SZEMLE
1113
nemcsak technikai, módszertani problémák nehezen megoldhatóságát jelenti, hanem azt is, hogy csak nehezen magyarázhatók meg a felhasználóknak és bizonytalan lenne elfogadtatásuk. Mindezek azonban nem zárják ki, hogy a COLI közelítése érdekében ebben az irányban is folytassák a kutatásokat. Gyakran emlegetett igény az adatgyűjtési technika korszerűsítése, a vonalkódok, a szkenneradatok felhasználásának bevezetése. Ily módon nemcsak a nagyon részletes árak, hanem az eladott mennyiségek is hozzáférhetők lennének. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy jelentősen egyszerűsödne és kibővülne az adatgyűjtés. Egyrészt számos helyről nem kaphatók szkenneradatok, tehát összeírókra azután is szükség lenne. Másrészt a vonalkódokat nem árstatisztikai célra alakították ki, s így számolni kellene sok olyan változással, ami a vállalkozások mindenkori céljainak megvalósítása érdekében következne be. Ugyanakkor az összeírók hiánya a minőségi változások kezelését is megnehezítené. Végül feltehetően költséges megoldás lenne. Rövid távon nem várható áttörés ezen a téren, de feltétlenül vizsgálni kell néhány területen, hogy milyen tapasztalatokkal, előnyökkel járna a szkenneradatok gyűjtése a hagyományos összeírások helyett. További információk forrása lehet a CES, amely egy 67 oldalas naplóból, valamint egy 143 oldalas kérdőívből áll, melyet az összeírók az interjú során töltenek ki. A kérdések jellege, a válaszok pontossága több különböző okból vitára adhat okot. Kutatások folynak azzal a céllal, hogyan lehetne a válaszolók terheit csökkenteni, s a válaszok pontosságát növelni. Szóba jöhet más források felhasználása is a súlyrendszer javításához. Így például a Personal Consumption Expenditure (Személyes Fogyasztási Kiadások) becslése is segíthet, de azt sem szabad el-
felejteni, hogy annak is megvannak a nehézségei, melyek főként a bolti felvételekből származnak. Némely termékcsoport esetében (például az alkohol és a dohány) azonban hasznosak lehetnek. A CPI a fejlesztés szakaszában van. Sok olyan kezdeményezés várható kívülről, tudományos körökből, melyeket kellően értelmezni kell a statisztikusoknak. Várható a valódi COLI kiszámítása, de a különböző elgondolások alkalmasak lehetnek a CPI módszertani javítására is. * Mindezek után az ismertető saját véleményeként megjegyzi, hogy az árindexeket – mint ismeretes – (akármiként is értelmezzük azokat) a termékek és az elárusítóhelyek, vagy egyéb források bázis- és beszámolási időszak reprezentatív mintájából kapott p ár és q mennyiségi adatokból számítjuk ki. Vagyis a célsokaság reprezentatív részéből következtetünk annak egészére. Így létezik egy „véletlen” mintavételi hiba is. A Boskin-jelentés alapján kibontakozott vita a mintavételi tervvel, a minta nagyságával, a mintavételi hibával nem foglalkozik. A megfigyelt bázis- és beszámolási időszakra vonatkozó adatokat adottnak veszi, azt „teljes” sokaságként kezeli. Csak az a kérdés, hogy a két időszak között végbement, a rendelkezésre álló adatok szerinti ár- és egyéb, például minőségi változások vagy súlyeltolódások miként értelmezhetők, számszerűsíthetők. Az ismertetett cikkekben nem esik szó arról a fontos kérdésről sem, hogy milyen legyen a havonkénti indexek és az éves árindexek kapcsolata. A rendszeresen kiszámított és publikált „alapindexek” ugyanis havonkénti adatok. Marton Ádám
NEMZETI FEJLESZTÉSI PROGRAMOK ÉS A STATISZTIKA A Magyar Statisztikai Társaság 2003. október 30-án megrendezett balatonfüredi konferenciáján áttekintette az operatív programokat elsősorban abból a szempontból, hogy tervezésükhöz, illetve végrehajtásuk nyomon követéséhez milyen mutatószámok szükségesek, s ezek milyen mértékben állnak rendelkezésre. A mutatószámok döntő része statisztikai adat. A statisztikusok számára ezért nemcsak a mutatószámok körének pontos ismerete, hanem az azok kidolgozásában való aktív részvétel is fontos. Dr. Soós Lőrinc, a Magyar Statisztikai Társaság elnöke, az ülés elnökeként megnyitójában a következő összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Mint ismeretes Magyarország 2004 és 2006 között
jogosulttá válik az EU elmaradott térségeinek felzárkóztatását segítő, támogató ún. Strukturális és Kohéziós Alapjából származó mintegy 1100-1600 milliárd forintnyi fejlesztési forrás felhasználására. A fejlesztéseket, valamint a források fogadására alkalmas környezet kialakítását a Nemzeti Fejlesztési Terv (NTF) keretében, öt operatív program fogja össze: a humánerőforrás, a gazdasági versenyképesség fejlesztése, az agrár- és vidékfejlesztés, a környezetvédelem és infrastruktúra, valamint a regionális operatív program. A konferencia célja, e különböző operatív programok tartalmának, helyzetének mérési problémáinak feltérképezése volt.
