Nagyobb mozdulat (Kisregény)

A

Remsey Agnes

Nagyobb mozdulat (Kisregény)

Készült a Magyar Hitel Bank Művészeti Alapítvány és a Gödöllői Művésztelep Alapítvány támogatásával

Városi Múzeum, Gödöllő 1992

Kiadja a gödöllői Városi Múzeum Felelős kiadó: Varga Kálmán igazgató Lektor: Faludi Ildikó Példányszám: 1000 A borítón: Remseyné Frey Vilma: Rózsatő (P.akv. 59,5 x 34 cm) Készítette a Typovent Nyomda és Kiadó Kft., Gödöllő

Ahogy valamikor jámbor szerzetesek vagy krónikások jegyeztek fel eseményeket, epizódokat, talán azért, hogy a szüntelen változó idő sodrásában valami nyomuk maradjon, úgy vetem papírra én is, ami nekem jutott. Sem irodalmi érdemek szerzése, sem nyilvános publikálás nem indított erre. Csupán az a szándék, hogy emléket állítsak az élet egyik alig ismert arcának.

I. rész Fut a hullám...

Embereket ragadott meg a nagyobb mozdulat. Erőszakosan emelte ki őket saját falkájukból. Áthúzva terveiket, törölte vágyaikat, mert ha maradnak, sorsuk ugyanaz, mint a csoport, amelyben létrejöttek. És a világnak szüksége volt merőben más emberekre. Kiveszés előtt álltak nagy embercsoportok, és az ösztönük mélyén sokan tudták ezt. Sokan meg is mondták, különös, hieroglif nyelvükön, ezek voltak a művészek. Érzékeny műszerük világosan a felbomlás képét vibrálta szét a világba. Az emberiség ösztönös rettegésében az utolsó tartalékokhoz nyúlt. Azokhoz az elnyomott rétegekhez, akik idáig mindent csináltak, csak nem éltek, s kényszerű konzerváltságban őrizték erőiket. Azokhoz fordult, akik eddig kiszorultak a földi javakból: a tisztességből, a jólétből, az emberségességből. Ezt az őstartalékot dobta bele a játékba: a lenézett színes bőrűeket, a kihasznált proletárokat. És felajánlotta nekik azt, ami után évezredek óta hiába áhítoztak: az emberséget. Akkor ajánlotta fel, amikor már sehol sem volt meg, rájuk bízva a feladatot, hogy megállítsák a pusztulást. A naivak elfogadták a szerepet. Jóhiszeműek és mohók lévén, ideig-óráig ők voltak a gát, a sodró romlás útjában. Ám e rövid életű virágzásnak is tudatlanságuk volt a rugója, hiszen nem tudták, s diadaluk mámorában nem is törődtek avval, hogy a végzetes kór baktériumai ellen ők sem immúnisak. Ez volt a nagy színjáték, amelynek nem voltak nézői, csupán szereplői: az egész emberiség. Kezdődött a világháborúval és talán még sokkal régebben; senki sem látta a végét, senki se tudta hova vezet. Mintha az egész földgolyó besötétedett volna, hogy senki se lássa mi történik. És mialatt a régi vezetők törzse még arról is lemondott, hogy gyermekekben hagyja örökül tudását és kikristályosult tulajdonságait a jövő számára, és mindent ráhárított a tudatlanokra, egy másik fajta naiv ember is kezdett feltünedezni itt-ott, az emberek sokaságában. Ezek sem ismerték a helyzetet, amibe belecseppentek. Fogalmuk sem volt a magaslatról, amit az emberi faj már 7

előttük megmászott. Szédületesen értetlenek voltak az egész világkérdéssel szemben, akárcsak a csecsemők. De ösztöneikben semmi közük sem volt sem azokhoz akik buktak, sem azokhoz, akik emelkedtek. Sem külsejükben, sem származásukban nem volt semmi különös ismertetőjel, csak a vágyaikban. Ez volt az a törvény, ami kiválasztotta őket, és űzte, hajtotta előre, és kényszerítette, hogy minden poklokon át menni tudjanak tovább...

8

1. fejezet Ha nagy víz fölé leszáll az este, s az embert egyedül éri az éjszaka, akkor a magányosság és elhagyatottság mellé még egy harmadik érzés is járul, és új tartalommal tölti el egész mivoltát. Az előbbi kettő gyarlóságból ered, az utóbbi kiemeli önmagából, és polgárjogot ad neki a végtelenben. Az emberi szív mindenütt egyformán keresi hazáját, és a nagy vizek közelében mintha ráakadna. De nem minden óra alkalmas az ábrándozásra. Amikor Diána egyedül maradt a folyóparton, harmincegy éves volt. Nem ismerte ezt a tájat, még soha nem látta napvilágnál, nem tudta, kik a lakói és mit várhat tőlük. Nem tudta, melyik irányban vannak utcák, házak, emberek és melyik irányban a lakatlan alföldi pusztaság. Merre vezetnek árnyas fasorok, és vane legalább egy templomtorony, ami felmutat az égre. Csak a homály vette körül, és ahol a sötétségnek kissé fényesebb az arca, tudta, arra vezet valamerre a folyó, ez a hatalmas. És ahonnan ez hömpölyög, arrafelé magyarok laknak. Talán ez volt most számára a legfontosabb. Néhány perce, vagy talán egy órája is már, hogy egy piszkos teherszállító gőzös partra tette itt őket egy csomó limlommal, ami tartozéka az életnek. Mostantól kezdve ez a föld itt köröskörül, amit nem lát, nem ismer, ez lesz a lakóhelye. Ez a darabka föld, amelyért annyi vita folyik mostanában egy távoli ország béketárgyalásain. Egy olyan országban döntenek fölötte, ahol semmit sem tudnak róla és lakóiról. Tollal, papíron, emberi sorsokról. A természet mit sem tud erről, csend van a vízparton, végtelen csend. Alszik a város, valahol elmerülve az éjszakában. Riadt utcáira beosont a nyugalom, amit a folyó küldött. Feledni az elmúlt évek háborús borzalmait, a megszállás keserveit. A nappalok fojtott félelmei pihennek. Jót senki se vár. Pedig az éjszaka sötétjében dereng már a jövő parányi reménye. Ez az asszony tud róla. Egyedül virraszt az alvó táj felett. Gyermekei és a málhák, néhány bútordarab, eggyé váltak az éj9

szakával. Valahogy a tudomására jutott, hogy néhány nap múlva ez a föld újra gazdát cserél. Nagy szerencse, hogy ezt megtudta. Egy a sok közül, ami olyankor hullik az ember életébe, amikor már elveszne nélküle. Ezért van itt. Ezért hagyott el mindent. A másik várost, ahonnan jött, ahol gyermekkora paradicsomát feledte. Ezért szállt titokban hajóra az éjszaka köpenyébe rejtőzve. Gyermekeit és néhány ingóságát azért lopta át ide, erre a földre, mert néhány nap múlva ez a város, ez a szerencsés város újra magyar lesz. És minden ember a hazájában szeret élni és meghalni. Éveken át korbácsolta a háború változó balsorsa ez a vidéket, mintha csak így akarta volna letörlesztetni vele a jólét napjait. Ez volt az ország legzsírosabb földje. A vesztett háború a győztes szomszédoknak lökte ezt az éléstárat, és a magyarok idegenek lettek saját szülőföldjükön. Diána régi családi házukból menekült ide. Mindent otthagyott, csupán egy sejtésre, kósza üzenetre támaszkodva fölégette maga mögött a múltat, ezért a kétes holnapért. S ott a hajó titkos gyomrában, néhány óra alatt míg ideért, átélte mégegyszer azt a letűnt időt. Ahogy azok szokták, akik számadást váltanak a halállal. Oly erős volt az emlékek zuhatagja, hogy átrobajgott mindenen. A sivító hajókürtön, a gyerekek nyűgös panaszán, a nehéz, fojtó emberszagon, az éhségen. Szeszélyesen, látszólag minden rendszer nélkül kísértették egymást a múlt képei, de volt köztük egy, ahhoz mindig visszatért, mint kaptárába a méh. Egy kert volt az. Magas kőfallal körülvett kert. A város szívében, mégis külön világ, szigetnyi csend a zajban, egy kertnyi virágos éden a küzdelmes életforgatagban. Odabenn, rózsák és levendulabokrok között csodálatos, kanyargós utak vezettek. Violák illatoztak keskeny pásztákban, és a nyárvégi meleg estéken bágyadt balzsamszagotleheltek a tubarózsák. Épület is volt a kertben. Nagy tágas udvarház, két oldalszárnnyal. Kisebb kastélynak is beillett, s a négy évszak mindig új látvánnyal kedveskedett az ablakain. Ez volt az a kert, ahol gyermekkora álmai együtt bontottak 10

szirmot a kerti virágokkal. És ez volt az a kert, amelyért huszonévesen őneki kellett az árat lerónia. Nem arannyal, hanem a legdrágább könnyekkel, amit leány akkor sír csak, ha szerelem nélküli nászba töri sudár életét. Itt tapasztalta meg az ifjúság kápráztató gazdagságát, és azt is, hogy mindezt törölheti egy furcsa hatalom, amit hol végzetnek, hol gondviselésnek neveznek. Ez volt az a kert, amit most mégis, saját elhatározásából hagyott ott, prédára az ellenségnek. Önként adta fel édenét, hogy gyermekeivel magyar földön élhessen. De tudta, bárhová kerül, bármelyik sarkába az országnak, a platánfák susogását mindig onnan hallja majd. A cukorédes dinnyék, hamvas szilvák sehol olyan zamatosak nem lesznek, és a világ összes rózsái annak a kertnek rózsáitól kölcsönzik majd színüket és illatukat. Abban a kertben volt boldog, s ott volt boldogtalan. A kertről azután édesapja jutott eszébe. Az a magas, hallgatag óriás, aki nemcsak azért tűnt nagynak a szemében, mert le kellett biccentenie a fejét, ha belépett az ajtón, hanem, mert megingathatatlan nyugalmába úgy menekült, mint izzó vas a hóba. Mintha az egész kert azért lett volna, hogy az Ő tisztább törvénye valahol uralkodhasson. Az ő törvénye, amelynek el kellett menekülnie a világ elől, hogy fennmaradhasson. Ő volt a kert őrszelleme, s a kert az ő kezétől lett olyan csodálatos. Életeleme harc helyett a munka volt, és az embereknél jobban kedvelte az együgyű virágokat. Volt mellette egy fürge asszony, aki biztosította a család egyensúlyát, személyében és vagyonával egyaránt, és mindent elrendezett körülötte. Ragaszkodásuk egymás iránt sohasem szenvedett csorbát, életük mintája volt a biedermeier-kori családnak, szinte csúcsa, összfoglalata annak. Házasságuk legenda, a vissza nem térő múlt igaz legendája. Persze, emberi sors szenvedés nélkül elképzelhetetlen, s a szép és boldog keret náluk is megtelt vele, különösen az asszony oldalán. Diána anyjára emlékezett. Úgy látta őt, mint folyton őszülő asszonyt, aki örökké dajkákkal civódik, mert saját emlői kiapadtak. Az akkori anyák folyton szültek és temettek. Olyan nagy volt 11

a pusztító járványok hatalma, és olyan tehetetlen az orvostudomány. Az első fiúcska, a legjobban várt, nem élt soká. A második betöltötte a szülők sóvárgását, de hosszú életén szürke egyhangúság uralkodott. A harmadik fiú ellenállhatatlanul kedves és sziporkázó volt, a család megerjesztője, néha büszkesége, olykor szégyene. Görögtűz, amit hirtelen oltott ki a háború, és hamvából sem röppent fel főnixmadár. Álljunk meg egy pillanatra. Van a gyermekkornak egy bűvös kedvtelése, a szappanbuborék. Akik gyakran merülnek e tudományba, ismerik törvényeit. A legelső néha le is cseppen, nem tud kiformálódni, mert túl sűrű az oldat. A második már rendszerint sikerül, de színtelen. A harmadik színes, de kissé túlságosan is az, vásárias pompában. De a negyedik szépsége semmihez sem fogható. Olyan, mint a hajnalpírban fürdő aranygömb. Diána élete a családban, a szivárvány teljes pompájában ragyogott föl. Ami vágyak, akarások a szülőkben éltek, lecsapódtak a fiakban. Talán a személytelenné mosódott ölelések termik a nagy személyiségeket. A lányok között ő volt az első. Ő lett a család sarkköve, ő örökölte a család lelkét. Őreá szállott át a bibliai elsőszülöttség. A természet életét teljessé avató nagyobb mozdulat őrajta nyugodott meg, és mindaz a jó és mindaz a rossz, ami ehhez tartozik. Diánát már a külseje is megkülönböztette a többi asszonytól: szemöldökének ívelése a sirályé, s tekintete ismeretlen világból hozott üzenetet. Mélysége messzeség is lehetett, és a félig takart szemgolyók mintha mindig álmodnának. De tisztán viszonozta a pillantást és áthatóan, mint a penge. Szépsége nőies tökélyén mégis volt egy különleges pont. Rendkívüli határozottsággal állt őrt egész lénye fölött klasszikus orra. Mintha testének ragyogását ez kényszerítené kérlelhetetlen rendbe. E történetben azonban Diána külső szépségének alig lesz valami szerepe. 6 maga nemsok előnyt merített belőle, és élete ragyogása akkor fokozódott a legteljesebbé, amikor mindezekből az ajándékokból már semmi se volt. Két szemén kívül, melynek tiszta fényű lámpáit a halál lezárta ugyan, de fényüket még az sem tudta kioltani. 12

Itt égnek tollam hegyén és bevilágítják ezeket a lapokat és szembenéznek azokkal is, akik őt sohasem ismerték. Azon az éjszakán ez a szempár önmagával nézett farkasszemet. A hat éve tartó háború és még előbb a család vagyoni összeomlása, minden képességét próbára tette. Ez az éjszaka volt az első, ami kényszerű pontot tett mindarra, ami tíz év alatt történt. Most végre csend vette körül. Igaz, ez a csend a halálhoz volt hasonló, ami elválaszt mindentől, amit szeret. A kikötőben is eloltották a lámpát. A hajón még, zavaros összevisszaságban, közös volt a sorsa a többiekkel. Most már az is csak távolodó fénypont a ködben. Szeme mégis tapad hozzá. Mintha a húsából marna ki egy darabot. Zakatoló hangja már elakadt a távolságban. De hát mibe kapaszkodjon? Ugyanígy távolodik tőle minden, ami idáig valóság volt. És nincs hatalom, hogy belőle valamit visszaváltson. Itt fog várni, míg újra világosság dereng kelet felől. Gyermekei azzal az édes gondtalansággal alusszák álmukat ebben a végetnemérő éjszakában, mely otthonos bárhol, bármikor. Létüket e percben senki se tartja számon. Van ebben valami nagyon félelmes és nagyon nyugalmas. Diána is érzi ezt. Tenger félelmén és bánatán keresztülsüt valami furcsa érzés. Mintha valaki leoldozna most itt mindent róla: terheit, gondjait, emlékeit. Mintha a veszteségnél jóval nagyobb volna a nyeresége. Megmagyarázhatatlan ez éppen most, amikor csak a kétségbeesés lenne természetes. És mégis. Ez az érzés szinte már örömnek mondható, de ha annak nem is, várakozásnak. S e várakozásba, mégis belefeszül a múlt. Mintha vizsgáznia kellene belőle, de a vizsgán önmaga írja magának az osztályzatot. A válságos órák mindenhol megtermik az őszinteséget. Lehet sorsszerűséget látni abban, hogy a szülők egyik napról a másikra tönkrementek, lehet jellemükben keresni az okokat, de mindez nem enyhíti a nehéz helyzetet, amibe Diána és testvérei jutottak. Mikor nyilvános árverésen dobraverték mindenüket, ez akkoriban nemcsak a szegénységet és a család szertehullását jelentette. Ez egyenlő volt a társadalmi megsemmisüléssel. S éppen akkor, 13

amikor a felserdült gyerekek a számyrabocsátás idejét élték. Diána ebben az összeomlásban vőlegényét is elveszítette, akit pedig forrón szeretett. S hogy ezt a veszteséget akkor mégse fogta fel olyan tragikusan, mint az természetes lett volna, egy különös körülményben keresendő. A korszellem, párhuzamosan Diána sorsával, átlapozott a következő fejezetbe. Anyja házasságát a biedermeier-kor tette teljessé, a polgári törvények harmóniája. Nászi ruháját Párizs tcrmette, ugyanaz a Párizs, amely óriási katlan volt már akkor. Fortyogva főtt benne Európa múltja és összes termése. Habja minduntalan felvetett egy-egy új nevet, s ezek az új nevek ütköző köveivé váltak a csipkékbe burkolt polgári világnak, amelyeken pozdorjává váltak eszméi, erkölcsei. A világszellem küzdelmeinek útját szemlélteti az óriási képcsarnok, amit a századforduló művészei hagytak az utókorra. Az impresszionisták ecseteivel még habos csipkéket pingál Manet, Monet és Renoir. De a szépség már lekopik Lautrec éji pillangóinak arcáról. Feni a baltát Gauguin, amellyel rásújt a szenvelgő Európa ízlésvilágára. Van Gogh-ban már óriási örvény a világ és maga is beleszédül, Picasso pedig felöklendezi az alkotóelemeire bomlott hullát. Azután megjelennek a kísértetlátók, szellemidézők, álomfejtők, hogy elsirassák a nagy halottat. Chagall, Gulácsy, Braque közülük való. S a kiüresedett világ kisepert utcáin, szélsebesen fut végig a mondatvégi felkiáltójel: Chirico kislánya. A nagy színjáték, amit a festők ecsetjeikkel vívtak, rég túlnőtt már a gyönyörködtető festészet határain. A világszellem nagy vajúdását jelezte, s a katasztrófát, ami akkor már a küszöbön volt. De hányan jutottak el odáig, hogy értsék őket? Még azok sem, akik műveltségüknél fogva hivatottak lettek volna erre. Az a város pedig, ahol Diána nevelkedett, egyike volt a leglustábbaknak. Lassan baktatott a korszellem Magyarország felé, s még lassúbb volt az ütem, odalent Bácskában. A nagy jólét és a verhetetlen bácskai virtus nehezen vette tudomásul, hogy Európa levegőjében valami megváltozott. Mégis, Diána környezetében is akadt valaki, aki az erjedés csíráit elültette. A jelszó a női egyenjogúság volt. Egy csúnya 14

lány hozta a szépnek, egy bácskai orvos lánya, aki Párizsban nevelkedett. Teleszívta magát új fogalmakkal, és Diánában fogékony közönségre talált. S ha két leány, aki társadalmi helyzeténél fogva hangadó egy kisvárosban, felröppent valami új divatot, az aztán futótűzként terjed el. Amikor Berta hazajött Párizsból, forradalmasították ketten az egész várost. És Diána boldogan tapasztalta, hogy az anyagi csőd csak az idős polgárok szemében szállította le az ő értékét. A fiatalok ettől kezdve még jobban versengtek barátságáért, sőt néha a kezéért is. így akkor alig sírt könnyet eljegyzése felbomlásáért. Könnyedén adta vissza a gyűrűt, amit egy gazdag lány kezére húzott a daliás katonatiszt, és egy szegény lány, azoknak az időknek a szokása szerint, már nem viselhetett. Végzet vagy gondviselés választotta el őket egymástól? Csak most jutott eszébe ezen töprengeni. Azóta a herkulesi munkát elvégezte a háború. A régi világ és annak egész törvényrendszere romokban hevert. A vér és pusztulás megtanította az embereket, hogy kicsinyítőszemüvegen át szemléljék a rémségeket, hogy súlyukat el tudják viselni. Ezen a szemüvegen át olyan nevetségessé törpültek azok az akadályok, amelyek őket egymástól elválasztotta. Csak most jutott eszébe Diánának ezen töprengenie. Most érezte először, hogy azt a neki teremtett szívet talán mégis, talán minden áron meg kellett volna tartania. A háború láttamozta a valódi értékeket. Jaj, de kevés bírta ki ezt a rostát! Diána házassága sem. Pedig eleinte másképp volt. Sok szál fűzte őket egymáshoz. Szinte szívesen nyújtotta kezét annak a férfiúnak, akit számára a modem társaság termett. Az újságíróügyvéd sokoldalúsága elkápráztatta. Őtőle kapta azokat a könyveket, melyek később élete vezérfonalát jelentették. Tőle értesült a művészetek jelentőségéről a modem világban, az irodalom eszmeáramlatairól, az új filozófiákról. A századforduló világformáló forrongásairól. Mindent odaömlesztett Diána ölébe, amire éhes szelleme áhítozott. Bevezette abba a baráti körbe, ahol már nem volt súlya a régi konvencióknak, és ahol Diánának sok csodálója akadt: nemcsak szépségéért, de még inkább haladó gondolkodása miatt. Minderre ráadásul adta vagyonát és személyében 15

egy felfelé ívelő karriert. S hogy ennyi kincs között Diána markából mégis hiányzott az arany igazi csengése? Naiv leány létére honnan is tudta volna, hogy az emberek között olyan sokféle lehetséges. Van olyan is, mint a kakukkmadár. Hozza csőrében a jövőt, csak éppen más költse ki, mert az ő élete csupa könnyed szálldosás. Diána ma éjjel, a hajóköteleken ülve s régi életének színhelyétől távolodva, mérlegre tette a két férfit, akihez valaha köze volt. Szinte örült, amikor végre tülkölt a hajó és kiszállhattak. Az önvád helyett a jelen félelmei lepték meg újra, és elűzték a műit fantomjait. Most itt áll a parton, s úgy hiszi, a hajó magával vitte a múltat. S vigye is! A jelen teljes embert igényel. Talán sikerült a hajón hagynia kísérteteit. Az utolsó zöld sugár éppen most merült bele a távolságba. Gyermekei néhány lépésre innen alszanak, a csillagtalan ég alatt. A felettük sűrűsödő homály bármelyik percben esőcseppekbe formálódhat, de ezt se bánja. Hadd mossa le róluk a hajóút piszkát, hadd verje tisztára homlokukat, hadd vágja el a zivatar teljesen a tegnapot, a mától! De az ég nem küldött enyhülést Diána szívére, nem ontotta helyette könnyeit. Még nem volt kész a számadással. Gyermekei arcát fürkészte a sötétben. Néha föl-föl nyüszített valamelyik, hisz nem jutott jobb fekhely nekik a küszöbre lökött kutyánál; de a serdülőkor rugalmassága s a fáradtság erősebb a kényelmetlenségnél. A nyári éjszaka hatalmas lélegzete kibővítette az övékét, s megtoldotta saját fenséges nyugalmával. Ez a harmattól nedves négy drága fej volt a négy megrendíthetetlen oszlop, amelyen a jelen pillanatban Diána élete nyugodott. Valamit tisztáznia kellett. Ha elmúlik ez az éjszaka, sohase jő vissza többé az alkalom. Akkor marad egy zavaros pont, és azon kisiklik a jövő minden őszinte törekvése. Vágyott a biztonságra, és ha már minden ellene szól körülötte, legalább egy helyen érezzen rendet és határozottságot: önmagában. Most, hogy a sötétség mindent betakar itt ezen az idegen tájon, egy éjszaka hosszat sehova sem tartozik. Senki se tartja számon, 16

olyan szabad, mint a pályájáról kitért üstökös. Senki se tudja, honnan jő, hová tart és megjelenése mit jelent. Egy éjszaka hosszra kilép az emberi sorsból. Megmagyarázhatatlan sejtések feszítik a szívét. Mintha valamit látna, amit idáig nem látott, mintha valamit értene, amit idáig nem értett. Furcsa, hogy még a gyermekeihez való viszonya is mérlegre kerül. Ez az éjszaka számon kéri tőle a gyermekek fogantatását. A legidősebb kékszemű. Most kezdi tudni, hogy leány. Szépségének lámpása nemsokára kigyullad. A fiú is elérte már a kamaszkor határát, de simulékonyabb, szelídebb a leánynál. Csak a harmadik hasonlít anyjára, az ő meleg barna szemeit viseli és tekintetének mélységeit. A legkisebb még csak kemény rügy az élet fáján. Egy leány és három fiú - s mind az övé. Jók, mert nevelhetők. S ő hajlítja is őket. Féktelenségüket nem egyszer korbáccsal szelídíti. Most úgy hiszi, sokszor kegyetlen is hozzájuk. Most úgy látja, hogy ha annak a másiknak gyermekei volnának, többet megengedne nekik. Akkor dédelgetné is őket, ölelné, csókolná, mint más asszonyok. Ha az ő ölelése is egy igaz szerelem tüzében égett volna tisztává, akkor nem érezné azt, hogy minden ölelés, csók tisztátalan. Pedig gyermekeit tisztának akarja tudni. Ezért nem engedi őket közel magához, ezért irtja belőlük következetesen mindazt, amit a párjában sem szívlel: a léhaságot, könnyelműséget, dorbézolást. Nem könnyű a meglévő természeten változtatni, de Diána tudta, hogy még érett korban is vannak pálfordulások. Emberekre gondolt, akik éppen az ő befolyására mentek át nem remélt metamorfózison. Hányszor sorakoztatta őket maga mellé, amikor arra a fájó valóságra ébredt, hogy minden értékes képessége éppen csak a férjére hatástalan. És voltak kevés számban olyanok is, akik őt magát nevelték. Jóleső volt rájuk emlékezni. Két arc bukkant fel az évek távolából. Az első a rajztanáré, ő vezette be a színek és vonalak rejtélyes világába. Kivételes tájékozottsága volt az a híd, melyen korok és országok felé indulhatott a megismerésben. Őtőle értesült a hazai törekvésekről, az ország művésztelepeinek működéséről. És emlékezett egy másik arcra is. Szúrós szemek és magas termet tar17

tozott hozzá és sok-sok különös óra emléke. Filozófus volt. Ide menekült, erre az álmatag tájra, hogy mint valami remete, életművét zavartalanul létrehozhassa. Berta barátnőjével együtt, Diána néha részt vehetett felolvasásokon, és a két csitri lányt büszkeség töltötte el amiatt, hogy első kézből nyerhették a tanítást. Diána sokszor hallott még róla azután is, amikor már elhagyta az országot. A szellem birodalmában nincsenek országhatárok, és minden termés közös kincs, minél többen merítenek belőle, annál nagyobbra növekszik. Ez eseménytelen magyar tájon született hát valami, ami azóta belekerült az európai gondolkodás serpenyőjébe, és súlyával megnövelte a világ bölcsességét. Egy-egy gondolatfoszlány ide is elkísérte, és itt a magány legfenekén, amikor szüksége volt rá, kihajtott. Szívével kereste azt az ismeretlen negyedik dimenziót, ami mint magasabb matematika, megoldást rejteget az alacsonyabb szinten megoldhatatlan kérdésekre. Az éjszaka végtelenül csendes volt. Pára lepte be a tereket, a holdat és a csillagokat. A túlparti erdők ősi nagyságukban csak sötét foltoknak tűntek és hallgattak. De egyszer még beszélni fognak. Az erdők, a szüntelenül hömpölygő folyam, az éjbe merült szigetek s a fehér föveny a partokon. Minden messzeség, amelyeknek titkait most teljessé teszi a sötétség. Minden titok, ami most együtt van ebben az éjszakában, megnyilatkozik. Ma azonban még csak a csend felel. Pedig mennyi kérdése lenne még! Testvéreit kutatja a meszszeség mélyén. Arra fordul, ahonnan jő a nagy folyam. Talán hátára írták üzenetüket. Öt teljes éve, hogy nem látta őket, kettő, hogy hírt se hallott felőlük. Egy köteg levélre gondol, Villy leveleire, amit még ide is elhozott magával, pedig százszor is megszűrte a málha minden darabját. Ne legyen semmi felesleges teher. De Villy levelei egy darabka múltat őriztek, ami nem fog viszszajönni, soha többé. Nem is az ő múltját, mégcsak nem is Villyét, a testvérhúgáét. Hanem egy elsüllyedt Atlantisz-világot, ahol emberek éltek, szerettek, alkottak. S ami azóta elmerült. 18

II. fejezet Benn az ország szívében, a főváros peremén túl, dús sötétzöld tölgyerdők zúgnak. Nem hasonlítanak a dunaparti ősvadon növényzetéhez. A tölgyerdők mások. A süppedő avarból lila harangvirágok csengettyűznek nyáron, s télen sárga fagyöngy hullik a hóra. Ősszel arany- és bronzpénzzel csörömpölnek az egymást karoló fák és cserjék. És tavasszal? Az emberi tavasz erdője ez. Szerelmes álmokat takar, gondosan. Elrejti, mint avar alá az ibolyát. Ez az erdő azonban, még mielőtt rejtekeibe szabad utat adott volna a városka lakóinak, előbb a festőké volt. A festők furcsa náció az emberek földjén, mindig ott jelennek meg, ahol később valami történni fog. Hogy csak a szimatuk jó, vagy éppen az a szerepük, hogy céltalannak látszó pepecseléssel arra tereljék a világ figyelmét, amerre az útirány éppen aktuális, - ki tudná eldönteni? Sorsuk kicsit a bohóccal, kicsit a prófétával rokon. Nagy dolgokat tudnak, és bőbeszédűen szórják maguk körül mondanivalójukat képes beszédükkel, de senki se veszi őket komolyan. Senki se hisz telemázolt vásznaiknak, telefirkált papírjaiknak. Mindez a világ szemében komolytalan. De amikor a világ az igazi nagy fordulókhoz ér, mikor megnyílnak alatta az olyan mélységek, mint a világháború, akkor mindig kiderül, hogy a válságos helyeken, a handabandázó festő már ott járt, és megelőzte. Ki vette komolyan a vörös bolondot, amíg élt és alkotott? Féleszű volt kétségtelen, hiszen saját fülét metélte bele a festékbe, hogy végre megértsék. S ki hitt neki? Ki hitte el, hogy sustorgó örvénnyé vált a világ? Van Gogh-ot elnyelte az örvény, s mondták, úgy kell annak, aki bolond. De az örvény hamarosan visszaadta őt, dicsfénnyel a homlokán, s új táplálékot keresett magának. Hatalmas étvággyal nyelte magába emberek ezreit, százezreit. A világháború örvényében elmerült, visszavonhatatlanul, Európa. 19

A vörös bolonddal egyidőben, még más bolondok is éltek. Soha még annyi nem volt belőlük világszerte, mint azokban az években, a világháború előestéjén. Festőtársaságok, művésztelepek keletkeztek, látszólag egyéni szeszélyből itt is, ott is. Később sokkal nagyobb ráfordítással sem fogant meg emberi akarat ilyen könnyen s ilyen gyökeresen. Ez a néhány évtized a festőké volt Európában. Mondják, hogy a bomlás fiai ők, s mondják, hogy új világ erjesztői. Ez a kettő egy és ugyanaz. A gödöllői szelíd avaron nem jártak akkora géniuszok, mint a világ szívében, Páris utcáin. Szerepük is sokkal szelídebb volt, mint azoké. A festők, akik itt gyülekeztek, megelégedtek a szecesszióval. Hogy mi is a szecesszió Szó szerint: szakítás a régivel. Kivonulás mindabból, ami nem akar változni, ami megrögzötten tartja magát, holott ideje lejárt. Demonstráció a jövő érdekében, de még nem a jövő. Menekülés a régi rend merevségéből, nem ismerve az újat. Már nem a régi, s még nem az új. Ilyen állapot nem tartható fenn sokáig, éppen ezért a szecessziók ideje mindig rövid. Az élet nem tűri meg sokáig az elkülönüléseket, mert az újításra mindenkinek szüksége van. Mihelyt az egész felszívja a részek vívmányait, a részek visszahullanak az egészbe, mert csak a teljesség örök. így volt ez ővelük is. Szükség volt a kovászra, hogy új kenyér sülhessen a világ asztalára, s a gödöllői erdő ölén is erjedtek olyan lelkek, akikből kitelik majd a világ kovásza. Szükségesek voltak, szerepük gyönyörű, de amikor megsült a kenyér, ki tálaltat magának kovászt vacsorára? így ők is eltűntek a gödöllői erdőből, nyomtalanul. Furcsa életük bizarr szilánkjai Villy leveleiben továbbélnek, és mi, akik utánuk jöttünk, a fejünk csóváljuk. Hát így volt? Hát ilyen is volt valamikor? Diána számára nővérei, Villy és Rózsa fedezték fel ezt a világot. ő k indultak el otthonuk romjai közül szerencsét próbálni, és sok leány akkoriban még álmodni se mert volna akkora önállóságról, ami nekik jutott. Amikor a két délvidékről rekrutált lány megérkezett Gödöllőre, ott még a kezdés, a szervezkedés állapotában volt minden. Örömmel fogadtak bárkit, aki részt tudott venni a vállalkozásban. A 20

művésztelep a magas művészetek mellékhajtásainak is termőtalaja lett, s az iparművészethez kellettek a munkáskezek. Egyesek a tervezésben, mások a kivitelezésben vagy szervezésben találtak munkakört maguknak. A szőnyegszövő műhelyben dolgozó szövőlányokat a község adta, s így meg volt az első közös felület, ami összekapcsolta a városkát a művészekkel. Kezdetben Villy és Rózsa is egyszerűen csak szövőnők voltak. Lakásuk és élelmük kitelt belőle. És az öltözködésük is csodálatos módon megoldódott. Ennek a művésztelepnek nem voltak írott alapszabályai. De volt egy merész újításuk: asszonyaikat új ruhákba öltöztették. Bárhol születik valami új a nap alatt, az merészen mindig új formába öltözik. Rózsa és Villy oly örömmel üdvözölték ezeket az új ruhákat, mintha régi nehézkes öltözetükkel együtt ledobták volna magukról a múltat is. Soha többé nem vették elő a ládafiából a halcsontos miedereket, a fullasztó bársonyderekat, s a súlyos, sokráncú szoknyákat. Elenyésztek a hervadt fodrokkal, elsárgult csipkékkel együtt. S a régi cipőket is levetették, a hoszszúcsőrű fekete katlanokat, melyekbe úgy gombolták, gyömöszölték bele dagadt lábaikat, mint valami spanyolcsizmába. Könnyű, gyorsröptű saruk itt simultak először a női lábfejekre, s a nők könnyen hitték el azt is, hogy lábaikon nincs semmi szégyellnivaló. Testük, melynek ifjú tökélyét elnyomorították a régi páncélfűzők, most a szellős, bő ingruhák alatt, eredeti valóságukra formálódott vissza. Madárfészket imitáló malomkerék-kalapok se vitték el kevés pénzüket tavaszonként, mert az emberiségnek e kicsinyke szigetén hajadonfővel jártak a lányok, és az itt párjukat kereső férfiak inkább gyönyörködtek tiszta homlokukban, és csillogó szemeikből azt igyekeztek kiolvasni, hogy képesek-e heroikus áldozatokra egy igazabb életért. Nem ez volt az egyetlen művésztelep akkoriban Európában. De talán páratlan volt olyan tekintetben, hogy nem állt meg a művészet korlátainál. Nem csupán művésztelep volt a gödöllői, hanem sokkal inkább olyan emberi közösség, amelyik a jövő útjait kutatta. Ezek közül csupáncsak az egyik a művészeté. A kortársak közül sokan vádolták Aladárt, és még többen halála után, hogy nem is festő volt, hanem erkölcscsináló, de ő nem 21

törődött a gánccsal, mert tudta, mit akar. Egyike volt azoknak, akiket sorsa állít egy bizonyos helyre és előzőleg alkalmassá is gyúrja a szerepre. Aladár volt a gödöllői művésztelep megszervezője, a magyar szecesszió alapzata, és hogy azzá lehessen, saját életében is meg kellett élnie az elszakadást. Milyen nehéz csak egyetlen ferde irányt is törölni életünkből. Házastársak sokszor életfogytiglan viaskodnak egy-egy gyermekkori szokásuk érvényesítéséért. Elvetni, újjal felcserélni minden, minden körülményt - ez nem egyszer, meghaladja az emberi erőket. És emellett még arra is maradjon ideje, hogy valami újat hozzon létre a régi helyébe: mindennek nála gyorsan kellett megtörténnie! Alig volt mindehhez két évtizede. Mint fenyegető felhő már ott jóslott a jövőben a világháborúTizenhét éves korában kérdezte meg Aladárt a sorsa, hogy az életet választja-e vagy a halált. Nem volt tétovázásra idő. Vagy új életet rendez be magának, vagy elpusztul, elsorvad a régiben. Aladár az életet választotta, és elindult azon az úton, melyen járnia kellett, hogy másokat is vezetni tudjon. Sorsa kicsiben az akkori világot formázta. Az is válaszút elé volt állítva, de úgy tűnt, hogy e próbán a világ a halált választotta, és csökönyösen bukni akart, egyenesen a saját maga ásta verembe. Ott pedig, ahol a művésznek az a sorsa, hogy a világ ellen vívjon párharcot, ott a magányos ember el is bukhat a küzdelemben, még akkor is, ha nála a jövendő kulcsa. Huszonöt, harminc művész mégis több, mint egyetlen magányos! Ahol ennyi ember közösen kezd valamit, ott azért mások is megállnak, ha másért nem, hát kíváncsiságból. Ott érvényesül a stafétafutás törvénye. Ha az egyik kidől, hát ott a másik, a többi, hogy vigye a szent lángot tovább. Aladár nevelte munkatársait, és ez a nevelés életfogytiglani jel volt rajtuk, és még azon túl is, gyermekeiken. Aladár életerejét halálos ágyán nem a divatos ateista, anarchista, nihilista filozófiák adták vissza, és nem is a megáporodott polgári életszabályok. Volt bátorsága kiönteni a gyógyszereket, amelyeket apja, az orvosprofesszor nyújtott neki, de a tapasztalat azt mutatta, hogy a gyógyulását nem tudják biztosítani. És volt 22

erős akarata visszaküldeni a megfőzött ételt, még akkor is, ha az édesanyja tette elé, mert a nehéz, polgári koszt egészségét még jobban aláásta. Más utak nyíltak meg e kor gyermeke előtt, merőben mások, mint elődeiké, és nemcsak a művészetben. S aki végveszélyben volt, hamar ráakadt ezekre. A haldokló Európa és a haldokló Aladár. Merészen nyúlt azok után a tanok után, melyek testnek, léleknek újjászületést ígértek. így fogadta el azt az életelvet, amit azóta már az egész világon megismertek, hogy a nyers gyümölcsök, vetemények élvezete több erőt ad a testnek, mint a rafinált tészták és nehéz húsételek. Akkor azonban még nem tudtak szinte semmit a vitaminokról, így a beteg fiúnak egy egész társadalom berögzött szokásaival kellett megküzdenie. Aladár élni akart, és gyógyulásával nemcsak szüleinek bizonyította be, hogy a húsételek egyeduralma lealkonyult. Tiszta vért az erekbe! Ez volt a vegetárius mozgalom lobogójára írva és Európa-szerte sokan gyülekeztek e lobogó alá. Elsőnek lenni nagy és nehéz hivatás. És Aladár hivatása rászállt azokra, akik őt követték. Mert nehéz új vért kényszeríteni az erekbe, de még ennél is nehezebb új embertípust teremteni a régi hibákkal terhelt emberekből, és velük együtt megszülni az új hétköznapokat. Aladár mestere lett az élet apró dolgainak. A hétköznapok kötelességeit emelte ünnepi rangra. A kicsi ügyek szeretetére nevelte környezetét. Mindegy, hogy mi a munkád - vallotta - , hogy a dómot fested ki freskókkal, vagy egyszerűen csak a szennyes ruhát súrolod. Az a kérdés, bele tudod-e adni a szívedet? Mert ha nem, akkor csak a sötétséget szaporítod magad körül. Ha igen, akkor pedig a fényt, és az mindenütt mérhetetlenül szükséges. Ő megértette a jövő énekét. A hétköznapok századába fordult a világ. Nemcsak a nagy szavak, pózok, a hintón járó pompa évadja járt le, hanem az egy alkalomra való lelkes felbuzdulásoké is. Sok függött attól, ki milyen tartalmat tud tölteni az élet kicsi, szürke dolgaiba. Közelgett a háború, ahol már hősök se lesznek, csak tömegsírok, de Aladár erről a holnapról még nem tudott, ó még hitt az emberi faj emberiességében. Aladár nem volt látnók, csak egy jószándékú nevelő, és nemes munkájához felhasznált

