NEMET-MAGYAR SORSKOZOSSEG AJÁREKI HALÁLTÁBORBAN (1944-1946) A táborok célja Az 1944 őszén a Vajdaságban berendezkedő jugoszláv kommunista partizán hatalom a lágerekkel tulajdonképpen két célt kívánt elérni: kíméletlenül meg kívánta büntetni a németeket s részben magyarokat is, ugyanakkor a legyőzött nemzetek munkaképes felnőtt lakosságát rabszolgaként kívánta alkalmazni, mindenekelőtt a mezőgazdaságban - az első időkben az őszi termény-betaka rítás során. A voltaképpeni cél azonban a német nemzeti kisebbség teljes eltá volítása volt az új állam egész területéről, összhangban a németekre vonatkozó korábbi AVNOJ-i határozatokkal. Az AVNOJ, vagyis a Jugoszláv Népfelszabadí tó Antifasiszta Tanács a boszniai Jajcéban 1943. november 21-étől november 29-éig ülésezett, s ekkor alapozták meg az úgynevezett második, vagy ti tói Ju goszlávia alapjait. Moša Pijade aláírásával már az első napon dekrétumot adtak ki, amelyben a német kisebbség tagjait megfosztották minden polgári és kol lektívjoguktól, teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, s megtiltották számukra a bírósági jogvédelmet és jogorvoslatot. Természetesen ekkor mindez még megvalósíthatatlannak bizonyult, de Titóék tudatosan készültek a hatalomátvételre. Moša Pijade járt az élen azon alapelvek (1944. április 17.) kidolgozása terén is, amelyekkel a nemzeti és polgári jogokat kívánták szabályozni, ugyanis hazaáru lónak nyilvánítottak mindenkit, aki „az ellenség fegyveres erőinél szolgált” - ez képezte egyik alapját az 1944. őszi magyarellenes vérengzésnek is.
Tiszaistvánfalva központja az 1940-es években
A jugoszláv kommunisták egy része kezdetben a magyarok teljes (később már csak részleges) kitelepítésének gondolatát is dédelgette, erről a tervéről azonban egy idő után lemondott. A kisebbségek kiűzésének vérgőzös álma Szerbiában jóval korábbi keletű: a németek kitelepítését Nikola Pašić, „a nem zet atyja” már 1918-ban tervbe vette, később a bácskai magyarok és néme tek Macedóniába telepítésének ötlete merült fel, de ehhez hiányoztak mind az anyagi, mind a politikai feltételek. A szélsőnacionalista Vasa Čubrilović Gavrilo Princip terrorista társa -, aki évtizedekkel később immáron köztiszte letben álló akadémikusként majd részt vesz a miloševići törekvések eszmei elő készítésében is, még be sem fejeződik a második világháború, máris részletes tervezetet juttat el Titóékhoz arról, hogy miként szabaduljanak meg a magya roktól. A magyarok ügyében a kezdeti drákói szigor és a teljes, majd részleges kitelepítési tervek fokozatosan enyhültek, a németek kérdésében azonban az új jugoszláv vezetés hajthatatlannak bizonyult. Milovan Đilas, azokra az idők re, amikor még ő is a partizánterror egyik legfényesebbre fent kardja volt, öregkorában így emlékezik: „...németjeink annyira elviselhetedenekké váltak, hogy a Központi Bizottságban sokszor szóba került a német lakosság kiűzése a mi területeinkről. Persze, lehet, hogy mi meggondoltuk volna magunkat, ha az oroszok, a lengyelek, a csehek már nem határozták volna el a németek ki űzését, és azt részben már nem valósították volna meg. Mi az álláspontunkat ülésezés és eszmecsere nélkül fogadtuk el, mitolyan valamit, amit a ’német bűntettek’ tettek érthetővé és elfogdhatóvá.”Josip Broz Tito az I. I^úsági An tifasiszta Kongresszuson, 1945januárjában félreértheteüenül kinyilvánította a kommunisták szándékát: „ A németek nem érdemlik meg, hogy országunkban éljenek, és ezért mi kiköltöztetjük őket.” Az elképzelésbe azonban hiba csú szott, ugyanis a győztes nagyhatalmak 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami tanácskozása jegyzőkönyvének XIII. fejezetéből, amely A német la kosság rendezett áttelepítése címet viselte, kihagyták Jugoszláviát. Titóék ez által abszurd helyzetbe kerültek: „rendes” úton ugyanis nem tudtak megsza badulni a lágerekbe gyűjtött német tömegektől.
A létrehozott táboroknak három típusa ismert: Mindenekelőtt voltak ún. munkatáborok, ahol a németeket, de nemegy szer a magyarokat vagy a magyar lakosság megbízhatatlannak nyilvánított cso portjait rabszolgamunkára kényszerítették. Több településen egy ideig a ma gyaroknak is megkülönböztető jelzést - fehér karszalagot kellett viselniük. Hallgatólagosan ilyen jellegű munkatábomak tekintették azokat a települé seket, ahol a német lakosság létszáma elérte legalább a 300 főt. Az ilyen fal vakban, kisvárosokban a kényszermunkára mozgósított lakosság aludni ugyan
általában hazajárhatott, de napközben ingyenmunkát végzett a környék nagy birtokain, vagy egy-egy szerb nagygazda földjén. Ez sok helyen a magyarokra is vonatkozott. Ún. központi munkatábort viszont egy-egy nagyobb településen és járási központban hoztak létre, elsősorban a távolabbról internált munkaképes fér fiak részére. Különleges státusú táborokat a német (és később a csúrogi, zsablyai és mozsori magyar) lakosság munkaképtelennek nyilvánított csoportjai számára létesítettek. E „lógerok”-ba zsúfolták a betegeket, az öregeket, a kisgyermekes anyákat és a gyerekeket. Az ellátás az ilyen helyeken volt a legrosszabb, minden napos volt az éhezés, a gyógyszer- és sóhiány, nem volt téli tüzelő, a fogva tartot tak egy idő után rongyokban jártak, megtetvesedtek, sjárványos betegségek pusz títottak közöttük. Jovan Mirkovic professzor szerint (L. Istina... Međunarodni naučni skup. Zbomik radova, Növi Sad, 2004.) a Vajdaságban összesen hat kü lönleges státusú láger működött (mi nyugodtan nevezhetjük ezeket igazi nevü kön, halál táboroknak): Szerémségben a mitrovicai, Bánságban a molini (né metül molindorfi, magyarul molyfalvi) és a knićanini (németül rudolfsgnadi, magyarul rezsőházai), Bácskában pe dig a körtési (krusevljei), a gádori (gakovói) és a járeki (Backijarak-i). Egészen a közelmúltig nem ren delkeztünk semmilyen korabeli, tel jesnek tekinthető hivatalos adattal arra vonatkozóan, hogy hányán hal tak meg Járekon. 2010. februáijában azonban váradan fordulat történt, ugyanis, miközben az anyakönyvek meglevő köteteit tanulmányoztam, a járeki helyi iroda szekrényéből min den nehézség és ellenállás nélkül előkerült a megsemmisítő tábor el hunytjairól vezetett három halotti anyakönyv ez idáig „lappangó” (vagy „lappangásra” ítélt?) második köte te is Ennek fényében jelentős mér tékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismerete
inket. (Emlékeztetőül: Mészáros Sándor az első és a harmadik kötet ismereté ben 1993-ban még mindössze 2376 elhunytról beszélt.) Ajáreki tábort eredendően az Újvidék környéki németség deportálása cél jából hozták létre, s 1944. december 2-ától 1946 április 15-éig működtették, va gyis még jóval a Bácska, Bánát és Baranya civil lakosságának megregulázására korábban bevezetett katonai közigazgatás megszűnése, azaz 1945. február 10-e után is. A körzethez hat járás (az újvidéki, a titeli, a zsablyai, a palánkai, a kúlai és az óbecsei) tartozott, valamint egy város: Újvidék. Azonban nem csak eze kekről a területekről kényszerítették a párialétre kárhoztatott embercsoporto kat ebbe a „lóger”-ba, de az ország - mindenekelőtt Bácska, Bánság, Baranya és Szlavónia - más településeiről is. A halotti anyakönyvek első ránézésre is árulkodóak: származásuk szerint összesen 125 településről - még Belgrádból, sőt, a távoli Mariborból is - érkeztek kényszerlakhelyükre, végül pedig az azóta el tüntetett járeki tömegsírok valamelyikébe bűnössé nyilvánított emberek, sőt, a halottak között találunk a lengyelországi Labantból és az oroszországi Harkovból a háború vihara által idesodort áldozatokat is. A tábort önálló parancsnok ság (Komanda logora Bački Jarak) működtette, amely az újvidéki körzeti pa rancsnokságnak (Komanda novosadskog područja) volt alárendelve. A tábor katonai felügyelete a katonai közigazgatás felszámolása után sem szűnt meg, a tábor ellátásának és egészségügyi felügyeletének kérdései viszont immár a kü lönféle szintű államhatalmi szervek, ún. népfelszabadító bizottságok, illet ve a Vajdasági Népfelszabadító Főbi zottság (Glavni narodnooslobodilački odbor Vojvodine) szakhatósági osztá lyainak (részlegeinek) hatáskörébe kerültek át. A tiszaistvánfalvi (vagyis helybeli) németek többsége - engedelmesked ve a Wermacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki, s terjesztettek a Délvidéken legfontosabb ingóságát, s nehéz, ka landos utakon visszaindult ősei 18. században elhagyott hazájába, maga mögött hagyva gondozott, gyönyöLuther Márton szobra - a templom- rű házakkal ékes szülőfaluját, közemal együtt 1947-ben lerombolták pén az ágostai evangélikus templom
már októ
mai, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. Azonban a felszólítások ellenére nem kelt mindenki útra. Elsősorban a legöregebbek maradtak itt hon. Hogy közülük később hányán váltak az október végi véres napok áldo zataivá, azt nem tudjuk. Feltételezhetően nem sokan, hiszen egy ideig maga Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállása is Járekon volt (állítólag az impozáns főutcai Wallrabenstein-házban), s az oroszok jelenléte - erre több példa akad a Vajdaság más településein is - nemegyszer gátat szabott a zabolátlan partizánterromak. Az itt maradt idős járekiak ( körülbelül ötvenen) automatiku san lágerlakókká váltak, hiszen egész falujukat fegyveres őrökkel vették körül. Aki a szökést választotta, az életével játszott, meg egyébként sem lett volna hova menekülnie, legfeljebb a szomszédba, élelmet keresni a mindig segítő kész temerinieknél, ahonnan ekkorra már szintén deportálták a németeket. Temerinben ugyanis december elején kidoboltatták, hogy 6-án minden német jelentkezzen a községházán. Eredetileg nem Járekra szánták a szerencsétleneket, hanem a kisebb, ókéri (ma: Zmajevo) munkatáborba, ahová zuhogó eső ben vitték őket e célra kényszermozgósított magyar szekeresek. Egy éjszakát töltöttek itt, majd Járekra lettek irányítva. A partizán fegyveresek, megfélemlítési szándékkal, nagy lövöldözés közepette valamennyiüket átzavarták a német temetőn. Az elhajtottak között akadtak vegyesházasságban élő magyarok is.
