Naploa Suomea Koskenkorvassa

Naploa Suomea Koskenkorvassa

-blogbejegyzések összegyűjtve, kommentezve

2005. szeptember - december

„Simon bá’, Helsinki az már Nyugat…?” - részlet a Csinibaba c. filmből

„Finland, Finland, Finland. It's the country for me. You're so near to Russia, So far from Japan, Quite a long way from Cairo, Lots of miles from Vietnam.” - Monty Python: Finland

Finnségek Finnországnak rengeteg kuriózuma és „háteztipikusfinn” jelensége van és büszkén állíthatom, hogy ezek közül majdnem mindet kipróbáltuk/megkóstoltuk/meglátogattuk. Lássuk csak: Szalmiakki. Abszolút extrém sport; semmilyen hazai vagy eddig ismert ízhez nem hasonlítható ízű fekete gumicukorka. Először sós, aztán kesernyés lesz, végül pedig mentolos ízt érez az egyszeri próbálkozó. A finneken kívül nem sok emberrel találkoztam, aki szereti – Vikiről tudom egyedül, hogy odavan érte, így aztán Bárányka hozott is neki egy nagy zacskóval. Thomas meg Antti két pofára bírják tömni. Szerintem olyan, mint a sör – az első három-négy alkalom iszonyatos, aztán jobb lesz. Hát nem tudom, most olyan hat-hét körül járhatok... Minttu. Erjesztett mentalevél, nagyon finom. Az egyik legjobb finn alkohol, amit kóstoltunk. Legelőször mínusz három-négy fokra hűtve szolgálták fel, úgy a legjobb. Kicsit olyan, mintha a szájvizet nem öblögetnénk, hanem egy húzásra felhajtanánk (némileg rontja az illúziót az, hogy a szájvíz elég ritkán szokott negyven százaléknyi alkoholt tartalmazni...). Tessék kipróbálni! Mikulás vagy joulupukki. Rovaniemiben lakik a Mikulás, helyes kis manók segítik a munkáját és amikor ideje engedi, gyerekeket fogad. Igazán jó fej! Rénszarvas vagy porro. Finnország nemzeti jelképe, a Mikulás őszinte barátja és szánhúzója, azonkívül nagyon kedves és okos állat. Áfonyalekvárral kimondottan finom... A legfőbb különbség a rénszarvas és a jávor között, hogy a jávor sokkal nagyobb testű, elérheti a négyszáz kilót is és jófajta lapátra emlékeztető agancsa van. A rénszarvas olyan nyolcvankilencven kiló körül mozog és sokkal kisebb fejdísze van. Egyébként nem zavarja, ha az úton egy kisbusz kilencven körül közeledik: simán kilép elé 'szt lesz, ami lesz... Szauna. Hát igen, ezt vártam a legjobban. Finnország világelső az egy főre jutó szaunák számában és a finn házakban a szauna már a tervezéskor legalább olyan fontos szerepet kap, mint pölö a kamra. Ma már a legtöbb árammal megy, azonban hagyománytiszteletből jó pár szaunába építenek hagyományos, fatüzelésű kályhát is – Antti mondta, hogy Helsinki jó néhányszor leégett az idők folyamán és (bár nincs autentikus statisztika a dologról) a tüzek szignifikáns százalékát a részegen szaunázó, kályhára oda nem figyelő finnek okozták. Hát nem tudom... mindenesetre minden héten mentünk szaunázni, ugyanis kicsiny kéjlakunk hetedik emeletén volt szauna. Külön férfi, külön női – ez pedig így van mindenhol. Az előítélet az, hogy a finn csajok azok bizony nem szégyenlősek, de a valóság sajna más: a tekkarikon (finnül a mérnökhallgató) kívül nemigen találkoztunk bevállalós finn csajokkal. Németekkel, franciákkal, magyarokkal persze igen... A fatüzelésű szauna elmaradhatlan kelléke a nedves nyírfaág – ezzel igazából remek játékokat lehet játszani (= egymást irgalmatlanul csapkodni a melegben), de igazi funkciója az, hogy a vérkeringést serkentse. A finn szauna gyökeresen különbözik a töröktől, ugyanis a török szaunában jóval párásabb a levegő és magasabb a hőmérséklet: itt hetvenöt-nyolcvan fok az ideális időnkénti locsolással, a török szaunában pedig nem ritka a száz-száztíz fok sem. Rendeznek szauna-világbajnokságokat is az igazán megszállottaknak – nem tudom, hogy éppen ki a világbajnok és mi a győztes eredmény, de nem hinném, hogy beférnék a keretbe... Igazából olyan, hogy „A FINNEK ÍGY SZAUNÁZNAK” nincs: vannak vidékek, ahol kaját is sütnek párhuzamosan a köveken, máshol sört öntenek a locsolóvízbe, hogy a fejlődő gőz

(finnül löyly, ejtsd löülü) jobb illatú legyen. Ezzel vitába szállnék: a sör baromi büdös. Legalábbis a Lapin Kulta. Múmin Nem tudom, mennyire emlékeztek rá, de amikor kissrác voltam, ment a tévében (A tévécsatornán :) ) egy japán rajzfilmsorozat, ami Múminékról szólt. Nekem nem sok maradt meg a cselekményből vagy a történetekből, de arra határozottan emlékszem, hogy a részek végén mindig sírtam: nem azt a tipikus amerikai diznis hangulatot árasztották. Nem véletlen talán, hogy a japánok csináltak belőle sorozatot. Múmin egy kiccsávó, fehér bundája és kék szeme van. Van egy nővére és Múminpapával meg Múminmamával éldegélnek egy sziklán álló világítótoronyban. Van egy Vándor nevű barátjuk, akinek ilyen hosszú, csúcsos süvege van és szívfacsaróan tud szájharmonikázni. Kiskölök korom egyik legélesebb emléke az, hogy Múmin és Vándor mindig a híd korlátján szoktak ücsörögni, mögöttük hullanak a fákról a levelek és arról beszélgetnek, hogy Vándornak nemsokára el kell mennie – „de Múmin, ne sírj, vissza fogok jönni tavasszal. Megígérem!” Ennél a résznél biztosan sírtam... Van még valahol a történetben egy apró anyóka, aki tippjeim szerint boszorkány meg valami kis fehér bolyhos ujjak is, akik integetni szoktak Vándornak. Többre sajnos nem emlékszem... Mint kiderült, Múmin finn mesehős és itt legalább akkora kultusza van a kis fehérnek, mint nálunk Szaffinak vagy Safraneknek. A Finn Nemzeti Múzeum emléktárgyboltjában találtunk egy csomó Múmint – innét lett névnapomra Babzsákos Múmin a család megbecsült és elismert tagja. Van egyébként a helsinki katedrális mellett egy Múminszaküzlet is, ahol mindent (de tényleg mindent!) lehet venni, ami a családhoz kapcsolódik. Múminnal a legváratlanabb helyeken találkoztam. Először is Stockholmban, a hajóállomáson: ki volt itt állítva egy legalább két méter magas plüssmúmin. Másodszorra akkor lepődtem meg, hogy hátittis??, amikor felszálltunk a Silja Symphony-re, ugyanis ott táncolt a srác a hajó oldalán, körülötte a felirat: „Silja Line – The official sea transporter of Moomin”. A hajón aztán volt múminszaküzlet, mindenféle múminos izébizével: itt fogadtam meg, hogy mindenképp kell valami múminos hülyeség. A sráccal való harmadik meglepő találkozásom az isiben történt, amikor Computational Complexityből Matti Järvisalo-val vitatkoztunk, hogy a Cook-tétel konstrukcióját át lehet-e egyszerűen vinni az FSAT FNPteljességének bizonyításához. Ott mosolygott a srác Matti bögréjén az asztal szélén és csak hülyén nézett a sok tudomány láttán... A finnek egyébként nem is tudták, hogy a sorozatot vetítették más országokban. Éppen ezért igencsak meglepődtek, amikor rákérdeztem már rögtön az első napokban, hogy hát ez a Múmin-srác ez ugye finn...? Mielőtt eljöttünk, Rékának ígértem egy Múmint és így aztán kisebbfajta ámokfutást csináltunk Helsinki játékboltjaiban a srác után. Igen ám, de a finn apukák-anyukák kifosztották a boltokat és így Réka egy kis apró műanyag Múminpapát kapott. Múmin tehát annyira finn, mint a salmiakki vagy a rénszarvas. Csak sokkal-sokkal népszerűbb.

Szeptember 9., péntek Kicsiny kéjlakunk Lakáskánk címe Pohjoinen Rautatiekatu 29, A218. Ne próbáljátok meg kiolvasni hangosan, mert nem megy. Próbáltam. A cím jelentése Északi Vasútvonal utca. Ez valszeg annak tudható be, hogy a ház előtt van egy rozsdás vágánypár, ahol időnként (átlag napi kétszer) elhúz egy tehervonat... A lakáska összevissza 29 nanométer, viszont van benne konyha, májer és nagy fürdőszoba seggmosós vécével. Kellemes, de elsőre igen megakadtunk azon, hogy NINCS BENNE SEMMI, csak ágyak, asztalok meg két-három szék. És hogy szürke. Depressziósszürke. Bárányka nem is bírta tovább idegekkel, a lakás birtokba vétele utáni 26. órában vásárolt egy hobbiboltban egy csomó színes papírost potom 3 ajróért és ha minden igaz, tele fogja ragacsolni a falat mindenféle színes-szagos izékkel. Kíváncsi vagyok. Egyébként a lakásban nincs se ágynemű, se kés-villa, se edények, se semmi - így aztán kisebbfajta ámokfutást rendeztünk tegnap meg ma Helsinki kies közepén, hogy beszerezzük a nélkülözhetetlen szarságokat. Az ember ilyenkor döbben rá arra, hogy otthon megszokik egy csomó apróságot és csak akkor tűnik fel, hogy vannak, ha nincsenek. Most már van májer tányérunk, késünk-kanalunk-villánk-edényünk-poharaink is. Főzni fogunk a hétvégén. Ha minden igaz, Jókai-bableves lesz készülőben - ha a fenti címre látogattok szombat délután, kaphattok belőle ;) A lakásban egyébként van egy csomó ötletes dolog: például a csurgatóállat a mosogató fölötti szekrényben van - gyakorlatilag elrejtve. Szeptember 9., péntek „Szaunaparti, amit annyira vártál...” Voltunk tegnap szaunapartiban. Kissé elkéstünk, úgyhogy egyedül kellett (volna) megtalálni a legnagyobb finn egyetem területén A szaunát. Kérdeztünk is minden arra járót, hogy hol van A szauna, mire az egyik muki felvilágosított, hogy a többiek miért hümmögtek furán: gyakorlatilag akármilyen irányban elindulunk, egy valószínűséggel belebotlunk egybe, ugyanis a krampuszban 50 kisebb-nagyobb szauna üzemel. Nem gyenge - gyakorlatilag a sufniban is találunk egyet... Aztán végül is sikerült megtalálni. Elég nagy épület a Központi Szauna, magányosan álldogál a tengerparton. Kisebbfajta tömeg beszélgetett egymással körülötte - ez volt a híres Saunaparty. Nem volt persze kötelező megúszni a szaunázást - Báánkát kint hagytam, hadd ismerkedjen a helyi szubkultúrával és belevágtam a THE REAL FINNISH SAUNA gyönyöreibe. Ez a legnagyobb szauna, amit valaha láttam: akár harmincan is elfértek benne. Félkör alakú terem közepén állt három hatalmas villanykályha, körülöttük szaunakövek és egy csomó vödör, amivel locsolni lehet rájuk a langyos vizet. És a szaunában volt vagy negyven srác, min tökmeztelen. És egy német csaj, ő is - mondjuk az is igaz, hogy rossz bornak is kell a cégér... és nekikezdtünk a szaunázásnak. Érdekes volt elnézni a bejövő srácok arcát: a naivabbak fürdőnadrágban, esetleg törölközővel a pöcsük előtt hökkentek meg az ajtóban, míg rájuk nem szóltak, hogy csukják már be - de aztán a bevállalósabbak marokra fogták mindenüket és odaballagtak a padokhoz. És beszélgettünk - a forró gőz a szaunában lebontja az interkulturális sokkhatást.

Csak egy kört toltam bent, majd kiballagtam a söröspulthoz: sört rendeltem, alig egy ajróért kaptam egy három decis úttörősört, de a legharmatgyengébb fajtából. Hármat ittam belőle, mire VALAMI hatás kezdett érződni; ez pedig szauna után eléggé sokat elárul a sör alkoholtartalmáról... megnéztem: 3,1%. Hmmmm... A csoportunkba tartozó lengyel srácokkal meg a két tutorral dumáltunk sokáig, sok sört ittunk és aztán végül visszabuszoztunk kies lakásunkba. Jó volt. Szeptember 10. Kajacucc Kajálni alapvetően bárhol lehet. Hogy mit és mennyiért, az nem mindegy. Jó, persze: van mekdonelc, börgerking meg pizzahát, ám ezekben nagyjából dupla áron adják a harapnivalót, mint nálunk. Példának okáért a pizzahátban egy emberes pizza felülről verdesi a húsz ajrós álomhatárt - ennyi pénzért a néninél egy árvaháznyi gyerek jóllakik ebédre. Van hivatalos kajálda az egyetemen is. Ugyanaz a Sodexho üzemelteti, mint pl. a Goldmann téri menzát, azonban a színvonal ég és föld. Az árak úgyszintén - átszámolva olcsóbban eszik az ember Helsinki közepén diákigazolvánnyal, mint otthon a négyeshatos megállója mellett: két ajró harmincöt petákért kapni húst, köretet és salátát (ez utóbbiakat all you can eat jelleggel) és grátisz jár minden betérőnek egy hatalmas pohár tej. Nem egyszerű... legelőször tegnapelőtt tettünk próbát eme remek intézménnyel. A menü valami sajtos-brokkoliszószos hal volt, a köretet pedig a konyhapult előtti polcokról lehetett allokálni. A magam részéről toltam rengeteg nyúlbogyónyi főttkrumplit és minden szégyenérzetet félretéve púposra 60pakoltam a salátástálat - hát a végére már eléggé döcögősen küzdöttem, de azért megvolt. A finn konyhával való ismerkedésünk első lépése igencsak kellemesre sikeredett, a hely kielégítette A Kompromisszumot: "nem baj, ha sok a kaja, ha olcsó és finom." Tiszta nénifíling... Thomas (ő a tutorunk, egy Antti nevű kölökkel együtt pátyolgatnak minket az első napokban) elmondása szerint állambácsi rengeteg pénzzel támogatja az egyetemisták kajáját, ezért ilyen olcsó a hely. Másrészt ide nem nagyon jönnek rendes emberek, ugyanis a pénztárnál kérik a diákigazolványt, aztán számláznak és kasszíroznak - bliccelőket nem is nagyon láttunk és gyakorlatilag egyetemistákkal volt tele a hely. Thomas igencsak meglepődött, amikor nagy arccal betoltunk Báránykával két hihetetlen mennyiségű kajástálat: szerinte a külföldi cserediákok nem nagyon rajonganak a finn étkekért, példának okáért a kínaiak rendszeresen kínai étterembe járnak (ki hitte volna...) és egyébként is húzzák az orrukat a szutymákos halra. Mindegy. Hülyék... A finn kaját meg kell szokni. Leginkább az zavarja az embert, hogy baromi sótlanul főznek mindent (pl. a rizsre semmi sót nem tesznek) és hogy nemigen használnak ott sem fűszert, ahol azért kellene. Szokott lenni pl. mexikói chilis hús és erre sem tesznek sok jóságport: első utunk mindig a fűszerespulthoz vezetett, ahol végül már meg sem kóstolva sóztunk és fűszereztünk mindent. A salátára sokszor tettek mogyorót, mandulát, néha ananászt és barackot. Előszörre eléggé furcsa volt a dolog, de később nagyon bejött... Meg aztán nagyon tetszik a kajálda logisztikai rendszere is: az ember visszaviszi a tálcát az érkezési pultra, lepakolja róla a tányérokat egy lyukas műanyag lapra élire, külön a poharat szintén egy ilyenre, külön az evőeszközöket - gondolom, a lapokat egy az egyben betolják a

mosogatógépbe és uccu neki! mehet rá a mosószeres víz. Okos megfejtés. Sokkal jobban tetszik, mint amit Bárányka mesélt a római menzáról: ott mindenhez műanyag evőeszközöket és tányérokat használtak. Brrrrr... Egyébként főzni is lehet, persze - bár így, hogy a bablevessel eltelve összeszedtük, hogy milyen költségtényezővel lehet kihozni egy adag kaját házilag, jobban járunk az egyetemi kajáldával. A kajaalapanyagok ugyanis baromi drágák, ráadásul az igazi magyar fűszerek és ízek szinte teljesen hiányoznak a finnek táplálékai közül. Nincs például szárazkolbász - van ilyen előre csomagolt szalámi, fűszertelen szafaládé, azonban füstűtkóbász nincs. Meg aztán ott van az, hogy tejfölt és túrót abszolút nem gyártanak errefelé, így a habaráshoz egy aranyárban mért, leginkább íróhoz hasonlítható cuccot használtunk. Finomat főztünk, büszke vagyok magunkra. Pacsi, Bárányka! Később azért találtunk tejfölt – azonban az a legnagyobb gond, hogy baromi drágán mérik, ezért amikor habarásra került a sor, legtöbbször tejjel meg liszttel csináltuk. Tejszínt viszont simán lehet venni akárhol, az otthon megszokott márkákat mosolyogva köszöntöttük. Ha már a finn kajánál tartunk, Thomasszal beszélgettünk a kaják különbözőségeiről. Finnország tizenöt-húsz évvel ezelőtt – kis túlzással – a szívinfarktus Mekkája volt, ugyanis az átlagos, férfias finn nem volt hajlandó zöldséget enni, csak húst. A kormány okos reformokkal és kampányokkal átalakította a nemzeti karaktert, ezt pedig az iskolákban kezdték – a jövő finnjeivel. Mára már rengeteg minden változott, a zőccség ugyanolyan fontos kelléke lett a finn konyhának, mint a hús. Közlekedés@helsinki Mint oly sok minden, ez is igencsak drága - ezt azonban nem a magyar bliccelős egyetemista mondja, hanem a vadhelsiki őslakos Thomas is. Alapvetően van ugye busz, metró, villamos meg egy HÉV-szerű cucc is, ami a városhatáron kívülre közlekedik: ezekre egységesen két ajró negyven cent a vonaljegy. A villamoson olcsóbb jegyet vettünk, ez csak pár megállóig működik a városhatáron belül és ha jól emlékszem, két ajró körül adják. Közlekedni tehát eléggé drága - csak néhányszor bírtam belegondolni a sofőr kezébe tett majdnem hét ajró láttán, hogy ez bizony majdnem kétezer forint és csak a városon belül buszozunk és hogy ennyiért nálunk Győrből Nyíregyházára elvisznek vonattal... Az első napok költségeinek jelentős részét tették ki a vonaljegyek, ugyanis mindenhová busszal mentünk. Kicsiny kéjlakunk Helsinki szívében van, az isi pedig a város Espoo nevű negyedében helyezkedik el - ilyen messzire már nem jó a sima vonaljegy alig két ajróért, hanem meg kell venni a regionálisat. Jó, oké: nem felejtettük el megkérdezni Antti-t, hogy mivel jár a bliccelés. Ha jönnek az inspektorok és elkapják az embert, hatvan ajró büntetést fizetünk: nem kevés, így aztán az emberek nemigen kockáztatják meg a bliccelést. Ellenőrrel soha, egyetlen járművön se találkoztunk a négy hónap alatt. Ismerősök emlegettek egy srácot, aki MÁR LÁTOTT inspektorokat. A jegyellenőrzéses dolog nagyon okosan van megoldva: lehet venni jegyet a járművön a sofőrnél is, a bérleteseknek pedig van egy kis fekete műanyag doboz minden járművön, az elé kell tartani a bérletet. A bérlet maga egyébként egy kis rezgőkörös műanyag lapka (hasonló, mint nálunk a TIRISkártya), amire a telefonkártyákhoz hasonlóan lehet pénzt tölteni vagy egyszerűen megvenni az időszakos joker-bérletet. Az árak: a kártya maga olyan 30 ajró körül van, az időszakos bérlet ~60, regionális kiegészítéssel együtt 82 ajró, ez harminc napig érvényes mindenre. Nagyon kényelmes, csak odatartja az ember a tárcáját a fekete doboz elé, az pittyen egyet és kész.

Lehet pénzt is tölteni a kártyára, ebben az esetben kicsit kevesebbe kerül egy út, mintha kápéért vennénk meg a jegyet a buszon. Másrészt az őslakosok nagy része bérlettel tolja, így aztán az ellenőröknek nem sok dolguk akad - most már velünk sem, ugyanis nekünk is lett ilyenünk. Hogy hogyan? Nem egyszerű sztori, de elmesélem. Tegnap végigjártuk Helsinki összes nagyobb hivatalát: reggel a pályaudvaron találkoztunk a többiekkel és kiHÉVeztünk egy kis külvárosi állomásra, ahol csináltunk igazolványképet Báránykával, potom öt ajró beleinvesztálásával. Az automata fotóapparáttal szemben állt egy ősfinn csaj, aki furulyán játszotta a Stairway to heaven elejéről a gitárkísérős részt - sokan mosolyogtunk össze a hallatán. Kiballagtunk a napsütötte utcára, aztán besétáltunk egy kis téglaépületbe, amint hatalmas tábla virított: POLIISI. Itt bementünk az Immigration Office feliratú helyiségbe, ahol rögtön ki is töltöttünk egy csomó papírost, kérvényt és folyamodványt. Bárányka kissé parázott, ugyanis nem volt angol nyelvű bankszámlaigazolásunk havi ötszáz ajró jövedelemről (erre a finn nagykövetség szerint égető szükség van a regisztráció folyamatában), de erről rajtunk kívül senki tudott. Leültünk, téptünk számot és vártunk. Vártunk. Az irodában volt rajtunk kívül egy csomó arab meg ázsiai, a legtöbb kisgyerekkel: az egyik néger kiccsávó sírni kezdett, húsz percig abba se hagyta és alig harminc másodpercenként üveghangra kapcsolt, amivel végképp kigyilkolta a papírtöltögetésre koncentrálók idegeit. Nagy nehezen fogytak a számok, zsibbadtra untuk magunkat, századszorra is elolvastam az útlevelem hatósági rendelkezéseit és egyszer csak szólítottak. Marokra fogtam a papírjaimat és bementem. Odaballagtam az egyikhez. Aranyos, copfba kötött hajú szőke hölgyemény kérte a papírjaimat, azonban a mellettünk lévő boxban folyamatosan üveghangon visító néger kiccsávó miatt háromszor kellett mindent elmondani. Idegesítő volt, enyhén szólva. Mindenesetre a csaj jó fej volt, mert behívott mindenkit a csoportból és alig húsz perc alatt el is intéztünk mindent a rendőrséggel. Alig negyven ajró befizetése után már volt egy olyan papírunk, amelyik felmutatásával a regisztrációs hivatalban adnak egy másik papírt, amit ha beviszünk a buszállomásra, kapunk buszbérletet. Csavaros, nemde? A rendőrségi móka után visszavonatoztunk a központba, majd átballagtunk a lokális népességnyilvántartó irodába - Antti szerint két okból jön ide valaki: ha meghalt vagy ha megházasodott. Mi egyikben se voltunk érdekeltek, viszont a kért papírt két folyamodvány és kérvény kitöltése után elég hamar megkaptuk. Ezek után kajáltunk egy nagyot, majd elballagtunk a HKV irodájába, ahol potom nyolcvankét ajró kifizetése után (már egészen megszoktam a mozdulatot) megkaptuk TIRIS-hez hasonlító kis kék kártyáinkat, amit le kell húzni a buszon felszállás után. Szeptember 11. Netcucc-telefoncucc Finnország Európa egyik legkomolyabb telekommunikációs apparátussal bíró országa. Olvastam kicsiny útikönyvünkben, hogy a finnek tekintetében száz lakosra több, mint száz mobiltelefon jut (ezt maholnap mi is elérjük, ugyanis az egy év alatt kidobott mobiltelefonokat egymás után téve Párizsban lenne a sor vége) és ezt már vagy hét-nyolc éve is tudták. Másrészt van ez a jelentéktelen, kezdetben gumicsizmákat és gumiabroncsokat gyártó cég(ecske), amit egy Tampere melletti kisvárosról, Nokiáról neveztek el - ennek megfelelően ki lehet találni, hogy melyik gyártó termékeit találjuk meg a mobilszaküzletekben. Igen, a helyes válasz a Sony Ericsson…

