ÜNNEPEINK SZABÓ ZSOLT

ÜNNEPEINK Különösen gazdag ez a 2009-es esztendô kerek és kevésbé kerek évfordulókban. Kezdjuk a legkerekebbel: 1009-ben alapította Szent István királyunk az erdélyi egyházmegyét Gyulafehérvár központtal. Az ünnepi eseménysorba illeszkedett be a hatósági engedélyek késlekedése miatt 2008-ról átcsúszott Márton Áron-bronzszobor felavatása a kolozsvári Szent Mihály templom kertjében. 1938-ban szentelték fel püspöknek a kolozsvári plébánost, egyetemi lelkészt. Ebbôl az alkalomból nem csak az ünnepi avatóbeszédeket közöljük összeállításunkban, hanem több dokumentum közlésével jelezni szeretnôk azt a szerteágazó, emberféltô, az üldözöttek igazáért mindig kiálló, a hívek közösségét szervezô, elsôsorban a lélek gazdagodására figyelô, de a mindennapi gondok megoldásával is törôdô fôpásztori munkásságot, amivel kiérdemelte mindannyiunk tiszteletét, szeretetét. Külön csokrot kínálunk azokból az írásaiból, amelyek elôször az Erdélyi Iskola hasábjain jelentek meg, ezek pedagógiai, hiterôsítô, nemzetnevelô szerepérôl Ozsváth Judit sajtótörténeti búvárlásait öszszefoglaló tanulmánya segít tájékozódni. Sas Péter a kolozsvári plebánia irattárában kutatott, Benkô Levente a Magyar Országos Levéltárban, Fodor György pedig egy vidéki plébánián csodával határos módon megôrzôdött püspöki körlevelet ad közre. Hisszük, hogy olvasóinkban ezek az írások, a sorsdöntô eseményekrôl szóló levéltári dokumentumok, de a mindennapi apró emlékeket felidézô megemlékezések is tudatosítják: Márton Áron egyénisége, különleges személyisége, szerteágazó tevékenysége, a diktatúrák emberpróbáló korszakaiban tanúsított, a vértanúság kockázatát is vállaló bátor magatartása mindenképpen az elmúlt évszázad legnagyobbjai között jelölik ki a helyét, nemcsak erdélyi, nemcsak magyar, nemcsak katolikus, de egyetemes emberi mércével mérve is. Kazinczy Ferenc munkásságát idézzük másik összeállításunkban. Harmadfél évszázada, 1759-ben látta meg a napvilágot Érsemjénben, és tevékenységének egyik színterén, Kassán ünnepi konferencián emlékeztek meg a nyelvújító, író, szerkesztô, iskolaszervezô tevékenységérôl, erdélyi kapcsolatairól, különös tekintettel 1816-os erdélyi útjára, amelyrôl Erdélyi levelek címû útirajzában (a Mûvelôdés tavalyi 6-9. számában közöltük újra) részletesen beszámolt a korabeli, méltatlanul elfelejtett országrész népérôl, történetérôl, mûvelôdési életérôl. A kárpátalji Dupka György Kazinczy Ungvárhoz kötôdô eseményeit veszi számba, az eperjesi Martin Javor pedig a 18. századi kassai szabadkômûves mozgalom történetében keres eligazító pontokat, vizsgálja Kazinczy és apósa, Török Lajos szerepét a Rendíthetetlen erény nevû páholyban. Bem József legendás alakja elsôsorban az 1848-49es forradalom és szabadságharc, közelebbrôl az erdélyi téli és a nyári hadjárat miatt fontos nekünk. A dél-lengyelországi Tarnówban látta meg a napvilágot 1784. március 14-én. A város vezetôi 2008 decem-

berében Bem-évvé nyilvánították 2009-et. Bem születésének 215. évfordulója, az erdélyi téli és a nyári hadjáratok megvívásának 160. évfordulója és hamvai hazaszállításának 80. évfordulója szolgáltatott rá ürügyet. A születésnapi emlékkonferencián négy országból érkezett lengyel és magyar elôadók idézték emlékét. A zamosci Jacek Feduszka Bem nemzeti felkeléssel kapcsolatos koncepcióját helyezi be az 1831– 1863 közötti korszak lengyel szabadságharcosainak gondolatrendszerébe. A Bécsben élô Tomasz Szubert Bem bécsi forradalomban játszott szerepérôl született korabeli feljegyzések, emlékiratok, utólagos értékelések elemzésével keres választ alapkérdésére: hôs vagy kalandor volt-e a tábornok. Csak egyetérteni tudunk javaslatával: megérdemelné Bem, hogy Bécsben is kapjon emléktáblát a bécsi forradalomban játszott szerepéért. Kovács István történész és polonista „a hadszinterek között száguldó tábornok” szerepét vizsgálja az 1949-es erdélyi hadjáratban. A Tarnówban elhangzott elôadások rövidített, magyar nyelvû változatát nyújtjuk át a Mûvelôdés olvasóinak. Ebbe a lapszámunkba nem fért már bele, de mindenképpen bôvebben foglalkozunk a Benedek Elek hármas évfordulóval is: születésének 150., halálának 80. s a kisbaconi Benedek Elek Emlékház felavatásának 40 évfordulója okán megérdemli, hogy a jeles néprajzi gyûjtô, politikus, szerkesztô, újságíró, író és irodalomszervezô munkásságát kicsit alaposabban körbejárjuk. Nem elôször és remélhetôleg nem is utoljára lapunk történetében. Megérdemli, hiszen nemzedékek példaképe volt ô, sok milliónyian nôttek, nôttünk fel meséin, versein, elbeszélésein. Születésének centenáriumán idézzük majd a tragikus sorsú Radnóti Miklós életét, munkásságát: Ki gépen száll föléje Annak térkép e táj, Nem tudja hol élt Vörösmarty Mihály – és valljuk a szülôföldjéhez ezer szállal kötôdô költôvel, számunkra sem térkép a tájunk, és igyekszünk segíteni olvasóinknak abban, hogy térben és idôben meg tudja határozni magát, a világméretû egységesülés (vagy inkább arctalanodás?) korában a kistájhoz, a vidékhez, a sajátosan rá jellemzô emberihez tudatosan ragaszkodjék, ne üljön fel minden kóbor divatnak. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy például hírt adjunk intézményeinkrôl, a benne dolgozó s az élükön álló cselekvô emberekrôl egy-egy házi évfordulóról, eseményrôl. És bár nem országos jelentôségû esemény, de úgy tûnik, hogy lassan révbe érkezett a Mûvelôdés hajója, végre – ha kis kerülôvel, és ha csak részben is – másfél éves huzavona után nemcsak szóban, de anyagiakkal is hozzájárul a lap életbenmaradásához, rendszeres megjelenéséhez a Kolozs Megyei Tanács.

SZABÓ ZSOLT

3

Könyvtá ri jubile um Ka zinc zyval és Szilágyi Do mo kos s al Fennállá sa tizenegye dik évfordulóját ünne pelte a szilágysomlyói ma gyar té ka

„Kétszáz esztende je annak, hogy Ka zinczy Fe renc elindította azt a mozgalmat, amelynek köszönhetôen ma egysé ges magyar nyelvet be szé lünk, s ma itt magyar nyelvû könyvtárban le he tünk” – így köszöntötte S zilágysomlyón a Báthory István Ala pítvány könyvtá ra fennállá sá nak tizenegye dik évfordulóján rende zett ünnepsé gen a hallga tósá got S za bó Zsolt, a Mûvelôdés fôszerkesztôje. A magyar nyelvújítóról tartott elôadásában egye bek mellett azokról a kötôdésekrôl be szélt, ame lyek Ka zinczyt Erdélyhez, ezen be lül a S zilágysághoz fûzik. „Nem csak a mi erdé lyi önérze tünk, mondja, ha nem az iroda lomtörté net is megálla pította, hogy Ka zinczyt az erdé lyi szellem bizta tó kisugárzása avatta íróvá. Ka zinczy erdé lyi, az enyedi Bethlen-kollé giumból kinôtt példán és mintá ból vette észre és tûzte ma ga elé a ha tá rozott célt: nyelvünk, irodalmunk, ízlé sünk megújítá sát” – ma gya rázta S za bó Zsolt. Hozzá tette: ehhez az is kellett, hogy az erdôvidéki Barótról Felvidékre ke rült je zsuita

pappal és költôvel, Baróti S za bó Dá viddal, az Alsó-Fehér me gyei Is pánla kán szüle tett Báróczy S ándorral, va la mint a zsibói Wes se lényi Miklós sal össze hozza a sors. A Wes se lé nyihez kötôdô szoros ba rátságnak, sôt koma ságnak volt köszönhetô, hogy 1816 júniusá ban-szeptembe ré ben Ka zinczynak be telje sülhe tett ré gi vágya: Erdély be ba rangolá sa, és az ennek nyomán szüle tett, ma is érde kes és ta nulsá gos olvas mány, az Erdé lyi le ve lek. S za bó Zsolt elmondá sa sze rint Ka zinczy ezzel az egyik legelsô, ma gyar nyelven írt útle írá sá val irá nyította rá a figyelmet: „a bûnös nemtörôdömséggel” nem csak a bé csi udvar, ha nem a ma gyarorszá gi ma gyarok által is elfe le dett és mellôzött Erdélyre. „Ezért is fontos Ka zinczy ma is élô ajándé ka, érté kes ha gya té ka a mai ma gyarságnak, és nem csak az Erdélyben élôknek” – szögezte le S za bó Zsolt. Ezzel az örökséggel fûzôdik egybe a szilágysomlyói ma gyarság abbé li törekvé se, amelynek

Az Alterego irodalmi csoport Szilágyi Domokos-estet ajándékozott az évfordulóra.

4

megkoroná zá sa ként 1998. má jus 16-án felavatták az önálló ma gyar könyvtá rat. „Négyezer kötettel indultunk, ma már tízezer címnél tartunk, ebbôl termé sze te sen a magyar tannyelvû Bá thory István Álta lá nos Is kolá nak is bôven jutott olvas nivaló” – ma gyarázta a Mûvelôdésnek Nagy Andrea könyvtáros. Mint mondta, a köte tek nagy ré sze ma gyarorszá gi adomá nyokból szárma zik, jelentôs ré sze a ma gyar klasszikusok munká iból, összes sé gé ben az is kolai tananyaghoz fûzôdô olvas má nyokból áll. „Ele inte, amikor az egész könyvtár egy he lyen volt, a gyermekektôl a nyugdíja sokig mindenki ide járt olvas ni és kölcsönözni, de amióta az is kolá nak átadtuk a tananyaghoz kapcsolódó köte te ket, már csak az idôsebbek járnak hozzánk könyve kért. Az úgyne ve zett középnemze dék sajnos nem olvas, mindenki lót-fut, aztán ott van a te levízió is...” – ma gya rázta érdeklôdésünkre Nagy Andrea. Pe dig, miként S zéman Pé ter, a Báthory István Alapítvány elnöke sza va iból kide rült, a tizenhatezres szilágysági vá ros ban a ma gya rok ará nya közel huszonhá rom szá zalék, és va la mennyien büszkék lehetnek a közös erôvel létre hozott té kára. „Amikor csak le het, megünne peljük, hogy ne künk, szilágysomlyói ma gya roknak is van sa ját könyvtá runk. Ennek köszönhe tôen most már gyakrabban ta lálkozha tunk ma gyar szerzôkkel. És egyszer majd olyan büszkék le he tünk a hozzánk most ellá toga tó fia tal tollforga tóra – mondta az elnök a sa ját írá sa iból felolva só J ancsó Noé mit, a kolozs vá ri Bretter Kör te hetsé ges költô-író elnökét üdvözölve – mint az 1960-as években itt be mutatkozó Kányádi S ándorra. A husza dik életévét alig átlé pett fia tal szerzô felolvasá sá ból kide rült: a mag termô talajba hullt, hiszen J ancsó Noé mi felmenôi között olyan tollforga tókat ta lá lunk, mint nagyapja, J ancsó Elemér, ennek testvé re,

J ancsó Bé la, de édes apja, J ancsó Miklós színmûvésznek sem ne héz a toll. „Már kicsi koromtól sze rettem az olva sást és az írást, elsô köte tem né hány év alatt össze gyûlt írá sa imból állt össze” – árulta el az Elôretolt Helyôrség Könyvek-sorozatban az Erdélyi Híradó Kiadó és az Elôretolt Helyôrség S zépirodalmi Páholy gondozásában 2008-ban megje lent, Emotikon címû könyvébôl felolvasó elsôköte tes szerzô. S ezzel az ünnepnek még mindig nem volt vége, hiszen S zéman Péter átnyújtotta a helyi kis közösség önszervezôdô tevé kenységében kifejtett eredmé nyes, önfeláldozó munkája elismeré seként kijáró EMKE-oklevelet S zôke Anná nak, a zilahi népi alkotások háza szakirányítójának, valamint Gáspár Attilának, a zilahi mûvésze ti szakközépiskola ze ne ta nárá nak. „Amíg van, akivel és van, akinek, tovább dolgozunk" – fogalmaztak az ünne peltek, s hogy munkájukat folytatni érdemes, tanúsította a közönség soraiból hirte len összeálló ma roknyi gyermekkórus, akik rögtönzött mûsorral okoztak mindenki számára kellemes meglepetést. „S enki sem tudta, csak mi, még a tanár bá csinak sem szóltunk, hadd legyen meglepetés” – árulták el la punknak a S zéman Péterrel közösen szôtt hadititkot Gáspár Attila ta nítványai. S a kérdésre, hogy miféle csodabogár az a lurkó, aki foci helyett a lányokhoz társulva kóruspróbákra jár, egymás sza vá ba vágva mondták, hogy nem ô az egyedüli, csak most ennyien gyûltek össze, másrészt pedig a focinak is megvan a maga ideje, de az éneklésnek is, egyszerûen, mert szeretik. A szilágysomlyói ünnepnapot a kolozsvári Alterego irodalmi csoport S zilágyi Domokos-esttel koronázta meg. Bodó Renáta, Borzási Csaba, Kudor Viola, Pocs ve iler István, S zékely Elôd, S zéman Csilla, S zilágyi Róbert, Tamás Le hel és Vallasek Aletta a költô munkáiból válogatva, a közönség soraiban elkeveredve, sajá tos elôa dásmódot választva kala uzolta el a hallgatóságot abba a sajátos világba, amelyben S zilágyi Domokos élt.

BENKÔ LEVENTE

Szôke Anna és Gáspár Attila, az EMKE díjazottjai.

Jancsó Noémi írásaiból olvasott fel. A szerzô felvételei.

5

A Tiananmen tér A Tiananmen tér, vagy a Menynyei Béke Tere a modern Peking központjában, a Tiltott Város közvetlen szomszédságában helyezkedik el. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Peking leglátványosabb térsége. Grandiózus, felemelô látvány, ahonnan nyílik a Tiltott Város bejárata. A tér nevét a Tiltott Várostól elválasztó kapu neve után kapta. Téglalap alakú, közel 450000 négyzetméter, a világ legnagyobb tere. Elsô pillanatban nem érzékeljük ezt a hatalmas 500 méter széles és 880 méter hosszú teret, mert általában költöztethetô korlátokkal van felosztva a gyalogosok, valamint a jármûközlekedés számára, a zavartalan forgalom érdekében. A tér a nap majd minden órájában zsúfolt, tele bámészkodó turistákkal, munkába, vagy munkából hazafele igyekvô emberekkel, kíváncsiskodókkal. Idônként olyan, mint egy hangyaboly, melyet felszabdalnak a különbözô járatok. A nyüzsgô tömegben fényképezôgépek kattanása, vakuk villanása, filmezôk nyüzsgése teszi teljessé az utcaképet. A tér befogadóképessége óriási, több mint egy millió ember fér el rajta egy-egy rendezvény, tömegdemonstráció alkalmával. A tér központjában áll Mao Cetung elnök mauzóleuma. Itt, a Tiananmen Ming kori kapubástyájának mellvédjérôl kiáltotta ki Tankok a téren 1989 júniusában.

6

Mao Ce-tung 1949 októberében a Kínai Népköztársaságot. Óriási méretû portréja ma is az épület homlokzatának dísze. A kép mintegy másfél tonnás, 4,5x6 méter nagyságú. A Tiananmen térnek nagy jelentôsége van a kínai kultúrában, mivel a történelem folyamán számos eseménynek szolgált színhelyéül. A legdrámaibb, egyben legismertebb ilyen mozzanat az 1989es tavaszi-nyáreleji diákmozgalom volt. A demokráciáért tüntetô egyetemisták és munkások demonstrációját a néphadsereg páncélosai június 4-én vérbe fojtották. Az akciónak több száz áldozata volt, de egyes források szerint közel ezer halottról van tudomás. Ezek után a hatalom csírájában fojtott el minden kísérletet a megemlékezésre. Érdekes módon a jelenlegi vezetés egyedül Hong Konggal elnézôbb, itt lehetôség volt arra, hogy több tízezer személy összegyûljön egy, gyertyafénynél tartott megemlékezésre. A tér északi szélén állandó jelleggel leng a kínai nemzeti zászló, melyet Mao elnök húzott fel elôször a Kínai Népköztársaság kikiáltásakor. A zászlófelvonás mai napig is valóságos szertartás, melyet 1991 óta minden nap megismételnek, reggel fél hatkor felvonnak, majd alkonyatkor leeresztenek. A díszôrség kimasíro-

zik a Tiananmen kapun, három zászlóôr elöl, utánuk a zászlóvivô, akiket 32 katona és egy katonazenekar követ. Miközben a zászló a rúdon fölfelé kúszik, felcsendül a kínai himnusz a katonazenekar elôadásában. A ceremóniát minden alkalommal számos turista és kínai követi figyelemmel, filmezik, fényképezik a színes, mozgalmas látványt. Talán a legérdekesebb látvány a téren a Mao Ce-tung mauzóleuma. A látogató csak elôjegyzés alapján tekintheti meg Mao néhai elnök bebalzsamozott holttestét. A föld alatti hûtôkamrából kiemelt koporsó délelôtt és délután tekinthetô meg. A téren látható a Népi Hôsök Emlékmûve, ami 1958-ban emelt gránitoszlop, a Kínai Nemzeti Múzeum, a már említett Ming-kori Tiananmen kapubástya, az Országos Népgyûlés Csarnoka, a QianMen kapubástya. A teret 1999-ben újrakövezték vörös gránitlapokkal. Az itt lezajlott vérfürdô nyomasztó emlékét azonban így sem lehet eltüntetni. Minden haladó szellemû kínai tudatában élni fog ez az esemény, örök mementójaként a szabad élet utáni vágyakozásnak.

TAKÁCS GÁBOR

Rendôri beavatkozás 1989-ben.

Hagyományt és jelent ötvözve Simon Gábor húsz éve A Kolozsvári Magyar Operát két évtizede Simon Gábor irányítja. Ezt a feladatot egyfolytában eddig még senki nem látta el. Ismervén az intézmény múltját, Simon Gábor talán a legnehezebb, de ugyanakkor a legtöbb lehetôséget is kínáló idôben vette át a vezetést: amikor úgy tûnt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Opera – abban az idôben még így nevezték –, elindulhat egy sajátságos elvárásokat is teljesítô úton. Azon, amelynek kezdeteit még évszázadokkal megelôzôen Erdély fôvárosának lakói fogalmaztak meg. A város nagy szülöttje, Mátyás király kedvelte a zenét és a reneszánsz uralkodó tett is azért, hogy az udvarában minél élénkebb zenei élet létezzen. Ez kihatott a fôrendek életére is. Erdély virágzása a kereskedelem növekedése az élet javulása a mûvészetekre is hatással volt és ennek következtében a kultúra is elôtérbe került. Köztük a színház és a zenei élet. 1792 decemberében a Belsô Szén utcában levô Rhédey-ház emeleti részén az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó társaság megtartotta elsô elôadását, amellyel kezdetét vette a kolozsvári hivatásos színészet. 1819ben megalakult Ruzitska Gyögy vezetésével a Musikai Egyesület. Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy a város polgárainak közadakozásából 1811-tôl felépítették a magyar nyelvterület elsô állandó kôszínházát, amelyet a Farkas utcában 1821. március 12-én nyitottak meg. 1822. december 26-án ebben az épületben mutatták be Ruzitska József Béla futása címû alkotását, az elsô magyar operát. Ezek voltak a kezdetek, amelyeket figyelemre méltó eseménysorozatok követtek mindaddig, amíg az új színházi törvény (1947) értelmében lehetôvé válhatott a kolozsvári Állami Magyar Színház mellett önállóan mûködô operatársulat létrehozása. 1948 decemberétôl lehet számítani az önálló intézményként mûködô Kolozsvári Állami Magyar Opera létrejöttét. Az 1989-es események követ-

keztében beállt változásoknak köszönhetôen Simon Gábor Hary Bélát váltotta az igazgatói székben. Ebben az idôben a gazdasági igazgató a rendkívül nagy tapasztalatokkal rendelkezô Csulak Sándor volt, aki a zenei képzettséggel rendelkezô új mûvészeti igazgatót, a sajátos adminisztrációt követelô világ fogalmaival megismertette. Az új igazgató hamar rájött arra, hogy a mûvészethez pénz kell. Sok pénz. Amirôl nagyon rövid idô alatt kiderült, hogy abból van a legkevesebb. Az eddig kiépült társulatot, az éppen letûnt, kommunista rendszer sem kényeztette el, sôt egy idôben mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar társulatot elsorvasszák. A kórust, de a többi tárak humán anyagát is elhanyagolták. A körülményekbôl adódott, hogy sok mindent fel kellett újítani, bôvíteni. Hosszú idô után elôször adódott lehetôség, hogy az énekkart, a balettkart, a zenekart új tagokkal bôvítsék. Ebben a munkában hathatós segítséget kapott a volt igazgatótól, a több évtizede karmesterként mûködô Hary Bélától, és az egyébként zenei képzettséggel rendelkezô irodalmi titkártól, Szép Gyulától. A társulat élérôl most nyugdíjba vonuló Simon Gáborban évek multával megerôsödött a gondolat, hogy a nézôknek élményt nyújtó elôadásokat kell kínálni. Olyanokat, melyekre szívesen gondol, esetleg gondolatban többször visszatér a hallottakra és látottakra. Az a visszatérô nézô, aki élményekkel távozik az elôadásról. Ezek megteremtéséhez, a tehetségen rátermettségen kívül pénzre van szükség, amit a mindenkori politikai és gazdasági vezetôk mindig is szûken mértek. Érdemes megnézi a költségvetést, a kulturális intézmények a legkevesebbet kapják, a kulturális intézmények vezetôinek ebbôl a kevés pénzbôl kell gazdálkodniuk. Romániában, a színházakban és az operaházakban közel ötezer ember dolgozik. Ezeknek a fizeté-

Simon Gábor

se az évi nemzeti jövedelem nagyon kis hányadát teszi ki. Ezek között is a kisebbségi opera egyedüli a világon, mert sehol a földön nincs még egy kisebbségi operaház. Nagyon kevés pénzt kap az államtól. Márpedig nincs a világon operaház, sem színház, amelyik az eladott jegyek árából fenn tudná tartani magát. – Ilyen helyzetben mit tehet az igazgató? – Amikor 1990 márciusának derekán ide kerültem, a marosvásárhelyi események következtében nagyon feszült volt a helyzet. De volt két nagyon jó segítségem: Hary Béla és Szép Gyula. Csulak Sándor gazdasági vezetôként nagyon sokat segített. Jártuk a vidéket, rengeteg jelentkezôt hallgatunk meg. Ebben az idôszakban 30 új tagot tudtunk leszerzôdtetni az operához. Ezek közül sokan elvégezték a zenemûvészeti fôiskolát. A régiek közül az idô teltével sokan nyugdíjba vonultak. A helyükbe tehetséges fiatalokat vettünk fel. A nézô ma már egy megújult gárdát láthat, amely a Hary Béla által megteremtett opera hagyományait viszi tovább, de amely más rendezôkkel is tudnak maradandót alkotni, újat nyújtani az operát, az operettet, a balettet kedvelô közönségnek. – Igazgatóságod kiemelkedôbb pillanatai? – Az intézet létjogosultságának megteremtése. Vagyis bebizonyítani, hogy a közönség igényli a Magyar Opera mûsorait. És itt

7

A bécsi Blue Danube Musik Impresario GmbH és a Kolozsvári Magyar Opera gyümölcsözô együttmûködésének feltételeit ismertetik a közönséggel Anthoni Armore rendezô és Sipos Gábor.

8

állíthatom, hogy társulatunknak sok látogatója van a többségi nyelvet beszélôk soraiból is. Minden mûvet eredeti nyelven játszunk, az elhangzó szöveg megértését kivetítô, segíti. Egyedüli operaház vagyunk a világon, mely Erkel Ferenc összes operáit bemutatta. De bemutattunk Bartók Béla-esteket, Kodály Zoltán-esteket, minden évben Kriza Ágnes-emlékestet tartunk. A magyar operairodalom gazdagsága lehetôvé teszi a kortárs operák sorozatának színre vitelét. Több olyan elôadásunk volt, amelyben elôször kerültek a nézô elé magyar zeneszerzôk mûvei. Olyan hangzásszíneket tudunk bemutatni, amelyek páratlanok a maguk nemében, különleges élményt nyújthatunk a zenekedvelôknek. Két évtized alatt sikerült olyan zenei csemegéket, olyan maradandó emlékeket elültetnem a Kolozsvári Magyar Operát látogató közönség körében, amelyek gazdagíthatták a zenét kedvelôk táborát. A közönség szívesen jön az operaházba. Ami azt is bizonyítja, hogy a repertoár mindenki számára vonzó, beleértve a többségieket is. Számomra elégtételt jelent a visszatekintés. Úgy érzem, a csapattal jó munkát végeztünk. Jómagam visszavonulok, de itt leszek mindig a közelben, és ha az utódom úgy érzi, szüksége van

a segítségre, nyugodtan hozzám fordulhat, mert tapasztalataimat szívesen megosztom vele. Szerintem az igazgatónak elôször is zenésznek kell lennie egy operaházban. Értsen a zenéhez. A többi már csak adminisztrációs kérdés, amelynek megvannak a szakemberei az operán belül. Az évi költségvetést külsô erôk határozzák meg. Annyiból kell kijönni, amen-

nyit erre felsôbb szinten szánnak. Most 30 százalékkal csökkentették a költségvetést a tavalyihoz képest. A kultúrán spórolni szerintem dôreség. Ez befolyásolhatja a fiatalok gondolkodását is, mert eleshetnek olyan látványoktól, amelyek nélkül szerényebbek lehetnek elôadásaink. Márpedig a világ operaélete állandó fejlôdésben van, ennek követéséhez nem csak belsô adottságok kellenek, de anyagi alapok is. Az eljövendô igazgatónak ezekkel a feladatokkal is szembe kell néznie. Ilyen irányban kell kapcsolatokat kiépítenie. A társulati turnék fontosak, ezek alapozhatják meg az intézmény jó hírnevét. – Számodra melyik turné volt a legnevezetesebb? – Amikor 150 ember három hónapig Olaszországban turnézott a csizma legdélibb sarkától fel egészen északig. Volt olyan idôszak, mikor naponta más-más városban léptünk fel. Állnunk kellett a sarat, ügyelvén arra, hogy minél nívósabban szerepeljünk. Hiszen nem csak Románia, de a Kolozsvári Magyar Opera hírnevét is öregbíthettük.

CSOMAFÁY FERENC

Díjátadó ünnepség Bartók Béla Nemzetközi Operakarmester-verseny gálamûsorán. Csomafáy Ferenc felvételei

Márton Áron emlékezete Fôtisztelendô Excellenciás Érsek Úr, Fôtisztelendô és Fôtiszteletû Excellenciás Püspök Urak, Kedves Magyar Honfitársaim, Tisztelt Ünneplô Közönség! Engedjék meg, hogy kifejezzem Önöknek, hogy mélységesen meg vagyok hatódva. A mai napon nagyot fordult a történelem kereke, végre elhárultak az adminisztratív akadályok, elhárultak az anyagi nehézségek egy fontos, szívünkhöz közeli projekt megvalósulása elôl. Leróhatjuk végre immár három évtizedes történelmi adósságunkat. Az erdélyi magyar, az egyetemes magyar közélet, és Kolozsvár minden magyar, román és más nemzetiségû lakosának adósságát egy igaz ember, egy magyar ember szobrának felavatásával. A mindenkori Kolozsvár kulturálislelki örökségének egy jelentôs része foglalja el most, e percekben méltó helyét. Eljött végre az idô, hogy méltó módon, méltó helyen, magas mûvészi értékû köztéri szobor mûalkotás formájában megörökítsük a 20. század talán egyik legnagyobb magyarja, Isten szolgája, II. János Pál pápa megfogalmazásában „a talpig becsületes ember", Márton Áron püspök emlékét. A mai napon Márton Áron erdélyi püspök, az erdélyi magyar nemzetet nehéz idôkben gyámolító atya, a bibliai és nemzeti értelemben egyaránt jó pásztor végre jelképesen is hazatért. Mostantól vizuálisan megformázva, tekintetünk által is érzékelhetôen itt van köztünk Kolozsváron. Ez egy csodálatos dolog. Igazi történelmi elégtétel számunkra. Nézzék el nekem a figyelemfelhívást, de meg kell tennem. Ez csupán egy egyszerû figyelmeztetés a kishitûség ellen. Arra szeretném kérni Önöket, hogy gondoljanak bele: mennyire nem szabad lebecsülni a mai esemény jelentôségét! Hiszen emlékezzünk csak, 5, 10 vagy 25 évvel ezelôtt a Kedves Jelenlévôk közül hányan voltak, akik elôre látták, hitték, hogy ma, 2009. február 28-án minden így fog megtörténni, ebben a körben, helyen így fogunk ma szobrot avatni, így fogunk ünnepelni! Én tehát úgy hiszem, hogy a 21. században is vannak csodák, csak éppen ezeket fel kell ismernünk. A mai nap eseménye ilyen csoda, isteni kegyelem. A kegyelem azonban csak akkor valósul meg, ha sokan hisznek benne, sokan erôfeszítéseket tesznek az eljövetele érdekében. A közösség hite és erôfeszítései meghozzák gyümölcsüket, ezt a mai nap fényesen bizonyítja. Ez tehát egy fontos tanulság a magyar közösség jelenkori helyzete, történelmének alakítása szempontjából. A mai napon magyar nemzeti önismeretünk, önbecsülésünk nagy kinccsel gazdagodik, úgy is mondhatnánk, hogy kiteljesedik. Nézzék el nekem ismét csak a nagy szavakat, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam: a mai naptól a határ mindkét oldalán lelkiekben gazdagabbak, magyarságunkban hitelesebbek lettünk. Legalábbis mos-

A nemrég felavatott Márton Áron szobor a kolozsvári Szent Mihály templom kertjében. (Fodor György felvétele)

tantól a világ minden magyarjának megvan erre az esélye. Csak el kell, hogy látogassanak minél többen Kolozsvárra. Ideje a maga méltóságában, nagyságában elismernünk, felmutatnunk, felvállalnunk a 20. század egyik legnagyobb magyarja, Isten szolgája, Márton Áron, Erdély püspöke személyét, munkásságát, életáldozatát. Márton Áron püspök olyan keresztény ember, olyan magyar ember, olyan igaz ember volt, aki személyében szétválaszthatatlanul összekötötte a Trianon utáni Magyarországot Erdéllyel. Ô volt talán az elmúlt évszázad leghûségesebb magyarja, aki az egyetemes magyarsághoz tartozott, de egy percre sem hagyta magára a magyarság kisebbségbe szorult, megszomorított részét. Bár a rá jellemzô természetességgel és szerénységgel tette mindezt, de leghûségesebb magyarként példát mutatott, és mindig ott volt, ahol a legnagyobb volt a vész, a legnyomasztóbb a feladat, a legsúlyosabb a kötelesség. Márton Áron fiatal katonaként helyt állt a haza védel-

9

mében; oroszlánrészt vállalt a magyar kisebbségi sorsban való talpra állás megszervezésében, a kisebbségi magyar nemzeti közösség lelki gyógyításában; 1940 után ezeréves, ôsi gyulafehérvári püspöki székhelyén maradva kitartott a magára hagyatott dél-erdélyi és bánsági magyarság, a régióban élô különféle katolikus nemzeti közösségek mellett; dacolva a személyére leselkedô veszélyekkel bátran kiállt a magyar nemzetet romboló, a nemzet önsorsát rontó zsidóüldözés poklában az üldözött zsidó lakosság mellett, és kísérletet tett a halál martalékául hagyott honfitársaink megmentésére; az 50-es évektôl a magyarellenes és kommunista kettôs elnyomás közepette a rezsim megtorló, megsemmisítô mechanizmusának foglyaként is kitartott a magára maradt magyar nemzeti kisebbségi közösség mellett. Márton Áron mindvégig hûségesen megôrizte a történelmileg rábízott, óriási egyházi, erkölcsi, lelki-kulturális és közösségi örökséget. Oroszlánként védte a Státus javait, az egyházi vagyont, a magyar tannyelvû egyházi oktatási intézményeket, az erdélyi magyar örökséget és hagyományt. A legsötétebb idôkben is képes volt arra, hogy segítsen a hit, a remény, a bizakodás átmentésében magyar híveinek. Márton Áron életáldozatával segítette a romániai magyar nemzeti kisebbségi közösség fennmaradását, túlélését, egyúttal megvédte a romániai magyar katolikusság hitelességét, egyházi függetlenségét és autonómiáját. Fôleg nekünk, anyaországiaknak látnunk kell azt is, hogy felejthetetlen példát mutatott ezzel az idôközben sokkal roszszabb morális helyzetbe jutó magyarországi katolikusságnak. A szent életû püspök szellemi-lelki örökségének méltó folytatójává vált a mai romániai magyar katolikusság, amelynek változatlanul nagyon fontos szerepe, felelôssége van a magyar közösség nemzeti identitásának, tartásának megôrzésében. Ez az örökség ugyanakkor felekezeti különbség nélkül éppúgy megilleti a romániai magyar reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat, izraelitákat, neoprotestánsokat és a más felekezetekhez tartozó vagy a felekezetekhez nem tartozó magyar embereket is. De ez az örökség, ez az üzenet nemcsak ökumenikus, de nemzetek közötti is, így azt mondanám, hogy megillet minden romániai igaz keresztény embert, minden igaz embert is, azonos jogon.

Márton Áron mindig is óvott a felekezeti, nemzeti széthúzástól: „A felekezeti szemszög az erdélyi magyarok külön veszedelme" – mondta. Ô a felekezetek közötti, széleskörû összefogás, a nemzeti egység, a befogadó magyar nemzet eszméjének a híve volt. Kedves Honfitársaim, milyen aktuális ma is, 50-60 évvel késôbb, határon innen és túl ez a gondolat! Úgy gondolom, hogy ez is a nagy püspök legfontosabb üzeneteinek egyike, amelyet nagyon komolyan kell vennünk! Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Márton Áron mindig nyitott volt a más nemzetiségûek iránt. Keresztényként mindenkiben az embert, a felebarátot látta, ô mindig a szelíd, békés egymás mellett élés, a tolerancia, egymás segítésének elvét vallotta, hirdette, és a gyakorlatban is ezt alkalmazta. Márton Áron nemcsak Erdély, nemcsak a magyarság, de egész Románia, annak minden lakója lelki örökségét is gazdagítja. Ez egy igazi magyar, de egyúttal egy igazi ökumenikus örökség is, amit az utókor felelôssége, a mi felelôsségünk minél szélesebb körben, Erdélyben, Romániában, az anyaországban, valamint a katolikus világban is elérhetôvé tenni. Ezt a célt méltó módon szolgálja Márton Áron püspök, Isten szolgája elôkészületben lévô boldoggá avatása. Engedjék meg, hogy a Magyar Köztársaság nevében és a magam nevében is kifejezzem köszönetemet és tiszteletemet mindazoknak, akik a mai eseményt lehetôvé tették: a szobor alkotójának, Bocskai Vince szobrászmûvésznek, Fôtisztelendô Jakubinyi György Érsek Úrnak, Fôtisztelendô Kovács Sándor Fôesperes Úrnak, Fôtisztelendô Czirják Árpád Pápai Prelátus Úrnak, végül Kolozsvár városa vezetésének, különösen László Attila alpolgármester Úrnak! Köszönöm a megtisztelô figyelmet! Kolozsvár, 2009. február 28.

SZILÁGYI MÁTYÁS (Elhangzott Kolozsváron 2009. február 28-án, Márton Áron püspök egészalakos bronzszobra avatóünnepségén)

Márton Áron és Jakab Antal, a karácsonyi örömhír püspökei

10

A római katolikus egyháztól mindent elvehetett az 1945 után egyre önkényesebb és zsarnokibb módon berendezkedô ateista hatalom: az oktatási, egészségügyi és szociális intézményeinek fenntartását szolgáló épületeket, földterületeket, erdôket; feloszlathatta és kényszerlakhelyre számûzhette a szerzetesrendeket; börtönbe csukathatta és kényszermunkára ítélhette a papságot; üldözhette a hitüket hûségesen megvalló híveket, de nem vehette el az evangélium örömhírét, s tehetetlen volt az isteni kegyelem megnyilvánulásaival szemben. Így történt ez jó három évtizeddel ezelôtt is, az

1971. esztendô Karácsonyának éjszakáján. A Megváltó születésének megünneplésére készülôdtünk Gyulafehérvárt, a teológia dísztermében. Mint fiatal teológus, szerényen meghúzódhattam volna a háttérben, némán szemlélve kipirult arcú pap-tanár elöljáróim mindenre kiterjedô igyekezetét az ünnep minél magasztosabbá való tételében, ha fômagiszterként nem kellett volna nekem is kivenni a részemet az ünnepi elôkészületekbôl. Mindenkin érzôdött a feszült várakozás, vajon együtt élhetjük-e át ezt az egyik legszebb keresztény ünnepet szeretett püspök urunkkal, Márton Áronnal.

Néma, lelkünkbe burkolt imánk meghallgatásra talált, az ünnepségre összegyûlt tanári karon, teológusokon, a konyhai személyzeten és a városból érkezett vendégeken kívül körünkbe érkezett dr. Jakab Antal egyházjogi és erkölcsteológiai professzorunk mellett szeretve tisztelt Áron megyéspüspök atyánk is. A lélekemelô ünnepi szentbeszéd elhangzása után következett a teológusoknak az elôkelô hallgatóság miatt a szokásosnál nagyobb elfogódottsággal bemutatott karácsonyi elôadása. Az ünnepi hangulat mámorában nem is sejtettük, hogy még milyen hatalmas lelki öröm vár reánk. A Szentlélek közbenjárásának köszönhetôen – amint utóbb tudatosult bennünk - az egész egyházmegyét érintô, történelmi jelentôségû bejelentés részesei és tanúi lehettünk. Márton Áron püspök úr ünnepi jókívánságainak tolmácsolása után a következô szavakkal fordult a jelenlévôk felé: „Az egyházmegye új segédpüspököt kapott Jakab Antal személyében. Már többször kértem a Szentatyát, hogy mentsen fel püspöki ténykedéseim alól, de mindeddig erre nem került sor. Nemrég ismételten kértem – betegségem miatt az erôm megfogyatkozott –, hogy nevezzen ki segédpüspököt. November folyamán Kolozsváron voltam az unitárius püspök, Kiss Elek temetésén. Ott találkoztam az állami hatóságokkal és jeleztem nekik kérésemet, az én választottam Jakab Antal egyházjogi és erkölcsteológiai tanár. Ragaszkodom hozzá, és azt is szeretném, hogy Karácsony éjszakáján kihirdethessem az egyházmegyében, hisz engem is Karácsony éjszakáján jelentettek be.” A püspöki kinyilatkoztatás horderejébôl, az átélt pillanat nagyságából nehezen felocsúdó, ünnepségre összegyûlt hallgatóságon határtalan öröm vett erôt, amelyet a továbbiakban elhangzottak teljesítettek ki. Áron püspök úr néhány, az ô sajátságos, utánozhatatlan stílusában megfogalmazott mondattal köszöntötte az új, immár a Szentatya által kinevezett segédpüspököt, és még azt is elmondotta, hogy a tisztségét cum iure successionis, vagyis utódlási joggal kapta. Jakab Antal, az újonnan kinevezett segédpüspök azonnal válaszolt Márton Áron püspök úr szavaira. A meghatódottság, a szinte lehetetlennek tûnô, az akkori politikai korszak függvényében emberi értelemmel nehezen felfogható esemény Szent Tamás apostol szavait adta ajkára, amely egyúttal püspöki jelszava lett: „Én Uram, én Istenem!” A tizenhárom évig tartó börtönszenvedés, az ólombánya mártíromsága és a Duna-csatorna poklából való csodálatos megszabadulása után nemcsak képletesen, hanem szó szerint vehetjük a mondást, hogy nem testi szemmel, hanem a hit szemével látott. Az elhangzottakhoz magyarázatul tegyük hozzá, hogy Márton Áron kolozsvári plébánost, kolozsdobokai fôesperest 1938. december 24-én, éppen Karácsony napján nevezte ki XI. Piusz pápa, a Szentatya kegye a gyulafehérvári, egykoron erdélyi egyházmegye új megyéspüspökévé. A Márton Áron püspök úr által átélt és megtapasztalt kegyelmet akarta átadni és átéltetni kedves fiával, a segédpüspöknek kiszemelt, az egyházjog licenciátusát és doktorátusát Rómában megszerzô Jakab Antallal. A kényszerlakhelyre zárt Áron püspök úrnak az államhatalmat ilyen körülmények között is legyôzô tekintélyével sikerült elérnie, hogy jelöltjét 1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal, astigi címzetes püspök néven kinevezte segédpüspökének. A kora-

Márton Áron püspök. Nagy Imre grafikája

beli hatalom gyengeségét jelezte, hogy tüntetéstôl tartva, nem merte megengedni Jakab Antalnak Gyulafehérváron történô felszentelését, ezért 1972. február 13-án a Szentatya a római Szent Péter bazilikában konszekrálta Erdély 80. püspökévé. Felejthetetlen püspök atyánk, Márton Áron szobrának felavatására s felszentelésére készülve sorra vettem és felidéztem mindazokat a lelki élményeket, amelyeket a teológiai tanulmányaim idején Gyulafehérvárt, a közelében imádkozva-tanulva átélhettem. Arra gondoltam, hogy ezt az egyháztörténetileg is kiemelkedô, személyesen átélt jeles eseményt – amelynek minden szavára ma is jól emlékezem – meg kell osztanom nemcsak kedves kolozsvári híveimmel, hanem valamennyi, Erdélyben magyarul imádkozó katolikus testvéremmel. Legyen ez a kis megemlékezô írás egy újabb fohász azért, hogy minél elôbb a szentek közösségébe emelkedhessen Áron püspökünk, egyúttal legyen tisztelgô fôhajtás az általa kijelölt segédpüspök, majd erdélyi apostol-utód, az idén száz éve született Jakab Antal gyulafehérvári megyéspüspök elôtt.

KOVÁCS SÁNDOR (Elhangzott Kolozsváron 2009. február 28-án, Márton Áron püspök egészalakos bronzszobra avatóünnepségén)

11

Márton Áron Erdélyi Iskolája Erdélyi magyar nevelésügyi folyóirat indításának gondolatával György Lajos egyik, 1927-ben írt tanulmányában találkozunk elôször. A magyar tudományosság és a magyar tanárképzés jelenlegi helyzete és feladatai Erdélyben címmel írt nagy ívû munkájában, megoldási javaslatainak ismertetése során rámutat a pedagógiai folyóirat életbe hívásának szükségességére: „egy egységes, szerves magyar kultúrprogram megalkotása, iskolai, tanári, nevelôi közvélemény kialakítása érdekében egy pedagógiai folyóiratot kellene indítanunk. Csak hamarjában is rendkívül gazdag programot lehetne részére összeállítani. Íme néhány fontos pont: a magyarság kultúrprogramja általános elveinek és kereteinek kitûzése. Az iskolafenntartás anyagi, a vezetés, ellenôrzés, felügyelet szellemi kérdései. A tanárképzés, a tanári szukreszcencia biztosítása. A még mindig sok tárgyból hiányzó tankönyvek írása és a meglévôk bírálata. A módszer kérdése, az iskolai élet belsô rendjének és mûködésének kérdései. Rendtartás. A tanulók létszámának biztosítása. A propaganda elvei és módjai a nép között az iskola megkedveltetése érdekében stb. stb.” Az említett tanulmányban tett javaslatai közül leghamarább (egy év múlva) az egyetemi oktatáson kívül, de azzal párhuzamosan szervezett Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Szemináriumát (KMEHSZ) sikerült életbe hívnia, majd a következô évben megnyitotta az – elsôsorban az – egyetemisták és a kolozsvári magyar pedagógusok számára berendezett Lyceum-könyvtárat. 1928 decemberétôl közben a Katolikus Népszövetség Egyetemi és Fôiskolai Szakosztálya (a késôbbi Majláth-kör) tanulmányi igazgatójának is megválasztották. Mindhárom intézménynek jelentôs szerepe volt az erdélyi magyar tanárjelöltek képzésében.

