Nyelvkönyvek látássérültek számára

1

Tartalom Közlemény ........................................................................ 2 Nyelvkönyvek látássérültek számára ................................... 3 Könnyebb irodalomhoz jutás látássérülteknek ...................... 4 Gördül a függöny ............................................................... 5 „Érezd magad otthon!” ....................................................... 10 Bothmer táborban jártam ................................................... 13 ICC 2013 ........................................................................... 16 Arcképcsarnok: Majzik Ilona ............................................... 20 Elkutyátlanodva ................................................................. 23 Plovdivban jártam (befejező rész) ....................................... 28

Közlemény Kedves olvasónk! Ön most a 2013. év októberi szám cikkei között szemezgethet. Reméljük, hogy egy élményekkel, pihenéssel teli nyár után mindenki energiával feltöltődve vág neki az ősznek. Mint ahogyan augusztusi számunkban olvashatták, az egyesület irodájának és stúdiójának otthont adó épületben teljes körű felújítást végeztek a nyár során. Bár az épület egyes részeiben még mindig fülsiketítő lármával berregnek a fúrók, szervezetünk dolgozói az őszt már egy teljesen megszépült irodában köszönthették. Ez azt jelenti, hogy az októberi szám hangzó változatát már zökkenő mentesen el tudjuk készíteni, így kiadványunk ismét minden akadálymentes formátumban elérhető lesz. Tájékoztatjuk mindazokat, akik írni szeretnének „Szemezgető” című újságunkba, hogy a következő lapszámot már a télapó hozza, hiszen várhatólag 2013 decemberében jelenik meg. Lapzárta: 2013. november 20. Mindenkit arra buzdítunk, hogy még a hosszú, hideg téli napok beköszönte előtt, használják ki a gyönyörű napsütéses őszi órákat, és írják meg nekünk élményeiket! A cikkek szemezgetéséhez nagyon kellemes perceket kíván Önnek a Szemezgető szerkesztői stábja!

2

Nyelvkönyvek látássérültek számára Egyesületünk az elmúlt években több speciálisan, kifejezetten a látássérültek igényeinek megfelelő hangzó tananyagot készített, melynek segítségével bárki, akár egyedül, tanári segítség nélkül is elsajátíthatja az angol vagy német nyelv alapjait. A kezdő tananyagok olyan alapvető kifejezéseket, szavakat tartalmaznak, melyeket eredményesen használhatunk például egy nyaralás alkalmával. A 6 leckére bontott hangos kezdő tankönyv az alábbi témaköröket járja körbe: bemutatkozás, család, útbaigazítás, közlekedés busszal vagy vonattal, étkezés és vásárlás. Az egyes leckéken belül hétköznapi szituációkat bemutató párbeszédek hallhatóak angolul/németül, illetve magyar fordítással is. Minden leckéhez tartozik egy szószedet, melyben a párbeszédekben előforduló szavak, ill. kifejezések hallhatóak magyar és idegen nyelven. Továbbá egy nyelvtani blokk is tartozik a leckékhez. Nagy hangsúlyt fektettünk a tananyag készítésénél arra, hogy a CD azok számára is jól használható legyen, akik kizárólag hallás után tanulnak. Így a szavakat bár kicsit „magyarosabban” ejtve rögzítettük, de így tisztán érthető minden párbeszéd. A hangos kezdő tananyagot elsősorban azoknak ajánljuk, akik teljesen az alapoktól akarják kezdeni a tanulást, vagy esetleg újrakezdők, és szeretnék felfrissíteni a már homályba veszett tudásukat. Az oktató csomag magában foglal egy CD-t és egy nagybetűs tankönyvet. Figyelem, mivel ez az oktatási anyag elsősorban hangzó formátumban készült, ezért a nagybetűs könyv csak kiegészítés, a teljes tananyagot, így pl. a nyelvtani magyarázatokat és példákat kizárólag a CD tartalmazza! Az oktató csomaghoz mindenki megkapja a nagybetűs tankönyv digitális változatát is, így a képernyőolvasó vagy nagyító programot használó tanulók a helyesírást is elsajátíthatják. A nagybetűs könyvben a CD-n hallható angol és német nyelvű szituációk, azok magyar nyelvű fordítása, illetve a szószedet olvasható. A kezdő angol CD ára önmagában, ill. tankönyvvel együtt is 2500 Ft, míg a kezdő német CD ára 2500 Ft + 500 Ft-ot kell fizetni azoknak, akik a nagybetűs tankönyvet is kérik. A hangos középhaladó német tananyagot azoknak ajánljuk, akik számára a német nyelv nem idegen, korábban már tanulták, most csak feledésbe merült szókincsüket, ill. 3

nyelvtani ismereteiket kívánják felfrissíteni. Az oktató csomagot különösen nyelvvizsgára készülő nyelvtanulóknak ajánljuk, hiszen a CD-n olyan témakörök találhatóak, melyek a szóbeli nyelvvizsgára készülőknek elengedhetetlenek (találkozás, család, lakás, lakóhely, napi beosztás, iskolarendszer). Az egyes leckéken belül német nyelvű témakidolgozások, azok magyar fordítása, szószedet, nyelvtani magyarázatok és gyakorlatok hallhatók. A nagybetűs tankönyvben a német nyelvű szövegek és a magyar fordítás is olvasható a szószedetekkel együtt. Figyelem, mivel ez az oktatási anyag elsősorban hangzó formátumban készült, ezért a nagybetűs könyv csak kiegészítés, a teljes tananyagot, így pl. a nyelvtani magyarázatokat és gyakorlatokat kizárólag a CD tartalmazza! A CD ára 3000 Ft. Amennyiben igényel hozzá nagybetűs tankönyvet is, azt a megrendelésnél külön jelezze. Az ár a nagybetűs tankönyvvel együtt is 3000 Ft. A speciális tananyagok megvásárolhatóak egyesületünkben az alábbi módon: Kérjük, jelezze megrendelési szándékát az [email protected] email címen. A levélben kérjük, írja meg, hogy melyik tananyagot kívánja megrendelni (hiszen egyesületünk több hangzó tananyagot állított elő, pl. hangos kezdő angol, hangos kezdő német, ill. középhaladó német), valamint írja meg azt is, hogy a CD-hez szüksége van-e nagybetűs tankönyvre is. Fontos, hogy adja meg pontos postacímét, ahová a tananyagot postázhatjuk Önnek. Miután a megrendelt tananyag árát átutalta egyesületünk alábbi számlaszámára, a tananyagot azonnal postázzuk Önnek. Számlaszámunk: (Szabolcs Takarék) 68800109-11055341. Kérjük, a megjegyzés rovatban tűntesse fel a megrendelt tananyag nevét. A hangzó tananyagokról részletes tájékoztatás olvasható egyesületünk weboldalán (www.vakegy.hu). Ha szeretteit hasznos ajándékkal, és egy örök kinccsel, a tudással akarja megajándékozni, akkor rendelje meg egyesületünktől valamelyik oktató csomagot!

Lakatos Anikó

4

Gördül a függöny Lassan elül a zsivaj. Az eddig ragyogó kristálycsillár fényei elkezdenek tompulni, míg végül sötétség borul a teremre. Ülök a kényelmes bársonyszékben. Körülöttem ünneplőbe öltözött emberek várják, hogy – hacsak kis időre is - elmerülhessenek egy másik világban. Egy csodavilágban, ahol mindenféle következmény nélkül szabadjára engedhetik érzelmeiket – legyen az szerelem, gyűlölet vagy harag – és megfeledkezhetnek a mindennapok zűrzavaráról. A zenekari árokból kiszűrődő káosz utolsó hangjai is szétfoszlanak – teret engedve egy pár másodperces, jóleső csendnek. Aztán lomhán elindul a vörös bársonyfüggöny felfelé. Ragyogó fény önti el a színpadot, ahol a stilizált kastély-díszletben megjelenik a főhősnő. Alakja légies a halványkék selyem muszlin ruháján látható strassz- és flitterdíszítésnek köszönhetően. Szemem minden mozdulatát követi és amint megszólal, már semmi más nem létezik. Eltűnik a külvilág és a következő mintegy két órában hagyom, hogy a varázsszőnyeg oda repítsen, ahová akar… Életem során sokáig volt részem hasonló csodás élményekben. Imádtam színházba járni, megnézni egy-egy jó mozifilmet, utazni a világban, kerékpározni és mindent, ami a szabadság élményével ajándékozott meg. Vadul szívtam magamba minden színt, látványt, arcképet, hogy aztán később, amikor szükségem lesz rájuk, elő tudjam hívni őket. Most is látom gyermekeim tengerkék szemét és huncut mosolyát. A Napot, ahogy vérrel vonja be az ősi inka piramisok lépcsőit, arannyal önti el a sivatag forró homokját, és gyémántokat dobál a tenger hullámaira… Miért volt szükség erre a szinte már megszállott látványvadászatra? Mert készültem egy másik életre. Emlékraktáramban bőven lett volna még hely, de a képek egyre opálosabbak, szürkébbek lettek, folyamatosan halványodtak. Aztán egyszer csak lehullt a függöny… Belecsöppentem egy másik világba. Egy világba, ahol az eddigi életem nagy részét meghatározó fogalmak értelmüket vesztették. Eltűntek a színek; a kedves arcok a homályba vesztek; és a Nap létezését is már csak akkor érzékeltem, amikor meleg sugara megérintette az arcomat. Eleinte küzdöttem, kétségbeesetten

