Nemzetiségi kérdés Komárom-Esztergom vármegyében 1945–1950 között Mottó: „A kollektív felelősség elvével és a kollektív megtorlás gyakorlatával a magyar nemzet sem most, sem a jövőben sohasem azonosíthatja magát.” Bajcsy-Zsilinszky Endre, 1942 A mottónak választott idézet a magyar függetlenségért folytatott harc mártírja, BajcsyZsilinszky Endre 1942 decemberében kelt, Horthy Miklós kormányzónak címzett memorandumából való. Az emlékirat elítélte a magyar csendőri és katonai alakulatok újvidéki mészárlását, amelynek áldozatul esett több ezer ártatlan szerb polgári lakos is. BajcsyZsilinszky számos alkalommal figyelmeztetett a helyes nemzetiségi politika szükségességére: úgy vélte, hogy a zavaros és szennyes hullámok közül Magyarországnak e tekintetben „Ararát-hegyként” kéne kimagasodnia. Ezzel szemben látni fogjuk, hogy a II. világháború befejezését követően nem sikerült beváltani – az akkor már halott – Bajcsy-Zsilinszky álmát: a külső körülmények, a nagyhatalmi erőviszonyok nem tették azt lehetővé, de hiányzott a magyar vezetés belső elszántsága, kellő akarata is. Előadásunk bevezető részében röviden megvizsgáljuk, miként változott megyénk nemzetiségi összetétele az évszázadok során. Ezt követően a második világháború utáni Magyarország nemzetiségi viszonyait leginkább befolyásoló két esemény: a német kitelepítés és a csehszlovák–magyar lakosságcsere megyei vonatkozásait vázoljuk fel. A mai Komárom-Esztergom megye változatos etnikai képe a 18. század végére alakult ki. Az itt élő, döntően magyar, szlovák és német ajkú lakosság elődei a 17–18. század folyamán érkeztek mai lakhelyükre. E nagyarányú népmozgás legfőbb kiváltó oka a másfél évszázados török uralom és az ezt lezáró felszabadító háború volt, amely romokban heverő falvakat, városokat, lakatlan pusztaságot hagyott maga után. A Rákóczi-szabadságharcot követő békésebb időszakban elkezdődött a gyéren lakott ország benépesítése, elsősorban német és szlovák ajkú telepesekkel. Csupán néhány példát említünk, a teljesség igénye nélkül. A tatai Esterházy-uradalom első német telepeseit 1733–1737 között telepítették Dél-Németországból Agostyánra, Alsógallára, Dunaszentmiklósra, Felsőgallára, Vértessomlóra és Vértestolnára. Ezt megelőzően, gr. Esterházy József 1731-ben a Felvidék északnyugati megyéiből származó szlovák jobbágyokat telepített Vértesszőlősre. Nyergesújfalura, Tátra, Dorogra több hullámban is telepítettek németeket a 18. sz. folyamán. Máriahalomra, az egykori Kirvára, II. József uralkodása idején, az utolsó nagy Schwabenzug (sváb betelepítési hullám) idején hoztak közel 100 német családot a mai Baden-Württemberg tartományból. A szervezett és spontán telepítések eredményeként, az egykori Esztergom járásban már 1773-ban hat német és hat szlovák nyelvű település is volt a 11 magyar mellett. Ez különösen akkor szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy a török hódítás előtt e falvak lakossága többnyire magyar nyelvű volt, és egyedül Esztergom sz. kir. városban éltek latinusnak vagy olasznak nevezett vallon kereskedők, zsidók, örmények, németek. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az esztergomi járás lakosságának közel 58%-a magyar, 24%-a német és 18%-a szlovák anyanyelvű volt. A tatai járás népessége is kevert volt nemzetiségi szempontból, bár nem annyira, mint az esztergomié: 1910-ben a magyar anyanyelvűek az összlakosság közel 73%-át, a németek 19%-át, míg a szlovákok több mint 7%-át alkották. A harmadik, a gesztesi járás lakossága mindvégig majdnem színtiszta magyar maradt.