Miről tanúskodnak az anyakönyvi bejegyzések? Az első áldozatokra vonatkozó adatok valójában abba a 300 számozott lapot tartalmazó kötetbe kerültek bejegyzésre, amelyet 1941. június 17-én nyitott meg az akkor még Tiszaistvánfalvának nevezett hely anyakönyvvezetője még pedig a 25. folyószámmal, amit ugyanebben az esztendőben még 15 bejegyzés követett, 1942-ben és 1943-ban 30-30,1944 pedig még 19. Az utolsó, még ma gyar nyelven bejegyzett halott Grőszerjakabné született Adolf Katalin 21 éves, ágostai evangélikus hitvallású földműves napszámos volt, aki 1944. szeptember 19-én este 9 órakor bélhurutban halt meg. Az új történelmi helyzet természetesen az anyakönyv lapjain is nyomon követhető. 1944. december 3-ától megváltozik a bejegyzés nyelve és írásmód ja: a magyart a cirillbetűs szerb váltja fel. 1944. december 31-ig összesen 86 elhunyt (20 -105) adatait regisztrálják. Feladatát a táborparancsnokság kez dettől fogva minden szempontból komolyan vette. Ez megállapítható abból is, hogy a tiszaistvánfalvi jegyző által magyarul vezetett, és 1944. szeptember 20-án abbahagyott halotti anyakönyvet a tábor létrehozásának első napjá tól kezdve folytatni kezdték. A koncentrációs tábor halotti anyakönyvének első adata Lotbrajn Jovanra (nyilván Lotbrein Johann) vonatkozik. A 68 éves földműves még december 2-án hunyt el, ha hihetünk a bejegyzésnek, agy
hártyagyulladásban. Halálát Valrabenstejn Jovan (Wallrabenstein Johann) jelentette, vagyis még nem a később kötelezően bejegyzett 107-es paragra fus alapján anyakönyveztették, amiből arra lehet következtetni, hogy ő még nem volt lágerlakó. December 31-éig a kíméletlen bánásmód, az éhezés és a betegségek kö vetkeztében az anyakönyv tanúsága szerint 85-en haltak meg, zömmel idő sebb, a nevük alapján német nemzetiségű személyek.) Az 1944-ben elpusz tultak között palánkait, újvidékit, újsóvéit, ókérit, bulkeszit, torzsait, ó- és újfutakit, titelit, csébit, dunabökényit, sajkásszentivánit, kiskérit, sidit, szépli getit, bácsfeketehegyit, kátyit, tiszakálmánfalvit egyaránt találunk. De már az első napokban meghal két temerini is, hiába a szülőfalu közelsége és segítsé ge: december 17-én leheli ki lelkét Gráf Leopold 75 éves római katolikus kő műves - állítólag végelgyengülésben - két nappal később pedig Wolpert Jó zsef 46 éves római katolikus földműves - a beírás szerint szívbajban. A szívbaj egyébként gyakori halálok, alig tizennyolc nap alatt 11-en pusztulnak el tőle, később pedig még 17-en. A következő év adatai -január 1-jétől egészen július 17-éig - ugyancsak eb ben a - nevezzük így - 1. (első) kötetben találhatók, összesen 1602 halott ada taival. 1945 példátlanul hidegjanuáiját követőn észrevehetően megnövekszik a tüdőgyulladásban elhaltak száma, de a bélhurutban elpusztultaké is. Köztük öregeket és gyermeket egyaránt találunk. És a táborlakók számára éppen az utóbbiak szenvedése és halála okozta a legnagyobb megrázkódtatást. Elsőként a pici, mindössze kétéves Perbaj Anna halt meg december 18-án légcsőhurut ban. Okkal kérdezhetjük: ő vajon milyen háborús bűnt követett el? Magyar szempontból ezek a hónapok a leginkább figyelemre méltók: ja nuár 23-ától kezdődően megszaporodnak a magyar elhunytakra vonatkozó bejegyzések. Kezdetben Csurog és Zsablya, később Mozsor is gyakran szere pel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más települé sekről is. A közelmúltban (2010 elején) váratlanul „előkerült” - szerintem soha el sem veszett - II. kötet a legvaskosabb, talán ezért is „lappangott” ennyi ide ig. Mivel anyaga kronológiailag 1945-re vonatkozik, értelemszerűen az 1603as folyószámmal folytatódik - vagyis ott, ahol az első kötet véget ért. Az 1945. december 31-én bejegyzett utolsó elhunyt az 5442-es sorszámot kapta, csu pán 1945-ben tehát ennyien pusztultak el Járekon. És mégis, a sírok mára el tűntek nyomtalanul. Nyomtalanul? Nem is olyan biztos... Ugyanis 2010 nya rán hozzám is eljutott egy eddig titkon őrzött fénykép, amelynek alapján ma már pontosan meg lehet állapítani, hová temették a járeki tábor áldozatainak többségét.
A Wallrabenstein-ház A III. (harmadik) anyakönyvet a szerb nyelvű, latin betűs címlap szerint 1946. január 8-ától április 15-éig vezették. Ez azonban nem igaz, ugyanis az anyakönyvet később újraszámozták, de a folyószámokat már nem lehetett meg változtatni, így az anyakönyv nem az 1-essel, hanem a 127-essel kezdődik, va gyis összesen 21 lapot utólag eltüntettek. Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is le hetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyike a lehetséges feltevéseknek. 1946-ban a 901., s egyben utolsó áldozat egy 48 éves temerini német asszony, Inhof szül. Reger Terézia, aki - élete virágjában - kimerültségben halt meg. De elgondolkodtató egy másik temerini - az elmagyarosodott, német származású a helybeli kovács - sorsa is: Majer András (Andrija), 67 éves római katolikus „napszámost”, vagyis Andrész bácsit (879. bejegyzés) négy nappal a tábor végleges felszámolása előtt lelőtték! Azzal, hogy előkerült ajáreki „lóger” halotti anyakönyveinek második köte te, sokkal pontosabban fölmérhetjük a táborban zajlott genocídium méreteit. Eszerint tehát a Bački Jarak-i haláltáborban - remélem, ezek után senki sem fogja kétségbe vonni e rettenetes elnevezés indokoltságát - 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el a legembertele nebb körülmények között. Mindez ettől a pillanattól kezdve nem puszta felte vés, hanem a totalitárius államaparátus urainak akarata szerint papírra vetett
A községháza - itt őrzik a tábor halotti anyakönyveit egykorú adatokkal alátámasztható tény, amit Szerbiában itt-ott talán továbbra is lehet majd tagadni, csak éppen nem érdemes. A gyermekek sorsa Az új adatok ismeretében módosítanunk kell a koncentrációs tábor gyer mekáldozataira vonatkozó eddigi ismereteinket is. A Mészáros Sándor által korábban feltárt 386-tal szemben a gyermekáldozatok száma az első olvasat alapján a haláltábor tizenhat és fél hónapja alapján 955. Túlnyomó többségük német származású, de a magyar gyermekáldozatok száma is megközelíti a 80-at. A németek ágostai evangélikus, református és ró mai katolikus felekezetűek, a magyarok nagy többsége római katolikus, közöt tük más vallásúakat csak mint vegyesházasságok leszármazottak találjuk. (Meg kell említeni, hogy egy pravoszláv hitfelekezetű szerb kisfiú is van a halottak között, hogy miként vetődött a táborba, nem tudjuk, de valószínűleg azon el sőnek érkező 49 újtelepes szerbek egyikének rokona vagy leszármazottja, akik a győztesekkel együtt szabad emberként érkezhettek Járekra, és ott már 1945ben ingyen házat, földet, háziállatokat kaptak az új hatalomtól.) Az elhunyt gyerekek nagy többsége tíz éven aluli, sok közöttük a néhány napos, néhány hetes vagy hónapos csecsemő. A halotti anyakönyvek arra nézvést nem nyúj tanak fogódzót, hogy megállapítsuk, a tábor lakó között a közel másfél év rab élet során hány gyermek fordult meg, azt azonban egy 1945. február 22-én keltezett hivatalos levélből tudjuk hogy az újvidéki kerület katonai parancs-