1114 Dr. Baráth Etele, politikai államtitkár, az NFT és az EU Támogatások Hivatalának vezetője nyitó előadásában elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy olyan intézményrendszert kell kialakítani, amely alkalmas a források szabályszerű, hatékony és eredményes felhasználására. Ehhez a programokban részt vevő szervezetek körének pontosítása, a felkészülés folyamatának és fő eszközeinek rögzítése szükséges. 2002–ben az EU-bizottság számára átadott úgynevezett Közösségi Támogatási Keret (KTK) tanulmány foglalta össze az intézményrendszer kialakításával és folyamatos továbbfejlesztésével kapcsolatos koncepcionális kérdéseket. Hangsúlyozta fontos, hogy a kiválasztott mutatószámok alapján a tervek, a kitűzött célok, valamint a megvalósítás menete és az elért fejlődés jól leírhatók, mérhetők legyenek. A monitoring-bizottságok kialakításakor lényeges szempont volt, hogy a gazdasági és a társadalmi partnerszervezetek folyamatosan részt vegyenek a stratégiai jellegű döntések meghozatalában, az operatív programok végrehajtásának figyelemmel kisérésében. A források hatékony felhasználása érdekében az igénylő szervezeteknek előzetesen tanúságot kell tenniük felkészültségükről. Ennek három szakasza van: a hiányfelmérés, a hiánypótlás és a záróaudit. Csak a záróauditot sikerrel teljesítő szervezetek vehetnek részt a támogatási keretek felhasználásában. Baráth Etele felhívta a figyelmet arra, hogy ha nincs mérhető haszna az EUtámogatásoknak, akkor megvonhatják azokat. Ezért is van nagy szerepe az indikátoroknak. Tudatosította, hogy a 2007-ig érvényes megállapodásban számos olyan kötelezettségvállalás van, amelyik végrehajtása átnyúlik 2015-ig, determinálva az akkori lehetőségeket. Befejezésül megjegyezte, hogy mindannyiunknak meg kell tanulni „uniós módon” élni, dolgozni, gondolkodni, mert ez a csatlakozás után mindannyiunk létérdeke. A következő két előadás a Gazdasági Versenyképesség Operatív Programjához kapcsolódott. A versenyképesség sokféleképpen értelmezhető, mérése ezért nehéz feladat elé állítja az országokat, noha napjainkban az egyik leggyakrabban használt fogalom, gyakran előfordul, amikor a gazdaságok teljesítményértékelésről, vagy gazdaságpolitikai célokról van szó. Az Európai Tanács 2000 márciusában Lisszabonban tartott ülése is fő gazdaságstratégiai célként fogalmazta meg, hogy az Európai Unió váljon a „világ legversenyképesebb gazdaságává” kezdte előadását dr. Bagó Eszter, a KSH elnökhelyettese. A versenyképesség tudományos értelmezését azonban nehezíti, hogy az egyes szerzők sokféle,
SZEMLE saját definíciót használnak. A versenyképesség megfogalmazható ugyanis makro- és mikroszinten, keresleti és kínálati oldalról, de a hatékonyság, a tőkevonzó képesség és az innováció oldaláról is. A ma legelterjedtebb megközelítés a versenyképességet komplex fogalomként értelmezi, amely magába foglalja mindazokat a jellemzőket, amelyek egy gazdaság teljesítményét, növekedési és alkalmazkodóképességét befolyásolják. A versenyképességet az eredmény, a növekedés, valamint a foglalkoztatottság alakulása oldaláról közelítette, előrebocsátva, hogy a versenyképesség méréséhez, elemzéséhez több mutató egyidejű vizsgálata szükséges. A GDP-növekedés például csak a versenyképesség változását mutatja, a versenyképesség szintjéről már az egy főre jutó GDP összehasonlítható árakon mért mutatója nyújt jobb megközelítést. A versenyképességnek, a termelékenység mellett, szintén fontos mutatója a foglalkoztatás alakulása. A különböző mutatószámok között jelentős szerepe van a munkaerőköltség nagyságának, mert hatással van a külföldi tőke mozgására. Itt sem szabad megfeledkezni annak vizsgálatáról, hogy a termelékenység