2 Az 1941-es népszámlálás az anyanyelv mellett a nemzetiségi hovatartozást is vizsgálta Magyarországon. A mai megye területére kivetítve, az összlakosság száma 212 ezer volt. Ebből anyanyelv szerint 85% volt a magyar, 11% a német és 3% a szlovák lakos. A nemzetiségi hovatartozás alapján ennél homogénebb összetételű volt a népesség: 92% vallotta magát magyar, közel 7% német, és mindössze 0,3% szlovák nemzetiségűnek. Ez a nemzetiségek körében jelentkező erőteljes asszimilációval magyarázható: a szlovák anyanyelvűek csaknem 90%-a a fenti adatok alapján magyar nemzetiségűnek tartotta magát, míg a német anyanyelvűek esetében ez az arány 58% volt. Ha az 1941-es adatokat összevetjük a legközelebbi, 1949-es népszámlálás adataival, meglepő eredményre jutunk: a hivatalos adatok első ránézésre ugyanis azt sugallják, hogy nyolc év alatt szinte teljesen eltűntek a nemzetiségek, a megye lakossága csaknem teljes egészében magyarrá lett. A magyar anyanyelvűek aránya ugyanis 85%-ról 98%-ra ment fel, míg a német és a szlovák anyanyelvűeké meredeken zuhant: 11%-ról 0,6%-ra, illetve 3%-ról 1,1%-ra. (Az 1949-es népszámlálásnál nem vizsgálták a nemzetiségi hovatartozást, csak az anyanyelvet.) Mivel magyarázható ez a látszólag radikális homogenizálódás? A számos tényező közül elsősorban a magyarországi németek 1946–1948 közötti kitelepítését, valamint az 1946–1949 között lebonyolított csehszlovák–magyar lakosságcserét kell kiemelnünk. Mint látni fogjuk, e folyamatok mégsem eredményezték a német, illetve a szlovák lakosság teljes eltűnését, amint erre a népszámlálási adatok alapján következtethetnénk. A magyarázat abban rejlik, hogy a nemzetiségek feltehetően nem merték megvallani anyanyelvüket, és magyarnak jelentették ki magukat. Ez különösen a megfélemlített németekre volt érvényes, akiket közvetlenül a háború után egész Közép-Kelet-Európában – a győztes nagyhatalmak, különösen a Szovjetunió aktív támogatásával – háborús bűnösöknek kiáltottak ki, és tervbe vették kollektív megbüntetésüket: deportálásukat vagy a megszállt német területekre való kitelepítésüket. A Közép-Kelet-Európai németek kitelepítését a győztes nagyhatalmak potsdami értekezletén határozták el 1945 nyarán. Ennek következtében Lengyelországból 7–8 millió embert, Csehszlovákiából pedig mintegy hárommilliónyit űztek el, az összes szudétanémetet. Magyarországról 185 ezer németet telepítettek ki, ezzel a hazai németség száma a felére csökkent. A magyar kormány kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy az itthoni németek kérdése nem nemzetiségi kérdés, hanem a fasizmus maradványai felszámolásának része, amire egyébként a Moszkvában kötött fegyverszüneti megállapodás kötelezte. Bár elvileg elhatárolódott a kollektív felelősség elvétől, még a potsdami határozat előtt kérte két jegyzékben a nagyhatalmakat, hogy a magyarországi németség „fasiszta részét” kitelepíthesse. Arról a mintegy 300 ezer emberről lett volna szó, akik 1941-ben a 475 ezer német anyanyelvű közül német nemzetiségűeknek vallották magukat. Később 250, majd 200 ezerre csökkentették e számot. A potsdami határozat alapján a szovjetek viszont 450 ezer német kitelepítését követelték, ami abszurd volt, hiszen a háború alatti kényszersorozások, a kiürítés, majd a szovjet deportálások miatt 1945-ben már nem is élt ennyi – korabeli szóhasználattal élve: „sváb” – Magyarországon. A korabeli