23

minden eszközt, amit kora a rendelkezésére bocsátott. Mert hitt a jövőben. Párisban akkoriban apadt el a gyermekáldás. Nagy világdivat lett a meddőség, az emancipált nők nem akartak szülni többet. A szellemi centrumok új nőt alakítottak ki, egy absztrakt asszonyt, aki viszont férfiatlanná enerválta a másik nemet. Nem csak az volt a veszély, hogy a városok kiapadnak, hanem az is, hogy az állandóan városok felé áramló vidék lassan áthasonul erre a mintára. Amikor Aladár megházasodott, tilalomfát ültetett annak a haladásnak, amely elvesztette tájékozódó képességét, és a trónra emelt enyészet mellé nőül adta a terméketlenséget. Ő szemébe röhögött ennek a királyi párnak, és feleségül vett egy olyan asszonyt, akit mintha Michelangelo mintázott volna a világra: Ilkát. Házasságukból öt gyönyörű gyermek született, akik mind hosszú életvonalat hordtak tenyerükben. Csak a hatodik szállott korai sírba, de az akkori időkben alig volt család, ahol ne laktak volna ilyen angyalok, oly nagy volt a gyermekhalandóság, és oly kezdetleges az orvostudomány. Ilka nem tudta megérteni a halált. Mikor kicsi lánya, Kinga meghalt, maga is közeljárt hozzá, hogy kövesse. Az öt másik eleven se tudta talpra állítani. Szükségessé vált, hogy valaki pótolja. A kolónia tagjai felváltva jöttek, hogy feladatait ellássák a családban. Ekkoriban került önkéntes dadaságba Villy is. És akkoriban írta Dianának, a sok, lelkeshangú levelet e bibliai családról, vagy az újszerű életről, amit a kolóniában tapasztalt. Drága Diankám! így kezdődött valamennyi, s az amelyikre most gondolt, így folytatódott: ... minden este más lány mentesíti Ilkát az anyai terhektől. Ma én vagyok a soros. Éjfél van. Itt ülök a nagy ebédlőben. Az asztal, a szekrények, de legfőképpen a szőnyegek, - mind Aladár tervei. Ezek a bútorok egyszerű puhafából vannak, barnára pácolva, alacsonyabbak és kisebbek, mint a mieink otthon, és díszük csupán egy kevés faragás. Az asztalon, ágyon kalotaszegi varrottasok. Te túl egyszerűnek találnád, de itt minden az egyszerűségre törekszik. 24

A gyermekek alszanak. A legkisebb próbára tette türelmemet. Néha hajnalig talpalunk mellette, de ma mégis hagyott egy kis időt nekem az írásra. Rád gondolok. Te most épp így virrasztasz gyermekeid körében, mert Te is csak éjjel érsz rá szellemi életet élni. Igaz! Te nagyobb fegyelmet tudsz tartani köztük. Ezek a gyerekek itt hozzá vannak szokva a teljes szabadsághoz. Mit szólna ehhez a mi papánk és mamánk? Képzeld, a minap is mi történt! Ünnepi ebéd volt, a minisztérium küldötteit várta az egész kolónia. Tőlük függ a jövő évi költségvetés. Hát ülünk az ünnepi asztalnál, fönt a vendégek, lejjebb a gyerekek. A legidősebb nem szereti a paradicsomlevest és az egészet kikanalazta a fehér abroszra. S az apja még el sem pirult, meg se szidta érte. Csak ült az asztalfőn, az ö szokott szelíd mosolyával, és a riadt vendégeknek azt kezdte magyarázni, hogy a gyerekek ösztöne még romlatlan, nem szabad megtörni polgári konvenciók kedvéért. Ok érzik, mi kell nekik, és mint az állatok, kiválogatják maguknak a szükséges étrendet. De vajon a gyerekek ösztöne valóban olyan csalhatatlan-e, ahogy Aladár azt föltételezi? Az biztos, hogy itt szinte minden őértük történik. Most tél van, több a baj velük, mert sokat vannak a szobában. Bezzeg nyáron, még az éjszakát is a szabadban töltik! Te is berendezhetnél egy olyan nyári alvóhelyet, mint amilyet Aladár épített itt a családjának. Hosszú bódé ez, a kert legszebb részén, és az egyik oldala teljesen nyitott. A szellő szabadon jár ki-be, s végigsimogatja az alvó arcokat. Ébredés után mezítláb szaladgálnak a harmatos fűben és tornáznak. Most tél van, és ha majd leesik a hó és tündérkertté varázsolja az erdőt, akkor megindul újra a sport. Svédországból hosszú síléceket hozatott Aladár. Ott a sí közlekedési eszköz, itt kellemes téli mulatság. Képzeld el, mikor majd kivonul a kolónia aprajanagyja ezeken a léceken! Micsoda látványosság lesz a helyi lakosságnak. Úgyis állandó cirkusz-számba vesznek minket. Azt mondják rólunk, hogy maskarában járunk, s a férfiak Mikulások. Hát még ha ott bukdácsolunk majd a hóban - mert Aladár a nőket is be akarja vonni a túrákba. Eleinte csak holdfényes es25

téken merünk majd kimenni. Akkor legfeljebb azt hiszi, aki megles bennünket, ahogy lobogó ingruháinkban száguldunk a dombokon, hogy elszabadultak a kísértetek. A telet azért szeretem. Ilyenkor néha bemegyünk színházba is. Ezen a télen a Wagner-operákat fogjuk megismerni. Egyet már láttam: A bolygó hollandit. Csodálatos benne a Senta dala. Majd leírom neked a kottáját. Remélem, legközelebb a többi lány is fog jegyet kapni. Legutóbb ugyanis csak magam voltam, hat szakállas férfi társaságában. Még hozzá kalap nélkül, reformruhában. Többen nézték a mi páholyunkat, mint az előadást. Diána úgy időzött most ezeknél a mosolygós lakoknál, mint ahogy lepergett álomképekkel játszik az emlékezet. Élvezve édenüket, merengve tünékenységükön. Egy évvel későbbi levelében így ír Villy: ... már két teljes utca tartozik a kolóniához. Ezt úgy értsd, hogy alig van olyan ház, ahol nem lakik művész vagy iparművésznő. Aladár arra is gondol, hogy mindenki pontosan fizesse szobabérét, így a helybeliek is kedvelnek minket. Hamarosan mi is nagyobb lakásba költözünk, ha majd Rózsa Svédországból hazajön, ő itt nagyon népszerű és fontos személyiség, öt küldte a kolónia külföldre, hogy kitanulja a fonalfestést. Amióta ö a szövőiskola vezetője, alig marad ideje másra. Nyáron, a rajzolni tudó tagok Erdélybe mennek. Engem is visznek. Néprajzi gyűjtés lesz a fő cél. De nemcsak hímzéseket, fazekakat fogunk hazahozni, hanem az érdekes házakról, öltözékekről készült rajzokat, festményeket is. Drága Diankám! Miért nem lehetsz Te is velünk? Miért? Miért? Éppen ő maradt ki e pompás lehetőségekből? Éppen ő, aki első volt a családban, első a városban, aki olyan érzékenyen fogja fel a világáramlatok irányváltását. Elhamarkodott házassága béklyózta. Ment volna, s nem lehetett. Egyszermégis útrakelt. Azon a nyáron, amikor azt az emlékezetes levelet kapta Villytől. ... most nagyon komolyan folyik itt a munka. Angliából, Franciaországból, Bécsből is vannak itt művészek, mecénások, ki magányosan, ki családostul. Most már én is tervező vagyok a 26

szövőisicolában, de újabban még egy másik foglalkozásom is akadt. Itt rendszeres rajzoktatás folyik és a kolónia tagjai felváltva állnak modellt. Engem is megkértek. Aladár olyan meggyőzően magyarázta meg, milyen fontos ez a passzív részvétel az alkotás létrejöttében, hogy én is vállaltam, pedig sokkal fárasztóbb, mintha mást dolgozom. Kapós is vagyok, szinte naponta sorra kerülök. Azt mondják, olyan Boticelli-fejem van, és szeretnek rólam dolgozni. Ha meg akarsz ismerkedni az itteni szellemmel olvasd el az angol Ruskin könyveit. Az ő sokat idézett elve: „a művészet közös nagy hitvallás, ami minden nemzetet egy nagy családban egyesít." - Szeretik Rosettit is és a svéd Larssont. Larsson könyvét mindenképpen szerezd meg! Az északi ember családi életének megható meséje ez. Tudod, nagyon megkapó az, amikor nemcsak egy különc művész él elszigetelten a maga hivatásának, hanem az egész család. Az ilyen együttes, ha hozzá még puritán jóléttel is párosul, tele van fénnyel és kívánatos melegséggel. Akár Larssonnál, akár itt Aladáréknál. Ez is itt, az is ott: „Ház a napsugárban" . Éppen azért írok most Neked, mert komoly gondjaim vannak. Aggódom ezért a napsugaras otthonért. Árnyék fenyegeti. Te vagy köztünk a legidősebb és legokosabb. Adj tanácsot! Félek, Aladár lánya rossz útra tévedt. Margit tavaly még gyermek volt, s idén már nemcsak felnőtt leány, hanem merőben más nézeteket is vall, az egész kolóniával ellenkezve. Olyan volt, mint egy Larsson kép, de egy napon azzal lepett meg minket, hogy gyönyörű térdig érő szőke haját levágatta, nadrágban jár, és a fiúkkal futballozik. De ez még a kisebbik baj. Hanem időnkint eltűnik hazulról, és csak napok múlva kerül elő. Ez még az apja türelmének is megártott. Olyan fiatalokkal barátkozik, akik nyíltan vallják, hogy a családi, társadalmi és vallási kötelékeket le kell bontani. Én azt hiszem, igazuk is van azokban a körökben, ahol megállt a fejlődés, hiszen a konvencióktól mi is menekültünk. De itt, ahol már megvalósult egy olyan együttes, ami a régihez képest tele van új és igazi tartalommal, miért keres új utakat egy leány? Ezt nem értem, és nem is tudom helyeselni. Féltem őt és féltem a családját. Mert

27

harmóniáján rést üt ennek a leánynak a törekvése. Szeretném őket megóvni a bánattól! De hogyan segítsek, amikor magam is bánatban vagyok! Elmondom miért. Még tavasszal történt. Egyik nap, éppen péntek volt, nagy megrendelés előkészületei folytak. A Zeneakadémia számára rendeltek freskókat, és most készülnek a kartonok hozzá. Nagy allegorikus kép az, amelyiknek nőalakjait Rózsiról s rólam modellezik. Amikor így együtt vagyunk, akár víg mulatozásban, akár a közös munka komolyságában, az hidd el, olyan nagyon boldogító, hogy azelőtt elképzelni sem tudtam hasonlót. De ezen a napon örömünket megtoldotta, hogy megérkeztek a külföldiek. Több hónapra jöttek, részben együtt dolgozni velünk, részben a kolónia életét tanulmányozni. Persze a munka abbamaradt, és volt nagy ismerkedés. Kár, hogy én csak németül tudok, azt se sokat, mert jöttek Párisból, még Angliából is. Szerencsére Aladár sógora, Sándor jól beszéli az angolt, Lenke, a barátnőm pedi a franciát. így nekem jutott az egyetlen német, éspedig nem is véletlenül. Később, amikor már jobban megismertük egymást, elmondta, ahogy először belépett a terembe, rögtön vonzódott hozzám. Azóta fél év telt el, sőt inkább elröppent. Nem tagadhatom, én is csak azóta ismerem magamat, amióta összetalálkoztunk. Neked sohasem írtam az itteni pletykákról, mert fontosabb írnivalók is voltak, de most már elmondom. A kolóniában alig van olyan férfi a fiatalok közt, aki ne akart volna feleségül venni engem. Nem tudom miért van ez, mert én semmit sem teszek ennek érdekében, sőt állandóan védekeznem kell. Legutóbb már csaknem hozzátok menekültem, olyan agresszív támadásokban volt részem. Annyira szégyelltem magam, hogy a viszályok okozója mindig én vagyok. Egyszer, már csaknem párbajig ment a dolog. Pedig én idáig senkit se biztattam. Szerencsére Aladár, az édes, atyai Aladár megvédelmezett, rendet csinált és megvigasztalt, hogy ennek oka ugyan én vagyok, de nem tehetek róla. És majd egyszer nekem is eljön az időm, amikor valakit viszontszeretek. Hát ez most bekövetkezett. De milyen másképpen, mint azt elképzeltem! Ez a német, olyan lelkészféle, egy egészen modern, szabad vallás apostola. Járja a német falvakat és városokat, a világszerte megingott 28

Istenhit érdekében. Prédikál és könyveket ír: „Sok-sok ember jutott most válaszútra. A tudomány a vallás ellen fordult, és kevesen ismerik fel, hogy nem az Isten létének oszlopai omladoznak, csak azoknak az avult nézeteknek papírkastélyai, amelyekben sohase volt benne igazán az Isten. Csak primitív lelkek építették maguknak, a valóságos vallás pótlására. Az eleven természet betűiből, sohasem fog kikopni az Isten neve! Ezt kell megértetni a világgal. A tudomány, ha igaz úton jár, maga fogja a legékesebben bebizonyítani ezt. Hiszen előbb volt a törvényadó, s csak azután a törvény. A tudomány pedig a törvények, összefüggések felkutatására létezik. Szeresd a természetet és az elvezet Hozzá!" - így tanított engem. Sokat sétálunk együtt. Leírni nem lehet, mik voltak ezek a séták. Diána! Azelőtt elképzelni se tudtam ilyen kapcsolatot. Azt hiszem csak a mennyekben létezik ilyen. Mert most már én is hiszek. Hiszek Istent és mennyei világot, ö tanított meg hinni: az életben, magamban, gyönyörű hivatásunkban és a többi ember hivatásában is. Pedig sohasem ostromolt, milyen más volt ő, mint a többiek. Mégis tökéletesen meghódított. Meghódította számomra a világot és talán azt a másikat is: az örökké tartót. Ezt írtam a naplómba: „Felnyílott a lelkem. Te nyitottad meg. Betöltötted helyed a legteljesebben. Odaadással, hittel, szeretettel. Veled szállok, magaddal viszel, jó így... tudok veled s általad én is önzetlen lenni. Szeretlek érte, én Jóltevőm. Szeretsz mindent, nemcsak az embereket. A kicsi virág, féreg élete is megóvandó érték a szemedben. Gyöngeséged megtanított engem is, hogy jó legyek... Lelked érintése felemel, mert szava az a szó, mely nekem hirdettetik. Közös a nyelvünk, és te kimondod, amit én csak sejtek. Te megérzed hiányaimat, s megtöltőd a hézagokat tiszta, színarany örömmel. Erős leszek. Felmelegedett lényem mélyén érzem, hogy az igazság létráján egy fokkal feljebb léptem, s közelebb vittél a távolban lobogó, erős fényű tökéletességhez. Szeretlek én tanítóm! Nagy szívedért, gyöngédségedért, jóságodért. Szeretlek, mert egyebet nem tehetek, mert szeretnem kell téged, 29

mert a szívem, egész lényem törvénye ezt kívánja. Szeressünk úgy, hogy szeretetünk mást szabadságában ne korlátozzon, de előbbre vigye, és mi is nagyobb szabadságot kapjunk. Amennyit adok annyit kapok." Mi az áldozat? Ha róla van szó, akkor azt sohasem tudom meg, mert mindent oly könnyen megteszek érte. Minden magától jön. Nem áldozat! Akkor még nem tudtam, mert ott volt a közelemben. Semminek nem volt súlya, olyan voltam mint a tárgyak, események fölötti súlytalan lebegés. Mintha olyan közeg vett volna körül, amiben készen van minden megoldás. Aztán kihúnyt ez a fény, dideregve siratom, mert körülöttem is minden megváltozott. Megnyúltak az árnyak, mint este, napnyugta után. Amit azelőtt észre se vettem, most sért és sebez, mintha minden és mindenki ellenségemmé vált volna. De hadd mondjam el még a búcsúzást. Már sárgult az erdő. A mi leghűségesebb barátunk. Hiszen minden ösvénye ismert minkat, a kis gyíkok se féltek már tőlünk, és a fácánkotlós mellettünk nevelte fel kicsinyeit. Egy tölgyfa tövében ültünk, és ő utoljára beszélt hozzám. Arról, hogy az élete már nem az övé. Haláláig Istent szolgálja. Örök vándorlás a sorsa, néha üldöztetés is, mint volt valamikor az apostoloké. Éppen ilyen szent hivatás a nő számára az anyaság, ő tudja, hogy nekem különösen, mert arra termettem. A világ, a mostani világ szűkölködik bennünk, az igazi anyákban. Megáldott, hogy be tudjam tölteni nagy és nehéz hivatásomat. Aztán megcsókolt, először és utoljára. És elment. És most nem tudom, boldog vagyok-e vagy boldogtalan. Melyik leánynak jut ilyen öröm, hogy a szerelem legszebb arcát ismerje meg? Es melyiknek ilyen kitölthetetlen magányosság? Utoljára hagytam azt, amiről a legnehezebben írok. Rózsi sincs jobb állapotban , mint én. ő is szerelmes. Az ő állapota még kétségbeejtőbb, mint az enyém. Annyira, hogy már itt akarja hagyni ezt az egész munkát. Pedig a szövőiskolának ő a lelke és mozgatómotorja. Nem is tudom mi lenne őbelőle, ha ezt a páratlan élettartalmat elveszítené. Mégse csodálkozz kapkodásán! Hiszen szerelmének tárgya éppen az a csodálatos ember, akit mi mind 30

messze magunk felett érzünk, akiért mindnyájan rajongunk s aki mindegyikünknek szellemi életadója, atyai barátja. Óh , mennyivel nehezebb az 6 helyzete, mint az egyém. És még hozzá Rózsi szókimondó, hirtelen természete! Hisz ő, ha akar se tud eltitkolni semmit. És a nap minden órájában össze van kötve avval, akit szeret. És nem szabad elárulnia magát, ha nem akar árulást elkövetni az egész kolóniával szemben. Óh, mennyire sajnálom őt, és szenvedek vele is. Mert engem mindenki tisztelve kímél bánatomért. Engem véd a társaság. Az erdő titkos ösvényein szabadon áldozhatok emlékeimnek, és van reményem a gyógyulásra. Éppen abban a tanításban, ami nem távozott el vele, akit szerettem. Hanem örökre ittmaradt helyette, nekem. Ma még csak nosztalgia visz az erdő mélyére, ahol együtt jártunk, és a tó partjára, a rétekre. Ma még csak elveszett szerelmesemet keresem a régi helyeken. De ahogy ápolom ezt a szent hagyományt egyre jobban és jobban megértem a természet betűit és rajtuk keresztül az Istent, akit idáig nem ismertem. És bár szenvedek, ugyanakkor mindez olyan csodálatos. De Rózsit, szegényt még ilyen vígasz sem erősíti. Ez volt a levél, ami Dianát, mint leküzdhetetlen mágnes, nővéreihez vonzotta. S mint az lenni szokott, a valóság mindig dúsabb az elképzeltnél. Diána elé is sokkal szélesebb és gazdagabb kép tárult megérkezésekor, mint amit a távolból magának a levelek alapján megalkotott. Őt nem annyira a szembetűnő újítások ragadták meg, mint az újvonalú női ruhák és a szecessziós bútorok, hanem az az életmód, amit a kolónia tagjai folytattak. Általános volt a húsételek mellőzése, a hajnali testedzés a szabadban. Különböző sportok és légzésgyakorlatok, amik a szellemi feladatokra irányuló koncentrációt segítik elő. Az itt csoportosulók nagyobbrészt művészek voltak, de mintha mégsem ez kapcsolta volna őket egymáshoz olyan szorosan. Mintha a művészeten túl valami még több csillant volna meg előttük. Nagy igyekezettel, gyarló emberi eszközökkel ezt a még többet szerették volna megközelíteni. Ehhez a célhoz a művészet is lépcsőfokul szolgálhatott. És minden egyéb is. Természetes volt, hogy egész életrendjük ehhez a célhoz igazodjék. 31

így bármivel foglalatoskodtak, tevékenységük mélyebb értelmet nyert. Voltak, akik középületek számára nagy freskóterveken dolgoztak és ehhez alaktani tanulmányokat készítettek. Voltak néprajzi gyűjtők. Épp ezekben az években fordult az érdeklődés a néművészet kincsei felé. Voltak közöttük mintatervezők és másolók. Aztán jött a szőnyegszövők végtelen sora, beleértve a fonalfestőket is. Ezek külföldön tanulták ki a növényi festékek alkalmazását. Óriási üstökben forralták a sokszínű, orrfacsaró tintaleveket. Diánát az lepte meg, hogy senkinek se voltak előjogai. Aladár környezetében nemcsak a társadalmi korlátok vesztették el erejüket, de még a munkakörök hierarchiája is megszűnt. Megfordultak itt mágnások, újgazdagok, kereskedők és gyárosok is. Társultak beérkezett nevekkel és egészen kezdő gyerekemberekkel is. Magyarok és más nemzetből valók. Valahogy mégis mindnyájan együvé tartoztak. A közös célok egy nagy családdá forrasztották őket. Voltak mégis, különösen a fővárosban sokan olyanok, akik rossz szemmel nézték az egész csoportot. Merőben más utakon jártak. A huszadik század elején már korszellem volt a durva érvényesülés, a lelkiismeretlen spekuláció. A művészetben pedig hamar megjön a visszhang. Megindultak az új törekvések, az embertelenség első hírhozói. Merőben más húrokat pengettek, mint a gödöllőiek élén Aladár. Ő halk hárfával a kezében az emberek lelkét próbálta megszólaltatni és levegőhöz juttatni. De ez a szelíd emberi hang sem elnyomni sem túlkiabálni nem volt képes azt a dübörgő orgiát, amit a kiszabadult elemi erők hangzavara jelentett, s melynek csupán nyitánya volt az első világháború. Lehet, hogy ma már tudják kik voltak a gödöllőiek és ki volt Aladár. És személyén túl, megmaradt művein túl, milyen halhatatlan tüzet gyújtott. A lappangó tűz nem aludt ki azóta sem. Szívből szívbe terjed titkosan. És ennek a tűznek nem egyetlen neve a művészet. Éppen ez benne a csodálatos. Diána is kapott egy szikrát belőle. Hordta is, mint eleven tövist. Hogy akkor 32

gyúljon lángra, amikor Aladár nevét kezdi elfelejteni a világ. S életművét eltemeti a rohanó idő és a szándékos hallgatás.

33

III. fejezet Most, amikor a magányosság újra szembesíti Diánát azokkal, akiket elfeledni sohasem képes, éppolyan szívdobogva lép a kedves körbe, akik ott egy nagy egységben együtt voltak, mint amikor Villy hívására közéjük érkezett. Mintha szentelt ligetbe lépne, istenek lakóhelyére, ahol a halandók is ugyanazt a táplálékot kapják, és bárhová kerülnek azután, ez a táplálék élteti óket és ez teszi sugárzóvá tekintetüket. Diána azért utazott Gödöllőre, hogy rendet teremtsen izgága nővérei között, s hatalmas békével szívében maga is megtermékenyülve tért ismét haza. Mert látta, hogy azok az emberek ott boldogok. Még akkor is, ha az emberi sors általános keresztje őket se kíméli. Ha koplalnak, nélkülöznek, vagy éppen semmijük sincs, csak a két dolgos kezük. Megrendülve tapasztalta a csodát, hogy van egy talpalattnyi hely a földön, ahol a mindenfajta különbözőségek kontúrjait elmosta, összemosta szelíd ecsetjével egy nagyobb mozdulat. Az első, akivel emlékeiben találkozik, akivel találkozni akar: Laura. Az uszálya virágokból, madarakból és szárnyas tündéri lényekből leng utána hosszan, pedig ő maga olyan kicsike, olyan igénytelen, mint egy kis iskolásleány. Diána csodálkozik, hogy Villy leveleiből miként maradhatott ki ez az asszony, aki átsuhant egy korszakon, s világító fénynyalábot hagyott maga mögött. Most ezen a nagyon sötét éjszakán Diánának szüksége van erre a villanásra: halálosan fázna nélküle. Hozzá menekül melegedni, Laurához. Háza ott épült a kolónia egyik félreeső pontján, öreg szilvafák és virágos bokrok dzsungelében, rejtve a világ profán szemei elől. Kevesen találták meg a kulcsát, Diána megtalálta. - Aladár húga vagyok - mondta az első találkozásnál. - Itt lakom egész közel. Öt óra után mindennap szívesen látlak. Addig Sándor is, én is dolgozunk. Úgy látszik, Laura rögtön rokonszenvezett Diánával, mert egyébként zárkózott életet éltek. Házuk mint valami klastrom, 34

ahol csak az imádságra van ideje az oda önként bezárkózóknak. Csakhogy az ő vallásuk a művészet és imádságuk az alkotás. Diána barátságuk alatt sok mindent megtudott Lauráról. Hogy utolérhetetlen háziasszony, aki előrelátásból duplán varrja a gombokat, hogy le ne szakadjanak. S már esténként előkészíti a másnapi ebédet. Tapasztalta, hogy a vendéglátás művésze, mert a tea és a sütemény mellé olyan édességet is talál, amitől holta napjáig édesedik a vendég szája széle. Valami múlhatatlant: néha vigaszt, néha tanácsot, néha egy-egy bölcs idézetet vagy szép költeményt. Néha új irányt kap az, aki megfeneklett, néha féket, aki vesztébe fut, de soha, soha időfecsérlő, léha fecsegést. Diána azt is megtudta Lauráról, hogy hét évi jegyesség után lett a nagytehetségű dunántúli művész felesége. De azt nem tudta megfejteni, milyen lehetett akkor, jegyessége elején. Hiszen még most is nehéz elhinni róla, hogy elmúlt húszéves, és asszony. Mivel töltötte idejét a hosszú hét év alatt, mialatt jegyese külföldet járta és végigbetűzte a sok letűnt századot a műalkotások tükrében? Most már tudja róla, hogy azalatt Laura is tanult. Szokatlan volt ez akkoriban, és még szokatlanabb Laurának. Az ő természetéből hiányzott mindenfajta lázadás, az az erő, ami e kor leányaiban megindította a férfival egyenrangúsító diploma megszerzésének igényét. Laura nem tartozott az emancipált nők táborába. Olyan igénytelen volt, mint egy apáca, s olyan személytelen, mint valami szürke kis szolgáló. S mégis, az elsők közt volt az országban, aki nő létére elnyerte a Képzőművészeti Főiskola diplomáját. Mi adott ehhez erőt neki és kitartást? Talán az a vágy, hogy igazi útitársa lehessen egy igazi művésznek. Laura olyan asszony volt, amilyenről minden férfi álmodik. Talán az utolsó. Lényének melege nem csupán a Sándoréból táplálkozott. Sándor nem tartozott a másokat melengető emberek köré. Harcos volt, állig páncélban és szüntelen hadakozott. Mindenfajta hazugság ellen. A kor hazugságai ellen, a társadalom megszépítő álságai ellen. És a minden ember lelke mélyén lapuló őshazugság ellen, amit mindenki olyan jótékonyan próbál takargatni. Műterme nem hűvös templom volt, ahogy a legtöbben hitték, hanem 35

forró csatatér. Démonok csapkodták ott az ajtókat, ablakokat éjszakákon át, éveken át, évtizedeken át. Meresztgették igéző szemeiket, csapdosták farkukat, okádtak kénkövet, mert Sándor napról-napra megidézte őket és vívott velük, a végkimerülésig. Azt hiszitek, hogy csak tollal és ecsettel? És csak az üres papíron? Igen, kicsiny tollrajzok és rejtelmes illusztrációk maradtak a küzdőtéren egy-egy csata után, mint valódi ütközetek zsákmányai. Leleplezett aljasságok, megismert gyarlóságok, az emberi szív leálcázott szörnyei. Nehéz sorsú az az emberi lélek, aki szembe mer nézni ezekkel, és csak a legelszántabb bátorság segítheti meg. Röntgenszemekkel járni, belelátni a szembejövők veséjébe, állandó látomások alatt nyögni. Hiszen akivel éppen most fog kezet, csak félig ember az! Karvajé az orra, és karmok, kapzsi karmok a kezei. Ennek a másiknak pedig, akit városszerte oly általánosan ünnepelnek, majom ül a hátán, és az ösztökéli emberhez nem méltó, hiú szereplésekre. Az a szép kicsi asszony pedig magát himbáló csörgőkígyó lelkét hordja mozdulataiban. Óh , titánoknak való súly ez, minden emberben meglátni az igazat! És élni ezzel a teherrel. Hordani mások hibáit, és élni. Csoda-e, ha elvhűségében néha túlmegy a jótékony határon, és korbácsol ott is, ahol simogatni, emelnie kellene? Laura szerepe éppen itt kapcsolódik bele Sándoréba, csodálatosan. ő a mindenkori második szólam, aki meg tudja menteni a sérült dallamot, ő az, aki Sándor számára az életet elviselhetővé, sőt kívánatossá szelídíti. Ó a földszinten lakik, és mit sem tud az örvénylő szellemjárásról, ami odafent zajlik a manzárdban, a műteremben. Igaz, hozzá is járnak szellemek, de azok olyan kedves lények, hogy egy kisgyermek is eljátszadozhatik velük. Laura kitárja az ablakát, és beengedi kertjéből a virágok lelkeit, a madarakét, a közeli erdőkét és távoli dombokét. Míg Sándor odafent az emberben lakó törvénytelenségek nagy ármádiájával küzd Toldi Miklósként egymaga, Laura idelent, a természet törvényes rendjében élő gyermekeivel barátkozik. Velük folytatott beszélgetéseit gyönyörű rajzokban jegyzi fel, s közli mindazokkal, akik megértik ezt a jelbeszédet. A házuk is olyan, akár az életük. Fenn az almárium tetején, 36

vörössapkás szürke gnóm vigyázza a ház békéjét. Valamelyik erdei sétájukon Sándor szedte fel a mohos tölgyek gyökerei közül. Különös, emberalakú facsonk. Az ölébe kívánkozott. S 6, aki ember, állat, növény között állandóan az analógiákat kutatja, szívesen vitte haza, mint a formák egységének egyik bizonyságát. Laura pedig, játékos szellemlátással, piros sapkát adott rá, és így felavatta a mesék tündéri lényei közé, akik az ősi titkokat őrzik. Azóta ott lakik náluk, mint a ház védőszelleme. Diána és Laura a tágas ebédlő egyik sarkában ültek és beszélgettek. Mellettük, egy falmélyedésben, színes ablak tündökölt. Diána szépre éhes szeme már régóta gyönyörködött a vibráló színcsodában, ami gótikus élményt idéz, de idáig azt hitte, hogy szobadísz csupán. Még nem szokott hozzá, hogy ebben az otthonban semmi sincs önmagáért. Itt a tárgyak is élnek. Együtt élnek az emberekkel, hirdetve azok örömét vagy bánatát. Diána búcsúzni jött, és Laura érezte, nem engedheti el, egy fontos közléssel még tartozik neki. Talán, mert jő megosztani a magunk örömét, így mintha megduplázódna. - Tudod - kezdte Laura - nemsokára én is megismerem azt az érzést, ami egy női szív számára mindennél fontosabb. Ha jövőre erre jársz, már én is anya leszek. Diánát olyan váratlan érte e leleplezés, mintha mellbe vágták volna. Oly beteljesültnek tűnt az az élet, ami Laurának jutott, olyan átlagon felüli volt, hogy Diána úgy érezte, csorbát üt rajta az általános asszonyi sors megélése. Harmóniáját megbontja a gyerek. Olyan beteljesültnek látszott, ahogy az a kemény reformer és a mindent szívével tápláló asszony együtt élt, hogy Diána cseppet sem kívánta, hogy ők is a milliók életének megszokott körforgását ismételgessék. Azt kívánta, bár maradnának a föld legszebb vallásának, a művészetnek papja és papnője. Mint ekkoriban sokan, Diána is azt hitte, hogy anyaságával Laura egy magasabb szerepből egy alacsonyabbra zuhan. Annyira nem tudta, mit mondjon, hogy inkább hallgatott. Laura, mint finom műszer, felfogta a hangtalan tiltakozást, és talán ez késztette arra, hogy mondanivalójával még tovább menjen. Erezte, hogy Diánának többet kell adnia. Nem engedheti el 37

