Nagy András. Cikkek, tanulmányok

Nagy András

Cikkek, tanulmányok

Budapest, 1995

Krausz Tamásnak ajánlom a tettenérhető nézetazonosság okán

Tartalom EMLÉKEIM APÁMRÓL, A GYERMEKKOROMRÓL, 1956-RÓL ..............................................................3 SZÁMVETÉS AZ ELMÚLT NEGYVEN VALAHÁNY ÉVRŐL avagy a cigány legkisebb fia....................12 ÚJ TITKOK TRIANON KÖRÜL avagy hogyan bánt el Raffay Ernő a Magyar Tanácsköztársasággal.. ......................................................................................................................................17 ÚJ FÖLDOSZTÁS VAGY RÉGI CSELÉDSORS ...........................................................................................19 MIT AD A PARASZTNAK, A MAGYARNAK A 47-ES FÖLDTULAJDONVISZONYOK VISSZAÁLLITÁSA?........................................................................................................................................21 A TÖRTÉNELMI TUDAT HASADÁSA ........................................................................................................23 EGY KISGAZDA PROGRAM OLVASÁSA KAPCSÁN...............................................................................25 NYÍLT LEVÉL A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG HONVÉDELMI MINISZTÉRIUMÁHOZ ........................28 BÚCSÚBESZÉD S.GY. MODORÁBAN S.GY. MEGBOLDOGULÁSA ALKALMÁBÓL .........................30 1992 OKTÓBER 23, AVAGY A JELKÉPEKRŐL..........................................................................................32 A JELKÉPEK BETILTÁSA - ÁLMEGOLDÁS ..............................................................................................34 APELLÁCIÓ AZ ÉRTELEMHEZ avagy HOL VÉGZŐDIK A KÖRTE ÉS HOL KEZDŐDIK A FELSÉGSÉRTÉS ..............................................................................................................................................36 AZ MSZMP-t VAGY A MUNKÁSPÁRTOT BÚCSÚZTATTA SZABÓ ZOLTÁN?....................................37 TB ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁS: VÁLASSZUK A KISEBBIK ROSSZAT......................................39 TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ÖNKORMÁNYZATOK - A POLGÁRI DEMOKRÁCIA HATÁRAI .........................................................................................................................................................42 ROSSZIJA, O ROSSZIJA! ...............................................................................................................................45 LEVELEK GEREBEN ÁGNESHEZ................................................................................................................49 ... TÉTESSÉK KÜLÖNBSÉG! (Kiegészítő gondolatok H.Varró Rózsa írásához) ..........................................52 AZ ÚJRATEMETÉS.........................................................................................................................................56 HÁROM HADSEREGPARANCS....................................................................................................................61 VILÁGOSÍTSD FÖL (Gyertyán Ervin és a Munkáspárt).................................................................................65 A VÁTESZ ÉS LÁTOMÁSA, AVAGY MI A KISEBBIK ROSSZ? ..............................................................68 AZ 56-OS ÖRÖKSÉG ÉS A MAI EMLÉKEZET............................................................................................71 KEGYETLEN MEGEMLÉKEZÉS (A varsói felkelés 50. évfordulója) ..........................................................73 MIT NEM MOND EGY SZTÁR A SZIGETEN? ............................................................................................76 ÉVFORDULÓ RUSSZOFÓBIÁVAL ..............................................................................................................77 LENDITŐKERÉK VAGY MARÓTÁRCSA? (a tőkés rend diszkrét bája) .....................................................79

2

EMLÉKEIM APÁMRÓL, A GYERMEKKOROMRÓL, 1956-RÓL Nevetségesen hangzik - emlékiratok egy harminc-valahány éves ember tollából, olyan időkről, amikor mindössze öt éves volt ez az ember. Ezek az emlékfoszlányok azonban elsősorban nem az én emlékeim, hanem apámé, aki két évvel volt idősebb századunknál. Akinek e század annyi szenvedést és megaláztatást adott s alig valami keveset, amire azt mondhatta ezért érdemes volt élni. Rám hagyta hitét, meggyőződését és akaratát, hogy én tanult emberként védjem, fejlesszem azt ami az ő életének értelmet adott. Most 1 ), amikor a kommunista eszméket meggyalázó sztálinisták bűne, a meggyalázott eszméket a meggyalázók bűneivel sandán azonosítók demagógiája miatt minden összekeveredik, a koncepciós pereket koncepciós rehabilitációk követik, amikor a nemzet emlékezetének felélesztése nevében új elhallgatások, új történelemhamisítások vannak kibontakozóban, akkor minden kisembernek meg kell írni az emlékiratait. Annak is aki Sztálin és Rákosi börtöneiben szenvedett, de annak is, aki Horthy internálótáborait járta meg. Sőt, annak is akit nem csukta le sehol. Vannak akik ma leírják, hogy 1956 után példa nélkül álló megtorlás következett. Nos, ez durva aránytévesztés. Az 1919-es Tanácsköztársaság után következő véres megtorlás, amely a vele együtt zajló antiszemita pogromokkal együtt előrevetítette az 1944-ik év szörnyűségeit, nem csak méreteiben múlta felül az 1957-1962 időszak megtorló intézkedéseit, de alapvetően - negatív irányba - befolyásolta Magyarország XX. századi történelmét, kiindulópontja lett minden további szörnyűségnek. Az 1919-1922-es Zalaegerszeg, Fegyvernek, Hajmáskér nélkül nem lett volna lehetséges sem a Don-kanyar, sem a magyar holocaust és persze valószínűleg 1949-1953 Hortobágya, Recskje sem. Az 1956 utáni megtorlásoknak ilyen utóélete nem volt. 1. Apám, néhai N. József 1898-ban született Törökszentmiklóson egy nagyon szegény zsidó család harmadik, legkisebb gyermekeként. Apai nagyapámról, néhai N. Ignácról szinte semmit sem tudok. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, csupán azt tudom róla, hogy a család kevéske pénzét nem egyszer elkártyázta és amúgy igen goromba ember volt szegény. Családi anekdotáink közé tartozik egy kis történet. Apám, mint kis fiúcska a kerti fákon mászkált, amikor felhangzott Ignác nagyapám rettenetes üvöltése: - Jó-ó-ó-óska!!!! Gyere le a fáról! Apám ijedten kászálódott le a fáról és azon törte a fejét, hogy vajon milyen disznóságot követhetett el. Megszeppenve szaladt az udvar közepén álló apjához, aki most már halk szigorral mutatott a földre: - Vedd fel fiam ezt a seprűt! Apám azt is mondta, hogy idős korára nagyapám megszelídült. Ezt a megszelídült nagyapámat Auschwitz kemencéje nyelte el. 2. Apám és Gyuri bátyja gyerekkorukban nagy svihákok voltak. A jóval idősebb Gyuri nagybátyám csintevéseibe előszeretettel vonta be kisöccsét. Apám többször is elmesélte például, hogy hogyan lopták le a szomszédok csengőgombjait, amikor Szentmiklós gazdagabb 1

) 1989-ben

3

portáiba bevezették a villanyt, és csengőket szereltek fel a kapukra. Kedves nosztalgiával emlékezett vissza holmi vízbe áztatott kötélre, amivel nagyapám eltángálta őket, amikor fény derült a barbár tréfára. 3. Az első világháború. Hašek a Švejket akár apámról is megírhatta volna. 1916-ban betöltve a 18-ik életévét hadköteles lett és behívták sorozásra. A sorozó bizottság előtt várakozó sokaságban (némi fizetség ellenében) rühatkákat szerzett be magának, és mint rühös zsidó „untauglich“ lett. A következő sorozást 1917-ben azonban már nem úszta meg, be kellett vonulnia. Az első fegyveres kiképzésen olyan jól fogta a fegyverét, hogy a kiképző altiszt egy hatalmas pofonnal kitiltotta a lőtérről. Apám - akárcsak Švejk a derék katona - csicskás lett, vagyis tiszti szolga. Első tisztje egy félkarú cseh százados volt, akivel bevonult „megszállni“ Szerbiát. Később egy magyar őrnagyhoz került, akinek a családja Poprádon lakott. 1918 októberében az őrnagy úr egy hatalmas élelmiszercsomaggal és egy „zsákmányolt“ szerb kutyával felküldte Poprádra. Budapest előtt a szerelvényt megállították és a katonák tudtára adták, hogy kitört a forradalom. Apám első forradalmi tetteként nagy ívben kihajította a kutyát az ablakon, majd a vele együtt utazókkal megosztotta az élelmiszercsomag tartalmát. Ezután néhány napot Pesten töltött, majd Poprád helyett hazament Törökszentmiklósra. 4. A Tanácsköztársaság kikiáltása apámat otthon, Szentmiklóson érte. Gyuri bátyja ekkor már komoly, politizáló ember volt, akit beválasztottak a törökszentmiklósi direktórium tagjai közé. Apámnak viszont nem sok fogalma volt a politikáról, de a bátyja kívánságára bevonult a Vörös Hadseregbe. Mivel jó eszű legény volt, meg talán a bátyja miatt is, azonnal politikai iskolára küldték, ahol többek között Lukács György népbiztos előadásait hallgatta. Az iskola után a szolnoki frontra vezényelték, de addigra az ismert okok miatt a Vörös Hadsereg már fejvesztetten menekült a román királyi hadsereg elöl, és a teljes demoralizáltság állapotában volt. Mivel apám sohasem volt hős, ezért az első adandó alkalommal hazaszökött Szentmiklósra az édesanyjához. Itt fogták el bátyjával együtt Franczia Kiss Mihály különítményesei. Azé a Franczia Kiss Mihályé, akinek neve rajta volt az 1957-1962 között kivégzettek először publikált 277 fős listáján, hogy azután a későbbi listákról szemérmesen lemaradjon. Ez a Franczia Kiss 1945-től 1956-ig bujkált, de akkor a maga részéről az eseményeket az 1919-eshez hasonló ellenforradalomnak értékelve előbújt rejtekhelyéről. Tehát nem mint köztörvényes bűnöző került tévedésből a 277-es listára, hanem kétszeres ellenforradalmár elitéltként. Ez is adalék a népfelkelés és a megtorlás megítéléséhez. A különítményesek Gyuri nagybátyámat apám szemeláttára véres cafattá verték. N. György neve a törökszentmiklósi tanácsháza bejáratánál elhelyezett emléktáblán olvasható. Remélem még olvasható... 2 ) 5.

2

) Természetesen már nincs meg.

4

Apám megúszta. Őt a Franczia Kiss emberei csak félholtra verték és életben maradt. Néhány évet azonban a fegyverneki internáló táborban töltött. Az internáló táboroknak Magyarországon - ellentétben a mai burjánzó sajtó által keltett látszattal - már Recsk előtt is komoly hagyományai voltak. Rákosiéknak volt kitől tanulni. A fegyverneki tábor különösen jó kis tábor volt - egy kőhajításnyira a főméltóságú kormányzó úr kenderesi családi birtokaitól. Egyszer például, egy kormányzói vadászat után, a tábor foglyai hetekig vízben főtt nyulat ettek. Apám élete végéig még a nyúl szagától is rosszul lett. Persze nem minden héten volt kormányzói vadászat, és apáméknak nem igen volt alkalmuk más húsételektől is megundorodni. 6. Kiszabadulása után apám megpróbált kapcsolatba lépni az illegális kommunista párttal, de a párt „talonba“ rakta, arra hivatkozva, hogy az általa átélt szenvedések miatt nem alkalmas az illegális konspirációs munkára. Apám tehát elkezdte élni a szegény kisemberek mindennapi életét. Volt bolti segéd, kitanulta a kárpitos szakmát, de segédlevelet nem szerzett, mert közben beiratkozott AbaNovák rajz-tanfolyamára - azt sem fejezte be -, majd kerámiázást tanult. Egyszer lehetősége nyílt, hogy kivándoroljon Brazíliába, ahol művészettel foglalkozhatott volna - legalábbis ezt ígérték neki - de nagyanyám sírva kérlelte, hogy ne menjen, és ő maradt. A harmincas években megnősült, egy csendes, házias nőt vett feleségül. Egy lánya, majd egy fia született. A kislány 1944-ben kilenc éves volt, a kisfiú öt. Több évet már nem értek meg. Nagyapjukkal, anyjukkal együtt szálltak el Birkenau kemencéin keresztül. Nagyanyámnak szerencséje volt - őt 1938-ban elvitte a tüdőbaj. 7. Apám 1944-ben a debreceni katonai repülőteret építette egy munkaszolgálatos században a németek számára. Félmázsás cementes zsákokat cipelt, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a testsúlya mindössze 46 kg ebben az időben. (Vajon most, amikor nagyban folyik az alkudozás a repülőtérrel kapcsolatban, apám és társainak rabszolgamunkáját ki fogja megfizetni?) A sérvvel, amit itt szerzett, csak jóval később kellett megoperálni, de ebben már nekem is volt némi szerepem, hiszen éppen engem cipelt, amikor rosszul lett. A hadtörténetből jól ismert debreceni tankcsata alatt néhány muszos társával beszökött a városba, ahol a kórházban jóemberek elbújtatták őket. Azután bevonultak az oroszok. Apámat és társait az oroszok a szó szoros értelmében felszabadították. A század azon tagjai, akik nem szöktek velük, nagyrészt elpusztultak. Mihelyt Törökszentmiklós felszabadult, apám hazasietett. Itt a szomszédasszony elmesélte: saját szemével látta, hogy Ignác bácsit, Ilonkát és a gyerekeket maga dr. Mengele küldte jobbfelé - a gázba. A szomszédasszonyt balfelé küldte - ő hazajött. 8. 1944 végén Törökszentmiklóson apám alapította meg a kommunista párt helyi szervezetét. Nemsokára községi, majd járási titkár lett. Ennél többre azután nem is igen vitte soha. Tisza József felhívta Szolnokra a megyei pártbizottságba politikai munkatársnak. Itt olyan emberekkel dolgozott együtt, akik később meglehetősen magas pozíciókba kerültek: Dögei Imrével, Szakali Józseffel, Czinege Lajossal. Amikor Dögei kikerült a kormányból, majd a Vízügyi Hivatalból is nyugdijjazták, újra összejött néha apámmal, ám nemsokára meghalt.

5

Később, amikor apám is meghalt, temetésére csak Tisza József - maga is halálos betegen - ment ki, meg néhány régi szolnoki elvtársa, akik ugyanolyan kis emberek maradtak, mint ő. 9. Én 1951-ben születtem, Szolnokon. Mindössze három hónapos voltam, amikor Nagy Imre lett a begyűjtési miniszter. Nagy Imre felhívta Pestre Tisza Józsefet - azt hiszem miniszterhelyettesnek, de lehet, hogy tévedek - Tisza József pedig magával vitte apámat, aki a Minisztérium propagandaosztályán lett főelőadó. 1956-ban apám megkapta a Begyűjtés Kiváló Dolgozója kitüntetést. Nem mentegetéseként, hanem tényként említem, hogy apám nem söpörtetett le padlásokat. Nem ellenállóként, hanem mert nem az volt a dolga. Akinek az volt a dolga, például a miniszternek, az megtette. A kitüntetést csupán azért említem, mert érdekes lélektani szerepe volt abban, ahogy október 23-át ötéves kisgyerekként átéltem. 10. Az Aggteleki (ma Kiss József) utca 19-ben laktunk a földszinten, az udvar sarkában. Egyik szobánkba soha nem sütött be a nap. Ma is előttem van, hogy volt egy komor szürke és egy vidám sárga árnyalatú szobánk. Amikor 1959-ben elköltöztünk és a költözéskor elhúztuk a faltól a nagy ruhás szekrényt, a nedves vakolat egy darabban zuhant a padlóra. Apám Fegyverneken szerzett TBC-je ebben a lakásban kiújult. Mi gyerekek, mint a józsefvárosi gyerekek általában, az udvaron éltük életünket. A szomszédunkban lakott egy aranyos idős pár. Sose gondoltam volna, hogy nem is házasok. Smolka bácsi és Káldor néni Auschwitzban és Bergen-Belsenben vesztették el házastársaikat. Ők visszajöttek és valahogy egymásra találtak. Egyébként lehet, hogy a néni volt Smolka és a bácsi Káldor - ezt már akkor sem tudtuk pontosan. Mindenesetre a két kis öreg a házi gyerekek kedvence volt. Náluk olvastam először Petőfit. A konyhaajtajuk előtt nagyokat kártyáztunk, Smolka bácsival csapatosan jártunk ki a Köztársaság térre játszani. 1956-ban a köztársaságtéri óvodába jártam. Ez az óvoda 3 ) a tér és a Szilágyi utca sarkán van, tulajdonképpen az iskola melléképülete. Udvarának sarkában egy kupolával borított esőházikó áll. Ez a kupola jól látható azon a világszerte ismert fényképen, amely emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött egyéneket ábrázol, akik egy felismerhetetlenségig összevert ember (valószínűleg Asztalos János) holttestét vonszolják a lábára tekert drótkötélnél fogva. Ha arra gondolok, hogy ezek közül az egyének közül, vagy felbujtóik közül is rákerült valaki arra a bizonyos 277-es listára Franczia Kiss Mihály mellé - még nehezebb a megbékélés. 11. 1956 október 23-án este néhányad magammal az óvoda bejárati lépcsőjének ablakmélyedésében ücsörögtünk. Már csak értünk nem jöttek a szüleink. Az egymás után érkező apukák, anyukák furcsán izgatottak voltak, susmogtak az óvónőkkel. Arról beszéltek, hogy valami nagy tüntetés van az utcán. Élénken elképzeltem, hogy sok-sok néni és bácsi áll az utcán, és valaki kiTÜNTETÉSEKET osztogat közöttük.

3

) Már jó ideje nem üzemel.

6

Megjött apám, és idegesen, kapkodva felöltöztetett, ráncigált haza. Az utcán nem volt kitüntetés-osztás. A Bródy Sándor utca onnan elég messze van, a lövöldözést nem lehetett hallani. Otthon apám a néprádió mellé ült. Gerő beszélt. Hogy mit mondott, arra nem emlékszem. Gyurkó és Méray szerint nem azt mondta, amit azokban a napokban és azóta is terjesztenek róla, de azért rossz beszéd volt. 12. Egyszer csak leköltöztünk a pincébe. Oda ahova azelőtt a patkányok miatt sohasem mertem lemenni. Nagy hecc! Szüleim lecipelték a nővérem fehér vaságyát és egy csomó matracot. Anyámék aludtak a matracokon, mi a nővéremmel a vaságyban „lábtól fejig“. Anyám felment valami ennivalóért. Sokáig oda volt, apám nyugtalankodott. Csak jóval később mesélte el anyám, hogy könyveket égetett. Elégette Sztálin összes műveinek addig megjelent 13 kötetét. Nekikezdett Lenin műveinek is, de amikor az első kötetet a kezébe vette, rádöbbent, hogy ha azt is el kell égetnie, akkor vége mindannak, amiben addig hitt. Ezek a kötetek most itt vannak az íróasztalom melletti könyvespolcon. Anyám végül is nem tudta elégetni őket. Nem vitte rá a lelke. 13. Egyik nap apámmal bementünk a városba. Egy téren - azt hiszem a Lövölde tér volt az - valami tüntetésféle volt. Emberek ácsorogtak zászlókkal. A zászlók közepén nagy kerek lyukak. Elég hangosan súgva kérdeztem apámtól: - Apu! Miért olyan csúnya rongyosak a zászlók? Nagyon csúnyán néztek ránk. Apám kétségbeesetten ráncigált el onnan. Később azt mondta, akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyonverjenek bennünket. 14. Apám a rádiót hallgatta. Nagy Imre beszélt, bejelentette a tűzszünetet, az oroszok távozását. Másnap korán reggel anyám felöltöztetett bennünket a nővéremmel. Mentünk a Nefelejcs utcába meglátogatni nagyanyánkat, megmutatni neki, hogy élünk, egészségesek vagyunk. Mentünk végig az Aggteleki utcán, a Rákóczi út felé. A Bezerédi utcában néhány viharkabátos, fegyveres férfi lopakodott a Köztársaság tér felé. (Ezt nagyon élesen megjegyeztem, mert ekkor láttam először civileket fegyverekkel.) Miközben a fegyveresek a tér felé osontak, a tér felől semmiféle lövés nem hallatszott. Ha a pártházból tényleg kilőttek volna, azt a Bezerédi utcán keresztül jól kellett volna hallanunk. Ha pedig hallottuk volna, akkor anyám a két kisgyerekkel azonnal visszafordult volna. Az én emlékezetem szerint tehát a fegyveresek nem a pártházból leadott lövések miatt gyülekeztek a téren. Anyám nem kockáztatta volna gyermekei életét. Kimentünk a Rákóczi útra, elindulunk a Baross tér felé. Valamilyen kerítésre emlékszem homályosan. Talán a Péterffy Sándor utcai kórháznál lehetünk. Hirtelen igen heves fegyverropogást hallottunk. Halálra váltan rohantunk vissza a falak mentén. Anyám bezörgetett az Aggteleki utca egyik első kapuján: - Segítség! Eresszenek be! Gyerekekkel vagyok! - Férfi nincs? Férfiakat nem engedünk be!

7

- Nincs! Két kisgyermekekkel vagyok. Beeresztettek bennünket. A kapun belül egy csomó ember. (Érdekes, hogy nem emlékszem rá, éreztem-e akkor félelmet. Inkább olyan volt, mintha egy nyári zivatar elől szaladtunk volna be. El tudom azonban képzelni, mennyire félt anyám.) Valaki kicsit kinyitotta a kaput és óvatosan kikukucskált: - Lelőttek egy öregasszonyt. Ott fekszik az utca közepén. A vén tyúk biztos kiment kíváncsiskodni. (Ez a durva szöveg is megmaradt bennem. A hullát nem láttam. Egyébként egyetlenegy halottat sem láttam. Fegyvereseket, tankokat, romokat igen, halottat egyet sem.) Amikor a fegyverzaj elült, kapualjtól kapualjig rohantunk haza, le a légópincébe, miközben egy-egy lövés azért el-eldördült. Talán éppen némelyik ezek közül terítette le Mező Imrét és társait a fehér zászlóval a kezükben. Minderről mi semmit sem tudtunk. 15. Apám, mint a kijárási tilalom feloldását követő napokban mindig, október 30-án is bement a minisztériumba. Nem dolgozni, mert a minisztérium akkor már a feloszlatás küszöbén állt, hanem mert ott néha élelmiszert osztottak. Késő délután jött haza teljesen feldúltan. Csak sok év múlva mesélte el, hogy kint járt a Köztársaság téren, ahol exkavátorok ásták a földet, a tömeg fel-alá hullámzott és a fákon akasztott emberek lógtak. Apámban ekkor megroppant valami. Felidéződött benne 1919 véres ősze, s az is eszébe jutott, hogy nővérem és köztem pontosan annyi a korkülönbség, mint aközött a másik kettő között volt. 1956-ban nővérem éppen 9, én pedig 5 éves voltam. 16. A légópince - emlékezetem szerint - jól elkülöníthetően két részből, egy kisebb szobaszerű és egy hosszú folyosószerű teremből állt. A lakók nagyobbik része, köztük mi is, a hosszú teremben húzta meg magát. Mi gyerekek - emlékeim szerint - remekül éreztük magunkat. (Azt, hogy tüdőgyulladásom és negyven fokos lázam is volt, csak anyám elbeszéléseiből tudom.) Smolka bácsi és Káldor néni egyik játékot a másik után eszelték ki. Egyszer éppen a svindli nevű kártyajátékot játszottuk, hatalmasakat nevetve csapkodtuk a lapokat, elnyomva a harcok távoli moraját, amikor iszonyú robaj rázta meg a házat. Az egyik kislány, aki a legidősebb volt közöttünk, és akit akkori eszemmel nagylánynak gondoltam, nagy sikollyal elájult. Mint utóbb kiderült, az egyik manzárd lakás - egy öreg néni lakása - kapott belövést. A lakás teljesen megsemmisült. A mi lakásunkban csupán az egyik ablakot verte ki egy eltévedt repesz. Anyám a repeszdarabot a függönybe akadva találta meg és sokáig őrizte. Később a fémszilánk valahol elkallódott. A konszolidáció számomra azzal kezdődött, hogy valamikor 1957 tavaszán jött az üveges, és az ablakba a papundekli helyett végre ismét üveg került. 17. Lapozgatom a birtokomban levő eredeti és a fakszimilében újra megjelent korabeli lapokat. (Sohasem titkoltam, hogy vannak 56 októbervégi-novemberelejei újságjaim és ebből soha nem lett bajom. Lehet, hogy szerencsém volt, de az is lehet, hogy azok túloznak, akik a mostanában megjelenő írásokban az ilyen lapok megőrzését valóságos hőstettként tálalják fel.)

8

Ezekben a lapokban igen gyakran írnak a forradalom tisztaságáról, arról, hogy az emberek nem nyúlnak a betört kirakatok mögé, nem visznek el semmit. Ezeket az írásokat általában nem illusztrálja fénykép. Csupán annak a becsületperselynek a fotója szerepel, de az többször is, amelyet az Írószövetség rakott ki egy felragasztott bankjegy alá. A házunkban volt egy kis élelmiszerbolt (ma valami műhely van a helyén). Ezt az üzletet például az utolsó szögig kifosztották. Anyám látta, hogy hogyan történt ez, sőt, azt sem titkolta, hogy ő is vitt el néhány zacskó lisztet. Ha ezt nem tette volna, nem tudott volna enni adni a gyerekeinek. De elmesélte azt is, hogy olyat is látott: egy ember földre döntött és feltépett egy 25 kilós cukroszsákot, megtöltött belőle egy vászonzacskót és a maradékot a tömeg széttaposta. Viszont a saját szememmel láttam és jól emlékszem a felégetett, rombadőlt Divatcsarnok (ma az Otthon Áruház) romjaira, amelyen mint a hangyák a hangyabolyon, úgy mászkáltak az emberek, és életük, testi épségük veszélyeztetésével cipelték le „szerzeményeiket“, egy-egy megpörkölődött szőnyeget, ruhadarabot, lepattogzott zománcú lavórt. Fosztogatások minden zűrzavaros időben előfordulnak. Ez nem minősíti az eseményeket sem forradalomnak, sem ellenforradalomnak. A fentebb idézett, nyilvánvalóan hazug újságcikkek viszont azért papoltak a forradalom tisztaságáról, mert a megtámadott rendszer sztálinista védelmezői szerencsétlen módon a fosztogató tömegek emlegetésével akarták bizonyítani a felkelés ellenforradalmi jellegét. Persze ez sem új jelenség, sztálinista találmány, hiszen a népbiztosok pereiben a Tanácsköztársaság vezetőit - és ezen keresztül a forradalmat - sok egyéb mellett fosztogatással is megvádolták. 18. Azokban az időkben a Rákóczi út még kockakövekkel volt kirakva. November elején ezek a kockák akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. Ez persze a száguldozó szovjet tankokat a legkevésbé sem zavarta, annál inkább a polgári tömegközlekedést, ami teljesen lehetetlenné vált. Nehéz mai fejjel megérteni az akkori emberek viselkedését. Közönyösen botorkáltak a bazalthalmazok között. Anyám egyszer megjátszotta a sztahanovistát. Nem számolva sem az esetleges ellenséges közhangulattal, még kevésbé a bazaltkockák súlyával, elkezdte „újjáépíteni“ a Rákóczi utat. Naivan azt hitte, hogy akárcsak 1945-ben, majd most is belelkesedik a pesti nép és elkezdi rendberakni városát. Senki nem követte anyám példáját, igaz nem is támadtak rá. Közömbösen elmentek mellette. Anyám rettenetesen kínlódva helyére rakott egy kupacnyi utcakövet. Másnap a kövek ismét akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. 19. A légópincében a kis terem közepén egy asztal volt, azon egy, akkoriban ritkaságnak számító, világvevő rádió, amelyen a körégyűlt emberek kizárólag a Szabad Európa adásait hallgatták. Közben listákat állítottak össze a ház lakóiról, a kommunistákról és a kommunistaszimpatizánsokról. Szüleim neve az elsők között szerepelt. Azt nem tudom, hogy ezek a listák mi célt szolgáltak, de tény, hogy 1957 májusa után többen is megkeresték apámat, hogy meggyőzzék, ők nem értettek egyet azokkal a listákkal. Apám ezeket a látogatókat udvariasan és gyorsan kirúgta. Senkit nem jelentett fel, senkin nem kívánt bosszút állni.

9

20. 1956 telén, amikor szénszünet miatt az iskolák, óvodák zárva voltak, ismét a Köztársaság téren töltöttük napjainkat. A hatalmas földhányások, a hisztériakeltés otromba nyomai, kiváló ródlipályának bizonyultak. Nekünk gyerekeknek fogalmunk sem volt arról, hogy itt földalatti kínzókamrák, illetve húsraktárak, illetve titkos folyosók stb. után kutatott sok száz ember kézzel fogható eredmény nélkül. Mi csak vidáman szánkáztunk. 21. Az időpontra nem emlékszem pontosan - bár nem lenne túl nehéz utánajárni, hogy mikor volt - amikor az óvoda az iskola szuterén helyiségében, az igazgatói szobában működött, ahonnan éppen az Erkel Színház oldalára lehetett látni. Azt hiszem, 1957 tavasza lehetett. A színház előtt hatalmas izgatott tömeg ácsorgott. Mi, óvodások az ablakban lógva néztük, hogy mi történik. Egyszer csak autók érkeztek. Az egyikből egy nyúlánk, vidám ember szállt ki: Yves Montand, aki elsőnek törte át a Kádár-Magyarország köré vont kulturális blokádot. Yves Montand ma 4 ) hibának tartja ezt a tettét. Szíve joga. Ám akkor alig volt nála népszerűbb ember Magyarországon. Budapest a szívébe zárta és nem a sztrájktörőt látta benne. 22. 1957 tavaszán apámmal ott voltam Marosán köztársaságtéri nagygyűlésén. Hatalmas, lelkes nagygyűlés volt ez, a sebtében helyrehozott pártház előtt. Ott voltam május elsején a nevezetes felvonuláson is. Talán azóta sem láttam akkora tömeget a Hősök terén. Esetleg csak az 1989 évi március 15-e mozgatott meg ennyi embert. Szerintem, akik akkor ott voltak a felvonuláson, azok nem a sztálinista visszarendeződést akarták, hanem gyökeres megújulást, szabadulást a sztálinista módszerektől, és egyúttal védelmet az ellenforradalomi terror felülkerekedésétől is. Egészen biztos, hogy ott, akkor sokkal több ember volt jelen, mint ahányan a harcokban résztvettek. Azt hiszem, hogy az a többszázezres tömeg nem egy népfelkelés (forradalom?!) leverését ünnepelte. 23. A Begyűjtési Minisztérium megszűnt, apámat több más kistisztviselővel együtt kényszernyugdíjazták. Sem apám nem tudott munka nélkül élni, sem a nyugdíjja nem volt elég a megélhetéshez. 1958-ban ismét elhelyezkedett, de néhány év múlva, most már jogszerűen nyugdíjazták. Ettől kezdve állapota rohamosan romlott. Eluralkodott rajta az agyérelmeszesedés, aminek kifejlődését az orvosok szerint a nagy lelki megrázkódtatások erőteljesen elősegítik. Ezekben pedig neki alaposan része volt. 1975-ben, amikor a kórházban utoljára találkoztam vele, már nem ismert meg. Üres tekintettel bámult el mellettem, majd arca ijedt fintorba rándult, s valakihez - aki nem én voltam - nyöszörögve így szólt: - Miért kínoznak? Ne csavargassanak! Fáj! Valószínűleg ezek voltak az utolsó szavai.

