MORFOLÓGIAI DISZCIPLÍNA
ELŐZMÉNYEK A morfológiai vagy forma diszciplína előzményeit nyugaton a preszókratikusoknál találhatjuk meg leginkább Püthagorasznál és Platónnál. A formák témájának, amiről a morfológiai diszciplína szól, megvannak a maga előzményei a preszókratikusoknál. A Felsőbbrendű Forma témája mindannyiuknál megjelenik és Püthagorasznál is. Püthagorasz számára minden szám: a szám a forma, belső szerkezete van. Felfedezhetjük, hogy milyen mechanizmusokkal dolgoztak a püthagoreusok, és hogy mi volt ennek a magja a formákon keresztül: számok, geometria, zene, felemelkedés a gnózis (tudás) által. Parmenidész, Püthagorasz tanítványa azt mondja, hogy a gömb forma a tökéletes forma . A Lét – forma. Platón számára a formáknak önmagukban értéke van, a szerkezetük és az értelmük miatt. A formák alapján építi fel a világot és az emberi lényt. Ezek az előzmények nyomon követhetőek a történelemben és térbelileg is. A keleti iskolák befolyása megfigyelhető Püthagorasznál, aki fiatalon Egyiptomba, Kis-Ázsiába és Mezopotámiába utazott. Formákat kutatott, mint a valóság lényegét. Ez vezette el Platónhoz, aki a valóság lényegét a formák szempontjából vizsgálta, főleg a Timaioszban. A valóság formák által vezérelt, háromszögekre és más formákra épülve, eredendő értelmet keresve. Még az is, ami biológiai – és ez nagyon nehezen felfogható –, megsejthető, mint háromszögek átalakulása, ahogy változnak, másokból táplálkozhatnak és növekedhetnek. Így a formák átalakulása magyarázata lehet élő dolgoknak: azok formák cselekvés közben. Ez egy mesteri ritkaság. Rombuszok és háromszögek, amelyek magyarázzák az élő dolgokat; formák cselekvés közben és nem statikus formák. Ebben az ős-diszciplínában olyan felsőbb dolgok keresendők, melyek a tudat fejlődésével vannak kapcsolatban. A tiszta forma keresendő, mely keresés maximum erőfeszítést igényel és a mentális fogaskerekek őrlését. A tiszta forma ezen keresése teljesen más fajta szellemi erőfeszítést igényel, másképp kezdünk el gondolkodni, másképp helyezzük el magunkat, és más fajta tapasztalataink lesznek. Függetlenül attól, hogy ez igaz e vagy csak egy teória, a tiszta forma keresésében létezik egy elhelyezkedés, ami egy más gondolkodásmódhoz és más típusú tapasztalathoz vezet. Nem kell bevenni anyagokat, ebben az esetben belső munkáról van szó. Ezek az erőfeszítések és dolgok majdnem hallucinogén tapasztalatokat eredményeznek. Formákkal dolgozunk, és a valóság hirtelen megvilágosodik, másképpen észleljük a világot, mindazok
miatt a mentális mechanizmusok miatt, melyek ezt a tapasztalatot létrehozzák. Ez nem a formáknak köszönhető, hanem a velük végzett munkának, ami mozgásba hozza a tudat ezen és alacsonyabb szintjeit.