12

Szemináriumvezetôkbôl rovatvezetôk A Majláth-kör élete Márton Áron egyházi elnökké és egyetemi hitszónokká való kinevezése után élénkült meg igazán. Az 1931-32-es egyetemi év Márton Áron és György Lajos nagy találkozását is hozta. A hagyatékukban fellelhetô írásokból, a sajtóban megjelent cikkeikbôl, elôadásszövegeikbôl világosan kitetszik, hogy mindvégig azonos értékrend mentén, hasonló módon gondolkoztak, és azonos elhivatottsággal dolgoztak. Minden bizonnyal a közös beszélgetések, tervezgetések nyomán hívták életre a Majláth-körön belül a Szociális Szemináriumot, majd a Pedagógiai Szemináriumot. Elôbbit Márton Áron vezette, utóbbi György Lajos elnöksége alatt kezdte meg munkáját. Mindkettô igényesen és céltudatosan szervezett, gazdag programot kínált az egyetemi ifjúságnak. Ez is mutatja, hogy Márton Áron figyelme elsôsorban az iskolán kívüli, a György Lajosé pedig az iskolai nevelés jobbítása felé irányult. A Szociális Szeminárium programjának keretében Márton Áron egyetemisták kíséretében több székelyföldi faluba is ellátogatott, hogy az ottani ifjúság részére szociális és világnézeti kérdésekrôl

Márton Áron-emléplakett. Szervátiusz Tibor alkotása.

tartson felvilágosító jellegû elôadásokat. Márton Áronék olyan településeket választottak (Csíkszentgyörgy, Csíkszentmárton, Csekefalva, Csíkszentsimon, Csatószeg, Kozmás, Lázárfalva, Nagykászon, Kászonújfalu, Kézdiszentlélek), amelyekben a kommunista agitáció már megkezdte aknamunkáját. „Mindenik faluban az elôadásokra átlag 200 legény és fiatal házasember jött össze. Legtöbb helyen az elöljáróság is részt vett. A megnyilatkozásokból az állapítható meg, hogy a földmûves közönség még mindenütt a kezünkben van, vezetésre és alakításra alkalmas anyag, csak kézbe kell venni” – jegyezte fel. Márton Áron figyelme a katolikus értelmiség tagjaival való találkozásra is kiterjedt, akik ígéretet tettek a társadalmi és gazdasági kérdések keresztény szempontú tárgyalására, azok városi és falusi ifjúsági egyesületekben tartandó elôadások általi népszerûsítésére és sajtóbéli publikálására. Amint az a püspöknek küldött beszámolójából kiderül, az 1932-33as esztendô fordulóján (1932. december 27. és 1933. január 4. között) megejtett falujáró útja során szerzett tapasztalatai megerôsítették Márton Áronban a népnevelés fontosságát, mely munka szervezését alig kilenc hónap múltán az induló Erdélyi Iskola hasábjain is felvállalta. A Pedagógiai Szeminárium ügyének mozgatója a tanárjelöltek képzése fölött folyamatosan ôrködô György Lajos volt. Alapgondolata itt is a kisebbségi magyar iskola leendô tanáraira váró különleges feladatok és kötelességek megtárgyalásának lehetôvé tétele és lehetôség szerint olyan közösségi érzés kialakítása, „amely a magyar iskola munkájának céltudatos tartalmát a mainál jobban és eredményesebben tudja kifejezésre juttatni és szolgálni”. György Lajos és Márton Áron kiemelten fontosnak tartotta a tanárjelöltek valláserkölcsi képzettségét, hiszen „a magyar iskoláinkba készülô tanárjelöltek nemcsak a magyar mûveltségükben fogyatékos berendezésûek, hanem lelkileg sem mutatják azt a megnyugtató felkészültséget és formát, amely szükséges ahhoz, hogy a világnézeti alapokon álló iskoláink

szellemének öntudatos munkásai lehessenek”. „Mert feladataiban öntudatos, jól felkészült fiatal tanárnemzedékre van szükség, amelyik majd a kor igényeinek és a jövô érdekeinek megfelelôen tud dolgozni” – hirdette az Erdélyi Tudósító katolikus fiatalok által szerkesztett egyik különszáma. A pedagógiai szaklap megjelentetésének gondolata már jó ideje foglalkoztatta György Lajost, most a gondolat az általa irányított Pedagógiai Szeminárium munkatervében tér vissza, s ez arra enged következtetni, hogy a folyóirat indításának ötlete – a szemináriumon belül is – tôle ered. „A Pedagógiai Szeminárium megbeszéléseinek során több ízben szóba került a nevelés szolgálatában álló folyóirat szükségessége. Ezt a tanítóság már évek óta hangoztatja s megvalósulását kívánja. A több helyrôl felmerült kívánság, amint értesültünk, méltánylásra talált, s már folynak a megbeszélések és az elôkészületek egy olyan nevelési folyóirat megszervezésére, amely az általános és a gyakorlati pedagógián kívül fôképpen a népmûvelést tartaná szem elôtt, programot és anyagot adva az ifjúsági egyesületek egységes és eredményes mûködéséhez. A pedagógiai és népmûvelô folyóirat, amely közös nézôpont alá fogja az erdélyi magyar katolikus nevelés kérdéseit, a terv szerint évharmados megjelenéssel, füzetenként átlagos 7 ív terjedelemben október elsején indul meg” – jelezte 1933 tavaszán az Erdélyi Tudósító. A terv valóra válásáig ugyan még néhány hónapot várni kellett, de a pedagógiai és népnevelô folyóirat az elôzetes elképzeléseknek megfelelôen, 1933 októberében, György Lajos és Márton Áron szerkesztésében indulhatott útjára. A Majláth-kör munkáját figyelemmel kísérve jól mutatkozik, hogy a két legerôsebb szeminárium élén ugyanaz a két ember állott, aki az Erdélyi Iskola szerkesztôi munkáját magára vállalta, vagyis: azok indították útjára – és szerkesztették hosszú idôn át – az Erdélyi Iskolát, akik a Majláth-körben is legaktívabb szervezômunkát végeztek. Az is látszik, hogy György Lajos és Márton Áron Erdélyi Iskolánál kifejtett tevékenysége tulajdonképpen az általuk irányított szemináriumi munka folytatása volt – György Lajos ugyanis a folyóirat pedagógiai részének szerkesztését, Márton Áron pedig a második nagy egység, a népnevelés rész szerkesztôi munkálatait vállalta fel. Az Erdélyi Iskola A nagy vonalakban már 1927-ben megtervezett, majd 1933-ban életre hívott Erdélyi Iskola 1940 tavaszáig folyamatosan megjelent, ekkor – elsôsorban a háborús viszonyok miatt – kétéves kényszerszünetre lett ítélve. 1942-tôl újra életre kelt, de az 1944 április-júniusi vaskos füzettel végleg eltûnt a palettáról. Meg kell említeni azt is, hogy 1947-ben Márton Áron püspök még tett egy kísérletet arra, hogy a sajtó kínálta lehetôségeket felhasználva is nevelje a népet, de próbálkozása nem járt nagy sikerrel. Az erdélyi iskola idôszerû feladatai címmel általa szerkesztett és saját kiadásában megjelentett kis brosúra már csak szellemiségében emlékeztetett korábbi, igen nívós folyóirat-elôdjére. A gondolatok, tervek, s mindenek elôtt a sorokból sugárzó biztatás, a töretlen hit kétség kívül a régi Márton Áront közvetítette, de az egyre súlyosbodó politikai helyzetben, sokféle teendôktôl elfoglaltan, és szerkesztôtársak nélkül kezdeményezése nem jutott túl az elsô lapszámon. Az Erdélyi Iskola háború elôtti huszonnyolc,

majd az 1942-es újraindulás utáni kilenc füzete többféle szerkesztô- és kiadóváltást is megért. Az elsô hét kettôs lapszám György Lajost és Márton Áront jelöli szerkesztôként, felelôs szerkesztô és kiadóként pedig a népszövetségi igazgató Sándor Imrét hozza. Sándor Imre a második évfolyam (193435) harmadik számától Márton Áron vette át, majd ôt a hatodik évfolyam elejétôl Veress Ernô kolozsmonostori plébános, az Erdélyi Tudósító felelôs szerkesztôje váltotta, aki már nemcsak kiadó, hanem laptulajdonos is volt. Sándor Imre 1934-ben székelyudvarhelyi plébánosi és udvarhelyszéki fôesperesi megbízatást kapott, s ekkortól helyére, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség élére Márton Áront nevezte ki a püspök. Sándor Imre még egy évig végezte tovább az Erdélyi Iskolánál vállalt feladatokat, aztán a nagy távolság s a nehézkes kommunikációs lehetôségek miatt kénytelen volt tovább adni a stafétát. Helyére az Erdélyi Iskolához a püspök által kezdettôl cenzorként rendelt Veress Ernô állt, aki 1943 végén vált meg a laptól. Népszövetségi igazgatósága és helyettes plébánosi megbízatása sem tartotta vissza Márton Áront az Erdélyi Iskola szerkesztésétôl, ám püspökké való kinevezése után már nem sokáig tudta tovább vállalni a munkát. Az 1939-40-es tanévet már György Lajos és Veress Ernô szerkesztôk kezdik az Erdélyi Iskolánál, ám Márton Áron neve elsô helyen ott marad a borítón, de már csak alapítóként, belsô munkatársként már nem említôdik. A György Lajos hagyatékában fennmaradt pénzügyi kimutatások tanúsága szerint publicistái alig, vagy egyáltalán nem kaptak honoráriumot munkájukért, a szerkesztôk sem pénzért dolgoztak. A lap finanszírozását bel- és külföldi segítséggel oldották meg, s az elôfizetôk száma is másfélszeresére nôtt az évek során, ám a bejövô pénz az ismert gazdasági helyzetben épp csak a költségek kifizetésére volt elég. Az Erdélyi Iskolát az iskolai és az iskolán kívüli (nép)neveléssel foglalkozó írások osztották két részre, nagyjából azonos terjedelmet foglalva el az egyes lapszámokban. A két nagy egységet az általában külföldi vonatkozású információkat tartalmazó Kisebb közlemények, a Könyv- és Folyóiratszemle, valamint a fôképpen hazai eseményekre felhívó vagy azokról tudósító, s egyéb itthoni tematikájú közleményeket hozó Hírek rovat választotta el. Az elsô részben már az elsô kettôs számtól jelen volt a Módszertan (a második évfolyam elejétôl Hogyan tanítsunkû) és a Nyelvünk és Kultúránk rovat, majd a második füzettôl jelentkezett a Neveléstörténet címû rovat is. A kor pedagógiája által hangoztatott családias érzés nevelése, egyáltalán a családi nevelés segítése céljával indították a szerkesztôk a második évfolyam elsô számától a Szülôk Iskolája címet viselô rovatot. A kiszélesített iskola programjához kapcsolódó rovatok Az Erdélyi Iskola beköszöntô írásának második mondata már utal arra, hogy az Erdélyi Iskola nem csak az iskolai oktatás-nevelés kérdéseit kívánja felvállalni, hanem az ezeréves intézményt „kiszélesedett hivatásának betöltésére” is edzeni akarja. A kiszélesített iskola programját Márton Áron hirdette meg az 1933-as gyergyószentmiklósi nagygyûlésen, majd – az ott elhangzott beszéd írott változatának közlésével – az Erdélyi Iskola elsô (1933/34, 1-2. sz.) lapszámának hasábjain is. Márton Áron az iskolán

13

14

kívüli népmûvelést visszakapcsolja az iskolához és annak kiszélesített programjába utalja. Az ô alapállása is a megértés. Nem ostorozni, hanem felemelni akarja ezt a generációt, megteremtve számára is a korábban elmulasztott tanulás lehetôségét. Feléjük – és minden erdélyi magyar ember felé – kéri kitárni az iskolák ajtóit. Nem egyesekben vagy kisebb csoportokban, hanem az egész erdélyi népben gondolkodik, és példaképként a dán prédikátort, Grundtwig Fredericet állítja a nevelôk elé, aki „vállon ragadta és felrázta az elalélt nemzetet”. A követésre érdemesnek tartott külföldi modellekhez hasonlóan Márton Áron az erdélyi magyar népmûvelést is csak vallásos alapon tudja elképzelni. Ezért a népmûvelô intézmények sorában elsô helyen említi az egyházat, s csak utána sorolja az elemi iskolát, illetve az értelmiségiek által felismert számtalan nevelési lehetôséget. Miképpen az iskolát is, kiszélesíti a nevelôi rend feladatkörét is, így a hivatalos munkán kívül sokkal többet vár el tanítótól, tanártól, paptól egyaránt. Az Erdélyi Iskola lapjain sokszor megjelent ez a gondolat. Az 1942-es újraindulás visszatekintôjében is ez kerül központi helyre: „Egyébként is a nevelôi rend a kisebbségi Erdélyben mindennek elôfeltétele. Nélkülük nincs társadalmi szervezet, gazdasági mozgalom és, természetes, hogy nincs mûvelôdési élet. A nevelôi rend vezetô értelmiségünk törzse, egész népközösségi életünk felelôssége az ô vállukon nyugszik: a kisebbségi idôszakban a pap nemcsak pap, a tanító nemcsak tanító, a tanár nemcsak tanár, hanem betölt sok olyan funkciót is, amelyet ma már a közigazgatás és az újonnan alakult társadalmi szervezetek töltenek be” – írja Az Erdélyi Iskola címmel Venczel József az 1942. évi 2. lapszámban. A munkatöbbletet Márton Áron egyértelmûen kötelességnek nevezi és ennek vállalásához – abban az elkeseredésre jogosító idôben – épp a lelkesedést nevezi meg bátorító erôként. Márton Áron az általa meghirdetett népnevelési terv szolgálatába állította az Erdélyi Iskola második részét, abban füzetenként hat-hat elôadásvázlatot és különféle tanácsokat hozva az iskolán kívüli nevelést felvállalóknak. Ô nem tapogatott, vizsgálódott, érdeklôdött a helyes irány felôl, hanem kész tervvel állt elô, azt kínálván fel pedagógus- és paptársainak. Az elsô rész mondanivalójában szorosan összefüggött a népnevelési rész anyagával. Mindkettô keretében gondoskodtak arról, hogy a kevés jövedelmû tanítók, tanárok és papok olyan általános ismeretekhez, új tudományos eredményekhez jussanak, melyeket csak más szakkönyvekbôl szerezhetnének meg. „Lapunknak ez a második része az egyesületi vezetôket akarja lelkes és fáradtságos munkájukban támogatni” – fogalmaz Márton Áron az elsô Erdélyi Iskola-füzet Népnevelés részének felvezetô szövegében. Majd bevallja, hogy több oldalról kérték, legyenek a folyóiratban az egyesületek foglalkoztatására alkalmas, kidolgozott elôadásanyagok. Ezek a kérések mindenképpen találkoztak saját elképzelésével. Amint azt korábban említettük, 1932 karácsonya után néhány egyetemistával körutat tett a Székelyföldön, hogy segítsen az iskolán kívüli ifjúsági egyesületi élet megszervezésében. Márton Áron ekkor külön tárgyalt a csíkszeredai és kézdivásárhelyi katolikus értelmiség tagjaival arról, hogy a társadalmi és gazdasági kérdések keresztény szempontú megvilágítására elôadásokat kell szervezni a városi

és falusi ifjúsági egyesületekben, és ezeket a sajtóban is népszerûsíteni kell. Terveiben tehát már korábban ott volt az elôadások tartásával rendszeresített népnevelô tevékenység. Talán nem túlzás azt állítani, hogy miként György Lajos gondolatban elôre megtervezte egy nevelésügyi folyóirat pedagógiai részét, úgy Márton Áron is elôre gondolkodott a népnevelés átfogóbb rendszerének kidolgozásáról. Végül aztán az Erdélyi Iskola mutatkozott a legjobb fórumnak ehhez a munkához, s annak elsô füzete már komoly népnevelési programmal és pontosan kidolgozott elôadás-vázlatokkal, mellékletekkel jelentkezett. Az elsô Erdélyi Iskola-füzet e népnevelési program végleges formáját hozta. Egy kettôs lapszám hat, különbözô területekrôl válogatott elôadásanyagot közölt, melyeket egy, általában a népnevelési munkát segítô írás vezetett be. A bevezetô írások többsége az elôadások tartásához, dalárdák, énekkarok vezetéséhez, általánosságban a népneveléshez, a néprajzi gyûjtéshez kapcsolódott, de kerültek ide a szövetkezetek alakításáról, a szülôi társulatok mûködésérôl, a gyermekek olvasmányairól és más témákról szóló anyagok is, sôt közöltek munkaterveket is. Az Erdélyi Iskola elsô hét évfolyama Népnevelés címû nagy részének három rovata volt: az Elôadások, az Ünnepnapok és a Melléklet. Az 1940-es megszûnésig kiadott 28 füzetben 153 elôadásanyag jelent meg. Az elsô négy évfolyam során minden kettôs számban ott volt a hat hosszabb anyag, majd az ötödik évfolyam harmadik füzetétôl hat kettôs számon át csak öt, a megjelenés utolsó évében pedig három alkalommal négy, egyszer pedig csak a tervezett fele – három elôadás volt olvasható. A rovat gyengülése minden bizonnyal Márton Áron egyházi teendôinek sûrûsödésével magyarázható. Ugyanilyen tendencia tapasztalható az Ünnepnapok és a Melléklet rovatok esetében is. 1942 után már nem voltak rovatai a Népnevelés résznek. Az elsô hét évfolyam Népnevelés rovatának szerkesztôje (hat esztendeig Márton Áron, majd egy évig Veress Ernô) tematika tekintetében igyekezett minél több területet átfogni, az összes írásra számított súlypont viszont mégis a magyarság történelmével, irodalmával kapcsolatos anyagokra tevôdött – arra a területre, amelyiken a nevelôknek is nagy hiányosságaik voltak. A huszonnyolc füzetbe 24 magyarságtörténettel kapcsolatos elôadásvázlat került, melyek nagyjából a kereszténység kezdeteitôl a török megszállás idejéig terjedô évszázadokat fogták át. Az elôadások rendszerint egy-egy kiemelkedô személyiség tevékenysége köré voltak felépítve, kimondva vagy kimondatlanul is példaképként állítva ôt az elôadások hallgatói elé. Több anyag foglalkozott a pogány korral, illetve a megtérés idôszakával, az Árpád-ház nagyjaival, késôbbi korok neves magyar királyaival, kétszer is helyet kapott Julián barát története, és három elôadásban volt szó a török idôk idejének magyar mûveltségérôl. 1942 után kilenc nagyobb terjedelmû történelmi témájú írás (elôadásvázlat) jelent meg az Erdélyi Iskolában. Magyar irodalomhoz kapcsolható anyagból az 1940-es megszûnés elôtt tizennyolcat, 1942 után pedig mindössze kettôt találunk. Mindkét idôszakban elsôsorban a legismertebb írók, költôk (pl. Arany János, Petôfi Sándor, Fazekas Mihály, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc) híres mûveinek közlésére törekedtek. Az 1940 elôtti idô elméleti anyagaiból pedig csupán egyetlen (ám hét füzeten keresztül

közölt) nagy nevelôerejû anyagot említhetünk: A magyar ember erényei és hibái irodalmunk tükrében címû, a szerzô megjelölése nélkül hozott tanulmánysorozatot. Meglehetôsen sok volt a népnevelési részben az anatómiai-egészségvédelmi elôadásvázlat is, amit elsôsorban az erdélyi nép igen alacsony egészségi mutatói indokoltak. Az általános szegénység miatt sem a vitaminokban gazdag táplálkozásra, sem a higiénia szabályainak betartására nem volt lehetôsége az elsôsorban falun élô, legszegényebb rétegnek. Az ilyen irányú nevelés tehát valóban elsôrendûnek számított. Az elsô idôben húsz ide kapcsolódó anyagot találunk, 1942 után nem volt ilyen témájú közlés a folyóirat második részében. A tizennégy dolgozatból nyolc a különféle betegségek leírását, orvoslását hozta, négy elsôsorban anatómiai ismereteket közölt, és csak érintôlegesen szólt a kapcsolódó betegségekrôl, kettô a táplálkozással kapcsolatos tudnivalókról szólt, kettô az élet-halál kérdéseit boncolgatta, kettô az ivászat ellen agitált, egy a sport elônyeit ismertette és egy az elsôsegélynyújtáshoz adott tanácsokat. 1942 után öt alkalommal találni egészséggel, egészségvédelemmel kapcsolatos hoszszabb tanulmányt a folyóiratban. Az erdélyi magyar kisebbség életéhez különösen nagy segítséget jelentettek a jogi kérdésekkel foglalkozó közlemények ill. elôadásvázlatok. A megszûnés elôtti idô nyolc olyan alapos jogi leírást hozott, hogy azokat bármelyik, a jogtudományban járatlan népnevelô is könnyen megtanulhatta és elmondhatta közönségének. Mivel az új pedagógia a családi nevelésre irányította a figyelmet, az Erdélyi Iskola különösen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a szülôknek komoly irányítást adhasson a gyermeknevelés tekintetében. A Márton Áron püspök elôtt tisztelgô, 1938-39. 5-6. lapszám több írása is méltatólag szól az ô lapszerkesztôi, nevelôi munkájáról. A népnevelési rész egyik felvezetô szövege azt említi, hogy Márton Áron népnevelési tervében „a legfontosabb részt a szülôi értekezletek intézményére ruházta, mert az iskolák ajtajainak szélesre tárása csak ezek segítségével valósítható meg”. Majd azt is felfedi, hogy az ô közbenjárására foglalta körlevelébe Majláth püspök a szülôi értekezletek tartásának kötelezôvé tételét. Ezekhez az Erdélyi Iskola hasábjain is közölt iránymutató írásokat, s a népneveléssel kapcsolatos részben kész elôadásvázlatokat is. (Az ilyen jellegû írásoknál külön megjelölést használt.) A gyermeknevelés témaköréhez kapcsolódó írás a hatodik évfolyam utolsó füzetében jelent meg utoljára, s ez azt mutatja, hogy a Márton Áron után következô szerkesztôk egyike sem tulajdonított jelentôséget ennek a kérdésnek. Az ô idején viszont tizenhét ilyen jellegû elôadásanyagot hozott az Erdélyi Iskola, melyek közül tizenkettô címe alá illesztették a „szülôi értekezlet” megjelölést. A jelzett írások közül tizennégy kifejezetten a gyermek nevelésével, kettô a szülôkkel, egy pedig az iskola és a szülôi ház kapcsolatával foglalkozott. Az 1942-es, Veress Endre szerkesztésében újraindító lapszám próbálkozott egy Otthonépítés címû rovat beindításával, ám a második lapszámtól már se a rovatot, se az oda sorolható írásokat nem találjuk a lapban. Az elôadásvázlatok közé hét darab, ház körüli, kertbéli teendôkkel, nyolc néprajzzal-faluval, hat földrajzzal, hat Erdéllyel kapcsolatos hosszabb elôadási anyagot közölt. A leggyakrabban elôforduló

témájú írásokon kívül a Népnevelés-részben olvasható volt még több általános ismeretterjesztô és egyegy hivatással, közösségi szellemmel, hadkötelezettséggel kapcsolatos anyag is, és külön cikket szenteltek Hitler, Mussolini rendszerének, valamint a kommunista ideológia ismertetésének. A folyóirat második egységében kapott helyet az ünnepnapokhoz kapcsolódó, hosszabb írásokat, elôadásanyagokat, verseket közlô Ünnepnapok rovat és a kottákat, majd különféle gyermekjátékokat és kézimunkákat hozó Melléklet rovat. Elôzôbe 53, utóbbiba pedig 119 anyagot szerkesztett Márton Áron (illetve szerkesztô-utódja). Az évi négyszeri megjelenés miatt az ünnepi írások elsôsorban a karácsonyújév, húsvét, anyák napja, fák és madarak napja, Krisztus Király és halottak napja ünnepekhez kapcsolódtak. Mellékletként több értékes betlehemes játékot és népdalkottát közöltek. A harmadik évfolyam második füzetétôl kezdôdôen a Melléklet rovat alrovataként jelentkezett a Játéksarok, majd a negyedik évfolyam elsô füzetétôl a Kézimunka, melyek az elsô sorozat minden füzetében gazdag anyagot hoztak. Az 1942-es újraindításkor ezeket a rovatokat sem élesztették már újra. Mindent összevetve, az Erdélyi Iskola népnevelést szolgáló második része az 1940-es megszûnés elôtt gazdag és kiválóan szerkesztett volt. Márton Áron laptól való távozása után az Erdélyi Iskola talán a népnevelési rész szempontjából változott a legtöbbet – hátrányára. Az Erdélyi Iskola hasábjain Márton Áron tizennyolc hosszabb – nevelésüggyel, egyházzal, családdal, kultúrával stb. kapcsolatos – saját írást is közzé tett, de mivel jelen írás elsôsorban a szerkesztôi munkára fókuszál, eltekint ezek részletes elemzésétôl. Márton Áron püspök 1947-es Erdélyi Iskolája Bár a legtöbb bibliográfia és sajtótörténeti elemzés 1944 júniusával lezártnak tekinti az Erdélyi Iskola történetét, annak van még egy egészen rövid utószava is. Mégpedig az a hatvan oldalas, kis formátumú füzet, amit Az erdélyi iskola idôszerû feladatai (az elsô három szó félkövér, a korábbi folyóirat címének betûihez hasonló betûkkel, utóbbi kettô más betûtípussal szedve) címen Márton Áron püspök állított össze és a gyulafehérvári Alba nyomdában sokszorosított. Bár neve sehol sem tûnik fel a kis füzetben, annak szellemisége és igényes szerkesztése egyértelmûen az ô személyére mutat. A nagy lapéval rokonítható címen túl az ô felismerhetô stílusjegyei indítanak arra, hogy ezt a kis kiadványt az Erdélyi Iskola folytatásának tekintsük. Az erdélyi iskola idôszerû feladatai rovatbeosztás nélkül, tíz hosszabb írást hozott, utolsó hat oldalán pedig pedagógiai híreket közölt. A hosszabb anyagok egy, a hírek kéthasábos tördelésben voltak elrendezve, s az egykori Erdélyi Iskolához hasonlóan a szerkesztô ennek egyes oldalaira is beszúrt egy-egy értékes, a témához kapcsolódó idézetet. Központi gondolatként a kis lap a katolikus szellemiségû nevelés fontosságát hangsúlyozza, s – miként az Erdélyi Iskola legelsô száma tette – ez is XI. Piusz pápa keresztény neveléssel kapcsolatos körlevelével nyomatékosítja az említett alaptézist. Az erdélyi iskola idôszerû feladatai címû kiadvány is felvállalja tehát XI. Piusz keresztény nevelésrôl vallott programjával való azonosulást: „A keresztény nevelés fô és közvetlen célja együttmûködni az isteni

15

16

kegyelemmel az igazi és tökéletes keresztény kialakításában, azaz magát Krisztust kialakítani a keresztségbôl újjászületettekben” – hirdette XI. Piusz. Ezt a hatoldalas anyagot elôzi meg Márton Áron püspök 1947. január elsején, a gyulafehérvári székesegyházban elmondott újévi beszéde. Ebben a beszédben Márton Áron arra mutat rá, hogy a vak Sámson módjára házát magára gyújtó ember (ti. a háború kitörését elôidézô és azt megharcoló emberiség) már századokkal korábban aláásta az élet alapjait. Hibásnak mondja az ember isteni származását tagadó „lelkiismeretlen és komolytalan” természettudományos irányzatokat, az eredendô bûn létezését letagadó bölcseletet és pedagógiát, az említett tudományok „szólamait” lefordító irodalmat, a bûnös és szellemtelen polgári élet ábrázolásában kimerülô mûvészetet, azokat az államokat, amelyek „törvényeikkel egymás után lazították meg a legnagyobb erkölcsi kötelékeket”, a képmutató társadalmat, mely „az államok keresztény erkölcs ellenes törvényeit megtapsolta és elfogadta”, és végül azokat az egyháziakat, akik „a mindenkori hatalom elôtt szolgalelkûen meghajoltak, ma ennek, holnap az ellentétes irányzatnak az uszályába kapaszkodtak, az igazság és a nagy erkölcsi törvények védelmérôl gyáván lemondtak, a hatalom törvénytelenségeinél asszisztáltak s a korszellemmel mindig kiegyeztek ötven százalékra, a maguk hûtlen és elvtelen magatartásának az igazolására pedig olyan mentségeket találtak ki, hogy az igazságba és az erkölcsbe vetett hitet és az erkölcsi tekintély hitelét a hûséges és jó szándékú hívek lelkében is megölték”. A bûnök gyökeréül tehát az Istentôl és törvényeitôl való elfordulást nevezi meg Márton Áron, hiszen – mint írja – „amilyen mértékben fordult el az ember Istentôl és törvényeitôl, olyan mértékben tompult el a lelkiismerete”. Az „elpogányosodásnak” pedig logikus következménye a „pogány szenvedés”. E hosszú s tôle szokatlanul kemény hangvételû beszéd végén, mindössze egy bekezdésnyi részben ismerteti a megoldást: „újból keresztényekké kell lennünk ízig-vérig, hogy emberekké nemesedjünk, a földön emberi életet élhessünk, és Isten áldására méltók legyünk” – írja. Beszédével/írásával tehát tükröt kívánt tartani a korabeli, „igazsághoz hûtlen” társadalom elé, s gyógyírként – szóban és papíron – újra a keresztény szellemû nevelést jelölte meg számára. Tulajdonképpen innen érthetô a kis füzet összeállításának gondolata is. Miképpen korábban, Márton Áron most is megragadta a sajtó kínálta lehetôségeket a hívekhez való szólás (nevelés) érdekében. Ha a háború elôtt fontosnak tartotta ezt, sokkal inkább annak látta a véres idôk után, ám – úgy látszik – megfelelô társ, idô vagy egyebek hiányában kezdeményezésének nem lett folytatása. A kis füzet szerkezetében is ugyanaz a logikus rend látszik, ami Márton Áron szavaiból, írásaiból kitetszik minden alkalommal: világosan megfogalmazza a célt, és felmutatja a hozzá vezetô utat. A hibák, bûnök feltérképezése után a kegyelemmel való közremûködés fontosságára hívja fel a figyelmet, megnevezi a nevelés idôszerû feladatait, körvonalazza az evangéliumi nevelô egyéniségét és neves nevelôk – ismét XI. Piusz pápa és Szent Ágoston – gondolataival ad nyomatékot korábban meghirdetett elveinek. A nevelés idôszerû feladatai címû tízoldalas, a tanárok, tanítók részére részletesen kidolgo-

zott, konkrét célokat megfogalmazó írás éppen a saját, 1945 karácsonyára írt XI. számú püspöki körlevelének szerkesztett változata. Ez is mutatja, hogy Márton Áron a háborús idôkben is komoly nevelési tervvel állott hívei elé, a nevelést minden máshoz képest elsôrendû feladatnak látva és láttatva. Ennek – a minden bizonnyal Márton Árontól eredô – írásnak a címe (mely szinte egyezik a kis brosúrának adott címmel) is megerôsíti azt a feltételezést, hogy a hatvanoldalas füzet szerkesztôje Márton Áron. Arról, hogy az említett körlevél valóban programadónak számított, egy, a kis füzetbe beillesztett középiskolai jelentés részlete árulkodik: „Mindennemû iskola igazgatója az évnyitó konferencián minden év elején ismertesse a XI. sz. körlevelet”. Az utolsó oldalak pedagógiai hírei elsôsorban a külföldi ébredésrôl és újjáépítésrôl számolnak be, ezzel is utat mutatva és bátorítást nyújtva a hazai nevelôk felé. Az olasz, svájci, német, francia lengyel, cseh és magyar egyházak, iskolák életébôl hozott példák azt is jelzik, hogy Márton Áron ebben az idôben is rendszeresen nyomon követte a külföldi iskolaügyi és pedagógiai eseményeket. A Gondolatok az iskola szellemi egységével kapcsolatosan címszó alatt közölt írás is egészen biztosan Márton Áron tollából származik. A pontokba szedetten, tiszta fogalmazással, átlátható módon fûzött gondolatok, a tág látókör és a jó szintetizáló képesség talán az ô írásainak legfôbb ismertetô jegyei. 1947 újévi és 1945 karácsonyi beszédeivel/írásaival egybecsengôen itt is a keresztény világnézetet, az ilyen irányból tálalt erkölcsöt, tudományt, mûvészetet tekinti a korabeli iskolákat valóban egységbe fogni képes szellemiségnek. Az iskolák sorsáért az egyházat és a keresztény családokat tartja felelôsnek, s – szerinte – ezek közül „egyik sem nézheti közömbösen az iskolai nevelést és oktatást egyaránt paralizáló szellemi széttájékozódás folyamatát”. Az iskola keresztény szellemi egységének megvédését elemi kötelezettségnek nevezi a nevelôi munkát fémjelzô Igazsággal szemben, és annak tudatában, hogy a keresztény ókor nagyságát éppen az biztosította, hogy evangéliumi lelkületét töretlenül tudta megôrizni a pogány világban: „Az a tantestület, amely maga is közömbös a világnézeti alapkérdésekkel szemben, és emiatt nem érvényesíti egységes világnézeti és nevelési szempontjait, nem nevelôtestület, hanem a szó szoros értelmében csak oktató személyzet, egy iskolának nevezett tanügyi szervezetben, amelynek fennállását nem annyira a kultúra szolgálata, nem is az iskolával kapcsolatban lévô közösségek (család, egyház, nemzet) érdeke, mint inkább annak a néhány oktatásból és fegyelmezésbôl élô személynek az egzisztenciája indokolja, akik ezáltal a szûkös mindennapi kenyérhez nagy nehezen hozzájutnak" – írja. 1933–38 közötti és 1947-es szerkesztôi munkája és az erdélyi magyar nép felemelésének céljával publikált gondolatai kétség kívül a mindenkori erdélyi magyar nevelésügyi sajtó történetének legigényesebb és legelhivatottabb sajtós személyiségei közé (is) emelték Márton Áront.

OZSVÁTH JUDIT

Gyárfás Elemér és Márton Áron levélváltásából Adalék a 20. századi erdélyi római katolikus egyház- és irodalomtörténethez Az írásbeli diskurzus két, az erdélyi római katolikus egyház – a maga területén – meghatározó személyisége között zajlott a maga korában fontos, a jövôt is meghatározható ügyében, a katolikus ifjúságnak a Vásárhelyi Találkozón való részvételének kérdésérôl. Gyárfás Elemér (1884–1945) politikus, közgazdász, publicista. A jogot végzett ügyvéd korán bekapcsolódott a politikai életbe, 1917–18-ban Kis-Küküllô vármegye fôispánja lett. 1918-ban a helyi Nemzeti Tanács, majd a Magyar Szövetség élén találkozhatunk nevével. 1926-tól Csík megye szenátora a román felsôházban, az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja. Az egyházpolitika fontos tényezôje, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, részese a Vatikán és Románia között létrejött Konkordátum tárgyalásainak, megszövegezésének, 1933-tól az Erdélyi Római Katolikus Státus – új nevén – az Egyházmegyei Tanács világi elnöke. 1942-tôl Dél-Erdélyben a Romániai Magyar Népközösség országos elnöke. Anyagi hátterét biztosította a Dicsôszentmártoni Gazdasági Bank, majd az Erdélyi Bankszindikátus elnöki széke. Levélváltásuk megírásának idôpontjában egy évvel vagyunk elôtte az örvendetes hírtôl, hogy XI. Piusz pápa kinevezte volna Márton Áront a kiváló gyulafehérvári püspökelôdök utódává, a jövendô nagy erdélyi egyházfejedelmévé. 1932 ôszétôl az egyetemi ifjúság lelkipásztora, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa, az Erdélyi Iskola népnevelô és kulturális folyóiratot egyik szerkesztôje, az erdélyi katolicizmus belsô megújítója. Az erdélyi történelemben és az irodalomtörténetben Vásárhelyi Találkozó néven számon tartott „egyesítési kísérletet” 1937. október 3–5. között rendezték meg a székely fôvárosban, Marosvásárhelyt. Ez a jelzôs szerkezet idézet Horváth Sz. Ferenc Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940) címû könyvébôl (Csíkszereda, 2007), amely a legutóbbi kísérlet arra, hogy a korábbi politikai kurzus eszmerendszerét tükrözô állásponttól nem befolyásolva találja meg, s helyezze el a Vásárhelyi Találkozó valós helyét és szerepét. A találkozó elôkészítô bizottságának elnöke, Tamási Áron egyik cikkében így határozta meg a közös nevezôt: „Mind magyarok vagyunk!” Ezt az álláspontot tükrözte a bizottság elsô nyilatkozata, melyben a nemzeti érdekre hivatkozva a kisebbség öntudatának megerôsítését tûzte ki a szervezendô társadalmi összejövetel céljául. A Hitvallás címet viselô záróokmány és az egész találkozó kimenetelével kapcsolatos elégedettségét nyilatkozatban fejezte ki az Országos Magyar Párt egyik alelnöke, Jakabffy Elemér is. A Vásárhelyi Találkozó elôtt felmerült a nagy kérdés, a katolikus ifjak milyen álláspontot képviseljenek, egyáltalán, részt vegyenek-e azon. Gyárfás Elemér a kategorikus elutasítás álláspontját képviselte. Felfogása nyomatékosításául Nagy Andrásnak, a gyulafehérvári teológiai intézet orvosának, a Katolikus Népszövetség Orvosi Szakosztályának ve-

zetôjének írt levelének másolatát is megküldte Márton Áronnak, akinek válasza megmutatta, mi a különbség egy világi politikus és egy transzcendens – földi párhuzamban gondolkodó egyházi vezetô felfogása között. Az idô és a történelem az ô emelkedett álláspontját igazolta. Az 1937. esztendô egyébként is fontos nyilatkozatok és közszereplések idôszaka volt az erdélyi római katolikusok életében. Gondoljunk a Független Újságban megjelent Diákok a tavaszi parlament gondolatáért. Erdélyi katolikus és unitárius fôiskolás diákok állásfoglalása a „magyar szellemi erôk parlamentáris találkozója” mellett (1937. május 8.) címû közleményre, vagy a június 27–29. között Brassóban megrendezett Katolikus Nagygyûlésre, amelyen Gyárfás Elemér többször is felszólalt. A Marosvásárhelyi Találkozó egyik többször felszólaló és meghatározó személyisége éppen egy fiatal bánsági pap lett, a Temesvári Egyházmegye katolikus ifjúsági szervezeteinek irányítója, a katolikus magyar szórványok gondozója, ottani szereplése alapján – Beke György megfogalmazásában – „a párbeszéd papja”, Fodor József. Az alábbiakban olvasható levélváltás fontos még Gyárfás Elemér élete és munkássága kiteljesítése szempontjából is, akit 1945-ben egyforma hevességgel támadtak a Magyar Népi Szövetség egyeduralomra törekvô vezetôi és az akkori román nacionalisták. Minden bizonnyal ezek a – finoman szólva – „halódó oroszlán” elleni kíméletlen fellépések is hozzájárulhattak, hogy 1945. október 4-én egy bukaresti kórházban idônap elôtt véget ért földi pályafutása. Levele azért is becses darab, mert hagyatéka megsemmisült vagy lappang. A levelekben szereplô Baumgarten (késôbb Bányai) László 1933-ig a csíkszeredai római katolikus gimnázium tanára, 1934-tôl a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének központi titkára. Kende János 1948-ig a Marianum leánynevelô intézet magyar–német–francia szakos nyelv- és irodalomtanára, a Mûvészeti Szalon mûvészeti folyóirat szerkesztôje. László Dezsô 1932 és 1940 között a kolozsvári Református Kollégium vallástanára. Sulyok István a Magyar Kisebbség „nemzetpolitikai szemle” szerkesztôje (Jakabffy Elemérrel és Willer Józseffel). A levelek lelôhelye: Szent Mihály-plébánia Irattár, Kolozsvár.

SAS PÉTER Gyárfás Elemér Márton Áronnak Dicsôszentmárton, 1937. szept. 25. Kedves Áron, félnapi kolozsvári tartózkodásom alatt sajnálatomra nem láttalak s nem tudtam Veled beszélni arról, hogy miben maradtatok a marosvásárhelyi találkozó ügyében, holott Bálint Jóska is tanácsot kért tôlem. Hazaérkezve ma dr. Nagy Andrástól kaptam ez ügyben levelet, kinek a másolatban csatolt választ adtam. Lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy Téged, aki annyi jó szándékkal voltál szíves magadra venni ez ügy-

17

ben az irányítást, még egyszer ismételten figyelmeztesselek azokra a súlyos veszélyekre, melyeket a legnagyobb aggodalommal látok feltornyosulni ezzel a találkozóval kapcsolatosan éppen féltett katolikus fiataljaink jövô magatartása szempontjából és nagyon kérnélek, hogy ha nem is osztod aggodalmaimat, kegyeskedjél mégis lehetôleg odahatni, hogy ez a mozgalom ne törje le és ne hervassza el mindazt, amit az utolsó években, elsôsorban a Te értékes munkád révén felépítenünk sikerült. Tegnapelôtt tárgyaltuk a státus-gyûlési képviselôk névsorát, megállapítva azt egyfelôl, hogy Kende igen is meghívható, mert a Marianum kereskedelmi iskolájának joga van egy képviselôre, másfelôl pedig, hogy Te sajnos, most még nem lennél tagja a státusgyûlésnek. Ezért fölvetem a gondolatot, hogy a Marianum kereskedelmi iskolája képviselôjéül Kende helyett Téged kellene megjelölni. Ha ezt így helyesnek tartod, szíveskedjél a Marianumnak a megfelelô utasításokat megadni, vagy ha óhajtod, úgy ezeket én magam is megadhatom. Szívélyes üdvözlettel igaz híved: Gyárfás Elemér Fôtisztelendô MÁRTON ÁRON kanonok-plebános úrnak KOLOZSVÁR. Gépiratos levél Gyárfás Elemér családi címerrel díszített levélpapírján, autográf aláírással. Gyárfás Elemér levelének melléklete Gyárfás Elemér Nagy Andrásnak Dicsôszentmárton, 1937. szept. 25.

18

Kedves Barátom, Vettem folyó hó 24-iki levelét s nagyon köszönöm azt a bizalmat, mellyel Ön hozzám fordul. Az ún. marosvásárhelyi találkozóról nekem egyénileg a legkedvezôtlenebb véleményem alakult ki, nem utolsó sorban azért, mert magának a kiszemelt elnöknek Tamási Áronnak személyét is csak a legsúlyosabb aggodalommal láthatom közéleti szerepben, s mert a mozgalomban eredetileg olyanok is részt vettek, mint Baumgarten László volt tanárunk. Közben igyekeztek az egész mozgalomnak „népfront” jellegét elkendôzni, de én legalább egyénileg változatlanul a legtökéletesebb bizalmatlansággal nézem az egész akciót és mélységesen aggódom, hogy magyar szempontból, de fôként katolikus érdekeinkre nézve igen-igen káros következmények fognak ebbôl származni. Erre való tekintettel én minden tiszta lelkû katolikus embernek akirôl megtudtam, hogy ebbe a mozgalomba be akarják venni, csak azt tanácsolhattam és azt tanácsolom ma is, hogy attól tartsa magát teljesen távol. Erre a nagyon határozott álláspontra tekintettel a Katolikus Népszövetség folyó hó 14-iki intézôbizottsági ülésén azt indítványoztam, hogy a Népszövetség, mint a három egyházmegye legilletékesebb társadalmi szerve nyilvánosan fejezze ki teljes bizalmatlanságát e mozgalommal szemben és hívjon fel minden becsületes katolikus embert, hogy attól tartózkodjék. Szempontjaimat és aggodalmaimat az intézôbizottság mondhatni teljes egyértelmûséggel osztotta, csupán a következô taktikára nézve volt köztünk nézeteltérés, amennyiben a többség – az én véleményemmel szemben – úgy határozott (ezt szigorúan bizalmasan közlöm) hogy Márton Áron és Sulyok István állapítsák meg, hogy a katolikusok közül kik vannak meghíva, ezeket gyûjtsék össze,

beszéljék meg velük a követendô taktikát és abban az esetben, ha a meghívott katolikus fiatalok vállalják a közösen megbeszélt taktika pontos követését, azt maguk is helyeselik és ôk maguk is remélik, hogy ezt az álláspontot módjukban lesz Marosvásárhelyen kellô eréllyel képviselni, akkor engedjék elmenni ôket Marosvásárhelyre, ellenkezô esetben azonban a Népszövetség intézôbizottságában kifejezésre jutott fölötte súlyos aggodalmakra való tekintettel, tanácsolják nekik a leghatározottabban a tökéletes tartózkodást a marosvásárhelyi találkozótól. Hangsúlyozom, hogy ez nem az én véleményem, hanem az intézôbizottság többségének volt az álláspontja, mert én ma is változatlanul fenntartom – minthogy talán világosabban látom a mozgató rugókat, mint azok az urak, akik az intézôbizottság ülésén hallottak elôször errôl az ügyrôl – hogy ebben a mozgalomban becsületes katolikus embernek, sôt meggyôzôdésem kereszténynek sincs semmi keresni valója. Hogy ez mennyire így van, azt igazolja, hogy a hitvallásos alapon álló reformátusok, élükön László Dezsô vallástanárral, ugyancsak a tökéletes tartózkodás álláspontjára helyezkedtek. Mindezek alapján szíveskedjék legjobb meggyôzôdése szerint határozni. Nem árt, ha érdeklôdik, hogy a kolozsvári katolikusok végül is mire határozták el magukat, de ha az én egyéni tanácsomat akarja követni, akkor ettôl az akciótól minden esetre távol marad, mert én – mások optimizmusával szemben – nem tudom elképzelni, hogy az akcióban való részvételbôl reánk nézve valamiképpen is elôny származhatnék. Szívélyes üdvözlettel: Gyárfás Elemér s. k. Gépiratos levélmásolat. Márton Áron Gyárfás Elemérnek Kolozsvár, 1937. szeptember 30. Méltóságos Uram! [Szeptember] 25.-i leveledre válaszolva, tisztelettel mellékelem a katolikus fiatalok körlevelét, melyet tegnap kaptam kézhez. A körlevélbôl annyi jóakarat látszik, hogyha a közvéleményt formálón tényezôk részérôl is megkapják az ô jó szándékuknak megfelelô erkölcsi támogatást, azt hiszem megállják a helyüket, habár az is igaz, hogy több körülmény csüggesztôleg hat rájuk. Nézetem szerint, amit különben az intézôbizottságban is kifejezésre juttattam, nem volna tanácsos a katolikus fiatalokat a találkozótól távol tartani, hacsak egyetlen mód kínálkozik arra, hogy az eddig külön utakon járó és különbözô befolyások alatt álló magyar ifjúság legalább a fôbb elvekben ôszintén összetömörül. Álláspontom az, hogy a szétválasztó pontok helyett, keressük azokat a momentumokat, amik összehoznak és, azt hiszem, a katolikus lelkiismeret elôtt is az az egyetlen helyes szempont. Akaratomon kívül kerültem bele a dologba, közvetítettem, amit reám bíztak, s ha a véleményemet kérdezik, megmondom, de különben nem beszélek rá se és le se senkit. Az Egyházmegyei Tanáccsal kapcsolatos közlésedet hálásan köszönöm. Tegyetek legjobb belátástok szerint. Én a magam részérôl nem ámbicionálom, hogy ilyen úton legyek tagja az Egyházmegyei Tanácsnak, különben is az az érzésem, hogy személyem nem túlságosan kívánatos. Mély tisztelettel: Márton Áron Gépiratos levélmásolat autográf szignóval.