4

) 1989-ben

10

Budapest, 1989. nyara

(nem jelent meg)

11

SZÁMVETÉS AZ ELMÚLT NEGYVEN VALAHÁNY ÉVRŐL avagy a cigány legkisebb fia „A cigány veri a legkisebb fiát. - Miért vered cigány azt a fiút? - Hát hogyne verném a csirkefogót, amikor két nap alatt tönkretette azt a nadrágot, amit a hat bátyja évekig minden baj nélkül viselt!“ Kísértet járja be hazánkat, az elmúlt negyvenegynehány év kísértete. A rendszerváltás fő legitimizációs alapjává az elmúlt rendszer teljes körű pocskondiázása vált. Tiszteletreméltó képviselő urak heves antikommunista kirohanásaikról maguk is elhiszik, hogy azok a legmegfelelőbb érvek parlamenti ellenfeleikkel szemben egy olyan parlamentben, ahol - ezt nyugodtan állíthatjuk - egyetlen kommunista sincs jelen. A baloldal egyre halkabban és bátortalanabbul említi meg, hogy országunknak nem a legsötétebb évei voltak ezek az elmúlt évek, még ha voltak köztük nagyon-nagyon sötétek is. Egyre halkabb és bátortalanabb azok szava, akik az elmúlt időszak vívmányairól mernek beszélni. Sajnos nem is mindig mentes e szó az önálltató nosztalgikus felhangoktól. Az elmúlt időszak vívmányai ugyanis nem szakíthatóak el e korszak hibáitól, bűneitől. Persze e hibák, bűnök sem előzmények nélkül szakadtak országunkra. Az nem úgy volt, hogy itt volt egy virágzó, általános jólétben élő, demokratikus ország, és akkor jöttek az oroszok meg csatlósaik, a kommunisták, és mindent tönkretettek. Ideje lenne számvetést csinálni: mi történt ebben az országban, miért és hogyan? Gyűlölet és nosztalgia nélkül, őszintén. Ebben az írásban - a teljesség igénye nélkül - megkíséreljük e számvetést elkezdeni. Messziről kell indulnunk, mert az elmúlt negyven valahány év nem a semmiből született. I. Talán - aktualitásánál fogva - kezdjük Mátyás királytól. Az Ő uralkodása alatt Magyarország európaisága nem volt kétséges, hiszen hazánk ekkor Angliánál jelentősebb hatalomnak számított. Ám meghalt Mátyás király - s oda az igazság! Némi árnyat vet Mátyás rendszerére (s valamivel többet az akkori uralkodó osztályra), hogy ez a rendszer a nagy király halálával kártyavárként omlott össze. Az ország a régi és a Mátyás által felemelt új főrendek marakodásának esett áldozatul. Jött 1514 és jött Werbőczy hármaskönyve, ami közel négyszáz évre tette tökéletesen jogfosztottakká a magyar parasztokat. A Dózsát megégető Zápolya saját hatalmi törekvéseit szem előtt tartva Temesváron dekkolta ki a mohácsi vészt s lett a töröktől megtépázott ország királya. Az ő halála után a magyar főrendek ostobasága és hataloméhsége az ország nagyobb részét a törököknek, Szent István koronáját a Habsburgháznak juttatta. Az ország messzebb került Európától, mint a frissen felfedezett Amerika. A „történelmi osztály“ elmulasztva a kínálkozó alkalmat a Habsburgoktól való megszabadulásra, „életét és vérét“ ajánlotta fel az ifjú Mária Teréziának. Oda is adta nem egyszer - mások életét és mások vérét. (Vannak manapság olyan hangok, amelyek a „vitam et

12

sanguinem!“?et pozitív, Európa felé felzárkózó lépésnek tartják - csak az nem világos, hogy akik ezt hangoztatják, azok mit ünnepelnek március 15-én?) Nagy lépés volt Európa felé az 1867-es kiegyezés, amely learatta 1848 reálisan learatható gyümölcseit. Igaz, ezt azzal a fintorral tette, hogy 1849 hóhérát szeretett apostoli királyunká koronázta. Ez az apostoli király 1914-ben „mindent meggondolt és mindent megfontolt“ és nem a magyar rendek és a dzsentri miniszterelnök, Tisza István unszolása nélkül, olyan háborúba vitte az országot, amibe nem kellett volna belemennünk, s amelyben több tízezer magyar pusztult el „pro patria“, ámde értelmetlenül. S Európa, a győztes Európa Párizsban rátekintett Európa térképére, s megállapította: ha a történelmi Magyarországot egy tagban hagyja, akkor a sértett Románia és a sértett, s ráadásul szláv Szerbia nem fog ellenállni az orosz bolsevizmusnak, a sértett Csehország a cseh légiót nem bocsátja Kolcsak admirális rendelkezésére, s a történelmi Magyarország egyedül nem lesz képes betölteni az antibolsevista kordon szerepét. Megállapította, s döntött: Magyarországot oda kell vetni koncul az antibolsevista Kis-antantnak! Ez ellen a döntés ellen egyetlen erő, a magyar Vörös Hadsereg emelt vétót. Miközben a Tanácsköztársaság élethalál harcát vívta a Kis-antant ellen (persze nem állt a területi integritás talaján - tudjuk meg Raffay úrtól), az ellenforradalom (igen-igen: ellenforradalom, büszkén és öntudatosan, keresztényien és nemzetien) a franciák és a románok oltalmában szervezkedett az egyetlen erő ellen, amely tényleg tett valamit Magyarország területi integritásáért. Miután a Kis-antant túlereje és a saját politikai hibái megdöntötték a Tanácsköztársaságot,ez az ellenforradalom a románok után kullogva végig gyilkolta az országot. Európa iszonyodva nézte a fehérterrort, gyilkosságait, internálótáborait, antiszemita pogromjait. Azután a keresztény nemzeti kurzus kétségtelenül legtehetségesebb politikusa, gróf Bethlen István konszolidálta a fasiszta diktatúrának induló rendszert, szolid, demokratikus elemeket sem nélkülöző burzsoá diktatúrává. Ismét elindultunk Európa felé, s el is érkeztünk bele, éppen a nagy válság kellős közepére. Ez a válság - hála az antibolsevista Trianonnak is, de nem csak annak - hazánkat Németországgal együtt mindenkinél jobban sújtotta. Az uralkodó osztály - mint annyiszor a történelemben - megint végzetes lépésre szánta el magát. Cserébe a két bécsi döntés kétes értékű területi nyereségeiért hazánk szekerét ismét a vesztes oldalhoz kötözve egy az előzőnél is súlyosabb veszteségeket okozó háborúba sodorta. Ismerve a hitleri Németország természetét ebből a háborúból valószínűleg semmiképpen sem maradhattunk volna ki. De a következmények mások lehettek volna, ha megtámadott semleges országként kerülünk bele s nem lelkes szövetségesként. Íme a történelmi előzmények valóban kutyafuttában való áttekintése. Kitetszik belőle, hogy nem az elmúlt negyven valahány év alatt szakadtunk le Európától, sőt 1945 a nagy történelmi igazságtétel szükségességét és lehetőségét hozta el - ha úgy tetszik - a szovjet tankokon. II. Vannak-e vívmányai az elmúlt negyven valahány évnek, a Magyar Népköztársaság fennállásának? Erre a kérdésre - vérmérséklet és pártállás szerint többféle válasz lehetséges. Bizonyos körök (valahol Torgyán Józseffel a középpontban) szerint a bolsevista rémuralom csak pusztulást hozott e hazára. Némileg higgadtabb nézetek szerint eredmények voltak, de azok a rezsim szándéka ellenére, sőt maga a rezsim ellenében jöttek létre, mivel a rezsim kénytelen volt a neki (látszólag) behódoló szakemberek tevékenységét megtűrni, olykor támogatni. Valami ilyesmit olvastam ki a Kisgazda Párt mezőgazdasági szakértőjének, a Kádár-korszak sikeres agrárszakemberének és miniszterhelyettesének nyilatkozatából. 13

A másik oldalon (s ezek a nézetek a Szabadságban is teret kapnak), az előző rendszernek nagyszerű vívmányai vannak, amelyeket a jelenlegi rendszerváltás (ellenforradalmi restauráció) meg akar semmisíteni, s a baloldalnak (benne a Munkáspártnak elsősorban) ezt meg kell akadályoznia. Mindkét véglettel vitatkozni kell. Nem igaz az, hogy az elmúlt évek csak romboltak, de az sem igaz, hogy az országon segítene a hitelét vesztett, idejétmúlt politikai-gazdasági rendszer toldozgatása-foldozgatása. Az elért vívmányokat nagyrészt maga a rendszer koptatta el. A baloldalnak a feladata, hogy e vívmányok létrejöttének és elkopásának tanulságait levonva alakítsa politikáját új, korszerű vívmányok kivívása érdekében, s ne engedje, hogy a vívmányok tagadása segítségével olyasmibe rángassák az országot s a népet (mely mindenki számára hivatkozási alap), ami újabb katasztrófához, az emberek újabb szenvedéseihez vezet. Milyen vívmányokról van tehát szó? A teljesség igénye nélkül íme a legjellegzetesebbek. 1) A nagy történelmi igazságtétel nevében megfosztották tulajdonuktól azokat, akik e tulajdont saját önző céljaikra használták fel, tönkretéve nem csak azokat, akik munkájukkal e tulajdont gyümölcsöztették, gyarapították, de az országot is. A szét nem osztható termelési eszközöket (bankokat, gyárakat, bányákat) köztulajdonba vették, a földeket kiosztották azoknak, akik azokat megművelik. Ez vívmány, hiszen a magántulajdon a nagy válságban óriási munkanélküliséget és nyomort okozott, a hadiiparra orientálódva nagyban hozzájárult a háborúba sodródásunkhoz. Ugyanakkor súlyos, szinte helyrehozhatatlan hibák is történtek. A túlállamosítás következtében gyakorlatilag kiírtották a kisárutermelést, a kiskereskedelmet. A köztulajdonba vett termelési eszközök nem váltak társadalmi tulajdonná, mert szolgai módon lemásoltatott a sztálini adminisztratív-tervutasításos rendszer és a köztulajdon állami közigazgatási tulajdonná változott, amelynek szinte semmi köze a társadalmi tulajdonhoz. 2) Vidéken létrejöttek a korszerű mezőgazdasági termelőszövetkezetek, a termelékeny nagyüzemek. Ez eredetileg tényleg nem volt vívmány. Sztálin a kolhozrendszerrel gyarmati rabságba döntötte a szovjet parasztságot nagyszabású modernizációs elképzeléseinek megvalósítása érdekében. Akik joggal ítélik el a sztálinizmus szörnyű bűneit, csak arról feledkeznek meg, hogy ezek a bűnök ugyanazok, mint amit az imperializmus a gyarmati népek ellen követett el. Ha cinikusak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, Sztálin legfőbb bűne az, hogy míg a legtöbb gyarmatosító ország (nem mind) meggazdagodott, a sztálini Szovjetunió saját népe gyarmatosításából nem gazdagodott meg. Persze az imperialisták volt gyarmatai sem dúskálnak a jólétben. A magyar termelőszövetkezetek azonban nem kolhozok. A Kádár-rendszer egyik legnagyobb vívmánya a falu „szocialista átalakításának“ a kolhozosítástól alapvetően különböző megoldása. Tényekkel lehetne bizonyítani,hogy a hatvanas évek kollektivizálása pozitívan különbözött az ötvenes évek kolhozosításától, de nem ez a célja ennek az írásnak. A Kádár-rendszer termelőszövetkezetei igazi szocialista módon integrálták a köztulajdont a magánkezdeményezéssel (háztáji gazdaságok), a mezőgazdasági tevékenységet az iparival (melléküzemágak). Ezzel a rendszerrel mezőgazdaságunk igen közel került Európához, nagyban növelte az egész nép életszínvonalát. Ezt a talán legértékesebb vívmányt sok hatás koptatta.

14

Olyan helyeken is termelőszövetkezetet szerveztek, ahol más szövetkezési forma alkalmasabb, illetve a magánfarm is hatékonyabb lehetett volna. Az adminisztratív-tervutasításos rendszer az 1968-as reform 1972-es visszarendeződése után egyre jobban „begyűrűzött“ a mezőgazdaságba. Rengeteget ártott a szétnyíló agrárolló is. 3) Ingyenes oktatás, ingyenes orvosi ellátás. A Horthy-rendszer örökségét a legjobban József Attila hallhatatlan sorai írják le: Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restég, mely, hitetlen, csodára vár... Az (akkor) új rendszer ezt az örökséget a lehető legrövidebb idő alatt fel akarta számolni. S tette ezt nem egészen eredménytelenül. Egy sor olyan népbetegséget, amely évszázadok óta pusztította a népet, néhány év alatt visszaszorított. Igen rövid idő alatt minimálisra csökkentette az analfabétizmust, sok ezer munkás és paraszt fiatal továbbtanulását tette lehetővé. Eközben itt is súlyos tévedések, hibák történtek. Az oktatás és az egészségügy irányítói a tervutasításos rendszer szellemében mennyiségi eredményekre törekedtek csupán, s figyelmen kivül hagyták a minőségi szempontokat. A tömeges képzés mennyiségileg igen hatékony formáját, a porosz oktatási rendszert vették át, elsorvasztották a jóértelemben vett elitnevelést. A tanító, tanár tömegnevelővé silányult. Ehhez járult még a sztálinista politikai gazdaságtan ostoba és kártékony dogmája a nem termelő szféráról, illetve annak gyakorlati alkalmazása, a hirhedt maradványelv. Körülbelül ugyanezeket lehet elmondani az egészségügyről is. Itt nagyon sokat ártott a társadalombiztosítás beolvasztása az állami költségvetésbe. Ez és a maradványelv vezetett a mennyiségi tömeggyógyászat által kizsigerelt egészségügy teljes lerobbanásához. 4) Végül, de nem utolsó sorban, megemlítem, hogy az elmúlt rendszer a Horthyrendszer szörnyű lakáshelyzetének megjavítását is megkísérelte. E sorok írója szemtanúja volt a rosszemlékű Mária Valéria telep „villanegrái“, kátránypapír-barakkjai eltüntetésének s a József Attila lakótelep születésének. Itt is a javító jó szándék átfordulása megfontolatlan mennyiségi hajszába, a gyors, de rossz minőségű és drága betonpaneles építkezés favorizálása vezetett a lakásprobléma újratermelődéséhez és akuttá válásához. No meg a kész lakásállomány kezelésének elhanyagolása. Csak el ne feledjük, ez sem előzmény nélkül való. E sorok írója most a Józsefváros egy régi bérházában lakik. A ház több mint száz éves, és az ostrom utáni gyors renoválást leszámítva csak a külső villanyvezetékeket cserélték ki a hatvanas években illetve a körfolyosó betonblokkjainak repedéseit ragasztották meg tavaly. Egyéb épület-karbantartás nem történt rajta. Több mint száz éve. Nagy bűne az elmúlt rendszernek, hogy negyven évig hagyta pusztulni az ország lakásállományát.

15

Tetszik tudni, a cigány veri a legkisebb fiát ... Budapest, 1990.július 22-én

(nem jelent meg)

16

ÚJ TITKOK TRIANON KÖRÜL avagy hogyan bánt el Raffay Ernő a Magyar Tanácsköztársasággal.. Szenzációs könyvet hirdet a Blaha Lujza tér felett lengedező reklámzászló - könyvet, amellyel Sinkovits Imre színművész úr az igazságot tarja a kezében: az igazságot a trianoni diktátumról. A könyv sok kevéssé ismert dokumentum közlésével valóban érdekfeszítő olvasmány, jóllehet a hírveréssel ellentétben nem tarthat igényt a tabu körüli hallgatás megtörésének dicsőségére, hiszen például Ormos Mária kitűnő, nivódijas könyve, a „Padovától Trianonig“ 1984-ben már a második kiadásban jelent meg. Raffay Ernő könyve két vonatkozásban különbözik jelentősen Ormos Mária monográfiájától. Az egyiket ki-ki ízlése szerint ítélheti előnynek vagy hiányságnak: Ormos Mária már-már hűvös tárgyilagosságával szemben Raffay Ernő alig titkolt szenvedélyességgel közeliti meg a témát. Nekem bajom tulajdonképpen csak a másik különbséggel van. Ez a különbség azért fontos, mert Ormos Mária könyvét - annak ellenére, hogy alig harmadába került valószínűleg sokkal kevesebben olvasták, mint ahányan a kitűnően reklámozott Raffaykönyvet fogják elolvasni. A különbség pedig az, hogy míg Ormos Mária könyvének több mint egyharmadát a párizsi békekonferencia és a Magyar Tanácsköztársaság, illetve az ellene szervezkedő ellenforradalom viszonyának szenteli, addig Raffay Ernő 190 oldalas könyvéből nem egészen 1 azaz egy oldalnyi teret szánt a magyar történelem e 133 napjának. Mondhatnánk ugyan azt, hogy ez természetes, hiszen a kommunista-szocialista történész szükségszerűen más hangsúlyokkal közeliti a témát, mint a polgári-demokratikus platformon álló, ám itt nem erről van szó. Kissé talán eltúlozva: az 1919 március 21 és augusztus 2 között történtek kihagyása Trianon történetéből olyan, mintha a második világháború történetéből kihagyták volna a keleti front történéseit. Lehet, hogy „Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján“ (Raffay E. Trianon titkai 100. oldal). Viszont tény, hogy a magyar területekre a békeszerződés döntése előtt, tehát nemzetközi jogilag feltétlenül jogtalanul behatoló kisantant-csapatokkal szemben komoly fegyveres ellenállást csak a Vörös Hadsereg tanúsított. Valószínűleg az sem túlzás, hogy „Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása“. Ám nem elfelejthető, hogy a románok Budapest megszállása előtt a Vörös Hadsereggel álltak harcban, a megszállást nem magyar katonai akció következtében szüntették meg, és a románok kivonulása után az a Nemzeti Hadsereg vonult be Budapestre, amely sem a kisantant-csapatokkal, sem a Vörös Hadsereggel nem került nyílt fegyveres konfliktusba soha. Raffay a könyve címében Trianon titkait ígéri felfedni, de egy olyan izgalmas kérdést, mint azt, hogy a románok hirtelen miért hagyták el Budapestet, igen szűkszavúan intézi el: „Aztán megtörtént a kivonulás“ (Trianon titkai 107. oldal). E kivonulás után vonult be a „bűnös Budapestre“ Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, melynek csapatai „mindenütt megtarttatják és megtartják a rendet“ (ugyanott). Ormos Mária könyvéből azt is megtudjuk, hogy ezek a csapatok nem hogy nem gyakoroltak nyomást a román megszállókra, hanem ellenkezőleg, a román hadvezetés engedélyével mozoghattak a pacifikált Dél-Dunántúlon. Eddigi ismereteink szerint a Siófokon berendezkedett Horthyfőhadiszállás féktelen fehérterrort valósított meg antiszemita atrocitásokkal fűszerezve. Természetesen Raffay Ernő témája nem követeli meg, hogy kitérjen annak a ténynek az 17

ismertetésére vagy cáfolatára, mely szerint a darutollas Nemzeti Hadsereg által megtarttatott és megtartott rend nagyságrendileg több áldozatot követelt, mint a román megszállók atrocitásai, de ha valóban Trianon titkainak feltárására vállalkozott, akkor arra mégiscsak választ kellett volna keresnie, hogy a keresztény kurzus (mely egyébként büszkén nevezte magát ellenforradalminak) milyen erkölcsi alapon küzdött a méltányos békéért, miközben fegyvertelen magyarokat gyilkolt, s a kisantanttal harcolt vöröskatonákat internált? Bár Raffay - úgy tűnik - ezt az erkölcsi alapot magától értetődően meglévőnek posztulálja, a bizonyítékot, hogy ez koránt sem magától értetődő, kiáshatjuk a könyvből két jellemző nyilatkozatrészlet összevetése révén. Az egyikben a párizsi román követség próbálja igazolni Nagy Románia létjogosultságát: „Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen ...“ (Trianon titkai 85. oldal). A másikban Heinrich Ferenc magyar miniszter érvel sajátosan nemzeti jogaink mellett: „Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről ... a bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani ...“ (Trianon titkai 108. oldal) Milyen ismerős konstelláció! Egy ma kevésbé népszerű szerzőpáros már irt valami hasonlóról: „Akad-e ellenzéki párt, amelyről a kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?“ (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa) Mellesleg, mintha hasonló jelenségek ma is előfordulnának olykor-olykor ... Egy személyes vallomással kell folytatnom. Amikor attól tartok, hogy Raffay Ernő könyve fehér foltok eltüntetése mellett új foltokat fehérit ki hazánk történelmében - elfogult vagyok. Apám (kinek késői gyermeke vagyok) 1919 tavaszán-nyarán fegyverrel védte a Tanácsköztársaságot a román intervenció ellen. Bátyja, a törökszentmiklósi direktórium tagja szintén harcolt a románokkal. Ám nagybátyámat nem a románok, hanem Franczia-Kiss Mihály darutollas legényei verték agyon. Apámat sem a románok internálták, hanem a Nemzeti Hadsereg tartotta fogva a fegyverneki internálótáborban, közvetlenül a főméltóságú kormányzó kenderesi birtokai mellett. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fegyverneki, hajmáskéri, zalaegerszegi meg a többi internálótáborok méltó elődei voltak Recsknek és társainak, semmivel sem voltak ezeknél kellemesebb üdülőhelyek). Talán mégis elhiszi az olvasó, hogy nem elfogultságból tartom egyoldalúnak Raffay Ernő könyvét, amely (joggal) marasztalja el a kommunista diktatúrát a nemzetiségi problémák elbagatelizálásában, tabuvá változtatásában, de elbagatellizálja (elősegítve ezzel a kérdés tabuvá válását) Trianon nyilvánvalóan antibolsevista vonatkozásait (amelyek túlmutattak Magyarország határain), a szegedi ellenforradalmi kormány és a bécsi ABC (antibolsevista komitét - e két szervezet prominens tagjai adták a gróf Apponyi vezette párizsi küldöttség többségét) felettébb titokzatos szerepét a Trianonhoz vezető folyamatokban. Talán nem elfogultság, ha felettébb bizarrnak tartom, hogy Raffay behatóbban foglalkozik gróf Apponyi Albert ruhatárával, mint az 1919 március 21-től augusztus 2-ig terjedő időszakkal, annak katonai és politikai történéseivel. Mintha Trianon igazi titkát nem feltárni, hanem még jobban eltemetni akarná. Budapest, 1990. január 27-én

(megjelent:ÚJ FÓRUM)

18

ÚJ FÖLDOSZTÁS VAGY RÉGI CSELÉDSORS Némely pártok, mindenekelőtt a két kisgazdapárt, a falu szavazatait a termelőszövetkezetek ócsárlásával, az 1947-es birtokviszonyok visszaállításának ígéretével kívánják megszerezni. A termelőszövetkezeteket a parasztság kirablása eszközeként tüntetik fel. Ennek logikája eléggé világos. Mivel a jelenlegi közhangulat egyik domináns eleme a jogos antisztálinista érzelmek antikommunista hisztériává korbácsolásának (nem eredménytelen) kísérlete, azért a magyarországi termelőszövetkezetek azonosítása a sztálinizmus egyik legborzasztóbb teremtményével, a kolhozrendszerrel igen hatásos propagandaeszköznek bizonyulhat. Egyetlen hibája, hogy velejéig hazug. Aki egy kicsit is ismeri a szovjet kolhozrendszert, amely a hruscsovi reformok ellenére szinte változatlanul őrizte meg sztálinista vonásait (minimális vagy semmi háztáji, kötelező tervutasítások, vetési tervek, a vezetők felülről való kinevezése, stb.) annak tudnia kell, hogy a hazai termelőszövetkezetek minden fogyatékosságuk ellenére még csak nem is hasonlítanak a szovjet kolhozokra (ellentétben az 50-es évek tszcs-ivel, amelyek a kolhozok elég pontos kópiái voltak, bár még azoknak is volt némi magyaros színezete). A részletező elemzésre itt persze nincs helyünk, a különbségeket az a tény is megvilágítja, hogy amíg a szovjet mezőgazdaság összeomlása 1965 óta különböző intenzitással folyik mindenféle paternalista intézkedések ellenére (vagy talán azok miatt - is), addig akit nem vakítanak el hataloméhes pártérdekek, annak el kell ismernie, hogy a magyar mezőgazdaságnak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nemzetközileg elismert eredményei voltak. Természetesen az is vitathatatlan, hogy a zavaros, nem demokratikus tulajdonviszonyok, a szövetkezetek irányításának antidemokratikus elemei ezeket a sikereket törékennyé tették. Viszont ezeket a sikereket még a hetvenes évek visszarendeződési folyamatai sem tették semmissé, pedig annak talán a legsúlyosabb támadása a szövetkezetek önállósága ellen irányult. A magyar mezőgazdaság sikerei a hatvanas-hetvenes években minden torz vonás ellenére a magánkezdeményezés és a társadalmi tulajdon integrációjának egy ígéretes lehetőségét mutatták fel. Az „új földosztás“ apostolai elhallgatnak egy fontos tényt: a mezőgazdaság súlyos bajait a hetvenes évek visszarendeződésének nem a direkt termelőszövetkezet ellenes támadásai okozták alapvetően, hanem a sztálinista iparpolitikához való visszakanyarodás által szélesre tárt agrárolló. A tsz ellenes támadások inkább csak az ideológiai függöny szerepét játszották. A hetvenes évek végén már hiába vonták vissza ezeket, a szélesre nyílt agrárolló már elviselhetetlen teherként nehezedett a mezőgazdaságra. Az „új földosztók“ antikommunista logikája szerint ezt nem elhallgatni kellene, hanem világgá kiabálni, hiszen az agrárolló szétnyitásáért a felelősség kétségkívűl a Lázárkormányt terheli. Vajon miért hallgatnak mégis? Mert ha az agrárollóról beszélnének, akkor arra kellene programot adniuk, hogy hogyan lehetne azt újra összecsukni, ami elsősorban iparpolitikai kérdés. Arra kell gyanakodnunk, hogy az „új földosztók“ nem sietnek az agrárollót becsukni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szétnyílt agrárolló bár halálos szorításban tartja a nagyüzemeket is, de letaglózó ereje éppen a törpegazdaságokkal szemben van. A recept egyszerűnek tűnik. Előbb fel kell heccelni a termelőszövetkezetek tagjait, hogy azok támogassák a szövetkezetek szétverését, majd az 1947-es birtokviszonyok állítólagos visszaállításával (ami 42 év elmúltával aligha vehető komolyan) gazdálkodni alig vagy egyáltalán nem tudó törpebirtokosok kezébe adni a földek többségét. Közben az új 19

iparpolitika az agrárollót csak viszonylag lassan fogja összezárni, viszont gyorsan fog jelentős munkanélküliséget teremteni. Az „új birtokosok“ a még meglévő agrárolló és a már megjelenő munkanélküliség (illetve a belőle fakadó fizetőképes kereslet visszaesés) kettős szorításába kerülve, de nem rendelkezve a történelmi parasztság hagyományos ragaszkodásával a földhöz, nem fogják elviselni a rájuk szakadó terheket és szabadulni igyekszenek az újonan kapott birtokuktól. Ekkor virrad fel az „új földosztók“ napja! Bagóért lehet majd közép- vagy akár nagybirtokot összevásárolni. A megmunkáláshoz szükséges munkaerőt olcsón fogja szállítani a munkanélküliség és az elszegényítő infláció. Mire a parasztság észbekap, már új, magánnagyüzemek cselédei lesznek. Ekkor már késő lesz arra gondolni, hogy jobb lett volna új alapokra helyezve megőrizni a szövetkezeti nagyüzemeket, úgy, hogy a tagság annak valóban tulajdonosa lehessen. A masszív szövetkezetellenes propaganda meghozza kinek édes, kinek keserű gyümölcsét. Nem tudom elhessenteni magamtól a gyanut, hogy azoknak a zsebében, akik oly lelkesen, és hangosan agitálnak az 1947-es birtokviszonyok visszaállításáért, ott cincognak a földfelvásárlásra szánt forintok (vagy esetleg más, keményebb fizetőeszközök). Ám bízom a magyar parasztság, a magyar falu józan eszében, abban, hogy nem hagyja magát egy „új földosztással“ a régi cselédsorsba visszataszítani. 1990. március 1-én (megjelent:ÚJ FÓRUM)

20

MIT AD A PARASZTNAK, A MAGYARNAK A 47-ES FÖLDTULAJDONVISZONYOK VISSZAÁLLITÁSA? Egy sor párt tűzte választási zászlajára a földtulajdon 1947-es állapotának visszaállitását. Élenjár ebben a kettévált Kisgazdapárt. Néhány tényt, lehetőséget azonban elhallgatnak a magyar parasztság és a magyar nép egésze előtt. 1. Azt mondják, hogy a magyar falut a szövetkezetesítés tönkretette. Erre utal a falusiak tömeges városba menekülése, a mezőgazdaság jelenlegi katasztrofális helyzete. Amit elhallgatnak, az az, hogy a manapság példaképül választott fejlett nyugaton is a városok (az ipar) a falu népességéből merítették fejlődésük „emberi tőkéjét“. Ez a modern fejlődés természetes útja. A nálunk folytatott agrárpolitika és községfejlesztési koncepciók hibái csupán elmélyítették e természetes folyamat szükségszerűen fellépő negatív tendenciáit, de semmiképpen nem lehettek azok kizárólagos okai. Ellenkezőleg, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának agrárfejlődése nemzetközi elismerést váltott ki, és fékezte a falusi lakosság városba áramlásának folyamatát, stabilizálta a magyar falut, jelentős életszínvonalnövekedést hozott a parasztságnak. A jelenlegi súlyos helyzetért nem a szövetkezetek léte a felelős, hanem a hetvenes évek visszarendeződési folyamatai, a vállalkozó szövetkezetek elleni támadások s mindenek előtt az agrárollót szélesre táró hibás iparpolitika. 2. Azt mondják, hogy a mezőgazdaság korábbi, nemzetközileg elismert eredményei a háztáji (tehát - szerintük - magán-) gazdaságokban születtek, ezért a szövetkezetekre nincs szükség. Amit elhallgatnak, az az, hogy a hatvanas-hetvenes évek sikeres agrárpolitikájának a lényege éppen a magánkezdeményezés és a szövetkezeti nagyüzemi háttér integrációja volt, amely példátlan és sikeres kísérletnek bizonyult. 3. Azt mondják, hogy a 47-es állapotok visszaállításával a föld a jogos tulajdonos kezébe kerül. Amit elhallgatnak, az az, hogy ezzel ellentmondanak saját maguknak (lásd 1. pont), hiszen a 47-es tulajdonosok jelentős része „bemenekült a városba“, munkás, alkalmazott, értelmiségi lett belőlük. Azt mondják erre, hogy majd most visszatérnek a földhöz. Amit elhallgatnak, az az, hogy a 47-es állapotokat kialakító földosztás olyan parasztokat juttatott földhöz, akik addig is - cselédként - a földet művelték. Az „új földosztás“ a földhöz nem értő emberek (a városba „menekült“ 47-es tulajdonosok elvárosiasodott utódai) kezébe adná a földet, amivel azok nem tudnának mit kezdeni. 4. Azt mondják, hogy a jövő a Kert-Magyarországé, a virágzó kisgazdaságoké. Amiről hallgatnak, az az, hogy a szélesre nyílt agrárolló nem egyhamar fog összecsukódni, s addig a kisgazdaságok, különösen a hozzá-nem-értő tulajdonosok kezében, elviselhetetlen nehézségekkel fognak szembekerülni, ami összeroppantja őket. Arról is hallgatnak, hogy ez az átmeneti állapot (az agrárollóval küszködő kisgazdaságok lassú haldoklása) a mezőgazdasági termékek piacán a lengyelekéhez hasonló ellátási helyzetet fog teremteni, felszámolva ezzel egyik legfontosabb eredményünket, a viszonylag zavartalan élelmiszerellátást.