BEVEZETŐ A diszciplínában egy rutinnal dolgozunk, ami a munkák ismétlése. A szellemi anyag annyira bizonytalan és mozgékony, hogy nem tudjuk, hogyan mutatja meg magát. A rutin segít konszolidálni a munkát. Ha nem jelentkeznek a lépések bizonyos indikátorai, nem tudunk előre lépni, mert a későbbiekben összezavarodunk. Mindez nagyon bizonytalan, és szükség van egy rutinra tiszta indiktárokkal, mert az érzékelések nem lehetnek pontatlanok. Ezek a folyamat pillanatainak az indikátorai. Ha megvan az indikátor, akkor tehetünk egy ugrást a következő szintre. Ez a rutin ismétlésével történik. Egy másik szintre kerülünk, egy új lépésbe. Előfordul, hogy ehhez a tapasztalathoz kivételes pillanatokban jutunk. A lépések és az indikátorok fokozatosan alkotnak egy szellemi struktúrát, melynek csúcsa rendkívüli jelenségek megértése, melyek a folyamat során fordulnak elő. A megjelenítés terében meg lehet különböztetni a megjelenített tárgyat a tekintettől, vagy annak érzékelésétől, ahonnan megfigyelünk, illetve ahol magának a tárgynak fogalma van. Ez nagyon egyértelmű képi megjelenítések esetén, de érvényes valamennyi külső és belső érzékelésre is. Másrészről, megkülönböztetünk háromféle mélységet, ahol a megjelenítés elhelyezkedhet: 1. megjelenítés a “képernyőn” 2. integrálás 3. a forma határa benne foglaltatik vagy egybeesik a külső “képernyővel”. A diszciplína bevezető gyakorlatai során a különböző típusú megjelenítésekkel dolgozunk. A diszciplína során csak olyan megjelenítésekkel dolgozunk, melyeknek magunk is a részei vagyunk. A tudat térbeliségével dolgozunk. Ez a térbeliség az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy hordozóról és tartalomról beszéljünk. Ez a térbeliség a formáknak megfelelően alakul ki, melyeken áthaladunk, és a határtól függnek a térbeliség történései és a többi tartalom (amelyek megfelelnek ennek a térbeliségnek). Változó, és rugalmas térbeliségről beszélünk, amely alkalmazkodik a megjelenítéshez. Nincs meghatározott szellemi tér, hanem a tér maga vesz fel különböző jellemzőket. A diszciplínában formákat használunk, melyek nem módosultak a kompenzálás jelenségei által. A geometriai forma által kiváltott inger egyedülálló abban, hogy a tudat nem kompenzálja, ahogyan azt a többi felidézéssel teszi, mert a geometriai forma megtartja lényegi identitását. Függetlenül attól, hogy nagyobb, vagy kisebb, önmagával mindig azonos, és ezért a forma cselekvése, melyet megtapasztalunk, hasonló. Meg tudjuk jeleníteni az alakzat határát azáltal, hogy átlátszóvá tesszük. Ennek során a térbelisége megint a tudat térbeliségévé válik, és nem a forma határává. A legfontosabb, amit az eddigiek következményeként láttunk a geometriai alakzat formájának cselekvésével kapcsolatban, azon képessége, hogy módosítsa a szellemi formát (a forma cselekvése a formán). Világos, hogy az, aminek megvan ez a képessége, az nem
egyszerűen a megjeleníthető forma, amit segítségül használunk, hanem az, amelyet elérünk a folyamat során. MUNKAKÖRNYEZET A diszciplínában a munkát naponta végezzük egy nyugodt és lehető legcsendesebb helyen, ülve, pszichofizikailag ellazult testtartásban, csukott szemmel, úgy hogy a test a lehető legkevesebb jelet küldje. A MUNKA IDEJE Az előkészítés, a rutin, a jegyzetek készítése általában nem igényelnek többet, mint fél órát. FOLYAMAT Az érzetek (indikátorok) azok, amik a belső idejét és a dinamikáját adják a folyamatnak. Ezek a pszichofizikai érzetek (a forma cselekvésének kísérőjelenségei) jelzik az átmenet pillanatát az egyik formából a másikba. Úgy hogy, mikor az alany az alakzat része, érzékeli az ehhez a lépéshez tartozó forma cselekvését. Az érzetek világosabbá válnak a folyamat ismétlése és az egyik formából a másikba váltás során. A MORFOLÓGIAI DISZCIPLÍNA LÉPÉSEI Első harmad: belső tér Ebben a harmadban a belefoglaljuk magunkat a Formába. 