és a bérek változása milyen viszonyban vannak egymással. A versenyképesség jellemzésére összeállított World Competitiveness Index (WCI) része a növekedés versenyképességi indexe, a mikrogazdasági versenyképességi index, az innovációs és eredményjelző táblák. Az Unió versenyképességi céljainak előrehaladását méri az ún. strukturális indikátorok rendszere. A nagy számú (107) strukturális indikátor együtt nehezen értelmezhető, ezért létrehoztak egy 14 mutatóból álló, szűkített listát is. Felhívta a figyelmet arra, hogy egyre növekszik az igény a soktényezős versenyképesség-elemzések iránt. A statisztikai adatok a makroszintű versenyképesség méréséhez, egy-egy tényező részletes vizsgálatához nyújtanak információkat. A programok értékelésénél a rendelkezésre álló statisztikai (számszerű) adatok mellett célszerű vezető szakértők értékelését is figyelembe venni, például a kormányzati és egyéb intézkedések hatékonyságáról, a verseny gyakorlati érvényesüléséről. Befejezésül az előadó megjegyezte, hogy hosszú idő szükséges azoknak a standardoknak a kialakulásához, amelyek végül jól leírják a versenyképesség alakulását, bár az adatszolgáltatások megbízhatósága szempontjából fontos lenne, hogy ez minél előbb megtörténjék. Jól egészítette ki Bagó Eszter előadását dr. Oblath Gábornak, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa tagjának „A nemzetgazdaság nemzetközi versenyképessége: eltérő értelmezések, mutatószámok és néhány hazai tanulság” című elő-
SZEMLE adása. Ő elsősorban a versenyképesség mérésének megközelítéseit vizsgálta. Kiindulópontja az volt, hogy a gazdasági és a politikai megnyilatkozásokban fontos helyet kapott a versenyképesség hangoztatása, de értelmezésében nincs szakmai egyetértés. Az előadó először azzal kapcsolatos véleményét fejtette ki, hogy a különböző viták és elméletek ellenére a nemzetgazdasági szintű versenyképesség értelmezhető, értelmes és releváns fogalom. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy két közkeletű értelmezéssel nem ért egyet. Véleménye szerint a folyó fizetési mérleg (illetve a külkereskedelmi mérleg), valamint a működőtőke-beáramlás versenyképességi mutatóként nem alkalmazhatók. Összefügghetnek az alakulásával, de nem azonosíthatók vele. Ezután a versenyképesség értelmezésének és mérésének négy megközelítését ismertette. Az első a szélesebb megközelítésen alapuló komplex mutatók köre, melyet jól reprezentál a World Economic Forum (WEF) „The Global Competitiveness Report” (GCR) című kiadványának megközelítése. E kiadvány szerzői arra törekedtek, hogy kombinálják a közgazdaságtudomány és az üzleti szemlélet szempontjait. A kiadvány, eklektikus megközelítése ellenére, hasznos ismereteket nyújt arról, hogy egyes országok hol állnak egymáshoz viszonyítva a versenyképességük alakulását befolyásoló jellemzők tekintetében. A második a következmények oldaláról történő megközelítés, amikor a versenyképességet fekete doboznak tekintik, s az outputjából következtetnek arra, hogy mi történt a doboz belsejében. Tehát a jelenséget annak következményei felől igyekeznek megragadni. Itt az a fő kérdés, hogy mi az output? Legtágabban az ország termelése (GDP-je) világgazdasági részesedésének változásával azonosítható, szűkebben pedig az ország kivitelének nemzetközi piacirészesedés-változásával. A keletközép-európai országok versenyképességének változásáról az EU extern áruimportjában való részesedésük alapján igyekeznek képet adni. Egy adott ország kivitelének változása három komponensre bontható: a piacbővülésre (az exportnak a külső piac méretének változásával való szorzatára), a strukturális és a versenyképességi hatásra. A harmadik módszer a lehetséges okok felől közelítve az ár- és a költségoldalú versenyképesség változásával azonosítja a versenyképességet. A negyedik közelítési mód a „minőségi” versenyképesség, amely – véleménye szerint – lazán körülírható ugyan, de közelebbről a piaci részesedésváltozás, valamint az ár-, illetve költség-versenyképesség változása kombinációjaként értelmezhető. A minőségi versenyképesség legfontosabb üzenete, hogy