Márton Áronnak tíz méter lenvászon… Ferenczy Júlia festômûvész (1909–1999) hetven évvel ezelôtt bedolgozott a kolozsvári fôtéri római katolikus plébániára. „Dolgoztattak, mert a világi szerzetesnôk – testvérek – közül az csak lelki csokrot vihetett magával, semmi mást. Készíttettek így aztán két-három búcsúztatót mindenik elmenônek, talán még ma is vannak. A fônöknôjük Annus néni volt, már rég meghalt, egyszer csak hívott, s mondta: az unokaöcsém, a jó katolikus megfestette a Jézus szívet, csinálj valamit, így nem jó, nem tudok imádkozni. A kép a két ablak közé volt feltéve s elôtte kellett imádkozni minden este. Azt mondta Annus néni, úgy felbolygat… ahogy Jézust megfestette… belebetegszem, át kell festeni. Megígértem, hogy dugva hozok festéket, de csak az arcát festem át. Amikor jön a festô, ne égjen a villany a szobában, ne vegye észre, aki festette, hogy változtattunk rajta. Így aztán átfestettem az egész arc fizionomiáját, az egész képet nem.” Márton Áron püspökké szentelésekor a Szent Mihály plébániatemplom zsúfolásig megtelt, ülôhely egyáltalán nem maradt mire átmentek, Annus néni visszament a plébániára és hozott egy széket, letette egészen elôl, ahol még volt annyi hely, hogy leültesse a festônôt. A püspökké szentelés után nagy-nagy élménye az volt, ahogy Márton Áron székelyföldi, székelyruhás édesanyját-édesapját karonfogta s úgy mentek át a plébániára. Ugyancsak 1939-ben volt a tizenötök, a Barabás Miklós Céh fiatal mûvészeinek a kiállítása. „Ezen az elsô kiállításon négy képemmel jelentkeztem. Kós Károly és Bánffy Miklós adták a csoportosulás elnevezését s elôlegezték a pénzt is, hogy kifizethessük a terem díját. Jött Márton Áron püspök, kíséretében Veress nevû plébánossal, aki a gazdasági ügyekkel foglalkozott. Márton Áron szétnézet, sokáig elidôzött az én képem elôtt, az rálátás volt a városra, a Fellegvárról nézve, központjában a Fôtér szívében a csúcsívesen felmagasló Szent Mihály templommal, erôs kép volt, olaj, vászonra festve. Márton Áron végignézve a kiállítást visszajött kíséretével s azt mondta, hogy az a kép neki nagyon tetszik. Kísérôje utálta a protestánsokat, mindig kifogásolta, ha a plébánia protestánsokat dolgoztatott. Veress megjegyezte, hogy hát szép, szép a kép, de ezt a témát egy katolikus is megfestette… A kiállítás utolsó estéjén megint jött Márton Áron Veress plébánossal és kijelentette, hogy ezt a városképet akarja megvenni. Ekkor Veress megint mondta, hogy ezt a témát katolikus is megfestette, jó katolikus, az apja tanár a katolikus gimnáziumban, Brósz Emil, a Brósz Irma festônô édesapja! A püspök határozottan azt mondta, hogy ez most nem szempont, azért szeretjük, mert a lelki világunknak megfelel! – és megvette a képet. Kolozsvár, olajképem volt, 1938-ban festettem, akkor mindenik képem olaj volt, késôbb már nem telt olajfestékre.” Tibori Szabó Zoltán Ferenczy Júliának szentelt monográfiájában még visszaköszön a történet: „Márton Áron úgy mondta, hogy legfeljebb veszünk

Brósz Irmától is”, mást, de nem a Kolozsvárra rálátást választotta, hanem egy kicsit kisebbet, a Szamospartot. Ferenczy Júlia mondta akkor Márton Áronnak: „van itt egy nagyon tehetséges, de nagyon szegény, jó festônek is képe, el se végezte még az akadémiát, Olajos István. A püspök megnézte, tetszett, az egyik Olajos képet akarta. Küldte Veresst, hogy nézze meg az árát, 500 lej volt kiírva szerényen. Veressel azt is odaíratta a listára s utasította, hogy vigyék át a plébániára. Így vett Olajos Pistától is, szegényt megölték a vasgárdisták 1944-ben. Nem tudom mi lett azzal a képpel, meg az Irmáéval? Bánffy Miklós, amíg tartott a kiállítás 1-2 órát mindig ott volt. A bejárattal szemben volt egy tájképem, a Hegyoldal címû. Azt akkor Bánffy vette meg a magyar közösségnek. Tôlem és András Lacitól vásárolt, aki nagyon tehetséges fiatal volt. Aztán mondta nekem, hogy milyen kár, hogy én már nem leszek mecénás, küldeném Olaszországba, mert magának ott a helye… freskókat tanulmányozni… Ott volt a Pénzverôk utcája címû képem is, csak az van meg, itt nálam, azt soha nem adtam el! Elsô kiállításomon a négybôl két képet vettek meg, külön-külön 5000 lejért, az akkor nagy-nagy pénznek számított. A Ciklámenek testvéremnél, Vecserkáné Ferenczy Annánál van Marosvásárhelyen.” Ferenczy Júlia utolsó személyes találkozása Márton Áronnal, immáron börtönévei, meghurcoltatása után Kolozsváron volt, akkor, amikor egykori nagy tudású munkatársát Venczel Józsefet temette, akivel az Erdélyi Iskola címû lapot, nagyszabású nevelési programjának szolgálatában létrehozták. „Az 1972. március 16-án elhunyt Venczel Józsefet jött temetni 18-án. A Házsongárdi központi sírkertben, a gyászszertartás után, a vaskapun belül, az evangélikus temetôi irodaház elôtt, kíséretével együtt tette le a szertartási öltözéket. Kányádi Sándor csókolt neki kezet, ahogy felnézett s meglátott, a karinget mások kezébe nyomta s jött felém. Éles látású, világos szeme volt, olyan természetesen nyújtott kezet, kedvesen, mosolyogva. Mondta, sajnos az a kép, amilyen kedves volt számára, az emlékeztette rám, minden elveszett, ami kedves tárgyam volt, még a mandzsettagombom se maradt meg… a karingje sem. Nem lehet kapni lenvásznat, abból készítik. Tudott arról is, hogy gyermekeket nevelek a festés mellett. „Ezért én magát dicsérni tudom!” – mondta. Mondtam gyorsan, hogy van tíz méter lenvásznam, máris hozom. Közel laktam a Farkas utcában, sietve hoztam a karingnek valót, s boldogan át is adtam. Márton Áron gyakran üzent, imáját, áldását küldte Fuhrmann Károly útján is, akit ha Gyulafehérvárra kérettek ötvösmunka rendelések végett, volt úgy, hogy csak a kertben találkozhattak s Fuhrmann ott rajzolta meg a szentségtartót s egyebeket. Izente: mindennap imádkozunk, a mindenható erôs segítségét kérjük, hogy a három gyermek nôjön fel, ahogy az életét viszi gyenge egészséggel, erôt kívánunk… A következô esztendôre külön csak Ferenczy Júlia névre küldte karácsonyi-újévi üdvözleteit 1974-tôl s

19

még hét éven át, csak az utolsó kettôt nem ô írta alá.” A Fellegvárat hûségesen járó Ferenczy Júlia még egyszer megfestette Kolozsvár központját a Szent Mihály impozáns, gótikus templommal 1947-ben, de az 1948-as tárlaton nem szerepelhetett. Méltó helyre, Gödöllôre 1997-ben jutott el. Gy. Szabó Béla Áron püspököt szabadulása után meglátogatta Gyulafehérváron, magával vitte keresztfiát is, Fuhrmann Ferenczy Imrét. Imre sok felvételt készített róluk és Jakab Antalról. Akkor készített Márton Áronról portrét is. Ferenczy Júlia a képeken azt figyelte, hogy sugárzó, világos szeme, talán kék, átható nézésével, ami még mindig élô volt, látszik-e a fényképeken is, ennek látszania kell…! F. Ferenczy Imre a filmeket Júlia kérésére is Antal Árpád egyetemi tanár rendelkezésére bocsátotta. Antal Árpád az Áron püspök szobrának felszentelésekor (Székelyudvarhely, 1995. szeptember 23) készített kiadvánnyal köszönte meg „Ferenczy Júliának, akinek az itt leírtaknál sokkal több és emlékezetesebb találkozása volt Áron püspökkel. Tisztelettel Antal Árpád.” A könyv átadásakor Júlia elôvetette a szekreter felsô fiókjából – számtalan levél, irat, újság közül – a Márton Áron aláírta karácsonyi, újévi üdvözleteket (1974–1979). Úgy rendelkezett, hogy fénymásoltatás után 1-1 példányt kapjon Antal Árpád, egy nekem és Imrééknek. Antal Árpád újabb könyvvel köszöni meg, Márton Áron megidézésével a dokumentumokat: „Ferenczy Júliának köszönettel a Márton Áron levelekért. Kvár, 998. nov. 27. Antal Árpád” Márton Áron a Ferenczyek körében ma is több

Márton Áron a Venczel József temetésén. (Csomafáy Ferenc felvétele)

mint élô emlék.

FARKAS CS. MAGDA

Az emberféltô püs pök

20

Márton Áron püs pök közéle ti te vé kenysé gé be nyújta nak be te kintést az alább közölt ira tok. A ke vés bé is mert, forrás érté kû há rom feljegyzés középpontjá ban az ember áll. Ezek az ira tok azt mutatják, ahogyan Márton Áron a törté ne lem egyik legne hezebb, má sodik világhá borús idôszakában az emberrôl gondolkodott, ahogyan a Krisztus ban testvér, de bajba jutott embe re ket féltette. Mindhá rom forrás arról ta nús kodik, hogy Márton Áron nemze tisé gi, va lamint fe le ke ze ti hova tartozás tól függetle nül minden bajba jutott és fôleg kiszolgálta tott embe rért szólt, amikor a földi hiva ta los sá goknál érde kükben a szavát emelte. Az elsô két irat Márton Áronnak nem sokkal a Magyarország 1944. március 19-i ná ci megszállá sát követôen megfogalma zott állás pontját rögzíti. Az elsôben a püs pök politikai vonatkozá sú elvá rá sa it fogalmazza meg a ma gyar kormánnyal szemben, arra kérve a S ztójay Döme ve zette ka bine tet, hogy – a megszállást követôen beszûkülô mozgás te ré ben – politikai cse le ke de te iben a romá niai ma gyarság érde ke it, illetve sorsá nak fontos sá gát ne hagyja figyel-

men kívül, s fôleg ne te gyen olyan lé pé se ket, ame lyeknek ká ros következmé nyei le hetnek a ma gyarságra. Ugyanakkor a püs pök arra ké ri a ma gyar kormányt, hogy a romá niai ma gyarság sorsá ról ne kezde mé nyezzen lé pé se ket ennek vezetôi megkérde zése nélkül. Ezek az elvá rá sok Márton Áron nemzetben va ló gondolkodá sát, az ide gen fennha tóság alatt élô nemzetrész félté sét, és a sors formá ló dönté sekbe a be le szólás alapvetô köve telmé nyé hez va ló ra gaszkodá sát iga zolják. A má sodik irat is kapcsolódik a ná cik által megszállt Ma gya rorszá gon végbemenô intézke dé sekhez, je le sen a zsidók üldözé sé hez. Ez az irat Márton Áronnak a kolozs vá ri S zent Mihály templomban 1944. má jus 18-án papszentelô szentmisé jén elhangzott szóza tát rögzíti, úgy, ahogyan azt a bras sói ma gyar kirá lyi konzulá tus munka társa felje gyezte, és a ma gyar kormánynak elôterjesztette. Márton Áron egyértelmûen és félre ma gya rázha tatla nul elíté li a zsidók üldözé sét, nyíltan és egyértelmûen kiáll a vé delmükben. Egyszersmind arra a Krisztusi ta nítás ra hívja fel a figyelmet, amelyrôl a má sodik világhá ború

körülmé nyei között az egész vilá gon az embe riség ijesztôen nagy ré sze megfe ledke zett: a fe le ba rá ti sze re tetre, s a ke reszténység alapvetô hitté te lé re, misze rint „mindnyá jan Is ten gyerme kei és Krisztus ban mindnyá jan testvé rek va gyunk”. E szózat nyomán a ma gyar ha tósá gok a má sodik bé csi döntést követôen Gyula fe hérvá ron, te hát Romá niá ban maradt, esze rint román útle véllel Kolozs várra uta zó püs pököt kiuta sították Ma gya rországról. A harma dik irat bô fél évvel késôbbi kelte zé sû, és szintén egy sors fordító ka tona politikai mozza nat következmé nyei okán szüle tett. Ebben az iratban Márton Áron, va la mint S zász Pál, az Erdé lyi Ma gyar Gazdasági Egylet elnöke és Nagy Fe renc erdé lyi re formátus püspökhelyettes mind a má sodik bé csi döntést követôen Romá niánál ma radt, mind az 1944. augusztus 23-i átállást követôen román és szovjet ellenôrzés alá ke rült Észak-Erdélyben élô magyarság üldözte té sét ké ri számon Constantin S ãnãtescu tábornok 1944. november 6-án átala kított, má sodik kormá nyá tól. Ez az irat azért is fontos, mert olyan körülmé nyek között szüle tett, amikor az akkori körülmé nyek jelentôsen megne he zítették mind a mozgást, mind a tá jé kozódást, és a korabe li romániai ma gyar sajtó sem sie tett nyilvá nos ságra hozni – például a Márton Áronék által feltárt – té nye ket. Más részt azért is fontos ez az irat, mert világos sá te szi, hogy Márton Áron is mé telten vé delmé be ve szi egész nemze tét, fe le ke ze ti hova tartozás ra va ló te kintet nélkül. Mindhá rom iratból vilá gosan kirajzolódik az emberféltô Márton Áron. Ahhoz, hogy a nem sok évvel késôbben szovjet mintá ra Romá niá ban is kiélezôdô osztályharc he vé ben – mintegy köszönetképpen – a romá niai ma gyarság érdekképvise letét ma gá nak kisa já tító, de a kommunizmus térhódítá sá val egyre inkább a ha ta lom szövetsé ge sé vé vá ló Ma gyar Né pi S zövetség egyes hanga dói és a ma gyar sajtó is gyalá za tos rá ga lomhadjá ra tot folytas son a sze rintük „de mokrá cia és népelle nes”, 1949. június 21-én le tartózta tott Márton Áron ellen. 1. Luby, a bras s ói Ma gyar Kirá lyi Konzulá tus minis zte ri s e gédtitká ra je lenté s e Márton Áron kérés érôl. Ma gyar Királyi Konzulá tus Bras só, 1944. április 28-án Bras só 36. Pol. 1944. Tárgy: Márton Áron gyula fe hérvá ri püs pök ké ré se. Folyó hó 20-iki gyula fe hérvá ri tartózkodá som alatt alkalmam volt be ha tó be szélge tést folytatni Márton Áron püs pökkel, aki felkért, hogy Nagyméltósá godnak, mint az ô sze mé lyes ké ré sét az alábbiakat je lentsem: 1. Ké ri a ma gyar kormányt, hogy sem most, sem a jövôben ne kezde mé nyezzen bármifé le akciót, vagy tárgya lást a román kormánnyal, amely a dél-erdé lyi ma gyarságra, vagy álta lá ban a ma gyar–román viszonyra kiha tás sal le hetne, anélkül, hogy elôze tesen a közép-erdé lyi ma gyarság vezetôsége arról tá jé kozta tást ne ka pott volna és vé le ményt ne nyilvánított volna. 2. A ma gyar kormány súlyos bel- és külpolitikai problé má it telje sen átérezve ké ri, hogy a jövôben, bármiképpen is ala kuljon az álta lá nos helyzet, a dél-

erdé lyi ma gyarság helyze te és az erdé lyi kérdés ne szoríttassék a ma gyar politikai és államve ze tés többi elsôrendû problé má inak hátte ré be. Luby s. k. miniszte ri se gédtitkár Megkapja: M. kir. Követség Buka rest Nagyméltósá gú S ZTÓJ AY DÖME Úrnak m. kir. titkos ta ná csos, a m. kir. külügyminiszté rium ve ze té sé vel megbízott m. kir. Miniszterelnök BUDAPES T. (Az ira t le lô he lye : Ma gya r Ors zá go s Le vé ltá r, K63, 272. cs ., 1944-27/1/c, 77. l.) 2. Luby, a bras s ói Ma gyar Kirá lyi Konzulá tus minis zte ri s e gédtitká ra je lenté s ének melléklete a buka res ti Ma gyar Kirá lyi Kö vets ég nek, illetve Sztó jay Dö me minis zterelnöknek. Márton Áron szóza ta papja ihoz. Elmondotta a kolozs vá ri S zent Mihály templomban 1944. má jus 18-án Is ten jósá gá ból föladtam a szent pa pi rendet fia tal testvé re imnek, s ez alka lommal most fölszentelt testvé re imhez, de egyúttal összes papja imhoz kívá nok szólni arról a kötelességrôl és ma ga tartás ról, me lyet a je len körülmé nyek között hangsúlyozni szüksé ges nek lá tok. A világ a gyûlölet és ellensé ges ke dés tüzé ben ég – amint szentsé ges Atyánk bé ke imádsá ga is mondja – sa ját gonoszsá gá nak áldoza ta ként. Az Egyház – híven is te ni ala pítójá nak pa rancsá hoz – a fe le ba rá ti sze re tet követke ze tes válla lá sá val és szorgalma zá sá val tudósította [elírás, he lye sen: tuda tosította – BL] az embe ri nem egysé gé nek, egyetlen nagy csa ládba tartozá sá nak a gondola tát. Üldözte té se ket kellett ma gá ra vennie, de ma gá ra vette; évszá zadok erôfeszítésébe, nevelô munká jába ke rült, de a nehézségekrôl (elírás, he lye sen: nehézségektôl – BL) nem riadt vissza, csakhogy a rabszolga és a sza bad közötti pogány különbsé get megszûntes se, és hogy ezen túlmenôen a különbözô fa jú, nyelvû és színû né pe ket a különbözô és sokszor elvá lasztó tulajdonsá gok elle né re az embertestvé riség egye te mes gondola tá ban egye sítse. Az Egyház állás fogla lá sá nak és követke ze tes ma ga tartá sá nak a fe le ba rá ti sze re tet pozitív pa rancsa mellett[i] indoklá sa a ke reszténység alapvetô hitté te le, mely sze rint mindnyá jan Is ten gyerme kei és Krisztus ban mindnyá jan testvé rek va gyunk. A világ régóta mind a kettôt megta gadta, mind elmé letben, s még inkább a gya korlatban. Elve tette az is tengyermekség és a Krisztus ban va ló testvé riség gondola tát hangza tos és megtévesztô elmé le tek hirde té sé vel a tudomány ne vé ben. Elle ne dolgozott a fe le ba rá ti sze re tet érvé nye sülé sé nek a különbözô címek alatt szerve zett érde kek egyoldalú és igazságtalan túlhajtá sá val, vonzó s nem egyszer szent igék nevé ben. Nincs idônk s ta lán most nem is he lyénva ló, hogy ezekkel perbe szálljunk. Ahol szenve dé lyekkel és elfogultsággal állunk szembe, ott a józan érve lés nem sokat se gít. S a lelki vakság ellen is Is ten ke gyelme az egye dül ha tá sos gyógyszer. Az elmé le te ket pe -

21

22

dig, bármilyen idôtállónak is hirdes sék azokat, elte me tik az újabb elmé le tek. S zá munkra azonban, Tisztelendô Testvé re im változatla nul érvényben van szent hitünk alapté te le, s a fe le ba rá ti sze re tet pa rancsá nak nyílt válla lá sa és érvé nye síté se ma inkább köte les sé günk, mint a nyugalmas idôkben. Az ádáz ellensé ges ke dés szívet tépô zûrza va rá ban, amikor a ha lálgé pek fé lelme tes motollái nemze dé ke ket tépnek ki az embe riség tes té bôl és sodornak be le az immár ötödik éves söté ten hömpölygô roppant ha lálfolyamba; amikor az embe riség örök érté kei, az embe ri szellem nagy lángolásá nak, erôfeszítéseinek, hôsi és szent fölbuzdulá sa inak emlé kei égnek ha muvá és omla nak porba egyik napról a má sikra, amikor a végze tes vihar íté le tes zúgá sá ban né pek reszketnek jövô sorsuk miatt – Krisztus papjá nak eluta sítha tatlan köte les sé ge, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben, bármilyen hitet valljon és nyelvet be széljen, a testvérét nézze. Köte lez erre, Tisztelendô Testvé re im! a ke resztény cím, ame lyet annyiszor használnak fel igen különbözô értelme zés sel jelszó gya nánt. Aki a fe le barátja ellen vét, ve szé lyezte ti a ke reszténység kétezer évi munká já nak egyik nagy eredmé nyét, az embe rek testvé riségének gondola tát. Nem ke resztény, ha nem pogány szellemben jár el s – akarva nem akarva – csatla kozik azokhoz a törekvé sekhez, ame lyek fajokra, elkülönült társa dalmi osztá lyokra és önzô szövetke zé sekre bontották, egymás sal szembe állították és kibé kíthe tetlen ellensé ges ke dés be hajszolták a né pe ket. Aki a fe le ba rá ti viszonyt az embe rek egyik csoportjá tól bármilyen meggondolá sok alapján elvitatja, ma gá ra vonja az íté le tet, hogy adott esetben ôt is úgy te kintsék, mint „pogányt” és „ámost”, ami az Evangé lium nyelvén törvé nyenkívülisé get je lent. Köte lez a bá tor kiállás ra az ifjúság vá ra kozá sa. Az ifjúság az eszmék, jelsza vak és szervezke dé sek össze vissza sá gá ban, a fegyve rek za ja mellett az élet más síkja in: az erkölcs, társa da lom, politika, sôt tudomány síkján is uralkodó zûrza varban zúgó fejjel té tován áll; s igazságra szomjas és tiszta eszmé nyért hevülô lé lekkel figye li, honnan hangzik föl a tisztán csengô ige, amelyhez a csa lódás ve szé lye és koc ká za tai nélkül le het csatla kozni; vá ra kozva né zi, hol tûnik elô va lóságként – a szélka kas ok és alkalmi színváltozás ok tarka sá gá ból – az a ha tá rozott ma gatartás, amely tiszte letre méltó és köve tés re érde mes. Köte lez a jó szándé kú embe rek nagy töme ge, akik a ve szélyt, melybe a há ború a mûvelt világgal együtt minket is be le sodort, egész fenyegetô komorsá gá ban, látják a megoldás ra vá ró kérdé se ket s a megoldás he lyes, mert a körülményekbôl következô sorrendjét, lelki ere jük és munká juk átadá sá ra, ha a nagy érde kek szolgá la tá ban az erkölcsi ala pot és felelôsséget látják. Vé gül köte lez, tisztelendô Testvé re im! utolsó elalkudha tatlan kincsünk: a né pünk be csüle te. A nép minde nütt az igazsá gos jogon, a mindenkire egyformán alkalma zott törvé nye ken és a mindenki iránt megnyilvá nuló sze re te ten felépített rendre vá gyik, mert ve le szüle tett jogérzé ké vel és idôtlen ta pasztala ta iból tudja, hogy ez adja meg éle té nek azt a biztos ke re tet, melyben ma gá ért, csa ládjá ért és a közös ség ja vá ért is nyugodtan dolgozhatik. Né pünknek nem tulajdonsá ga az ellensé ges ke dés. Újabban is megha tó ta nújelét adta, hogy bajba jutott embe re ket, ha

más nép fiai is azok, mennyi megértés sel, sze re tettel és segítô készséggel tud fölka rolni. És a legna gyobb áldoza tokat mindig ô hozza. Ha nagy ve szé lye ket kellett elhá ríta ni, pénzét, munká ját, vé rét adta oda a szent cél vé delmé re. Most is Ke le ten a testébôl épít fa lat, hogy a tûzhe lye it fenyegetô ellensé get föltartóztas sa. Méltán várja te hát, hogy amíg ô harcol, dolgozik és adózik, az otthoni élet felelôs gondozói s az erkölcs és vallás hiva tott képviselôi a jog, igazság és sze re tet pa rancsai sze rint lás sák el tisztüket. Érte sültem, hogy híve im, az egyházme gye legke le tibb határától kezdve, mélysé ges megdöbbe nés sel fogadták is mert sze mé lyisé gek sza badsá gának a korlá tozá sá ról és bizonyta lan sorsáról elterjedt híre ket, és ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi idôkben végre hajtott intézke dé se ket. Örömmel hallottam híve imnek ezt az erkölcsös felfogá sát, vé le mé nyét és íté le tét, és fôpásztori büszke séggel említem fel, mert ez egy szé les tömegnek a felfogá sa, véle mé nye és íté le te, s egyúttal örvendek annak, hogy az igaz ka tolikus szellem mé lyen benne gyöke re zik és ma is ele ven erôként él a né pünk lelké ben. Fiai a ke leti ha tárokon az emberte len szovjet rendszer be töré se ellen harcolnak, vá rosa ink és iparte le pe ink védte len la kói az angolszász ha talmak bombá zásaiban egy má sik emberte lenség fájdalma it szenve dik. Megérti, hogy a rendkívüli körülmé nyek rendkívüli intézke dé se ket válthatnak ki, ke resztény érzé se azonban annál ösztönösebben tilta kozik, ha ugyanakkor itthon tapasztalja, hogy embe rekben az embe ri sze mély méltósá gát megalázzák és embe re ket embe ri joga ikban, vagy embe ri joga ik vé delmé ben korlátoznak vé le mé nyük, vagy vallá si mivoltuk miatt. Kedves Fia im! Két hónappal ezelôtt, amikor a szerpapsá got adtam föl nektek, azt mondtam, le het, hogy a vérta núságra avatta lak fel tite ket. S ezt megis métlem most is. Le het, hogy üldözte té se ket kell elszenvedne tek; le het, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni; le het, hogy há la és elis me rés he lyett hálátlanság lesz fizetsé ge tek. De a szent hiva ta lunkkal já ró köte les sé gek teljesítésétôl nem riaszthat vissza sem a börtön, sem embe ri te kinte tek. Az igazság vé delmé ben és a sze re tet szolgá la tá ban, az üldözte tés és börtön nem szé gyen, ha nem dicsôség. Krisztus követsé gé ben jártok, indulja tok hát útnak bátran, felemelt fejjel és elszánt lé lekkel. Le gye tek az igazság védôi és a sze re tet apos tolai. Közve títse tek az Is ten és az ember között. A szentmise áldozat és szentsé gek ere jé vel nyis sá tok meg az eget, és hozzátok le, közve títsé tek bôségesen a be teg embe riség szá má ra Is ten gyógyító ke gyelmét és megváltó irgalmát. Le gye tek a bé ná nak lába, a vaknak sze me, az árváknak, sze gé nyeknek, az elesett és szenvedô embe rek nagy töme gé nek gondviselô atyja. Vállaljá tok a gondja itokra bízott hívek küzdelmes éle tét, sorsát és ba ja it. S állja tok az ôrhelyen, ahová küldettek, hôsi elszántsággal a legna gyobb ve szély ide jén is. Útra va lóul Is ten ne vé ben fôpásztori áldá somat adom s hiszem, hogy a hívek imádsá ga, a felemelt embe rek és az Is tennel kibé kített lelkek há lá ja fogja kísérni munká tokat. Úgy le gyen! (Az ira t le lô he lye : Ma gya r Ors zá go s Le vé ltá r, K63, 272. cs ., 1944-27/1/c, 84–86. l.)

3. Márton Áron erdé lyi ró mai ka to likus püs -

pök, Nagy Fe renc re formá tus püs pök és Szás z Pál EMGE-elnök be advá nya Cons tantin Sãnãtes c u minis zterelnökhöz 1944. no vember 14-én. Miniszterelnök Úr! Alulírottak hiva ta li állá suknál fogva köte les sé günknek érzik, hogy a ma gyarság sé relme it a ma gas kormány elôtt is mertes sék és tiszte lettel kérjék azok orvos lá sát. Nem kívánjuk és nem is tartjuk ma gunkat ille té ke seknek arra, hogy a román ura lom alatt élô ma gyarságnak a törté ne tét részle te sen elôadjuk, de úgy véljük, köte les sé günk, hogy a je lenle gi helyze tet a magas kormány elôtt kendôzetle nül feltárjuk. A Romá niá ban élô ma gyarság – kezdve az 1918as gyula fe hérvá ri ha tá roza tokon – többször ka pott ígé re tet, hogy az ország többi állampolgá rá val egyenlô állampolgárként fog ke zeltetni. Ezeknek az ígé re teknek a be váltá sá ra, sajnos, a gya korlatban nem ke rült sor. Ellenkezôleg: a ma gyarság mind politikai joga iban, mind gazda sá gi és kulturá lis té ren olyan korlá tozá sokat szenve dett el, ame lyek következté ben éle te fokoza tosan egyre ne he zebb lett, 1940 óta pe dig, az Antonescu dikta túra évei alatt elviselhe tetlenné súlyosodott. A Gen. Antonescu dikta torikus kormá nya részben re torziós ala pon, részben pe dig, hogy a román nép köré ben észlelt elé ge detlensé get legalább részben le ve zes se, egyik sé relmes intézke dést a má sik után adta ki a dél-erdé lyi ma gyarság ellen. Ezeknek a rendelke zé seknek egész soroza ta ma is teljes érvényben van, sôt augusztus 23-a óta újabb diszkrimina tív – bizalmas és se hol közzé nem tett – rende le tekkel gya ra podott. Mindezen rende le tek végre hajtó köze gei, a vidé ki vá rosok rendôrsége, a falvak csendôrsége és a közigazga tá si tényezôk ugyanazok, akik az elôzô években – szinte hiva ta los irá nyítás sal – ráne ve lôdtek egy ellensé ges ma ga tartás ra a ma gyarsággal szemben. S zelle mük augusztus 23. óta nemcsak nem változott, ha nem bizonyos újsá gok nyílt izga tá sa következté ben még ellensé ge sebb lett. Mellé kelten felsoroljuk a ma gyarság aktuá lis sé relme it, tiszte lettel megje gyezve, hogy itt a ma gyarság politikai kérdé se it nem érintjük, a sé relmek közül is csupán azokat adjuk elô, ame lyek né pünk töme gét érintik fájdalma san; és amelyekrôl sza bad mozgásunk és né pünkkel va ló érintke zé sünk erôs korlá tozá sa da cá ra tudomást sze rezhettünk. Mély tiszte lettel kérjük a ma gas kormányt, méltóztas sék a ma gyarság helyze tét be ha tó vizs gá lat alá venni, megalá zó je lenle gi álla potán az igaz de mokrá cia szelle mé ben ja víta ni és az álta lunk is merte tett sé relmek orvos lá sa céljá ból ha té kony intézke dé se ket foga na tosíta ni. Fo gadja... Gyula fe hérvár, 1944. november 14. Márton [Á] s. k. Dr. S zász Pál s. k. Nagy Fe renc s. k. püs pök. EMGE elnök. ref. püspökhelyettes. S é relmek 1. Mintegy 2 év óta a ma gyar földmûve sek, kisipa ros ok és értelmisé giek je lenté keny ré sze van munka szolgá latra behíva. Különbözô munka he lyekre szétosztva (Pl. Š ercaia, Fãgãraš, S ebeš-Olt, Peršani jud. Fãgãraš; Crãciunešti, Brad, Livezeni jud.

Hune doa ra [S árkány, Fogaras, S e bes, Persány Fogaras me gye, Kre csunesd, Brád, Livazény Hunyad me gye]) ne héz földmunkát vé geznek sa ját ruhá jukban hiá nyos élelme zés és [nem megfelelô] la kás viszonyok mellett, és egészségügyi gondozás nélkül. Míg az ugyanazon he lye ken be hívott romá nokat 2-3 hónap múlva le váltották, a ma gya rok nagy ré sze más fél év óta megsza kítás nélkül telje sít munka szolgá la tot le rongyolódva, egészsé gileg is megviselve; otthon a csa ládja nélkülöz s kis gazda sá ga vagy üzle te [a] tönkre me nés ve szé lyé nek van kité ve. Az elmúlt té len a ma gyarság adomá nyá ból ruha se gélyben akartuk a legsze gé nyebbe ket ré sze síte ni, az adomá nyok átadá sát a ha tósá gok több he lyen (Liva zény, Krecsunesd) megaka dá lyozták. 2. 1944. aug. 26–30. között a falvakból és vá rosokból a ma gyar vezetôket (értelmisé gie ket, pa pokat, ta ná rokat, földmíveseket és ipa rosokat) a csendôrség és rendôrség össze szedte anélkül, hogy erre bármilyen okot szolgáltattak volna. Kezdetben az egyes várme gyékben ad hoc lé te sített interná ló tá borokban he lyezték el ôket, primitív, hiá nyos körülmé nyek között, ahol a földön kellett aludniok és magukat kellett élelmezniök. A Belényesen össze fogotta kat pl. Kishalmágyon (Arad vm.) az is kolá ban szállá solták el, ahol egy emberre alig jutott egy négyzetmé ter férôhely. Az ajtót rá juk zárták s csak 3 óránkint engedték ki ôket egyenkint, termé sze ti szükségle te ik elvégzé sé re. S zeptember vé gén vissza kísérték ôket Belényesre, cca 70 km-es úton gy[a]log, megerôltetô me netben és sza ka dó esôben. S zeptember elsô fe lé ben az így internáltak egy részét sza badon engedték azzal a megszorítás sal, hogy la ká sukat nem hagyhatják el. Másik ré szüket a TârguJ iui interná ló táborba vitték, 38-40 embert zsúfolva be piszkos marha va gonokba a 4 na pos útra. Ezek ma is ott vannak, de tudomá sunk sze rint vannak internálva más táborokban is (Pl. Mãgureni, Bras só vm.). Ezek az internáltak azt sem tudják, mi történt otthonukkal, a csa ládjukkal, gazda sá gukkal az orosz átvonulás alatt. Az internáltak között vannak 20-tól 70 éves korig. A pa pok interná lá sa következté ben több községben immár két hónap óta nincs is tentiszte let. Kérjük szíves kedjék ezt a minden jogi ala pot nélkülözô rendôrségi intézke dést ha tá lyon kívül he lyezni, és az indokolatla nul fogva tartott ma gya rok sza badsá gát az egész ország te rüle tén ha la dékta la nul vissza adatni. 3. Ugyanabban az idôben csendôrkísérettel Buka restbe szállították dr. J akabffy Ele mért, a Ma gyar Népközös ség bánsá gi ta goza tá nak az elnökét, S za bó Bé nit, a Ma gyar Népközös ség bras sói ta goza tá nak az elnökét, gr. Bethlen Bá lintot, a ref. egyház fôgondnokát és dr. S zász Pált, az EMGE orszá gos elnökét. 10 na pon át különbözô börtönökben közönsé ges gonosztevôkkel össze zárva tartották ôket, késôbb a vãcãrešti tá borba vitték át, ahol le gioná riusokkal és útle ve les né me tekkel együtt be rende zés nélküli he lyisé gekben he lyezték el ôket. Dr. S zász Pál urat okt. 18-án a belügyminiszté rium intervenciójá ra sza ba don bocsá tották. 4. Október hó má sodik fe lé ben össze szedték Dél-Erdélyben kizá rólag a ma gyar ka tonai elôképzôs, 17-[1]9 éves ifja kat s ezerszámra elszállították a Re gátba, ahol több munka helyre osztották

23

24

szét ôket. Ezek közül cca 1000 Buka rest mellett van. Ez utóbbi 1000-et 70 km-en gya log vitték s a fá radtságtól, és úgy látszik a megerôltetô me ne te lés következté ben az 1000-bôl csak 170 érke zett be a rendelte té si helyre, a többi útközben be te gen össze esett. Folya matban van a ma gyar ta ná rok, ta nítók és más értelmisé giek munka szolgá latra va ló be hívá sa szintén. 5. Észak-Erdély azon várme gyé iben, me lyeknek közigazga tá sát a román ha tósá gok átvették, és DélErdélyben is (pl. Torda vm.-bôl) a csendôrség é s katonai ha tósá gok töme ge sen fogják le a ma gyar férfia kat. A le fogás okát nem sike rült megtudnunk, de alkalmunk volt megfigyelni, hogy a Ma ros vá sárhely – Marosludas – Felvinc – Nagyenyed – Gyula fe hérvár – Nagysze be ni útvona lon he te ken át 80 – 100 – 200as csoportokban kísérték ôket gya log, élelme zés nélkül, le rongyolódott és elcsigá zott álla potban. Ezen cca 200 km-es útsza ka szon a ma gyar la kosság se gít rajtuk, ahogy tud, és ha a kísérô ka tonák – látha tólag ka pott uta sítás elle né re – megkönyörülnek és megenge dik, hogy legalább ke nye ret elfogadjanak. Elôfordult, hogy az eléhe zett és agyonhajszolt embe rek a szá raz kukoricá nak es tek ne ki, mint az álla tok, hogy az éhsé güket csilla pítsák. Nem tudhatjuk, hogy Nagyszebenbôl és a többi gyûjtôhelyekrôl még hová viszik eze ket az össze fogott ma gya rokat, de már azok alapján, amit a ha tósá gok bá nás módjá ról megfigyelni volt alkalmunk, a legna gyobb aggoda lommal kísérjük sorsukat. Érte sülé sünk sze rint ugyanígy sze dik össze és viszik el a ma gyar férfia kat Csík, Udvarhely, Há romszék és más megyékbôl is. 6. A folya ma tos rekvirá lá sok rendjén a ha tósá gok a ma gyar la kos sággal szemben olyan megkülönböztetô módon járnak el, amely annak teljes anya gi tönkre té telét eredmé nye zi. A ha tósá gok diszkriminatív eljá rá sá nak bizonysá gá ul ./. alatt csa toljuk egyik primpretornak a közsé gek szá má ra kiadott rende le tét má solatban. (mell. 1.) Az ebben a szellemben végre hajtott rekvirá lá sok ha tá sa már eddig abban mutatkozik, hogy vannak közsé gek, ahol a ma gyar la kos ságnak sem iga vonó, sem teje lô álla ta nincs, a földek nemcsak férfi munka erô, ha nem most már az igás erô hiá nya miatt is megmûve letle nül és be ve tetle nül vannak. A szociá lis nyomor és elke se re dés pe dig napról-napra nô. További ve szély rejlik abban, ha igaznak bizonyul a hír, hogy a kormány a meg nem mûvelt földe ket megmûve lés re át fogja adni a megfelelô munka e rôvel rendelkezô gazdáknak. Így ve gyes közsé gekben és vidé ke ken a ma gyar gazdáknak sa ját hibá ján kívül mûve letle nül ma radt földjét a román gazda fogja átvenni ke ze lés be, amibôl kiszá mítha tatlan ba jok álla nak is mét elô. Kérjük, szíves kedjék az igazságtala nul egyoldalú rekvirá lá sok rendsze rét hiva ta los úton közzé tett rende lettel vagy törvénnyel a kormány de mokratikus programjának megfelelôen, az egyenlô jogok – egyenlô köte les sé gek elve alapján rendezni és ezt végre hajtó köze geknek is félre érthe tetle nül tudomásá ra adni. 7. A rekvirá lá sokat és a ma gyar ka tonai elôszolgá latosok, va la mint férfiak munka szolgá latra va ló be hívá sát egyes he lye ken román pa pok és hiva ta los sze mé lyek arra használják fel, hogy a ma gyar híve -

ket vallá suk elha gyá sá val a román ortodox vallás ra vagy a gör. kat. szertartás ra té rítsék át. Pl. Borbánd (Alsófehér vm.) községben a rekvirálá sok végre hajtá sa és a premilitár ifjak be hívá sa miatt elke se re dett, ôsi idôk óta la tin szertartá sú róm. kat. híve ket Te odor Tripša gör. kat. hitta nár, Elia Pãcurar prefektúrai tisztviselô, Gheorghe Popa közsé gi bíró és Nicolai Volonci meg nem enge de tt módon biztatták arra, hogy a gör. kat. szertartás ra térje nek át. Egyenkint vették elô a ka tolikus híve ket a ma gánhá zaknál és a községhá zán, azt ígérték, hogy amennyiben a gör. kat. vallás ra térnek át, ôket további rekvirá lás tól és premilitár ifja kat a be hívás tól mente sítik, ha pe dig nem térnek át, [az] ifja kat be hívják s fokoza tosan minden va gyonukat, földjüket is elve szik. Ezen agitá ció következté ben két hét alatt 155 [római] kat. hívô je lentette be a községhá zán, hogy átmegy a gör. kat. vallás ra. Ha sonló esetekrôl érkeznek je lenté sek a S zékelyföldrôl. Pl. Bükszád és Uzon közsé gekben (Há romszék vm.) román pa pok ha tósá gi asszisztenciá val kénysze rítik a ma gya rokat, hogy ortodox vallás ra térje nek. J ellemzi az alkalma zott módsze re ket, hogy a román pa pok és ha tósá gi köze gek eljá rá sa fölött a balolda li munkás ság is megbotránkozott. Mivel a ma gyar vezetôk a né pükkel va ló érintke zés lehetôségérôl, részben az uta zá si ne hézsé gek, részben az interná lá sok és a sza bad mozgá sukban va ló ha tósá gi korlá tozá sok miatt f. év szeptembe re óta szinte teljes mértékben el vannak zárva, itt csak a vé letle nül tudomá sunkra jutott ese te ket említjük fel, de a jelekbôl következtetve a prozelitizmus hasonló eszközökkel és módon terjeszte tik Erdély szerte. Ezért tiszte lettel kérjük, szíves kedjék a polgá ri, va la mint a csendôri és rendôrségi köze geknek álta lá nos rendelke zés sel a prozelitizmus terjeszté sé ben va ló közre mûködést megtilta ni és ôket annak megaka dá lyozá sá ra uta síta ni; a f. év szeptember – október – november hónapokban külsô be folyá solás útján ma gya roknak a román ortodox vallás ra vagy a gör. kat. szertartás ra va ló átlé pé sét hiva talból, közigazga tá si úton ha tályta la níta ni; a bujtoga tókat és erôszakoskodókat felelôsségre vonni; és a ma gyar la kos sá got biztosíta ni, hogy vallá sa és nemze tisé ge miatt nem kell hátrá nyokat elszenvednie. 8. A dikta túra évei alatt a viszonos ság és re torzióra va ló hivatkozás sal kiadott sze rencsétlen rende le tek soroza tát ma is érvényben tartják, ha bár nincs ellenté telük, mert Észak-Erdélyben a ma gyar fennha tóság már megszûnt. Pl. a nagyenye di re f. Bethlenkollé gium líce umá ban, a bras sói ref. le ánygimná ziumban, va la mint a bras sói ref. ta nonc is kolá ban a ta nítást az Antonescu-kormány egy évvel ezelôtt beszüntette re torziós indoklás sal, az egyház fôhatóság ké ré sét, me lyet a tiltó rendelke zés vissza voná sa iránt be nyújtott, a közokta tás ügyi miniszté rium eluta sította, fenntartva a korábbi tiltó rendelke zést. Kérjük, szíves kedjék eze ket a már telje sen indokolatlan rendelke zé se ket vissza vonatni és ha tályta la níta ni. 9. Az EMGE (Asociaøiunea a micilor agricultori din Ardeal) mûködé sét az enyedi rendôrség, anélkül, hogy eljá rá sát bármilyen kormányrende lettel indokolta volna, aug. folya mán be szüntette, ira ta it, könyve it

le foglalta, he lyisé ge it, irodai be rende zé sé vel együtt rekvirálta, hiva ta los lapját, mely hetenkit 18 ezer példányban je lent meg, be tiltotta. Az egye sület a kolozs vá ri román törvényszék által jóvá ha gyott, és ott be jegyzett alapsza bályok alapján mûködött, minden törvé nyes forma ságnak ele get tett. Mûködé sét egész Erdélyre kiterjesztve folytatnia kelle ne éppen most, amikor a gazdák annyira rá szorulnak az egye sület ta ná csá ra és tá moga tá sá ra. Kérjük, szíves kedjék az EMGE le gá lis mûködé sét enge dé lyezni és uta síta ni az ille té kes ha tósá gokat, elsôsorban az enyedi rendôrséget és a gy[ula]f[e hér]vári prefektúrát, hogy az egye sület törvé nyes és közérde kû munkája elé ne gördítse nek aka dályokat. 10. A na pokban jutott tudomá sunkra a rendelke zés, melynek értelmé ben ma gyar nemze tisé gûek spe ciá lis belügyminiszte ri enge dély nélkül la kóhe lyüket nem hagyhatják el. A rende let tudomá sunk sze rint sem a Hiva ta los Lapban, sem más szoká sos módon közölve nem volt. Állítólag a Csendôrlégió parancs noksá ga adta ki 14.085 sz. alatt. A rende let létezésérôl sze mé lyes ta paszta lattal sze reztünk tudomást. Nov. 2-án Márton Áron püs pök és dr. S zász Pál pa rasztsze ké ren Nagyenyedre utazott hiva ta los ügye ik inté zé se céljá ból. Mihelyt Enyedre érkeztek, a rendôrség iga zolás ra szólította fel ôket és közölte ve lük, hogy nem volt jogukban lakóhe lyüket elhagyni és elé jük tett egy dekla rá ciót azzal a felszólítás sal, hogy azt írják alá. Mivel az urak a tila lomról nem tudtak s mivel a dekla rá cióban a rendôrség annak tudomá sul vé te lét kívánta, hogy Enyedet nem hagyják el, amíg a belügyminiszté riumból erre enge dély nem érke zik, az alá írást megtagadták. Az enyedi kvesztor úr erre a két urat, miután két óra hosszat vá ra koztatta a rendôrség épüle te elôtt, egy rendôr kísé re té ben vissza küldte Gy[ula]f[e hér]várra, ahol a kvesztúrán udva rias formá ban szintén tudomá sukra hozták, hogy la kóhe lyüket az említett belügyminiszte ri enge dély nélkül nem hagyhatják el. A megbélyegzô és minden jogi ala pot nélkülözô rende let lé nye gé ben azt je lenti, hogy az egész délerdé lyi ma gyarság kivé tel nélkül la kóhe lyén van internálva. E rendelke zés következmé nyei be látha tatla nok, a ma gyarság egész éle tét bé nítja meg. Papok, ta ná rok, ta nítók és más közfunkciót betöltô egyé nek köte les sé güknek nem tudnak ele get tenni, közép és fôiskolás ifja ink nem tudnak is kolá ikhoz utazni, a falva kon la kó ma gya rok még a ha tósá gokhoz sem tudnak eljutni, s ha megkísérlik, a bírsá golá sok és hadbírósá gi ese tek nagy szá ma fog ebbôl is elôállani. Kérjük, szíves kedjék ezt a megalá zó rendelke zést azonnal vissza vonatni és hiva ta losan közzé tétetni. 11. Az említett urak az enyedi rendôrség elôtt kénysze rûen vá ra kozva, egy szomorú je le netnek voltak ta núi. Özv. Vá sárhe lyi J ánosné, szüle tett Molnár Lívia, egye te mi ta nár özve gye Enyeden 76 éves, súlyosan be teg édes atyját ápolja. Dé li 12 óra kor ve szi a rendôrség szóbe li rendelke zé sét, hogy délután 2 óra kor 3 és 5 éves gyerme két a Târgu-J iu-i tá borba szállítják, mert apjuk után ma gyar állampolgárok. Nagye nyedtôl Târgu-J iu-ig az uta zás a mai körülmé nyek között felnôtt szá má ra is terhes, fejletlen, kis korú gyerme kek szá má ra pe dig egye ne sen ve szé lyes. A kétség-

beesett anya orvosi bizonyítvánnyal iga zolta, hogy gyerme kei nem bírják el ezt az utat, a rendôrség ezt nem vette tudomá sul, elrendelte a gyerme kek elszállítá sát. Ha sonló ese tek voltak ma gyar állampolgár gyerme kekkel más hol is. 12. Dél-Erdély azon helysé ge iben, ahol átme ne tileg ma gyar vagy né met csa pa tok voltak, a román hatósá gi, polgá ri és ka tonai köze gek üldözik, össze fogdos sák vagy me ne külés re kénysze rítik azokat a ma gya rokat, akik a ma gyar csa pa tok be vonulá sá nál jelen voltak avagy bírói vagy más ha sonló tisztsé get vállaltak megbízás ból, illetve pa rancs ból. Pl. Felvinc (Torda vm.) Ta kács J á nos sza bómes tert a csendôrség ha lálra ke re si, illetve ha lállal fe nye ge ti, he tek óta nem mer a fa luba vissza térni. Tordaszentmihály (Torda vm.) községben dr. Wolff Gyula birtokost 5 más ma gyarral együtt a román katonai pa rancs nok minden vizs gá lat nélkül fôbe lövette. A román la kos ság is megerôsíti, hogy a ma gyar ka tona ság az álta la megszállott helysé gekben a román la kos sággal embersé ge sen bánt, ahol le he tett vé delmé be vette a né me tekkel szemben is. Ugyanezt tette a helybe li ma gyar la kos ság. S ok román va gyonát, sze mé lyi sza badsá gát a helybe li ma gya rok védték meg. Nem le het megbocsátha tatlan bûn, ha éve ken át a csendôr terrorja alatt élô ma gyar a be vonuló honvé deknek virá got dobott, vagy ha egyik-má sik pa rancs ra bírói tisztsé get vállalt és azzal nem é lt vissza. Tiszte lettel kérjük, méltóztas sék a sé relmes esete ket kivizs gáltatni s a hadmûve le ti te rüle tek ma gyarsá ga ellen ezen a címen is megindult üldözést be szüntetni. 13. Dél-Erdélybôl a bé csi döntés után a ma gyarság ellen fellángoló gyûlölet és üldözés következtében sok magyar kényte len volt legális vagy ille gális úton Észak-Erdélybe átmenni. A vasgárdisták rövid uralma s késôbb a gen. Antonescu diktatúrája alatt a kormány a román nép körében terjedô engedetlenséget is a magyarellenes hangulat tervszerû fenntartásával és a magyarság ellen alkalmazott súlyosabbnál-súlyosabb rendszabá lyokkal igyekezett levezetni. Ez a politika olyan közhangulatot teremtett s fôképp az alantas köze geket olyan eljárásra szabadította fel, mely elôl a magyarság egy része kénytelen volt menekülni, akik itt maradtak, azok is csak a legnagyobb önura lommal és áldozatvállalással tudták a helyze tet elviselni. Ezek az elmene külte k most Észak-Erdélybôl te rmé szetesen a régi otthonukba vissza akarnak térni. Amennyiben jogosult, hogy az Észak-Erdélybôl a bécsi döntés után elmenekült vagy kiutasított románok oda visszatérjenek, ugyanúgy jogosult, hogy a DélErdélybôl Észak-Erdélybe ezen idô alatt átmenekült magyarok visszatérjenek, mert románok is és magya rok is, ha ellenkezô irányban is, de ugyanazon kényszer hatása alatt adták fel régi lakóhelyüket. Tisztelettel kérjük, méltóztassék a Dél-Erdélybôl 1940. aug. 30 óta elmenekült vagy kiutasított magyarokat a körülmények és egy bûnös politika áldoza taiként tekinteni s számunkra az 1944. aug. 23ikán meghirdete tt demokratikus kormányzat szelle mé ben lehetôvé tenni, hogy visszatérhessenek s békés munkájukat régi lakóhelyükön a megtorlás ve szé lye nélkül folytathassák.