üres kézzel, még akkor sem, ha legféltettebb titkait kell feltárja előtte. - Mindenünk azért van, hogy szolgáljunk vele. Igen! Sándor és én éveken át éltünk úgy, mint a testvérek. Mert ott, ahol fék nélkül élik ki a legnemesebb erőiket a házaspárok, ritkán marad annyi, hogy szeretni is megtanulják egymást. Ezt ma már sokféle tan hirdeti. És mi megpróbáltuk. Ma is azt mondom, érdemes volt. Nehezen tudom ecsetelni ezeknek az éveknek magas feszültségét és gyümölcseit az alkotásban. - Nagyon is értem - gondolta Diána. - Értem a tiszta fényt a szemeidben, értem mindkettőtök alkotásaiban a töretlen eszményiséget. Értem, miért éreztem, valahányszor betértem ide, hogy templomban járok. És hogy miért lesnek itt rám minden sarokból játékos tündérek és szárnyas angyalok. Hiszen ti magatok is megőriztétek a szárnyatokat. Nem tudtam, hogy így is lehet. Óh, én kárhozott! Saját házasságára gondolt, s a sokszor borgőzös csókokra, amelyekben gyermekei fogantak. Feje megsemmisülten csüggedt egyre lejjebb. Ekkora ragyogást nehéz a szívnek elviselni. De Laura felemelte. - Ez az oltár itta falban - s a színes ablakokra mutatott - őrzi annak az időnek az emlékét, amikor Sándor és én végigjártuk a szerelem édenét és poklát a gyermekért. Fölhoztuk őt a tudattalanság óceánjából, és ha majd világra jön, odatesszük a képét az üvegablak közepébe, arra az üres foltra, a mienkkel együtt. Mert a szerelem is olyan, mint ez a színes ablak. Izzik, ragyog zöld, kék, piros tüzekben. Üvegcserép mely ha kinn hever az utcán, megtapossák. S oltár, ha az otthonunk titkos sarkában kap helyet. Átsüt rajta a fény. - Milyen fény? - kérdezte Diána mohón - mert most már tudta, hogy ez az égi tisztaságú asszony leszállt a többi ember szintjére, s a saját szerelmes éjszakájában megszentelte a világ többi asszonyának szerelmét is. Az övét is, Diánáét is. Diána akkor hallgatásba burkolta meghatottságát, de a gyermeket, aki akkor még névtelen volt, szívébe fogadta. Keresztelőjére fehér asztalterítőt készített: „Belehímeztem ebbe szívem 38

minden örömét, azért mert vagytok" - írta az ajándék mellé. És most itt, a vízparti éjszakán újra eszébe jutott. Vajon túlélte-e a pusztulást? Talán céltalan kérdés volt ez, és nem is illő ehhez a mostani világhoz. Hiszen azóta emberi életeket tépett cafatokra az irtózatos világégés. És vérbe, mocsárba taposott minden fehér vágyakozást. Mégis, ő most e lenge, fehér hímzés sorsán aggódik. Mintha ettől függne, lesz-e a világon valaha is valami, ami fehér, amiért érdemes felemelnie az embernek földre szegezett tekintetét?! A víz a Duna medrében haragosan morajlott. Hangja felelet volt-e, vagy újabb kérdés, ki tudja? De Diána leszállt az egekből és követte a mélység hívószavát és egy nevet betűzött az ajka: Izabell. ő is ott élt a kolóniában, Izabellt Párizs nevelte, és mögötte ott volt minden hatalmával a pénz. Az ország első harisnyagyárosának világszép leánya. Arca tizenöt évet is alig mutatott, műveltsége évezredeket kergetett. A legintelligensebb, legjobban nevelt lányok is faragatlannak érezték magukat mellette, a festők pedig féltek őt lefesteni. Egy napon mégis odaállt Aladár ecsetje elé, és ő látnoki erővel próbálta lényének titkát megfejteni. Ha egyszerűen lemásolta volna az alabástrom arcú, hallatlanul finom szépséget, ezüstszőke hajözönével a feje körül, olyan lett volna, mint egy húsz évvel későbbi mozicsillag arcképe. Semmi több. Vannak eltitkolt gondolatok, de a lefestett kép közgyónás a világnak. Aladár hát gyónt egyértelműen és végérvényesen. Mert a fdm és festő párharca már ott kezdődött azokban az években, mikor a mozi még csecsemőkorát élte, vagy még meg se született. - Látlak - mondta titkos párbeszédben a festő a modellnek. A szemem gyönyörűséggel issza be a csodát, ami vagy. Látom, hogy szép vagy. De mit takar a szépséged, nem tudom. Leplezd le magad! Akarom! Éppen ezért lebontom rólad a szépségedet, s ami utoljára marad, az vagy te. Nem félsz, hogy magad maradsz? Kísértetiesen egyedül!? És Aladár elkezdte a művet, és biztos kézzel vette el tőle az arcát, mely fehér volt, mint a bűvös liliom. Azután holdszínű haja 39

következett, és utána a szemek hullámkék fullánkjai. Semmit, de semmit nem álmodott bele a maga napfényes lelkéből a kép-leány bőrébe, és azért az szinte kiáltott valami valóságos tartalomért. Hideg volt és kietlen, mint a téli hullámok valami ember nem látta parton, az óceán közepén. Már kész volt a portré, de Aladár mégsem volt megelégedve vele, és egy időre félretette. Évek múlva került a szeme elé ismét, mert a műteremben úgy rétegeződtek egymás fölé a képek, vázlatok, mint az évgyűrűk a hatalmas fák törzsében. Akkor újra holdszínű festékbe mártotta ecsetjét, és a képleány haját gondolkozás nélkül ide-oda tekergőző kígyókká alakította, és Gorgó címmel végképp félretette a kész művek közé. S ez azért történt így, mert akkoriban következett el az az idő, amikor a festők kezdtek elfordulni a látszat adta képtől, s a formák mögött lakó lényeg után kutattak. Minden a maga idejében történik. S ha nem így lett volna, akkor az új technikai csodák, a fotózás és a film leszorították volna a küzdőporondról a festészetet. Mi szükség lett volna a lassú másolókra, amikor a látható világot híven tükrözi a fénykép? A festők kihalhattak volna egyhamar, mint az őskor egzotikus állatai. De nem így történt. Még a film diadalútja előtt elfordultak a festők a világ látható arcától. S mintha új szemük nőtt volna, elkezdtek különös dolgokat látni. Meglátták a világ belső ábrázatát. S amit láttak, le is festették. Olyan jelenségeket merítettek fel valami titokzatos mélységből, hogy az emberek elborzadtak és jajgattak, de nem tudták lerázni magukról a képek hatását, mert azokban önmaguk hiteles mása nézett velük szembe, és az őket környező világ valóságos arca. Hiába voltak ellenáramlatok, hiába a lesújtó kritikák. Az se segített, ha a festő időközben meghalt, mert vele együtt nem szálltak sírba agyrémei. Túlélték őt, és helyette mások támadtak, a világ legkülönbözőbb pontjain. Azoknak a művei még hangosabban üvültöttek. Mert ezek a festmények már nem voltak festmények. Leszálltak a szelíd palettákról, elfelejtették a színeket. Hangjuk volt, és a szavuk egyetlen egybehangzó üvöltés. Amikor Aladár a Gorgó képet megfestette, megtette ő is az első lépést a jövő felé, mely majd a kimondhatatlant fogja meg40

festeni. Diána, amikor ezt a képet meglátta, kegyetlennek érezte és megborzadt. Most már nem érzi annak, csak igaznak, és hogy ez is feltárt valamit a világra zúduló nagy veszedelemből. Diána nagyon szép volt, ahogy ott állt a parton. Vonásait megnemesítették az elmúlt évek szenvedései. A nehéz küzdelem, amit a létért egymaga vívott, felgyújtották benne az öntudat és önérzet lángját, ezt az egyetlen pozitív ajándékot, amit a háború a világ asszonyainak adott, a sok méltatlan bánatért. Ezek a belső tüzek még a csúnya arcokat is üdvözítik, mennyivel inkább a rendkívülit! De a maga szépsége mit segített Diánán e percekben? Itt, ebben az órában senki más nem virraszt vele, csak az elemek. Az ólomsötét, sűrű éj meg az alvó emberek lelkei. S azok maguk is olyan ólomsűrűek, mint a levegő. Minden külső szépség csak arcátlan lázadás e tenger fájdalomban. Kísértet, mely körül milliók hörgése tekereg. Az éjszaka is abba a szakába ért, amikor a legsötétebb, leghidegebb. Ilyenkor csapódik le a harmat, és az átható hideg nedvesség a csontokba hatol. A csendesség is ilyenkor a legnagyobb. S a víz elveszíti minden barátságos varázsát. Sötét mélységei felnyílnak, és bennük a feneketlen rémület lakik. Szinte kilép önmagából és beleokádja magát a levegőbe. Attól kezdve az ember haja szála is felfelé kezd meredezni, mint a medúza-haj. A gyerekek is fázhattak, mert összeébb bújtak, s a fejüket behúzták a pokróc alá. Többé már nem négy alvó gyereke, csupán egy önmagába fülledő gomolyag. Most alig lehet elképzelni is olyan estét, mint az a „röhej-est" volt. Gödöllő utcáin bizarr plakátok hirdették a kolónia bálját, amit ők mindig nyár elején tartottak. Tele volt az erdő bodzával, hársfával, s az utca a rózsa, a jázmin illatával. De Ilka kertje mindezt túlszárnyalta. Ez a driádszerű asszony mindenfajta virágot maga köré gyűjtött. Kertjében külön tartományuk volt az íriszeknek, külön az aquilégiáknak. Az ibolyák, primulák, nárciszok éppúgy alattvalói voltak tavasszal, mint most a liliomok, delfiniumok, campanullák. A jerikói lone a műterem ablakát fonta körül, és a klematisz a dombi lugast szőtte be lila keresztjeivel. A bál idején tarkább virágok is nyíltak a kertben: minden fát, bokrot 41

teleaggattak színes lampionokkal. Mindenki feszült örömmel nézett az est elébe. Remélték, hogy szélcsend üdvözli majd a holdtöltét. Kötelező volt a jelmez, és szárnyra kelhetett a művészi bohémság és találékonyság. Márika volt a legszegényebb az egész társaságban, semmiképp se remélhette, hogy báli ruhára szert tegyen, de hát őt semmi se tudta sarokba szorítani. Márika a csúnya lányok közé tartozott, de úgy viselkedett, mint a legszebbek. Mindenütt ott volt, mindenben részt vett, sohasem jött zavarba. Most Aladár feleségétől, Ilkától egy fehér damasztabroszt kért kölcsön, azt szedte dús redőkbe, és hogy mégse olvassák le róla, mi volt azelőtt, vízfestékkel óriási pillangókat pingált rá. Ez volt az esti belépője. Ehhez persze fehér harisnya is kellett volna, hát az nem volt, de mire való a titánfehér? Gyönyörű csipkemintát mázolt a lábára, és készen volt a toalett. A hatás lenyűgöző volt, s felröppent az új név, amit még a háború sem tudott többé lemosni Márikáról: a pillangós hölgy. Gizella a párisi nőt személyesítette meg. Magas, törékeny alakját talpig érő, fekete bukj-el-szoknyába burkolta, és ez arra kényszerítette, hogy apró, szögletes lépésekkel tipegjen, mint a marionett bábuk. A fekete ruha egyetlen dísze az óriási hófehér angóramacska volt, amit nem az ölében tartott, hanem a nyakában, mint eleven szőrmegallért. Ebből a fehér szőrméből emelkedett ki a kreolbőrű asszony ékes szép feje, a fekete hajkoronával. Ha náluk is divat lett volna a szépségkirálynő választása, ennek a hölgynek sok esélye lett volna. Azért is, mert olyan volt, mint a megtestesített szecesszió, és mert az övé volt az egyetlen modem női jelmez. A férfiak is bohókás ötletekkel álltak elő. Volt aki óriásnak öltözött. Felnyújtott karján hordta az álarcot, és onnan csüngtek le róla a hegyi kecskék szőréből szőtt csergék. Az álarc pedig ki volt világítva. De nem mindenki vállalt ennyi kényelmetlenséget, és a könnyű és kényelmes megoldás sok férfit hódított el. Csak úgy hemzsegtek a bohócok és az udvari bolondok, mindenféle színes sapkában, elnyűtt ruhákban, csörgőkkel felékesítve. A quattrocento és a reneszánsz pazar öltözékei sem hiányozhattak innen, ahol a művészi ideál ezekhez a századokhoz 42

kapcsolódott. Hosszú süveges hölgyek, fátyoluszállyal. Páncélos középkori lovagok. És eleven alakot öltött az antik mitológia. Az egyik sarokban fekete köpenyben és végtelen hosszú karddal, hetyke, tollas kalpagban Cyranó hevesen ostromolt egy leánykát, aki elütött a díszes társaságtól, mert nem viselt jelmezt. Szőke haja kurtára nyírva, kócosan a szemébe lógott, a ruhája alig szabott bő zsák, épp hogy térdig érő. Sokan évődtek vele, hogy talán visszakéredzett az elemi iskolába, mert az egyetem nehéz neki. Mások avval heccelték, hogy Jean d'Arcot vagy Tolsztoj Maszlováját személyesíti meg, amikor kijött a tömlöcből. De a szerelem még efféle ünneptelen külsőt is bearanyozza. Cyranója nem tágított mellőle, követte, mint az árnyéka. Diána most nem ítéli el Margitot úgy, mint azon az estén, mert azóta ő maga is levetkezett sok olyan sallangot, ami a múlt asszonyait annyi dicsőséggel övezte. Az idők szava minden asszonyhoz szólt, a háború döntésre szólította őket. Aki nem értette a szót, élő anakronizmussá süllyedt. Dianának se maradt több, mint amennyit Margit azon az estén magáénak vallott. Amikor önként mondott le a női szépség összes kellékéről, beleértve még a haját is. Azon az estén azonban még nem értette őt. Akkor még ő is boldogan feledkezett bele a századforduló problémátlan, játszi mámorába. Tánc nem volt, de a klasszikus zene fontos helyet kapott, és a zenekar már megérkezett. A nagy műterem ablakszemei k gyúltak, mint a menyasszonyé. A jelmezest volt az egyetlen szórakozás, mely Ilkát is vonzotta. Kislánya halála óta nagyon visszavonult életet élt, de arra az estére azért ő is felöltözött. Sybilla volt a maszkja és ebben is az ő nagy menekülése keresett szerepet, menekülése az emberi élet szigorú törvényéből. És éppen erre hívogat a karnevál. Az az ünnep, amely a legősibb törvénynek szól, az átváltozásnak. Az emberi ész nem ismeri ezt a törvényt, és szűk kasztokba osztályoz mindent, mindenkit. A karnevál feltépi ezeket a korlátokat, sőt még az idő és tér kérlelhetetlen falait is megdöngeti. Csak így lehetséges, hogy annak a jelmezestnek szereplői most is forró körtáncot lejtenek Diána körül. Szinte meg tudná érinteni őket, ha kinyújtaná a kezeit. Az idő meghátrált az emlékek elevenségén. 43

A világégés haláltánca nem érinthette szelíd játékaikat. Az se jutott eszébe, hogy sokan közülük már valóban árnyak. Ilka kertje olyan volt, mint amikor a méhkas kirajzik. Párok és csoportok hullámzottak végig a virággal szegeti utakon, és egyszerre a csodálkozás moraja csalt mindenkit a kapu elé. A nagy kapu is fel volt díszítve borostyán- és tölgyfalombokkal. - Kinyitni, kinyitni! - kiáltozták. - Miért? Hogyan? Ki akar bejönni? - Hát nem tudjátok, a királyi pár! A kapu kinyíllott, és két hófehér paripa ügetett be rajta, a hercegi párral. Nehéz hímzésű ruhákban, mesteri módon ülték meg a lovat. De azért álarcaikban is rögtön rájuk ismert mindenki. A szép fekete Boér leány, - Erdélyben az <5 kastélyukban szokott megszállni a néprajzos csoport - és a dúsgazdag festékkirály. Valóban királyi pár, és ez a bevonulás szinte felért egy eljegyzési parádéval is. Taps és suttogás volt a visszhang. Voltak akik helyeselték, s voltak akik károgtak, ahogy az lenni szokott. Mégis az eseménytói úgy magasba szökött a hangulat, hogy a zene is rögtön megzendült, és a kertet betöltötte andalító harmóniával. Odabenn a műteremben fölfokozott érzelmek dáridóztak. Erre az estére a puritán egyszerűség felvette az életöröm jelmezét. Muzsika, évődés, kacagás és forró vágyak ütöttek tanyát itt, ahol máskor a munka komoly felelőssége uralkodott. Fény uralkodott ezen az estén élet és pompa. Diána végignézte az álarcosok felvonulását, azután Ilkával végigsétáltak a kerten, s tele tüdővel szívták a fűszeres illatokat. - Tudod - mondta többek között Ilka - , jó egy estére félretenni minden bánatot. És hinni azt, amit az élet megtagadott tőlünk. Diána szerette volna megkérdezni: tőled mit tagadott meg az élet? Koronázatlan királynője vagy ennek a közösségnek, olyan országnak, aminek nincs határa. Felesége olyan férfiúnak, amilyen egyetlen más asszonynak se jutott. Ha tudnád, hányan lennének boldogok a te szerepedben! Mégis hallgatott. Nem lett volna illő felkavarni az asszonyt, aki még ma este is csendes szertartással járja végig virágait. Egy dombhoz értek. A domb tetejét fatörzsekből összerótt lugas 44

koronázta. Tágas belsejében asztal volt és két pad. Nyíló klematisz-virágok csüngtek le a mennyezetről. Ott leültek. Mintha kívül emelkedtek volna a világból. Ilka elnémult. A homály elfedte arcát. Diána csak később vette észre, hogy sír. Nem volt szokása a bizalmaskodás, de most mégis átölelte. Jólesett, és szóra bírta a bánatot. - Nagyon nehéz a magányosság! - Te lennél magányos? Hát nézz körül! Soha ennyi ember még nem volt nálatok. - Igen - mondta Ilka - de ez a sok ember mind magával van tele. - Éppen ti tanítjátok meg őket egymást becsülni. Sokan új emberként távoznak innét. - Lehet - mondta Ilka. - Lehet, hogy sokan megtalálják önmagukat itten. De mit ér, ha sok megmenekül, és egy pedig elvész! Énnekem ki ad tanácsot, ha az én életemben is megjelennek a kérdőjelek? Tavaly meghalt egy kislányunk és mégis, még bánatomban is sokszor kétségek gyötörnek. Ha Margit jut eszembe, az élő, azt kérdem: az ott kint a temetőben halt meg inkább, vagy pedig ő? Te is anya vagy, mit szólnál hozzá, ha valamelyik meghalna, vagy ami még ennél is rosszabb élve elveszett volna? Lila klematisszal futtattam be Kinga sírját, azért jutott most eszembe, ahogy itt leültünk. Talán, ha élne, kárpótolna Margitért. Ne haragudj, ha elrontottam az estédet. Most már jobb lesz minden, kisírtam magam. Általában csak a virágok szoktak meghallgatni. Jó, hogy most velem voltál. Nem voltam egyedül. Most már jó. Visszamegyek a vendégekhez. - Én még maradok - mondta csöndesen Diána. Ilka felállt. Arcán összehúzta a fátyolt, és lassan lejtett lefelé a dombon. Szürke leplei sejtelmesen lengtek utána. Útközben még lehajolt egy parányi vérvörös virághoz, s egy piciny ágát a ruhájára tűzte. Azután eltűnt Diána szeme elől, ellebbent az éjszakába. Diána hát egyedül volt a virággal körülfolyt toronyban, és Ilkáról tűnődött. Ez az asszony nappal oly erős volt és hallgatag. Néha negyven embert is megvendégelt az asztalnál, és szemreb45

benés nélkül tűrte férje körül a szép nők hízelgő hadát. Állta az éjszakázást a minduntalan megújuló bölcsőnél és a gyerekek betegágyánál. Diána úgy érezte, kitüntetés, hogy ez a nagy szív éppen őneki buggyant ki. A hold még nem jött föl, de már várták égrefutását. A fiatalok kijöttek eléje a termekből. A kert egyre hangosabb lett, de Diánához csak szófoszlányok jutottak el, a sok incselkedésnek csupán a dallama. Most már ő is kedvet kapott, hogy közéjük vegyüljön. Lassan botorkált lefelé a lépcsőn, amikor az elhagyott lugasban hangok derengtek fel mögötte, és tisztán hallott egy nevet kiejteni, amit alig néhány perce Ilka emlegetett olyan fájdalmasan. Minden más esetben sorsukra bízta volna őket, mert sem pletyka, sem pikantéria nem az ő esete. De Margit nevének hallatára földbe gyökeredzettek a lábai. Nyolc év távlatából, s egy világégés túlpartjáról jönnek most feléje azok a szavak. Diána most érti meg csak igazán, és gondolatban megsimogatja Margit kurtára nyírt szöszke fejét. - Itt vagyunk, ahogy kívántad - mondta a lány. - Egy negyedórát kértél tőlem, négyszemközt. Itt egyedül vagyunk. Hangja hűvösen, szinte metszőn vágta a levegőt. A lovag sokkal melegebben válaszolt. Hangja mint basszushangú, panaszos gyermeké. - Mondd, egy percre se jut eszedbe a tavalyi nyár? Épp itt, ebben a lugasban kezdődött. - De eszembe jut - mondta a lány. - Szép volt, nem tagadom. - Hát akkor?! - Most más idők járnak. - Mást szeretsz? - Egyáltalán nem szeretek senkit. - Hangjában dac pengéje villant. - S jobb így? - Két rossz közül ez a kisebb. Ami elmúlt, nem lehet visszahozni. - De nem múlt el. Nem érzed, hogy éppúgy szeretlek, csak téged szeretlek. Mindenem vagy. Azóta, amióta megláttalak ott a... - Igen tudom. Véletlen baleset volt. Azt hitted, senki sincs a 46

nyári alvóhelyen. Én épp akkor mosakodtam. Sajnálom, nem tehetek róla. - Csobogott a víz, és te ott álltál, mint egy akkor nyílt rózsa. Szókén! Milyen szőke voltál! A hajad a combodat verte! - Fejet akartam mosni... - A sejtjeimbe ittalak, nem tudlak kitörölni onnét. És te akkor megértettél. Én édes egyetlenem! Múzsám, Vénuszom, Madonnám, Margarétám! Hát nem akarsz már tudni többé a te Faustodról? - Látod, éppen ezt nem bírom. Ezt utáltam meg bennetek. Ti sohasem akartok önmagatok lenni. Tegnap Faust, ma Cyrano. De értsd meg, én nem vagyok Margaréta, még ha úgy is hívnak. Se Roxan. Ha mindig ezekre gondolok, akkor sohasem tudok szabadon cselekedni, mert akkor fel kell vennem ezeknek a hősnőknek a szokásait. - És te nem akarod felvenni?! - Nem. Én nem akarom, hogy bárki vagy bármi előre meghatározza, hogy mit tegyek. S biztos vagyok benne, hogy ezek a te eszményeid, ha léteztek valamikor, sohase gondoltak arra, hogy valakihez hasonlítsanak. - Hisz evvel csak a hódolatomat kívántam leróni irántad. Csak nem baj, hogy téged látlak mindazokban a kiváló nőkben, akiket számunkra idáig a századok termettek?! - Ez megtisztelő, és tavaly még nekem is tetszett. Odáig az életet én is csak azokból a forrásokból ismertem, amiből ti: a művészetből, a könyvekből. - Látod, hány leánynak jutott ekkora gazdagság? Olyan apa lánya vagy, akinek ez az életcélja: minél többen ismerjék meg a múlt kincseit, hogy azokhoz a mércékhez igazodjanak. Sokan nem is tudnak róla, mi minden volt már. óket nem is lehet felelősségre vonni. De neked mindez az öledbe hullott, és éppen te veted meg! Hálátlan! Persze ezt az utolsó szót nem kellett volna kiejtenie, de hát önkéntelenül is saját sorsára gondolt. A Cyranojelmez olyan szívet takart, aki gyermekkorában csak az Angyalföld nyomorát ismerte. Most pedig szülőt és testvért tartott el, 47

nem állt mögötte se jóságos apa, se milliók, csak nagy-nagy szegénység. - A negyedóra lejárt - mondta hűvösen a lány. - Ég veled lovag! De a férfi hevesvérű volt és zabolátlan. Elállta a lány útját, és erőszakkal megcsókolta. De aztán, mintha evvel ki is adta volna a mérgét, bűntudatosan mondta: - Hiába. Nem vagy már az, aki voltál. Ha már ennek a helynek a varázsa se tud nékem visszaadni egy percre sem. Ha még itt se jutnak eszedbe a csókjaink. - Ezsembe jutnak - felelte Margit. - Te nem tudod, hányszor ültem itt egyedül. Eleinte álmodozva, aztán kétségbeesetten. Hó lepett itt be mindent, és a fejem felett nem virágok, hanem jégcsapok függtek. Volt, hogy kínomban beleharaptam a karomba, de hiába volt minden. Minden újabb csókod után nagyobb lett az üresség, és eljött egy nap, amikor megirtóztam mindentől, ami veled kapcsolatos. Aggódtam, ha szádra vetted valamelyik kedvenc olvasmányom alakját, mert megváltoztak és örökre elvesztek számomra. Lassan így raboltad el az egész gyermekkoromat. Óh, hogy gyűlöltelek! - Hát, ha így van - mondta fásultan a férfi - , akkor jobb, ha elválunk. Én azt hittem, apád, anyád lánya vagy. Neked szántam az életem. Azt hittem, nekünk is lesz egy olyan tágas otthonunk, ahová mindenki befér. Amilyen itt a tiétek. S ne haragudj, már láttam a gyermekeimet benned. Egy se volt olyan cudar fekete vérű, mint én. Szőkék voltak! Szőkék! Margaréta, még egyszer utoljára! Faustod most bánja legjobban, hogy akkor nem mert igazán Faust lenni! - Hogy értsem ezt? - Hát lehet ezt kétféleképp érteni? Ha én is hallgatok akkor az én Mefisztómra, akkor tavaly ilyenkor a feleségem vagy. Csakhogy én nem akartam orozva jutni az üdvösséghez. Ennél sokkal jobban tisztelem ezt a házat. Ha tudnád, milyen vad harcot vívtam én akkor az én sűrű véremmel, hogy belőlünk is hasonló emberpár szülessen, mint a szüleid. Hasonló élettartalommal és elhivatással. - Na látod! Éppen ehhez nem fűlik a fogam. Hát mindig ki 48

legyek szolgáltatva mások eszményképeinek? Nem kellenek a mércék! Nem érted? Mert azt mind mások találták ki. Lehet, hogy nekik jó volt, lehet, hogy egyszer én is oda fogok jutni, és úgy döntök, ahogy ők. De akkor tudni fogom, hogy miért, és magamtól fogom akarni. Hát nem tudod, hogy az apám is egészen más úton járt, mint a szülei? Ő aztán gyökeresen szakított mindennel, és azért tudott meggyógyulni. De őbelőle szentet csinálsz, ha pedig én teszem, én vagyok az egész kolónia szégyene. - Neked hát nem kell anyáid útja, nem akarod vállalni az asszonyi sorsot? Mindez porig sújt, és nem értem. Mégis azt hiszem, ha gyermeked lenne, megváltoznál. - Nem lesz gyermekem - mondta Margit - , és ha akkor meg is botlottunk volna, akkor se ez határozná meg az életem. Elfelejted, hogy számomra ilyen esetben nemcsak a házasság hozhat megoldást. Orvosnövendék vagyok. - Jaj, ki ne mondd! Óh, nagy Isten! Te képes lennél rá? Hogy a gyermeked!!!? Hát már semmi se szent előtted? Jaj én vak, hogy téged szerettelek! - Miért? Ha te Faust, akkor én Margaréta. Neki megbocsátod, hogy megölte gyermekét, mert őt Goethe láttamozta? És sohase léphet ki a szellemek seregéből az igazi emberi életbe. Hát csak a jelmez kell? Semmi több? A tartalom, ami minden embernél más, a választás lehetősége, s az a dráma, ami ilyenkor szívünket igazi törekvések helyévé avatja, az már sok neked? Vagy csak a nőktől tagadod meg ezt a jogot? Csak Maluzinák között érzed jól magad, akik fátylaikba szépülve elburkolják előled, hogy emberek? Istennők között akarsz élni, akik változatlanok, mert nem emberek? Az én szívem emberi szív. Kíváncsi és próbálni akar. S nem tehet arról, hogy asszonyi formában látta meg a napvilágot. Nem is törődik vele, nem is vesz tudomást róla. Csak így juthat előre, s ez nekem fontosabb, mint hogy örökké a látszatra vigyázzak. Magányos út, de az enyém. Úgy érzem, ujjaim hegyében a határtalanságot bizseregni, ahogy bor még sohase tett annyira pezsgővé vért. És tágassá agyat. S ezt cseréljem fel a te elkopott csókjaiddal?

49

A férfi nem szólt többet. Ráborult az asztalra, és úgy nyögött, mint egy beteg állat. - Sajnálom, György - mondta Margit kicsit lágyabb hangon. - Én most elmegyek. Élj bolodgul! Akkor este Diána egész valójában fázott Margit szavainak hatása alatt. Vagy csak most tűnik úgy, mert meglepte a hajnal? Most, ezen a hideg hajnalon tilzükben melegszik. De akkor rettenet ülte lelkét. Mert Margit, mint valami húszéves démon, kihúzta a talajt egy egész korszak alól. Keresztülgázolt mindenen, amiben szülői és barátaik hittek, és amivel meg akarták váltani a világot, de csupán megszépítése sikerült. Ó is, elődei is kerestek valamit, ami akkoriban minden teremtett embernek hiányzott. Az emberi vágyak karjai tapogatózva nyúltak erre vagy arra, hátha táplálékra akadnak. Voltak, akik a múlt emlékeiben keresték, és a régiek hagyatékát vallatták, mert azok még tudták a titkot. Voltak, akik messze szigetek idilli ösállapotában vélték felfedezni. S voltak, akik téren és időn túl keresték. A fiatalok pedig, született előjogaikkal, hitték, hogy éppen ők fogják megtalálni. S közben egyre jobban közeledett a veszedelmes dátum: 1914. De előbb még más eseményre kellett Diánának emlékeznie. Nem világraszóló, neki mégis fontos: Villy esküvője.

50

IV. fejezet Levelezésük jó időre megszakadt, amikor Villy férjhez ment. A régi közvetlen hang tükrén homály keletkezett. Diána elnézte ezt húgának, és bizakodón fogadta a híreket. Hitte, hogy Villy, aki oly sok kiváló férfi között válogathat, szerencsésebben fogja megoldani életét, mint nővére. Mégis, az esküvőn balsejtelmek gyötörték. Pedig tudta, hogy a vőlegény a gödöllői gárda legjobbjaiból való. Ifjú titán, bővérű és termékeny. Idehaza és külföldön is igazi sikerei vannak. Mindent nagy mértékben csinált: képeit és szerelmeit. És mindkettőben tele volt az élete diszharmóniákkal. Zárt világ, tágas és gazdag, belső fényét és erejét a transzcendens régiókból kapta. De a szegény fázó embervilág számára érzékelhetetlen fényesség volt ez. S ő hiába akarta, nem tudta lefordítani számukra, nem tudta úgy tenyerére tenni, mint egy darab kenyeret, melynek ízét mindenki egyformán érzi. Heroikus küzdelmet folytatott azért, hogy a világot a maga nyelvére fordítsa, és éppen fordítva kellett volna, hogy utat találjon az emberi közösséghez. És valahogy a nőkkel is így volt. Rájuk vetítette sajátos hitét, szinte uniformisba bújtatta őket. Igaz, ez az uniformis nem vált szégyenükre, de mégiscsak feszes ruhadarab volt, és aki nem fért bele, lesújtó lebecsüléssel kellett beérnie. Semmi sem volt olyan nehezen megközelíthető a számára, mint a huszadik század új művészeti törekvései és az asszonyi lélek. Villyben a Madonnát kereste, az anyát és a szüzet, s teleaggatta a szobáját a legszebb reprodukciókkal. Raffaello, Botticelli, Filippo Lippi mennyei lányai integettek a falakról. És szemben, a legszebb helyen maga Villy mosolyog a belépőre szűzies lányságában, korallpiros bogyókkal a feje körül, üdén és halhatatlanul, mint a legszebb madonna. Mindennek el kellett volna bűvölnie Dianát, ilyen nászi szobára ő is csak álmaiban gondolhatott. Miért, hogy mégis fájó emlékkel, szorongó tudattal jött haza erről az esküvőről? Egyetlen szó a 51

válasz: Cyrano. Diána egy különös éjszaka nyomaival lelkében, György mellett még most is egy másik arcot látott, és azt kérdezte, mi köze Villynek ehhez a férfiúhoz? Aztán sokáig nem hallottak egymásról. Villy levelei akkor indultak meg újra, amikor férjével Németországba utaztak. Ezek a levelek merőben mások voltak, mint a régiek. Terjengősek, tele tájleírásokkal. Aránytalanul többet írt azokról a fenséges erdőkről, amik ott fent északon zúgnak, a német emberekről és városokról, mint kettejükről, és Diána tudta, hogy ez nem csupán szemérmesség. ó tudott a sorok között olvasnii. Az volt a benyomása, hogy Villy szinte szégyenli, le akarja tagadni, hogy anya lesz. És akkor Diánában forró részvét bugyogott fel: kérdés, kiáltás, fájdalom. Nem értette, miért szaporodik köröskörül a diszharmónia? Sikoltott minden asszonyért, akinek odaadása nem zászlóbontás, és határtalanul szánakozott a gyermeken. Életében először akkor érezte feltörni szíve közepéből a melegnek azt az áradását, amibe beburkolta ezt a jövendő életet. Ösztönös volt ez a megmozdulás, és gát nélküli. Szeretnie kellett azt a kis szerencsétlent, aki még nincs, de aki őneki, Diánának meghozta a spontán szeretés kegyelmét. Vad vágy fogta el az embrió iránt, mintha nem is Villynek, hanem neki kellene majd megszülnie. Hiszen az anyja, a német fenyvesek zúgásában még mindig egy régi hangra figyel, és keresi a már egyszer megízlelt harmóniát. De nem találja. Apja pedig öntudatra ébredt Margarétáját kergeti minden nőben, de csak hajlékony combokat, lágyan omló hajat markol. A nő a maga valóságában kisiklott kezéből, visszahozhatatlanul. A nő, az egész lényét személytelenül átadó, öntudatlanul önmagát osztó gyermeki báj, amire Györggyel együtt sok-sok férfi áhítozott, kitöröltetett a világ szótálából. És hozzá még csak hasonlót sem írtak be oda, sokáig. Izzó tüzében forrt hát ez a magában fortyogó katlan, a világ. Szomjasan, szikkadtan várva az esőt, de nem jött enyhület. Se kívülről a sorsból, se belülről, a lélekből. És minden emberi sors kivette a részét ebből a nagy szétsodortatásból. S ebben a perzselő alkonyatban, egymást nem értő emberek 52

vad szomjúságából mégis új élet fakad. Diána érezte, hogy ez az új csíra eleve nem lehet fény és öröm hordozója. Levele, amit válaszképp írt Villynek merőben más volt, mint az eddigiek. Házam a tiéd is, szívem a gyermekedé is, bármikor. Nem tudta, hogy Villy rá fog szorulni, mégis ezt írta. És akkor jött a világháború. Villy két éven át volt Diána vendége. A régi családi ház is megváltozott. A falak ugyanazok, de az egyik szárnyát idegenek lakták. A kertből eltűntek a tubarózsák, helyüket csupa hasznos növény foglalta el. Diána ebből tartotta el a héttagú családot, beleértve Villyt és gyermekét is. Minden férfi a fronton. Az ország éveken át az asszonyoké. Testet öltött az emancipáció. Mintha az elesett férfiak véréből táplálkoztak volna, egyszerre olyan erőre és képességekre ébredtek a nők az egész világon. A harmadik évben hadifoglyok jöttek az országba, özönével. Azokat is el kellett tartani. Diánának is volt két orosza. Segítettek a kertben, rigolíroztak a spárga alá, erdei földet targoncáztak a málnatöveknek. A fürge ujjú Diána, aki valamikor csak a zongoránál és a hímzőrámán használta kezeit, most rossz papucsban kapálta az epret, kötözte a szőlőt, öntözte a palántákat. A gyerekek szedték a termést, és a nagyobbak hordták a piacra, vendéglőbe, kórházba eladni. Villy sokáig lábadozott a szülés után, és csak a könnyű munkában tudott segíteni. Diána őt mindig vendégnek tekintette, kényeztette. Villy átadhatta magát a boldogságnak, ami az anyaságban rejlett. Mindent feledtetett vele ez az űj szerep. Mintha a bánat a gyermekkel együtt kiszakadt volna belőle. Szent öröm töltötte el és csodálkozás. Pedig a gyermeken nem volt semmi különös. Anyja szépsége helyett apja nagy gyermekfejét örökölte, és csak ez volt számára az apjából, két egész éven át. Neve helyett az orosz foglyokét tanulta meg először kimondani. Rájuk küldte első repeső mosolyát, és első lépéseit az összedőlt üvegház cserepei között tette meg, ahol elvadult kerti virágokra vadászott. Ez az a kép, ami emlékezetében később is kísértett, és amikor évekkel azután föl tudta mémi a maga helyét a sorsok, események, arcok óceánjában, 53

ez az emlék úgy emelkedett ki a feledés ködéből, mint szárazföld a messzelátó körívén. Ebből a képből értette meg, hogy milyen átkozott kemény sorsot húzott ki a történelem lutriján. Hogy az ő birodalma attól fogva mindig a cserepecskék, a romok, az omladék. Célja mégis az egész. Munkája az örökös gyűjtögetés, kiegészítés. Sorsa, hogy sohase legyen kész, mert összerakni, ami egyszer egész volt és széttört, nem lehet többé. Hitte, hogy ez mégis sikerül egy magasabb szinten. Álma, hogy legalább álmában ízlelje meg a teljességet. Néha a múltban csillant fel előtte egy-egy szilánk ebből, néha a jövőben. De sohase a jelenben. És ez már eldöntötte a vitáját a boldogsággal. Ez a nehezen kiegyenlíthető örökség leányarcot hordott, senki se csodálja, hogy formáiban sem hordott fényt és harmóniát. A szája szépvonalú, de az íze fanyar, szemei messzenézők, de riadtak. Alakja, mint az anyjáé, Júnói termet, de minden mozdulat félúton eltörött benne. A homloka annyira boltos, hogy két arcnak is elég lenne. Igen: két arc, amilyen a Janus-oszlopon van, két ellentétes arc tette ezt az emberi sorsot olyan esetlenné. Egyszerre zajgott benne múlt és jövő. Egyszerre zuhantak rá férfi és asszonyi terhek. Bukdácsolás és emelkedettség, rendkívüli remények és kétségbeesés. Diána dajkálta őt. És e gyermek sorsának ellentmondásában rejlett az is, hogy csak ő tudta Diánát megvigasztalni. Ez az emberi lény volt a horgony, akiben megkapaszkodott, amikor a nagy veszteség érte, s öccse a harctéren elesett. Felszakadó fájdalmában őt ölelte magához, és senki se érti, Diána miért érezte annyira magáénak ezt a kis csúfságot saját szépséges gyermekei csapatában, miért öntött reá teljesebb anyaságot minden eddiginél. Szerencsés volt ez a gyermek, mert két anyát mért neki a sors, kétszer jutott neki ebből a nagy kincsből a teljesség. Egyszer természetes és egyszer természetfeletti módon. Ez volt az élettől Hélia hozománya. Villy boldogsága mégse lehetett zavartalan. Néha a harctérről hozott híradást a posta, néha Rózsi húgától, aki elhagyta Gödöllőt, és új hazát keresett magának a szentendrei hegyek között. Néha Ilkától. Aladár, még a tél beállta előtt hatalmas szoborműbe kezdett, az ismeretlen katona megszemélyesítésébe. A szobor befe54