magyar közvélemény túlnyomó többsége támogatta a Hitler „zsoldosainak”, „ötödik hadoszlopának” titulált svábok kiűzését. A politikai pártok többsége is ezen a véleményen volt, kivéve a Szociáldemokrata Pártot. Számos neves közéleti személyiség viszont határozottan tiltakozott a kollektív bűnösség elvének alkalmazása ellen, köztük Bibó István vagy Mindszenty József esztergomi hercegprímás. Megyénkben is kezdetét vette a német lakosság üldözése. A szovjet hadsereg 1945 januárjában számos németet hurcolt el kényszermunkára Dorogról és Máriahalomról, májusban pedig a magyar hatóságok kezdték el a németek internálását a komáromi Csillagerődbe. Az 1945. márciusi földreformtörvény értelmében elkobozták a kollektíven háborús bűnösökké nyilvánított egykori volksbundisták földjét. Ezt követően számos esetben
3 összeköltöztették a német családokat, majd megüresedett ingatlanjaikba nincstelen hazai telepeseket helyeztek el. 1945 júniusában Bajon például 111, Tarjánban 108 ún. volksbundista háza és földje került elkobzás alá. A hónap végéig Szomoron 15 családot telepítettek le. Október elején Dunaszentmiklósra először horvátországi menekült családok érkeztek, majd pilismaróti telepesek. A Németországba való áttelepítés országos szinten 1946. január 16-án vette kezdetét, amikor is Budaörsről elindultak az első szerelvények. Megyénkben abban az évben március 24-én Leányváron, majd április első napjaiban Máriahalmon és Szomoron került sor kitelepítésre, Németország amerikai övezetébe. Leányváron a kitelepítettek száma több mint nyolcszáz lehetett, a község lakossága így a felére csökkent. Az otthon maradottak fele magyar, fele pedig a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű bányász volt. Rajtuk kívül szinte minden németet elvittek. A máriahalmi kitelepítettek a csomagjaikkal megrakott, közel 200 lovas kocsiból álló karavánnal mentek Piliscsaba vasútállomásig. Ahogy megindult a karaván, megszólalt a templom harangja is, elsiratva híveit. Volt, aki azt a földet szorongatta kendőjében, amit a temetőből vitt el, őseire emlékezve. Szomorról több mint 300 embert telepítettek ki, őket is szekereken szállították a herceghalmi vasútállomásig. 1947 második felében újra kezdődtek a kitelepítések a megye területén, ezúttal már Németország szovjet megszállási övezetébe. Az újabb kutatások szerint ez nem öltött akkora méreteket, mint ahogy azt előzetesen tervezték. A tatai járás területéről – eddigi ismereteinkkel ellentétben – ekkor egyedül Környe községben került sor kitelepítésre, 465 személyt vittek el augusztus végén. A végrehajtás módja nagy megütközést keltett a környező falvakban, mivel a volksbundisták zöme a községben maradhatott, míg a magukat magyar nemzetiségűeknek valló német anyanyelvűeket kitelepítették. További kutatást igényel, hogy az esztergomi járás mely községeiben hajtották végre ténylegesen a kitelepítést 1947 folyamán. Annyi bizonyos, hogy például Dorogon két lépcsőben, augusztus 27-én és 30-án került sor erre, és megközelítőleg 150–200 embert érintett. A hazai németekkel szembeni megkülönböztető politikának 1950-ben vetettek ténylegesen véget: egy 1950. márciusi minisztertanácsi rendelet érvénytelenítette a velük szemben addig hozott korlátozó intézkedéseket. A kitelepítések, jogfosztások traumáját az itthon maradt németség azonban csak lassan heverte ki. A németség kitelepítése mellett a