noka, Prodanović százados a járeki tábor parancsnokságához intézett utasítá sában ezer fogoly gyerekről beszél, és ellátásukra hatvan liter tej beszerzését rendeli el.. („Neka Komanda mesta organizuje izdavanje 60 litara mleka za Komandu logora Novosadskog Područja u Bačkom Jarku, a radi ishrane oko 1000 dece.”) Könnyű kiszámítanunk, hogy egy-egy gyermeknek jóformán két gyűszűnyi tej juthatott volna, ha egyáltalán eljut hozzájuk. De a legtöbb eset ben erről szó sem eshetett. AJárekra zsúfolt több ezer szerencsétlen úgy találta fel magát, ahogy tudta: kezdetben még leltek ezt-azt az elmenekült járeki ősla kók tartalékaiból, később a gabonaneműeket és a górékban hagyott kukoricát ették meg. A nagyobb gyerekek, ha sikerült kiszökniük, a közeli Temerinbe jártak át élelmiszert kunyerálni. De szívükre hallgatva a temeriniek közül na gyon sokan más útját-módját is megtalálták, hogy csomagokat juttassanak be éhező szomszédjaiknak, ismerőseiknek. Mindez azonban legföljebb csak eny hítette az éhezést, de megszüntetni nem tudta. A körzeti katonai elöljáróság képtelen volt megoldani ilyen jelentős em bertöm eg élelmezését - de hát a tábort nem is azért hozták létre. Ugyan csak 1945 februárjában a körzeti parancsnok száz-száz mázsa krumplit és babot és 10 mázsa hagymát utal ki a tábor számára, ezenkívül a gyerekek nek 100 kiló szappant és - írd és mondd: - 25 darab fésűt! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között mind a felnőttek, mind a gyermekek pszichofizi kai ellenállóképessége gyors iramban romlik. 1945 áprilisától nagymérték ben növekszik az elhalálozottak száma: innentől kezdve havonta százával hullanak az emberek. A gyermekek között 1945júliusa és augusztusa végzi a legnagyobb aratást, m indenekelőtt különböző járványos betegségek ké pében. A tábor egyeden orvosa (maga is internált rab), a tiszakálmánfalvi (budisavai) Hans Müller által összeállított, és a tábor parancsnoka, vagyis a hírhedt „Komandant Dóka” által aláírt, az újvidéki körzeti népegészség-
ílü
Erna Glas in Gedenken zum 60. Todestag ^geh. am 28. April 1943 in Butkes - tverhungert ani 27. Juni 1945 im „Láger mit Sonderstatius*kJarek. Jugoslawien In tieterTraucr Dein Brúder Friedrich
Német nyelvű megemlékezés 2005-ből a Járekon elhunyt kétéves Ernáról
ügyi osztály számára készült statisztika szerint még 1946januárjában is ve zető halálok a nem megfelelő élelmezés (dystrophia) okozta hasmenés (180 fogoly halt meg ilyen tünetektől, s ezt követi az éhezés okozta kime rültség (77 áldozat). De tombolt a táborban a kiütéses tífusz is, 1946. ja nuár 1-jén 13 esetet tartottak számon, amit még újabbak követtek egészen jan u ár 16-áig. Az orvos által fogalmazott jelentés nem rejti véka alá, hogy ajáreki tábor internáltjait állati körülmények között tartják fogva: „...az emberek 60 száza lékán mutathatók ki a dystrophiajelei, ezek közül kb. felének dagadt a lába... D.D.T. porral 7336 embert és 838 házat poroztunk be... 369 embert rühösség ellen kezeltünk... a lágerlakók 50 százaléka nem tud ruhát váltani, ezért na gyon nehéz gyógyítani a rühösséget és a gennyes daganatokat.” „Fűteni csak pelyvával lehet, de abból sincs elég, sok embernek fagyás okozta sebek vannak a lábán. Szalmából több kell, mert az emberek a pad lón és földön alszanak, a szalmát többször kéne cserélni... Az élelem egyol dalú és elégtelen, különösen a gyermekek részére kellene megfelelő élelmet biztosítani.”
Ajáreki áldozatok száma havi bontásban év, hónap 1944. december 1945. január február március április május június július augusztus szeptember október november december 1946. január február március április (fél hónap)
Összesen
halott összesen 85 70 80 70 185 338 475 742 783 803 722 600 578 394 232 193 79 6429
gyermekáldozatok 1 6 12 14 25 53 59 154 115 74 64 57 88 78 74 63 18 955
Táborlakó magyarok A szerb és a német kutatók egy részének körében mindmáig tartja magát az a téves hiedelem, hogy a különleges státusú gyűjtő táborokba csak német nemzetiségűeket hurcoltak el. Ez már a kezdet kezdetén sem így volt. Szám talan esetben a más anyanyelvű házastársat is deportálták, és a vegyes házas ságból származó gyermekeket sem kímélték. Az ország kommunista vezetése - mi meglepő! lényegében faji álláspontra helyezkedett, amikor az AVNOJ november 21-ei rendele te szellemében minden németet megfosztott jugoszláv állampolgárságától, majd a szigorú bánásmódot - ami egyet jelentett a tábor ba zárással - kiteijesztette azokra a személyekre is, akik ugyan német szárma zásúak voltak, de lényegében már asszimilálódtak, és már a háború előtt „horvátként, szerbként vagy szlovénként tüntették fel magukat”. (Vagy például, tegyük hozzá, magyarként.) De nem csak németből vagy németté asszimiláló dott bácskai és bánáti magyarok kerülhettek táborba. Ilyen sors várt a buko vinai székelyek egy-egy c s o p o rtra Szabadkán és Szeghegyen (Szikicsen, ma Lovćenac) - ez utóbbi lágerban 1308 székely nyomorgott és pusztult, de velük együtt táborba taszították a negyvenes években Boszniából hazaköltöztetett magyarokat is. Ám a délvidéki „kis magyar GULAG” egyik legnagyobb szigete még csak ezután emelkedett ki az emberi nyomorúság és megalázottság vég telen tengeréből... 1945. január 23-án az újvidéki Szabad Vajdaság (a Magyar Szó elődje) vérlázítóan magyarellenes, uszító cikket jelentetett meg. A dél-bácskai szóbeli emlékezet egy később koszorússá lett költő művének tekinti az irományt, mely szerzője számára - bárki is lett légyen - valóban biztosította a halhatatlansá got, de a szégyent is. Ebből értesülhettek ugyanis a délvidéki magyarok arról, hogy a jugoszláv partizán hatóság elhatározta Csúrog és Zsablya korábban már megtizedelt teljes magyar lakosságának kitelepítését és koncentrációs táborba hurcolását. A gyűlölködő cikkíró nem válogat a negatív minősítéseket felerő sítő stiláris eszközökben: „Bácska gyilkossá nevelt fiairól”, „gyilkos ösztönük ben hóhérokká fajultakról”, „bácskaiakról, magyarokról” ír, s hamis pátosszal hozzáteszi, „kiket, ha nem tudnánk megtagadni, szégyenlenénk, hogy itt szü lettünk”. Nem kétséges, mind a kitelepítést eldöntő határozat, mind pedig az ezt megideologizáló újságcikk a kollektív büntetés náci eszméjéből született. Abból az eszméből, ami ellen látszólag és állítólag küzdeni akart. Csúrogon és Zsablyán ugyanis 1945 januárjában talán már egyetlen olyan magyart sem találni, aki bármilyen módon is felelősségre volna vonható az előző négy év magyar állam- és közigazgatásával vagy annak erőszakszervezeteivel folytatott akár kényszerű, akár önként vállalt együttműködéséért. Az ilyen személyek ugyanis ekkorra már elmenekültek, vagy az október végétől tobzódó kímélet-
3ć-0EK:«:fe :íáií;:pH /:ua ar. r o p y t&HKOU kv .
.v •...-. ..U
dCEH UvH..
Ma ucuesy- :* .p c ! ;e -•>:* Jjo Jh s d o jí- o tb c i M E F t t j A j j j t f ® & ? 99' * 2 £ s ! ^ ^ ' 1945 W ijTe 3a Ko:.-a.:-^y .ic r o p a noEC?.-:;.CKor :ic,«;py«Jw r ~ s o K C&pxy pisn Le 1 . 100 k . KpcMnwi a jX 3. iT .
1 0 0 ÍJ. r>:c:i'Jba, 10 M. JiyKa, 10C Ki’, c an y n r -1 a.-i .üeiyr, 25 kom .^euLn.eEfx 3?. Aei^y.
*< X
5. yKOJWKO KcKaH.ua m c c tö kö pac3io.i&*e c a HF-upeji aaseieH H M čLpTZKj:o^>i:.:a,iie n a y tóm c ^ y 'ia .jy oŐpy.TM Ha hnpoJlHC cc.ioücxK Jia'iK e o.u.öope, k o jk cv iy;riiii y c b h i í j y cypeT M 3ahn. 0 vqMífceHCM n o jiK tíc*B e
/}
C.vIPF ^Al^feíy t í 'i ú í m c k h
o íw m p ,
V|
\
9 Ó Q &|$
HATGMT!
