„NEMZETGYALÁZÓK, VALUTACSEMPÉSZEK, FAJGYALÁZÓK” ZSIDÓK A FŐVÁROSI M. KIR. BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉK ELŐTT, 1942-1943. Karsai László
Ma már sokkal többet tudunk az 1941-es magyarországi zsidóüldözésekről, mint az 1980-as években, amikor Majsai Tamás úttörő tanulmánya és forrásközlése1 megjelent. Ormos Mária már jó tíz éve tisztázta, hogy a magyar politikai és katonai vezetés úgy próbálta zsidómentessé tenni elsősorban Kárpátalját, hogy előzetesen tervüket nem egyeztették a német illetékesekkel.2 Tudjuk, hogy kb. 16.000-18.000, akkoriban „hontalannak”, vagy „külhonosnak” nevezett zsidót gyűjtöttek össze a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) detektívjei országszerte, ám Kárpátalján egész járásokat „zsidótlanítottak” 1941 tavaszán-nyarán. Sztálin egyszer azt mondta, hogy egy ember halála tragédia, tízezeré statisztika. Néha mi, holokauszt-szaktörténészek is hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a kideríthető, vagy óvatosan csak becsülhető számsorok mögött emberek, egyéni tragédiák, sorsok vannak. A személyes sorsokat sokszor nehezebb felkutatni és bemutatni, de általuk válhat a holokauszt száraz adatsorokon túl érthetőbb történetté, történelemmé. Az új levéltári forrásokból például kiderül, hogy 1941 nyarán, mielőtt az országból, ahogy akkoriban hivatalosan megfogalmazták „kiutasították” volna, több tucat zsidót a keleti határszéli Kőrösmezőn alaposan megmotoztak és elrejtett értéktárgyaikat elkobozták tőlük. Mint azt jó néhány történész kollégánk nem győzi az utóbbi években hangsúlyozni, a Horthy-rendszer tulajdonképpen jogállam volt, így nem lepődhetünk meg, hogy az elkobzott tárgyakról leltárt készítettek és a személyi motozásokból bírósági ügyek lett. A fővárosi Büntetőtörvényszék 1938-1945 közötti, 1180 doboznyi iratanyagában 51 olyan pert találtam, amelyben hosszabban, vagy csak nagyon röviden tárgyalták az 1941-es kőrösmezői deportálásokat és a KamenyecPodolszkij-i mészárlást. 49 olyan személyt tudtam azonosítani, akiket 1941-ben deportáltak vagy megpróbálták deportálni, de megszöktek a pályaudvarról, vagy a deportáló vonatról. Ziszmann Mortkó zsidót az ország területéről való eltávolítás céljából feleségével és négy gyermekével együtt 1941. július 16-án addigi lakóhelyéről, Királyházáról3 Kőrösmezőre szállították. A királyházi csendőrőrs még útnak indítása előtt elvette Ziszmann Mortkótól összes készpénzét (480 pengőt) és azt Kőrösmezőn a m. kir. rendőrség határvidéki kirendeltségének az eltávolítandó személyekkel együtt átadta. Itt Ziszmannt figyelmeztették, hogy az „utasforgalomban”, mármint ha most külföldre
1
Majsai Tamás: A kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben. Ráday Gyűjtemény Évkönyve, IV-V. (Akadémiai K., Bp., 1986, 59-86, 195-237.) 2 Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. PolgART K., Bp., 2000. Az 1941-es eseményekről lásd: 753-767. 3 Királyháza (1899-ig Királyháza-Tölgyesfalva): kárpátaljai kisváros, a nagyszőlősi járásban, a Tisza bal partján.