1115 hosszú távon a különböző tényezők közül kiemelkedik a kutatás-fejlesztés és az oktatás színvonala, a fizikai és intézményi infrastruktúra állapota. Az előadó a különböző módszerek eredményeit saját számításai alapján vizsgálta és elemezte, felhíva a figyelmet a különböző figyelembe veendő pontosításokra, a szükséges kiegészítő megjegyzésekre és az esetleges félreértésekre. Az előadó megjegyezte, hogy a különböző közelítéseket a termelékenység kapcsolja össze, tehát a termelékenység alakulása kulcskérdés. A versenyképesség módszertani kérdéseinek áttekintése után a humánerőforrás-fejlesztés, illetve annak mérési módszerei kerültek terítékre. Dr. Garzó Lilla, a Foglalkozáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium helyettes államtitkára a Humánerőforrás Fejlesztés Operatív Program részleteit, a program mérésénél alkalmazott mutatószámrendszert ismertette. A program célja nem egyszerűen a munkahelyek számának bővítése, hanem a foglalkoztatottsági szint emelése, a munkaerő versenyképességének javítása és a társadalmi beilleszkedés segítése. A program prioritásai: az aktív munkaerő-piaci politika támogatása, a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem, az egész életen át tartó tanulás és az alkalmazkodóképesség támogatása, oktatás, szociális és egészségügyi infrastruktúra fejlesztése és ezekhez csatlakozva a környezet védelme, valamint a férfiak és a nők esélyegyenlősége. Ezek megfigyelésére, eredményességük mérésére mutatószámrendszert dolgoztak ki. A programmutatók a következők szerint csoportosíthatók: kontextus, forrás (input), output, eredmény (result), hatás (impact). A fő célkitűzések megvalósításához kijelölték a szükséges intézkedéseket, mint például: a munkanélküliség megelőzése és kezelése, a roma népesség foglalkoztathatóságának javítása, a hátrányos helyzetű tanulók esélyegyenlőségének biztosítása az oktatásban, a szakképzés és a felsőoktatás tartalmának és struktúrájának fejlesztése, felnőttképzés, a szükséges infrastrukturális háttér fejlesztése, vagy az egészségügyi informatikai rendszer fejlesztése a hátrányos helyzetű régiókban. Az indikátorok felsorolásánál a 2002. évi tényadatokból kiindulva megjelölték a 2008-ra elérendő célokat, az adatok forrását valamint az adatszolgáltatás gyakoriságát. A mutatószámokkal mérik a támogatások felhasználásának hatékonyságát, eredményességét, az egyes országok fejlettségének közeledését, illetve az operatív programok ebben játszott szerepét. A mérés sok problémát vet fel, a mutatószámok egy része statisztikailag nem meghatározható, vagyis egzaktan nem leírható, ún. puha mutató. Ezek megfigyelése, változásuk követése esetenként nagyon nehéz. Az előadó felhívta a figyel-
1116 met arra, hogy nagy jelentősége van a bázisadatok stabilitásának, mert az Eurostathoz egyszer már kiküldött mutatószámok beépülnek a rendszerbe, s az azoknak esetleg ellentmondó újabb információk jelentős zavart okozhatnak. Gárdos Éva, a KSH főosztályvezetője az egészségügy erőforrásainak statisztikai rendszerét ismertette. Az egészségügyi ellátás fő kérdése az, hogy megfelel-e a lakosság szükségletének. Az ellátás naturális mutatóinak statisztikai megfigyelése nagy múltra tekint vissza. Ezek a mutatószámok az egészségügyi ellátó hálózat befogadóképességéről jó tájékoztatást