V
^Jo u m o M t 4
« « « * , -
A dokumentumok tanúsága szerint a tábor fennállása során mindvégig gondot okozott az internáltak élelmezése len terror és esztelen mészárlás áldozataivá váltak másokkal, teljesen vétlen emberekkel egyetemben. 1944 decemberében a partizán hatóság összeírása alapján Csúrogon még közel 2400, Zsablyán pedig még közel 1500 magyar élt, tegyük hozzá, tel jes rettenetben és megfélemlítettségen. 1945 január 23-án, farkasordító hi degben, ezt a tömeget indították gyalogmenetben Járek - magyar nevén Tiszaistvánfalva - felé. Mozsor magyar lakosságának deportálására március ban került sor. A - neve alapján - első magyar vagy magyar-német családból származó ál dozat egy öregasszony, a 78 éves újfutaki özvegy Orbán Éva, 1944 karácso nya után két nappal bekövetkezett halálának oka, mint az idősek közül az első hónapokban a legtöbbnek „staracka slabost”, végelgyengülés, a magya rok közül őt Esztergomi Mária 67 éves háziasszony követi Osóvéról, apja Esz tergomi János, anyja Majzel Ilona. Január 12-én azután a halál tábor elpusz títja az első magyar csecsemőt is (őt még 86 magyar kisgyerek követi majd a későbbi hónapokban ajáreki kriptákba és frissen ásott tömegsírokba vezető úton). Neve Novák Józsika, római katolikus, meghalt négy hónapos korá ban bélhurutban, anyja Novák Verona. Sem apja nevét, sem édesanyja szár mazási helyét nem tüntették fel. Neve és vallása alapján temerini lehetett.
A kíméletlen bánásmód és a teljesen kilátástalan helyzet okozta pszichikai megterhelést nem mindenki volt képes elviselni: a rabszolgaságból, a testi lelki kiszolgáltatottságból sokan az öngyilkosságot látták az egyetlen kivezető útnak, közöttük egy 47 éves zsablyai magyar asszony, Varnyu Sándorné szü letett Buderka Erzsébet... A magyartalanításra ítélt Sajkás-vidéki falvak felnőtt lakosait a partizánok gyalogszerrel hajtották Járekra, a gyerekeket viszont kíméletből - hogy mi csoda ördögi kímélet volt ez, azt ma már tudjuk - szekerekre és vonatra rak ták. Hogy a négy éves Varga Manci (így van a neve beírva), Varga Péter és Mandity Jelena gyermeke milyen járművön utazhatott Csurogtól a haláltá borig, nem tudom, január 23-án délután 5 órakor azonban már halott volt. Két nap múlva őt követte Tamás József egyhónapos, Tamás Mihály és Bába Mária gyermeke, Túró Imre, Túró Frigyes és Vida Mária 15 éves fiúgyermeke Kucoráról, majd a zsablyai születésű Gálik Juliska, 2 hónapos, azután - már februárban - Horvát Antal hét hónapos, Csikó Mária 7 éves, Fuszko Ferenc hat hónapos - valamennyien Csúrogról... De a többi táborlakó gyermek hely zete sem volt jobb, németet, magyart egyaránt találunk az áldozatok között: Fraj Dorde (nyilván Frei Georg) újpalánkai szülők gyermeke három hóna pos, amikor február 7-án meghal az „általános gyöngeség”-től, az újvidéki Soc Anka picinye, Matild mindössze 25 napos, a római katolikus vallású, palánkai Borics Máriának Magdaléna nevű lánykája hat hónapos... h i t : : ;>a s t u k a kői a st-
i j í 2 Ta
BKC'J : 2 4 *,/!<) A 5 NÖVI GAD. okruz
o
::oí.. n . c-. dbohij HOVI SAD
P rilo z e tit a t im
da se
Vám s e
d o s ta r lja
im a t r a z e a i a r t i k l i
n a r e d j e n j e fcom ande U o v t B a d s k a g P o d r u c j a d » s t a Y i t i Kom andi I * g * r a
ó v a K om an da néma n a r a s p ® l « z e n j u k r e m p i r a ce
ó v a Kom áddá d a s t a v i t i i z
s fo jih
,t s t a l e
u B acki Ja ra k
je r
p o tr e b e u a k tu a a v sd e n e
a a g a z i n a , t . j . p á s u l j , lu k ,s a p u n
i
c e s lja r e .
Zord, embertelen, a náci haláltáborokéhoz hasonló világ uralkodott Járekon, s január 23-áig - a csurogiak, majd a zsablyaiak érkezésééig - a zöm mel német táborlakók közül ekkorra már közel 140-en elpusztultak, február végéig pedig még több mint kilencvenen. Persze mindez elenyészik a későb bi -járványok és éhínség által több ezresre növekvő - pusztulás apokaliptikus méreteihez képest. A magyarok többsége viszonylag rövid ideig - 1945 máju sáig, júniusáig - sínylődik a haláltáborban, ezt követően különféle munkatá borokba, legtöbbjüket a szépligeti és a wekerlefalvai táborba irányítják át őket, ahol az életkörülmények már elviselhetőbbek, mint Járekon, s ezáltal kimene külnek ajárványos betegségek és az éhezés embertelen poklából, amely éppen 1945 nyarán kezdi százával elnyelni áldozatait.
VISSZAEMLÉKEZÉSEK Megérkezés Dr. Hans Müller tiszakálmánfalvi (budisavai) községi orvosként került sors társaival a tiszaistvánfalvi (járeki) táborba. Évtizedekkel később így emlékezett megérkezésükre: „A titeli járás németjei kerültek legelőször Járekra. A falu üres volt, ami kor megérkeztünk. Franz Pichler malomtulajdonossal együtt az Ökör utcai Wurtz’schen Haus-ba osztottak be bennünket. Néhány nap múlva érkeztek közénk a sóvéiak, az újvidékiek, majd a palánkaiak és mások. Egész Járek kör be volt véve partizánokkal. Senkinek sem volt szabd elhagyni a helyét, sem az utcára kimenni.” (L. Schmidt: 1944-1994, 50Jahre fém von Jarak) Élelmezés Dr. Hans Müller: „Négy-öt napig semmit sem kaptunk enni, akkor felszereltek egy kony hát, és kapunk valamit, de az elfogyaszthatadan volt. Leginkább szárazborsó vagy rántotdeves volt. Két-három hónapon át csak só nélküli kosztot kaptunk. Bulkeszi lakói 1945. április 18-án lettek Járekra hajtva. Ők éppen a sóhiányos időszakban érkeztek. Ezek az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Naponta tíz-tizenkét bulkeszi halt meg. Három héten belül a legtöbbjük halott volt.” (Schmidt i. m.) Kohanecz József, Temerin: „Az élelmezés nem embernek való volt. A kukoricadarát egyszerűen leöntötték forró vízzel és azt szétosztották, naponta kétszer. Később már kaptunk vala milyen zöldbabfőzelékhez hasonló valamit. De azt is, meg a kukoricát is (amit a menekülő németek lelocsoltak petróleummal, hogy akik a házba kerülnek, ne
vehessék hasznát) sótlanul, olaj és zsír nélkül főzték. Egyszerűen csak leöntötték forró vízzel és kész. A temeriniek valamivel jobb helyzetben voltak, mint a töb biek, mert azért gyakrabban jött egy kis csomag. Jól emlékszem még rá, amikor odaértünk Járekra, az első ételadagot villanybúrából fogyasztottam el. Faragtunk bele dugót, és úgy használtuk tányér helyett.” (L. Temovácz: Pusztulj, kulák!) Tóth Piroska Temerin: Já re k közelében voltak ilyen jogoknak nevezett kertek. Itt az asszonyok találtak még a földben zöldséget, sárgarépát. Könyörögtek a partizánnak, aki hajtott bennünket, hogy engedje meg, hogy szedhessünk belőle, úgyis ott megy tönkre, és majd viszünk be a táborba.. Erre a partizán azt mondta, hogy ha táncoltok, akkor megengedem. Öregasszonyok is ugráltak a kólóra, csak azért, hogy magukkal vihessenek egy szál sárgarépát vagy zöldséget, m ert ilyesmi nem volt a lógorban. Ott csak főtt kukoricadarát kaptunk.” (...) „Nem volt tej, az anyáknak sem, mert nem volt táplálék. Halomszámra hul lottak a gyerekek.” (Temovácz i. m.)
Betegségek Dr. Hans Müller: „Az emberek flekktífuszban haltak meg, ezt a tetvek terjesztették, azután disztróphiában, hasmenéstől és a kimerültségtől. (...) A Temerinből származó Öhl tábori őrizetes - ő is meghalt a lágerban - gyógyszerész volt, és segíteni akart a honfitársain. Fehér kukoricát pörköltünk egy tűzhely vaslapján, megdaráltuk, és a lisztet beletöltöttük egy kis tölcsérbe. Hasmenés ellen ezt használtuk. Különböző gyógynövényekből főzetet kevertünk „szívbajra”, s azt adtuk az embereknek. Persze ez nem az volt, de az emberek örültek, hogy valami segít rajtuk, és ez a nagy nyomo rúságban pszichológiai eszközként is bevált. Járeknak [korábban - Cs. B. megjegyzése] három orvosa volt. A rendelőiket és az eszköztárukat a felszabadítok’ kifosztották, akárcsak a gyógyszertárukat.” (Schmidt i. m.) Bántalmazások Kohanecz József: „...Engem és Madarász Pál lovásztársamat bevittek a községházára. A csuk lónkat odakötötték a bokánkhoz, két gamós görbebotot darabokra vertek szét rajtunk.” (Temovácz i. m.) Tóth Piroska: „Az Antal fiamat [Tóth Antalt] ... levitték a pincébe és nagyon megverték.” (Temovácz i. m.)