21

5. Amiről főképpen hallgatnak, az a követelésük igazi értelme. Ez pedig a következő: a szövetkezetek felszámolása (amit hangulatkeltéssel, hatalomrajutás esetén törvénnyel próbálnak elérni) után „visszaállítva a 47-es állapotokat“ olyan kisbirtok rendszert hoznának létre, amely az agrárolló és a tulajdonosok hozzá-nem-értése következtében igen gyorsan olcsó földfelvásárlást tenne lehetővé. Világos, hogy a követelést azok támogatják a leglelkesebben (és leghangosabban) akik megfelelő tőkével rendelkeznek a konjunkturális földfelvásárláshoz. Az eredmény: új nagybirtokrendszer, cselédsors, s amíg ez kialakulhat élelmiszerhiány. Magyar - válassz! - naná (megjelent: A Szabadság) Tisztelt Virág Elvtárs! Bár tudom, hogy későn jelentkezem, mégis kérem Önöket, hogy ha lehetséges a fenti írásomat még egy választások előtt megjelenő számban helyezzék el (persze, ha alkalmasnak találják). A cikket azért írtam alá „- naná“ (Nagy ANdrÁs) szignóval, mert több cikkem jelent meg az MSZP Új Fórum című lapjában, most is elfogadtak egy, a fenti írással hasonló mondanivalójú cikket. Nagyon bánt a magyar baloldalon belül tapasztalható veszekedés, amelynek forrását nem az MSZMP-ben, de nem is az MSZP tagságában látom. Az Új Fórumot jelenleg az egyik legjobb baloldali lapnak tartom és sem nekik, sem Önöknek nem szeretnék politikai kellemetlenséget okozni. Innen a „gyávaságom“. Annak magyarázata pedig, hogy miért küldök Önöknek hasonló írást, mint az Új Fórumnak az, hogy az „új földosztás“ kérdését a rendszerváltás legveszélyesebb jelenségének tartom, s minden fórumon fel szeretnék lépni ellene. A Népszabadságnak is írnék, de tudom, hogy ők egy udvarias levéllel elutasítanának (már nagy a tapasztalatom). Magamról annyit: 1951-ben születtem, kommunista családban nőttem fel, apám 1919-es vöröskatona volt. 1983-tól voltam az MSZMP tagja amíg az MSZP „ki nem léptette a pártot belőlem“. Azóta „pártonkívüli kommunista“ vagyok, mivel mint erősen elméleti beállítottságú ember, nem tudom magamat egy párt mellett elkötelezni. Rokonszenvem az MSZMP-é, de az MSZP balszárnyát (amit a BAL, illetve az Új Fórum képvisel) is közel érzem magamhoz. Üdvözlettel Dr. Nagy András

22

A TÖRTÉNELMI TUDAT HASADÁSA Ezt az írást komolyabb előkészítéssel, irodalomkutatással akartam megírni, de a felgyorsult események, a Szabadságtól a Beszélőig terjedő ellenzéki sajtó, s különösen az olvasók (jogos) felháborodása arra késztet, hogy a mélyebb tudományos megalapozást mellőzve hívjam fel Kéri Kálmán vezérőrnagy, kormánypárti képviselő úr hirhedt parlamenti felszólalásának egy fontos ám mindenki által figyelmen kivül hagyott vonatkozására. A Népszabadság egy levelezője a tiszteletreméltó korú képviselőt amnéziában szenvedő embernek nevezi. Gyanítható, hogy ez az amnézia, mely nem csupán a vezérőrnagy úr sajátja, nem az idős kor eredménye, hanem az önön lényegét még csak keresgélő rendszerváltás ideológiai megnyilvánulása. Azonban eddig annak nem találtam nyomát, hogy valaki is észre vette volna: a tábornokképviselő nem csak (sőt nem elsősorban) amnéziában szenved, hanem tudathasadásban is, ami szintén nem az ő kizárólagos sajátja, hanem országos szimptóma. Kéri tábornok úr emlékezete egyébként sokakénál (például Raffay Ernőénél minden bizonnyal) jobban működik. Korelnöki házmegnyitóját őszinte elismeréssel és megdöbbenéssel hallgattam annak idején. Ez a sokat látott és átélt katona történelmi leckében részesítette a Tisztelt Ház új lakóit és felhívta figyelmüket arra a vitat- hatatlan tényre, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadserege Magyarország területi integritásáért harcolt. Legutóbbi, közfelháborodást keltő felszólalásában ezt - és ez az amire senki nem fordított kellő figyelmet - megismételte. Jogos felháborodást keltett azzal, hogy a Horthyhadsereget a Szovjetunió ellen folytatott háborúja miatt a mai hadsereg követésre méltó elődjeként mutatta be. Csakhogy ő a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereget is példaképként említette, annak az intervenciósok ellen folytatott honvédő harcai miatt. És ebben van az ő történelmi tudathasadása. Az a tudathasadás, amely évszázadok óta jellemzi a magyar történelmi köztudatot. Ez a skizofrén gondolkodás ajánlatta fel az ifjú Mária Teréziának a magyar „történelmi“ uralkodó osztály életét és vérét, majd késztette ugyanezt az osztályt, hogy a királynő fiát (szellemi és jogi) örökösét minden eszközzel akadályozzák annak nagyszabású, bár a magyar nemzeti szempontokat figyelmen kivül hagyó reformjai véghezvitelében, s végül mindent visszavonassanak vele a halálos ágyán. Ugyanez a skizofrénia tette lehetővé, hogy a negyvennyolcas forradalmat ugyanazzal a szinte vallásos imádattal kezeljék, amivel e forradalom hóhérát (akinek Haynau csak megbízott végrehajtója volt) apostoli királyunkat, I.Ferenc Józsefet vették körül. Ma, a legújabb utca-átkeresztelési kampány idején elgondolkozhatunk azon, hogy milyen skizofrén dolog, ha a Kossuth Lajos és Rákóczi nevét viselő utca-út a Habsburg császárok és főhercegek nevét viselő körutat keresztezi Budapesten. Csak reménykedhetünk, hogy ez a skizofrénia nem terjed addig, hogy Bajcsi-Zsilinszki kommunista mártír-társairól elnevezett utcákat is átkeresztelik (Pesti Barnabásról és Pataki Istvánról van szó, Kreutz Róbert valamiért a kommunista rezsimben sem kapott utcát). Mert az talán csak nem történik meg, hogy a Bajcsi-Zsilinszki utat is visszakeresztelik Vilmos Császár útjára. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki Nicolaus von Horthyként Ferenc József szárnysegédje volt s élete végéig szolgai alázattal viseltetett a dinasztia iránt, fegyverrel kergettette el a budaörsi csatában a felkent, megkoronázott királyt, hogy a király nélküli királyság kormányzója és legfelső hadura lehessen. Itt legalább teljesen világos a skizofrénia oka. 23

A skizofrénia, sajnos, folytatódik. Ennek csak egyik megnyilvánulása Kéri tábornok felszólalása. Ugyanide tartozik a trianoni rabló béke felerősödött elitélése és ugyanakkor a trianoni megoldás ellen fegyverrel egyedül fellépő Tanácsköztársaság emlékműveinek ledöntése, a vezetőinek, emlékének módszeres meggyalázása, új történelmi fehér folttá változtatása. De én ugyanide tartozónak érzem, hogy miközben úgy beszélnek a magyar holocaustról, mintha eddig nem szabadott volna róla beszélni (amnézia), a Magyar Közlöny végre ugyanazzal a koronás kiscímeres fejléccel jelenhet meg, mint amely alatt a magyar jogalkotás legnagyobb szégyenei, a zsidótörvények jelentek meg. (Arról most nem is beszélek, hogy a két első alatt a mostanában piedesztálra emelés alatt álló gróf Teleki Pál neve áll, ugyanúgy, mint az 1920-as numerus clausus rendelet alatt. Na meg vitéz nagybányai Horthy Miklósé, aki - egyesek szerint - oly sokat tett a magyar zsidóság érdekében.) Ez a skizofrénia tehát egy egész ország lelki megnyilvánulása. Kéri tábornok úr Stromfeld Aurélt említette. Nos, Stromfeld ludovikás tisztiiskolás korában elválaszthatatlan jó barátja volt egy bizonyos Gömbös Gyula növendéknek. A történelem azután alaposan elválasztotta őket. Kéri tábornok úr skizofrénia nélkül nem tekintheti példaképnek Stromfeld Aurélt is, és a Szovjetunió megtámadásának szellemi ihletőjét, vitéz Gömbös Gyulát is. A háznyitó beszédéből már világossá vált, hogy e nemzeti tudathasadása már ifjú korától meg volt, ugyanúgy, ahogy az meg volt például Bajcsi-Zsilinszki Endrének is, aki a fajvédelem és az antibolsevista ellenforradalom eszméjétől eljutott a kommunistákkal közösen vállalt ellenállásig és mártírhalálig. Kéri Kálmán többször váltott irányt. S ami megkülönbözteti Bajcsi-Zsilinszkitől, álláspontját eleinte parancsra változtatta meg. Felettesei parancsára védte apostoli királyainkat és a k.u.k. monarchiát, szolgálta Károlyi Mihály -népköztársaságát-, felettesei parancsára állt be a Vörös Hadseregbe, hogy megvédje a kis-antant támadásával szemben a Magyarországi Tanácsköztársaságot, majd felettesei parancsára vett részt a ludovikások ellenforradalmi lázadásában - amiért mellesleg a vörösök még csak ki sem végezték, ellentétben például a nagybátyámmal, akit, mivel a törökszentmiklósi direktórium tagja volt, Francia-Kiss Mihály emberei egyszerűen agyonvertek. Igaz, apámat, aki egyszerű vörös katona volt, csupán félholtra verték, s mindössze két évig tartották a fegyverneki internáló táborban - amiért mellesleg soha nem kapott semmiféle kártérítést. Azon kicsit elgondolkoztam, hogy Kéri Kálmán tisztiiskolás növendék hogyan értelmezte a parancsteljesítést, amikor közvetlen feletteseinek azt a parancsát, hogy szegüljön szembe felsőbb parancsnokaival, szó nélkül teljesítette. Ugyanis a háznyitó beszédéből még az derült ki, hogy ifjúkori útváltásait mindig felettesei parancsára hajtotta végre. A sok vihart kavart napirend előtti felszólalásából viszont mintha az derülne ki, hogy mindig meggyőződésből cselekedett. Csak ő tudja megmondani, hogy melyik a helyes értelmezés. Nem kizárt persze, hogy mind a kettő. Ez jól illik a magyaros skizofréniához. Nem kellene végre kigyógyulnunk?! Budapest,1990.augusztus 12-én

(nem jelent meg)

24

EGY KISGAZDA PROGRAM OLVASÁSA KAPCSÁN Ízléses kis füzetet találtam ma reggel a levélszekrényemben, amely nemzeti színeinkkel keretezve, ám itt-ott némileg magyartalanul megfogalmazott mondatokba szedve a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt fővárosi választási programját tartalmazza. Érthető, hogy kíváncsian olvastam el annak a pártnak a főváros polgárai számára irt programját, amely párt eddig csak a 47es földtulajdonviszonyok visszaállításának anakronisztikus és az ország kenyerét veszélyeztető programjával tudott kirukkolni. Vajon egy nagyváros lakóinak mit tud ez a párt ígérni? Aki elolvassa a kisgazdák programját, az láthatja: ígérni tudnak. Programjuk lényegében három összetevőből lett kikeverve: 1. Az előző 40 év pocskondiázása és az ebből következő fenyegetődzések; 2. minden államositott magántulajdon visszaadása eredeti tulajdonosának; 3. felelőtlen, gazdaságilag megalapozatlan ígéretek, a magyar hagyományoktól teljesen idegen minták emlegetésével. Valódi program ebből természetesen csak a második, de az a másik kettő szósza nélkül, csak úgy magában,megfeküdné a választók gyomrát. Mindamellett a program hemzseg a következetlen, ellentmondásos passzusoktól is. Például: „azokat a vezetőket, akiknek a kinevezéséhez a kommunista párt jóváhagyása volt szükséges, azonnal nyugdíjba kell küldeni - , szolgálati időtől függetlenül, a törvényes magyar minimális nyugdíj élvezetével.“ (2.old.) viszont „az erkölcsi igazságérzet azt is megköveteli, hogy a magyar nép érdekében - az elmúlt időszakban kifejtett becsületes szolgálatokat el kell ismerni.“ (3.old.) A budapesti kisgazdák e háztáji „Justitia-tervének“ szerzője (jegyezzük meg a nevét: Kiss Eleknek hívják) nem tudja, hogy a letűnt rendszer pártállami jellege egyebek mellett azt is jelentette, hogy minden vezető beosztáshoz a „kommunista párt jóváhagyása volt szükséges“?! Vagy a kisgazdák nyugdíjazni akarják a hivatalban levő kormány minisztereinek többségét? Tsz-elnök sem igen lehetett valaki pártjóváhagyás nélkül! A program legfontosabb - úgy is mondhatnánk, érdemi - része a Kisgazdapárt fővárosi választási programjának 7 pontba szedett fő célkitűzései. Ennek oroszlánrészét (a 7ből 6-ot) Gál József jegyezte szerzőként (az ő nevét se feledjük el a választási fülkékben!). Sajnos a szűk terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé e célkitűzések részletekbe menő elemzését, kritikáját. Így csak vázlatosan fussunk át egy-kettőn! 1.) A lakásínség felszámolása az évezred végére A kisgazdák 5-8 éven belül 50 ezer faházat akarnak esztétikus elrendezésben felépíteni Budapest külső kerületeiben. Amerikai, kanadai és finn mintára. Ahogy annak idején Horthy Miklós elfeledkezett a lovastengerészről szóló viccről, úgy feledkeznek meg ma a kisgazdák a legvidámabb barakk adomájáról. Szó se róla, az említett országokban - ahol ennek nagy hagyománya van - igen csinos és kényelmes téliesített faházakat építenek. De vajon a Kisgazdapárt a politikai reklámjaiban miért nem szerepeltet francia vagy orosz fekete kenyeret magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve? Mert arról tudja, hogy nem felel meg a magyar ízlésnek - annak ellenére, hogy 25

táplálóbb és egészségesebb mint a magyar fehér kenyér. Észak-Amerikába, Finnországba a magyarok ritkábban jutnak el, mint Ausztriába és Németországba, ahol - ha már mintát keresnek - a magyar ízléshez sokkal közelebb álló csinos kőépületeket csodálhatnak meg. Nagyon kedves, hogy a faházprogram és a hozzá álmodott luxus infrastruktúra (igen nálunk luxus! A mienknél 8-15-ször nagyobb egy főre jutó GDP-jü országokban nem az, de nálunk luxus!) valamint a „letűnt rendszer“ szociálpolitikai kedvezményeitől alig (költségvonzatait tekintve egyáltalán nem) különböző ifjúsági kedvezményrendszer költségeit a Kisgazdapárt nemes gesztussal saját exporttevékenységéből akarja fedezni. Ez a Kisgazda-impex olyan csábító, hogy a kiátkozott Szovjetunió és Románia kezüket lábukat fogják törni, csakhogy vele faházüzletet köthessenek, hiszen „a szomszédos államoknak a Kisgazdák által exportálható termékekre égető szükségük van, így a terv megvalósíthatósága minden valószínűség szerint reálisnak mondható“ (5.old.) Minden valószínűség szerint ... Ez a programpont éppen olyan irreális, mint amilyen nagyképű. 2) Az állam által kezelt, de végsőkig elhanyagolt budapesti ház- és lakásállomány felújítása legkésőbb 10-15 éven belül Itt nem lehet olyan elegáns megoldást kínálni, mint az előző esetben. Marad a klasszikus kisgazda-csodaszer. Az ingatlanokat vissza kell adni volt tulajdonosuknak vagy azok örököseinek. Amelyik ingatlannak nem jelentkeznek a „jog szerinti“ tulajdonosai azt jó pénzért el kell adni. Tehát reprivatizáció és privatizáció. A programban van két elszólás, ami gondolkodóba ejt: „az állami ingatlankezelés sem (kiemelés tőlem - N.A.) végezte el a házingatlanokon a legszükségesebb felújításokat ...“ illetve, „az ország gazdasági helyzetének ismeretében az állami tulajdonként kezelt lakóházak belátható időn belüli felújítására semmi remény és lehetőség nincs.“ (5.old.) Az első elszólás a múltat idézi, a második fényt vet a jövőre. Az első beismeri azt a nyilvánvaló tényt, hogy Budapest lakásállománya megépítése óta nem volt karbantartva, azaz azt sem a jelenlegi tulajdonos (az állami ingatlankezelők) sem az eredeti tulajdonosok nem gondozták megfelelően. Attól az aktustól, hogy a volt tulajdonosokat jogaikba visszahelyezik az ország gazdasági helyzete még nem fog megjavulni (sőt, mivel ez sok esetben kártalanítást fog jelenteni, romlani fog). A kisgazdaprogram semmiféle biztosítékot nem ad arra nézve, hogy az új háziurak másképpen fognak viselkedni, mint tették azt az államosítások előttiek, vagy ahogyan az IKV-k viselkednek manapság. Emberek, akiknek váratlanul hullik az ölükbe az ingatlan (hiszen vagy visszakapják azt, amiről már rég lemondtak, vagy váratlan örökségként kapják meg) miből és miért kezdenének költséges felújítási munkálatokba? A kisgazdák persze létre kívánnak hozni e célból egy hosszú nevű alapot, de vajon miből? Abból a megtakarításból, ami az IKV-k felszámolásával keletkezik! Elnézést, de itt is egy vicc jut az eszembe a skót fiáról, akit felpofozott az apja, mert a villamos után futott és nem egy taxi után, amivel többet takaríthatott volna meg. Természetesen sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a reprivatizált ingatlan spekuláció tárgya lesz, ami végül is a lakásállomány lebontásához és méregdrága bérű új lakások építéséhez fog vezetni. A választóknak tudniuk kell, hogy itt hasonló veszély fenyeget, mint a kisgazda földprogram megvalósítása esetén. Egyfelől az ingatlanok jelenlegi bérlői (akárcsak a tsztagok) könnyen az utcán találhatják magukat, másfelől a közgazdaságtan szigorú törvényei szerint a tulajdonhasználattól elidegenedett magántulajdon abszolút és spekulációs

26

járadékokat szül, amiknek bérletidíj felhajtó szerepük van, s ezen keresztül fokozzák az inflációt is. Gál József további opuszainak (a 3.-tól a 6.-ik pontig) a közös lényege a magántulajdon restaurációja. Ezzel kívánja megoldani a nyugdíjasok gondjait, a tulajdonuktól megfosztottak rehabilitációját, az állami szektor lebontását, a munkanélküliség növekedésének lassítását - szóval mindent. Igen jellemző, hogy a nyugdíjasok nehéz helyzetének hosszadalmas néhány sorban vázolja fel a kisgazdák javasolta megoldást: „Adják nyugdíjbiztosító intézetek vagyonát“ (ebben van ráció) és a kormány rendelkezéseket (bérkorlátozás, államilag üzemeltetett autók eladása stb) kisgazdák szorgalmazta átfogó privatizálás után semmi értelmük sem lesz.

ecsetelése után vissza a volt hozzon olyan amelyeknek a

A legjobb javaslat azonban a következő: „Tudnak a nyugdíjasok más ötletekkel is szolgálni, amelyek fedezetet nyújtanak az - azonnali egyszeri nyugdíjemelésre - „ (8.old.) Mégis kinek a programja ez, a kisgazdáké, vagy a nyugdíjasok pártjáé?! Mi a Kisgazdapárt e programjának a fő hibábája? Nem a hamisan csengő frázisok, és nem is a nagyképűséggel párosuló szakszerűtlenség. A kisgazdák egyetlen megfogható programja a hajdanvolt dicsőségük visszaszerzése mindenáron. Ezért a nosztalgia az 1947-es év után, a vak düh a később végrehajtott államosítások ellen. A düh annyira elvakítja őket, hogy nem veszik észre, ugyanabba a „bolsevista“ bűnbe esnek ők is. A sztálinista államosításokkal nem az volt a baj, hogy jogtalanok voltak. Jogszabály rendelkezett róluk, tehát jogszerűek voltak. A baj az volt, hogy nem gazdasági, hanem ideológiai megfontolások alapján differenciálatlanul hajtották végre. Most a kisgazdák ugyancsak nem gazdasági, hanem ideológiai megfontolásokból akarják visszacsinálni az egészet. Vélt vagy valóságos igazságtalanságokat akarnak új s ráadásul országrontó igazságtalanságokkal orvosolni. Így akarják elérni, „hogy legyen béke magyar és magyar között.“ Így ez nem fog menni. Budapest,1990.szeptember 8-án (megjelent: A Szabadság)

27

NYÍLT LEVÉL A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG HONVÉDELMI MINISZTÉRIUMÁHOZ Az utóbbi időben egyre több jele van annak, hogy a rendszerváltás jegyében erőteljesen folyik a Horthy-rendszer hadserege szellemiségének feltámasztása, rehabilitálása. A miniszter köszöntötte 100-ik születésnapján a horthysta légierő volt pilótáját, Megay Lászlót, aki bizonyíthatóan a fehér terror különítményese volt és alaposan gyanúsítható a SomogyiBacsó gyilkosságban való részvétellel. Kéri Kálmán vezérőrnagy, a kormánypárt képviselője Magyarországnak a Szovjetunió ellen 1941-45-ben viselt háborúját, annak kommunista-ellenessége miatt, igazságosnak nevezte a parlament és az ország nagy nyilvánossága előtt. Sem a kormány, sem az MDF parlamenti frakciója nem határolta el magát ettől a kijelentéstől. Rehabitálták a Ludovika-akadémiát, példaképként állítva, mint a hazafias tisztképzés fellegvárát. Ezek és a hasonló megnyilvánulások, mint nagyon sok magyar állampolgárt, engem is nyugtalanítanak. Azonban a bevezetendő „új“ tiszti egyenruha közvetlenül is érint, mint tartalékos zászlóst. Ez az „új“ egyenruha tudatosan emlékeztet a horthysta hadsereg tiszti egyenruhájára. Az indoklás szerint a nemzeti hagyományok erősítése a célja, amit aligha érhet el, ugyanis a hengeres sapka, a nyakra simuló gallérra varrt paroli, a vállzsinór a k.u.k. hadseregben lett rendszeresítve. Ezt csak az indoklás alaptalanságának kimutatása végett említem. A problémám igazán a Horthy-hadseregre utaló reminiszcenciával van. Nincs tudomásom a Horthy-hadsereg egyetlen olyan testületi tettéről sem, amely a magyar hadi dicsőséget gyarapította volna. Tudomásom van viszont arról, hogy a Ludovika parancsnokai a kis-antant intervenciója ellen küzdő Magyar Tanácsköztársaság elleni zendülésre utasították a növendékeket (köztük Kéri Kálmánt). A francia, szerb és román megszállók védőszárnyai alatt szervezkedő Nemzeti Hadsereg csak fegyvertelen emberek tömeges lemészárlásával mutatta ki katonai képességeit. Prónay a Lajtabánság vitéz bánja hatalmas ütközeteket vívott a brucki (némethidai) osztrák fináncokkal. I.Ferenc József hajdanvolt alázatos hűségű szárnysegédje a katonai eskü nagy dicsőségére ebrudalta ki Budaörsnél felkent királyát, I. Ferenc József törvényes utódját, az általunk ma oly nagyra becsült Habsburg Ottó édes apukáját. Az is ismert, hogy a Trianonban elszakított területek egy részét (a Felvidék déli részét, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet) Adolf Hitler kegyéből kapta vissza, míg az Újvidéket hitszegés eredményeként szerezte meg Horthy Magyarországa és Hadserege. Az újvidéki „hideg napok“ sem növelték a magyar hadi dicsőséget. A Szovjetunió megtámadása semmilyen indokkal nem igazolható, az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak küldött hadüzenet egyenesen groteszk. Ennek a hadseregnek nem kellett Stromfeld Aurél, kilökte magából Kiss János altábornagyot, Tarcsay Vilmost, Stollár Bélát és más igazi hősöket. Mindenütt jelen levő nyilas érzelmű tisztjei (akik a ma felmagasztalt „politikamentes“ szolgálati szabályzat miatt maradhattak rejtve) megakadályozták hogy a hadsereg ellenállása támassza alá a kormányzó kétbalkezes kiugrási kísérletét. A magyar holocaust sem a Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség közreműködése nélkül vált lehetővé. Kénytelen vagyok tehát Önökkel közölni, hogy nem tudom azt az egyenruhát hordani, amelynek mintáját azok a tiszt urak hordták, akik agyonverték nagybátyámat, a törökszentmiklósi direktórium tagját, félholtra verték és két évig kegyetlen körülmények között tartották fogva a fegyverneki internálótáborban apámat, a Magyar Vöröshadsereg közlegényét, aki a román intervenció ellen harcolva védte a hazát, segédkeztek féltestvéreim és nagyapám deportálásában, apámat munkaszolgálatosként kényszerítették a debreceni német repülőtér építésére, ahol a 174 centi magas ember 46 kilósra fogyott (ez nem málenkij robot 28

volt, hanem kleine arbeit). Ezért - a módosított honvédelmi törvényre hivatkozva lelkiismereti okból mindennemű esetleges tartalékos szolgálatot, amelyet ebben az egyenruhában kellene teljesítenem, megtagadok és kérem Önöket, hogy részemre a civil ruhás szolgálatot tegyék lehetővé. Gondolom, az alternatív katonai szolgálat lehetősége nem csak a vallásos állampolgárokat illeti meg, hiszen az a lelkiismereti szabadság súlyos megsértését jelentené. Tisztelettel üdvözlöm Önöket Nagy András tartalékos zászlós (nem jelent meg)

29

BÚCSÚBESZÉD S.GY. MODORÁBAN S.GY. MEGBOLDOGULÁSA ALKALMÁBÓL Mottó: „Feladhatja magát az ember? Persze. Én is ...“? (Sándor György) Megdöbbent röhögéssel néztük, hogy a Nagy Október 50., a közepes október 49., valamint a kis október 11. évfordulóján (1967-ben volt ez. Azóta a sorrend megfordult, majd felborult. Most itt állunk a sok összezavart október közepette) szóval, egy kopaszodó (MEGMUTATTA!), ámde fiatal (ÚGY IS LÁTTUK) emberke, akinek nem volt akkor még szakáll az arcán - csak bőr, most van szakáll, DE VAN-E BŐR ALATTA?! és csak beszélt, miközben tudtunkra adta, hogy ő egy anαβ. Ma is néznénk, de nem látjuk. Csak halljuk. Ugyanis megboldogult. Beletemetkezett a Vasárnapi Újságba. Akkor még rózsát szagoltatott velünk - boxkesztyűben. Ma fejfáját stílusosan stilizált zöld tulipánok veszik körül. Furcsa megboldogult ez a mi megboldogultunk. Másoknak gyarló porhüvelye távozik, de velünk marad fényes szelleme. Neki teste, hangja itt maradt, csupán szelleme tűnt tova. Egy vasárnap reggelen. Nagy Generációnkat mérhetetlen kár érte. KÁR ÉRTE ... Nem nézhetjük többé a Humoralistát a Pesti Barnabás utcai Egyetemi Színpadon. Ott nincs többé Egyetemi Színpad ... (arrafelé túl kevés templom volt - mindössze négy és túl sok Egyetemi Színpad. Most végre fordult a helyzet.) Nem sokáig lesz Pesti Barnabás utca sem ... (ez a Pesti Barnabás egy hazaáruló volt. A Pataky Istvánnal együtt. Meg a Bajcsy-Zsilinszky Endrével. Ki is végezték őket. Úgy kell nekik. Szerencsére Pataky István tér már nincsen. Sajnos a Vilmos Császár útja még mindig Bajcsy-Zsilinszky nevét viseli. Kedves Gyuri! Eresszél már meg erről is egy jó kis beszélyt a Vasárnapi Újságban! Esetleg a Csurka Úrral együtt.) Nincs többé Humoralista. Legfeljebb humor B-lista van.

30

Persze a zseniális Kloun nem forgatott köpönyeget. Ő ma is azt teszi, amit azelőtt. Majdnem ... Legalább is Ő azt hiszi, hogy azt teszi ... Akkor - az Átkosban, de nem abban az Átkosban, hanem Emebben fanyar, abszurd humorával nagyokat csípett az Akkori Hatalomba. Faarccal kacsintott, kacsintva faarcolt s mi mindent értettünk abból, hogy nem értjük: MIT IS AKAR EZ AZ EMBER?! Pont ezt akarta. Ma is ... Nagyokat ... Rúg ... az AKKORI HATALOMBA. Ez azért nem ugyanaz, mert ugyanaz. Gyuri! Kormánypárti szatíra a legjobb kormány mellett sincs! Hát még itt! De te ezt már nem tudhatod. Eltávoztál közüllünk. Magára hagytad a Nagy Generációt. Röhögnénk. Ha nem kellene sírnunk. De könnyeink sincsenek. Vasárnap reggel (csak úgy otthon, a rádió mellett) kiköptük nyálként. Budapest 1991 december Szilveszter napján Nagy András született 1951 február 15-én a Nagy Generáció kis tagja, aki egy szilveszteri estén a hatvanas években egyszer megengedte S.Gy.-nek, hogy belehallgasson a rádiókabaréba. A hatos villamoson. Azóta közel áll a szívéhez és magában tegezi. Bocsánat ...

31

1992 OKTÓBER 23, AVAGY A JELKÉPEKRŐL Hallgatom a parlamenti vitát az október 23-án a Kossuth téren történtekről. A kormánypárti reagálások nem lepnek meg. Szinte furcsa is lenne, ha nem az ellenzéket, s magát a megalázott köztársasági elnököt hibáztatnák a fasiszta ünneprontás miatt, ha nem kelnének védelmére a szegény csalódott tömegnek, akik, bár pindurkát visszatetsző módon, de végül is joggal adtak hangot a liberál-fasiszta-kommunista-stb. stb. uszályba került köztársasági elnökkel szembeni ellenérzésüknek. Az antifasiszta ellenzék azonban nagy baklövést követett és követ el, amikor fő érvként a nyilas-náci jelképek megjelenését hozzák fel. A kormány és pártjai mesteri érzékkel csapnak le e súlyos politikai hibára. Az alaposan kompromittálódott belügyminiszter nem mond le, hanem törvényjavaslatot készít elő a fasiszta és a bolsevista jelképek használatának tilalmáról. Nagyszerű! Ismét alkalmazható a klasszikus recept: mosd össze a szélsőjobbot a szélsőballal, a fasizmust a sztálinizmussal, miután az utóbbit már jól összemostad a marxizmussal, a kommunizmussal, majd a valós szélsőjobboldali veszélyre hivatkozva kezdj támadásba a nem létező, nem tapasztalható szélsőbaloldali veszély ellen, és mérjél csapást a legitim baloldalra! Nem először, s nem is utoljára nyúl ehhez a cselhez a hatalmához görcsösen ragaszkodó jobboldal. Elég, ha arra emlékszünk, hogy 1955-ben Adenauer kormánya az NSZK alkotmányának antifasiszta passzusára hivatkozva tiltotta be - a német kommunista pártot. A baloldal, s benne a belőle ki nem rekeszthető kommunista, marxista mozgalmak a Kommunista Kiáltvány szelleméhez hűen „nem titkolják nézeteiket és szándékaikat“. A sztálinizmus egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a nagy tömegek számára vonzó kommunista eszmék mögé bújva, azokat kiforgatva, meghamisítva valósítja meg bürokratikus-embertelen, karrierista elképzeléseit. Manapság a fasizmus is szégyenlős. Nem szokott hivalkodni igazi céljaival, igazi szándékaival. Láttuk, hogy miképpen takarta el arcát az egyik SSsapkás „nemzeti konzervatív gondolkodású“ fiatalember a TV kamerája elöl. Szegény, azt hitte, hogy valami bántódása eshet, ha felismerik. Nem fogják felismerni! A kormány azt mondja, ütne ő jobbra-balra (szélsőjobbra-szélsőbalra), de jobbra nincs hova ütni, ott csupa derék keresztény magyar ember van, aki jogos felháborodásában néha ugyan elveti a sulykot, de alapjában semmi elitélendőt, semmi elitélhetőt nem tesznek. Bezzeg a szélsőbal! Hmm... eddig egy szál szélsőbal kilengést nem tudtak felmutatni, de majd most, ha a jelképhasználat büntetendő, büntethető cselekedet lesz, akkor ... A Kossuth téri árpádsávos, SS-sapkás ifjaknak majd jól megmossa a fejüket az „56os Antifasiszta és Antibolsevista Szövetség“ (hú, de jó név!): „fiaim, randalírozzatok, fojtsátok bele az igazi 56-os Gönczbe a szót, ha kell verekedjetek, viselkedjetek a nemzeti konzervatív gondolkodáshoz méltóan, de az ég szerelmére csináljátok ezt fasiszta jelképek nélkül! Azoknak még nem jött el az ideje!“ Ha a parlamenti ellenzék besétál a kormány csapdájába, és megszavaz egy fasiszta és bolsevista jelképek használatát tiltó törvényt, akkor a demokráciára fog csapást mérni. Nem az a legfontosabb, hogy jelenleg egy ilyen törvényt kizárólag a Munkáspárt ellen lehetne alkalmazni, hiszen annak jelvényében „bolsevista jelkép“, egy ötágú vöröscsillag van.

32

Természetesen egyetlen szélsőjobboldali szervezet sem mer ma hivatalosan fasiszta jelképekkel megjelenni. Fasiszta programmal, azt igen - de jelképekkel? csak nem ettek meszet. A meszet e jelképek illegális falra-szoborra-siremlékre mázolásra használják. Oda, ahol gyűlöletet lehet kelteni velük. Amit viszont ma is tilt a törvény - ha a törvény őre hajlandó lenne észre venni. A baj azzal van, hogy ugyancsak nehéz lenne eldönteni, melyek ezek a betiltandó jelképek. Hitler propagandistái igen ügyesen gyúrták át a császári trikolort, a német-porosz militarizmus jelképét: a trikolor vörösét munkáscsalogatónak majd az egész náci zászló felületére kiterjesztették, a fehéret összezsugorították egy kis körbe, amelynek közepébe a feketét a saját mítoszuk szimbolikájául kisajátított ószanszkrit-sumér-héber (bizony-bizony!) kabala, a szvasztika képében helyezték el. Az árpádsávok a Magyar Köztársaság címerének szerves részét képezik, csakúgy, mint a szlovák Hlinka-gárda által használt kettős kereszt (emlékszünk az „Üzlet a korzón“ kisvárosi főterén felépített szörnyű monstrumra, amely elöl Auschwitzba hajtották az üldözötteket?!). Másfelől az Olasz Köztársaság állami címerében ötágú vörös(szegélyű) csillag van, az osztrák sas karmaiban sarlót és kalapácsot tart. József Attila szerint A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! (A túlbuzgó szerkesztő a legutóbbi válogatásba azt a változatot vette fel, amelyben valószínűleg a könnyebb publikálás reményében *) - a „vörös csillag“ helyett „öntöttvas csillag“ szerepel. Ám sajna, a De - elvtársaim! - ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. csak a verssel együtt lett volna kihagyható.) Továbbá Ady Endre szerint „sose huny ki a vörös csillag“, Petőfi Sándor szerint a Szent Világszabadság zászlaja vörös stb. stb. Summa summarum, a jelképek üldözése ugyan jogalap lehet a jogtalanságokhoz, de nem helyettesítheti a demokrácia politikai védelmét, a valódi szélsőségek elleni politikai és végső esetben, elkövetett alkotmánysértés esetén, büntetőjogi fellépést. Nincs olyan baloldali érzelmű ember, aki ne tartotta volna jogosnak, ha a pápa magyarországi szertartásairól rendőri erővel távolították volna el, s büntetőeljárás alá vonták volna azt, aki vörös zászlót lobogtatva, kommunista jelvényekkel teletűzdelve randalírozott volna, gyalázta volna a pápát s a katolikus vallást. Jogosnak tartotta volna - ha lett volna ilyen. De nem volt. A magyar törvények igenis ma is elegendőek arra, hogy a huligán elemeket meg lehessen fékezni. A politikai fasizmus ellen pedig politikai eszközökkel kell fellépni. Fel kell lépni ellene. (nem jelent meg)

*)

A pontosabb szótagszámról szóló érvelés hamis, mert az inkriminált sorpár előtt is egy 11-10 szótagszámú sorpáros szerepel.

33

34

A JELKÉPEK BETILTÁSA - ÁLMEGOLDÁS Miután a kormányzó pártok és a belügyminiszter semmiféle felelősséget nem voltak hajlandóak vállalni az október 23-án, a Parlament előtt történtekért, 23 kormánypárti képviselő önálló képviselői indítványt nyújtott be „Önkényuralmi szervezet jelképének használata“ elnevezéssel, amelyben új bűncselekményi tényállásként definiálnák „olyan szervezet vagy mozgalom jelképének terjesztését, vagy nagy nyilvánosság előtti használatát, amely Magyarországon a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására tört vagy tör.“?Félő, hogy jóérzésű emberek, akik elítélik a fasizmust és a sztálinizmust egyaránt, de akiket megzavart az a masszív propaganda, mely nem csak a szélsőséges diktatúrák e két merőben különböző válfaját mossa össze, de sanda szándékkal a sztálinizmus fogalmába igyekszik lehetőleg a baloldali mozgalmak minél szélesebb skáláját belegyömöszölni, - szóval, akiket e propaganda megzavart, azok ezt a módosító javaslatot azzal fogadják, hogy már éppen itt volt az ideje. Pedig ez a javaslat egy hangzatos, lényegét tekintve antidemokratikus álmegoldás, amelyet a demokráciát féltő embereknek, mindenek előtt a tisztelt képviselőknek el kell utasítani. Álmegoldás, mert nem önmagukban a jelképek veszélyeztetik a demokratikus rendet, hanem azok olyan használata, amelyre nézve a hatályos jogszabályok ma is alkalmazhatóak. A Kossuth-téri randalírozókat közbotrányokozás, garázdaság vétsége miatt lehetett volna, kellett volna a helyszínről eltávolítani. A zsidó temetőkben a sírkövekre horogkeresztet mázolók felelősségre vonhatók kegyeletsértés és közösség elleni izgatás vétsége miatt. Természetesen, ha a pápalátogatáson akadtak volna olyanok, akik a nyilvános szertartásokon vörös zászlókat lengetve gyalázták volna Jézust, a pápát, az egyházat, a katolikus hívőket, ugyanígy felelősségre lehetett, kellett volna vonni. Ha akadtak volna - de nem akadtak ... Másfelől, ha valakinek nem bántja az ízlését, miért ne folytathatna például karitatív tevékenységet egy nyilaskeresztes vagy egy sarló-kalapácsos jelvénnyel a gomblyukában? A törvénymódosító javaslat antidemokratikus is, mivel egy olyan törvény, amit nem lehet következetesen végrehajtani és/vagy a törvényalkalmazó szubjektív önkénnyel alkalmazhat, az antidemokratikus. Vajon melyek az érintett jelképek? A fasiszta, náci, bolsevik, kommunista mozgalmak jelképei? Ha az Országgyűlés megszavazná e javaslatot, akkor - következetes alkalmazás esetén tilos lenne a horogkereszt, a nyilaskereszt, a kettős kereszt (Hlinka-gárda), a háromágú szigony (benderristák), a vesszőnyalábba fogott bárd (fascio), az árpádsávok, a vörös csillag, a sarló és kalapács, a vörös zászló stb. stb. terjesztése, nyilvános használata. Azaz tilos lenne a Panamai Köztársaság címere és zászlaja (vörös csillag), a Francia Köztársaság címere (fascio), az Ukrán Népfront jelvénye (háromágú szigony), az Osztrák Köztársaság címere (sarló és kalapács), a Magyar Köztársaság címere (Árpád-sávok és kettős kereszt) stb. stb. Azt nem merem feltételezni, hogy a törvényt szelektíven alkalmaznák, és kizárólag a vörös csillagot nyíltan vállaló MSZMP (Munkás Párt) lenne miatta zaklatásnak kitéve. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy az igen tanulékony szélsőjobboldali szervezetek ezentúl óvakodni fognak a kompromittált jelképek nyílt használatától, s magukat még inkább „antifasiszta-antibolsevista“ jelzővel fogják meghatározni. Bolondok lennének nem ezt tenni, ha egyszer a holt jelképek és nem az eleven tettek fognak a törvény előtt minősíteni. Budapest, 1992.október 29.