5

kapaszkodtam minden egyes apró fényforrásba, de végül alul maradtam a küzdelemben. Végleg elsötétült körülöttem minden … Aztán, ha nehezen is, de be kellett látnom, hogy ha folytatni szeretném az életemet, akkor alkalmazkodnom kell ahhoz, amit ez az új élethelyzet tud nyújtani nekem. Rájöttem, hogy, ha rábízom magam a hangok, illatok, ízek és érintések által keltett belső képekre, akkor a függöny mögött is van élet. Folytatni akartam megszokott életemet, ezért tanultam, utaztam, dolgoztam – és mivel a szórakozásról sem akartam lemondani, továbbra is jártam színházba. Igaz, egyre kevesebbszer, mert ez az élmény is teljesen átalakult. Az előadás kezdetét most már nem a kristálycsillár elhalványulása, hanem a nézőtérre boruló csend jelezte. A végtelen sötétségben a díszlet és a kosztümök elveszítették jelentőségüket. Csak a színpad irányából érkező zajokból következtettem arra, hogy valami történik. Az arcjáték, a gesztusok, a testbeszéd… a színjátszás legfontosabb, látványosan érzelmeket közvetítő elemei megsemmisültek számomra. A közönség reakcióiból próbáltam leszűrni, hogy mi zajlik a szemem előtt. Egyre többször kellett megkérdeznem a mellettem ülőt, hogy mi történik, ami persze egy idő után számomra is és a körülöttünk ülők számára is kellemetlenné vált. Így aztán megszűnt a varázslat. Bármennyire is imádtam régen ezt a légkört, és akármennyire is hívott a lányom a jobbnál jobb előadásokra, egyre kevesebb kedvet éreztem ahhoz, hogy csak üljek a sötétben és néhány hangból, odasúgott információfoszlányból és a közönség nevetéséből eszkábáljam össze a történetet. Amikor már majdnem elfogadtam, hogy ez a szinte teljes egészében vizualitásra épülő művészet többé már nem nyújt élvezetet számomra, egyik angliai barátom színházjeggyel lepett meg. Eleinte vonakodtam, mivel akkoriban az emberekkel zsúfolt színház képe inkább riasztó, mint vonzó volt számomra. Azonban barátom elszántan ki akart mozdítani itthonról, ezért úgy próbált meggyőzni, hogy elkezdett mesélni egy különleges színházi élményről. Elmondta, hogy Angliában a látássérültek számára már évek óta adott az úgynevezett audio description (narráció) lehetősége. Ez azt jelenti, hogy – amennyiben a látássérült néző igényli –, az előadás során egy fejhallgatón keresztül információt kap a látványról és a színészi

6

játékról. Az igazat megvallva nem igazán értettem, hogyan lehet szavakkal átadni a díszlet színeit, elrendezését; a kosztümök szabását, mintáját és anyagát; a szereplők külsejét, arcjátékát és mozdulatait. Még a Manchesterből Liverpoolba vezető úton is kételkedtem abban, hogy a hangélményeken kívül mást is érzékelni fogok, de mivel egy zenés darabról volt szó, úgy gondoltam, hogy legalább a dallamok majd elrepítenek valamilyen mesevilágba. A színház előcsarnokában, a zsibongó tömegben megkerestük a VocalEyes munkatársát, aki mindkettőnknek átadott egy-egy fejhallgatót. Ez Angliában a legnagyobb múltú szervezet, mely színházi előadások látássérülteknek történő akadálymentesítésével foglalkozik. Helyünkre érve barátom mondta, hogy tegyem fel a fejhallgatót. Nem értettem miért, hiszen még volt némi idő az előadás kezdetéig. Amikor aztán egy kedves női hang elkezdte elém varázsolni a színpadképet, részletesen leírva a színeket, a tárgyak elhelyezkedését és méretét, a szereplők megjelenését – a hajuk és szemük színétől kezdve, a testfelépítésük és ruházatuk apró részletein keresztül, a rájuk jellemző mozgásukig –, akkor újra éreztem, hogy megelevenedik előttem a színpad. És ez még csak a kezdet volt… A legcsodálatosabb az volt, hogy minden pillanatban tudtam, mi történik. Tudtam, hogy mikor alszanak ki a fények, mikor emelkedik fel a függöny, melyik szereplő jelenik meg a színen és hogy miért nevetnek a többiek. Egy idő után már annyira természetessé vált a belső képet kreáló hang a fülemben, hogy szinte már a saját gondolataimnak tűntek a szavak. Később megtudtam, hogy pontosan ez a cél. Akkor jó a színházi narráció, ha a látássérült közönség a narrátor támogatásával úgy tud képet alkotni a színpadon zajló eseményekről, mintha valóban a saját szemük közvetítené az információkat. Fantasztikusan éreztem magam és ráébredtem arra, hogy bármennyire is vizuális művészet a színjátszás, ügyes narrátorok közreműködésével részese lehetek egy egyedülálló élménynek. Az előadás után kavarogtak bennem a gondolatok: Miért ne lehetne ezt megvalósítani Magyarországon is? Hogyan lehetne minél több emberhez eljuttatni ezt az élményt? Aztán úgy hozta a sors, hogy a

7

véletlenek különös egybeesésének (és persze a kemény munkának) köszönhetően itthon is elkezdődött valami. Amikor Angliából hazaértem a lányom éppen azon gondolkozott, hogy mit válasszon szakdolgozata témájául. Mivel kommunikációt és színháztudományt tanult, bennem pedig még élénken élt a narrált előadás élménye, megmutattam neki a VocalEyes munkáját bemutató DVD-t, amit az előadás után vásároltam. Ettől a pillanattól kezdve beindultak az események. Kutatásai közben kiderült, hogy már itthon is voltak kísérletek arra, hogy a látássérültek számára is akadálymentesítsék a színházi előadásokat, de a törekvések valamilyen oknál fogva megrekedtek. Ugyanakkor tudomásunkra jutott, hogy a hallássérültek számára – a 90 decibel Project keretein belül – már évek óta sikeres a jeltolmácsok segítségével történő akadálymentesítés. Mivel a szakdolgozat témája az érzékszervi fogyatékkal élők számára történő színházi kommunikációs akadálymentesítés volt, lányom felvette a kapcsolatot Bonecz Ervinnel, a 90 decibel ügyvezetőjével. Megállapodtak, hogy közösen megszerveznek egy professzionális narrátor képző workshopot. Így lett lányom, Kővári Szimonetta, a 90 decibel projekt-koordinátora és narrátora. 2012 nyarán elkezdődtek az egyeztetések a VocalEyes képviselőjével. Szeptemberben pedig – a Brit Nagykövetség és a British Council támogatásával – színházi narrátor képzésre került sor. A kurzust egy fantasztikus egyéniség, a londoni Nemzeti Színház vezető narrátora, Rosalyn Chalmers tartotta. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy mint tapasztalati szakértő, személyesen is találkozhattam vele és észrevételeimmel támogathattam a képzés lelkes részvevőinek munkáját. Nagyszerű élmény volt érezni, hogy színészek, rendezők, látássérültekkel foglalkozó szakemberek és jeltolmácsok ugyanazzal a lendülettel, érdeklődéssel és nyíltsággal fogadják be és építik bele munkájukba az elhangzottakat. A képzés négy napja alatt Rosalyn megismertetett minket a színházi narráció három fő elemével. Az első – a bevezető narráció – azt a célt szolgálja, hogy még az előadás előtt, otthon megismerkedjünk a díszlettel, a szereplőkkel és a kosztümökkel. Ez egy 15-20 perces hanganyag, mely az interneten hallgatható meg és írott formában is hozzáférhető, de az előadás előtt is újra