1. lépés, Bejárat. Kialakítás. Tér. Belefoglalás a Formába. A gömb belső falai. A forma távolsága az érzet közepétől. Három különböző pillanat kihangsúlyozása: a küszöb, a ¨táguló tér¨ és a gömb. Ebben a lépésben a Bejáraton dolgozunk, kialakítunk egy Küszöböt, ami elvezet minket egy térhez, ami eltér a mindennapi tértől, ahol aztán a diszciplínával való teljes munkát végezni fogjuk. Mindenkinek “fel kell építenie” a saját allegóriáját, melyben meghatározza, hogy vane lépcső vagy nincs, hogy milyen formája van a Küszöbnek, milyen anyagból készültek az egyes elemek, a színeket, a textúrákat. Ezt addig kell tökéletesíteni, amíg elérünk egy állandó és “szent” Bejárathoz (abban az értelemben, hogy jelöli a különbséget a mindennapi terektől és érzékelésektől). Innen egy fehér térbe jutunk, ami minden irányban a végtelenbe terjed. Ott az az érzékelés, hogy “a formák világa felé haladunk”. Haladunk előre a síkon, ami kiterjed minden irányba, amíg el nem érjük a közepét. Az előttünk lévő horizont közelebb rajzolódik ki. A horizontok mindkét oldalunkon közelebb rajzolódnak ki. A horizont mögöttünk közelebb rajzolódik ki. Létrejön a négyzet, amelyen állunk. Ez a négyzet egy körré alakul át. A körben vagyunk, és körülöttünk sziromszerű alakzatok emelkednek, mintha egy virághoz tartoznának, a fejünk felett bezáródnak, és félgömb formájában végződnek. A félgömb közepében vagyunk. Most a sík elkezd lefelé görbülni, egy gömböt formálva. Továbbra is a gömb közepén lebegünk, egyenlő távolságra a falaitól. A gömb határát eggyé tesszük a megjelenítés terével. Semmi sincs a gömbön kívül. Mindenütt jelen van.
A “kívülről” való megfigyeléstől és a “sík” általi támogatottságtól eljutunk a “belefoglalásunkig”. Ez egy érdekes változást jelez az elhelyezkedésben, a perspektívában, egy szóval az érzetek változását a formákkal szemben. 2. lépés, Összpontosítás. Elkezdünk összpontosítani, amíg elérjük a maximális csökkentését a színkiterjedésnek az érzet középpontjában és a gömbben, folyamatosan fenntartva az egyenlő távolságot a gömb falaitól, egészen addig az egyetlen pontig, ahol nem érzékeljük már a különbséget a forma és az érzet középpontja között. Ez redukció a színkiterjedés legkisebb pontjához. Kívánatos, hogy a redukció megszakítás nélkül jöjjön létre. Ami fontos, hogy érzékeljük a pontot: “az univerzum elfér ebben a pontban”, mert az aktus és a tárgy ott azonossá válnak. Ráadásul a reprezentációs tér ezen alakítása magával húz minden szellemi tevékenységet és érzékelést. A lehető legkisebb pontnak kell lennie, ami megfelel a lehető legkisebb érzetnek egy pillanatban, melyben a múló idő fogalma elvész. Ez, a "maximális tömörítés kiterjedés nélküli pontja" csak egy koncentráció erőfeszítéseként nyilvánul meg, melyben a pont eltűnik, és ezért minden tér, minden idő és minden megjelenítés is. Ezt nem próbáljuk meg elérni ebben a lépésben. Megfigyelhetjük, hogy azáltal, hogy fenntartjuk a figyelmet, beléphetünk egy másik szint “terébe”, megjelenítések nélkül. Ez lehetővé tesz egy tapasztalatot, mely a memórián (torzult) keresztül bontakozik ki, mivel nem lehetséges rögzíteni egy (vizuális) nemmegjelenítést és a megjelenítés terének teljes hiányát. 1 Amikor elérjük a pontot, tovább már nem érzékelhetjük a gömbtől való különbséget. Létezik egy szellemi határ, amit nehéz felfogni, de a gömb és az érzet egy pontba olvadnak. Amennyiben az összpontosítás tovább folytatódik, megtörténhet, hogy minden eltűnik. 3. lépés, Tágulás. A tekintet elválasztása az önmagunk érzékelésétől. Jegyezzük meg, hogy míg a második lépés az összpontosításról szól, a harmadik pont az ellenkezőjéről – egy megszakítás nélkül lengő inga, ami meg fog felelni egy folyamatnak, de most folytatjuk az "építkezést". Abból a pontból, amit a második lépésben érünk el, elkezdjük kitágítani a gömböt anélkül, hogy megkülönböztetnénk az érzetet a formától, amíg elérünk egy kezelhető méretet. Szétszóródunk a megnövekedett térben. Nem vagyunk a művelet középpontjában. Együtt tágulunk a gömbbel és a második lépés minden összpontosítása lehetővé teszi számunkra, hogy eggyé olvadjunk vele. Most én vagyok a gömb. 4. lépés, Átjárás. Az öt téridomon keresztül. A gömb elhagyása. Az érzetek, melyek a “testek” átalakulását kísérik a feszültségek, szimmetriák és tömegek szempontjából, megmutatják, hogy lehetséges a megjelenítés terének elérése, “meggyúrása” és idővel a módosítása.