nyújtanak, de arra nem adnak választ, hogy az erőforrások felhasználása megfelelő-e, illetve, hogy javítható-e az ellátások hatékonysága. Az egészségügyi ellátórendszerek általában három pillérre épülnek: a háziorvosi ellátásra, a járóbetegellátásra, valamint a kórházi ellátásra. Ezek súlya országonként eltérő lehet, de miután a kialakult rendszert számos tényező befolyásolhatja, e strukturális jellemzők alapján nem lehet összehasonlítani és rangsorolni az egyes országok ellátó rendszereit. Az összehasonlítás alapja az lehet, hogy mekkora anyagi ráfordítással működnek ezek az ellátó rendszerek, s mekkora egészségnyereséget érnek el. A Nemzeti Egészségügyi Számlák (NESZ) rendszere egy olyan nemzetközileg egységes módszertan, amely lehetővé teszi az egészségpolitika megalapozását, a közpénzek felhasználásának átláthatóságát mind a döntéshozók, mind az állampolgárok számára. A NESZ egy olyan statisztikai rendszer, amely alkalmas az egészségügy pénzügyi és naturális (humán és tárgyi) erőforrásai keletkezésének és felhasználásának elemzésére, biztosítva az ehhez szükséges adatok összegyűjtését, rendszerezését és közzétételét. A rendszer az ellátás iránti szükségletek számszerűsítésére is törekszik, vagyis egészségi állapotra vonatkozó adatokat is tartalmaz. A KSH 1999 elején létrehozott egy munkacsoportot, amely a meglevő adatbázisok feltérképezésével a metaadatbázis-koncepciójának kialakításával és a meglévő adatok összegyűjtésével megkezdte munkáját, melynek első eredményét kiadványban tették közzé. Az előadó azzal a gondolattal zárta előadását, hogy a gazdaságstatisztika és a társadalomstatisztika a jövőben egyre inkább öszszemosódik. A következő két előadás a Környezetvédelmi és Infrastruktúra Operatív Program (KIOP) előkészítésében és értékelésében szerepet játszó statisztikai mutatókkal foglalkozott. Csanády R. András, a Környezetvédelmi Minisztérium osztályvezetője jelezte, hogy a közelmúltban kiadott kiadványuk jól összefoglalja Magyarország környezeti állapo-
SZEMLE tát. Több példával, grafikonnal ábrázolta a helyzetet, s többek között felhívta a figyelmet arra, hogy a légszennyezés és a GDP alakulása közötti olló szétnyílt, de a légszennyezés visszaesésének az oka elsősorban a termelés csökkenése és nem a javuló környezetvédelem. Ismertette a környezetvédelem szerepét a NFT és a KTK-ban, majd részletesen bemutatta a KIOP szerkezetét, az EU értékelési rendszerének legfontosabb elemeit, a beavatkozás logikáját és az eredményesség mérésének módját. Hangsúlyozta, hogy a fenntartható fejlődés egyik eleme, az életminőség javításának meghatározó tényezője, a környezetvédelem. A jobb környezet, jobb életminőséget biztosít. A NFT speciális célja a környezet állapotának javítása, ennek érdekében környezetvédő szolgáltatásokat, környezetkímélő energiát és infra-strukturális beruházásokat kell megvalósítani. A közlekedési infrastruktúra fejlesztésénél is szem előtt kell tartani a környezetvédelmi szempontokat. Míg azonban az infrastrukturális feladatok teljesítése jól mérhető (például az épített autópálya hossza), addig a környezet és a természetvédelem fejlesztése nehezebben írható le mutatószámokkal. Németh Ferenc, a KSH főosztályvezetőhelyettese bevezetésként hangsúlyozta, hogy korunk uralkodó fejlődésfelfogása a fenntartható fejlődés, mely fogalomkörben a gazdasági fejlődés, a társadalmi haladás és a környezet védelme összefonódik, egymást erősíti. A jelen nemzedék szükségleteit úgy kell kielégíteni, hogy azok ne veszélyeztessék a jövő nemzedékének életesélyeit. Ebben nagy szerepe van a környezet védelmének. Előadásában elsősorban arra kívánt választ adni, hogy a környezetstatisztika hogyan segíti, illetve