magyar–csehszlovák lakosságcsere végrehajtása is döntő befolyással volt megyénk nemzetiségi viszonyaira. A két esemény egyébként szoros összefüggésben állt egymással, hiszen a magyar vezetés azért is szorgalmazta a németek egy részének a kitelepítését, hogy helyet szorítson a Csehszlovákiából elüldözött magyar menekülteknek, illetve a lakosságcsere révén hazánkba érkező felvidéki magyar telepeseknek. A csehszlovák politikusok 1945 után élen jártak a németekkel és magyarokkal szembeni kollektív bűnösség elvének hirdetésében. A magyar kisebbség felszámolása érdekében a prágai kormány szinte minden lehetséges eszközt bevetett: tömeges kitelepítéssel, deportálással, reszlovakizációval, lakosságcserével próbálkozott. A magyar kormány ellenezte a lakosságcsere gondolatát: egyrészt elutasította a szlovákiai magyarok kollektív felelősségre vonását, másrészt a hazai szlovákok közül sem akart távozásra kényszeríteni senkit, az önként áttelepülők útjába azonban nem kívánt akadályt gördíteni. Annál sürgősebb volt a kétoldalú megállapodás kierőszakolása a csehszlovák félnek. A nagyhatalmak nyomásának eredményeként is, végül 1946. február 27-én, Budapesten aláírták a megállapodást. Lényege: a csehszlovák hatóságok jogot nyertek annyi szlovákiai magyar kitelepítésére, ahány Csehszlovákiába önként áttelepülni óhajtó magyarországi szlovák jelentkezett. A magyar fél számára az volt a legmegalázóbb, hogy míg a magyarországi szlovákok számára az áttelepülés önkéntes és bármikor visszavonható volt, addig a szlovákiai magyarok áttelepítése egyoldalú csehszlovák kijelölés alapján történt, és kényszer jelleget öltött. A szlovákok áttelepülésének előkészítésére, a jelentkezési nyilatkozatok átvételére és az egész
4 áttelepítési akció lebonyolítására a csehszlovákok különbizottságot küldtek Magyarországra, amely hat hétig propagandát folytatott, majd összeírta a jelentkezőket. Munkáját a magyar szerveknek segíteniük kellett. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság összesen 16 körzetben fejtett ki tevékenységet, közülük kettőnek a központja a megyénkben volt: az ötös körzeté Esztergomban, a hatosé Bánhidán. A bizottságok célja itt is az volt, hogy minél több embert rábírjanak: iratkozzanak föl a Csehszlovákiába áttelepülők listájára. Propagandájuk erőszakos, gátlás nélküli és gyakran egyezménysértő volt, visszatetszést, felháborodást váltott ki a helyi magyar lakosság körében. Fő érvüket az képezte, hogy Csehszlovákia győztes állam, és Magyarország, mint vesztes, még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között kénytelen élni. Vértesszőlősön és több más helységben azzal is agitáltak, hogy aki feliratkozik, annak három héten belül hazahozzák a Szovjetunióban hadifogságban lévő hozzátartozóját. A bizottság tagjainak agresszivitása – különösen a bánhidai körzetben – nemegyszer tettlegességig fajult. Vértesszőlősön május 9-én négy-öt orosz tiszt kíséretében szlovák katonák jelentek meg, hogy letartóztassák a helyi rendőrség tagjait és a jegyzőt, aki kénytelen volt elmenekülni. Oroszlányban a kommunista párt helyi vezetőjét fenyegette letartóztatással egy szlovák ezredes, Bánhidán pedig szlovák katonák a rendőrbiztost bántalmazták. A szlovák lakosok többségére hatással volt a csehszlovák propaganda. Számításaink szerint az esztergomi járás községeiben és Esztergom városában több mint négyezer személy