Később tudtam meg, hogy a Nokia még mindig gyárt gumicsizmákat meg abroncsokat buszokra meg teherautókra, azonban érthető okokból átnevezték a cég gumiipari részlegét Nokian-ra. Gondoltam arra, hogy mekkora poén lenne már Nokia gumicsizmát hazahozni ajándékként, de baromi drága mulatság egy ilyen lábbeli: mint kiderült, a Nokia gyártja a gumicsizmák Rolls-Royce-ait (mekkora képzavar!), többfajta kivitelben: létezik pl. teve- meg rénszarvasbőrrel bélelt modelljük is. Az már érdekesebb, hogy Finnország területén számtalan mobilszolgáltató működik, azonban a forgalomba hozott mobiltelefonok a legolcsóbb, pre-paid kártyával szállítva is teljes mértékben kártyafüggetlenek - a finnek szerint sértené az emberek jogait, ha hozzá lennének láncolva egy-egy mobilszolgáltatóhoz (szó, mi szó, van benne valami...) Utólag végiggondolva a dolgot lehet, hogy mégse annyira jó mulatság független telefont venni Finnországban, ugyanis árban nagyjából-egészéből ugyanannyiba kerülnek, mint itthon, viszont nincs meg az a lehetőség, hogy nevetségesen alacsony áron (egy szolgáltató kártyáját elfogadó) telefonhoz jussunk. Éppen ezért a telefonfüggetlenítési biznisz se működik odaát, érthető okoknál fogva. Ami az internetet illeti, a lakosság több, mint fele hozzáfér és nemcsak hogy hozzáfér, hanem aktívan használni is tudja a világháló szolgáltatásait. Ennek megfelelően van kicsiny kéjlakunkban is egy UTP-aljzat, ahonnét 512 kbps-os sávszélességgel csordogál lefelé a bit. Az egyetemen minden épületben van ilyen netcafé-jellegű hely, ahol van egy csomó Compaq, HP, IBM meg Mac gép, jó gyors netkapcsolattal és finn nyelvű billentyűzettel. Persze van WLAN is, bár ezt regisztrálni kellene, ahhoz meg még lusták voltunk... :) Írtam egy levelet a Sonerának (ők szolgáltatják a netet az egész házban), hogy hozzájuk tartozik-e a stud-wlan nevű hálózat, de visszaírtak, hogy nem és hogy nem is tudnak segíteni. Mindegy – a netmegosztást később megoldottuk más módon: vettünk egy négyportos switchet. Ha a szobában beleszagolunk a levegőbe, nem kevesebb, mint 12 WLAN-t találunk. Ezek legnagyobb része a magyar gyakorlattól gyökeresen eltérő módon WEP-pel, vagy még inkább WPA-val védett cucc, így ezekhez nem is nagyon tudunk így csatlakozni. Volt viszont tegnapelőttig egy 'default' nevű, nyílt hálózat, amin Bárányka netezett első nap. De aztán gondolom észrevették, hogy lopják a netet és jól beállították az accesspointot. Így jelenleg van egy hálókábelünk két gépre. Ez van... Szeptember 12. "Egyik hétfő délelőtt..." Voltunk ma isiben. Remek volt, ugyanis igazából egytized órára sikerült bemennünk, azaz már az első nap elértük a kiszemelt iskolai ott-tartózkodás 10%-át (5% az ebéd volt, úgyhogy majdnem a hazai látogatási morállal indítottunk). Persze az emberek ilyenkor még marha lelkesek, ám a lelkesedés inkább tudható be a közösségi élet iránti határtalan igénynek, mint a tudásvágynak. Akárhogy is, mindenfelé kisebb-nagyobb csoportokban beszélgető emberkéket láttunk, amint megbeszélték, hogy "Te! Tuomas! Hallottad, hogy a Turja összejött a Svensonnal?" és hogy "A fenébe! Már megint nem sikerült megnyernünk a hoki-VB-t..." Mielőtt belefognék első napi kalandjaink elbeszélésébe, néhány szót kell szólnom a HME számítógépes hallgatói rendszeréről. Ami nálunk a neptun, az itt a webtopi névre hallgat és igencsak advanced szolgáltatásokat nyújt a júzereknek, például lehet rajta keresztül jegyzetet (=handoutokat) rendelni és kapcsolatba lépni a tanárokkal is. Igen ám, de a jelenleg működő

rendszert nem egész egy hete helyezték üzembe, így aztán még a tanárok sincsenek igazán képben arról, hogy hogy is működik, hogy lehet benne tárgyakat, kurzusokat és vizsgaidőpontokat kiírni, termeket foglalni - így aztán a legtöbb tárgyunkat csak fel lehet venni, de nincsenek kiírva az órák időpontjai és az sem, hogy mikor lesznek a vizsgáink. Vannak tárgyak, ahol azt az áthidaló megoldást választották, hogy a kurzusidőpontokat és a számonkéréseket egy külön honlapon tüntetik fel. Egy ideális világban minden szóba jöhető tárgyat bele lehetne tenni a fenti két kategória valamelyikébe, azonban nem ideális a világunk: három tárgyamról csak ilyen innen-onnan összeollózott információkat tartalmazó hallgatói honlapokról sikerült megtudni, hogy hol is lesznek. Ezek meg ugye... Ja, azt még nem is meséltem, hogy beiratkozáskor kaptunk egy könyvecskét arról, hogy milyen tárgyak indulnak a HME-n. Ez elvileg a nyomtatott verziója annak a PDF-nek, amit már egy hónapja letöltöttünk az egyetem honlapjáról, de mint utóbb kiderült, ez nem teljesen van így. Sőt mi több, a webtopi-ban lévő információk nem egyszer ellentmondanak az előbbi kettőnek, így aztán ember legyen a talpán, aki kiigazodik a káoszban. Mindenesetre sikerült felvenni angol tárgyakat, csak egyről derült ki, hogy az angol nyelvű jegyzetekből finnül tartják az előadást. Hogy a helyzet még jobb legyen, a tárgyamat akkreditáltatom sikeres teljesítés esetén... oda se neki. Meglátjuk, mi lesz - beszélek a tancsibácsival az első előadás után. No, de vissza a mai naphoz. A dolog nem csak nekünk volt probléma és a tanárok többsége lehetőséget adott arra, hogy az első órán regisztráljon az egyszeri hallgató és a második időszak tárgyainak logisztikája már jóval gördülékenyebben ment. Azt hiszem, ideje írni a HME egy szemeszterének felépítéséről. Egészen a tavalyi évig gyakorlatilag ugyanúgy történt minden, mint nálunk – volt ugye tizenhárom hét szorgalmi időszak, aztán hat hét vizsgaidőszak, folyamatos adrenalinsokk. Igen ám, de idéntől rengeteg minden változott – hogy a legfontosabbal kezdjem, a félévek két elkülönülő részből állnak. A tárgyak között ennek megfelelően vannak egész szemeszteresek is, de mindkettőnknek volt olyan tárgyunk, ami csak az első vagy csak a második részben indult. A részek között egy hét(!) áll az ember rendelkezésére, hogy levizsgázzon mindenből. Hihetetlenül rossz ez a rendszer. Nincs meg a félévnek a jól megszokott ritmusa, mint itthon: kapkodás van egész évben. Az ember kapkod a szorgalmi időszakokban, hogy befejezzen mindent, folyamatosan és nagyon keményen tanul, aztán a vizsgaidőszakban három-négy tárgyból vizsgázik egy hét leforgása alatt. Nem egészséges. Ez a sok stressz… Az első óránk tíztől volt, finn nyelv kezdőknek. Az óra az U405a nevű teremben volt, ebből ugye azt a következtetést vonja le az ember gyereke, hogy az U épület 4. emeletén, az ötös teremben leszünk. Haha! Ahogy azt Móriczka elképzeli. Tegnap megnéztük a beiratkozáskor kapott krampusztérképet és vagy húsz percig kerestük az U épületet. Nem találtuk. Kiderült, hogy az ábécé betűivel jelölt ojjektumok egy része valóban külön épület, azonban a többi (így pl. az U is) a főépület egy-egy szárnyát jelöli, ráadásul azt is figyelembe veszik, hogy régi vagy új-e az adott szárny. Nyami! Igen, a rendszer nagyon hülye: Thomas például számtalanszor tette szét a kezét bután, hogy hát fogalma sincs, hogy hol van az éppen keresett épület ☺ Végül is néhány lokál megkérdezése után sikerült eljutni a főépület U szárnyába, majd felballagtunk a negyedikre, az ötös terem előtt álló tömeghez. Mint az várható, a résztvevők többsége nem europid jellegű kolléga (bár így utólag végiggondolva a dolgot nálunk is hasonló arányokkal találkozhatunk a Magyar nyelv kezdőknek 1. kurzuson...) A lelkesedés

oly nagy volt, hogy a terembe nem is igen fértünk be, így a legutolsóként érkezők fáradtan legyintve vették tudomásul, hogy már nem is érdemes bejönni. A tanár néni megérkezett és fóliákra feltette, hogy melyik két kurzust vezeti és hogy azok a kurzusok mikor és hol vannak. Báránykával kisütöttük, hogy igazából egyetlen olyan kurzus van, aminek mindkét órájára be tudunk menni óraütközés miatt, így aztán tíz perc után ott is hagytuk a finn nyelv szépségeiről beszélő nénit. Kimentünk, hogy majd visszajövünk délután, ugyanis rengeteg dolgunk volt: először is bankszámlát kellett nyitnunk itt Finnországban, ugyanis sokkal egyszerűbb ide utaltatni az ösztöndíjat, mint az otthoni forintszámláról levenni. Nosza, ebéd után visszabuszoztunk a központba (Kamppi) és beballagtunk a Sampo Pankki fiójába. Itt kiderült, hogy chipkártyás ATM-kártyát nem adnak, ugyanis túl elavult - igen ám, de a szálláson a mosógépbe ilyen kis kacat kell, egyéb módon nem tudunk mosni. Félbehagytuk a számlanyitási folyamatot és visszarohantunk a HOAS-irodába (tőlük béreljük a szállást) és megkérdeztük, hogy hogyan lehet fizetni a mosásért: mint kiderült, Báánka nem nézett körül elég alaposan a mosodában és elkerülte a figyelmét az, hogy most már emeltdíjas telefonszám felhívásával lehet fizetni idéntől. Sebaj, visszamentünk a bankba, ahol pofátlanul befejeztük a számlanyitási folyamatot és megtudtuk, hogy hogyan lehet netbankolni finn módra. Már fél háromra járt az idő, így újfent buszra ültünk és bebuszoztunk az egyetemre, útközben viszont megálltunk switchet venni otthonra, ugyanis kicsiny kéjlakunkban csak egy RJ45 aljzat van a két gépre. Bementünk az isibe, újfent fel az U negyedik emeletére. Itt azonban hatalmasat csalódtunk - mint kiderült, elnéztük a finn nyelvű webtopiban a napokat, így majd holnap négytől lesz az óra... mindegy. Hazabuszoztunk. Ennyi. Mókás délelőtt-kora délután volt, annyi bizonyos. Most pedig megyek Pratchettet olvasni. Szeptember 14. Takony Rájöttem, hogy mi zavar a leginkább a finnekben. Az, hogy EGYIK SE HASZNÁL ZSEBKENDŐT. Mindegyik szörtyög - ezen az ember először megütközik, aztán elintézi egy legyintéssel, de amikor már az előadás hetvenedik percében járunk és a teremben lévő tizenöt kínain és rajtam kívül MINDENKI szörtyög, az már igencsak megviseli az idegrendszeremet. Nem baj. Holnap bekészítek a táskába két csomag zsebkendőt és adok mindenkinek. Ha már nem futja nekik rá... Szeptember 16. Orientációs futás Tegnap este volt ilyen "orientációs futás" - dolog - abból áll, hogy csapatokat alkotunk és a városban különféle pontokon feladatokat adunk be. Kicsit hasonlít a dolog a qpa városi napjára, azonban a qpafílinget erősen lerontotta az, hogy igen hideg volt egész nap és az a permetező ködszitálás áztatott mindent, ami ellen nem lehet esernyővel védekezni. Szóval, orientációs futás. Eredetileg kedden lett volna, azonban hétfőn kaptunk egy mailt, hogy valami miatt áttették a dolgot csütörtökre - nekünk igazából mindegy volt, ugyanis az este hat órai kezdés miatt nem ütközött egyátalán semmilyen egyetemi elfoglaltsággal. Első felvonásként kiballagtunk a Kamppiba (amolyan lokális Deák-tér jellegű dolog, itt van

Helsinki egyik nagy buszpályaudvara, jár itt négyes villamos és metró is) és találkoztunk a csapatunk többi tagjával - asszem, még nem írtam róluk, úgyhogy itt az ideje. Szóval, a nemzetközi cserediákokkal foglalkozik egy HME-s szervezet, a tagjait tutoroknak hívják és ilyen vicces sapkákban mászkálnak szerte a városban. Minden tutornak van egy csoportja olyan hét-nyolc fővel és az egész félév folyamán kitartó közösségépítés a kitűzött céljuk. A mi két tutorunkat Andynek és Thomasnak hívják, az eddigiek alapján egész jó fejek mindketten és ami meg a csapatot illeti, van négy lengyel kölök, egy cseh és egy szlovák srác meg hát ugye vagyunk mi. A csapat később is együtt maradt, végig tartottuk a kapcsolatot. A véletlen hozta úgy, hogy csupa-csupa kelet-európai arc került bele és a finnek szerint idáig ez volt a legjobb hangulatú társaság – mind összetartást, mind a lelkesedést tekintve. No, szóval találkoztunk a kölkökkel a Kamppiban és elballagtunk a túra origójába, a helsinki katedrális előtti térre. A téren nagy volt a nyüzsgés, fehérruhás-maszkos csajok visongattak vagy hetvenen a téren és valami finn nyelvű hóc-hóc-katonát játszottak lelkesen. Antti elmondta, hogy mostanában van mindenhol a gólyaavatósdi és hogy éppen a jövő sebészeitápolónőit-urológusait láthatjuk fel-alá szaladgálni a téren (ezzel kapcsolatban meg kell említenem egyik qpás élményemet: éppen ballagunk vissza Mucussal a boltból, mire felbukkan a koli előtt vagy ötven SOTÉ-s csaj és azt üvöltik kórusban, hogy "ORVOSOK LESZÜNK! VÉGBÉLT TÜKRÖZÜNK!"). Nem sokat kellett várni, a jövő mérnökei is felsorakoztak a katedrális lépcsőjén és jött egy Maya nevű leányzó, aki elmesélte a tudnivalókat: adott a városban szerteszéjjel nyolc pont, ahol feladatokat kell beadni. Qpa. Nekivágtunk a híres helsinki csütörtök estének, nagy magabiztosan célba is vettük a legközelebbi pontot. Mint kiderült, az összes csapat ezt tette, ezért hatalmas sor végére értünk be; ki is sütöttük, hogy inkább a másik közeli pont rendezőit fogjuk lehengerelni. Átballagtunk hát a múzeumtér másik oldalára, ahol hasonló tömegbe botlottunk. Itt már nem hagytuk magunkat könnyen lerázni, be is adtunk három haikut. Az egyik angol halandzsa lett (a szótagokra vonatkozó szabályokat persze szigorúan betartottuk), a másik a címünk. Pont kijött... A második ponton festettünk-rajzoltunk egy gyönyörű tengerpartot, a harmadikon becsavartak egy csomó vécépapírba és megküzdöttem a gonosz fekete csapat dögletes, bűzlő tagjaival, a negyedik ponton viszont egyértelműen brillíroztunk: három fizikai jelenséget kellett szemléletes módon eljátszani. Sorolom: felületi feszültség, végtelen pontenciálkút (ez meg mi a tőgy??) és soros ellenállás - Báánka mindegyikben központi szerepet játszott... Az utolsó ponton Mortalt kellett játszani élő szereplőkkel: e sorok írója Sub-Zeroként gyakta le Liu Kangot. :) Írtam később egy cikket az ottani kari lapba, illusztrációként az a kép került bele, amelyen ott mosolyog a teljes csapat, Sub-Zero pedig ott ácsorog a kép jobb szélén, puszit dobva a nagyérdeműnek... Eddigre már piszok hideg lett, frankón látszott a leheletem a fagyos levegőben. Sál-sapka persze egyikünknél se volt, így kockásra fagytunk a dolog végére - elmentünk hát hatan kicsiny közeli kéjlakunkba és Báánka főzött sok-sok teát. Dumáltunk - dumáltunk, végül Thomas is befutott és nekivágtunk a Nagy Finn Éjszakának. A városi napnak volt hivatalos afterparty-ja is: a hangzatos The Club nevű ZTSZH (ZenésTáncos Szórakozóhely) előtt százhatvan centis izompacsirta kérte el az útlevelem. Belenézett,

majd rám mosolygott és annyit mondott: kiitos. Hmmm... nálunk miért nincsenek ilyen őrök? ("illemkódexről nem hallott, nem tud még olvasni se"...) Bementünk. Bent ittunk egy egy egészen szánalmas sört alig két ajróért, Báánka kapott egy pohárka száraz és amúgy kiváló fehérbort. Odabent meglepően családias hangulat: tutorsapkás srácok vetkőztek látható rutinnal az asztalokon és üvegszilánkokon táncoló fiatalokat világított meg egy csomó rózsaszín reflektor. Táncoltunk egy sort, aztán a lelépő ismerősök hullámát meglovagolva fél egy körül mink is nyugovóra tértünk. És aztán szépeket álmodtunk. Ja, még el kell mondanom, hogy a fotószájton lévő képek Marek termékei. Szeptember 16., péntek Mennyország Voltam ma hangszerboltban. Kettőben is. Az elsőben túlnyomórészt zongorákat árultak, a kirakatban mosolygott egy eléggé viharvert pianínó 100 ajróért - teljesen korrekt ajánlat. Odabent úgy rendezték el hangszereket, hogy a bejárattól befelé ballagva egyre drágább és drágább példányok következzenek. Nos, a márkákat nem jegyeztem meg, azonban a játék vége elgondolkodtató volt: egy hatalmas, ébenfekete hangversenyzongorán ott állt a cetli: 34.000. ajró. Hemm... majdnem átszámoltam ott helyben, azonban elcsúsztam a sok nullán... A másik bolt maga volt a mennyország. Bementem és leesett államat lapátolgatva sétálgattam a sok-sok gitár között, ugyanis az Ibanez _teljes_ kínálatát árulták. Nos hát igen, az olcsó GRX szériától a teljesen egyedi, egyetlen darab fából kézzel(!) kifaragott hangszerekig mindent láttam. És ki is próbáltam - azonban a Rolls-Royce kategóriát képviselő Gibson Les Paul Studio-t (alig került, csak rongyos ezerkétszáz ajróba...) jelentő példányokat nem adták csak úgy oda a parasztoknak kipróbálásra. A többi gitáron viszont abszolút nem paráztak - a pultos csákó azt mondta, hogy ha valamelyik tetszik, nosza, kapjam ölbe és próbáljam ki.

Kipróbáltam őket. A csodálatos AT300 nem volt elég. Játszottam System of a down-t a velük híressé lett IC400-as gitáron. Nem is mondanék többet, inkább megmutatom az alienes szériát. Bizony-bizony. Ide sokszor visszajöttem a négy hónap alatt, hiszen a bolt kínálata tényleg

minden igényt kielégít: az Ibanez egyedi szériás gitárjait is megtaláltam itt később. Mindenesetre találtam nem messze tőlünk egy harmadik hangszerboltot is, ahol Ltd/ESP és Tokai gitárokat árulnak. Az előbbiről nem mondanék sokat, úgyis hallott-látott mindenki ilyet, aki már nézett valaha Metallica koncertvideókat. Ennek megfelelően ki is adtak egy Kirk Hammett-szériás stratóforma gitárt, viszont a nagy kedvencem a James Hetfield-féle, aktív elektronikás Truckster, amit az alábbi mottóval árultak: „The Truckster. If it survives a Metallica tour, it can survive anything.” Potom kétezer euróért – igaz, a megszállott metalikabuzi kap a gitár mellé egy James Hetfield-es pólót is, ingyen :) A Tokai gitárok kis magyarázatra szorulnak. A márkát magyar boltokban nem lehet kapni, jelenlegi ismereteim szerint nincs is magyarországi importőre. Ránézésre megszólalásig hasonlítanak az Epiphone és a Gibson Les Paul-szériáira (minden megvan, a színválasztéktól kezdve a koptatókig és a domborított fedlapig), azonban a Les Pault Tokaiul Love Rocknak hívják... úgy hallottam az egyik finn kölöktől az asztal alatt valami buliban, hogy az Epiphone gyártósorain készítik ezeket is, gyakorlatilag megegyező alapanyagból és módon – annyi, hogy Tokai néven hozzák őket forgalomba. Hiszem is, nem is, de tény, hogy az Epiphone simán beperelné a Tokait a döbbenetes hasonlóságok miatt, ha nem lenne köze egymáshoz a két cégnek... Szeptember 17., szombat „Gulyásállat vérét mosod egy névtelen pataakbaaaaan...” Ma nagy vendégség volt nálunk: toltunk nagyon sok gulyást és meghívtuk Thomast, Lacit, Anttit meg Anttinét egy közösen megfőzendő és elfogyasztandó gulyásra. Tegnap bevásároltunk minden hozzávaló cuccot (hagymát, fűszereket, húst meg ilyesmit) és dél körül, amikor befutottak a fiatalok, nekikezdtünk a főzésnek. Kicsiny kéjlakunkban viszonylag kevés főzési támogatás van. Egyetlen ötliteres lábosunk kicsinynek találtatott egymagában, hogy ennyi embernek való kaját tartalmazzon, így megkértük a fiatalokat, hogy hozzanak kanalat-tányérat és szükségünk volt egy kiegészítő lábosra is a főzéshez. Nyamm! Ennyit tudok mondani. A kaja mennyiségre és minőségre egyaránt a "kiváló" szintet magasan megütötte: magam se hittem el, hogy ennyit megettünk. Elfogyott az ötliteres edény teljes tartalma és alig maradt valami a másik, valamivel kisebb edény alján. Kemény. Kaja után sétáltunk egy nagyot a városban és sok-sok fotóval örvendeztettük meg a nagyérdeműt, láthatjátok a galériában. Jártunk a kikötőben és sok-sok hajót és csónakot fotóztunk hosszú záridővel. Végül is hipp-hopp este hét óra lett és hazamentünk. Szeptember 21., szerda „Válaszd az életet! Légy absztinens!” Ó, az a híres finn sör! Nedűk nedűje, az Olut! Baromi drága, alig háromdecis üvegben árulják és amikor kitöltöm, nem habzik. Íze sincs. De nem baj. Éljen az absztinencia. A finn kormány a végletekig gáz "Válaszd az életet! Légy absztinens!" szlogen és óriásplakát helyett a hatásosabb, ám csendesebb módot választotta: egyik kezével magasba emelte a sör árát, a másikkal lenyomta az üveg űrtartalmát és a tartalom alkoholszázalékát. Gonosz taktika, de úgy tűnik, beválik. A kormány már tervezi az "Olutdeszant" megalakítását,

akik hordozható detektorokkal már kétszáz méterről be tudják mérni a sörösüvegekbe épített jeladókat. És ha valaki nem jelenti be a rendőrségen, jönnek a fekete Volvók. Nem vagyunk biztonságban. Én tegnap ittam egy sört. Megyek, kopognak az ajtón... Szeptember 21., szerda Takony II. Nos, a múltkor vittem zsebkendőt és azóta is hordok magamnál néhány szűz példányt, embertársaim szükségének esetére. De nem volt rá szükség, ugyanis a srác meggyógyult. Nem szörtyög. A szemét. Szeptember 21., szerda "ÓÓÓÓláááááááááájniiiiíííííííííííííd izelidölvidáááát..." Tegnap megnéztük a várost. Finnóránk végéről okosan ellógva visszabuszoztunk a Kamppiba, ahol találkoztunk a többi kölökkel (Thomasszal sikerült összefutni a buszon) és útra keltünk. Kiballagtunk a 3T villamos megállójába, ami hatalmas nyolcast ír le a városban, egyaránt érintve a helyi Rózsadombot és a Nagykövetség utcát (vö. Andrássy-út) és a lokális Angyalföldet. A megállóban bevártuk Antti-t is. A kölök eléggé lezúzva érkezett meg, ugyanis tegnap diagnosztizáltak nála egy kezdődő homloküreg-gyulladást - ennek örömére elment este egy igen bensőséges, meghitt hangulatú Offspring-koncertre, ugyanis csak a testmozgástól tiltotta el az orvos, a koncertre járástól nem... :) Antti nagy rajongója az Offspringnek. A koncert egyébként tényleg megérte a kockáztatást, ugyanis nem lehetett rá jegyet venni rendes embereknek (Antti valahonnét úgy csencselte a magáét) és A Buli után az Offspring lejött a bárba a bulizó fiatalokhoz és hajnalig beszélgettek velük... Felszálltunk a villamosra, zötyögni kezdtünk. A lokálok magyarázták, hogy melyik bokorhoz milyen emlék kapcsolódik (el kell mesélnem Antti történetét: a fiatalember éppen a kettes számú bokornál vizelt, amikor hátulról ordibátorral rákiabáltak: "This is the police! Stop peeing!", mire a kölök nem reagált semmit, mert hogy úgyis csak szórakoznak a cimborák. Erre -némileg gorombább hangon- ismét rászóltak hátulról: "This is really the police! S T O P P E E I N G!". A kölök hátrafordult és hát ott állt vele szemben három rendőr egy csodaszép rendőrautó körül...) Meglátogattuk a helyi Andrássy-utat, ahol egymást érik a nagykövetségek egy hatalmas park körül. Helsinki tele van parkokkal. Thomas elmondása szerint vannak kimondottan sörözésre dizájnolt parkok, ezekkel éles ellentétben állanak a borosokkal és a vodkafogyasztásra kitalált, ún. vodkapaarkikkal. Mi mindenesetre sört ittunk, az egyik élelmiszermarketben vásároltam IGAZI Pilsnert, imported from Czech Republic! Már egész elfelejtettem, hogy milyen olyan sört inni, ami HABZIK, ha kitöltöm a pohárba. A parkból egyébként festői kilátás nyílt a tengerre, ugyanis egy kis magaslaton van az egész. Nyugi, nem csináltunk egy fotót sem, ugyanis mire kiértünk, épp meg tudtuk csodálni a kétszáz méteres felhőréteg mögött lenyugvó Napot. Antti elmondása szerint itt kimondottan jó áron lehet telket/lakást venni, egy százhúsz négyzetméteres kulipintyó olyan hatmillió ajrót (igen, kedves olvasó: hatmillió olyan kis kerek izé, aminek az egyik felén Európa-térkép van)

kóstál. Teljesen barátságos ár... Persze a merészebbek átszámolhatják forintba is ezt a jelentéktelen összeget, de szerintem teljesen értelmetlen. Úgyis zajos a környék. Visszavillamosoztunk a városba, ahol is kerestünk egy szimpatikus karaoke-bárt és betértünk. Maga a hely nem nyerte meg a tetszésemet, ugyanis szar volt a sörük (SEMMI habja nem volt!) és alig lézengett benne egy-két tisztességben megőszült Megasztár-őrült. Eltöltöttünk itt egy kis időt, Thomas összegyűjtötte a jelenlevők mindegyikétől a nyelvén leghúzósabb mondatot (idézném a lengyel kollégát, Marekot: "mrszzssszszszrrszszszszsszs zsrzsszzzs.", a francia srácot az első hangok után nem is próbáltam követni.) Nem maradtunk túl sokáig, visszametróztunk tizenegy körül a Kamppiba és nyugovóra tértünk. A finnek iszonyatosan meg vannak őrülve a karaokéért. Mindenhol, ahol buli indult, minden bárban, minden hajón kötelező ilyen – aztán az irgalmatlanul büntető finn slágereket irgalmatlanul büntető hangon éneklő részeg finnektől a jó Isten mentsen meg minden jóérzésű halandót... Ami meg a húzós és kiejthetetlen lengyel mondatot illeti, MEGTANULTAM! Kellett hozzá vagy két hónap, de megvolt. Leírni nem tudom, lefordítani értelmetlen. Kiejteni ki tudom, azonban a helyes hangzás eléréséhez egy sör szükségeltetik. Szeptember 25., vasárnap Nuuksia Tegnap voltunk a Nuuksia nemzeti parkban. Eredetileg csak úgy sétálni-piknikezni szerettünk volna odamenni, de kiderült, hogy a HME-VIK HK szervezésében hivatalos kirándulás indul szombat reggel ugyanide. Nosza, regisztráltunk és csatlakoztunk. Nuuksia egyébként egyike Finnország hatalmas nemzeti parkjainak, azok közül is a látogathatók közé tartozik - ugyanis főleg a Lappföldön lévő parkok le vannak zárva a rendes emberek elől, csak kutatók és a parkok dolgozói tehetik be a lábukat a vadonba. Maga a park egyébként Helsinkitől északnyugatra van és számtalan kisebb-nagyobb tó fekszik a területén. És hatalmas erdőségek. Már eleve furcsa volt, hogy a honalpon lévő, "Már regisztráltak:" rovatban csak alig pár név árválkodott. Sebaj, nyugtattuk meg magunkat, ez nem para: a legtöbben úgyse regisztráltak, hanem egyszer csak megjelennek a piknik helyszínén hatalmas hátizsákokkal-polifómokkal és olyan igazi qpás vidéki nap lesz a dolog vége. Nos, nem. Az eredeti terv szerint dél körül kiérünk a parkba, két-három órás sziklamászás után rövid egy-másfél órás, NEM Ervin-féle túrával megérkezünk a szálláshelyre, ahol már várnak minket a büfésátrak, a mobilszaunák és Ervin maláj ismerősei. Finoman fogalmazzunk úgy, hogy mindez nem jött így össze... Szóval, reggel kibuszoztunk az Otaniemiben lévő buszmegállóig. A Kamppiban találkoztunk a lengyel kölkökkel, így aztán ötösben ballagtunk oda a megállóban ácsorgó három(!) emberhez - alig öt perccel a pontos indulás előtt. Kiderült, hogy valóban tizennégyen leszünk, a többiek szervezők. Nem baj, gondoltam, legalább családias lesz a hangulat! Időközben begurult a busz, így felszálltunk rá és megkezdtük kicsiny Odisszeiánkat a piknik helye felé. Nuuksiába nem egyszerű eljutni: igazság szerint legalább kétszer kell átszállni, ha az ember buszozásra adja a fejét. Leszálltunk az első buszunkról, fel a másodikra (potom fél óra várakozás egy autópálya melletti, mérsékelten romantikus buszmegállóban), aztán le a másodikról, felszálltunk a harmadikra. Azazhogy felszálltunk volna - ugyanis a szombaton

kétóránként járó busz már az első megállóban olyan szinten volt tele, hogy a sofőr NEM ÁLLT MEG! "Neked meg az apád faszát"-gondolta Stirlitz. Mitévők legyünk? Itt állunk egy elég forgalmas autópálya-csomópont mellett, a semmi közepén és van két, elrépázni való óránk. Nyamm... beballagtunk hát a pálya melletti mekibe, hogy legalább fedett helyen folytatódjék a répázás. Ittunk McKávét, ültünk a McSzékeken és beszélgettünk. A kávé igencsak jól esett... Tekintve, hogy ez a mi megállónk az első a végállomástól számítva, nem akartuk mégyegyszer beszívni az előbbi malőrt, így az ellenkező irányba menő busszal bebuszoztunk a végállomásig, ahonnét indul ez a mi csodás buszunk - húsz perc múlva. Éreztem az ereimben nyargalászó adrenalin-löketeket, amint ásítozva ácsorogtunk a kihalt és elég szemetes buszpályaudvaron. Végül is csak bejött ez a remek járgány, felszálltunk rá és kibuszoztunk a parkba. Ideje volt már!... Nuuksia autózásilag egyébként igen érdekes valami: vannak utak, de csak a legfontosabbak vannak aszfaltozva. Csak egyetlen busz jár, így a megállókban (kis, stilizált sárga buszt ábrázoló táblák leszúrva az út mellé) nem is írják ki, hogy milyen busz jár arra - azt pedig, hogy A busz mikor jön arra legközelebb, találja ki maga a kedves delikvens. Maga a park egyébként egyetlen hatalmas erdőség, tarka mintájával az összefolyó-cikkcakkos partú tavaknak. Nagyon szép ilyenkor, kora ősszel: a legtöbb fán már sárgulnak a levelek, (mert ugye a klorofill előbb bomlik, mint a másik festékanyag, a xantofill) azonkívül a fényviszonyok igazán elvarázsolttá teszik a környéket. Kicsit ballagtunk a buszmegállótól visszafelé az úton, míg nem találtuk meg a srácokat, akik a sziklamászást vezetik. Két falat próbálhattunk meg, a könnyebben elég hamar felértem (mondjuk ez nagyrészt a mászócipőnek köszönhető), a nehezebbet meg valahogy nem próbáltam meg. Míg másztak a többiek, a lengyelekkel és Báánkával felfedeztük a környéket. Csináltunk rengeteg fotót. Nos, leballagtunk a közeli tó partjára, ahol lélegzetelállítóan szép fotókat csináltunk a látképről - azonban az idill nem tartott sokáig, ugyanis jött nemsokára apuka-anyuka három kölökkel, hogy MOST AZONNAL takarodjunk, mert ez az ő magánterületük (csak csendben jegyzem meg, hogy se kerítés, se tábla, se semmi nem jelezte, hogy ez private property...). Nem mondok semmit... A finnek egyébként se nagyon szokták elkeríteni a telkeket – legalábbis nem nagyon láttunk jártunkban-keltünkben kerítéseket sem. Visszaballagtunk a mászókhoz, kajáltunk egy kicsit, majd útra keltünk. Fél négy múlott pár perccel. Ballagtunk egy jó darabot a műúton, majd egy hirtelen jobbkanyarral bevágtunk az erdőbe. Nem kellett volna. Végül is nem volt hosszú a táv, amit a mocsárban tettünk meg, csak alig kétszáz méter, de a bakancsom (és főleg Báánkáé) elég viccesen beázott, azonkívül a faszunk ekkor lett először tele a túra "vezetőivel", akik legfeljebb annyira értettek a térkép kezeléséhez, mint jóanyám. Mindegy. Hamar kiértünk a műútra - itt kiderült, hogy azért kellett keresztüldzsíájdzsózni az erdőn, hogy két(!) kilométert spóroljunk... ehm. Továbbmentünk: a srácok lehengerlő tájékozódási képessége miatt már nem is számoltuk, hogy hányszor mentünk rossz irányba az elágazásoknál. Összevissza legább tizenöt kilométer lett ebből a laza, egy órás sétából a romantikus erdőben... végül is Báánkával meguntuk, hogy ennyire balfaszok, így visszajöttünk a buszmegállóig. A legjobb vicc az volt, hogy már második órája próbálták megtalálni azt a kereszteződést, ahol legelőször elrontották a navigációt, amikor otthagytuk őket és nekünk sikerült megtalálnunk. Fel is hívtuk őket, hogy teljesen rossz irányba indultak, amikor elváltunk és hogy jöjjenek vissza addig, amíg a jobb