8

meghallgatható a fejhallgatókon keresztül. A következő – sokak szerint a legizgalmasabb – elem, a kulisszabejárás. Az angol kifejezés, touch tour, nagyon szépen kifejezi a lényeget. Ennél a résznél egy újabb érzékszervet, a tapintást vonják be, hogy a hangélménnyel együtt még teljesebb legyen a bennünk kialakuló kép. A díszlet bejárása során érezhetjük a minket körülvevő teret; a jelmezek érintése által elő tudjuk hívni a hűvös selyem, a puha bársony vagy éppen a durva posztó érzetét; és a kellékek formája is rögzül, amikor kézbe vesszük őket. Ez után következik a számunkra, nézők számára legélvezetesebb és a narrátorok számára a legnagyobb kihívást jelentő rész, a követő narráció. A munkát az előadás DVD-re felvett anyaga segíti, amit újra és újra lejátszva, számtalanszor megállítva és elemezve készülnek a narrátorok. Hatalmas felkészülést és figyelmet igénylő feladat úgy átadni a színpadon zajló eseményeket, hogy a lehető legtöbb részlet elhangozzon, ugyanakkor beleilleszkedjen az előadásba a narráció anélkül, hogy zavaró lenne. Egy jó narrátor tudja, mikor kell megszólalni. Hihetetlenül nehéz a párbeszédek közötti (néha csupán pár másodpercnyi) szünetben közvetíteni azokat az információkat, amikből aztán összeáll a kép. Tovább nehezíti a munkát, hogy mivel az előadás élőben zajlik, előfordulhat, hogy a színész kihagy egy mondatot, másképp mozdul vagy valamilyen oknál fogva egy-egy díszletelem máshova kerül. Ilyenkor kell improvizálni anélkül, hogy ezt a néző észrevenné. A tanfolyam részvevői közül sokan nem is sejtették, hogy mennyire sokrétű feladatra vállalkoztak. Néhányan közülük (köztük a lányom is) egyre magasabb szintre fejlesztik, amit Rosalyntől tanultak. Személyes tapasztalatom alapján állítom ezt, hiszen az elmúlt színházi évadban szinte mindegyikük felkészülésében részt vettem. Az országban több színházban is (Pécsett, Budapesten, Miskolcon, Tatabányán és Szegeden) is tartottak a látássérültek számára akadálymentesített előadásokat. Volt köztük musical, színmű, zenés bohózat és operett is. Mindegyik felkészülési időszak felejthetetlen élmény volt, de a legbüszkébb akkor voltam, amikor személyesen is átélhettem, hogy a lányom narrálta Miskolcon „A padlás” c. musicalt.

9

Óriási dolognak tartom, hogy egyre több ember érti meg a színházi narráció lényegét, és ennek köszönhetően egyre többen részesülhetünk ebben az élményben. Az is igaz, hogy – nem meghazudtolva magyar mentalitásunkat –, néhányan megpróbálnak politikai és anyagi összefüggéseket belekeverni ebbe a jó kezdeményezésbe. Ha valaki, akkor én tudom, hogy minden narrátor önkéntes alapon, anyagi juttatás nélkül – ennek ellenére lelkesen – készül minden előadásra. Részemről tiszteletet és hálát érzek irántuk, mert munkájuknak köszönhetően a színház többé már nem egy sötét, zsúfolt riasztó hely, hanem újra az a hely, ahol a színpadon zajló varázslatnak köszönhetően elfelejthetem a mindennapok gondjait. Nekik köszönhetem, hogy amikor beülök a bársonyszékbe és lassan elül a zsivaj, a kristálycsillár fényei elhalványulnak, a felemelkedő bársonyfüggöny mögött újra ott a csoda.

Kertész Mónika

"Érezd magad otthon!" Szeptember hatodika és nyolcadika között a Fülesdi Fecskefészek táborban jártunk, egy népesebb gyermekekből és kísérőikből álló csoporttal. Ezt az emlékezetes táborozást az egyesület egy nyertes pályázatnak köszönhetően tudta finanszírozni, melyet a Gyermek- és Ifjúsági Alapprogram Tanácsa megbízásából a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet írt ki és bírált el pozitívan. A „Érezd magad otthon!” című projekt célja az volt, hogy látássérült és egészséges gyerekek közösen tölthessenek el néhány napot egy olyan helyszínen, ahol nem csak egymással, de a magyar kultúra, építészet és népművészet gyöngyszemeivel is megismerkedhessenek. Azt akartuk, hogy a fiatalok felfedezzék hazájuk, népük, a magyar táj értékeit. Ez a tábor nem csak azért volt különleges, mert még az egyesület eddig nem szervezett ilyen gyermekeknek szóló tábort, hanem azért is, mert jó magam, mint az egyesület egyik munkatársa, erről a településről származom. Péntek este érkeztünk a szatmári részen a Túr közelében fekvő kis falucskába menetrendszerinti Szabolcs Volán járattal. A táborba érkezve meleg vacsorával vártak minket. A szállásunk a sokakban

10

nosztalgiát felidéző faházban volt, kényelmes vaságyakkal. Másnap reggeli után két lovas kocsival indultunk el földúton Túristvándi felé. Itt első állomásunk a vízimalom volt. A malmot, sajnos nem láthattuk működés közben, így körbesétáltuk. A felnőtt kísérők közül már látták páran, de a gyerekek érdekesnek találták a malomnak nem látszó építményt, a tétlenül álló nagy vízikerekével. Lovas kocsink következő állomása Szatmárcsekén a „kopjafás temetőre” vezetett, ami valójában nem is az! Mivel megtudtuk az idegenvezetőnktől, hogy ezek csónak alakú arcformájú fejfák, amelyeket már nagyon kevés helyen lehet találni. Itt viszont megmentették ezt a hagyományt és a református hívek még a mai napig ebbe a temetőbe temetkeznek és továbbra is csónak alakú fejfát faragnak az elhunytaknak. Szemben a temetővel található, egy magas kapuszerű állványra szerelve a lélekharang, amit nem kis erőfeszítés árán meg is kongattunk, mivel a harangról leszerelték a húzót, melyet azért jó zenészhez híven Dankó Pál harmadik ugrásra sikeresen megszólaltatott. Ismét felkerekedtünk és visszakocsiztunk Túristvándiba, a hajó merítőig. Ide hozták azokat a csónakokat, amivel ebéd után vízitúrázni indultunk. Csoportunkkal tartott Listván Andrea tiflopedagógus is, aki a gyerekeket egy csoportfoglalkozással kötött le, míg az ebédet vártuk. A finom ebédet is itt szervírozták nekünk, ami az ezen a környéken ismert málékásás töltött káposzta volt, melyből még a válogatósok is repetáztak. Ebéd után vízre szálltunk, hogy ily módon is ismerkedni tudjunk a környék növényeivel és gyönyörű tájaival. Némelyik csónak kicsit „farsúlyosnak” bizonyult, de szerencsére senki sem süllyedt el. Öt csónakkal indultunk a vízi kalandnak. Kipróbálhattuk az evezést is, hisz minden csónakba öten ültünk, ebből egy vezető volt. A mentőmellény kötelező elemként szerepelt a vízitúrán. Én a környéken laktam, de még én se voltam ilyen túrán, és nem is tudtam, hogy ilyen szépségeket rejt a szülőföldem. A mi csónakunkat én navigáltam, néha azért meg kellet kérdezni a vezetőnket – aki egy gyakorlott helyi fiatalember volt –, hogy most merre? Mert a nád és a bedőlt fák miatt elég nehéz volt megtalálni az

11

utat. Olyan rész is volt, ahol alig fért át a csónak. Szembejövő forgalommal is számolnunk kellett, természetesen a legszűkebb helyen és egyszer fenn is akadtunk egy bedőlt fán. Kikötés után összevártuk a csapatot, mert voltak, akik kicsit később értek be. Kis pihenő és kávé után visszatértünk a táborba Fülesdre. Itt már az asszonyok bedagasztották a kenyérlángos tésztáját, még egy kicsit várni kellett, amíg kelt. A gyerekek is segíthettek rápakolni a feltétet, sőt még a kemencébe is betolhatták a nyersanyagot. A kemencébe pillanatok alatt megsült az első adag. Még soha nem ettem ilyen finom kenyérlángost, ez nem olyan, amilyet a rendezvényeken árulnak, mert ez egy igazi nagy kemencébe sült, amely Erzsike néni – a háziasszonyunk szavaival élve – felhúzza a tésztát. Mindenki annyit evett, amennyi jólesett neki, sőt, még többet is. Vacsora után, hogy lemozogjuk a bevitt kalóriát, elmentünk a faluba sétálni. Megnéztük a falumúzeum udvarát és az itt elhelyezet régi eszközöket és építményeket, a tengeri tárolására – itt úgy nevezet – tengeri górét, paraszt házakat és gémeskutakat. Sok régen használatos földművelési eszközt is láttunk. Másnap a kiadós reggeli után, a gyerekek nagy örömére, kipróbálhatták az íjászatot és a lovaglást is. Az ügyesebbeknek, még az ostorpattogtatás is ment. Volt olyan kisfiú, aki le se akarta tenni a kezéből az íjat. A gyerekeket elég nehezen, ám sikerült visszacsalogatni innen a táborba, mivel menni kellet ebédelni és utána jött a menetrendhez kötött hazautazás. Mindenki nagyon jól érezte magát. Nagyon sok érdekes és rendhagyónak mondható program volt, így sok emlékkel tértünk haza. Számomra az a tanulság maradt, melyet mindenkinek átgondolásra figyelmébe ajánlok: Nézzünk körül lakóhelyünkön! Ki tudja, milyen szép tájakra, értékekre bukkanunk, ami mellett eddigi életünk során elsiettünk.