1
Természetesen a jelenség folytatódik, az erőfeszítés a minimum felé, melyet célként határoztunk meg, és amelyet az érzettel azonosítunk, lerövidíti a pillanatot. Ha ezt a “múló ürességet” ki tudnánk terjeszteni, akkor megérthetnénk a “szent idő” eszméjét, amely nem a külső szent idő (a vallási ünnepeké, vagy a napéjegyenlőségé, stb.). A szent időt csakúgy, mint a szent teret így közelítik meg, és nem fertőzik meg az olyan „szent terek”, mint a templomok, az imádkozás, zarándoklat stb. helyei.
A gömb egy kezelhető méretével kezdünk, annak érdekében, hogy aztán hengerré, kúppá, piramissá, kockává és gömbbé alakítsuk. Az alábbiak példák és a kapcsolódó tartalmak nagyon személyesek, ahogy az egyik testből egy másikat létrehozunk. Ezek csak példák, lehetnek különböző változatok egy test átalakítására egy másikba. A lényeg az egyikből a másikba való átjutás gördülékenyen és ugrások nélkül. Például, az eredeti gömb átalakul egy hengerré, azáltal, hogy lapossá tesszük a tetejét és az alját, mely az alapja és a teteje lesz a hengernek. Az oldalak kirajzolódnak, megnyúlnak, mintha esztergálnák őket. Érzékelem a forma cselekvését: érzem, hogy hosszirányban megnyúlok, és karcsú leszek. A henger átalakul egy kúppá azáltal, hogy kiszélesedik a köralap, és a falak csiszolódnak a csúcs irányába. A lényeg a széles alap és a csúcs, ami létrehozza a feszültséget maga felé. Aztán a falak lappá válnak. Tapasztalom az idomot, a négyzetes alapot és a négy fal vagy a háromszögek merevségét. A felső pont ellensúlyozza az alap szögeinek feszültségét. Aztán a négyzetalapból kiindulva létrejön a kocka, ami szintén kemény és merev, de a kockát terjedelmesebbnek és arányosabbnak érzékeljük, de nem gyakorol erős nyomást, mint a piramis. A forma cselekvésének feszültségét a szimmetriája ellensúlyozza. Aztán a szögek tompulnak, a sarkok lágyulnak, a gömb belülről kifelé növekszik, és a kocka görbül. Az első harmad végeztével visszatérünk a gömbhöz, ahol most a kép különbözik a saját érzetünktől. Ismét szeretnénk elkülöníteni az érzetet a formától. A gömb magába foglal engem. A gyakorlat nem arra szolgál, hogy megértsük a formákat, hanem hogy kezeljük a teret. Az egész egy trükk, hogy "meggyúrjuk a fejünket". Egy a geometriában jártas személynek érdekes lehet megérteni a formák témáját, de számunkra ez egy munka a megjelenítési térrel, amihez felhasználjuk a geometriai testeket, hogy "meggyúrhassuk" ezt a teret. Ezért végezzük ezt a munkát, mint egy diszciplína. Ez egy olyan folyamat, ahol megjelenítünk, és nem lehet egyik lépésről a másikra menni, amíg nincs meg az érzet.
Második harmad: a Belső Üresség Meg kell jegyezni, hogy ennek a harmadnak az általános tónusa a Belső Üresség. 5. lépés: Szétoszlás. A gömb általános diffúz érzetétől annak belsejében, a határok érzete felé, megteremtve a központi ürességet. Ez akkor történik meg, amikor a belső határok megerősödnek. Az öt téridomból újra a gömbben végződünk. A negyedik lépéstől, a gömbben való lebegés általános kiterjedő érzetéből kiindulva, tisztán érzékelem, hogy át lett gyúrva, módosult a megjelenítés tere, annak köszönhetően, hogy a korábban megjelenített testek tulajdonságai megváltoztak. Most érdeklődésemet a gömb belső határaira irányítom, és eltűnök, mint az érzékelés központja. Kialakítom a határt (mindig belső, természetesen).