oldalon nem látnak egy sorompót és menjenek át rajta, ne menjenek tovább... végül is kaptunk egy sms-t, hogy célbaértek olyan nyolc óra után nem sokkal. Úgy, hogy fél négy előtt indultunk, alig hat kilométerre. Gratulálok... Később találkoztunk a mi nyomkereső zsenijeinkkel és kiderült, hogy a térképük vagy négy-öt éve elavult és emiatt nem találták meg a helyes utat. De ezt leszámítva tényleg ismerik a Nuuksiát, mint a tenyerüket. Hát persze :) Ami minket illet, visszaballagtunk a buszmegállóig, ahol elővettük a maradék söröket és söröztünk, beszélgettünk. Odajött hozzánk egy muki (tőle egyébként még az erdőben kértünk útbaigazítást), hogy éppen megy vissza a városba és ha akarjuk, elvisz. Nosza, be is ültünk az összextrás-bőrüléses Volvóba, majd beszélgetve a bácsival visszajöttünk Espoo-ba, ahol vonatra szálltunk és fél tízre már otthon is voltunk. A buszmegálló felé ballagva rájöttünk, hogy hol rontottuk el a kanyarodást a kicsiny erdei ösvényeken és felhívtuk a többieket, hogy teljesen fals irányba mennek. Jan (az egyik lengyel srác) később elmondta, hogy rebelliót szított a hívásunk: az egyik német Ervin-palánta fogta magát, a matrózlázadás élére állt és elővette a GPS-es telefonját (!), nyomogatta egy kicsit és nem sok töprengés után árkon-bokron át a célhoz vezette a hitehagyott csoportot. A némettel beszélgettünk egy kicsit séta közben és teljes mértékben rászolgált arra a poénra, hogy „Melyik a világ legrövidebb könyve? - Hát A német humor ezer éve...” Szóval, mondtunk valami vicceset (kvázi) és aztán húsz percig kellett magyarázni a srácnak, hogy pl. a Halott papagáj című Monty Python-szösszenetben mi is az, amin kacagni kell. Húsz perc után a srác elmosolyodott és azt mondta: „Jaaaa, this is VERY funny!...” No comment. Szeptember 25., vasárnap „Szauparti, amit annyira vártál...” Tegnap voltunk az Igazi Finn Szaunában. A fent említett Szaunaparti kapcsán már írtam arról, hogy Finnországban az ember minden házban találhat szaunát. Nos, Marek meg Jan (lengyel kölkök) vigyorogva újságolták, hogy náluk a koliban van publik szauna, úgyhogy ha van kedvünk, próbáljuk ki. És volt kedvünk. Kissé nehézkesen indult a dolog, több szervezési hiányosság következtében feleslegesen vonatoztunk át a város másik végére Báránykával: nosza, sebaj. Végül is sok-sok morcizás után ott ücsörögtünk a koli publikus szaunájában - a magam részéről törölközővel a seggem alatt. A hely nem túl nagy egyébként, alig nyolc-tíz ember fér be (jó, tudom, otthonhoz képest baromi nagy, de ez itteni mércével mérve egy gyenge hümmögést tud csak kicsalni a sokat tapasztalt finnekből) és a kályha mellé van téve egy hatalmas, vasár- és ünnepnapi piros vödör, színültig vízzel. Az ember ezt locsolgatja a kövekre, amikor már igazán azt érzi, hogy nagyon bírja a szaunát. Mi bírtuk - odáig sikerült emelni a szauna páratartalmát, hogy az ember gyereke csak szipogva tudta venni a levegőt. No meg aztán ott van az, hogy voltunk vagy nyolcan, de Bárányka egyedül volt leányzó eleinte zavarta a sok csávó, de a végére egész felderült. Mindenesetre jó kislányhoz méltóan nem vette le a törölközőt... Találkoztunk egy magyar kölökkel is: fogorvosnak tanul a lelkem és szintén Erasmusszal jár errefelé. Mindegy. Mindenesetre az első szóval beloptam magam a szívébe, ugyanis amikor kiderült, hogy mi lesz, ha nagy lesz, eltátottam a számat: ááááááááááá... szerintem legalább

harminc alkalommal csinálták ezt vele előttem. A finnek nem hülyék egyébként: a szaunázások állandó és fontos résztvevője Mr.Olut, háromdecis palackokban. Ezzel kapcsolatban nagyon fogadjatok meg egy jótanácsot: NE dobozos sört vigyetek be a szaunakamrába, ugyanis a doboz nagyon hamar átforrósodik és kellemetlen érzés megfogni olyan 70-80 fok fölött. A menetek közötti időszakban elfogyasztott sör azonban kellemesen zsibbaszt, azonkívül élettanilag is előnyös: elősegíti, hogy a felhalmozódott folyadék izzadság formájában távozzék a szervezetből. És aztán persze zuhanyoztunk, hideg vízzel. Szeptember 27., csütörtök Kártyapara Bizony, bizony... a helsinki posta is hasonló problémákkal küzd, mint a magyar. Szolgáljon az alábbi történet minden infós okulására arról, hogy miért nem szabad bedrótozni a stringek hosszát a szoftverbe. Szóval, már bizonyára mindenki hallott arról, hogy történelmi szükségszerűség, hogy az egyszeri Erasmus-hallgató számlát nyisson egy lokális pénzintézetben, ugyanis jóval olcsóbb készpénzhez jutni a helyi bankhálózat ATM-jeiben. Csak röviden: ha az ember az otthoni Ödön-számlájáról itt vesz le pénzt, több helyen terhelik jutalékkal a felvét összegét: először is a felvét díját számlázzák ki (természetesen felkerekítve, mivel külföldi a hely), aztán az árfolyammal kapcsolatos különbözetet is felszámolják. Nyami. Szóval, kinéztük ezt a Sampo nevű finn bankot. Nincs messze a fiókjuk kicsiny kéjlakunktól erre a fiókra esett hát a választás. Még első héten beballagtunk, hogy számlát szeretnénk. Semmi para, a papírok kitöltése után egy szöszke leányzó elmagyarázta a netbank használatát és azzal váltunk el, hogy a kártyát küldik a következő hét elején. Nos, vártunk több, mint egy hetet, de se a PIN-kódot tartalmazó boríték, se a kártya nem érkezett meg. Visszamentünk hát és megkérdeztük, hogy mi a helyzet: nos, a címünk helyesen szerepel a nyilvántartásban (Pohjoinen Ratuatiekatu 29, A218), úgyhogy várjunk. Vártunk, de továbbra se történt semmi. A házat kiadó irodában azt mondták, hogy a postás be tud jönni, nem para. Kezdett gyanús lenni a dolog, így aztán másodszorra is meglátogattuk az (egyre ismerősebb) hölgyeket a bankban, és csodák csodája kiderült, hogy a csomagunk, mint "kézbesíthetetlen" visszajött. Hmmm... sebaj, mondta a csaj: ha bejövünk érte személyesen, akkor odaadja kézbe. Ma megkaptuk a PIN-kódot. Megnéztük a címet és rájöttünk, hogy mi volt a probléma: a fix hosszú cím utolsó karakter nem fért rá a borítékra - így viszont teljesen korrektül visszajött, mint "kézbesíthetetlen"... De már látszik a fény az alagút végén. A Sampo egyébként sokkal korrektebb, mint otthon az Erste: nincs készpénzfelvételi díj, azonkívül nem számolnak fel külön díjat a netbank használatáért sem (!). Azt, hogy a kártyaőr szolgáltatásnál idehaza külön díjat vonnak le minden kiküldött sms után, azt már meg se említem...

Szeptember 30., péntek Második szaunaparti A múltkori szaunapartiban volt egy hatalmas transzparens, hogy a következőt a fegyveres erők napjára, a Pákozdi csata évfordulójára teszik a következőt. Tegnapra. Bárányka nem érezte jól magát, így egyedül indultam hadba. Beleraktam a zsákomba egy törölközőt (fürdőgatyát a múltkori tapasztalatokból okulva nem vittem) és kibuszoztam Otaniemibe. Megmondom őszintén, nem rémlett a pontos hely - szerencse, hogy a buszon összeakadtam hasonszőrű emberkékkel, akik tudták, hogy merre kell menni. Eléggé csiricsáré vegyessaláta volt a társaság: volt egy Armelle nevű francia csaj (igen erélyesen kijavított, amikor azt mondtam, hogy ARMELL. A helyes ejtési mód khm... "Ahmel", némi torokköszörüléssel az 'a' és az 'm' között. Nem tudom, Étienne-nek meg Pierre-nek könnyű dolga lehet, ha be akar vágódni a nőnél; külföldiek, franciául nem beszélők alapból el vannak ásva...) Ahmel mellett volt még egy finn csóka is, aki egyébként ötéves kora óta Kanadában él, de valami igen trükkös módon amerikai állampolgár is, így pl. amcsi jogosítványa van, de finn útlevele. Mesélte, hogy valamelyik nap voltak bulizni és a bejáratnál álló őr kért valami igazolványt - a srác nagy arccal kikapta az első, kezébe eső iratot és ez történetesen a jogsija volt. Nem is engedték be olyan könnyen... A harmadik csóka német volt, meg ha jól vettem ki, volt egy osztrák srác is. Szóval, odaballagtunk a szaunapartira. Nem volt akkora a tömeg, mint a múlkorin, de ekkor is voltak elég sokan. Nem haboztam, rögtön bevetettem magam a szaunázás örömeibe és a szanuakamrába. Odabent a szokásos hangulat fogadott; lévén azonban ez a második parti, itt már nem okozott kultúrsokkot a meztelen kölkök látványa egyik belépőnél sem. Odaültem Jan mellé és beszélgetni kezdtünk. Telt-múlt az idő, egyre melegebbünk lett, mire a srác nagy rössel javasolta: fürödjünk a tengerben! A zuhany lúzereknek való. A tenger (csak a fíling érzékeltetése miatt: olyan nyolctíz fokos tenger, öt-hat fokos levegővel) egy móló végében ringatózott gyengéden az őszi estében. Aztán belecsobbantunk. Előszörre olyan érzésem volt, hogy megszakadtak a kapcsolatok a lábam és az agyam között. Csak a HIDEG inger ért fel, a többivel szemben prioritása volt. Aztán jöttek a tűk. Mindenhol szurkálni kezdtek, viszont ekkor már kb. egy perce voltam a vízben, így hideg zuhanyként ért Jan felkiáltása, hogy "A fejed is!". Belemerültem. Olyan volt, mint egy lórúgás - sokáig tántorogtam az élmény után, vissza az izzasztóba. A második kör még keményebb volt, mint az első. Persze teljesen korrektül meg lehet magyarázni, hogy a jéghideg vízben történő szaunázás miért is káros az egészségre, de szerintem teljesen szükségtelen. Sokkal hatékonyabb, mint a zuhanyozás – meg aztán az ember dideregve menekül vissza a fűtött (jó alaposan fűtött :)) szaunakamrába. A legviccesebb az, hogy a melegbe visszatérve az ember minden tagja viszket. Mondjuk szokott még sima zuhanyozásnál is, de a sós víz nagyon sokat dob az ember vakarózhatnékján és pár perc önuralom kérdése csupán, hogy ne vakarja magát véresre a didergő. Összesen hat kört toltunk, de a végére igencsak elfáradtam és nem hiszem, hogy maradt bennem bármennyi víz is. Még úgy is, hogy folyamatosan söröztünk (=olutot ittunk, az nem ugyanaz) közben.

A szaunában találkoztam három magyar kölökkel is, meg egy félig magyar csajjal. Az egyik srác építős és a szomszéd házban lakik - mondta, hogy a finn csajok sokkal bevállalósabbak szaunaügyileg, mint a külföldiek: nem bohóckodnak a szőnyegnyi törölközővel és fürdőruhával, hanem egyszerűen kint hagyják az öltözőben. Mindazonáltal bámulni valakit elég nagy taplóságnak számít, nagyjából ugyanaz, mint a nudistastrand. Egyébként vicces volt, hogy mondtam valamit Lacinak a szaunában magyarul, mire mindenki elhallgatott és amikor befejeztem, röhögni kezdtek. De ezen most mi vicces? "Hát az, hogy nem hangzik úgy, mint ha bármi értelme lenne akármilyen nyelven..." Volt egy rész, amikor finn fiatalok finn nyelvű dalokat osztogattak A4-es lapokon és ezekből énekeltünk. KHm... nem volt sok szinkron a dologban, de legalább sorok végére nagyjából egyszerre értünk. A kedvencemet szó szerint idézném: "

Norwegian drinking song ------------------------NU!"

Van vinn változata is, ott a szöveg a "Nyt!" sztringre módosul. (Később megtudtam finnórán, hogy a szó azt jelenti finnül, hogy MOST, a „dal” viszont norvégul sokkal jobbnak és autentikusabbnak hangzik. Leginkább a hazai ajólovas befejező részére emlékeztet, csak itt kihagyják a teljesen felesleges előjáték jellegű részeket...) Tetszik. Sokáig időztünk, beszélgettünk a fiatalokkal, míg végül elmentünk aludni. Ahmell-lel találkoztam a visszafelé tartó éjszakai buszon és beszélgettünk, egész a Kamppiig. És csakazértis ARMELL. Uff. Október 1., szombat Insztedparti Tegnap volt az a dolog, amit Antti és Thomas elmondása szerint nem szabad kihagyni: A BULI a félévben. Mi kihagytuk, ugyanis Marek lényegretörő megállapítása szerint teljesen mindegy, hogy ötven ismeretlen arccal bulizol vagy kétezerrel. Meg aztán ott van az is, hogy a belépő alaphangon tizenkét ajró - ezért a pénzért az egyszeri tekkari kap egy lehetőséget, hogy meghallgasson két, számunkra teljesen ismeretlen finn bandát és kétezer kispajtásával együtt töltse a BULIt. Ennyi. (Jó-jó, a tizenkét ajróban benne foglaltatik azért az egy ajrós sör mennyei ígérete is...) Antii mutatott egy dalt tőlük: képzeljétek el a TATU-t finnül. Na jó, annyira azért nem volt jó... Mindenesetre a finnek sem ostobák, páratlan érzékkel tudják, hogy a nyolckor kezdődő bulira tíz előtt nem érdemes odamenni és inkább pre-partyt tartanak a szabaddá váló két órában. Mi is ezt tettük, csatlakoztunk Antti pre-partyjához a diákfaluban: ott voltak a lengyel kölykök, a cseh srác, Thomas meg később beesett két ismeretlen finn arc is. Antti-nak két hűtője van: az egyik a sörnek, a másik a többinek. Báánkával vásároltunk egy tizenkét lövetű sört (elnézést, olutot) a boltban alig kilenc ajróért és megérkezés után betuszkoltunk néhányat a hűtőbe, amit szemmel láthatólag szinte teljesen kitöltöttek az olutok mindent elsöprő hordái. Antti készült. Lassan befutottak a többiek is, és a hangulat kellő bemelegítése céljából valami Pablo akárkinek a stand-up comedy-jeit nézegettük. Kiderült, hogy itt is van SCHnet, csak TRInetnek hívják, ugyanúgy száz megabites és ugyanúgy megvan rajta minden nosztalgiával vegyes keserűséggel töröltem le a könnycseppet szemem sarkából a gondolatra... Nos, ez a Pabló gyerek egész jól tolja, azonban meguntuk egy félóra után és

utána már csak arra vigyáztunk, hogy a kulturált beszélgetés nehogy az ivás rovására menjen. A finnek szemmel láthatólag igencsak meglepődtek ezen a MERŐBEN ÚJSZERŰ bulizási módon (nevezetesen azon, hogy az emberek ivás közben nem a tévét bámulják, hanem BESZÉLGETNEK és jókat RÖHÖGNEK közben...) A lengyel fiatalok bedobták a köztudatba a Zubrówka nevű, határozottan alkoholtartalmú italt. Ránézésre semmi különleges: olvashatatlan lengyel halandzsa az üvegen, vagy öt példányban rajta a figyelmeztetés: szembe-szájba ne kerüljön, gyerekek elől zárjuk el. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy van benne egy fűszál - Báánka elmondta, hogy a legenda szerint ezt a fűszálat a címkén látható, leginkább bölényhez hasonlítható négylábú kérődző legalább egyszer levizelte. Nem tudom, ez sokkal szimpatikusabb magyarázat, mint a "hivatalos" verzió: aszerint a fűszál már legalább egyszer érintkezésbe kerülhetett a fenti állattal. Ízre nem rossz, almalével meg kimondottan iható. Ennél a pillanatnál jött be vigyorogva Antti, hogy talált a hűtőben(!) egy üveg Gold tequilát ki kér? A finnek szemmel láthatólag nem voltak tisztában a tequila kifinomult, kulturált, fehér emberhez méltó elfogyasztásának mikéntjével: tevékenység legegyszerűbben a "nyal-iszikszopogat" hármas egységeként képzelhető el. A mozdulatsor azzal indul, hogy fahéjat teszünk az előzőleg megnedvesített kézfejünkre (Bárányka ennél a résznél dobta be a lapjait: ő utálja a fahéjat és még a szagától is rosszul van), majd az ital elfogyasztása után a másik kézben lévő narancskarika szopogatásával érjük el a kívánt, kellemes utóízt. Silver tequila esetén a mozdulatsor ugyanez, azonban ott sóval meg citrommal mahinálnak a hozzáértők. A tequilával kapcsolatban mindig eszembe jut Rohamér tanmeséje a nagy késleltetésű (nagy holtidejű, Th>>0) rendszer szabályozásának nehézségeiről. Arról van ugye szó, hogy a berúgás felfogható egyfajta szabályozási folyamatként is: a teljesen józan 0 szintről indulva azt a nagyon vékony sávot kívánjuk telibe találni a kimeneten, amely a "kellemesen becsiccsentett" és a "túl sokat ivott" szintek közötti senkiföldjén található. Nos, ha ezt sörrel, borral tesszük, akkor elég egyszerű a dolog, ugyanis bizonyos határok között a kapcsolat lineáris és azonnali a bemenet és a kimenet között: addig iszunk, amíg a beépített prediktor nem jelzi, hogy a következő sör már túlszabályozná a rendszert. Ha azonban az egyszeri halandó tequilát kíván használni, már jóval nehezebb dolga van: a tequila ugyanis akkora késleltetéssel jelentkezik a kimeneten, hogy félrevezető lehet a hatását tekintve, így azzal majdhogynem lehetetlen kellő idő alatt elérni a kívánt kimenetet. Ez van, kérem... Antii-tól átmentünk egy másik buliba: itt történetesen az a srác volt a házigazda, aki oly aranyosan eltévedt az élünkön múlt hétvégén. Nem, ezzel egyszer sem baszogattuk vele... :) Thomas adott egy kortyot a chilei borból: igen, Chile, dél-Amerika. Nem tudom, nekem annyira nem volt különleges. Sima, száraz vörösbor... Itt nem maradtunk sokáig, Thomas és Antii már indultak A BULIba, mi meg a lengyel srácokkal hazamentünk, hogy insteadpartyval ünnepeljük az ősz legnagyobb tekkarirendezvényét. Hazabuszoztunk. Itthon bepakoltunk a hűtőbe és sokáig dumáltunk, azonban már kezdtünk elfáradni a végére; meg aztán a srácoknak is el kellett érniük az éjszakai buszt. Nos, a tegnapi este még hazai mértékkel mérve is elég jóra sikeredett, a finnek szerintem még az unokáiknak is mesélni fogják... A Tipikus Finn Buli egyébként úgy néz ki, hogy összejön egy lakásban X ember és először megisszák a hozott készletet, majd megkuksizzák a házigazda hűtőszekrényét. Emelkedikemelkedik a hangulat, aztán a házigazda egy hirtelen mozdulattal mindenkit kiparancsol a

lakásból éjfél körül, mondván a buli egy ZTH-ban folytatódik (Zenés-Táncos Szórakozóhely) és mindenki menjen a fenébe. Október 4., kedd "Lazítani, próbálj meg lazítani..." Ma meglátogattuk a híres helsinki állatkertet. Maga a kert egy egész szigeten terül el és az ismertető szerint immáron száztizenöt éve várja a látogatókat. Az ötlet tegnap jött - elővettük a térképet, megnéztük az állatkert honlapját és a navigátor útvonalat adott. Bevallom, kicsit többet vártam a híres állatkerttől. Igazából az a legnagyobb baj vele, hogy túl kicsi: a sóstói vagy ötször ekkora - ennek megfelelően alig másfél óra alatt könnyen, ráérősen bejártuk az egészet és még a mászókáknál is volt időnk eljátszani egy darabig a rugós fókákkal. Az állatkert békét és nyugalmat árasztott. Láttunk egy, a végletekig leszedált tigrist és két fehér párducot, akik igazából lehunyt szemmel figyelték a világ eseményeit. Bizonyára horkoltak is. Aludtak a kenguruk a karámban, hárman okosan egymás mellett ücsörögtek, kicsit arrébb egy emu pihent a napon. Okosan a szárnya alá dugta a fejét a legtöbb kacsa is. A halak álmosan vánszorogtak A-ból B-be az akváriumban és a szárazföldi teknősök a páncéljuk alá húzták a fejüket, a víziek meg nem mozdultak semerre sem a medencében. A kígyók összetekeredve répáztak a finom infralámpa alatt, a sáskák álmosan pattogtak ideoda a terráriumukban. A bogarak is csak álltak a finom uborkaszeleteken, ma már nem vittek többet sehová. Az íbiszek néztek a magas faágakon, nem rikoltoztak, nem lökdösődtek. A fóka hanyattdőlve hortyogott a medence tizenöt centis vizében: időnként megvakarta az orrát, ásított és nyújtózott egyet, majd semmitől se zavartatva húzta tovább a lóbőrt. A lámák is csak táplálkoztak, körkörös mozdulatokkal és félárbocra eresztett szemmel néztek unottan szerteszét a világban. A leguán lassú, kimért mozdulatokkal haladt a terráriumon keresztülívelő faágon, csak időnként nyúlt mellé. A jegyszedő bácsi hátradőlve répázott az üvegablak mögött, még csak fel se állt megnézni a jegyünket. "Go!..." – mondta és elégedetten sóhajtott. Pihentek az állatkerti utat építő hatalmas exkavátorok, csak két srác rakta a díszköveket blazírt arccal az egyik sétány mellett. Látogató nem jár ilyenkor erre, minek dolgozzanak? Békés nap volt. Csend volt és béke: nem hallatszott brummogás, röfögés, hápogás, krákogás, nyünyögés, srontyogás, csammogás, csak a távoli város távoli zaja. Joulu és Mika, az állatkert két fő etetője megbeszélte a reggeli műszakkezdésnél, hogy ma nem fognak rohangálni állatok után a kertben: egy jelentősebb adag morfium bizonyára megold minden hiperaktivitási gondot. Nem fognak sikoltozni a madarak, nem tépkedik egymás farktollait; a tigrisek nem járnak fel-alá kackiásan a kifutóban, a kacsák nem fogják a fáradt állatkerti dolgozókat stresszelni a folyamatos hápogással. "Békés, nyugodt nap lesz"mondták. És belezúdították az egész morfiumot a kajába. Nem hiányzik senkinek a pörgés, a stressz. A gyerekek megnyugszanak, ha nyugodt, magabiztosan hortyogó tigriseket és párducokat látnak, velük se lesz gond. Csupa nyugodt gyerekkel élvezet a kirándulás: mosolyogni fognak a tanárnénik, nem kiabálnak, nem stresszelik a fáradt állatkerti dolgozókat (no meg nem biztatják hápogásra a kacsákat). Csak nyugalom lesz és béke. Joulu és Mika elővették Mika régi magnóját, nyugis zenét

hallgattak és betűdominóval múlatták az időt. Etetőidőben Fekete Péterre váltottak, mert kissé unni kezdték magukat. Délután kettőkor hagyták a csudába a betűdominót: nem volt benne elég erőszak - jött hát a sakk. Mika (egyébként ő a hevesebb vérmérsékletű kettejük közül) minden alkalommal hihetetlen hévvel üvöltötte bele a hápogásmentes csendbe, hogy SAAAAAAAAAAAAAAAAAAAKK! Joulu néha határozottan megijedt és a végén eléggé kellemetlenül kezdte érezni magát, szíve megugrott, valahányszor Mika elkiáltotta magát. Este hatkor, mikor bezárták a kapukat, Mika teljesen bekattant: speedet tett minden állat esti menüjébe. Sok speedet. A kacsák hápogása még itt is hallatszik. Október 5., szerda „TAKTUMÍSZÓÓÓÓFTLÍÍÍÍ SZÁMTINGINJÓRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁJZ” Mint kiderült, a HME-n is van lokális MMMK: itt Pelmu-nak hívják és van egy egész profin berendezett próbatermük, amit az érdeklődő botfülűek zajongás céljaira használhatnak. Van itt minden, mint szem-szájnak ingere: pepita dobcucc, parkettás padló a kábelezés felett, hangszigetelt falak, két gitárerősítő meg egy nagy láda a basszusnak. Nyamm. Énekcucc is akad - profi keverővel, mikrofonnal meg mindennel, ami kell. Maga a hely a 3B kollégium alagsorában helyezkedik el. A környékbeliek már eléggé megelégelhették a zajongást, ugyanis van a próbaterem falára ragacsolva egy hatalmas Guns'n Roses-poszter: Slash hosszú hajába napocskát rajzoltak, Rózsa Sándor alias Axl Rose pedig gondos kezeknek köszönhetően műbajuszt visel. Elég undorító - a szabályzat szerint a próbateremben TILOS Guns'n Rosest játszani, ugyanis a helyi srácok megelégelték, hogy folyton a szvítcsáldománt hallják meg azt, hogy náknáknákinánhevönszdóóóóóóóóóóóór jájájá. Így aztán betiltották. Jah, a Banda: szóval egy Pierre nevű francia kölök írt egy levelet a Pelmu levlistájára, hogy bandájához tagokat keres. Nosza, pont kapóra jött a dolog. Válaszoltam és megbeszéltünk vagy hét-nyolc emberrel egy kedves péntek délutáni randit a próbateremben. Jött is négy gitáros, egy dobos meg egy énekes csaj - mindenki megvolt hát. Igen, csakhogy. A dobos srác egyfajta ritmust tudott egyfajta tempóval, ami kissé nehézkessé tette a zenélést. Azért nem gond, megbeszéltünk négy-öt számot, hogy mit kellene e hét pénteken játszani. Nem nehéz cuccokról van szó: Come Together, Beatles Help, Beatles Let it be, Beatles Knocking on Heaven's Door, Guns Sweet Child o'Mine, Guns Wonderwall, Oasis Another brick in the wall, Pink Floyd One, U2 Message in a bottle, Police Majdnem minden pénteken összejöttünk zenélni. Pierre egyik nap azzal hívott, hogy lehetőségünk lenne fellépni egy buliban – mi lennénk A zenekar. Kitaláltuk, hogy eljátsszuk a Message in the bottle-t, a szvítcsálodománt, a Come togethert, mindezt dob nélkül. Mindegy. Kérdeztem Pierre-t, hogy hát hogyhogy mi vagyunk a kiszemeltek, mire széttárta a kezét, hogy bár próbál itt olyan banda is, akiknek nemsokára lemezük is jelenik meg, senki se érezte magát kellően felkészültnek egy fellépéshez. Ehhez képest meg jövünk mi, alig másfél havi