Czakó Mihály, Temerin: „No, mikor bementünk a parancsnokságra, megörültünk, hogy kikerülünk a lógorból, hogy jobb helyzetünk lesz. Ott derült ki, hogy a partizán nem en gedi ki a gyerekeket, mondván, hogy azok nem dolgoznak. Elsírtam magam, hogy most mi lesz énvelem itt. Akkor a partizán rámkiabált, jól fenéken billen tett. Volt egy jónéhány lépcső a parancsnokság bejáratánál, azon lerepültem, de nem is kellett többet utánam lépni neki, mert úgy futottam a kerteken ke resztül, hogy a lábam nem érte a földet.” (Temovácz i. m.)
Gyilkosság Gombár Imre Temerin-Szabadka: „A láger Takói’ futetlen helyiségekben voltak összezsúfolva, és napról nap ra éheztek. Ugyanakkor a határban rengeteg töreden kukorica, napraforgó, valamint föl nem szedett cukor- és marharépa volt. A láger férfi tagjai éjjelen ként - az életüket kockáztatva - kiszöktek a földekre, hogy egy kevés csöves kukoricát vagy répát szerezzenek az éhségtől szinte haldokló gyerekeknek. Ezt tette Mayer kovács (Andrész bácsi), akit az őrök agyonlőttek.” (Temerini Új ság, 2001. április 26.) Papok sorsa Georg Haug egykori járeki lakos: „1945 húsvétján a partizánok rendkívül megalázták a letartóztatott papi személyeket: a temerini katolikus papot (emlékszem, a neve Kopping Gáspár volt), Klein evangélikus papot Kátyról és a sóvéi református papot, Weimannt a községházára hajtották, és ott zöld ágakkal és mezei virágokkal ’felbokrétázták’ őket, azaz kóstolót adtak abból, hogy milyen a barmoknak a legelőre tör ténő első kihajtáskor. Ott, a községházán az Uprava (igazgatóság) ámyékszékeit kellett tisztítaniuk.” (Schmidt i. m.) [Kopping élve kikerült ugyan a táborból, de az ott kapott betegségekben néhány év múlva elhunyt. A temerini Nyugati temetőben van eltemetve, a ká polna közelében. A negyedik, általunk ismert pap, Lányi Alfréd kucorai evangélikus lelkész viszont a lóger áldozatává vált.] Tömegsírok Jákob Pleesz egykori sajkásszentiváni gazdálodó: „1945 májusában a lógerban kitört a tífuszjárvány. (...) Ebben az időben naponta 40-45, egyszer pedig 53 személy is meghalt. Őket a temető melletti tömegsírokba földeltük el pap és rokonok jelenlé te nélkül. Én akkoriban négy
hónapon át sírásó voltam. Egy két méter széles, két méter hosszú tömegsírba 500 - 700 halottat négy-öt rétegben fektettünk egymásra. A temetőbe csak a sírásóknak volt szabad belépniük. Összesen tizenhat sírásó volt. Tizenkét em bernek, köztük nekem is az volt a dolgunk, hogy reggel kibontottuk a sírokat, este pedig betemettük. Négy sírásó hordta a halottakat a táborból a temetőbe, levetkőztetve egymásra rakták őket a kiásott sírba. A halottakat a partizánok parancsára meztelenül kellett elföldelni, a sírásóknak a ruhákat egy raktában kellett átadniuk.” (Schmidti. m.)
Vert bennünket az isten eleget Elmondta özv. Faragó Imréné Karácsondi Etelka, Temerin 1933. december 16-án született Zsablyán Apja: Karácsondi János földműves Anyja: Sós Viktória háziasszony Testvérei: Margit 1922, Janika 1929 (kétéves korában meghalt torokgyík ban), Katica 1931, Misi 1937, Pál 1935 (két hétig élt), Pál (második) 1939. A beszélgetést Csorba Béla kérésére folytatták 2011. június 4-én Cs. B.: Zsablyán merre volt a házuk? Zsablyán a Bozéba laktunk, a kendergyár utcájába. H ajói tudom, Pető fi Sándor utca vót, amikor a magyarok bejöttek. A Gyurgyevó felé eső utolsó előtti utcában laktunk, a Versz malmáná köllött lefordúni a mi utcánk felé.
Zsablyán magyar tagozatok is voltak. Egy karácsonyi ünnepség alkalmából ké szült képen Karácsondi Etelka is látható. Néhány év múlva szinte mindannyian a járeki táborba kerültek
Zsablyán vót német utca, magyar utca, cigány utca... A mi utcánk olyan kevert vót, szerbek meg magyarok. Az utcánk végin meg cigányok laktak a putrikba. A szüléink nem vótak gazdagok, a házunk vót meg egy lánc födünk, apánk felibű, harmadábú dógozott másoknak.
Cs. B.: Etus néni negyvennégyben tizenegy éves volt. Emlékszik még a par tizánrazziára? Mikó az a razija megkezdődött, szoktak sarokra menni az emberek beszégetni, oszt hallották, hogy valami fog törtínni. Az Őrlési Pista bácsi, a Milinszki Ádám bácsi fölakasztotta magát. A Fekete János bácsi... Jaj, istenem... Cs. B.: Ővele mi történt? Hát az olyan borzasztó vót, a kutyákat is agyonlőték a partizánok. A Fekete János bácsiék házát körűlövődözték, akkó ő beengedte őket, hogy ne bántsák a családját. A közsígházáná fölakasztották a villanykaróra. Meg a jóisen tudja, mit csinátak még vele. Apám ment kulukra [robotra]. Vitte az oroszokat Zomborba. Apám két hé tig vót távol. Az emberek összeszedése nem rögtön törtínt. Minden nap törtínt valami. Egyik nap, ahogy a nagybátyám húzta a kútbú a vizet, begyüttek a parti zánok, oszt Karácsondi Károlyt kerestek. A nagybátyám azt mondta, én Mihály vagyok. Akkó azt mondta a partizán: „Nem baj, csak gyűjjön!” Én ezt láttam meg hallottam, mer ott vótam a nagybátyámná. Meg az embereket is láttam a sarkon. Mihály nagybátyámnak két hétig Katica testvérem vitte az ebédet. A közsígházán őrizték az embereket. Onnan élve nem gyütt ki senki se. Misa bá tyám zenész vót, a német kocsmába muzsikát, trombitája vót. Valamikó, mikor a magyarok begyüttek, akkó azok is szemtelenek vótak. Kupriskának híták azt az embert, partizán vót, oszt megtudták a csendőrök, mikor járőröztek. Meg látták az utcán Misa bátyát, oszt megkérdezték, hogy hun lakik a Kupriska, oszt muszáj vót neki elveztni őket. De nem fogták el a Kupriskát, mer elszökött. Oszt azt mondta anyánk, hogy a nagybátyánknak tán ez vót a bűne. Őtet a par tizánok a közsígházán nem verhették, mer amikó vátották neki a ruhát, anyánk nézte, oszt nem vót véres az inge. De soha többet nem kerűt elő. Apám megérkezett két hét múva, levette a lórú a patkót, hátha akkó nem kő menni, de köllött. A Giric Piros is hajtotta a kocsit, vitte az oroszokat. Tele vót a kocsi itallal, oszt be vótak rúgva ezek az orosz közkatonák, akkó este kimentek, oszt ez a Piros nagylány vót, oszt bántani akarták. Akkó apám letérgyelt, hogy ne bántsák, mer ez az ő lánya. Akkó gyütt a tiszt, oszt ezavarta a katonákat, oszt hát nem bántották a Pirost. De a partizánok a Giric Pirosnak az apját is kivégezték. Cs. B.: Emlékszik-e, hogy mi volt negyvenöt januáijában? Apámnak előző nap mondták a szerbek, hogy „ne fejjen, János bácsi, ma gukat nem hajtsák ki”. De nem így törtínt.
Januárba borzasztó vót, gyütt apánk, oszt sz ó t, hogy „egy-kettő őtöztesd a gyerekeket.” Akkó má mama mindent, nagykendőket ránk adott. Mondta anyánk, mikó mentünk ki, hajtott ki bennünket a partizán, hogy csókojjuk meg az ajtóféfát, hátha eccé visszagyüvünk. Mindnyájunkat behajtottak a moziterembe, mindent elszedtek az emberektű, láncot, fülbevalót, mindent. Azon a nap kocsival-lóval a testvéremet a két kicsivel elvitték Járekra. Margit testvéremnek két kislánya vót, Aranka és Teréz. Kanász Andrásnál vót férj nél, ő beát a Petőfibe [ti. a Petőfi partizánbrigádba - Cs. B.], Margitot meg a gyerekeket mégis elhajtották. Anyánkat a járeki kendergyárba dógoztatták. Ott dógozott Temereínbű Sós Jóska bátya is, de ő nem rab vót, hanem bejáró munkás. Anyánk a két kislánynak a szoknya alatt vitt egy krumplit, egy tojást, hun mit. Ezt a Jóska bátya csempészte be Temerínbű. A lógert ennek köszön ve élték túl a kicsik. Mindketten Tornyoson élnek mái napig. Apámat az emberekkel Pirosra hajtották, dógoztatták őket. Járekra a bete geket, az asszonyokat meg a gyerekeket vitték. Kati testvéremet meg anyámat gyalog hajtották égisz Járekig abba a borzasztó hidegbe, ami akkó vót. Mink meg, kisebbek, ott maradtunk a moziterembe. Vót apámnak egy Rozália nevű testvére, aki agyhártyagyulladást kapott hét éves korába, nem maradt normá lis. Az maradt a moziterembe. Széttette a lábát, ráűtette a testvéreimet, en gem meg középre. Reggelig ott sírtunk az ölibe. Reggel gyütt a kocsi, fölrak tak, Járekon a közsígháza előtt a Margit testvérünk szedett össze mindenkit. Mink az első utcába vótunk, a közsígházától kelet felé, ahogy bemegyünk az első utcába, jobbra.