„utazik”, személyenként csak 30 pengőt vihet magával.4 A törvényes előírásokat pontosan betartó kőrösmezői rendőröktől ezek után a hattagú család 180 pengőt visszakapott, a maradék 300 rendőri letéti kezelésben „visszamaradt”. A m. kir. ügyész vádirata szerint Ziszmann Mortkó mind a 480 pengőjét ki akarta csempészni az országból. A m. kir. Büntetőtörvényszék ezt nem látta bizonyítottnak, többek között azért sem, mert a vádlottól még lakóhelyén elkobozták kicsiny készpénzvagyonát és a „terhelt” semmi jelét nem adta, hogy megpróbálta volna elrejteni pénzét. Az 1942. április 11-én kelt jogerős ítélet értelmében Ziszmann Mortkó – akit, ne feledjük, 1941. július 16-án Kőrösmezőn keresztül mint „külhonost” deportáltak az országból –, jogosulttá vált, „amennyiben Magyarországon tartózkodik” a bankjegyeket (30 db 10 pengőst) átvenni. A Büntetőtörvényszék hivatalos hirdetményben hívta fel az „ismeretlen helyen tartózkodó” Ziszmann Mortkót hogy 30 napon belül vegye át a 300 pengőjét.5 Az eddigi szakirodalom szerint valamikor július második hetében kezdődtek Magyarországon azok a razziák, melyek során az „állampolgárságukat igazolni nem tudó” zsidókat próbálták összegyűjteni. Lampel Sándor (izr.) 29 éves volt 1941-ben, már hat éve élt egy lakásban Budapesten, a nála 11 évvel idősebb Kesselgruber Irén bejárónővel, aki a „fajvédelminek” nevezett zsidótörvény (1941. XV. tc.) hatályba lépése után (október 10.) áttért az izraelita vallásra. Lampel Sándort szerelme lakásán fogták el a rendőrök június 28-án, és 30-án már fel is rakták egy kiutasítottakat szállító vonatra. Erről megszökött, visszament Kesselgruber Irén lakására, ahol 1941. december végéig bujkált. Ekkor egyik szomszédjuk feljelentette őt „fajgyalázásért”. Első fokon egy év két hónapra ítélték, kiszabadulása után internálták, bevonultatták munkaszolgálatra.6 A fővárosi razziákon elfogott zsidók egy csoportját 1941. augusztus 2-án este a Nyugati pályaudvarról induló vonattal deportálták. Klein Izidorné, egy vagyontalan szabósegéd felesége, három gyermek anyja is ott tolongott az indulási oldalon, hogy az őt felnevelő bátyjától, a kiutasítottak közé rakott 63 éves Moskovitz Ármintól, aki születése óta élt Magyarországon, elbúcsúzzék. Mint a rendőrségen Kleinné elmondta: „A tömeg nagyon izgatott volt, gúnyos megjegyzéseket tettek a zsidóságra”. Olyan kijelentést is hallott, hogy: „Sortüzet kellene adni a zsidóságra, miért engedik meg, hogy ilyen nagy csomago[ka]t vigyenek magukkal.” Az egyik elegánsan öltözött zsidó nőre egy férfi megjegyzést tett: „De elegánsan van felöltözve a Rebeka, pedig amikor idejött, akkor még citromot árult, most meg már házai vannak.” Egy másik férfi erre megjegyezte, hogy: „Én is megpróbálok citromot árulni, hátha meggazdagszom.” Ekkor Kleinné megszólalt: „A magyarok még ahhoz is hülyék, hogy citromot áruljanak.” Ezt meghallotta Horváth József asztalossegéd, és amikor Kleinné el akart menni, saját kezűleg elfogta és egy rendőrnek átadta. „A magyar állam és nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” vádjával került a Büntetőtörvényszék elé, egy hónapi fogházra ítélték 1942. február 21-én. Ítéletének
4