ismeretséggel, négy elsajátított számmal és fellépünk… Ez egyébként nagyon jól jellemzi a finnek perfekcionizmusát. Október 7., péntek Most ért el a hazavágyási hullám első nagy hegye. Kicsit elegem van mindenből. Abból, hogy nem ismerünk senkit. Hogy az összes barátom otthon van. Haza akarok menni. Persze, oké. Szép a hely, szép a város - soha ilyen gyönyörű és beszédes naplementéket nem láttam, mint itt. De akkor is. Á. Október 9., vasárnap Múzeum Voltunk a Helsinki Nemzeti Múzeumban, amit a nagy hadvezérről, bizonyos Gustav Emil Mannerheimről neveztek el. A múzeumban benne van Finnország teljes történelme festményekbe, könyvekbe meg koponyákba sűrítve, háromnyelvű útmutatással. Maga az épület egyébként a város közepén van, közvetlenül a parlament tőszomszédságában. Kis kitérő: a finn csapatok egyébként több, mint három hónapig(!) tartották vissza a tizenötszörös túlerőben lévő szovjeteket olyan megalázó támadásokkal, amik során pl. tábori konyhákat, parancsnoki harcállásokat romboltak szét. Persze ekkora túlerővel nem lehet mit kezdeni, így Finnországot elfoglalták a szovjetek 1941-ben. Mannerheim egyébként már akkor is elismert hadvezér volt, amikor a Nagy Októberi Cucilista Forradalom után a bolsevikok megpróbáltak a környező országokban polgárháborút kirobbantani - nos, itt csak annyit értek el, hogy a korábbi hatalmi rendszert favorizáló "fehér" és a bolsevik "vörös" erők között véres polgárháború robbant ki. Mannerheim a fehéreket vezette győzelemre és ezt a függetlenség napjaként december 6-án ünnepli Finnország. Ennyi történelmi bevezető után beléptünk a múzeumba. Csináltunk pár képet - a galériában láthatjátok őket. Múzeumosdi után sétáltunk egy nagyot az őszi Helsinkiben. Gyönyörűek voltak a fák, arany és barna színben játszottak a lombok és a város közepén lévő tó partjáról fantasztikus képeket csináltunk. Vagy százötvenet, azonban csak a legjobb néhány került ki a galériába. Most nincs kedvem többet írni. Uff. Október 11., kedd „Jááájjjúgyélvezeménastrandot...” Az úszás jó dolog. Legalábbis ezt mondják róla. Baromi egészséges, ugyanis a hozzáértők szerint minden izmot megmozgat, tiszta levegőn, párás környezetben űzzük, azonkívül - ideális helyzetben - nem terheli a gerincoszlopot se. Ússzunk, sportoljunk, maradjunk egészségesek! Helsinkiben van egy nagy csomó uszoda (tessék beírni a gugléba, hogy helsinki swimming pool és lőn világosság), változatos szolgáltatásokkal és árakon. Bárányka tegnap kinézte, hogy melyik a legóccsóbb - egy ajró nyócvanér' egész korrekt a diákjegy. Ki is buszoztunk az uszodához, bár kissé elszámoltuk a hely várostól mért távolságát: az a rész a városban, ami

még IGENCSAK a hivatalos városhatáron belül helyezkedik el, gyakorlatilag egyetlen hatalmas erdőség. Csak két, mérsékelten forgalmas autópálya szeli keresztül: a pálya mellett harminc méterrel az erdő mélyén megbúvó, hangulatos sétautakon sétálgathat az ember. Nos, a város izmos része már rég elmaradt, amikor beugrott, hogy esetleg le kéne szállani a buszról: sietve nyomtunk egy leszállásjelzőt és hamarost a pálya melletti egyik megállóban kuksiztunk a tovatűnő csodaszép busz után. A megálló egyébként nem volt névvel jelölve a térképen, így lokálok megkérdezése után tudtuk meg, hogy merre is van ez a hatalmas uszodakomplexum. Az erdő szélén. Azazhogy az erdőben - jó húsz percig sétáltunk a hangulatos erdei ösvénykéken, mire odaértünk. Maga az épület egyébként egy hatalmas, gusztustalan betonkolosszus, ami ugye abszolúte nem passzol oda a Lothlórien-hangulatú erdőségbe... mindegy. Bementünk és jegyet vettünk. Az uszodában (Finnország, ugye) van két óriási szauna, három pancsolómedence meg egy fedett focipálya(!) az obligát büfékkel meg ilyesmikkel. Bemelegítésül Bárányka rövid tizenöt percben elmagyarázta, hogy hogyan kell mellúszni, mutatott két-három hossznyi illusztrációt: ennyinek elégnek kéne lennie... hát nem az. Mindenesetre annyit elértem, hogy három testhossznyi "egészen elfogadható" mellúszást sikerült abszolválnom infinitezimális mennyiségű kutya- ill. kutyoidúszás közepette. Inkább mentem szaunázni - egyedül voltam egy huszonöt személyesben. Nem volt mindennapi élmény: az egész hely ürességtől kongott, hiszen a kedd délelőtt nem a legfrekventáltabb időszak az ilyesmivel foglalkozó intézmények körében. Volt viszont a kisebbik medencében úszásoktatás: egy csomó kispöcs rohangált iszonyatos hangzavarban összevissza, a fogócska finn változatát játszva a medence körül. Aztán úsztak, úsztak (úszást színleltek...) és végül hatalmas pancsikálással koronázták meg a mai órát. Október 11., kedd „Magyar vagyok, magyarnak születtem...” Annyian megkérdeztétek, hogy most már muszáj itt írnom róla. Alapvetően szeretnék néhány tévhitet eloszlatni: a magyar és a finn nyelv rokonsága tudományos körben nem száz százalékig bizonyított tény. Vannak egyéb elméletek is, például a gimnáziumi töritanárom, bizonyos Sz. Attila a meggyőződéses ufóhívőket megszégyenítő szenvedéllyel vallja, hogy a magyarok és a sumérek bizony egy tőről fakadnak. A magyar nyelv nemzetközi elfogadottságának illusztrálására a legjobb példa az egyik eset a második szaunapartin: ültünk szál pöcsben vagy harmincan a szanuában, békésen csordogáltak rólunk az izzadságcseppek. A magam részéről roppant jól szórakoztam azzal, hogy az orromról lecsöppenő cseppekkel belecéloztam két fenyődeszka közé - ezzel remekül telik az idő a szauna feszült percei közepette, ajánlom mindenkinek. Szóval, Laci odafordult hozzám és a szauna másik sarkából megkérdezte magyarul, hogy sikerült-e megtudni az itteni MMMK címét. Mondom neki, hogy nem. Amint beszélgettünk magyarul, a szauna fokozatosan elcsendesedett és amikor az utolsó mondat végén levittem a hangsúlyt, mindenki röhögni kezdett. "What's so f*kin' funny?"-kérdeztem a fiatalokat, mire az egyik spanyol srác vigyorogva így szólt: "Hát ez nem úgy hangzott, mintha AKÁRMILYEN nyelven értelme volna!..." Egy másik alkalommal Ulmban találkoztunk a Fischerstadtban két finn csajjal: odajöttek

hozzánk és így szóltak: "Ugye magyarok vagytok?" Kiderült, hogy úgy figyeltek fel ránk, hogy a beszédünket MAJDNEM megértették, csak mégse - csak magyarok lehetünk! Nos, néhány tévhitet el kell oszlatnom: ha valaki finn beszédet hall, akkor azt NEM FOGJA MAGYARKÉNT IDENTIFIKÁLNI. Pont. Még részegen sem. A tétel illusztrálására hallgassatok meg egy echte finn nyelvleckét itt (http://kielikeskus.tkk.fi/opetus/suomi/mp3/0105_hei_mina_olen.mp3). Ugye, hogy mennyire nem hasonlít?!? A nyelvtan logikája egyébként nagyjából mintailleszthető a magyarra: ugyanúgy ragozás van, mindenféle jóságokat ragasztgatunk a szótőhöz meg nemigen használunk prefixeket a szóképzés során. Viszont a szavak... hát igen. A szavak nem is hasonlítanak a legtöbb esetben. (Jó, egy-két nyögvenyelősen tankönyvszagú kapcsolat tényleg belemagyarázható a dologba: például a vesi-víz illetve a kala-hal kapcsolat már a hatodikas nyelvtankönyvben is benne van) Most különben is napirenden lesz a finn-téma, ugyanis jövő héten félévközi vizsga lesz. Nyamm. Egyébként a fenti linkről egy csomó MP3 letölthető, tessék csak bátran belehallgatni. Aki sokat hallgatja őket, rájön, hogy a világhírű finn zenekarok (Nightwish, Amorphis, HIM, Bomfunk MC's) miért nem finnül énekelnek. Kíváncsi vagyok egy IGAZI, jó finn rapszámra - ha találok ilyet, bizisten megtanulom a szövegét. Igazán jó finn rapszám a finnek szerint sem létezik, úgyhogy kényszerűen maradtam a lengyel nyelvtörőnél… ☺ Október 12., szerda „Haénnékemsokpénzemlesz...” Új szerelmem: ESP EC400. Kipróbáltam tegnapelőtt a hozzánk legközelebb eső hangszerboltban, tökös csöves Marshall fejjel, Marshall ládával. A gitár magasai csattannak, a mélyek meg úgy döngenek még gagyi játékhúrokkal is, hogy visítva röhögtem a hangszigetelt falú stúdióban, ahol kipróbáltam. Mindegy, hogy nyakpickuppal énekel, vagy a mélyek zúznak és töményen riffelnek, tökéleteshez közeli a hangja. Biztos vagyok benne, hogy van ennél sokkal jobb gitár is, de az én horizontomnak már ez is majdnem túl jó. Ragasztott nyak, rózsafa fogólap full mahagóni testtel: könnyű és mégis iszonyat tömör hangzás... és a klasszikus Les Paul-formát csak épp annyira bolondították meg ESP-ék, hogy ne perelhessen az Epiphone. Hát szóval, gyönyörű darab. Nyüff. Október 13., csütörtök „Siker, pénz, csillogás a mozivásznon...” Voltunk moziban. A film egyébként szót se érdemel, műfaji meghatározás szerint az "elsőrandis film" kategóriájának jeles képviselője, a címe Wedding crashers. Ilyen filmeket nem azért néz a férfiember, mert ilyet AKAR nézni, hanem egyszerűen

szükséges rossznak tekinti őket az első randi sikeres abszolválásának folyamatában. Az ilyen filmekben minden klisé együtt van, amitől a sztereotip nők sírásig érzékenyülnek a pláza csúcsosra párnázott üléseiben és -remélhetőleg- nem fogják rosszul játszani a szerepüket A Fiú A Lány Vállára Próbálja Tenni A Kezét A Film Harmincadik És Ötvenedik Perce Között című bohózatban. Mindent belepakolt a rendezősrác a Nagy Hálivúdi Romantikadobozból: adott két kissé bumfordi, de amúgy biztos tök ari pasi, akik mindenféle esküvőkre belógva próbálják becserkészni a lompost az ünneplő násznép leányainak, meglehetős sikerrel (tizenöt éves, pattanásos nézők rokonszenve kipipálva) és a Valódi Szerelem éppen a morcosnak látszó, ám a végén hatalmas erkölcsi győztesként elvonuló Christopher Walken legidősebb leánykájának esküvőjén köszönt rájuk (az esküvők miatt a tizenöt éves, pattanásos nőnemű nézők rokonszenve is). Hogy éppen két testvért néztek ki, az már tényleg csak hab a tortán. Idáig rendben is volnánk. A probléma nem is a harminc szótagból álló történetben van, nem is az ostoba, hatásvadász zenei betéteken, hanem abban, hogy minden annyira, de annyira klisészagú, hogy már szinte látom magam előtt a Nagy Hálivúdi Klisélexikont izzadva lapozgató forgatókönyvírót, amint próbálja tartalommal kitölteni a kétórás komédiát. Kipipálhatjuk a tapló, arrogáns, ám apuci jóindulatát élvező férjjelöltet, aki csöppet se rokonszenvez a két balfácánnal. Itt van a férjét minden jöttmenttel megcsaló, kor ellen mellplasztikával küzdő anyuka, a sorozatimádó néger komornyik, a vacsoraasztalnál folyton elalvó és ébren nosztalgiázó nagyi, a homokos, érzékenylelkű festőművész fiú... A filmet nézve rengeteg klasszikussá nemesedett és gömbölyűre koptatott jelenetbe botlik az egyszeri moziba járó: az összejövés pillanata a tengerparton, lágy zeneszó a háttérben, a lány meg a fiú pirospacsit játszanak egymás szemébe nézés közben és aztán (de pont abban a pillanatban, amikor a háttérben a dobos meg a basszeros srác beszállnak!) megcsókolják egymást. Nyamm. Eredeti! A kedvencem a tetőpont: ennél a résznél a megrögzött videotékabuzik tétovázás nélkül a 'fast forward' gombhoz kapnak vagy kimennek kávét főzni. A jelenet a következő: az egyik cimbora esküvőjén ott van a menyasszony egész családja (emlékszünk, a másik cimbora is ide akar bekeveredni, de a kettes pályán ott van utcahosszal előrébb a tapló apucikedvence) és a főhős kiselőadást rögtönöz a szerelemről. Gyakorlottabb nézők már a nászinduló felhangzásakor kézbe veszik a zsebkendőt, hogy a kritikus pillanatban laza, magabiztos mozdulattal adhassák a célpont kezébe. Mindegy... hagyjuk a filmet. A mozi maga gyakorlatilag mindenben megfelel a plázamozi definíciójának: drága jegy, csillagos szőnyeg, piros plüssfotelek az obligát félliteres kóláspohár befogadására dizájnolt műanyag izébizékkel. Dolbiszörráund, téháiksz, didzsitáluniversz, anyámkínja. Tökéletes moziélmény, ám az az apró szépséghiba eléggé szúrja az ember szemét, hogy ha a film előtt elfogyasztott sör hatására ki kell mennie, nem tud visszamenni a terembe, csak ha szól az alkalmazottaknak. Főleg a film közepe felé... Hát ez volt a nagy moziélmény. Olyan vastag volt rajta a cukormáz, hogy a fogam vásott bele. Most pedig System of a downt fogok hallgatni, hogy helyreálljon a megbomlott egyensúly az Erőben. Október 16., vasárnap [email protected] Pénteken kaptunk egy ímélt Marektől, az egyik lengyel sráctól: vasárnap ebédre hivatalosak vagyunk hozzájuk, hogy megkóstolhassuk a lengyel gasztronómia híres termékét, pzsdzsenydzsicét. Nos, kiderült, hogy ez a hangzatos név valójában a bécsi szelet, vagy az ún. "rántott hús" intézményét jelenti.

Megfőztük, megettük, dumáltunk, hazajöttünk. Jó volt. Uff. A rántott hús valószínűleg világgasztronómiai toposz: olyan, mint mondjuk az internetfüggő kamaszok számára a „tizenhét éves meztelen lányok” intézménye… Október 17., hétfő „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...” Jön a tél. Idáig szépen sütött a Nap, meleg volt a levegő és lágy szellő kényeztetett napközben, de ma volt az első igazán hideg nap ideát. Pedig volt napsütés is... de már érzem csontjaimban jeges finn szelet. Félek... Október 17., hétfő Kések Két apró vicces dolog a mai termésünk. Egy: ez még a mozizáshoz kapcsolódik. Báánka elment pisilni a moziban és látja ám, hogy a női vécében hosszú sor áll, ám igen lassan halad, ugyanis a három slot közül csak egy van használva. Nézte-nézte a vécét egy darabig, majd fogta magát és bekopogott az egyik szélsőbe, ahonnét semmi életjel nem jött már vagy tíz perce. Csodák csodája, tök üres volt... tanulság: a finnek a hülyeség határain túlig toleránsak. Kettő: a legelején vettünk mindenféle jót, köztük egy készlet (2db) kést is. Tudjátok, az a kis kék nyelű pöcsköszörű. Az egyik első héten elveszett. Nem tudtuk, hova lett. Kerestük a mosogatón. Kerestük a szárogatón. A szekrényekben. Az asztal alatt. A radiátor mögött. Semmi. Kerestük a fürdőszobában. A vécé mögött. Semmi. A kés szőrén-szálán eltűnt. Nem estünk kétségbe: pipeline-olni kellett a hagymaszelést főzésnél, vártunk egymásra a reggeli margarinos kenyér megkenésénél. Egészen jól megvoltunk, azonban néha összeütközések adódtak a késhiány miatt. Nem baj, túléltük. Báánka ma volt egyajrósbótban és vásárolt két ugyanolyan kést, mint amit elhagytunk. Hajjaj, volt ám nagy öröm-vigasság! Van késünk! Este Báánka letörölgette a mosogató körüli csempét - és találgassatok, hogy mit találtunk becsúszva a csempe és a páraelszívó közé... ...most már négy késünk van. Október 20., csütörtök Isi Az isi remek dolog. Az ember bemegy, barátokkal találkozik, finomakat ehet a menzán, kockulhat napestig és még akár érdekes dolgokat is tanulhat. Az, hogy mindezért még diplomát is kap, bőven kárpótol minden átszenvedett vizsgaidőszakért. Így van ez mostan is. Az isi most kezd keményedni, holnap vizsgázunk finnből (úristen! mi lesz velünk?!?) és aztán jövő héten meg vizsgaidőszak. Báánkának lesz három vizsgája, nekem viszont nyaralás lesz a hét: nincs egy vizsgám se! Az is igaz viszont, hogy diplomát

kéne írni, mert a dolog készültségi szintje elmarad a várakozásaimtól... no mindegy. Most jön a második fele a félévnek, itt már kicsit macerásabbnak néznek ki a dolgok, mint az elsőben. Először is van két új tárgyam, amik bár hangzatosak, érdekesek is egyben :) Másrészt a jelenlegiekből előadásokat kell tartani, ugyanis itt igencsak komolyan veszik az önállóan feldolgozott anyagot - szerintem ez a módszer jóval hatékonyabb, mint otthon, de majd meglátjuk. Szerintem még nem is írtam a tárgyaimról. Nesze nektek: 1. Computational complexity theory Az algel második fele, félévnyire nyújtva. Az elején elmondják, hogy mi a túró az a Turinggép, hogy működik, milyen fajtái vannak. Nyelvosztályokról van szó, hierarchia-tétel, tár-idő tétel, Karp-redukció, space(logn)-redukció, P=NP? annak, akinek ezek mondanak valamit. A második turnusban randomizált számításról van szó, titkosítási alkalmazásokról, becslésekről, közelítő eljárásokról. Előadást kell tartani, nincs vizsga. A teremben rajtam kívül öt-hat kínai szokott ücsörögni órán, úgyhogy a látogatottság nem túl magas. Az egyik kedvenc tárgyam :) 2. Signal processing in neuroinformatics Egy tipikus finn, bizonyos Ricárdo Nuno Vigário a tanárbácsi. A félév teljes egészét mi tartjuk, felosztva az azonos című, nyolcszáz oldalas könyvet egymás között. Roppant izgalmas, azonban a jelfeldolgozási ismereteimben tátongó fehér foltok miatt elég sokat kell utánaolvasni a dolognak. Hogy miről van szó? Fourier-trafó, autokorrelációs függvény (brrrr...), teljesítménysűrűség-spektrum, MATLAB, STFT (Short-time FourierTransformation), wavelet analízis és hogy ezekkel mit lehet kezdeni az EEG elemzésében. Fincsi, bár elég nehéz. 3. Data mining algorithms Nem tudok mit mondani róla, ugyanis finnül van az egész, bár a szlájdok meg a jegyzet angol. Sebaj, majd vizsgázni kell belőle december 14-én meg a Toivonen-féle algoritmust lekódolni. Mondjuk jávában. 4. Finnish 1A (Szumi ükszi á) Az, ami a neve. Ebből fogunk vizsgázni holnap - tudok már számolni, tudom a napokat, tudok olyanokat, hogy "Kirja on pöydelle" meg "Hyvää vikonloppua!" meg "Hyvää joulua!". Meglássuk, hogy mire leszünk elegek... Nagyjából ennyi. Majd második turnusban jön a Next generation wireless networks és az Information security theory című móka - ezekről majd akkor. Október 21., péntek Heart of darkness Reggel nyolc óra van. És tök sötét. De teljesen. Mi lesz később...?

Október 21., péntek "Te Laci! Ezt jobb, ha én most mondom meg neked: menjél el autót szerelni vagy tenyésszél kutyát, de ez az éneklés-dolog nem megy neked. Jó?" - Pély Barna, a Megasztár egyik elődöntőjében Voltunk hippibuliban. A cucc egyébként amolyan gólyabál-jellegű izé, a HME-VIK HK szervezésében. Az egyik közeli klubban rendezték meg a dolgot, asszem fívörkláb a neve vagy valami ilyesmi, bulis életérzést sugalló akármi. Ami még jobban felkeltette az érdeklődést, az a plakáton lévő gigászi MAKE LOVE NOT WAR felirat és píszjel volt: a buli hivatalos dizájnja a hippikorszak volt. Nosza, több se kellett: Báánkával rögtön vásároltunk két jegyet potom nyolc ajróért és gondolatban végigpörgettük az otthoni ruhatárat. Trapézgatyát kerestünk, idióta színű inget, meghatározhatatlan állagú kendőt (szigorúan Rúzsa Sándor alias Axl Rose stílusában) és soksok virágot. A magam részéről egy darab mérsékelten szarrákopott kordnadrágot, qpapólót és tincsenként befont hajat tudtam felmutatni egy sárga kockás mérnökinggel. Ám Báánka most valami irgalmatlant alakított. Pedig még píszjel se volt a pofiján. Tessék megkuksizni a galériát, önmagáér' beszél. A tetejébe vásárolt egy ilyen spéci matricafestéket, amit rá lehet applikálni egy vasalóval tetszőleges pólóra és csinált egy ilyen abszolúte hetvenes évekbeli píszjelet. Rá a kis pólójára. Nos, Antti azt mondta, hogy jön a bulira, de mint később kiderült, mégse. Thomas ugyanígy gondolatban újabb halálfejet fogalmaztam az [email protected] című élclapba. Nem gond, Báánkával kellemesen bevásároltunk a helyi Alkoban, ahol oluttól különböző italokat is kapni... nos, az illető cucc a legalsópolcosabb kategóriát verdesi - alulról. Az ukránban a legalsó polcon száztíz forintos borok mögé dugják az ilyet. De komolyan. Tippre olyan rendes vodkaszint (40%), az ízvilága pedig nyers aceton ablaktisztítóval vegyítve. Az illata meg még rosszabb: első körben a köhögés elleni szirupra asszociáltam, azonban a későbbi, kortyba torkolló szimatadag meggyőzött arról, hogy ez még annál is rosszabb. De nem baj, vásároltunk hozzá narancslevet. Alsópocost, Lidlből. Összeöntve igazolódni látszik a konstruktivisták elmélete, miszerint az egész több, mint a részek összege: valóban határozottan iható nedű kerekedett a reménytelenül induló cuccból. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a vodkanarancs intézménye történelmileg a visszacsapó íj körültől ered, ugyanis még a harcedzett férfiak sem igen bírták az olcsó töményet és emiatt narancslével segítettek magukon...) Bemelegítésként egy igazi bulira hangolós filmet, a Hairt néztük meg. Abszolúte bulifílingünk lett tőle... De már ott is tartunk, hogy kettecskén ott állunk a fívörkláb előtt és fagyoskodunk az október középi éjszakában. A szokásos formaságokon túlesve bejutottunk a buliba, ahol rövidesen körbejártunk. A hely nem valami nagy durranás, a falakról hatalmas píszjelek üvöltöttek és csomóan mászkáltak embertelen méretű trapéznadrágokban és akszlrózos kendővel. Tetszett! A zene egyébként a "botrányosan szar" és a "hihetetlenül gáz" közötti senkiföldjén egyensúlyozott és a dízsí nem igazán akarta észrevenni, hogy a dükcndissn-dükcndissndükücündissn-dükcndissn nem passzol teljes mértékben a hely dizájnjához.

Mindegy is, mert hamarost jött egy zenekar, a denszflór közepére kiraktak egy dobogót, amire rövid beállás után fel is ugrott egy könnyűléptűnek csak erős költői túlzással titulálható hölgyemény, aki elüvöltötte finnül, hogy KÁMÓÓÓÓN-KÁMÓÓÓÓN! és bele is csapott az első nótába. Kapaszkodjatok meg: ez a kövér nő frontemberként olyat alakított a színpadon, hogy még Pély "Figyeljjobbhaénmondommeghogyinkábbtenyésszélkutyátdeneénekelj" Barna is csak hümmögne és maximum a hamiskás hajlításokba tudna belekötni. A nő hihetetlen volt: olyan hetven-nyolcvan kilóhoz és százhatvan centihez eléggé felemás kinézetű feszülős pólóban, de valami elképesztő vehemenciával uralta a színpadot. Egészen hihetetlen volt látni, hogy ennyire elemében van: üvöltött, ugrált, rázta a haját és nem utolsó sorban olyan torokkal énekelt, hogy az embernek teljesen leesett az álla. Ez a nő színpadra termett! Néha felrántott egy-egy srácot a színpadra, akik között volt Michael Jackson hőskorát idézőtől kezdve kozák folklórig minden. Hiába, a finnek tudnak bulizni azért. Játszottak egy félórát, aztán lepakolták a dobogót és letették a hangszereket. Valami hivatalos műsor következett, amiben mindenféle hülye jelmezbe öltözött mukik jártak összevissza és időnként hatalmas seprűnyelekkel csépelték egymást. A színdarabnak volt zenei aláfestése is: egy másik banda Iron Maident, Black Sabbathot és hasonló nyugdíjaszenéket nyomtak, de valami elképesztően profin. A színdarabnak vége szakadt, jött vissza az előbbi zenekar - és velük körülbelül egy hadosztálynyi vadul bulizó finn. Ekkorra már akkora lett a tömeg, hogy folyamatosan taposták a lábamat és a vesémbe hárompercenként beköszönt egy Mikä könyöke. Kissé kezdett irritálni a dolog, így aztán fél kettő körül hazaballagtunk és aludtunk másnap sokáig. Október 25., kedd Fájerálárm Tűzriadó volt délután. Arra lettünk figyelmesek, hogy valami idegtépően magas hangon visít a sziréna a folyosón nosza, kaptam magam és megkukmákoltam a tényállást. Gondoltuk pár perc múltán, hogy csak le kéne ballagni a ház elé, így aztán kaptuk a gitárt meg a gépeket és lebattyogtunk a többiekhez. Dumáltunk lent egy sort, aztán miután a tűzoltók elhallgattatták Mr. Szirénát, felmentünk. Hát, majdnem széjjelparáztam magam. Jujj! Utóbb megtudtuk, hogy egy odaégetett piritós okozta az egészet. Eleinte vicces volt, azonban a harmadik ilyen után már mindenünk tele volt a visító szirénával, amit csak a helyszínre érkező tűzoltók tudtak hatástalanítani. Ezzel csak egy baj van: mi lesz, ha IGAZÁBÓL tűz üt ki?... Október 26., szerda ÉRTEKVALAMIHEZ Voltam ma a könyvtárban és ráakadtam egy könyvre, ami vagy 700 oldal és nagy betűkkel rajta van a címe: DISCRETE RANDOM SIGNALS AND STATISTICAL SIGNAL PROCESSING Ha nagy leszek, ilyen könyveket akarok az íróasztalom mögötti polcra. A látogatókban azt a (téves) képzetet keltik fel az ilyenek, hogy a tulajdonosuk ért valamihez.