Szabó Kata

12

Bothmer táborban jártam A kedves olvasó már megszokhatta, hogyha kikapcsolódásom ideje alatt valami kellemes, szép és izgalmas helyen járok, szívesen megosztom élményeimet a Szemezgető című kiadványban. Idén nyáron az Őrségben jártam Ispánkon ahol a Merkúr egyesület Bothmer tábort szervezett látássérülteknek, önkéntes segítőkkel. Ispánk, a Vasi-hegyháton, Őriszentpétertől északkeletre fekszik. Zsákfalu. Neve szláv eredetű, az ispán becéző alakja. Első írásos említése 1393-ból való. Ispánk egyike az Őrség azon falvainak, ahol a magyarság letelepedése óta itt élt, történelmi küldetését látta el hatalmas terhek viselése ellenére, töretlen volt ereje és hite a nehéz időkben is. Példáján keresztül érzékeljük az Őrség valamennyi településének küzdelmes életét. Ma a csendet és nyugalmat szerető turisták, a városi "kőrengetegbe zárt" emberek ütnek tanyát itt, ahol kitűnő levegő, csodálatos környezet fogadja az ide érkezőket. Nem véletlen, hogy az ispánki emberek 80-90 évet is megéltek. A századfordulóig nagyon sok boronafalú épület található az ispánki szereken, ma ezek közül egy sincs meg. Helyette megépültek az ún. kódisállásos épületek, a módosabb parasztok jellegzetes házai. Ilyenek találhatók a mai napig is. Valamennyi védelemre javasolt! Lakóházainak száma rohamosan csökken. Ott jártamkor megkérdeztem és azt a választ kaptam, hogy jelenleg kilencven fő lakik a településen. Július 30-án mondhatni az ország egyik részéből utaztam barátnőmmel, Gyöngyivel, a másikba, hiszen, mi Nyíregyházán élünk, Ispánk pedig túl Zalaegerszegen, és Őriszentpéteren található. A déli pályaudvaron volt a találkozó ide érkeztek a tábor résztvevői az ország egész területéről. Mivel én még nem jártam Bothmer táborban, kíváncsian figyeltem, füleltem, vajon lesz-e ismerősöm. Barátnőm hamar megtalálta tábori ismerőseit, hiszen ő már aktív Bothmeresnek mondható. A késő délutáni órákban foglaltuk el a szobánkat, majd miután némileg berendezkedtünk, a kellemes szabadlevegőn pár szóban bemutatkoztunk ezzel megismerve kikkel is töltjük majd azt a

13

majdnem egy hetet. Itt az is kiderült, hogy milyen programokat szerveztek nekünk a Merkúr egyesület munkatársai, tanárai. Minden nap gondoskodtak kellemes sportos programokról, időre lehetett futni, diszkoszt vetni, gerelyt hajítani, íjászkodni, megismerkedtünk a vak focival, és a lovakkal. Egy egész napos kirándulás alkalmával bekötött szemmel sípszóra megmutattuk mennyire jól tudunk hang alapján tájékozódni, kitalálni az erdő fái közül. Itt fordult elő velem életemben először, hogy egy darázs megcsípett. Annának hála hamar kikerült a fullánk a karomból, Adri pedig gyógynövényes borogatással enyhítette fájdalmamat. A kirándulás alkalmával Gábor a helyi túravezető elmesélte, hogy az őrségi ember maga védi a lakhelyét. Nem feltétlenül a rossz emberektől kell megóvni a lakókörnyezetet, hanem az erdőből kimerészkedő szarvasoktól, akiket errefelé Rúdli-ként emlegetnek. A vargánya gomba mellett a tök is nagy mennyiségben terem az őrségi földben. Errefelé úgy tartják, hogy a tök alulról és fölülről is kapja a meleget. Alulról a száraz meleg földből, míg felülről a meleg levegőből. Számomra a legnehezebbnek a diszkoszvetés bizonyult, míg a legközelebb hozzám az íjászkodás került. Ez utóbbi talán azért, mert hozzám hasonlóan látássérült társam tanította meg a mozdulatokat. Délutánonként kézműves programokon is részt vehettünk, miközben páran viccekkel szórakoztatták a társaságot. Nemezelés, mézes kalács készítés és sütés, igazi kerti kemencében. Ottlétünk alatt hatalmas hőség tombolt, de ez sem tartott vissza minket attól, hogy az ebéd elfogyasztását követően ne járjuk be a környéket, sétálva. Esténként tábortűz mellett ismerkedtünk, részt vehettünk családterápiás és látássérült szülők hétköznapi nehézségeit megismerő, és megoldó, beszélgetéseken. Az egyik délután zenei csemegeként igazi zongora koncertet adott Csányi Marci és az opera rejtelmeibe is bevezetett bennünket énekhangjával Szluka Lydia. Mivel mostanában kevesebb húsos ételt fogyasztok, mint korábban, ezért kifejezetten örültem, hogy Vega étkezést is lehetett választani. Ispánkon jellemzően nagy mennyiségben fordul elő a vargánya gomba, ennek értelmében megkóstolhattuk a sárgarépával megbolondított gombalevest, a zöldbabbal dúsított zöldséglevest, és

14

igazi tájjellegű ételként elkészítették a grízes tésztát paradicsomsalátával is, amit mifelénk lekvárral fogyasztanak. Volt szerencsém megkóstolni a mézes alma pálinkát, amit az őrségbe látogató turisták szívesen visznek haza ajándékba. Minden nap részünk lehetett Bothmer gimnasztikában. Amit a szabadban vagy zárt teremben végeztünk. Páros gyakorlatok keretében, vagy egyénileg. Bottal, vagy érintéssel. Mi is az a Bothmer gimnasztika? A Bothmer gimnasztika elnevezés Fritz Graf von Bothmer (18831941) nevéhez kötődik, aki a stuttgarti első Waldorf iskola tornatanára volt. Bothmer gróf Rudolf Steinerrel, a Waldorf pedagógia megalapozójával együttműködve fejlesztette ki az egyes életkoroknak megfelelő mozgásgyakorlatokat az 1920-as években. Arra törekedett, hogy a sport, a torna és a játék legyen a fejlődés és a nevelés eszköze. Bothmer 32 alapgyakorlata a gyermek és a fiatal mozgásfejlődését követi, segíti, illetve erősíti. Gyakorlásuk olyan formák megtapasztalásához vezet, melyek világosságot, nyitottságot és erőt közvetítenek a mai ember felé is. Elsajátításuk során a térérzékelés finomodik, a mozgást tudatosság hatja át. Az ember a teret, mint eleven minőséget tapasztalja meg, s így benne önmagát is egészebbnek élheti meg. Bothmer úgy fejlesztette ki gyakorlatait, hogy azok megjelenítsék és fokozzák a tértudatot. Az ember a teret eleven minőségként tanulja meg értelmezni és használni, hozzájárulva ezzel egy egészségesebb önélmény kialakulásához éppúgy, mint a szociális kapcsolatok elmélyüléséhez. A térbeli tudatosság a mozgás- és egyensúlyérzék finomodásával párhuzamosan növelhető, ezek megtapasztalásával, a testi jóllét érzésének fejlődésével pedig segíthetünk a belső egyensúly megteremtésében és tökéletesítésében. A Bothmer-gimnasztikai gyakorlatok adják azt az alapot, melyekhez szervesen kapcsolódnak fogójátékok, babzsákkal valamint kötéllel végzett feladatok (átfutások, ugrások, csoportos, páros és egyéni gyakorlatok) éppúgy, mint bottal végrehajtható egyensúlygyakorlatok illetve a hagyományos labdajátékokat előkészítő játékok. A cél a személyes tér, a játék- és mozgásélmény megtapasztalása mellett az önzetlen csapatjáték, mint szociális tartalom élettel való megtöltése.

15

Forrás: www.bothmer.hu Amikor útra keltünk barátnőmmel az ország másik végébe, tele voltam kíváncsisággal, érdeklődéssel, mert számomra a Bothmer gimnasztika megismerése és a napi rendszerességgel végzett gyakorlatok feltöltődést adtak. Úgy indultam útnak, hogy előtte már túl voltam egy szemműtéten, aminek következtében mintha új esélyt kaptam volna az élesebb látásra. Ez a regenerálódási folyamat pont a táborban történt, ahol sajátos kifejezést alkottam. Ami Gyöngyi barátnőmnek az óta is mosolyt csal az arcára. Meglátultam! A táborban megismertem új embereket, akiktől vidámságot, kedvességet és még valami pluszt is kaptam?!.