1931-ben még a 4.500/1931. M. E. sz. rendelet 2. § 2. pontja értelmében „utazási és kisebb határszéli forgalomban” személyenként 300 pengőt lehetett kivinni MNB engedély nélkül. Feltehetően a világháborús gazdálkodás kényszerítette a hatóságokat az engedély nélkül kivihető összeg drasztikus csökkentésére. 5 Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban: BFL)-VII-5-c (m. kir. Büntetőtörvényszék i.) 3167/1942. Ziszmann Mortkó 6 BFL-VII-5-c-5871/1942. Lampel Sándor
2
indoklása az enyhítő körülményeket is megemlítette: büntetlen előéletét és azt, hogy idős bátyjától való elbúcsúzáskor „felindult lelkiállapotban” volt.7 Kőrösmezőn, mielőtt áttették volna őket a határon, voltak zsidók, akiket „személyi motozásnak” vetettek alá. Nem csak a Magyar Nemzeti Bank (MNB) előzetes engedélye nélkül az „utasforgalomban” kivihető 30 pengőn felüli pénzüket vették el, hanem gyűrűiket, óráikat, ékszereiket, a nőktől fülbevalóikat. A személymotozásokról jegyzőkönyvet vettek fel, ebben pontosan feltüntették a delikvens nevét, illetőségi helyét (ha volt neki), foglalkozását, és tételesen azt is, mit koboztak el tőle. 1942 tavaszán azután, ki tudja milyen megfontolásból, több tucat ilyen ügyben a fővárosi úgy döntött, hogy visszaadatja jogos tulajdonosaiknak elkobzott személyes tárgyaikat. Grünfeld Náthánné, (volt) huszti lakosnál 1941. július 16-án, amikor mint külhonost Kőrösmezőn keresztül az ország területéről „eltávolították”, egy „aranynak látszó fülbevalót” találtak. Az ügyészség szerint ezt MNB engedély nélkül akarta az országból kicsempészni, ezért elkobozták tőle. A bíróság viszont úgy döntött, hogy a 4500/1931. M. E. sz. rendelet8 3. §-ának VI. bekezdése értelmében az „utas” poggyásza és „saját használatára szolgáló egyéb dolgai” kiviteléhez nem kell az MNB előzetes engedélye. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a zsidóknak 1941 júniusjúliusában még személyes holmijuk összecsomagolására is alig volt idejük deportálásuk előtt, nem hogy az MNB-hez forduljanak kiviteli engedélyért.) Az uzsorabíróság szerint a fülbevaló beletartozik a „saját használatra szolgáló egyéb dolgok” fogalma alá. Az pedig a bíróság szerint „jelentőséggel nem bírt”, hogy Grünfeldné a fülbevalót elrejtette és csak a személymotozásnál találták meg.9 Steinberg Józsefnéné nagylucskai10 lakostól „az ország területének az elhagyásakor” egy ezüst zsebórát és 290 pengőt vettek el Kőrösmezőn 1941. július 15-én. A készpénzt az uzsorabíróság ítélete értelmében végleg elkobozták, a zsebórát visszakaphatta volna, ha túlélte volna a Kamenyec-Podolszkij-i mészárlást és a bírósági hirdetmény közzétételétől számított 30 napon belül jelentkezik jogos tulajdonáért.11 Smolovics Vilmosné neve mellé utólag, kézzel beírták: „ismeretlen helyen lévő”, tőle egy pár „aranynak látszó fülbevalót” és egy aranykeretes szemüveget koboztak el. Jogos tulajdonát ő is átvehette volna, ha „hazatér” 30 napon belül.12 Az eljáró illetékes közegek precizitására jellemző Grünfeld Ignác esete, akitől Kőrösmezőn 1941. július 16-án „az utasforgalomban engedély nélkül kivihető összegen kívül” még 46 pengő 91 fillért koboztak el.13 Egyetlen egy peranyagban, Korngut Simonné királyházi lakos esetében fogalmazott úgy az uzsorabíróság, hogy a vádlott „állítólagos külhonos”. Tőle Kőrösmezőn 1941. július 16-án egy arany fülbevalót és két arany nyakláncot vettek el.14 A legtöbb pénzt, az akkoriban komoly
7
