Morajló tenger Bíró Krisztina 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
1. rész - Úttalan utakon (2006-2008) HA MEGLÁTOM... Ha meglátom sötét árnyak Heves táncát bennem, Nyögve kiáltok távolba De senki se hallja már.
Ha sírni kezdenék, volna Talán felgyúló kis Reménysugár? Nem látom én Semmi fényét az égnek.
Oh, te kín, ne gyötörj engem! Kín-harmat hull egyre. Oh, de ha meglátnám a fényt... Talán feltekintenék
Terád, Istenem. S hálát Rebegnék, megéltem Már a mát is, pedig hittem, Hogy hamar elhallgatok.
De míg itt ülök előtted S hálát nyögnék most, Fájó lelkem tépi szét már
Sokat sikoltó éltem.
2007. február 16.
KEGYES HAZUGSÁG Csak a régi szép emlékek Magas ormán ül tort kínod. Vigadnak gazdagok s szegények; De mind azért, mert akarod. Csak szemed kérődzik könnyet. Semmi más már – halott az éj. Kemény kezeddel áldod a szépet – Lelkedben zubog örök kéj. Csak a megszeppent kismadár Száll már keletnek – bánatod. A szürke táj rezzenéstelen, vár – De az is csak mert akarod. Csak ajkad érinti rideg Koporsók széles tetejét. Benned egy apró gyermek pityereg – Így várod, ki ellened vét. Csak kegyes hazugság mindez, Mindig így szólalsz, így mondod. Gyötrelem forró szerelmet színez. De csak mert Te így akarod. Halkan lépdelnek mellettünk Csobogó patak árnyai. S szép kegyelmet hiába kértünk – Meghaltak szívünk vágyai. Elfordúl sötét tekintet Mögött még a zokogó báj. Nekünk a gyönyör csak egyszer intett – S sose mondhatjuk, ha fáj. Mert te vagy már a Mindenünk. Karon fogtál, s mocsárba Neked nagy mosollyal heveredtünk. S koszosan vittél bálba. Érted térdepeltünk régen Kegyes hazugság legyen szó! -
Mondtad büszkén -, az örök sötétben; S ringasson el altató. Nem is keltünk fel ellened Míg csillag-trónodon ültél Mi mindig csak mentünk, mentünk veled Amíg a pokolba küldtél. Mindig áldottuk nevedet. S cserébe kaptuk átkát Világnak. Vittük a leveledet Hírül tova. Nézted báját Az örök emlékezetnek. Türelmet adtál magadnak: Ne intsünk sohase a végzetnek S nem tettük, mert akartad. Már mindig kegyes hazugság Égeti ajkam, s ajkad – S ölel minket kegyes fáradtság Örökké: mert így akartad. 2007. február 22.
NÉHA... Néha, néha úgy elmennék Érc-tárnáiba az életnek, Arany köveihez az emlékezetnek, Ezüst palotájába a túlvilágnak. Néha, néha felsírnék, hogy Ó...! Elfelejtettem jajgatni, Amikor nagyon fájt. Utána kajtatni Is elfedtem a régi szép időnek, S elfeledtem néha a Lomha fák erdejét, sírjait A zúgó szélnek, és örök bálványait Opállal ékesített örömhalálnak. Elfeledtem, mikor őszön Könnyeim egy földre peregtek, Mint megannyi hulló csillag-fergetegek, S elfeledtem bájos boldogság ékét. S felhők úsznak végtelen,
Bódító illatával nyárnak, Mert mindig, körös-körül, őbennük járnak A drága szenvedélyek régmult álmai.
2007. március 15.