(nem jelent meg)

35

APELLÁCIÓ AZ ÉRTELEMHEZ AVAGY HOL VÉGZŐDIK A KÖRTE ÉS HOL KEZDŐDIK A FELSÉGSÉRTÉS Hiába a sok ellenvélemény, hiába Kiss János bölcs esszéje, az Országgyűlés alkotmányügyi bizottsága január 25-én elfogadta az önkényuralmi jelképek használatáról szóló törvényjavaslatot, amely vétségnek minősíti a tételesen felsorolt jelképek nagy nyilvánosság előtti használatát, közszemlére tételét. A javaslat törvénnyé válása szinte elkerülhetetlen. Pedig el kell kerülni. Nem csak azért, mert felesleges, nem csak azért mert pótcselekvés, nem csak azért mert antidemokratikus, hanem mindenek előtt, mert értelmetlen és nevetséges. A Tisztelt Ház józan eszéhez apellálok. A jelképek - képek, amelyek jeleznek. Szimbólumok, amelyek bármikor behelyettesíthetők más szimbólumokkal. Az X2=4 egyenletnek akkor is 2 a megoldása, ha az X helyett Y-t vagy Z-t írunk. A képviselők között szép számmal vannak történészek. Két történelmi példát idéznék fel a törvényjavaslat abszurditásának illusztrálására. A két példa merőben ellentétes jellemű személyekről szól, mégis ugyanaz a tanulsága. A harmincas években Pálffy Fidel a későbbi „nyilas gróf“ megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. A párt jelvényének a horogkeresztet, egyenruhájának a barna inget választotta. Az akkori belügyminiszter, aki a maihoz hasonlóan elkötelezetten harcolt mind a baloldali, mind a jobboldali szélsőségek ellen, kijelentette, hogy nem fogja eltűrni idegen nagyhatalmak jelképeinek használatát és be fogja tiltani Pálffy Fidel pártját. A gróf erre vállat rántott és közölte: jól van, az ingünk nem barna, hanem zöld, a jelképünk nem horog- hanem nyilaskereszt lesz. A többi már jól ismert. A másik példám 1831-ből, Párizsból való. Bíróság elé állították Charles Philipont a neves karikaturistát felségsértés vádjával, mivel egyik rajzán körtének ábrázolta Lajos Fülöpöt, a „polgár-királyt“. A tárgyalás alatt a művész egy skicc-sorozatot készített, amelyen az első a király élethű arcképe volt, az utolsó egy levelekbe burkolt körte, közte a fokozatos átmenet fázisai. Mikor elkészült, a bírósághoz fordult: Íme, hol végződik a körte és hol kezdődik a felségsértés? A művészt elítélték, a skicc utóbb múzeumba került. A bíró neve pedig feledésbe merült. Tisztelt Képviselő Urak! Ne tegyék magukat nevetségessé! Budapest, 1993. március 29-én (megjelent a töredéke: Népszabadság, olvasói rovat)

36

AZ MSZMP-T VAGY A MUNKÁSPÁRTOT BÚCSÚZTATTA SZABÓ ZOLTÁN? Végső búcsút vett Szabó Zoltán, az MSZP országos választmányának alelnöke az MSZMP-től, abból az alkalomból, hogy a Magyar Szocialista Munkás Párt néven bejegyzett párt március 1. óta pártszavazás eredményeként felvette a Munkáspárt nevet. Néhány hónapja már elolvashattam ugyanennek az újságnak a hasábjain, miként tessékeli ki Debreczeni József az MSZP-t a politikai jövőből. Nem emlékszem pontosan, de mintha éppen Szabó Zoltán válaszolta volna meg Debreczeni cikkét. Meg kell mondanom az MDF (azóta megtépázott tekintélyű) ideológusa most jó tanítványát köszöntheti az MSZP ideológusában, aki hűen követi mesterét a finom arroganciával kioktató, a tényeket elegánsan csúsztató, vágyálmait kinyilatkoztatásként előadó írásában. Igen, a kommunista örökséget felvállaló párt ma adta fel a pártállamtól örökölt nevét, s nem 1989-ben. Talán furcsa, hogy akkor miért nem tartotta elviselhetetlennek e nevet, s ma miért rakta mégis le. Hiszen akkor, amikor megalakult, arra gondoltak tagjai, hogy a másik utódpárt korrekt lesz vele szemben, s az örökséget nem az egyszeri orosz mese alapján fogják felosztani, amikor is a muzsik a répa levelét adta a medvének, s a gyökerét tartotta meg magának, majd a búza gyökerét adta a talpasnak, magának a föld feletti részt megtartva. Már az 1989 évi köztársaságtéri megemlékezéskor kiderült, hogy nem így lesz. Azután tovább folytatódtak az események. Az infrastruktúrát megtartotta az MSZP magának, a múlt bűneit kegyesen átengedte az MSZMP-nek. A negyven évi hatalomgyakorlás helyzeti előnyét megtartotta magának, a felelőséget áttolta az MSZMP-nek. Tessék csak megszámolni, hogy az MSZP vezetésében, parlamenti frakciójában hány volt PB-tag, KB titkár, volt miniszter stb. található, s mennyi a Munkáspárt vezetésében (ajánlom, az utóbbival kezdjék, gyorsan fog menni - egy sincs). Miért változtatott nevet a Munkáspárt? Azért, mert az új nevében csak azt tartotta meg, amire az MSZP a közös örökségből nem tartott igényt. Azért, mert (az egyébként nevetséges) guruló dollárok felelősei ugyan az MSZP tagjai, de a TV Híradó a Munkáspárt emblémáját mutatva konferálta be. Azért mert a Pofosz, az Ötvenhatos Szövetség stb. azt a Thürmer Gyulát nevezi gyilkosnak, aki ötvenhatban karonülő csecsemő volt. A sort hosszan lehetne folytatni. Röviden - a Munkáspárt nem kíván tovább politikai közéletünk bűnbakjaként szerepelni. Mindezek után azt is mondhatnám, nem értem, hogy Szabó Zoltán miért nem érti miért éppen most a névváltoztatás. De nagyon is értem. Nem jó ez a névváltoztatás az MSZPnek, nagyon nem jó. Milyen kényelmesen lehetett lelökni magunkról a múltat (amit oly szépen ecsetel Sz.Z. az írásában, mint vállalhatót - az MSZMP számára), mondván: rossz helyen kopogtatnak, ezek nem mi voltunk, mi az MSZP vagyunk - ott az MSZMP, nekik a nevük is ugyanaz. Horn, Szűrös, Csehák, Békesi, Hámori meg a többiek nem az MSZMP, ők az MSZP - a Thürmer, az az MSZMP. Szabó Zoltánt megcsalja az emlékezete. 1989 október 7-én az MSZMP utolsó kongresszusa még nem tagadta meg az új párt, az MSZP kommunista múltját. A zászlóbontó nyilatkozat még felvállalta a szociáldemokrata hagyományok mellett a kommunista hagyományokból is azt, ami vállalható. Csak később derítették ki, hogy ilyen nincs. A vezetés. Mert sok egyszerű MSZP tagot ismerek, akiknek nem ez a véleménye.

37

Szabó Zoltán nem ismeri (nem akarja ismerni) a Munkáspárt programját. Ez a program nem a pártállamot akarja restaurálni, hanem olyan politikai rendszerért hív harcba, amelyben érvényesülnek a dolgozók demokratikus jogai. Azt a meggyőződést hirdeti, hogy a vegyes gazdaság feltételei mellett is lehetséges a közösségi tulajdon életképes formáinak eredményes működése, s van lehetőség arra is, hogy a korábbi szociális vívmányokból minél többet megvédjünk. A munkanélküliség és az elszegényedés terjedése ellen akar küzdeni. Fel kíván lépni a magyar mezőgazdaságot tönkretevő felelőtlen politikával szemben. Meg akarja védeni a nemzet függetlenségét. Ez azért több, mint annak a meghirdetése, hogy újra három hatvan lesz a kenyér ára. A programmal lehet nem egyetérteni, de nem lehet valótlanságokat állítani róla (illetve ki tudja - manapság mindent lehet. Az SZDSZ is megígérte, hogy le fogja leplezni azokat a megvalósíthatatlan gazdasági elképzeléseket amiket az MSZP a jövőben fog meghirdetni. Mert ők már ma tudják, hogy mit fog a jövőben hirdetni az MSZP.) A Munkáspárt - programja szerint - a meglévő politikai és ideológiai különbségeken felülemelkedve, minden politikai és személyi előítéletet félretéve, a kölcsönösség és viszonosság alapján kész az együttműködésre és közös akciókra minden erővel, amely a dolgozók érdekeiért és demokratikus jogaiért lép fel. Nem lehet azt állítani, hogy egy párt deklaráltan a messianisztikus küldetéstudattól áthatott marxizmus-leninizmus talaján áll, amikor az a programjában ezt nem deklarálta. A program természetesen marxista, de azt maga Szabó Zoltán ismeri el, hogy a Sztálin által fabrikált marxizmus-leninizmusnak nem sok köze van Lenin elméleti munkásságához, Marxéhoz meg még annyi se. Szabó Zoltán vegye már észre, hogy ugyanazzal a vehemenciával, amivel ő a képébe vágja a Munkáspárt vezetőjének a Gorbacsovot megbuktató puccs üdvözlését (amiről sehol semmi pontosat nem sikerült megtudnom, szemben azzal, hogy saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amint Kravcsuk ukrán elnök lojalitásáról biztosította a Rendkívüli Állapot Állami Bizottságát, amint Antal József arról nyilatkozott, hogy megnyugvással tölti el, hogy e Bizottságot az az ember vezeti, akivel együtt írta alá a VSZ feloszlatásának okmányát) szóval ugyanazzal a vehemenciával vágják az MSZP elnökének képébe az ötvenhatos pufajkáját, ugyanazzal a vehemenciával csonkították gondos kezek Szabó Zoltán választási plakátjain a „JELÖLTÜNK“ feliratot „ÖLTÜNK“?re, s fognak valami hasonlót tenni a következő választásokon is. (Egyébként Gorbacsovot egy másik puccs buktatta meg, amit Minszkben az orosz, az ukrán és a belorusz elnökök senkitől fel nem hatalmazva hajtottak végre, lábbal tiporva egy népszavazás eredményeit. Hiába na, vannak tehetséges és tehetségtelen puccsisták.) Temetni jött Szabó Zoltán a Munkáspártot, nem dicsérni. S akinek idő előtt költik holthírét, az hosszú életű lesz ezen a földön. (megjelent: Népszabadság)

38

TB ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁS: VÁLASSZUK A KISEBBIK ROSSZAT Ha lassan is, csendesen is, de megkezdődött, folyik a TB választási kampány. Az egymással versengő szakszervezeti tömörülések plakátjai arra szólítanak bennünket, választópolgárokat, hogy szavazzunk, hogy dönthessünk, szavazzunk a jövőnkre stb. stb. Ahány tömörülés, annyi jelszó, csupán egy dologban van egyetértés: el kell menni szavazni, mert nem lehet a társadalombiztosítást a kormány felügyelete alatt hagyni. S ez pontosan így is van. Úgy tűnik azonban, hogy egy fontos momentumról mintha alig esne szó. A társadalombiztosítási önkormányzatról szóló törvénybe a parlament, amelyben az MSZP-n kivül senki sem képviseli a munkások érdekeit (az MSZP is - a hatalomra kacsingatva - csupán tessék-lássék módon) egy nagyon osztályharcos bombát rejtett el. Arról van szó, hogy mi, a választópolgárok a TB önkormányzatnak csupán a felét választjuk meg, a másik felét a munkaadói szervezetek delegálják, azaz saját belátásuk szerint nevezik ki. Mit jelent ez? Azt, hogy például a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke mint egy munkaadói szervezet vezetője küld a TB önkormányzatba néhány tagot, de mint magyar választópolgár résztvehet a szakszervezeti küldöttek választásában is. Ez a polgári demokrácia egy gyöngyszeme. A munkás is polgár persze, de a gyáros polgárabb, hiszen míg a munkásnak csak egy szavazati joga van, addig a gyárosnak kettő, s ráadásul az övé erősebb is, mint a munkásé, hiszen az egymásnak ugrasztott szakszervezetekkel szemben a jóval egységesebb munkaadói oldal a maga ötvenszázalékos részarányával döntő befolyást fog szerezni a megalakuló TB önkormányzatban. A dolog pontosan úgy fog működni, mint a részvénytársaságokban az ellenőrző részvénypakett, amely a többi részvényes tulajdonjogát teljesen formálissá teszi. Gyakorlatilag szinte mindegy, hogy kire adjuk a szavazatainkat, hiszen ténylegesen a munkaadói delegátusok fogják irányítani a Társadalombiztosítási Alapot. Itt több kérdés is felmerül. Az első, hogy mi jogosítja fel a munkaadói oldalt az ilyen privilegizált részvételre? A kapásból adott válasz erre az, hogy a TB Alap nagyobbrészt az ő befizetéseikből jön létre. Ez a válasz azonban hamis. Vegyük elő a Társadalombiztosítási Törvényt, s nézzük meg néhány paragrafusát: 103 § (2) A biztosított egészségbiztosítási és nyugdíjjárulék fizetésére kötelezett. Az egészségbiztosítási járulék mértéke négy százalék, a nyugdíjjárulék mértéke pedig hat százalék. 103/A § (1) A munkáltató (foglalkoztató) a ... biztosított részére a biztosítási kötelezettséggel járó jogviszony alapján adott személyi jellegű kifizetés (juttatás) után ... negyvennégy százalékos méretű társadalombiztosítási járulékot köteles fizetni. 103/E § (2) A társasvállalkozás ... tagjának ... a személyes közreműködés alapján kiosztott jövedelem, ... után negyvennégy százalékos mértékű társadalombiztosítási járulékot köteles fizetni. ... 39

(3) A társasvállalkozás tagja ... a (2) bekezdésben említett társadalombiztosítási járulék alapjául szolgáló jövedelem, legfeljebb azonban a napi 2500 forint naptári évre számított összege után köteles négyszázalékos mértékű egészségbiztosítási és hatszázalékos mértékű nyugdíjjárulékot fizetni. (4) A (2)-(3) bekezdés rendelkezéseitől eltérően nem kell társadalombiztosítási, illetőleg egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot fizetni a társasvállalkozás adózás utáni eredményéből a vállalkozás tagja részére jutatott jövedelem után. Nos ezekből a törvényi helyekből világosan kiderül, hogy a munkáltató a dolgozóinak kifizetett bér negyvennégy százalékát fizeti ki járulékként, míg maguk a dolgozók ugyanezen bér 10 százalékát fizetik ki. Valóban úgy tűnik, hogy a munkaadó fizet többet. Csakhogy a munkaadó, mint munkaadó nem fizet semmit! Teljesen mindegy ugyanis, hogy a munkásnak a munkaadója tízezer forint fizetést ad és befizet utána 4400 Ft járulékot, vagy tizennégyezer-négyszáz forintot fizet neki, azzal, hogy a teljes társadalombiztosítási járulékot fizesse be ő. A munkaadó bérköltsége így is, úgy is ugyanannyi lesz. Vagyis ténylegesen a bérarányos járulékokat a munkások fizetik, hiszen elbocsátásuk esetén nem csak a direkt bérköltségtől szabadul meg a munkaadó, de a TB járuléktól is. Az elbocsátások így duplán sújtják a dolgozókat, mert nem csak állásukat vesztik el, de a TB Alap, s vele szociális biztonságuk is csökken. A munkaadók, mint munkaadók csak akkor fizetnek járulékot, ha saját alkalmazottjukként szerepelnek (személyes közreműködés alapján kifizetett jövedelmük után fizetett járulék), s még ekkor is felülről limitált járadékfizetési kötelezettségük. A tőkejövedelem (adózás utáni eredmény) viszont egyértelműen nem járadékköteles. Letagadhatatlan tehát a társadalombiztosítási önkormányzat osztályjellegű antidemokratizmusa. Miközben a Társadalombiztosítási Alap túlnyomó tömegét a dolgozók hozzák létre közvetlen és közvetett járulékfizetéseikkel, az Alap irányítása dominánsan a járulékot alig vagy csak látszólagosan fizető munkaadók kezébe kerül. Adódik tehát a második kérdés. Helyes-e, ha a dolgozók a választáson való részvételükkel legitimálják ezt az igazságtalan helyzetet? A választásra feltétlenül el kell menni, s érvényesen le kell szavazni. Két rossz közül ugyanis ez a kisebb. Ha nem jön össze a 25%-os részvételi arány, akkor a társadalombiztosítási alap irányítása nem dominánsan, hanem szőröstül-bőröstül a kormány kezében marad. Ma, amikor az Érdekegyeztető Tanácsban mindennapos az a szereptévesztés, hogy nem a munkaadói és a munkavállalói oldal között folynak a viták, ahol a kormányzati oldal a kiegyensúlyozásra törekszik, hanem a munkaadói és a munkavállalói oldalak közösen kénytelenek fellépni a kormányzati oldal társadalomellenes törekvései ellen, akkor ez lenne a lehető legrosszabb megoldás. Bármennyire is igazságtalan a TB Önkormányzat irányítási struktúrája, 1) abban mégiscsak ott lesznek a dolgozók érdekeit védő szakszervezetek képviselői, akik kénytelenek lesznek - éppen hátrányos helyzetüknél fogva - ellentéteiket félretenni, s akcióegységet kialakítani a munkaadói delegátusok korlátozására; 2) a munkaadói szervezetek a kialakuló új magyar burzsuázia progresszívebb, a társadalmi kibontakozásban jobban érdekelt tagjait tömörítik, szemben a kormány által támogatott kliensrendszerrel, azzal a „keresztény, nemzeti középosztállyal“, amelynek példaképe, a Horthy-rendszer elitje, már oly tragikusan leszerepelt. Menjünk tehát május 21-én szavazni a kisebbik rosszra! 40

(nem jelent meg)

41

TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ÖNKORMÁNYZATOK - A POLGÁRI DEMOKRÁCIA HATÁRAI Mire ezek a sorok megjelennek, már lezajlottak a társadalombiztosítási önkormányzatok választásai és talán a kormánykoalició minden igyekezete ellenére sikeresen. Ebben az esetben új demokratikus intézménnyel gyarapodtunk: a társadalombiztosítási önkormányzatok intézményével. Ha ez igy történt, akkor a demokrácia jelentős sikert könyvelhet el a kliens-rendszeren alapuló bürokratikus állami törekvésekkel szemben. Ha nem - akkor a demokrácia (ismét) csatát vesztett. A dolgozóknak azonban egy percig sem szabad magukat illúziókba ringatni: az a demokrácia, amiről itt szó van, nem az ő demokráciájuk, hanem a burzsoáziáé - adott esetben egy formálódó, újraszerveződő burzsoáziáé. Mint a burzsoázia történetében már oly gyakran megtörtént, most is a proletáriátus vívta meg a burzsoázia számára a csatát a burzsoázia konzervatív ellenfeleivel. Igaz, hogy eddig még soha úgy nem titkolták el e harc vezetői e tényt a dolgozók elöl, mint most. S még csak nagyon hibáztatni sem lehet ezért őket, hiszen a kritika az adott körülmények között a választópolgárok elbizonytalanítását okozhatta volna, ami a TB önkormányzati választások sikerét veszélyeztethette volna. Most azonban, amikor túl vagyunk a választásokon, szembe kell nézni az igazsággal: mi is volt a tét, amiért a harc folyt? Egyfelől, s ez sokszor elhangzott a kampányban, arról kellett az országnak döntenie, hogy a kormány felügyelete alatt marad-e a társadalombiztosítás, vagy egy a kormánytól független önkormányzat ellenőrzése alá kerül. Nem volt, nem lehetett vitás, hogy mi itt a társadalom érdeke. Azonban e kérdés felvetésekor máris történt egy döntő csúsztatás. A „független“ szakértők ugyanúgy, mint a szakszervezetek listavezetői a fenti alternatívát úgy fogalmazták meg, hogy vagy a kormány felügyelete alatt marad a társadalombiztosítási alap, vagy azok képviselőinek ellenőrzésébe megy át, akik járulékfizetésükkel ezt az alapot létrehozzák. S igy az állítás már nem állja meg a helyét. A választók ugyanis csak a TB önkormányzatok felét választhatták meg. A másik felét különböző szervezetek delegálhatták. Az egészségbiztositási önkormányzatba a munkaadók szervezeteit illeti meg a delegálási jog, a nyugdijbiztositási önkormányzatba a nyugdíjas szervezetek néhány képviselőjét leszámítva szintén ezek delegálhatnak. A kapitalizmusban pedig (s nálunk most a kapitalizmust „építjük“) a munkaadói szervezetek a burzsoázia „szakszervezetei“. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a tényt, akkor ebben a polgári demokrácia több gyöngyszemét is felismerhetjük. 1. Az önkormányzatok munkavállalói (szakszervezeti) oldalát választják, a munkaadói oldalt delegálják. Ebből az következik, hogy a munkavállalói oldal potenciálisan megosztott (a szakszervezetek versengenek a szavazatokért), viszont a munkaadói oldal egységes (a munkaadói szervezeteknek nem kell, és nem érdemes versenyezniük, hiszen delegációs kvótáik adottak). Igy a döntésekben a munkaadói oldal véleménye a meghatározó (elegendő néhány szakszervezeti képviselő szavazatát megnyerniük, s a többség garantáltan az övék. Igy működik egyébként a részvénytársaságok közgyűlésein az ellenőrző részvénypakett is).

42

2. A dolgozók szavazataikkal csak az önkormányzatok felét választhatták meg. A tőkések („munkaadók“) mint állampolgárok részt vehettek a szakszervezeti képviselők választásában, s mint a munkaadói szervezetek tagjai megválaszthatták a delegált képviselőjüket is. Vagyis a polgári demokráciában mindenki egyenlő, de a burzsoázia egyenlőbb. 3. Talán ez a legfontosabb. Nem igaz az, hogy az önkormányzatokban a járulékfizetők lennének (vannak) képviselve. A munkaadók a fenti előnyöket azon a jogcímen élvezik, hogy a járulékok nagyobbik részét ők fizetik be a társadalombiztosítási alapokba. Csakhogy ez a látszat. A valóság az, hogy a munkaadók egyáltalán nem fizetnek járulékot! A társadalombiztosítási törvényben a következők olvashatóak. 103 § T (2) A biztosított egészségbiztositási és nyugdíjjárulék fizetésére kötelezett. Az egészségbiztositási járulék mértéke négy százalék, a nyugdíjjárulék mértéke pedig hat százalék. 103/A § T (1) A munkáltató (foglalkoztató) a ... biztosított részére a biztosítási kötelezettséggel járó jogviszony alapján adott személyi jellegű kifizetés (juttatás) után ... negyvennégy százalékos méretű társadalombiztosítási járulékot köteles fizetni. 103/E § T (2) A társasvállalkozás ... tagjának ... a személyes közreműködés alapján kiosztott jövedelem, ... után negyvennégy százalékos mértékű társadalombiztosítási járulékot köteles fizetni. ... (3) A társasvállalkozás tagja ... a (2) bekezdésben említett társadalombiztosítási járulék alapjául szolgáló jövedelem, legfeljebb azonban a napi 2500 forint naptári évre számított összege után köteles négyszázalékos mértékű egészségbiztositási és hatszázalékos mértékű nyugdíjjárulékot fizetni. (4) A (2)-(3) bekezdés rendelkezéseitől eltérően nem kell társadalombiztosítási, illetőleg egészségbiztositási és nyugdíjjárulékot fizetni a társasvállalkozás adózás utáni eredményéből a vállalkozás tagja részére juttatott jövedelem után. Nos ezekből a törvényi helyekből világosan kiderül, hogy a munkáltató a dolgozóinak kifizetett bér negyvennégy százalékát fizeti ki járulékként, míg maguk a dolgozók ugyanezen bér 10 százalékát fizetik ki. Valóban úgy tűnik, hogy a munkaadó fizet többet. Csakhogy a munkaadó, mint munkaadó nem fizet semmit! A dolgozók ugyanis a jövedelmükből fizetik a járulékot, lemondva jelenlegi fogyasztásuk egy részéről a jövőbeni biztonságuk érdekében. Ez valódi biztosítási konstrukció. Ezzel szemben a munkaadó a munkások bére után fizet, vagyis a bérköltséget kiegészíti a TB-járulék költségével. Az egyiket ugyanúgy, mint a másikat megtérítteti terméke vásárlóival, azaz a társadalommal, ő maga nem mond le semmiről. Vagyis a tőkejövedelem, a profit szempontjából teljesen mindegy, fizetnek e tulajdonosok alkalmazottaik után járulékot vagy sem. Teljesen mindegy ugyanis, hogy a munkásnak a munkaadója tizezer forint fizetést ad és befizet utána 4400 Ft járulékot, vagy tizennégyezer-négyszáz forintot fizet neki, azzal, hogy a teljes társadalombiztosítási járulékot fizesse be ő. A munkaadó bérköltsége igy is, úgy is ugyanannyi lesz. Vagyis ténylegesen a bérarányos járulékokat a munkások fizetik, 43

hiszen amíg dolgoznak a bérükből levont járulék mellett a vásárolt áruk árában megtérítik a munkaadók járulékköltségeit is, lévén, hogy ők képezik a társadalmi termék végső fogyasztóinak túlnyomó tömegét, elbocsátásuk esetén pedig nem csak a direkt bérköltségtől szabadul meg a munkaadó, de a TB járuléktól is. Az elbocsátások igy duplán sújtják a dolgozókat, mert nem csak állásukat vesztik el, de a TB Alap, s vele szociális biztonságuk is csökken. A munkaadók csak akkor fizetnek maguk után, azaz jövedelmükből járulékot, ha saját alkalmazottjukként szerepelnek (személyes közreműködés alapján kifizetett jövedelmük után fizetett járulék), s még ekkor is felülről limitált járadékfizetési kötelezettségük. A tőkejövedelem (adózás utáni eredmény) viszont a törvény szerint egyértelműen nem járadékköteles. Ha tehát sikeresek voltak a TB önkormányzati választások, s felálltak a TB önkormányzatok, akkor abban csak felerészben lesznek jelen a járulékok tényleges fizetőinek képviselői, a másik, meghatározó felét az önkormányzatoknak azok delegált képviselői alkotják, akiknek valóságosan nincs közük a TB Alap létrehozásához. Amennyiben a munkásság fegyelmezett részvételével csatát nyert a polgári demokrácia számára, akkor azonnal meg kell kezdenie demokratikus harcát a polgári demokrácia fentebb elemzett antidemokratikus anomáliájának a megszüntetéséért, a TB önkormányzati törvény módosításáért. Budapest, 1993. május 18-án

(megjelent rövidítve: A SZABADSÁG)

44

ROSSZIJA, O ROSSZIJA! Moszkvában államcsíny kísérlet történt. Ma még nem lehet tudni, mi lesz a végeredmény, hiszen méltatlan ellenfelek állnak szemben egymással: egy az alkotmányt, törvényt semmibevevő elnök és volt barátai, ma ellenségei, akiket magukat kommunistának nevező kalandorok, monarchisták és fasiszták támogatnak. A vesztesek azonban már megvannak: egyfelől az orosz nép, amelynek megint a feje felett intézik a sorsát, rá hivatkozva, de véleményét meghamisítva, félrelökve, másfelől a demokráciába vetett hit világszerte, hiszen (ismét) bebizonyosodott, hogy a tőke nemzetközi urainak fontosabb egy számukra megbízható rezsim uralma, mint a demokrácia, az alkotmányosság. Az új moszkvai puccs intő jel a hazai baloldal számára: hittel, de illúziók nélkül kell demokratikus harcukat megvívni, mert a (polgári) demokráciának jól kitapintható határai vannak. Miközben a hazai kormánykörök a „litván-lengyel szindróma“ rémével ijesztgetik a választókat, ugyanakkor lelkesen üdvözlik Borisz Jelcin égbekiáltó alkotmánysértéssel elkövetett államcsínyét. Egyfelől a törvényes választások eredménye, mint „szindróma“, másfelől az érvényes alkotmány elnöki önkényes átírása, majd ennek alapján egy alapvető alkotmányos intézmény beszüntetése, mint üdvözlendő, a „reformok“ folytatását biztosító cselekmény. Itt tartunk... Mi történik valójában Oroszországban? 1991 augusztusában Moszkvában lezajlott minden idők legdilettánsabban szervezett államcsíny kísérlete (hasonlót a történelem csak Horthy 1944-es kiugrási kísérletekor láthatott). A Gorbacsov megdöntésére szervezett puccs győztese akkor az orosz szuverenitást nemrégen kimondott orosz parlament (a moszkvai „Fehér Ház“) és a frissen választott orosz elnök, Borisz Jelcin voltak. Jellemző a puccs botcsináltságára, hogy a Fehér Ház végig normálisan üzemelhetett, villanya, vize, telefonjai végig működtek, a puccsisták hatalmába kerített központi TV rendszeresen ismertette Jelcin orosz elnök rendeleteit, igaz azokat állandóan törvénytelennek minősítve. Jelcin a puccs alatt nem csak a vidéket, de a külföldet is végig telefonálhatta a Fehér Házból. Jelcin sokat tanult a 91-es puccsból. A Magyarországon is (még egyenlőre) fogható Osztankinó 1 TV, a FÁK központi TV-je 1993 elejére teljesen a jelcinisták irányítása alá került, ahol ellenzéki vélemény szinte egyáltalán nem kaphat szót (az idő előrehaladtával egyre kevésbé, ma már egyáltalán semmi), ezzel szemben a „pártatlan kommentátorok“ a legalpáribb hangon kritizálják a nagyközönség előtt ismeretlen ellenzéki véleményeket. Őszintén meg kell mondani, hogy a moszkvai TV-t nézve már nem is tűnik olyan elfogultnak a budapesti. A megszállt TV ténye azért nagyon fontos, mert bár Oroszországban gombamód elszaporodtak az újságok, de csillagászati áraik miatt igen csekély az olvasótáboruk. A nagy többség csupán a központi médiákból szerzi információit. Igy a tömegkommunikáció nagy hatásfokkal készíthette elő a mostani államcsínyt, Jelcint a haza atyjának felmagasztalva, ellenfeleit a „Gonosz birodalmának“, a reformok és a demokrácia esküdt ellenségeinek bemutatva. Nem bízva szinte semmit a véletlenre, Jelcin azután, hogy bejelentette „fokozatos alkotmányreformját“ (igy nevezik a jelcini puccsot), hamarosan kikapcsoltatta a Fehér Ház telefonjait, fűtését, áramellátását. Állandóan hangoztatva, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, a belügyi csapatok egyre szorosabb gyűrűjével szigetelte el a bentieket a külvilágtól. A páncélozott járművek, a rohamöltözet, a pajzs és a speciális tömegoszlató gumibot persze nem fegyverek. Ennek főpróbája idén május elsején már lezajlott. Akkor minden ok nélkül megtiltották a radikális ellenzéknek, hogy az általuk választott útvonalon rendezzenek 45

felvonulást, arra számítva, hogy a forrófejűek a tilalmat meg fogják szegni. A számítás bevált, a tüntetők nekimentek a keresztben felállt rendőrkordonnak, kezdődhetett a csihipuhi. A rendőrség által akadályként odaállított teherautók egyike halálra gázolt egy rendőrt, lehetett disztemetést rendezni, s ellenzékellenes hisztériát kelteni. Most is ezt a receptet akarták alkalmazni. A Fehér Ház a 91-es augusztusi puccs óta tele van fegyverekkel. Akkoriban az egész világot bejárták a CNN felvételei a Fehér Ház védelmét irányító állig felfegyverzett katonatisztről, Oroszország alelnökéről, Jelcin bizalmi emberéről, Alexandr Ruckojról. Most tehát csak ki kell várni, amíg a megszorongatott fehérházbeliek elvesztik a fejüket, s a demokrácia elvetemült ellensége, az idegbeteg Alekszandr Ruckoj parancsára lőni kezdenek. Akkor azután kezdődhet a csihi-puhi. Ha áldozatok lesznek, azokat el lehet majd temetni, mint a demokrácia mártírjait. De kik is azok, akik ellen Jelcin elnök háborút indított? Az osztankinoi TV szerint prokommunista elemek, illegitim maradványai a múltnak, a reformok kerékkötői. Kik ők valójában? Prokommunista elemek ... Ma a volt Szovjetunió területén alakult utódállamok közül a legtöbb élén az SZKP Politikai Bizottságának tagjai, póttagjai, köztársasági első titkárai, KB-titkárai állnak. A tőkés világot azonban csak az az egy idegesíti, amelyik törvényes, szabad választás eredményeként került posztjára - a litván elnök. Jelcin ezzel szemben elsőosztályú „persona grata“, annak ellenére, hogy évtizedekig volt vezető párttisztségviselő, a szverdlovszki területi pártbizottság első titkára (ebben a minőségében adott utasítást annak a háznak a nyomtalanul való eltüntetésére, amelyben fogvatartották, majd kivégezték a cári családot - talán ezért adományozott neki a trónkövetelő nagyhercegi címet), a moszkvai városi pártbizottság első titkára, a Politikai Bizottság póttagja, KB-tag kilépéséig. Ezzel szemben Ruckoj aktív katonatiszt volt, afganisztáni veterán, Haszbulátov pedig talán párttag sem volt soha. Illegitim maradványai a múltnak ... 1990-ben a módosított, Jelcin önkényes kiigazításait nem tekintve ma is érvényes alkotmány alapján megválasztották a népi küldöttek Kongresszusait, a Szovjetunió és köztársaságai parlamentjeit. A választások óriási politikai csatározások között zajlottak le, s a nemzetközi és hazai értékelések szerint a demokrácia erőinek győzelmét jelentették. Az SZKP jelöltjei sok helyen csúfosan alulmaradtak. Igy lett népképviselő Borisz Jelcin is, mint független, a demokraták által támogatott jelölt. De igy lettek küldöttek Haszbulátov és Ruckoj is. Az új orosz parlament ismét politikai csaták színhelye lett, ahol a küldöttek az SZKP által támogatott jelöltek ellenében Jelcint és Haszbulátovot választották meg a Legfelső Tanács elnökének és elnökhelyettesének. Jelcin napirendre tűzette Oroszország szuverenitásának kihirdetését. Gorbacsov kezdeményezésére népszavazást hirdettek a Szovjetunió megújított formában való fenntartására. A népszavazás jelentős többséggel a megújult Szövetség mellett döntött. Jelcin elérte, hogy a Szövetségről szóló népszavazással párhuzamosan az orosz választók Oroszország elnöki köztársasággá alakításáról is döntsenek. Az orosz választók a megújult Szövetségen belül egy elnök irányította Oroszországra szavaztak. Az orosz elnökválasztáson a profasiszta Zsirinovszkij és az SZKP mérsékelt reformerei által támogatott Rizskov ellen Jelcin nem utolsó sorban azzal nyert, hogy alelnökéül a legendás hőst, Alexandr Ruckojt jelölte. Jelcin azt is elérte, hogy a megüresedett parlamenti elnöki székbe hűséges helyettese, a csecsen származású Ruszlán Haszbulátov kerüljön. Végül az is Jelcin sikere volt, hogy az Alkotmánybíróság élére is saját emberét, Valerij Zorkint állíthatta. Ma ezek az emberek egytől-egyig Jelcin ellenfelei.