Nagy Tünde

ICC 2013 Idén már 19. alkalommal került megrendezésre az International Camp on Communication and Computers, vagy röviden ICC, amely egy látássérülteknek szervezett nemzetközi kommunikációs és informatikai tábor. Ebben az évben Csehország egyik leghangulatosabb kisvárosa, Telc adott otthont az eseménynek. Nagy örömmel töltött el, és tölt el a mai napig az a tény, hogy a több, mint hetven résztvevő között én is ott lehettem, ugyanis korábban, 2010-ben én már részt vettem az ICC táborban, amely akkor a görög fővárosban, Athénben került megrendezésre. Amikor február végén elolvastam a felhívást az „Informatika a Látássérültekért” Alapítvány honlapján, nagyon izgatott lettem, ugyanis a korábbi évektől eltérően ezúttal nem 20, hanem 21 év volt a korhatár, így még éppen belefértem. Nem is volt kérdés, hogy megpályázom, habár jól tudtam, hogy csak kivételes esetben sikerül részvételt nyernem. Nagy meglepetésemre azonban, az idei év éppen egy ilyen kivételes esetnek bizonyult, ugyanis nem sokkal azután, hogy jeleztem részvételi szándékomat az alapítványnak, már meg is érkezett az e-mail, amelyben Csillag Adrienn, az ICC tábor magyar koordinátora, s egyben az alapítvány önkéntes munkatársa arról tájékoztatott, hogy részvételt nyertem a 2013-as ICC táborba. Mivel már volt tapasztalatom az ICC-vel kapcsolatban, azonnal felvettem a kapcsolatot a másik szerencsés utazóval, Timivel, hogy az 16

utazás előtt kicsit megismerjük egymást. Kiderült, hogy Timinek ez az első ICC tábora, így megpróbáltam néhány hasznos információval és tanáccsal ellátni, emellett sok képet küldtem neki a 2010-es táborról. Mint ahogy az az ICC táborok kezdete előtt szokás, idén is ki kellett választanunk azokat a workshopokat, amelyeken a leginkább szerettünk volna részt venni a tábor első felének ideje alatt. Újdonságnak számított azonban, hogy mivel a tábor idén hosszabb volt, mint a korábbi években, több workshopot kellett kiválasztanunk. Amint megláttam a listát, tudtam, hogy ez egy szuper tábor lesz. A workshopok – ezek a 3, 6, vagy 9 órás műhelymunkák – nagyon érdekesnek bizonyultak. Most is, mint mindig, két fajta workshop közül lehetett választani: kommunikációs és technikai. Célszerű volt mindkét fajtából választani párat, mivel a tábor nagy hangsúlyt fektet mind a kommunikációs készségek fejlesztésére, mind pedig a technikai, informatikai újdonságokra. Az utazás napja nagy izgalomban telt. Budapestről, a Keleti Pályaudvarról indultunk a reggeli vonattal Bécsbe, ahol cseh önkéntesek vártak minket és még néhány osztrák csapatot, hogy aztán busszal induljunk tovább Csehországba. Nem sokkal a cseh határ átlépése után megálltunk egy kis pihenőre egy igazán varázslatos helyen. A buszból először csak az óriási sárkányok tűntek fel mindenkinek, aztán a hozzájuk tartozó kastély is, ami egyébként étteremként is funkcionált. Természetesen lefényképeztük a helyet, annyira gyönyörű volt az épület tetején ágaskodó sárkányokkal és a lovagokat ábrázoló szobrokkal. Miután mindenki kellően kigyönyörködte magát a sárkányokban, az óriási repülőgépben, a kalózokban és a többi fantasztikus látványosságban, ismét buszra szálltunk, hogy célba vegyük Telcet. Több, mint másfél órával később meg is érkeztünk. Ahogy leszálltunk a buszról, szinte olyan érzésem volt, mintha a 21. századból hirtelen a középkorba csöppentem volna, ugyanis a tábor helyszínéül ezúttal a Brnoi Egyetem egyik kirendeltségének épületeit választották. A hely olyan volt, mint egy hatalmas, régi kastély, amit egy gyönyörű, fás park és három tó vett körül. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, a helyi önkéntesek és pincérek máris uzsonnával fogadtak minket, majd megkaptuk a szobánkat. Szerencsére az egyik szobatársam Timi

17

lett, a másik pedig egy román lány, Petra, akivel eleinte nem ment minden zökkenőmentesen, de a tábor végére egész jó barátok lettünk. Vacsorára barbecue-t rendeztek nekünk, ami nagyon finom volt. Remekül éreztem magam, mert találkozhattam pár régi ismerőssel és három év után nagyon jó volt újra beszélgetni velük. Másnap délelőtt az volt az egyetlen feladatunk, hogy létrehozzuk a saját felhasználói fiókunkat, mert csak ennek segítségével tudtunk internetezni és használni a számítógépeket. Miután ezzel végeztünk, elmentünk várost nézni. Rengeteg képet szerettem volna készíteni és szerencsére akadt jó pár készséges segítőm ebben, így sikerült megörökítenünk a város legszebb részeit. Délután volt az első igazi workshopom, amelyen megismerkedtem az Apple saját operációs rendszerével, a MAC-kel és megtanulhattam, hogyan kell használni a Voice Overrel. Annyira nem tetszett, mint ahogy vártam, mert teljesen más, mint a Windows és 3 óra alatt sajnos nem sikerült tökéletesen elsajátítanom a használatát. Ennek ellenére nagyon élveztem a workshopot, mert új tapasztalatokat szerezhettem. Este ismét városnézésen vettünk részt, de ezúttal nemcsak az egyetem környékét vettük szemügyre, hanem Telc nevezetességeit is. A következő napokban napi két workshopon vettem részt. Ezek többsége technikai jellegű volt, így például megtudhattam, mi a különbség az iOS és az Android között, kipróbálhattam az Androidos táblagépeket és telefonokat, valamint megtanulhattam néhány alapvető szkript használatát. Emellett természetesen részt vettem egy nagyon mozgalmas és fárasztó társastánc workshopon is, ahol megtanulhattunk egy cseh népi táncot, ami nem volt túl nehéz, és nagyon élveztem, mivel évekkel ezelőtt abba kellett hagynom a táncot. Számomra az egyik legizgalmasabb nap az úgynevezett Excursion Day volt, ami egyfajta kis kirándulós nap volt. Ennek keretén belül a helyi önkéntesek középkori ruhát öltöttek magukra, mi pedig csapatokba osztva vágtunk neki a nagy kalandnak. Többféle feladatot kellett megoldanunk. Volt például kötélmászás a kalandparkban, kastély építése dobozokból, csillagtérkép nézegetés, fűszerfelismerés és lángos sütés. Ennél az állomásnál hatalmas meglepetés ért minket, amikor a cseh lány megszólalt magyarul. A fárasztó nap végén egy

18

gyönyörű, régi kastély udvarán rendeztek nekünk barbecue-t, majd éjszakába nyúló táncmulatságon vehettünk részt, amit helyi népzenével és népdalokkal kísértek. Igazán élvezetes volt. Másnap reggel kiderült, hogy a kastély építés maradandó nyomokat hagyott bennem, ugyanis attól a naptól fogva a reggelik hagyományos velejárója volt, hogy kastélyokat és tornyocskákat építettem a teavajas, dzsemes és mézes dobozokból. Az Excursion Day fáradalmait nehéz volt kipihenni, így például alig tudtam odafigyelni arra az interkulturális workshopra, amin aznap részt vettem, s amelyen egymásnak mesélhettünk külföldi és belföldi tapasztalatainkról, valamint egy kis meggyőzéses, vitatkozós játékot is játszottunk, amelyben nagy szerepet kapott három narancs is. A következő két nap nem volt túl változatos a workshopjaimat illetően, ugyanis egy kilenc órás, azaz másfél napon át tartó foglalkozáson vettem részt, ahol megtanulhattam, hogyan kell előadást tartanom, vagy egyszerűen csak beszélnem valamiről. Megtudhattam, mikre kell figyelnem beszéd közben: például, hogy hogyan tartsam a kezem, merre nézzek, hogyan mozduljak. A workshop végén mindenki tartott egy kis prezentációt egy általa szabadon választott témából, és azt a többieknek értékelnie kellett. Én a 2010-es ICC-t választottam, és az előadásom többnyire mindenki tetszését elnyerte. Bár természetesen nekem is, mint mindenki másnak, akadtak problémáim például a kéztartással és a felesleges járkálással, ennek ellenére nagyon örültem, hogy sikert aratott a kis prezentációm. Ehhez a workshophoz kapcsolódik az utolsó előtti foglalkozás is, amin részt vettem. Ezen a workshopon olyan rossz szokásokról és berögződésekről beszélgettünk, amiket a vakok gyakran elkövetnek. Ilyen például, hogy beszéd közben másfelé néznek, rángatóznak, vagy hintáztatják az egész testüket. Ezen kívül szó esett még a külső tulajdonságokról és arról, hogyan választjuk meg az öltözékünket, hogyan határozzuk meg, milyen legyen a hajunk, és hogyan szervezzük meg a mindennapi dolgainkat. Az utolsó napra egyetlen workshopom maradt, amit kifejezetten élveztem, mert dalt kellett írnunk. Igaz, a rövid idő miatt nem készült el, de talán itthon majd befejezem. Kissé melankolikus country-jellegű dalocska lett, ami az Empty Glass (Üres pohár) címet viseli.