25

Márton Áron kispapjai között

26

14. Észak-Erdélyben folyamatban van, illetve a S zé kelyföldön be is fejezôdött a román közigazgatás visszaállítása. Úgy látszik kormányintézkedés folytán, legtöbb helyre ugyanaz a tisztviselôi és csendôrségi személyzet tér vissza, amely a bécsi döntés elôtt is ott mûködött. A közigazgatási közegekkel egyidejûleg megjelennek az ún. Maniu Gyula-voluntárok is. Anélkül, hogy a közigazgatás terén a bécsi döntés elôtti állapotnak változtatás nélküli visszaállítását most bírálat tárgyává tennôk, kifejezésre kell juttatnunk aggodalmunkat amiatt, hogy a kormány a régi tisztviselôi és csendôrségi személyzetet rendeli a ma gyar községekbe és városokba vissza. A magyar lakosságnak sok oka volt elégedetlennek lenni ezeknek a tisztviselôknek a magatartásával a bécsi döntés elôtt is, s ha most ugyanezek térnek vissza, ezek a tisztviselôk és csendôrök a politikai fordulatok következtében elszenvedett, vélt vagy tényleges sé relme iket az ártatlan lakosságok fogják megbosszulni; annál félôbb ez, mert a bosszúállásra biztatja ôket az újságok egy része is aug. 23. óta. A Maniu-voluntárok által elkövetett embertelenségek ellen pedig kénytelenek vagyunk a legerélyesebben tiltakozni. Kérjük a magas kormányt, méltóztassék a magyarság képviselôinek bevonásával sürgôsen kivizsgáltatni a) a szárazajtai (Háromszék vm.) esetet, ahol a voluntárok G. Olteanu „kapitány” vezetésével 13 magyart, közöttük asszonyokat végeztek ki a legembertelenebb módon, fejszével és agyonlövéssel, b) a csíkszentdomokosi (Csík vm.) esetet, ahol 12 magyart, közöttük egy béna férfit és egy 83 éves öregasszonyt lôttek fôbe, s ahol a kifosztott lakos-

ságtól a békási románok javára nagy mennyiségû állatot rekviráltak; c) a gyergyószentmiklósi (Csík vm.) esetet, ahol 3 békási magyart végeztek ki, Pongrácz György 18 éves és Pongrácz István 15 éves fiút járomba fogták és sárban húzatták velük a szekeret. Ugyancsak a voluntárok fosztogatták a magyar la kosságot Diód, Lapád stb. (Alsófehér vm.). S tudomá sunk van arról, hogy kegyetlenkedtek és fosztogattak más helységekben. Nem egy helyen az orosz ka tonaság vette védelmébe a magyar lakos ságot a voluntárok kíméletlen erôszakos kodásaival és fosztogatásaival szemben. Tisztelettel kérjük, méltóztassék a voluntárokat a magyarlakta helységekbôl haladéktalanul visszarendelni, az általuk elkövetett atrocitások kivizsgálása, a bûnösök megbüntetése, valamint a kifosztott la kosság kártalanítása érdekében intézkedni. 15. Észak-Erdélyben a román hatóságok újból visszaállítják tiszta magyar községekben a magyar anyanyelvû gyermekek részére a román tannyelvû állami iskolákat, legtöbb helyen magyarul nem is értô és ortodox vagy gör. kat. vallású tanítókkal. A bé csi döntés elôtt a magyarlakta területeken, az úgyne vezett kultúrzónában (S zékelyföld) mûködô tanítók másfélszeres fizetést kaptak, most dupla fizetést ígér nekik a kormány. A tiszta magyar községekben létesített román tannyelvû állami iskolák felállítása a múltban is egyik legnagyobb sérelme volt a romániai magyarságnak, s abból a ténybôl, hogy a kormány ezeket sietve visszaállítja és a tanítóknak most már kétsze res fizetést ígér, arra kell következtetnünk, hogy a kormánynak a magyarságnak ezt a sérelmét az aug. 23-án meghirdetett jogegyenlôség ellenére sincs szándékában orvosolni. A magyar kormány a bécsi döntés után ÉszakErdélyben a román lakta vidékeken a román gyermekek részére 1600 román tannyelvû és 400 román és Magyar (vegyes) tannyelvû állami el. iskolát lé tesített és tartott fenn. Ha ez a szám a román igé nyeknek nem is felelt meg, annyi mégis tény, hogy ezek az iskolák lehetôséget nyújtottak, hogy a román tanköteles gyermekek anyanyelvükön tanulhassanak. Az észak-erdélyi románság a magyar állam által létesített és fenntartott iskolákat – a román tanítási nyelv és román nemzetiségû tanítók alkalmazása ellenére – egy pillanatig sem tekintette kielégítôknek s nem is fogadta el saját iskolának. A román kormány is ezt a kérdést (ügyet), mint a magyar fennhatóság alatt élô románság legnagyobb sérelmét fogta fel s három éven át a német diplomácia erélyes tá mogatá sá val és egyidejûleg a dél-erdélyi magyar hitvallásos iskolák ellen alkalmazott megtorló rendelkezésekkel egybekötve erôs diplomáciai küzdelmet folytatott, azt szorgalmazva a magyar kormánynál, hogy a román egyházak létesíthessenek bárhol iskolákat, azokat a magyar állam támogassa úgy, mint a ma gyar hitvallásos iskolákat és minde nütt, ahol 20 tanköte les román gyermek van, biztosítsa azoknak az anya nyelven való tanulás lehe tôségét. A romániai magyarság tanköteles gyermekeinek csak 30-35%-át tudta anyanyelvén neveltetni a bécsi döntés elôtt is, és utána is azokban a hitvallásos jelle gû iskolákban, amelyeket a magyar egyházak állandó küzdelmek árán és saját költségükön, egyetlen

Fôhajtás az Emberkatedrális elôtt Meggyôzôdésem szerint Isten S zolgája, Boldogemlékû Márton Áron püspök atyánk 1948. október 11-én kiadott körlevele egyedülálló történelmi, egyháztörténeti dokumentum. Az emberi, papi és felelôs fôpásztori helytállás hiteles tanúbizonysága – számunkra fôként ebben rejlik idôszerûsége. Egy igaz ember éberen ôrködik társai erkölcsi tartása felett, és a kritikus helyzetekben az önfeláldozá sig bátor a szólásra. Anyaszentegyházunk felbecsülhetetlen értéke az a fôpásztor, aki a történelmi események, változások próbára tevô forgatagában, a legnehezebb megpróbáltatások közepette is megôrizve Krisztus és Róma iránti töretlen hûségét és elveit, irányt mutat, ma gatartásával erôt, kitartást önt és helytállásra biztatja ingadozó, esetleg körülményeikbôl fakadóan tá jé kozatlan s értékítéleteikben biztos iránytûre szoruló paptestvéreit és híveit. A körlevél, amelynek alább közölt példánya is rejtegetve élte túl a letûnt kommunista rendszer vallás üldözô hatóságainak megsemmisítô hadjáratát és fortélyait, pontosan meghatározza az erdélyi római katolikus papság, illetve a hívek magatartását egy olyan helyzetben, amikor mindenkinek rendkívüli nehézsé gekkel kellett külön-külön és ugyanakkor együtt megküzdenie. Ez a körlevél világos és határozott eligazítást adott a görög katolikus hittestvéreinkhez való viszonyulásra is, mintegy meghatározva azt a viszontagsá gos évtizedekben, amikor egyházukat erôszakkal és terrorral megszûntették. Márton Áron püspök kiválóságának dokumentuma is tagadhatatlan, fényes tanúságtétele annak, hogy a hívô ember magatartását hitének ereje, hûsé ge és kiállásának bátorsága határozza meg. Még az elnyomó hatóságok embere is a megteste sült határozottságának tekintették, de mindig ta pintatos volt, jó érzékû és csupa szerete t, akár egy jósá gos atya. Állandó mosolya nyugalmat és lelki békét árasztott mindannyiunkra, akiket az az öröm ért, hogy találkozhattunk vele. Túlzás nélkül állíthatom, hogy teljes bizalmat árasztott a Gondviselô Isten iránt, akinek méltó képmása volt. Alázatosan s örömteli szívvel tisztelgek emléke elôtt. Ne feledjünk el naponta imádkozni – egyénileg és közösségeinkben egyaránt – mielôbbi boldoggá avatásáért.

FODOR GYÖRGY

Tisz te le ndô Te s tvé re im! Azo k a me g dö b be ntô e s e mé nye k, a me lye k a gö rö g ka to likus te s tvé re inkke l tö rté nte k, s e m mi ké ts é ge t ne m ha gyna k fe nn a fe lô l, ho gy s zá munkra is e lkö ve tke z te k a hitva lló i he lytá llá s na k é s a vé rta nús á go t is vá lla ló kita rtá s na k a na p ja i. A híve ink kö ré be n má r e lte rje dt a ria s z tó hír, ho gy a mint a gö rö g ka to likus o kna k a gö rö g ke le ti va llá s t, úgy mo s t a la tin s ze rta rtá s ú ka to likus o k na k a pro te s tá ns va llá s t ke ll e lfo ga d niuk. A ma gya r nye lve n me g-

je le nô la po k pe dig a Ko nko rdá tum fe lmo ndá s a utá n s ûrûn kö zö lte k o lya n cik ke ke t, a me lye k bô l bizo nyo s s zá ndé k ra kö ve tke z te tni le he t. Fô ké pp a z Egyhá zme gye i ta ná c csa l (Ka t. S tá tus ) ka p c s o la tba n írt cikke k ta rta lmá bó l a z lá ts zik, mintha a zt a z e gyhá z me gye i s ze rve ze te k é s a z e gyhá z kö z s é gi ta ná cs o ka t is kis ze me lté k vo lna a rra , ho gy a po litika i pá rto k b e fo lyá s a a lá vé ve po litika i cé lo k szo lgá la tá ba á llíts á k. Ta lá n a híve ke t a z e gyhá z ve ze té s s e l kívá njá k s ze mbe á llíta ni, ho gy e ze n a z úto n lé tre ho z za na k e gy Ró má tó l füg ge tle n s ze rve ze te t. Tisztelendô testvéreim tájékoztatására és okulására közlöm a görög katolikus testvéreinknél alkalmazott módszereket. A közigazgatási közegek, valamint az állam közbiztonsági hatóságai hónapok óta tudakolták a román egyesült Egyház papjaitól az ortodox vallásra való áttérésre vonatozó felfogásukat. Ugyanakkor helyenkint a politikai szervezetek igyekeztek az egyházi gondnokságot (egyháztanács) abuzív módon a kormányzó politikai pártok vezetése alatt levô tagokkal kicserélni, igyekezvén eltávolítani a papokat az egyházközségi javak kezelésébôl. Felhívások jelentek, melyek az ortodoxiára való visszatérést sürgették. A Nmlt. Püspöki Kar körlevélben akarta a papokat és a híveket felvilágosítani, a cenzúra a körlevél kinyomását nem engedélyezte. A Fôpásztorokat a híveikkel és papjaikkal való érintkezésben akadályozták, legutóbb pedig a papokat fenyegetésekkel, megfélemlítéssel és félrevezetéssel igyekeztek rávenni, hogy az áttérést kimondó nyilatkozatot aláírják. Értesülésünk szerint a hívek a direkt hozzuk intézett felhívásokat nagy tömegben visszautasítják, és a papok sajnálatos gyöngesége fölött szégyenkeznek. Tis z te le ndô Te stvé re im o kulja na k a fe ntie k bô l. Le gye ne k e rô s e k. Ah ho z, ho gy e rô s e k le gye ne k: Virra s s za na k é s imá d ko z za na k. Virra s s za na k híve ik ha ngula ta é s hithûs é ge fö lö tt. E tá rgyba n írt kö rle ve le me t o lva s s á k fe l, é s a nna k s ze lle mé be n e rô sítsé k ô ke t. J e le n e s e tbe n minde n té to vá zá s va gy me g a lkuvá s a hitha gyá s ve s ze de lmé ve l já r. Minde nki fe le lô s a go nd ja ira bízo tt minde n e gye s lé le ké rt. És imá d ko z za na k, ho gy Kris z tus pa p ja ké nt he lytállva pé ldá t a d ja na k. S i vo s , pe r quo s co ndie ndi s unt quo da m mo do po puli, ne tu pe rs e c utio ne m te mpe ra lium a mis e ritis re nna ca e lo rum, qui e runt ho mine s , pe r quo s a vo bis e rro r a ufe ra tur... No n c a lca tur a b ho minibus , qui pa titur pe rs e cutio ne m; s e d qui, time nde pe rs e cutio ne m, infatua tur. Ca lca ri e nim no n po te s t nis i infe rio r, s e d infe rio r no n e st, qui qua cui co rpo re multa in te rra sustine a t, co rde ta me n fixus in c a e lo e s t. (S zt. Ágo s to n). Ko nk ré ta n pe dig a kö ve tke zô k re kívá no m fe lhívni T. Te s tvé re ink figye lmé t: 1. S zigo rúa n tilo s ka to likus o k na k, pa po k na k é s híve k ne k e gya rá nt ré s zt ve nni mé g a le g jo bb szá ndé k ka l is o ly gyûlé s e n é s ö ss ze jö ve te le n, me ly má s va llá s úa k ka l kö zö se n a hitrô l é s a hit ügye irô l tá rgya l (cf. ca n. 1325 §3) Ha a do tt e s e tbe n má s tá rgyba n ö ss ze hívo tt gyûlé se n vá ra tla nul a hit ké rdé s e it is fe lve tik, e ls ô s o rba n pa s s z íve ke ll vis e lke d niük, va gyis a ké rdé s he z e gyá lta lá n ne m s za ba d ho z zá s zó lniuk; ha a zo nba n ha llga tá s unkbó l, té to vá zá sunk bó l va gy vis e lke dé s ünkb ô l bá rki is ka to likus s ze nt hitünk ne k a ká r cs a k ha llga tó la go s me g ta ga dá s á ra is kö ve tke z te the tne , va gy ha e b bô l a ka to likus Egyhá z na k me g ve té s e , Is te n me g bá ntá s a va gy fe le ba rá tunk b o trá nko zá s a s zá rma zik: kö te le s sé günk hitünk nyílt me gva llá sa (cf. ca n. 1325 §1).

27

28

Ha vé gül ré s zt ve s z va la ki o lya n gyûlé se n, a me lyne k kife je ze tt, va gy tudo tt tá rgya a z Egyhá z tól va ló e lsza ka dá s , e re tne k s é g vagy ka to likus hitünkne k é s vallá s unk na k bá rmily mó do sítá s a , „ko rsze rûvé ” té te le : ips o fa cto a z Apo s to li S zé k ne k külö nö s mó do n fe nnta rto tt kikö zö s íté s be e s ik. 2. Az Egyhá z me gye i Ta ná cs (Ka to likus Stá tus) gyûlé s é t e gye dül a Püs pö k jo go s ult ö s sze hívni. Amint má r tud já k T. te s tvé re im, é s e rre a híve ke t is bizo nyá ra a lka lma s mó do n figye lme z te tté k, a je le n kö rülmé nye k kö zt a he lyze t tis z tá zá s á ig ne m s zá ndé ko zo m é s ne m fo go k ö ss ze hívni stá tus gyûlé s t, s e m iga z ga tó ta ná cs i gyûlé st. Eb bô l nyilvá n kö ve tke zik, ho gy s e nki ka to likus na k ne m s za ba d ré szt ve nni o ly s tá tus gyûlé s e n, a mit ne m ma ga a Püs pö k s ze mé lye s e n hív ö s s ze . Ha va la ki mé gis me g te nné , a kár a le gjo bb szá ndé k ka l is, kife je ze tt, írá s be li e nge dé lye m né lkül, ké nyte le n vo lné k ve le sze m be n a ká no ni törvé nye k szigo rá t a lka lmaz ni, a s us pe ns io é s a kikö zö s íté s bünte té s é t se m vé ve ki. 3. Az Apo s to li Szé k, ne ve ze te se n s ze nts é ge s Atyá nk a ró ma i Pá pa , a z o rs zá g be lpo litiká já b a s o ha s e m a va tko zo tt b e le , po litika i uta s ítá s o ka t s re nde le te ke t se m a híve k ne k, se m a Püs pök ne k é s pa po k na k ne m a do tt é s ne m a d. A ró ma i Pá pa ka to likus s ze nt va llá s unk na k é s Egyhá zunk na k lá tha tó fe je , J é zus Kris z tus a ka ra tá bó l é s re nde lke zé s é bô l a z Ô fö ldi he lyta rtó ja . Mint ilye n s zo ro s a n b e le ta rto zik a ke re s z té ny ka to likus hitva llá s b a (Cre do s a nc ta m Ecc le s ia m ca tho lica m); minde n Elle ne inté ze tt tá ma dá s t mé lta tla n rá ga lo m ké nt ka to likus hithûs é g ge l uta s ítunk viss za . 4. A Ro má n Né pi Kö z tá rs a s á g le g úja bb kultusztö rvé nyé be n me g kívá nt ka to likus va llá si S ta tútumo ka t a püs pö ki ka r a me g fe le lô idô be n b e fo g ja a d ni. Te rmé s ze te s , ho gy e ze n Sta tútumo k a z is te ni é s e gyhá zi tö rvé nye k a la p já n ké szülne k, me rt me g a lkuvá s né lkül ra ga s z ko d nunk ke ll a z Egyhá z is te ni jo go n a la puló pa pi, ta nító i é s le lkipá s z to ri ha ta lmá na k s za ba d gya ko rlá s á ho z. 5. T. Te s tvé re im s zo rgo s ó va to s s á gga l ta rtó z ko dja na k minde n o ly nyila tko za ttó l é s s zó tó l va gy cs e le ke de ttô l, a me ly iz ga tá s je lle gû le he t. Le gye ne k a ne hé z idô k be n o ko s a k é s me g fo nto lta k; de le gye ne k te lje s e n hûs é ge s e k é s me g a lkuvá s né lkülie k hitünk, s ze nt va llá sunk é s Egyhá zunk irá nt. 6. Eze k b e n a z idô k b e n fo ko zo tta n me g ke ll ta rta nunk a z o ko s s á g na k a zt a kö ve te lmé nyé t, ho gy ne higgyünk a ré m híre k ne k, bá rmily te ts ze tô s fo rmá ba n is te rje s z tik, é s se m mi e se tre s e te rje s szük a zo ka t e gé s ze n biza lma s kö rö k b e n s e m. Ke ve s e t be s zé ljünk é s s e m mi nyila tko za to t ne te gyünk é re tt me gfo nto lá s né lkül, a míg a be s zé de t é s nyila tko za to t a kö rülmé nye k fe nti 1. po nt s ze rint me g ne m kívá njá k. 7. Külö nö s e n fo nto s kö te le s s é günk, ho gy híve ink ne k a ria s z tó híre k é s e s e mé nye k kö ze pe tte bizto ns á go t é s nyugo dts á go t a d ja na k bízó é s nyugo dt ma ga ta rtá s uk ka l, o ko s , hig ga dt é s re ndüle tle n biza lma t s ugá rzó s za va ik ka l. Tud juk, ho gy a re nd kívüli ne hé z s é ge k kö zt re ndkívüli ke gye lme it is me g a d ja Is te n, é s s e nki hibá já n kívül má s ne m fo g ja né lkülö z ni a le gne he ze bb me gpró bá lta tá s o k kö zt se m Is te n e rô s s e gítsé gé t! Le gye ne k ö nma guk is me g gyô zô d ve , é s híve ike t is o ko s ta pinta tta l gyô z zé k me g ró la , ho gy kö zö s bá to r kita rtá s unk me g e rô s íti a z e s e tle g inga do zó , gye nge hívô t is ; vis zo nt minde n e gye s ka to likus hívô é s

külö nö s e n pa p na k ö nfe lá ldo zó , a ne hé zs é ge ktô l vis s za ne m ria dó bá to rs á ga é s hûs é ge a kö zö s s é g ja vá ra is va n. Ta pa s z ta la ta ink iga zo ljá k, ho gy minde nütt, a ho l a z e gé s z kö zö s s é g, a pa p s á g me g a lkuvá s né lkül kita rto tt a ka to likus s ze nt hit é s Egyhá z me lle tt, a ne hé z s é ge k is cs ö k ke nte k; vis zo nt a gyá va s á g, a me g a lkuvá s é s a z ö nö s é rde ke k ke re s é s e fo ko z ta a ne hé z sé ge ke t é s ve sze de lme ke t. Az Egyház má r so k viha rt é lt á t, de mind e gyik bô l me g újulta n é s me ge rô s ö dve lé pe tt e lô . Az is te nhit é s a nna k le g tis z tá bb fo rmá ja : a ka to likus va llá s , ne mho gy ha nya tló ba n vo lna , ha ne m ha tha tó s a b b é s dia da lma s a b b , mint va la ha . Erô s íts ük me g a híve ink le lké be n is e zt a b izto nsá g tuda to t, ho gy a mi hitünk le tö rhe te tle n é s dia da lma s a n túlé l minde n e m b e ri a lko tá s t (1 J a n. 5,4) 8. Me g gyô zô dé s ünk, ho gy pro te s tá ns te s tvé re inke t ne m ve ze ti s e m mifé le o lya n s zá ndé k, a milye ne krô l a ria sz tó híre k s zó lna k. Ha mé g is tö rté nne fe le lô tle n kísé rle t, a jó za n o ko s s á g kívá nja , de hitünk is ka te go rikus a n pa ra ncs o lja , ho gy Tis z te le ndô Te s tvé re im e le ve is ha tá ro zo tta n uta s íts a na k viss za minde n e s e tle ge s te rve z ge té s t, bá rmily te ts ze tô s ne k lá tszó le gye n is a nna k indo k lá s a . 9. Me g tö rté nhe tik, ho gy pa p ja ink ho z é s híve inkhe z is bizo nyo s íve ke t vis z ne k ma jd a lá írá s ra , a me lye k nyílta n va gy burko lta n é s me g té ve s z tô s za va kka l hitta ga dá s t ta rta lma z na k. Sze nt hitünk a le g drá gá bb kincs ünk, e b be n s e m mifé le a lkudo zá s na k nincs e n he lye ; go ndo ljunk a tö rté ne le m be n a z ún. „libe lla tici” e s e té re . Ne a d ja na k hite lt a k ko r s e m, ha va la ki re á m hiva tko z né k. Ma ga ta rtá sunk ra é s a tud niva ló k ró l a ma gunk útjá n tá jé ko z ta tjuk pa p ja inka t é s híve inke t. Kö te le s s é günk te há t a z ily íve k a lá írá s á t bá rmily fe nye ge té s , ígé re t é s me g té ve s z té s e lle né re is a zo nna l viss za uta s íta ni. Aki ke z de ttô l fo g va me ginga tha ta tla nna k muta tko zik, a zt ke ve s e bb kís é rté s é ri é s Is te n ke gye lmé b ô l s zik la s zilá rda n fo g me gá lla ni (Filipp, 4,13). 10. Az e gé s z e gye te me s ka to likus s ze nt Egyhá z s ze me mo s t ra jtunk va n, é s millió k imá d ko z na k é rtünk, ho gy hitünk me g ne fo gya tko z zé k é s á llha ta to s a k ma ra d junk a hit e gys é gé be n! Büs z ké k le sz ne k re á nk, ha me gá lljuk he lyünke t. Né pünk jö vô je é s bo ldo gulá s a is függ a ttó l, híve k ma ra dunk-e Egyhá zunk ho z, é de s Anyá nk ho z. S a nquis ma rtyrum, s e me n chris tia no rum. 11. Ezé rt na gyo n ké re m é s nyo ma té ko sa n kívá no m, ha s z ná ljá k fe l T. Pa p ja im a ke gye le m e s z kö ze it é s e rre híve ike t is ne csa k buz díts á k, ha ne m pé lda a dá s uk ka l é s gya ko ri a lka lma k a dá s á va l ve ze s sé k is . Külö nö s e n: a . S o ka t é s buz gó n imá dko zza na k a z á llha ta to s hûsé g ke gye lmé é rt; a zé rt imá d ko z ta s s á k híve ike t is , kö zö s imá d s á go ka t is vé ge z ze ne k. b. Ha s z ná ljá k fe l a z o k tó be ri ha vi Ró zs a füzé r-á jta to s sá go t a rra , ho gy a bo ldo g s á go s S zûz pá rtfo gá s á t é s kö z b e njá rá s á t b iz to s íts uk ma gunk na k a ne hé z idô k be n. A cs ík s o mlyó i Má ria ô riz ze me g újra né pünk s ze nt, ka to likus hité t! c. Cs ütö rtö ki na po ko n ta rtsunk ima ó rá t e gymá s é rt é s híve inké rt, é s re nde z zük me g nyilvá no s a n is e zt a te mp lo mi á jta to s s á go t. Aho l T. Pa p ja im a lka lma s na k ta rtjá k a z ünne pé lye s S ze nts é g kité te lt, a ká r e gé s z é jje le n á t is a me g fe le lô ó va to s s á g ga l, e rre ké s z s é ge s e n á lta lá no s e nge dé lyt a do k. d. Bá to r biza lo m ma l fo rduljunk a S ze ntlé le k Is te n-

Márton Áron írásai Gróf Mailáth Gusztáv Károly A gyermeki hála és kegyelet mély fájdalmával jelentem, hogy Krisztusban szeretett atyánk, nagyméltóságú és fôtisztelendô gróf Mailáth Gusztáv Károly soteropolisi c. érsek úr, egyházmegyénknek négy évtizeden át volt püspöke, évekre elhúzódó súlyos betegségben, az egyház szentségeinek többszöri buzgó felvétele után, életének 76., papságának 53., püspöki méltóságának pedig 43. évében, 1940. március 18-án, a közép-európai idôszámítás szerint du. 6 óra 40 perckor a budapesti Vörös Kereszt kórházban Krisztus békéjében csendesen elhunyt. Felejthetetlen jó atyánk temetése f. é. március 26án de. 10 órakor a budapesti, Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó fôtemplomban végzett gyászszertartás után a Regnum Marianum kápolnájában volt. Teste a Szûzanya ifjúságának szentélyében várja a boldog feltámadás napját. Halhatatlan nagy lelke Krisztusban él, áldott emléke pedig felejthetetlen marad egyházmegyéjében. Székhelyi gróf Mailáth Gusztáv Károly 1864. szeptember 24-én született Bakócán, Baranya vármegyében. Atyja Mailáth György, a nagynevû országbíró, édesanyja báró Prandau Hilleprant Stefania volt. Elemi és középiskolai tanulmányait a szülôi házban végezte, érettségi vizsgálatát a budapesti II kerületi egyetemi fôgimnáziumban tette le kitûnô eredménnyel. Ezután fél éven át a strassburgi egyetem jogi fakultásának hallgatója volt, majd 1883 novemberében az egyház szolgálatába lépett és teológiai tanulmányait a bécsi egyetemen, mint a Pazmaneum növendéke végezte el. Simor János hercegprímás 1887. október 6-án szentelte pappá. Gyenge egészsége miatt felszentelése után szabadságra kellett mennie, de 1888 év ôszén már Esztergomban találjuk, mint az érseki papnevelô intézet középiskolai növendékeinek tanulmányi felügyelôjét. Nem sokáig viselhette ezt a számára oly kedves hivatalt, már két év múlva Meranban és Olaszországban volt kénytelen gyógykezeltetni majdnem egészen elvesztett egészségét. Alig nyerte vissza erejét, újra elfoglalta felügyelôi hivatalát, amelyet 1895-ig viselt. Ekkor nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Molnár János apát-plébános helyetteséül komáromi adminisztrátornak. Rövid komáromi mûködése elég volt arra, hogy örökké élô emléket hagyjon itt is maga után. 1897. január 28-án nevezte ki az apostoli király, 1897. március 26-án pedig XIII. Leó pápa az agg Lönhart Ferenc erdélyi püspök mellé segédpüspökké utódlási joggal, és ugyanazon év május 1-én szentelte martyropolisi címzetes püspökké Császka György kalocsai érsek a Nagyboldogasszonyról nevezett koronázó fôtemplomban. Megyéspüspöki jogaiba Lönhart püspök halálával, 1897. június 28-án lépett. Az Apostoli Szentszék bizalma és kegye nem egy alkalommal kívánta elôkelôbb székbe áthelyezni.

Mailáth érsek szerényen, de egészségére hivatkozással mindenkor határozottan kitért a megtiszteltetés elôl, és egyházmegyéje mellett minden viszontagságában a jegyes hûségével kitartott. Itt érte huszonöt éves fôpásztori jubileuma és ezen alkalomból a pápai trónálló magas kitûntetése. Püspöki székében, ámbár megtört testi ereje miatt székhelyétôl távol, ünnepelte ôt a hálás szeretet melegével egyházmegyéje, fôpásztorságának negyvenéves fordulóján. 1938. május 28-án a soteropolisi c. érseki címmel felruházva, a megyéspüspök súlyos kötelességei alól tartós betegségére való tekintettel felmentette ôt az Aposloli Szentszék, de hívei szívében Erdélynek atyja és pásztora maradt az örök hazába költözéséig. Mailáth püspök igazi méltatását a történelem hivatott megadni, mi még egyéniségének közvetlen varázsa alól alig szabadulhatunk. Nagysága életének és mûködésének eredményeiben fog megnyilvánulni, és ragyogó példaképe lesz ô mindenkor egyházmegyénk fôpásztorainak, papjainak és híveinek. Életének és mûködésének legjellemzôbb vonása a hangsúlyozott mély lelkiség volt. Az emberi élet sok kicsinyes kérdése, amely minket leköt, nem érdekelte. Meg-megállt elôtte, jóakaratát, segítségét nem tagadta meg, de szívének érdeklôdésével, szeretetével mindenütt csak a lelket kereste. Ezért van, hogy alkotásainak legmaradandóbbjai nem a föld múlandó értékeiben, nem a kôben és ércben vannak, hanem a halhatatlan lelkekben élnek. Fôpásztori kormányzásának kezdetétôl fogva állandó törekvése tárgya volt egyházmegyéje papságának a képzése. Ennek köszönhetjük papságunk színvonalának azt a magas emelkedését, amelyet az utóbbi negyven esztendôben folytonos fejlôdéssel felmutatott. Nem kisebb buzgósággal törekedett Fôpásztorunk híveiben is fokozni a kegyelmi élet törekvéseit. Lenyûgözôen közvetlen hangú fôpásztori beszédei és szózatai, magánérintkezésének elragadó bája állandóan s minden alkalommal a kegyelmi élet gyakorlását, a szentségek gyakori vételét ajánlották, sürgették és terjesztették. Ennek a lankadatlan apostolságnak felemelô eredménye a gyakori szentáldozás elterjedtsége egyházmegyénkben, és az eucharisztikus szellemnek különösen az általa meghonosított Oltáregyesületek segítségével való terjedése és erôsbödése népünkben. Apostoli munkásságában fáradhatatlan és kitartó volt. Csodálattal láttuk törékeny testének, betegségektôl elgyengült szervezetének munkabírását. Pihenés nélkül dolgozott a kora hajnali óráktól késô éjszakáig a reá bízott lelkek üdvéért. Bárhol járt - terjedelmes egyházmegyéjében nem volt oly kis falu, hol ismételten meg ne fordult volna –, mindenütt ô volt köztünk, aki a legtöbbet gyóntatott, a legtöbbet dolgozott. Midôn a köztudat szerint pihenésre vo-

29

nult vissza, akkor is mások érdekében fáradozott. Az Örök Város szentélyeitôl kezdve egyházmegyéje bérceiig mindenütt az emberek lelkéért dolgozott. A folytonos, pihenés nélkül való munka testi erejét felôrölte, de ô ezt nem akarta észrevenni. Valóban nagy pártfogoltjának és barátjának, a lánglelkû Prohászka püspöknek szavait valósította meg életében: „Ne sajnáljuk azt a lángot, amely fenn az agyban vagy a szívben ég sokaknak biztatására, épülésére, üdvére. Ne sajnáljuk az embert, aki elég”. Mailáth püspök nem sajnálta önmagát és elégett. Példát adott püspök atyánk mindnyájunknak az Apostoli Szentszékhez való rendületlen ragaszkodásban is. Nem mondunk ismeretlen titkot azzal, hogy az országbíró fiának erôs, egyéni akarata volt; de egyben sohasem volt késedelmezô, sohasem gyenge; az Apostoli Szentszék rendelkezéseinek teljesítésében. Évrôl évre a legboldogabb napjai voltak, amikor az Örök Városba zarándokolhatott, és bárki ült Szent Péter örök székében, a gyermek alázatosságával és bizalmával járult eléje, tanácsát, irányítását kérte és engedelmes ragaszkodással fogadta élete végéig. De mindeneknél nagyobb és csodálatosabb volt jóságos emberszeretete. Nem kereste ki a szeretetére érdemeseket. Szeretete nem ismerte a faj és születés kicsinyes korlátjait. Szíve jóságát, nagy vagyona javait önérdek és számítás nélkül osztotta, szórta szét – az embernek. Bôkezûségének cselekedeteit nem tartotta számon, mert határt nem ismert a jótevésben; csak a Mindentudó jegyezte fel. Minden anyagi adománynál több és nagyobb volt azonban jósága, amely szívébôl fakadt és minden emberre kiáradt: atyai szeretettel tartotta számon és név szerint ismerte a kicsiny fiókegyházközségek híveit is; nem leereszkedéssel, hanem krisztusi igaz szeretettel, magával ragadó egyszerûséggel és közvetlenséggel bánt minden rendû és rangú emberrel. Mégis legnagyobb melegséggel, önmagának teljes odaadásával, utolsó testi erejének is feláldozásával a fejlôdô ember, az ifjúság felé fordult. Ki tudná megmondani, hány ifjú lélek köszöni egyházmegyénkben és határainkon túl az ô jóságos, melegen atyai, megbocsátó és felemelô szeretetének földi és örök boldogságát! Nem egyszer figyelmeztették, hogy érdemte-

lenre pazarolja szeretetét és jóságát: nem látta és nem akarta látni. Erôs lélekkel remélte, hogy jobb, tisztább, nemesebb nemzedéket fog nevelni Istennek és egyházának. S mi hisszük, látjuk, hogy püspök atyánknak igaza volt. Egyeseknek sajnálatos szomorú hûtlensége nem cáfolhatja meg az ifjúság püspöke élete munkájának áldásos sikereit. Hisszük és reméljük, hogy még a hûtlenné vált s gyenge gyermekei is megerôsödnek s visszatérnek az ô imádsága és síron túl tartó szeretetének erejébôl. Nem lehet meglepô, hogy ezt a nagy s meleg szeretetet az emberek rajongó szeretete viszonozta. Bárhol jelent meg, felvillantak a szemek és püspök atyánk finom nemes alakját körülvette az emberek tömege. Öreg emberek, nagyapák és nagyanyák éppúgy, mint kis diákunokáik és fiaik boldogok voltak, ha kézét és ruhája szegélyét megcsókolhatták. Híveink lelkében és szívében kitörülhetetlenül él Püspök Atyánk jóságos, szeretettel teljes, elragadó varázsú személyisége. A Mindenható kifürkészhetetlen akarata szerint megszûnt a jó atya apostoli munkája. Az utolsó esztendôket a beteg test visszavonultságában töltötte el. Testi ereje folytonos gyengüléssel hagyta el a munkaképtelenségig. Ez alatt Isten szent akaratán megnyugodva, csodálatos nagy lélekkel látta, hogyan szûkül mind kisebb térre földi tevékenysége, hogyan hullanak le róla a földi bilincsek. Nem panaszkodott; soha magáról, betegségérôl nem beszélt: az apostoli munka, a krisztusi szeretet hôse a lemondásban is csodálatosan nagy volt. „Ha valakinek szolgálatot tehetek vele”, ezzel a mélységes értelmû szóval szenvedett és élte utolsó napjait, amíg az irgalmas Isten szenvedéseinek és apostoli munkájának jutalmát, nagy emberszeretetéért az örök szeretet viszonzását meg nem adta neki. Mailáth püspök meghalt e világnak. Soha meg nem szûnô szeretettel és hálával imádkozunk érte azzal a biztos reménységgel, hogy szeretett egyházmegyéjéért, papságáért és híveiért – értünk közbenjár Istennél. Jóságos atyánk, élj Krisztussal! (Erdélyi Iskola – 1939/40, VII. 7-8. 403-406.)

Az iskolán kívüli népnevelés feladatai

30

A nyuga ti álla mokban ha talmas és anya giakkal bôven ellá tott szerve ze tek foglalkoznak a nép is kolán kívüli mûve lé sé vel. Az észa ki orszá gokban már több évtize des múltra visszatekintô népfôiskolák mûködnek és a többi nemze teknél is legalább a közokta tás ügyi miniszté rium mellé be osztott külön osztály irá nyítja ezt a munkát. A nép is kolán kívüli mûve lé se érde ké ben nagy áldoza tokat vállalnak, ha bár fejlett okta tás ügyük szinte hiányta la nul, száz szá za lé kosan biztosítja a nép alapmûveltsé gét. Ná lunk csak most je lentke zik egy bizonyta lan érdeklôdés a népne ve lés iránt. S az is inkább divatként, a ná lunk szoká sos úton, szóla mok szárnyán és az önreklám öblös hangján, vagy mûkedvelô bírálga tás hozzá nem értô

hozzá szólá sa iban érke zik. De ezt is bizta tó jelnek kell vennünk, mert egyelôre fontos, hogy bármilyen formá ban, csak minél többet emle ges sék. Ta lán elôsegíti, hogy las san-las san ez a kérdés is be érkezzék arra a te rületre, melyre az erdé lyi ma gyar értelmiség érdeklôdô csápja it idônként ki szokta nyújta ni és az oda tolt kérdé se ket ímmel-ámmal bár, de körülta pogatja. A kérdés egész jelentôségének felfogá sától és fôképp az abból re ánk há ruló munka komoly válla lá sá tól még messze va gyunk, azonban emle ge té se is hozzá já rulhat, hogy felengedjen a fa gyos, sôt cinikus közöny, mely ma sokszor mellbe vágja, visszahôkölteti a jószándékot is. A népnevelés célja kettôs. Mint a nevelés általá-

ban, a népnevelés az egész embert tekinti, egyéni és társadalmi vonatkozásában veszi és akarja tökéletesebbé tenni. Célja tehát: népünk tömegénél gyarapítani az egyéni és a társadalmi mûveltséget. I. Egyéni mûveltségre mindenkinek, a nép egyszerû fiának is joga van. A népiskola csak az elengedhetetlen elemi ismereteket adja meg. A foglalkozás körébe vágó ismeretek pedig mindig csak egyirányú, aránylag szûk területet ölelnek át. A személyiség kibontakozásához azonban többre, bizonyos fokú teljességre van szükség. A foglalkozáshoz láncolt ember másirányú képességeinek foglalkoztatása és a teljességre törekvô testi-lelki igényeknek valamelyes kielégítése nélkül elboldogtalanodik, félszeg, valamennyire mindig nyomorék marad. A tanár, pap stb. félszeg, élhetetlen típusait ismerjük. A sebész a belsô betegségeket is bonckése alapján, sebészeti szempontból vizsgálja. A cipész a színdarabban is legelôször a szereplôk lábbelijét veszi észre, s egyetlen élményként az egészbôl talán ezt az észleletét viszi haza. A riporter képes a tépett szívû anyát, aki a szerencsétlenül járt fia ravatala mellett a fájdalom alatt roskadozik, vallatóra fogni, a részletek könyörtelen visszaidézésében újra meggyötörni, mert foglalkozása beidegezte a híradásra, és az élet jelenségei csak annyiban és akkor érdeklik, ha azokból szenzációt tud kanyarítani. Hasonló példákat a mai élet specializáló iránya, a foglalkozásokat végletekig részletezô törekvése következtében bôven találunk bármelyik területen. Amint azonban ezeknél, mint nevetséges, máskor mint bántó félszegséget észreveszünk, a népnél hajlandók vagyunk rendes, változtatásra nem szoruló állapotnak tekinteni. Pedig, amint kiütközik az egyoldalú mûveltség fogyatékossága s amint meglátjuk azt, hogy az egyoldalúlag képzett ember milyen értelmetlenül áll az élet többi jelenségeivel szemben, sokszor mennyire ügyetlen az élet egyszerû körülményei között is, és mennyire nem tudja az élet teljességét átfogni, élvezni, személyisége tartalmát kitölteni, ugyanúgy észrevehetôk, hogy a nép mostani állapota nem rendes, nem szükségszerû, nem természetes, hanem méltatlan állapot, a teljesebb életre ráképesítô, neki való mûveltség hiányának következménye. Nem a felszínes városi kultúra hiányzik neki, ami a városlakók nagy részénél is csak mélység és belsô tartalom nélküli külsô máz, hanem a reászabott, körülményeihez mért olyan nevelés, mely értelmi, akarati és érzelmi világát teljesebbé tenné. „Európa legértelmesebb parasztja” Az értelem mûvelése a népnevelés feladatai között az elsô helyen áll. Reclus francia földrajztudós azt mondja a magyar parasztról, hogy Európa legértelmesebb parasztja. A világháború alatt számtalanszor nyilatkoztak hasonlóan idegen nemzetek tisztjei a magyar baka értelmességérôl. S aki külföldön járt és összehasonlíthatja népünket a többi nemzetek népével, maga is meggyôzôdhetik errôl. Akárhányszor nagyobb lelki gyönyörûséget jelent a társalgás egy átlagosan értelmes falusi gazdával, mint a mûvelt középosztály egyik-másik tagjával. De ezt a szinte kivételes képességet parlagon hagytuk, kimûvelésével nem törôdtünk. A maga erejébôl nem tudott lépést tartani a meggyorsult haladással s az élet elhaladt mellette. Szemeit nem nyitottuk fel és füleit nem szoktattuk hozzá, hogy a vélemények zsongásából

kifogja a tiszta hangot és a vélemények között meglássa az igazit. Szabad zsákmánya lett a hazug és megtévesztô eszméknek, a testtel-lélekkel egyformán üzérkedô szellemnek s a szerencsésebb, a tanultjai törôdése folytán mûveltségben haladó népek messze föléje kerültek. A népünk mûvelésére irányuló törekvéseknek a súlyos mulasztásokat pótolniuk kell, mert a szellemi rugalmasság ma szükségesebb kellék, mint a múltban. Az élet régi, áttekinthetô formái felbomlottak és összekuszálódtak. A forgatagos jelen máról holnapra új helyzeteket teremt, új feladatok, váratlan nehézségek bukkannak fel mindegyre. S népünket meg kell tanítanunk gondolkozni, hogy az összevisszaságban tudjon eligazodni. Fel kell szerelnünk a szükséges tudnivalókkal, hogy ne induljon el vaktában a más feje, az eléje dobott zavaros vagy rossz szándékú igék után, hanem lásson, ítélni, dönteni, a maga lábán járni tudjon. Nehézkes vagy hiszékeny gondolkozással, tágabb látókör és gyors alkalmazkodó készség nélkül áldozatul esik a vak körülménynek és garázda szándékoknak. Az értelem mûveléséhez számíthatjuk a hivatás körébe vágó ismeretek gyarapításának kötelességét is. A népnevelôtôl nem lehet ugyan elvárni, hogy egyúttal gazdasági szakoktató is legyen, de a nép ilyen irányú felvilágosítását, gazdasági gyarapodásának elômozdítását, a gazdasági ismeretek elsajátítására szolgáló alkalmak szerzését vállalni kell. Habár a szellemi és erkölcsi színvonal nem függ szükségszerûen össze az anyagi javak mértékével – vannak mûveletlen és rosszerkölcsû gazdagok, és mûvelt, jellemes, igen szép életû szegények – azonban általánosságban a magasabb rendû mûveltség mégis anyagi kultúrán épül fel. Akinek a mindennapi kenyér nyomasztó gond, annak nehéz az ismeretterjesztô elôadások látogatása, könyvek beszerzése, de nehéz a mennyország felé vezetô út is. Paupertas maxima meretrix. Hiányzik a tanult magyar gazda-, iparos- és kereskedôtársadalom. Széchenyi írja a Hitelben: „Az ész erô, s így az ész boldogság”. A legnagyobb magyar itt a kimûvelt emberfôrôl, a jó és tökéletes építômesterrôl, a mélyebb tudományú gazdákról, a józan tanultságú vezérekrôl, az alkalmas tulajdonságokkal rendelkezô birtokosokról: szóval a saját foglalkozásukban képzett polgárokról beszél, „közértelmességrôl, melynél fogvást – írja tovább – a bölcs nemzeteket mázsálja. S ez mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra s így annál függetlenebb s erôsebb a nemzet.” S ha a tényeket Széchenyi mondásának fényénél vizsgáljuk, népünk mostani gazdasági helyzetébôl még súlyosabb vád komorlik elô, melyet a gazdasági válság és a politika ismert törekvései alig enyhíthetnek. Ezek kétségtelenül belejátszottak leszegényedésünkbe, de be kell ismernünk, hogy elsôsorban mûveletlenségünk, a Széchenyi-féle közmûveltség hiányának következménye, hogy gazdaságilag a megkapaszkodás, az ellenállás komoly kísérlete nélkül elzuhantunk és egészen alul kerültünk. A nyugati népek gazdasági helyzetében beállott rosszabbodás csak egy nagyon igényes élet viszonylagos leszállítását jelenti, a szász nép a velünk közös sorsban is tartja magát, a mi népünk azonban hihetetlen igénytelenségre kényszerült s gyökereitôl letépve végzetes arányokban kallódik szerteszét az egész országban. Nyílt esze, tanulékonysága, kivételesnek mondható átlagos értelmi képessége nem segített rajta, nem lett

31

számára „az erô és boldogság” forrása. Társadalmunkból hiányzott a tanult magyar gazda-, iparosés kereskedô-társadalom. Nem volt, aki a dolgozó nép fiainak sorsát szívén viselte s az adott nagyszerû képességek kimûvelését vállalta volna. Furfangra, ravaszságra, körülményeihez mért és alkalmazott leleményességre ránevelôdött, mert életének útja mindig lesben álló veszedelmek és galád szándékok között vezetett, de foglalkozásának új fogásaira, a gazdálkodás újabb eszközeire és kiadósabb módszereire nem tanította senki. Induló népnevelésünk munkatervében a gazdasági mûveltség gyarapítása lényeges rész. A foglalkozásban való jártasság, a foglalkozáshoz tartozó ismeretek birtoklása lelki erô is. Erôsíti az öntudatot, biztosságot kölcsönöz és örömet ad a munkához. És ez az öröm és biztosság éppen úgy hozzátartozik az emberi élethez, éppen olyan természetes igénye mindenkinek, aki megszületett, mint a tisztességes megélhetéshez elégséges kenyér.