46

A reformok kerékkötői ... Jelcin mint orosz elnök hadat üzent Gorbacsov szovjet elnöknek. Gorbacsov elkövette azt a bűnnél is nagyobb hibát, hogy Jelcin ellensúlyozására tehetségtelen, konzervatív pártbürokratákkal vette magát körül, akik 91 augusztusában ma sem tisztázott körülmények között puccsot kíséreltek meg, amely végső soron Jelcin megdicsőülését eredményezte. A győztes Jelcin semmibe véve a népszavazás eredményét, Gorbacsovnak lassan a siker közelébe érő kísérletét az új Szövetségi Szerződés tető alá hozására, Minszkben az ukrán és a belorussz elnökök (szintén volt PB tagok) közreműködésével feloszlatottnak nyilvánította a Szovjetuniót. Ez volt Jelcin első puccsa. Azóta az orosz gazdaság egyik kudarcot a másik után éli meg. A termelés visszaeset, az infláció hiperméreteket öltött, elszabadult a megfékezhetetlen bűnözés stb. Milyen reformokról van tehát szó? A privatizáció tessék-lássék folyik, előkészítéséül azonban kidolgozták a történelem egyik legnagyobb szabású sikkasztását az úgynevezett privatizációs csekkek, a „vaucserek“ formájában. Ennek lényege, hogy minden orosz állampolgár, a ma született csecsemőtől az aggastyánokig, éljenek akár otthon, akár külföldön, kaptak fejenként egy, azaz egy darab tizezer rubel névértékű csekket, amivel egy meg nem nevezett későbbi időpontban megvásárolható lesz a privatizált állami vagyon egy része. Amikor a vaucsereket kiosztották, akkor egy US dollár 400 rubelt ért, azaz egy vaucser 25 US dollárt. Ha feltesszük erősen felkerekítve, hogy 200 millió orosz állampolgár kapott egy-egy vaucsert, akkor Jelcinék az orosz állami vagyont - írd és mond - 5 milliárd US dollárra értékelték. Ezt a tempót még az ÁVÜ is megirigyelhetné. Azóta a vaucser forgalmi értéke a kevesebb mint a felére eset, egy US dollár már több mint ezer rubelt ér, igy a még mindig nem privatizált vagyon (a teljes vagyon több mint 80 százaléka) már alig ér 1 milliárd US dollárt, legalábbis a vaucsert még birtokló kisemberek számára. Mivel Oroszországban óriási hagyományai vannak az elértéktelenedő értékpapíroknak (a cár hadikölcsönkötvényeitől Sztálin rekonstrukciós kötvényeiig), könnyű elképzelni, miként fog (fog?! már teszi) a vaucsertömeg a spekulánsoknál felhalmozódni, hogy majd akkor kiderüljön a vagyon valódi nagysága, immár egy szűk réteg kezében. Igaz, ami igaz, az igy „szerzett“ vagyon törvényességét a kifosztott nép elég nehezen tudja majd kétségbe vonni. De esetleg meg fogja tenni ... Ezen a mókán kivül ugyan milyen reformot tud a három éves Jelcin-kormányzat felmutatni? Milyen reformok kerékkötői az elnök volt harcostársai, mai ellenfelei? [...] (Tegnap, 1993 október 3-án délelőtt félreraktam az írást egy időre. Estére Moszkvában elszabadult a pokol. Magam sem gondoltam volna, hogy jóslatom ilyen hamar valóra válik. A világ azonban még mindig nem tért józan eszére. Még mindig nem kiáltják Jelcin szemébe: Elnök, Te tetted ezt! Bosznia tanulsága nem volt elég. Ami eddig történt Oroszországban, arra számítani lehetett. Ami most jön, az kiszámíthatatlan ... Mindenesetre Jelcin október 4-én reggel már pártokat, újságokat tilt be. Várhatóan növekedni fog - nem csak Oroszországban - az antikommunista hisztéria, nem törődve azzal, hogy a monarchistákkal, fasisztákkal szövetséges kommunizmus nyilvánvaló abszurditás, aminek csak az abszurd Oroszországban lehet - sajnálatos - realitása, ott is csak azért, mert a valódi, nem kalandorkodással foglalkozó marxisták semmilyen nyilvánosságot nem kapnak, ellentétben a hőzöngő névbitorlókkal, akiket már eddig is előszeretettel mutogattak, mint rémisztő mumusokat.)

Budapest, 1993 október 4-én

(nem jelent meg)

47

IGEN TISZTELT GEREBEN ÁGNES! Az És XXXVII/40. számában olvastam az Ön vezércikkét „Újra puccs“ címmel. Szeretnék egy általam fontosnak vélt kérdésben az Ön írásához hozzászólni. A tények igazságáról. (Félreértések elkerülése végett előrebocsátom, hogy meggyőződéses marxista - ha úgy tetszik, kommunista - vagyok, ám 1989 óta pártonkívüli. Tanulmányaimat - 8 éven keresztül - a Szovjetunióban végeztem.) Számomra már jó ideje elkeserítő és ijesztő a monarchistákkal és fasisztákkal együttműködő ampilovista „kommunisták“ szereplése, mivel mintegy eleven bizonyítékul szolgálnak azoknak a szentszövetségi uraknak, akik a kommunizmus = sztálinizmus = fasizmus mélyen hazug azonosságait hirdetik. Ennek ellenére nem arról kívánok Önnel vitatkozni, hogy igaza van-e akkor, amikor azt írja: „mindenki az, akinek vallja magát“. Azt hiszem, igen sok gazember vallja magát jóembernek, de vajon ettől azzá lesznek-e? Nem, én másról szeretnék Önnel vitatkozni, nevezetesen arról, hogy valóban azt láttuk-e, amit Ön szerint látnunk kellett volna, ha nem fordítjuk el a fejünket. 1993 május elseje, Moszkva ... Én ugyan nem „a meglepetéstől megriadtan hátráló rendőröket“ láttam a Tv-ben, hanem egy fenyegetően elszánt rohamrendőr kordont, amely nyilvánvalóan fel volt készülve, hogy „itt ma vér fog folyni“. Szó se róla, a felvonulókkal nem rokonszenveztem, jelszavaik, lobogóik többsége egyenesen taszított, ám a rendőrkordon mögött a puszta és széles Lenin sugárúton semmi megvédeni való nem volt! Civilizált demokráciákban egy ilyen rendbontással fenyegető felvonulást a rendőrség oldalról biztosítja, s nem szemből kísérli meg feltartóztatni. Aki a tüntetőket keresztbe felsorakoztatott teherautók elé állított rendőrsorfallal várta, az számított az összetűzésre, sőt akarta azt. Kedves Asszonyom! Ha módjában áll, nézze meg ismét az ominózus felvételeket! Ha nem fordítja el az arcát, látnia kell, hogy akkor és ott a rendőrök ütlegeltek-tapostak magatehetetlen vérző fejű-testű tüntetőket iszonytató embertelenséggel. Az áldozatul esett rendőrt pedig egy, a rendőrség által odaállított teherautó nyomta hátsó oldalával halálra (tehát úgy, hogy a vezető - akárki is volt az - nem is láthatta mi történik). Ezek ellenőrizhető tények. Ellentétben a rendőrség által este bemutatott - állítólag a tüntetőktől elkobzott fegyverekkel, amelyekről senki nem tudhatja, valójában honnan származnak. (Emlékezzen csak a Tájékoztatási Hivatal 1957-es Fehér Könyveire!) Ugyancsak cáfolhatatlan tény (Ön sem tagadja), hogy Jelcin szeptember 21-én példátlan alkotmánysértést követett el, amikor magát az alkotmányt (az olyant, amilyent, de érvényben levőt, aminek alapján magát Jelcint is elnöknek választották, s amelyre esküt tett) egyszerűen átírta, majd saját irományát jogalapnak tekintve feloszlatott egy neki nem tetsző alkotmányos intézményt (történetesen a parlamentet, amelyet - minden ellenkező híreszteléssel szemben - ugyanaz a nép választott, mint őt, az Elnököt). Ám nem ez az igazi tragédia, hanem az, hogy az állítólagos demokratikus világ hatalmasai - s velük a hűséges kisinas magyar kormány - a legkisebb kétség nélkül azonnal támogatásáról biztosította ezt a demokrácia megcsúfolását. Micsoda elképesztő képmutatás egyfelől a szabályos, demokratikus litván és lengyel választások kapcsán „szindrómákat“ emlegetni, másfelől üdvözölni és támogatni Jelcin „alkotmányozó tevékenységét“?

48

Önnel pedig azon vitatkoznék, hogy valóban nem a jelcini alkotmánysértés, hanem a vérfürdő utáni sajtószabadságot sértő intézkedések hordozzák-e a totális jelcini diktatúra veszélyét, ahogy Ön írását lezárta. Megint tényekről van szó. A sajtószabadságot Jelcin már jóval október 4-e előtt súlyosan megsértette. Az orosz TV már hónapok óta Jelcinék totális megszállása alatt állt, ahol az ellenzéket a legalpáribb hangvételű kommentárokban gyalázták, miközben az ellenzék semmiféle megszólalási lehetőséget sem kapott. Ha ezt nem tartaná eléggé tényszerű megfigyelésnek, akkor ahhoz mit szól, hogy szeptember 21-én a jelcini dekrétum beolvasása idejétől a moszkvai TV teletext adásából (pedig ezt az adást szinte senki sem tudja Oroszországban _ megfelelő készülék híján - olvasni) azonnal eltüntették a „Mit írnak az újságok?“ című fejezetet, jóllehet az abban idézett újságok (akiknek „véleménye nem azonos a szerkesztők véleményével“) akkor még be sem voltak tiltva. Jelcinék hagyományos sztálini ihletésű erkölcseit jellemzik azok az állítások, mely szerint október 4-én a Fehér Házban 1991 augusztusának vesztesei akartak revánsot venni. Kik?! Ruckoj és Haszbulatov?! Az alkotmánybíró Zorkin?! Hiszen ezek valamennyien Jelcin környezetében védték a Fehér Házat Janajevék (muníció nélkül felvonultatott) tankjai ellen! Hiába na! Oroszországban ezt igy csinálják! Na, de nálunk is?! Mély tisztelettel Dr. Nagy András Tisztelt Gereben Ágnes! Megkaptam szíves válaszlevelét, amely vegyes érzéseket keltett bennem. Egyfelől őszinte hálát érzek amiatt, hogy válaszra méltatott. Notórius levélíróként ez ritkán történik meg velem. Ugyanakkor kissé elszomorított, hogy Ön nem az én levelemre válaszolt. Levelem első bekezdéseiben, úgy hiszem, tisztáztam, hogy tudatában vagyok világnézeti különbözőségeinkkel s nem világnézeti vitát akarok Önnel folytatni. Vitám az Ön írásának tárgyszerűségével volt. Nem vitatom, hogy október 4-én a politikai alvilág volt-e az, aki először tüzelt valódi fegyverből. Csak mellékesen jegyeztem meg, hogy szerintem ezek az elemek nem kommunisták az én felfogásom szerint. E felfogásom lehet naivan téves, de nem erről volt szó. Amiről szó volt, az a tények tudatos (?) kiforgatása. Hogy a puccsot Jelcin hajtotta végre és nem a Fehérház „védői“, olyan tény, ami független Jelcin ellenfeleinek politikai-világnézeti hovatartozásától, emberi tulajdonságaitól. Az is tény, hogy május elsején Jelcin rendőrsége provokálta a verekedés, függetlenül attól, hogy „könnyű volt Katát táncba vinni“. Az is tény, hogy a rendőr-áldozat két teherautó közé szorult, s nem a tüntetők rugdalták halálra. Tény az orosz TV jelcini megszállása is. Tények, amiket lehet eltagadni, de nem lehet vitatni. Az Ön cikke azért ösztökélt azonnal arra, hogy a klaviatúra mellé üljek, mert rokoni kapcsolataim miatt az oroszországi eseményeket különös érdeklődéssel figyelem, s igy az Ön jelentős tárgyi tévedései különösen szemetszúróak voltak számomra. Valójában már a rendszerváltás óta üldöz az az érzés, hogy „minden másképp volt“. A magyar sajtóban és általában a közélet minden területén a kicsinyes tódítás, a színvonalatlan füllentés, a slendrián tényszerütlenség olyan áradata figyelhető meg, ami már az elviselhetőség határait ostromolja. Tudom, az előző rendszerben hazudtak (nekem is - nem is keveset), de valahogy ügyesebben csinálták. Talán még azt se. Lehet, hogy csupán nem volt mód ellenőrizni az igazságot (bár én általában elég könnyen felismertem a nekem szánt hazugságokat). Csak hát a rendszerváltás azt ígérte, hogy ezentúl jobb lesz. S rosszabb lett. Ma már könnyű szívvel 49

mondanak, írnak olyan valótlanságokat, amiknek valótlanságát pillanatok alatt át lehet látni. S nem csupán politikai kérdésekben. Közönséges mindennapos pitiáner hazugságok özöne vesz körül bennünket. Néha már az az érzésem, hogy én bolondultam meg, hiszen tudom, hogy amit hallok, olvasok az nem igaz, de lehetetlen, hogy aki mondta, írta az ne tudná ezt ugyanúgy mint én. Általában megnéztem a TV Magiszter sorozatát a szovjet birodalom tündökléséről és bukásáról, benne az Ön szerepléseit is. Természetesen érveléseivel, következtetéseivel általában nem értettem egyet, de tárgyi tévedések az Ön hozzászólásaiban nem igen voltak (legalább is nem emlékszem rájuk). Az ÉS cikkben ezért döbbentem meg a valóságot durván megmásító állításain. S mivel ezt akkor írta le, amikor a mai magyar uralkodó körök, akiktől szintén nem idegen némi thermidori lendület, lelkesen támogatásukról biztosították Jelcin szörnyű alkotmánysértését (szeptember 21-ről beszélek, nem október 5-ről!). Ezek az urak eddig csak a törvényes és demokratikus litván és lengyel „szindrómával“ tudták ijesztgetni a népet, mostantól az orosz „kommuno-fasizmus“ valódi vért fakasztó réme is rendelkezésükre áll. Vagy Ön valóban azt hiszi, Jelcin nem csupán kapitalizmust, de demokráciát is ad az orosz népnek? Ezek után és ennek ellenére?! Továbbra is tisztelettel üdvözlöm Önt Budapest, 1993. október 19-én

Dr. Nagy András

50

... TÉTESSÉK KÜLÖNBSÉG! (Kiegészítő gondolatok H.Varró Rózsa írásához) A Szabadság december 22-i számában H. Varró Rózsa felettébb fontos kérdést dolgozott fel imponáló tudományos alapossággal. A szélsőbal és a szélsőjobb, a kommunizmus és a fasizmus egybemosása igen veszélyes manővere a kapitalizmus világméretű restaurációját szorgalmazó erőknek. H. Varró Rózsa cikke természeténél fogva a kérdést tisztán elméleti oldalról közeliti meg. Nem érdektelen azonban az aktuális gyakorlati oldalát is megvizsgálni. Ebben az írásban két jellemző példát veszünk alaposabban szemügyre. Az első az oroszországi helyzet, a második a magyar radikális jobboldal és a Munkáspárt retorikájának összevetése. Oroszországban a tőkés rendszer radikális restaurációját csak a nemzetközi nagytőke hatékony közreműködésével lehet megkísérelni. Ha a külföldi „segítség“ elmarad, akkor a demokráciát csak egy erőteljes baloldali, a tulajdonformák pluralizmusából a valódi társadalmi tulajdont (szövetkezetek, önigazgató szervezetek, stb.) nem kizáró, szociálisan érzékeny, nagy tömegek támogatását élvező hatalom képes biztosítani. Ellenkező esetben a hatalmas ország társadalmi stabilitását - ideig-óráig - csak valamilyen tekintélyuralmi rendszer erőszakkal képes biztosítani. Ennek változatos formái képzelhetőek el: − nyílt fasiszta diktatúra; − a szervezett bűnözés (maffia) politikai konszolidációja; − katonai diktatúra; − a nomenklatúra hatalmának restaurálása, immár marxista, kommunista frazeológia nélkül, vagy ismét azzal; − a monarchia restaurálása; − végül az előzőek tetszőleges kombinációja is elképzelhető. Jelcin a külföldi közreműködés híveként, de egyben a legrosszabb orosz-szovjet hagyományok hordozójaként is, a kapitalizmus demokratikus restaurációját a legantidemokratikusabb módszerekkel és eszközökkel akarja véghez vinni. Emiatt balról is, jobbról is támadások érik. Mivel Jelcin semmilyen kritikát nem hajlandó elviselni, ezért igyekszik ellenfeleit egy színre („vörös-barna“) festeni. Az élő szovjet hagyományok miatt a pucér antikommunizmusnak kisebb lenne a sikere, mint a „fasiszto-bolsevik“ összeesküvés vádjának. Ebben a jelenlegi állapotok Jelcin kezére játszanak. A hetvenéves pártdiktatúra hagyatékaként a kommunista párt fogalma nem annyira a marxi értelemben vett kommunista elveket asszociálja, mint amennyire a szinte korlátlan hatalmat. Ezért nem véletlen, hogy orosz földön a hataloméhes kalandorok szívesen aggatják magukra a kommunista jelzőt és a szovjet szimbolikát. A mai Oroszországban tucatnyi kisebb-nagyobb csoportosulás nevezi magát kommunistának. Persze minden épeszű ember tudja, hogy olyan lecsúszott elemek, akik nacionalista jelszavakat kiabálnak, a szovjet zászló mellett a monarchia zászlaját lobogtatják, együttműködnek a fasisztákkal, azok nem lehetnek internacionalisták, republikánusok, citoyenek e szavak eredeti (francia) értelmében, antifasiszták - tehát kommunisták. Az antikommunizmus azonban mint a mannát, úgy fogadja az ampilovsinát, hiszen benne hajmeresztő vádjai öltöttek testet.

51

Nem véletlen tehát, hogy a Jelcin által törvénytelenül feloszlatott Legfelsőbb Tanács helyett választott Állami Duma választási eredményeit tudatosan félreinterpretálják. Az tagadhatatatlan, hogy a jelcinista választási szövetségek gyengén szerepeltek, s hogy a szélsőjobboldali demagógiával fellépő Orosz Liberál-Demokrata Párt ijesztő eredményeket ért el. Az azonban már a tények meghamisítása, hogy Zsirinovszkij megnyerte volna a választásokat, illetve, hogy az OLDP az új Duma legerősebb pártja lenne. Még csak nem is arról van szó, hogy a szavazatok végleges összesítésével ki fog derülni, hogy az Oroszország Választása tömörülés (a jelcinisták pártja) néhány képviselői hellyel többet kapott, mint az OLDP. A helyzet ugyanis az, hogy a baloldal helyenként lazábban, helyenként szorosan együttműködő három pártja, a Kommunista Párt, az Agrárpárt és az Oroszország Asszonyai tömörülés együttesen jóval felülmúlják mind az OV, mind az OLDP eredményeit. Ezt azonban mind az orosz tömegkommunikáció, mind a nemzetközi, s benne a hazai sajtó is, elbagatellizálja. Vajon miért? Miért hirdetik inkább a fasiszták győzelmét, mintsem hogy a valóságnak megfelelően elemeznék a helyzetet? A magyarázat a Jelcin-tábor által már jó ideje folytatott, s az általuk megszállt tömegkommunikációban sulykolt politikában rejlik. A „reformokkal“ kifosztott, felizgatott lakosság legjobban sértett, politikailag legkulturálatlanabb rétegei bizonyos bázist jelentettek a „pamjatyos“ és a zsirinovista szélsőjobboldalnak, illetve a velük együtt fellépő kommunista-monarchista halandzsát hirdető ampilovistáknak. Eközben a valódi baloldali erők nehéz küzdelmet folytattak megújulásukért, megküzdve úgy az 1991-es augusztusi puccs utáni diszkriminációval, mint a saját rossz beidegződéseikkel. Jelcinék provokációk sorával próbálták ezt megakadályozni, amelyek közül kiemelkedett az 1993-as május elseje. A leghatékonyabb azonban a szeptember 21-ki elnöki puccs volt, amelynek véres következményeit minden a politikához csak egy kicsit is értő ember előre láthatta. A hatás tökéletes volt, bár volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, mintha Jelcin elszámította volna magát. A „pamjatyos“ fasiszták és Ampilov vörös zászlós huligánjainak együttes randalírozálása egyaránt lehetővé tette Jelcinnek, hogy „konzervatív“ ellenfeleivel ágyútűzben számolhasson le, s hogy tovább „dünnyöghessen egy új mesét, a fasiszta kommunizmusét“. A számításaiba némi hiba azonban mégis csak csúszott. Azok a tömegek, akik egy valódi demokratikus választáson a Lefortó börtönébe zárt Ruckoj és Haszbulatov pártjára szavaztak volna, nem rá, Jelcinre adták voksukat, hanem Zsirinovszkij karjaiba lettek taszítva. Most már - mentendő ami még menthető - a Jelcin-párt megpróbálja magát, mint az egyedül lehetséges antifasiszta megoldást feltüntetni. Ha ez sikerülne neki, akkor megvalósíthatná tekintélyuralmi „demokráciáját“, hiszen minden kritikára az lenne a válasz, hogy Jelcin még mindig jobb, mint Zsirinovszkij. A játék azonban roppant veszélyes. Weimar szelleme párlik ki belőle. Magyarországon természetesen a helyzet minőségileg más. A magyar szélsőjobboldal aligha rendelkezik a Zsirinovszkijéhoz hasonló tömegbázissal, jól lehet, a veszélyt lebecsülni sem szabad. Másrészt, a volt MSZMP teljesen átalakult, létrejött belőle egyfelől a markáns szociáldemokrata vonásokkal rendelkező, jelentős tömegbázist maga mögött tudó Szocialista Párt, másfelől a szintén jelentős tömegbázissal rendelkező, korszerű marxista pártként megszerveződött Munkáspárt. A kalandorkodó szélsőbal gyakorlatilag elenyészett még az 1990-es év folyamán. A magyar polgári (liberális és konzervatív) pártok azonban hasonló módszerekkel próbálnak élni, mint Jelcinék, s szintén a „fasiszta kommunizmus meséjét dünnyögik“. Azt

52

hangoztatják hogy „Torgyánnak Thürmernek, Csurkának Thürmernek egy a hangja“. Vajon így van-e ez? Kezdjük rögtön egy formainak tűnő megjegyzéssel. A fenti szlogent hangoztatók természetesen arra gondolnak „Független Kisgazdapártnak Munkáspártnak, illetve Magyar Igazság és Élet Pártnak Munkáspártnak egy a hangja“. Csakhogy, amíg az FKgP hangja valóban a Torgyán hangja, a MIÉP hangja valóban a Csurka hangja, addig a Munkáspárt hangja semmiképpen nem csupán a Thürmer hangja (ez azután fordítva is igaz - Thürmer hangja nem feltétlenül a Munkáspárt hangja). Míg a szélsőjobboldali pártok természetes és vállalt attribútuma a „führer-elv“, addig - paradox módon - Thürmer Gyula személyi kultuszát a Munkáspárt ellenfelei ápolják. Az igazság az, hogy a Munkáspártnak aktív, önálló tagsága és vezetői vannak, amely utóbbiak közül Thürmer Gyula az egyik csupán. Sajnos a Munkáspárt soraiból is elhangozhatott olyan kijelentés, hogy „ha Csurka az elesettek, a kisemmizettek érdekében szól, akkor a Munkáspárt egyet tud érteni akár Csurkával is.“ Nem szektás elzárkózás a Munkáspárt részéről, ha arra az álláspontra helyezkedik, hogy Csurkával, Torgyánnal semmilyen körülmények között nem tud egyetérteni. Éppen erre nézve iránytmutató H.Varró Rózsa írása. A szélsőjobb és a „szélső“ bal (a Munkáspárt szélső csupán geometriai, de nem politikai értelemben) közötti felszíni hasonlóságok is mély elvi különbségeket takarnak. Valóban, Torgyán is, Csurka is a szemére veti a kormánynak, hogy politikájuk hatalmasra növelte az elesettek, kisemmizettek seregét. Ezt teszi a Munkáspárt is. Csakhogy a Munkáspárt rámutat arra, hogy ennek a politikának meghatározó eleme a koalíciós és pártegységnek az az elvtelen védelme, amelynek jegyében az MDF éppen a Torgyán kisgazdáinak és Csurka (akkor még) párton belüli követőinek tett engedményekekkel duzzasztotta fel a rendszerváltás áldozatainak számát. Ezen túlmenően, a szegénység fokozódását a Munkáspárt a marxi osztályszemléletnek megfelelően a (magán)tulajdon problémájaként kívánja kezelni. A szélsőjobboldal viszont a tulajdonosok személyének megváltoztatásával, az „élettér“ bővítésével, nacionalista, helyenként rasszista indulatok keltésével akarja a problémát megoldani. A radikális jobboldal is korlátozni akarja a külföldi tőke részvételét a privatizációban. Most nem mélyedünk bele annak taglalásába, hogy micsoda mesteri svédcsavar Torgyán úr részéről, amikor lekommunistázza az MDF-vezette kormányt az ország kiárusítása miatt, majd lelkesen ecseteli, hogy milyen nagyszerű tőkebefektetési lehetőségekről tárgyalt ő a távol-keleti útjain. Csak arra mutatunk rá, hogy a külföldi tőkebeáramlást is a nacionalista-rasszista hangulatkeltés részeként bírálják, holmi gyanús összefonódásokat emlegetve Washington és Jeruzsálem között (érdekes módon Bonnt és Tokiót sokkal ritkábban emlegetik). Ezzel szemben a Munkáspárt (és itt sok kapcsolódási pont fedezhető fel a többi baloldali párttal) nem általában a külföldi tőke ellen lép fel, hanem az ellen a gyakorlat ellen, hogy a külföldi tőke nálunk - a rossz gazdaságpolitika következtében - olyasmit engedhet meg magának, amit nem engedhetne meg magának odahaza, de nálunk sem engedhet meg a hazai tőke. Az ellen lép fel, hogy a külföldi tőke saját profitérdekei miatt a magyar ipart, mezőgazdaságot tönkre tegye. A bírált tevékenység okát nem a magyarság elleni nemzetközi összeesküvésben látja, hanem abban, hogy a külföldi tőke - kihasználva a magyar munkásosztály gyengeségét - profitéhségét a XIX. század elejére emlékeztető módszerekkel 53

akarja kielégíteni, s a magyar kormány ebben nem akadályozza, hanem ellenkezőleg bátorítja őt. Ezért a jelenlegi magyar kormányt nem a magyarság elárulójának, hanem munkás- és társadalomellenesnek ítéli. Talán ezek a legjellegzetesebb pontok, amikben az a látszat, hogy a szélsőjobb és a Munkáspárt ugyanazt mondják. Mint látjuk, erről szó sincs. Nem is lehet. Budapest, 1993. december 26-án

(megjelent, rövidítve: A Szabadság)

54

AZ ÚJRATEMETÉS A Hét már hetek óta csak ezzel foglalkozik. A miniszter úr szerint felesleges hisztéria alakult ki a temetés körül. A miniszter úr szerint a Horthy-rendszer letűnt, s többé már nem térhet vissza. A miniszter úrnak ebben az utóbbiban igaza van. A Brezsnyev-korszak ismert moszkvai vicce szerint megkérdezték a jereváni rádiót, hogy lehet-e aggkori végelgyengülésben levő ember felelős államférfi. A válasz: nem lehet, de az. Valamiért ez a vicc jutott eszembe a miniszter úr kijelentése hallatán. A Horthyrendszer nem térhet vissza, hiszen nagyot változott azóta a világ, de mégis úgy tűnik, hogy a jelenlegi kormányzat vissza szeretné hozni. Hiszen mást sem látunk: visszanevezték, visszaállították, rehabilitálták, felelevenítették, kárpótolták, visszaadták, újraszervezték, újratemették, stb. stb. stb. Olyan forradalmi átalakulást él meg az ország, amiben valamiért minden új - régi. Régi az új címer, régi az új tulajdonrendszer, régi az új külpolitikai orientáció, régi a kormányőrség új egyenruhája, régi az új munkanélküliség, régiek az új népbetegségek, régi az új, inségkonyhákra épülő szociálpolitika stb. stb. stb. Ez egy olyan visszaforradalom ... Igy azután csodálkoznunk sem kell azon, hogy Horthy Miklós „ellentmondásos“ személyiségének egyre több olyan pozitív oldalát fedezik fel a ma hatalmonlevők, melyek lehetővé teszik, hogy magánújratemetése alkalmából az Állami Pénzverde emlékérmet bocsáthasson ki, a Magyar Televízió közvetíthessen róla, s a Magyar Köztársaság kormányának tagjai, igaz szigorúan magánemberként, résztvehessenek rajta. Csodálkoznunk nem kell, de tiltakozni igen. Horthy Miklósról az objektív történelemtudomány legalaposabb vizsgálata sem állapíthat meg mást, mint, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakának volt meghatározó figurája. Természetesen a korszak sötétségéért óriási felelőség terheli a XX. századi történelmet formáló európai politikusok egész sorát Ferenc József apostoli királyunktól kezdve a trianoni diktátum megalkotóiig, de Horthy nem szürke kis statiszta volt közöttük. Semmiféle újabb kutatás nem cáfolhat meg alapvető tényeket. Horthy, a nagy hazafi 1918-ig osztrák tengerésztiszt volt, aki olyan jó osztráknak bizonyult, hogy 1909-től 1914-ig az osztrák császár szárnysegéde lehetett. Aki a Monarchia történetét nem a „Sissy“ című limonádéból ismeri, az tudhatja, hogy ezt a posztot holmi rebellis magyar nemigen tölthette be. Horthy az első világháborúban nem lehetett nagyobb hős, mint amit a jelentéktelen osztrák-magyar hadiflotta lehetővé tett. A Horthy-legendáriumban felfújt otrantói csatában is több mint kétszer annyi német, mint ahány osztrák hajó vett részt. Viszont Horthy igen csak jeleskedett, ha matrózlázadások megtorlásáról volt szó. Való igaz, a legújabb kutatások megcáfolták azt az elterjedt nézetet, hogy Horthy verte le a cattarói matrózfelkelést. Mellesleg ugyanúgy, ahogyan a Hétben nyilatkozó agg úr is tévedett, amikor azt állította: Horthy győzte le Európában elsőként a kommunizmust. Horthy a Magyar Tanácsköztársaságot sem verte le, csak a megtorlásban játszott fő szerepet, akárcsak Cattarónál. 55