6. lépés: Függőlegesség. A szembenálló határok megerősítése a konkávban, a ¨tálból¨ a ¨kupolába¨. A függőleges elkülönítése, mint egy "mandorla". A magas és az alacsony a megjelenítés terében. Miután a homorú "pajzsok" meg lettek erősítve teljes köralakúságukban, a korábbi határok, melyek lehetővé tették a gömb alakzatot, eltűnnek. A pajzsok elkülönítve jelennek meg, létrehozva egy űrt a korábbi határok között, melyet hajlamosak vagyunk ¨kitölteni¨ a memória által, a munka társjelenléte által a gömb belsejében. A próbálkozásban, hogy elkerüljük, hogy a gömb alakzat újra kialakuljon a pajzsokra támaszkodva, egy folyamatos és dinamikus üresség képződik és válik megtapasztalhatóvá a két ¨pajzs¨ között. A függőleges dimenziót veszem hivatkozásul (y). Onnan megerősítem a kupolát (felső pajzs) és alatta a tálat (alsó pajzs), amíg létrejön a feszültség a mandorla feltűnésével. A korábbi határok, melyek lehetővé tették a gömb alakzatot, eltűnnek. Mindkét pajzsnak teljesnek kell lennie, elől és hátul, és mindig belsőnek. 7. lépés: Vízszintesség. A szembenálló határok megerősítése a vízszintes feszültségben: szélesség és mélység. A szélesség vízszintes dimenzióját veszem hivatkozásul (x), megerősítem a két pajzsot vagy gömbszeleteket (belső, természetesen), egy-egy minden oldalon, melyek széltében ellentétesek a vízszintes feszültségben. Végül a mélység dimenziójában (z), megerősítem a két pajzsot vagy gömbszeleteket: egyet elől, egyet hátul (természetesen, belső), melyek mélységükben ellentétesek a vízszintes feszültségben. Az átalakítás egyik dimenzióból a másikba, mintha felváltva megvilágítanánk először a két függőlegest, majd a két vízszintest és így tovább. 8. lépés: Megszüntetés. A központi üresség a különböző dimenziókban és a pillanat eltűnése. A tér-idő üresség és a tér-idő üresség emléke közötti oszcillálás (váltakozás). Ebben a lépésben a hetedik lépés gömbjének pajzsai szintén eltűnnek (mint képi megjelenítés) és a gömb belső határai újra kialakulnak, most társjelenlétként (a valóságban ¨jelen¨ vannak, de mint cönesztéziás-kinesztetikus érzet). Figyelmemet a gömb egész belső felülete felé irányítom, centrifugális feszültséggel a gömb határai felé, megteremtve a belső ürességet. Emlékezzünk, hogy: Ebben a nyolcadik lépésben érkezünk el a "központi ürességhez", de más mechanizmusokat használva, mint a második lépésben. Ez nem jelent tömörítést, inkább a határok megerősítését. Ebben a lépésben visszatérünk a gömb belső határainak a kialakításához, szétterjesztve a figyelmet a belső falak irányába, centrifugális feszültséggel a gömb teljes belső felülete felé. Ez erőteljesen vezet a központi ürességhez, létrehozva a falak külsejének vagy anyagszerűségének megerősítése által (akar jelen vagy társjelen, mivel eltűntek, mint megjelenítés, meggyengülésük ellenére mégis határokként működnek). Még ha a megjelenítés hületikus (anyagi) adatai meg is semmisültek, a figyelem mindenképpen a belső határokra irányul, melyek végül eltűnnek, maradva társjelenként, de nem megjelenítve vizuális képként. Ekkor lehetséges létrehozni a központi ürességet, erősen megcélozva a gömb belső falait, még akkor is, ha elveszítik ¨anyagszerűségüket¨. Még akkor is, ha a határok is szertefoszlanak, mint megjelenítés, akkor is ott vannak társjelenként (vagy