Cs. B.: Ott is voltak magyarok? Mert eddig úgy tudtuk, arra csak németek voltak... Vótak. De én azt se tudom, hogy ott németek is vótak, pedig a szomszéd is ott vót. A ház üres vót, má az első éccaka mindnyájan tetvesek lettünk, mer korábban orosz katonák aludtak ott. Nekem nem köllött dógozni egyáltalán, még kísűbb, Gajdobrán se, hanem köllött szenni a szemetet a nagyutcán. Meg köllött danóni, hogy „Mi szmo máli, máli partizáni, / Mi sze borimo [za] szvoj rodni kráj” [Kicsi, kicsi partizánok vagyunk, / Szülőföldünkért harcolunk], ahogy hajtott bennünket a partizán, oszt puskatussal verte a fődet. Parancs nékű nem vót szabad kimenni az utcára. Az ablakon keresztű láttuk, amikó egylovas kocsival vitték a halottakat. Eccé láttam a kocsi tetejin egy nagyhasú asszonyt, biztos terhes vót. Betüzetünk mindent, kerítést, minden faanyagot. Tanátunk kodát, oszt abba főztük a kukoricát, amit ajáreki németek otthattak. Anyánk sűrű fűsűvel fűsűte a hajunkat este, amikó hazagyütt a kendergyárbú. A szomszéd szobába három gye reke vót egy asszonynak. Mind a három ott halt meg. Megették őket a tetyűk.
Eccé kimentünk - öten vagy hatan - Temerínbe. Körösztűgyüttünk a vas úton, oszt az első utcába befordútunk. Kaptunk ezt is, azt is, tejet, kenyeret, ahun vót kalács, azt is. Még kisgúnyát is kűdtek a gyerekeknek. Beletettem a bugyiba a mákos kiflit. Amikó mentünk vissza, megzavartak a partizánok, oszt a nagyját szétszórtam. A szomszédgyereket meg elfogták. Azt mondta a parti zán, mindent visszaannak neki, ha megmondja, ki vót vele. Ő elárút mindnyá junkat. Lehajtottak a pincébe, egy német ház pincéjibe. Ott má vót minden: krumpli is, szar is meg húgy is. Mindegyikünknek a fenekire üttek pácává, a komandó. Egy sánta ember vót. De aki elárút bennünket, azt jobban megver te, azt mondta neki: „Tanúdd meg, hogy a barátodat ne árúdd el!” De akkó még én is megvertem aztán, az udvarba. Entülem is szorút. Együtt az az idő, hogy megérkezett a vonat, oszt visznek Gsydobrára ben nünket. Nem mondták meg, hogy hova. De olyan vonat vót, hogy nem vót ódala. A szélin ütünk, lógattuk a lábunkat, a cuccok meg középen vótak. Gajdobrán mán mindennap bableves vót, de nem vót berántva. Anyámnak a testvére, itt lakott Temerínbe, hozott egy öditeres kánába lisztet. Aztán apán kat is odavitték, egy péksígbe sütték a tiszteknek a kenyeret. Apánkat este el engedték a tisztek, oszt akkó hozott kenyeret, anyánk meg berántotta avval a zsírral a babot. Akik bírtak dógozni, azok má kaptak egy kis fizetést is ott. Mink nyóc hónapra hazagyüttünk, apánk meg tízre.
Cs. B.: Haza? Hát nem. Ide, Temerínbe, a nagynénénknek a házába. Zsablyára nem me hettünk vissza, meg nem is mertünk vóna visszamenni. Pedig apánk minden kivel jóba vót, a szerbekkel is. A határba számtalanszó látta, hogy hun van a partizánoknak a búvóhelük, de soha nem jelentett föl senkit. Nagyon jó ember vót. Amikó hajtottak ki bennünket, még visszaszaladt, adott szénát a lovaknak, kiszakította a hambár ódalábú a léceket, hogy folyjon le az ólba a disznóknak a kukorica. Aztán, évekkel kísűbb, mikó má visszagyüttünk a lógerbú, egyszer azt mondja: „ Csak azt bánom, hogy megfeledkeztem arrú, hogy azoknak a szeginy állatoknak vizet is köllött vóna anni.” Anyánk meg azt mondta, akármilyen rosszak leszünk, megverni nem ver bennünket soha, mer vert bennünket az isten eleget.
Húsvét harmadnapján Majlát sz. Varga Erzsébet tóvárosi (Tovariševo) lakos (sz. 1930. szeptember 29-én Mozsoron - szerbül Mošorin) fia és Gliša Mihajlov helybeli lakos jelenlét ében 2010. október 12-én Csorba Bélának a következőket nyilatkozta a mozsori magyarok 1945-ös deportálásáról:
„Édesanyám okos, derék asszony vót, a tanácsára kimentek a szüléink a ta nyára. Mer tanyán laktunk, ott vótunk béresek egy szerb gazdáná. Husvét után vótunk, apám meg a testvérem kimentek a fődre dógozni. Közbe gyüttek a partizányok szekéren. Hét partizány vót, átak a kocsin, oszt hármat lőtek. Azt gondóták, hogy majd most mink rájuk megyünk. Hogy megijesztenek. A kutya az megijedt, beszaladt anyánk ágya alá, vonyított, megijedt. Akkó kérdezte a partizány a szekérrű, hogy hun vannak az emberek. Egy begyütt a szobába, azt mondta, öt perc alatt pakoljunk össze, oszt megyünk a lógerba., ki leszünk hajt va. A főd a tanya körű vót, egy partizány kiment a puskával apámé meg a testvére mé. Akkor mikor begyüttek, azt mondta apám, hogy mink hogy megyünk? Akkó azt mondták, fogják be a gazda kocsijába a lovakat, oszt menjünk avval, a gazda majd begyün értük a kössígházára. A gazda jó ember vót, szeretett bennünket. A kössígházán úgy vótunk, mind a szúgyeni dán [ítéletnapon], ahogy mond ják a szerbek. Az aranyt mind leszedték rulunk, mindent elszedtek, oszt dobáták be a sarokba. Anyám imakönyvit mérgesen a falho vágták. Aranykeresztet, fülbeva lót, gyűrűt marokba, oszt a zsebbe! Ott kiválogatták a fiatalokat, a gyerekeket, akik nem bírtak dógozni. Őket előre kűdték Járekra. Meg az öregeket. Az Ilonka testvé remet, aki 1933-ba született, meg a Rozikát, aki tíz évvel kísűbb, úgyhogy még égisz kicsi vót, meg öreganyámat, öregapámat [Grácsikjózsefot és Grácsik Évát] kocsival vittek, de István testvérem, ő huszonnyolcas, gyalog gyütt Járekra. Apámat [Varga Mihály, sz. 1906] meg anyámat [Varga Mihályné,sz. 1909] a fölnőttekkel Újvidékre hajtották az ottani lógerba, dógozni. Otülük rögtön el lettünk választva. 1945 tavaszán, húsvét harmadnapján hajtottak ki bennünket a falubú. Mozsomá egyik ódalon van a hegy, a másikon a legelő. Ott hármasával föl sorakoztatták a népet, oszt elindútunk. Újvidéki partizányok hajtottak ki ben nünket, nem a mosoriniak.Útközbe leálították a menetet, oszt megfenyegettek bennünket, hogy aki szökni próbál, azt lelövik. Nem menekűt senki. Közbe be értünk Kátyra, akkó ott a partizányok kihozták a katolikus templombú a keresz tet, tudja, azt a nagyot, amit húsvétkó szoktak körülvinni, oszt ledobták a fődre a menet elé, hogy tapossuk meg. De senki, érti, senki nem taposta meg! Mindenki vagy áüépte, vagy kikerűte. Mer tudja, mit ír rajta? IHS. Ez van rajta Ami azt je lenti, hogy ISTEN HAZABA SIESS. Oszt akkó eccerre ekezdett nagyon esni az esső, oszt egy iskolába hajtottak bennünket, ott hátunk. Kátyon mikor fölébredtünk, mentünk tovább Járekra. Ott megint szét szedték az embereket. A bátyámat, Istvánt, másokkal együtt innen áthajtották Újvidékre. Mink a főutcátú nyugatra kerűtünk. Ezen a részen vótak a magyarok, három utcába. Vót itt csúrogi utca, zsablyai utca meg mosorini utca. A mosorini utca egíssz a baráná vót, mink a második házba laktunk.