tervezi segíteni a környezetvédelmi fejlesztési célkitűzések megvalósítását, előrehaladásunkat a fenntartható fejlődés útján. A környezetstatisztika elsődleges célja, hogy tárgyilagos, megbízható, térben és időben összehasonlítható információkat nyújtson a környezetet terhelő káros hatásokról, a környezet állapotáról a környezetvédelmi célú intézkedésekről. A környezetstatisztikai információs rendszer, az ún. DRSIR-modell, az oksági összefüggésekre épít, logikus keretbe foglalva a környezeti problémák eredetét és azok következményeit. Az előadó elmondta, hogy a környezetstatisztikai adatok gyűjtésével, feldolgozásával és publikálásával a KSH-n kívül több intézmény is foglalkozik, egymással szoros együttműködésben, dinamikusan alkalmazkodva a változó körülményekhez. A fejlesztések fő irányai: a primer statisztikai adatok körének bővítése gazdasági ágazatok és régiók szerinti bontásban, intézkedésekre sarkalló mutatószámok kidolgozása, környezeti szatellitszámlák felállítása, becslési eljárások kidolgozása a
SZEMLE hiányzó adatokra, a nemzetközi összehasonlítások, a tájékoztatás fejlesztése és az együttműködés erősítése. Az előadó befejezésül ismertette az elért eredményeket, s megállapította, hogy a magyar környezetstatisztika sokat fejlődött, s ebben a tekintetben nem kell szégyenkeznünk az EU-tagországokkal való összehasonlításban sem. Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) összeállítói abból indultak ki, hogy a mezőgazdaság és az élelmiszer-feldolgozás több szállal kötődik a nemzetgazdasághoz, s a mezőgazdaságra többfunkciós szerep hárul az országban meglevő területi különbségek mérséklésében, a vidék szociális problémáinak megoldásában. Az AVOP a mezőgazdaság és a vidék helyzetének elemzését, a célokat és a fejlesztési irányokat meghatározó stratégiát, valamint az intézkedések céljának és tartalmának rövid összegzését foglalja magába. Dr. Nyujtó Ferenc, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) kabinetfőnöke „Az agrárium jelene és jövője” című előadását azzal kezdte, hogy az agrárpolitika történelmi korszakváltás előtt áll, minthogy feltételeit Magyarország már az Unióval közösen alakítja. Még nincs részletes uniós szabályozás a csatlakozó országok agrártámogatásaira, ennek ellenére a minisztérium három évre stabil, kiszámítható rendszert dolgoz ki. Az előadó röviden ismertette, hogy a koppenhágai megállapodás értelmében mely területek kerülnek brüsszeli hatáskörbe (például egységes verseny- és piacszabályozás, támogatási rendszerek), s mely területek maradnak nemzeti hatáskörben (például adórendszer, társadalombiztosítási rendszer, hitelezési szabályok, birtokpolitika, képzés stb.). Ezután bemutatta a 2002. és 2006. évi kormányprogram két fő elemének: a csatlakozási és az intézményi felkészülésnek a helyzetét, kitérve a rendkívüli tennivalókra. A program végrehajtásához szükséges intézményfejlesztési feladatok helyzetének ismertetése után rátért a csatlakozás első évében esedékes agrártámogatások és pénzügyi források bemutatására. A 2004. évben 293 milliárd forint értékű forrás használható fel támogatási célokra az FVM és a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) költségvetési fejezetében és az EMOGA-ból (Európai Mezőgazdasági Operációs és Garancia Alap). Felhívta a figyelmet a támogatási rendszer szétosztásának problémáira és felvetette, hogy például a területi alapon működő egyszerűsített támogatás és a standard támogatás összevonását célszerű lenne megoldani. Jelenleg erről folyik a vita, s az érvrendszerekhez jól felhasználható az Általános Mezőgazdasági Összeírás (ÁMÖ). Befejezésül röviden szólt a vidékfejlesztés támogatási rendszeréről,