19

A workshopok mellett számtalan esti programon is részt vettünk, amelyet nagy gonddal szerveztek meg nekünk. Ilyen volt például a csónakázás, a tandembiciklizés, a teaház, a katakombák, vagy a karaoke parti. Egyik nap még egy rögtönzött gyors-randi is megrendezésre került. Emellett rendelkezésünkre álltak a számítógépszobák, valamint, ha a kedvünk úgy tartotta, és az időjárás is kegyes volt hozzánk, lemehettünk úszni az egyik erre alkalmas tóba. A tábor során sok új barátságot köthettem, néhány régi ismerőssel pedig szorosabbra fűzhettem eddigi ismeretségünket. Őszintén remélem, hogy csak úgy, mint 2010-ben, most is találtam pár olyan barátot, akikkel nemcsak egy-két hétig fogunk levelezgetni, hanem jóval hosszabb ideig. Köszönettel tartozom az „Informatika a Látássérültekért” Alapítványnak, amiért ismét megadta nekem azt a lehetőséget, hogy részt vehessek egy ilyen nagyszerű, csodálatos kalandban, ami örök életre emlékezetes marad számomra.

Kruppa Alexandra

Arcképcsarnok Majzik Ilona Majzik Ilona, az „Örökké tartó pillanatok” cikkíró pályázatának „Mosolygó pillanatok” című kategóriájában 1. helyezést ért el. - Kérem, mondjon el néhány gondolatot magáról, melyet fontosnak tart megemlíteni a Szemezgető olvasóinak. - Majzik Ilona vagyok. Szeretett városomban, Debrecenben élek. 1950. november 12-én, Bárándon születtem, anyai ágon vasutas, apai ágon kisnemesi családból. Irodalom- és művészetszeretetem édesapámtól örököltem, aki korai halála ellenére nagy könyvtárral és magas humán műveltséggel rendelkezett. Alap-, középszintű iskoláimat Bárándon és Püspökladányban, szakirányú tanulmányaimat Miskolcon végeztem. Humán jellegű főiskolai és egyetemi végzettségeimet a Pécsi és a Debreceni Egyetemeken szereztem. Irodalmi beállítottságom ellenére az élet műszaki pályára sodort, így erősáramú tervezőként dolgoztam a helyi áramszolgáltató vállalatnál.

20

Bár gyermekkoromtól írtam verseket, és újságírással is foglalkoztam, teljes arcommal csupán 2007-től fordultam az irodalom felé. - Hogyan értesült az „Örökké tartó pillanatok” című cikkíró pályázatról? - A pályázati kiírást a Főnix dala irodalmi csoport évzáró összejövetelén, a most kiadott Főnix dala antológia és hasonló című rendszeresen megjelenő irodalmi lap főszerkesztője nyomta a kezembe. - Mi motiválta arra, hogy klaviatúrát ragadjon, és lejegyzett gondolatait beküldje pályázatunkra? - A már említett főszerkesztő asszony, szigorú ám szeretetteljes felszólítása. - Cikkét kizárólag erre a pályázatra készítette, vagy már egy korábbi írást küldött be? - Bár a fiókomban számos témában és műfajban lapulnak eddig meg nem jelent írások, a szóban forgó cikket kimondottan az Önök pályázatára jelentkezve vetettem képernyőre. - Biztosan sokakat érdekel, hogy írása valós történeten alapszik-e. - A történet, amely megbízhatóan mosolyra fakasztja a tartósan lefelé görbülő ajkakat, a barátom testvérével esett meg. Én csak eloroztam. Debreceni létemre pestiesen szólva a téma az utcán, jobban mondva a buszon hevert. A humor szerintem egy olyan fehérbot, ami megbízhatóan átsegíti az embereket az élet nehézségein. Ezért írogatom, gyűjtögetem a már-már együgyűnek tűnő Milon-mókákat, s eszelek ki eszement kabaréjeleneteket amatőr csoportok számára. - Részt vett korábban más irodalmi pályázatokon is? - A korábbi években rendszeresen pályáztam. Végtére is elmondhatom, hogy az irodalmi pályázatokon elért szép sikereim, főés különdíjaim, valamint a könyvespolcomon sorakozó serlegek, az olvasói visszajelzések adták meg nekem a kellő bátorságot ahhoz, hogy könyveket adjak ki. Gyakran jelennek meg írásaim különböző helyi és országos irodalmi és ismeretterjesztő lapokban, antológiákban. Ezek töredéke a világhálón is fellelhető. Weblapom: http://majzikilona.hupont.hu, email címem: [email protected].

21

Verseim: a „Vidám állat ABC”, a „Kancsali-bandzsali gólya” valamint a „Gyúlnak a fények” című kötetekben, novelláim a Verébcsizma, Spanyolcsizma, Kölcsönkért menyasszony című könyveimben olvashatóak. Regényeim: „Az égből jött sms” és az „Utolsó sms” címet kapták. - Hogyan hatott Önre, amikor megtudta, hogy a több mint 150 beérkezett alkotás közül a zsűri az Ön cikkét választotta ki a kategóriája győzteseként? - Beküldött írásom témájához és szelleméhez ragaszkodva tréfásan azt is mondhatnám, „Vak tyúk is talál” nyelet. Egyébként meg nagyon örültem. - Van-e személyes kötődése a fogyatékkal élőkhöz? (Esetleg Ön is sérült, rokonai, ismerősei, barátai között vannak-e fogyatékkal élő emberek?) - De még mennyire! Bár jómagam egyáltalán nem szeretem a fogyatékkal élő kifejezést. Mi is a fogyaték? Fogyaték szerintem például a jellemhiba vagy az empátia hiánya is. Igaz, talán szabad szemmel elsőre nem vagy alig látszik, de szerintem alapvetően az. Az ilyen embereken csodálkozunk vagy sajnáljuk őket. Az elesetteket pedig minden minőségben elfogadó, támogató magatartással célszerű segíteni. - Mit gondol, milyen egyéb projektekkel, akciókkal lehetne felhívni az egészséges társadalom figyelmét a fogyatékkal élőkben rejlő értékekre? - A másság elfogadását már kora gyermekkortól kellene tanítani. Szerintem a játékos, mesés formában való közlés erre a leghatásosabb, maradandóbb személyiségbe beépülő, meghatározó élmény lehet. Sokat tehetne ez ügyben a gyermekirodalom. Újabb Móra Ferencek kellenének, gondoljunk csak például a kis bicebócára. - Az Ön környezetében (lakóhelyén, iskolájában / munkahelyén) hogyan állnak az emberek a fogyatékos emberekhez? - Többségében sajnálattal vagy közönnyel közelítik meg az elesetteket. Az empátia nem tartozik a modern fogyasztói társadalom alapértékei közé. Természetesen vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

22

- Tapasztalt valamilyen pozitív kezdeményezést, melyet szívesen megemlítene? Például civil szervezetek hasonló kezdeményezéseit, vagy magánemberek összefogását a fogyatékkal élő emberekért? - Nyugdíjasként, újságírói minőségben nemrég tudósítottam az Európai Unió 8 országának 12 munkacsoportját érintő idősek és elesettek megsegítésére meghirdetett Help nevű programról. Magyar részről a szervezési és finanszírozási feladatokat Debrecen Város Önkormányzata és a Máltai Szeretetszolgálat vállalta magára. A projekt keretében megvalósult hiánypótló laikus ápoló képzést a Debreceni Egyetem támogatta. A mindeddig kuriózumnak számító, hamarosan mindenki számára elérhető ún. Web Nővért a Máltai Szeretetszolgálat dolgozói hívják életre. Ez a nemzetközi tapasztalatokat összegyűjtő, átadó, együtt gondolkodó nagyszerű kezdeményezés már a kezdetektől bevonta a szociális területen tevékenykedő társadalmi és civil szervezeteket, az időseket, elesetteket és azok hozzátartozóit is. - Mit üzenne a Szemezgető olvasóinak, akik elsősorban látássérült emberek? - Kedves látássérültek! Örüljenek az életnek, s annak a csodás világnak, melyet az Önök gazdag képzelete fest ezerszínűre. Sötétségben is lehet tisztán látni, s boldog ember az, aki képes vakon is szeretni. Ha olykor mégis csüggednének, vigasztalódjanak, Isten kegyelméből Önök naponta megtapasztalhatják, hogy a láthatatlan dolgok léteznek igazán.