¨jelenként,¨ mint nem képi megjelenítések), és csapdába ejtik a figyelmet, ahogy az centrifugálisan halad feléjük. Az ¨üresség üressége¨ megjelenik a központi ürességben, mert „működik a központi társjelenléte nélkül, míg a gömb falai (bár már anyagszerűségük eltűnt) jelen vannak és a figyelem rájuk irányul. Lehetséges a hületikus adat eltűntetése, és mégis, a feszültségek tovább működnek a memóriából, a korábban figyelembe vett határok hiányában. Ezek a határok nem láthatóak, de folytatódik a tendencia feléjük. Nem láthatóak, mert megsemmisültek, de tovább működnek annak ellenére, hogy nincsenek jelen. Itt a társjelenlétben való működésének hatása egyértelművé válik. Ez az az eset, amikor a forma valamit művel saját magával. Nem azáltal teremted meg az ürességet, hogy azt mondod: ¨Most szellemi ürességben leszek¨. Ez így nem lehetséges — tele lenne dolgokkal. Nincs más lehetséges út az üresség megteremtésére, csak a falak megerősítése. Később a tendencia a nem létező falak irányába továbbra is működik. Ezért, minden, ami marad, az egy üresség egy másik ürességen, és nem azért, mert az volt a célunk, hogy létrehozzuk az ürességet. Harmadik harmad: terek közötti kommunikáció Az első harmadot a belső tereknek szenteltük. Abban önmagunkat a Formába foglaltuk. A második harmadot az üres tereknek szenteltük. A harmadik harmadot a terek közötti kommunikációnak szenteljük. Itt a tereket határok nélkül találjuk, ahogy egyik térből a másikba mozgunk, kommunikáció a sík és a test között. A terek szervezése. 9. lépés: Felemelkedés. A sík és a test elmozdultak a kölcsönösen egymásba burkolózó terekben. A konkáv bejárata és kijárata a konvexbe. A különböző érzékelési formák és konvergenciájuk a megjelenítés terében. Az ürességben létrejön a ¨közép¨ érzete, amely kapcsolódhat egy fénylő ponthoz. A fénylő pont egy gömbbé növekszik, amíg teljesen körbevesz engem. A gömb falának érzete és képzete kiterjednek egészen addig, amíg tartósan stabilizálódnak. Vegyük a függőleges érzetet, a ¨sík¨ emelkedni kezd, a gömb alsó része felemelkedik, a szirmok kinyílnak, amíg egybe nem esnek ugyanazzal a fehér síkkal, ami kiterjed a végtelen minden irányába. Tapasztalom a határok nélküli fehér teret minden irányban, és én "kívül" vagyok. Az érzet finoman "pihen" (mint kinesztetikus megjelenítés) a síkon. A sík benyomódik, egyre mélyebb homorú térré válik, ami magával húzza az érzetet. Miután stabilizálódott, szabadon engedi a helyezet érzeteit. Ez követően emelkedni kezd, amíg eléri a sík szintjét, tovább halad, mint egy domború kiemelkedés, ami egyre "magasabb". Miután stabilizálódott, szabadon engedi a helyezet érzeteit. Bár a homorúságban és a domborúságban a jelenségek egyaránt külsők a síkon, az érzetek és a megjelenítések megfelelnek annak, hogy mennyire belsők vagy külsők a belső térben. A különböző érzéki formák összetartanak átalakulva a megjelenítési tér homorúságában; a különböző efektor-formák a megjelenítési tér domborúságától átalakulva működnek. Benne vagyunk a konkávban. Mindent "felülről" látni nagyon más, mint "alulról" látni.