1117 az agrárvidék-fejlesztési program és a nemzeti vidékfejlesztési program kapcsolatáról. Laczka Sándorné, a KSH főosztályvezetője „Mezőgazdaságról a mezőgazdaságért” című előadását a mezőgazdaság helyzetének felvázolásával vezette be. Az elmúlt évtizedben a magyar mezőgazdaság teljesítménye jelentősen visszaesett, és elmaradt az európai átlagtól. Az agrárstatisztika az EU-nak a csatlakozó országokkal szemben szigorú követelményeket támasztó, legfejlettebb rendszere. A KSH és az FVM ezeknek a követelményeknek igyekszik eleget tenni a feladatokat megosztva, de szorosan együttműködve. A feladatokat jogszabályok, megállapodások írják le, pontosan rögzítve a felelősségi köröket. Nagyrészt harmonizált például a LUCAS (Land Use Change and Analysis System – a fölhasználat változását rögzítő és elemzését végző rendszer), a gazdaságszerkezeti összeírás, a gyümölcstermelés, növénytermelés és állatállomány statisztikája, valamint a Mezőgazdasági Számviteli Információs Rendszer. A részben harmonizált rendszerek továbbfejlesztése mellett új feladat az élelmiszeripar mezőgazdasági szemléletű statisztikájának kidolgozása. Összességében azonban megállapítható, hogy a magyar agrárstatisztika jól harmonizált, lényegében megfelel az uniós előírásoknak. Ezután az előadó bemutatta a nemzetiszámlarendszerben szereplő termelési, jövedelemelosztási és felhasználási számlákat, amelyek a jövőben adatforrásként használhatók. A mezőgazdasági háztartások jövedelmi Mezőgazdasági Háztartások Jövedelme szektorszámláinak ismertetése mellett kitért a gazdaság fogalmának értelmezésére is. Ismertette a meglevő adminisztratív források, különböző nyilvántartások felhasználási lehetőségeit, hangsúlyozva, hogy azok nem pótolhatják, hanem csak kiegészíthetik a statisztikai adatokat. Megemlítette, hogy a különböző adminisztratív nyilvántartásokat akkor lehet igazán jól felhasználni statisztikai célokra, ha már kialakításuknál is figyelembe veszik a statisztika igényeit. Előadása hátralevő részében az előadó beszélt a mezőgazdasági árstatisztikáról, a környezeti szatellit számlákról, és a jelenleg még gyermekcipőben járó vidékfejlesztési statisztikáról. Előadását Magyarország és az Európai Unió mezőgazdaságát összehasonlító néhány statisztikai adattal színesítette. Az egyéni gazdaságok szerkezetét bemutató grafikon egyértelművé tette, hogy jelenleg Magyarországon a saját fogyasztásra termelő gazdaságok vannak túlsúlyban, a piacorientált gazdaságok aránya alacsony. Kovács Tibor, a KSH főosztályvezető-helyettese „A regionális fejlesztési programok és a területi statisztika” címen tartott előadást. Bevezetésként emlékeztetett arra, hogy a NFT nem a nemzetgazdaság
SZEMLE
1118 átfogó, mindenre kiterjedő társadalmi-gazdasági programja, hanem azoknak a céloknak, projekteknek a gyűjteménye, amelyeket az EU támogatni szándékozik a strukturális, illetve a nagy infrastrukturális beruházásokat finanszírozó kohéziós alapból. Az operatív programok ötödik tagja a regionális fejlesztés (RFOP – Regionális Fejlesztés Operatív Programja), de az előzőkben tárgyalt négy program is tartalmaz területi fejlesztési előírásokat. A régiófejlesztés valójában úgy értelmezhető, hogy azokat a regionális kihatású célokat gyűjti össze, amelyeket az előző négy operatív program a megkötöttségek miatt nem tartalmazhat. A feladatokat a program négy kiemelt fejlesztési célban, azon belül tizenegy intézkedésben foglalja össze. Az első a turisztikai potenciál erősítése, az ország turisztikai vonzerejének és fogadóképességének fejlesztése. A második a térségi infrastruktúra és a települési környezet fejlesztése. A harmadik cél a régiók humánerőforrásának fejlesztése, a helyi foglalkoztatottságnak, a