32

A mély és tis zta ke dély A tudás azonban egymagában nem elég. Beképzeltté tehet, de személyiség tartalmát, teljes képzettségét nem adja meg. Az egyensúlyozott emberibb embert az értelmi, akarati és érzelmi világnak arányos és együttes mûvelése alakítja ki. A népnevelés tehát az akarat és kedély tökéletesítését nem hanyagolhatja el. Magasabb célkitûzések és azoknak következetes keresztülvitele nélkül egyik foglalkozásban sem lehet boldogulni. Ma különösen sok akadály esik mindenki útjába s kézben tartott, erôs, edzett akaratra van szükség, hogy ne torpanjon meg, hanem bátran nekivágjon újra és újra. Az akaratnélküli vagy akaratgyönge ember az élet feladatokkal és nehézségekkel zsúfolt országútján csak bukdácsol. S a népnevelésnek, lévén elsôsorban erkölcsi kérdés, elsôdleges célja, hogy az embert korunk egyetemes zsibbadásából felszabadítsa, a tétovaságból kirántsa s a szélesebb rétegek egyedeit is igaz szabadságra, függetlenségre és önuralomra nevelje. A céljával tisztában lévô népnevelés az irodalmat és történelmet az általános és népi mûveltség ápolása mellett ennek a feladatnak a szolgálatában használja fel. A nemesebb eszményeket ezekben kapja meg, és ezek által viheti a néphez utánozható közelségbe. A kedélynevelés fontosságát talán szükségtelenebb részletesebben indokolni. Életünk kietlen sivatagában egyik legüdítôbb jelenség, legnagyobb vigasztalás a mély, tiszta kedély. S csak népünk kedvteléseire, szórakozásaira, mulatságaira és a hajdani szép népszokások eldurvult mai formáira kell gondolnunk, hogy rádöbbenjünk ezen a téren váró halaszthatatlan nagy munkára. Mi az igazi fajszeretet (ami nem a hangos melldöngetésben és kérkedésben áll!) és bizonyos lelki mûveltség hiánya következtében hajlandók vagyunk a durva virtuskodást is faji erénynek minôsíteni, ha szerét ejthetjük, színpadra is visszük (pl. Székely guzsalyas); hivalkodunk azzal, amit szégyellnünk és takargatnunk kellene, holott a népünknél egyetlen vasárnap délután tapasztalható sok durvaság láttára mélységes szomorúságnak kell rátelepednie minden lélekre, aki fajának javát ôszintén akarja. Mulatságai durvák, kedélyeskedései tele vannak szemenszedett, arcpirító trágársággal. A falusi legény nem énekelve, hanem bömbölve megy végig az utcán. S bármennyire tiltakozik bennünk minden csepp vér, ha tétlenek maradunk, beteljese-

dik rajtunk a kaján jóslat, koporsónkat ácsoljuk. Mert egy nép, melynek fiatalsága keresi a részegséget, szándékos elállatiasodást és szinte minden mulatságát vérontással végzi, homlokán egy szégyenteljes halál bélyegét hordozza. Népnevelésünkre ezen a téren nehéz feladatok várnak. Primitív és elhízott ösztönökkel kell megküzdenie, amihez erôt elsôsorban a vallásos életbôl meríthet. A vallás különben is a népnevelési munka alapja, a vallás erôi nélkül eredményes népnevelés nincs. A nép lelke mélyén, durvaságai ellenére is erôsen és elevenen keresztény. A zûrös élet sejtelmes suhanásait és érzékelhetô pattogásait, a rejtett és látható dolgok zsivaját, összevisszaságát vallási képletének segítségével rendezi és fogja össze egységbe. Az életharcban elbágyadt vagy megsebesült lelkével is erôért és vigasztalásért vallásához menekül. Kedélyéhez itt lehet a legkönnyebben és a leghathatósabban hozzáférni. A lélek mélyebb járataiba behúzódó valláserkölcsi erôk mellett az ének- és szavaló kórusok, versek, történetek, alkalmas játékok, ünnepségek, szórakozások, ellenôrzött mulatságok is hatékony eszközök. Ezek segítségével elvonjuk a durvább alkalmaktól s ugyanakkor nemesebbet adunk. A nevelést a gyermeknél kell kezdenünk, de a fiatalság és felnôttek ilyen arányú foglalkoztatásával gyorsíthatjuk, hogy népünk az elcsúfító durvaságokból lassan kivetkôzzék, örülni tudjon az élet tiszta örömeinek, az otromba tréfák és káros mulatságok helyett nemes szórakozásokban, kedélyes együttlétben lelje örömét. II. A társadalmi vonatkozások az ember társas természetébôl következnek. Minden ember közösségbe illesztve él, a család, a nemzet, állam és emberiség bizonyos fokig zárt, de egyre táguló és egymásba átmenô körei fogják körül. Az egyén élete a mások életéhez kapcsolódik, munkáját, életét mások élete, munkája kiegészíti, átveszi. S ez a körülmény kölcsönös kötelességeket és jogokat állít fel, meghatározza az egyed magatartását. A népnevelés tehát nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a nép egyedeit helyes magatartásra nevelje a társadalmi viszonylatok szempontjai szerint is. Gyökérkötô erôk Elsô helyen a családi érzés és családias gondolkozás nevelése áll. A gyilkos, modern szellem rontása már népünk családi életén is észrevehetô. Korunk beteg gondolatai behatoltak és züllesztik a falu egykor szép, tiszta, példaszerû családi életét. A szabadelvû irányzat mesterkedései és a bolsevizmus nyers propagandája itt egy vonalon haladtak és egymásnak segítettek. Együttes hatásuk következtében városon a néphez számított osztályok családi élete éppen olyan széthulló, mint a modern erkölccsel tetszelgô felsôbb köröké, de rohamosan ebbe az irányba tart a falu is. A folyamatot a mi népünknél gyorsítják a rendkívül nehéz megélhetési viszonyok. A gond tömegekben szórja szét a magyar családok tagjait egymástól. S kegyetlen sorsa, nélkülözései, a számára még nyitva hagyott foglalkozások durva jellege, folytonos küzdelme, állandóan az eldurvulással, a lelki élettelenséggel fenyeget. És a népnevelés legsürgôsebb feladata, hogy a szülôkben a gyermek, a gyermekben és ifjakban a szülôk iránti szeretetnek felverésével, állandó ébrentartásával, nemesítésével, a vérségi

viszonyokból származó különbözô kötelességek megismertetésével: szóval a családi élet nemesítésére irányuló tervszerû és kitartó munkával a szenvedések és megpróbáltatások tüzébe lökött népünk számára legalább a legemberibb közösségnek, a családi életnek vigasztalásait biztosítsa. A népnevelésnek társadalmi vonatkozásban második feladata a honismeret közvetítése. A honismeretnek gyökérkötô ereje van. A nép fiát szûkebb hazájának, fajának, népe múltjának, küzdelmeinek, nagy fiainak ismerete, a nép életmegnyilvánulásainak tudatos látása, a honi szokások szeretete, a hazai röghöz és az otthon küszöbéhez köti. Ha tudatosan nézheti szülôföldjét és annak életét, másképp értékeli, és idegenbôl is visszavágyik. A honismeret azzal, hogy megismerteti a néppel a szülôföld történelmi múltját, állat- és növényvilágát, az ott született népmeséket, a népmûvészet virágait, melyek saját lelkébôl fakadtak és a népszokások tiszta formáit, ráneveli értékeinek megbecsülésére és a szûkebb hazájának talajába hatoló, ezer ágazású, dús lelki gyökérzetét öntözi. Ezen a téren már elismerô munkát végeztek egyesek. Domokos Pál Péter székelyszôttes mozgalma, a magyar népi ének- és zenekultúra érdekében kifejtett buzgólkodása, Kós Károly, Albrecht Dezsô kalotaszegi munkája, az Ezer székely leány-napok stb. hatása alatt munkába álltak mások is, és remélhetjük, hogy a szépen indult munka általános és lassankint teljesebb, a honismeret egész körét felölelô lesz. A szétzilált népi lelkület helyreállítása Társadalmi irányban harmadik feladata és egyben legmélyebb értelme a népnevelésnek, hogy nemzetté nevelje a közös származás által összefogott embereket. Történelmünk utolsó két évtizede újból megmutatta mennyire reánk (s nem a német népre!) találnak Goethe keserû szavai: „Im einzelnen so vorzügligh und als Volk so miserabel.” Egyenkint véve, külön-külön nagyszerû magyarok vagyunk mind, de tömegünkben, mint népnek, szánalmas a magatartásunk. Most kitûnt és megvilágosodott azok számára is, akik addig a hazug magyar romantika rózsaszínû szemüvegén keresztül nézték a nemzetet, hogy fennen hirdetett nemzeti egységünk pusztán politikai, belsô erô nélküli egység volt, nem nyúlt le a magyarság összességének lelkébe s az elsô komoly teherpróba alatt széthullott. Mihelyt a politikai abroncs széthullott, nyomban felemelték fejüket a régi és új ellentétes erôk. Volt talán egy pillanat 1919 és 1920 táján, amikor az egység lelki elôfeltétele nem hiányzott s meg lehetett volna teremteni, ha akad, aki a sok jószándékot összefogja, megedzze és együtt tartsa. De az elsô egymásra találás futó pillanata után, nyomban elôkunkorodtak az egyéni törekvések, a csoportok érdekei, a régi ellentétek, és a magyarság különbözô rétegei olyan érdekközösség nélkül éltek egymás mellett, vagy egymás ellen, mintha nem történt volna az égvilágon semmi. S ma is így van: körünkön belül titkos és nyílt csoportosulások, érdekösszefogások, önzô célú vállalkozások, öncélúvá tompult osztályok ezerfelé rángatják az amúgy is laza nemzeti lelkületet. Munkásságunkat ma nem sikerült bevonni közösségünkbe, a falusi tömegektôl talán még távolabb állunk, mint eddig, mert értelmiségi osztályunk a meddô politikai szólamokon túl most sem jutott. Végzetesen az elproletarizálódás útján van, de a néphez anyagi

leszegényedésében sem érkezett lelkileg közelebb. Idegen mûveltségében idegenül és s régi osztályhelyzete foszlányait szorongatva a néptôl távol, külön keresi boldogulása útjait. Egészen természetes, hogy a javulást, és további fokon: a szilárd öntudatos nép egység megteremtését célzó munkának a tanultak körébôl kell kiindulnia. Az értelmiségi osztálynak rá kell ébrednie, hogy a mûveltségbeli és lelki távolság kiküszöbölése az ô feladata. Ami alatt nem a mûveltség egyformásítását értjük, nem is a tanultak idônkénti kirándulását a néphez fölényes kioktatások vagy lírai ömlengések céljából, még kevésbé a felszínes városi mûveltség reámázolását a falura, hanem a közös sors becsületes vállalását, a népi érdekek önzetlen szolgálatát, és a legkülönbözôbb foglalkozásokon keresztül a néppel való közvetlen – hogy úgy mondjam – fizikai közelség, az önzetlen, céltudatos népnevelô munkával pedig a lelki közelség megteremtését. A népnevelés feladata az, hogy a nép mind több egyedének megadja a lehetô legnagyobb fokú neki való mûveltséget. Az egységet a nevelési eszmények és a közvetítésre szánt mûvelôdési javak közössége biztosítja. S az erdélyi magyar értelmiség elutasíthatatlan, de szép hivatása, hogy a nevelési eszményeket elôbb a maga számára világosan kidolgozva, érdekkülönbségbe lépjen a néppel, s a közös múlt és lélek nagyszerû mûvelôdési értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkület egységét helyreállítsa. Szegfû Gyula írja Széchenyirôl: „Ahhoz, hogy tapasztalatait gyümölcsöztethesse, elôbb meg kell találnia az útját saját népéhez. Ez is megtörtént. A császári királyi katonatisztet nem valami parasztromantika, hazug vagy félmûvelt érzés kötötte össze legénységével debreceni helyôrségében; ellenkezôleg: valami folyvást eltaszítá e mûveletlen, szinte állati sorban hagyott magyar parasztok tömegétôl, de egyszersmind akaratán kívül, az öntudat alatt mûködô közösségi erôk is megmozdultak, vére vitte az elhagyott emberekhez, kiknek vadsága visszataszító volt számára. De taszítás és vonzás zavarából lassanként megülepedett a mûvelt ember és magyar ember gondolkozása: felismerte, hogy egy vér ezekbôl, felismerte, hogy ô is magyar, akinek Isten hasonlíthatatlanul több erôt, tehetséget és eszközt adott kezébe vérei felsegítésére, akinek tehát kötelessége mindazt az elmaradt árva magyarság javára felhasználni. Felismerte a magyar parlagot, s a felismerés pillanatában tudnia kellett, hogy ezt a parlagot ô fogja kiirtani, a magyarságot ô fogja megnemesíteni.” Ha népünk kendôzetlen helyzetéhez még hozzánézzük a szélesebb távlatok jeleit is, láthatjuk, hogy az emberiség jelenében az elvakultság apokaliptikus méretû borzalmak elôkészítésén dolgozik. De az emberiség feje fölött gyülekezô viharfelhôk sötét kavargásából sem nehéz kikövetkeztetni, hogy a mostani vajúdás után következô, már alakuló új korba a népek életüket, akár bekövetkeznek a készülô katasztrófák, akár gyôz a békés belátás, csak erkölcsi erôik teljességével menthetik át. Vajon lesz-e a magyar népnek Széchenyi-lelkületû értelmisége, amelyik ezt belátja s a történelmi szándékhoz a maga munkás vérét lázas készséggel hozzáadja? (Erdélyi Tudósító – 1935. XVIII. évf. szept.)

33

Család és nép

34

A jó és rossz ôsi küzdelme korunk színpadán a szemeink elôtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó elôadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé, s társadalmi útjukat ma vér és pusztulás jelzi. Isten angyalának és az ember romlására törô szellemvilág vezérének a harca ez. S a küzdelem, mint feltartóztathatatlan tûzvész, átterjed az emberi élet minden síkjára, és – mintha mindkét fél a döntést akarná kikényszeríteni az összes erôk bedobásával – az egész arcvonalon: erkölcsi téren, tudományokban, irodalomban, társadalmi és politikai síkon egyforma elkeseredéssel folyik a végzetes tusa. Az egyetemes párviadalban minden kérdésbe van téve, ami emberi élet és érték hordozója, de minket fôképp a harcnak az a része érint egészen közelrôl, amelyben a család és a nép mivoltát és sorsát vitatják. A család az a legelsô, ôsközösség, melybôl az emberiség élete fakad. Az egyes emberé, de a népeké is, a testi élet, de a szellem-erkölcsi élet is. Az egymásra következô nemzedékek sora innen bomlik elô, és végeredményben itt sûrûsödik össze az emberiségnek minden küzdelme és gyôzelme, minden szenvedése és öröme, minden fáradsága és lendülete. A legbensôségesebb emberi szeretetközösségnek a sértetlen állapota tehát, azaz: a család egészsége, erkölcsi tisztasága, szilárd kerete, a csorbíthatatlan szülôi tekintély, a férj és feleség, a szülô és gyermek rendezett viszonya együtt biztosítják azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egészséges testû, megbízható erkölcsû és alkotó készségû emberek születhessenek, és életképes, alkotó erejû népek képzôdjenek. Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtô Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önzô lelkületbôl, kikezdte és megvetette ezeket. A következmények elôtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató ôszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlôdniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkû gyermekek helyett pedig fészekbôl kiesett, didergôs madárfiókákat látunk, elvált szülôk gyermekeit, akik szeretô gondoskodás és felelôs nevelôi hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nônek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségrôl és nemzeti eszmérôl, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése

elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erôi ôrizze, megnyissa az erôk legmélyebb forrásait és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erôi a házasság szentségi jellegének és Istentôl rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelôtlen lazításával már a legôsibb és leggazdagabb forrásnál veszendôbe hagyja? Amint a családban a szülôk és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelôdés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ôsöktôl való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erôket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésû emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyûlölnek, élnek. De ebbôl a közös alapból nô ki és e szerint színezôdik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezôje a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi. Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelôsségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményébôl látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövôjéhez fûzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megôrizni, reményeit valóra váltani? A felelôtlenül házasodó és felelôtlenül elváló szülôktôl, s gyermekeiktôl, a fészekbôl kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtôl küszöbig hiába keresik a szülôi szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelôsség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erôteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerûen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta. (Erdélyi Iskola – V. évf., 1937/38, 1-2. szám, 1-2. l.)

A kiszélesített iskola A kiszélesített iskola, vagy az iskolán kívüli népmûvelés az a problémánk, amelyet tapogatunk, nagyon mûkedvelô módon itt-ott meg is kezdtünk, de gyökerében nem fogtunk meg. Panaszkodunk – újabban elég sûrûn –, hogy népünk elmaradott és rossz, hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisztes erkölcsi érzékét, faji és keresztény tájékozódó képességét. Romlik s az ôsök szent hagyományaihoz mind hûtlenebb lesz. Gyökértelenül, a vallásos talajból kiszakadva, romboló eszmék hátán a romlás lejtôje felé sodródik. De hát hogyne lenne így? A mostani ifjúság nyíló szemekkel a háború véres esztendeiben lépett a világba. Apja kint verekedett a nagy mészárszék valamelyik frontján. Az iskola háborús iskola volt s itthon háborús, megbomlott erkölcsök. Szülôi felügyelet és rendes oktatás nélkül kezdte az öntudatos életet. Vagy ha nem, ha ezek meg is voltak és meg is vannak, mégis mi lehet abból az ifjúságból, melyet magára hagyunk éppen akkor, amikor az életben való tájékozódáshoz szükséges legelemibb, komoly ismereteket nem szerezte meg s határozott lelki alkat kijegecesedése még meg sem kezdôdött? Mi legyen belôle, ha ráhagyjuk a jellem formálását a jó és rossz ösztönök mindig bizonytalan kimenetelû harcára, az ismeretek pótlását, az életkérdések között való eligazodást pedig az üzleti serénység, vagy a rossz szándékú érdeklôdés munkájára? Szükségleteink meglátására sokszor az elôre jutott külföld példája szokta szemünket felnyitni. A népmûvelés terén az iskolapéldát Dánia adja. A dán nép Norvégiától való elszakadása idején vigasztalan állapotban volt. Szegényen, mûveletlenül, az alkoholizmus és más nagy népi bûnök polipkarjaiban vergôdött a teljes pusztulás szélén. Az értelmiség idegenül és hideg közönnyel állott a nép bajaival szemben. S a nép sem érzett közösséget a tôle érzésben, életmódban, mûveltségben távolálló felsôbb rétegekkel. Egy nép fiai voltak, mindkettôjüket a megsemmisülés sötét végzete fenyegette s az összefogás, a mentés és menekülés feltételei hiányoztak. Ekkor Grundtwig Frederic prédikátor vállon ragadta és felrázta az elalélt nemzetet. Járt, tanított, lelkesített, szervezett. Apró kunyhókban összegyûjtötte a fáradt megadással halálra készülô nép fiait. Tanított nekik irodalmat. A dán irodalom mûvein át eléjük varázsolta a dán nép eszmei alakját, megmutatta a néplélek halált rejtô nagy bûneit és életet hordozó erényeit, feltárta a nyelv szépségeit, összefogó erejét. Tanított történelmet. A múlt felidézésével, a letûnt századok eseményeinek ismertetésével leszedte az emberek szemérôl az elválasztó hályogot. A múlt eseményeiben, tanulságaiban meglátták a társadalmi rétegek, hogy összetartoznak, a tanult ember felismerte tanulatlan vér szerinti testvérét, akivel a jövôért együtt kell dolgoznia, ha élni akar. Tanított földrajzot. A szülôföld és honismeret megszeretette a hazai rögöt. Nevelte a népet. A keresztény erkölcsök és az istenben való hit felszításával megvilágosította a sötét jelent, benyúlt a lelkekbe s a boldogabb, szebb élet megteremtésére képes és alkalmas új erôket vert fel.

Ma különösen tetszetôs kifogás lehet, hogy jöjjünk elôbb gazdasági tervekkel. Földrajzzal, történelemmel, erkölcsi tanításokkal s még gazdasági ismeretek közvetítésével sem menthetünk népet. Nem tartóztathatjuk fel éppen a szegénység következtében meggyorsult erkölcsi züllést. Mindebben lehet sok igaz. Paupertsa maxima meretrix. A szegénység sok erkölcsi és nemzeti bûnt meghizlalt, apró hibákat fekéllyé rothasztott, melyek ma, mint terjedô kelevények, rágják és csúfítják a nép testét. Ez igaz. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyhangú gazdasági szólamok ideje lejárt. Nehezebb, mint bármikor a megsegítés alkalmas útjait és módjait megtalálni. Bármennyire becsületes legyen a szándék, bármennyire kivehetô és hasznos a terv, ezen a téren annyiszor becsapták a népet, kihasználó törekvésekkel, vagy utópisztikus álmokkal annyiszor lépre vitték, s a reánk szakadt mostani csôd minden ilyennek úgy elvette a hitelét, hogy úgyis csak bizalmatlansággal és meg nem értéssel válaszolna. Nagyon idejében jönne egy nagyvonalú s egészséges gazdasági program is, de tapasztalhattuk, hogy a megvalósításához elengedhetetlen elôfeltételként szükséges az egységes népi gondolkozás és az egy célba beállítható népakarat. Ez pedig ma még hiányzik. Hogy a dán nép anyagi és szellemi mûveltségben hová érkezett meg, az közismert. S hogy ez a bámulatos eredmény, ez az álomszerû boldog világ Grundtwig elôttünk vázolt népmûvelô munkájának eredménye, az is bizonyos. Tehát mi is csak az alapvetésnél kezdhetjük. Népünk lelkében idegen szellem elidegenítô eszméi furakodnak elôre. Tanítsunk irodalmat. A nyelv volt mindig leghûségesebb kísérônk. Ez pattogott az ôsök ajkán. Ezen kesergett a Rodostóba számûzött magyar. Bánatunkat, dicsôségünket s örömünket is, ha volt, ezen fejezték ki költôink, mûvészeink. Irodalmunk gazdagságában és színvonalban is vetekedik a nagy nemzetek irodalmával. Remekmûveink tartalmi ismertetése útján ismertessük meg a népet az ezer változatú, dús-színû magyar élettel. Az irodalmunkban tömegesen található nagyszerû rajzokkal tárjuk elébe a magyar lélek érzés- és gondolatvilágát, becsületes, egyszerû esze-járását. Érezze meg a nyelv sok ízét s a benne rejlô, összetartó, szegénynél és úrnál egyazon lelket mutató erôt. Idézzük meg a múltból az apák szellemét. Tanítsuk meg, hogy a falut mikor vetette az idôk áramlása partra, s hogy vertek gyökeret a benne élô családok. A százados harcok a létért, a folytonos küzdés külsô és belsô ellenséggel, a belsô széthúzás mindig elkövetkezett átka, s az egymásra omló idôk kavargó eseményeibôl levont tanulságok faji öntudatát erôsítik. Ha az élet gondja idegen környezetbe ûzi is, ezer szál és ezer érzés fogja visszahúzni. Az ô húsából való jellemek megtanítják összefogásra, nagy célkitûzésekre és kitartásra. Rengeteg mûvészi hajlam és érték van népünkben. Alkalomszerûen mutatjuk és dicsekszünk is vele. De arra nem tanítottuk meg, hogy azt hogyan ôrizze, esetleg hogyan értékesítse s hogyan tehetné szebbé a maga életét, háza táját, a falu külsô rendjét a rendelkezésre álló eszközökkel.

35

36

Egészségügyi szempontból sok helyen elszomorító állapotok vannak. Pusztán a felvilágosítás hiánya miatt betegségek tizedelik sorainkat és sorvasztják a felnövô nemzedéket. Itt is kötelességeink vannak. De az igazi népmûvelés nem maradhat meg a népmûvelés iskolás ténykedésénél. Csak ismereteket közölni nem elég. Az igazi cél a jellem nevelése, az, hogy mindezzel a gyermek- s ifjúkorban felserkentett képességeket úgy fejlesszük tovább, hogy az ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitûzni, és azokért egy egész életen át lelkesedni és dolgozni. S még valami. Földet rengetô megrázkódtatások bizonytalanságában élünk. Az egész világ nyugtalan és lázasan keres. A néphez való közeledés tehát ôszinteséget, becsületes szándékot kíván. A népmûvelést külföldön is vallásos alapon kezdték és folytatják. A nép életének mindennapi körülményei mindennapi bizonyság Isten mellett. Dolgozik, töri magát, verejtékével puhítja a kemény rögöt, s megfeszített munkája után azt látja mindennap, hogy az eredmény a Fennvaló kezében van. A nép, amelyik a természetben él s a természet erôit közvetlen közelrôl szemléli, lelke mélyén mindig vallásos. Urak, s a társadalom felsôbb, vékony rétege megengedheti magának azt a könnyelmûséget, hogy a vallás kemény igazságai helyett tudománnyal kendôzött, babonába burkolt rendszerek emésztgetésével bíbelôdjék. Legfeljebb bele fog pusztulni. S az egészséges néptest a rothadt anyagot az undor egy csuklásával ki fogja magából öklendezni az élet nagy emésztôgödrébe. De létünk biztosítéka a nép azzal nem lehet kísérletezni. A liberalizmus neveltjei tartsák meg a múlt század nagyképû felvilágosítottságát maguknak. Az új megváltó eszmék meggondolatlan hirdetését pedig hagyjuk azokra, akik egyéni elônyökért képesek lelkiismeretlenül játszani tömegekkel, azok vérével, életével, legszentebb értékeivel. A nép szikla, amelyre egy nemzet élete biztosan épül. Porlasztó erejû gondolatokkal ne fúrjunk alája, ha azt akarjuk, hogy ez az élettel zsúfolt televény, amit a nép jelent, még az egészséges nemzedékek szakadatlan sorát adja s boldogabb, erôs emberekkel csinálja tovább a történelmünket. A népmûvelés három tényezônek a feladata. Elôször természetes hivatása az Egyháznak. Az Egyháznak általános küldetése van a tanításra. Európa és a világ is mai kultúráját neki köszönheti. A haladás az egyetlen és kizárólagos hordozója volt századokon át. Míg az államhatalom szükséges önvédelembôl vagy hatalmi vágyból hadakozott, kultúrát rombolt s a nyers erôk csattogó zajával a szellem elmélyedô munkáját csak zavarta, az Egyház épített, ápolta a lélek tehetségeit. A középkorban egyedül törôdött az iskolázással. S amikor és ahol azt kivették kezébôl, végeredményben mindig az állam járt rosszul. Másodszor a népmûvelést rá kell építeni az elemi iskolára, mint természetes alapra. Annak a munkáját van hivatva tovább folytatni. Vallom, hogy sem a templom, sem az iskola önmagában nem elég. Sem a pap, sem a tanító nem tette meg kötelességét, ha az iskola, illetve a templom falai között marad. Egészen természetes, hogy a technika mai fejlett fokán, amikor a gondolatnak nincsenek térbeli korlátjai, a nép nagyobb része idegen eszmék hatása alá kerül és elnevelôdik. Ha mi nem neveljük, nevelik mások s az eredmény az lesz, hogy idegenül, sôt ellenségesen fog szembeállni természet szerinti vezetôivel és saját intézményeivel.

A harmadik tényezô a népmûvelésben társadalmunk értelmiségi rétege. Mindenik tagja valamilyen tudás boldog birtokosa. Szerezte azért, hogy megéljen utána, de az is kötelessége, hogy népe érdekében önzetlenül is értékesítse. Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni. A békebeli középosztály azt hitte, hogy mindent megtett, ha valamelyik politikai párthoz nyíltan csatlakozott s a népet tollas-bokréták és lobogó zászlók alatt a tokányos választásokra felvezette. Az árát keservesen fizetjük. De legalább most össze kell szednünk magunkat. Megdöbbentô tények figyelmeztetnek. A tizenkettedik óra utolsó negyedében vagyunk. Isten segítségén és két marokra fogott akaratunkon kívül más erôk nem állnak rendelkezésünkre. De ezzel mindent megtehetünk, ha becsületes összefogással munkába állunk. Gazdasági különbözôségek ma alig vannak közöttünk. S ami még van, a világválság és az állam gyarmatpolitikája hamar el fogja tüntetni. Erdélyben egyformán rongyosok leszünk mind, akik magyarok vagyunk. S ha nép és értelmiség ôszintén megtalálja egymást, meglesz az egységes gondolkodás, az egymásért végzett munka megszünteti a most még elválasztó idegenkedést s akkor a vezetôihez bizalommal viseltetô, egy gondolkozású nép a gazdasági célkitûzéseket is meg tudja valósítani. Konkrét indítványom tehát ez: 1. a Népközösség minden egyes tagozata keretében a pap, tanító és helyi értelmiség arravaló része alakítson egy népmûvelô bizottságot; 2. ez a bizottság dolgozza ki az évi pontos munkaprogramot, és mindjárt az egyesületi élet megindulásával kezdjen a munkához; 3. az iskolafenntartó fôhatóság pedig adjon irányelveket, szervei útján szorgalmazza és ôrizze ellen a népmûvelést. Tudom, hogy mindez munkatöbbletet, több fáradtságot, az eddigiek mellett újabb megterhelést jelent. Anyagi haszon nincs belôle, sôt gyakran anyagi áldozatot is fog követelni. Azonban, ha az elsülylyesztés felé veszedelmesen lökôdô népünket meg akarjuk menteni és a saját kötelességünket nem akarjuk megint letagadni, vállalnunk kell. Széchenyi István mondja a Stádiumban: „Mi, emberek, jövô magasságunknak csak egy ilyen alacsony lépcsôjén állunk még… Hát még mi, magyarok!” S hozzáteszi: „Elôre tehát lelkesek, álljunk elô s fussunk más nemzetekkel versenyt a tökéletes felé.” A legnagyobb magyar biztatása nekünk különösen szól. Erônk a lelkesedés. És ez mindenható! Ha a lerongyolódott magyar értelmiség, a tizenöt év nélkülözéseivel megkínzott tanár- és tanítótestülettel az élén felismeri hivatását, ez a csupa rongyos, de lázas szemû kis csapat a világ egyetemes borulatában is olyan keresztény életet fog itt felszítani, hogy nincs az alvilágnak az a vihara, amely be tudja kormozni, s egy népet olyan mélyre vert ezer ágazású gyökérzettel fog megkötni, hogy apái földjérôl sem történelmi földindulások, sem gonosz szándékú politikai szelek nem tudják eltépni. (Elhangzott a gyergyószentmiklósi katolikus nagygyûlésen, 1933. szeptember 2-án) (Erdélyi Iskola – 1935/36, I. évf., 1-2. szám, 1-2. l.)

Is ko la kitárt ajtókkal Az erdélyi hitvallásos ma gyar iskolát, álljon a falvak mélyén vagy városok ormán, csak így tudjuk elképzelni: szélesre tárt ajtókkal, me lye ken ki- és beáramlik az élet. Az embe ri szenvedélyek és a gépek a mina pi gigászi küzdelmében véres cafatokká sza ka doztak mind az élet velejéül, mind a társadalom szerkezetéül szánt elméletek. S az irtózatos próbatétel alatt végképp csôdbe jutott a nevelés nagyképû iránya is, mely bölcseletében romlatlan embe ri természetrôl, a tudomány látható eredményeitôl megkísértve pe dig az ember mindenhatóságáról ábrándozott. A pokoli torna idején olyan vak ösztönök ragadták meg az embert, és a tudás azt ösztönöktôl elra ga dott ember kezében olyan gonosz eszköznek bizonyult, és a kettô – a szédültes tudás és a féktelen ösztön – együtt olyan poklokon hurcolta keresztül az istenné levésrôl képzelôdô földi férget, hogy akarva, nem akarva be kellett látnia, hogy romlatlan embe ri természet nincs, s következéskép a tudás mérhetetlen ere je csak a megne velt, a nyers ösztönöktôl megszabadított ember kezébe való le het. A belátás nyomán világszerte megindult az új irány keresése, és a korábbi ta paszta la tok felhasználásával a kísérle te zések alapján leszûrt eredményekbôl lassanként kibonta koztak az új is kola körvonalai. A csak tudás ra törekvô, az értelem mûvelését egyoldalúan hangsúlyozó tanító irány helyébe az érte lem, aka rat és kedély együttes és arányos fejlesztését célzó nevelô irány nyomult elôtérbe. A neveléstudomány új álláspontja sze rint az is kola legna gyobb gondja már nem az, hogy a tudás mindenáron való hajszolásával az is me re tek fakírjává nyomorítsa az életre tátongó emberfiókák szomjas lelkét, ha nem az, hogy az egész embert ne velje, az értelem képzésével legalább ará nyosan edzetté és hajlékonnyá te gye az aka ra tot is, megne mesítse és kitágítsa az érzelmi világot is. Az új is kola elve ivel és módszereivel erôfeszítések árán is meg kellett ismerkednünk, hiszen nekünk, és különösen itt, egész és egészséges testûlelkû embe rekre van szükségünk. E feladat egyik része mellett azonban ugyanolyan követelô hangsúllyal je lentke zett a másik: a nevelés kiszélesítése. Hogy is koláink a gyerme kek nyüzsgô csoportjai mellett fa la ik közé fogadják, tovább támogassák, neveljék s a nélkülözhetetlen is me re tek öröméhez hozzásegítsék az élet csuszamlós útjaira kiérkezett felnôtteket is. Népünk elmaradottsága megszégyenítô. Iparban, ke res ke de lemben nem bírja el a nyuga ti versenyt. Gazdasági szervezettsége nincs, vagy ami van, erôsza kolt és kezdetle ges. A földmûvelésben sem jutott sokkal tovább a fa eke kicserélésénél. S szemünk láttá ra, nap-nap után, újabb bûnök marcangolnak be le: az anyák ritkábban szülnek, az alkohol már anya méhben is mérgezi a jövô nemzedéket, leányaink ke rítôk karmai között, ifja ink kocsmák gôzében zülle nek el. Az öntudatos népi magatartást pe dig ha zudjuk, ha állítjuk. Tökéletlen politikai megnyilatkozá sokat még idôrôl-idôre ki le het erôszakolni, de a közös érdekeket látó és azokat némán szolgáló egysé ges lelkület és öntudat hiányzik. Intézményeinket sorban porba le het onta ni, tanítóinkat, tanárainkat, papja inkat, tisztvise lôinket,

népünket külön-külön bármilyen megpróbáltatás érheti, anélkül, hogy a nép közössége védelemre rándulna. Itt végzetesen komoly, ha lasztha tatlan tennivalók vannak s eze ket elsôsorban megint az iskolának kell vállalnia. Ilyen helyzetben az elefántcsonttorony bûnös fényûzés. Egész oktatásügyünknek és a reáfordított sok anya gi és erkölcsi erôfeszítésnek csak akkor van értelme, ha az ele mi is kola a fa lu apraját és nagyját majdnem egyforma gonddal foglalkoztatja, mûveli, és ha a középiskola öncélú zártságából szintén kilép, neve lôi testülete a környék mûvelôdésének irányítójává lesz, kidolgozott szempontú rendszerével pe dig növendékeit az elérhetô legjobb egyéni elôkészítés mellett keresztény népi közösségünk számára is öntuda tos munkásoknak ne ve li. És iskoláink kezdték feltárni az ajtókat. Nevelôtestületünk többi gondja mellé is kolai hivatásának korszerû ellátása érdekében vállalta az új módszer megta nulását, és nélkülözései ellenére a nagy népi érdekek szolgálatában, kifelé az iskolán kívül is kezdi a tanítást. Indulóban van a tervszerû ne velés és népnevelés. Azonban még egy tényezôre elengedhe tetlen szükség van. A nevelés mind az iskolában, mind az iskolán kívüli népmûvelés keretében csak akkor eredményes, ha támogatja a család is. Ha iskola és család, népnevelô és szülô együtt mûködnek, karöltve fogják és ve ze tik a fejlôdô lelket. A szülôk közömbössége és meg nem értése miatt elég sokszor kárba vész az is kola minden fáradtsága. Ma különösen hajla mosak, hogy a nevelést telje sen az iskolára hagyják, sôt arra is, hogy az is kola munkáját le be csüljék és gáncsolják. A családot tehát a nevelés nagy célja miatt sem szabad figyelmünkbôl kiejtenünk. A család és az is kola szorosabb kapcsolatának megte remtését azonban nálunk igen figye lemreméltó más szempontok is sürgetik. Ki kell tárnunk iskoláink ajtóit a szülôi értekezletek rendszeresítésével a szülôk elôtt, hogy az ott folyó munkát közelrôl lás sák, a gyermekükre fordított gondot személyesen ta pasztalják. És ki kell tárnunk az iskolán kívüli népnevelés vállalásával általában a felnôttek elôtt, hogy a velük való törôdés, a sorsukban való osztozás tevékeny és hasznos kifejezésével a nevelômunka értékelésére megtanítsuk. És szülôt és felnôtte t az is kola hatása alá kell vonnunk azé rt, hogy minél többen le gye nek, akik mûveltségünk értékeit s nevelésünk eredménye it az iskoláink körén kívül ma radt tömegekhez is elviszik. Gyerme ke ink nyolc van százaléka nem jár hitvallásos iskolába, errôl a százalékról pe dig nem mondha tunk le. S ezt a felada tot is csak az iskolán kívüli tervszerûen folyó népnevelés és a családi körben az öntudatos, megne velt szülô láthatja el. Is kolá inkat szélesre kell tárnunk, és nevelôinknek, bármilyen címen és bárhol mûködjenek, az erdélyi is kola sajátos hivatásával tisztába kell jönniük: minden egyes iskolának és minden egyes nevelônek az elôírá sokkal meghúzott munkakörön túl a lehetô legna gyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megte gye azt a kötelességet, ame lyet helyzetünk és az idôk pa rancsolnak. (Erdé lyi Isko la –1935/36, I. é vf. 1-2. s zá m, 1-2. l.)

37

Templom és iskola Márton Áron püspök megnyitója az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyûlésén

38

Évek óta tartjuk közgyûlésünket nyomasztó légkörben. A küzdelmek és erôfeszítések, amelyeket értékeink védelme és intézményeink sorsa reánk kényszerített, hosszú évek óta nehéz próba alatt tartják idegzetünket, erkölcsi és anyagi teherbírásunkat, és igénybe veszik minden figyelmünket. Mindenik esztendônek volt számunkra egy keserû meglepetése, az elôzô bajokhoz mindenik hozzáadott valamit, a mai helyzet azonban minden eddiginél súlyosabb, ezért elôszólít minden felelôsséget és minket is arra kötelez, hogy a dolognak ne melléje beszéljünk, hanem a tényeket és kötelességeinket komolyan vegyük számba. Az Egyházmegyei Tanács munkájának, szervezeti alapszabályzata szerint, két sarkpontja van: a templom és az iskola. S méltóztassanak megengedni, hogy megnyitómban, amikor elôször van szerencsém az elnöki székbôl, mint megyéspüspök önöket üdvözölni, mondanivalómat röviden ezekhez fûzzem. 1. Mélyen tisztelt közgyûlés! Az adatok szerint, amelyeket az Igazgatótanács évi jelentéseiben közölt, elemi iskoláink tanulóinak a száma 1921-ben 45 ezer volt, ma pedig 14 897. Az utolsó húsz esztendô alatt tehát a katolikus gyermekeknek majdnem 70%a maradt iskoláink falain kívül. S ha a jelenleg beírtak számát az összes katolikus tankötelesek számával vetjük össze, arra az eredményre jutunk, hogy gyermekeinknek mindössze 25%-a látogatja a mi iskoláinkat. Kötelességmulasztással nem vádolhatjuk egymást. A védelemre mozgósítottunk minden szellemi, erkölcsi és anyagi erôt. S mint a felbolygatott hangyaboly, a falakon voltunk mind, kicsinyek és nagyok, hívek és vezetôk, világiak és papok, s mindig arra a pontra gyûltünk és gyûjtöttük össze az erôket, ahol nagyobb veszély fenyegetett. A húsi példákban sem volt hiány: egyesek, testületek és egyházközségek a létjogában fenyegetett ember szívósságával és áldozatos elszántságával védték hitünknek és anyanyelvünknek a múlt küzdelmeivel megszentelt várait. Ennek ellenére mindig újabb vereséget kellett elkönyvelnünk. Az egyház, bármilyen alkudozásokra és megegyezésekre kényszerült is, a neveléshez való jogát alku tárgyává nem tette soha. S természetes, hogy minden hívônek és még inkább minden egyházi testületnek kötelessége, hogy az egyház szándékát kövesse minden körülmények között. Isteni parancs, hogy gyermekeinket szent hitükre megtanítsuk, vallásunk erkölcseire szoktassuk s az ôsöktôl átvett hagyományok szellemében és tiszteletében neveljük. Az Igazgatótanács, az egyház parancsához híven, álláspontját újból határozottan leszögezte, az elemi iskolák megerôsítését, fejlesztését és az újak létesítését határozta el, azzal a célkitûzéssel, hogy az egyházmegyét fokozatosan iskolával mindenütt ellássuk és a katolikus nevelést lehetôleg minden katolikus gyermek számára biztosítsuk. A szándék megvalósításához az önök erkölcsi és anyagi támogatása szükséges. Az erkölcsi támogatás

a hívek lelkületében, az éber katolikus gondolkozásban nyilatkozik meg, amely nehéz helyzetekben még makacsabbul ragaszkodik a hitét és hagyományait ôrzô intézményekhez. Az anyagi támogatás pedig a tevôleges áldozatkészségben áll, amely a leszegényedettség napjaiban is módot talál és kötelességének ismeri, hogy a magasabb rendû célokért, a közösség és a jövô nemzedék érdekeiért áldozatot hozzon. S az Egyházmegyei Tanács feladatai közé tartozik mind a kettô, az is, hogy a hívek érdeklôdését felverje, a katolikus célt és igényt tudatosítsa, erôteljes közhangulatot csináljon és azt ébren tartsa; s azt is, hogy a tevôleges áldozatkészséget mindenki kötelességének elismertesse, megszervezze s a szükségletek tervszerû ellátását biztosítsa. Örömmel említjük meg, hogy a közoktatásügyi minisztérium az egyházi elemi iskolák részére az évi költségvetésbe segélyt vett fel és folyósítását április elejével meg is kezdette. A sok nélkülözésen átment tanítóink anyagi helyzete ezzel némiképp javult; s ha a terhek és további erôfeszítések alól nem is vagyunk ez által felmentve, a segély kiutalásában megnyilvánuló készséget, úgy véljük, pozitív jelnek vehetjük arra nézve, hogy oktatásügyünk elôl az eddigi nehézségek elháríttatnak és a jövôben módunk és lehetôségünk nyílik, hogy az egyház szellemében vállalt kötelességeinket eredményesebben teljesítsük. Középiskoláink kereteit nagyjából megmentettük. Ami hiányzik, megtérült másik oldalon az idôszerû, gyakorlati célú új iskolákban. A megmentett keretek között azonban nem az a zsúfolt élet folyik, amely kielégítôen megindokolná a rájuk fordított áldozatot és erôfeszítést. Legtöbb fôgimnáziumunk, erôsen lecsökkentett létszámmal, éppen csak tengôdik. Tanáraink dicséretes odaadással dolgoznak, vállalták és vállalják a helyzet áldozatait, a változó pedagógiai és didaktikai rendszerek nehézségeit. A többség a hivatás buzgóságával ereje javát adja bele a munkába, hogy növendékeit ellássa az élet küzdelmeihez megfelelô erkölcsi habitussal és ismeretekkel, de igyekezetük jórészben önkínzó munka, nem jár arányos eredménnyel, mert a gondozásuk alá került anyag átlagos minôsége jobb lehetne. Ha középiskoláink növendékeit a szülôk foglalkozása és lakóhelye alapján osztályozzuk, tanulságos megállapításhoz jutunk. Ezek az iskolák városokban vannak, ahol régebb egy népes, tehetôs és felfelé törô középosztály, iparos- és kereskedôréteg gondoskodott az intézetek benépesítésérôl; s annak ellenére, hogy ez a réteg az utolsó évtizedek alatt fájdalmasan meggyérült és leszegényedett, a növendékek arányszáma nem tolódott le a falu javára olyan mértékben, amint ezt várni lehetett volna. Ez a körülmény végsô következtetésében rányit a kérdés lényegére is, nevezetes arra, hogy középiskoláinkba nem azok jutnak be elsôsorban, akik tehetségesek és arravalók, hanem akik közel kapják s aránylag kevés költséggel megúszhatják. Nem azok, akiknél igény a továbbtanulás, hanem akiknek a szüleik bírják. Nem a legjobbak, akikkel öröm foglalkozni, s akiket szel-

lemi versenyekre és teherpróbákra lehet fogni, hanem akiket helyzetük utal be, elég sokszor tehetségükre való tekintet nélkül, s akiket aztán a tanárnak kínos favágó munkával kell kezelnie, és – hogy a létszám és az összesített eredmény ne legyen még siralmasabb – valósággal a hátán kell egyik osztályból a másikba vinnie, jobb meggyôzôdése ellenére. Mélyen Tisztelt Közgyûlés! Az ilyen anyag megöli a pedagógust, tehát az iskola lelkét, és meghiúsítja a célt, amiért az intézmények vannak, s amiért eleink alapították és fenntartották. Lehet, hogy az adatok egyirányú beállításával túlzott hangsúlyt adtam a kérdésnek, de a lényeg igaz s tettem azért, hogy megállapíthatóbban emeljem ki feladatainkat. A középiskola célja mindenütt az, egyrészt, hogy az általános mûveltség elemeit és anyagát közvetítse, másrészt, hogy a felsôbb tanulmányokra, a szellemi vezetésre és magasabb szellemi munkára alkalmasokat a népi közösség számára kiválassza. Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerûek nagyobb tömegét is. Az önmûködô elôrejutás és a protekció alkalmazása rövidzárlatokat idézhet elô ott is; a középszerûek, mint a fáradt, rossz olaj, megdughatják az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belsô erô, ha jól irányított, legyôzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorsban azonban a középszerûek rászabadítása a vezetô helyekre nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az elônyökbe beleszületettek és kiváltságoltak tömegével kell fölvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák; és ezen kívül: mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, gazdasági, népjóléti vagy egyházi téren vezetônek kell lennie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerû gondozásba azokat vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik. A tehetség egymagában nem elég; hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. Iskoláink hivatása, hogy a gondjaikra bízott gyermekeket így neveljék, az irányítás azonban a mi feladatunk lévén, tôlünk is függ, hogy legalább részben olyan anyagot kapjanak, amelyik elbírja és kamatos kamattal visszafizeti a reá fordított munkát és áldozatot. Ezért kérem és kéri az elnökség a mélyen tisztelt közgyûléstôl, hogy az ösztöndíjalap tárgyalásánál méltóztassanak ezt a szempontot is figyelembe venni. S menjünk el tovább is – hiszen vannak lelkesítô példák – teherbírásunk és az áldozatkészség utolsó határáig, létesítsünk iskoláinkban és intézeteinkben a legtehetségesebb és legjobb gyermekek – és csakis azok! – részére annyi kedvezményes helyet, hogy elégséges számban nevelhessünk olyan férfiakat, akik az életben rájuk váró harcot gyôzelmesen meg tudják harcolni; s tudnak, mert bôvében vannak az erônek, nemcsak önmagukért, hanem másokért is dolgozni; és képesek lesznek életük szekerét, összes drága rakományával együtt, továbbmenteni a jövô számára, egyetlen pontról is, ahol lábukat még megvethetik. 2. Mélyen Tisztelt Közgyûlés! A másik pont, ami-

hez az Egyházmegyei Tanács tennivalói kapcsolódnak: a templom. A templom gondozása és karbantartása körül nagyobb bajok, hála Istennek, nincsenek. Amit lehetett, megtettünk, hogy az épületek megmaradjanak és céljuknak megfeleljenek. A hívek és papok buzgóságáról is dicséretes eredmények tanúskodnak, új templomok, parókiák épültek, vagy régiek újultak meg részben vagy egészben a hívek áldozatkészségébôl és buzgó vezetôk munkája által a leszegényedés nyomasztó évei alatt is. És nem állnak üresen, nem reprezentatív épületek csupán, hanem az élô Isten látogatott hajlékai, a vallásos szükséglet és pezsgô hitélet kisugárzó központjai. Ezért nem az épületekrôl és a hitéletrôl akarok szólani, hanem a jelképrôl. Mert a templom jel is, jelzi, hogy Isten földi országának határai hol vannak a térben és az idôben. Idôszerû tehát, hogy most, amikor az emberiség a történelem egyik legválságosabb szakaszát éli, és mi feladatokról, kötelességrôl, tennivalókról tárgyalunk, a templom tornyából kitekintsünk mindkét irányba. A térben saját területünk érdekel, az Egyházmegye, mert a kötelesség ide utasít, és tennivaló mutatkozik bôven. A nagy területen, az Egyházmegye ôsi határai között vannak zsúfolt katolikus vidékek egymás mellé sorakozó egyházközségekkel, ôrt álló tornyok zárt sorával, iskolákkal és sokasággal; de vannak messzi területek, ahol csak imitt-amott, nagy távolságokra, valamelyik völgyben eldugva, vagy a helység szerényebb pontján áll egy katolikus templomocska, amely öt, tíz, sôt több egyházközségbe szétszórt kicsiny nyáj fölött ôrködik. S ezek is édestestvéreink, mostohasorsban, elhagyatva, veszélyek közé kidobva. Megható, ahogy hitükhöz ragaszkodnak, a szervezettség, közösség és tömeges együttlét megható ereje nélkül is kitartanak, a tömegvonzásnak ellenállnak, és áldozatokat hoznak erejükön felül. Kötelességünk, hogy utánuk menjünk, tervszerû, alapos gondozásba vegyük ôket, hogy megérezzék a nagy testvéri közösség erejét, szeretetét és megjelenjenek bizalommal, s büszkén vallják és tartsák mindazt, amit apáiktól kaptak. Buzgó papok mûködnek már több helyen. Önöktôl csak azt kérem, hogyha szíves segítségüket igénybe kell vennem ebben az irányban is, támogassanak ugyanazzal a készséggel, mint más téren, mert a reánk bízott területet, amelyen elôdeink Isten országáért annyit fáradoztak, kötelességünk hiány nélkül megtartani, a templomokkal és hívekkel együtt. Az idôk vizsgálata kötelességeinket és azok vállalását még erôsebben aláhúzza. Úgy érezzük, mintha az eseményekben, melyek az ôsz elején kirobbantak és megremegtették egész Európát, egy sötét végzet kelt volna fel, hogy végrehajtson egy szörnyû ítéletet az emberiségen. Gigantikus erôk kolosszus teste indul el keleten és nyugaton, s mi a középen állva, lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a hatalmas tömegek feltorlott hulláma merre zúdul, a megindult hegyek merre mozdulnak, mit tipornak el, hol zuhannak egymásnak, s mi lesz ennek az apokaliptikus mérkôzésnek a kimenetele: a vég következik-e, vagy új élet kezdete? Az idôk urának, az úr Jézusnak a szavaival felelek: ne fogyatkozzék meg a ti hitetek, testvéreim; s ne féljetek azoktól, akik a testet megölhetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk. Vannak, akik reményükben megtorpantak, akik az erôszak láttán hitükben

39

Márton Áron (Csomafáy Ferenc felvétele, 1978).

ingadoznak; s vannak olyanok is, akik a jelek alapján új istenek felé tájékozódnak. Ne legyetek kicsinyhitûek, testvéreim, ne ejtsen tévedésbe a hatalom látszata! A hatalom Istentôl van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és szeretet nagy

parancsait megtartassa. S minden hatalom számára, amely ellenkezô utakon jár, elkövetkezik a pillanat, amikor önteltsége következtében a körülményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szurony hegyén, ahonnan diktált, nem tud egyensúlyban maradni, nem tud a helyzetnek ura lenni; hanem a felforgatott helyzet, a felbôszült körülmények, a megsértett jogrend, igazság és szeretet kel fel ellene és lesz úrrá fölötte. Ez a hatalommal való visszaélés logikája, törvényszerû következménye. A történelem számtalan példával bizonyíthatja. S az is tény, hogy Isten malmai ma gyorsabban járnak, az eszmék és helyzetek kiérésének ideje, az életütem meggyorsulása következtében megrövidült. Ma a fejlôdés szempontjából az évszázadot évtizeddel, s az évtizedet egy esztendôvel mérik. Ne fogyatkozzék meg tehát a ti hitetek! Az eszmét nem lehet megölni, a hit, amelyben üdvösségünket bírjuk, a remény, amely eddig is megtartott, a krisztusi gondolat, amelyért és amelynek jegyében feladatainkat vállaljuk, a mostani veszélybôl is, mint annyi másból a történelem során, diadalmasan fog kikerülni. A vállainkra nehezedô szerep nagy és felelôsségteljes, de úgy becsülnek meg s az idôk mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket magunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettôl csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tôle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk. A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk: harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkôzésekor születtünk, de a nagy idôkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek. Ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm önöket, s a világi elnök úrral egyetemben ez évi közgyûlésünket Isten nevében megnyitom. (Erdélyi Iskola – 1939/40, VII. évf., 3-4. sz., 121-126. l.)