Öregapám meg öreganyám nem dógoztak, nem vót erejük. Herégyi Rozi néni meg is halt, olyan gyenge vót, hogy má nem birt a lábára menni. A kicsik nek nem, de nekünk, nagyobb gyerekeknek minden nap kölött menni dógozni. Harangszóra. Mikó a harangszó megszólalt, akkó köllött kimenni a határba kapáni. Mán akik birtak éhen-szomjan. Mer csak kukoricakenyeret kaptunk, de vót benne béka, egér, minden. Ha mentünk, mer gyengék vótunk vagy be tegek, akkó gyüttek a partizánok, oszt rugdosak bennünket, hogy muszáj men ni dógozni. Bizonyos heleken vótak konyhák, nagy kazányok vótak, azokba főztek. Legjobb étel vót, mikó száraz tésztát befőzték vízbe. Semmi más. Só nem vót. Tanátunk műtrágyát, amit a németek otthagytak, és avval sóztunk. Akkó haltak bele két vagy három gyerek a zsablyaiakbú. Ha sikerűt lopni a határbú cukorré pát, akkó abbú otthon főztünk mézet. Vót, aki meghalt az éhezésbe, két kicsi, meg egy menyecske, fiatal. Terhes vót, oszt nem vót mit neki megenni, oszt abba halt bele. Valamilyen Mariska vót, de a nevibe má nem vagyok biztos. Eccé, ahogy hazagyüttünk a határbú, a gang szélin ütünk, oszt tetvésztük egy mást, mer minnyájunkba rengeteg vót a tetyű, hát hallottuk, hogy az utcán men nek a katonák, köztük egy huszár, oszt kérdezték, hogy hun van a Grácsikjózsef. Fétünk, reszkettünk, azt hittük, öregapánkat is elviszik. Öregapánk fölát, a szerb katona meg beszót: „Gyere ki!” „Nem megyek.” „Ha én mondom, gyere ide! Nem ismersz?” Akkó megmondta, hogy kicsoda. Valamikó együtt vótak öreg apámmal katonák, oszt most lóháton gyütt, hogy segíjjen rajtunk, öregapánk meg nem ismerte meg. Jóska bači, ti mene ne poznaješ, a kad smo bili u armiji onda si me poznavao!” [Jóska bácsi, te engem nem ismersz, pedig amikor a ka tonaságnál voltunk, ismertél! ] Oszt tényleg segített. Nagy kaszárnya vót Járekon, meg minden tizedik házná őr vót. Mink két házzal vótunk a kaszámyátú. Oszt ezután öregapánk elment minden nap oda, és amit a katonák meghattak, azt el hozott a vödörbe. Nem köllött tovább főtt búzát enni, amit a palláson tanátunk, oszt főztük meg, se mamaljugát [kukoricakását], ahogy a szerbek mondják. Mink, mozsoriak hat hétig vótunk a táborba, sokkal rövidebb ideig, mind a csúrogiak meg a zsablyaiak. Nyáron át lettünk irányítva Gajdobrára [Szépliget]. Emlíszek Járekon az utolsó napunkra. Harangszóra elindútunk a templomho, hogy majd megyünk a határba dógozni, de má gyüttek elébünk, hogy kíszüjjünk föl, megyünk Gajdobrára, föl leszünk szabadítva. Gajdobrán nagyon katonás élet vót: minden nap bab hússal. Köllött dógozni, de ott má fuzettek is érte. Napszá mot. Gajdobrán 1945 nyarán, aratás utánig vótunk, akkó Tovarisevórul gyütt egy szerb gazda, hogy gyűjjünk, arassuk le a búzáját, aztán meg a kukoricáját. Akkó mikó letörtünk, elhít bennünket béresnek a szállására. Szentmihálkó [szep tember 29.] idekerűtünk Tovarisevóra, apám neve napján. Negyvenötbe Jovo
Radosinná, negyvenhatba Bato RadoSinná vótunk béresek, akkó begyüttünk a faluba a kendergyába dógozni. Negyvenhatba ismerkedtem meg a féijemmel, amikó a szálláson bálát csinátunk. 1948-ba mentem férhez, karácsonkó, mikó letőtötte a katonaságot. Ők idevalósi magyarok vótak. Szállásrú szállásra men tek, mind az akkori szeginy emberek általába. Első kisfiúnk ötvenbe született, de meghalt, ötvenegybe született a Mariska, ötvenháromba az Ilonka, ötvenötbe Ferenc, hatvanháromba Évi. 1999-be halt meg a férjem. Azelőtt éltek itt többen járeki lógerosok: Olman Pista a szüleivel, bátyám, apám, Nacsa Sándor, ő csúrogi vót, a felesíge, Mariska meg obrováci, Vicsek Ve rona mozsori, kísűbb Hujsz Károlyhoz ment férjhez Tovarisevón... Létezik, hogy csak magam maradtam a fiammal azok közű, akik Járekon vótak?”
Gyermekmentés Lejegyezte Csorba Béla Oláh László és felesége, Borbála házában, Temerinben, 2010. augusztus 29-én Oláh Borbála vagyok, a lánykori nevem Homyik, 1942. novemberi7én születtem. Apám kilencszázötös vót, az én apámnak a legöregebb testvége, a Homyik Jóska báttya meg a nyócszázas évek végin született. A Hatrongyosba, a sarkon vót a háza, ahogy a Hatrongyosbú fordulunk ki a Tullabarára. Mink meg a Halpi acon laktunk, a Csévári bóttya felé, nem messze őtülük. Gyerekkorom ba húzott a szivem oda, a báttyáékho. Nagyon jó vót játszani, minden meg vót engedve. Karácsonkó teleszórták a konyhát szalmával, a báttya beüt a kemence mellé, oszt nézte, hogy mink hogy bukfencezünk. Nálunk má ilyesmi nem vót. Nálunk is tettek be szalmábú vagy szénábú báránykát az asztal alá, meg szakajtóba babot, de a szobát nem terítették le szalmával. Na Karcsikából derék fiatalember lett gyon jó vót ott. Amikor én odamen (Würzburgi emlék)
tem, amire visszaemlíkszek, akkor má a Karcsika ott vót. De hogy pontosan me lyik évbe láttam előssző, azt nem tudom. Akkoriba minden embert, a magyarokat, elhajtották kényszermunkára. So kan három éccakát is feküdtek az újvidéki vágóhíd betonján, mire eldöntöt ték, hogy mi lesz a sorsuk. Jóska bátya nem vót lógeros, de minden másnap ki lett hajtva munkára Járekra. Az ő dóga vót, hogy jáija a járeki utcákat, és pa rasztkocsin kiszállítsa a halottakat oda, ahun aztán eltemették őket. Rengeteg vót a halott. Vót neki a kocsin olyan bőrülés, vesszőbú vót fonyva, olyan vót, mind egy vesszőláda, vót neki olyan főnyitható teteje. Oszt amikó rakták fő a halottakat, a Jóska báttyám észrevette, hogy a halottak közt egy kisgyerek még él, oszt akkó betette abba az ülésbe, oszt kilopta a lógerbú. Kísűbb, mikó kártyáztak, hallottam, hogy így az emberek kérdezték tüle, hogy Jóska, hogy merted elhozni, nem fété a partizántú? Oszt aszonta: „Hát megvártam, még elment a partizán pisáni, oszt gyorsan elgyuktam a gyereket.” így hozta haza. Előbb ángyi nagyon sírt, mer hogy baj lesz, hogy agyonütnek bennünket érte. De ő azt mondta, nem bánom, üssönek agyon, de én ezt nem bírtam látni, nem hagyhattam, hogy élve eltemessék. így kerűt Karcsika Temerínbe, a Hatrongyosba. Azt gondolom, ez negyven ötbe vagy negyvenhatba lehetett. Aztán hát főcsiperedett. Körülbelű egyforma nagyocskák vótunk vele. A báttya, hát, ugye, az ő gyerekei má mind fölnyőttek akkorra, nagyon szerette. Emlíkszek, csinát neki deszkábú meg komlódrótbú olyan, amin lehetett csuszkáni ajégen, elő még kormánya is vót, hogy is híjják? Fakutyát. Az első útján mingyá beszakadt a jégbe ott a híd meg a Dzsáver tanyá ja közt. Mer ára vót a legjobb játszani, ott vót a nagy domb, ott szánkóztunk. A szüleim kísűbb úgy mondták, hát, ugye, akkó én még kicsi vótam, hogy a báttyát bevitték, ráncigáták, a közsígházára, mer megtudták, hogy ott az a gyerek. Emlíkszek rá, hogy eccé, mikó odamentem hozzájuk, gubbasztva, összehúzóckodva űt Jóska báttya a kemencepatkán a sarokba, tiszta kik vót a keze, meg kik putyú vót a homlokán. De csak kísűbb tudtam meg, hogy mijé. Hogy hát megverték a Karcsi gyerek miatt. Egy ősszel az udvaron játszottunk, oszt eccécsak gyütt egy ember. Megje gyeztem, mer bőrkabát vót rajta. Bőrkabátba akkoriba senkit nem láttam jár ni. Odagyütt hozzánk, adott csokoládét, kérdezte a Karcsit, meg minket. Oszt akkó mondták, hogy a vöröskereszttű gyütt. Ez má úgy negyvenkilencbe vagy ötvenbe lehetett. Aztán mondta otthon anyám, hogy a nagybácsija keresteti a Kareszt. Mer mink csak így hitük. Homyik Karesznak. De a fölnőttek biztos tudták az igazi nevit, mer megtanáták. Mink úgy tartottuk, hogy a Jóska báttya családtagja. Azt hallottuk, hogy Becsén kezdték keresni, de hogy hova való vót, hogy kivel kerűt Járekra három-négyéves korába, azt sose hallottam. Úgy ősz
szel kezdték keresni, oszt akkó tavasszal el is vitték. Jöttek érte, három ember, az a bőrkabátos, meg még kettő. De a gyerek nem akart menni, azt mondta: „Édesapó, csak akkó megyek, ha te is gyüssz!” A Jóska báttya el is ment velük egy darabig. Hogy most Ujvidékig-e vagy medájig, nem tudom. Aztán, kísűbb, írt levelet is a gyerek, de má Németországbú. Meg kűdött csomagot is karácsonyra, újévre. A Karcsinak nem vót olyan nagy anyagi tehetsíge, de biztos a nagybátyja kűdte. Vót a csomagba csokoládé, cukor meg egy fénykép. Meg egy alkalommal posztóanyag is. „No, nézd” - mutatta ángyi - „mennyit nyőt a Karesz!” A báttyámékná, még éltek, a kaszlira vót kitéve a fényképe. Én is őrzök rula egy képet, de egíssz este nem tanátam, olyan rosszul látok mán, pedig biztos megvan.