Horthy hőstettei ellenére csupán a háború utolsó évében kapta meg a legalacsonyabb tengerészfőtiszti rendfokozatot, az altengernagyit. Igaz ekkor, rangidős tisztek sorát mellőzve, Károly császár őt nevezte ki a közös flotta főparancsnokának. Ebben a minőségében egyetlen jelentős tette a flotta átadása volt a frissen létrejött Jugoszláv Királyságnak. A forradalmak alatt kenderesi birtokán dekkolt (nem hiteles, hogy mindkét forradalomnak felajánlotta szolgálatait, bár nagyon is elképzelhető - ismerve szervilizmusát, amit Ferenc Józseftől Hitlerig oly gyakran demonstrált), majd az Antant előrenyomulásával francia fennhatóság alá került Szegedre távozott. Itt csatlakozott az ellenforradalmi szervezkedéshez, s mivel ő volt az egyetlen ajánlkozó főtiszt, az ellenkormány hadügyminisztere lett. Miközben a Vöröshadsereg - az egyetlen 1849 óta, amely valóban a hazát védte - a kisantant ellen vívott élethalál harcot, Horthy a francia és román hadak oltalmában szervezte az ellenforradalmi (ez nem pejoratív jelző - ők vallották magukat ellenforradalmároknak akkor még nem volt sikk forradalomnak nevezni az ellenforradalmat) Nemzeti Hadseregét. Ez a Nemzeti Hadsereg sem a Vöröshadsereggel, sem a kisantant (cseh és román) hadseregekkel egyetlen egyszer nem került nyílt összeütközésbe. Amíg a franciák és a románok megtiltották mozgásukat, addig Szeged város polgárai, mindenekelőtt izraelita vallású polgárai ellen villogtatták vitézi erényeiket. Közben a románok - az Antant hathatós támogatásával - leverték a Magyar Tanácsköztársaságot, s bevonultak Budapestre. A Nemzeti Hadseregnek megengedték, hogy egy szűk folyosón a Balatonhoz vonuljanak. Horthy új főhadiszállása, a korábban felkapott üdülőhely, Siófok az iszonyat városává vált. Az irtóhadjárat ismét nem csak a „bolsevikok“, de még inkább a zsidó lakósság ellen folyt. Horthy tehát ha nem is a kommunizmust verte le elsőnek Európában (azt Antonescu tette), mindenesetre a XX. század első militáns antiszemita mozgalma az ő nevéhez fűződik. Vagy mondjuk egyszerűbben - habár ez ma némelyeknek ugyancsak nem tetszik - ő volt Európa első fasiszta vezére (na jó, mondjuk Szimon Petljurával, az ukrán pogromlovaggal holtversenyben). Amikor a románok - az Antant utasítására, s nem a Horthy-hadsereg harcai eredményeként - távoztak a leendő trianoni határok mögé, Horthy fehér lovon vonult be Budapestre. Bizony miniszter úr, Horthy a lovastengerész! A siófoki-dunántúli fehér pokol országos méreteket öltött. A Britannia Szálló (nem kéne a Béke Szállodát sürgősen - az újratemetés tiszteletére visszakeresztelni?!) nevének említése is rémületet keltett a pesti emberekben. S mindenki tudta, hogy a britanniások a gellért szállodai Főhadiszállás tudtával, beleegyezésével sőt parancsára tevékenykednek. Horthynak azonban mindig jó érzéke volt hozzá - ha mindig megkésve is -, hogy megérezze a külföld rosszallását. 1921-ben darutollas legényeinek megálljt parancsolt, miután aktív segítségükkel megválasztatta magát Magyarország Kormányzójának. Olyan látszatdemokratikus rendszert hozott létre, amely nyílt szavazással választotta meg a parlamentet, amelyben a baloldal alig volt egy-két szociáldemokrata képviselővel jelen, s amelyben a kormánypárt 23 évig ugyanaz volt - esetenként megváltoztatva a nevét. Igazi neve persze egy volt: Horthy-párt. A konszolidáció első miniszterelnöke a napjainkban szinte szentté avatott gróf Teleki Pál megalkotta - Horthy egyetértésével - a XX. századi Európa első faji törvényét, a hirhedt „Numerus clausus“-t. A konszolidációt a korszak kétségtelenül legnagyobb formátumú politikusa, Bethlen István teljesítette ki. Ám ezalatt az idő alatt sem szűnt meg az ország a hárommillió koldus 56

országa lenni. A manapság agyonmagasztalt oktatási reformnak arra futotta, hogy az alsó fokú oktatásban 1938-ban a tanköteles korúak 78,8%-a vett részt (1985-ben 98,2%), a középiskolás korúak (ekkor az alapfok 4 elemi osztályt jelentett!) 7,4%-a járt középiskolába (1985-ben 80,1%), a 18 évnél idősebbek 5,4%-a volt érettségizett (1985-ben 19,7%), a 24 évnél idősebbek 1,9%-nak volt diplomája (1985-ben 7,9%). A csecsemőhalandóság 1938-ban ezer élveszületettre 131 (ugyanez 1985-ben 20 - a zárójelbe tett összehasonlító adatok a szörnyűséges „előző negyven év“ szörnyűségeit illusztrálják). A konszolidáció azonban nem tartott sokáig. A nagy válság 1929-ben Németország mellett talán Magyarországot sújtotta a legjobban. Igaz, ebben vitathatatlan szerepe volt Trianonnak is. Mindenesetre Horthy a kiutat abban látta, hogy a politikai szekér rúdját ismét a szélsőjobb irányába tolja el. Gömbös Gyula, aki már Szegeden is Horthy legszűkebb köréhez tartozott, a Kormányzó teljes támogatásával elsőként vette fel a kapcsolatot Európa fasiszta diktátoraival. Gömböst csak hirtelen halála akadályozta meg abban, hogy a Horthy-rendszert ismét nyílt fasiszta diktatúrává változtassa. Nem Horthy ... A Gömböst követő miniszterelnökök Gömbösnél tempósabban, de módszeresen vitték jobbra a magyar politikát. Megszülettek a zsidótörvények (némelyiken Teleki, s mindegyiken Horthy aláírásával), Darányi Kálmán meghirdette a háborúra készülődés győri programját. A Hétnek nyilatkozó miniszter-történész arról beszélt, hogy a harmincas évek végére szociális fellendülés következett be Magyarországon. Azt felejtette el csupán hozzátenni, hogy ugyanekkor és ugyanazon okok miatt Mussolini Olaszországában, Hitler III. Birodalmában is szociális fellendülés volt, amiről tudjuk mi volt a célja és az ára. Ma ismét arról folyik a vita, hogy az oroszok bombázták-e Kassát vagy nem. A helyzet azonban az, hogy Horthy és kormánya alig várta az okot, ami miatt beléphet a háborúba. Ha Horthyék nem akartak volna belépni, nem üzentek volna hadat még a támadás napján, amikor sem a vizsgálat nem folyt le, sem a szovjet kormányt nem keresték meg az incidens tisztázása érdekében. Horthyt akarják védeni azzal, ami a legsúlyosabb vádak egyike ellene: a magyar honvédség vezetésének erőteljes szélsőjobbra tolódása. Emiatt 1944 március 19-én Horthy ha akarta volna, sem tudta volna a hadsereget ellenállásra felszólítani. Dehát nem is akarta. A magyarországi vidéki zsidóságot nem a németek, hanem Horthy csendőrsége, helyenként honvédségi alakulatok vagonírozták be. Horthy pontosan tudta, hogy mi lesz a szerencsétlenek sorsa. Mint ahogyan azt is tudta, hogy a „nem magyar állampolgárságú“ zsidók sorsa mi lesz, akiket jóval 1944 márciusa előtt deportáltak. A Horthy-rendszer egyik leggyalázatosabb tette, hogy a bécsi döntések idején a Kárpátalja és egyéb vitatott területek zsidóit magyaroknak feltüntetve, a magas etnikai aránnyal indokolták e területek Magyarországhoz való visszacsatolását, majd a visszacsatolt területek zsidó származású lakóit mint „nem magyar állampolgárságú személyeket“ kitoloncolta, tudva, hogy a németek Kámenyec-Podolszkban kiírtják őket. A budapesti zsidóságot Horthy nem mentette meg, hanem ajánlólevél gyanánt tartotta vissza, amikor végleg megértette, hogy a tengelyhatalmak a háborút elvesztették. A csendőrpuccsot sem a zsidóság érdekében verette le, hanem azért, mert Bakyék az ő hatalmára is támadtak. Nem feltűnő, hogy a puccsot a testőrség parancsnoka verte le? Mellesleg a budapesti zsidók elszállítását megakadályozta, de a gettó felállítását nem ... Horthy kiugrási kísérlete minden újabban előkerülő (előásott?) tény fényében is szörnyű tragikomédia marad. Horthy, a legfelsőbb Hadúr nem volt képes aktív ellenállást 57

elrendelni a németek ellen. Hogy elfogták a fiát, s azzal zsarolták, az nem érv, legfeljebb arra, hogy igencsak kisszerű politikus volt. Talán, ha nem informálja szándékáról alaposabban és hamarabb a birodalmi biztost, mint a honvédegységek parancsnokait, (a nemzeti ellenállás szervezeteiről nem is beszélve) akkor a fiát sem rabolhatták volna el. Általában, teljesen tarthatatlan az az álláspont, amit a történész-miniszterelnök a TV nagy nyilvánossága előtt fejtegetett, hogy Horthyt a geopolitikai körülmények sodorták Hitler oldalán a háborúba, s ha Horthy ellenáll Hitlernek az még nagyobb tragédiát okozott volna. Ez egyrészt valószínűleg nem igaz. Ha mindenki ellenállt volna Hitlernek (s voltak akik ellenálltak), akkor Hitler egészen egyszerűen nincs. Viszont, ha itt Közép-Európában csupán Horthy állt volna ellen, s Németország lerohanja, más országokhoz hasonlóan, Magyarországot, akkor a bekövetkező tragédiáért legalábbis nem Horthyt terhelné az erkölcsi felelősség. Végül még valamit. Magyarországon nem Rákosi Mátyásnak volt először mesterségesen felkorbácsolt személyi kultusza, hanem Horthy Miklósnak. Magyarországon nem Rákosiék hoztak létre először internálótáborokat, hanem Horthyék: Recsk előtt ott volt Fegyvernek, Hajmáskér, a Hortobágy előtt Zalaegerszeg, sőt Kistarcsán a tábort Rákosiék egyszerűen örökölték a Horthy rendszertől. A csóti átmeneti tábor, ahol az orosz hadifogságból hazaérkezetteket „világították át“ a legdrasztikusabb módszerekkel, unikális volt a maga nemében. A magyar népet nem Rákosi, hanem Horthy nevezte először bűnős népnek. A 1946-os hiperinfláció nem a szovjet parancsnokság által kibocsátott ezerpengőssel kezdődött, hanem a győri programmal. A Népszabadság egy cikke úgy tudja, hogy Horthy nem alacsonyodott le addig, ameddig a szlovák fasiszta állam, hogy fizessen a zsidók elgázosításáért. Nos én másképpen tudom. Az én ismereteim szerint a magyar élelmiszerszállitmányok miatt felhalmozódott német adósság csökkentésére igenis kitalálták azt, hogy a zsidótlanitás költségeit törlesztésként kell beszámítani. Temesse el a család Horthyt. Az öreg tengerészek, ha azt hiszik, hogy a viceadmirális nagy tengerész volt, adják tiszteletüket. De tiltakozunk, sok százezer meggyilkolt és elpusztult nevében, a nyomor miatt holtan születettek nevében, a tanulástól, emberi módon való élettől megfosztottak nevében, hogy a temetés a legcsekélyebb formában is állami rangot kapjon, amivel Horthyt és rendszerét rehabilitálni próbálnák. Való igaz, a Horthyrendszer letűnt és nem térhet vissza. De csak akkor, ha nem engedjük! P.S. A fenti írást apám emlékének ajánlom, aki 1919-ben a Vöröshadsereg katonájaként védte a hazát a román betolakodók ellen. 1920-ban Francia Kiss Mihály emberei bátyjával, a törökszentmiklósi direktórium tagjával együtt elfogták. Nagy Györgyöt, a nagybátyámat agyonverték, apámat félholtan a Kenderes melletti fegyverneki internálótáborba zárták, ahol tüdőbajt szerzett. Miközben 1944-ben - sej-haj! - Horthy Miklós muszosaként építette a debreceni repülőteret, első családját Horthy Miklós csendőrei tuszkolták fel az Auschwitz felé induló vagonba. A nagy utazásról nem érkezett vissza a nagyapám, apám első felesége s két féltestvérem - egy 9 éves kislány és egy 5 éves kisfiú. (nem jelent meg)

58

HÁROM HADSEREGPARANCS Dr. Raffay Ernő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára, aki szakmája szerint történész, a Hadtörténeti Múzeumban megnyílt, a doni katasztrófára emlékező kiállítás alkalmából elmondott beszédében kijelentette: „Jány Gusztáv vezérezredest és a többieket is, akik népellenes bűnöket nem követtek el, rehabilitálni kellene.“?Most, amikor az államtitkár úr pártbéli társai igencsak feszegetik, hogy az 1956-tól 1963-ig Magyarországon fennálló állítólagos háború alatt elkövetett népellenes bűntettekért felelősségre kell vonni azok elkövetőit, meglehetősen elvi fontosságú lenne tisztázni, hogy mi a népellenes bűntett, s mi nem az. Miután én az előbb említett háború időszakában gyermeki balgaságomból kifolyólag azt hittem, hogy az 1956 őszi lövöldözés után (amit a Köztársaság tér tőszomszédságában „élveztem“ végig a pincében csücsülve) Magyarországon 1957-től kezdve kifejezetten béke volt, ellentétben mondjuk Algériával, Belga-Kongóval, Vietnámmal és más körzetekkel, ezért maradjunk a Jány vezérezredesnél és a doni katasztrófánál, amikor tagadhatatlanul háború volt, ezt a háborút az akkori magyar vezetés alig tagadhatóan maga kezdte el Magyarország számára. A teremben, ahol Raffay államtitkár úr nevezetes beszédét elmondotta, valószínűleg a szónok közvetlen közelében volt a vitrin, ahol Jány vezérezredes portréja és három hadseregparancsa van kiállítva. Miután a hadseregparancsok kettős célt szoktak szolgálni, azaz egyfelől a hadseregvezetés helyzetértékelését hozzák a hadsereg tagjainak, egységeinek tudomására, másfelől az adott helyzetértékelésből fakadó feladatok végrehajtására ad ki parancsot, amit végre is kell hajtani, azért érdemes alaposan és figyelmesen végigolvasni eme nevezetes okmányokat, hiszen belőle képet kaphatunk kiadójának jelleméről és tetteiről egyaránt. A legnevezetesebb hadseregparancsot közvetlenül a szovjet offenzíva után 1943 január 24-én adta ki Jány Gusztáv vezérezredes. E parancs azzal kezdődik, hogy „1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert esküjéhez és kötelességéhez néhány hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle joggal mindenki elvárhatott. ... becstelenség az a lelkevesztett fejnélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.“?Ez a szöveg csak a jellemet jellemzi, ami a többi hadseregparanccsal összevetve fog igazán kidomborodni. Ami azonban utána következik az az én nézetem szerint tökéletesen kimeríti a népellenes háborús bűntett fogalmát. „2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a helyen, ahol gyülekezésünket elrendelték, hogy az újjászervezést végrehajtsák, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. 3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. ... aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, ...“?Ez várt azokra, akik menekülni akartak a vorenyezsi pokolból. S mi várt azokra, akik engedelmeskedtek a parancsnak? „6. Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak lesz jussa élelmezéshez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyta, és itt hátul gyülekezik, örüljön, hogy annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az 59

megérdemel minden gondoskodást, ...“? Ha nincs mit enni, akkor mire számíthat az összefagyott, agyonfáradt emberanyag? „7. Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, illetve annak megteremtésére kell súlyt helyezni. ... Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény, ... ... A legfeszesebb magatartást a fagyott embertől is megkövetelem. ... ... A gyakorlatok töltsék ki az egész napot, csak a szükséges pihenőket iktassuk közbe.“?Majd ismét a fenyegetődzések tömkelege: „a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierőszakolása“, „ki „állj“ parancsot nem teljesíti, felkoncolja“, stb. Azután ismét a félholt emberek, ezúttal a munkaszolgálatosok, utolsó erejének kizsigerelése: „10. A munkásszázadokkal, amelyeket a körzetek összeállítanak, addig míg állásépítéshez nem bocsátom a német psá-gok rendelkezésére, a harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkákat kell végezetni, erre a fagyásos embereket is felhasználni.“?Jány szerint „az úgynevezett legénység szétszóródott állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette.“ Minderről csak Gábor Andor szavait ismételhetem meg: „Véssük jól agyunkba ezeket a szörnyű mondatokat, amelyek, mint a dögkeselyű szava vijjognak egy elpusztult hadsereg fölött, s szinte kéjjel csapják a csőrüket a nyitott, fagyástól üszkösödött sebekbe. Nincs irgalom, a honvéd ne tengesse nyomorult életét, föl kell koncolni, meg kell tizedelni, éhhalállal kell sújtani és - ez a legirtóztatóbb - közben szalutáltatni, kujonirozni, gyakorlatoztatni kell, nehogy elfeledje, hogy a tiszt urakkal szemben csak koszos kutya, amelynek meg kell nyalni a csizmát, amely belerúg.“ Valamiben azonban G.A. téved. Ez a hadseregparancs nem egy szadista hullagyalázó tette, aki kéjeleg, ha újabb szenvedéseket és pusztulást okozhat. Ez sokkal rosszabb, ami a másik két parancs olvasásakor derül ki csupán. A január 24-i parancs egy lelketlen karrierista hisztériás rohama, aki a keze alá rendelt százezrekben csupán a karrierjét előmozdítandó eszközt lát, akiket egyébként úri gőggel lenéz és megvet. Amikor a katasztrófa szükségszerűen bekövetkezett, tombolni kezdett, mert pozíciója megrendülésétől felbőszült. S bár a vereségért csak és kizárólag az a Horthy-rendszer vádolható, amelynek ő jellegzetes figurája volt, dühe - az ügyetlen kontárhoz hasonlóan - a mit sem vétő eszköz ellen fordult. A helyzet tragédiája az volt, hogy hisztériás parancsát szinte maradéktalanul végrehajtották. A nagyszerű ellenpélda, Stromm Marcell hadparancsa, amelyben közli ezredével, hogy a végrehajthatatlan, embertelen parancsot továbbadni nem tudja és nem akarja, ugyanebben a tárlóban olvasható. Kár, hogy az ő portréja nem látható. De térjünk vissza Jány hadseregparancsaihoz. A másik két hadparancs március 12-én és április 9-én kelt, amikor a januári szörnyű parancsot már végrehajtották, a 2. magyar hadsereg szerencsétlen maradványait már hátravonták és úgy-ahogy rendbeszedték. Ezeknek a parancsoknak merőben más a hangneme. A januári parancsot Jány azért adta ki, hogy a szörnyű vereség felett érzett dühét a hadsereg maradványain kitöltse, azaz ez a parancs mintegy „belső használatra“ szólt. A tavaszi parancsok már tudomásul veszik, hogy a vereség nem visszacsinálható, ezért ezekben Jány igyekszik a tragédiából erényt kovácsolni. Ezek a parancsok már nem a hadseregnek, hanem a hazai közvéleménynek és mindenek előtt Jány feletteseinek szólnak. Belőlük nem csak Jány 60

karrierizmusa olvasható ki, de velejéig hazug volta is, valamint az is, hogy ész dolgában nem volt túlságosan jól ellátva. Tessék csak újra olvasni a januári parancs első pontját! Márciusban Jány már ezt adja parancsba: „A m.kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot.“?A januári parancs szerint „helyünket német csapat foglalta el“ (ezért nem kapnak enni a honvédek - nem azért mert a hadtáp az élelmet szemérmetlenül ellopta), ezzel szemben a márciusi parancsban Jány büszke arra, hogy „a magyar hadsereg utolsónak szakadt le a Don vonaláról“, „a német hátvéd hátvédje volt.“ A vezérezredes valamelyik parancsában gyalázatosan hazudott. De a márciusi és az áprilisi parancsok sem stimmelnek. A márciusi parancsban „a hadsereg színe java ott veszett a nagy túlerővel vívott csatában ...“ Az áprilisiban „közel egy esztendő után a 2. hds. zömének hazaszállítása megtörténik.“ Látható, hogy míg a márciusi parancsban Jány a veszett becsületét mentegeti, addig az áprilisiban már kitüntetésért ácsingózik - amit egyébként „a legfelsőbb helyről“ meg is kapott. Persze Raffay államtitkár úr azért akarja rehabilitálni Jányt, mert ténylegesen a Horthy-rendszer háborús politikáját akarja rehabilitálni. Ez világosan kiderül abból a történészhez méltatlan állításából, hogy „a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg 1941 nyarán a világ egyik legsötétebb diktatúrája, a kommunista diktatúra megsemmisítése céljából indult el Kelet felé.“ Ez az állítás akkor is abszurdum, ha eltekintek attól a már nagyon unalmas csúsztatástól, amivel a kommunizmust egybemossák a sztálinizmussal - ami körülbelül ugyanaz, mintha a kereszténységet azonosítanánk a középkori inkvizícióval. Ha ugyanis a diktatúra megsemmisítése alatt a demokrácia bevezetését értjük, akkor a tengelyországok által gyakorolt megszállás alatt erről szó sem volt. A megszállók nem csak nem segítették a demokratikus orosz, ukrán, belorusz stb. szuverenitás létrehozását, de minden ilyen kísérletet kegyetlenül megtoroltak. Nagy adag cinizmusra lenne szükség az SS-t készségesen kiszolgáló sztároszta és policáj rendszert demokratikus önkormányzatként említeni. Szó sincs róla, a tengelyországok nem felszabadítani, hanem hódítani érkeztek a Szovjetunióba. S ha Magyarország ezt nem a maga számára tette (hiszen Horthy többször is kijelentette, hogy a Magyar Királyságnak nincsenek területi követelései a Szovjetunióval szemben), hanem idegen, német érdekeket szolgálva, az annál rosszabb. A sötét diktatúra megsemmisítését tehát az SS receptje szerint lehet csak értelmezni. Mint az ismeretes, az SS egészségügyi alakulatai úgy harcoltak a tífusz ellen, hogy a fertőzött falvakat a lakosaival együtt felgyújtották. Mellesleg Jány a márciusi parancsában kissé más magyarázatot ad a magyarok Don melletti jelenlétére, mint az államtitkár úr: „... aki eddig nem értette meg, hogy miért szállt a hadsereg harcba messze túl a Kárpátokon, ezt a sok száz kilométeres út felvilágosíthatta. Rombadőlt városok, földdel egyenlővé tett falvak, odúkban, pincékben megbújva nyomorgó lakosok intenek, hogy milyen sors vár hazánkra, ha a háború véres ekéje az otthonunkon szántana végig.“

61

Csodálatos gengszter-logika! Azért kell Keletre masíroznunk, mert Keletre masírozva derék német szövetségeseink oldalán városokat romboltunk le, falvakat tettünk a földdel egyenlővé, odvakba, pincékbe kergettük a megnyomorított helyi lakosságot, s most látva ezt, Keletre kell masíroznunk, nehogy a mi hazánkat érje ilyen szörnyűség. Világos, nem?! Csakhogy Jány van annyira ostoba, hogy áprilisi hadseregparancsát egy patetikusan pufogó frázisnak szánt mondattal fejezze be, nem véve észre, hogy akaratlanul is milyen szörnyű igazságot mond ki vele: „... mert tudnunk kell, hogy a Kárpátok medencéjén kivül nincs számunkra hely, ott és érte élnünk, halnunk kell.“ (szegény Vörösmarty!) Valóban a szovjet nép, amely jobban szerette hazáját, mint amennyire a sztálinista diktatúrát gyűlölte, az orosz és ukrán síkságon, azaz a Kárpátok medencéjén kivül, tudtára adta az idegen hódítások céljából odahajtott 2. magyar hadseregnek, hogy ott számukra nincsen hely. Ezért a földrajzóráért több mint százezer magyar baka és munkaszolgálatos az életével fizetett. S jól lehet valamennyiük halála a Horthy-rendszer számláját terheli, több tízezren közvetlenül Jány január 24-i hadseregparancsának köszönhetik, hogy nem kerültek bele abba a „zömbe“, amelynek hazaszállítása az áprilisi parancs után megtörtént. Igy Jány népellenes háborús bűnei kétségbe vonhatatlanok, s rehabilitálása csapást mérne jogállamiságunkra. * (rövidítve megjelent: A SZABADSÁG)

*

A legfelsőbb bíróság e csapást rámérte jogállamiságunkra - rehabilitálták Jány Gusztávot. Ezek után úgy vélem - a magyar bíróságok minden erkölcsi alapot elvesztettek, hogy háborús bűntettek - például 56-os sortüzek - ügyében ítélkezzenek - N.A.

62

VILÁGOSÍTSD FÖL (Gyertyán Ervin és a Munkáspárt) Világosítsd föl gyermeked: A haramiák emberek; a boszorkák - kofák, kasok. - Csahos kutyák nem farkasok! Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt: ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt. És vigasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy igy igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét mivelhogy rend kell a világba, a rend pedig arra való, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó. (József Attila) Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kisértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich És Guizot, francia radikálisok és német rendőrök. Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem hírsztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleiknek? (K.Marx, F.Engels) Úr ír. Ám nem árt, ha mielőtt írni kezdene, előtte olvas is. Gyertyán Ervin, mások után, ismét kioktatja a Munkáspártot, hogy miért nem hajlandó vele az MSZP szóba állni. (Népszabadság, június 9.). Ennek oka: „a kommunisták 63

önmagukat rekesztik ki a nemzeti összefogásból, amikor - gátlás és kritika nélkül melegítik fel a harmincas-negyvenes évek szlogenjeit, stratégiáját és taktikáját.“ Nos, Gyertyán úr ezen állítása ékesen bizonyítja, hogy nem olvasta, nem ismeri a Munkáspárt programját és más dokumentumait. Megvádolja olyasmivel, amit az nem tett, majd e vád alapján elmarasztalja. Ez bizony a harmincas-negyvenes évek stratégiája és taktikája - ez a sztálinizmus módszere. Mint ahogyan a történelem és az irodalomtörténet meghamisításának módszere az amivel Gyertyán úr írását bevezeti. A nácik hatalomra jutásában kétségtelenül jelentős szerepe van a Komintern bűnösen hibás politikájának, de azért a német szociáldemokrácia is rátett egy jó lapáttal. Hiszen a szociáldemokrata Noske volt az, aki - miniszterként egy szociáldemokrata kormányban - a forradalommal kapcsolatban kijelentette: „valakinek a hóhér szerepét is vállalnia kell.“ S vállalta ... Mindamellett azért már el ne felejtsük, hogy a fő felelősség mégis csak a német nagytőkét terhelte, aki márkamilliókkal aláirt levelében követelte Hindenburgtól, hogy Hitlert nevezze ki kancellárnak. A második világháború kitörésében is volt némi szerepe annak, hogy a nyugati hatalmak tétlenül nézték a rajnai demilitarizált övezet megszállását, az Anschluss végrehajtását, nem beszélve Csehszlovákia müncheni feldarabolásáról, vagy a spanyolországi „benemavatkozásról“. Igy azután nem csoda, hogy Gyertyán úr is túlzásnak tartja saját mondatát arról, hogy „a Sztálin-Hitler-paktum nélkül nincs második világháború“, s egy suta zárójeles utánvetéssel próbálja meg enyhíteni baklövését. József Attila verse kiragadott részletének antikommunista idézése nemcsak a vers meg nem értéséről tanúskodik, de nem is túl eredeti dolog. Legutóbb Torgyán doktor lapjának hasábjain találkoztam vele. Ott legalább az egész verset közölték. Nos nézzük meg egy kicsit alaposabban, mi mindent vet Gyertyán úr a Munkáspárt szemére. „Udvarolnak az MSZP tagságának (miközben a régi recept szerint ócsárolják vezetőit)“. Nem udvarolnak, hanem több ízben sikeresen együttműködnek. Ami pedig a vezetők ócsárlását illeti, a bírálat nem ócsárlás (Gyertyán úr sem ócsárolja a Munkáspártot, hanem ha mégoly igaztalanul is, de bírálja) és nem a Munkáspárt vezetői jelentették ki, hogy nem hajlandóak szóba állni az MSZP vezetésével, hanem fordítva. A továbbiakban azt nehezményezi Gyertyán úr, hogy a Munkáspárt nem úgy határolta el magát a „korábbi korszaktól“, nem olyan értékeket vállalt fel, s nem olyanokat vetett el, mint az MSZP. De már elnézést, azért nem ugyanaz a párt! Ez ok lehet arra, hogy az egyesülés szóba se jöhessen (senki nem is szorgalmazza), de nem ok arra, hogy a két párt ne álljon szóba egymással. Ugyanakkor Gyertyán úr ismét nem túl eredeti csúsztatásokat követ el. A kommunizmus nem abban különbözik a szociáldemokráciától, hogy az utóbbi mindenfajta diktatúrát, mindenfajta totalitarianizumust elvet, az előbbi pedig nem. Nincs mód arra, hogy belemélyedjünk a ma szőnyeg alá söpört, de egyáltalán nem lefutott vitába a demokrácia és a diktatúra dialektikájáról. Az azonban bizonyos, hogy a marxi értelmezésű proletárdiktatúra nem azonos a sztálini bürokratikus diktatúrával, annak totalitarizmusával. Mindamellett, ha Gyertyán úr elolvasta volna a Munkáspárt dokumentumait, abban még utalást sem találna a proletárdiktatúrára. Ami e dokumentumokban a Munkáspártot kommunista jellegűként jeleníti meg, az három alapvető gondolat: - a magántulajdon mindenhatóságának elutasítása, az alapvetően (de nem kizárólag) társadalmi tulajdonra épülő társadalom igenlése; - a nacionalizmus és rasszizmus minden formájának elutasítása, a különböző nemzetek nemzeti értékeit egymás javára ötvöző internacionalizmus igenlése; 64

- az osztályharc objektív tényként való elfogadása, e harcban a dolgozó osztályok támogatása, távlatilag az osztálynélküli társadalom megvalósítása. Ezekről az elvekről egy kommunista párt csak úgy mondhat le, kommunista párt lenni. Pontosan ezt tette az MSZP, s ez nem baj.

ha megszűnik

A baj az, hogy addig nem terjed a toleranciája, hogy elfogadja, vannak kommunisták (nem sztálinisták), akik nem akarnak lemondani ezekről az elvekről. Nem tudja feltételezni, hogy ezeknek az elveknek a platformján is lehet a mindennapok problémáira olyan megoldást találni, amivel lehet és érdemes együttműködni ezeknek az elveknek az elfogadása nélkül is. Sajnos a lényeg Gyertyán úr azon megállapítása, hogy amíg a Munkáspárt nem mond le kommunista elveiről „addig csak kompromittáló lehet az MSZP számára a vele való szövetkezés a tömegek előtt is, és esetleges koalíciós partnerei előtt is.“ Természetesen itt a tömegek emlegetése csak fügefalevél. A lényeg az esetleges koalíciós partnerek véleménye. Ékesen bizonyítja ezt a Gyertyán Ervin írásának szomszédságában megjelent esszé Kozák Márton tollából. Érdekes, hogy Gyertyán szerint a Munkáspárt akkor lehetne partnere az MSZP-nek, ha ugyanolyanná válna mint ő, s Kozák szerint az MSZP csak akkor válhatna a (liberális) polgári pártok koalíciós partnerévé, ha olyanná válna, mint ők. Nagyon érdekes. A nem olvasás, csak írás egy gyöngyszeme napjainkban az a szlogen, hogy „kísértet hagyta el Európát - a kommunizmus kísértete“. Akik ezt szajkózzák, azok természetesen nem olvasták a Kommunista Kiáltványt. Annak bevezetője ugyanis az Európát mumusként bejáró kommunista kísértetről szól, amivel a hatalmon levők, s a hozzájuk törleszkedő, vagy a hatalomra ácsingózó ellenzékiek egymást és a népet ijesztgetik. Nos ez a kísértet nem elhagyta Európát, hanem éppen most támadt fel újra. Az MSZP, Gyertyán Ervin és Kozák Márton ott ülnek a kísértetidéző asztaltáncoltatók között. Nem veszik észre, hogy róluk is szól a mese. Budapest 1993. június 9-én

(rövidítve megjelent: A SZABADSÁG)

65

A VÁTESZ ÉS LÁTOMÁSA, AVAGY MI A KISEBBIK ROSSZ? Debreczeni József kiváló politikai látnok. Már korábban kimutatta a Népszabadság hasábjain, hogy a Szocialista Pártnak nincs helye a magyar politikai palettán. E váteszi erejű meglátásnak az egyenes folyománya „Az MSZP győzelme a kisebbik rossz“ című legújabb opusza (Népszabadság 94.05.26.). Debreczeni most elmagyarázza az olvasóknak, hogy miután kedvenc, bár némileg irányában hálátlan pártja elvesztette a választást s vele a hatalmat, az a legjobb, illetve az „a legkisebb rossz“, ha a magyar politikai palettán hellyel sem bíró MSZP abszolút többséget kap a parlamentben és egyedül alakit kormányt. Mivel támasztja alá e látomását? Természetesen azzal, hogy amennyiben a szocialisták abszolút többséget szereznének, akkor az SZDSZ nem lépne vele koalícióra (részben mert a szabad demokraták nem vállalnák, részben mert a szocialisták nem tartanának rá igényt). Igy - mivel a szocialisták minősített, kétharmados többsége nem valószínű - a kormány nem rendelkezne kétharmados többséggel s igy elhárulna egy sor rettenetes veszély, amit váteszünk előre lát, s amelyek „végzetesek lehetnek a konzervatívok és a magyar demokrácia számára“. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló váteszünk számára, hogy ami a konzervatívoknak végzetes, az végzetes a magyar demokrácia számára is. Debreczeni két nappal a választások második fordulója előtt jól rá akar ijeszteni a szocialista napilap liberális és nemzeti-keresztény olvasóira, elsősorban az utóbbiakra. A szocialista olvasók ugyanis az ő ijesztgetése nélkül is a szocialistákra fognak szavazni (szavaztak - hiszen, ha ez az írás egyáltalán megjelenik, csak a választások után lesz olvasható). A ravasz tanács - szavazzatok a szocialistákra! - a nemzeti-keresztény szavazóknak szól(t), hiszen jobb egy gyenge többségű szocialista kormány egy gyenge, de harcias liberális ellenzékkel, amely az obstrukciókban a nemzeti-keresztény ellenzék faltörő kosának szerepét játszhatja, mint egy kétharmados többségű szociál-liberális koalíció, amit nem lehet kiütni. A kampányszöveg nem is rossz, s talán csak azon mélázhatunk el, hogy ez miért a szocialista napilapban jelenik meg, hiszen a nemzeti-keresztény szellemiségű lapok elsorvasztása csak a szociál-liberális „vörösterror“ alatt fog bekövetkezni, ma azok még nagy tömegek keresett szellemi táplálékát jelentik. Ami miatt Debreczeni cikke (bíráló) szót érdemel, az látomásainak teljes alaptalansága és ugyanakkor jellemző volta. A leszavazott koalíció a kampány alatt határozott evolúción ment keresztül. A korai kampányt Debreczeni fentebb idézett írása jellemzi: a szocialistáknak nincs létjogosultsága a politikai közéletben, a választás a liberális kozmopolitizmus és a nemzeti-keresztény értékrend között kell, hogy történjen. A megerősödött (hangosabbá vált?) szélsőjobb oldal jelentkezése új szint vitt a kampányba: a nemzeti-keresztény centrum felveszi a harcot (szavakban) a szélsőjobb és (tettekben) a szélsőbal ellen. A kampány e szakaszában csendesen elkezdődött a szocialisták denunciálása. A következő lépésként az MDF bedobta a „baloldali veszély“ általános jelszavát („Varsó elesett“ stb.)