BFL-VII-5-c-880/1942. Klein Izidorné. Magyarországi Rendeletek Tára 1931, 1072-1074, Bethlen István miniszterelnök aláírásával 1931. augusztus 7-én jelent meg az idézett rendelet. 9 BFL-VII-5-c-2721/1942. Grünfeld Náthánné. 10 Nagylucska kárpátaljai kisváros a munkácsi járásban. 11 BFL-VII-5-c-2723/1942. Steinberg Józsefné 12 BFL-VII-5-c-2727/1942. Smolovics Vilmosné 13 BFL-VII-5-c-2738/1942. Grünfeld Ignác 14 BFL-VII-5-c-4269/1942. Korngut Simonné 8
3
vagyonnak számító 5080 pengőt Händler Ábrahám bustyaházi15 kereskedőtől koboztak el, július 17-én.16 Az üldözöttek egy része megpróbált szembeszállni a hatósági önkénnyel. Adler Salamon királymezei17 termény-nagykereskedőtől 3100 pengőt koboztak el. Mint perének irataiból kiderült, 1941 augusztusában szüleit, valamint egyik testvérét és annak családját kiutasították Magyarországról és Kőrösmezőn keresztül kitoloncolták őket. Időközben a rokonság megszerezte az állampolgárságot igazoló iratokat, ennek fotókópiáit eljuttatták Adlernek, hogy eszközölje ki visszahozatalukat. Ő szeptember 24-én Királymezőn vonatra szállt, hogy Budapestre utazzék, az illetékesekhez, de a vonaton megtudta, hogy legjobb, ha egyenesen Kőrösmezőre megy, mert ott van egy rendőrtiszt, Batizfalvinak18 hívják, aki pontos felvilágosítással tud szolgálni. Kőrösmezőn kérdezősködni kezdett, egy titkosrendőrnek gyanús lett, őrizetbe vették, pénzét elkobozták. A vád szerint a pénzt ki akarta csempészni az országból, de ő azzal védekezett, hogy a pénzt a rokonai visszahozatalának a költségeire szánta. A bíróság felmentette, mert igazolni tudta, hogy Batizfalvi valóban Kőrösmezőn szolgált a kérdéses időpontban és a 3100 pengőt valóban deportált rokonai visszahozatalára szerette volna fordítani.19 Két bátor hölgy, Nuszbaum Ilona (43 éves, volt raktári munkás) és húga, Nuszbaum Berta (41 éves, volt raktári munkás) vádiratából kiderül, hogy 1941. szeptember elején „megfelelő úti-okmányok nélkül” a Szovjetunió területéről a magyar határt átlépték. Bár mindketten Budapesten születtek, mégis izraelita vallásúak és lengyel állampolgárok voltak, állandó lakásuk és vagyonuk nem volt. Talán feljelenthették őket, mert „kémgyanús voltuk miatt” 1941. november 23-án rendőrt küldtek értük. Bozsoki István próbarendőrnek Nuszbaum Ilona húsz pengő „ajándékot” próbált adni, hogy őket szabadon bocsássa. Miután „tettüket” beismerték, tiltott határátlépés és megvesztegetés miatt négy-négy hónapi fogházra ítélték őket.20 Annyit azért hozzátehetünk, hogy ha még ki is utasítják őket az országból, mondjuk a náci uralom alatt lévő Lengyel Főkormányzóságba, akkor sokkal rosszabbul járhattak volna. Lichtenstein Lajos magántisztviselő még 1935-ben bérbe vett Budapesten, a Hermina úton egy helyiséget, ahol cukrászdát nyitott. Mivel ő nem értett a cukrászmesterséghez, társult Fejfarek Jánossal, aki adta szaktudását, Lichtenstein pedig a vállalkozáshoz a pénzét. Amikor 1941 nyarán a KEOKH hirtelen túlzott érdeklődést kezdett tanúsítani Lichtenstein után, ő eltűnt Budapestről, de előtte még az üzletét gondosan lezárta és külön levélben figyelmeztette üzlettársát, Fejfarek cukrászt, hogy engedélye nélkül semmit se tegyen. Fejfarek, ma már tudjuk, jó okkal, azt hitte, hogy Lichtensteint többet nem fogja a fővárosban látni, felnyittatta egy rendőrrel az üzletet. Pechére az üzlet felnyitásában segédkező államrendőrségi detektív gondos, törvényés magántulajdon-tisztelő ember volt, és az üzletben leltárt vett fel. Lichtenstein, 15