jezetlen maradt. Aladár keze már nem ért el odáig, hogy a sokezer földre bukó életet egyetlen alakban feltámassza. Az elmúlt éveket távol töltötte a gödöllői háztól, ó t nem hívták be katonának, de a szíve odavitte a többi közé, a közös, elkendőzhetetlen sorsba. Ilka dolgozott, sírt, virrasztott, mialatt Aladár a frontokat járta. És hatalmas erő van egy asszony virrasztásában. Ki tudja téríteni a sors kezét. De megállítani teljesen, - arra nem képes, arra nincs hatalma. Aladár sértetlenül került haza, de soha többé nem találta meg azt a derűt és nyugalmat, ami idáig éltette. Nem tudta többé becsülni a saját életét, amikor annyi fiatal arc torzult fintorrá a halálban. Nem tudott vezetni többé. Maga sem találta az utat, ebben a nagy reményvesztettségben, amikor minden emberi szépség, és minden törekvés a jóra, sárba volt gyalázva. - Ki fogja elhinni ezután, hogy a művészet az a közös nyelv, ami minden nemzetet egy nagy családban egyesít? Elvesztette azt a mértéket, ami idáig egyensúlyban tartotta. Kikergetett mindenkit a műteremből, ahol azelőtt annyi embernek osztotta szét önmagát. Jéghideg agyagot gyúrt a még hidegebb falak között, és a belső tűz is csak pislogott benne. A golyó elkerülte a fronton, hogy idehaza fúródjon a mellébe. Karácsony este vitték el a kedves házból, örökre. Az ifjúkori tüdővész most ellenállás nélkül vívta csatáját. Rózsa nem várta be a szomorú véget. Sokkal hamarább száműzte magát. A reformtörekvéseknek csupán egyik ága volt a művészet. A világháború előestéjén fölölelte az az egész embert, de sok más út is nyílt a jövő felé. Világmozgalommá duzzadt a vegetárius tan, ami test és lélek harmóniájával akarta fölépíteni az új embert, és hirdette az egészséges élet újjáteremtő evangéliumát. Vissza az ősi egyszerűségbe, a természet ölére. Oly kevés kell a léthez, és a bibliai átok nem is átok, hanem bölcs tanács az emberi természet ismeretében: „Arcod verítékével edd a kenyered." És most, amikor a háború úgyis eltörölte a régi normákat és a fényűzés alól kihúzta a talajt, egyenesen irányt mutatott erre a vágányra. Tessék visszamenni az a betűhöz és újrakezdeni a világot! Mindazok, akik ismerték ezt a tant és hittek benne, lelkes cso55

portokban hagyták el a fővárost, sokszor régi életpályájukat is, hogy a szentendrei hegyek között megépítsék a maguk országát: az evangéliumi szegénységet. Tanárok, orvosok, művészek és filozófusok bőven akadtak köztük, de tanulatlan emberek és iparosok is. Rózsa köztük keresett menedéket. György bizakodó leveleket írogatott, már nemcsak optimista természetének kilengéseként. A frontok valóban felbomlóban, sokan igyekeztek hazafelé. S eljött a nap, amikor György, kétévi távollét után hazahívhatta családját. A két nővér hát elbúcsúzott egymástól, és egyikük se merte feltenni a kérdést, mikor lesz viszontlátás? Bácskát hamarosan elözönlötték új urai, a szerbek. Diána ettől kezdve mindig csak a következő pillanatért próbált helytállni, mert minden perc az utolsó is lehetett. Bácska földje, a tejjel-mézzel folyó Kánaán, sírással és jajveszékeléssel telt meg. Mint az egyiptomi csapások idején a termékeny Nílus födjén, itt se akadt hajlék, hogy gyásza ne lett volna. Hajléktalanok ezrei menekültek gyalog, hajóval, vagonokban, és próbáltak az anyaország kivérzett méhébe visszajutni. S hazátlanok lettek akár ha mentek, akár ha maradtak. Diána férje is hazaérkezett, és a reájuk zúduló veszedelemben a két távoli lélek újra megfogta egymás kezét. Lehel bunyevác volt, őket tehát befogadta az ifjú Jugoszlávia. Diánát semmi se kényszerítette háza elhagyására, és régi életmódját folytathatta még évekig. Diána búcsúja a családi háztól teljesen önkéntesen és akkor történt, amikor a menekülők sirámai már elhalóban voltak. Furcsa dolog, amikor a honvágy nem helyhez fűződik, hanem lelkek közösségéhez. Ez a föld, amelyben született, ahol dajkálták őt, és ahol ő dajkálta szeretteit, nem volt hazája többé. Idegen lett. Persze, ha távolba pillanthatott volna, ugyanígy láthatta volna Villyt hontalanul bolyongani Gödöllő utcáin. Az erdő, a község, a park kiüresedett. Nem bukkantak fel bennük a furcsa garabonciások, akik festőállványaikkal örökké fontoskodtak. Jelenésük ideje örökre lejárt. Villy nem vihette gyermekét a kedves helyekre sétálni. A pártoskodók menedékei lettek a gyönyörű parkok, a favágók baltáit felváltották a puskagolyók az erdőn, hörgés keveredett itt a madárdallal. Mire elcsendesült minden, és a román 56

bevonuláson is túl volt már az ország, akkorra mindent megült a nyomasztó napok emléke s a még sötétebb jövő sejtelme. Ez időben rosszul működött a posta, de ha nem, Diána mégse várhatott levelet Villy tői. A jelen olyan szégyenteljes volt és annyira hihetetlen, hogy senki se merte leírni vagy beszélni róla. Az emberek ezekben az időkben csak a múltról beszéltek. A jelent még önmaguk előtt is letagadták. A halálnál is süketebb csend terpeszkedett a szíveken. Mégis megpróbáltak újra felegyenesedni. Ősi mozdulata ez növénynek, embernek egyaránt. Akkor tűnt ki, az első csönd idején, hogy minden odavan. Az emberek nem tudtak hinni ezután semmi másban, csak az életükben. Élek, tehát vagyok, és ez a világon az egyetlen jó. Próbáljuk hát ezt az egyetlen jót bármi áron megtartani. Szabálytalan társasjáték kezdődött hát az életért. Vad éhséggel tört föl az igény az örömre, és az emberek csodálkozva vették észre, hogy nem törődik többé senki az ősi tilalmakkal. Minden szabad lett, ami elérhető. Itt volt az új világ. Hányszor kérdezte Villy is, amikor megcsapta arcát a rügyek ismerős illata az erdő felől, ugyanazt, amit Diána itt a parton. - Miért fogunk élni ezután? És hogyan? Diána 1921-ben, ott a Duna partján fölteszi a kérdést, amit rajta kívül északon és délen, keleten és nyugaton nyíltan, vagy titkosan rejtettek a szívükbe milliók. Kérdez ő is konok daccal, mert ez az első hajnal, mikor újra jogosnak érzi ezt a kérdést és magamagát teljesértékű embernek. Kémleli a távolságot, faggatja a folyót. Valamit vár. S amit eddig még sohasem érzett, körülötte megtelik a derengés az Igen-nel. Eddig nem tapasztalt nyugalom lepi meg. Mintha éppen ezekben a percekben azt üzenné valaki, hogy még érdemes élnie. Hogy soha ennyire nem volt érdemes. És éppen itt. Ez az ő területe. Érthetetlen. Mert ő még idáig sohasem érezte azt, hogy a helyén van. Örök elégedetlenség űzte, hajtotta valami cél felé, amit nem ismert. S éppen most? Mikor minden darabokra hullott, minden olyan céltalan? Mégis. Édes biztonság ömlik szét ereiben, mint az olyan emberében, aki tudja, hogy léte szükséges. Elégedetlensége, mely környezetét is, önmagát is folyton ítélőszék elé vonta, megszűnt. Kételye, mely a 57

múltban legszebb perceit is megrontotta, elszállt. Úgy áll ott a parton, mint aki idáig halálos kórt hordozott, és most meggyógyult, makkegészséges. Fázni is elfelejtett. Csak a hajnali derengésre figyelt, és lelkének békéje hatalmas erővel közölte vele, hogy számadása véget ért. S ahogy ott állt egymagában, egyszerre a messzeség elkezdett körülötte sok-sok szívvel dobogni. Embereket érzett a távolság leple alatt. Megkínzottakat, hit nélkülieket, reményvesztetteket. És szívéből mintha erecskék támadtak volna és indultak a kivérzett lelkek felé, ösztönös kiáradással. Keresve a rászorulókat és boldogan tudva, hogy lesz mit adnia. Valamikor lánysága hajnalán ilyen odaszánással készült a házasságra, de az élet törölte vágyait. Azután a szülők kényelmének akarta áldozni önfeláldozóan életét, de köréből elsodorta őket a sorsuk. Később a művészet következett, méltó feladat a maga korában és kielégítő, de az a korszak is gyümölcstelenül tűnt tova. A legutolsó években a puszta létért és gyermekei épségéért küzdött elszántan és sikeresen, de érezte, sokkal több adnivalója van, mint amit egy család puszta léte megkövetel. Szíve teljes volt tehát, és ez volt az első nap, amikor örülni tudott kiáradni vágyó önmagának. Szinte ujjongott, hogy nincs már semmi, ami a múltból visszahívná. Szinte hálás a világ sivárságáért, s hogy egymást falták föl a múlt bűnei és erényei. Ez az éjszaka elindult hát a lejtőn, s az első fények felkúsztak az égre. Azokat már nem törölheti le onnan senki sem. Kivilágosodott. S a táj egyszeriben megszületett Diánának. Tejfehér ködökbe volt pólyálva a folyam s az ölében pihegő szigetek. Lassan csavarta le róluk a reggel. Először a túlparti erdőkről, a szelíd füzesekről, végül magáról a vízről. Semmi sem rezdült, csak a fények előjátékában sejlett az eljövendő nappal. Még a madarak sem ébredtek. A senki országa volt a Föld. Túl a parton, végtelen kukoricaföldek várakoztak. A haragoszöld kukorica legények hosszú nyelveikkel nyaldosták a harmatot, s már a Nap mézére éhesen lefetyeltek.Följebb egy kiszáradt jegenye nyújtogatott az ég felé egy gólyafészket csontkarjaival. Olyannak tűnt, mint kí58

sérteties úrfelmutatás. Messziről megkondult a hajnali harangszó. Jött az új nap, feltartóztathatatlanul. S akkor megmozdult a boly, a vacogó gyerekek vacka, és Márton, a legnagyobb fiú, megszimatolta a reggelt. Szelíden félretolta alvó nővérét, és félkönyékre támaszkodva körülnézett. Ugyanazon a helyen látta állni anyját, mint amikor megérkeztek. Úgy állt ott, mint tiszta szobor. A piros szín, ami a fehér után most végigömlött a mindenségen, őt is magába burkolta, és az arca ettől olyan lett, mint a hajnalhasadás. Nyár volt. A Nap ereje teljében uralkodott. Néhány perc, és felissza a ködöket, a felhőket más tájra kergeti. A szelíd pír se időzhet sokáig, ha az égbolt megszüli fiát és királyát a Napot. A valóságok óráit hozza, és azok sokkal egyszerűbbek és igazabbak minden éjszakai varázslatnál. Anya és fiú egymásra nézett. A fiú gyönyörködött anyjában, akit félve tisztelt és hűséggel szolgált gyermeki erejében. S az anyja ellágyult, ahogy fia szőke fejét a pokróc fölött magasodni látta. A reggel, a kelő nap egy aranyba foglalta mindkettőjüket. Soha ennyire nem érezték még, hogy összetartoznak. S a fiú most odaoson anyjához, s ami oly ritkán történik meg kettejük közt, átkarolja őt, és úgy állnak ott, összefonódva. Előttük a folyam, mögöttük a végtelen táj. Távol városok és falvak, ahová utak vezetnek. Lábuk előtt a víz várakozó ladikokat himbál. Csak el kell indulni feléjük. Ezen a reggelen minden olyan egyszerűnek látszott. És kettejük szövetsége öröknek.

59

II. rész A fűzfa pelyhe...

60

A nagy tűzvész tehát elmúlt. Mindaz, ami éveken át kényszerű tartalma volt az emberi életnek; a háború sokféle vésze, a gyász, a rettegés, kínok és halál, hamuvá hűltek. S a hamu alatt ott feküdt eltemetve a letűnt világkorszak összes arca, pedig sok volt, megszámlálhatatlan. Sokáig ezután az emberek is arc nélkül jártak, mert ők általában a világ valamelyik arcát szokták felölteni. Elmúlt korokban bő volt a választék. Némelyik arc kitartott egy életen át. Mások gyakrabban cserélték arcaikat. De olyasmi sohasem történt, hogy levetettek egy arcot, és helyette nem volt mit felölteni! Az anyák megszülték gyermeiket, és mire az megnőtt és eszmélni kezdett, furcsa érzése támadt. Olyasmi, mintha nem is létezne. Persze azért végigcsinált mindent, amit a hétköznapokba ágyazott élet mindenkivel végigcsináltat De ha kétsége támadt, hogy mi is az élet értelme, akkor csak hamuval tudta a kezét megtölteni. A legélesebben látók, az írók és művészek ki is mondták, hogy ez így van, de azért maradt minden, ahogy elindult. Az emberek tömege, mint megbabonázott gépezet tovább folytatta mindazt, amit öröklött szokások átmentettek a porrá égett múltból. Értelmetlen tevékenység, de a halott tétlenségnél mégiscsak jobbnak tűnt. Mégis, mialatt lázasan tevékenykedtek, mindenki pontosan tudta, hogy semmi értelme, és meddő minden mozdulat. S ez volt a legrettenetesebb kísértetkomédia. Senki sem találta az arcát ha tükörbe nézett. A hivatalnok régen komoly és tisztelt hatalom, most nevetséges kretén. A temlomjáró - álszent farizeus. A paraszt - szánalmas, maradi, mucsai alak. Az ipari munkás - Napóleon. És mindenki tudta, hogy a tükör is hazudik, és ezért önmagáról senki se tudta, hogy kicsoda. A legőszintébbek még a művészek voltak. Ők meg merték örökíteni az arc nélküli embert, de talán csak azért, hogy ne kelljen önmagukkal szembenézniük. De az idő még várt. Nem sietett, hogy letörölje a nagy színpadról azokat, akik nincsenek. S bár itt-ott az arra méltó rothadásnak is indult, másutt még volt begyűjteni való. Az idő erre várt. S ebben a bevégződés utáni végződésben azoknak is élniök kellett, akik mégis megtalálták az arcukat. 61

I. fejezet ..Jártál-e már fövényen, amely nedvesen őrzi a tegnapi vízfodor nyomát, és tegnapelőtt még homályba álmodta a mélység álmait? Fölötte zúgott tovább az áramló folyam. Ilyen föveny van azokon a zátonyokon, amelyeket a Duna épít és bont szüntelen, és sohasem enged át másnak. Még az emberek lábnyomát is elmossa róluk, nyomtalan. Ezek a szigetek a senki földjei, és a víz szabja meg törvényeiket. Diána és Villy sokéves távollét után egy ilyen zátonyon találkoztak. A csónakot György építette egy római-fürdői csónakosnál. Evvel érkezett az ország másik végéből a kis család. Nagy vállalkozás: kétszáz kilométer lefelé a Dunán, de György már akkor igazi vadevezős volt. Suhancéveiben hozzá hasonló angyalföldi rongyosokkal harc nélkül hódították meg maguknak a magyar folyamot egy kiszuperált bárkán, és évről-évre minden nyáron ismétlődött a kalandozás. Ahhoz a régihez képest ez a nyalka sportcsónak olyan, mint a sirály. Villyt se kell a víztől félteni, ő meg ott nőtt föl a Ferenc-csatorna partján, remekül úszott, és víztől ázott szőke hajában gyakran virult lótusz vagy vízparti nefelejcs. A csónak sárga volt, s még szagos a lakktól. Puhára bélelt, mint valami fészek, a gyermek kedvéért, aki az orrában kapott helyet. Évekig nem találkozhattak volna még, ha így nem jutnak közel egymáshoz. A háború elmúlt, de a véres nász megszülte a nyomort és a távolságok sorompóit lezárta a nincstelenség. Diána első, gyönyörű életjele, hívás volt. Gyertek! Bácskában még jut vaj a kenyérre és tejfel a levesbe. Gyertek! Rokonaink szőlőjében nektek is teremnek édes fürtök, és a must új vért nevel bennetek is. Gyertek! A gyereketek itt megismerheti a fügét is. A mi kertünkben beérik, mert meleg a nyár és hosszú az ősz. És mindennap akkora piros alma jut a kezébe, amekkora a sápadt arcocskája.

62

Gyertek! Hogy az ő arca is olyan legyen, mint az alma. Olyan piros, és pufók. És jöttek. Megfizethetetlen a vonat? Zsúfoltak a hajók? A Duna zöld sodrása nem szed vámot a kicsiny sajkától. Szelíden ringatja álomba a gyermeket, és kimossa György szívéből a front kísértetek. Jönnek. A sárga csónak oldalán locsog a hullám, és Villy ettől a hangtól elfelejti a jövő reménytelenségét. Amikor a sárga csónak elérte Érsekcsanádot, a bajai partoktól ugyanakkor elindult egy fekete bárka. Négy markos ifjú evezett benne felváltva. Három Diánáé volt, a negyedik pedig talán Diánáé lesz, ha majd lányával frigyre lép. ó k fölfelé eveztek az ár ellen, míg a sárga könnyedén lebegett, mint a lepke, lefelé. így jutott a két csónak egyre közelebb a másikhoz, és amikor megpillantották egymást, azt hitték csak szép álmot álmodnak. Az álmok szeszélye szerint, a régiek, a szertefoszlottak helyébe merőben más képek következtek, mégis ez volt az igazi folytatás. S ami közben történt, - ki gondol most arra? De hogy egészen el lehessen felejteni, ki kell adniuk magukból, el kell mondaniuk a másiknak, aki majd megoldozza a bánat csomóit. Könnyen felismerték egymást a csillogó távolságon át, mert a Dunán ekkortájt még alig jártak sportcsónakok. Csak a halászok ladikjai tűntek fel itt-ott, de Diánáék bárkája jóval nagyobb volt azoknál. György gyakorlott szeme messze távolságokat betájolt. Úgy is, mint csónakos, úgy is mint festő. Mindig ráakadt minden szokatlanra. Diána fiai pedig már akkor felismerték a dublót kecses mozgásáról, mikor még csak kicsiny pont volt a látóhatár peremén. S amikor hangtávolságon belül kerültek, felröppent a jel, az a dallamos, éles füttyszó, ami csak az övék volt, és mindig felismerék róla egymást, a sötétben, az erdő sűrűjében, vagy a nagyváros emberáradatában. A fütty dallamát a vízparti rigók tavaszi hívóhangja inspirálta. György és Villy ekkor hallották először, hogy azután többé soha el ne felejtsék, egy életen át. Aztán kikötöttek az első szigeten. A víz, amely körülvette őket, hatalmas volt és lassú. A part mentén, tágas teknőkben víztócsák láposodtak. Ebben a meleg vízben, amely a napfényben szinte 63

forróvá érik, boldogan, önfeledten játszott a gyermek, akit a csónak hozott, és szóké haját nem féltették a szürke iszaptól. A többnapos út alatt otthonává lett minden, ami a Dunáé. György az ifjakkal tartott. Belevetették magukat a mély vízbe, és a szép emberfejeket úgy hordta hátán a hullám, mint különös, vízi virágokat, melyek gyökereiket a mélybe eresztik, de ékes koronájukat fenn hordják a napfényes levegőben. Diána és Villy magukban ültek a két csónak között, a fehér fövenyen és olyan érzésük volt, hogy ez így volt, s lesz is mindörökre. A víz mellett idő és öröklét találkoznak. - Boldog vagy? - ezt kérdezte a szemük egymástól és ebben a percben ez nem is volt hiábavaló kérdés. De mindketten tudták, hogy az elmúlt évek minden napja szenvedést takar, és ez most szavakba kívánkozott. - Semmi se maradt abból a meseszerű udvartartásból, amelyiknek Aladár volt az uralkodója, mi pedig a palotahölgyek és a lovagok. Tudod, ha a kulisszák maradnak a mi gödöllői népünk közt, a mi kapcsolatunk is egészen másként alakul. Néhány szelíd és bölcs szó Aladár ajkáról, sok mindenen körösztül segített volna. Aladár szerette és sokra tartotta Györgyöt. És engem is nagyon szeretett. De mindez elveszett, és mi ottmaradtunk, teljesen egymásra utalva, természetünk összeegyeztethetetlen különbözőségeiben. - Én tudtam, hogy ez a házasság sok fájdalmat fog neked teremni - mondta az idősebb nővér - , mert hiányzott belőle a legfőbb alap, a szerelem. Mindkettőtök részéről hiányzott. - Nemcsak ez volt a baj. Hét év hosszú idő. Azóta tanulom őt ismerni, és ennyi idő alatt a legforróbb szerelem is kihűlhet. S ennyi idő elég ahhoz, hogy két okosan gondolkodó ember baj tár siasságból egymáshoz idomuljon. Ez talán be is következett volna olyan korban, amikor az események normális menetrendben jönnek egymás után. De minket a sorsunk először felemelt és megismertetett egy olyan életformával, amire egy szó van csupán: isteni. S aztán fülsiketítő robajjal széthullott minden. Háború! Akkor nem volt idő gondolkodni. Hogy vártuk a végét! S ez a vég múlását jelentette mindannak, ami kedves volt nekünk. 64

Amikor György újra az ecsethez jutott, olyan világ vette körül, ami őt nem értette, s amit ő se értett. A művészekkel is így volt. - Hogyan lehet ez? - kérdezte az idősebb nővér. - Hiszen Aladárék új utakon jártak, és György közéjük tartozott. Mindennek még tíz esztendeje sincs. - Éppen ez az - mondta Villy. - Ezt senki sem érti. Szinte azt hittük mi is, hogy Aladár tévedett. Ezt látszott bizonyítani még a halála is. A világháború olyan tanulságokat teremtett, hogy Aladár maga is összeroppant tőle. Ki hiszi el most, hogy a művészet a világ közös nyelve, amely minden nemzetet egy nagy családban egyesít? A csonkalábúaknak, a vakoknak s a hadi özvegyeknek add be ezt a mesét, s a menekülteknek, akik fűtetlen vagonokban laknak, meg kiszolgált hajókon a Dunán! Hitesd el azokkal, akiket a legsötétebb gyűlölet kergetett ki otthonaikból, s tett földönfutóvá, mint téged is. - Engem hagyj! Én önként jöttem, s nem bántam meg. Nézz körül! Elvesztettem egy kőfallal körülkerített kertet, és cserébe megkaptam ezt a csodálatosat, amit a természet hatalmas kezével formált. Ha ezeken a szigeteken vagy a hullámok hátán időzöm, a mi régi világunk mesterkéltnek tűnik. Már nem tudnék oda visszamenni. Hidd el! Csodálatosan hosszú nap nehezült a táj felett. A nyár. Ilyenkor nincs semmi, ami széttördelné a lélek épségét. Még az emlékek sem. Ilyenkor szép a lélek, olyan mint az Isten. Töretlen, szeplőtelen. A fénylő folyam vette őket körül. Azoknak a zátonyoknak egyikén ültek, amelyeket a Duna minden évben újrakölt. Szétbontja őket, elhordja róluk a fehér fövenyt, hogy másutt szebb formában összerakja. Ezeken a zátonyokon folytatja ősi harcát a folyam ellen a fűz. Fehér lenge gyapja úgy száll a víz fölött sok pici pehelyben, mint a júniusi hóhullás. S ez a pehelynyi élet erősebb, mint a hatalmas folyam. Keskeny, hal színű levelek kelnek ki belőle, belefúrja gyökereit az omlatag fövenybe, hogy megfogja, és nincs többé hatalma fölötte az árnak. Kétéltű, ha kell. Megél a víz alatt is. Lerázhatatlanul és meseszerűen. Évrőlévre növekedik, varázslatos gyorsasággal bont zöld ligeteket a Duna közepén, szakadatlan, mindig újra elhódítva egy-egy szilárd 65

darabot a névtelen változásból. Ami idáig szüntelen áramlás volt, ma föld, emberek fölé boruló zöld sátor és aranyló boldogság. - Emlékszel, milyen boldogtalan voltam, hogy nem élhettem veletek Gödöllőn? - mondta Diána. Hogy vágyakoztam én is olyan közösségbe veletek, mint amilyen a fűzfáké. Mert ti is szigetet hódítottatok el a nagy sodrástól. - Nem voltunk eléggé fűzfák, úgy látszik - sóhajtott Villy. Nem voltak olyan mindentudó gyökereink. Aladár hívei szétszóródtak a világ összes táján. Sokan meghaltak, s akik még élnek, azok sincsenek velünk. Azt mondják, Aladár elkendőzte előlünk a valóságot, ami már ott leselkedett felettünk. Álom-államban éltünk. Diána felkacagott: - Te Villy! Mi lenne a világtól, ha nem lennének benne álmodók! Még egyetlen egy is csodálatos. Ti pedig sokan álmodtátok ugyanazt az álmot. S ez nem is múlhat el nyomtalanul! - Nem is múlt el. György megmaradt továbbra is álmodónak. Nem ért egyet a mostani festőkkel. És talán megérted, hogyha azt mondom: ez az ő tragédiája. És nem az, hogy az emberek tömegei mostanában csak a szükségessel törődnek, és nem vásárolnak képeket. Ez is szerencsétlenség, de ez talán még megváltozhat, ha a nyomor szűnni fog. Ennél sokkal nagyobb baj az, hogy időközben felnőtt egy új festő-nemzedék, de nem Aladár erkölcsein. Ők nem tisztelik az előttük indulókat, nem kell nekik semmi a múltból. György csak harmincéves, s azok szemében ő a megvetett múlt. Gondold meg, harmincéves! Nem élhet emlékekből! - S ha mégis megpróbálna együttműködni a mostaniakkal? kockáztatta meg Diána. - Lehetetlen! - fakadt föl Villyben a tetten ért bánat. Ezek az újak kietlen, reménytelen tájra vezetik híveiket. Az ő világukban nincs emberi közösség, nincs a közös nyelv édessége, nincs egymás keresése, támogatása, nincs szeretet. Voltak évek, hogy György is megindult ezen az úton, hiszen mindig is forradalmi lendület lobogott benne. De azokban az 66

években jaj volt nekem és a gyermeknek. Keresztülnézett rajtunk és minden szenvedésünkön. Te nem tudod elképzelni, milyen volt a főváros közelében az elmúlt években az élet. Bűnös volt mindenki, aki élt. Mert lélegzett és tetőt kért a feje fölé. El voltunk árasztva menekültekkel, akiket a szomszéd győztes államok dobtak át a határon, és nem tudtunk örülni szegény testvéreinknek, mert az itthoniakról sem történt gondoskodás. Olyan hajsza indult meg mindenért, minden darabka rongyért, egy-egy jobb falatért, hogy az emberek elfelejtették az együttélés legelemibb szabályait is. S a fiatal művészek fennen hirdették, hogy ezekre többé nem is lesz szükség. A vadak törvényét tűzték zászlójukra, s hogy minden ember született bestia. Sem én, se György nem esküdhet ilyen eszmékre. De ő azért sok mindent elhitt nekik. Például, hogy a művészet mindenekfölött való. Tudod mit jelent ez nekik? Hogy minden egyébnek kuss! Nincs hitves, nincs család, nincs barát! Csak a festék és a paletta. S az is csak azért, hogy minden régi erkölcsöt eltöröljön. Ők, Aladárék milyen nagyok voltak, éppen az igazi erkölcs védelmében. Ők is elvetették az avultat, de csak azt, ami nem szolgálta az embert. De azok, akik most emelkedtek magasba olyanok mintha éppen az emberi faj ellenségei lennének. Villy sírni kezdett. - Olyan egyedül voltam, olyan egyedül. Szüleimhez nem folyamodhattam, mert ők is kegyelemkenyéren tengődtek. Tőled elválasztott az új határ. Öcsénk elesett. Bátyánk háború-szerezte betegségben, és családjával együtt nyomorban. Erzsi húgunk, fegyenci körülmények között, egy kollégiumban sínylődött. Rózsi pedig száműzte magát a szentendrei hegyek közé, ott küszködik a sziklákkal, a földdel, önkéntes remeteségben. György és én csak gyötörtük egymást, s egyikünk se tudta, hogyan lábolunk majd ki ebből a piszokból. Diána megsimogatta húga lehajtott szőke fejét, amelyen itt-ott megcsillant egy-egy ősz hajszál. - Ne sírj! Másképp lesz minden! A könnyek hullottak. Ennek ki kellett buggyannia. De a női 67

szív legnagyobb csodája a könny. Mint ahogyan nyári eső után friss lesz a pázsit, Villy is üde lett tőle, tele fénnyel és illattal. - Már másképp van. - A fejét újra felemelte. - Történt valami, amiről még sokat fogsz hallani. De előbb még meg kellett tisztuljunk. Hélia betegsége derékszögben fordította meg György életét. Amikor azt hittem, semmiképpen se lehet köztünk jó már semmi, és csak a válásban lehet reményem, megbetegedett Héli. Hirtelen és halálosan. Mindketten tudtuk, hogy ha az Ég elveszi, odafönt úgy döntöttek, hogy házasságunk fölösleges. Héli volt a pecsét rajta. Ha ez bekövetkezik, mi is belesüppedtünk volna a nihilizmusba. Annyira ragaszkodtunk mindketten ehhez a tévedéshez, ami a mi frigyünk, - mert ez még a régi kedves körből sarjadt - , hogy ha elszakad, mi sem találtunk volna horgonyt, talán életünk végéig se. Héli élete számunkra egyúttal szimbólum volt. Az egész betegség úgy folyt le, mint egy szörnyű álom. Kábultan éltem végig. Csináltam, amit kellett, amit tudtam, de nem gondolkoztam. György emberfelettien szenvedett és teljes tudattal tudta, hogy ez a csapás, egyúttal számonkérés. Az ő lelkéért folyt a harc. Neki kellett szívet cserélnie. Nemcsak azért, hogy a mi gyerekünk ne legyen a háború elhullottjai között, hanem azért is, hogy György megismerje saját gyökereit, és így megtalálja helyét az életben. Héli él, és ez a betegség kiemelte Györgyöt az embertelenség örvényéből. Most már nem kell őt féltsem. Megértette, hogy senki sem dobhatja el úgy a szívét, hogy egyúttal ne dobja el a saját emberségét. Ez volt a krízis, ami megelőzte a mi megújhodásunkat. - Nagyon sok a mondanivalónk - sóhajtott fel Diána - , de ez a sóhajtás a boldogságé volt, nem a bánaté. Figyelme most a víz felé irányult. A túlsó part felől hat pont tűnt föl a hullámok hátán, s egyre jobban hasonlítottak emberfejekhez. Mély a folyam és hatalmas úr, és nincs hatalom, aki törvényt ülne fölötte. Mégis vannak, akik nem tisztelik, nem félnek tőle. Szeretik. Ráhagyatkoznak, mint barátra. Nap nap után, szelíd birkózásban gyűrik maguk alá a Duna habjait, de épp csak 68

olyan pici erővel, ahogy a csecsemő fickándozik anyja térdén, mint a vízben élő halacskák. Hajlékony testük úgy szeli a habokat, mintha az volna igazi hazájuk. S lehet-e elképzelni szebbet, mint azoknak az ifjaknak tekintetét, akik az első vágyak idején fölös energiáikat a hűs hullámokban hagyták? Ereiket a napfény nyilazza aranyló tisztára, homlokukat a víz felett száguldó szél csókolja szentté. S a fogékony évek tiszta lapjaira új és új képeket vetít a hatalmas táj. Sirályok fehér röptét, szakállas fűzfagyökeret a partszegélyben és bujkáló fényeket a vízen. Félig a nedves parton, félig a vízen hatalmas csónak sütkérezett. Hosszú halteste rejtette az étket, amit Diána most sorra előszedett. Piros csíkos abroszt terített a pázsitra, és rárakta mindazt a sok jót, amit erre az örömünnepre gyűjtögetett. Zsíros juhsajtok, vajas pogácsák, illatos barna cipó, s egy nagy demizson, tele a kékszínű szeder levével és gyümölcs, zsákszámra. Diána máskor is elemózsiával jött a Dunára. Tévedhetetlen anyai ösztönnel megérezte, gyermekeinek mi válik javára. Szüksége van edzésre a testnek, jó fáradtságra és bőséges ételre. Még nagyobb szüksége van tiszta kalandokra a léleknek a bimbódzó ifjúság idején. Diána áldotta sorsát, hogy mindezt két kézzel szórhatta gyermekei elé. Áldotta veszteségeit, mert a hazátlanság és szegénység taszította bele őt a világ legdúsabb gazdagságába, és lábai elé dobta az al-dunai ősvadont. E titánoknak is dús ajándékért egyedül Diána hajolt le a menekült asszonyok közül. Az övékén kívül nem is lengett több csónak az ezeréves folyón, csak a halászoké. Vízfüggöny gyöngyözött végig a hat emberi testen, ahogy kiléptek a folyóból, vidáman és büszke öntudattal, hogy tudnak uralkodni az elem felett. A hat közül csak egy volt leány. Egy cseppet se hasonlított Diánára. Több volt és kevesebb, mint minden gyermek. Független új világ. Elég önmagának. Most élte tavaszát. Izmos, mozgékony, élni tudó, mint az apja. De a szemében ott ragyogott az anyja szemének gyönyörű mélysége és tisztult magassága. Átható kékre változottan. A két ember két távoli völgye lám benne megegyezett. - Undine, Undine! - kiáltoztak a fiúk teletorokkal, és a leány 69

úgy jött, mint aki győztes. Mert a világon egyetlen győzelem van, amiben senki sem kételkedik, az ifjú leányé. A szépség férfit és nőt egyaránt lenyűgöz, s a természet háromszoros csókja a szélé, a fényé és a vízé, olyan ékességekkel rakta tele, ami kevés nőnek jutott osztályrészül még ekkoriban. - Ki adta lányodnak ezt az új nevet? - érdeklődött Villy. - Úgy ragadt rajta, az iskolában. Undine hableányt jelent. Majdnem mindenki kapott valami csúfnevet. Ez itt cserkészszokás. Erzsi a fiúk között nőtt fel, most pedig fiúgimnáziumba jár. Sokszor már magam is azt hiszem, négy fiam van. Semmiből se maradhat ki, amiben az öccsei részt vesznek. Ha a szabályok szerint nem lehet cserkész, azért olyan leleményes, hogy majdnem őutána igazodik az egész csapat. Még a parancsnokot is lekenyerezte. Villy még nem ismerte a cserkész-mozgalmat. Nem tudta, milyen jellemépítő erőt jelent a serdülő gyerekek életében. Gyermeknek lenni 1920 után, valami egészen más volt, mint egy emberöltővel hamarább. Gyermeknek lenni akkoriban azt jelentette, hogy néhány ezer leendő felnőtt. De az ország azoknak se tudott élelmet, ruhát biztosítani, akik munkabírók voltak. Még munkát sem. Az ország rettegett azoktól, akik majd felnőnek. Mit kezdjen velük? Talán azért is terelte össze őket, azért kapott mohón egy ilyen nemzetközi fiú-mozgalom átültetésén, hogy így a friss embererőt kézben és féken tarthassa. Talán ezért vezényelt élükre sok helyen olyan parancsnokot, aki jó arra, hogy mellékvágányra terelje a veszedelmes szerelvényt. Itt mégis másként történt. A fiúk, akik Verne-regényekben, vagy Cooper-történetekben gondolkodtak, alighogy fejükre tették a búrkalapokat, egyszerre a nyílt tengeren vagy a prérin érezték magukat. Száguldó paripák a korlátlan szabadság mezején. És a parancsnokok kénytelenek voltak velük száguldani, különösen ha a csapatnak olyan hangadói voltak, mint Undine és öccsei. Diána lánya maga volt a forradalom, mint a korszellem hozta, ő is a fiúsodás útjain járt, bár annyi nőies varázs birtokában, amennyi neki jutott, ez nem volt könnyű. Eleven szépsége rajokban vonzotta a gimnazista fiúkat udvarába. De ő nem vette komolyan egyiket sem. Magát pedig nem tekintette leánynak. Nem 70