66

Ezután kiderült, hogy valójában az ország a szocialisták és a demokrácia, azaz a nemzeti-keresztény oldal között választhat. Nyílt össztűz zúdul Horn Gyulára, de túllőnek a célon. S az utolsó stádium: minél rosszabb, annál jobb szavazzatok a szocialistákra! Az evolúció meglehetősen következetlenek tűnik (az is), ám van benne egy markáns vezérfonal: a visszarendeződéssel való ijesztgetés és a kommunistázás. Ami a kommunistázást illeti, az csupán a zsidózás szalonképesebbnek vélt formája. Ugyanis a valódi politikai antikommunizmus a valódi kommunizmust és annak valódi képviselőit, a nézeteiket nyíltan vállaló militáns kommunistákat támadja. Aki a kommunista elveket megtagadó volt kommunista párttagokat, sőt az övéitől eltérő nézeteket valló antikommunistákat kommunistáz le, az ugyanazt csinálja, mint aki a számára elfogadhatónál görbébb orral rendelkezőket lezsidózza. Marx és Engels, a századelő kommunistái még a politikai antikommunizmussal vitáztak, amely hazátlan bitangoknak nevezte őket, nőközösséggel, csajkarendszerrel stb. vádolta meg őket. A mai kommunistázók vagyonharácsolással, nacionalista vérengzéssel és általában minden rosszal vádolják a kommunistákat, illetve mindenkit, aki nem tetszik nekik, azt lekommunistázzák. Ezzel az antikommunizmus a politika területéről átkerült a rasszizmus területére, amit jobb érzésű antikommunisták is csak mélységes undorral és megvetéssel tudnak kezelni. Ha belátjuk, hogy a mai antikommunizmus jórészt nem politikai kategória, akkor nem nehéz azt is belátni, hogy a szociál-liberális koalíciótól mi sem áll távolabb, mint bármilyen visszarendeződés. Arra szót is alig érdemes vesztegetni, hogy micsoda képtelenség az MDF bizonyos köreinek, az MDF-ből kiszakadt szélsőjobboldalnak és az ő eszmeiségüket megjelenítő rádió és TV műsoroknak az az igyekezete, amivel össze akarták mosni a Rákosi- és a Kádárrendszert. Minden józan szemlélő számára nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon nincs számottevő politikai erő, amelyik a Rákosi-rendszert akarná visszaállítani. Nem ennyire egyértelmű, hogy a Kádár-rendszer visszaállítását akarja e ma jelentős tömeg? Ha igen, azok nem a szocialisták mértékadó körei. Valóban, Tamás Gáspár Miklós nagyon tévedett akkor, amikor „Kommunisták“ című Népszabadság-beli esszéjében azt állította, hogy a kommunista rendszert nem a fegyverkezési verseny és a gazdasági összeomlás zúzta szét, hanem a kommunista bűnbánat és töredelem. Ha igaza lett volna, akkor a választási győzelem e bűnbánatot és töredelmet semmivé téve valóban egy visszarendeződés kiindulópontja lehetne. Mivel azonban a kommunista (valójában posztsztálinista) rendszert mégiscsak a (fegyverkezési verseny által is elősegített) gazdasági összeomlás zúzta szét, azért a visszarendeződésnek semmi alapja nincs. A gazdasági helyzet nem jobb, hanem rosszabb mint volt, s a nemzetközi erőviszonyok sem kedveznének egy visszarendeződésnek. Vajon az a szocialista pártokrácia, amelyik 1989-ben, ha keservesen is, de felismerte, hogy a Kádár-rendszer tovább nem tartható fenn, most miért állítaná azt vissza, amikor az elmúlt négy év tőkés restaurációjába a maga módján ő is beilleszkedett már?! Nem, ha itt valamitől félni kell, akkor az az, hogy az új kormány - legyen az akár szinszocialista, akár szociál-liberális - nem számolja fel elég erélyesen azt a visszarendeződést, amit részben a bürokratikus szocializmus, részben a Horthy-rendszer dzsentroid-feudalisztikus vonásai irányába az Antall-Boross kormány valóban végrehajtott.

67

Az elkövetkező négy év sem lesz könnyű. Az új kormány is követhet el akár súlyos hibákat is. De Debreczeni József jóslatai valószínűleg ugyanannyira válnak valóra, mint a korábbiak. Talán ezt látva végre abbahagyja a látnokoskodást... Budapest, 1994.május 28-án

(megjelent rövidítve: Népszabadság)

68

AZ 56-OS ÖRÖKSÉG ÉS A MAI EMLÉKEZET Nagyon szomorú Pomogáts Béla írása a Népszabadság június 18-i mellékletében. Talán a „szomorú“ jelző kevés is. Az „1956: örökség és emlékezet“ elkeseredett cikk egy olyan ember tollából, aki valamit nagyon a magáénak érez 1956-ból és úgy érzi, az elmúlt években, amikor ennek a valaminek diadalmaskodnia kellett volna - valami egészen más és szégyenletes történt. Úgy gondolom, Pomogáts Béla keserű csalódása (mert ezt olvastam ki írásából) szinte törvényszerű. Törvényszerűen kell csalódnia annak, aki szembesül egy túl korán legendává változott (változtatott) történés még élő szereplőinek legendát romboló mai cselekedeteivel. Pomogáts és sokan, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, azt hiszik, hogy méltatlan emberek okozzák csalódásukat, pedig maga a mítosz a keserűség igazi forrása. Rácsodálkoznak arra: „Kevesen múlt, hogy 1956 szellemi és erkölcsi öröksége súlyos vereséget szenvedjen, hiszen a leghangosabbak éppen azt tagadják ki ebből az örökségből, ami a lényege volt: a forradalom demokratikus indíttatását és demokratikus céljait. Úgy tüntették fel, mintha ötvenhat az 1944-ben megbukott korszerűtlen és igazságtalan politikai rendszert kívánta volna helyreállítani és ezzel éppen azokkal kerültek közös nevezőre, akik a forradalom veresége után „ellenforradalmároknak“ rágalmazták a budapesti egyetemistákat és fiatal munkásokat“. Csodálkoznak és nem értik, hogyan lehetséges ez? A Kádár-rendszer ötvenhatot de facto sommásan ellenforradalomnak nyilvánította, de jure azonban ezt sohasem tette meg. A rendszerváltás első szabadon választott parlamentje első törvényében sietett - de jure - forradalomnak és szabadságharcnak deklarálni azt, ami 1956 október 23-án és utána történt. Véleményem szerint ez nagyon nagy hiba volt. Egy annyira sokszínű és sokértelmű történelmi eseményt, mint amilyen 1956 volt, nem lehet a törvény szavával minősíteni. Igen, 1956 szabadságharc volt, amennyiben azért is folyt a küzdelem, hogy Magyarországon ne legyen idegen megszállás. De voltak és nem kevesen (félreértés ne essék, nem a többségről van szó), akik a megszállást csak az egyik szuperhatalom részéről tartották sérelmesnek, s koránt sem bánták volna, ha a másik váltja fel. Igen, 1956 forradalom is volt - de ezt már nem olyan egyszerű eldönteni. Magam szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a sztálini rendszer ellenforradalmi volt a proletár (és nem csupán kommunista párti) forradalom eredeti marxi-lenini felfogásával szemben, és akik nem akarták tűrni, hogy a tőke uralmát egy bornírt pártbürokrácia uralma váltsa fel munkájuk felett, akik valódi munkás-paraszt államot akartak, ahol a dolgozó embereknek valódi beleszólásuk van saját sorsuk alakulásába, azok forradalmárokként, a marxi értelmű proletárforradalom folytatóiként léptek fel a sztálinista bürokratikus diktatúra ellen - még akkor is, ha nem mind voltak marxisták, kommunisták. Voltak azonban olyanok is, akik - liberális meggyőződésüknél fogva - a polgári piacgazdaságot minden világok legjobbikának tartották, amely folytonosan és immanensen fejleszthető, igazságosabbá tehető, javítható. Ezek nem ismerték el a proletárforradalom létjogosultságát, igy a proletárforradalmat illetően ellenforradalmárok voltak - mellőzve e szó pejoratív kicsengését. Ellenforradalmárok, de nem a haladás és a haza ellenségei. Szemben azokkal, akik a Horthy-rendszert akarták visszaállítani valamely módosított vagy alig módosított formában. Ezek - ha voltak ilyenek - nem csak klasszikus 69

ellenforradalmárok voltak, de a haladás és így a haza ellenségei is. De vajon voltak-e számottevő mértékben ilyen erők ötvenhatban? A kádári mítosz szerint csak ilyenek voltak. A mai törvényesített mítosz szerint - egyáltalán nem voltak. Sajnos a Pomogáts által felpanaszolt jelenségek, szervezetek, az MDF vezette koalíció színeváltozása, mind azt bizonyítják, hogy - voltak, mégpedig jelentős erőt képviselve rejtett és nyílt formában egyaránt. Hiszen a felemlített ötvenhatos szervezetek tagjai ötvenhatban, tizenkét évvel a Horthy-rendszer összeomlása után aligha képviseltek progresszívebb eszméket mint ma, egy teljesen megváltozott világban. Az MDF kormányzat remineszenciái is azt mutatják, hogy még ma is jelentékeny erők hiszik visszaállíthatónak a „keresztény úri“ Magyarországot (amiben természetesen az úrin van a hangsúly, s nem a keresztényen - a frazeológia ellenére). Ötvenhat tehát nemcsak forradalom és szabadságharc volt, de ellenforradalom is, a szónak sokféle értelmében. A Kádár-rendszer tehát nem hazudott amikor ellenforradalomról beszélt, hanem sokkal rosszabbat tett - letagadta az igazság felét s ezzel hamissá tette a másik felét is. Ötvenhat új mítoszának megteremtői ugyanezt teszik - ellenkező előjellel. Mindkét esetben ötvenhat igazi hősei lettek az áldozatok. A Kádár-rendszerben a hősök a barikádnak csak azon az oldalán voltak, ahol vöröscsillag volt a zászlón, a másik oldalon csak ellenforradalmár hazaárulók voltak. Az új mítosz szerint a hősök a „tépett zászló“, a „lukas zászló“ köré gyülekeztek (mindenki hős volt, aki ott volt), míg a barikád túlsó oldalán a „ruszkik“ és hazaáruló kiszolgálóik, az ÁVO-sok, pufajkás gyilkosok voltak csupán. A történelem azonban nem azonos a mítoszokkal. A történelem igazolta/igazolja azokat, akik a proletár nevet bitorló bürokratikus-parancsuralmi diktatúra ellen keltek fel, de azokat is akik a társadalmi haladást a horthysta restauráció ellen védelmezték. Ötvenhat bonyolult kor volt, amikor hősök és gazemberek találhatóak voltak a barikád mindkét oldalán. Az sem volt ritkaság, hogy e kétféle minőség egy emberben is megvolt, s a helyzetből következett, hogy éppen melyik bújt elő belőle. Végül, de nem utolsó sorban azt is el kell mondani, hogy ötvenhatban is - mint mindig a történelemben - létezett a „hallgató többség“, akik nem igen értették az egészet, s azt várták csupán, hogy mihamarabb, s minél kevesebb áldozattal véget érjen a zűrzavar. Ezek nem voltak sem hősök, sem gazemberek - csupán egyszerű gyarló halandók. Budapest, 1994.június 18-án

(nem jelent meg)

70

KEGYETLEN MEGEMLÉKEZÉS (A varsói felkelés 50. évfordulója) Lengyelország és a világ a varsói felkelés 50. évfordulójára emlékezett augusztus 1én. A varsói ünnepségeken részt vett és népeik nevében megkövette a lengyel népet a német elnök, Herczog és Jelcin orosz elnök személyes megbízottja, Filatov. A magyar írott és elektronikus sajtó is igen nagy terjedelemben emlékezett meg a tragikus évfordulóról. Várható volt, hogy az alkalmat fel fogják használni a korábbi egyoldalú történelmi tárgyalásmód felülbírálására. Amit láttam, olvastam az azonban minden várakozásomat felülmúlta. A történelem aktuálpolitikai meghamisításának olyan tűzijátékát kaptuk, amelyre azt kellene mondanom - példa nélküli. Sajnos nem mondhatom, mert nem az. A rendszerváltás óta ez egyáltalán nem példa nélküli, hanem nagyon is közönséges. A kérdéssel mégis foglalkozni két ok miatt tartom fontosnak. Egyrészt a történelemhamisítást még a korábbi történelemtorzítás reakciójaként sem lehet elfogadni. Harcolni kell azért, hogy a bonyolult, sok rétegű történelmet végre a maga bonyolultságában és sokrétegűségében próbáljuk megragadni. Másrészt a varsói felkelés kapcsán a hitleristák elleni harcban hősi halált haltak emlékét sértik meg a kegyetlen aktuálpolitikai megemlékezéssel. Miről van szó? A rendszerváltás előtti hivatalos verzió szerint: „A lengyel reakciós köröket és az emigráns kormányt aggodalommal töltötte el az a hír, hogy Lengyelország felszabadított területén a dolgozók megteremtették saját hatalmukat. Ezért elhatározták, hogy Varsóban felkelést robbantanak ki, és a fővárost a szovjet csapatok bevonulása előtt az Armia Krajowa birtokba veszi. A szovjet kormány csak akkor értesült a felkelésről, amikor az megkezdődött. Meggondolatlan és szörnyű kalandnak tartotta. Látva azonban, hogy a varsói hazafiak tízezrei vesznek benne részt, minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a felkelőknek, és csökkentse veszteségüket. Támadó hadműveletet indítani Varsó felszabadítására ekkor katonailag lehetetlen volt. A felkelés a varsói hazafiak hősiessége s a szovjet segítség ellenére elbukott.“ (A második világháború képei 2. Az Európa Kiadó és az APN közös kiadása.) A szovjet segítség - nyilvánvaló hazugság. A többiben azonban az igazság több momentuma benne van - olykor némileg kozmetikázva. A londoni kormány szovjet ellenes céljaira utal Kovács István cikke a Népszabadságban (A varsói felkelés feliratai - ez az írás az általam ismertek közül még a legmértéktartóbb megemlékezés), de elismerték a felkelés életben maradt AK-harcosai is. A mostani megemlékezések fő hangsúlya azonban az volt, hogy a szovjetek megállva a Visztula másik partján tétlenül nézték Varsó pusztulását. Egyes megnyilatkozások egyenesen Sztálint és a Vörös Hadsereget nevezték meg, mint legfőbb felelősöket. Mi történt valójában? 1944 júniusában a szövetségesek partraszálltak Normandiában és a Vörös Hadsereg, megtámogatandó a nagyon régen várt partraszállást, offenzívába kezdett, elindította a híres „Bagratyion-hadműveletet“. A kezdeti sikerek megrészegítették Sztálint, aki utasította a 71

tábornokait, hogy menetből foglalják el Varsót. (A történelem olykor majdnem megismétli magát. 1920-ban a Vörös Hadsereg lengyelországi sikerein megrészegülve a front-kommiszár - I.V.Sztálin - követelte Varsó azonnali bevételét. A támadás kifulladt, s Pilsudski csapatai visszaverték azt, sőt ellentámadásba mentek át, s csak Tuhacsevszkij zsenialitása mentette meg Szovjet-Oroszországot a sokkal nagyobb katasztrófától. Mindenesetre Pilsudski ekkor foglalta el azokat a litván, belorusz és ukrán területeket, amelyeket 1939-ben a Szovjetunió a Molotov-Ribentropp paktum alapján visszafoglalt, s amit Jaltában ismét megtartott.) A Vörös Hadsereg az erőltetett menetben kifulladt és a Visztulán már nem tudott átkelni. Ilyen van a háborúban. Alig néhány hónap múlva a partraszálló szövetségesek támadása fulladt ki az Ardeneknél. Hogy mindez igy történt, arra utalások találhatók Kovács István írásában és más visszaemlékezésekben is. Nyilván az offenzíva befulladása előtt szólították fel a szovjet rádióadások Varsó népét a fegyveres felkelésre, aminek ekkor a fejvesztetten menekülő német csapatok miatt ugyanolyan realitása volt, mint Nápolyban, Párizsban majd Prágában. Azonban „július utolsó napjaiban a németek menekülése megszűnt, sőt nagyobb rendőri, csendőri és katonai erők kíséretében egyes közhivatalok is visszaköltöztek Varsóba“ (Kovács I. idézett mű) Erre az AK vezetőinek és a londoniaknak oda kellett volna figyelni, s vagy le kellett volna fújni a felkelést, vagy konzultálni a szovjet parancsnoksággal, aki persze a felkelés lefújását ajánlotta volna. Annál is inkább, mert a szovjet tábornokok ekkor már meggyőzték Sztálint, hogy Varsó forszírozása óriási vér- és időveszteséggel járna, és rábírták, hogy a főcsapás irányát helyezzék át Kelet-Poroszországba. Legnagyobb titokban megkezdődött a szovjet csapatok átcsoportosítása északra, hogy a Varsóba öszpontosított német erőt átkarolva kerítsék be és semmisítsék meg. A kirobbant varsói felkelés ezt a tervet veszélyeztette. Ezért volt katonailag lehetetlen a felkelés megsegítése. A szovjet csapatok egyáltalán nem álltak a Visztula másik partján, ott csak minimális erők állomásoztak a németek megtévesztésére. A tankok nem jelenhettek meg a Praga nevű elővárosban, mert már elvonultak északra. Kétségtelen tény, hogy Sztálin a varsóiak segélykéréseire a tőle megszokott gorombasággal válaszolt. Ha a kéréseket teljesíti, veszélybe sodorta volna a Vörös Hadsereg stratégiáját. A teljesíthető kisebb kérések (például a szövetséges gépek landolása szovjet repülőtereken stb.) elutasítása ugyan érthetetlen, de azok sokat a varsóiakon nem segítettek volna. Az, hogy Sztálin azért nem segített a felkelőknek, mert azok célja nem egyezett a szovjet célokkal nélkülözi az elemi logikát. Hiszen mi volt a londoniak és az AK által irányított felkelés célja? Nem engedni, hogy az oroszok szabadítsák fel Varsót, ezért még az oroszok odaérkezése előtt kiverni a németeket, hogy a szovjeteket „gazdaként“ fogadhassák (K.I. cikke a Népszabadságban). A segélykérés e cél nyilvánvaló feladását jelentette. Ha a szovjet csapatok képesek lettek volna rá, „dicsőséges felszabadítóként“ vonulhattak volna be a lengyel fővárosba. Ha ezt nem tették, akkor elég valószínű, hogy nem is tudták megtenni. Illetve megtehették volna, saját stratégiai (és nem politikai) céljaik feladásával, ami hatalmas emberveszteséget okozott volna a szovjet csapatoknak (ezért vajon az a AK és a londoniak megkövették volna a szovjet népet?) és több hónappal elodázta volna a háború végét. Sztálint a felelősség éppen a „Bagratyion-hadművelet“ tovább erőltetése miatt terheli, amivel többek között hamis illúziókat keltett a varsóiakban és vezetőikben. Valószínűtlen az is, hogy a londoniak tudatosan áldozták volna fel a varsóiakat, hogy megoldhatatlan dillema elé állítsák a szovjet hadvezetést (ahogyan ezt a szovjet hadtörténészek állították). Sokkal valószínűbb, hogy szinte monomániásan ki akarták robbantani a felkelést, meg akarták előzni az oroszokat. A felelősség elsősorban azért terheli 72

őket, mert elvakultságukban nem vették észre azt, amit a németek észre vettek - az orosz offenzíva megtorpanását, öntelt szovjetelleneségükben (ez Horthyra emlékeztet minket) túl későn vették fel a kapcsolatot a szovjet parancsnoksággal. A varsói felkelés tragédiájában tehát egyaránt szerepet játszott Sztálin és az Armia Krajowa vezetőinek önfejűsége, hatalmi érdekeiknek Varsó népe érdekeinek elébe helyezése. Számomra az adott esetben Sztálin (pontosabban a szovjet hadvezetés) vétke azért tűnik némileg kisebbnek, mert az ő hatalmi érdekeinek érvényesülése a háború gyorsabb befejezését jelentette, míg a londoni lengyel kormány és az AK hatalmi érdekeinek érvényesítése a háború elhúzódását eredményezte volna. Ezzel persze lehet nem egyet érteni. Lényegtelen. Varsót s népét ugyanis nem a Vörös Hadsereg és nem az Armia Krajowa pusztította el, hanem a Wermacht és az SS. Ez az, amiről nem szabad megfeledkezni. Egy pillanatra sem. Budapest, 1994. augusztus 1-én

(rövidítve megjelent: A SZABADSÁG)

73

MIT NEM MOND EGY SZTÁR A SZIGETEN? „Muráti Lili a Margitszigeten. Már megint. Egykor fekete taftban, kivillanó türkiz béléssel, kalapban adta az interjút, Bugattival, nyárban. Most bézsben, mályvában, kutyával. Őszben.“ Ilyen igazi „színházi-életes“ hangulatban kezdi Láng Zsuzsa a Népszabadság Hétvége rovatában (1994.10.22.) a Muráti Lilivel készült interjúját. Szívszorító, könnyfacsaró kis interjú ez, a szegény Vaszary házaspár sanyarú megpróbáltatásairól, az őket ért méltatlanságokról. Pedig azelőtt! Azelőtt „a harmincas évek elejétől egészen negyvenötig Magyarországon nagyon jó minőségű volt az élet. Olcsó volt a luxus.“ Igaz, a nyomor akkoriban kissé drágább volt, de szélsebesen közelit az idő, amikor megint a luxus lesz olcsó és a nyomor lesz drága - ha ez a drága művésznőt megnyugtatja. Hát persze, hogy megnyugtatja - azért van megint itt! A riport csúcsa azonban a következő kis elmélkedés: „Tudom szörnyűség az ilyet még kimondani is, de úgy negyven-ötven évente kell is egy háború. Nem atomháborúra gondolok, de mindenképpen világháborúra. Jót tesz túlnépesedés ellen, de jót tesz a gazdaságnak is. Megszűnik a munkanélküliség, előtte azért, mert mindenki készülődik rá, utána pedig azért, mert törvényszerű az őrületes fellendülés.“ Ezt már L.ZS. sem hagyhatja szó nélkül. Tisztelettel, de keményen megkérdezi: „Biztos, hogy ez a legjobb megoldás?“ S a válasz határozott: „Sajnos igen.“ A többi már nem érdekes. Álljon itt még egy idézet: „Aki háborúra uszít, vagy egyébként háborús hírverést folytat, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.“ Igy szól a BTK. Mindezt a holocaust 50-ik évfordulóján akár feljelentésnek is tekinthetik. Legalább a józan észhez. Budapest, 1994.október 28-án

(megjelent: A SZABADSÁG)

74

ÉVFORDULÓ RUSSZOFÓBIÁVAL Undorodom. Hányni volna kedvem. Ünneplünk, Budapest izéjét ünnepeljük, azét az izéjét, ami ötven évvel ezelőtt következett be, amikor a szovjet csapatok megadásra kényszerítették Pfeffer-Wildenbruch SS csapatait, illetve ami maradt belőlük. A TV is ünnepel, a Népszabadság is ünnepel. Mindenütt Ungváry Rudolf a ceremónia-mester. A TV-ben folyó Ostromnapok című sorozatot nézve sejtettem, Népszabadságbeli írását olvasva megbizonyosodtam afelől, hogy Ungváry Rudolf ars poeticája az oroszok patalógikus utálatában merül ki. Ez lehetne az ő magánügye, de sajnos ez az elementáris utálata óriási nyilvánosságot kapott. Annyira utálja az oroszokat, hogy még az SS-t is hajlandó egy kicsit szeretni. Egyszerre a zsidókkal. Ez az, amitől kifordul a gyomrom. Az, hogy a budapesti ostrom orosz (szovjet) győzelemmel való befejezését nem mindenki élte meg felszabadulásként - természetes, és elég nagy balgaság volt a korábbi rendszer részéről ennek az ellenkezőjét eröltetni. De ünnepi megemlékezésképpen azt az elfogultan szubjektív oroszutálatot felvonultatni, amit Ungváry a képernyőn és az ujság hasábjain produkált - visszataszító. Ha Ungváry Rudolfnak jó oka van (és valószínűleg van) nem szeretni a Budapestet elfoglaló oroszokat, akkor például nekem is van némi okom nem szeretni a Védosztag fekete inges halálfejes harcosait. Ugyanakkor eszembe nem jutna ezért az egész német népet (vagy a nyilasok miatt az egész magyar népet) nem csak nem szeretni, de alávaló módon meg is rágalmazni. Ungváry összes antifasiszta tiszteletkörei nem rejthetik el, hogy tudatosan rágalmazza a szovjet hadsereget, meghamisítja a történelmet. Ha rosszindulatú denunciáns lennék még azt is megengedném magamnak, hogy azt állítsam, német származásával kérkedve pimasz módon tiszteleg az SS előtt. Nem, nem lehet azt mondani, hogy ez az egész szóra sem érdemes! Itt komoly a tét, az igazság forog kockán. Ungváry és a hozzá hasonlóak, akik a nyolcvanas évek vége óta gombaként szaporodtak el, valóban cseppenként mérgezik a felnövekvő új nemzedékeket. Ezért hangosan kell kiabálni minden fórumon (hisz egyre kevesebb olyan fórum van, ahol nem tömik be a szánkat) banálisnak tűnő tényekről. Nem a Szovjetunió támadta meg Németországot és Magyarországot, hanem fordítva. Hitler adta ki a parancsot, hogy Budapestet az utolsó csepp vérig kell védeni, mert inkább tíz Budapest, mint egy Berlin. Ezzel szemben Malinovszkij marsall azt parancsolta, hogy Budapestet nehéztüzérségi előkészítés nélkül ostromolják meg, megóvandó a várost a teljes pusztulástól. Budapest hidjait a teljesen körülzárt városban teljesen értelmetlenűl az SS robbantotta fel. Az oroszok a Mancival, majd a sebtében helyrepofozott Ferencz József (ma Szabadság) hiddal lehetővé tették a polgári lakosságnak a két városrész közötti közlekedést.

75

A budapesti gettót a németek és a nyilasok állították fel és a szovjet csapatok rombolták le falait, szabadították ki foglyait. Az ostrom után Budapestet az oroszok élelmiszerszállítmányai mentették meg a tömeges éhhaláltól. Budapest ostroma másfél hónapig tartott, mig például Leningrád blokkádja kilencszáz napig. Alberto Moravia „Egy asszony, meg a lánya“ című regényének címszereplőit nem az oroszok, hanem a Sziciliában partra szállt szövetségesek katonái erőszakolták meg. Ugyanis a háború rettenetes ocsmányságai között ott van az éppen győztesek nemi erőszakoskodásainak jelensége is, ami a világ minden hadseregénél létezett. Viszont az oroszoknál legalább hivatalosan tilos volt, míg Auschwitzban, Ukrajnában és mindenütt a megszállt Európában a lányokat, asszonyokat legénységi és tiszti bordélyokba hurcolták, ahol persze nem megerőszakolták őket, csupán „munkát végeztettek velük“. Ilyen „intézményei“ egyébként a magyar királyi hadseregnek is voltak. Az külön dicséri Ungváry ízlését, hogy neki a göbbelsi, műtermi feltételek között készült (tessék megkérdezni Bokor Pétert) német és horthysta, illetve nyilas propagandafilmek jobban tetszenek, mint Roman Karmen és más világhírű szovjet haditudósítók harctéri, első vonalban készült felvételei. Ezek után az általam nem olvasott naplókról írt megjegyzéséről nyugodt szívvel jelentem ki, hogy Ungváry hazudik. Mint ahogy hazudott az egész filmsorozat, hazudik Ungváry cikke az első betűtől az utolsóig. Nem Budapest szenvedéseit, a háború irtózatát mutatta be, hanem azt a hazugságot, hogy Budapestet egy barbár hadsereg vonta ostromgyűrűbe, ahol egy lovagias hadsereg (Pfeffer-Wildenbruch SS csapatait) védte a várost és nemeslelkű polgárait, miközben - malőr - a nyilas banditák irtották szegény szerencsétlen zsidókat, s amikor a barbárok betörtek a városba, a hadifoglyokat mind lemészárolták, minden nőt kivétel nélkül megerőszakoltak (volna, de néhány ügyesen átejtette őket), ellopták az összes órát. Jelzem, ez az utóbbi speciel igaz. A legszörnyűbb az, hogy Ungváry magánügyéből (utálja az oroszokat) nem én csinálok közügyet. Rendben van. Ungváry utálja az oroszokat (ha esetleg erre azt fogja mondani, hogy nem az oroszokat utálja, hanem a kommunistákat, az mit sem változtat a dolgon, mert ma az antikommunizmus ugyanolyan rasszizmussá változott, mint amilyen a russzofóbia vagy az antiszemitizmus). De miért kap egy ilyen elfogult ember lehetőséget arra, hogy egyedűl ő mondjon ünnepi beszédet az ötvenéves évfordulón? Erre nem mentség az, hogy azelőtt negyven évig egy ellenkező elfogultságú szemlélet uralkodott. Egyrészt, mert végre véget kellene vetni az előitéletek ingamozgásának („azelőtt“ meg huszonöt évig szintén ellenkező elfogultság uralkodott), másrészt, ha például lakodalomba hívok valakit, azt még elnézem neki, ha elhallgatja a menyasszony néhány ballépését, de kizavarom, ha a pohárköszöntőjében leszedi a keresztvizet az ifjú aráról. Vagy a Magyar TV és a Népszabadság nem is tartja ünnepnek azt, ami 1945 február 13-án történt? Budapest, 1995. február 13-án

(Budapest felszabadulásának ötvenedik évfordulóján) (nem jelent meg)

76

LENDITŐKERÉK VAGY MARÓTÁRCSA? (a tőkés rend diszkrét bája) BEVEZETŐ Marx mai polgári kritikusainak többsége két nagy csoportba sorolható. Az egyik szerint Marx nézetei eleve hibásak voltak, rossz előfeltevésekből rossz módszerekkel rossz következtetésekre jutott. A másik, az elsőtől csak felszínesen különböző vélemény szerint lehet, hogy Marxnak a maga idejében sok mindenben igaza volt, de ma már előfeltevései érvénytelenek, módszerei elavultak, ezért azután végkövetkeztetései hasznavehetetlenek. A legfőbb bizonyíték: Marx kardinális tétele a munkásosztály abszolút elnyomorodásáról hamisnak bizonyult. Valóban? A „cáfolók“ a fejlett tőkés országok munkásaira mutogatnak, akik részint már nem is proletárok a marxi értelemben, hiszen nem nincstelenek - rengeteg tartós fogyasztási cikk, azaz tőke tulajdonosai -, másrészt - a tartós fogyasztási cikkek ennek is bizonyítékai - nem elnyomorodnak, hanem gazdagodnak. A tőkés rend azonban világrendszer, és a „létező szocializmus“ veresége után még inkább az, amely nem csupán a gazdag „centrumból“ áll, de a hatalmas szegény „perifériából“ és az alig gazdagabb „félperifériából“ is. Ami számunkra, magyarok (középkelet európaiak) számára a legfontosabb: Európa keleti fele aligha része a „centrumnak“. Kérdés, hogy valaha is azzá válhat-e? Vegyük szemügyre egy kissé a mai tőkés rendszert, hogyan is működik az napjainkban a boldogabb és a kevésbé boldog régiókban? A NAGY LOTTÓ-JÁTÉK A rendszerváltás megvalósult formája, a többé-kevésbé nyílt tőkés restauráció a marxi elméletet - mutatis mutandis elfogadók számára felvetette azt a kínzó kérdést: miért lehetett a dolgozó emberekkel olyan könnyen elfogadtatni azt, hogy az a rendszer, amelyben többszázezres munkanélküliség alakul ki, s amelyben ezért senki nem érezheti biztonságban saját munkahelyét, jobb annál, amely - talán a hatékonyság rovására, kapun belüli munkanélküliséget eltűrve - biztonságos jövőt nyújtott a dolgozóknak; azt, hogy nekik az a jó, ha mások az ő munkájukon meggazdagszanak, miközben számukra fokozódik a létbizonytalanság; azt, hogy a magántulajdon, ami számukra szinte tökéletesen elérhetetlen, feltétlenül jobb, mint a társadalmi tulajdon (ami alatt a fent jelzett marxisták - szemben a sztálinista felfogással - nem az államigazgatási tulajdont értik), stb.? Azaz, miért lehetett elfogadtatni a dolgozók tömegeivel, hogy a működésképtelenné vált sztálini jellegű államszocializmusnak csak a tőkés magántulajdon az egyetlen lehetséges alternatívája? A jelenség sokrétű magyarázatának kifejtésére természetesen e szűkreszabott esszében még csak kísérletet sem tehetünk. Csupán néhány jellegzetes aspektus felvázolására vállalkozhatunk. Az egyik nagyon jellemző motívumra a közismert, velejéig hazug ÁVÜ reklámkampány szlogenje világit rá: „Nekik már sikerült. Magának miért ne sikerülne?!“