Nemzet és kultúra

40

A kultúra álta lá nos megha tá rozás sze rint az a törté ne ti eredmény, amit embe ri erôfe szítés a négy abszolút értéknek: az igaznak, szépnek, jónak és is te ninek a tartalmá ból megfogott és megva lósított. Az embert végze tes tra gikuma, ami éle te minden megnyilvá nulá sá ban va la hogyan benne van, nyomon követte itt is. Lángolt ha mis eszmé kért, éle tét feltette igaznak és szépnek, jónak és is te ninek vélt gondolatokra is, vagy más kor egyiket a má sik rová sá ra hangsúlyozta. S ok erôt pa za rolt el. De a talmi érté ke ket, még ha jó szándék és vé res erôkifejtés eredményei voltak is, a korszakfordulók ha tá rán felgyûlt szelle mi fe szültség felviharzá sa mindig elsodorta. Az egymás ra omló szá za dok enyésztésébôl, a felka vart

idôk tova hömpölygô sodrá ból az ve tôdött partra, az utódok szá má ra az ma radt meg, amit az elôzô nemze dé kek tudomá nya az igazból, mûvé sze te a szépbôl, erkölcsei a jóból, vallá si éle te az is te nibôl va lóra váltott, amit küzdelmei árán az örökérvé nyû rendbôl a földi élet ke re te ibe, a végte lenbôl vé ges éle te ha tárai közé be le szagga tott. S ezt a fenséges munkát az emberi történelem szakaszaiban nemzetek végezték mindig. A tudós, aki a világ jelenségeinek és erôinek igaz összefüggéseit kereste, a mûvész, aki a szépet érzékelhetô formába öntötte, az ember, aki a jót cselekedte, vallását gyakorolta, akaratától függetlenül fia volt valamelyik nemzetnek. Törekvéseit nemzeti közösség vitte

Az Erdélyi Iskola címlapja

és támogatta. Kapott faji és nyelvi meghatározásokkal, meglévô kulturális viszonyok örömével vagy elégedetlenségével, nemzeti szervezet adottságai között indult birokra a végtelennel. Örök végzésnek látszik, hogy az isteni gondolatok földi valósítása nemzeti kötelesség legyen, az egyetemes kultúra dómja nemzetek által, külön színeikkel meggazdagítva épüljön. Erre utal az is, hogy leghatékonyabb nemzetalkotó és fenntartó erô a kultúra. A fejlôdés kezdetleges fokán még összetartó erô lehetett a közös származás és nyelv, késôbb azonban a népek nemzeti mivoltukat csak kultúrájukkal biztosíthatták. Szinte az összes jelentôs európai nemzeteket a kultúra egyetemessége és transzcendentális ereje kovácsolta erôs egy-nemzetté. A történelem forgó kereke századok során származásra és nyelvre idegen népeket lapátolt egymásba mindenütt, s a felvevô nemzet kultúrájában hasonultak át, lettek szerves részei az anyatestnek, és az idôk mállasztását ma is egy-tömbként, kikezdhetetlenül állják. Azzal lettek és maradtak nemzet, hogy igaznak, szépnek, jónak és isteninek valósítását vállalták, s ennek a szebb és megszépítô, jobb és folyton jobbra törô, igazabb, a politikai, gazdasági, társadalmi igazságot akaró életnek a munkájába, izgalmaiba és örömeibe, hagyományaiba és jövô célkitûzéseibe közvetve vagy közvetlenül népük tömegeit is beleavatottként meghívták. S ha minket az idôk kikezdtek, ha nálunk ma elnyújtott, hosszú sírások hangzanak fel naponta, hogy egykor tömbös, kiterjedt magyar szigetekbôl szórványok lettek, és ma e szórványokat is egyre végzetesebben nyaldossa a környezô nép hullámverése, azért van, mert népünk tömegénél a nyelv és vér közössége mellôl hiányzott a kultúra közössége.

Munkáját évszázadokon keresztül igénybe vették kultúrák építéséhez, de a kultúra tartalmából nem részeltették, áldásait nem vitték el hozzá, magyar mivolta az emberi élet nagy értékeihez közelebb nem hozta. Egy pompázó kultúra közvetlen tövében elhagyottan élt, a kultúra közösségébôl kifelejtették. Kevesek büszkélkedtek, hogy milyen mûvelt nemzet vagyunk, a nemzet nagy részének azonban a büszkeség tartalmáról tudata, és a nemzeti elkülönülésre kézzelfogható különösebb oka nem volt. A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sôt több mint egyszerû biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való, jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani. S a szórványok leverô valóságából elôkomorló vád olyan közvetlen közelrôl idéz meg a múltért és szólít fel a jövôért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniuk, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniuk, a régi dicsôségük párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniuk. „A nemzetet nemzetté nemcsak annak tudata avatja, hogy szellemi fejlôdésének történeti hagyományai közösek, nemcsak az, ami volt, hanem annak a feladatnak a tudata is, amivé lenni akar, azoknak az értékeknek rendszere is, amelyeknek megvalósítását történeti hivatásának érzi. És egy nemzethez nemcsak élôk, hanem a régi elporladt apák is hozzátartoznak, s az élôkkel együtt alkotják a nemzet történeti corpus mysticumának történeti egységét. Ez biztosítja a nemzeti szellem, azaz kultúra folytonosságát.” (Kornis Gy.) A feladat tehát kettôs: Nemzeti mûveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeibôl foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövôje felé. A szülô a családban, a nevelô az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola. Isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne legyen szégyenül Isten és emberek elôtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idôk végezetéig végezze. (Erdélyi Iskola – II. évf., 1934/35, 5-6. sz. 265–266. l.)

41

Bem apó nyomában J ózef Bem tá bornok koncepciója a nemze ti felke lés rôl Az 1831–1863 közötti korszak lengyel sza badságharcos gondola tai

42

I. Az 1830-31-es novembe ri sza badságharc bukása után Nyugat-Európában, elsôsorban Francia országban és Nagy-Britanniá ban lengyel emigránsok ezrei ta láltak me ne dé ket. Döntô há nya dá ban a szabadságharc politikusai, tisztjei és ka tonái. Az emigráció köre iben kezde tektôl fogva vita ala kult ki arról, mely okok já rultak hozzá az 1830-31-es nemze ti küzde lem ve re sé gé hez. Ekkor próbáltak meg elôször vá laszt adni arra a kérdés re; mi módon le het vissza sze rezni a függetlensé get? Abban a te kintetben, hogy a ma ra dék önállóság elve szíté se után csak fegyve res felke lés ré vén le het vissza sze rezni a függetlensé get, a de mokra ta és az arisztokra ta tá bor képvise lôi között nem volt ellentét. A novembe ri sza badságharc buká sa a potenciá lis le endô fegyve res te vé kenységre és a nemze ti felke lés re vonatkozó terve ket kidolgozó lengyel ka tona te ore tikusok munká ira nem tett pontot. A novembe ri sza badságharc ta paszta la ta it kihasználva, a hadvise lés új koncepcióit kihasználva, a sza badságharc fôként emigrá cióban csoportosuló tisztje inek és részve vôinek né pes csa pa ta a felke lés sel kapcsolatos elôké szüle ti terve ket szem elôtt tartva a lengyel hadszíntér ta nulmá nyozá sá ba fogtak. Kezde tektôl két alapve tô koncepció ütközött a felke lés sel kapcsolatban: az egyik a partizánhadviselés, a má sik a re gulá ris há ború mellett tette le a ga rast. A le endô felke lés sel kapcsola tos koncepciók közötti különbsé get az ha tá rozta meg, hogy a függetlensé gi harc kidolgozói mely politikai emigrá ciós csoporthoz tartoztak, s e csoportok a le endô fegyve res harc folyta tásá nak me lyik módját ré sze sítették elônyben. Ez esetben lé nyegte len volt a politikai sze kértá bor, mivel mind Adam J erzy Czartoryski híve (a Hotel Lambert arisztokra ta tá bora), mind a Lengyel Demokra ta Társa ság (LDT – a lengyel de mokra ta tábor) tagjai szá má ra egyértelmû volt, hogy a felke lés kirobbantá sa elke rülhe tetlen. Mind az Adam J erzy Czartoryski Hotel Lambert-jához kötôdô ha dite ore tikusok, mint Wojciech Chrzanowski, Aleksander J esowicki és Ludwik Bystrzonowski, mind a Lengyel De mokra ta Társa sághoz kötôdôk, mint Henryk Kamienski, Henryk Boromeusz S tolzman, Ludwik Bystrzonowski vagy Wincenty Nieszokoc egyetértettek abban, hogy a honi felke lést egy idôben kell kirobbanta ni, s „a megle pe tés és kezde mé nye zés momentumát a le he tô legtöbb ponton kihasználva” kell az ellensé get megrohanni. A felke lés elôké szíté sé -

vel kapcsola tos koncepciók (a felfegyverzés és finanszírozás) va la mint a felke lés alatti hadmûve le tek ve ze té sét ille tôen azonban különböztek egymás tól. A le endô felke lés sorsát kétségte le nül a hadvise lés módja ha tá rozta meg döntô módon. A felke lés elôké szíté se és le folyá sa elsôsorban azon múlott, hogy az mily mértékben szá mítha tott a társa da lom tá moga tá sá ra. Az A. J . Czartoryski tá borá hoz kötôdô körök és az arisztokra ta tá bor ve ze tôje is azt vallották, hogy a kirobbantandó felke lés ben a ne mes ségnek kell játsza nia a fôsze re pet. A felke lés ben azt a fegyve res de monstrá ciót látták, amelyre azért volt szükség, hogy a nyuga ti álla mok és Oroszország között há borút provokáljon ki. A de mokra ta tá bor képvise lô más né ze tet vallottak. 1834-ig túlnyomó többsé gük úgy vélte, hogy Polónia egy Né me torszá got, Francia orszá got, Itá liát és Lengye lorszá got ma gá val sodró forra dalmi hullám ré vén nyerhe ti vissza függetlensé gét. Mivel azonban a re mélt re volúció nem tört ki, s az új felke lés kirobbantá sá ra tett kísérle tek 1832 és 1834 között (Zaliwski partizáncsa pa tá nak be nyomulá sa a Lengyel Királyság te rüle té re) sorra kudarc cal végzôdtek, arra a meggyôzôdés re jutottak, hogy a lengyel nemzet elsôsorban a ma ga ere jé re szá míthat a függetlensé gért folyta tandó küzde lemben, mint ezt az 1794-es Kosciuszko-szabadságharc ta paszta la ta és eszmé je is sugallja. Tadeusz Kosciuszkónak önerôbôl kirobbantandó felke lés sel kapcsola tos meggyôzôdé sét (amelynek J erzy Pawlikowski „Kivívhatják-e a lengye lek a függetlensé get? ” címû, 1800-ban kiadott híres brosúrá já ban hangot adott) dogma ként ke zelték az olyan katonai szakírók és te ore tikusok, mint Henryk Ka mie lski, Ka rol Boromeusz S tolzman, Ludwik Mieroslawski és J ózef Bem. „Ma már minden lengyelnek az a meggyôzôdé se – írta J ózef Bem –, hogy Lengye lországnak, mivel semmilyen ide gen se gítségre nem szá míthat, sa ját ere jé bôl le het és kell felkelnie.” Ka rol S tolzman és Henryk Kamie ?ski óva intették honfitársa ikat attól, hogy olyan álla mok, mint Francia ország vagy Törökország se gítsé gé ben higgye nek. A jövôbe ni felke lés nek szentelt munkák szerzôi Pawlikowski és Kosciuszko brosúrá já ra hivatkozva az ország felosztói elle ni harc ban ha talmas töme gek mozgósítá sá val szá moltak. J ózef Bem sze rint, aki az 1772-es ha tá rok közötti Ne me si Köztársa ság te rüle tén élôk szá mát 28 millióra be csülte, 1 200 000 sza badságharcos állítha tó

talpra. Ezzel szemben az országrabló hadere jét 400 000 embernél nem tartotta többre. A nemzet le he tôsé gét ha sonlóképpen nagyra érté kelte Ka rol B. S tolzman, H. Kamielski és L. Miekroslawski is. Milliós néptömeg mozgósítá sá val szá molt a Lengyel De mokra ta Társa ság is. A tömeg a ma ga ere jé vel ké pezte volna a töké le te sen kiképzett és felsze relt, de létszá má ban kisebb országrabló se re gek ellensúlyát. A felke lést, a kirobbantá sá ról szóló döntés ese tén, anya gilag, technika ilag és pénzügyileg kellô idôben kell elôké szíte ni. Különösen fontos kérdés nek szá mított a felfegyverke zés kérdé se, mivel ezen múlha tott a felke lés sike re. A ka tonai szakírók és te ore tikusok többsé ge tisztá ban volt azzal, hogy a felkelt töme ge ket le he tetlen korsze rû lôfegyverrel és tüzérséggel felsze relni. Mind Ka rol B. S tolzman, mind Henryk Kamienski, Ludwik Mieroslawski vagy J ózef Bem úgy vélték, hogy addig is, míg korsze rû fegyvert nem zsákmá nyolnak az ellenségtôl, alapfegyvernek megte szi a ka sza, a pika, a kés, a villa, a balta, a csépha da ró stb. Más részrôl azonban az olyan elmé le ti szakembe rek, mint Wojciech Chrzanowski, W. Nie szokoc és L. Bystrzonowski a ka szát alkalmatlan harc eszköznek tartották, s a felke lôk pus ká val va ló felfegyverzé se mellett tették le a ga rast. 1832 és 1848 között ennél azonban jóval nagyobb volt az elté rés a ka tonai szakírók és te ore tikusok között a le endô felke lés ben folyta tandó hadvise lés koncepciójá ról. II. A töme ge ket mozgósító és be ve tô felke lés elmé le ti kérdé sei há rom te rüle tet öleltek fel: partizánharc, partizánhá ború és re gulá ris há ború. Az elsô kérdés körnek: a partizánharc nak, mint az országrablókkal folyta tandó küzde lem elmé le té nek renge teg híve volt. A legje le sebb ka tonai szakírók, akik a fegyve res felke lés legalkalma sabb formá já nak a partizánharcot ta lálták: Wojciech Chrzanowski, Aleksander J e lowicki és Ludwik Bystrzonowski. Közülük 1831 után Wojciech Chrzanowski állt elô a koncepcióval, hogy olyan fajta partizánharcot kell vívni, ame lyet a spanyol ge rillák folytattak Na póle on ellen. Mindamellett Chrzanowski azon a vé le mé nyen volt, hogy csak partizánharc cal nem le het felsza ba díta ni az országot. Azt vallotta, hogy a partizánharcot ké sôbbi szaka szá ban re gulá ris há borúvá kell átala kíta ni, mivel csak re gulá ris hadse reg be voná sá val „le het kihasználni az ellenség olda lá ban és há tá ban vívott partizánharcokat”. (A partizánhá borúról. O wojnie partyzanckiej, Pá rizs, 1835. II. kiadás) címû munkájá ban fejti ki ezzel kapcsola tos koncepcióját. W. Chrzanowskihoz ha sonló felfogást vallott a má sik ka tonai szakíró, A. J elowicki, aki né ze te it A felke lés rôl (O powstaniu, Pá rizs, 1835) címû brosúrá já ban fejtette ki. Az 1831-es podóliai és ukrajnai tapaszta la tokat dolgozta fel benne. J elowicki Chrzanowskinál jóval nyoma té kosabban adott hangot azzal kapcsola tos meggyôzôdé sé nek, hogy az ország felsza ba dítá sát kivívó sza badságharc módja csakis a partizánharc le het. Óva intett attól, hogy a partizánhadvise lés rôl idô elôtt térje nek át a re gulá ris há borúra. Azt azonban megengedhe tônek tartotta, hogy a felke lés végsô sza ka szá ban, mie lôtt az re gulá ris háborúvá ala kulna át, a partizánoszta gok na gyobb katonai egysé ge ket hozza nak létre. A re gulá ris há ború

sza ka szá ban pe dig megengedhe tônek tartotta, hogy részben vagy teljes egé szé ben „elfoglalja nak megerôdített te rüle te ket abból a célból, hogy ott a már egye sített partizánoszta gokat minél gyorsabban kellô mód felfegyve rezhes sék és élelmezzék, továbbá megkönnyítsék a közle ke dé si útvona lak tartós ellenôrzé sét”. Ludwik Bystrzonowski W. Chrzanowskitól és J . J elowickitól elté rôen a kirobbantandó felke lés alatt mindvé gig a partizán-hadvise lést tartotta megha tá rozónak a népsza badság kivívá sa szempontjá ból. A partizánte vé kenysé get követke ze te sen a hadmûve le ti te rülettel hozta össze függés be. A Lengyelorszá gi stra té giai há lózatról (O sieci strategicznej w Polsce, 1840) és a Notice sur la réseau stratégique de la Pologne (1842) címû munká inak alapeszmé iben az úgyne ve zett stra té giai há lózat fogalmá ból indult ki, külön figyelmet szentelve annak a ténynek, hogy az 1772-es ha tá rok közötti Lengyelország te repadottsá ga alkalmas a partizán harci te vé kenység folyta tá sá ra. Azt, hogy az egyes oszta gok na gyobb egysé ge ket és taktikai csoportokat hozza nak létre, nem erôltette, mivel úgy vélte, hogy „a felke lés tömegben a leggyengébb, a ka tona ság tömegben a legerôsebb, így a felke lés nek nem a ka tona ság ellen kell harcolni: honá ban viszont a partizánt egyenként a legerôsebb, a ka tona egyenként a leggyengébb, a partizánnak te hát mindig egyenként kell megölni a ka toná kat”. Az össznemzeti felke lés sé, majd re gulá ris há borúvá ala kítandó partizánhá borúnak Henryk Ka mienski, Ka rol B. S tolzman és J ózef Bem voltak a te ore tikusai. Ka tonai szempontból H. Kamie nski a partizánhá borúval kapcsola tos gondola ta it A lengyel nemzet ele mi joga iról (O prawach zywotnyh Narodu Polskiego, 1844), A népháború… (Wojna ludowa… teljes kiadá sa, 1866) címû munká iban fejtette ki. Azt bizonygatta, hogy „a le endô felke lés fô ere je szükségsze rûen a töme ges partizánhad, amely azonban szétszórtan mûködik, így aka dá lyozva meg az ellensé ges erôk össze voná sát”. Kamienski kiállt „a felke lô (forra dalmi) mozga lom töme ges jelle ge és spontaneitása” mellett, ellentétben Ludwik Mieroslawskival, aki az egyetlen ve zérlet alatti „koncentrált te vé kenység” híve volt. A Lengyelország önerôbôl törté nô felsza ba dítá sát dogma ként hirde tô Kamie nski úgy értelmezte a mindent ma gá val ra ga dó ele mi népmegmozdulást, hogy az puszta létszámfölé nyé vel le gá zolhatja az ellensé get. A szintén a partizánhá ború te ore tikusá nak szá mító Ka rol B. S tolzman né ze te a felke lés álta lá nos ré szét ille tôen nem különösebben ere de ti, mivel egész ré sze ket emelt át Giuseppe Mazzini munká iból. S tolzman a G. Mazzinihoz ha sonlóan partizánhá borúban látta a harc nak azt a módját, amelynek ré vén a ha za felsza ba dítha tó. A munká ja címé be: Partizánharc, avagy a felkelt né pek szá má ra legmegfe le lôbb há ború (Partyzantka czyli wojna dla ludów pwstajacych najwlasciwsza, Pá rizs, 1844) foglaltakhoz híven úgy látta, „hogy a partizánhá ború (…) a felkelt né pek szá má ra a legmegfe le lôbb és legeredmé nye sebb és éppen ezért hívhatjuk ezt né pi háborúnak…” S tolzman a le he tô legha tá rozottabban elve tette azt, hogy a felke lés elsô sza ka szá ban re gulá ris há borút le hes sen vívni. Ezzel szemben azt állította; „az óva tos ság arra int, hogy mindent el kell követni a re gulá ris há ború, a le endô forra da lom kime -

43

ne telét egyetlen lapra felte vô döntô ütközet, koc káza tá nak kiikta tá sá ért”. S tolzman azon a vé le mé nyen van, hogy a felke lés nek csak végsô sza ka szá ban kell áttérni a partizánhá borúról a re gulá ris há borúra. S tolzman a hosszan elhúzódó, kímé letlen, pusztító harc hívé nek mutatkozott. A felperzselt föld taktiká ját hangoztatta. Csak az így zajló há ború után ke rülhetne sor arra, hogy a felke lô oszta gokat re gulá ris hadse reggé ková csolják, és a re gulá ris há ború taktikai és stra té giai elvei sze rint ve le folytas sák tovább a sza badságharcot.

44

III. A felke lés során folyta tandó hadvise lés fentebb idé zett koncepcióit számba vé ve megbizonyosodhatunk arról, hogy a J ózef Bem tá bornok által kidolgozott elmé le ti né ze tek és koncepciók lé nye güket ille tôen nem tértek el K. B. S tolzman, H. Kamienski és Wojciech Chrzanowski által képviselt alapelvektôl. A két elsô ka tonai szakíróhoz ha sonlóan Bem abból a felté te le zés bôl indult ki, hogy csak partizánhá ború ve zethet el Lengyelország felsza ba dítá sá hoz. Bem koncepciója, ame lyet a szerzô A lengyelorszá gi nemze ti felke lés rôl (O powstaniu narodowym w Polsce, Pá rizs, 1846 és 1848) címû munká já ban fejtette ki teljes egé szé ben, elôdjét minde nekelôtt abban a te kintetben ha ladta meg, hogy a tá bornok háborús ta paszta la ta it harmonikusan ötvözte a partizánhadviselés (Bem terminológiá ja sze rint he lyi felke lés) té zise it és a he lyi re gulá ris há ború (Bem megha tá rozá sá val: mozgó hadoszlopok) kérdé se ivel. Bem meg volt gyôzôdve róla, hogy a nemze ti hadvise lés ilyen formá ja fe lel meg a rabbá lett ország helyze té nek. Lengyelország majda ni függetlensé gé nek alapfelté te le az – írta Bem –, hogy „meg kell verni ellensé ge inket”. Bem koncepcióját egyes ele me iben az különböztette meg S tolzman és Kamienski elmé le té tôl, hogy a partizán-hadvise lés milyen szoros kapcsolatban áll a re gulá ris há borúval. A tá bornok sze rint a felke lés nek akkor kell az egé sz országban egyszerre kell kirobbannia, amikor a külföldrôl jövô úgyne ve zett mozgó hadoszlopok, ame lyek az összfegyverne me ket emigráns képvise lô tisztekbôl és altisztekbôl állnak. Va gyis ôk alkották volna a törzs szá za dokat. A mozgó hadoszlopoknak rögtön a szá mukra kije lölt körze tekbe kellett volna vonulniuk, hogy ott he lyi felke lé se ket és új mozgó hadoszlopokat szervezze nek. A felke lés elsô sza ka szá ban a partizánoszta gok játszották volna a fôsze re pet, jólle het a mozgó hadoszlopoknak – Bem vé le mé nye sze rint „már na gyobb ellensé ges erôkkel is meg kellett volna ütközni, s létszámnöve ke dés során ese tenként erôdökben összevont ellensé ges erôkkel is meg kellett volna tá madni”. Ezt köve tôen a mozgó hadoszlopokra te vôdik át a harc súlypontja, s a he lyi felke lé seknek (va gyis partizánoszta gok) kise gítô sze re pet kell játsza niuk. Bem sze rint a jövôben a mozgó hadoszlopoknak a le he tô legszorosabban együtt kell mûködniük a he lyi felke lé sekkel. Ez utóbbiaknak az volna a feladatuk, hogy partizánakcióikkal sza ka datla nul zaklas sák és kime rítsék az ellensé get. A „re gulá ris há ború és a partizánhadviselés – írja Bem – ve zethet el az ellenség élô és anya gi erôinek megsemmisíté sé hez, s végcélként Lengyelország felsza ba dítá sá hoz.” Annak érde ké ben, hogy a felke lés társa dalmi bázisát, minde nekelôtt a pa rasztság be voná sá val kitá-

gítsák, Bem kilá tás ba he lyezte a jobbágyfelsza ba dítást, mi több a ma jorsá gok felszá molá sát, s a ma jorsá gi földek szétosztá sát a pa rasztok között, ame lyek után a volt tulajdonosok bérle ti díjat kaptak volna. Bem – K. B. S tolzman és H. Kamienskitól elté rôen – nem hívott volna minden pa rasztot zászló alá, ha nem be érte volna 1 200 000 ember felfegyverzé sé vel. A többieknek földmûve lés sel és a hadse reg ellá tá sát szolgá ló kézmûiparral kellett volna foglalkozniuk. Bem ra gaszkodott ahhoz, hogy mind a mozgó hadoszlopokat, mind a he lyi felke lé se ket a legkorsze rûbb fegyverzettel sze reljék fel. Különösen a mozgó hadoszlopok minél töké le te sebb felfegyverzé sét tartotta fontos nak. Ennek következté ben millió pus ká ról, ezer ágyúról és nagy mennyisé gû lôszerrôl szôtt terve ket. Az említett harc eszközöket Anglia szállította volna. Bem mindamellett, tisztá ban lé vén, hogy ekkora mennyisé gû fegyver felhalmozá sa megannyi aka dályba ütközik, az ellenség megsemmisíté sé nek legkülönfé lébb módoza ta it ajánlotta. Ezzel kapcsola tos jelmonda ta: „Üsd-vágd az ellensé get azzal, ami a ke zedbe akad!”, a harc ra kész embe reknek adott ta nács pe dig: „kô, bot és kés, s még inkább a fejsze és ka sza elég az ellenség le gyôzé séhez”. Bem a harc eszközök felhalmozá sát ajánlotta az ifjúságnak, a harc során pe dig azt, hogy az ellenségtôl zsákmá nyolja nak fegyvert. Az ellenség „tûzfegyve re és hidegfegyve re, ágyúparkja és lôsze re – írta Bem – a nemze ti hadse reg felfegyverzé sét szolgálja”. Érdemes Bem tábornok nemze ti felkeléssel kapcsola tos koncepcióinak azon as pektusát megvizsgálnia, amely eltér egynémely ka tonai szakíró és teore tikus munkájától. A lengyel földek ka tonai földrajzá ról van szó. Igaz, hogy Bem tábornok erôsen hangsúlyozta, hogy a már külföldrôl szerve zett hadse re get kell a rab hazába ve zetni, de a he lyi felkelések szerve zésének a többi te ore tikus felfogásával egyezôen, magába kellett foglalnia az egész 1772-es határok közötti lengyel területeket. A majda ni felszabadító háború te ore tikusai között, az 1815-ös Lengyel Királyság és az egykori ne me si köztársaság ke le ti te rületeinek földrajzát S tolzman tartotta leginkább szem elôtt a felkelésrôl szôtt koncepciózus terve iben, s azok stratégiai össze tevôiben. Az északkeleten és délkeleten fekvô stratégiai területek S tolzman terve iben Vityebszkig és a Dnye pe rig nyúltak. S ze rinte itt kell folyniuk a hadieseményeknek. A pinszki és a pripetyi mocsa rak jelentôségét ele mezte párizsi elôadásaiban Ludwik Mieroslawski is. Úgy vélte, hogy a Pripety folyó völgye által alkotott de marká ciós vonalnak a közlekedési kiindulópontja Bresztben van, ezért az minél gyorsabban elfoglalandó, s egész Lengyelországra nézve fontos stratégiai ponttá építendô ki. Ott le het, ott kell védeni ugyanis a Visztula menti ke le ti területek kapuját, s ezzel oly mély hátország ala kulhat ki, mint az egész Lengyel Királyság, s nem csupán annak egy része. Ludwik Mieroslawski elméletei számos ponton egy másik ka tonai szakíró, Wincenty Nieszokoc nézeteinek továbbfejlesztett változatai voltak. Nieszokoc A partizánháború emigrációban kialakított rendszerérôl (O systemie wojny partyzanckiej wzniesionym wsród emigracji, Párizs, 1835) címû munkájában a lehetô leghatározottabban elve tette a partizánháborút, mivel azt nem tartotta eredményesnek.

Bem tábornok katonaföldrajzi koncepciójában alapvetôen S tolzman elméletére támaszkodott, s ennek A lengyelországi nemze ti felkelésrôl írt munkája azon részében is bizonyítékát adta, ame lyekben statisztikai ada tokkal ele mezte „a muszka kormány által elra bolt hajda ni lengyel tartományokat”. Bem tábornok az Oroszország elle ni majda ni lengyel felke lés méreteit és területi kiterjedtségét illetôen a következôket írta: „Úgy számolható, hogy abban a beláthatatlan ha talmas országban nyolc ellenséges érzületû ember esik egy muszkára, lengyel pe dig Litvá niát és a Ruténföldeket is beleértve három az egyre. (…) Lengyelország tehát jól je gyezze meg, hogy egyma ga háromszor na gyobb anya gi erôvel rendelke zik a muszkáknál, és hogy felkelés esetén elég (a muszkákkal szemben) ellenséges érzületû népeknek ke zet nyújtani, hogy az az orosz állam a körülmé nyek sajátos összejátszása és ügyes politikája folytán szerfe lett kiemelke dett, elolvadjon, mint ama jégpalota, ame lyet az uralkodók szórakozásból te lente építenek. (…) Lengyelország jól je gyezze meg, hogy elérkezik ama nagy harc pilla na ta, amelybôl meg kell születnie a függetlenségnek, minden egyes lengyelnek, le gyen bár S zibériában vagy a Kauká zus ban, az otta ni elnyomott népek élére kell állnia azért, hogy a muszka zsarnokságot egyszerre megmozdulva pusztítsa el, s ez annál is könnyebb, mert az ellenséges érzületûek összehasonlíthatatlanul többen vannak elnyomóiknál”. Az Oroszországról és mindenekelôtt a legna gyobb országrabló elle ni felkelés módjáról szôtt gondola ta ival Bem tábornok koncepciója nem tért el alapvetôen az 1831-es novembe ri szabadságharc utáni emigráció többsége által képviselt alapelvektôl. Bem tábornok a felosztá sok elôtti ne me si köztársaság hajda ni határainak helyreállításáról s ezzel párhuzamosan a ra-

bigába döntött oroszok forra dalmi (felkelésbe torkolló) megmozdulásáról szôtte álmait. Ami a másik két országrablót ille ti, arra számított, hogy Poroszorszá got, elsôsorban az elra bolt lengyel tartomá nyokból kiindulva belülrôl ve rik szét. Hasonlóképpen véle ke dett Ausztriáról is. Végezetül ki kell emelnünk, hogy a lengyel ka tonai szakírók és emigráns te ore tikusok közül egyedül Bemnek volt lehetôsége, hogy a felkeléssel kapcsola tos elméletét a gya korlatban kipróbálja. A reguláris háború eredményes ötvözése a partizán-hadvise léssel Be met iga zolta 1849-ben, amikor Erdélyben az orosz–osztrák túlerôvel találta magát szembe. Ott a fôhadsereg és a kisebb önálló különítmények (elmélete sze rint mozgó hadoszlopok) mellett tucatnyi kisebb partizán jellegû osztag (elmélete sze rint he lyi felkelések) tevékenykedtek, ame lyek az ellenséget erôi szétforgácsolására, kisebb hadjáratokra késztették, s a döntô pilla na tokban lehetetlenné tették nagyobb ka tonai erô összevonását, mint amekkorát a ma gyar hadse reg egy-egy mozgó hadoszlopa tudott. Hozzátehetjük, hogy Bem tábornok mozgó hadoszlopok és he lyi felkelések szervezé sével kapcsola tos elméleti koncepcióit az 1863–64-es januári szabadságharc is igye keztek nagy vona lakban a gya korlatba átültetni. Az elôbbiek szerepét az osztrák Galíciából az orosz Lengyel Királyságba betört egyes csa pa tok töltötték volna be. Bem tá bornok elméleti koncepcióinak megvalósítása abban az idôben, véle mé nyünk sze rint, mind logisztikai, mind ellátási nehézségekbe ütközött, va la mint abba, hogy a határon túlról a Lengyel Királyságba benyomuló fegyve res felkelô csa patok és a királyság bizonyos körülhatárolható te rüle te in mûködô he lyi felkelô csa pa tok tevékenysége között hiányzott az összhang.

Hôs vagy kalandor? Bem tábornok Bécsben Józef Bem tábornok alakját sokan, sokféleképpen igyekeztek megrajzolni, de a róla készített legjobb életrajzok 1990 után láttak napvilágot a lengyel Jadwiga Chudzikowska és a magyar Kovács István tollából. Bem életének egy-egy szakasza azonban, noha maga az érintett kulcsfontosságúnak tartotta ôket, elkerülte a kutatók figyelmét. Többek között az a rendkívül tevékeny bô fél hónap is, amelyet a tábornok a népek tavasza bécsi eseményeinek szentelt 1848 októberében. Tetteit elsôkként a szemtanúk jegyezték fel, s ôket követve a korabeli történetírók, akik elsôsorban osztráknémetek, magyarok és lengyelek voltak. Az elôbbieknél a tábornok rögtön megkapta a „kalandor”, a „lázító” vagy a „zsoldos” minôsítést, aki tudatalatti ösztönétôl

hajtva jelenik meg Bécsben, akárcsak a vérszagot messzi távolból is megérzô holló vagy keselyû a harcmezôn. A Duna menti monarchia gazdag fôvárosával mit sem törôdô kôszívû zsoldos csak egy elvet ismer: a cél szentesíti az eszközt. A magyaroknál és a lengyeleknél Bem viszont az az ember, aki „a közös szabadságért”, Németország egyesítésének jogáért, az osztrákokkal folytatott viszályban a magyarok igazáért és az új európai alkotmányos rendért harcol, jóllehet az utóbbival kapcsolatban fenntartásai vannak. Ô az az ember, aki a legfontosabb ügyet – bilincsbe vert hazája felszabadítását – sohasem téveszti szem elôl. Egyszóval hôs, aki rászolgál a legnagyobb tiszteletre. Mi az igazság? Hogy erre válaszolhassunk, a

lehetô legalaposabban járjuk körbe újra e kérdéseket. Mindenekelôtt a német nyelvû irodalom nyom sokat a latban, mivel meghatározó szerepet játszott azoknak a napoknak a megörökítésében. A teljes igazságot egyetlen szerzô esetében sem tudjuk feltárni. Igaz ez a bécsi események elsô feldolgozójára, a zavaros személyiségû Wenzel Dunderre is, aki Bemet jó katonának, de alapjában véve a várostól és ügyétôl távolálló, idegen zsoldosnak tartja. Hasonló szellemû, Dundert kiegészítô beszámolót olvashatunk Joseph Helfertnél, aki igyekezett megérteni „a vén tábornokot”, de e tekintetben nem tud felmutatni különösebben nagy eredményeket. A 19. század végén Maximilian Bach osztrák történész elôdeinek értékítéleteit ismételgette, jóllehet

45

Moritz Smetz: Az 1848. október 25-i jägerzeilei ostrom.

46

elfogulatlannak mondta magát. E vonatkozásban Rudolf Kiszlingnek és Robert Endresnek a bécsi események száz éves évfordulója alkalmából megjelent két összefoglaló munkája se különbözik tôlük, s ugyanez vonatkozik Helmut Grössing 1973-ban napvilágot látott könyvére is. Hasonlóan fest ez a kérdés a parancsnok, Wenzel Messenhauser monográfiájában is. Az említett szerzôknek szinte mindegyike tág teret szentel a császári csapatok tevékenységének, miközben jóval kevesebb figyelmet fordít a felkelôk mûködésére. Az osztrák kutatók közül alighanem Windischgrätz életrajzírójának, Paul Müllernek a tollából származik a tábornok legérettebb értékelése: [Bem] „ragyogó stratéga – rendkívüli akaraterôvel megáldott ember, de a várossal mit kezdett volna! Egyike azoknak a boldogtalan, hontalan lengyeleknek, akik mindig ott tûntek fel, ahol forrongott a világ, azt remélve, hogy a lángokban újraszülethet elveszett hazájuk – Bécsben tehát csak e cél elérésének eszközét látta.” E megállapítás sajnos nem párosul bôvebb magyarázattal. A lengyel irodalomban a hangsúlyokat máshol helyezik el. A tábornokot dicsfénybe vonni persze általános szabály, anélkül azonban, hogy új adatokkal megalapoznák azok a szerzôk, akik Dunder vagy Helfert kutatásaihoz képest új forrásokat nem ismernek. Ez csak fokozza a zavart és megnehezíti, hogy a problémára, mint egészre összpontosítsuk a figyelmünket. Különösen rossz fényt vet Bemre az ismeretlen szerzô által írt és St. Gallenben kiadott Bem in Wien (Bem Bécsben) címû vékony német nyelvû kiad-

vány. Számos eleme arra mutat, mintha Eduard Kuchenbäcker, a bécsi Mûegyetem egykori professzora írta volna, aki a felkelés alatt egy ideig Bem mellett segédtisztként szolgált. Az is lehetséges, hogy Daniel Fenner von Fenneberg az írója, aki a felkelés egyik legfontosabb parancsnoki beosztásban Bem és Messenhauser ellenlábasa volt. 1851-ben mindketten Svájcban tartózkodtak. A kis terjedelmû könyv jelentôségét az emelte meg, hogy Chudzikowska kritikátlanul átvette adalékait, s így nagy példányszámban megjelent életrajzában torz képet fest be Bem 1848-as októberi tevékenységérôl. A Bem in Wien ugyanis nem más, mint gúnyirat, a szerzô fantáziájával hevített gyûlölettûzhányó. Nemcsak a tábornokot kormozza be, hanem élve az alkalommal, a bécsi megmozdulásban közvetlenül vagy közvetve odaadóan részt vett többi lengyelt, így köztük Adam Potockit és a felkelés tüzérparancsnokát, Edward Jelowicki ezredest is. Kovács István tudatában lévén Chudzikowska értékelése hiányosságainak, a népek tavaszának bécsi epizódjára csak röviden tér ki, annál bôvebb teret szentel viszont a tábornok késôbbi tevékenységének. Így nekünk kiaknázatlan forrásokra kell támaszkodnunk. Új kép rajzolódik ki elôttünk a bécsi Kriegsarchiv, a Haus-, Hofund Staatsarchiv, valamint az Österreichisches Staatsarchiv idevágó iratcsomóit átnézve. Rendkívül fontosak Bem segédtisztjeinek, különösen a lengyel tábornok mellett az utolsó pillanatig kitartó Szymon Zulawskinak jegyzôkönyvben rögzített vallomásai.