Október 30., vasárnap "Itt a gettóban minden második kölköt lelőnek a huszadik születésnapja előtt. Thomas, kurva szerencsés vagy!" - ismeretlen Mikä, a Ne légy barom című filmet idézve Tegnap lett Thomas barátunk huszonnégy éves és ezt a jeles eseményt egy igazi, gigászi, finn, vadul tivornyázós estével szándékozott megünnepelni a kölök. Összecsődített a régi lakásukba vagy húsz embert és felkészült: vásárolt egy csomó sört meg koskenkorvát és feltöltötte a hűtőt. Marekkel, Jannal meg Jannal kitaláltuk, hogy vásárolunk egy üveg igen finom, megkülönböztetetten _nem_ Finnországból származó alkoholneműt - így is lett, Báánka tegnapelőtt vásárolta meg azt az üveg Ballantine's-t, amely a buliban oly sok ismeretséget hozott mindenkinek. Úgy beszéltük meg, hogy hatkor találkozunk a Kamppiban és együtt nekivágunk a híres finn szombat éjszakának. Báánka nagyot akart alkotni Mr.Ballantine's felöltöztetésével, azonban a múzsa csak nem akarta seggen csókolni és hosszú félórákon át nyafogott mellettem, hogy "Picsába! Nincs semmi ötletem!". Indulás előtt fél órával jött a nagy ötlet: piros ruhába öltöztette Ballantine's urat és sárga nyakkendőt kötött neki. És jól nézett ki! Olyan igazi, "Gyere Bobby, kérsz egy italt? - Nem lehet Jockey. Autóval vagyok. Whiskey nincs?" üveg lett a dolog vége. Kisebb nehézségeink adódtak abból, hogy Thomasékhoz nem is olyan egyszerű eltalálni: odáig spontán ment a dolog, hogy leszállunk a metróról és kidugjuk az orrunkat az öt fokos (ám a szél miatt mínusz háromnak érződő...) levegőbe; azonban a metróállomástól tovább vezető útvonalról nemigen voltak ötleteink. Persze megnéztük a térképet előtte, de ott annyira egyszerűnek tűnt minden: kijövünk a metróból és gyakorlatilag ötven métert kell sétálni... nos, nem. Első lépésként elindultunk egy teljesen véletlenszerű irányba, hogy a "vaktyúk-effektus" vezessen helyes útra minket. Kezünkben a címmel, reménnyel a szemünkben mentünk be egy házba, ahol a harmadik emeleten derült ki, hogy NEM ez a ház a nyerő. Nosza, megkérdeztünk egy lokál párt, hogy hol a rákban van az a rohadt R... utca: a pár szemmel láthatólag éppen túljutott a kibékülés azon szakaszán, amikor tajtrészegre isszuk magunkat, így kissé bizonytalanul vigyorogva fókuszáltak a hülye utcát kereső idegenekre. Persze nem tudták, azonban a muki hirtelen emberiességi rohamában fogta magát és elrohant a szemközti kocsmába, ahonnét öt perc múlva elhozta a telefonkönyvet (!) és abban kezdte keresgélni a címet. Nem találta meg. Aztán átvette az asszonyka és ő is küzdött egy sort a betűkkel, de a helyes nyomra csak nem sikerült rábukkanni. Mindegy, otthagytuk őket és megköszöntük a segítséget... Végül azért csak sikerült megtalálni a címet, Thomas széles vigyorral nyitott ajtót. A srác remek érzékkel választotta meg a partira meghívott vendégeket: éppen öt csaj közül egyedüli hímként állt fel ajtót nyitni. Hiába, van még hova fejlődni! Elkezdtünk dumálni, eleinte kissé nehézkesen dőltek le az interkulturális határok, ugyanis a hűtő tartalma ekkor még tabu volt. Jöttek-jöttek az újabb barátok, végül elég szép számmal lettünk. Rájöttem, hogy a japán fénykézőgép-gyártók miért csinálnak kisebb és kisebb kamerákat: a finnek miatt. Majdnem mindenkinél volt egy ilyek kis vacak és a vakufegyver számtalanszor sújtott le a mit sem sejtő nézőközönségre. Például éppen egy szöszke finnel beszélgetünk, erre

odajön egy Mikä és hatalmas diadalkiáltás kíséretében belevakuzik a blink-blinkelő szemembe... Megismerkedtünk egy csomó finn kölökkel meg csajjal, Bárányka lyukat beszélt egy tüpisch finn (szőke, egyenes, hosszú haj, kék szemek, fehér bőr) csaj hasába, míg a konyhában a hímrészleg nekilátott a hűtőszekrény szisztematikus kiivásának. A magam részéről egy próbát tettem az egyik itókával, amiről az első korty után derült ki, hogy csukamájolaj... :) Éjfél körül Thomas szólt, hogy megyünk be a városba bulizni valami diszkotékba, úgyhogy tessék készülődni. Fene tudja, ez nagyon meglepett. A buli pont kezdett abba a fázisba érni, amikor már mindenki kellően jókedvű ahhoz, hogy akárkivel szóba álljon és kellően magabiztos ahhoz, hogy mindezt meg is tegye - ennek megfelelően csomót beszélgettem a fenti kék szempár tulajdonosával. A finnek jó fejek, csak kellően sokat kell inniuk ahhoz, hogy a jófejség kellő intenzitással áradhasson belőlük. Thomas például igen magas fokra jutott a jófejség abszolválásában, ugyanis minden alkalommal egyre mélyebb és elnyújtottabb hangon mondta, hogy "Yeeeeeah, man!", amikor meglátott. A vad tivornya a város egyik közkedvelt éjszakai szórakozóhelyén folytatódott. Vártunk egy sort a bejárat előtt, majd bejutva táncoltunk. Három óra körül kezdett kifulladni a lendület, így aztán marokra fogtuk mindenünket és hazafelé vettük az irányt. A finnek jó fejek. Akárkihez mentünk oda Thomaséknál, mindenkivel tudtunk beszélgetni és ami főleg jó fej dolog volt tőlük, hogy ha odaállítottam egy dumáló társasághoz és hülyén néztem, mikor finnül szóltak hozzám, angolra váltottak. Előszörre meglepett a dolog, de aztán határozottan élvezni kezdtem... egyébként a legtöbbüknek van fogalma arról, hogy hát ugye nyelvrokonság meg hogy egy tőről fakadás és legalább három vagy négy csókával vitattuk meg a magyar és a finn nyelv rokonsági kérdéseit. Hittek nekünk, azt hiszem. Meg aztán három-négy finn-nek is megtanítottuk a 'bazmeg' kifejezés helyes, kulturált magyarhoz való kiejtésének mikéntjét is... cserébe már azt is tudom, amit a finn kurzuson soha nem tanítanak: haista vittu! Október 30., vasárnap Czikk. Élclapba. SeaSaunaStuffS The first experience is only perturbation. Fast stimuli still frozen nerves. Only shallow impressions of the world - and COLD. Everything tells me to leave... but the guy is still standing beside me so I stay too. He doesn't scream. Just stands in the ice cold water (I can almost see clouds of steam wreathing around his body and hear the threatening hissing...) and smiles. Keeps smiling while I almost bite my tongue in the water! With that stupid, selfconscious, the-guy-is-chick smile! Stupid Finn! He surely comes here every day and keeps on training. I make up my mind - I leave. But not yet. Just five more seconds. Five. Four. I cannot leave without washing my head, so I slip into the water. As the sea swallows me, I lose my last working senses: I close my eyes and cannot hear anything else than the moaning of the water around me. Shit. But at least I cannot hear that laugh... Three. Two. I pop up to the surface. Look around and see the other guy standing in the water and STILL SMILING. Shit.

One. It is not so bad as it seems - I could endure even more. Only one more second... but what if I stay? Could wait for the stupid bulletproof Finn to leave first... Some moments later I give up: with my almost blue fingertips I grab the edge of the plank and jump. In almost the last moment. Take my towel and look back: the Finn is standing beside me with his towel in his lap. I force myself to smile and falter out: "Yeah. A little bit cool." The guy looks at me and says: "A moment later I would have jumped first!..." Október 31., hétfő Tallinn Huhh! Beestünk az ajtón, ledobtuk a táskát és kajáltunk. Megjártuk Tallint, alig pár órácskát alukáltunk egy jelentéktelen méretű lélekvesztőn és eeeeeeeeeeeennyire elfáradtunk. A történet valamikor egy hónapja kezdődött, amikor Thomas felvetette, hogy ugyancsak meg kéne látogatni Tallint az Olcsó Piák Földjén. Szó szót, levél levelet követett és amikor elégedett klikkentéssel átutaltuk a netbankon keresztül a jegyárat, minden előkészületet magunk mögött tudtunk. Tegnap hatkor találkoztunk a kikötőben. Minden hajótársaság külön terminálról indítja járatait, a Tallink nevű szervezet jelentéktelen méretű teknője a Länsiterminal fölé magasodott, így itt találkoztunk a fiatalokkal. Kissé korán érkeztünk, így aztán egy jóéjszakátkávé is belefért az időnkbe. Finntudásom utolsó sejtjéig leásva odaballagtam a pultoscsajhoz és imígyen szólottam hozzá: "Kaksi kuppia kahvia, kiitos." – erre a csaj valami hihetetlen finn nyelvű szóáradattal taglózott le, miközben a visszajáró krajcárokat leszámolta a kezembe. Nem sokat értettem belőle - ez majd a Suomi Yksi B kurzus anyaga lesz... Letoltuk a kávét és az ereinkben rohangászó koffeináramot élvezve leballagtunk az időközben szépen megnövekedett létszámú fiatalsághoz. A próbálkozók nagy részét már ismertük, ugyanis nagyrészt a Visegradska Trojka tagjaiból verbuválódott tengerre szálló kicsiny csapatunk. Illetve nem is olyan kicsiny: összesen tizenhatan voltunk, csak három ismeretlen arccal. Az egyik finn csókáról kiderült, hogy kies hazánkban volt egy fél évig cserediákként és azóta is könnybe lábadó szemekkel emlékszik a "Kóla-koccintós bor" kombó lélekemelő hatásaira és azóta is forog a gyomra, ha a másnapok rémlenek fel... elmondása szerint a Martosban lakott egy darabig, aztán hogy-hogy nem, a Martosban azóta sincsenek ikszcséndzssztyúdentek. Lehet találgatni, hogy miért. Beszálltunk a hajóba. Csekélyke méretű alkalmatosságról van szó, a hossza alig van, csak százkilencvenkét méter... A magassága meg olyan hat-hétemeletes toronyházé, így aztán már a buszról ki lehetett szúrni a pirosra pingált kéményt és az alatta ringatózó hajót. A neve egyébként Romantika, a berendezését és a színvilágát ennek megfelelően a "hihetetlenül giccses" és a "szánalmasan eklektikus" kifejezések írják le, hangulattól függően. Pink szőnyegek, aranyozott korlátok, sötétkék lépcsők, fából készült és pinkre festett falak mindenütt. Pink fotelek, pink poharak... előszörre eléggé megütik az ember érzékeit a harsány színek, de később egészen megszokhatók. Szóval, Thomas barátunk négy kabint foglalt le a tizenhat embernek olyanformán, hogy négyzet alakban helyezkedtek el, meglehetős helyet hagyva a folyosón. Lecuccoltunk az egyikben és megnéztük a hajóra lépéskor kapott hegynyi prospektusokat, Thomas tágra nyílt

szemmel olvasta a hajó szórakoztatási részlegének kínálatát: szanua, bár, diszkoték, napozóterasz (brrrrr...), karaokébár, játékterem, gyutifrí... Kitaláltuk, hogy a temérdek szórakozási lehetőség közül legelőször a gyutifrí intézményét vesszük igénybe, ugyanis némi tüzelőanyag beleinvesztálásával gördülékenyebben történnek az interkulturális folyamatok. Nosza, felkerekedtünk és beálltunk a sorba. A Sorban márpedig csupa negyvenes-ötvenes pasas meg nő állt, remegő kézzel és temérdek szatyorral állva a pénztárak elé húzott rácsoknál. A hajó erőteljes remegéssel megindult, a tömeg pedig a boltba szabadulva alkoholt, cigarettát és kaviárt meg szalámit vásárolt irgalmatlan mennyiségben. Egyenlőek voltunk mindannyian: a pénztárban segítettem felpakolni a szalagra három rekesz olutot egy feltűnően értelmiségi kinézetű finn muksónak, miközben a felesége (bizonyára az otthoni előmelegítéstől) kipirulva figyelte férjeurát a pénztár mögött. Mögöttünk egy pár finn csóka szorongatott egy üveg osztályon felüli alkoholtartalmú vodkát: mindannyian bizakodón tekintettünk az előttünk álló útra. A hajó ugyanis úgy működik, hogy délután hatkor elindul, éjfél körül megérkezik Tallinnba, majd reggelig a kikötőben ácsorog, gyomrában az alkoholturizmus vadul bulizó aktivistáival. Az ajtók reggel nyolckor nyílnak, ekkor a tömeg kiszabadul a mit sem sejtő tallinni utcákra, majd temérdek mennyiségű alkohollal megpakolva visszamegy délre a hajóra és hazafelé veszi az irányt. A hajó olyan fél négy körül ér vissza Helsinkibe: tökéletes időzítés, ugyanis csak egy nap szabadságot kell kivenni, cserébe az összes otthoni táskát tele lehet pakolni a legjobb észt élelmiszeripari termékekkel. Az események hű krónikása itt nem túloz, mikor az alkoholturizmus ilyen méreteiről ír: a hajóról leszállva gyakorlatilag mindenkinél két-három töküres börönd volt, amik rejtélyes módon tele lettek néhány órával később. A hajóállomás körüli boltok 70%-a alkoholt árult: volt, ahová még észt koronát se kellett váltani, Mikä elővette euróval vastagon kibélelt tárcáját és fizetett, amik Mrs. Mikä a táskákba pakolta a vásárolt jószágkosarat. A legabszurdabb dolog az egyébként, hogy egy átlagos hajóútra nem a dolgozó szülők vagy az iskolába járó gyerekek jönnek el, hanem a nagyit-papit küldik el piáért Tallinnba… Ekkor még nagyon korai volt az idő: iszogattunk hát a kabinban, előkerült Thomas gitárja (minő gyönyörűség!) és énekeltünk-beszélgettünk a csiricsáré társasággal. A finnekről újfent kiderült, hogy marha jó fejek, csak éppen némi alkoholos rásegítés szükségeltetik a kellő mértékű feloldódáshoz. Kérdezték, hogy mi a véleményem a finnekről így, két hónap múltán és meg is mondtam nekik. Kedves finnek! Tök jó fejek vagytok, de: 1. Szörtyögtök. 2. Köpködtök az utcán, de úgy, hogy tisztességben megőszült bagós nagyapám is elismerően tekintene az utcán hihetetlen mennyiségű köpetet produkáló kiscsajokra. 3. A hülyeségig vagytok toleránsak: ott, ahol némi merészséggel sok embernek lehetne megkönnyíteni a dolgát, nem tesztek semmit. Nagyjából ennyi. Beszélgettünk még a magyar borokról, Tuomas barátunk (tudjátok, ő lakott a Martosban) elégedett vigyorral konstatálta, hogy még mindig nem felejtette el azt, hogy KOCCINTÓS. Éppen a folyosón gitároztunk, amikor jött egy matróz és csendre intett minket, ugyanis itt aludni akarnak egyesek és biztos nem tudnak tőlünk. Neeem, panaszt még nem kaptak, de akkor is: szeretnék megelőzni a bajt és kussoljunk. (Persze a három kupéval arrébb bulizó finn családapák nem zavartak senkit, de mindegy...)

Minden szobához adtak egy kistévét: gyorsan végigpörgetve a kínálatot a kartúnnetvörk meg a vivatévé meg a viaszatszrí logói köszöntek vissza a képernyő sarkaiból. Az egyik csatornán élő közvetítést láthattunk a nagyszínpadról - ekkor még csak néhány kiskölök rohangált eszeveszetten a színpadon és a zenekari cuccok az erősítőknek döntve pihentek. Eszem megáll! TÉVÉN lehet nézni egy BULIT, ami alig egy fedélzettel lejjebb van!... Mi persze csináltunk magunknak bulit: darab idő múlva leballagtunk és meglátogattuk a diszkót. Mi voltunk az első próbálkozók, így aztán az elsőséggel élve kértünk számokat a pult mögött ücsörgő csókától, aki szemmel láthatólag csak a berendezésre vigyázott. Az idő legnagyobb részében a telefonját szerelte és csak néha pislantott a képernyőre, hogy felügyelje DJ Shuffle munkáját a Winampban. A zenei kínálat egyébként az általános iskolás emlékeimet kísérő dalok kvintesszenciája volt: 2Unlimited, Ice MC, Dj Bobo, Reel2reel (mondanak valamit ezek a nevek rajtam kívül akárkinek?) Amikor elfáradtunk, felballagtunk a kabinba és újra beleszagoltunk a Koskenkorva cég szamócás ízesítésű löttyébe (a dolog egyébként igencsak hatástalan volt, ugyanis a fogaim előbb vástak el, minthogy berúgjunk ettől a cucctól...) és folytattuk a nyelvi és interkulturális korlátok ledöntését. Később fogtuk magunkat és olyan egy-fél kettő felé felballagtunk egy fedélzettel feljebb. Thomas hozta a gitárját és éneklős-gitározós estet tartottunk, meglepően jól. Antti egyébként a megvilágosodás oly fokára jutott el, hogy folyamatosan vigyorgott; végül sokat sejtető csillogással a szemében szólásra emelkedett. Van egy finn költemény, amit igazából lehetetlen angolra fordítani, de megtették. Ehhez felhívták egy angoltanár ismerősüket is ("Tudom, hogy lehetetlen, de akkor is! Mit jelent? Fordítsd már le!...") és az eredményt Thomas és Antti felváltva elszavalták, mindannyiunk örömére. Nem sokra emlékszem a poémából, de majd elkérem a szöveget. Állítólag még a Kalevalánál is jobban leírja, hogy milyenek a finnek ÚGY IGAZÁBÓL. Három óra körül tértünk nyugovóra, majd alig négy órácska hánykolódás után Thomas telefonja elviselhetetlen visítással ébresztett. Összekaptuk magunkat és kiballagtunk Tallinnba. Nagyon tetszik a város. Elsőre kissé nosztalgiám lett tőle, ugyanis az óváros szakasztott mása a németországi városkáknak a Duna mentén (akit érdekel, az olvassa el azt a naplót is itt: http://home.sch.bme.hu/~zsombor) Ugyanazok a macskaköves utcák, ugyanazok a stílusú házak, magas templomtornyok, hangulatos éttermek szerte a régi városrészben. Majd eltarhálom Marektől meg Janntól a képeket és közkinccsé teszem őket a galériában. Alig három óránk volt felfedezni az észt fővárost, ugyanis kilenc után jutottunk ki a hajóállomás épületéből, felszerelkezve észt koronával. Van huszonöt koronás bankjegyem! Fogtunk egy taxit és eltaxiztunk az óváros szívébe, ugyanis ebbe a három órába nem igazán fért bele akár fél óra laza séta sem holmi nem nevezetes negyedekben. Az óvárosban ballagtunk egy jó nagy kört, bekukkantottunk a híres tallinni székesegyházba és csináltunk rengeteg fotót. Baromi éhesek voltunk, így valami étteremre koncentráltunk a továbbiakban: Antti tanácsát követve bementünk egy Pepperbag nevű helyre, ami leginkább a Lancelothoz hasonlítható. Ugyanaz a lovagi fíling, ugyanazok a fa asztalok (de még a kést is ugyanúgy a néhai

Csehszlovákiában készítették! Tudjátok, az a kis fanyelű...) Beültünk, rendeltünk. A magam részéről kipróbáltam a Borsch nevű orosz levest: gyakóatilag céklaleves, sok hússal. Kimondottan finom! A második fogás valami krumplis cucc volt, átlagosan finom. Kaja után visszataxiztunk a hajóállomásra, ahol beszálltunk a hajóba az alkohol súlya alatt görnyedező finnek sorával. Mindenkinél volt táska: húzható bőrönd, hátizsák, nagyhátizsák, kiskocsi, akármi... a hajóra visszaszállva beszélgettünk (immár kissé kisebb vehemenciával, mint tegnap este) és vártuk, hogy kicsiny tutajunk a maga laza kétszáz méteres hosszával beérjen Helsinkibe. A karaoke-bárban ülve ütöttük el az időt, én csaltam is egy kicsit és aludtam egy órácskát a kabinban. És most kissé álmos vagyok. Ja, itt egy műhódkép a Helsinki kikötőről a GoogleEarthról. Tessék úgy nézni, hogy az a nagy fehér valami az a hajó, amivel jöttünk Stockholmból még idefelé jövet és a többi a kikötő. A mostani hajónk az pont ugyanekkora - szóval érzékeljétek a méreteket... November 5., szombat Nájtviss A mai lapok hatalmas fejléccel jelentek meg: minden Tarja Turunen, a Nightwish frontembere állt különféle pózokban, fölötte nyolcvanas betűmérettel állt valami. Anttit megkérdezve kiderült, hogy Tarja kilépett a Nightwishből és ezt az összes finn lap főcímben tudatta a nagyérdeművel. Nem gyenge… November 5., szombat Tátudádudáptáp-tádudádudáptáp Most tartották Ouluban az Összfinnországi Tékkarifiatalok Iszonyatos Nagy Találkozóját: összegyűltek a jövő mérnökei Ouluban, hogy egy hatalmas egymásnakörülős-daléneklős buli keretében tartsák életben a kulturát. Andy szólt vagy két hete, hogy "bárúgyigazából biztos úgyse akarunk menni, de ESETLEG nem-e?..." és igencsak meglepődött, mikor azonnal rávágtuk, hogy hát persze, hogy a viharba ne már... és aztán fizettünk (mert ugye minden ezzel kezdődik vala) és rákészültünk. Mert rákészülni, azt mindenképp kellett. Nemcsak azért, mert a busz csütörtökön hajnali háromkor indult, hanem azért is, mert összesen tizenhat órát buszoztunk Helsinki és Oulu között. Kemény... Előkészületként eltarháltuk Andytól és Thomastól a hálózsákjaikat: Andy részéről a zsák mellé kaptunk ajándékba egy csomó Tiktak-számot is. Apropos, Tiktak. Olyanok itt, mint otthon a Tankcsapda, csak hát lássuk be: egy ivásra tépett Lukácsnál sokkal jobb (SOKKAL jobb) öt csajt figyelni a színpadon, akik hihetetlen profizmussal játszanak pop-rockot. A csajok egyébként tök aranyosak és a zene se rossz (kis ízelítő itt: http://metacortex.hu/~zsombor/tiktak), Andy ennek megfelelően már-már autizmusig fanatikus Tiktak-rajongó: tiktakos csengőhang, póló és az a bizonyos csillogás a szemében, ha jó kis Tiktak-koncert van kilátásban. Hajnali háromkor indult a busz. Hihetetlenül korán volt... az utolsó nappali busszal mentünk ki Otaniemibe, azonban az két óra után indult és így öt ajrós(!) jegyet kell venni rá, mindkettőnknek... Az S épület előtt már ott ácsorgott két finn tekkari, akik szemmel láthatólag valami buliból érkeztek és már korábban meglátták a Sarki Fényt. Nemsokára befutottak a

többiek is: Anttit, Rolandezt, a lett srácot meg a két szlovák kölköt ismertük egyedül a bandából. Jellemző, hogy vállalkozó kedvű ikszcséndzssztyúdentek nem szokták látogatni az ilyen szinten belterjes tekkaribulikat, ugyanis évek óta mi voltunk az első vállalkozó kedvű turisták, akik elmentünk erre a nagy Összfinnországi Tekkaritalálkozóra. A finnek közül meglepően sokan ismerték Budapestet, ugyanis vagy három srác mondta, hogy már járt nálunk és büszként mondhatom, hogy tetszett nekik a város! Volt pl. egy srác, aki Hajdúböszörményben (HAJDÚBÖSZÖRMÉNYBEN!!!) is járt valami cimborájánál és csak hosszas kínlódás árán tudta megtanulni a város nevét... Az út legelső részét lendületből bulizták végig a finnek, Anttival dumáltunk és próbáltam valamit kivenni az elsuhanó tájból és időről időre elbólintottam. Autópályán mentünk: amikor Anttit a finnországi autópályahelyzetről kérdeztem, elmondta, hogy ideát nincs igazán sok négysávos-élősövénnyelelválasztott-szintbenikereszteződéstnemtartalmazó, klasszikus autópálya, csak a városok környékén és az elkerülő szakaszokon. Nem, inkább az autóút műfaja írja le legjobban a városok közötti erdőségeket átszelő országutakat. Mert erdők, azok aztán vannak. Végestelen végig: Finnország jelenleg Európa első számú faés papírexportőre. Különös gonddal ügyelnek arra, hogy az erdőket óvják és védjék, így az ország területének több, mint felét borítja erdő. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az ember ül az autóban és ugyanazt az erdőt látja maga mellett elsuhanni már két órája... Az első megálló egy benzinkútnál volt, hét óra körül. Itt kajáltak a fiatalok és hihetetlen jól esett megmozgatni fáradt tagjainkat az összehajtogatható felnőttekre tervezett busz után. Rövid répázás után visszaszálltunk és továbbindultunk. A második már jobb volt: ahogy a busz bekanyarodott a pihenőhelyre, tágra nyílt szemekkel szúrtuk ki azt a hihetetlen mennyiségű HARANGOT, ami ott mosolygott a pihenőben. Mindenféle harang: templomi hatalmas, hajókra való kicsi, kisméretű harangjáték... megilletődve sétáltunk a monstre példányok között. A hely tulajdonosa ménkű nagy harangbuzi, így elkezdte gyűjteni a világ minden részéről a kiselejtezett harangokat - mára vagy százötven darabos gyűjteménnyel büszkélkedhet. Találtunk Budapesten készült harangot is, az időről időre megszólaló harangjátékot szintén kis hazánk fiai készítették. Van a hely mellett egy étterem is, abban meg a harangok mellett van egy beltéri szökőkút is. Eszméletlen hangulatos a dolog... ja, a legabszurdabb dolgot csak telefonnal fotóztam le (normális gép híján), így "a képhibáért elnézést kérek"... Igen, az a kis izé ott a harangban egy nyilvános telefon... No, nagy nehezen csak odaértünk Ouluba. Vagy hatszáz kilométer, így aztán lett dél is, mire zsibbadó tagokkal kiszálltunk a Nagy Oului Legóvárosban. Nem véletlen az elnevezés, ugyanis az épületek egytől egyik kocka alakúak és valami hihetetlen színkavalkádot alkalmaztak a lepingálásukra: lila, zöld, sárga, pink(!), piros épületek... Kijött elénk egy lokális tekkari (szerintem még nem mondtam el, de ez finnül annyit tesz, hogy "Mérnökpalánta") és megmutatta az ebédlőt. Kaja után körbeidegenvezettek az egyetemen: belekukkantottunk, hogy mit is csinálnakkutatnak errefelé. A legelső laborban arcfelismernek, géppel: a laboros csóka elmondta, hogy a jövő irodájában a gép (ahogy ő mondta, A GÉP) nemcsak hogy megtanulja az ember szokásait és pl. a kedvenc sörét hozza ki a hűtőből, ha meccs kezdődik a tévében, hanem máshogy reagál, ha az ember szomorú arckifejezéssel ér haza a csavargyárból. Hiszem is-nem is, de tény, hogy az arcfelismerő szoftver meglepően jól működik és se kulcs, se jelszó nem kell a személyzetnek, hogy bejusson a laborba. Antti roppant lényegre törően megkérdezte,