77

Igen, a kapitalista társadalom egy hatalmas lottó-játék vonzerejét kínálja a társadalom tagjainak. Mindenki elképzelheti, hogy éppen ő lesz a sikeres vállalkozó, ő válik majd milliomossá, milliárdossá. Akárcsak a lottóban, itt is könnyen elfelejtik az emberek, hogy egyesek nagy nyeresége csak azáltal lehetséges, hogy mások nagyon sokan, sok milliónyian nem nyernek, sőt vesztenek. Nem könnyű a felismerés, hogy a nyereménynek elenyésző a valószínűsége, s csak az biztos, hogy sok valakiknek veszteniük kell, s e vesztesek nagy valószínűséggel mink magunk leszünk. Itt a játékos elvakult szenvedélye („ma biztosan én nyerek!“) mellett egy másik hatás is érvényesül. Az emberi természet sajátos, ám nem veszélytelen védekező reflexe a „velem ez nem történhet meg“ effektus. Erre a reflexre nagy szükség van, hiszen gondoljunk csak arra, hogy ha nem lenne, akkor egy baleset után senki sem merne például autóba ülni. Problémát csupán akkor okoz, ha elnyomja a nem kevésbé fontos óvatosság reflexét. A tőkés társadalom ezt a némileg bio-pszichológiai jelenséget társadalmivá tette, s az elemi szolidaritás érzésének kiiktatása irányába fejlesztette. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a társadalmi szerencsétlenségekre az emberek önvédelemből úgy reagálnak, hogy „ez velük nem történhet meg“, hogy a dolgozó azt hiszi, nem veszítheti el munkahelyét, a kisvállalkozó azt hiszi, ő soha nem mehet csődbe. Itt a munkásnak azt sugallják, hogy a munkanélküliek saját maguk tehetnek munkanélküliségükről, a vállalkozóknak azt, hogy a csőd a lustaság, tehetségtelenség „jutalma“. Igy a kisember nem csak nem készül fel a bajra, de meg is veti azokat, akik már bajban vannak. Ha azután ő is bajba kerül, meghasonlik önmagával, saját magában keresi a hibát, helytelen megoldásokba menekül. Az a kis előny, ami esetleg az igényességre törekvés előmozdításában jelentkezik, eltörpül a jelenség személyiséget és társadalmat romboló hatása mellett. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy mélységesen erkölcstelen állapottal van dolgunk. Sajnos a szocialista forradalom megvalósult formái ezt a nagy társadalmi lottót részben vagy teljesen megszüntették, de nem tudtak helyette vonzóbb és hatékonyabb alternatívát felmutatni. Ez az egyik oka a tőkés restauráció elfogadásának azok részéről, akiknek ebből semmi előnyük nem származik, káruk viszont annál több. Amíg - Marxszal szólva - a magántulajdont nem pozitívan haladják meg, azaz nem tudnak a tőkés lottónak nála vonzóbb, de egyben erkölcsösebb és hatékonyabb alternatívát állítani, addig a tőkés rendszer meghaladása aligha fog sikerülni. Kérdés azonban az, hogy szükséges-e egyáltalán meghaladni? Mint ismeretes, Marx szerint - igen. A bizonyítékok között előkelő helyet foglalt el a munkásosztály abszolút és relatív elnyomorodásának elmélete. Pontosan az az elmélet, amit ma vagy eredendőleg hamisnak, vagy mára teljesen elavultnak és érvényét vesztettnek kiáltanak ki. Vegyük tehát ezt az elméletet is szemügyre. A NAGY KERÉK Aki Marxot valóban meg akarja érteni, annak mindenekelőtt a marxi dialektikát kell megértenie. Ez vonatkozik az általunk vizsgált problémára is. Az abszolút és a relatív elnyomorodás szétválasztása és még inkább szembeállítása a marxi dialektika legteljesebb

78

meg nem értését jelenti. Ennek részletes taglalásába természetesen itt nincs módunk belemenni, ezért csupán egy példával világítjuk meg, miről is van itt szó. A vezetékes víz nyilvánvalóan az életminőség javulásának egyik jele. Amennyiben tehát egy munkáscsalád vezetékes vízhez jutott, akkor - gondolhatnánk - abszolút értelemben gyarapodott és nem elnyomorodott. Vagyis - általánosítva a példát - napjaink hatalmas árubősége mellett értelmetlennek tűnik egyáltalán beszélni abszolút elnyomorodásról. Igen ám, csakhogy - példánkhoz visszatérve - a vezetékes víz nincs ingyen. Az ellenértéke csökkenti a család költségvetését. Már most a mai munkások többségének nincs módja választani a vezetékes víz vagy egyéb javak között. A mai munkások városlakók, akik egyszerűen nem tudnak meglenni vezetékes víz nélkül. De hovatovább már a kertes házban lakó munkások, parasztok is rá vannak kényszerítve a vezetékes vízre, hiszen az ásott kutak fertőzöttek, mérgezettek. (A közgazdaságtan tankönyvek kissé nagyon elszakadtak a valóságtól, amikor a levegőt, vizet mint a szabad javak példáit sorolják fel.) Igy már nem egyértelmű, hogy gyarapodás-e vagy éppen elnyomorodás a vezetékes víz. Nem alternatív választás, hanem kényszerdöntés eredményezi „élvezetét“, ami sok más jószág valódi élvezetétől foszthatja meg a fogyasztókat. Hogy ez a gondolat nem üres spekuláció, azt az mutatja meg, hogy ma Magyarországon, Közép-Kelet-Európában egyre nagyobb azoknak a tömege, akik nem tudják megfizetni azoknak a közműveknek (víz, csatorna, villany, távfűtés stb.) a számláit, amelyek nélkül az előző századok emberei még egészen jól megvoltak, de ma kikapcsolásuk alapvetően rendíti meg a háztartások létfeltételeit. Természetesen ugyanez a gondolatmenet sok más - a fogyasztói társadalom közállapota, közfelfogása illetve az ezekből következő közerkölcse által kikényszerített fogyasztásra is igaz. A rendszert váltott országokban azonban az abszolút és relatív elnyomorodás dialektikus egysége még sokkal kézzel foghatóbb valóság. Ezekben az országokban mindenütt visszaesett a termelés, mégis egy szűk réteg elképesztő mértékben gazdagodott. Nem kell különösebb elmeél annak kiszámításához, hogy ez szükségszerűen együtt jár mások életkörülményeinek drasztikus romlásával. A dolog azonban koránt sem egyszerű. Oroszországban például a korábbi jelentős áruhiányt egy látszólagos árubőség váltotta fel. Ez az árubőség két okból is látszólagos. Egyrészt mert bizonyos létfontosságú cikkekből, például gyógyszerekből nagyobb a hiány, mint valaha. Másrészt a látható árubőség is csalóka. Az orosz piac ugyanis teljesen ketté vált. Egyfelől megfizethetetlen árakon - amely árak természetesen nem mindenkinek megfizethetetlenek - kiváló minőség, főként importból származó árukat árulnak a nyugati fővárosokat megszégyenítő eleganciájú üzletekben. Másfelől viszont - főként utcai árusok - gyanús eredetű bóvlit árusítanak még mindig igen magas árakon, amit a középréteg kénytelen megvenni, mivel az „olcsó“ üzletek vagy bezártak, vagy továbbra is üresek - leszámítva azokat, ahol ugyanazt a bóvlit árusítják, mint kint az utcán, némileg drágábban. Soha nem látott méreteket öltött az ételmérgezések száma. Orosz kereskedők Magyarországon lejárt szavatosságú konzerveket kerestek - félek tőle, nem eredménytelenül. Persze Oroszországban csak óriási méretekben folyik ugyanaz, mint ami kisebb méretekben mindenhol Közép-Kelet-Európában. Hogyan gazdagodtak meg a meggazdagodottak és hogyan csúsztak le az elszegényedők? 79

Ha megfigyeljük a gazdaság struktúráját, azt látjuk, hogy az újgazdagok túlnyomó többsége a szolgáltatások szférájában vállalkozva szedte meg magát. Ezeket a szolgáltatásokat (luxus kereskedelem, banki szolgáltatások, szórakoztató ipar stb.) elsősorban maguk az újgazdagok veszik igénybe. Igy egy hatalmas ördög-kerék jön létre. Ez a kerék a társadalom egy nem túl széles, de azért elég népes tömegének gazdasági tevékenységén alapul, amennyiben ez a réteg saját luxusszükségleteit elégíti ki saját szolgáltatásaival. Minden piacgazdaságban igy van ez. Azonban nem mindegy, hogy hogyan forog a társadalom eleven testében ez a kerék. Lehet lendítő kereke a társadalomnak, amennyiben forgása magával rántja a társadalom túlnyomó többségét. Valami ilyesmit képzelt el J.M. Keynes saját elméletének kidolgozásakor. Ez a „jóléti társadalom“ elméletének alapja. Csakhogy a kerék ilyen működésének feltétele részben a magasan fejlett termelőerők megléte. Hogy ezen kivül még mi, arra később majd visszatérünk. A kevésbé fejlett országokban - s a rendszert váltott országok általában ebbe a körbe tartoznak - a kerék nem lendítő kerékként, hanem marótárcsaként működik, amely minden fordulatával ki-ki harap a társadalom e körforgáson kivül maradt tömegeinek életlehetőségeiből. Ennek a marótárcsának egyik legélesebb „foga“ az infláció. Másik éles „fog“ a már fentebb említett bóvli-dömping. A „fogak“ felsorlását persze hosszan folytathatnánk. Felettébb ravasz és éles „fog“ a privatizációs kuponok („vaucserek“, kárpótlási jegyek stb.) kibocsátása, ami lehetővé teszi a „létező szocializmus“ időszaka alatt felhalmozott társadalmi vagyon jogszerű és ezért igencsak visszafordíthatatlan elsikkasztását kevesek által. A privatizációs kuponok árfolyama hosszabb időn keresztül, részben természetes, részben mesterséges okok miatt jelentősen a névérték alatt van. Ez elősegíti e kuponok gyors spekulatív centralizációját. Amikor a centralizáció megfelelő szintet ér el, a kuponok árfolyama meredeken nőni kezd, s hamarosan eléri a fedezetéül kínált állami (társadalmi) vagyon tényleges értékét. Igy a kuponokat „bagóért“ felvásárlók teljesen törvényesen jutnak a társadalmi vagyon birtokába. A többiek pedig csak bámulhatnak ... A „marótárcsa“ metaforája nyilván a (dialektikusan abszolút és relatív) elnyomorodás jelenségét jeleníti meg. A polgári ideológiák tulajdonképpen a marótárcsa növekedésére utalnak, mintegy azt sugallva, hogy a marótárcsa a növekedés révén átalakulhat lendítő kerékké. Ez összhangban lenne az általunk fentebb tett kijelentéssel, miszerint a „lendítő kerék“ feltétele a magasan fejlett termelőerők jelenléte. E szerint a „marótárcsa“ ki-ki harapva a társadalomból a magáét, növekszik - növelve a termelőerők fejlettségét, ami végül is elvezet a „lendítő kerékhez“. Itt azonban nem hagyható figyelmen kivül egy sor körülmény. Egyenlőre tovább csigázva az olvasó kíváncsiságát ismét csak utalunk arra, hogy a „lendítő kerék“ szerepnek a fejlett termelőerők csak szükséges, de nem elégséges feltételei. Itt már az is problematikus, hogy a „marótárcsa“ növekedése valóban növeli-e a termelőerők fejlettségét? Nyilván nem optimális mértékben, hiszen elsősorban a szolgáltatási szférában és nem az alaptermelés szférájában következik be növekedés. De azért sem - s talán ez a fontosabb -, mert a termelőerők legfontosabb összetevője kétségtelenül maga a munkaerő. Márpedig annak a növekedését (a dolgozók anyagi és szellemi gyarapodását) a növekvő mértékű marótárcsahatás nem elősegíti, hanem kifejezetten hátráltatja. További probléma - természetesen összefüggésben az előzőekkel -, hogy a gazdasági növekedés pozitív hatásában való hit vajon nem puszta fetisizmus, illúzió-e?

80

A marxizmussal aligha gyanúsítható „Igazságosság és béke pápai tanácsának“ neves konzultánsa, P.J. Hammond professzor írja „Etika, elosztás, ösztönzők, hatékonyság és piacok“ című tanulmányában: „Természetesen vannak közgazdászok, akik azt állítják, hogy ha egy közösség számára nagyobb összjólét válik elérhetővé, akkor számíthatunk arra, hogy a növekedés egy része „leszivárog“ vagy máshogyan osztják el újra, olyan módon, hogy végül mindenki nyer. „A dagály mindenkit felemel“ kifejezést gyakran láttam és hallottam az utóbbi években. ... amikor dagály van, néhány csónak, amely az apály idején végérvényesen beleragadt a sárba, nem lesz képes felemelkedni, hanem el fog süllyedni, sőt vízbe fulladnak azok is, akik nem képesek róla elmenekülni.“ (A közgazdaságtan társadalmi és etikai vetületei, Egyházfórum Budapest, 1993.) Hammond professzor érzékletes hasonlatát azzal egészíteném ki csupán, hogy különösen nehéz a menekülés, ha a mentőcsónakokat a dagály által felemelt hajók utasai sétacsónakázásra használják. Márpedig a marótárcsának éppen ez a lényege. Most pedig térjünk végre rá arra, hogy még mi kell a „lendítő kerék“ effektus megvalósulásához a fejlett termelőerők mellett? A közép-kelet-európai gazdaságok a maguk „marótárcsáival“ modelljei lehetnek a teljes világgazdaságnak. A kereket forgásban tartó felső tizezernek a világgazdaságban a „centrum“ országai felelnek meg. Ami ezekben az országokban lendítő kerékként működik, az csak azért műköhet úgy, mert a világgazdaság egészében már marótárcsa gyanánt szakítja le a „periféria“ életlehetőségeinek darabjait. Itt is közismertek a „marótárcsa fogai“, amelyek között ott találjuk az adósságcsapdát ugyanúgy, mint a környezeti ártalmak „exportját“, de a hirhedt „agylopást“ is. Nincs képmutatóbb elnevezés, mint a „fejlett“ és „fejlődő“ országok megkülönböztetése. Talán meg tudná valaki mondani, hogy Hollandia melyik részén nő az a kakaóbab, amelyből a híres „holland“ kakaó készül? Avagy Belgium mely tájékán bányásszák a rotterdami brilliánsok nyersanyagait? Sok hasonló kérdés tehető fel. Máshol már kifejtettem, hogy a sztálinizmus, mint a modernizáció sajátos módja, ugyanazokat a bűnöket követte el saját országában (itt első sorban az eredeti, szovjet sztálinizmusról van szó), mint a centrum-országok a gyarmataikon. Most azonban tárgyunkhoz kapcsolódva - ki kell emelnem a lényeges különbséget a sztálinista „önkolonializáció“ és az igazi gyarmatosítás között. Nevezetesen arról van szó, hogy miközben a sztálini apparátus a népet, azon belül is mindenek előtt a parasztságot a gyarmati elnyomáshoz hasonló eszközökkel használta fel (ki) modernizációs elképzeléseihez, a modernizáció eredményeit - első sorban a kultúra és az egészségügy területén „visszacsatolta“ a kizsákmányolt tömegekre. Mellesleg ugyanez jellemezte nagyban a KGST viszonyait is - amennyiben elfogadjuk azt az erősen vitatható álláspontot, hogy a KGST a szovjet birodalmi érdekek céljára létrehozott szervezet volt. Valamennyi szocialista országban példátlan eredményeket értek el az analfabétizmus felszámolásában, az iskolázottsági szint növelésében, a népbetegségek leküzdésében stb. (Ezen a tényen nem változtat az a másik tény, hogy egyes országokban, ahol az államszocializmus különösen deformálódott - Romániában például - ezek az eredmények jelentős részben elvesztek). Egészen más a helyzet az „okosabb“ gyarmatosítók esetében. A „centrum“ országok, miközben a gyarmatok kirablása révén modernizálták magukat, a gyarmatoknak legfeljebb ha morzsákat juttattak a modernizációból, azt is inkább csak saját jelenlétük megerősítésére és kényelmesebbé tételére. Ennek legszörnyűbb bizonyítéka, hogy napjaink véres törzsi háborúit szinte őskori szellemiséggel, de a legmodernebb fegyverekkel vívják Afganisztántól 81

Ruandáig. Ugyancsak jellemző a legelmaradottabb országok szupermodern nagyvárosainak sokasága. A marxista világgazdaságtan ezt a jelenséget nevezi a periféria duális fejlődésének. Mindamellett a (volt) gyarmatokon nagyfokú analfabétizmus és szörnyű egészségügyi állapotok figyelhetőek meg. A „centrum“ országok nem alakíthatták volna ki magasan fejlett termelőerőiket, sőt ma sem tudnák fenntartani azokat a „perifériával“ folytatott egyenlőtlen csere nélkül. Gazdaságuk „lendítő kereke“ nem létezhetne, ha nem lenne világgazdasági szinten ugyanez már „marótárcsa“. A néhány (látszólagos) kivétel itt valóban a szabályt erősíti. Némi vizsgálódással a centrumhoz mostanában felzárkózott országokról kimutatható, hogy azok nem is igazán zárkóztak fel, vagy valamilyen formában módjuk nyílt résztvenni a „periféria“ és „félperiféria“ kiaknázásában (ha ezt a szép eufémiát lefordítjuk valamely világnyelvre kiaknázás = exploatation -, majd visszafordítjuk magyarra, megkapjuk a valódi értelmét: kizsákmányolás). Esetleg mind a két tény fennállhat egyszerre. Igy például Finnország a Szovjetunióhoz fűződő különleges gazdasági kapcsolatai révén tudott előre lépni (ma ez meg is látszik a finn recesszió mélységén - jóllehet annak idején jobban hasznosította a szovjet kapcsolatait, mint a legtöbb KGST-ország). Az ázsiai kis tigrisek pedig általános jóléti mutatóikat tekintve messze nem állnak olyan jól, mint az az egyoldalú GDP (nemzeti jövedelem) mutatóból gondolható lenne. KÖVETKEZTETÉSEK Ebben az írásban csupán felvetettem a rendszerváltás nagy szociál-pszichológiai talányának egy lehetséges megfejtését. A kérdés azonban egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű. Elméletileg a fentieket még hosszú vizsgálódások sorával, tények tömegeinek felsorakoztatásával kell alátámasztani, finomítani, újragondolni, esetleg elvetni. Gyakorlatilag azonban már most érdemes néhány következtetést levonni. Mindenek előtt tudomásul kell venni, hogy a rendszerváltás, mint tőkés restauráció nem egy múló epizód csupán, hanem tartós folyamat, amelyet pszichológiailag a „lottóeffektus“, jogilag a privatizációs folyamat stabilizál. A rendszerváltás vesztesei részben nem hiszik el, hogy vesztes helyzetük a törvény, s a kapitalista „álom“ a ritka kivétel, részben, ha fel is ismerik a valóságot, az okokkal nincsenek tisztában, magukat vádolják s nem látnak kiutat. Tömegeknek kell felismerni, hogy helyzetük nem a véletlen műve, de nem is megváltoztathatatlan, s hogy az ő összefogásuk eredményezheti csupán a változást. Ez a következetes baloldal szívós munkáját is megköveteli. Ebben a munkában maximálisan ki kell használni a rendszerváltozásban rejlő egyetlen pozitívumot, a demokratizálódás tagadhatatlan eredményeit. Ez annál is fontosabb, mert a fentebb leirt folyamatok mindenképpen elkeserítik a tömegeket, de nem feltétlenül forradalmasítják. Az elkeseredés igen könnyen a szélsőjobboldali populizmus felé sodorhatja őket. A demokrácia megőrzése tehát elsőrendű feladat. Ezt nagyon megnehezíti, hogy a jobboldali ideológia csúsztatások sorával egyenlőségjelet tesz a marxi értelmezésű kommunizmus, a sztálini eredetű nem demokratikus szocializmus (ezt szokták „a kommunizmusnak“ aposztrofálni) és a fasizmus közé. Az ezirányú propaganda hatását nem lehet lebecsülni. Nagyon megnehezíti ez ellen a csúsztatás, ez ellen a propaganda ellen a küzdelmet az a felfogás - ami viszont a magukat marxistáknak 82

vallók között van jelen, nem elhanyagolható mértékben -, hogy a sztálini típusú szocializmus, bár torzulásokkal, hibákkal, esetenként bűnökkel terhelten, de mégiscsak szocializmus volt, amihez vissza lehet térni, kijavítva a hibákat, torzulásokat. Észre kell venni, hogy ez a gondolkodásmód sajátosan találkozik az előtte jellemzett propagandával, amennyiben ez is, ha nem is egyenlőség-, de legalábbis hasonlóságjelet tesz a marxizmus és a sztálinizmus közé. Ez pedig azért különösen nagy baj, mert a jobboldali propaganda éppen azért talál befogadásra, mivel a sztálinista, posztsztálinista modernizációs kísérletek nem tudtak vonzó alternatívát szembeállítani a tőkés társadalom „lottójával“ - még legsikeresebb (magyarországi, kádárista) formájukban sem. A másik gyakorlati következtetés az internacionalizmus fontossága. A polgári propaganda itt egyébként meglehetősen önellentmondásos. Egyfelől az európai integráció ideáljának fetisizálásával van tele, másrészt - mindenek előtt a rendszert váltott országokban nacionalista húrokat penget. Az ellentmondás egyébként látszólagos. Az európaiság fetisizált gondolata ugyanis egy új, kontinentális nacionalizmus gondolata, amely a centrum országok és a periféria ellentéteit transzformálja a civilizált Európa és a barbár nem-Európa ellentétévé. Természetesen nem nehéz belátni, hogy ez az Európa nem földrajzi fogalom, hiszen beletartozik Észak-Amerika, egy kicsit Japán is, de a földrajzi Közép-kelet Európa csak szeretne (?) beletartozni. Persze nincs új a nap alatt. A klasszikus kapitalizmus nacionalizmusa az adott ország burzsoáziáját etnikai hovatartozásától függetlenül a nemzettest alkotó elemének ismerte el, miközben a proletároknak nem volt hazájuk. S ma is azt látjuk, hogy a német állampolgárságú osztrák császári sarj, Habsburg Ottó magyarabbnak számit, mint sok tizezer e kis országban dolgozó, vagy csak dolgozni kívánó, de munkát nem találó helybéli lakos. A nemzetközi „marótárcsa“ egyik legkegyetlenebb „foga“ a nemzetközi adósságcsapda. Ebből kimászni az egyes országok nem igen tudnak. Csak az adós országok közös fellépése ültetheti tárgyalóasztalhoz a hitelezőket, hogy azok egyenrangú félként, s ne diktátorként tárgyaljanak egy új gazdasági világrendről, az adósságterhek lényeges könnyítéséről. És ez ténylegesen egyenrangú felek tárgyalása lehetne, hiszen a jelenlegi helyzetben egy olyan világméretű gazdasági összeomlás bombája ketyeg, amely nem csak az adós országokat, de a hitelezőket is maga alá temetheti. Hogy ez járható út, azt több jel is mutatja, cáfolva a „Békesi-dogmát“, amely még Békesi László első pénzügyminisztersége (a Németh-kormány) idején fogalmazódott meg egyértelműen, amelyet az Antall-Boross kormány saját (nemzeti-keresztény-antikommunista) képére formálva átvett és megszilárdított, s amelyet - úgy tűnik - a szocialista-liberális koalíció pénzügyminisztereként sem hajlandó Békesi feladni. Ez a dogma azt tartalmazza, hogy Magyarországnak mindenképpen meg kell őriznie a jó adós státuszát, ezért a fizetési könnyítések irányába semmiféle lépést nem tehet, adóságszolgálatát pontosan és időre el kell látnia. A keresztény-nemzeti kormány esetében a dogma fenntartása jól érthető. Uralmukat három pillére állítva kívánták stabilizálni: •

1956 kisajátítása révén, a Kádár-rendszer kezdeti terrorjának túlhangsúlyozásával, egy tiszta forradalom- és szabadságharc mítoszának a kialakításával;

•

a Kádár-rendszer egészének lejáratásával, a Rákosi-korszakkal való elvtelen egybemosással, a ténylegesen elért eredmények letagadásával, bagatellizálásával, visszájára fordításával;

•

a „kommunizmusnak“, mint az 1980-as évek végére kialakult és elmélyült gazdasági és társadalmi válság okozójának a felmutatásával.

83

Nos az első „pillér“ lényegesen kevesebb embert érdekel, mint ahogyan azt az ideológia csinálói gondolták. Kiderült (még pedig igen gyorsan), hogy az „ötvenhatosok“ nem egységesek, rájuk mint egy hatékony élcsapatra számítani a tömegbázis kialakításánál nem lehet. Az is kiderült, hogy a második „pillér“ megszilárdítása érdekében a társadalomra zúdított hazugság és hamisítás áradat a szándékolttal szemben nagyjából az ellenkező hatást érte el. A mai magyar lakóság csupán a harmadik „pillér“ kézzel fogható valóságtartalmát, a gazdasági-társadalmi válságot hiszi el. Igy a harmadik „pillér“ mutatkozott a leghatékonyabb ideológiai fegyvernek. Persze lehetett volna azt mondani: „kérem, az adósságállomány a kommunisták népellenes gazdaságpolitikájának a természetes következménye. A nép azonban megszabadult kommunista elnyomóitól, tehát megérdemli, hogy jutalmul a Nyugat szabadítsa meg a kommunizmus örökségeként ráhagyott adóságtehertől, vagy legalábbis annak egy jelentős részétől - mondjuk a kamatok további fizetésétől.“ Ilyesmit javasolt például Soros György az Antall-kormánynak. Ennek a politikának azonban a keresztény-nemzeti jobboldal számára több hátulütője is lett volna: a Nyugat ezt a kérést vonakodott volna teljesíteni, nyomást kellett volna rá gyakorolni, ehhez egységfrontba kellett volna tömörülni a többi adós országgal. Ez egyrészt eleve nem felelt meg ezen körök ízlésének, hiszen akkor megszűntünk volna a Nyugat „kedvencei“ lenni. Másrészt az egységfront létrehozása feltárta volna a tényt, hogy az adósságcsapda egyáltalán nem csak a volt „kommunista“ országokat sújtotta s ez összedöntötte volna a harmadik legitimációs „pillért“ is. Valamivel nehezebb megérteni a szocialista Békesi ragaszkodását a dogmájához. Nyilván itt nem csupán az „atya ragaszkodása egyszülöttjéhez“ jelenséggel állunk szemben, jól lehet Békesi László szerepléseiben kétségtelenül megfigyelhető bizonyos monetarista megszállottság. Annak idején Békesi csupán megfogalmazója, kimondója volt e dogmának (alapos filológiai vizsgálódás még ezt az állítást is megcáfolhatja). A nyolcvanas évek második felében a legfelső párt- és állami vezetés pragmatikus szárnya (ahová Békesi is tartozott) előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban készült a rendszerváltásra, a pártállam - lehetőség szerint felülről való, az ő irányításuk mellett végbemenő - lebontására. Ez nyilvánvalóan a korábbi szövetségi rendszertől való fokozatos eltávolodást és a Nyugathoz való közeledést feltételezett. A pragmatikusok óvakodtak a nyílt politikai akciótól, hiszen féltek a konzervatív szárnytól, amely magamögött hitte/tudta a Szovjetunió és a Varsói Szerződés támogatását. Ezért a gazdasági életben erősítette pozícióit, mind jobban kiszolgáltatva az ország gazdaságát a Világbank és az IMF gazdaságpolitikai elképzeléseinek. A nyolcvanas évekre ezekben a nemzetközi pénzközpontokban, amelyek természetüknél fogva hajlamosak a monetáris túlzásokra, tág teret nyert az a M.Friedmann nevével fémjelzett gazdaságpolitikai irányzat, amely a közgazdászkörökben a „monetarista ellenforradalom“ nevet kapta. E gazdaságpolitika legmarkánsabb megvalósítói M.Theacher brit miniszterelnök asszony és R.Reagen amerikai elnök voltak. Csupán feltételezni tudom, hogy Békesi és társai a nyolcvanas évek második felében igyekeztek „M.Friedmann legjobb magyar tanítványai“ lenni. Csakhogy azóta Theacher és Reagen, illetve irányzataik megbuktak. Az MDF vezette nemzeti-keresztény koalíció választási vereségéhez nem kis mértékben hozzájárult a Békesidogma kritikátlan továbbvitele is. Úgy tűnik azonban, hogy Békesi a liberálisok támogatásával ma is ragaszkodik dogmájához és nem nagyon érthető - miért?! 84

Milyen jelek mutatják, hogy a Békesi-dogmának van alternatívája? Több is. Az utóbbi években az MDF vezette kormány több jelzést, tanácsot kapott, hogy adja fel a dogmát, kérjen fizetési könnyítéseket, kérése meghallgatásra fog találni. A kormány ezeket a javaslatokat - a fent elemzett okok miatt - visszautasította. Több ország (Lengyelország, Mexikó, Bulgária) kértek és kaptak adósságmérséklést, mivel hitelezőik belátták, hogy az adósságteher egyszerűen agyonnyomja ezeket a nemzetgazdaságokat. Milyen érvekkel hárítják el a dogma hívei ezeket a tényeket? Alapvetően két érvük van: − ha adósságcsökkentést kérünk, elvész Magyarország nemzetközi jóhíre, a magyar gazdaság elszigetelődik a nemzetközi pénzpiacon, soha többet nem kapunk kedvező feltételek mellett hitelt. − a példák számunkra nem példák, mivel Magyarországnak más a hitelstruktúrája. A példaként felhozott országok állami hiteleket halmoztak fel, s ezek elengedését kérték. Kérésük teljesítése csupán a hitelező országok politikai akaratán múlott. Ezzel szemben a magyar adósság zöme japán és német magánbankoktól származik, akiket kizárólag gazdasági szempontok irányítanak és hallani sem akarnak semmiféle engedményről. Úgy vélem, ezek az érvek nem állják meg a helyüket. Az a Mexikó, amelyik sikeresen kérte adóssága egy részének elengedését, ebben az évben elénk került az államok bonitási listáján, tehát a pénzpiac benne jobban bízik, mint bennünk. Lengyelország sem az összeomlás, hanem éppen a kilábalás jeleit mutatja. A második érv sem meggyőző, hiszen ha a nagy centrum-országok az állami hiteleket elengedhetik, akkor ugyan miért ne vállalhatnák át a magánhiteleket. Aki egy kicsit is ismeri a pénzügyeket, az tudja, hogy az államnak nincs saját pénze (kivéve a rendkívül gyorsan inflálódó állami papírpénzt - de hát kinek kéne egy ilyen pénzben folyósított hitel?!), igy ha hitelt nyújt egy másik országnak, akkor vagy mélyebben nyúl az adófizetők zsebébe, vagy előbb maga vesz fel hitelt magánbankoktól. Mivel ez utóbbit végül is az adófizetők pénzéből fizeti vissza az állam (ha a tartozást az adós országnak elengedte) a két eset lényegében azonos. Nyilván az állami hitel elengedése és a magánbanki hitelek átvállalása között van némi politikai különbség, hosszabb távon azonban, ahol a gazdasági szempontok a mérvadóak a két dolog egyre megy. Természetesen a példák és Magyarország között van különbség. Bulgária olyan mély gazdasági válságban van, hogy számára az adósságelengedésből származható hátrányok elenyésznek ahhoz a katasztrófához képest, ami az országot sújtja, ha nem kér, nem kap könnyítést. Bulgáriának nincs mit veszítenie, Magyarországnak - legalábbis látszólag - van. Lengyelország viszonylag nagy ország - Magyarországhoz képest mindenképpen. Egy ilyen méretű ország gazdasági összeomlásának beláthatatlan világgazdasági következményei lehetnek. Mexikó esetében azt kell figyelembe venni, hogy az Egyesült Államok egy északamerikai szabadkereskedelmi társulás (NAFTA) összekovácsolásán munkálkodott és igy érdeke volt Mexikó szanálása. (A tanulmány megírása óta Mexikó pénzügyi rendszere látványosan összeomlott. Mi történt erre? A nyugati, főleg amerikai pénzvilág azonnal a megmentésére sietett!) Ezek az ellenvetések érveinket nem gyengítik, hanem éppen erősítik. A példák ugyanis egyfelől cáfolják a Békesi-dogmát, másfelől viszont megmutatják, hogy 85

Magyarországnak csak az adós országok egységfrontjában van esélye eredményt elérni. Ez pedig nem csak a Békesi-dogma feladását, de gazdasági diplomáciánk újragondolását is megköveteli. Végül még egy gondolat. Az adósságkönnyítés, -elengedés követelését a radikális jobboldal (Torgyántól Csurkáig) is zászlajára tűzte. Az a látszat keletkezhet, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb akcióegysége nem csúsztatás, hanem tény. Ezt az állítást el kell, és el is lehet utasítani. A marxista elemzés arra a következtetésre jut, hogy az adósságcsapda a tőkés kizsákmányolásnak, a magántőke uralmának sajátos nemzetközi megjelenése. A kivezető utat az internacionalista, antiimperialista szolidaritáson alapuló gazdaságdiplomáciában látja. A radikális jobboldal az adósságválság nacionalista, helyenként antiszemita, mindenképpen antikommunista magyarázatát adja. Valóságos, járható utat e válság megoldására nem ad. Demagóg módon követeli ugyan, hogy a plutokrata nemzetközi pénztőke ne fojtogassa tovább a keresztény magyar gazdaságot, de olyan megoldást, amely nem ellenkezne az általa is istenített magántulajdon elvével, adni nem tud (feltehetőleg nem is akar). Budapest, 1994. augusztus - november

(megjelent: ELVEINK és TETTEINK)

86