élt a női fegyverekkel, de éppen ezért többet meg is engedett magának, mint a polgári családok etiketthez szoktatott leányai. Persze, ez a magatartás nem gyarapította a jóhírét, de az értetlen pletykáknak se Diána, se Undine előtt nem volt súlya. Pedig Undine leányszívet hordott belsejében, s hogy annyira nyomtalanul pattant le róla minden bók és rajongás annak egész egyszerű oka volt. Undine valakit visszavárt. Az ő hercegét, aki valóságos herceg volt. Földönfutó, sorsüldözött herceg, de hamisítatlan. Jött szelíd, szláv nézéssel, a századvégi kifinomult tudományával a szerelemben, amit gyakorolni neki már nem adatott meg, amit csak a vérében örökölt. A herceget Nikának hívták, családnevét senkinek se vallotta be. Neve bajt hozhatott volna bárkire, ő maga nemes vad, akire vadásztak. Akkoriban volt ez, amikor Oroszország vér és jajszó között megszülte a szovjet hatalmat. Jött, mint a legendák bolygó vándora, alig pihent meg bujdosásában a magyar délvidéken, máris tovább kellett menekülnie. De ez a rövid néhány hónap elegendő volt arra, hogy új legenda szülessen belőle. Undine számára örökéletű. Csak mikor a rózsalánc a végső hervadás napjait élte, akkor tudta meg Undine, hogy ő modern leány. Csak akkor dobta el a szívét és fogadta el azt, amit a nők azóta is gyakorolnak: az ésszel szabályozott modern etikát, amiben mindennek jól kiszámított helye van, csak éppen a szívnek nincs, mert az úgyis mindent felborítana. Undine temperamentumát féktelen sportban, szenvedélyes szóharcokban, tomboló virtusban sziporkázta szerteszét maga körül. Hogyne lett volna ellenállhatatlanul vonzó és bűbájos? Most húszéves. Két év választja el a hétéves fogadalomtól, de Undine már nem hisz benne. A herceg levelei két évvel ezelőtt elapadtak. Az utolsót idegen kezek írták, és félig kérdés volt, félig felelet. Sem Diána, sem Undine nem mert rá válaszolni. A leány sohase tette fel a kérdést, hogy ki írta, még önmagának sem. És azt sem, ez a levél nem volt-e burkolt gyászjelentés? Nem tette fel a kérdést, de azóta nem várta vissza szerelmesét; és a kietlen ürességet, ami utána maradt, válogatás nélkül pótolta avval, amivel tudta. Szervezett, irányított és gyönyörködtette a szíveket, szemeket. De nem akart tudni többet semmiféle szerelemről. 71

Az is egészen új és hihetetlen, hogy állandó partnere van a fiúk között. Ezt se veszi komolyan, túl fiatalnak érzi. Mégis, ez a fiú meg tudta találni a hangot, ami Undinét nem riasztja el tőle. Nem udvarol, soha nem is beszél szerelemről, mégis annyi sok mondanivalója akad. Olyan is, ami Undinét jobban érdekli mai állapotában mindenfajta szerelemnél. Ezt a fiút testvérei is társnak érzik, s úgy gondolják, kitüntetés a barátsága. Már azért is, mert ő is a többi felvidéki magyarral menekült. Heteken hónapokon keresztül húzódtak dél felé. Onnan a csehek űzték őket,a délvidékieket a szerbek, a keletieket a románok. Senkinek se maradt helye a szűkre szabott országban. Az öregek pusztulnak, a fiatalok züllenek. Miklós szíve megkondult a tengersok kínra. A vagonlakások táján akadt még sok hozzá hasonló fiatal. Megfogták egymás kezét, és attól fogva húsz-harminc család nem fázott, nem éhezett többet. Miklós neve lassan fogalom lett Óbudán. Azután elmúltak azok az istentelen idők, amikor még a szentek is csak csali úton juthattak valamihez. Miklós is visszakerült az iskolapadba, de érezte, hogy ő már rég kinőtt onnan. Korán kifejlett férfiassággal az élre kívánkozott. És sohase volt olyan tétova a fiatalság s olyan kisiklásra hajlamos, mint a 20-as évek kezdetén. Miklósnak csak meg kellett fognia ezt a kormány nélküli fiatalságot és erős lökéssel beletaszítani a jövendőbe. De egyelőre még maga is irányt keresett. És akkor hallott először a cserkészetről. - Ez az - gondolta. - Ez az, ami nekünk való! A cserkészet akkoriban a világ minden táján hódított. Fiúk ezreit kapcsolta egymással össze, egy nagy családba. „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint" - mondja a cserkésztörvény. Ez volt az első mozgalom a világon, amelyik megkerülte a felnőtteket. Azok szétdúlták a földet, és gyűlölettel oltották be az embereket egymás iránt. Ezek a fiúk újra összefogták egy nagy egységbe, és a gyűlölet kártyái közé bedobták a magukét, a kiegyenlítő szeretet lapját. Mi még nem tudunk semmiről, ami elválaszthat egymástól vallotta a tizenöt évesek tiszta serege, és az emberek újra remény72

kedni kezdtek. Nincs veszve minden. Még minden megépülhet. Jó is, hogy összeomlott a régi. Rothadt volt már, és idejét múlta. Itt van helyette az új. Mindenki mosolygott, ahogy a menetelő liliomosokat nézte. Ezek nem a halálra szövetkeznek egymással. Hanem, hogy segítsenek. Mindenkin, aki útjukba akad. Nem nagyhangú szólamokkal, ami a jövőt ígéri, de a jelennek semmit se ad. Hanem rögtön és játékos örömmel, olyan eszközöket lelve, amelyek az utcán hevernek. Persze a cserkészet sem volt mindenütt egyforma. Tehetségtelen tanárok vagy politikai bérencek sokszor voltak a mozgalom sírásói. Ahol a fiúk között nem akadt erős kéz, aki magához ragadta volna az irányítást, bizony ritkán emelkedett önmaga csúcsára. A magyar cserkészet legszebb lapjait talán éppen ott írták, az Al-Duna mellett, és Miklós volt a csapat hőse és vezére. S azok a fiúk, akik akkor, ott vele együtt voltak az első cserkészcsapatban, holtuk napjáig hordták a cserkészliliomot. Akkor is, amikor a világot elárasztó újabb gyűlölettenger az emberiségnek ezt a kis szigetét is iszappal folytotta maga alá. ő k voltak azok, akik mindvégig gyászolták, s a piszkos hullámsírba szakadatlanul hullatták a cserkészliliom arany szirmait. S hiába tépdesték a kegyelet virágát szívükben, az mindig újra kihajtott. A csapatban a leghasználhatóbb fiúk Diána gyermekei voltak. Ők már készen hozták a cserkészerényeket, csak azontúl öntudatosabban és nagyobb kedvvel gyakorolták. Barátságuk Miklóssal magától értetődő volt. Szükségük volt egymásra, mint fának az ágaira, ágaknak a fára. Ilyen fán, ilyen ágakon az egész város fiókanépe fészket rakhatott. Ebben az évben jutott oda az újdonsült csapat, hogy megvalósítsa első táborozását. Több mint ötven fiú készült a nagy kísérletre. Ötven család féltve nevelt gyereke hagyja majd el a négy falat, pehelydunnás ágyat, terített asztalt, hogy odakint, valami ősrengeteg szívében sátort verjen a saját erejéből, heteken át a maga főztjét egye és szénán aludjon, a csillagos ég alatt. Talán ezekben a táborokban szakadt el első ízben a modem fiatalság tettleg is és önakarattal a polgári világ minden kényel73

métől és sallangjától. Nagy és tiszta demonstráció volt ez az új mellett. Az apák, a harctereken átnevelt apák szívesen engedték a keményebb életbe fiaikat. Az anyák sok esetben hisztérikusan féltették óket, mert ők még túlságosan is a polgári szokások törvényeihez igazodtak. Miklósnak és baráti körének nagy vizsgát jelentett az első táborozás. Ha kényszer dobná őket a vadonba, háború vagy hajótörés, százszor könnyebb helyzetük volna. Akkor csupán az elemekkel, a fenevadakkal, kalózokkal, kannibálokkal kellene megküzdeniük. Nem a társadalom előítéleteivel, a szülők maradiságával, a tanárok féltékenységével, sőt a kormány figyelő kémeivel, az egyház gyanakvásával. Ott kinn a vadonban, győzelmük biztosnak látszott volna. Ahhoz csupán bátorság, szemfülesség, ügyesség és összetartás kell, és ezek az erények ott szunnyadnak minden fiatal fiú lénye mélyén. És Miklós mester volt abban, hogyan kell ezeket felébreszteni. Miklós nélkül Undine sem ébredt volna rá arra, hogy az ócska bácskai virtuskodás ideje lejárt. A tespedő millenniumi időkben még azokba a vaskos bácskai tréfákba is szorult valami hősiesség. Az ifjúság nem tud meglenni kaland nélkül, s ha a kor nem kedvez igaziakkal, maga teremt magának alkalmakat. A diáktréfák szembefordulást jelentettek a megáporodott vidéki élettel, és építő, forradalmi igényeket demonstrált. Amikor kifeszített drótokon buktatták el a korhelyeket, akkor a bácskai ivászat ellen tüntettek. Amikor a bordélyházba igyekvő diákokat becsalogatták egy ócska malomba, hogy elpáholják őket, akkor a diáktivornyák ellen emeltek vétót. De hol vannak már azok az idők, amikor az apák a fiaikat vitték a züllésbe! Azóta lezajlott egy világháború, egy vörös forradalom és egy szerb megszállás. Nem volt szükség gyártott kalandokra. Bácska földje föl volt már szántva, hogy bevegye a jó magot. Undine hamar fölfogta, hogy az új idők új utakra várnak. S ha ő megértette, akkor ment is utána a város egész fiatalsága. Ő volt a csalétek. Hiába szapulták a mamák Diána leányát, hiába féltették tőle a fiaikat, benne látva lázongásuk magját. Nemcsak Undine bűbájos lénye vonzotta őket arra az útra, hanem sokkal inkább 74

saját legőszintébb igényeik, amelyek most feltörhettek, és meglelhették legtisztább érvényesülésüket. Miklós és Undinét csak annyiban okolhatták ezért, mert az ő sorsukban jobban láthatóvá vált, az ő eszüket, szépségüket, erejüket, lendületüket kibérelve működött a világot formáló nagyobb mozdulat. György és az ifjak között már a vízben megkötődött a barátság. Ennek a gyermekekből rekrutálódott lovagrendnek a létezése azonnal megragadta a festő hasonló lelkületét. Nem győzött válaszolgatni a fiúk keresztkérdéseire, akik ilyen hosszú utat még sohasem tettek meg csónakon, mint György és családja. Ez valami hasonló, mint az ő leendő táborozásuk.

75

II. fejezet A hétnapos út lefelé a Dunán György életében is nagy esemény volt. Mezsgye múlt és jövő határán. Csodálatos nyugalom lakik a víz fölött. Már néhány óra is felüdít, feledtet. Hét egész napon át lebegni víz és ég között, hasonlít ahhoz, amit örökkévalóságnak neveznek. Megszűnt minden, ami a partokon lejátszódott. Nincs más, csak a jelen. Csupa fény és lebegés. Ezek a napok valami olyasmit hoztak létre Villy és György között, ami sohasem volt meg idáig. Egységet. Villy számára megszűntek a reggelenkint megújuló gondok, és az esténkint ismétlődő kiheverhetetlen fáradtság. Felváltotta mindezt a súlytalan gondtalanság. Arcába újra fény költözött, szemeiben kigyúlt a régi két csillag. György számára pedig ez az út hozta meg, hogy eddigi természetéből új ember bontakozzék ki, aki alig hasonlít a régihez. Egy könyv bábáskodott újjászületése fölött, amit az útra hozott. Néha evezett, többet olvasott. Nem siettek. Szerencsésen utaztak. A víz felett elterpeszkedett a nyár. Az egész idő alatt egyszer sem esett az eső. Mintha valaki parancsolt volna a szeleknek, hogy másfelé tereljék a felhők röptét, mert György most olvas. S ez minden másnál fontosabb. A könyv annyira lekötötte figyelmét, hogy kisleányának kellett őrködnie és néha rákiáltania, ha a vízen, a levegőben vagy a parton valami megváltozott. Villy tartotta a kormányt, és ujjával sokszor csendet parancsolt a gyermeknek, aki szeretett fecsegni. Villynek kedves volt az, ahogy György a könyvbe merült. Mintha ettől függne a holnap békéje, így jöttek, nap mint nap. Ha nem eveztek, akkor is sodorta őket lassan céljuk felé az ár. Éjszakánként sátort ütöttek valamelyik zátonyon vagy szigeten. Ott még őrködni sem kellett. Védte őket hatalmas ölelő karjaival a folyam. Nappal se leselkedett rájuk nagyobb veszedelem, mint a szembe jövő gőzhajók. Hélia, az ötéves kisleány naphosszat ott kuporog elöl az orrban, és semmi sem kerüli el a figyelmét. Mohón lesi a fűzfaóriások 76

tövében lapító vízimalmokat, órák hosszat elnézné dübörgő kerekeiket, ahogy szünet nélkül darálják a vizet, de nincs megállás, a csónak siklik tovább. Még érdekesebbek a hajók. A láthatár peremén megjelenik a füstcsík, később a nagy fehér hajótest és legvégül a dübörgés. A személyszállítók büszkén jönnek, valóságos úszó városok. Lehallatszik róluk az emberek fojtott lármája. Néha verkli, vagy gramofon zene. A hosszú úton, egyhangú úton el kell tölteni az időt valamivel. Néha furcsa ismeretlen ritmus száll ki onnan, mintha fekete szárnyakon suhanna alá egy nagy madár, idegen, távoli földekről. Mintha itt akarna megtelepedni, fészket rakni és fiókát nevelni: „Az én babám egy fekete nő, a szeme izzó fekete kő." - Hess madár - tiltakozik Villy Griegen és Schuberten nevelkedett füle a szokatlan „jazz" ellen. De nem soká gondol rá, mert a hajó ahogy hozta, tovább is viszi szellemi utasát. A gyermekek, akik odafent utaznak, színes zsebkendőikkel integetnek Héliának. Kilesnek rá a kerek kabinablakokból. Gyermekszokás szerint ki-ki irigyli a másikat. A hajó gyermekei a csónak utasát, Héli pedig őket, akik a hajó gyomrában laknak. Este meleg lámpafényben égnek ezek a folyami csodák. Néhány percre kivilágosodik körülöttük a sötétlő örvény, s az emberek, akik a hajón egy napra nagy családdá olvadnak, láthatóvá válnak. De csak néhány percig, aztán újra elnyeli őket a távolság, és nem marad más, csak az összesimuló hullámok a hajó helyén. És az uszályosok? Az valami más. Hosszú sorban, lomhán úszó fekete bálnák, mint óriás játékszerek zsinórrá fűzve. Élükön a kicsi, pöfékelő vontató fontoskodik. Ezeket soká lehet nézni, és a hullámaik sem veszélyesek. Héli eleinte félt. Görcsösen fogta a csónak oldalát, pedig ott volt a derekán a mentőöv. De a harmadik nap már nyitott szemmel fogadta a hullámokat. Visszaszorította lélegzetét mikor víztorony magasodott eléje, és szepegett, mikor a kis jármű a hullám másik oldalán, a völgybe ereszkedett. De azért élvezte. És György tudta, milyen szögben kell ráállni a hullámra, keze biztos volt, nem tévedett. Ezek a találkozások ritkák voltak, órák hosszat nem történt semmi. Evezni sem kellett. Ilyenkor Villy vigyázta a kormányt, s a csónakot vitte a víz. S 77

ezalatt György belemerülhetett abba a másik elembe, amit a könyv jelentett neki. A másik végtelenbe. Milyen kiszámíthatatlan, tág is az élet! Amikor az ember azt hiszi, hogy elérkezett az utolsó lehetőséghez, ahonnan nem vezet út többé sehova, akkor kell rádöbbennie, hogy odáig szűk ketrecben topogott, és sejtelme sem volt róla, hogy azon kívül is létezik valami. Mint a háziállat, aki a szabad mezőn is az otthoni kótert keresi, György szíve is csak lassan szokott hozzá azokhoz a távlatokhoz, amit neki az ölében heverő lapok jelentettek. Mint a zuhatag, úgy ömlött rá mindaz a jóság, amit odáig csak áhított, de nem talált sehol. Most szavakba kristályosítva adagolta neki a könyv. Egy lapja elég volna egy életre, gondolta, de mégis mohón olvasott, mint a kiéhezett gyermek, aki dús asztalra talál. S míg szíve tágult, egyre tágult, végtelen hála nyiladozott benne. A koromszínű bajusz alatt az ajka meg-megrándult, lelke tiszta sóhajában szabadult föl hogy egyesüljön a fénylő nyári világgal. A csónak úszott előre, a könyvben fogytak a lapok, s György belső világa hatalmas fává terebélyesült. Mégis, néha meg kellett álljon, néha pihennie kellett. Túl gyors ez az emelkedés. Néha vissza kell lépnie abba a világba, ami elsüllyedt mögötte, akár a hullám. Aladár kertjére szívesen gondolt vissza. Ott zajlott első ifjúsága. Ott is hasonló metamorfózis ment végbe benne, mint ez a mostani. A nincstelen diák ott nyert életpályát és méltó társakat. Ott tudta meg, hogy másért is lehet élni, mint a kicsinyes polgári érdekek. A szivárványosan fodrozódó vízen mintha meg-megvillannának a régi arcok. Tündérek ők, eltűnt leányok arcai. Némelyik süveget hord, hosszú fátyollal, a másik rózsaszín csipkekendővel integet. György érzi, hogy már nincs hatalmuk fölötte. Nem kívánja őket vissza, sem azokat a farsangokat, ahol velük találkozott. De nem csupán a lányok kísérik el útjain, hanem még inkább a barátok. S a frontot járt katona nem egyszer ejt könnyet, pályatársai elvesztéséért. Nem. Nem vesztek el mind a harctereken, és az azt követő járványok is csak szórványosan érintették őket.

78

De a legveszedelmesebb betegség, az, amelyik a művészet fáját támadta meg, őket is kikezdte. Györgynek a gödöllői meghitt kör után olyan ostobának tűnt az, ahogy valahol egy kávéház dohányfüstös sarkában, felnőtt férfiak körbeülnek egy-egy fehér asztalt, és a legmesszebbmenő komolysággal arról vitáznak, miért húzott Bence Teodor spirálvonalat a képén keresztül, és miért nem tette öt milliméterrel feljebb a pontot. Ezek a homonkulusok éveken át játszadoztak hasonló problémákkal, és mint a stucc, ki fejét a homokba fúrja, nem is volt számukra semmi más fontosabb. György úgy látta sokszor, hogy a fejük helyén is háromszög van, vagy fejesvonalzó. És ha egy emberszabású művész betévedt közéjük, szemrebbenés nélkül kivégezték, számukra nem létezett. Ha néha-néha elkerülhetetlen volt, hogy érintkezzen velük, György érezte, hogy valami végzetes katasztrófa történt a művészettel is. Letért arról a vágányról, ahol szerepe az volt, hogy látható képekbe sűrítse az érzékeihetetlent, s így az ég és föld között legyen közvetítő. Ezek a művészek is az érzékek korlátolt képességeit akarták megtoldani, csakhogy azok az ábrák, melyeket az emberek tudatába dobtak, nem abból a végtelenből származtak, ami még az emberiség jövőjében szunnyad, hanem abból az elsüllyedt végtelenből, ami az emberiség múltjából maradt sejtjeinkben. Egyre másra halászták elő letűnt világkorszakok csenevész szörnyalakjait. A művészet így visszasüllyedt megbomlott önmagába. Ez pedig a halál törvénye. György menekült ebből a kísértetvölgyből. Éveken át tartott ez a menekülés, ami nem volt mindig tudatos és következetes sem. Mert úgy vágyott a hasonlók barátságára, mint éhes gyomor a kenyérre. De sehonnan se nyert visszhangot. A művészek nem voltak többé barátok, akikkel megoszthatta volna férfiéveinek miértjeit. Magányosságának legfenekén hullott ölébe ez a könyv. Könyv? Ó nem. Csupán alakja az. Álruha. Inkognitó. A modern ember szereti a könyvet. Ezért az Ismeretlen, most könyvbe öltözött. Az ókorban hattyú vagy mennydörgés képében közelítette meg az emberek világát. Egyszer ember is volt. Hús és vér, mint a többi, de megfeszítették. Neki mindegy, hogy milyen ruhát ölt 79

fel. ó a lényeg. S neki minden út egyformán járható. Most ott nyugszik György ölében. Ott utazik a piciny csónakon, a Duna hátán. Elindult, mert nélküle itt már csak a káosz uralkodik. A könyv segítségével megsokszorozta önmagát. Olvassák itt is, olvassák ott is, és már meg se lehet többé feszíteni. A könyvet sutba dobhatja valaki, el is égetheti, ki is mondhatják rá az indexet. Össze is gyűjthetik és papírzúzóban péppé morzsolhatják. De mindig akad egy-egy példány, s az túléli a pusztulást. Mag a jövendőre. S mint fehér pehely a víz felett, úgy lebegett György emberi lelke felett is az a hófehér felhő, ami beárnyékolta, hogy megtermékenyítse, mint fűzfa pelyhe a meleg iszapot. Nagy pillanatokban nincs más hátra, mint hogy lehajtsa fejét a halandó, mert a vér azt lükteti ereiben: nem vagyok méltó. Nem vagyok méltó átélni azt, ami most következik. Volt egy pillanat, amikor a gyermek aludt. Villy ponyvát feszített föléje, hogy a déli nap meg ne ártson neki, majd ő is elszunnyadt, és egészséges lélegzése meg-megringatta a csónakot. Csak György ült éberen az evezőpadon. Érzékei élesen, remekül helytálltak. Egy légy repülése sem kerülte el figyelmét. Mégis oly hatalmassá nőtt öntudata, hogy szinte érezte, hogy az egész föld az ő szívével dobog, s az ég, napjával, felhőivel ott boltosodik kebelében, mintha egy másik dimenzióba került volna. Aztán elmúlt ez a perc, és megint csak a harmincéves, lerongyosodott katona ült az evezőpadon, és csak akkor ismerte fel, milyen esendő. Oly nagy volt a kontraszt a két állapot között, hogy alig lehetett elviselni. György fölzokogott. Némelyik betegségben a láz végső határáig korbácsolja a szív erejét, aztán hirtelen lezuhan, ez a krízis. György átélt már egyet, amikor gyermeke betegágyánál virrasztott. Akkor csak tudta, hogy ez a valami rettenetes, most megismerte. Akkor emberfeletti rettegésben térdre hullott az ismeretlen hatalom előtt, aki az életet a földre méri. Kegyelemért. Visszakövetelte a gyermekét tőle, akit előzőleg megunt játékszemek tekintett. Most el kellett viselnie, hogy őt magát látogassa meg ugyanaz a hatalom, aki imádságát akkor meghallgatta. 80

Akkor ott, a betegágy mellett álmot látott. A párnákra hanyatlott az ő feje is, a haldokló mellé. Virrasztott, és közben álmodott. Hogy lehetséges ez? Lehetséges. Ugyanúgy mint most. Most is figyel, mindent lát, tud, érez, jobban mint máskor. Mégis, álmot lát most is. Hihetetlent. Akkor a beteg lázas lihegését figyelte, s a veríték az 6 homlokáról is gyöngyözött. Aztán egyszer csak nem hallott semmit, és kezével odakapott a gyerekhez. De az ágy üres volt, keze a levegőt markolta. Görcsös, feneketlen rémület taposott rá, és nem tudott mást kérdezni, csak hogy miért aludt ki a mécses, amikor az előbb még égett. Ezt szerette volna kitalálni, de az ajkai nem mozdultak. S akkor mégis fénycsík derengett fel a szomszédos szobából. Igen, Villy biztos elvitte a mécsest és a gyereket is, mialatt ő itt elaludt. A fény erősödött, az ajtó kinyílt. Valaki belépett, de az nem Villy volt. Ölében hozta a gyermeket, aki élt és aludt. György fölriadt. Hát mégis? Álom volt? A mécses sercegve égett. A kicsike már nem lihegett. Élt és aludt. Mint az lenni szokott, a veszély múltával elmosódnak az ilyen élmények. György is csak ember. Az életben maradt kisleány elfeledtette vele az álmodottat. Most jutott eszébe újra, és érzi, az ő krízise még egyre folytatódik. Tulajdonképpen ott csak elkezdődött, azon az éjszakán. Akkor került terítékre a kérdés megfellebezhetetlenül. Az emberi lét, vagy a saját becsvágyad, aminek eszköze kezedben a művészet? Melyiket akarod? Az életet? Jó, de az élet végtelenül több, mint a művészet, és áhítatos tisztelete azt is végtelenül megdicsőítheti. De fordítva nem lehetséges. Az élet sohasem hajolhat meg a művészet előtt! Hélia csak egy élet, de ha te most elengeded, vele együtt kiszáll a markodból a többi is, mind. Kísértetfestő akarsz lenni magad is?! Most választottál, de csak kényszerűségből. Eljön az a nap, amikor minden kényszer nélkül választhatsz. Eljött. Meglepetésszerűen, de elodázhatatlanul. Itt van. Hangja nincs, mégis szól. - Itt pihenek az öledben, teljesen kiszolgáltatottan és ártalmatlanul. Akkor te függtél hatalmamtól, most én a tiédtől. Becsukhatod ezt a könyvet, vele együtt félrelökhetsz engem is. Nem is kívánok nálad maradni, csak ha a szíved közepét nyújtod ide 81

nekem. És cserébe itt van minden, amiről szíved idáig nem is álmodott. Ami Én vagyok. György, akarsz-e engem? Emberi szív, büszke férfilélek nehezen tudja elfogadni az Istenséget. Talán mert önmagát is annak hiszi, akarja. S ha találkozik az igazival, birokba kel vele, akár Jákob az angyallal. S ha ő marad alul, ha küzdelme nem az isteni szabályok értelmében történik, akkor a vereséget nem képes elviselni, hát inkább tagad. Tagad, mert nem tudja, hogy Isten legyőzöttjének lenni maga a győzelem. Nem tudja, hogy amikor Istent tagadja, önmagára mér gyilkos csapást, mert Istennel együtt a saját jövendőjét tagadja. A jövőt, amit sohase szárnyalhat túl, mert végtelen. S ha nem így volna, az lenne a vég. De György most nem ellenkezett. Ez a mai nap békés, olyan kézzelfoghatóan árad a kegyelem. Forrongó, dacos lénye elnyugszik benne és csupán egyféle érzelem tölti ki minden atomját. A hála. Azokra a milliókra gondol, akik életükben soha se érthettek meg ilyen napot. Elvéreztek kinn, a csatatereken. Helyette is. Olyasmi járt az eszében, hogy az életét meg kell köszönnie. Sőt talán ez az élet már nem is az övé. Tartozik vele. S a tartozását valahogy le kell rónia. Az ő életéért és a kislányáért is. És azért is, hogy ez a könyv éppen az ő ölébe hullott, és éppen most. Miért nem tudott róla Aladár? Miért nem ismerhette? Mennyivel könnyebben halt volna meg. Nem érezte volna a halálos ágyán, hogy minden magvetése hiábavaló volt. Talán meg se halt volna. Úgy tett volna ő is, mint itt egy dobásnyira az a parti fecske, amelyik zuhan, lezuhan a Dunára, egy suhintás a vízen, már emelkedik is újra, csak egy csepp üdítő italért repült oda. Igen, Aladár is felemelkedhetett volna újra, ha felüdülhet ettől az italtól. Vagy az ő élete így volt befejezett? Kész és teljes? Halála mezsgye, ami után más korszak következik, másoké a szó? A feladat. Esetleg éppen az övé, Györgyé. És harmadszor is érezte, hogy meg kell köszönnie ezt a harmadik ajándékot, még jobban, mint az előbbieket. Hisz neki, a férfinak és a művésznek a hivatás az élet. S akkor a káprázó víztükörben megpillantotta a Napot. A Nap glóriája körül az ég kékje mélyebbnek, egész sötétnek látszott. 82

Ez a fény nagyon hasonlított ahhoz, amit akkor, évekkel előbb a betegágynál álmodott. Az is, ez is a mélységek sötétjére volt festve. Szinte várta, hogy most is, mint akkor, előlépjen a fényből valaki és belépjen az életébe. Hogy a világmindenséget betöltő jóság ne csak személytelen lényeg legyen, ami mindent eláraszt, fenntart, mégis hozzáférhetetlen, hanem legyen arca is. - Legalább tükörből szeremélek látni, ó Te, akinek nevét kimondani lehetetlenség!!! A csónak orra szinte belefut a naptükörbe, a fény az alvó gyermek feje körül játszik. S ez a mai nap összemosódik a hajdanival. Most a megérzések diktálnak Györgyben, és szívében a belső látás hatalmasan dolgozik. - Látlak, - sóhajtja a megtelt szív édességével. - Látlak. Te vagy az, aki a harctereken megtartottál. Te vagy az, aki a szenvedések tőrével felszántottál. Te vagy az, a minden képzeletet felülmúló, aki mint a felkelő Nap, az emberiség új reggelén megjelent. Óh, hogy háláljam meg, hogy az elsők között lehettem, akik találkozhattak Veled? S most György lényében hasító fájdalmat érzett, s az alkotó erő akkora fellobbanását tapasztalta, hogy agyában majd megpattantak az erek. Egymás után tűntek fel képzeletében képek, amit majd meg kell festenie. Egy végtelen mélységű kék szempár tapadt az övébe. Hogy honnan? Hogy a víztükörből tekintett rá, vagy a saját kavargó mélységeiből? Most nem volt fontos. Csak az, hogy a jelenésnek most arca volt. Nem úgy mint az álomban. Ránézett. És György teljes bizonyossággal tudta, hogy ezt az arcot meg kell ragadnia, úgy hogy mások is szembenézhessenek vele, és soha többé el ne tűnjön ebből a világból. - Vágyam lehozta Őt magasságaiból, és most már nem engedem el, soha többé. Kell egy pont, ahol az Isten a Földre lép. Hadd legyen az az én lerongyolódott szívem! - Meg foglak festeni Uram - bugyogta a szavakat, mint az épp feltörő forrásban, a buborék. És ezen a napon kilencven kilométert evezett előre a folyón. 83

III. fejezet Amikor Villy először lépte át Diána otthonának küszöbét, szívét összeszorította a fájdalom. Addig nem fogta fel a realitását annak, hogy a régi nincs többé. Diánát mindig egy kis birodalom asszonyának ismerte, sehogy se tudta elképzelni a leszűkült környezetben. Bár tágas szobák várták itt is őket, és néhány jól ismert bútordarab, de a küszöb volt otthonuk fellebbezhetetlen határa. Azon túl más családok, más érdekkörök élete zajlott. Ha pedig az ablakhoz lépett, a szomszéd telken egy sörgyár fortyogott, ontva magából a poshadt bűzt és az emberi szitkokat. Természetes, hogy Diána menekül innen. Milyen jó, hogy minden folyamöböl, minden fűzfaliget mentsvára lehet. De hát ősz és tél is van a világon! Mit tehet azokban a hosszú hónapokban? Akkor vajon nem tömlöc-e ennek a bérkaszárnyának sivár világa? Villy már az első napokban észrevette, hogy nem az. Diána odahaza sem volt levert sohasem. Kophatatlan tettvágy, sürgölődő tevékenység buzgott belőle. Villy azt is észrevette, hogy Diána családja kitágult. Odajárt hozzájuk a fél város apraja-nagyja. Igaz, Bácska a vendégszeretet legendás földje, de Diánát úgy veszik körül a süldő lánykák, pelyhes ajkú fiúk, mintha édesanyja volna valahánynak. Megértette: nővére újra csak központ. Talán nem úgy, mint lánysága idején, amikor éles szelleme és bámult szépsége vívta ki számára a vezető helyet. Szerepe megváltozott. A fiatalság talán fiai barátságáért és leánya szép személyéért látogatja házát, de mindez csak csalétek. Mert házában mindent megtalálhatnak, ami csak segítheti az ifjú szíveket, hogy szárnyra keljenek. Szigorú, kérlelhetetlen rendet tart otthonában, semmi kilengést el nem néz, sem gyermekeinek sem a vendégeknek. És mégis, azok csakis őnáluk érzik otthonosan magukat. Olyannyira, hogy mindig csak ott töltenék el minden szabad percüket. Van is éppen elég rosszakaratú pletyka, féltékenykedés emiatt, különösen a lá-