hogy esetleg nem érhető-e el már ma is olyan gép, amely érzékeli, hogy az ember nőt visz fel és esetleg míg az ember a lépcsőházban teszi fel a nagy kérdést ("Bejössz egy kávéra?"), A GÉP elteszi a koszos zoknikat a szoba közepéről, eltünteti a két hetes mosatlant a konyhából, behűt egy üveg félédes fehérbort és kikészít az asztalra két gyertyát. Tiszta James Bond... A következő laborban a lokális Lantos elmondta, hogy itt mindenféle robotokkal kapcsolatos mókát csinálnak: tanítják őket, neurális hálókat pakolnak beléjük. A hatékonyság demonstrálására bemutatott egy videót, amelyen egy feltűnően R2-D2 kinézetű robot végiggurult a tanszék egyik folyosóján anélkül, hogy akárminek nekiment volna. Aki foglalkozott MI-vel, az tudja, hogy természetes környezetben a legnehezebb boldogulni egy ágensnek; a robotban két rejtett rétegű Kohonen-háló volt, genetikus algoritmussal növesztve. Kétszáz generáció és százötven aktív neuron kell a mutatványhoz, kilenc bemenettel a kilenc irányban elhelyezkedő távolságérzékelő szenzoroknak megfelelően. Már csak pittyegnie kellett volna és jön Geroge Lucas, hogy kell neki... A dolog hivatalos része ezzel véget ért, így Anttival meg a srácokkal felfedeztük az OME-t (Oului Műszaki Egyetem). Az oului tekkariknak is van overalljuk, csak nem fehér, hanem kék. Hmmm... mintha még nem mondtam volna semmit az overallról. Szóval, a HME-n a jövő elektromérnökei fehér színű overallban járnak közösségi életet élni, amin hatalmas betűkkel rajta van, hogy NOKIA. Mindenféle matricát varrnak rá, gyakorlatilag minden buliról adnak ki ilyet és az aktív negyed-ötödéves emberkék olyan színesek, mint egy doboz tuttifrutti ízű gumimaci. Rolandez is vett overallt: kissé hülyén festett a vakító fehér, matrica nélküli overalljában a tetőtől talpig telematricázott itteniek között... A szobafestő fílingű HME-s overallal szemben itt a géplakatos-stílust tolják: a kék cuccra pár kölök ráapplikált egy villogó LED-sort is. Nagyon jól néz ki! A következő program a szaunaparti volt (Finnországban vagyunk, ugye...) az egyik legnagyobb oului szanuában. Előtte elballagtunk az egyik közeli boltba sört és kaját vásárolni - a művelet eredménye egy bezsongott Antti és egy rekesz Sanders lett, ugyanis a boltban belesúgtam Antti fülébe, hogy nehogymá' ásítozzon, hiszen TIKTAK koncert van kilátásban... A szaunában rengeteg kölök rohangált. Rövid körbekérdezés után már egész jól kiismertük magunkat közöttük: a fehérek a jók, azok a HME-sek. A kékek a lokálok, a zöldek meg Rovaniemiből jöttek - mondjuk rövidesen értelmét veszítette a fenti megkülönböztetés, ugyanis a szaunában mindenki meztelen... :) Most láttunk először tekkarikat tivornyázni (igen, Visó: ezek tényleg vad és véget nem érő tivornyát tartottak), jelentős mennyiségű alkoholra bazírozva. Hihetetlenül sok tekkari látta meg a Sarki Fényt és újfent mosolyogva állapítottam meg, hogy a világon ugyanolyanok mindenhol az emberek: nem volt sok nő ugye, de a magabiztos részegségig eljutott fiatalok mindegyikre rárepültek. Tiszta SCH-fílingem lett egy pillanatra... A szaunahelyiség csak úgy rengett az éneklő tekkariktól és ha már itt tartunk, essék néhány szó a tékkarik énekkulturájáról. Szóval, az egység sugarú tekkari hihetetlen mennyiségű nótát ismer és van egy kis könyvecskéje a nótakincsről. Van ebben a kis könyvben vagy kétszázötven nóta, téma szerint rendezve. A legnagyobb nótákat kigyűjtöm a következő bejegyzésbe, mert tényleg tanulságosak... a hivatalos tekkaribulikon (sitsit partinak hívják az ilyet, mert az ember ül és eszik és iszik és énekel, de semmi esetre se állhat fel pl. pisilni anélkül, hogy erre engedélyt ne kérne az elnöktől...) ebből a könyvecskéből énekelnek. Szaunaparti után bebuszoztunk a városba, hogy Tiktak-verseket hallgassunk a Fiatal Művészek Előadásában, Zenés Kísérettel (©Andrew). Antti közeledett a Sarki Fény

megpillantásának pillanatához, azonban nagy szerencséjére a békésen vigyorgó részegek boldog táborához tartozik, így simán sétáltunk egy nagyot Oulu belvárosában. Igazából nem volt sok látnivaló, de azt a keveset jól megnéztük. Aztán Tiktak-koncertre mentünk. Kissé nehezen indult az este, ugyanis két és fél órával kezdés előtt léptünk be a helyre és igencsak bóbiskolhatnékunk volt ekkor. Mindegy, valahogy azért csak kihúztuk éjfélig, amikor is jött a Tekkari-himnusz eléneklése után a híres Tiktak. Ezek a csajok nagyon aranyosak! Picikék (a koncert után láttuk őket elmenni a tömegben, az egyik még hozzá is ért a seggemhez!!) és nagyon szép gitárjaik vannak és jól játszanak. Képzeljétek el az alábbi képet: százhatvan centis csajszi fekete-fehér Fender Jazzbass Standarddal, csípőig leengedve... a basszusgitár majdnem nagyobb volt, mint ő maga :) A hely egyébként piszokul tele volt és a tömeghez képest nem volt elégséges szellőzése, így rövidesen harminc fok fölötti hőmérséklet lett bent, nulla oxigéntartalommal. A dolog megoldásaként kinyitottak néhány ablakot a szomszéd helyiségben, azonban ezzel csak annyit értek el, hogy ott meg baromi hideg lett... A közönség életkori hisztogramjában feltűnő csúcsot jelentettek a tizenöt-tizenhét éves kiscsajok, akik (gondolom) tekkarit vadásznitiktakot hallgatni jöttek. A buli után visszataxiztunk az OME-re, hogy az itteni OME-HK klubhelyiségében töltsük az éjszakát. Némi kevergés után bejutottunk az épületbe és békésen álomba szenderültünk. Olyan hajnali három körül. Aztán reggel nyolckor keltünk és gyakorlatilag eseménytelenül visszabuszoztunk Helsinkibe. November 5., szombat Birthcontrol a Yesterday dallamára Birthcontrol Is the only way to save your soul when you're playing in your girlfriend's hole Oh I belive in birthcontrol. Suddenly, there's a shotgun banging over me. I am confronted with pregnacy Oh I belive in birthcontrol. Why I had to come I don't know she didn't blow. Now there's something wrong and I long For birthcontrol. Syphilis a Yesterday dallamára Syphilis, It just started with a simple kiss. Now it even hurts to take a piss. Oh how did I get syphilis? Leprosy. I'm not half the man I used to be.

Now my fingertips are leaving me Oh I believe I've leprosy. Why her box was sick? I don't know she wouldn't say Now my dripping dick won't get hard like yesterday...ay...ay...ay. Yesterday. My cock was always coming out to play. Now it needs two weeks to hide away. Oh I believe in yesterday, I believe in yesterday. The bit-song Nolla, nolla, nolla, nolla, nolla, nolla, nolla, nolla, Nolla yksi, nolla yksi, nolla yksi, nolla yksi, Yksi nolla, yksi nolla, yksi nolla, yksi nolla Yksi yksi, yksi yksi, yksi yksi, yksi yksi. (Nolla=nulla, yksi=egy) November 8., kedd „Finland sucks! Sweden rocks!” Most jöttem vissza a szaunából. Éppen, hogy megszárítottam a hajam és megtörölköztem. Ültünk Tobyval, a német sráccal (valahonnét Frankfurt mellől) a szaunában, izzadtunk és locsoltuk a vizet a hetven fokos meleget szolgáltató kövekre. Egyszer csak nyílik az ajtó, belép rajta három srác: egy szőke, kimondottan Lars Ulrichra hajazó finn, egy kölökképű és egy nagydarab. Lars bejött és rátett a kövekre egy alufóliába göngyölt csomagot: ne aggódjunk, ez csak kolbász, krumpli és hagyma(!) - nem lesz büdös... nos, lett. Finn szokás. Teljesen logikus; mire az ember meglátja a Sarki Fényt a szaunába hozott vodkától, éppen megsül a kolbász és a zsírja csökkenti a kellemetlen szédülésérzetet és a másnap sem olyan szörnyű. De erről később - egyelőre teljesen lefoglalt az, hogy a sráciok hoztak egy üvegnyit Finnország legjobb exportcikkéből (nem, ezn nem a salmiakki), a Koskenkorva nevű könnyűipari remekből. Behűtve, okosan, fagyasztótáskában, szamócás ízesítéssel. Miután az üveg első körben udvariasságból körbejárt, a kölkök finnül beszélgettek, mi meg Tobyval nem nagyon jutottunk szóhoz, ugyanis a visszafogott, udvarias és távolságtartó finnek olyan hangerővel suttogtak egymás között, hogy az emelet zengett bele. Aztán, mikor a harmadik kör is lefutott, egyszeriben leomlottak az interkulturális határok és Jézus nyelvén, angolul kezdtünk beszélgetni. Mikor Larsot kérdeztük Finnországról, annyit mondott, hogy "Finland sucks! Sweden rocks!" - és tette ezt olyan hangerővel, hogy a szomszéd udvarban fagyott verebek riadtan ugrottak fel... Mint kiderült, a srácok annak a cégnek dolgoznak, amelyik a hajók gyutifríjeit látja el sörrel és alkohollal: ennek megfelelően nekik gyakorlatilag csapvízárban mérik a piát (elmondásuk szerint nagyker áron alig 5 (öt!) ajróba kerül egy üveg hetvencentes üveg Finlandia és árulják ugyanezt tizenkét ajró kilencven centért a hajón), így infininetizmális mennyiségű Koskenkorvát tudnak felajánlani az interkulturális határok további ledöntésének céljából. Miután kellő mennyiségű "man! This is really f*ckin' cheap!"-felkiáltással nyugtáztuk, hogy ilyenek is vannak, Toby felvetette, hogy ballagjunk már át a női szaunába, ugyanis ott erkély

is van és ha az ember ügyes, különösebb nehézség nélkül tud friss levegőt szívni két szaunakör között. Több se kellett a Nagydarabnak: felkiáltott, hogy az ő erkélyük nagyobb és hogy miért nem megyünk oda. Kapva kaptunk az alkalmon, Tobyval összenéztünk: ezt az elmondásuk szerint száztíz négyzetméteres, dupla erkélyes kulipintyót mindenképp meg kell kukkantani! Marokra fogtuk hát mindenünket és végigsétáltunk a folyosón a 710-es VIP lakosztályig. Itt a Kölökképű kinyitotta az ajtót és betessékelt minket. És az állunk is leesett. Oké, nagy. DE EZ VALAMI HATALMAS!! SZÁZTÍZ NÉGYZETMÉTER! SZ-Á-Z-T-Í-Z! Nincs ekkora az otthoni lakásunk... És bent minden, mi A Férfi Lakásához szükséges: PS2, XBOX, hatalmas plazmatévé, DVD-lejátszó, laptopok, gigászi kanapé, emelet, bár. Ha már itt tartunk, álljunk meg egy pillanatra: a srácok ugye piát árulnak. Nos, ez a hűtő valami elképesztő piamennyiséget tartalmazott, ilyet még nem láttam. Az egész hűtő zsúfolásig töltve Finlandiával, Sierra Tequilával, Metaxával és Johnny Walker Red Labellel - de úgy, hogy az ajtót alig lehet becsukni. Az állam is leesett - de megnyugodtam, ez nem csak nekem új: Toby se tudott egy szót se szólni... A kölökképű egyszer csak a kezünkbe nyomott egy-egy koskenkorvás szaunakendőt: a hajón két ajró, de nekik annyi van, amennyit magukkal tudnak vinni, úgyhogy csak tessék. Well... Aztán kimentünk az erkélyre. Jelentéktelen méretű erkély, alig van tizenöt négyzetméter. És pazar kilátás esik a kivilágított Helsinkire. Az igazi sokk most jött: Lars aszontahogy "maaaaaaaaaaan I think we should check out the OTHER balcony!" és felmentünk az emeletre. Itt kinyitottak egy kis nyílást a falban, ahol keresztülküzdöttük magunkat és egyszeriben ott álltunk a tűzriadó esetén számukra kijelölt helyen - gyakorlatilag egy másik erkélyen. Pazar kilátás, "Man, this rocks!"-kiáltások, miegymás. Aztán Lars mondta, hogy az a létra, amit ott látunk a falon, az az épület tetejére vezet, nosza, másszunk fel - felmentünk. Ilyen pazar kilátást még nem tapasztaltam, csak a Schönherz tetején, amikor egyszer kimentünk csillaghullást nézni (ssss! Cilunak el ne mondjátok!) Minden irányban ráláttam Helsinkire. A temető, ahol Báránykával halottak napján gyertyákat gyújtottunk, pazar látványt nyújtott - mintha miriádnyi kis szentjánosbogár nyüzsgött volna tenyérnyi helyen. Kolosszális kilátás - megbeszéltem a srácokkal, hogy ide még feljövök fényképezőgéppel és jól megörökítem a látképet, mert tényleg nem mindennapi. És az igazi vicc most jön: nekik ez nem kerül egy fillérbe sem, ugyanis a Cég fizet mindent. Hááát nem tudom, de ilyen céggel én is dolgoznék... Aztán visszamentünk a szaunába és meggyilkoltunk még egy üveg Koskenkorvát - de erre már heten voltunk, ugyanis az időközben befutott pakisztáni srácokon kívül mindenki belekóstolt a finn könnyűipar eme remekébe. Soha ilyen rossz szaunázást! November 11., péntek kurt(y)=E{|y^4|}-(E{|y^2|})^2 Van ez a remek tárgy, hogy Signal processing in neuroinformatics. A tárgy sikeres abszolválásához szükséges az, hogy előadást tartson az ember gyereke valami remekségből. Sorsot húztunk, így jövő héten én leszek a soros az "ICA felhasználása elektrokardiogramok elemzésére" című előadással. Remek - ICA jelen esetben az Independent Component Analyis-

t jelenti, ami iszonyatosan finom és nem kevéssé bonyolult találmány. Ami nagyon vicces, az az, hogy a bácsi, aki a kurzust tartja, ott volt az ICA bölcsőjénél, írt valami három-négy könyvet a témában és gyakorlatilag az ő csoportja írta a fastICA nevű matlab csomagot. Ennek a bácsinak fogunk beszélni a találmányáról... Olyan, mintha Einsteinnek tartanék előadást a relativitáselméletről... no mindegy. Most pedig megyek vissza készülni. Végül is teljesen jól sikerült az előadásunk. Igaz, a nagy részét nem mi tartottuk, hanem Ricárdo és Jaako (a két tancsibácsi) vitatkoztak egymással arról, hogy az alkalmazott algoritmus milyen konvergenciaproblémákkal küzd – míg ők fociztak a saját pályájukon, mi bután hallgattunk és próbáltunk okosan kuksizni a sok röpködő dolog láttán… November 13., vasárnap Bevallottan NEM koedukált szaunaparti Holnap szaunaparti lesz. Ez önmagában teljesen korrekt dolog, azonban a legnagyobb probléma az, hogy bevallottan nem koedukált, mi több: koncepció, hogy csak faszik lesznek. A nők valahol egy golyóálló, atombiztos bunker mélyén fognak szaunázni, remélhetőleg ugyanannyira élvezve a dolgot, mint a hímrészleg. Nem hiszem, hogy megyek. November 15., kedd Idő Ilyen nincs! Gyönyörűen süt a nap, nyolc fok van odakint és SZAKAD A HÓ és fúj a szél... Nem semmi! A csóka ma information security előadáson mosolygott és már előre örült annak, hogy holnapra irgalmatlan havazást és gyors lehűlést mondanak. Hiszem, ha látom... Egyébként megkérdezte, hogy van-e olyan a csoportban, aki nem látott még havat, csak a tévében és két srác feltette a kezét: az egyik dél-indiai, a másik valahova a jó ég tudja, hová valósi... :) November 15., edd Isi Az isi most kezd bedurvulni. Eddig se volt piskóta, de legalább levegőt venni volt időnk mellette. Most meg?... Őszintén szólva nem is gondoltam, hogy ekkora különbséget fog jelenteni az, hogy Jézus nyelvén, angolul tanulunk tárgyakat. Látatlanban azt mondtam, hogy az első pár hét lesz gázos a nyelv miatt, de most már tisztán látom, hogy nem ugyanaz. A nyelv csak egy dolog. Bárányka remekül fogalmazta meg a dolgot: ha angolul tanulsz valamit, de magyarul meg tudod beszélni a többi kispajtással, nem olyan durva, mint így. Valahogy hülyének, ostobának és nehézfejűnek érzem magam. Foglalkozom az isivel, bejárok, jegyzetelek és még otthon is előveszem a kurva könyveket. Könyvtárba járok. Utána

olvasok - mégsincs meg a foganatja. Nehéz... de kicsit megnyugodtam: pölö beszélgettünk egy Xiao nevű kínai csókával másfél órányi házcsinálás után és azt mondta, hogy ez a Computational complexity című tárgy nem csak nekem gáz - a csoport fele már most feladta (!), nem csínálnak házit és órára se járnak. Mi még küzdünk... De nem nyafogok. De akkor is frusztrál. Nyüff. November 16., szerda Tél Hirtelen hűlni kezdett a levegő. A napocska továbbra is süt, de reggelente már befagyott pocsolyákon keresztül ballagok isibe. Csak úgy ropognak a talpam alatt. Nappal se megy egy-két fok fölé a hőmérséklet, cserébe szél tépázza a fákat és időnként vízszintesen esik az eső. Fincsi. Összefutottam Thomasszal a buszon: kabát, munkássapka, kesztyű és sál volt rajta. Mikor mondtam neki, hogy zergeszabó hideg van, csak annyit mondott mosolyogva: "The winter's coming." És csak úgy vigyorgott hozzá.... November 21., hétfő „Hej, Oroszország, vodka hazája...” Mielőtt nekikezdenénk, gyors kérdés: kinek mi jut eszébe Oroszországról? Tippelek: vodka, Lenin, balalajka, tundra. Esetleg csernozjom. Ugye? :) Van ez a Bair Travels Oy nevű cég, amely azzal foglalkozik, hogy olcsóért viszi a vállalkozó kedvű tékkarikat Oroszországba. Van két útjuk, egy moszkvai meg egy pétervári - mi az utóbbira neveztünk be. Előkészületként befizettünk egy kisebb összeget, amiért cserébe kaptunk az útlevelünkbe egy todáatos kis papírost, amin rajta van, hogy KOVÁCS ZSOMBOR (ez én vagyok) ettől-eddig jogosult Anyácska területén lenni. Szentpétervár nincs messze Helsinkitől, alig pár száz kilométer a távolság; busszal gyakorlatilag semmiség. Csütörtök reggel hétre volt megbeszélve a randi Otaniemiben: sajgó szemekkel kibuszozva egy marha nagy, emeletes busz nyelte el a vállalkozó kedvű TKKhallgatókat. Nagyrészt ikszcséndzssztyúdentek voltunk, ötven-egynehányunk között mindössze három finn akadt. Lássuk csak: voltunk ugye ketten Báánkával magyarok, volt egy Harm nevű holland srác, pár lengyel kölök, egy nagy rakás francia meg az Olasz Kommuna. Az Olasz Kommuna egyébként roppant népszerű lett a csoportban. A fene se érti ezeket a digókat: ott ülnek a buszban hátul, a legnagyobb köztük mért távolság alulról veri a másfél métert, erre olyan hangerővel beszélgetnek, hogy a busz eleje zeng bele... Hét óra után nem sokkal kigurultunk és indulásként várost néztünk Helsinkiben. Szerintem a sofőrnek fogalma sem volt arról, hogy merre is van Pétervár, ugyanis tettünk egy félórás kört a városban, mire gyakorlatilag visszaértünk ugyanarra az autópálya-csomópontra, ahonnét elindultunk, majd az indulással homlokegyenest ellenkező irányban hagytuk magunk mögött Helsinkit. A határ előtt megálltunk pisilni-kakilni egy benzinkútnál. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: a szomjazó busz éhező-szomjazó utasai büfével, okos vécével és kicsiny bolttal

búcsúzhattak az Ezer Tó Országától. Láttunk itt egy automatát, ami gyakorlatilag tökéletesen leírja az orosz mentalitást: képzeljétek el gyerekkorunk kacatautomatáit (bedobom a húszforintost, megtekerem a kallantyút és már ki is pottyant a kor divatjától függően egy kisautó vagy egy takonylabda), azonban a megszokott játékok helyett BIZSUK jönnek belőle! Gusztustalan műanyag tojásban tizennégy karátos trombitarézből készült gyűrűk-láncokmedálok várnak arra, aki két ajrót képes elszarni ilyen marhaságokra. És ez még nem is volt durva. Még keményebb automatát találtunk a fenti mellett: ebben KÉTCENTES ÉRMÉKET lehetett venni két ajróért! Az eszem megáll! Akinek kétcentes érme kell, az bemegy a büfébe és vált. Három marékkal kap két ajróért! Idegenvezetőnk, Alena a következőképp kommentálta a teljesen céltalan gépezetet: "Biztos csak az optimisták játszanak vele..." Mindegy. A tölthető, akkumlátoros nyalókaforgató gép óta nem lepődök meg, ugyanis a világon minden elképzelhető baromságot kitaláltak már, mé' pont ez maradna ki?! Visszaszálltunk a buszra és továbbhimbálóztunk a határ felé. Maga a határ egyébként önmagában is elég vicces, ugyanis mindkét országban iszonyatosan vigyáznak, hogy BE ne hozzanak semmi gonosz dolgot (=túl sok vodka és/vagy egy-két orosz vállalkozó a csomagtartóban vagy túl sok Lapin Kulta az orosz oldalon). A finneknél a csoport alig negyed óra alatt végzett, az oroszoknál viszont a vogonokat megszégyenítő bürokratikus tortúrán kellett átesni. Az oké, hogy az ember kap egy todálatos papírt az útlevelébe ragasztva meg egy másikat hozzákapcsolva, de ki kell tölteni egy bejelentkezési űrlapot is két példányban. Az elsőt bejelentkezéskor pecsételik le és teszik el, a másikat kilépésnél. Az útlevélbe ennek megfelelően még két pecsét került a túra végére és összesen nyolc alkalommal ellenőrizték a hatóságok. Pedig rendőrrel még nem is találkoztunk... Szóval, átléptünk Anyácska területére. A két ország közötti senkiföldje nagyjából tíz kilométer: ennyit kell autózni a finn usánkát viselő, vajszínű bódé előtt álló katonáktól az orosz usánkát viselő, vajszínű bódé előtt álló katonákig. A két entitás közötti út a legjobb indulattal sem nevezhető szívderítőnek, mert az út egyik sávjában a reményvesztetten ácsorgó kamionok véget nem érő sorfala áll, a másik oldalon meg ötcentis (de tényleg!) szeméthalom az előbbi kamionok gazdáitól. Az orosz határállomás épületében egy mogorva hölgyemény ütötte a pöcsét az útlevelembe. Gondoltam, ápolom a külkapcsolatokat, így aztán nem elég, hogy oroszul köszöntem meg a pecsétet ('szpászíva!'), hanem még rá is mosolyogtam mellé. Hát nem tudom, lehet, hogy nem kellett volna, ugyanis a visszakapott mosolytól a tulipánok elhervadnak az amszterdami virágfesztiválon. Majdnem egy órát ácsorogtunk az orosz érkezési terminál mérsékelten szívderítő épületében ennyi ideig tartott, amíg ötvenkét turistavízumot ellenőriztek és bevittek a rendszerbe. Nyolctíz kilométerre a határtól újabb ellenőrzés következett volna, azonban az orosz usánkát viselő, vajszínű bódé előtt álló katonák intettek és a rettegett újabb ellenőrzés elmaradt. Oroszországban voltunk. Valami képe mindenkinek van erről a földrésznyi országról, ezért a szokásos történelemóra elmarad - azonban mindenképp meg kell emlékeznünk majd Péter cárról, de majd csak akkor, amikor Alena Pétervárról mesél este. Megálltunk a határ után nem sokkal egy kis bódénál, amelyben a szokásos, arcpirítóan alacsony árakkal operáló pialerakat mellett büfé és pénzváltó működött. Váltottunk száz ajrónyi rubelt (az árfolyam tegnap 33.80 és 33.45 volt az ajró javára) és körbepislantottunk a kicsiny boltban. Minden baromi olcsó, az árak nagyjából a magyar szinten vannak - tehát a

finnek és a Nyugat más országainak fiai csillogó szemekkel vásároltak literszám vodkát és annyi cigarettát, amennyit egy hátrányos helyzetű gyerekekkel megrakott árvaház földszinti fiúvécéje is csak évek alatt lát. A bolt bódéja mellett volt egy másik. A következő feliratok díszelegtek rajta ékes (hibás) angolsággal: fodrász, PC-CDROM, DVD, Playstation2, horgászkellék, CD-Audió. És mindezek TÉNYLEG ott voltak a boltban. Sorolom a különlegesebb fogásokat: System of a down: Greatest Hits(!), Metallica: Egyveleg (dalok a Loadról, a Re-Loadról és a Ride the lighteningről!!), Megadeth: Egyveleg (dalok a Cryptic Writingsről és a Riskről!!!), mindez hivatalos, préselt formátumban, fénymásolt borítókkal, alig hatvan rubelért (harminccal kell osztani, hogy ajrót kapj és nyolccal szorozni, hogy forintot). Nem gyenge - és még nem is beszéltem a Dream Theater Best of Video Hitsről és a Dire Strates Best of ciril betűs kiadásairól... persze ezek a látványosságok még mindig eltörpülnek amellett, amikor Péterváron a metróaluljáróban árulták a Harry Potter and the Goblet of Fire című filmet DVDn (csak a miheztartás végett: még a bemutató se volt meg, csak néhány előzetes vetítés...) Visszaszálltunk a buszra és meglepődve bontottam ki a Cég ajándékát, egy üveg Mittoménmilyen sört. Alena, lokál idegenvezetőnk hatalmas rekesszel hozott és minden próbálkozó kapott egyet. Próbát tettem vele. Nem volt rossz, azonban VODKA UTÓÍZE volt! Komolyan. Nem vicc. Az ember legurítja a kortyot, aztán a söraroma gyengülésével párhuzamosan új íz bukkan fel az ember garatjában: a magam részéről vodkaízként definiáltam a dolgot, azonban Etienne tömény acetonra asszociált. Továbbrobogtunk Pétervár felé. A táj valami hihetetlenül gyönyörű volt, ugyanis alig pár centis hóréteg borította a fenyves erdőt végig, amerre háromcsillagos buszunk elhaladt. Csináltunk fotókat is, de sok reményt nem fűzök a dologhoz... A valaha látott egyik leggyönyörűbb és legfenségesebb naplementével a hátunk mögött értünk be Pétervárra. Hihetetlen színorgia festette narancsszínűre a pétervári ipartelepek mérsékelten klasszicista formáit, amint tovarobogtunk az elővárosi részeken. A busz elsőként a hotelhez vitt, ahol leraktuk a cuccainkat, becsekkoltunk és megnéztük a hotelt. Ha már itt tartunk, hadd essék néhány szó az orosz mentalitásról annyi alapján, amit láttunk. Szóval az biztos, hogy hihetetlenül bírják rázni a rongyot és kurva jó autókkal járni, de bizonyos dolgokban pedig eszméletlen igénytelenek. Például az egyik legnagyobb pétervári szálloda előcsarnoka full igényes márványoszlopokkal meg virágokkal és gyönyörű járólappal van kirakva, az étkezőben a reggelinél hárfakíséret szól élőben, de a klotyó a szobánkban mocskos, a lépcsőházi kőművesmunka láttán meg a néhai culáger visít fel bennem. Háromcentis szórású fokok, potyogó vakolat, múló vízfolt a falon - rég nem láttam az igényességnek és az igénytelenségnek ezt az extrém keverékét. Az oroszok imádják a nyugati kocsikat. Ez rögtön lejön, amikor az ember beteszi a lábát Pétervárra: két-három Hummer H2 áll egymás mellett a lámpánál egy Lexus RX-300-zal és egy RAV-4-es Toyotával meg alef nullnyi Lada Samarával meg a klasszikus, dobozforma Zsigulival. Meg aztán a város tele van ötös meg hetes bömbikkel meg olyan A8-asokkal, amilyeneket Ingolstadtban is ritkán látni: W12-es blokk, 20 collos fellni, páncélozott kasztni, sötétített üveg. Nem egyszerű... és az időről időre felbukkanó limuzinokról nem is szóltam. No, de már ott is vagyunk, hogy busszal indulunk várost nézni. Iszonyat. De komolyan: ekkora baromságot nem tudok elképzelni, ugyanis olyan helyek mellett megyünk el két homályos képet kattintva, amiket életek munkájával se lehetne magunkévá tenni. Alena megnyugtat, hogy az elkövetkezendő két-három napban csomó mindent meg fogunk nézni, ne aggódjunk. Én azért aggódok...