Akiknek sem bölcső, sem koporsó nem jutott... Ajáreki táborban született és meghalt csecsemőáldozatok (1945) A közel ezer gyermekáldozat között külön figyelmet érdemelnek azok a kisdedek, akik a táborban születek. A láger halotti anyakönyveinek első áttanulmányozása alapján jelen leg harmincöt olyan elhunyt csecsemőről (egy évnél nem idősebb kisgyer mekről) tudunk, akit édesanyja már járeki rabként hozott a világra. Közülük tizenhármán magyarok, a többiek németek, vagy német-délszláv, német-magyar vegyesházasságból valók. A magyar csecsemők, bár szüleik többsége a Saj kás-vidékről lett deportálva, más nemzetisőgű halott társaikhoz hasonlóan im már örökre Járek polgárai maradnak, ahonnan sem erőszakkal, sem feledéssel nem lehet többé eltávolítani őket. 1. Január 12. Novák József, r. katolikus, 4 hónapos, anyja: Novák Vero na, bélcsavarodás 2. Február 15. Rauschenberger Annamaria, r. katolikus, 7 napos, szülei: R. Franz és Rurinfer Emilia, általános gyöngeség 3. Február 24. Wemer Wielhelm, evangélikus, 4 napos, szülei: W.Wielhelm és Weis Katharine, görcsök 4. Március 30. Becker Fridrich, evangélikus, 4 napos, szülei: B. Fridrich és B Elisabeth, veleszületett gyöngeség 5. Április 28. Mandity Magdolna, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: M. István és Zavarkó E tel, görcsök
6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24.
Április 29. Körösi Katalin, r. katolikus, 4 napos, szülei: K. Ferenc és Ko vács Jolán, veleszületett gyöngeség Május 3. Makra Juliska, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: M. József és Ko vács Julianna, bélcsavarodás Május 3. Buru Erzsébet, r. katolikus, 1 hónapos, szülei: B. József és Nagy Verona, veleszületett gyöngeség Május 5. Gallusz Rozika, r. katolikus, 3 hónapos, szülei: G. János és Májer Terézia, görcsök Május 7. Csikós Rozália, r. katolikus, 22 napos, szülei: néhai Cs. Mátyás és néhai Szügyi Rozáila, veleszületett gyöngeség Május 7. Morizak Rozina, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: M. Adam és Ham (vagy Hau) Rozina, kimerültség Május 8. Szabolski Irén, r. katolikus, 33 napos, szülei: Sz. Antal és Hor vát Erzsébet, angina Május 11. Balog Ágnes, r. katolikus, 23 napos, szülei: B. Endre és Gregus Ilona, veleszületett gyöngeség Május 14. Bajai Péter, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: B. Péter és Nagy Terézia, asztma Június 2. KisJános, r. katolikus, 3 napos, szülei: K. János és Csóti Erzsé bet, veleszületett gyöngeség Június 3. Hajcman Anna, r. katolikus, 4 hónapos, szülei: H. Ádám és Tót Mária, kimerültség Június 4. Kinkéi Fridrich, evangélikus, 1 hónapos, anyja: Kinkéi Terezia, kimerültség Június 9. Masing Antun, r. katolikus, 9 napos, szülei: M. Johann és Til Maria, veleszületett gyöngeség Június 21. Filipović Josip, r. katolikus, 1 hónapos, szülei: néhai F. Đorđe és néhai Pasuović Marija, kimerültség Július 2. Rizer Adam, r. katolikus, 2 hónapos, anyja R. Magdalena, tü dőgyulladás Július 11. Imstat Ingelborg, evangélikus, 2 hónapos, szülei: I. Kari és Amon Elisabeth, bélcsavarodás Július 14. Scheffer Ferdinand, r. katolikus, 4 hónapos, szülei: Sch. Ferdinand és Mohr Terezia, bélcsavarodás Július 22. Ćirković Pavle, r. katolikus, 17 napos, szülei: Ć. Pavle és Kreucer Katarina, veleszületett gyöngeség Július 26. Aschberger Terezia, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: A. Philip és Schmid Terezia, kimerültség
25. Július 26 Gros Stefan, r. katolikus, 4 hónapos, szülei: G. Adam és Huzl Katharine, kimerültség 26. Augusztus 8. Weber Helga, r. katolikus, 11 hónapos, szülei:W. Philip és Alexander Elisabeth, görcsök 27. Augusztus 23. Sohar Antun, r. katolikus, 1 éves, szülei: S. Kari és Reisinger Anna, bélcsavarodás 28. Augusztus 28. Majer Slobodan, r. katolikus, 1 éves, anyja: MajerJohana, kimerültség 29. Szeptember 24. Jedeli János, r. katolikus, 2 hónapos, szülei: J. Antal és Kun Magdolna, kimerültség 30. Október 27. Szabó József , r. katolikus 7 hetes, szülei: Sz. József és Mercvajler Ágnes, kimerültség (Megjegyzés: Apja a romániai Otelekről Otelec - került Temerinbe.) 31. November 28. Harfiljan (?) Gerhold, evangélikus, 6 hónapos, szülei: H. Philip és Gerhold Suzana, bélcsavarodás 32. December 12. Rajković Ana, evangélikus, 17 napos, szülei: R. Jankó és Miler Helena, kimerültség 33. December 14. Nyári József, r. katolikus, 5 hónapos, szülei: Ny. József és Pokomi Katalin, kimerültség 34. December 15. Schweiss Martin, r. katolikus, 5 hónapos, szülei: Sch. Balthazar és Traut Terezia 35. December 31. Tér Eliza, 10 hónapos, r. katolikus, szülei: Tér Johann és Breinstenbach Elizabeth, bélcsavarodás
Források: • A tiszaistvánfalvai (majd Bački Jarak-i) Halotti anyakönyv 1941 június 24étől 1945július 17-éig • Matična knjiga umrlih od 13. V 1945 g do 1946 Mesna kancelarija Bački Jarak (Anyakönywezető: Adolf Amold) • Matična knjiga umrlih od 8 .11946 do 15. IV1946 Mesna kancelarija Bački Jarak (Anyakönywezető: Goršek Anton majd febr. 23-tól T. Moldovanov) • Az Újvidéki Történelmi Levéltár (Istorijski arhiv grada Novog Sada) fondjai Irodalom: • Adám István - Csorba Béla - Matuska Márton - Temovácz István: A temerini razzia. Temerin, 2001 • Bárt, Stefan - Nadežda Radović: Dečak iz komšiluka. Sremski Karlovci Erlangen, 2005-2006
• • • • • • • • •
• • • •
Csorba Béla: Puskalövés nélkül. Temerin, 2009 Csorba Rebeka: Ajáreki gyűjtőtábor (kézirat). Óbecse-Temerin, 2006 Culibrk, Branko - Branćul: Pedeset naših proleća. Bački Jarak, 1996 Hartmann, Nikolaus et al.: Istina, na primeru Sekića stb. Növi Sad, 2007 Janjetovic, Zorán: A német és magyar kisebbségi lakosság kiűzése a máso dik világháború végén. Regio (Budapest), 2003/1 Lányi Irén: Lélekharang. Rekviem Bácskáért - családregény -. Lakitelek, 1999 Mészáros Sándor: Gyermekvértanúink. Világszövetség, 1993/16 Uő.: Holttá nyilvánítva I., Budapest, 1995 Mezei Géza szerk.: Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése. Európa és a hidegháború a dokumentumok tükrében. Buda pest, 2001 Radna grupa: Genocid nad nemačkom manjinom u Jugoslaviji 19441948. Beograd, 2004 Schmidt, Michael: 1944-1994, 50Jahre fém von Jarak. Heddesheim é. n. Ternovácz István: Pusztulj, kulák! Parasztsanyargatás a Vajdaságban. Bu dapest, 1996 Zivković dr., Dragoljub szerk. : Istina... Medunarodni naučni skup. Zbomik radova. Növi Sad, 2004
U Bpci Ó peAM eT: TpeÖOBaae M jiexa 3 a
KowaHAy
jioropa y Ba^KOK tfapKy*. KOilAÍÍHM Ž5ECTA, H o bk C a j u
He Ka Koiíaaaa Mcem opraHH3yje H3JiaBaae ,60 HHTapav MJieKa aa KoiiaHAy Jioropa HoBOcaACKer ÜOApy'ija- y Ba^KOM JapKjr,a pa—
AB HCxpaMe OKO 1000 Aeqe.Kojm'iHHa ga 60 AHT.noTpeöHa je CBtKWieB H*,EB«MTyajiMo ce,yKOjmKO je o a x o c &h
to
Morylie,uexe Kován a h Aoropa yHyr*Tn
Öpoj BpaBa. Ykoabko
Ta KeiraaAa h« ők pacnoAaraAa c a rope c s w a y THM apTKKjióu oHAa HCK& ce KoMaaAa xecTa oÖpatH HapoAE# ecjtGŐOAMa*«*! OAÖopmia Koj* cy Ay*HH Bejcxy Aa H3Aajy. ■ ' CMPT 4>A
Ezer internált gyermekre 60 liter tejet szántak, de ezt sem kapták meg