84

nyos mamák részéről. De hát Diána nem szabhatja hozzájuk lépteit. Megy a maga útján, előre. Amióta a cserkészet megnyitotta kapuit minden fiú előtt, tekintet nélkül arra, hogy milyen osztály szülte, azóta a leggőgösebb polgárok se tilthatták meg fiaiknak, hogy rangon aluliakkal barátkozzanak. Diána háza emiatt mégis nyelvhegyre került. Sehogy se tudták megbocsátani neki a város rangadó dámái, hogy ő, a közkedvelt ügyvéd felesége ahelyett, hogy rangjabeliekkel zsúrokat, kártyapartikat szervezne, megtölti házát varrónők és parasztasszonyok suttyóival. Leül velük egy asztalhoz, és ami még ennél is lehetetlenebb a szemükben, olyasmivel kínálja vendégeit, ami rendes háznál sohasem kerülhetne asztalra: nyersparadicsom, vöröshagyma, korpáskenyér. Botrány, valóban. Bálokon, estélyeken sohasem látni. Az egész város csak a piaci ruhájában ismeri. Cselédet nem tart, a kosarait a gyerekei cipelik utána. Ahelyett, hogy toaletteket csináltatna és a korzón kelletné magát! Hisz rangja, szépsége, módja is meglenne hozzá. Néha Diánának is fülibe jut a sok pletyka, ilyenkor védekezik is, de senki se hallgatja meg, az ő pöre az utcákon folyik, nem ügyvédi irodában. - De hiszen ezek a fiúk a gyermekeim iskolatársai! Együtt cserkészkednek. Csak nem zavarom ki őket a házamból? Csak nem buzdítom a fiaimat arra, hogy e tiszta kedvtelések helyett züllöttebb örömökbe meneküljenek? Örülök, hogy így van. Hogy ezek a romlatlan, egészséges fiúk a barátaik. Ezektől féltsem őket? Jaj, dehogy. Éppen hogy a fiúkat féltik. Azt mondják, Erzsike nagyon szép, de sok mindent megenged nekik. Nem jó, ha egy leány mindig fiúkkal mászkál. - Ja úgy? A fiúkat féltik. S az esti tivornyáktól, jó bácskai borozgatástól, kártyaasztaloktól nem féltik? Furcsák az emberek! A jótól, ha szokatlan, sokkal jobban féltik és tiltják gyermekeiket, mint a berögzött rossz szokásoktól. Tessék mondani, hogy bor sohasem kerül nálunk a teríték mellé, kártya nincs a házban, Erzsike pedig nem eladó. - Szabadkőműves - mondták ki rá az ítéletet, ha már nem tudtak mibe belekötni. S ennél csak egy volt lesújtóbb kritika e 85

polgári miliőben, ha valakire azt sütötték rá, hogy kommunista. „Szabadkőműves" - ez azt jelentette az ő világukban, hogy „titkos nemzetközi szervezet tagja, aki jótékonyság álcája alatt az emberiség közellensége." Persze Diánának is voltak gyenge órái. Meg is vallotta Györgynek és Villynek. - Tudjátok, sokszor már magam is elhiszem, hogy olyan vagyok, amilyennek mondanak. Néha elfog a félelem, hogy lassan lehúznak maguk közé, hogy senki se parancsolta meg nekem, hogy neveljem a mások gyerekeit, hogy elültessem a szívükbe egy különb élet látomását. Miért teszem? És meddig bírok kitartani? Máskor meg eszembejut a folyó. Az is lehet sír azok részére, akik nem tudnak úszni. Le kell gyűrni a vizet, ha az ember fölötte akar maradni. Le kell gyűrni, és lélegzetünket meg kell tartani! Az úszás uralom az elemek felett. Éppen ez a nehéz. A lélegzetet tartani. Hosszúkat, nagyokat szippantani. De hol a levegő? Hol a levegő, ami fönntart az élet szennyes árjában? Erőt ad és megóv a merüléstől? - Itt a levegő - nyújtott át György egy piros fedelű könyvet. - Ezt nemcsak azért adom neked, mert mindig olyan jó testvére voltál Villynek, és mert ennél többet, mint ebben van, úgysem adhatnék. Hanem azért is, mert ezt a könyvet tovább kell adjuk. Mindenkinek, aki olvasni tud benne. Ez kötelesség. Ez az új nagy lélegzet. Hosszú lélegzet. Megnagyobbít, megnyit önmagadnak. Ez a belélegzés. Azután új vér kering már benned. Kiáradsz, odanyújtod másoknak is, és örülsz, látva azok örömét, akiket te juttattál hozzá. Ez a kilégzés. Diána úgy volt Györggyel, hogy sohase tudott vele fenntartás nélkül egyetérteni. Hiába, az első benyomása róla, ott a klematiszok dombján, itt kísértett benne továbbra is. Györgyöt a nagy szavak emberének tartotta és többet már nem hitte, hogy a szavak hozhatnak még valami újat a világnak. A retorika kora ott volt valahol a közelmúltban, de örökre járhatatlanná tette hozzá az utat a világháború véres szakadéka. Az emberek megirtóztak a szavaktól, mert a legszebb tanok sem tudták megóvni a világot 86

a háború borzalmaitól. Diána ezen az estén nem nyúlt a könyv után. Ott maradt érintetlenül az asztalán. Aztán elmúlt tíz vidám nap. A nyár elárasztotta őket pogány örömökkel, küszöbön volt a táborozás is. György szinte maga is cserkésszé vedlett a tizenévesek csapatában. Néha ezok tanítottak neki cserkészdalokat és a cserkésztörvényt, máskor meg ő oktatta őket a vízi tudományban. Először húsz fiú indult megkeresni a táborhelyet. Mohács környéke tele van ősrengetegekkel. Keskeny víziutak, holtágak és csatornák szelik át az erdőket, s itt-ott kiszélesednek csodálatos tavakká. A töméntelen vízimadár megtűri maga mellett az embert, mert itt évszázadok óta sem tanulta megismerni őket. Nem félnek, el se szállnak, békén élik tovább sajátos életüket. Miért riadoznának éppen a cserkészek lépteitől, hiszen a törvényük is megparancsolja, hogy szeressék az állatokat és védelmezzék őket. Ahol pedig Miklós diktálja a tempót, ott a fiúk komolyan veszik saját törvényüket. Húsz tagból állt az előőrs. A hajóállomáson volt a búcsúztatás. Egy vontatógőzös vette fel őket Mohácsig. Onnan indul majd a kis expedíció saját erejéből tovább. A nagy fekete uszálybálnák egyikén hevert a ladikjuk, mint annak kicsi borja, ó k pedig terepszínű málhájuk domboldalában üldögéltek a gőzös farán, és könnybe lábadt szemmel integettek. Ezekben a percekben a teremtett világon ha sehol máshol, ezen a fekete, pöfögő vontató gőzösön fészkelt a boldogság. A húsz cserkészfiúra lassan leszállt az este. Az éjszakát is az uszályon töltötték. Egy darabig még daloltak csillagokról, tűzről, otthonról, de végül is kiapadt belőlük a dal, elterpeszkedett rajtuk a fáradtság. Kiterítettek néhány pokrócot a hajópadlóra, ráhenteredtek, ki gombócban, ki hanyatt, és ettől kezdve már ők figyelték a természet sokszólamú dalát. A part irányából a békák ümmögtek. Ott biztosan kiöntések tartják víz alatt a partot. Mocsárvilág. Aztán egy kuvik elhúzott siráma hallattszott. Arra erdő lehet. Egy vízimalom sustorgását is lehetett hallani. És aztán már arra is fáradtak voltak, hogy ezeket a neszeket számolják. Közelebb húzódtak egymáshoz, mert 87

a víz felett hűvös párákat lehelt az éjszaka. És Miklós azt figyelte, melyik fiúnak mikor válik lassúvá a lélegzete. Ott feküdt 6 is közöttük, de az ő szemére nem jött álom. Túl sok akadállyal kellett megküzdenie, hogy ez a táborozás létrejöjjön, most mégsem ez töltötte ki merengése mélységeit. A víz csobbanásai ideidézték Undinét. Neki panaszkodott, neki dicsekedett és az 6 varázslatos léte leplezte le előtte a természet szépségeit. Az első szerelem nem mindig törekszik teljességre. Oly nagy boldogság már az is, hogy ilyen leány létezik a világon, annyira felfokozza, előszólítja minden jó képességét, hogy ez a ragyogás egészen betölti. Nem kér többet. Férfiasságának szűzies zártsága szinte jobban érzi magát egy ilyen barátságban, ahol az érzelmek az ő részéről is teljesen a mélyben maradhatnak. Több ez, mint ha mind a ketten operettet játszanának, vallomások, csókok, jegyességi díszletek között. Csak egy valami aggasztja. A leány túlzott vakmerősége. Hogy sokszor magányosan úszkál a folyóban. Szigetről szigetre, isten tudja mit keres e magányos vándorlásokon? Miklós nem bírta sokáig a hideg vizet, tavaly tüdőcsúcs-hurutja volt, mint a háború után annyi fiatalnak. Valamelyik nap a féltés legkeservesebb kínját élte át, amikor Undine a híd alá úszott. A parton követte őt, de egyszercsak nem látta már sehol. A rémület, rossz sejtések, aggály minden kínja egyszerre tört rá, azt hitte, belerendül. S akkor újra meglátta őt, fenn, magasan az egyik pillér tetején. Miklós megkövülten állt. A híd íve ott feszült köztük, mint legyőzhetetlen vetélytárs. Talán ebben a pillanatban fogant meg a fiúban a vágy, hogy megmérkőzzön evvel a riválissal és legyőzze. Talán ekkor gondolt először arra, hogy mérnök legyen, ura és parancsolója a hidak nemzetségének. Nem rettegő emberi parány a monstrum lábainál. Mit tegyen? Kiáltson? Késő! Undine mintha nem is emberi lény, hanem tündér vagy halhatatlan szellem lenne, már elrúgta lába alól az utolsó támaszpontot. S most repül! Kedves barna haja úszik utána a levegőben. Egy-két másodperc, és elnyeli a mélység. S vajon visszaadja-e? Miklós újra megremeg. Hogy lehet, hogy az anyja nem lép 88

közbe? Hát nem félti? Vagy nem tudja? S elhatározza, hogy amint megérkeznek, rögtön ír a táborból. El kell távolodnia tőle, hogy erre rá tudja szánni magát. Még sohasem írt levelet leánynak. Az éjszakának végül is nagyobb volt a súlya, mint Miklós bánatának. A milliárdnyi csillag felette és a szüntelen áramlás alatta az ó kicsi emberi ügyecskéjét is elnyelte magába. Elmerült ő is az álom parttalan óceánjába, és nem volt gondja reggelig semmire. Ezen az estén nagyon csendes volt Diána otthona. Senki se tette a kilincsre a kezét, hogy izgatottan megkérdezze, száraztésztát vagy rizst pakoljon-e inkább a fia hátizsákjába. Ezen az estén csak hárman voltak ébren: Undine, az édesanyja és György. Villy a másik szobában már aludt a gyermekkel. Undine kezében egy piros fedelű könyv, s olyan különös tekintettel nézett az anyjára. Aztán megfogta a kezét, ez is nagyon szokatlan bizalmaskodás tőle, és hangjában szokatlan rezgéssel megszólalt. - Imádkozzunk! Diánát semmi se rendíthette volna meg jobban, mint ez a viselkedés. Ismerte leányát. Hadat viselt minden szertartás ellen. Ebben a percben sem színészkedik. Bátor, mint az anyja, és szemtelen, mint az apja, és mint minden háború utáni fiatal, gyűlöli a pózokat. Most mégis, - és ez volt az adott helyzetben talán a legnagyobb bátorság tőle - , letérdelt. És Diána, éppen mert ismeri őt, tudja, hogy ezt a mozdulatot ugyanaz az indulat diktálhatta csak, amelyik erre indította ősmélységeiben az emberi lényt, aki először így cselekedett. Nem érti, mégis tudja, hogy rendkívüli hatalom szállt meg hajlékában. Diána szívében ez volt a második kopogtatás. De ő a kariatidák családjába tartozott, tartóoszlopa az istenek csarnokának. Márpedig az oszlopokat az örökkévalóságok is nehezen lendítik ki a helyükről. De mégiscsak az ő leánya tett itt vallomást. Az a leány, aki egy romantikus szerelem sérüléseit fagyhalállal orvosolta. S most fölolvadott. S ím e felolvadást nem egy második szerelem okozta. Itt olyan erő működik, ami még a szerelemnél is hatalmasabb. Az örökös csínytevő ajkáról letörölték a gúnyos mosolyt, szemei tükréről elfújták a melankólia fátylát. Tűz van a szemei89

ben, olyan tűz, milyet még akkor sem látott Diána bennük, mikor a szerelem üdve ragyogta be őket. Ajkáról pedig ömlenek a szavak, és Diána szíve nem elég öblös korsó ahhoz, hogy mindet felfoghassa. Undine imádkozik: - Köszönöm, Te csodálatos, hogy engem erre méltattál. Hogy annyi sok millió ember közül éppen ide hozzánk tértél be. Mit tettem, hogy éppen én vagyok Neked kedves? Ó, hogy háláljam meg, hogy szolgáljam meg ezt? Hogyan tegyem magam méltóvá? Aztán felkel, és az anyjához fordul: - Anyám, te még semmit se sejtesz. Mert egész héten át a fiúkkal voltál elfoglalva. Nekik dolgoztál, róluk gondoskodtál. Engem szidtál, mert nem segítettem neked. De látod, nem tehettem másként. Mikor Nika hozzánk járt, és minden percet sajnáltam, amit nélküle kellett eltöltenem, akkor sem tagadtam meg az engedelmességet neked. És amikor elment, a gyötrődés napjaiban se vontam ki magam a család terhei alól. Te tanítottál fegyelmezni magam kiskoromtól kezdve. Sokszor keményen, de a bánat napjaiban áldottalak érte. A munka édes gyógyszer. De most olyan gyógyszerhez jutottam, ami gyorsabban és tökéletesebben gyógyít. Anyám, tudod mi történt velem? Csoda! - Azt látom - tűnődött Diána, és öröme nagy volt Undine gyógyulása fölött, de még mindig tele volt kétkedéssel. Éppen azért voltak idegenek egymásnak, mert a lány olyan racionális volt, mert se irodalom, se művészet nem fértek közel hozzá. Undine-ben nem volt semmi misztikus hajlam. Mi tudta hát ennyire meggyőzni? És miről? - Nem mondanátok meg miről van szó? - kérdezte, és szavát Györgyhöz intézte, aki idáig szótlanul, de megdöbbenten asszisztált. - Ti cinkosok vagytok? - Nem, György nem tud semmiről - válaszolta Undine, aki megszokta, hogy anyja örök bíró felette. Én vettem el az asztalról a könyvet, amikor te otthagytad. És nem tudtam letenni többet. Elbújtam a mosókonyhába, és azóta olvasom. - Tíz nap óta egy könyvet? - csodálkozik Diána, aki megszokta, hogy leánya naponta végzi ki a köteteket. 90

- Ezt sohasem fogom kiolvasni. Diána látta, hogy György mélyen lehajtja a fejét, és marcona arcáról peregnek a könnyek. - Isten a mosókonyhában - mondta úgy, mint akinek könnyei a torkán csordogálnak. Diána az egyikről a másikra néz. Ezek valami közös ragály áldozatai! Nincs komikusabb látvány, mint józan kívülállónak a szerelem. De itt erről szó sincs. Pedig Diánát még az is jobban megnyugtatná, mert azt legalább értené, micsoda. S mintha György elértené Diána vívódását, most megszólal. Szavai tapogatózva tájékozódnak egy világ-korszakforduló kérdőjelei között, melyek közül az egyik éppen a Diánáé is. - Gondolkoztál-e azon Diána, hogy a történelemben hogyan függ össze minden? A mai nap a tegnapival, az pedig a tegnapelőttivel. Az a könyv, ami a leányod ölében pihen, tegnapelőtt íródott, de a mának szól. És nemcsak a mának, még inkább a holnapnak. Kevesen tudnak róla, mert még nem jött el az ideje, hogy a tömegek táplálékává váljon, de ez nem jelent semmit. Akihez eljut, és aki képes rá, hogy elfogadja, az úgy jár vele, mint én és Undine. Úgy érzi mindent megért, mindent a helyére tud tenni, egyszerre kivilágosodik körülötte az élet, és kinyílik a látóhatár. A legnagyobb kérdésekre felel, azokra, amikre eddig senki se tudott felelni. Honnan jössz, hová tartasz? Miért olyan a világ, amilyen? Egyszerűen és hatalmasan felel, nem találgat, mert nincs benne bizonytalanság. Biztos kézzel tépi szét a kárpitot ég és föld között, hogy ne csak a részleteket ismerjük, hanem a teljességet is, úgy, mint aki lát. Aki megérti, mi történik itt, csak leborulni képes, úgy mint a lányod, és ujjongani, hogy az emberi történet ehhez a dicsőséges lapjához elérkezett. És mi kevesen, akár egykor a betlehemi pásztorok, méltatlan szívvel ennek tanúi lehetünk. Tudod, Diána, ez csodálatos tapasztalás. Jelen lenni a világban, amikor ez megtörténik. Ugyanakkor, amikor az emberek tetemes része megcsonkította magát, mert megölte magában a hitet, ami egyenlő avval, mint amikor a fát éltető gyökerétől elvágják. Az örök élet reményét szemétkosárba dobva, csírátalanította a saját 91

jövendőjét. Hatályon kívül helyezte az érzelemvilágot s mindama távlati lehetőségeket, amelyek abban rejlenek. Megölte magában az isteni képességeket. S a művészek már erre reagálva megmintázták, megfestették az öncsonkítókat, fej nélkül, arc nélkül, géppé sivárodva. Ugyanakkor, amikor a világban a végső egyensúly is már-már felbillen, történik ez a csoda. A megtagadott, meghurcolt, hitelét vesztett Isten a maga titokzatos útján a megbillent világba visszatér. - Semmit se értek. Beszéljetek világosan! - Pedig így igaz és logikus. Meg nem állhat semmi sem. Korunk veszélye éppen ebben rejlik, hogy nem tudott továbblépni. Eljutott a természetes fejlődés csúcsára. Ahonnan már csak a természetfelettibe léphet előre. De megtorpant. Nem merte lábát a lajtorjára tenni, aminek fokait már csak a szív tudja megsejteni. Pedig törvény, hogy aki nem képes emelkedni, annak zuhannia kell! A zuhanásról már hírt adnak korunk művészei. - György, veled tényleg nagy dolog történt, hiszen megérted a kortársaidat. Megérted, miért hagyják el a régi vágányokat. Érted őket, óh Istenem! - fakadt ki Diána. - Igen értem, de csupán ebben a fényben lettem látóvá, amiről most teszek hitet. Mert ahol zuhanás van, ott emelkedés is. Felnyíltak az alvilág, a „nihil" sorompói, fel kell nyílnia a magasság fenséges távlatainak is! Amilyen a mélység az egyik oldalon, olyan a magasság a másikon. Az egyenlet értéke változatlan. Ez törvény, ez matematika! Diána csodálkozott. Semmi hetyke fellengzősség, semmi öntelt pátosz. Mégis, György még soha ennyire nem volt Cyrano. Mintha egyenest a Holdból érkezett volna. - Nem tudom, mit mondjak - szólt Diána. - Lehet, hogy ha olvasni fogom ezt a könyvet, én is úgy fogok beszélni mint ti. A múltban sem zárkóztam el semmi elől, ami fejlődést ígért. Elég nagy változás volt életemben, amikor vegetárius lettem, és környezetemmel sok küzdelmet okozott. Mégis odaszegődtem, mert a jövő útját láttam benne. Ez a tan is azt ígérte, hogy régen eltemetett jövőnkben még sok rejtett lehetőség szunnyadhat, s 92

helyes életmód által ezeket lassan elő lehet szólítani. De legyetek türelemmel hozzám, ne kívánjatok vaktában állásfoglalást. - Az lesz a legjobb, anya, ha olvasod - mondta Undine. Látod, nekem is idegenek voltak azok a tanok, költők, filozófusok, akiket te lázasan propagáltál. Sehogy se ment le a termékük a torkomon. Pedig biztos jót mondtak, nekem mégse kellett. Bennem nem volt semmi hajlandóság másodkézből kapni valamit. S most mégis szerepet cseréltünk? En nem szerettem a művészeket, nem szerettem közvetítő szerepüket. Mint ahogyan a papokat sem szerettem, éppen ezért. Amiért közém és az ég közé tolakodtak, és a kilátást elfedték előlem. Miattuk vagyok hitetlen. Voltam. A tegnapi napig. Ma pedig hiszek, mert látok. És te, aki eddig gyűszünkint szedted össze számtalan művész termékéből azt a falás valódi mézet, amire szükséged van, most nem mersz utánanyúlni a méhkaptárnak, ami kiapadhatatlanul ontja és édességgel árasztja el életed?! - Undine - csodálkozott el Diána - te azelőtt sohasem beszéltél így! - Nem is beszélhettem, amíg csak magamból szóltam és magamról. Most már az én szám nem erre való. Hanem, hogy arról valljon, ami rajtam és mindenkin átáramolhat, ha nem szegül ellen az erők nagy sodrásának. Idáig állott víz voltam. Megposhadt pocsolya, ami valaha a nagy folyamból származott ugyan, de semmi hasonlósága nem volt többé azzal. A nagy, tiszta, eleven folyammal, őrizgettem poshadt vizemet, rettegtem a kiszáradástól. Ma pedig keresztül folyt rajtam a Nagy, az Igazi. Elsodorta áporodott önmagam. De miért sírjak, mikor van tiszta vizem belőle elég, és én ebben a bőségben, nagyobb önmagomra találtam. Diána nézte a lányát s a szíve megrendült. - Hinni akarok nektek - mondta csendesen. - Nem szükséges. Csak az, hogy olvass! És Anya olvasott. Amikor elkezdte negyvenéves volt, és amikor abbahagyta nyolcvan, és akkor is csak azért, mert a kezéből a könyvet kivette a halál. Olvasott először magának, éjt nappá téve. És mikor a kevésszámú magyar kiadványnak végére ért, akkor két-három szó93

tárral körülvéve, amíg csak a hatalmas életmű tartott. Olvasott legyőzötten és boldogan. Olvasott otthon, és olvasott mindenütt, ahol meghallgatták. A szobája csendjén és a hamvas fövenypartokon. Fűzfaligetek szűzi pázsitján, vagy a ringó vizek hátán. Az egészség büszke teljében és később betegségekben megtörve. Anya olvasott. Ifjak tüzes szemei tapadtak olvasó ajkára, életre most készülő lányok fülei itták be szavait mohón. S mintha az idegen nyelv így folyékony arannyá változott volna Diána meleg hangjának fordításában. Ez volt az ő élettartalma, szerepe és öröme. Szegény szerep, mégis elég egy életre. Diána személyének körvonalai egyre jobban elmosódtak, ahogy átengedte magát ennek a szerepnek. Kitárta magát, és hagyta, hogy jöjjenek hozzá a szomjasok. A céltalanok, tántorgók, jövőtlenek. Akkoriban pedig az egész világ ilyenekből tevődött össze. Állni a nincstelenek földjén, a legsötétebb szellemi éjszakában, és szórni a fényt. Ez volt az új élet. S ő olyanná lett általa, mintha ezer emlője nőne. Adta, ontotta mindenkire, ami neki jutott. Alku nélkül, meg nem tántorodva. Akiket ő nevelt, hacsak egy órára is, új vér keringett azokban. Azok tudtak az emberiség jövőjéről, akkor is ha el se hitték. Letörölhetetlenül meg voltak jelölve. Valahogy mások lettek azután. El nem merülhettek a nihilbe. Azok mind egy kicsit az ő gyerekei is voltak. Diánából, a vad, égi szűzből így lett új név, új szerep: Anya. Sokszor tűnődött azon később, hogy erre a szerepre leányától kapta az indíttatást, de nem bánta. Legalább eltűnt kettőjük közül a tekintély korlátja. Abban az életben, amit közösen kezdtek, ez volt az első csoda. Mert van-e nagyobb csoda a létben, mint két szív egymásra találása? S van-e nagyobb bizonyság egy nálunk nagyobb hatalom jelenlétére, mint az a találékonyság, ahogy evvel a játékos húzással a két távoli lelket, anyát és leányát, szelíden egymáshoz hajlította?

94

III. rész Kétéltűek

Legszörnyűbb volt a vallás haláltánca. A nagy Istenhit úgy tűnt el a világból, mint ahogy kihúny este az aranyló napsugár, és azután már az éj árnyai teszik rémisztővé a tárgyakat. Az egyházak kelléktárai mennyi kegyelmet közvetítettek valamikor. Most tárgyi mivoltukban olcsó lommá roppantak össze. Ekkoriban Istent sokan a szektákban keresték. A szent láng, melynek fenséges magja kialvóban volt az emberek szívében, széttaposva, kis társulások perifériáiban parázslott, s ott idézte jól-rosszul az őskereszténység hősi korszakát. De a szekták Istene olyan isten, mint a nagy halott énekesek magnetofonhangja. Kísértetisten. Mégis hódít. Mégis csodákat tesz. Hiszen a csoda az emberek szívében jön létre a hit által. Százan és ezren, akiknek ősei régi korokon át halogatták az ismeretséget az élő Istennel, mert rangszerzéssel, vagyongyűjtéssel csak a földnek dolgoztak, most utódaikon keresztül mégis eljutnak a nagyobb élet küszöbére. Végül meghallják, csak így hallják meg a mellőzött Isten hangját. Futnak utána, s nem veszik észre, hogy ez az Isten egy távoli, letűnt korból szól hozzájuk. És nagyon kell futniuk, hogy őt a saját korukban utolérjék és felleljék. Mert Isten nem kevesebb, mint az élet. Nem vonakodik attól, hogy meghaljon. Az ó neve: Titok és halála csak látszólagos, mert Ő a Halál mögött lakik. És csak azért tűnik el, hogy jobban meghallja a világ, amikor nagyobb mondanivalóval megszólal. Hányféleképpen látott már a világ istenhalált! A komor istentemető Egyiptom után, milyen szívesen fogadta Hellász vidám Olymposzát. S Róma levitézlett istengárdájának poraiból milyen dicsőségesen kelt ki a kereszténység. S ma, amikor minden bűn és hazugság napfényre kerül, ami a vallások leple alatt élősködött, talán élnek már a holnap hitének első kisdedei.

96

I. fejezet Az asztal terítve állt. Olyan hosszú volt, hogy Diána nem is abrosszal terítette le, csak egy szegetlen tarka vászoncsíkkal, amit úgy vágatott le egy végből, hogy ide elég legyen. Egymás mellé tette a tányérokat, s az asztal közepére a tálakat. A friss saláták zöld, piros színei élénkítették az egyszerű étkeket. Itt minden úgy került asztalra, ahogy a természet adta. Zsíros túró tejfellel leöntve, teljes búzalisztből sült cipócskák. A szomjasoknak édes must, vagy a vadszereder rubintszínű leve került a poharakba. Hosszú volt az asztal, Diána mégis tűnődve állt, hogy miképpen helyezze el vendégeit. Maholnap ki kell ütni a gyerekszoba falát, hogy az asztal még hosszabbra növekedhessék. Diánának ez is kedvére lett volna. A terítéket nézte. Ahány teríték, annyi legenda. Ebben a percben úgy látta, hogy sokan vannak a „hivatalosak", de akik ehhez az asztalhoz leülnek, azok mind választottak. Ki választotta őket? Diána a legkevésbé. Elsőnek Bözse fog megérkezni. Négy órakor végez a munkával, és futva, sietve jön, hogy a tálalásnál segíthessen. Diána szeme megpihen Bözse tányérján. Mindig van egy, kit különösen kedvelünk. A szegény kis árva Bözse. Ki gondolná? Nem akadna fiú, aki olyan érzéseket küldene utána, minek minden lány örülni szokott, ha az utcán összerebbenne a szeme az övével. Két évvel előbb még Diána gyerekei is átmentek az utca túloldalára, ha Bözse közeledett. Es a többieket ne is emlegessük. Számára csak gúny termett az ajkukon, az is ritkán, annyira jelentéktelennek tartották. És azután, igen furcsa logikátlan folytatásként, egyik délután Undine és Bözse egymásba karolva sétáltak be Diána uzsonnájára. Valahogy ezekben az időkben Diána portáján semmin se csodálkoztak. Olyan természetes volt, hogy életük letért azokról a vágányokról, amit eddig megmásíthatatlannak tartottak. Az se lepte meg őket, ha ismeretlen helyről, ismeretlen emberek kopogtattak az ajtón, és azután már örökre odatartoztak. Mert éppen az 97

volt a természetellenes számukra, hogy azelőtt nem így volt. Nem volt meg a láncszem, ami összefűzhette őket, vagy üres társadalmi előítáletek miatt nem mertek egymáshoz közeledni. Bözse egykori iskolatársa Undiné-nek, de a szakadék szinte áthidalhatatlan, amit a sors közéjük ékelt. Undine az osztály esze, a város fiatalságának hangadó vezére, ragyogó embervirág. Bözse egy rosszul sikerült házasság félrelökött gyümölcse, szegény nagyszülőknél tengődött. Undine az öltözködés gondját csak arról az oldaláról ismerte, hogy mi emeli ki, és mi nem bűbájos egyéniségét. Bözsének pedig csak az évzáró ünnepre kértek kölcsön valami ruhának nevezhető holmit, ami jobban lesírt róla, mint hétköznapi kopott rongyai. Undine még ezeket a semmi-közöm gúnyákat is megdicsőítette volna, átsugárzó szépségével. Bözse pedig még a legsilányabb öltözéknek is hálás volt, ha szemet riasztó formáit elrejtették. Hányszor mesélték el Diánának, Bözse is, Undine is, találkozásuk történetét. Mert hozzá mindketten bizalommal voltak. - Mentem az utcán és azon tűnődtem, hogy mennyi, de mennyi ember él körülöttünk, és milyen keveset tudunk róluk - kezdte Undine. - És kíváncsian tettem fel kérdéseket: Te ki vagy? Benned mi lakik? És nem is hiszed Anya, rendkívüli dolgot tapasztaltam. A szembejövők szavak nélkül is mindent bevallottak magukról. Akiket régen irigyeltem, most arról beszéltek, hogy csupa üres hülyeség tölti ki napjaikat. Egy rettegett tanáromnak a szemébe nevettem, és ő elszégyellte magát. Pedig az ő órája után több halott hevert a csatatéren, mint Waterloo-nál! S ez így ment tovább, és már attól tartottam, hogy én maradok az egyetlen élő, de hát miért voltak olyan őszinték? Mért nem tudták elfedni előlem, hogy milyenek; mint azelőtt? Hisz én épp az ellenkezőjét akartam. Szeretni. Azért faggattam őket: ki vagy? S Anya, elkezdtem rettegni, hogy magam maradok. S akkor egyszercsak Bözse jött felém az úton, ahogy szokott. Esetlen kacsázó járással, kidülledt szemeivel. És mert jött, ő se kerülhette el a sorsát. Belehullott, mint a többi, a próbamalomba. Megkérdeztem tőle: hová mégy? Megmondta, és én megkértem, hogy velemehessek. Aztán jött minden magától. Együtt mentünk el a református 98

iskolába. Ott már huszonkét kislány várt minket, ötévestől tizenkettőig. A szemük fényesen tapadt Bözsére. Anya, a gyerekek még nálam is tisztábban látnak! Bözse pedig ott köztük levetette torz álarcát. Vidám volt és boldog, ahogy az apróságokat énekelni tanította. Nem is hiszed Anya, milyen szép volt! A haja színt kapott, a botorkáló lábai kiegyenesedtek. És a hangok ..., a hangok, csak a hangok tudják felolvasztani azt, ami bennünk kemény. A hangok tesznek olyanná, mintha egyformák lennénk. Ahogy az ének szállt, mindent elmondott, amit csak szeretnénk elmondani, de soha sincs kinek. Huszonkét kislány hangja, és a huszonharmadik a Bözséé ... szállt, szállt, s ami a szívünkbe volt, vitte, vitte, ragadta mindenestül... Görgetett engem is, egyszerre kicsi lettem, a saját hibáimat láttam, mintha varázstükörbe néznék. Szégyenkeztem magamon és mégis boldog voltam. Bözse a kicsinyekkel az Istennek énekelt! Undine hevesen felcsapta a zongorát. - Te vén, unalmas koporsó: tudsz-e úgy zengeni, mint azok ottan? Egy kottát kotort elő a táskájából, egy kopott, fekete könyvet, és két ujjal pöcögtette a dallam első hangjait. És néha kéthárom hang is követheti úgy egymást, hogy az ember fejet hajt, mert béke lengi körül, és sejtjei visszhagozzák, hogy igen. Az asztalfő a Faragó házaspáré. Ha ők eljönnek nagy ritkán a közös vacsorákra, az Diánának öröm és kitüntetés. Hiszen mindenhová azok sereglenek legelőször, akik éhesek vagy boldogtalanok, de a Faragóékról ezt senki se mondhatja. Hányszor zarándokolt el hozzájuk a szőlőskerti kis házba, messze a városon kívül, a fehérszínű homokbuckák közé. Ott lett nyilvánvaló előtte, hogy az Isten is csak akkor van reálisan jelen, ha testet ölthet a percek sivatagjában. - Mi még nagyon fiatalok vagyunk - szokta mondogatni Diánának Kázmér bácsi, a hetvenéves aggastyán. - Az örök élet első napjáig se sikerült még felnőnie. Embriók vagyunk mindnyájan. A kövek, a vizek, a fák, a madarak és mi, emberek. Minden nap minden percére féltve kell őrködjünk, hogy elég legyen a nagy feladathoz. Hiábavalóságra egyet se költsünk el, mert csak akkor lesz együtt az egész az utolsó napon. Ebből az utolsó napból lesz 99

akkor az első, az öröklét első napja. Drága nap, fényes nap. De csak akkor, ha készen van minden hozzá, ha jól vigyáztunk a perceinkre. Csúnya kis felesége ott tett-vett körülötte hangtalanul, boldogan. - Kázmér vasutas volt régebben. Egyszer kisiklott a vonat. Nem az ő hibájából, de őt is perbe fogták. Meg is sebesült. Kórházba került. Nem. Nem ápoló voltam. Annál sokkal alávalóbb. Végeztem a legrondább munkát, amit el lehet képzelni. Olyan voltam, mint a köpőcsésze, aminek érző szíve van. Kázmér aztán kihalászta a szívemet a sok rondaságból. Örült nekem, mert hittem neki. Hogyne hittem volna, amikor arról akart meggyőzni, hogy minden ember hivatalos a boldogságra. Hogyan talált rájuk Diána? Erre a házaspárra, akik nélkül ő se tudta volna kijelölni olyan határozottan az utat, se magának, se a rábízott fiataloknak? Ha ő új jövőt osztogatott, azt is csak úgy tehette, hogy a Faragóék élet-kenyerén előbb jóllakhatott. Mert nagy és szép volt Diána szerepe, de ő ebben csak magára támaszkodhatott, vagy arra a Láthatatlanra, aki e szerepre felkente. Az ilyen magányos nagyság mindig fájdalmas. De ott, ahol a férfi és asszony közös szerepben találnak egymásra, életük boldog, belső egységgé teljesül. Ilyen otthonba elég belépni, hogy test és lélek megifjodjon. Benne új értelmet nyer a hétköznapi munka, és a megváltás a tárgyakra is kiterjed. Katica évek óta ismerte már Diánát, de a barátság sokáig váratott magára. Hosszú fűzérbe lehetne kötni a péntek hajnalokat, mikor Katica nesztelen, személytelen megjelent, és az alvó ház asztalára kirakta kincseit: tejfelt, túrót, friss tojást. Mire mindenki fölébredt, ő már messze járt. A harmadik év azután felébresztette őket egymásnak. Akkor történt ez, amikor már Diána is imádkozott. Erre legalkalmasabbak a hajnalok. Egy ilyen imaórában jött el hozzá Katica. Letette a tejfelt az asztalra, leült Diána mellé a padra, és vele imádkozott. Körülöttük mélykék hajnalkák futottak fel az ereszre, előttük tűzszínű ciniák királykodnak. - Szépek a virágaid - mondta a vendég. - S ha hinnél nekem, 100

elmondanám, mit tudok róluk. Hogy egyszer a virágok is eljutnak az emberi sorsba. Visszajutnak! Mert valamikor egyek voltak az emberekkel. Nagyon régen. A nagy szabadság idején. Lehajolt egy meggyszínű ciniához, és a csepp aranykoronát, ami a kelyhéből kimagaslott, megcsókolta. - De aztán felszálltak egy végzetes vonatra. Akárcsak Kázmér. Hiába volt vészjel, figyelmeztetés. A vonat kisiklott. Ej! Kázmér ezt jobban el tudná mondani. Én csak fecsegek összevissza. Nem tudom előadni. De azt én is megtanultam tőle, hogy nincs halál csak átváltozás. De az is kétféle van. Az övék rosszféle volt. A nagy katasztrófa nem végzett velük végérvényesen. Csak az öntudatuk veszett el, csak a szabadságuk lett oda. Kiestek az emberségből. Nem lehettek mások, csak virágok. Ami azelőtt egyetlen egész volt egy csodálatos létben, széthullott szilánkokra. Ilyen szilánkok a föld hátán szertegurult virágok is. A sok milliárd virág, mind-mind egy sóhaj felénk, egy kiáltás.„Gyertek lányok,gyűjtsetek össze bennünket. Segítsetek oda, ahol az öntudat él! - Ahol még egyszer felölthetjük arcainkat.,, Diána átölelte Katicát. - Óh te kedves, bölcs asszony! Köszönöm, hogy eljöttél. Ti is tudtok valamit, amit még sohase hallottam. És majd én is viszonzom valamivel. És mivel ezek szokatlan tiszta percek voltak, azt is rögtön átlátta, hogy fűződik egyik láncszem a másikba, hogyan egészíti ki egyik megismerés a másikat. És azt is, hogy az emberek világában ez éppen fordítva áll. A megismerés kísérletei szerteszét hullott szirmok, akár a virágok. Filozófiák, mozgalmak, szekták. Bűvös kelyhű virágok, de nincs közös lelkük. Nincs, ami összeforrassza, kiegészítse őket egy egésszé. Egy hajdani, csodálatos egység szertegurult cserepei. Diána arca felfénylett: - Nem mondtad ki, mégis kitaláltam, mit tehetünk a virágokért - fénylett fel Diána arca. Találke tunk, mert találkoznunk kellett. Ez éppen úgy nem véletlen, mint ahogy Undine és Bözse megtalálták egymást. Ez úgy látszik törvényszerű. Azon az úton járunk, ahol az összetalálkozások teremnek. Meg kell becsülnünk ezt a csodát. Nem szabad beszennyeznünk kicsinyes gyarlóságainkkal. Gyere, könyörögjünk ezért! Hogy barátságunk örökkévaló 101

legyen! Hogy olyan legyen, mint mikor két kis folyó összeomlik. Hogy ami nekem jutott, és ami tinektek, összeolvadhasson egyetlen egésszé. Ha erre képesek leszünk, akkor megtettük, amit tehettünk. A virágokért is. - Ámen. - mondta Katica. S ennek az imának egy volt a lelke. Diána ettől kezdve tisztelte a virágokat. És egy másik asszony jutott eszébe, aki vissza tudta adni a virágok arcát. Annak idején csak egy csapongó művészképzelet szülötteinek tartotta Laura illusztrációit és faliszőnyegeit. De most megdöbbenve szögezte le: - Igen. A művészek látnak. Igazat látnak. Nem a szemükkel, hanem valami belső látással, amit néha úgy hívnak: tehetség, néha úgy, hogy intuíció. Laura látott. Látta a virágok elveszett arcát, és lehajolt érte. Ceruzája hegyére tűzte, visszaajándékozta nekik. Igaz, hogy csak a fehér papíron, ahol mindent újra lehet kezdeni. De hátha, hátha a valóságban is megtörténik egyszer az újrakezdés csodája! Attól a naptól kezdve Diána is látta, hogy a virágágyak drámai feszültségben lángolnak, hogy felperzseljék a törvényt, mely létüket idáig meghatározta. Hogy miután dicsfényben virultak és barnára fonnyadtak, új, titokzatos jövőnek nézzenek elébe. Mintha most már nemcsak a harsogó zöldek hordoznák a reménység színét, hanem a hervadtak is, a barnák s a csörgő, száraz növényvázak is. - Igen. A világ körülöttünk még zárt, kemény mag. Csak a héját szopogatjuk. De ha majd föltörjük! Diána megnyalta szája szélét. Ó már kóstolgatta. De asztalán még más fogások is voltak. Itt balról a harmadik tányér mellett egy vöröshajú lány fog ülni. Diána fiának menyaszszonya. Ha őrá gondol, érzi, hogy a kegyelem az ő házába is beköltözött. Maja és Márton. Az ő történetük még nincs megírva. Szívük rejti azt, és a jövő. De Maja útja, amíg eljutott eddig az asztalig, legenda. És nem is midennapi. Amióta együtt voltak a „Halak vasárnapján", őbenne látja szunnyadni a holnapot. Azóta nem sajog annyira a saját magányossága, mert az a remény élteti, hogy Márton és Maja ugyanolyan teljességben fogják leélni életüket, mint Kázmér és Katica. Sőt. Eléjük még nagyobb lehetőséget tár az élet, mint az öreg házaspár elé, mert azok ha majd 102