Bustyaháza kárpátaljai település a técsői járásban a Tisza jobb partján. BFL-VII-5-c-4271/1942. Händler Ábrahám 17 Királymező: kárpátaljai település a técsői járásban a Tarac folyó völgyében. 18 Batizfalvi Nándor, dr. rendőrkapitány. 1941-ben a KEOKH-hoz beosztott detektívként részt vett a kőrösmezői deportálások megszervezésében. 1944. augusztus 30-án került a BM-ben Ferenczy László csendőr alezredes mellé, a zsidóügyek intézésére, elsősorban a külföldre utazások előkészítése volt a feladata. 19 BFL-VII-5-c-5993/1942. Adler Salamon 20 BFL-VII-5-c-11658/1941. Nuszbaum Ilona és Nuszbaum Berta 16
4
nyilván Fejfarek őszinte bánatára, már szeptemberben visszatért Budapestre, „elintézte” állampolgársági ügyét és azonnal feljelentette Fejfareket, mert az közben kiárusította az üzlet anyagkészletét és berendezési tárgyait. Lichtenstein jogosan bízott a Horthy-rendszer bíróságában. Fejfareket négyhavi fogházra ítélték, és kötelezték, hogy térítse meg Lichtenstein kárát.21 A holokauszt szaktudomány egyik legnehezebben megválaszolható kérdése, hogy kik, mikor, hol, mit tudtak a zsidók lemészárlásáról. Az, hogy Magyarország területéről közel 16.000 „külhonost” deportáltak 1941 nyarán, sokan tudták. A „kitelepítéseket” megvitatták a Képviselőházban,22 írt ezekről a korabeli sajtó is. De azt már kevesen tudták, mi lett a deportáltak döntő többségének a sorsa. Nem kevesen lehettek olyanok, akiknek pontos információik voltak erről is. Közéjük tartozott Friedmann Sándor és felesége, Tauber Komornik Blanka. Utóbbit édesanyjával és 14 rokonával együtt Rahóról vitték ki Lengyelországba, neki sikerült egy lengyel őrmester segítségével megszöknie. Mint pestszenterzsébeti lakásszomszédaiknak elmondták, a deportáltakat sok száz kilométerre vitték ki az országból, megásatták velük a sírjukat, beleállították és lelőtték őket. Voltak, akik csak megsebesültek, de őket is eltemették. Friedmanné mai tudásunk szerint nagyon pontos számot „rémhír-terjesztett”: ő úgy tudta, hogy 22.000 zsidót gyilkoltak meg a nácik. A Friedmann-házaspár izgatás és nemzetgyalázás vádjával került bíróság elé. Feljelentőik szerint azzal fenyegetőztek, hogy a Lengyelországban kivégzett sok ártatlan zsidóért, a gyerekekért, öregekért, betegekért, ha majd győznek az oroszok és ők jutnak hatalomra, bosszúból 1000 magyart fognak legyilkolni. Perükről, vagy az ítéletről nincs adat a dossziéban.23 Talán rövid előadásomban sikerült bebizonyítanom, hogy a fővárosi Büntetőtörvényszék irataiban nem csak nevek, személyes sorsok, történetek vannak, hanem néhány új adalékkal is szolgálhatnak az 1941-es év tragikus története iránt érdeklődők számára.
21
BFL-VII-5-c-7187/1942. Fejfarek János. Bárdossy László miniszterelnök 1941. november 21-én említette meg, hogy szerettek volna még több zsidót kitelepíteni, de barátjuk, szövetségesük Németország ezt nem engedélyezte. Képviselőházi Napló, 1939-1944-XI-537. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1941. november 26-án részletesen válaszolt e tárgykörben Budinszky László nyilas képviselő hozzá november 19-én intézett interpellációjára. Képviselőházi Napló, 1939-1944-XII-60-62. 23 BFL-VII-5-c-3770/1942. I. r. Tauber Komornik Blanka és II. r. Friedmann Sándor 22
5