No, következzen a beígért történelemóra. Pétervárt (mily meglepő!) Péter cár építtette alig háromszáz évvel ezelőtt, ugyanis akkoriban az erősödő svéd királyság ellenében erődöt szánt a Néva egyik szigetére a férfiú. Az erőd mellé tengerészeti akadémia és támaszpont is került, megtöltve az épülő város fiaival. Ennek megfelelően Pétervár Oroszország kulturális fővárosa, a legjobb egyetemek és akadémiák itt találhatóak, míg a biznicközpont Moszkva. Sokáig ez a város volt Oroszország fővárosa, azonban 1917 után Moszkvának adták ezt a tisztséget. Pétervár a Névára épült, a legrégebbi épületek a város középpontjában elhelyezkedő Péter-Pál erőd köré épültek. A Néva egyébként a világ egyik legrövidebb folyója, alig hetven(!) kilométer után a Finn-öbölbe folyik. Ennek ellenére az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonal vezet rajta, így jó nagy hajók járnak fel-alá, amikor tehetik. Igen ám, de a fránya városnak kell egy csomó híd, amin a szárazföldi patkányok át tudnak kelni egyik partról a másikra - mi a megfejtés? Tessék kapaszkodni: Péterváron több, mint húsz híd van és mindet FEL LEHET NYITNI éjszakára, hogy a hajók átkelhessenenek alattuk. Nem gyenge... éjjel egy órakor húzzák fel zöldhullám-szerűen a csapóhidakat, hogy aztán hajnali négy órakor leengedjék őket és új nap kezdődhessen. Hihetetlen, utolsó este a saját szememmel láttam a felnyitott hidak sorát. Észbontó! A buszos városnézés során megnéztük a pétervári egyetemet, Nagy Katalin cárnő palotáit, a Hermitage nevű, világhírű múzeumot kívülről és a Szent Izsák-katedrálist. Hű... így visszagondolva annyi mindent láttunk és annyi mindent nem néztünk meg, hogy az agyam sajdul bele a végiggondolásba... de haladjunk szép sorjában. Kiszálltunk a buszból és csináltunk néhány külső fotót a Szent Izsák-katedrálisról, majd a Nyevszkij Proszpekten sétáltunk egy nagyot. A Proszpekt Pétervár főutcája, három-négy kilométer hosszú és csupacsupa drága bolt és kajálda sorakozik rajta. A ciril betűs kólareklám és McDonald's megpillantása például eléggé abszurd jelenség volt... A Proszpektet maga Péter cár jelölte ki az épülő nagyváros központjaként és ki is adta a feladatot a születő városban lakó szerzeteseknek, hogy buzgón kezdjék meg az erdőirtást. A másik oldalról a tengerészek ragadtak baltát, azonban a számításba némi hiba csúszott, így szépen elmentek volna egymás mellett a serény szerzetesek meg a nagyhangú, baltás hajósok. Sebaj, azóta is van egy jókora S-kanyar Pétervár eredetileg nyílegyenesre kalibrált főutcáján... Estére járt ekkor az idő, így aztán gyomrunk korgását követve kajáldát kerestünk. Van egy hálózat egész Oroszországban, amely orosz jellegű kajákat árul és ilyen gusztustalan narancsszárgára pingált éttermeket üzemeltetnek, elég sok helyen a városban. Első tippre egy ilyenbe ültünk volna be, azonban akkora volt a sor, hogy nem tudtunk volna okos időben végezni. Kerestünk hát egy másikat, ahol borscsot ettem (nagyjából céklaleves hússal) meg valami olasz tengeri szutymákos tésztát. Finom volt, de nem valami sok... Kaja után várost néztünk, majd elindultunk szimpatikus sörözőt keresni. Találtunk is egy helyet, ahol hajnali kettőig sörözött a csiricsáré nemzetiségű társaság. A kocsma felé tartva megálltunk az egyik utcasarkon tanakodni, hogy merre is legyen a további menet és az egyik utca végében TŰZIJÁTÉK volt - először azt hittem, hogy az orosz vállalkozók üzleti tárgyalást folytatnak (ugye a durrogtatás...), de aztán jó negyed óráig tartott a fényjáték a város közepén. A dolog a lokáloknak se volt mindennapi, ugyanis rövidesen lelassított egy fekete merci sötétített üvegekkel, húszcollos felnikkel (itt minden merci ilyen!) és a bent ülő két csóka meg szőke cicababa sokáig bámult a járdán a másik irányba néző tömegre. Aztán végre leesett

nekik, hogy mi bizony VALAMIT nézünk a hátuk mögött, erre megfordultak és satufékkel megálltak az utca közepén. Lett is rövidesen nagy dugó mögöttük, de nem zavartatták magukat: kiszálltak és elkezdtek táncolni (!) a négysávos út közepén, mögöttük egy csomó Zsigulival és az egész alá ott volt kísérteties durrogtatás és fényjáték - hát, elég abszurd a dolog!... A holland kolléga megrázta a fejét és ennyit mondott az utca közepén kozák módra táncoló faszik láttán: "They are high. Definitely high..." Sörözés után visszaballagtunk a hotelbe és jót aludtunk. Ja, hotel: ilyen banán alakú épület, legalább kétszáz méteres hosszal - az ember komolyan elfárad, míg egyik végétől elér a másikig. Péntek Kilenc előtt nem sokkal felkeltünk, fürödtünk, fogat mostunk, ilyenek. A busz tízkor indult, így még reggelizni is volt időnk bőségesen. A hotel reggelijéhez hárfás aláfestés dukált, hihetetlen kajamennyiséggel, kontinentális módra. Tojás, pirított szalonna, salátabár, gyümölcsök, kenyér, tea, kávé - mindenki megvolt hiánytalanul. Jót kajátunk, mert sejtettük, hogy a reggeli lesz valszeg a hajtóanyag késő délutánig, ugyanis mára két palota megtekintését tűztük ki célul. Úgy voltam vele, hogy a műemlékek unalmasak, az idegenvezető nénik úgyszintén - nos, aki hasonló cipőben jár, az látogasson el Pétervárra. Itt tényleg érdemes megnézni a múzeumokat, mert hihetetlen dolgokat állítottak ki bennük - diákkal ráadásul ingyenesek! Első körben meglátogattuk a puskini Katalin-palotát. A tegnapi csodálatos naplemente sötét hófellegeket hozott magával, reggelre kelve meg jó három-négy centis hótakaró és szakadó hóesés fogadott. Tetszett, hiszen idén télen ez volt az első valamirevaló hó... Szóval a buszt leparkoltuk a palota parkolójában, majd húsz percig hógolyóztunk a kisebb gyerekkel. A palota valami hihetetlen. Az orosz mentalitás persze itt is bejött: gigászi épületkomplexumról van szó, legalább tizenöt percig sétáltunk az egyik végétől a bejáratig. Bent meg két szint van ötméteres belmagassággal, csak hogy a méretekkel tisztába jöjjünk. Bent Alena vállalta az idegenvezetői tisztet, így mesélt a palota történetéről. Megmondom őszintén, nem nagyon figyeltem, hanem vizsgálgattam a csóró berendezést. Hogy csak sorjában haladjunk, minden faragás vastagon aranyozva van, azonkívül tele van pakolva a hely fantasztikus porcelánokkal, mahagóni bútorokkal, elefántcsont izébizékkel - mikor mi csurrant-cseppent az évek során a cári családnak... A kastély szuvenírboltjában lehet venni tipikus orosz cuccokat: kis (nem működő) balalajkát, matyroska-babát Putyin elnök és Gorbacsov képmásával, de a legjobban az a sakk-készlet jött be, amelyben a gyalogok a volt Szovjetunió párttitkárai, ill. Sztálin és a többi kispajtás a törikönyvből, a másik oldalon meg ott találjuk Nixont, mindkét Busht meg Clintont... A kastély parkjában kicsit keveregtünk hógolyózás közben, aztán visszabuszoztunk Pétervárra. A buszon meséltünk a holland Harmnak kis hazánk történelméről, Istvánról, a balhéról a kereszténységgel, az Árpád-ház végéről, Károly Róbert megkoronázásának különös történetéről, végül a forradalmakról. A mai délutáni program az Hermitage múzeum megtekintése volt, rövid négy órában. Unalomig ismétlem önmagam: hihetlen-elképesztő-fantasztikus-mittomén. Csak néhány szó: Gougain: A kék táncosok, Van Gogh: Arles-i táj, Rembrandt: Flora. Mindez egy teremben és ez csak egy terem a sok közül! Báránykának különösképp bejöttek a malahitből készült embernyi vázák és kelyhek, engem a bútorok és a tizenkilencedik századi mesterek faragásai

bűvöltek el. És... de hagyjuk az egész múzeumot, esélytelen leírni mindent... télleg menjetek el ide. A Madonna Litta Leonardo da Vincitől, ehm. Van itt egy szoba, amit a padlótól a plafonig borostyánkirakások borítanak (feljebb már írtam a méretekről, szóval...) - valami elképzelhetetlen összhatása van az egésznek. Na jó, elég az ömlengésből. Ja, orosz mentalitás: a világ egyik leghíresebb múzeuma. Pétervár egyik büszkesége. A világörökség része, de a vécé az valami olyan mocskos, bűzös és ortó, hogy még nálam is kiverte a biztosítékot. A Hermitage-ban eltöltöttünk egy csomó időt, így már jócskán sötét volt, mikor kidobtak minket. Jócskán megéheztünk, így fogtuk magunkat és visszamentünk abba a Tea Spoonba, ahonnét tegnap helyhiány miatt eljöttünk. Ettünk palacsintát (Réka kedvéért palit :) ), de ma nem éreztünk magunkban annyi erőt, hogy a két megtekintett kastély után még sétáljunk is egyet a városban, így lementünk a pétervári metróba, hogy visszametrózzunk a Hotel Moscowba. A pétervári metró mély. MÉLY. Krisz volt itt nyár elején, így mesélt arról az érzésről, amit akkor érez az ember, amikor a mozgólépcsőn meg lefelé a metróba és MÉG MINDIG nem ért le az aljára. Pétervár ugyanis erősen tőzeges talajra épült és így jó mélyre kellett leásni ahhoz, hogy metrót tudjanak építeni a város alatt. Mértem az időt: teljes három percig tartott, míg leértünk és újabb három perc volt a felfelé út az Alexander Nevszkij-téren. A két állomás között a metró tényleg baromi sokáig meg, így a "megyek egy megállót a metróval" cselekvéssor összesen huszonöt percig tartott, nulla késlekedéssel. Alena elmondása szerint a pétervári metró a világ egyik legmélyebbje - ezek után őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lehet A legmélyebb, ha ez nem az... A metróállomás mellett találtunk egy kis boltocskát, ahol vettünk alkoholt meg sört, a további estét megalapozandó (a buszos tapasztalatokból okulva ez a két dolog nem is áll egymástól messze...). Találtunk a boltban magyar ötputtonyos tokaji aszút, hárslevelűt és egri bikavért, mindezt eléggé drágán. Ami sört illeti, kettőtől kilencig vannak jelölve a hazai sörök előszörre azt tippeltük, hogy alkoholtartalmat jelöl a szám, de nem: egyszerűen a sör általános minőségét jellemzi. A finn Karjala, Karhu vagy az örökzöld Lapin Kulta ezen a skálán nem ért el értékelhető szintet - itt a legszarabb sör is kettesről indul. A hotelbe visszaérve gyakorlatilag rongybabaként dőltünk le az ágyikónkba, majd felmentünk a holland kölökhöz és végül is jó beszélgetős-sörözgetős parti lett a gyenguskának induló estéből. A fiatalok bulizni is elmentek később, Báánkával azonban visszamentünk a hotelszobába és aludtunk reggelig. Szombat A mai nap se volt kevésbé tömény, mint a tegnapi vagy a tegnapelőtti, cserébe jóval több 'aztkurva!', illetve 'hűhaamindenit!' hagyta el a szájunkat estig. Reggelizés után buszra szálltunk és elmentünk a Szent Izsák-katedrálishoz. Ez az egyik legnagyobb katedrális Péterváron, így a méretekkel kapcsolatban meg se lepődtünk azon, hogy tíz perc alatt lehet a templom egyik bejáratától elballagni a másikig. A katedrális gyönyörű. A falakon biblioid témájú festémények, koncepciózusan. A katedrális teljes díszében ragyog, ugyanis a város háromszáz éves évfordulójára kitalálták, hogy egyrészt a hajóval érkező turistáknak nem kell vízum, ha egy napra jönnek, másrészt renoválták az összes híres orosz emlékhelyet. Azóta a város történelmi negyede újra teljes pompájában ragyog. Csináltunk rengeteg fotót, majd nézzetek galériát, mert megéri.

Ahhoz, hogy az ember fotózhasson az kell, hogy legyen fotójegye, hetvenöt rubelért. Ha ez megvan, kap egy kis zöld színű matricát a kabátjára és a katedrálisban fel-alá cirkáló nénik nem fogják minduntalan megkérdezni oroszul, hogy 'tiket? tiket?'. A katedrális tornyába is felmentünk. Nyolcvan méter magasról lehet letekinteni Pétervárra, gyakorlatilag az egész történelmi városközpontot láthatjuk innét fentről. Sok fotó lett, miegymás a fújó, jeges szélben. A következő megálló egy officiál orosz szuvenírbolt volt, kimondottan europid és japán turistákra szakosodva. Példának okáért rubelben már ki se írták az árakat, fizethetünk ajróval meg dollárral. Nem olcsó a hely, cserébe baromi drága: a leghúzósabb egy borostyánból készült hajómodell volt, alig 12.000 ajróért (itt kérdeztük meg, hogy ez ugye rubelben lett kiírva, de nem...) Ha egy szóval akarnám jellemezni a boltot, az a giccsparádé lenne. Lehet venni kitömött, balalajkázó medvét, usankát, balalajkát (nem működik) és valami elképesztő mennyiségű borostyánékszert. Bárányka sokáig szemezett velük, de aztán mégse lett vásárlás a dolog vége. A hely roppantul vendégszerető: az ember gyereke puszta jófejségből kap kávét és vodkát teljesen ingyen és még a tulajdonos is mosolyog a pénztárgép mögül, miközben elmondja, hogy nem, sajnos Visa Electront nincs módjában elfogadni, de az összes nagy amerikai hitelkártya-hálózat működik náluk. Ezzel a bolttal a női részlegnek kedveskedtek a szervezők. Ékszerek, csillogás, kacatok. Ellenben, ami most jött! Egy szó: Auróra. Nem, nem az Előre kurvák, gengszterek című album elkövetőjéről van szó, hanem arról a hadihajóról, amelynek ágyúja elindította 1917-ben a forradalmat a Téli Palota ágyúzásával. Míg vörös csillag volt mindenütt, a hely gyakorlatilag a Lenin-mauzóleummal vetekedő forgalmat generált, de ma már csak a nosztalgiázók és a hadihajóbuzik jönnek meglátogatni. A hajó egyébként múzeumként üzemel, tehát mindent kiszedtek belőle, ami működik: gyakorlatilag egy életnagyságú, herélt modellben járkálhat az érdeklődő. A hajó a Néván horgonyoz (mondjuk a horgonyoz szó nem a legjobb, mert négy irdatlan betontuskóhoz van odaerősítve, hogy még a legkondisabb viharok se tudják megmozdítani) és az ágyúi a pétervári történelmi városrészt célozzák töretlenül. Megmondom őszintén, folyamatosan vigyorogva csináltam csomó képet a hadihajóról. Nem nagy, cserébe teljesen korrekt gépezetekkel van kirakva az egész fedélzet. Nagyon tetszett. Van mellette egy csomó bazár, ahol teljes békességben fér meg egymás mellett az aurorás poszter és CCCP-s törölköző a Bayern München piros-kék-fehér sáljával és a harleydavidsonos övcsattal. Ez valami hihetetlen!... Abszurd, ahogy a nyugati (bocs: Nyugati vagy itt még inkább NYUGATI) kultúra keveredik a szovjet emlékekkel. A hajó belsejében működik egy múzeum, ahol ki vannak állítva korabeli tengerészruhák, puskák meg ilyesmik, az utolsó teremben pedig a szovjet orosz hadiflotta büszkeségeit, az atom-tengeralattjárókat és repülőgép-hordozókat találhatni modell formájában. A hajóra nem volt sok időnk, alig húsz perc múlva már vissza is szálltunk a buszra, hogy továbbinduljunk egy másik templomhoz. Kicsit a moszkvai Téli Palotához hasonlít a dolog ugyanazok a csúcsos, csavart ívű tornyok és vastag aranyozás mindenütt. A hely egyébként Sándor cár meggyilkolásának emlékhelyéül épült, aztán közben (ha már úgyis templom formája van) templomizálták.

Bent csak tátottuk a szánkat: az idegenvezető néni elmondása szerint a mozaikos technika sokkal tartósabb, mint ha csak simán rápingálták a felfeszített Krisztust a falakra. Ennek megfelelően iszonyat munka kis kerámiakockákból kirakni egy nagy képet: csak hogy érzékeljük a munka nagyságát: összesen 7000 négyzetméter (igen, egy focipályányi!) mozaik van a templomban. Ezek nagyjából egy centiszer egy centis kis izékből állnak, így rövid fejszámolás után kijön, hogy hetvenmillió ilyen kis vacakot használtak fel. Embertelen munka! A templom egyébként a világháború alatt (ha már úgyis olyan szép nagy épület) raktárként, majd hullaházként működött. A tetejét eltalálta egy német repülőbomba, azonban csodával határos módon nem robbant fel és a háború után célzatos kereséssel sikerült csak megtalálni. A templom csak nyolc-tíz éve nyitotta meg kapuit, huszon-egynehány évig tartottak a restaurálási munkálatok. Tudjátok a végét: tessékideiselmennimermegéri. Rövid kajálás után visszametróztunk a hotelbe és pihentünk. A mai nagy vacsora egy Matyroska nevű, megkülönböztetetten főúri étteremben folyt, sok-sok orosz borral és egy lövésnyi vodkával indulásnál. Az előétel orosz hússaláta volt, a leves igen-igen finom borscs, a főétel viszont sűthús volt ződkörettel. Komolyan: ennyi különleges fogás után valami kondisra számítottam, de nem... jött hamarost két csóka meg egy csaj, elénekelték a katyusát harmonkikakísérettel, aztán játszottak még három-négy orosz dalt, végül kidobtak minket a helyről kaja után. Nem volt rossz, de olyan hülye érzésem volt közben: nem élvezik a melót. Illetve hogy ez csak egy meló, semmi több. A számok között nemigen mosolyogtak és utána hirtelen eltűntek. Ilyeneket kapnak a németek is nálunk a tschardasabendeken és a bauernhochzeitokon? ÁÁÁÁÁ! Szükségünk volt rá, ugyanis az este Pétervár legjobb diszkójában, a Metro Clubban folytatódott. Ennek megfelelően elég húzós a beugró (kétszáz rubel fejenként), viszont Alena szerint megéri a dolog. A hely felé tartó buszon elmondta a játékszabályokat. Egy: lőfegyvert, drogot tilos bevinni (innen-onnan röhögés...). Kettő: rágógumit tilos bevinni - erre már eléggé hangos megütközés lett a válasz, de az ok az, hogy félnek a drogoktól. Nem hallottak még a tablettáról?... Mindegy. A hely egyébként igen abszurd biztonsági őrséget alkalmaz: gyakorlatilag felbérelték az orosz női dzsúdóválogatottat, hogy dolgozzanak őrként. A belépésnél például elég hülyén éreztem magam, amikor két kopasz hústorony között a fél női dzsúdóválogatott markolászta a tökeimet rágógumit keresve... További megütközést és határozott megrökönyödést váltott ki az, hogy a helyen nincsenek sztriptíztáncosnők, hanem csak és kizárólag csippendélsó van. A Metro Club tulajdonosa ugyanis egy buzi pár, így aztán a női dzsúdóválogatott egy emberként rúgja ki a sztriptíztáncosnőket... cserébe a felső szinten négy kigyúrt faszi vonaglott olajos testtel a korlátban épített csövön. Nem sokat jártunk a felső szinten... Életkori hisztogram: vannak a tizennégy éves kiccsókák-kiccsajok, némelyik akkora tetoválással, mint a tenyerem. Bárányka nézete szerint bár szépek voltak a nők, mindegyik kurvaként öltözött - nem tudom, nekem azért még tetszett a dolog... A hely egyébként el kell ismerni, hogy igencsak profin volt berendezve: király szellőzés (a múltkori Tiktak koncert óta nagyra értékelem az ilyesmit), jó hang- és fénytechnika. Van itt pénz, azonkívül nyilvánvalóvá vált, hogy ide nem a proletárok gyerekei járnak, ugyanis a bejárat melletti autópark elképesztő gazdagságról tanúskodott. Saab kabrió, merci-bömbiaudi. Már nem is lepődtünk meg... A zene röviden siralmas, hosszabban iszonyatosan gáz volt. Az A szinten orosz popzene szólt,

középen tücctücc, fent meg teknó vagy mi a rák. Egyik se bejövős - mindenesetre nemcsak én voltam így, de egy olasz basszusgitáros sráccal olyan jót ugráltunk az egyik számra... A hely reggel hatig van nyitva, ennek megfelelően fél három körül elindultunk Báánkával. Megnéztük a térképet, nem voltunk messze a hoteltől. Elsétáltunk a Néváig csupa festői ipartelepen, majd vissza a hotelbe. Útközben csináltunk egy pár fotót a felnyitott hidakról, éjszaka. Vasárnap Hazaindultunk reggel. A busz tíz után nem sokkal kihúzott a hotel parkolójából és Helsinki felé vette az irányt. A mai program az volt, hogy megnézzük a finn-szovjet háború áldozatainak emlékére emelt emlékművet, majd a határ előtt megállunk vásárolni és hazabuszozunk a szabadságba. Így elmondva nem volt túl izgalmas, hogy uccsó nap még megnézünk még egy emlékművet. Mentünk egy darabig autópályán, aztán egyre kisebb földutakon és felfagyott murván vitt luxusbuszunk, végül megálltunk egy kisebb erdő közepén. Leszálltunk és ott ácsorgott mellettünk két csóka meg egy Povjeda. Igazi, működő Povjeda kétezerötben! A srácok közül az egyik szovjet, a másik meg finn egyenruhát viselt, korhű fegyverekkel és akszeszoárokkal. Beszélgettem a szovjet csókával és elmondta, hogy két falura laknak innét és hogy ki szoktak járni kacatokat gyűjteni. Gyakorlatilag az összes felszerelés innét az erdőből van, a puskákkal (7.62 mm-es M1891 az orosz oldalon és egy M31-es dobtáras géppuska a finn oldalon. Mindkettő működik!) és a bajonettekkel együtt. Kis törióra: 1939 szepterében ugye kitört a második világháború. Előtte Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszterek megnemtámadási szerződést kötöttek (MolotovRibbentrop paktum), amelyben Németország szabad kezet kapott Nyugaton, a Szovjetúnió pedig a finnek elleni háborúra készült. A két ország közötti viszony amúgy is eléggé zűrös volt az évszázadok során, ugyanis a karéliai területek mindkét félnek nagyon értékesek, azonkívül Oroszországnak elég kellemetlen, hogy az egyik legfontosabb város falai alatt húzódik a határ.... Éppen ezért ezek a területek számtalanszor cseréltek gazdát az idők során, a világháború kitörése előtt éppen a finneké voltak. Szóval, '39 telén a szovjet csapatok megindultak Finnország ellen. A finnek minden tekintetben elmaradtak a támadóktól: nem volt elég ember, hadianyag, fegyver. Tízszeres hátrányban voltak a támadók számát tekintve, ennek ellenére több, mint három hónapig tartották fel a Vörös Hadsereget. Megalázó pontokon hajtottak végre sikeres támadásokat, mint pl. tábori konyhákat és egyéb kiszolgálóegységeket pusztítottak el az éj leple alatt. A szovjetek egyébként nem készültek hosszas háborúra, gyakorlatilag a német blitzkrieg mintájára akarták lezavarni a dolgot, így eléggé összekuszálta a finn védelem a terveiket. Persze ekkora túlerővel nem lehet mit tenni, de Mannerheim, a finn vezér nagyon jól oldotta meg a rá bízott feladatot. Megnéztük a finn bunkerrendszer egy részét. Mára nagyrészt romokról van szó, de kis képzelőerőel simán látni lehet az erdőben futó szovjet és finn katonákat is... A táj semmit se változott azóta: a fák tetején számtalan helyen lehet látni lövésnyomokat. A bunkerek egyébként kedvelt célpontjai a turistáknak, tele szeméttel és kacatokkal. Undorító... Van egyébként egy emlékmű: kis márványoszlopon harmincöt-negyven név áll. Finn katonákról van szó, akiket a háborúban az erdőben temettek el - rájuk emlékezteti az oszlop az arra járót. A szovjetek soha nem csináltak ilyesmit, számtalan azonosítatlan szovjet katona nyugszik finn ellenségeitől pár lépésnyire.

Továbbmentünk. A következő megálló egy bevásárlóközpontban volt: itt végre kaptunk igazi, finom kenyeret magyar módra és a cédéboltban Harm, a holland srác bevásárolt egy nagy rakás cédét, amit soha nem adtak ki egyébként... A határon alig ötször ellenőrizték az útleveleinket, majd olyan este nyolc óra tájt megpillantottuk Helsinki fényeit. Nagyon jó volt! Bevallom, előszörre féltem kicsit Pétervártól: koldusokra meg szatírokra, piti zsebtolvajok mindent elsöprő garmadájára számítottam, de rámcáfolt a valóság. Nem gázabb itt sem lenni, mint mondjuk a Nyugati aluljáróban Pesten éjfél körül. Viszont Pétervár valami hihetetlenül gyönyörű, nem tudok mást mondani rá. Gyertek el! November 22., kedd Hekk Ma Mr. Information secuirty theory óra előtt vigyorogva elmondta, hogy a tanszék indít egy példa nélkül álló tárgyat tavasszal, Applied Methods Of Information Security munkacímmel. A tárgy azért példa nélküli, mert az itteni I épület egyik laborjában összeraktak egy nyolc-tíz gépből álló hálózatot, amin mindenféle mókaság van: vegyesen vindózos-linuxos szerverek, tűzfalak, routerek, proxyk, meg minden, ami szem-szájnak ingere. A tárgy nyolc laborján egyegy specifikus gép ellen kell támadást indítani, egy előre meghatározott akármit kell megváltoztatni rajta, esetleg kinyerni belőle bizonyos információkat. Mindezt persze szigorúan tiltott eszközpark felhasználásával: snifferek, snoop, John the ripper, TCPdump, wifiradar... kár, hogy csak tavasszal indul a dolog. Ami főleg izgis, az a laborok szerkezete: a hekkerpalánták nem kapnak segédanyagot a mérés megkezdéséhez, hanem maguknak kell utánaolvasni a neten. Persze ha nagyon nem megy a dolog, van hivatalos segédanyag a sec. hole-okkal, de nem előre. Nagyon bejövős lenne! November 28., hétfő Kacsákok Voltak nálunk a hétvégén Lofték, tessék okosan megkuksizini a galériát. Láttunk a tengerparton egy csomó kacsát. Rengetegen voltak és folyamatosan kajáért hápogtak és ha valaki benyúlt a zsebébe, megindultak feléje (tisztára, mint az Élőhalottak éjszakája...) és megkóstolták a bakancsát... Volt egy viszonylag tehetségtelen kémsirály is közöttük - aranyosak voltak, ahogy a fehér sirály megpróbált elbújni a csomó kacsa között... De ezeknek nem kellett volna már rég délre menni?!? November 29., kedd Ilyenek a finnek ILYENEK A FINNEK A levelet User küldte dhng-re, onnét lett koppintva. A biztonság kedvéért elküldtem a finneknek is. ☺ +15°C:

Spanyolországban az emberek téli kabátot és kesztyűt húznak. A Finnek kifekszenek napozni. +10°C: A Franciák hiábavalóan próbálják bekapcsolni a központi fűtést. A Finnek virágokat ültetnek a kertben. +5°C: Az Olasz kocsik nem indulnak. A Finnek még kabriókat használnak. 0°C: Megfagy a desztillált víz. A Vantaa folyó vize kicsit sűrűbbé válik. -5°C: A kaliforniaiak a fagyhalál küszöbén állnak. A finnek még egy utolsó roston sütést rendeznek a szabadban a tél beállta előtt. -10°C: A britek fűteni kezdenek. A finnek hosszú ujjú pólót vesznek. -20°C: Az ausztrálok elmenekülnek Mallorcáról. A finnek Szentiván éjjét ünneplik. Beköszönt az ősz. -30°C: A görögök halálra fagynak és eltűnnek a Földről. A finnek elkezdenek házon belül mosni. -40°C: Párizs összeroppan a hideg súlya alatt. A finnek sorban állnak a hot-dogos standok előtt. -50°C: A jegesmedvéket kimenekítik az Északi Sarkról. A finn hadsereg elhalasztja a téli túlélő gyakorlatát a gyenge időjárásra hivatkozva. -60°C: Korvatunturi (a Mikulás otthona) befagy. A finnek kivesznek egy filmet és otthon maradnak. -70°C: A pót-Télapó délre költözik. A finnek kicsit idegesek lesznek, mert a Koskenkorva vodkájukat már nem tárolhatják a szabadban. A finn hadsereg megkezdi a túlélő gyakorlatot. -183°C: Az ételben található mikróbák elpusztulnak. A finn tehenek a gazdájuk hideg kezeire panaszkodnak. -273°C:

Minden atom alapu molekula mozgása leáll. A finnek megnyerik az Euroviziós táncdalfesztivált. -300°C: Befagy a Pokol. A finnek csak ennyit mondanak: -Ba**** meg, hideg van ma odakint! November 29., hétfő Hó Szakad a hó. De úgy, mintha dézsából öntenék - és a vicc az, hogy amint leér, elolvad. Úgyhogy most valami irgalmatlan lucsok van odakint. Nem fehér embernek való idő... November 29., hétfő „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza...” Igény volt rá. Minden szempontból. Úgy kezdődött, hogy ültünk a szaunában hárman srácok: a szaxofonos, a német és én. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, mert minden kedden ugyanezekkel az arcokkal beszélgetünk ugyanebben az időben, ugyanezt a forró, hetvenöt fokos gőzt lélegezve. Egy kimondottan hosszú csendes időszak után a szaxofonos felröhögött: "It would be definitely better with some girls around." Szó szót követett és amikor kimentünk zuhanyozni, a német srác az alacsony vérnyomástól a padra zuttyanván kimondta a varázsigét: "Let's go and pay a visit to the girls." A szaxofonos berezelt. Igazából akart is menni meg nem is, de valahányszor odáig jutott, hogy eljön velünk, tippelgetni kezdte, hogy milyen indítószöveggel nem rúgnak ki minket a csajok. Elromlott a mi szaunánk és mindenképp szeretnénk szaunázni. Tele van. Túl hideg. Túl sok buzi van bent (mondjuk ezt elképzeltem, hogy valaki beállít a női szaunába, hogy a férfirészleg tele van buzuló buzikkal...) és zavar minket. A némettel meguntuk a tökörészést. Kaptuk a törölközőnket, marokra fogtuk minden bizodalmunkat és otthagytuk a tépelődő szaxofonost (éppen ott tartott, hogy egyszerűen bemegyünk és nem szólunk egy szót se...) és nekiindultunk. A női részleg ajtaja előtt kicsit tanakodtunk, majd merészen beléptünk. ...és éppen belebotlottunk egy szőkébe, aki jött kifelé teljes szaunázás utáni menetfelszerelésben. Nézett egy nagyot és elment - maga után hagyva a töküres szaunát. Beültünk hát a némettel a forró gőzbe, itt ugyanis vagy egy tízessel melegebb volt, mint a férfirészlegben. És izzadtunk. Tíz perc múlva zuhanyoztunk és elterültünk a padon. Nyílt az ajtó és bejött rajta két hölgyemény, a Sötét Hajú meg a Szőke. Előszörre meglepődtek, hogy hát mit is keresünk is errefelé, de aztán kimentek elszívni egy cigarettát a női részleg erkélyére. Utánuk mentünk. Kint baromi hideg volt, alig egy-két fok pluszban. A csajok tök jó fejek voltak és a némettel gyakran összenéztünk, hogy hát ezek biztos megengedik, hogy maradjunk. Nem engedték - legalábbis a német ezt mondta. Beszélt ugyanis a csajokkal egy pár mondatot németül, amiből egy szót se értettem és itt a csajok állítólag azt mondták, hogy

kényelmetlenül érzik magukat a jelenlétünkben. Hát jó. Köszöntünk, becsuktuk magunk mögött az ajtót és visszamentünk a férfirészlegbe a röhögő szaxofonos mellé. December 6., kedd TALÁLKOZTAM A MIKULÁSSAL! Asszociációs játék. Lappföld: meleg, barátságos éghajlat, rénszarvasburger és északi fény és hajnalig tartó tivornyák. Lappföldön hideg van. És baromi messze is van - Helsinkitől Budapest kábé olyan távolság, mint az a Nellim nevű hely, ahová mentünk. Vonattal laza tizenegy órát a sarkkörig, onnét négy óra menetrendi busszal, majd MÉG egy háromnegyed órás kéjutazás után már hipp-hopp ott is voltunk. Mielőtt bármit mondanék, idézném Visó halhatatlan benyögését: "Finnország? Vagy öt órát utaztam FOLYAMATOSAN, mire a térképen összesen három centit tettem meg..." Lappföld hatalmas. Ha az ember ránéz a térképre, nem is sejti, hogy mennyit kell utazni, hogy A-ból B-be jusson (főleg, ha A és B még a lappföldiek szerint is messze van...) És gyönyörű. Főleg gyönyörű. Lappföldi hétvégénk azzal indult, hogy péntek este kiballagtunk a helsinki pályaudvarra. A jegyeket már korábban megvettük, így kényelmesen felszálltunk a Rovaniemibe induló távolsági vonatra, amely maga volt a Polár Expressz: ugye északra megy a Mikuláshoz és csupa-csupa olyan gyerek ül rajta, aki nem hisz a Mikulásban. Kilencen voltunk és egyikünk se hitt semmilyen Mikulásban: volt három francia, egy litván, egy cseh, egy svájci kölök meg hát ugye ott virított a három magyar is a hitetlenek táborában. Péntek este lévén a keményen bulizós FÁV (Finn Államvasutak) bulikocsit kapcsolt a szerelvényhez, saját dídzsével meg italpulttal. Megkuksiztuk a helyet, azonban éjfél felé csak néhány végletekig partiőrült nyolcéves rohangászott a minősíthetetlen zenére, így aztán visszaballagtunk a helyünkre. A helyzet valószínűleg a dídzsének is nyomta a lelkét, ugyanis éjszaka félóránként beleüvöltötte a vonat interkomjába, hogy "lédizendzsentelmen, ájemdödízsé afdötrén kamónkamónkamón!" - két óra után ezt minden esetben félhangosan elmorzsolt, multilinguális anyázások követték... Másnap reggelre csak megérkeztünk a Mikulás városába, Rovaniemibe. A hely gyakorlatilag a sarkkörön van, így aztán már meg se lepődtünk azon, hogy napközben alig van fény, a Napot meg nem is lehet megpillantani a vastag felhőrétegen keresztül. Kicsit totojáztunk a vasútállomás várótermében, majd kiballagtunk a buszpályaudvarra megvenni a jegyet Ivalóba. Megbeszéltük a nap menetrendjét: először bóklászunk egy kicsit a városban, majd kibuszozunk a Mikuláshoz. Visszajövünk, kajálunk, bóklászunk és buszozunk. Buszozunk. Buszozunk. És buszozunk... A Mikulás egy királyságos kis falu közepén lakik, rajta a sarkkörön. Baromi messze van mindentől, így aztán mélyütéssel ért fel, amikor a kifelé tartó buszon két magyar csajjal futottunk össze - bár ez még mindig semmi se volt ahhoz képest, amikor a TV2 Aktív forgatócsoportja készített velünk interjút a sarkkörön... Benne voltunk a tévében! ☺ Persze mindenki látta, csak a szülők nem, de sebaj: anyunak mesélték a kölkök másnap a suliban, hogy hát láttak…

Kicsit csalódtam a helyben. Jó, lehet látni, hogy nagyon igényesre csinálták meg és hogy törődnek vele, de az egész nem mutatott túl semmiben azon, hogy volt a Mikulás meg köréje épült egy csomó bazár, amiben ugyanazokat az apró szarságokat lehetett megvenni - bár az is igaz, hogy itt olcsóbbak voltak az apró kacatok, mint Helsinkiben, így aztán jól bevásároltunk análisan nyitott rénszarvasokból. A Mikulás üdvözletét küldi mindenkinek. Magyarul annyit tud, hogy "Köszönöm!" és hogy van Pest meg a Balaton - első blikkre teljesen kielégítő. A Mikulás irodája előtt jókora sor áll és míg az ember elgyönyörködik a képekben, amelyek híres gyerekeket ábrázolnak a Mikulással (volt itt Károly herceg, Michael Schumacher, a Spice girls(!) és a Slipknot(!!) is). Előttünk állt egy család. Dubaiból jöttek, dél-Afrikából, a kiccsávó meg most először látott havat életében...:) Bejutottunk a Mikuláshoz. Beszélgettünk vele: megkérdezte, hogy jó gyerekek voltunk-e és amikor kitérő választ adtunk, cinkosan ránk mosolygott. Jó fej az öreg! Mondtam neki, hogy majd találkozunk ötödikén este és elköszöntünk. Kint fel-alá ugráltunk örömünkben, hogy "TALÁLKOZTAM A MIKULÁSSAL! TALÁLKOZTAM A MIKULÁSSAL!" és meglepve vettük észre a magyar zászlóval hadonászó tévéseket - így lett egy fotó, amelyen a sarkkörön magyar zászlót lobogtatunk... Visszabuszoztunk Rovaniemibe. Kitaláltuk, hogy majd az egyetem kajáldájában ebédelünk, azonban mire odaértünk, a kajás részleg bezárt. Nosza, visszaballagtunk a városba és bementünk az egyik lokál útmutatását követve a MARMARIS PIZZA&KEBAB nevű intézménybe, ahol hárman megettünk egy családi pizzát, alig tíz ajró összköltséggel. Finom volt! Sétáltunk-fotóztunk egy kört Rovaniemi főutcáján. Itt van a világon a legészakibb McDonald's, de nem mentünk be - a meki az meki, akárhol is van a világon... Rövidesen buszra ültünk és hipp-hopp háromszáz kilométerrel arrébb kifolytunk a küszöb alatt, Ivalo buszpályaudvarán. Itt már várt ránk két furgon, ugyanis a hotelünk alig ötven kilométerre feküdt az IGEN messzi Ivalótól... Bezsúfolódtunk a két kocsiba és elindultunk. Rövidesen magunk mögött hagytuk a város (jóvanna, a többi településhez képest télleg az!) fényeit és belerobbantunk a lapp éjszakába. Indulás előtt megnéztük a hőmérőt a buszpályaudvaron: alig mutatott, csak mínusz tíz fokot... Pakolás közben felpislantva az égre, mintha zöldes fátyolfelhők borították volna az eget - rövid gondolkodás után leesett az állunk, ugyanis megdöbbenve vettük észre, hogy az NEM felhő, hanem maga az Aurora Bolearis, azaz a Sarki Fény, személyesen. Megkérdeztem Hanskit (ő volt a vezetőnk), hogy ugye jól tippeltünk, mire kissé már unottan legyintve válaszolt: "Aha. Folyton lehet látni..." Útra keltünk. A várostól húsz percre megálltunk egy kis tisztáson és kiszálltunk. Semmi, de tényleg semmi fényszennyezés nem zavarta a csillagnézést és a fantasztikusan tündöklő égbolton zöld füstként ragyogott a sarki fény... életre szóló élmény volt ez a tizenöt perc, amíg szótlanul gyönyörködtünk az égboltban. A Plejádok mind a hét csillagát láttam, szabad szemmel... Visszaültünk a buszba és elmentünk a szállásra. A falu neve Nellim, nagyjából tíz kilométerre az orosz határtól - az úton zötyögve Hanski elmondta, hogy ez az egyetlen út a környéken (leszámítva a kis erdeieket) és hogy egész a Jeges-tengerig vezet, úgyhogy ha sokáig megyünk rajta, útlevéllel akár fürödhetünk is egy nagyot a nulla fokos vízben.

Megérkeztünk, lepakoltunk. Teljesen igényes hely, jókora hőmérővel a bejárati ablakban (épp mínusz 15 fokot mutatott) és két épülettel. Régen iskola működött itt és valszeg irgalmatlan hely volt itt a kétszázötven lelkes falu összes gyereke számára... Nemsokára jött az öreg, hogy kész lesz a szauna alig fél óra múlva, úgyhogy menjünk. Mentünk. Hmmm... mondjuk úgy, hogy láttam már ennél átgondoltabb és jobban megtervezett szaunát is. Van ugye hat fala a szaunának, amiken ideális esetben nemhogy ablak nincs, de az ajtó is fából van és vastag. Nos, itt a lambéria hiányzott a felület felén és a kályha igazából hiába küzdött ereje szakadtáig a helyiség felfűtésén, hetvenöt foknál csak nem bírtuk feljebb tornázni a hőmérsékletet. Mindennek tetejébe a teljesítményéhes fiatalok folyamatosan locsolták a köveket, hogy szegény kályha még véletlenül se tudjon melegebbet csinálni. Szauna után visszaballagtunk a szobánkba és békésen nyugovóra tértünk. Másnap reggel reggeli közben megbeszéltük Hanskival a mai nap menetrendjét: első körben elmegyünk egy rénszarvasfarmra, majd meglátogatjuk a szovjet határt, majd kajálunk valamit (itt az öreg csak sokat mondóan mosolygott) és olyan három körül érünk vissza a szállásra. Tekintve, hogy tizenegykor indultunk a kelő Nappal, a program az egész világos intervallumot lefedte. Hanski vigyorogva mesélte, hogy Lappföld Magyarország méretű területén alig él húszezer ember, így mindenkire jut egy csomó Lappföld félmilliós rénszarvas-állományából. Lappföldön aranyat is bányásznak: mutatott egy három grammos aranytömböt, amit a slusszkulcs mellett őriz egy bőrleffentyűben. Piaci értéke kábé öt- és hétszáz ajró között mozog... Lappföld ugye baromi északon van. Ebből az jön, hogy a Nap későn kel és korán nyugszik, viszont közvetlenül nem pillantjuk meg sose; tehát folyamatosan alulról világítja meg a felhőket és ettől az embernek folyton olyan érzése van, hogy épp naplemente van... nézzétek meg a fotókat: nem hazudok. Bezsúfolódtunk Hanski ütött-kopott Toyota kisbuszába (a tulajdonos elmondása szerint kábé hatszázezer kilométer van benne, nagyrészt mínusz tíz fok alatti hőmérsékleten) és nekiindultunk. Az út keményre döngölt hó olyan műnullal, hogy bakancsban komoly mutatvány nem elesni rajta: ehhez képest Hanski szöges gumikkal olyan lazán ment nyolcvanat rajta, mintha tüköraszfalt húzódna a látóhatár széléig. Megkérdeztem, hogy hány fok van akkor, amikor TÉNYLEG hideg van. Nos, errefelé a mínusz negyven fok sem szokatlan, azonban az ennél alacsonyabb hőmérséklet már igencsak elképzelhetetlen a rendes emberek számára: példának okáért mínusz harminc fok alatt nem indulnak a hétköznapi autók, ugyanis a gumitömítések megfagynak és szabályosan eltörnek. Mínusz huszonöt alatt már például nem működnek az elemek: ebbe a problémába mi is belefutottunk amikor vígan fotóztunk a Mikulásnál, erre a csuttig feltöltött elemek egymás után adják meg magukat a hidegben. Lappföldi humor: "-Mit csinálsz nyáron, Olaf? -Hát pecázok meg dugunk az asszonnyal. -És télen? -Akkor nem pecázok..." No comment.

Szóval, elautóztunk a legközelebbi rénszarvasfarmig. Tavasszal, hajtásnál belehajtják a csordákat helikopterekkel, hómobilokkal meg kereplőkkel egy kör alakú karámba és a befogott állatokat tulajdonosok szerint osztják szét. Tavasszal, amikor a kis rénszarvasok világra jönnek, az anyukájuk után jelölik meg őket - egy rénszarvasból olyan ötven és hetven kiló közötti húsmennyiség jön. Apropos, ettem a múltkor rénszarvashúst. Nem rossz: krumplipürével meg áfonyalekvárral szervírozva határozottan finom! A rénszarvasfarm mellett egyébként egy igazi vágóhíd is működik - két hete éppen működött is és a nyomokat még mindig nem takarították el. Minek? Fertőzés? Mínusz húsz fokban? Az a baci, amelyik túléli ezt, megérdemel egy esélyt, nem?... Rénszarvasozás után elmentünk a határra. Az út melletti fákon kis sárga szalagok jelzik, hogy erre nem szabad menni, mert jönnek a szovjet határőrök és lesz ám nemulass... Sikeresen megjelöltem az orosz-finn határt itt Lappföldön is, majd egy csomó erdei úton autózva elmentünk a helyre, ahol enni fogunk. Hanski nem árult el semmi többet. Szóval, Lappföldön szerteszéjjel vannak ilyen kunyhók, ahol gyakorlatilag a Survival 1.0 szoftvert lehet futtatni. Nincs benne szauna, viszont van kályha tűzifával és pár dézsa. Ingyen vannak, a finn kormány tartja fenn ezeket a menedékhelyeket és aki odamegy, az megérdemli, hogy túléljen egy ilyenben. Egyébként errefelé a sífutás a legveszélyesebb sport, ugyanis minden évben egy csomó ember tűnik el az irgalmatlan pusztaságban. Éppen ezért van egy telefonszám (15400), amire az ember elküldi a Missä? (HOL?) stringet és válaszul megkapja a GPS koordinátáit. Marha jó dolog, azonban a parasztok által használt DNA szolgáltatóval nem működik. Hogy életet ment? Bocs. Nem kell DNA-s kártyát venni. Hanski mesélt egy sztorit, melyben egy tapasztalt, lappföldi öreg csóka motorosszánnal elveszett a vadonban. Kimerült az összes gázolajtartaléka és nem tudott mit tenni a hidegben. Otthon persze igencsak hiányolták az öreg Mikkót, így aztán hajtóvadászat indult a felkutatására. Három nap múltán találták meg helikopterrel, miközben éppen egy adag tűz mellett ásta be magát a hóba. Medkérdezték tőle otthon, hogy mi volt a legrosszabb, erre az öreg Mikko csak annyit mondott: "Hát amikor megtekertem az utolsó cigarettámat..." Hanski egy igazán festői helyre vitt minket, ahol bemutatott egy tízpontos tűzgyújtási gyakorlatot és kolbászt sütöttünk mínusz tizenöt fokban meg teát főztünk.(!) Ettünk-ittunk és végül, mikor fél egy körül sötétedni kezdett, visszaballagtunk a Toyotához. A mai program az erdőben véget ért - azonban a csökönyös liba csak nem akart felmenni az egyik behavazott emelkedőn, így kézzel toltuk fel a tetőre. Hanski közben folyamatosan biztatta szeme fényét: "Gyerünk már, édesem! Mi lesz?" Visszaautóztunk a faluba. Az egyik mellékutca végében leledzik a templom, amelyet húsz éve emeltek a falu lakói - csupa fából. Fotóztunk itt egy csomót, majd a késő esti csendben (~fél kettő) visszaautóztunk a szállásra. Itt logisztoriztunk egy kicsit, majd a többiek elmentek a helyi múzeumba művelődni: nekem túl megterhelő volt a nap és időközben túlontúl megfáradtam logisztorizás közben, így nyugovóra tértem. Este igazából semmi nem történt, csak dumáltunk a franciákkal arról, hogy mi történt Párizsban két-három hete. Nem értették, hogy ezen miért vannak így kiakadva az emberek: Franciaországban minden nap hatszáz autót gyújtanak fel(!) és ha ennél kevesebb eset történik, akkor minden rendben van. Hmmmm...

Másnap tíz körül felkeltünk. Kaja után Hanski kivitt minket Ivalóba a buszhoz. Felszálltunk rá és hipp-hopp másnap reggel, alig tizenhét óra múltán már le is folytunk a vonatról Helsinkiben. A visszaút egyébként sokkal gázosabb volt, ugyanis az interkom minden rohadt állomáson elmondta három nyelven, hogy jó utazást kíván és mindennek tetejébe egy mattrészeg muksó is beült a szemben lévő ülésre és a hátradöntött támla olyan testhelyzetben rögzítette, hogy ehhez a horkoláshoz képest egy felajzott kandisznó olyan csendes, mint egy brit lord az Anyakirálynő budoárjában. Minden itt volt: a magasfrekvenciás reszeléstől kezdve a mély hornyákolásig minden felbukkant - igazi, jelfeldolgozásbuzinak való feladat lenne elemezni a hangorkánt... No mindegy. Ezt a vonatutat is túléltük. Lappföld tetszik. Főleg az, hogy meleg, napsütötte a hely, barátságos az éghajlat és hogy nincsenek rénszarvasok. Ugyanis elrénszarvastesztelik őket. December 10., szombat Nincs tél Ez hihetetlen. Itt vagyunk Északon, Helsinkiben és NINCS HIDEG! Jelen pillanatban mínusz egy és nulla fok között mozog a nappali hőmérséklet, éjszaka talán ha egy fokkal van hidegebb. Hideget akarok! Az előrejelzés szerint meg még melegebb lesz a jövő héten... December 10., szombat Sulicucc Adatbányászatot tanulok, szerdán vizsga. Előadásra nem jártam, mert ugye finnül tartották, viszont a szlájdok meg a jegyzet angol, így elvileg az "individual study" nemes intézményével sikeresen abszolválni lehet a vizsgát. Őszintén szólva nem gondoltam szeptemberben, hogy ennyire húzós lesz a félév. Hallottam már beszámolókat, olvastam naplókat, de egyik se szólt ilyen mértékű tanulásról, mint amit mi toltunk. Gyakorlatilag egy kétállapotú Markov-lánccal leírható a működésünk: kirándultunk vagy tanultunk. Év közben is, keményen dolgoztunk. Na jó, nem nyafogok tovább: megyek tanulni. December 10., szombat D-moll toccata és fúga Üzenném Bach János Sebestyénnek, hogy menjen a francba. Ezt NEM BÍROM elég gyorsan eljátszani gitáron... December 11., vasárnap Krízis A finn nemzetbiztonsági minisztériumban krízis van. Nyúzott arcú finn ügynökök ülnek egy tölgyfa asztal körül Lappföld egyik földalatti bunkerében harminchat órás üléseken és a helyzet megoldásán fáradoznak.

A tét komoly. Beszivárgó egységek jelentették, hogy az elmaradó hideg időjárás miatt zavargások várhatók. Anarchoszindikalista elemek arra próbálják felhasználni a néptömegek télelmaradás miatti elégedetlenségét, hogy a kiotói egyezményt alá nem író Egyesült Államok ellen fordítsák Finnország teljes szárazföldi, vízi és légi haderejét. Már csak néhány napunk van. Az ügynökök izzadó homlokkal rágják szemüvegük szárát és megoldást vadásznak. Egyszer csak Mikko, az egyik legkipróbáltabb ügynök szólásra emelkedik és felvázol egy javaslatot: "Verjük át az embereket! A Finn Meteorológiai Hivatal honlapját ezrek látogatják naponta, árgus szemekkel figyelve, hogy mikor jön meg a tél, az igazi hideg idő... mi lenne, ha mindig azt látnák, hogy a jövő héten lesz csak igazán hideg?!" Az ügynökök felsóhajtanak, letörlik a gyöngyöző verejtéket a homlokukról. Mikko ismét megoldotta a helyzetet. ...és immáron három hete mindig a jövő héten jön meg a hideg idő, vessetek egy pillantást a Finn Meteorológiai Intézet honlapjára ( www.fmi.fi ). Még van időnk.. December 15., csütörtök Herr Toivonen Nála vizsgáztam tegnap adatbányászatból - eredmény egy hónap múlva. Hitetleneknek: Herr Toivonen neve olyan az adatbányászok körében, mint mondjuk Teller Ede az atombombabizniszben. Remélem, el tudja olvasni az írásom... December 17., szombat T-öt nap We're leaving together But still it's farewell And maybe we'll come back To earth, who can tell I guess there is no one to blame We're leaving ground Will things ever be the same again It's the final countdown... The final countdown December 18., vasárnap Igazi Finn Szauna(tm) Tegnap hivatalosak voltunk Anttiékhoz. Már jó előre tervezgettük ezt a pre-karácsonyi partit, hiszen Antti nagy vigyorogva mesélte, hogy náluk Igazi Finn Szauna van: nem olyan szar villanyos, mint mindenhol, hanem olyan, amit fával kell felfűteni. A tegnapi vizsga fáradalmaitól kissé bizsergősen ballagtunk ki a vasútállomásra, ahol

összefutottunk Thomasszal meg a többi kölökkel és felszálltunk a vonatra. A célállomáson Antti már ott várt minket. A dolog kutyasétáltatási alibinek is tökéletes volt, ugyanis ott ugatott a póráz végén egy Csekélyértelmű Szőrgombóc, aki a keresztségben a Bella nevet kapta és jelen pillanatban feltűnően érdeklődő pillantásokat vetett Antti lába mögül a vonatról leszálló, igen ronda emberekre. Útra keltünk és ballagtunk egy negyed órát Anttiék házáig. Odabent teljes őskáosz fogadott: tipikus legénylakás, háznyi méretben. Antti körbevezetett benne, megmutatta az obligát Offspring- és Tiktak-posztereket és a Fatüzelésű Szaunát. Csináltunk mindenféle jót, főztünk glögit (gyakóatilag forraltbor, csak épp a finnek túl hülyék ahhoz, hogy maguknak beletegyék a fahéjat meg a szegfűszeget és ezért előízesített glögit vesznek a boltban) és igazi Karéliai Sütit. Ettünk már ilyet Péterváron, de ez most sokkal jobb volt. Antti már délután begyújtotta a szauna kályháját, így rövidesen jött, hogy akár ki is lehet próbálni - nosza, rövidesen ott izzadtunk mindannyian a kályha körül. Okosok azt mondják, hogy a fás szauna más - igazuk van. Hatvanöt-hetven fok egy villanyos szaunában nagyjából annyit jelent, hogy az ember ücsörög és várja, hogy történjen valami - de nem, csak néha csordul le egy-egy izzadságcsepp az orráról. Fatüzelésűben viszont sokkal komolyabbnak érződik a dolog, pláne, ha ott van az a dolog, amivel pompás játékokat lehet játszani multiplayerben: a nyírfaág. Az fontos ugyanis. Állítólag serkenti a vérkeringést, ha az ember csapkodja magát vele (tisztára, mint a szerzetesek a Gyalogg-galoppban), de igazából közösségi értéke van a dolognak elsősorban: nem kellett hozzá sok idő, egymás hátát csapkodtuk vele. Az estében az volt a legfurcsább, hogy úgy beszélgettünk-ittunk Thomassal és Anttival, mintha nem öt nap lenne vissza finnországi utunkból. Egyszerűen nem vettünk róla tudomást - mindannyian tudtuk, de nem érdekelt senkit. Az este vége felé Antti mondott egy szívszorító tósztot és cserébe megköszöntünk mindent. Búcsúztunk, akárhogy is: Antti mindenkit átölelt és megígérték, hogy nyáron összehoznak egy kelet-európai interrélt. Ehm. Mindegy. Értitek. December 22., csütörtök „Everything that has a beginning has an end...” Készülődünk. Ma reggel átvittem Nikonak az edényeket, kanalakat, ilyesmiket - remélhetőleg jó szolgálatot tesznek Dórinak a következő félévben. Dóri ugyanis majd januárban jön, addig pedig egy ismerősénél pihenget a sok szépség. Aztán takarítottunk - már látszik a vége. Felsepertem, felmostunk, kiganéztük a fürdőszobát meg a vécét. Csak ebédelni álltunk meg.

Pontosan így képzelek egy könnyes búcsút Finnországtól. Thomas mindenesetre nagyon aranyos volt: még tegnapelőtt felhívott, hogy kedden volna-e kedvünk csinálni valami jót délután. Persze, hogy volt: elmentünk egy Molly Malone's nevű ír kocsmába, ahol forró csokit szürcsölgetve beszélgettünk a diplomáslét nehézségeiről. Mellékesen lett egy Science of sound című könyvem is, alig a bolti ár feléért: Thomas egy sráctól vette, aki kapta valami ismerősétől, aki szintén vette valakitől - tippre olyan hatodikhetedik tulajdonosa lehetek az amúgy tökéletes állapotú könyvnek... Tegnap karácsonyoztunk Báránykával: kaptam egy shakert, ő meg Jézus nyelvén az összes Sherlock Holmes-történetet, díszkiadásban. Holnap indul a repcsi, tízre kellene kiérni a repülőtérre. Dél után nem sokkal Koppenhágában leszünk, majd onnét egy másik géppel (újabb felszállás, király!!) Budapest. Már várom. Ami az isit illeti, úgy fest, hogy nagyjából-egészéből teljesítettünk: lett négy tárgyam, egymár biztosan megvan, a másik hármon még egy hónapig kotlanak Otaniemiben. Az akkreditáció az még jó pár kör lesz... Úgy tervezem, hogy ezt a blogot tördelve, kiegészítve és összefűzve felteszem a többi utazós napló közé ide: http://home.sch.bme.hu/~zsombor Most kissé hülyén érzem magam. Két hónappal ezelőtt annyira vártam ezt a pillanatot, hogy ihaj, de most, hogy itt van - leginkább maradnék... jó itt. Mindenestre csomó minden megváltozik, ha hazamegyünk, ettől is félek egy kicsit. De majd valamit csak kitalálunk. Hát, ez a napló se lett rövidebb hatvan-egynehány oldalnál. Sebaj. Aki idáig eljutott az olvasásban, vendégem egy üveg sörre. A Lapin Kulta az úgyis bejön mindenkinek… u.i.: nem igazán tudtam sehová se bepökni ezt a sztorit, ezért ide írom a végére. Thomasszal néztünk egyszer egy Conan O’Brian show-t, amiben Conan megkérte a világszerte élő nézőket, hogy küldjenek egy képeslapot, hadd lássák, hogy milyen szép helyek vannak a világon. Nos, a következő adásban Conan meglepve újságolta, hogy csak Finnországból kapott lapokat, vagy két-háromszázat. (Thomas itt röhögve mondta, hogy ismeri a srácot, aki szervezte a dolgot.) Aztán poénkodni kezdett azon, hogy a finnek miért néznek annyit tévét, meg hogy nincs ott semmi, csak rénszarvas stb. Nos, a harmadik adásban mutatott egy csomó felháborodott levelet: a finnek tiltakoztak. Nos, Conan kiengesztelte őket: a háttérben legördült egy finn zászló, felhangzott a nemzeti himnusz, majd megjelent egy svéd zászló, pirossal áthúzva és hatalmas betűk rajzolódtak ki: ”SWEDEN SUCKS!”