Jó különbséget tenni az érkező és a kifelé menő ingerek között, és az érzetek között, melyek észlelés vagy végrehajtás alapúak (efektor). Ez a normális tudatban is megtörténik - az efektor-érzékelések közelebb vannak a megjelenítés terének határához. Ha meg akarunk ragadni valamit, akkor elindítjuk a képet a megjelenítés terének külső része felé. A kilépési pontnál vagyunk annak köszönhetően, hogy elvittük a képet a külső tér felé. Ezzel szemben, mikor a cönesztéziában helyezkedünk el, egy belsőbb térben, nehezebb kifelé menni, mert nagyon messze vagyunk a határtól. Mindezzel összefügg, ami a Pszichológia IV.-ben a "bikonkáv film" magyarázataként szerepel: "az „én" a megjelenítési tér belsejében helyezkedik el, de a kinesztetikus taktilis határon, mely külső világ érzetét adja, és fordítva, a cenesztetikus taktilis határon, mely a belső világ érzetét adja. Mindenesetre használhatjuk egy bikonkáv film képét (mint a két világ közötti határ), mely kitágul vagy összehúzódik, és így kiélesíti vagy elhomályosítja a külső és belső tárgyak érzékelését." Vagy a konvex vagy a konkáv felé megyünk, a megjelenítés terének kialakításának köszönhetően, elkezdjük érzékelni, mi van kívül, és mi van belül. A valóságban ez a felosztás nem létezik, vagy minden belső vagy minden külső. Ez a bikonkávitás az, ami mutatja a különbséget. Minden aktivitás ezen a lencsén való egy elhelyezkedésből megy végbe, amely kommunikál a világgal – innen haladhatsz a világ felé vagy befelé. 10. lépés. A személyes megjelenítés formája. Élet a megjelenítés terében és a megjelenítés tere az életben. Adva van a vízszintes sík, a megjelenítések nyilvánvalóvá tesznek egy határt. A forma kidolgozása, mely tartalmazza a megjelenítéseket és a határt. Ott van a végtelen sík, amelyen állok, az önmagam érzete. Most mindkettőt belefoglalom egy kinesztetikus formába (érzetbe). Nézőpont kívül van, és megfigyelem onnan a síkot és magamat, és kettőjük elkülönülését. Ez egy forma, egy tekintet, egy burkolt cönesztetikus érzet, ami magában foglalja a síkot és önmagamat. Ez egy tekintet, ami mögöttem helyezkedik el, és engem is magába foglal. A hangsúly a határra helyeződik, ami elválaszt, de kommunikál is mind a belsőmmel és a világgal. A Diszciplínában találkozom az élet valós törekvésével (szimbolikus redukció által). Ez egy struktúra (a külső és belső világ struktúrája). Platón úgy vélte, hogy ez a struktúra egy "idea", mely az egyetlen "igazi" dolog, ezért ezt a látásmódot "realistának" hívták. Ez volt az ideák realizmusa és nem "idealizmus", mint első pillantásra gondolhatnánk. Tudatában lehetek a korlátaimnak a teljes külső valóság felfogásában, és az is korlátozott, ahogy hatni tudok rá. Ez a lehetőség véges. Itt a munkánk a sík és önmagunk megfigyelését hangsúlyozza, valamint a tekintetet, amely mindkettőt magába foglalhatja. A nézőpont külső, és onnan figyelem meg a síkot és önmagamat, és a kettő szétválását. A forma, mely mindkettőt magába foglalja cönesztéziás. A mindennapi életben szemlélem magamat és a dolgokat. Más az érzetem önmagamról és a dolgokról. Ez egy befogadó tekintet, amely mindkét “arcot” szemléli és látja a "valóságot", hogy a valóság egy struktúra.
A 10. lépés a perspektíva egy ugrása, a tekintet változása, befogadóvá válása. A valóság egy: , külső és belső. Ezek a külső és belső terek (ahol a belső jelenségek vannak) és a terek közötti kommunikációról van szó. Amit a világban teszünk, és ami visszatér, ami érvényes cselekedet és mi ellentmondásos. Van érzékelésünk arról, amit teszünk, a visszajelzés körének és a mintavételnek köszönhetően. Ez megtörténik ébrenlét valamint alvás során, a belső és a külső érzékekben, a memória működésében (érzékelése az illeszkedésnek vagy a nem-illeszkedésnek), valamint a cönesztéziában és kinesztéziában. 