Majzik Ilona

Elkutyátlanodva Jelen írásomat azóta tervezgetem, amióta második kutyámtól is búcsút kellett vennem. Ezer meg ezer kutyás történet van, már a vakvezető kutyákról is rengeteg írást olvasni. Mégis miért akarom én is megírni a magam irományát a témában? A tanulási folyamatról szeretnék tanúbizonyságot tenni, amit ez idő alatt átéltem és ma is élek és a jövőben is folytatni szándékozom. Amikor én még kis lány voltam - énekli Halász Judit - mindig nyaggattam szüleimet: - Mikor és hogyan fogok tudni egyedül közlekedni? Vagy mindig kísérgetniük kell nekik vagy bátyámnak? 23

Érdekes, ők sosem a fehér botot emlegették. Arról meséltek, hogy majd ha nagy leszek, lesz egy szép vakvezető kutyám, aki vigyázni fog a lépteimre. Apu azt is hozzátette, hogy fekete német juhászkutya lesz, mert neki olyan kutyája volt és nagyon szerette és azok a legokosabbak. Ilyenkor persze elbeszélgettünk a dologról, mert mindig is szerettem a kutyákat: Hogyan fog vezetni? Hogy fog vigyázni rám? Mekkora lesz? Bent fog velem lakni a szobában? Bizony, ezt átlagosan minden hónapban meg kellett velem részletesen tárgyalni, úgy négy éves koromtól tíz éves koromig. Felnőtt voltam, mikor megkérdeztem édesapámat, hogy honnan tudtak már gyermekkoromban a vakvezető kutyákról annyit. Elmesélte, hogy egy filmet láttak róluk, mikor én talán még az eszemet sem tudtam, csak sírtam, ha korgott a hasam. Mint akkoriban a legtöbb vak gyermek, én is Budapesten tanultam, a vakok iskolájában. Egyszer egy több helyszínen rendezett vetélkedőn az egyik állomáson Palásti Tiborral és Dolly nevű német juhászkutyájával találkoztam. A feladatok között szerepelt a kutya munkaruhája darabjainak felismerése, ki lehetett próbálni, hogy hogyan kell levenni és visszatenni rá a vakvezető hámot, pórázt, nyakörvet. Közben a kis csapat többi tagja kutyákkal kapcsolatos általános kérdésekre válaszolt. A végén valaki mehetett Dollyval a következő állomásig. Nem vagyok egy törtető ember, de valami azt súgta, most mindent meg kell tennem, hogy én mehessek a kutyával, hisz anyuék azt mondták, hogy nekem is kutyám lesz majd. Nem tudom, hogy sikerült elérnem, a több jelentkező közül valóban engem választott Tibor. Megmutatta hogyan álljak Dolly mellé, hogy fogjam a hámfogót, stb. Miután elindultunk, Dolly ügyesen vezetett. Csöppet sem féltem mellette. Magabiztosan kerülgette a többieket, az akadályokat és már ott is voltunk a következő helyszínen. Nagyon sokáig ez az egy vakvezető kutyás emlékem volt. Közben persze megismerkedhettem a fehér bottal is, mint közlekedést segítő eszközzel, meg is tanultam vele az alapokat. Már középiskolába jártam, mikor nagybátyám szólt apámnak, hogy vannak német juhász kiskutyái, ad nekünk egyet ingyen, hogy

24

felneveljük vakvezetőnek. A kölykök anyja fekete volt, apja pedig sötét rajzos. Apu egy kis fekete szuka kutyust választott, akit később én is meglátogattam. Nem bírtunk már várni, bátyám kis kosárban elhozta a hat hetes kutyát, aki a Black nevet kapta testvéremtől. Miközben nevelgettük Blackie-t, a vakok szövetsége megyei szervezetétől megkaptam a csepeli vakvezető kutyaiskola címét. Magam írtam az iskola vezetőjének. Ő válaszában elmondta, hogy egy éves korában vigyük fel a kutyust, megnézik alkalmas-e vakvezetésre. Így is történt, a család két férfi tagja vitte fel Blackie-t és akkor még hozta is vissza, hogy aztán fél év múlva már a járműveket is jobban ismert kutyát bátyámmal és barátnőjével vigyük vissza. Ekkor már bent maradt, kiképezték. Miután levizsgáztunk, mint vakvezető kutyás páros, még 9 évig dolgozott. (Itt mesélhetném a legendás történeteket, kedves emlékeimet, de írásom nem kisregénynek szánt iromány, így ezekről talán később olvashatnak.) Rengeteget tanultam kezdőként Black kiképzőjétől, sok tévhittől kellett megszabadulnom. Black-től pedig később azt tanulhattam meg, hogy a szeretet többet ér a kutyákkal szemben is, mint a hatalmaskodás, a keménykedés. Viszont a határozottságra nagy szükség van, ha nem akarom, hogy főnöknek érezze magát és ő döntsön az ügyben is, hogy ki szólhat hozzám, ki nézhet rám, foghatja meg a vállam. Ő egy gyönyörű német juhászkutya és nagyon jó vakvezető volt, csak úgy hozta a sorsa, hogy egy fiatal, kezdő gazdinak kellett dolgoznia, az ilyennek pedig nem mindig egyszerű, főleg akkor, ha a család is követeli a kedvenc kiskutyáját. Mindig tudtam, hogy normális esetben ő hamarabb fog útra kelni az ismeretlenbe, mint én, de erre sosem lehet igazán felkészülni. Megöregedett, legyengült nagyon a szíve, szívasztmával is küszködött már. A legerősebb szívgyógyszer sem segített állatorvosunk szerint. Nem akartam, hogy szenvedjen, nem érdemelte. Elengedtem, az orvos pedig útjára segítette.

25

Black nélkül félkarú törpének éreztem magam, kis békának, aki bottal kaparássza jó esetben a járdát és nem a földet vagy füvet. Így járkáltam az úton, megsemmisülve, miközben ismerőseim szemében én magam ettől nem lettem kevesebb. Csodálkoztak is a viselkedésemen. Mire megkaptam a második kutyámat, megértettem, hogy ez csak egy állapot, a bot nem szégyenemre van, hanem a segítségemre, és attól még, hogy nem négy tappancs lépked mellettem, én még önmagam kell, hogy legyek, nem kell Blackie miatti gyászomban breki szerepet fölvennem. Vágytam egy névre, egy alakra, kutyára, akire legalább gondolhassak, mint jövőbeni segítségemre, akiről álmodhassak. A név Black halála után két hónappal bukkant fel a jövő titkainak rejtekéből: Berry. Ő egy gyönyörű, az átlagosnál nagyobb termetű fekete Labrador kan volt, akit félévnyi botladozás után kaptam meg. Hét évig dolgozott és sokkal többet értünk el vele, mint anno Blackkel, több helyet bejártunk. Tőle leginkább az elfogadás az, amit megtanultam. Ő elfogadott olyannak amilyen vagyok, de én is kénytelen voltam elfogadni, hogy Berry egy nagy csavargó, ügyesen teszi a dolgát, de nem egy akadálypályán is brillírozó kutya, hogy ő bizony addig vissza nem jön, amíg el nem intézi, amit akar, még sem szabad megszidnom, ha későn jön vissza. Meg kellett tanulnom, hogy attól függetlenül, hogy barátságos, hatalmas szíve van, alkalmazkodó ám konok, bizony egy nagyon törékeny lelkű kutya, akinek legjobban a szeretetemre és a kettőnk harmóniájára van szüksége. Mindig éreztem a nyugalmát mikor az ölembe dugva a fejét aludt a többórás utazás közben a buszon. Mint ahogy Black esetében, Berrynél is bekövetkezett az elkerülhetetlen. A gyönyörű, erős, egészségesnek látszó Labrador vastagbelében ott sunnyogott a rák. Azt már még sem írhatom, hogy lapított, mert egy hatalmas daganat keletkezett, ami bélelzáródást okozott. Több napon át hittük, hogy bélgyulladás. Két hétig nem bírt enni, inni is csak óvatosan, különben az is visszaköszönt. Az utolsó napon aztán a doktor felnyitotta a hasát, de még ekkor is reménykedtünk, hogy csak valamit lenyelt. A mai napig a fülemben cseng a szó, amit az asszisztensnő mondott a műtőből kijőve:

26

béldaganat. A műtéttel végezve az orvos elmondta, amit el kellett mondjon. Megtudtam azt is, hogy több apró daganat is volt a kutya belében. Még mindig reménykedtünk, hogy legalább pár hónapot élhet nyugdíjasként. Hallottam, ahogy sír - vokalizál - mikor felébredt. Szerettem volna bemenni hozzá a műtőbe, de tudtam, hogy nem szabad. Még bíztam benne, hogy láthatom, hazavihetem, megadhatom neki legalább egy pici időre mindazt, amit arra az időre terveztem, mikor már nem dolgozik. Hisz terveztem öregkorára sok mindent: sok sétát csak pórázon, úszást, hogy az idős kutyát akár az ágyra is felengedem, hogy itthon is az ölemben aludhasson, mint ahogy a buszon. Azt pedig természetesnek vettem, hogy én engedem őt útjára, mint Blacket, ha már csak szenvedést kap az élettől. Végül mindezt elvette a sors: A kutyának a műtét után a rendelőben kellett maradnia, hogy ott épüljön fel a kritikus napokban. Másnap reggel hívott telefonon a doktornő, hogy Berry az éjjel átköltözött a szivárványhíd túlsó oldalára. Még most is fáj, ha arra gondolok, hogy a műtét előtt láttam utoljára, és még akkor is úgy köszöntem el tőle, hogy erős legyen, és hogy visszavárom. Ehelyett, sem akkor nem voltam mellette, mikor sírt, mert nagyon fájt neki, sem amikor meghalt. Csúnya árat fizettünk Berryvel azért, hogy örökre az agyamba véssem, hogy a szeretet, a jó, az öröm és harmónia nem várhat, minden pillanatból a lehető legjobbat és legtöbbet kell kihozni, nem tologatni, későbbre tervezni az ilyesmit. Sosem tudhatjuk, mikor jön el az a nap, aminek már valaki számára nem lesz holnapja. Azt a leckét is örökre megtanultam, hogy nem én döntöm el hogy elengedhetem-e én magam a kutyámat, hanem ha Isten úgy látja jónak, elveszi tőlem ezt a lehetőséget és tőlem több kilométerre, egy orvosi rendelőben alszik el csendesen. Berry halálának tényét sokkal nehezebben viselem el, mint annak idején a Blackie-től való végső búcsúvételt. Váratlanul ért, hiába a tudat, hogy ha kell, én magam is elengedtem volna. Ám minden vég egy újnak a kezdete. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Berry halála után 11 nappal már találkozhattam is leendő kutyámmal, Vacakkal, tehát már név és kutya is van, akire gondolhatok, akivel álmodhatok. Amellett a

27

kiképző mellett tanulja meg a vakvezetést, aki mellett egykor Black is elsajátította. Még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy nem tudtam ott lenni Berry mellett. Viszont várom az új feladatot, az új jövevényt az életembe, vágyom tudni, hogy az engem segítésen túl, mi lesz az ő küldetése, mit tanulhatok mellette, tőle. A Black utáni időszakból okulva, ma már kevésbé zavar, hogy 5 hónapig bottal kell közlekednem, pedig sokkal többet kell sétálnom és utaznom, mint akkoriban, hisz munkába is járok. Néhány ismerősöm szerint egész ügyesen botorkálok. Én mégis úgy érzem, hogy nekem kutyával kerek a világ, és még, ha igyekszem nem kimutatni, bizony akkor is el vagyok kutyátlanodva.

Lukács Ágota

Plovdivban jártam (befejező rész) Az utolsó munkanap Délelőtt A reggelit követő közlemények, köszöntések után az első előadást a bolgár Anna Roydeva mondta el. Az alternatív kommunikációs módszerekről hallhattunk érdekes tapasztalatokat. Több bolgár beszédnek volt magyar vonatkozása: a magyar egyesületi vezetők, Királyhidi Dorottya és Kedves Éda neve hangzott el több alkalommal. Ők is részt vettek egy Európa Unió által finanszírozott project-ben, melynek célja a Bulgáriában alkalmazható, siketvak emberek kommunikációját segítő módszerek kidolgozása, máshol már sikeresen alkalmazott módszerek elterjesztése volt. A siketvakok helyzete az Európai Unióban. Ez volt Sanja Tarczay előadásának címe. Mondandójának lényege az volt, hogy a siketvakság fogalmának meghatározása nélkül nehezen tudunk előbbre lépni érdekeink védelmében, helyzetünk javításában. Az utolsó plenáris előadást Sergey Sirotkin, az EDBU ekkor még elnöke, az orosz siketvakok vezetője mondta el, pontosabban az angol tolmácsa olvasta fel "Álomtól a realitásig" címmel. A hallottakból nem sok maradt meg bennem. 28

A párhuzamosan zajló workshopokban egy bolgár tanárnő, Emanuela Krasteva beszélt a siketvak gyerekek oktatásáról, illetve a spanyol Francisco Trigueros, szervezetének elnöke a Spanyolországi jeltolmács szolgálatokról tájékoztatta az érdeklődőket. Nekem a gyerekek oktatása keltette fel a figyelmemet. Egy izgalmas délután A máskor 2 órás ebédszünet ez alkalommal egy órásra rövidült. A nagy konferencia terembe vonult a szavazásban részt vevők többsége, de hosszú percek teltek el amíg valamennyi szavazó megjelent. A király csinálók úgy gondolták, hogy a harmadik közgyűlés előtt hosszú hónapokig legesélyesebb elnök jelölt, a norvég Geir Jensen az idén novemberben esedékes manilai világ uniós közgyűlésen induljon az elnöki posztért. Így kontinensünk siketvak uniónk első embere címéért három jelölt versengett. A szavazás titkos volt valamennyi tisztség esetén. Az általános menete egy-egy szavazás során a következő volt: az előző napon kapott nagy fehér lap az ország sorszámával fel, kitöltendő szavazólap borítékkal megérkezik, fehér lap le szavazólapon ikszelés, borítékba berakás, fehérlap fel. A zárt borítékot elvitték, fehér lap le, számolás, eredmény hirdetés. Hét szavazás volt. Ha valaki több tisztségre is jelölt volt és megválasztották, akkor kivették nevét a később sorra kerülő választások jelöltjeinek névsorából. Az elmúlt ciklus elnöke, az orosz Sergey Sirotkin 3, házigazdánk a bolgár Dimitar Parapanov 4, az elmúlt ciklus alelnöke a horvát Sanja Tarczay 8 szavazatot kapott. Tehát a közgyűlés véleményt nyilvánított az oroszok 4 éves munkájáról és ez végig érződött a szavazások során. Például az egyedüli orosz jelölt mindösszesen 10 voksot kapott a lehetséges 15ből, vagy a választási bizottság norvég és fin tagja 15-15 szavazatot kapott, az eddigi választási bizottsági elnök, az orosz Nadezsda csak 13-at. Az ebédnél már ugrattam Sanját, hogy szerintem ő fog nyerni az elnöki versenyben, amire kedvesen hitetlenkedett. Aztán a szünetben odamentem gratulálni és csak annyit mondtam: "Ugye 29

megmondtam?". Aranyosan nyakamba borult, puszit is kaptam. Mondtam is Ádámnak, hogy most egy ideig nem mosakodok... Az utolsó szavazásnál Gangl Tamás révén voltunk érdekeltek: 6 jelölt maradt a megelőző választások során a lehetséges 5 vezetőségi tag helyére. Itt az orosz jelölt kapta a legkevesebbet, tehát a Siketvakok Országos Egyesületének elnöke, Gangl Tamás vezetőségi tag lett az Európai Siketvakok Uniójában. Az új EDBU elnök a választási procedúra végén aznap estére alakuló ülést hívott össze. Odamentünk hozzá megkérdezni, hogy Tamás képviseletében megjelenjünk-e. Kérdésünkre igenlő választ kaptunk. Záró Gála és az új vezetőség alakuló ülése A vacsoránál kivételesen aperitif várt minket bolgár gyümölcs pálinka alakjában. Az étkezés során folyamatosan zajlottak a felszólalások, majd egy kis műsorral kedveskedtek a házigazda siketvakok művészeti csoportjai: egy háromrészes pantomim paródia illetve népdal énekeket adtak elő a nagyérdemű szórakoztatására. A vacsora végén elbúcsúztunk a szlovén barátainktól, akik már a hajnali fél ötkor induló busszal igyekeztek repülőgépükhöz. Az alakuló vezetőség színhelyéül szolgáló terem kinyitásáig sorra búcsúzkodtunk azoktól a kedves emberektől, akikről úgy tudtuk már nem találkozunk velük elutazásunkig. Szinte mindenki üdvözölte általunk Tamást és várják a jövő évi rendezvényünkkel kapcsolatos híreket. Elhelyezkedve a teremben Sanja üdvözölte a megjelenteket, kérte, hogy a kiosztott papírlapokra írjuk fel minden tisztség viselőnek nevét, korát, e-mail elérhetőségét. Ötleteket kért az idén 10 éves Európai Siketvak Unió megünneplésére, javaslatokat munkabizottságokra és még egy sor dolog jelezte a munkaintenzitás fokozódását. Mindezt kedvesen, de határozottan végezte. A 20 perces eligazítás végén tapssal fejezték ki a jelenlevők a tetszésüket. Valamennyi siketvak sorstársam nevében, de akár valamennyi fogyatékkal élő embertársam nevében kívánom innen is az új testületnek az eredményes munkát világunk jobbítása érdekében. 30

Az est végére egy kedves mozzanat: Sanja a búcsúzásnál kérte, hogy tanítsuk meg a "jó éjszakát" helyes kiejtésére, aminek örömmel eleget tettünk. Köszönöm szépen a Siketvakok Országos Egyesület vezetőségének, hogy lehetőséget adtak e nemzetközi eseményen való részvételre. Remélem sikerült öregbíteni hírünket a nagyvilágban. Nagyszerű élmény volt megtapasztalni az emberek igyekezetét a többre, a jobbra. Soltész Miklós

31

32