területi igényekhez alkalmazkodó felsőfokú oktatásnak és szakképzésnek a támogatása. A negyedik cél a technikai (szakmai és RFOP-technikai) segítségnyújtás. Az EU szigorúan ellenőrizi a támogatási eszközök felhasználását, eredményeit, ezért valamennyi cél esetében fontos követelmény az ezt lehetővé tevő, lehetőleg számszerűsíthető indikátorok meghatározása. Az előadó ismertette az indikátorok tervezett listáját, melyet Brüsszel még nem hagyott jóvá. Az indikátorok két csoportja számszerűsíthető: az egyik csoport a statisztikailag mérhető mutatószámokat (például a területi GDP) tartalmazza, a másik pedig a mérhető,
de nem statisztikai adatokat foglalja össze. (Ilyenek például a turisztika növekedése által keletkezett új munkahelyek.) Az indikátorok harmadik csoportjába a nem számszerűsíthető információk tartoznak (például a rehabilitált területen élők elégedettségének javulása). A monitoring-rendszer feladata annak megállapítása, hogy az adott projekt megfelel-e eredeti ígérvényeinek. Ez nem statisztikai feladat, de a statisztikának saját eszközeivel támogatnia, segítenie kell a programok megvalósításának figyelemmel kísérését, értékelését, a tévhitek és az illúziók eloszlatását. Balogh Miklós, a Magyar Statisztikai Társaság alelnöke zárszavában megjegyezte, hogy az előadások az uniós követelmények statisztikai megközelítésén túl felhívták a figyelmet arra, hogy a harmonizációs folyamat nem tekinthető lezártnak, s a szigorú uniós igényeknek meg kell felelni ahhoz, hogy az ország hozzájuthasson a támogatásokhoz. Figyelmeztetett, hogy a statisztikusoknak nemcsak ismerniük kell a statisztikai monitoring követelményeit, hanem ki kell dolgozniuk statisztikai vonatkozásait, s működtetniük kell a rendszert. A statisztikának az új alapokon szerveződő intézményeket is ki kell szolgálnia. Ehhez a decentralizált statisztikai rendszereknek össze kell állniuk integrált rendszerré, s ebben a KSH-nak vezető szerepet kell játszania. Értékelése szerint a konferencia teljesítette célkitűzését, az előadások jól szemléltették a statisztika szerepének változását a változó világban. Jasperné Darvas Mária
MAGYAR SZAKIRODALOM MELLÁR TAMÁS: DINAMIKUS MAKROMODELLEK A MAGYAR GAZDASÁGRA (Statisztikai módszerek a társadalmi és gazdasági elemzésekben. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 2003. 215 old.)
Az elmúlt évek közgazdaságtani szakirodalmát tekintve Mellár Tamás könyve igazi ritkaság. Korábban megjelentek ugyan elméletileg igényes kötetek, amelyek révén az olvasók a közgazdaságtan különböző irányzataival, modelljeivel ismerkedhettek meg, találkozhatunk ugyancsak színvonalas, de alapvetően empirikus elemzéseket bemutató írásokkal is. Jelen könyv azonban e két pólus között helyezhető el, azaz a szerző célja, hogy olvasóját a dinamikus makroökonómia absztrakt modelljeitől a
közeli múlt magyar gazdasági valóságáig vezesse. Ő maga meg is jegyzi a kötet előszavában, hogy a most megjelentetett munkát megalapozó tanulmányok döntő mértékben 1998 és 2002 között születtek, tehát egy olyan időszakban, amikor az előző 20 év alatt már számos gazdaságelméleti írásokat publikáló szerző a korábbinál jóval aktívabb gazdaságpolitikai tevékenységet folytatott. Az említett szintézisre törekvés mellett ez is oka, hogy a magyar gazdaság dinamikus modelljeiről szóló kötetnek megkülönböztetett figyelmet szenteljünk. Nézzük tehát, hogyan kapcsolja össze Mellár Tamás az elméletet a magyar valósággal, mennyire jellemezhető a magyar gazdaság fejlődése az absztrakt közgazdaságtan megközelítése alapján, illetve fordítva: mennyire támasztják alá a magyar rendszerváltás történései az általános érvényűnek tekintett gazdaságelmélet megállapításait.