A rendôrségnek 1850 áprilisában készített bô beszámolók sok ismeretlen részletre rávilágítanak. Zulawski minden bizonnyal tudta, kit fenyeget börtön, s kit helyeztek már szabadlábra. A felkelésben részt vett lengyelekkel szemben bizonyos távolságtartás jellemzi, mert egyes tényeket elhallgat. Miközben pontosan emlékszik azokra a házakra, ahol harcok folytak, átsiklik kulcsfontosságú eseményeken. Ez a magyar szabadságharccal magyarázható, amelyben nagy számban vettek részt honfitársai, akiknek árthatott volna vallomásaival. A volt segédtiszt rendkívül érdekes beszámolóját az alábbi szavakkal zárja le: „A sors rendelése folytán részt vettem ezekben [az eseményekben], így a birtokomban lévô információk hitelességéért jót tudok állni”. Szintén más fényben tûnnek föl az októberi események tanúinak beszámolói, köztük a bécsi Elitcorpsot felállító, a magyar szabadságharc leverése után kivégzett Ludwik Hauktól származó információk. Nem hagyható figyelmen kívül az a, Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök és Aleksander Bach belügyminiszter részére készített, tartalmilag kivonatolt magyar röpiratgyûjtemény sem, amelyet inkább németországi, mintsem galíciai vagy bécsi illetôségû személy állított össze. Nélkülözhetetlen kiegészítô adalékokkal szolgál az osztrák magyar határon a Lajtánál álló magyar hadsereg parancsnokának, Móga János altábornagynak és Pulszky Ferenc államtitkárnak a levelezése. Ez utóbbinak élete vége felé papírra vetett visszaemlékezése azonban számos pontatlan információt tartalmaz. Ekkori be-

számolóját nem árt szembesíteni 1848 októberében kelt leveleivel. Végül szólnunk kell a korábban említett Fenneberg memoárjáról, amelyet, noha végtelenül elfogult és tisztességtelen, nem hagyhatunk figyelmen kívül. A képet kiegészítik a császári rendôrség által elfogott olyan fontos beosztásban lévô felkelôk nyomozati aktái, mint Jelowicki ezredeséi, Aleksander Peplowskiéi – ez utóbbi Bem segédtisztje volt – és másokéi. Már az október eleji események vizsgálatánál számos talányba ütközünk. Az egyik az, miként jelent meg Bem a monarchia fôvárosában. A Bem in Wien szerzôje azt állítja, hogy az osztrák parlamentnek, személy szerint e parlament elnökhelyettesének, Franciszek Smolkának sikerült a tábornok támogatását megnyernie. Pulszky másként látja a kérdést. Szerinte egy bizonyos napon Galíciából Bécsbe érkezett Szirmay Pál, a magyar kormány kiküldöttje, aki Karlsbadban találkozott Bemmel. Az is lehet, hogy már Lembergbôl Bem társaságában kelt útra a cseh fürdôhely felé, s ô beszélte rá a tábornokot, álljon magyar szolgálatba. Noha a cseh gyógyfürdô félre esett a monarchia fôvárosába vezetô útvonaltól, de ha tudjuk, hogy Bem milyen gondosan kúrálta begyógyulatlan lábsebét, miközben, mint nemegyszer máskor, most is húzta-halogatta az idôt, magyarázatot találunk a kitérôre. Miután a tábornok Bécsbe érkezett, biztosítékot várt a magyar kormányt képviselô Pulszkytól arra vonatkozóan, hogy a forradalmi hadak vezérletében részt vesz. A magyar kiküldött szerint e beosztást Bécsben Wenzel Messenhauser már felajánlotta Bemnek, amit Pulszky a kormánya nevében jóváhagyólag tudomásul vett. Némileg másként mutatja be a történteket Zulawski. Szerinte Lembergben „Kossuth két emisszáriusa Bem és Dwernicki tábornokokat próbálta megnyerni. Ez utóbbi azt válaszolta, hogy »ô mindebben csak a lengyel nemzet romlását látja, s ehhez nem járul hozzá«. Bem az ajánlatot közvetlenül a magyar kormánnyal akarta megtárgyalni”. Zulawski korábbi vallomása szerint Pulszky államtitkár Kossuth utasítására – elsôsorban Wladyslaw Sierakowski követ révén – váltott több levelet Bemmel. A tá-

bornoknak ezer dukátot küldtek, hogy Lembergbôl Magyarországra utazhasson. Egy másik lengyel, Aleksander Jazwinski, aki szoros kapcsolatban állt Osztrolenka hôsével, állított be Bécsbe azzal a hírrel, hogy Bem rövidesen megérkezik. Ezt követôen a nemzeti gárda parancsnoka, Wenzel Messenhauser arról állapodott meg Pulszkyval, hogy „Messenhauser a proklamációk írásával szorgoskodik, s a felfegyverzett egységek voltaképpeni parancsnoka Bem lesz”. A lengyel tábornok minden bizonnyal október 12-én érkezett a fôvárosba, bár egy császári kém jelentése szerint már két nappal korábban ott volt. Az apróbb eltérésen nem kell csodálkoznunk, mert e segédtisztet késôbb osztották Bem mellé. Mindkét beszámoló egyetért abban, hogy Bem a leopoldstadti Zum schwarzen Adler fogadóban lakott. Aligha lehet téves az a feltételezésünk, hogy Bemet már korábban, Lembergben megnyerték a magyar ügynek, s ezt követôen Karlsbadon keresztül fordította szekere rúdját Pestnek. Már akkor állandó kapcsolatban állhatott a magyar emisszáriusokkal, elsôsorban Szirmayval, s az is logikus, hogy levelezett a Bécsben mûködô államtitkárral, Pulszkyval. Valójában neki köszönhetô, hogy a tábornok megjelent a császárvárosban. Bem az október 6-i bécsi események hírére indult el, hogy találkozzék vele. Itt Messenhauser fôparancsnok hivatalosan felajánlotta neki, hogy vegye át a felkelés

katonai vezetését, s ezt Pulszky a magyar kormány nevében helyeselte. Az osztrák parlament nem vett részt Bem megnyerésének folyamatában, ellentétben azzal, amit a Bem in Wien szerzôje állít. Egy ilyen következtetésre csak az juthatott, aki voltaképpen beavatatlan szemlélôje volt a forradalmi Bécsben zajló októberi eseményeknek. (…) A fôvárosban a nagypolgárság mellett még a két legfontosabb néprétegnek volt befolyása. Az egyik a köznép, vagyis a kisiparosok és bérmunkások, akiknek nem volt veszítenivalójuk, és válságos pillanatokban a forradalom hajtómotorjává és tartóoszlopává váltak. A másik cselekvô és független erôt az akadémiai légióba tömörült diákok alkották, akik a nagypolgárság és a proletáriátus közötti törésvonala mentén sorakoztak fel, s végig odaadó hívei maradtak a demokrácia ügyének. A városban a bécsi parlament örvendett a legnagyobb tekintélynek, ezért mindenki rászegezte tekintetét. Az említett álláspontok és törekvések ütköztek egymással és nehezítették az általános tisztánlátást. A Constitution szerkesztôje, Hauk nem véletlenül írta, hogy mindenek elôtt azok ontották a vérüket, „akiknek az októberi forradalom okairól és céljáról halvány fogalmuk sem volt”. Ebben a bonyolult helyzetben osztottak fôszerepet Józef Bemre, de nem a fôparancsnokit. A megbízás szerint Bem a fôparancsnok segítôje lett. „A szerencsétlen [bécsi] októ-

Bem bevonulása 1848. október 25-én a Praterbe.

47

Bem József hirdetménye 1848. október 20-án.

48

beri napokban – írta egy ismeretlen megfigyelô – a parlament nem tudta, hogy minden erejével az alkotmányos rendet kell-e védenie, vagy bízza inkább a monarchia eljövendô formáját az események sodrására. Ebben a helyzetben mindenki a városi tanácstól várta volna a döntést – míg az a nemzeti gárda parancsnokságára függesztette tekintetét, a parancsnokság viszont a nép hangját igyekezett meghallani. A tanácstalanság és a kétségek idején az egyik legkiválóbb férfiú hírében álló Bem tábornok személye – érthetô módon – az alkotmányosságtól tartó föderalistáknak, a német egységpártiaknak és a republikánusoknak egyaránt utolsó reménye lett.” Józef Bem tábornok hivatalosan október 14-én jelenik meg elôször a bécsi arénában: „Hirdetmény. Bécs és vidéke nemzeti gárdájának fôparancsnoksága örömmel tudatja a nemzetôrséggel, a mobil gárdával és a mindenkivel, hogy a híres Bem tábornok a stratégiai ügyek fölött átveszi a vezetést. Bécs, 1848. október 14. Messenhauser ideiglenes fôparancsnok.” Zulawski szerint Messenhauser fôhadnagynak, akinek alakulata korábban Galíciában állomásozott, a lengyel tábornokkal ott kötött személyes ismeretsége, bizonyára hozzájárult Bem gyors megválasztásához. A bécsiek számára azonban Józef Bem vadidegen volt. A tábornok külleme és érintkezési módja sem keltett bi-

zalmat. Ugyanis „alacsony, sovány testalkata oroszos pisze orral, kerek szakállal párosult; mondhatni kiköpött szláv kinézettel bírt. – Franciául, lengyelül és tört német nyelven beszélt, köznapi viselete [a lembergi nemzeti gárda uniformisa] sötétkék, karmazsinvörös hajtókás kabátból, fekete nadrágból és magas szárú, sarkantyús csizmából állt. Gomblyukában a[z 1831-es] felkelésben kapott aranyérdemkereszt szalagját viselte, fejfedôjéül fekete kalap szolgált, amelyet német sassal feltûzött fehér toll díszített. A jägerzeilei barikádnál fekete köpenyt viselt, s jobbjában távcsövet tartott.” A tábornok jóval idôsebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt. 1848 októberében ötvennégy évesnek mondhatta magát, miközben a körözôlevele külsôleg „hatvan – hetven évesnek” írta le. A zárkózott, kemény katonai fegyelemhez szokott parancsnok, aki tüntetôen ismételgette beosztottjainak a „gondolkodni!” szót, parancsszerûen gurgulázva az „enken”-t (denken!), rendkívül bántotta az ilyesfajta csipkelôdésekre szerfelett érzékeny németeket. Az emberekben baráti érzések helyett az elsô pillanattól kezdve ellenszenvet keltett maga iránt. A távolságtartásukhoz az is hozzájárult, hogy a tábornok közvetlen környezete fôként lengyelekbôl és magyarokból állt. (…) Bem nem találkozott Móga ve-

zérkari fônökével. Kétséges, hogy egy ilyen találkozásra egyáltalán sor kerülhetett volna. Kismarton hozzávetôleg 50 kilométerre fekszik Bécstôl, s Bemnek oda-vissza ellenséges vonalakon keresztül kellett volna átjutnia. Lehet, hogy külön e célra császári egyenruhákat varrnak neki: egy tábornokit és két törzs- vagy fôtisztit. Ilyenek arra az eshetôségre is készültek, hogy a tábornoknak menekülnie kell Bécsbôl. Ami a tábornok terveit illeti, Zulawski beszámolója teszi ôket egyértelmûvé: „Bizonyos forrásokból ismertethetem Bem, Messenhauser és Móga tervét és azt, hogy miként akarták együttes erôvel legyôzni Windischgrätz herceget Bécsnél: Mialatt Móga Schwechatnál nyomul elôre, Jelowicki ezredesnek annak megakadályozása lett volna, hogy a császári csapatok a Duna vonalán Simmeringnél és a Praternél egyesüljenek. Bécs falain túl oldalsó irányból Nussdorfnál pedig Bemnek kellett volna úgy mûködnie, hogy Windischgrätz három irányból csapdába kerüljön. A sáncok vonalát ezalatt a nemzeti gárda védte volna Messenhauser parancsnoksága alatt. A terv megvalósítása azonban rövid idôn belül elháríthatatlan akadályokba ütközött: nem volt elég ágyú és tüzér, s míg a mozgó gárdák tagjait a kifizetési jegyzékek a valóságos lélekszám kétszeresének mutatták, a nemzeti gárda különösen a tüzérség és a lovasság kevés hajlandóságot mutatott a harcra”. Zulawski szerint Bemnek volt még egy, trójai falóra emlékeztetô terve is: levegôbe akarta röpíteni a barikádokat akkor, amikor az ellenség ellepte ôket. Az ötlet azonban Messenhauser ellenállása nyomán megbukott. „Jelowicki ezredes ehhez már elkészítette a puskaporral töltött fakígyókat, amelyeket Federmann állítólag látott a Belvederben. Azt, hogy Bem tervét nem vetették el teljesen, az a beszéd is bizonyíthatja, amely a mozgó gárda Belvederben történt felesketése után hangzott el: »Katonák, álljatok készen, rövidesen Bécsben lepjük meg, s fegyverezzük le az ellenséget.«”. Így emlékezik vissza Bem segédtisztje, de a védôk enélkül is hiányt szenvedtek puskaportban. Az elsô terv érdekesnek mutatkozott, de megvalósításához legalább 25 000 emberre lett volna szükség. A bécsi viszonyokat is-

merve ez túlzó volt, mint általában Bem tervei, aki maroknyi emberrel sokszoros túlerôt is hajlandó volt megrohanni abban a reményben, hogy példája lángra gyújtja és magával ragadja a többieket. Október 25-én csak az alábbi egységek álltak Bem rendelkezésére: Eisenbach mesterlövészei, az akadémiai légió, Ludwik Hauk frissen alakult önkéntes alakulata, az olmützi, a brünni és az itáliai légió, a munkásosztag s néhány kisebb egység, továbbá a harcszomjas lengyel légió két százada, valamint a csak huszonöt fôt számláló lengyel dzsidásszakasz, amelynek tagjai a magyar testôrgárdától elkobzott mutatós lipicai méneken ültek. Ezek az egységek azonban a legcsekélyebb harci tapasztalattal sem rendelkeztek. Az ellenség megzavarását célzó kitörések már csak azért is kívánatosak lettek volna, hogy az újoncokkal puskaport szagoltassanak. A legelsô elvetélt kitörés után Bem újabbat készített elô. Ezúttal is adjuk át a szót a szemtanúknak, akik közül sokan beszámoltak a vállalkozásról. „Október 25-én hajnalban visszatértem a Belvederbe, ahol egy légionista átnyújtotta a fôparancsnok arra vonatkozó írásbeli parancsát, hogy azonnal jelentkezzem Bem tábornoknál – vallotta ?u?awski. – Bem éppen Bécs környékének helyszínrajzát fürkészte, de miután adjutánsa, Kopetzky felhívta jöttömre a figyelmét, rám nézett és megkérdezte: »Messenhausertôl jövök-e és hány emberem van a tüzérlaktanyában?« Válaszomra, hogy nincs több, mint hatszáz, Bem így reagált: »Rendben van, azonnal vonuljanak a Jägerzeilére [Leopoldstadtba].« [Bem] mobil gárdához intézett rövid parancsaival elsiettem, s a Braulich ôrnagy alatt álló gárda katonái remegô inakkal hagyták el a laktanyát. Délután Bem a Jägerzeilére megérkezvén elrendelte, hogy Wittenberg ezredes vegye birtokba osztagával a gôzmalmok menti utat, ôt pedig várja a Prater rondónál, a császári nyári palota (Lustschloss) elôtti fasorban. Ô a bécsi vadászcsapat (amelyet Arbeiter-Eliten Corpsnak is hívtak) és a Kunzelmann parancsnoksága alatt álló és a magyar testôrségtôl elkobzott lovakon feszítô harminc dzsidás valamint két hat fontos ágyú élére állt. A kitörésnek az lett volna a

célja, hogy elfogja a nyári palotában lévô 200 ellenséges katonát. Bem utasított, hogy derítsem fel a környéket. Jelentettem neki, hogy a nyári palotát tényleg megszállták a katonák, de a roham aligha kecsegtethet sikerrel, mert felkészülten várják a támadást. Azt tanácsoltam, hogy a mozgó gárdákkal együtt vissza kellene fordulni. Mire Bem e szavakkal fordult hozzám: »Maga fél a golyótól. Így hát maga megy elôl. A roham sikerülni fog.« Bem nevetett, én pedig kénytelen-kelletlen elôl lovagoltam. Leszállt az este – a két ágyút felállították a fasorban, és lövésre készen a palotának szegezték. Bem adjutánsainak, Velentinnek, a karját magyar nemzeti színû szalaggal övezô Horetzkynek és Wittenbergnek, kinek a keresztnevére ma sem emlékszem, népes kíséretétôl karéjozva s a mögöttük masírozó rohamoszlop élén lovagolt a császári csapatok által állított csapda felé. A ló ösztönére hagyatkozva a fasor bal oldalán haladtam, s mire a nyári palota elôtti térre értem, már olyan sötét volt, hogy a fák szinte feketén beleolvadtak az épületbe. Már-már rémeket láttam, amikor hirtelen sortûz dördült, néhány lovas és gárdista a földre zuhant, s máris futott, ki merre látott. Bemet, kíséretének két-három emberén kívül, mindenki magára hagyta. Az ágyúsok és dzsidások is elinaltak. Az egész környéket fegyverropogás verte föl, az eszeveszetten menekülô gárdisták össze-vissza lövöldöztek. A császári különítmény érthetetlen módon nem használta ki a zûrzavart és így a Horetzky erôfeszítéseinek következtében sikerült a tüzéreket és a dzsidásokat összeszedni és viszszavinni. Bem elégedetlenül érkezett meg a Jägerzeilére, mert a magával vitt 800 emberbôl alig száz, ha visszatért, a többiek fegyvereiket elhányva szétszéledtek a Prateren. Wittenberg ezredes azzal a rémhírrel ügetett be a városba, hogy Bemet elfogták és rajta kívül többen is fogságba estek. Messenhauser falfehéren jelent meg a Jägerzeilén, s Bemmel együtt tért vissza a városba, ahol az utóbbi kijelentette: »Bécs el fog veszni«.” (…) A város számára nem maradt más, mint vagy az ellenséggel tárgyalva minél elônyösebb megadási feltételeket kialkudni vagy harcolni. E két korábban is érzékelhe-

tô törekvés a küzdelem végéig napirenden van. A Bem és Messenhauser által közösen beindított hadigépezetet az ellenség nem tudta megállítani. A fôváros a döntô összecsapásra készült. A hátországi gárda ôrjáratai – a városi tanács tiltakozása dacára – sorra kutatták át a házakat, fegyvert és lôszert keresve. A gárdába rengeteg embert soroztak be erônek erejével, s nagy tömegeket rendeltek ki a barikádok építéséhez. Övükbe dugott lôfegyverrel korzóztak a legények, de szemmel láthatóan a nôk sem akartak e tekintetben lemaradni a férfiak mögött. A bécsiek többsége azonban közömbös maradt: kávéházban borozgatott és süteményt majszolt, mit sem törôdve a sarkon túl halálos sebet kapott szomszéddal. Október 26-án Windischgrätz támadást indított a város ellen. A legnagyobb nyomás – mint várható volt – Leopoldstadtra nehezedett. Bem Jelowickivel együtt több utcát – köztük a meghatározó szerepet játszó Jägerzeilét – zárt le kettôs barikád emelésével. Az úgynevezett csillagbarikád hátsó oldalát kôhalmokkal erôsítették meg. Az egész barikád félkörívet alkotott: hátsó pereme fél öllel meghaladta a homlokzati oldalt. Hat ágyú védte kétszáz fônyi kezelôszemélyzettel. Ily módon a hídfeljáratokat és a város szívét egyaránt védeni lehetett. Bem tábornok az elsô pillanattól fogva az utolsóig a Jägerzeile és Tabor negyedek barikádjainál tartózkodott. A Belvederbôl oda helyezte át a hadiszállását. A kapcsolatot Messenhauserrel lengyel dzsidások révén tartotta, akik a barikádok mögött várakoztak. A harcok kezdetén „úgy kívánták, hogy a csillagsánc ormára kitûzzék a német zászlót, amelyet egy jägerzeilei bérházban lakó asszony vitt oda, s a védôk most német színek és azon jelszavak alatt harcoltak, mint: »A császár szaváért, Bécs becsületéért, a német hazáért.« Hirtelen feltûnt egy magyar zászló is; ki akarták tûzni a német mellé, de csak a hátsó barikádon jutott neki hely.” Este felé a császáriak látszattámadást intéztek, mire a pánikba esett gárdisták már-már menekülésre fogták. „Ekkor jelent meg Bem tábornok oly nyugalmat és hidegvért tanúsítva, amely vész idején csak a hôsökre jellemzô. Látva a menekülô-

49

50

Moritz Smetz 1848-ban

Franciszek Smo1ka

Rudo1f Kiszling

ket, segített a megcsappant létszámú vitézebb gárdistáknak az ágyút a Jägerzeile közepére tolni, ahol katonai támogatás nélkül, nyílt téren elszántan várta az ellenséget, jelentést téve egyidejûleg a fôparancsnokságnak a kialakult helyzetrôl, s azonnali segítséget kért. Bécs még aznap éjjel elesett volna, ha az ellenség elôrenyomul.” De nem tette azt, és az erôdítéseket ismét megszállták a város védôi. A következô napon csak kisebb összecsapásokra került sor. Bem ezt a sáncok erôsítésére és új barikádok építésére használta ki. Minden ôrhelyet körbejárt. Megáll egy égô háznál, s szokásához híven parancsra emlékeztetô pattogó hangon kérdezte: „Hol vannak a pumpák? Hol vannak a tûzoltók?”, mire az adjutánsa gyorsan elszaladt Leopolstadt községtanácsára, és segítséggel tért vissza. „Október 28. összes csatajelenetei közül a jägerzeilei véres összecsapás maradt a leginkább emlékezetre méltó epizód – írta a harcok egyik literátor-résztvevôje. – Némelyek forró feje, felhevült szíve, utolsó lélegzete ott a gránitkockákon talált nyughelyet. Lelkes ifjak, akik azt hitték, hogy harcuk jogos és szent ügyet szolgál, hôsként küzdöttek, elôttük tisztelgünk, akik e szép helyen haltak meg az eseményektôl áthatott érzülettel, elôttük tisztelgünk a harcban tanúsított önfeláldozásukért. Azt pedig, hogy forró vérüket nem tiszta ügyért, nem a haza és a szabadság puszta védelmében ontották, hanem a belsô ellenség ellen, a háborúk legszomo-

rúbbikában, a polgárháborúban, mélységesen fájlaljuk…” E szavak mindenek elôtt arra utalnak, hogy a városon, amelyet alig volt, aki védjen, mekkora csüggedés lett úrrá. Jóval kevesebb védô került ki, mint amennyi re egy 400 000 lakosú városban számítani lehetett, ahová rengeteg önkéntes jutott el a Lajtán inneni tartományokból. Azoknak a lélekszáma, akik valóban harcolni akartak, nem haladta meg a 7–8000 fôt – a csaknem teljesen passzívan viselkedô régi nemzetôrség mellett. (…) A Leopoldstadtért folyó harc már-már elveszett. E küzdelem során Bem kivívta maga iránt azok tiszteletét is, akik korábbi szándékait illetôen kétkedtek. „Bem imponáló vitézségének köszönhetôen sikerült visszaverni a négyszerte erôsebb ellenséget, s a Jägerzeilét pedig megôrizni Bécs védelmének centrális pontjaként”. A harc végsô szakaszában „Bem a német és magyar zászlókkal díszített barikádon maradt, maga töltötte az ágyúkat, s idônként a szalmafonatú fotelbe telepedve szeméhez emelte a távcsövet, amelytôl alig vált meg. A schleswig-holsteini nemzetôrség egyenruháját viselô Wehle nevû, prágai születésû fiatalember nem tágított mellôle. Bem az eszméletlenségig bátor volt, adjutánsai elhagyták, a kartács elfogyott, egy golyó horzsolta karját, amikor az ágyú mögül kibukkant. »Hol vannak a segédtisztjeim?« – kiáltotta többször felháborodottan, de senki se tudott kérdésére válaszolni”. A szemtanú igazságot szolgáltatott Bemnek. „Bem tábornok a barikádon

volt, s elképesztô bátorságot öntött a védôk maradékába, ami a legesküdtebb ellenségeinket is megdöbbentette; megsebesült a mellén, de még csak annyi idôre se lépett be a ház alkotta fedezékbe, hogy bekötözzék.” Az utolsó pillanatban a stájer légió trombitása letépte a német zászlót és eltette emlékül, Bem pedig, mint akik posztjukon strázsálnak, jól látható helyen hagyta a barikádon fekvô halottakat, s Leopolstadtból a házfalak takarásában a belvárosba vezette az utolsó gárdistákat. A visszavonulók átkeltek a hídon, amelyet leromboltak maguk mögött. A különféle vonalakon dúló harc egyre lanyhulva kora éjszakáig tartott, de a védôk a kartácsszilánktól megsebesült Bem nélkül lélekben már feladták. Annak ellenére, hogy a falakon még ellen lehetett volna állni a császáriaknak, a harc gyakorlatilag elveszett. A puskapor legfeljebb négy órára volt elegendô, s csak kevesen vállalták a további küzdelmet. A folyamatosan tárgyaló városi tanács újabb követeket küldött Windischgrätzhez, hogy kegyelmet kérjen Bécsnek.(…) Így ért véget a kiváló lengyel bécsi szolgálata. Távozása után Messenhauser a parancsnokok többségével és a városi tanáccsal még éjjel arra következtetésre jutott, hogy Bécset fel kell adni. Október 30-án hajnalban azonban a Szent István toronyból figyelô fôparancsnok a magyar hadsereg mozgására lett figyelmes. Ezt közölte a várossal, ami fellobbantotta az ellenállási kedvet. Akkor következett be Fenner von Fen-

nebergnek a fôparancsnoki harcálláspont ellen intézett sikertelen támadása. A magyarok azonban Schwechatnál vereséget szenvedtek a sárga-feketéktôl, és október 31-én Windischgrätz, megszegve a városi tanácsnak tett ígéretét, hogy békés körülmények között veszi át Bécset, több órán át bombázta a várost. A Burgtornál, a város fôkapujánál a lengyel légió Ludwik Hauk Elitcorpsával és a mariahilfi gárda maradványával együtt a végsôkig harcolt, de a császári hadak lehengerlô túlerejével szemben nem tarthatták magukat sokáig. Pár nappal késôbb elfogták és agyonlôtték Messenhausert, Blumot és Jelowickit. Ennek fényében Bem tábornok elmenekülése, akit a körözôlevelek szerint távollétében kötél általi halálra ítéltek, igazolást nyert. Felesleges feltenni a kérdést, hogy menekülése a gyengeség jele volt-e, amikor ellenségei is elismerték, hogy nagyon sokat tett. Ez a „csúnya” katona mintha vasból lett volna, kiváló katonának bizonyult, s errôl tevékenysége vége felé a bécsiek is meggyôzôdtek. Ha rokonszen-

vüket nem is, de tiszteletüket elnyerte, s kiváló szervezôi képességével, hidegvérével, ami sokak szerint az ôrületig ható adottsága volt, elismerést szerzett. „Bem tehetsége és személyes bátorság megkérdôjelezhetetlen, akárcsak szervezôi képessége is” – írta az irányában egyébként kelletlen Dunder. Nem véletlen, hogy Schwarzenbergnek Bemet olyan emberként mutatták be, akinek rendkívüli tettrekészsége révén minden idôk legtehetségesebb katonai vezetôi között a helye. A szolgálatára váró magyaroknak az élô Bemre sokkal nagyobb szükségük volt, mint a halottra. Sorsa beteljesedésének színtere Erdély volt. Válaszolni kellene arra a kérdésre is, hogy a lengyel tábornok hôs volt-e, avagy kalandor. Biztos, hogy nem volt kalandor, hanem kiváló katona, aki nem véletlenül került Bécsbe. Nem volt pénzsóvár zsoldos sem. Teljesítenie kellett a kötelességét, s ennek érdekében nem kímélte magát. A más eszmekörökben nevelkedett németek és osztrákok képtelenek voltak megérteni Bem Józsefet,

mint embert, aki mindenek elôtt a világtérképen nem létezô, az országrablók által felosztott, magasban lebegô lengyel–litván hazájáért küzdött. Bem meg volt gyôzôdve, hogy a bécsi udvari klikkre lesújtva hozzájárul a független Lengyelország helyreállításához. Annak az elvnek a szellemében harcolt mindvégig, hogy elôbb mi segítünk nektek, aztán ti nekünk a közös szabadság kivívásában. Még egy szinte magától megfogalmazódó megjegyzés: Wenzel Messenhausert a bécsiek értékelni tudták, s az osztrák fôváros egyik utcáját róla nevezték el. Hasonló módon tisztelték meg Robert Blumot és Julius Fröblt is. Józef Bemet nem érte ilyen megbecsülés, noha hozzájuk hasonló vitézséggel védte Bécset és a német egység ügyét. Úgy gondolom, hogy fôhajtásul egy emléktáblát a felsô Belveder falán ez a hontalan derék katona is megérdemelne, akinek kötelességérzete és céltudatossága mindenek fölött állt.

TOMASZ SZUBERT (Fordította Kovács István)

„Bem József – az örök remények hôse”

Bem József mellszobra a kézdivsásárhelyi céhtörténeti múzeumban. Vetró Andrásalkotása.

A Bem József Tarnówi Magyarbarátok Társasága 1956 decemberében alakult meg. Létrehozását a híres tállyai borkereskedô família 1935-ben Tarnówban otthont talált leszármazottja, Lippóczy Norbert kezdeményezte. A baráti társaság létrejöttét érzelmileg, szellemileg az 1956-os magyar forradalom készítette elô, amely Tarnówban is óriási visszhangot váltott ki. Rövid idô alatt több mint 125 liter vért, két vagon élelmet és több százezer zlotyt gyûjtöttek össze a magyaroknak. Az utóbbi összegbôl arra is futotta, hogy több száz magyar gyereket lássanak hónapokig vendégül. Magyarbarát társaság nemcsak Tarnówban alakult 1956-ban és 1957-ben, hanem Poznanban, Varsóban, Lódzban és máshol is. A lengyel párt és államvezetés a társadalmi nyomásnak engedve nem gördített akadályt e társaságok szervezése elé, jóllehet, hivatalosan csak lengyel–szovjet baráti társaságok létezhettek. A tarnówi és a lódzi magyarbarát társaságok kiállták a fél évszázados próbát: ma is odaadó és eredményes tevékenység jellemzi ôket. Tarnów városával azóta állok szoros kapcsolat-

51

ban, hogy a Nyolcvan huszár címû film – amelynek dramaturgja voltam – tüntetési jeleneteit fôterén forgattuk. Ekkor ismertem meg az életébôl tizenhárom esztendôt szovjet lágerekben eltöltött Lippóczy Norbertet is. Vezetésével több tízezer 19. századi emléket, könyvet, kiadványt, metszetet, dokumentumot gyûjtött össze a Bem József Magyarbarát Társaság. Ô kezdeményezte a Nagyszebeni (Erdélyi) csatakörkép – a Jan Styka és Vágó Pál vezette festôközösség alkotása – fellelhetô darabjainak számbavételét, felvásárlását is. Lippóczy Norbert 1995-ben elhunyt, de munkája töretlenül folytatódik. 2002-ben avattuk fel a városi fôút mellett a Bem–Petôfi székelykaput és az erdélyi hadjárat színhelyeit megörökítô kopjafa-parkot – a Zakariás Attila tervei után sepsiszentgyörgyi mesterek kifaragta alkotásokat. A város vezetôi 2008 decemberében Bem-évvé nyilvánították 2009-et. Bem születésének 215. évfordulója, az erdélyi téli és a nyári hadjáratok megvívásának 160. évfordulója és hamvai hazaszállításának 80. évfordulója szolgáltatott rá ürügyet. Megtisztelô számomra, hogy az évfordulós jelmondatául lengyelül napvilágot látott Bem-monográfiám címét választották: Bem József – az örök remények hôse. Ennek jegyében került sor 2009. március 14-én – Bem születésnapján és a magyar forradalom évfordulós elôestéjén – nemzetközi konferenciára, amely „három nemzet hôsének” életét és tevékenységét volt hivatott ismertetni és értékelni. Ezen három külföldi tartott elôadást: az Ausztriában élô Tomasz Szubert történész Bemnek az 1848 októberi bécsi forradalomban játszott szerepét ismertette, Szabó Zsolt – Kolozsvár képviseletében – Bem erdélyi emlékhelyeirôl számolt be, s alulírott Bem 1849-es erdélyi hadjáratáról beszéltem. A hadszínterek között száguldó tábornok Bem szerepe az 1849-es erdélyi hadjáratban

52

A Magyarország elleni katonai beavatkozás hadmûveleti tervét az 1832-ben felszámolt Lengyel Királyság helytartójának, Ivan Paszkevics-Erivanszkij tábornagynak, Jereván grófjának, Varsó hercegének katonai irodáiban dolgozták ki 1849 tavaszán. Ez a Havasalföldrôl Alexandr Lüders tábornok parancsnoksága alatt Erdélybe benyomuló V. orosz hadtestnek azt tûzte ki célul, hogy Erdélyt két-három hét alatt pacifikálja, majd Kolozsvárról Nagyvárad, vagy Nagyszebenbôl Szeged irányába kitör a Pannón Alföldre, s a magyar fôhadsereg hátába kerül. Lüders támogatására szolgált Maxim Grotenhjelm tábornok vezette vegyes orosz–osztrák hadosztály, amely a Borgói-szoroson és Radnai-szoroson betörve és Besztercét elfoglalva – szükség szerint – akár Marosvásárhely, akár Kolozsvár felé vonulhatott. Számottevô erôt jelentett az Anton Puchner távozása után Eduard Clam-Gallas tábornok által ráncba szedett erdélyi osztrák hadtest is, amelyet Bem elôször Erdélybôl, másodszor a Bánságból ûzött ki. Mind Grotenhjelm, mind Lüders kezét megkötötte az, hogy fontosabb lépéseiket egy ideig egyeztetniük kellett a távol fekvô orosz fôparancsnoksággal. Az ellenséges erôk – nem számítva a román népfelkelôket – 56.000 embert számláltak. Bem velük szemben mintegy 38.000 embert tudott felsorakoz-

tatni. Az erdélyi hadsereg ereje ennél jelentôsebb volt, de a legjobb csapatokból álló 12.000 fôs hadosztály a nyár folyamán mindvégig a Bánságban állomásozott. Ez a haderô még április közepén hagyta el Erdélyt, s Kossuth eredeti elképzelése szerint a Bánság felszabadítása és Temesvár bevétele után a tavaszi hadjáratot vívó magyarországi fôsereghez kellett volna csatlakoznia, amelynek vezényletét esetleg Bem vette volna át. A lengyel honvéd altábornagy azonban se a bánsági erdélyi hadosztály Dunántúlra vezetésére, se a fôparancsnokság átvételére nem mutatott hajlandóságot. És ezen nem lehet csodálkozni. A Malkowski tábornok vezetésével Orsovánál a Bánságba betört erdélyi osztrák hadtestet ugyan könynyedén visszaûzte Havasalföldre, de se Temesvárt, se Aradot nem sikerült bevennie. És Bem szinte a kezdet-kezdetétôl számolt azzal, amivel Kossuthék csak májusban szembesültek: az orosz beavatkozás veszélyével. Ennek elhárításához erô kellett… Erdély határain belül készen álló katonai erô. Ráadásul 1849 tavaszán Erdély nem szabadult fel teljesen. A gyulafehérvári erôdrendszer hermetikus körülzárása sem volt lehetséges. Az érchegységi román felkelôk rendületlenül tartották magukat, a szászok csak kényszerbôl hódoltak be, s május végéig a dévai vár is osztrák kézen volt. Bem nevéhez több pozitív sztereotípia is kapcsolódik. Az egyik, hogy a legnagyobb tûzben sem kímélte magát, a legveszélyeztetettebb pontokon is személyes példaadással lelkesített. És a lelkesedést pénzjutalommal is erôsítette. Ez valóban így volt. A politikai babérkoszorúra, amelyet szívesen helyeznek Bem homlokára, azzal szolgált rá, hogy a nemzetiségi kérdés bonyolultságát, a Bécs által történô manipulálhatóságát galíciai tapasztalatokból ismerte, s ennek jegyében a békés megoldásokra, a megbékítésre törekedett. Ez is igaz. De Bemet elsôsorban a katonailag konvertálható haszon motiválta. Amikor 1849 februárjában Beszterce és Naszód vidékét másodszor kellett elfoglalnia és pacifikálnia Urban ezrede betörései nyomán, azzal a javaslattal állt elô, hogy a román határôrezred településeit számolják fel, a szászokat szórják szét és helyükre székelyeket telepítsenek. Csányi László kormánybiztos és jelentései nyomán Kossuth alig tudták elejét venni a lengyel tábornok erre vonatkozó kezdeti intézkedéseinek. Ugyancsak Bem volt az, aki április 25-én parancsot adott az Érchegység elleni hadmûvelet megindítására, Abrudbánya megtámadására. (Igaz, Dragoš békeküldetésérôl nem kapott tájékoztatást.) Bem ugyanis nyugodt hátországot akart maga mögött hagyni, mivel ekkor még a Bánság gyors felszabadítása után foglalkoztatta Kossuthnak a fôvezérség elvállalására vonatkozó ajánlata. Bem május folyamán várta az orosz betörést, de nem ott és nem akkor, ahol és amikor ez a valóságban bekövetkezett. Amikor Grotenhjelm hadosztálya és Lüders hadteste benyomult Erdélybe, Bem éppen a fôparancsnokság átvételének feltételeirôl tárgyalt Nagyváradon Kossuthtal. Az, hogy a cári csapatok nem a könnyebben átjárható Orsovánál nyomultak be, hanem a Tömösi-szoroson és Törcsváriszoroson keltek át, meglepte Bemet. Bem négy hadosztállyal – a beszterceivel, a székellyel (vagy csíkszeredaival), a brassóival és a nagyszebenivel – akarta megvédeni a határmenti területe-

ket. A dévai hadosztály a gyulafehérvári erôdrendszert tartotta megfigyelés alatt és próbálta elzárni az Érchegység felôl. Egyetlen tartalékhadosztály (a kolozsvári) állt a rendelkezésére, de ez is csak korlátozottan, mivel erejének egy részét lekötötték az érchegységi román népfelkelôk. Ebbôl az következett, ha az oroszok áttörtek az ezeknek a határmentén szétszórt hadosztályoknak a vonalán, Erdély belsejében már nem állt kellô erô a feltartóztatásukra. Szerencsére Lüders július elején kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy a Székelyföld teljes pacifikálása nélkül Erdélyben nem tud biztonságos hátországot hagyni maga mögött az eredeti haditerv megvalósítása esetén. Márpedig a határvidék jellege miatt gyorsan és eredményesen újra és újra mozgósítható Székelyföldet a csíkszeredai hadosztály átmeneti széthullása és a brassói hadosztály szétzilálása után se érezhette legyôzöttnek. Elsôsorban azért, mert Bem megjelenése azonnal ütôképes sereggé tudta összekovácsolni a távollétében széthullott hadosztályokat, hadosztályrészeket. Ennek lehetünk tanúi június 25-én Désen, ahol a szorosok térségébôl megfutamodott besztercei hadosztályt vezette vissza Besztercére, amellyel két nap múlva már kemény harcot vívott Jádnál. Noha vereséget szenvedett, Grotenhjelm is visszavonult a Borgói- és a Radnai-szoros térségébe. Bem csak július 10-én hagyta el Besztercét, s tette át tevékenységének állandóan mozgó székhelyét a folyamatosan veszélyeztetett Székelyföldre. Itt, Sepsiszentgyörgynél aratta nyári hadjáratának elsô gyôzelmét július 20-án és 21-én, amelynek eredményeként Clam-Gallas tábornok hadtestét kiszorította Háromszékrôl. Arra azonban nem volt kellô ereje, hogy Brassót visszavegye, ezért azzal keltett nem kis zavart az orosz hadvezetésben, hogy az Ojtozi-szoroson át betört Moldvába. E hadmûvelethez 2300 ember állt rendelkezésére, köztük hat ágyú és nem egész két huszárszázad. Egyik célja az volt, hogy a moldvaiakat fellázítsa az orosz megszállók ellen. Ehhez több idôre és nagyobb gyôzelmek aratására lett volna szükség. A július 23-án Sósmezônél és Gorzafalvánál aratott második páros gyôzelem igazán lélektanilag a jelentôs: az oroszok elsô döbbenetükben Bákóig vonultak vissza. Ugyanitt vonták össze július 31-re a Moldvában szétszórt orosz csapatokat, hogy Bemet visszaûzzék Erdélybe. Ô azonban ekkor már Segesvár közelében az V. orosz hadtest derékhadával vívott ütközetet… Bemnek moldvai betörésének hírére ugyanis Lüders, aki már indulóban volt Magyarországra, viszszafordult, hogy a Székelyföldön számoljon le Bemmel. Segesvárnál valóban több mint háromszoros erôfölényben volt a nem egészen 3000 embert számláló erdélyi fôvezérrel szemben. A hôsi küzdelmet Petôfi halála tette jelképessé és ismertté. Bem az itt rendelkezésére álló erô kétharmadát elveszítette: 1300 honvéd sebesült meg, esett el, s mintegy 500 lett fogoly. Bem a rá jellemzi elszántsággal és a Kolozsvárról beérkezô hadosztállyal és más csapattöredékekkel kiegészített sereggel két nap múlva megindult Marosvásárhelyrôl a szabadságharc utolsó nagy gyôzelmének színhelye, Nagyszeben felé. A közel hatvan kilométer elôny tudatában arra számított, hogy a nyomában loholó Lüders csak augusztus 7én jelenik meg Nagyszeben alatt, amelyet július 19tôl Hasford orosz tábornok tartott megszállva a maga 5000 fôs hadosztályával. Augusztus 5-én este már

Bem a város gazdája. A vert orosz sereg a Vöröstoronyi szoros felé húzódott vissza. Bem arra számított, hogy másnapra megérkezik Stein Miksa ezredes futár útján odarendelt dévai hadosztálya. Helyette Lüders jelent meg a város alatt. Az augusztus 6-i nagyszebeni (más néven: nagycsûri) ütközetben a Bem parancsa alatt harcoló erdélyi hadsereg megsemmisült. Eleget tehetett Kossuth kérésének: megindult a Bánságba, hogy átvegye a magyar csapatok fölötti fôparancsnokságot. Bem mint vérbeli tüzértiszt, kiváló matematikus volt. Az ütközetek tervezésekor számított a különbözô csapatok, fegyvernemek óramû-pontosságú együttmûködésére. Különösen, ha az ellenség ugyanolyan erôsnek mutatkozott vagy – ami a nyári hadjárat során gyakorinak mondható – túlerôben volt. Ennek feltételei 1849 derekán nem voltak adottak. A nyári hadjáratban harcba küldött erdélyi honvédcsapatok csaknem a fele alig kiképzett újoncokból állt. Ez különösen a lovasság esetében éreztette hatását. Magyarországi segélycsapatokra nem lehetett számítani, mint decemberben vagy januárban és februárban. Ráadásul az erdélyi hadseregnek a Gábor Áron által öntött ágyúi nem bírták a heves tüzelést, megrepedtek… A kortárs orosz hadtörténészek, szemtanúk, mint Ivan Oreusz vagy Artur Adamovics Nyepokojcsickij (Lüders vezérkari fônöke) is kiemelik, hogy Bem személyes jelenléte erôkiegyenlítô tényezôként mindig érzékelhetô volt az ütközetek során. A hazatérô orosz tisztek is két honvédtábornokról beszéltek elismerôen: Görgei Artúrról és Bem Józsefrôl. Nyitott kérdés, hogy egy ötvenezer fôs hadsereg élén Bem hogyan állta volna meg a helyét. A mozgó harcok nagymestere, kiváló partizánparancsnok volt-e vagy tömeghadsereg eredményes vezetésére képes nagy hadvezér? Napóleoni méretû hadsereg egyetlen alkalommal állt a rendelkezésére: Temesvárnál. Bem itt játszott szerepét a fentebb említett szempontból nem lehet értékelni. A katasztrofális augusztus 9-i vereség oka ugyanis az volt, hogy honfitársa, Henryk Dembinski altábornagy a tüzérség lôszertartalékát még a csata elôtt útnak indította Lugos felé, s errôl honfitársát elmulasztotta tájékoztatni. A magyar ütegek a csata gyôztes szakaszában hallgattak el egymás után… Az a tevékenység, amelyet Bem a temesvári csata utáni kilenc napban kifejtett, pontosan jellemzi a lengyel tábornok egész életét, vérmérsékletét, céltudatosságát. Nem ismerte a reménytelenséget, a reménytelen helyzetet. Nagy romantikusként úgy érezte, amíg egyén, közösség, nemzet belülrôl föl nem adja, mindig marad egy szilárd pont, ahol az ember a lábát megvetve cselekedhet, megindulhat… a gyôzelem felé. Ennek jegyében akarta rábírni Kossuthot, hogy a kormányzói hatalmat vegye vissza, Görgeit, hogy ne tegye le a fegyvert: Erdélybe vonulva folytassa a harcot… Ezért bíztatta augusztus 16án ismét Déva felé masírozó katonáit, hogy az oroszok által birtokolt Piski-hidat ismét vissza lehet venni…, s Erdélyt fel lehet szabadítani, mint ez néhány hónappal azelôtt koratavasszal történt.

KOVÁCS ISTVÁN

53

Bem József nyomában Erdélyben Köszönöm a lehetôséget, hogy ismét Tarnówban lehetek, s egy nekem is nagyon kedves családi történetet idézhetek fel Bem kapcsán. Dédapám, Medgyes Bálint ugyanis Bem seregében szolgált, fôhadnagyságig vitte, részt vett oldalán a piski, a nagyszebeni, a vizaknai csatában, a gyulafehérvári vár körülzárásában, s a második szászsebesi csatában kapott súlyos sebet, ahol megtalálta ôt menyasszonya, Komáromi Orsolya, a késôbbi dédanyám, aki egy, az orosz seregben szolgáló lengyel orvos, Orzsechovszky segítségével megmentette ôt magának, pedig még a kozák pika is átjárta. Gyermekeimmel is végigjártuk az egykori csatatereket, s majd az unokáimmal is elzarándokolunk oda. Hiszen ilyenformán az, hogy én s számos elsô, másod, harmad és negyed unokatestvérem s leszármazottaink egyáltalán földi pályára kerültünk, az közvetve két lengyelnek: Bemnek és Orzsechovszky doktornak is köszönhetô. Ezért is él családunkban elevenen a Bem József tisztelete, amolyan házi szentünk. Igyekszem minél részletesebben feltérképezni az erdélyi Bem-emlékhelyeket, hogy segítsek azoknak a lengyeleknek, akik fel akarják az évforduló kapcsán keresni ezeket Szamoskrassótól Bereckig és Temesvárig. Tarnówban 1992-ben jártam dr. Kovács Istvánnak, az akkori követsé gi ta ná csos nak, ké sôbbi krakkói fôkonzulnak köszönhe tôen a volt is kolám néptánc csoportjá val, amikor S ejnybôl ha za fe lé jövet Engelmayer Ákos ma gyar nagykövet ott fogadta csoportunkat. Nagyjá ból a Bem útvona lát követve próbáljuk meg számba venni az egykor volt és a mai emlékhelye ket. A te le pülés ne ve ket ma gya rul, romá nul és né me tül is megadom, hogy könnyebben tudja nak tá jé kozódni az útra ke lô za rándokok. Né hány képpel is próbá lok se gíte ni. Bem tábornokot Kossuth Lajos 1848. december 1én nevezte ki az erdélyi haderô teljhatalmú fôparancsnokává, Teleki Sándor kíséretében elindult Nagybánya felé. Szamoskrassó – emléktábla, emlékszoba Bem tábornok 1848. december 13-án az egykori Darvay-kúriában szállt meg. 2000-ben emléktáblát lepleztek le, és Bem-emlékszobát is berendeztek együttmûködve a tarnówiakkal. Szamoskrassó – a Bem-emléktábla és -emlékszoba felavatásán készült közös fénykép.