búcsúznak a léttől, nem marad utánuk senki, aki helyüket betöltse. A kis házat ott a szőlőskert közepén örökli majd a szél, az nyitogatja a kilincsét. Maja pedig kaput nyit azoknak a gyermeklelkeknek, akik mint új embertípus terjednek el a világon. Igen. Új emberfaj fog keletkezni, akik már nem leszenk olyan kétéltűek, mint ők voltak! Készen hozzák, ami most még csak remény és sejtelem. Hogy honnan veszi ezt a prófétai jóslatot? Ott szállta meg őt a Halak vasárnapján, amikor látta Maját táncolni a füzek alatt a zátonyon. Ott ötlöttek szemébe a lábnyomok, amik a dombra vittek fel, ahová csak ritkán ér fel az ár. Ott smaragd fű sarjad a láb számára és égszínkék nefelejcs. A lehajló füzek elfedték az ösvényt, semmit sem árultak el róla. - Nem adjuk ki a lány titkát, aki idejön közénk. Halandó ne kutassa a mi dolgainkat! - Nincs halál csak átváltozás - suttogta Diána a jelszót, s ebben a percben meglátta a táncoló vörös haját, ahogy a fűzfák rőt szakállával kelt versenyre. De az csak akkor úszik így, ha az árvíz lebegteti. Mintha a lány egy bűvös mozdulattal levetette volna emberi arcát, hogy fává változzon. Aztán alaktalan lett, mint a föveny, ahogy elterült a pázsiton. Újabb szökkenés, mint a víz fölé cikázó hal, majd szárnyra rebbent, mint a gémek és darvak. Diána kereste Maját, az emberleányt, és nem találta. És akkor a virágokra gondolt, és hogy segíteni kellene neki. Nehogy elfelejtse az utat, ami az emberi létbe sorolta. Hogy emberi arcát újra megtalálja! De mit tegyen? Imádkozott. Maja akkor ért bele a napba. Hajkoronája lángolt, mintha meggyulladt volna. Szélesre tárta karjait, és repeső örömmel belefutott Diána karjaiba. Megtalálta a maga útját. Meg volt mentve. - Anya, kérlek ne ütközz meg rajtam! Tudod, szüleim legfőbb vágya volt, hogy belépjek az Opera balettkarába. Taníttattak, és megvolt a helyem is, mert a nagybátyám ott volt díszlettervező. De amikor rá került a sor, törént valami, és nem lett belőle semmi. Úgy kezdődött, hogy nem bírtam a színpadot. Ahogy kinyújtottam a karom, mintha álomfalba ütközött volna. Ahogy mozdítottam a lábamat, a parkett kifutott alólam. Azt mondták lámpaláz, de én tudtam, hogy nem az, és sohasem fog elmúlni. Szüleim kö103

nyörögtek, fenyegetőztek, azt mondták, bolond vagyok, elhajítom a szerencsémet. Diána hallgatott. Ő tudta, hogy nem bolond. - De itt egészen más. Mintha mindig itt éltem volna. És itt szeretnék maradni örökre. - Lehetséges...? - gondolta Diána. - Lehetséges - mondta ki, de semmit se fűzött hozzá. Kart karba öltve mentek át a pázsiton, vissza a többiek közé. A puha lábnyomok most már visszafelé vezettek. A holnapi hullám, vagy a holnaputáni szél betemeti, elmossa a nyomokat, s a két világot újra elválasztja egymástól. És Maja itt van végérvényesen az emberek világában. - Jó, hogy itt vagy köztünk Maja. Jó, hogy nem lettél táncosnő. Aki ennyire sejtjeiben hordja, tudata mélyén őrzi a természet titkainak skáláját, annak szűk lenne a színpad világa, és hamis a rivaldafény. Benned más fény van, és legyen benned mindig annyi fény, ahogy most látlak. Öröm a szabad emberi lét felett. Öröm, hogy megismerheted a saját örömeidet. Öröm, hogy megoszthatod hozzád hasonlókkal. És még ennél is nagyobb öröm, hogy magasabb létbe vágyódhatol. Hazafelé a folyó mentében négy rabszolga, izmos, barna, mint a bronz, vontatta a bárkát. Lépteiktől döngött a föld. Diána fiai vontatták a bárkát az agyagos parton, amely apró üregekkel néz a vízre, és fecskefészkeket gyűjt a húsába. A nagy vasúti hídon túl hatalmas öblöt hasít ki a partból a vízkanyar. Itt át szoktak vágni az öblön, a vontatók beülhetnek. A víz ma olyan, mint a tükör. Szellő se rezzen. Mintha valamit hallgatna az egész természet. Pogány édességgel ömlött el valamennyiükön a nyár. Maja a csónak orrában feküdt, és önfeledten tárta ki magát a napnak. Fehér bőrén parányi szeplők, mint megannyi napocska ragyogtak. S vörös haja glóriában terült el feje körül. Egész valója szikrázott, fénylett, mintha az egész táj az ő erein át lélegzett volna. Jó, hogy Diána fia háttal ült, mert férfiszemnek nem mindig elviselhető az ilyen megdicsőülés. Márton a vízbe bámult. Még az evezést is abbahagyta. A víz, a csónak két palánkja körül tele 104

volt halakkal. Nem riasztotta őket az emberek közelsége. A mélység megelevenedett. Mintha mágnes húzta volna a halakat a csónak közelébe. Bűvköréből nem szabadulhattak. Csak jöttek, özönlöttek, táncolni, ugrálni kezdtek, fel-felcikázva a levegőbe. Mindenki a halakat nézte. Évekre visszanyúló vízi vándorlásaikon még sohasem találkoztak hasonló jelenséggel. Mintha az összes hal el akarta volna hagyni a vizet, hogy az emberek között élhessen. Csak Maja feküdt lehúnyt szemmel, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Csak akkor tért magához, mikor egy fickándozó halacska egyenest az ölébe ugrott. A halak a partig követték a csónakot. Abba a fényes átlátszó vízbe, ami már alig arasznyi, és ahol ki kell szállni, mert a bárka különben megfeneklik. Még akkor is ott rajzottak az emberi lábak körül, és a csiklandós halszájak apró sikolyokat csaltak elő a lányok ajkáról. Vidám játszadozásba csapott át a szent komolyság. Minden természetes volt. Hogy emberek és halak egymást kergetik, és eltűnt közülük a természet kasztrendszerének kemény törvénye. Diána úgy látta, hogy mindaz, ami ezen a napon történt, Maja jelenléte nélkül nem történt volna meg. Mintha szíve centrum volna, s rajta keresztül elemek, füvek, fák, állatok életfonala húzódna, mintha tenyerébe összefogná a széthullott mozaikéletek nyüzsgő világát. Mintha egy villanásban mindnyájan előleget kaptak volna az elveszett Éden megpillantásából. Mert az emberemlékezetből kikopott rég annak képe. Pedig soha nagyobb szükség nem volt még rá, mint most, a huszadik században. Ezért olyan nyugtalan a világ. Maga se tudja mi hiányzik, de mindenki keres valamit. Talán éppen ezért a látomásért sóvárgott Gaugin, a festő is, és kutatta a Tahiti szigetvilág ősaszszonyai közt azt, aki megadhatja neki. De ott is csak mozaikszíveket talált. Nem sokban különböztek a párizsiaktól. S ez az ősasszonyiság most mégis fölbugyogott ebben a vöröshajú lányban. Levetkőzve évezredeket, mint örökké égő láva tört föl a mélyből. Az emberi mélyből, az állati mélyből s a növények száraiból. így aztán érthető hogy az asztalon Maja és Márton tányérja 105

egymás mellett kapott helyet, és ez lesz az est legpompásabb falatja. Diána tétovázott. Talán mégse? Talán versenyre kél vele az az este, amit Hélia hozott néki, néhány héttel ezelőtt. Ugyanazon a parton vártak rá, ugyanannál a kikötőnél, ahol a menekülő Diána valamikor partra lépett. De most nem kellett egyedül virrasztania egy idegen város lábainál és azon tűnődnie, lesz-e otthona benne? Ma este az ő városából jött ide ki, azokból az utcákból, ahol az ő nevét már se sokszor megrágalmazták! Pedig üdvösségük, hogy lába tapodja köveit. A hajó legtöbbször órákat késik. Ki veszi észre hamarább? Először egy icipici pont, mint imbolygó csillag a víz peremén. Azután a magányos fény egyre növekszik, s mire a híd közelébe ér, egész sor gyermeke születik, mint fénybogyókból álló óriás szőlőfürt. A hajókürtöt, ami a kikötőt köszönti, már megelőzi a várakozók ajkáról felröppenő éles füttyjel. Mint hangrakéta ver hidat a part és a hajó között, megkeresi az utast, és reményt lop várakozásába. S jön a válasz. A tizenkét éves kislány két mutatóujját teszi szájába. Jó tanítvány ez az idétlen kis copfos, rikoltó hang fut vissza a partra, hasonló a rigók tavaszi hívószavához. Megjöttem, itt vagyok! Négyen vannak a parton. Egyre szorosabbra húzzák magukon a lódengallért, s hogy ne fázzanak, énekelnek. Ó csodálatos éjszaka. Betakar és leleplez. Betakarja Diána lepergett éveit és őszülő haját, és Hélia csenevész hórihorgas alakját. Amikor egymásba karoltak, az első és második jegenye között, még tudták egymásról, hogy az egyikük kislány a másikuk öregedő asszony. A harmadik és negyedik jegenye között már elfeledték a köztük feszülő éveket. A tizediknél már úgy voltak, mint régi barátok. A huszonhetedik jegenye már azon csodálkozott, hogy az emberek közt vannak, akik magasabbról látnak, mint a jegenyék. Az út kezdetén Diánát még az érdekelte, hogy van Villy, aki harmadik gyermekét várja, és ezen a nyáron leláncolja az anyaság. És ezután az aggódó testvéri féltés kérdéseiből kinőtt a többi nagy mondanivaló. 106

- De szeretném, ha leány lenne a testvérem! - vallotta Hélia. Talán <5 olyan lesz majd, amilyen én sohasem lehetnek. Diánát megütötte ez a hang. - Hát te nem vagy megelégedve magaddal? A kislány a fejét rázta. Diána nem látta, csak érezte testének rázkódását. - Milyen szeretnél lenni? - Csodálatos. - De hiszen minden ember csodálatos, mert mindegyikből csak egy van, és senki se pótolhatja. így rendelte az Isten végtelen bölcsessége. Te ezt nem tudtad? - Én igen. De az kevés, ha csak én tudom. Diána magához vonta őt, és próbálta megérteni. Mi az, ami ezt a gyermeket elválasztja a pipiskedő csitrik seregétől? Eszébe jutott a szánalma iránta akkor, amikor még Villy testében embriókorát élte. Most úgy érezte, akkor nem tévedett. Ebben az életre ébredező gyermekben nagy szakadék tátong. Vajon az a szélsőséges távolság-e ez, ami akkoriban a szülőpárt még a nemzés aktusában is elzárta egymástól? És Hélia ezt az össze nem forrt kettősséget hordozza egy életen át? Vagy az a szakadék, amit a születés dátuma fejez ki, két világkorszak határán, a világháború. Született volna előbb, a régiben, vagy amikor már megkezdődött az új! De éppen akkor, amikor a kettő a szakadás kataklizmáját élte? Kozmikus robaj zavarta meg az embrió születés előtti álmait? Amikor minden eldől. Hogy ki tud-e bontakozni. A születéskor már késő. Akkorra már eldőlt egy emberi sors. Hélia úgy érzi, hogy nem lehet soha, de soha csodálatos. Diána döbbenten vette észre, hogy saját sorsával mit sem segíthet Hélián. A kislány életvonala semmiben sem hasonlít az övéhez. Mintha éppen a fonákja lenne, és talán éppen ezért olyan fontosak ők egymásnak. Diána saját szívét is csak arról az oldalról ismerheti, ahonnan meg van világítva. De a másik oldalt vagy a többit, talán majd Hélia segít neki a mélységből kiemelni. A mai éjszakán éppúgy, mint azon az elsőn ott a parton, úgy érezte, mindent megértett. De most még valaki van vele. Még 107

senki, soha nem volt ennyire vele. Ez a valaki belülről tartozik hozzá, és ezért tud róla mindent. A Föld nagy éjszakája akkor kezdődött, amikor Hélia született. És éppen ez az ő nagy-nagy hivatása, hogy ebben az éjszakában jött a világra. Héliának meg kell váltania ezt az éjszakát, amit örökségül kapott. Nem elvetni, nem elmerülni benne. Sem letagadni, sem száműzni, sem a reggelt várni. Ha ezt teszi - elveszett. Mert Héliának csak az éjszaka adatott. S ebben kell megtalálnia önmagát. Le kell lepleznie, hogy az is csak elmerült fény. Ha nem tudja fölhozni magából ezt a rejtőző fényt, elveszett. Ha nem tudja beledobni, mint fénycsóvát a saját korába, amivel közösséget visel, akkor ... akkor... Diána torka összeszorult. Jaj, akkor mi lesz belőle? Mert kívülről Héliának soha nem lesz része fényben. Semmi, ami Diánának megkönnyítette életét: se jólét, se testi szépség, se egészség nem fog sugározni rá. Kívülről teljes lesz körülötte az éjszaka. Olyan lesz az élete, mint az az első éj, tele kísértetekkel, medúzákkal. Az asszony egyre szorosabban karolta magához a gyermeket a sötétben. 0 most már nem fázott, de a kislány igen. - Nem, nem hagylak el! Míg velem vagy, ápolni, gondozni foglak. A legjobb falatokat teszem eléd, hogy vézna tagjaidba erőt lopjak. És rettegve fogok neked fényt esdeni az égből. Csodálatost, ami nem kintről, hanem belőled fakad. Megkeresi és üdvözíti a homályba elmerült valóságokat. - És Diána beszélt, beszélt, arról, hogy mindenki, aki megleli és betölti szerepét, fénycsóvát hagy maga után. Ezt mások is észreveszik, és elindulnak utána. Diánának ritkán jutott eszébe, hogy Hélia még gyermek. ő valahogy az egész sorsát látta, valami csodálatos benső egységben, és ahhoz beszélt. Hélia képzeletét a fénycsík ragadta meg. Apjára gondolt, akinek életútja ilyen. Sok bánat zúdult a kis családra, amíg apja a saját útját kereste, és csupa fény, mióta lelkét mint egy ablakot szélesre tárta, kinyitotta a kopogtató fény előtt. Évek óta olyan a házuk, mint valami lourdes-i forrás. Emberek jönnek-mennek. A lélek sebesültjei. Anyja, Villy, sokallja is a 108

nagy nyüzsgést, apja sohasem. Abban a percben leteszi kezéből az ecsetet, ha valaki kopogtat. És mégis, a képek születnek, egymás után, mintha nem is ő, valaki más festene helyette, mialatt ő szíveket támaszt fel, lelkeket egyenesít. Mióta a palettát a második helyre tette, és elsőre a szeretet hívó szavát, azóta az ihletett órák sohase váratnak magukra, ő k várnak Györgyre. Amikor van egy üres napja, engedelmesen előjönnek a műteremsarokból, ahol addig csendesen üldögéltek. Talán ők is meríteni, tanulni vágynak valami náluk hatalmasabból? Csak így lehet, mert amire Györgyöt ihletik, már maga is csupa igehirdetés. - Ebben az évben tizenöt képet festett Apa, és ha elkészül eggyel, rögtön behív a műterembe, és megkérdi, mit szólok hozzá? - És megelégszik a te véleményeddel? - Nem tudom, de mindig megkérdi, és néha vitatkozunk. Azóta mindig elolvasom azt a részt a Bibliából, amit a kép ábrázol. - A Bibliából? - Apa mostanában csak Bibliát fest. Karácsonyra én is kaptam egyet. Attól a vándorló tiszteletestől vettük, aki időnkint megjelenik nálunk. Néha ott van két napig is. Akkor egész nap a Bibliát olvassák, és sokat vitatkoznak.- Vajon miért? - Mert Apa is másképp olvassa, meg a tiszteletes bácsi is. Apa azt mondja, hogy a történeteket nem úgy kell érteni, szó szerint! Ki kell hámozni belőlük a lényeget. A modern embernek csak így érdemes olvasni. Mert a Biblia minden ember könyve. Minden lapja rólunk szól. Éppen úgy, mint a népmesékben, A Bibliában is képekben és eseményekben van az leírva, ami mindenkivel megtörténik. Sok-sok állomás, amin mindenkinek végig kell utaznia. És aki ezt megérti, az soha többé nem képes abbahagyni a Biblia olvasását. - És te is szoktad olvasni? - Igen. És néha megpróbálom lefordítani. - Lefordítani? Milyen nyelvre? - Emberi nyelvre. - Hát nem emberi nyelven írták? - Akkor mindenki könnyen megértené. Titkos nyelven írták. 109

Az angyalok nyelvén, hogy csak az értse meg, akit az Isten vezet, mert a titkok, amelyeket a Biblia rejt, csak nekik válik javukra. - És te érted ezt a nyelvet? - Néha igen. Leginkább akkor, ha valami gondom, bajom van. Olyankor leülök valami csendes helyre, és imádkozom. Azután fölnyitom a Bibliát, csak úgy találomra, és elolvasom azt a szöveget, ahol kinyílt. Aztán várok, és akkor megtalálom benne a választ. Sokszor segített már rajtam. Azok az emberek, akik a Bibliában szerepelnek, az Isten választott népéhez tartoznak. Akkor régen a zsidó nép volt az, és éppen azért, mert ők hittek az élő Istenben, az egyetlenben. Most pedig azok, akik éppen úgy, mint akkor a zsidók, arra törekszenek, hogy ennek az élő Istennek a kedvében járjanak. Ugyanaz az út most mindenki számára nyitva áll. És ugyanazon az úton ugyanazok az állomások vannak, ugyanazok az ellenségek, ugyanazok a megoldások és ugyanaz a segítő: maga az élő Isten. Diána mohó lett: - Beszélj csak, beszélj! Én mindennap olvasom a Bibliát, de csak most kezdem sejteni, hogyan kellene olvasni. Óh milyen jó az Isten, hogy ilyen estéket ad, mint ez a mai. És mit fest most apád? - Mózest! Ha látnád az égő csipkebokrot! Ez Apám legszebb önarcképe. Ő mondta: „Látod, az ember élete, aki Istenben él, csupa tiszta lángolás. Ebben a tűzben nem pusztul el a lélek, hanem virágzik. Mindig új, mindig friss virágokat. Láttál már vadrózsabokrot harmatos, júniusi hajnalon? Telis-tele virradatkor kinyílt üde virágaival. Az a lélek ilyen, akiben, mint hatalmas tűz lakik az Isten." És ezt már neked mondom anya, hogy amint a csipkebokron az új rózsák nyílnak, úgy születnek sorban apám képei. - És még mit festett, beszélj! - Sokat. Alig férnek el a szobájában. Apának is igazi műterem kellene. Most csak egy kétszobás lakásunk van, Apáé az egyik szoba. Különbejáratú, és ott fogadja a vendégeit is. Tudod, mióta Apa az Istennel jár, azóta sokan jönnek hozzánk. Ez azóta van, amikor én olyan nagy beteg voltam. Olyan furcsa emberek, hogy 110

nem is hinnéd. Múltkor is éjszaka kopogtatott valaki. Mi féltünk is tőle. Kopott, rongyos ruhája volt és vállig érő hosszú haja. Apa vacsorát adott neki, és a saját ágyába fektette. Reggel továbbment a vándor, és nem lett semmi baj. Aztán tudtuk meg, hogy bicsérdista, és azért nem vágja le a haját meg a szakállát, mert azt mondja, minden úgy jó, ahogy a természet adta. Sámsonnak is a hajában volt az ereje. De azért Apa se fest mindig. Sokszor olvas, és sokszor velünk játszik vagy sétál vagy mesél, és az nagyon jó. Ilyenkor azt mondja: „Mert ez fontosabb mindennél. Hogy a lélek is megkapja a maga táplálékát." - Te Héli! Ez nagyon szép, de mondd meg igaz lelkedre, a testetek nem koplal emiatt? Van mit ennetek? - Hát persze. Nem olyan jó, mint itt nálad, de sohase koplalunk. Vajat, mézet annyit ehetünk, amennyit akarunk. Kenyeret magunk szoktunk sütni. Tejet kapunk egy tehenes gazdánál. Tojás van bőven, mert tizenhét tyúkunk van, és anyánk olyan jó ebédeket főz, hogy na. Te tanítottad meg a hústalan receptekre, s ez most nálunk nagyon jól beválik. - De ha annyi vendégetek van, hogy győzitek? - Apa azt mondja, hogy amit így odaad, az sokszorosan megtérül, hiszen az Isten ügyére adja. És így is van. Mert már jó ideje kiállításunk se volt, mégis egyre-másra jönnek képeket rendelni. Olyanok is, akiket sohase láttunk, azt se tudjuk, ki küldi őket. Hidd el, nincsenek anyagi gondjaink. A mi Istenünk eleven Isten. Figyel reánk. - Ezt szépen mondtad Héli, de mondd, Jézus szerepel apád képein? - Igen. Egész sor képet készül festeni Jézus életéről. De azt mondja, előbb meg kell tennie azt a hosszú utat, amit az emberiség megtett, amíg Jézushoz érkezett. Ezért kell a Biblia. Abban van leírva annak a hosszú korszaknak a története. Már megfestette Ábrahámot. Őbenne volt legelőször olyan nagy szeretet Isten iránt, hogy mindent alárendelt az ő akaratának. Megfestette Jákob álmát. Ő csodálatos álomban látta, hogy a mennyei világ és az embereké között létezik egy lépcső, nincsenek elzárva egymástól. 111

És megfestette Mózest, aki az Isten törvényeit a Földre lehozta. Most van készülőben a Dávid király. Ez biztosan jól fog sikerülni, mert Apa nagyon szereti Dávidot. Azért, mert benne már a művészet is megszólalt. Hárfával lágyította meg ellenfele szívét. Ő volt a Biblia első költője. Én még nem olvastam Dávid Zsoltárait, de Apa azt mondja, hogy azokban minden benne van, ami az ember és Isten között történhet. Hát most itt tartunk. Diána nevetett. Ha elgondolom, hogy a zsidó nép hány ezer éven átjutott idáig, akkor apád igazán gyorsan ismétel. Mindketten kacagtak, és a derű úgy gyöngyözött fel a torkukon, ahogy a tiszta vízben a buborék. Diána e percben átélte a csodát, ami egy egész emberi élet alatt is csak ritkán adódik kétszer. Hogy ugyanabba az igazságba ők ketten egyszerre nőttek bele. A megtalált világosság közössége csengve-bongva töltötte be körülöttük a mindenséget. Mintha az öröklét harangozott volna. Hosszú, hosszú csend következett, és aztán Diána csak annyit mondott: - S még te mondtad azt, hogy nem vagy csodálatos. - Nem tudom, mi vagyok - mondta a kislány. - Mikor velem van az Isten, és én is vele, akkor igen. Ilyenkor nagyon boldognak érzem magam, és senkivel se cserélnék. De ez ritkán van, hogy ennyire érzem is. Ha pedig magamra hagy, akkor semmit se érek. És akkor úgy tűnik, hiába születtem. - Héli, Héli! Hisz az Isten akkor is velünk van, ha alszik. Veled is. Ezt sohasem szabad kétségbe vonnod. Te már megtaláltad, és ha akarod, ha nem, most már veled utazik. Örökké. És mindig felébred, ha itt az ideje. Várj reá! Aki Istenre vár, az csodálatos. Mert azt mindenki megérzi rajtad. És ez a vonzóerő mindenfajta vonzást elhomályosít. Lehet, hogy a hatás nem mindig olyan, amilyennek elképzeled. Mert az Isten jelenléte nem mindenkinek kellemes. A gonoszakból gyűlöletet vált ki, és ezért aki Istent hordozza, azt gyakran üldözik. De evvel nem szabad törődni, mert ez is beletartozik az Isten terveibe. Az erjesztés. És ha így történik, tudnod kell, hogy eleven benned az Isten. És a jók szeretni fognak, és ez megjutalmaz mindenért. Mert 112

már két-három ember megtapasztalt egysége az Istenben olyan üdvösség, hogy a földön hozzá fogható nincsen. Előleg ez a mennyből, ahol majd nem ketten-hárman, hanem szám nélküli seregek vesznek körül, hasonló egységben. Nekünk csak ez a kettő lehetséges: szeretet vagy gyűlölség. És sohase magunkért, hanem őérte, aki bennünk lakik. Őérte él a szeretet és őmiatta a gyűlölet. És ez sokkal nagyobb sors, mint a népszerűség, amire áhítozol. Ehhez emberi szív kell, sokat bíró, felnőtt emberi szív, s ilyen leszel, ha vállalod. Az isteni mértékbe nősz bele, és kirajzolódnak rajtad az Ő hatalmas sorsának jegyei. Mert az Istennek is van sorsa. Mindenkinél súlyosabb. Ő maga alkotta meg, de vállalta is. Apád tudja ezt. ő látta egyszer. Megértette. Az Isten szemeiben a fájdalmat mindenkiért. Aztán már egyikük se szólt hazáig egy szót sem, és ebben a hallgatásban még sokkal több volt, mint amit ki lehetett volna mondani. Diána most eltűnődött a terített asztal előtt: Bözse, Katica, Maja, Hélia, György. Ugyanaz az Isten, és mindegyikben milyen más arcot visel. Mennyiféle arca van Istennek. És béke szállt szívébe, elvehetetlen, mert megérezte azt is, hogy egyik sem hamis, egyik se álarc, mind hiteles. És mintha most Diána is látta volna azokat a szemeket. És mintha most, amikor e terített asztalnál végigsuhan tekintete azokon, akik lélekben a Mester arcát viselik, mintha most szemeiben kevesebb lenne a fájdalom. És majd nyílik a kapu hamarosan, és egyenkint bejönnek ők, akik itt ülnek majd az asztal körül. És esznek az ételekből, és isznak az italokból, és jóllaknak, úgy, ahogy sehol máshol. És ezeknek az ételeknek az íze megmarad egy egész életen át. Azután énekelni fognak, és nem tudnak betelni vele. A telhetetlenség mohó vágyával énekelnek. Jó, hogy olyan sok ének van a kopott, öreg Hozsannában, és jó, hogy olyan biztos kézzel kezeli Diána a zongorát. Olyan teljes emberséggel tolmácsolja a zenei imákat, hogy még Beethoven se vetné meg, hiszen az ő keze is egy ilyen egyszerű egyházi dallamot emelt fel, és alkotta meg belőle az egymásra találás örömdalát. Piros ajkak, méztől csurranók énekelnek körülötte. A lélek 113

őszinte vágyai kapnak itt szárnyat. Kibontani mindent önmagukból. Kiforrni, kitisztulni, mint a bor. Ezeken az estéken itt az ember önmagáról énekel. Mesterének énekel, akinek kezében érzi magát. Akihez sikolt, hogy nem akar a mocsárban maradni. Hogy hisz egy távoli csodában, aki majd ő lesz valamikor. Bizalommal tölti el a tudat, hogy minden azért történik körülötte, hogy ez a csoda létrejöjjön. Arról az emberről énekel, aki majd belenő a nagyobb mozdulatba. S mikor mégis véget ér nagysokára az ének, csend borul mindnyájukra. S ez a csend is tele van zenével, mintha válaszképpen érkezne a végtelenből, mely zsongó élettel van tele. És amely nagyobb élet már végtelenségek óta várt, hogy ide beömölhessen. Mindig körülfolyta az emberek földjét, de azok egyetemesen elzárkóztak tőle. És dermedeztek, és sorvadoztak, mert senki sem merte felhúzni a zsilipet. Haldokló bolygó keringett az élet árjában, és senkinek se volt mersze felhúzni a zsilipet. Csak ezeknek a kisdedeknek nem volt semmi félsze. A világ gonosz polipkarjai máskor ártalmatlanná tették volna őket, mert a világ ma még retteg a fénytől és a tisztaságtól, és inkább választja a halált ezeknél. De most a világ válságos napokat élt, el volt telve a maga bajával, ügyet se vetett a jámborokra. Ezekben az években még nyugodtan énekelhettek. És az ének utáni csendben hallhatták a Mindenség válaszát. Ezen az estén Márton olvasott fel Lorber Jakab nagyevangéliumából. - Te vagy a sodomai Lót, de vigyázz, hogy meg ne fulladj a feslettségben, és ne a paráznák öröksége legyen részeddé. Mert te olyan vagy, mint még senki előtted és utánad: mint ember egészen a húsban és annak örömeiben élsz, mint szellem pedig egészen szabad vagy, nyílt szemekkel és nyitott fülekkel. Testedet sárral mocskolod be, és szellemed fölé világosság özöne ömlik. Tested a sertésekkel eszik egy tálból, mialatt szellemedet ezer angyal veszi körül. Földi szívedet szeméttel, sárral töltötted meg, és Én szellemed szívében lakást emeltem magamnak. Te tisztátalanokkal mulatozol, míg Én veled, mint testvér testvérrel beszélek. Te büzlesz, mint a mocsár, és szellemed a legfőbb mennyek illatát 114

leheli. Te förtelem vagy, és szemed túlsugározza a napokat. Azért tehát tisztítsd meg testedet, és légy egy magaddal, hogy Én egy legyek veled. Olyan lelki fürdők voltak ezek az esti áhítatok, amiben megifjodtak mindnyájan. És mikor újra felemelték arcukat, a béke csendje után riadtan gondoltak arra, hogy újra ki kell lépniök az utcára, a mába, ahol arc nélküli ember-torzók foggal-körömmel tépik egymást. És az ő tiszta, szépséges arcukat is le akarják tépni. Es ha erre nem képesek, a rágalom okádékával teszik utálatossá vagy nevetségessé. A riadtság a szemekben elárulta, minek néznek elébe. A fenevadak elé kell menniök az arénába, mert minden megismétlődik. Akkor félelmeiken keresztülzúgott az Ige, és ők érezték, hogy az nem üres szó, hanem hatalom.

115

II. fejezet Úszott, úszott a fekete bárka. Hol itt, hol ott tűnt fel az al-dunai vizeken. Ha a zátonyok lemerültek az örök akváriumokba, mert áradás jött észak felől, akkor a folyam bemerészkedett a szárazföld belsejébe, mert itt a végtelen síkságon gáttal nem védte szűzterületét senki. Hatalmas ősfák alkottak erdőket, és ilyenkor hosszú víziutak nyíltak rejtélyes tájak felé, és a csónak útját nem figyelte senki. Úgy siklott, mint az imádság, szent volt minden körülöttük, és a természet kinyitotta legféltettebb lapjait. Olvashattak benne azon a nyelven, amin ősidőktől fogva a titkok szólnak hozzánk. Csak kevesen értik ezeket a hieroglifákat. Egyre kevesebben. Hogy mit jelentenek a szálló gólyák fekete-fehér lobogói? Miféle üzenet a nefelejcs parányi kék csillaga a fű selymén? És miért költ a parti fecske a szakadópart odvaiban? Mit akar elmondani ezerévek óta olyan elszántan, hogy fiókái halálsikoltása se öli ki belőle az ösztönt, és mindig újra költ, ugyanazon rohanó vizek felett? Miért van ez a megátalkodottság a természetben? Ez a minden ésszerűséget megvető tékozlás? Mert nem képes addig új törvényt írni magának, míg mindig újra megújuló szavát egyszer oly jól fogja érteni az ember, mint az elveszett Éden idején. És elolvassa a vízen futó hullámot is. Néha áradt folyam sodorta a ladikot, néha holt ág várta őket, ahol a víz már nem akar semmit. Szétterül, mint csendes tó. Béke leng felette és suhanó madarak. Kimeríthetetlen volt azoknak a könyveknek a száma, amelyek ezeken a vízi sétákon felolvasásra kerültek. Diána sohase kérdezte, hogy a kezébe kerülő könyv milyen előjelű, vagyis, hogy svájci protestáns vagy amerikai misszionárus tollából származik-e? Egy volt a kérdés, hogy segít-e azon az úton haladni, amelyen ők elindultak. Ezek az évek a széttaposott tüzek évei voltak. Kérdező, kereső emberek gyülekeztek mindenfelé, hogy valamit felleljenek, ami 116

nélkül élni lehetetlen, és ami mégis, valahol az úton elveszett. Nagy gyülekezetek és kis társaságok alakultak félelmetes szaporaságban, mert a legkisebb szikra nyomán is szellemi tűz keletkezett. Teozófusok, gnosztikusok, antropozófusok, spiritiszták, Christian science és megszámlálhatatlan szekta. Magányosan vagy csoportosan hirdették az igazságot, ami nekik jutott. Az örök nagy kimeríthetetlen Igazság egy-egy arcát. Minden alapító a felfedezés szédült örömét élvezte, mert egy villanásban a végtelen és szám nélküli mennyei arcok valamelyikével találkozott. Üdvösség volt ez mind, csak addig a felismerésig kevesen jutottak el, hogy bármelyik is csupán egy csepp az óceánból, de nem az egyetlen. Ahelyett, hogy minden csoport igyekezett volna a maga részigazságát a többiekkel kiegészíteni, mindegyik ellenséget szimatolt a máshitűekben, és csak a maga egy szem magocskáját védte. Fenekedő gyűlöletet szítottak egymás ellen a szekták, és nem vették észre, hogy az örök Egység így egyre jobban szilánkokra hasad, s a sötétség erői ülnek diadalt, egymás ellen játszva ki azokat, akik jót akarnak. Milyen könnyű visszájára fordítani mindent, milyen rövid út vezet a nihilbe, ahol már semmi küzdelem nem lehetséges, mert minden értelmetlenné silányul! Milyen könynyű meghamisítani minden tiszta célt, és milyen nehéz biztonságban haladni az eszmék örvényein, mégis fölfelé! Diána kezében volt a kormány, a bárka bizton haladt előre. Iránytűje csalhatatlan volt, mert szívnek nevezték, és érzékenyen reagált más szívek hullámhosszaira. Ez súgta meg neki, hogy minden mozgalom mögött emberi szívek sorfala áll, és minden egyes tant szenvedések áldozati füstje kevert bele a világ levegőjébe. Jószagú füstök az ég felé illatoznak. S tőlük olyan illatos annak a néhány embernek az élete is, akik a fekete bárkában utaznak. A zátony, amit a „Halak vasárnapja" avatott fel számukra, csak az övéké volt. Nehezen megközelíthető fekvése azzá rendeltes ami lett. Egy csodálatos iskola, ahol senki és semmi nem zavarta a tanítást. Iskola, ahol nem állítottak fel padokat, nem voltak katedrák, és teljesen hiányoztak a tanítók és tanárok. Mindnyájan 117

tanítványok lévén, nem volt versengés köztük, se képmutatás. A tantárgyakat se szabta meg senki előre. Ebbe az iskolába mégis eljutottak valahogy azok a könyvek, amelyekre szükségük lehetett, s ez előbbre vitte őket a maguk sajátos útján. Ezek a könyvek voltak az ő vezetőik. Pedig szerzőik nagyon is szemben álltak volna egymással, ha szembesítették volna őket. De hát erre nem kerülhetett sor. Nemcsak világtájak, országok, óceánok választották el őket egymástól, hanem néha hosszú évszázadok is. Mire erre a talákozóra megidézték őket, lemorzsolódott róluk minden emberi. Mire ezen a parton kiköthettek, sorra elfelejtették az emberi sors összes gyarlóságait. Akik itt ismerkedtek velük, nemigen tudták, hogy életüket milyen botlások kísérték. Milyen keservek, milyen sebek, őket, akik míg emberek voltak, maguk is emberi mértékben éltek. A megidézettek úgy szálltak itt partra, mint apokaliptikus szellemek. Fehér ruhában, a nyelvük alatt lánggal, és az arcuk izzó, mint a nap. Az évszázadok telén kitelelt mag, amit az emberiség nagy magtára őriz a könyvek végtelen sorában, itt végre a szívek tavaszában meglelte talaját. Ennek az iskolának ők voltak a mesterei. Két nagy tanító hajója érkezik a homokos part felé: az egyik szegényes civilruhát visel, a másik hófehér talárt és a lábán sarut. Tantárgyuk: az egészség. Jól megférnek egymással itt a szigeten, pedig az életben sohasem találkoztak. Keith doktor, és Hanisch, a hinduk követe. Mindketten németül beszélnek, és Diána boldog, hogy a tolmács személytelen szerepe őt illeti. A test feltáratlan erőiről beszélnek a Mazdaznan könyvek, melyeket Hanisch hozott el Indiától Európának. A hosszú és kiteljesült egészség titka az ember kezében van letéve, ha jól gazdálkodik azokkal az erőkkel, amelyeket a természet adott neki testében és környezetében. Példa rá maga Hanisch. Beteg, életképtelen gyermekként került egy indiai kolostorban, ahol régi hagyományok őrzik az egészség és a test feletti uralom titkait. Ma hetven éves, de alig gondolná valaki harmincnak. Mikor viszszatért Európába, villámgyorsan terjedtek el tanai a kontinensen, a világháború előtti szélcsend idején. Vegetárius kolóniák és kór118