iratkozott föl a listákra. Bár 1941-ben ennél alig többen, mintegy ötezren vallották magukat szlovák anyanyelvűnek a járásban, mégsem vonható le a következtetés, hogy szinte az összes szlovák kitelepülésre jelentkezett volna. Így pl. Kesztölc 1991 szlovákjából „csupán” 1091-en iratkoztak föl, Piliscséven 1704-ből 927-en, Pilisszentléleken 473-ból 210-en. A jelentkezők között ráadásul voltak magyar nemzetiségűek is, sokan kétszer jelentkeztek, a listára felkerült halottak vagy ismeretlenek száma sem volt kevés. Az is igaz, hogy – feltehetően – a népszámlálás adatai nem tükrözték mindig a valóságot: 1941-ben Sárisápon mindössze 35 szlovákot mutattak ki, és ehhez képest meglepő, hogy öt évvel később 1025-en vallották magukat szlováknak és jelentkeztek áttelepülésre. Hasonló problémával szembesülünk a tatai járás néhány községi adatának vizsgálatakor is: Vértesszőlősön 1941-ben mindössze 137 személy vallotta magát szlováknak, 1946-ban viszont 427-en jelentkeztek. A kitelepülésre feliratkozók számából ugyanakkor nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a szlovák nemzeti identitástudatra vonatkozóan, hiszen a jelentkezőket elsősorban a nagyobb lehetőségek, a jobb életkörülmények ígérete vonzotta. A magyarországi szlovákok intézményes áttelepülése 1946 júniusában vette kezdetét, amikor is 141 bányászcsalád települt át a dorogi szénmedencéből Csehszlovákiába. Ugyanazon év őszén lehetőség nyílt az áttelepülésre jelentkezett és teljesen nincstelen, vagyontalan szlovákok távozására is. Első konvojaik szeptemberben indultak útnak Komáromból, majd Bánhidáról, Tatabányáról, Esztergomból és más településekről követték őket. A tulajdonképpeni lakosságcsere 1947 tavaszán kezdődött el. Az intézményesen hazánkba telepített mintegy 12 ezer felvidéki magyar család közül összesen 335 került a megyébe, a legtöbben Dorogra, Környére, Leányvárra, Oroszlányra. Az első csoportok 1947 júliusában érkeztek. A telepesek lakáshoz, földhöz, munkához juttatása nehéz feladatnak bizonyult az amúgy is túlzsúfolt, háborús károkat szenvedett vármegyében. A kitelepült szlovákok után kevés ingatlan maradt, azok is jórészt használhatatlanoknak bizonyultak. A dorogi szénmedence tizenkét községében állítólag egy üres lakás sem volt, a kitelepített németek házait helyi bányászok kapták meg. A tatai járás községeiben a visszamaradt németek összetelepítésével próbálták lakáshoz juttatni a felvidékieket. Kecskéden „rátelepítés” történt: nyolc szlovákiai magyar család lakott együtt a kitelepítésre kerülő németekkel.
5 A lakosságcsere 1948 decemberében a megyében is véget ért. Az első hónapokra jellemző kitelepülési hév ekkorra már réges-rég lelohadt. Jelentkezésüket 1946 második felétől kezdődően sokan visszavonták – Vértesszőlősön például egy hét leforgása alatt 25 család jelentkezett vissza. Az 1948. november 22-én, illetve 23-án Kesztölcről kitelepült Velmovszki Paula és Mincér Hippolit a megyéből utolsóként távozó szlovákok között volt. Az ezt követő évek már Rákosi országlásának évei. A hivatalos propaganda a nemzetiségek egyenjogúságáról szónokolt ugyan, de a tényleges szovjet nemzetiségi politikával összhangban, titokban Budapesten is azzal számoltak, hogy a lélekszámukban megfogyatkozott, identitásuktól inkább szabadulni akaró nemzetiségek 10–15 éven belül beolvadnak a többségi lakosságba. Szerencsére nem így történt. L. Balogh Béni