54

Kolozsvár – emléktábla 1848. december 25-én vonul be, a fôtéri Telekiházban szállásolják el. A házon emléktábla. Felirata: „E házban volt szállva Bem József honvédtábornok 1848. december 25-iki gyôzedelmes bevonulásakor.” Feltehetôen Papp Gábor (1872–1931) festômûvész tervei szerint készítette Reimann Károly kolozsvári kôfaragó. 1898. december 24-én leplezték le. Az egykor földszintes épületet 1920-ban gróf Teleki Gézától egy román bank vásárolta meg. Ennek soviniszta indulatú vezetôi 1936. november 24-én eltávolították a táblát. Visszahelyezésére a bécsi döntés (1940) után került sor. Gheorghe Funar, Kolozsvár hirhedt polgármestere 1994. június 2-án feliratát bevakoltatta. Nem sokkal azután ismét helyreállították. A Mûvelôdés lengyel számában (1994/11) közöltük a lengyelországi diákok tiltakozását, ami a lengyel nagykövetség útján juttattak el a polgármesteri hivatalba. Bem nem vesztegelt sokáig Kolozsvárt, hanem Urban császári ezredes után nyomult és december 29-én Bethlennél megverte, visszanyomta Besztercéig, hol két nappal utóbb ismét megverte és négy nap múlva Borgó-Tihucánál kikergette az országból. Marosvásárhely: Bem József altábornagy szobra Bem József Marosvásárhelyt kapott elsôként egészalakos szobrot a forradalomra való emlékezéseknek is utat engedô, kiegyezés utáni Magyarországon. Az erdélyi hadsereg vezéreként Kolozsvár fölszabadítása után bevonult Marosvásárhelyre is, ahol csapatai egyesültek a háromszéki székely felkelôk seregével. A Bécsben öntött bronzszobrot, több lépcsôvel magasított ditrói gránitból készült talapzatra helyezték, és a város fôterén állították föl 1880. október 17-én, Huszár Adolf (1842–1885) szobrász alkotása. 1919. március 27-rôl 28-ra virradólag felderítetlen tettesek Marosvásárhely többi köztéri szobrával együtt talapzatáról ledöntötték. Késôbb Emil Dandea, a város hírhedt soviniszta polgármestere teljesen leromboltatta, és bronzanyagát eladta. A barbár cselekedet a lengyel állam részérôl diplomáciai tiltakozást váltott ki. A sé rült szobrot 1928-ban azzal az ürüggyel tették vonatra, hogy a varsói követségre szállítják, oda azonban soha nem érke zett meg. Bem S zeben ellen indult. Puchner csá szá ri ezredes össze szedte a rendelke zé sé re álló haderôt és a Ma ros vá sárhely fe lôl tá ma dó Bem elé sie tett. A két hadse reg ja nuár 17-én Gálfalvánál ta lálkozott. Bem ágyúi a ma gyarság ja vá ra döntötték el a csa tát. Bem más nap, a gyôze lem elônye it sze rencsé sen kihasználva, be vonult Medgyesre, ja nuár 19-én Nagyselykre s onnan S ze lindekre, egé szen S zeben szomszédsá gá ig nyomult elôre. Szelindek – emléktábla Bem a január 24-i szelindeki ütközet után egy héttel úgy döntött, hogy fôhadiszállását a jobban védhetô Vizaknára teszi át. Szelindeken 2007. nov. 6. emléktábla avatás. A bukaresti lengyel nagykövetség tanácsosa: Miroslaw Cieslik (angolul és lengyelül) üdvözölte az egybegyûlteket. Helyszín: a ház, ahol Bem fôparancsnoksága székelt (román, angol, lengyel, magyar nyelvû

Bem József egykori szobra Marosvásárhely fôterén Kolozsvár fôtere kb. tíz évvel Bem bevonulása után. Jobb sarkon a Teleki-palota, ahol emléktáblát helyezett el a hálás utókor (Veress Ferenc felvétele)

emléktábla), Szesztay Ádám magyar követségi tanácsos leplezte le. Bemutatkoztak és mûsort mutattak be a Bem József nevét viselô erdélyi iskolák: Lemhény és Újszékely. Vizakna – Honvéd-emlékmû A Nagyszeben elleni sikertelen ostrom után (1849. január 21.) Bem seregei Vizaknára vonultak vissza. Innen indítottak támadást a túlerôben levô osztrák hadak ellen. A február 4-i ütközet a honvéd csapatok súlyos vereségével végzôdött. Az elesett mintegy háromszáz honvéd holttestét az elhagyott sóbányák egyik aknájába temették. Ennek közelében emelték 1896. augusztus 10-én az 1849-es hôsök márvány emlékmûvét. 1920 után lerombolták. A városban emléktábla örökíti meg Petôfi szálláshelyét, azt a házat (ma Traian tér 3. sz.) ahol a költô 1849. január 29–február 4. között lakott. Bem S zerda helyre, majd S zászse bes re vonult vissza, ahonnan csak ügyes csellel me ne külhe tett, S zászvá ros ra. Itt be várta az ôt üldözô ellensé get. A sze rencse itt sem kedve zett. A csa tát elve szítette, sôt, mikor lovaglókorbáccsal ke zé ben ágyúinak vé delmé re sie tett, egy csá szá ri ka tona a korbá csát tartó ke zé nek középsô ujját ellôtte. Pis ki – Bem-emlékos zlop A dombormûves-felira tos emlékoszlop azt a he lyet je lölte meg, ahol Bem altá bornagy 1849. február 9-én gyôzelmet ara tott az ôt üldözô osztrák csa pa tok fe lett. A csa ta a S ztrigy folyón átve ze tô piski hídnál zajlott le. Az emlékoszlop fölállítá sát a Hunyad me gyei Törté nelmi és Ré gé sze ti Társulat kezde mé nyezte. 1899 körül. 1920 után eltá volították. 1990 után is mét megje lölték a he lyet. Alig pihent két napot, mikor Ke mény Farkas tól február 9-én reggel azt az érte sülést kapta, hogy az ellenség a piski hidat megtá madta. Bem e hír halla tá ra felkiáltott: „Ha a híd elve szett, Erdély is elve szett!” és Czetz ezre dest a fôse reggel Piskire küldte. A csa ta változó sze rencsé vel folyt, míg délután sike rült a császáriaknak Bem egész hadse regét megfuta míta ni. Bem haszta lan ugrott a futók elé be „Ne fuss magyar! Ne fuss magyar!” kiáltás sal. Czetz ezre des egypár szé kely szá zad tarta lékkal az elôre nyomuló csá szá ria kat megállította, és a futó honvé dek vissza fordulva, újra tá ma dás ba mentek át. A gyôzelmet még az est le szállta elôtt sike rült Bemnek kicsikarnia. A híd Bem ke zé ben ma radt és Erdély sem ve szett el.

Szkarjatyin tábornok síremléke a segesvári tömbházak között. Brassó fôterén a hatnyelvû emléktábla jelzi Bem egykori szállását.

55

A berecki Petôfi–Bem-emlékmû.

A szabadfalusi emlékmû felirata.

Bem-emlékmû a fehéregyházi Petôfi-múzeum kertjében.

56

Brassó – emléktábla Bem tábornoknak két emlékjelet állítottak az évtizedek során a brassóiak. A Cenk alatti város lakói azt a mai Tanács tér 4. szám alatti épületet jelölték meg, amelyben Bem 1849. március 21–24-e között tartózkodott, és amelynek erkélyérôl a Brassói nyilatkozatot felolvasva összefogásra buzdította a magyarokat, románokat és szászokat. Az eredeti, német nyelvû táblát az 1930-as évek végén eltávolították, majd miután 2002 februárjában a brassói Történeti Múzeumban rátaláltak, újra elhelyezték a ház falán. Ez a márványtábla érintetlen, viszont az idén 2004. március 15-én a Jacek Paliszewski bukaresti lengyel nagykövet és Kisvári Tamás bukaresti magyar katonai attasé jelenlétében leleplezett, román, magyar, német és francia nyelvû tábla eltûnt. 2008-ban új tábla készült, a korábbi feliratok mellett pedig Bem anyanyelvén, azaz lengyelül, illetve törökül is megszövegezték. Szabadfalu (Freidorf) – Temesvár Bem fôhadiszállásának helye és Petôfi-emlék A Temesvárhoz csatolt, egykor telepített német faluban az I. világháború küszöbén (1912. november 10.) állítottak díszes – építészeti szerkezetû – emlékmûvet Bem altábornagy honvéd fôhadiszállásának helyén, és annak emlékezetéül is, hogy Petôfi itt kapta meg 1849. május 3-án ôrnagyi kinevezését. Felirata: „E helyen állott 1849-ben Bem József honvédtábornagy fôhadiszállása, melyben 1849. év május 3-án Petôfi Sándor, hazánk koszorús lantosa ôrnagyi kinevezését kapta. E történeti tények örök emlékéül és a magyar szabadságharc félszázados évfordulója alkalmából állíttatott fel ez emléktábla 1899. július 30án közadakozásból.” Elôbb egy feliratos tábla készült el 1899-ben, a szabadságharc fél évszázados évfordulóján, majd az említett építményszerû emlékmû, mely a Somogyi-ligetben állott. Tervezôje Székely László (1877–1934) temesvári építész, Sipos András szobrász és Tunner Kornél kôfaragó munkája. A két világháború között súlyosan megrongálták. 1949. július 31-én, Petôfi halálának centenáriumán a Magyar Népi Szövetség új táblát állíttatott rajta. Újszentes (Vadászerdô) – a szabadságharc és Petôfi emlékmûve A Temes megyei kincstári telepítésû nagyközség (eredetileg Vadászerdô) többségükben Szentesrôl származó lakosai annak emlékezetére állítottak fel-

Bem József és Petôfi Sándor székelykeresztúri szobra.

iratos emlékmûvet közadakozásból, hogy 1849 májusában Bem altábornagy itt tartott szemlét csapatai felett. A honvédtisztek sorában ott volt Petôfi is. 1900. július 29-én avatták fel. 1920 után eltüntették. 1945. július 29-én közösségi összefogással új emlékmûvet állítottak föl a templom elôtti parkban. Ugyanitt a szabadságharc emlékmûvével egy idôben Bem József altábornagy tiszteletére a községháza falára helyezett emléktáblát avattak 1900. július 29-én. 1937. január 27-re virradólag felderítetlen tettesek a táblát a falból kiemelték, összetörték és darabjait egy kútba dobták. Kézdivás árhely – Bem mells zobra az új negyedben, Bem mells zobra a c éhtörté ne ti múzeumban Bem Nagyvá ra don Kos suthtal ta nács kozott, július 9-én az oroszok újra megtá madták Be met, aki Maros vá sárhely irá nyá ba vonult vissza. Onnan Há romszékre ment, Kézdivásárhelyt össze szedte a szé kely haderôt, július 21-én Kézdivásárhelyrôl kiindulva az Ojtoz-szoros fe lé vonult. Egy Bras sóból hozott sajtón prokla má ciókat nyoma tott, ame lye ken a moldva ia kat fegyverre szólította, hogy együtte sen verjék ki az oroszokat, és a török fennha tósá ga alatt állítsák vissza a fe je de lemsé gek sza badsá gát. Herzsa, Bákó, Akna vá sá ra csa tát nyert, de nem lá zadtak fel a moldva iak, július 24-én vissza húzódott Erdélybe. Berec k – Bem tá bornok és Pe tô fi pla kettje, – a ház, ahol Pe tô fi ta lálko zott Bemmel. Bem július 28-án moldvai hadjá ra ta után visszatért Ma ros vá sárhelyre. J úlius 30-án mintegy 5000 fônyi csa pattal Ke resztúrról S e ges várra indult, hol más nap, július 31-én ta lálkozott Lüdersz há romszor na gyobb hadse re gé vel. Fe héregyhá za – Bem-emlékos zlop a Pe tô fimúze um kertjében A csa ta délelôtt 11 óra kor kezdôdött ha talmas ágyúzás sal, amikor a le genda sze rint Bem egy jól irá nyított ágyúlövés sel sa játke zûen lôtte le S zkarjatyin tá bornokot, az orosz tüzérség pa rancsnokát. S íremlé ke S e ges vár ke le ti kijá ra tá nál a MOL benzinkút mögött van. Kezdetben Bem volt elônyben, de délután, mikor Lüders kozákjai a ma gyar hadse reg jobbszárnyát be ke rítés sel fe nye gették, a csa ta rend felbomlott, Bem ma ga is kényte len volt me ne külni. Hadse gédje, Zeyk Domokos fe dezte Bem vissza vonulá sát. S íremlé ke a Héjjasfalva nyu-

ga ti be já ra tá nál az út jobb olda lán látha tó. A futókat a kozákság vette üldözôbe. Ekkor esett el Pe tôfi S ándor is, aki több versé ben és ha ditudósítá sá ban örökítette meg Bem erdé lyi hadjá ra tá nak sok-sok ese mé nyét. Székelykeres ztúron – a Lengyel-fé le ba rokk ház a Fôté ren (Bem ha dis zállá s a), a Gyárfás -kúria elôtt Pe tô fi–Bem s zo bor, a kúria fa lán Bememléktábla. Székelyudvarhely s zo borpark – Bem J ó zs ef s zobra a fô té ren. Bem egyma gá ban érke zett meg augusztus 1-én Ma ros vá sárhelyre, 4-én Nagyselykre érke zett, onnan egye ne sen S zeben alá ment, 5-én Nagycsûrnél Hasford orosz tá bornokot megverte és S zebent másodszor is éppen olyan vá ratla nul elfoglalta, mint elsô ízben. De nem tarthatta meg, mert Lüders ma ga jött S zeben visszavé te lé re. Bem újra Nagycsûrnél ütközött meg Lüders se re gé vel, de a csa tát és azzal együtt S zebent is elve szítette. S zerda helyre vonult vissza, ahol ta lálkozott S tein ezre des sel, csa pataival együtt az erdé lyi hadse reg fôpa rancs noksá gát is átadta, és Te mes vár alá sie tett, hogy a Kos suthtól a ne ki felajánlott fôve zérsé get átve gye. Augusztus 9-én súlyos ve re sé get szenve dett. Görgei augusztus 13-án Vilá gos nál az orosz hadse reg elôtt le tette a fegyvert.

S ZABÓ ZS OLT *Elhangzott a tarnówi Bem-emlékkonfe rencián 2009. A héjjasfalvi Bem József–Zeyk Domokos emlékmû.

57

Kazinczy harmadfél százada KAZINCZY FE RENC NYOMÁBAN KÁR PÁTALJ ÁN

58

Az anya nyelv évé ben, Ka zinczy Fe renc szüle té sé nek 250. évfordulója alkalmá ból Kárpátalján is szá mos rendezvénysoroza tot, megemlé ke zést szerveznek a civilszerve ze tek. A nyelvújítás ve zéralakja sok szá lon kötôdik a kárpátaljai magyarlakta te le pülé sekhez, illetve a törté nelmi me gyék egykori intézmé nye ihez, az akkori tisztségvise lôkhöz és kivá ló közéle ti sze mé lyisé gekhez. Érde mes és ta nulsá gos gondolatban is a kora be li ma gyar iroda lom és kultúrpolitikus ve zéralakja nyomá ba eredni. Elôször o k ta tá s i sza k é rtô ké nt érke zett vidé künkre. Kora be li is kola törté ne ti feljegyzé sek sze rint Kazinczy Fe renc 1786-tól a kas sai tanke rület ele mi iskolá inak felügye lôje ként te vé kenyke dett, tanügyi ellenôrzés céljá ból is többször ellá toga tott Ungvárra. Ellá toga tott a törté nelmi egyhá zak is kolá iba, figye lemmel kísérte és se gítette a ruszin, zsidó és más itte ni nemze tisé gek is kolá it is. Többször váltott le ve let Ba csinszky András sal, a Munká csi görög ka tolikus me gyés püs pökkel, a 18. szá za di ruszin törté ne lem és mûve lôdés kiemelke dô alakjá val. Bacsinszky azért tartozott Ka zinczy köré hez, mert a püs pök úr nagy mûveltsé gû, szé les lá tókörû sze mé lyiség, tudós ember volt, mindent megtett, hogy növelje a munká csi egyházme gye és munká csi görög egye sült püs pökség te kinté lyét. Ungvá ron, püs pöki székhe lyén sokat fá ra dozott az orosz (rutén, ruszin) anyanyelvû okta tás megszerve zé sé ért, ehhez kért és kapott se gítsé get Ka zinczy Fe renc tôl. A nagy tiszte letnek örvendô tanfelügye lô úr mûködé sé nek ide je alatt orosz ele mi is kolák nyíltak Munká cson, Huszton, Técsôn. Tá mogatta a zsidó is kola megnyitá sát Ungvá ron. Tanügyi és más fontos kérdé sekben folya matosan kapcsolatban állt Ung me gye ve ze tôivel. A re bellis Ka zinczy Fe renc legmegrá zóbb élmé nye mégis a munká csi várfogsághoz kötôdik. Mint is me re tes fogsá gá nak csupán egy esztende jét Ka zinczy a munká csi várban töltötte. Naplójában Bereg me gyé be érke zé sé nek és útvona lá nak dá tumokra le bontott ese mé nye it is megörökíti. 1800. augus ztus 1-én fogolytársa ival érke zett Be regszászba. A vá sárra gyûlt embe rek gyümölcsöt adtak a foglyoknak, az alis pán toka ji bort, ke nye ret, húst, édes sé get küldött ne kik. Augus ztus 23-án Gá ton ebé deltek. Augus ztus 25-én érkeztek meg Munkács ra. Az író a vár nyuga ti ré szén álló épület harma dik eme le té nek ne gyedik cellá já ban ra bos kodott. 1800. Augus ztus 25-26-án kezdte meg bünte tésé nek le tölté sét.

1801. június 28-án sza ba dult a munká csi várból. Megjegyzendô, hogy az író össze sen 2387 na pot töltött el fogságban. Munká csi várbörtönhöz kötôdô Ka zinczy ereklyék között ôriznek egy kis piros bôrköté sû könyvet, amelyben ez a be jegyzés olvas ha tó: „Do lgo zá sa im a ’ munká cs i vá rba n 1800-1801. Mintho gy a z Orszá glá s ra b ja ina k tintá t ne m e nge d ne k, va s da ra bo ka t há nyta m e cze tbe , a ’ pa piro s t pe dig Kufs te inb ô l Munká c s ig ta rtó utunk a la tt lo p va sze re z te m”. A vasrozsdával írt kézirat Lessing, Osszián és Marmontel egy-egy mûvé nek fordítá sát tartalmazza. Cellá já ban egyszer felke res te egy ungvá ri orvos, Molnár, aki azonnal felis merte s emlé ke zett rá, hogy „pa tva ris ta ko rá ba n Ka zinczy gya k ra n já rt a z ô a nyó sá é khoz”. Ellátta hírekkel nagybátyja, Ka zinczy András és annak ve je, Kárner László fe lôl, aki Ungvár má sodik alis pánja volt. De térjünk vissza, sza ba dulá sá nak napjá ra. A várbörtön ka pujá ban köze li rokonai várták. Ekkor 1801. június 28-át írtak. Eljött érte testvé re, Ka zinczy J ózsef és uno ka öccse, Ka zinczy István. Úgy döntöttek, hogy egy munká csi polgá ri csa ládnál erôt gyûjte nek a ha za té rés hez. Naplója sze rint egy bizonyos S zmethanoviccsal a munká csi Trautel úrhölgynél va csoráztak és éjsza káztak. Feljegyzi, hogy „Tra ute l e gy gyö nyö rû hús o s blo ndine vo lt, de ne m e gyé b, mint e gy fé rjhe z me nni na gyo n vá gyó he té rá c s ka , a he té rá k ne me sb c la s s is á b ó l”. Más nap, június 29-én rokonai kísé re té ben hagyta el a vá rost. Ke resztül szelték az Ung-vidéket, éjsza kára Pálócra érkeztek, de gróf Barkóczy J á nos nem volt otthon, ezért úgy döntöttek, a foga dóban éjsza káznak. Itt Ungvá ron felke res ték és tárgyaltak Bacsinszky András sal, a Munkácsi görög ka tolikus me gyés püspökkel. Más ne me si csalá dokhoz is ellá togattak. Még koradélután hazafe lé vették az útjukat. Mint iroda lomszerve zô többek között Ungvárhoz is kötôdik. Ka zinczy Fe renc nek köszönhe tô Dayka Gá bor költô újra felfe de zé se, hiszen verse it ô rendezte sajtó alá. A hozzá közel álló Kárner László Ungvár má sodik alis pánjá tól érte sült elôször Dayka Gá bor sze rény költôi ha gya té ká ról, aki a Drugeth Gimná zium egykori ta ná ra volt. Az alis pán úr sze rezte meg Ka zinczy szá má ra az elhunyt költô verse it Fe ke te Imré tôl, az Ungvá ri Drugeth Gimná zium igazga tójá tól. Rajta kívül Kricsfalusi György gimná ziumi professzor is küldött ne ki tíz Dayka verset. A kora be li króniká sok sze rint Dayka 1795.december 20-án súlyos be te gen érke zett fe le sé gé vel, Reich Zsuzsan-

ná val Ungvárra. Le ta nította az 1795-96-os tanév elsô sze meszte rét, ezt köve tôen be tegsé ge elha talmasodott és 1796 októbe ré ben le mondott ta ná ri állá sáról és még ebben a hónapban elhunyt. Dayka Gá bort az ungvá ri Kálvá ria-he gyen fekvô közös te me tôbe te mették el. Tizenhét év eltelté vel te hát a Dayka Gábor költô körüli hallga tást, a fe le dô né ma sá got ba rátja, Ka zinczy Fe renc törte meg. Össze gyûjtötte és kiadás ra elôké szítette költôtársa verse it, amely saját kiadásá ban 1813-ban je lent meg. Megjegyzendô, hogy a költô hagyomá nyai ele ve nen él Ung me gye központjá ban, az egykori gimná zium elôtti té ren (ma az Ungvári Nemze ti Egye tem ve gyi ka ra van itt) költôi dicsôsé gét S zamovolszky Ödön szobrászmûvész örökítette meg, aki carra rai márványból fa ragta ki Dayka mellszobrát, felava tá sá ra 1909 októbe ré ben ke rült sor. További sorsa: 1945 után a szovje tek eltá volították a térrôl, s az ungvári ma gyarság kezde mé nye zé sé re 1994-ben he lyezték vissza ta lapzatá ra. 1991-ben az ungvári ma gyar középis kola felvette Dayka Gá bor ne vét. Szoros rokoni és baráti kapcsolatban állt több Bereg vidéki családdal, vidéki értelmiséggel is. Például Julianna húga Dercsényi János Bereg vármegyei táblabíró felesége volt, akitôl sokszor értesült a vidéken zajló eseményekrôl. Jól ismerte Balugyánszki Mihályt, a velejtei orosz pap fiát, aki késôbb a pétervári egyetem tanára lett és Beregszászi Nagy Pált. Bay György Bereg megyei fôszolgabíróval, majd alispánnal is levelezett. Mindezeknek már kapcsolat történeti irodalma is van Kárpátalján. Gondolok itt az ungvári Váradi-Sternberg János történész Ismeretlen Kazinczy-levelek és jegyzetek c. dolgozatára, amely Századok öröksége címû tanulmánykötetében jelent meg (Budapest - Uzsgorod) 1981-ben Ungvá-

ron. Foglalkozott több cikkében Keresztyén Balázs helytörténész is, ezek közzül figyelemre méltó Kazinczy Ferenc kapcsolata vidékünkkel címû dolgozata ( Kalendárium ‘92. Ungvár, 1991). Végezetül, sajnos nem hallgathatjuk el azt a tényt sem, hogy vidékünkhöz kapcsolható az emberek százait megtizedelô kolerajárvány is, amely a magyar irodalom és nyelvújítás vezéralakját is örökre ledöntötte lábáról. A futótûzként terjedô halálos járványról elôször Kazinczy 1831-ben Ungvárra készülô barátjától, Szemere Páltól megtudta, hogy Ugocsában és Beregben kitört a kolerajárvány, amit Máramarosból hurcoltak be a tutajokon sót fuvarozó oláhok. Elôször Újlakon, Csetfalván és Váriban észlelték, majd Csekében is elterjedt. Kazinczy aggódott a Csekében lakó Kölcsey Ferenc miatt: „Mely embert veszítünk, ha ôtet veszítjük el!” A himnusz költôje ezt a csapást túlélte. Munkácsról kapta a hírt, hogy a kolera feltartóztathatatlanul terjed Szabolcsban, Beregben, s elérte Cigándot, Zemplént is. 1831. augusztus 5-én már Széphalmon is észleltek megbetegedést. Mocsáry Antalnak írt utolsó levelét az író már nem tudta befejezni, mert a kolera áldozata lett. Ka zinczy Fe renc emlé ke öröke él az anya országtól elsza kított Kárpátalján, az itte ni ma gyarság köré ben is. Az ôsi munká csi várban emléktáblá val je löltük meg az itt ra bos kodó költô szenve dé sé nek színhelyét. A „ra bok honát” 1847-ben Pe tôfi S ándor is A munká csi várban c. versé ben is megörökítette: „Itt tûzé fö l piro s zá s z la já t a S za ba d s á gá na k Zrínyi Ilo na ? A sza b a d s á g hô s ine k ta nyá ja Íme , íme mo st ra bo k ho na .”

A kassai szabadkômûves mozgalom a 18. században A szabadkômûves mozgalomnak a mai Szlovákia területén nagy hagyománya van. Elsôsorban a két keleti város – Kassa és Eperjes büszkélkedhet a szabadkômûvesség tradíciójával már a 18. században, tehát abban az idôszakban, mikor a mozgalom még eredeti, illetve kevéssé megváltozott formájában létezett. Bár az elsô magyar szabadkômûves-páholy Eperjesen jött létre, a mozgalom a közeli Kassán volt aktívabb. Azokhoz a magyar városokhoz képest, melyekben már a 18. században mûködött a szabadkômûves-páholy (Eperjes, Selmecbánya, Besztercebánya, Pozsony, Miskolc, Buda és Pest), Kassán maradt fenn a legkevesebb, archív forrásból származó elsôdleges és másodlagos adat a mozgalom történetérôl. A kassai szabadkômûves-páholy nem szerepel a páholyok bécsi listáján, és a többi páholy nem tart vele kapcsolatot. Abafi a páholy alapítását „Zum brennenden Busch“ (Égô bokorhoz) címmel még 1780 elôttre teszi. A páholynak a szepesi páholy megbízásából kellett létrejönnie. Vezetô embere Török Lajos gróf lett volna, ám ô anyagi gondok miatt

Miskolcra távozott. Távozása után a kassai páholy megszûnt, tagsága a miskolci páholyba került át. Ha a páholy létezésérôl nincsenek is közvetlen bizonyítékok, a kassai társadalmi élet a 18. század 80-as éveiben ezt valószínûvé teszi. Fôleg az irodalmi élet volt élénk. A felvilágosodás képviselôi a kassai akadémia köré tömörültek. Bizonyítottan szabadkômûves volt Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid, a kassai akadémia tanára. Ôk adták ki 1788-ban a Magyar Múzeum folyóiratot. Bár a páholy feltehetôleg létezett, 1786-ban a szabadkômûves-rendelet értelmében tevékenységét be kellett fejeznie. A szabadkômûves-rendeletet II. József adta ki 1785-ben, ez a mozgalmat szabályozta a monarchián belül. A szabadkômûvességet csak a monarchia országainak fôvárosaiban engedélyezte, maximálisan 3 páhollyal. A rendelet bizonyos idôre elnémította a mozgalmat a monarchiában. A 18. század 90-es éveiben a kassai páholy már egész biztosan létezett. A „Zur ungefährdeten Tugend“ (A rendíthetetlen erényhez) elnevezést kapta. 1793-ban Abafi szerint már 34 tagja volt. A

59

60

páholy nagymestere a tanügyi hivatal igazgatója, Török Lajos gróf volt (Kazinczy késôbbi apósa), helyettese Dobay Dániel városi tanácsos, a tagok közé tartozott Viczay József, a város orvosa, Fried Sámuel szenátor és kereskedô, Fülöp városi tanácsos. Köztük volt Stetz Gáspár, eperjesi lakatos is, ami alapján arra következtethetünk, hogy a páholy Eperjesen is tartott találkozókat. A páholyt Kazinczy Ferenc is említi 1794. július 28-án, mikor a pesti Zur Vereinigung páholynak ír a kassai szervezet megújulásáról. Elsôsorban Török Lajos gróf jelenléte bizonyítja, hogy a társaság haladó gondolkodású nemesekbôl és polgárokból állt. A legjelentôsebb tagok egyike Kazinczy Ferenc író volt, aki Kassán kiadta az Orpheus címû folyóiratot, mely voltaképpen az ô szabadkômûves neve volt. Az Orpheus az akkori magyarországi történésekkel foglalkozott. Irodalmi, politikai, bölcseleti és költészeti témájú írásokból állt. Nagyrészt magyarul íródott, de német, francia és latin szövegeket is tartalmazott, melyeket magyarra is lefordítottak. A lap elsô száma például tartalmazza Rájnis József Vergilius-fordítását, a Miskolcról Kassára vezetô út útirajzát, Hamlet-fordítást, Diogenész és Rousseau mûveit. Benne van a Kassa környéki levegô címû vers is. A következô számban Lessing verseit és Eger útleírását találhatjuk, de például egy ódát is a magyar korona hazahozataláról. A folyóiratban voltak politikai vitairatok is, pl. a hírek formájának összehasonlítása Angliában és Magyarországon, de az 1781ben Brassó környékén talált vadember leírása is. Egy ilyen széles látókörû folyóirat a kassai értelmiség fejlettségérôl tanúskodik. Az Orpheusban az új államforma bemutatásánál az angliai, franciaországi, hollandiai fejlôdésre hivatkoznak. Fôleg az angol politikai viszonyok szolgálnak mérceként a hatalom új formáinak kialakításához Magyarországon. A folyóirat egy sor olyan írást közölt, melyekben az angol és magyar hatalmi viszonyokról esik szó, Rousseau értekezésérôl a lengyel kormányról, és elsôsorban egy terjedelmes traktátust arról a kérdésrôl, lehetséges-e megszüntetni a régi törvényeket és újakat hozni. A Voltaire életérôl szóló írásban viszont Locke filozófiájának hatását emelik ki. Voltaire eposzából szintén fordítottak részleteket. A Darvas József tanácsnok által szignált cikk A hazafi figyelmeztetése címmel a véres francia forradalomra figyelmeztet. A feudalizmus új társadalmi renddé való átalakulásának elsô lépését az országgyûléstôl várta, melynek feladata volt a politikai hatalom kérdéseit megoldani, és kompromisszumot javasolt a földbirtokosság, parasztság és nemesség között az angol vértelen forradalom mintájára. A kassai páholy társalgási és szertartás-nyelve a német és a latin volt. A magyar nyelvet elônyben részesítô páholy Kazinczy vágya volt, és hajlandó lett volna barátaival megalakítani. Kazinczy gazdag levelezése és irodalmi hagyatéka más források hiányában jó szolgálatot tesz annak megállapítására, hogy a kassai szabadgondolkodók milyen irodalomhoz juthattak hozzá. Rousseau, Voltaire, Helvetius, Gessner, Milton, Molière, Wieland a Jacobi mûveit olvasták. A szabadgondolkodók és a József-ellenes nemesség mozgalma Kassán követôkre talált. A sok vita és eszmecsere közül legnagyobb figyelmet a szabadkômûvesek és ellenzôik között folyó nyilvános párbeszéd érdemel. A nyilvános vita Fekete An-

tal kassai káplán támadásával kezdôdött, aki a szabadkômûveseket ateistáknak és királygyilkosoknak nevezte. A szabadkômûvesek elutasították ezt a vádat, mely más egyházi személyek véleménye is volt. Egy Aba vármegyei ismeretlen lefordította a szabadkômûvesek védekezését németrôl magyarra, és viszonylag nagy példányszámban kinyomtatta Szabadkômûvesség avagy a szabadkômûvesség védelme címmel. A mû Kassán jelent meg 1792-ben. Az egyház védelmében Szuhányi Ferenc volt jezsuita lépett fel, aki a kassai gimnáziumban tanított. Támadásának célpontjául éppen a szabadkômûvesek szolgáltak, akik állítólag minden eszközzel meg akarják ingatni az egyház és királyság alapját. Feleletül a kassai szabadkômûvesek szintén névtelenül, de Kazinczy adatai szerint Vitéz Imre nemes segédletével, kiadták magyar fordításban a Szabadkômûvesek nem jakobinusok címû könyvet. Az eredeti németül íródott, a magyar fordítás a nagyobb olvasottság elérése érdekében készült. A 18. század végén tehát Kassán kemény ideológiai harc folyt a szabadkômûvesség jövôjéért. Ehhez a kiélezett légkörhöz hozzájárult a kassai katolikus gimnázium és a királyi akadémia is. A polgárság, jobbágyság soraiból és a görög-katolikus lelkészek leszármazottaiból álló ifjúság százalékos arányán felül volt képviselve. Természetes, hogy a demokratikus francia és más könyvek, valamint a magyarországi politikai helyzet az ifjúság körében visszhangra lelt. Ezt az is bizonyítja, hogy bár hivatalosan a királyi akadémián nem oktattak franciát, 1794-ben a francia nyelvtanfolyamra 26-an jelentkeztek. A franciatanár személye nem ismert, de nem zárható ki, hogy az elôadó maga Török Lajos, a kassai tanügyi hivatal igazgatója volt, aki tudott franciául. A magyar jakobinus mozgalom elfojtása és a szabadkômûvesség monarchiabeli betiltása után a kassai királyi akadémiát és minden városi felsôbb oktatási intézményt gondosan megtisztítottak. Az Immanuel Kant gondolatait terjesztô Stefan Tichýt és gróf Török Lajost 1795. november 6-án menesztették állásából. A szabadkômûves-mozgalom Kassán csak a dualizmus korában indult újra.

MARTIN JAVOR Fordította Kozsár Zsuzsanna

A széphalmi Kazinczy-kúria egykorú képe.

Kazinczy és Erdély Lé nye ge sen könnyebb a dolgom Dupka György elôadá sa után Erdélybôl érke zettként, öntudatos és – ta lán megbocsátha tóan – önérze tes erdé lyiként megszólalnom. Nemcsak azért, mert mint Ta mási Áron egyik novella hôse sze rint ma ga az Úris ten sem le het más, mint erdé lyi ma gyar, köze lebbrôl szé kely. Rövid össze foglalómban elsôsorban a je les kolozs vá ri irodalomtörté nész, Kris tóf György nyomán arra a kérdés re ke re sek választ, hogy mit adott Erdély Ka zinczynak, mit je lentett Erdély a Kazinczy pályájá ban? És mit adott Ka zinczy Erdélynek, mit je lentett és je lent a Kazinczy pályá ja Erdély szelle mi éle té ben? Az elsô kérdésre felelve nemcsak maga Kazinczy és nemcsak a mi erdélyi önérzetünk mondja, hanem az irodalomtörténet is megállapította, hogy Kazinczyt az erdélyi szellem bíztató kisugárzása avatta íróvá. Kazinczy erdélyi, közelebbrôl az enyedi Bethlen kollégiumból kinôtt példán és mintából vette észre és tûzte maga elé a határozott célt: nyelvünk, irodalmunk, ízlésünk megújítását. Az erdélyi szellem kisugárzása adott neki erôt arra, hogy a hat és fél évi raboskodásra elkövetkezô sok támadás, megaláztatás, anyagi nyomor között se veszítse el írói kedvét. Ismeretes, hogy Kazinczy 1777 tavaszán a sárospataki kollégiumba visszaérkezve kettôs hatás alá kerül. Egyrészt az Erdélybôl, az erdôvidéki Barótról Magyarországra került jezsuita író, Szabó Dávid; másrészt az Erdélybôl Bécsbe feljutott Alsó-Fehér megyei, ispánlaki születésû s az enyedi Bethlen kollégiumban nevelkedett franciás testôríró, Báróczy Sándor hatott rá. Baróti Szabónak Új mértékre vett különb verseknek három könyvei címû, akkor megjelent verseskötete került a Kazinczy kezébe. Tetszettek Kazinczynak a székely exjezsuita páter furcsa, újszerû versei, s a szerzôt maga is deákos metrumú verssel üdvözölte. Ettôl kezdve leveleztek egymással. Kazinczy elküldi kísérleteit is a tekintélyes írónak, aki örvendezve és elismeréssel fogadta, s szerzôjüket bíztatta, hogy folytassa a verselést. A Baróti Szabó verses kötetével egy idôben adta a sárospataki könyvtáros a Kazinczy kezébe Báróczy Sándor Marmontel-fordítását azzal a megjegyzéssel, hogy a könyv rézmetszetei nagyon szépek, de nyelve érthetetlen. Kazinczynak azonban éppen az érthetetlennek mondott stílus tetszett. Új világot nyitott meg számára és elôtte a Báróczy mûve, nyelve és szelleme. Kazinczy az erdélyiek közül talán Wesselényi Miklóst szerette legjobban, fogságban sem felejtette el. 1800. június 30-án a tiroli Kufstein várából a foglyokat útnak indították kelet felé. A foglyok közt ott volt a halálra ítélt, de életfogytiglan tartó fogságra kegyelmet nyert Kazinczy Ferenc is. Kazinczy engedélyt kért, hogy búcsúzóul beléphessen az 5. számú cellába, ahol az idôsebb Wesselényi Miklós raboskodott éveken át. Bizonyos, hogy e tiszteletet Kazinczyban nem pusztán a közös rabsors váltotta ki, Wesselényi egyénisége iránt 1794-ben történt személyes ismeretségük óta rajongott. Egy év múlva szabadult, munkái kiadásához párt-

Kazinczy Ferenc

fogókat keresett, s bizony elutasította ôt Széchényi Ferenc, de Festetich György is. Kazinczy Wesselényit is felkérte pártfogónak, egy fordítását ajánlva neki. És Wesselényi arcképét s a kért 500 frt-ot elismerô levél kíséretében küldte meg Kazinczynak. Nem csoda, hogy Kazinczy Wesselényiéket kéri fel születendô elsô gyermeke keresztszülôiül. Wesselényiék a komaságot örömmel elfogadták. Ezek után látogatott el Kazinczy Zsibóra 1805. október végén. Kazinczy szinte mámoros a Zsibón és Krasznán, Wesselényi sógoránál, Cserei Farkasnál látottak és hallottak álomszerû kedves emlékeitôl. Újra látni és együtt lenni Wesselényiékkel, jobban megismerni Erdélyt, állandó vágya, évenkénti terve lett, amely 1816. június 10. – szeptember 10. között valósulhatott meg. Közben a Kazinczyt Erdélyhez vonzó szálak tovább erôsödtek. 1814. november elején Széphalmon meglátogatja ôt a magyarországi és külföldi tanulmányútjáról hazatérô ifj. Wesselényi Miklós, nevelô barátjával, a korán elhunyt Pataki Mózessel. Wesselényiéken kívül hívja Erdélybe Kazinczyt Cserei Farkas, Döbrentei Gábor, a sárospataki professzorságból Erdélybe visszakerült Sípos Pál, tordosi pap, költô és hírneves filozófus, gróf Gyulay Ferencné Kácsándy Zsuzsanna, Kazinczy egykori kassai szerelme. Kazinczy az írókat akarta látni, viszontlátni. Döbrentei, aki a Kazinczy ajánlására került Gyulayékhoz úgy osztotta be a programját, hogy maga és tanítványa, Gyulay Lajos, lehetôleg mindvégig, az ifj. Wesselényi is huzamosabb idôn át együtt lehessenek a mesterrel. Az utazás eredménye az Erdélyi levelek ma is érdekes és tanulságos olvasmány: egy nagy

61

Kolozsvár fôtere a még torony nélküli Szent Mihály templommal és a Karolina-oszloppal. Balról a második a Gyulay-palota, ahol Döbrenyei Gábor 1814–1818 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. Egykori istállójának szénapadlása helyén a Mûvelôdés szerkesztôsége.

62

szellem rajzolta, színes, eleven, hû és viszonylag teljes képe az ismeretlen s már elfeledett Erdélynek. Mint Kazinczy egyik legtartalmasabb mûve, mint egyik elsô magyar nyelven írt útleírás és mint fényképfelvétel az erdélyi viszonyokról, megérdemli, hogy a 21. század magyarja is olvassa. Kazinczy 1816. június 30-án érkezett meg Kolozsvárra. Három nap alatt érintkezett Bölöni Farkas Sándorral, a testôríró Naláczi Józseffel, megismerkedett Molnár Borbála írónôvel, id. Szilágyi Ferenc, Molnos Dávid tanárokkal, meglátogatta Bánffy György kormányzót, ki magyarul beszélô lengyelnek nézte. Kolozsvárról Tordán (Gyöngyössi János tiszteletessel találkozik, a leoninistával, a rímes idômértékes verselés apostolával), Radnóton, Marosvásárhelyen keresztül (Teleki-téka, Aranka György) érkezett az egykori Oláh- ma Székelyandrásfalvára özvegy Gyulaynéhoz. Aztán Segesváron át Nagyszebenbe s onnan a Hunyad megyei Dédácsra, a gróf Gyulayné birtokára érkezett július 23-án, kerek hónapot idôzött itt. Közben kirándult Marosilyére a Bethlen Gábor szülôházához, Dévára, Vajdahunyadra, Tordosra Sípos Pálhoz, Bábolnára Naláczi Istvánhoz, a különcködô verselôhöz. Majd Alvincen át Gyulafehérvárra ment, onnan Gáldtôre Bethlen Imréhez, aki elkísérte Nagyenyedre, ahol meghatottan csodálja a Bethlen kollégium értékes gyûjteményeit, különösen a könyvtárt s abban egykori mesterének, Báróczy Sándornak, alkimista és rózsakeresztes könyveit. Kazinczy Erdélynek mintegy jó felét utazta végig. Noha Székelyföldnek csak a ködmönét látta, elmondható, hogy Erdély természeti, földrajzi és néprajzi viszonyait alaposan megismerte. És megismerte azt, amire vágyott, az erdélyi életet, Erdély fiait, az írókat. Kazinczy lelke mélyén sok újat – személyt és tárgyat – meglepetve látott és jegyzett meg: hogy magyar ember, magyar asszony és lány vele egész útja alatt más nyelven, mint magyarul, nem beszélt; hogy Tordán az unitárius templomban szószékrôl buzdítják az unitárius híveket, hogy „egy Luther templom felsegélyezésére adakozzanak”. Nem nagy rokonszenvvel ír a szászokról, zárkózottságukat meg talán túlozva jegyzi fel. A Brukenthal-múzeum elrendezése sem nyeri meg tetszését. Sokkal nagyobb érdeklôdéssel és szeretettel figyeli

meg a románságot, nyelvét, táncát, dalait, hûségét a magyar földesúrhoz, említi a gainai leányvásárhoz kapcsolódó szokásokat is. Erdély is szívesen fogadta Kazinczyt. Az erdélyi út Kazinczynak nem várt és nem képzelt, holtig tartó örömöt jelentett, melyhez még csak mézesheteinek szerelmi boldogságát hasonlította. Késôbb is, elszegényedésének legkínosabb nélkülözései között is, emlegeti az áldott erdélyi földet s kedves embereit. Második önként felmerülô kérdésünk: mit kapott Erdély Kazinczytól, mit jelent Erdély szellemi életében Kazinczy? Elsôsorban legjelentôsebb munkáját, az Erdélyi leveleket. Magyarország Erdéllyel a nemzeti fejedelemség megszûnte óta nem sokat törôdött, elfelejtette. Közigazgatásilag is elkülönült, önálló nagyfejedelemségként kormányozták Bécsbôl az erdélyi kancellárián, illetve az elôbb Nagyszebenben majd Kolozsvárt megszervezett Fôkormányszéken keresztül. E szomorú, sôt bûnös nemtörôdömséggel szemben Kazinczy a maga útját is vezeklô jóvátételnek tekintette, a nyugati, a magyarországi magyarság figyelmét akarta ráirányítani az elfelejtett, az ismeretlen Erdélyre. Egyenesen és határozottan kijelenti az Erdélyi levelek elôszavában, hogy azzal a szándékkal írja meg erdélyi utazását, az Erdélyi leveleket, hogy a magyarországi magyarok ismerjék meg ezt az elfelejtett szép földet. Jogosan állíthatjuk, hogy az egész mû még nagyobb hatást váltott volna ki, ha azon melegében megjelenik. De a cenzúra, majd a költséghiány miatt az egész mû csak 1831-ben, de már a Kazinczy halála után jelent meg a Felsômagyarországi Minervában. Az utazás idejétôl majdnem negyed századnak kellett eltelnie, míg végre 1839-ben az Erdélyi levelek könyv alakban is közkinccsé vált. Kazinczy Erdélyt, Erdély múltját és törekvéseit nemcsak érdeklôdéssel és szeretettel szemlélte, hanem azokban cselekvô részt is vállalt. Ott látjuk ôt is az Aranka-féle Nyelvmûvelô Társaság névsorában, a Döbrentei Erdélyi Múzeumának pedig egyik legbuzgóbb munkatársa. Kapta és elfogadta végül Erdély Kazinczytól a nyelvújítás és nyelvmûvelés eszméjét és tényét, s ebben és ezzel együtt a finomabb ízlésre, az emelkedettebb költôi szépségre, általában a nemzeti és szellemi megújhodásra törekvés világos célját és e megújhodás sürgôs kötelességének tudatát. Erdély is, bár ké-

sôn, de még mindig el nem késve, elfogadta a nyelvújítást – ebben Kazinczynak jelentôs szerepe van. Elsôsorban és fôként 1816-ban közvetlenül is tapasztalt kedves személyiségével, szellemének sokoldalú frissességével és csodált gazdagságával hódította meg a nyelvújítás számára Erdély mûvelt köreit, tudósait s feltörekvô ifjú íróit. A nyelvújításban és a belôle következô és vele együtt járó szellemi, irodalmi, társadalmi, közmûvelôdési és politikai fellendülésben kapott és elfogadott Erdély is Kazinczytól olyan szellemi kincseket, amilyenek ajándékozására csak a legnagyobb szellemek képesek. A nemzeti haladás lüktetô ritmusa a magyar közmûvelôdésnek egyetlen pontján sem függ szorosabban össze Kazinczyval, mint Erdélyben, az erdélyi magyarság sorsában. Végül ismételjük meg a kérdést: mit adott Kazinczy a mai Erdélynek, abban, amit az élô Kazinczytól az akkor élt erdélyi magyarság kapott gazdag ajándékul, van-e maradandó érték? Szomorú tény, hogy ma már Kazinczynak sem költôi alkotásait, sem prózai írásait nem olvassák, az erdélyi tárgyúakat sem, még az erdélyi olvasó sem. Néhány költeményére, prózai munkái közül pedig a Pályám emlékezete mellett az Erdélyi leveleknek legalább a címére és tárgyára tán emlékezik még egy-két tanultabb fô. A többit azonban csak a szakember forgatja és ismeri. Pedig Kazinczy nemcsak költô, író, szónok, mûfordító, kritikus és újságíró volt, de hittudós, levélíró, filozófus, régiségbúvár, szerkesztô, kiadó és pártfogó is. És nem is akármilyen, korának mértéke szerint nagy és kiváló. Alkotásait a történelem patinája belepte, az élô nemzedék a továbbfejlôdés rendjén elfeledte. Mátyás király szülôháza Kazinczy korában.

A Kazinczytól kapott élô és ható örökségünk az ô életmûvének a részleteket összefogó és azok fölött álló egységébôl és teljességébôl sugárzik. Adta és adja ma is kézzel fogható szellemi kincsünknek, élô nemzeti vagyonnak a megújított magyar nyelvet, az európai ízlés szabad szemléletét, megnyugtató önérzetünket abban, hogy a nemzeti közösség és közmûvelôdés, amelyben születtünk, s amelynek részesei vagyunk, fejlôdésre képes, haladásra hivatott. Adja ma is elsôsorban nekünk, erdélyi magyaroknak, akiknek legnagyobb szükségünk van állandó megújulásra, közmûvelôdésünk újjászervezésére, és ha szabad ilyet mondanom: a mai magyarországi átlagnál igazabb és hagyományaihoz jobban ragaszkodó magyar jellemre. Jó lenne, ha egyre kevesebben dôlnének be ezután a héten csúfosan megbukott kormányfônek és csirkefogó társainak. Ama bizonyos decemberi népszavazás elôtti hazudozásainak még az erdélyi gyökerûek jó része is felült és nem ment el szavazni. Pedig nemcsak ôket, de minket is szemérmetlenül megloptak, s a jelek szerint tovább folytatják, ha hagyják. Ezért fontos Kazinczy ma is élô ajándéka, értékes hagyatéka a mai magyarságnak, és nemcsak az Erdélyben élôknek, amit nem lehet kisíbolni ciprusi offsor cégeken keresztül. Továbbra is összeköti a lélekben egyeket, az önhibájuktól és akaratuktól függetlenül Magyarországon kívül szakadtakat-szakítottakat, bárhol éljenek is a két, azóta nyolc hazában.

SZABÓ ZSOLT *Elhangzott a kassai Kazinczy-emlékülésen, 2009. március 6-án.

márc. 14-én. Helyszûke miatt csak válogatást közlünk a képekbôl.

64