házak alakultak, gyógyíthatatlan betegségekből gyógyultak fel, egyetemi tanárok és diákok kiáltották világgá, és visszanyert életek bizonyították, hogy szunnyadó, lappangó képességek rejlenek az emberi természet méhében. Fel kell őket ébreszteni! Intuíció, távolba érzés, gondolatközlés, erkölcsi öntudat, a rejtett összefüggések megismerése, és a megismert jó realizálására való képesség. Ez az ember jövője, ha utánanyúl. És Keith doktor mit tesz ehhez hozzá? ő , mint jó sebész odatapint, ahol a fekélyek fekélye van. A nemek kapcsolatára. Ő egészen másként beszélt, mint reklámozott kortársai, akik a nemiség gátlástalan felszabadítását tűzték zászlójukra. Szerinte a legdrágább, legnemesebb nedv, amit minden test az új zsenge létrehozására termel. Nem más mint sejtjeink sóvárgása, amellyel fölülmúlhatja önmagát. Aki ezt a csodálatos nedvet ok nélkül szemétre veti, sírt ás a jövendőnek. A kiélt, fáradt test csak ledurvult utódokat tud létrehozni, és azok kezében hová fut az emberiség hajója? De saját magát is megkárosítja a tudatlan kéjenc, mert nem jut fel saját szellemi lehetőségeinek csúcsaira. Hiszen a fel nem használt nedvek energiája a testben akkumulálódik, és erőit felfokozza az alkotóképesség vagy a szellemi öntudat javára. Aztán rátér a doktor saját tapasztalatainak dokumentumaira. Megmutatja a szerelem áldozatait. Nem is azokat, akiket a szifilisz rág vagy más emlékei a kicsapongó éjszakáknak. Nem. Hanem a házasságok senki által fel nem tárt rémségeiről beszél. Azokról a barbár férfiakról, akik kézen nevelt kislányokat vettek feleségül, és mindjárt az első este úgy rontottak rájuk, hogy soha többé ki nem csírázhatott bennük a boldog szerelem. Sápadt arcú, karikás szemű asszonyokat sorakoztat fel, akikben fel sem lehet ismerni többet a hajdani szép lányokat. - Asszonyok figyeljetek! Leányok vigyázzatok! Ennek nem szabadna így lennie! Gondolkozzatok! Erdemes-e? Szépségtek, egészségiek oda néhány év alatt, és akinek a legdrágább kincsetek adtátok, ő sem ismer rátok. Elfordul tőletek, torz vágyaihoz új áldozatot keresve. Az ifjúságtokat akkor őrzitek meg, a szépségteket akkor ápoljátok igazán, ha hadat üzentek a nemi kiszolgál119

tatottságnak. Ez az igazi emancipáció. Megbecsülés és tisztelet vár rátok, ha a kormányt úgy fordítjátok, hogy a másik nem is odaterelje erőit, ahol az igazi emberi boldogság terem. S hogy ez járható út, ráteszem hosszú orvosi praxisom minden dokumentumát. így beszélt az öreg Keith, aki ugyanakkor élt, amikor Freud. De Freud csónakját sohase hozták a habok erre a szigetre s így nem zavarta meg azokat az ifjakat, lányokat, akik itt alapozták meg a maguk világnézetét házasságról, szerelemről. De nem csak a test dolgai kerültek itt terítékre. Itt, ahol lélek hajón szellemek jöttek tanítani, végtelenek voltak a lehetőségek. Angliából egy fiatal diák-gárda érkezett az egyik vasárnapon. Az oxfordisták. Egy-két hétig velük időztek. Megtanították őket csendes-órát tartani. Irónnal a kezükben feljegyezni a sugallatokat. A lélek csendjében, ha elcsitul minden külső zaj, beleértve az aktuális hétköznapi nyugtalanságokat is, a mélyben mindentudás rejtezik. Aki leszáll ebbe a mélyebb öntudatba, a gyökerekhez hatol le, ahol egy csomóba futnak a szétágazó ügyecskék és innen könnyen, játékosan tudja kézben tartani élete egész menetét. Egy kis gyakorlattal mindig tudni fogják, mit kell tenniök, mi a helyén való, és mind sikeresebbek lesznek a hétköznapjaik. De hogy ehhez a tiszta tükörhöz hozzájuthassanak, ami az ő kis életük helyett a nagyot, a teljeset tükrözi, rá kell szánniuk magukat a teljes életre. És akkor meg is találják benne a saját kijelölt helyüket, s aki a helyére érkezik, azé a békesség. Ez a békesség a csend, amit az oxfordi mozgalom követői megtaláltak. Ez a békesség állandó derűt eredményez. Az oxfordisták a nagyvilágban élnek. Sportolnak, riportokat írnak, üzleteket kötnek. De arra a belső tükörre kényesen vigyáznak. Ha folt esik rajta, radikális ellenszerük a nyilvános gyónás, vagyis a közösség reflektorfénye, de erre ritkán kerül sor a gyakorló tagoknál. Ehelyett gyakran beszélik el boldogulásuk sokszor csodálatosnak tűnő tényeit. Aki újonc köztük, és követni akarja őket derűs, sikeres útjukon, annak első kötelessége, hogy felszámolja a múltat, amikor még a tévedések útján járt. A hazugságoknak ki kell derülniük, a károkat meg kell téríteni, a megsebbzetteket ki kell engesztelni! Csak 120

akkor lesz rend, ha minden a helyére kerül. Rendbe kell tenni a múltat, és akkor jöhet az új. De ez az új megér minden áldozatot. Amikor ez a kis csapat viking-hajóján visszavitorlázott északra, egy még északibb utas jött, de az már a levegőn át repülve. Ez az öreg bicegő nénike vadlibán tette meg a hosszú utat, a mesék szárnyán utazva: Lagerlöf Selma és a legendák. Ez a svéd szibilla meg tudta idézni az Urat, mintha Jézus most is személyesen járna a földön, emberi arccal, kedves szelíd, mindent lebíró tekintettel. Ám mindez a varázslat szertefoszlott, amikor a kék fedelű könyv becsapódott, és ők újra itt voltak a mában. Nem a júdeai liliomos mezőkön vagy a jeruzsálemi templomban, ahol Jézus élete zajlott, hanem a gépek századában, az atomkorszak hajnalán. S ezt átérezve nemegyszer zokogva siratták megmásíthatatlan helyzetüket. De újabb könyv hullott a fövényre, az amerikai misszió küldte, és ők felszárították könnyeiket. „Mit tenne Jézus?" Ha ma itt és így kellene élnie, ahogy én élek? A szerző bevitte képzeletben Jézust a lebujokba, csapszékekbe, örömtanyákra és a zakatoló gyárakba, és szakadatlan kérdezte a szereplők szájával: Mit tenne Jézus? Ha ma, éppen itt és így kellene élnie, ahogy én élek? Bristolból Müller György érkezett, egy egész városnyi fiúval. - Életünk eseményei nem szétszórt láncszemek és egymással össze nem függő töredékek, hanem előre bejegyzett határkövek Isten könyvében. Köveket, gerendákat látunk az építkezés helyére összehordani. A kövek különböző bányákból származnak, a gerendák ismeretlen, távoli erdőkből. Különböző emberi kezek dolgoztak rajtuk, akik közt többnyire hiányzott minden tudatos összeműködés. S a gerendák mégis összetartoznak, a kövek egymásba illeszkednek és ha az épület elkészült, összhangzatos egységes egészként jelenik meg előttünk. Mi volt Müller György szellemi életének alapköve? Az első komoly belső megszólítottság. Kicsiny összejövetelen, ahol először látta Isten gyermekeit térden állva imádkozni. Ellenállhatatlan vágy támadt benne a missziós munkára. Mivel még diákéveit élte, atyjától kért tervéhez engedélyt. De atyja emlékeztette arra, hogy sok pénzt költött taníttatására, abban a reményben, hogy 121

jövedelmező állásával egykor majd mindkettőjük jövőjét biztosítja. Ekkor belátta, hogy az emberektől függetlenül, s egyedül Istentől kell várnia mindent. De az első elhivatás után sokáig kellett még várnia, hogy megtalálja a maga misszióját. A természetes szív minden késedelemmel türelmetlen, akár elhatározásról, akár kivitelezésről van sző. Ezért minden elhatározása éretlen és idétlen. Útja a Szellemmel ellenkező tévút. Isten gyakran várakoztat a válaszadással, hogy saját akaratunk előtte meghajolni tanuljon. Müller György akkor még nem volt érett az aratásra, még kevésbé a vetésre, mert tetteit nem alapozta meg szívbéli imádkozás, és hiányzott még a Szentlélek felkentsége. Egy alkalommal ingyenes szállást vett igénybe Francke Ágost Hermann árvaházában. Ezt az árvaházat Francke Istentől teljes függésben alapította, száz évvel azelőtt. Elolvasta Francke életrajzát, s ez adta az impulzust, hogy kövesse. Erőforrása egyre jobban a Biblia lett. „Boldogok, kik megtanulták e kulcs használatát, mely nemcsak a király kincseihez nyitja meg az ajtót, hanem a királyhoz magához is." - írja naplójában. Minél jobban növekedünk az Isten hasonlóságában, annál élesebben látjuk, ami nem isteni bennünk. Ez az egészséges bűntudat minden fejlődés alaptétele. 1835 decemberében készült el az új árvaház tervezete. A terv legkisebb részleteit is az Úr elé vitték, imádságban. Hittel kértek házat, bútorokat, házbért és más kiadásra összegeket, csak éppen arra nem kérték az Istent, hogy árvakat küldjön. A jelentkezésre kitűzött idő elérkezett, és jelentkező egy sem volt. Müller György mélyen megalázva esdekelt Istenhez, hogy hozza napvilágra szívének indítóokait és az abban rejlő akadályokat. Teljes mértékben feladta tervét, Isten akaratát kutatva s elfogadva. Másnap megérkezett az első felvételi kérvény. Hamarosan a többi is. Hatvanhat. 1870-ben az árvák missziója öt nagy házban elérte teljes kiterjedését. Kétezer árva gyermeket helyezhettek el a házakban, és persze a tanítókat, segítőket is. Az egyetlen nagy cél Isten dicsősége volt. Az egyetlen eszköz, a hívő imádság. Az egyetlen hely, ahonnan tanácsot kértek, Isten igéje, a Szentírás. Az egyetlen tanító a Szent Szellem. Minden 122

hittel, imádkozva tett lépés előkészület volt a következőre. Minden hittel merészelt tett csak bátrabbá tette őket, hogy újat merészeljenek. Bebizonyosodott, hogy nem vakmerőség Isten hűségére támaszkodni. Müller Györggyel csaknem egy időben még valaki érkezett a csertai szigetre. Az ifjúság lelki szakácsa, F.W. Foerster Zürichből. Prédikátornak kellett volna lennie, de ő leszállt a szószékről a szegényes otthonokba, a viszálykodó emberek közé. Rátapintott a ma élő ember mindennapos sebeire. Minap azt kérdezte tőle egy fiú, mit csináljon az ember, ha kellemetlen vendége jön? Ha úgy tesz, mintha örülne, az képmutatás, viszont azt mégse mondhatja az ember „Rettenetes! Már megint itt van! Foerster erre a kérdésre így válaszolt: - Ha egy kicsit gondolkodik valaki, talán eljut odáig, hogy a kellemetlen látogatókat szívesen fogadja. Tegyük fel mindig a kérdést, vajon mi lehet az oka, hogy kellemetlen alakká vált. Talán szomorú gyermekkor. Talán nem volt otthona, nem környezte őt szeretet, nehéz sors, sok csalódás volt osztályrésze. Ha ezt végig gondolja az ember, bizonyos szégyen fogja el a saját meg nem érdemelt sorsa miatt. Mindjárt más színben látja látogatóját. Szinte úgy tűnik, azért került hozzánk, hogy mi tegyünk jóvá valamit abból, amit az élet elmulasztott vele szemben. Lincoln, az amerikai elnök lovaglás közben egy disznót talált besüppedve a mocsárban. Leszállt a lóról, és kihúzta az állatot, jól bepiszkítva magát. Az emberek bámultak, mire képes az elnök egy állat miatt. „Nemcsak a disznó kedviért tettem - mondta az elnök - , hanem magamért is." Mit jelent ez? Azt, hogy a közöny eltompítja az ember éberségét. Ha Lincoln vergődni hagyta volna a disznót, elfojtotta volna magában a részvét szavát. Ha így lett volna, aligha lett volna a néger rabszolgák nagy felszabadítója. Oh, milyen boldogok voltak azok a fiatalok, akik erre az egyetemre jártak. Könyvtáruk a világ legkülönbözőbb gyűjteménye volt, és por nem állt meg ezeknek a könyveknek a tetején sohasem. Tankönyvek, melyeket a föld különböző pontjain írtak, és olyan tantárgy körül forogtak, amit mindenkinek az abc-nél kellett kezdenie. 123

Swedenborg misztikus riportja ízelítőt adott abból a világból, ahol azok élnek, akik ezt a tantárgyat már kitanulták, és utolsó vizsgáikat letették. Jól körülnéztek azokban a városokban, megcsodálták felejthetetlen szépségüket, célszerű berendezésüket s ezeket a példákat nem felejtették el sohasem. Szükség is volt erre a beavatásra, mert gyűltek már a sötét viharfelhők, nemcsak a Duna tükre felett. Az egész világ egén ott kísértett a második világháború. Swedenborg és Lorber Jakab mennyei látomásai után megkondult valahol messze a vészharang.

124

III. fejezet A fény atyja utoljára hajolt le kicsinyei fölé, hogy becézve dédelgesse őket. Elhalmozta az édesség, a teljesség ígéretének minden örömével. A nyár megejtően terült szét a táj felett, forrón, de mégsem perzselőn. A víz csendes, mint valami tó, nem feszült szembe az ember erejével. A közelmúltban volt néhány zivatar, jól megöntözte a földeket. A végeláthatatlan dohány-, kukorica- és kendertáblák felfrissülve, megkapálva, feltöltődve, nagyra növesztették száraikat, csöveiket, leveleiket. Uradalmi bírtok, a rendbetett földeken senki sem őrködött. Egy lélek sem, félnapi járóföldre. És ott volt a Duna partja, az árterület, az a senki földje, szederindákkal, kusza szövevénnyel, selymes fűvel, kék nefelejccsel. Élvezet volt itt időzni, ritka élvezet. A bárka is, mintha a mai nap feketébb lenne, vagy csak a párás levegő lakkozta fényesre? Föveny sehol, mert a víz szokatlan áradása ellepte a zátonyokat. Megszokott szigetjük víz alatt, ezért egy ligetes dombra igyekeztek. Már a készülődés is olyan volt, mint valami ünnep. Minden valamire való olvasmány ott lapult a hátizsákokban. És sokféle élelem. Labda a fiataloknak, és cuclisüveg a két kis újoncnak, akik már ebben a furcsa nagy családban pillantották meg a napvilágot. Maja csecsemője olyan volt, mint valami burjánzó dús virág, Undine gyermeke: mintha a bárányfelhők egyike ereszkedett volna le a földre. Azóta, mióta Diána bárkája elsőnek siklott ki a szabad vizekre, meváltozott a Duna képe. A csatornán és a nagy Dunán is színes csónakok lepték el a vizet. Elegáns skiffek és könnyű doublók vitték vidáman utasaikat. Itt-ott feltűntek az első motorcsónakok. A vén bárka is tíz évet öregedett. Helyenkint friss deszkabetétek árulkodtak arról, hogy meg kellett foltozni. A bronztestű ifjakból családapák lettek. Csak ritkán súrolta vállukat a vontatókötél. Már nem volt az egész nyár boldog vakáció, már ők is verejtékkel keresték a mindennapi kenyeret. A múlté voltak már az erdei 125

tisztások sátorvárosai, az idő lepergette malmán a diákéveket. De ezen a napon feltámadt a múlt. Újra együtt voltak mindazok, akik a szentélyhez tartoztak. Véletlen? Vagy éppen titokzatos erők összejátszása? Nem tudni, de az ország különböző pontjairól idesereglettek. S mintha csak tegnap maradt volna abba, ugyanúgy ment minden. Diána már szombaton sok pogácsát sütött. Zsákokba öntötte a gyönyörű almákat is. Azután a ponyvákat hozták le a padlásról, hogy a kicsinyeknek sátrat lehessen vemi. A fiatal apák fényképezőgépeket csomagoltak. Diána a könyveket. És mivel már hajnalban indulnak, és egy egész hosszú nap ígérkezik, még fordítási munkát is csúsztatott be magának. Mikor reggel elindultak, szinte vándorlóknak is beillettek volna. Diánának eszébe ötlött ideérkezésének napja. Elöl mentek a lányok, egy-egy csecsemővel a karjukon. A gyermekkocsin sátrakat, élelmet toltak az asszonyok. Leghátul a férfiak, hatalmas hátizsákokkal. S csak azért nem akadt bámulója a karavánnak, mert hajnali fél négykor még aludt az egész lusta város, langyos tespedésben. Fél ötkör már elérték a partot, ahonnan vontatni kell. Csak a fiatal anyák maradtak a bárkában, a többiek a parton, gyalog tették meg az utat a ligetig. Sziget volt ez is valamikor, csak aztán a Duna hűtlenül elhagyta, medrét délebbre kanyarítva. S csak olyankor tért vissza hozzá, hajdani gyermekéhez, ha habjai és szíve túláradt. Alulról azért titkosan táplálta vízével, s azért itt a növényzet mindig dús volt, a fák árnyékosak. A közepén, tágas füves térségen ritka vadvirágok nyíltak és roskadoztak termésüktől a gyümölcsfák. Az asszonyok és lányok most csomag nélkül, könnyen szökdelitek a parton. Valami csodálatos zsendülés csengett-bongott bennük. A nyári hajnal vérpezsdítő árama lengett át mindenen. A Nap most kelt fel, vakító diadallal ragyogott. Diadal volt a szívükben is. Sürgető ritmusban dobogta: Jó az Isten, jó az Isten, jó az Isten. Valami feszülő többlet hajtotta őket. Kiáradni, fényleni, mint a Nap. Messze elhagyták a vontatókat, a bárka elmaradt mögöttük. 126

Lábaik repülve vittek a liget felé, mintha valaki türelmetlenül várna ott rájuk. De útközben még valami történt. Azokban az években a női fürdőruhák még valóságos kényszerzubbonyok. Nehéz klottból vagy színes vászonból, örök árnyékot borítottak a női testre. Csak az arc, a karok és az alsó lábszárak részesültek a napfény áldásában. Diána odahaza már létesített napozót. Hajnalkával sűrűn befuttatott deszka-kóter várta azokat, akik egészségüket a nap erejével akarták növelni. A gödöllői életmód példája így vert gyökeret a messze Bácskában. Ennek a reggelnek édeni tisztasága, s a testek örök sóvárgása az elveszett paradicsom felé most ledobatta az asszonyokkal kényszerzubbonyaikat. A testek gyengéd hajlatai életükben először itták be azt a fényt a természet szabad világában, ami a világ kezdete óta azért ragyog, hogy az emberre ragyogjon. Elátkozott testekkel vannak megtömve a nagyvárosok. Elátkozott női testek vonaglanak éjjelenkint üdvtelen durva ölelésekben, vesztik el igazságukat, szentségüket, egészségüket. És senki se mondja ki az ítéletet: bűn, bűn, bűn. És itt a felkelő fényben ragyogva lépdel néhány nő a nedves, agyagos parton. És tudják, hogy a Nap nekik ragyog. A bőrük szikrázik rá választ: fény, fény, tisztaság. Hány ezer év ment veszendőbe? Mennyi erő, menynyi egészség! Mennyi öröm. ő k most úgy látják, hogy a múlt ocsmány és szégyenteljes. És meg is szűnt már, mert így szent, így igaz, így emberi, ahogy ők most ölelkeznek a felkelő nappal. Érkezésükre boldogan nyög fel a földanya: Jönnek a megváltottak! Ezen a délelőttön ki-ki avval foglalatoskodott a ligetben, amihez kedve volt. A közös óra a délutáné. A kicsinyeket kitették a reggeli napra. A sátrakat felverték. Főzni ma nem kellett, élelem volt elég. Fürdés, labda, barangolás... Hélia elvonult egy csendes öbölbe és olvasott. Pesti diák volt már, kezdett tájékozódni a nagyvilágban. Ez a könyv más volt, mint az itteniek. Beszélni fog majd róla, de felolvasni? Azt nem. Hosszú lenne. Meg másért is. Ez a könyv nem a mennyei könyvtárhoz tartozik, de igaz. Ez a könyv híradás a pokolból. Nem Dante költői pokla. Szemtanú írta a huszadik században. Nem is 127

olyan messze innen, éppen olyan fehérbőrű emberek, éppen olyan kulturális hagyományokkal, éppen olyan lehetőségekkel, senki sem érti hogyan, átvedlettek fenevadakká. Mintha egy titokzatos éjjelen kicserélték volna a lelküket. Mintha valami érthetetlen praktikával elcsalták volna távoli álommezőkre, rabul ejtették volna mindenféle káprázattal, hogy emberi bőrük üres maradjon. S ezalatt valahonnan a mélységekből, törvénytelenül, mert őnekik még nincs erre passzusuk, feltört egy regiment gonosz szellem, és elfoglalta az álom-mezőkön idézők testeit. És ez éppen ebben a században történt, mikor már senki se hisz, se pokolban, se elkárhozásban. Vagy talán éppen ezért? Éppen ezért tudtak betörni ilyen egyszerűen? Mert ki védekezik olyasmi ellen, ami nincs? S íme, most már késő. Itt van a földön a pokol. Nem tegnap, nem holnap. Ma és most. Emberek tűnnek el, nyíltan vagy titokban. Éjjel és nappal folyamok tiszta habja hullákat szállít. Szöges drótok mögé zsúfolják be az ártatlanokat, és senki se tartja számon őket többé. Gyermekeket szakítanak el szüleiktől, és egymás szeme előtt gyilkolják le őket. Aludni nem lehet, mert egyszerre mindenki üldözött. Hélia becsapta a könyvet. Émelygett, hányingere volt. Kínjában a csupasz karjára véres sebet rágott. Szemével megkereste a látóhatár végtelenségében azt az irányt, amerre az az ország fekszik. Teljében delelt a nap. Az ég óriási kék kupola. Fényes a folyam, a túlparton erdők sötétje. Azokon túl, még messze, ahová Hélia nézett, kicsiny fodros felhőcske lopakodott az égre. Akkora volt csak, mint egy napernyő. Azután jött az ebéd. Ebéd után pihenés, és végül a felolvasás. Durva, kötekedő fegyverkovácsról szólt a legenda, akit egy nemes asszony szeretett. Az asszony éppen azért, hogy szerelmét megtarthassa, elhagyta az urát, és az hiába próbálta őt hetvenkedő hőstettekkel visszahódítani, az asszony nem fogadta el társának többé. A férfi hallatlan tettre szánta el magát. Bocsánatért a Szentföldre zarándokolt. Fogadalmát, hogy eleven lángot hoz hazájába Krisztus sírjáról, megtartotta. És a hosszú-hosszú úton, míg meg kellett őriznie a lángot ezer veszélyen át, testével, becsületével 128

védelmezve azt, megalázva, lerongyolódva hazáig, más ember lett, és asszonya újra meg tudta szeretni őt. A gyertyaláng, amit Krisztus sírján gyújtott, csodát tett. A vad erőt emberi arccá szeldítette. A legendából, bár harc, gyilkolás, veszélyek torlódtak benne, mégis békés biztonság áradt, és Hélia a kettős hangra figyelt, ami bensejében most birokra kelt. Idáig csak egy hangot ismertek, ő és mindannyian: a legendák hangját. Az emberek azokban se voltak angyalok. Vétkeztek, akárcsak mindig, minden korban, de tudták, hogy a bűnért felelni kell. A jónak tisztelet, a gonosznak szégyen. Hélia és a bárka többi utasa biztonságban mozogtak egy olyan világban, ahol helyére kerül minden. Ahol van Isten, aki uralkodik jó és rossz felett. De ez a másik könyv és üzenete felborította ezt az egyensúlyt. Ha Hélia belegondolt abba, hogy történetesen itt történik az, ami ott le van írva, ha velük, akik itt együtt vannak, esnek meg hasonló dolgok, akkor hol akadnának ők rá az Istenre? És újra az égre nézett, és csak ő vette észre, hogy azon a ponton, ahol előbb az a felhőcske imbolygott, most elnehezült a látóhatár, és tintakék borulat öntötte el az eget. A ligetben nem maradhattak. A borulat nagy időt jósolt, nem egyszerű zivatart. Hazafelé az út rövid, mert az árral utaznak. Még volt remény, hogy elérik a várost. A lélekjelenlét cserkészerény. Hat perc alatt a bárka útra készen állt. Ilyenkor pótevezőkkel az asszonyok is dolgoznak. A víz még nem is hullámzott, de ez a csend éppen nem nyugtatta meg őket. Koncentráltan eveztek, nem beszéltek, nem is énekeltek. Maja és Undine a legvédettebb helyen ültek, hátul a farban. Előttük a két gyerekkocsi, sátrakkal. A babák esőtől, széltől, gyors lehűléstől védve voltak. Amikor a kenderföldek mellett úsztak el, a nap nem sütött már. A szakadópart tövében szétázott fecskefészkeket himbált a víz, két halott s egy élő fiókával. Maja kezét a vízbe merítette, s kihúzta az elevent. Keménytojást morzsolt a csőrébe, és betette az alvó emberfióka mellé, a kocsiba. A szeme eleven volt és követelő. A meleg fészek s a tele has ismerős volt neki. Megcsendesedett. 129

Mikor feltűnt a távolban a híd pillérzete, a víz felszíne kezdett tintaszínűvé válni. Mikor megpillantották a haza vezető fasort, a vihar előszele száguldott végig a síkságon, és a vízen megjelentek az első esőcseppek. A bárkát egyre nehezebb volt partmentében kormányozni, mert a hullámzás erősödött. A faalkotmány egyre jobban imbolygott, és hol az egyik, hol a másik evező markolta a levegőt. Nem féltek. A víz második otthonuk, ismerték a viharos arcát is. Amennyire lehet, közelítenek a parthoz, a kicsiket kirakják és négyen ponyvát vonnak föléjük. De amíg lehet, eveznek. Nem volna jó kint éjszakázni az esőverte partokon. A bárka soha még nem csalta meg őket. Fent táncolt a hullámok hátán, de fel nem borult még sohasem. A híd után ott a hajóállomás. Már csak ötven méter. Biztos födél. Csak odáig eljussanak! Mindezek emberi tervek voltak. Pontosak, reálisak. Minden közönséges zivatarban be is lehetett volna váltani őket, de ami jött, az nem közönséges vihar volt, hanem égiháború. Ha csak az elemek tombolnak, az ember akkor is nyűves féreg a tenyerükben, de az esze néha segít rajta. És a tapasztalat. De ami ezután következett, az túl volt minden addigi tapasztalat határán. Az egész Duna sistergő, sziszegő katlanná változott, mintha minden hulláma óriáskígyók tekergő tömege lenne, s egyre felfelé csapkodna, támadna az ég felé. A tintakék ég pedig megszakadt, és sűrűbben záporozott belőle a villám a víz felé, mint a súlyos esőzuhatag. A dörgés egybefolyó dübörgéssé tömörült. Rengett a föld és rengett a víz, s a felhő alakja olyan volt, mint valami óriásé, akinek tagjaiból törnek elő a villámok. Hatalmas faágak repültek el a fejük felett, mint félelmes madarak. Bármely percben lecsaphatnak és kiolthatják az alattuk osonó életet. Már nem lehetett emberi erőre építani. A bárka nehézkesen csapódott egyik hullámról a másikra. Még állta a harcot, de az eső kezdte megtölteni vízzel. Az élelem már úszkált a csónakban, ide-oda. Pogácsák, almák, de ki törődött avval? Evezni merő ábránd. 130

Csak Anya ült a kormánynál, és emberfeletti elszántsággal kényszerítette a hajót, hogy ne távolodjon túl messze a parttól. És énekelt!!! Teletorokkal, hogy túlharsogja az elemek hangját. A riadt utasok átvették az éneket. Alig, alig jött ki hang a torkukon, inkább csak motyogták, de beleakadva, mint horog a halba, nem maradtak el a szöveggel: Sem démon, ember vagy akármi legyen, nem merülhet el a hajó, ha benn az ég, föld s tenger Mestere pihen... Szelíden engednek mind nekem, csend legyen, csend legyen... Szelíden engednek mind nekem, csend, csend legyen. Közvetlen a híd pillére fölött voltak, és jaj nekik, ha rásodorja őket az ár. Odafönn az égen a két felhő küzdelme még tartott, de a haragosabb már kezdett kimerülni. Laposabb lett és széltében terült szét, mint nagy denevérszárny. Lassan megadta magát. A másik még ki-kivonta kardját, de az ének már hallhatóbb lett. De újabb ellenség támadt alulról, amit senki se látott, mert elfedte a víz. A tűz, a levegő s a vizek ostroma után, kinyúlt utánuk a föld. A bárka hirtelen megállt rohanásában, a pillér és a part között. Megállt és elmerült. Nem értették, mert olykor a legegyszerűbb fizikai törvények is érthetetlenek, váratlanságuknál fogva. Az ár rohant tovább, s minden, amit felkaphatott, vele úszott. Pokrócok lebegtek a hullámokon, almák és női ruhadarabok színezték a haragos vizet. S vígan úszott a két gyerekkocsi. De akkor azok már üresek voltak. A gyerekeket a szülők már magukhoz ragadták, hogy úszva mentsék ki a partra. Es ebben az ismételhetetlen pillanatban Undine csak ült rendületlenül a ladik padján, hasig vízben, karjában a kicsikéje, és kacagott. A bárka elmerült ugyan, de el nem süllyedt, mintha valaki nagy tenyerén a víz alatt a kezében tartaná. A másik gyerek, a Mártoné, az apa vállán csapkodta kövér kis karjait. Őrajta nevetett Undine olyan szívből jött kacajjal. Márton, ahogy elszántan a vízbe ugrott vele, akkorát botlott, hogy csaknem attól lett bal131

eset. A víz a csónak mellett, a térdéig sem ért. Zátonyon feneklett meg a bárka, és nem lebegett többet! Persze hogy belecsaptak a hullámok rohamukban. Mélyebb volt a bárkában a víz, mint odakint. Megkezdődött hát a mentés, az úszó könyvek kihalászása. Elázott ívpapírok: a fordítás. Egy Biblia. A sokból csak ennyi maradt. Fényképezőgépek tele iszappal, fél pár cipők, és egy ponyva öltözetül, hogy a városon át hazajussanak. A két felhő odafönt befejezte harcát, és szédítő gyorsasággal távolodott egymástól. Mire a jegenyesort elérték, újra sütött a nap. Most már senki se nézte az eget, mert a ponyva alatt meneteltek, hogy ruhátlanságukat elleplezzék, és az újra megtalált élet döbbenete lékük rejtett zugaiba is behatolt. Ennél a villámfénynél mindenki talált magában valamit, amit tarthatatlannak ítélt ez a pillanat. Egyikük felfedezte, hogy ő a konok, a másik erkölcseiben érzett labilitást, a harmadik a nagyravágyás megszállotja, a negyedik a megalkuvásé. És mert ilyen egyszerre ráismertek önmagukra, nem figyeltek többet az égre, csak a szégyenükre, és talán azért bújtak olyan didergőn a ponyva alá. Pedig odafönt a csatatéren most folyt az egyezkedés. Furcsa, nagyon furcsa csata lehetett, mert érthetetlenek voltak a feltételek. Mintha a győztes fél szégyellte volna a győzelmét, mintha az egész harccal csak azt akarta volna bebizonyítani, hogy legyőzhetetlen. S amikor győzött, és még arra is gondja volt, hogy a kis csapat hazajusson, elvonult észak felé csendesen, szomorúan. Mintha már előzetesen megígérte volna, hogy így lesz. Mintha éppen a fényes felhő uralomra jutása lett volna a jeladás. Csak a győztes engedhet szabadon. Csak a győztes egyezhet bele a vereséget szenvedett teljes szabadságába, csak ő monthatja ki, hogy szabad a tér: - Ennek a győzelemnek be kellett következnie, hogy tiéd lehessen az uralom. De csak az időben. Ezért teremtett az idő. Teéretted. Az időtlenségben ez az uralom nem lehetséges. Ott nincs se hamisság, se törvénytelenség.

132

Ez az egyezkedés még egyre tartott fenn az égi mezőkön. De ki vette észre? A hajótöröttek hazaérkeztek. Az elázott könyveket megszárogatták, és olyanok lettek azok, mint az ereklyék. És szükség is volt ezekre az ereklyékre, meg azokra is, amelyek elúsztak. Azokat csak a szívükben őrizték meg, és próbálták néha felidézni. Ezeket elő-elővették súlyos órákon, és átlapozgatták, hogy visszahozzák a fénylő napokat. Mert egy időre az a másik nyerte el az uralmat a föld és az emberek felett. Az a másik, aki az égiháborúban vereséget szenvedett.

133

IV. fejezet Semmi se új a világon. Más-más fázisban mindig újra ismétlődnek ugyanazok a folyamatok. Volt már víz- és jégkorszak. Világégések, háborúk, kultúrák süllyedtek el, és újak keletkeztek, mert az emberiség mindig újra felfedezi önmagát. És mégis az az idő ami ezután következett, valahogy új volt. Ez lett a jelszava is. Csak az elfogadható, ami új. S éppen ez volt a megtévesztés, a legújabb hazugság. Hiszen a világ alapja régebbi, mint maga a Föld. S ez az alap a legtisztább matematika. Minden a legpontosabban a helyén van, és semmit se lehet önkényesen másként fordítani benne, mert csak e szerint az Örök Rend szerint megoldható. Módszerek a megoldásra? Igen, az lehet többféle, és lehet egyszerűeket és bonyolultakat választani. És az emberi agy képes is rá, hogy megtalálja őket. De a matematika alapelveit nem másíthatja meg, mert akkor felborul minden. Most pedig ez történt. A nagy egyenlet, a világ egyensúlya fel volt írva láthatatlan betűkkel, de valóságos megoldásra várakozva. Irtóztató feladat, időtlen idők óta ott van az már, de lehetséges feladat. Az emberhez méltó és kötelező. És az történt, hogy egyik napról a másikra ebben az egyenletben felcserélték az előjeleket. És éppen ez volt az új. Eleinte senki se vette észre, mert a világtestek járása a kozmikus térben, a világ nagy szerencséjére, továbbra is a régi rendet követte. Az új világ csak erre a földre jött el, s csak bizonyos időre. Ettől kezdve semmit se lehetett készpénznek venni, ami történt, mert minden az ellenkezőjét is jelenthette. Száműzni kellett még a szépséget is, mert az a harmóniát idézte, de azért árucikknek még elfogadták. El kellett rejteni minden nemesebb érzést, mert az csak képmutatás lehetett. Dicsőítették azokat, akik kitanulták a csalás művészetét. Az emberi szó elvesztette hitelét, és így mindent csak okmányokkal igazolva lehetett elintézni. 134

Okmányok gyártására szolgáltak a hivatalok. Egyre több lett belőlük, s egyre több embert nyelt el örökös szolgaságra. Ezekben az életfogytiglani börtönökben gépelték az okmányokat a napfénytől, tiszta levegőtől, egészséges mozgástól eltiltott páriák. Szívták a tömény cigarettafüstöt, főzték a sűrű feketekávét, és e mérgek mellé egymás elferdült boldogtalanságának kénköves kigőzölgését: intrikákat, pletykákat, egymásba szuggerált ferde világnézetet. Mérges füstöt okádtak a gyárak, és televizelték a folyamok tiszta vizét gonosz párlataikkal. A halak kipusztultak a vizekből, még a tavirózsák is. S a megmaradt virágok felett nem szálltak pillangók. A városoktól távol autók, motorbiciklik, motorcsónakok dúlták fel a csendet. Magukkal cipelve a benzingőzt és a rádiót, ami elnyomta az illatot és a csend hangjait. A Duna medre is tele lett ipari szeméttel, s azok soha el nem rothadnak, jelül maradnak az iszapba temetve a későbbi századoknak, mert a gyárak rabszolgái szüntelenül termelték a sok felesleges műanyagot. Erre szolgált a háromszoros műszak. Az üzemek éjszaka sem pihentek. Ekkoriban mindenki ismerte már a nyári táborozást. Csakhogy ennek se volt meg már az igazi lelke: a nyugalom. Az egész álló évben kényszermunkára ítélt emberiség a nyári szabadság néhány hetébe akart belesűríteni mindent: tavaszt, nyárt, őszt és telet. Amit egész évben önmagával szemben elmulasztott. S mi lett a vége? Kapkodás. Zsúfolt nyaralóhelyek, meghamisított természet. Mit lehet kipihenni ilyen körülmények között? És az eredmény? Megteltek a kórházak, és az idegbetegek úgy elszaporodtak, hogy nem volt család ép és egészséges. És mintha éppen ez lett volna a cél. Mintha valami megmagyarázhatatlan kényszerképzet, a legleleményesebb eszközökkel, az öngyilkosság felé terelte volna az emberi fajt. És ettől kezdve senki és semmi nem volt tiszta többé, és azok is, akikről ez a könyv szól, belesüppedtek saját sorsuk ingoványaiba. Kivétel nem volt lehetséges, és még az volt a kegyelem, ha valaki meghalhatott, még mielőtt ez bekövetkezett. Mégis, nekik élniök kellett. 135