11. lépés: A tiszta forma. Korlátlan idő. Korlátlan tér. Nem megjeleníthető jelentések. Bejárat a Mélybe. Adott a megjelenítés befogadó formája és a határ, felismerek egy térbeli "távolságot", ami a perspektíva, ahonnan megfigyelem a megjelenítést és a határt. Akár bízom a megjelenítésben és aztán a határban (vagy fordítva), mindig van egy perspektíva, ami összehasonlítja a megjelenítés megtartását a határral (vagy fordítva). Ez eredményezi az illúziót, hogy a perspektíva annak a megjelenítésnek vagy annak a határnak a része. Ezért felismerek egy perspektívát, ami társjelenlétként működik. Annak érdekében, hogy fenntartsuk ezt a “perspektívát“ anélkül, hogy megfigyelnénk egy másik pontból (hogy ne váljék egy új cselekvés új tárgyává), elkülönítem az észleléseket és a megjelenítéseket, amíg elérünk a külső és belső érzékek "csendjéhez", minden megjelenítés "csendjéhez" (jelen-, vagy múltbeli vagy a jövőbe képzelt). A csendben folytatom minden maradék impulzus eltompítását, csak a cönesztetikus regisztert hagyom meg, amit elmélyítek "hátrafelé", addig a pillanatig, amíg minden térbeli és időbeli megjelenítés leáll. Beléptem a "Mélybe". A 10. lépéstől kezdve kialakul egy cönesztéziás forma, amelynek jellemzője, hogy magába foglalja a világot, saját magam érzékelését és a határt vagy kapcsolódási pontot. Ez a megjelenítés és a határ befogadó cönesztéziás formája, és a nézőpont hátrébb található, úgy hogy van egy térbeli távolság, ahonnan a megjelenítést és a határt megfigyelem, és egy perspektíva, amely a társjelenlétben működik. Cönesztéziás érzetem van erről a perspektíváról, amire figyelek, és amit fenntartok, amíg elcsendesítem az észleléseket és a megjelenítéseket, és az érzettel együtt a fejem hátsó része felé haladok, egyre beljebb és egyre mélyebbre, hagyom, hogy zuhanjak, megtartva a társjelenlétként az impulzusok felfüggesztését. Ezt zökkenőmentesen kell elérni, szünetek nélkül, folyamatosan. A 11. lépéstől kezdődően elkezdünk dolgozni a Céllal. A Cél válasz a kérdésre: mi az, amit el akarok érni a diszciplínával? Erőteljesen rezonálnia kell önmagunkkal. Ez olyasvalami, amit legmélyebben óhajtunk, amiről úgy érezzük, hogy értelmet adhatna az életünknek és talán azon túl is. A Cél időt igényel, hogy elnyerje "formáját", és létrehoz egy életstílust. A cél személyes, nem szükséges beszélni róla. A Céllal a rutin előtt dolgozunk. A társjelenlét mechanizmusára épül, és mindig működésbe lép automatikusan, ha érzelmileg feltöltöttük. Azelőtt a pillanat előtt dolgozunk vele, mielőtt működésbe lép. Abban a pillanatban minden megmozdul. Ez egy nagy varázslat. Más a mechanikája, mint az akaratnak. Nem a jelen pillanatában hat, hanem a jövőben, amikor egybeesik a képpel, ami korábban elhelyeztünk. Feltöltődik energiával és működésbe lép. Az érzelmi töltés a kulcs, a befelé irányításhoz és a kivetítéshez is. Az erős vágy, hogy elérjük az
eredményt az, ami létrehozza az eredményt. Minél nagyobb a szükség, annál nagyobb az érzelmi töltés, amit mozgósítunk. A Cél a törekvés, az a belső magasság, amit el akarunk érni. 12. lépés: A Tiszta Forma kivetítése. Az impulzusok rögtön a "világban" helyeznek el, mivel nem tudom fenntartani, hogy a "Mélyben" legyek, hogyha a figyelmem nem alkalmas erre az erőfeszítésre. Ezzel igazolom a paradoxont, hogy vagy fenntartom az impulzusok felfüggesztését (ami kilök a "Mélyből") vagy fordítva, megszüntetem a felfüggesztést (ami szintén kilök a "Mélyből"). Ha néhány pillanatra elérem az impulzusok felfüggesztését, gyakorlom ezt, kiszélesítettem a felfüggesztést, mert kijátszottam az összezavart figyelem jelenlétét az "énnel". Tehát ha felismerem annak a szándékát, hogy fenntartsam a felfüggesztést, mint központi műveletet, anélkül, hogy ez kilökne a Mélyből, ez azért van, mert az említett szándék a társjelenlétben működik, a Célként, melyet befelé irányítok vagy kivetítek. A tiszta formából ki van zárva az “én” és a “világ”, és csak későbbi fordításaim vannak ezek jelentéséről.