TE IS TUDOD Te is tudod: szívemre tiszta kendőt Terítettem. Arcomat mosoly díszíti ma. Te is tudod, hogy virágzik a fa, Ha elűzöd a sötét felhőt. Te is tudod: félni nem kell, az élet Szép, benne csillog összes kincsednek mély titka, Benne épül emlékeid sírja Így üdvözli szíved a véget. Te is tudod: megbéklyóztak engemet Ők, a Sátán szolgái, hogy áldozva legyek, S mást én már sohase szeressek, Amíg köd takarja az eget. Te is tudod: kínoztak már eleget, Ütöttek, vertek mindig, mégis jó maradtam. Ha pedig egyszer sírva fakadtam, Megütlegelték a fejemet. Szánj meg hát, egyszer csak elég, úgy kérlek, Rajtam hófehér minden ma, kegyelmet kérek, Szívem jegére vágtak egy léket Hát nézz rám és áldd meg a szépet. 2007. április 8.
KÖVEK Ó, igen, a kövek a barátaim voltak, Mindig, mindenütt. Néha együtt jöttek talpam nyomán Velem, s olykor már belőlük lett Szívem templomtornya. Ó, igen, hálás voltam nekik, amikor az Országutat tapostam. Mint malomkövek, őrölték Sose csituló tenger-bánatom... A barátom volt mind.
Ó, igen, hiába volt egyik sötét, kopott, Ugyanolyan volt nekem, mint a szebb kő. Vigyáztak rám! S azóta néhány a bánatom Sírján a drágakő. Ó, igen, szépen csillognak ott is. Szívemben Helyet kapott a többi új, s ha kegyetlen szavak Elégették őket, poraikat A kék égnek adtam. Ó, igen, a barátaim voltak. Örökké Éreztem hideg lángjukat. S ha az én templomom Ósdi tornyában az óra kondul, Tudom: bennem élnek. Ó, igen, a kövek a barátaim voltak. S még ma is hallom, ahogy koppannak az aszfalton... Elföldelt könnyzápor nagy halmában S minden szavamban Sírnak, zúgnak, kopognak, talán kacagnak is, Csigolyáim közé bújnak, úgy csiklandoznak engem: Valahol már zúgnak habjai az Eljövendő kornak. 2007. április 9.
A CSEND ITT MOTOSZKÁL A csend most itt motoszkál. Mélyen, bennem, és hallgat. Tudja ő, hogy betömnék a számat Ha megszólalna. Tudja ő, hogy szükség van Erre a hallgatásra: Máskülönben parázs-nyelvemet egy Csomóba kötnék. 2007. április 9.
ÚTTALAN UTAKON Sósak könnyeim, akár a tenger, Mit nem láthatok meg soha. Azt hiszem, a nyárfák is velem sírnak Hát világ, amim van: gyere, vedd el!
Odaadom, amim van, a bőröm Kínálom, hámozd le rólam, Csontjaim is elszórhatod, nem kell már, Elveheted tőlem késem, tőröm. Nekem már mindegy, kinek adod el Úttalan utakon vagyok Azt hiszem, tán az eső is sír velem, S már senki más, csak a csend felel. Odaadom szívem titkait, hát Teregesd ki a kötélre, Hadd vigye a szél hamar...! Nem akarom, Hogy sirassanak minden mezőt, fát. Én már nem akarok semmit. Ölj végnek, Ameddig erődből telik! Benne vagyok patakodban. Ott zúgok, S felhője vagyok minden szépnek. Ott rejtezem benned, s földedben, Ott vagyok én a bánatban; Testetlenűl, s egy emberszem nélkül Tudok felzokogni az öledben. Gyere, ölj meg! Úgyis itt maradok, Benned élek, tántorogva Bolyongok úttalan utakon, veled... Míg rideg kétség mar: ember vagyok. Látod? Még a halál se fog rajtam – Ott vagyok morzsáidban is, S ott vagyok a sötétségben neked; Gyomromat halálméreggel martam. Szemem kivájta az idő-madár Remegtem téli éj alatt; Voltam kísérőd, alázatos szolgád: A kín most engem keres és talál. Eladsz magadnak: örömmel veszem, Én leszek hát az alkonyat, Majd vérrel színezem égi testemet, És elsötétülök az éjjelen.
2007. április 25.
HOLT LELKEK DALA Dalolnak
A szél lopakodik a sírokon. Sikoly hatol át a fák lombja közt. A koszorúkról vér csorog... És valahol mélyen szól egy hang. Holt lelkek bolyonganak kert felett. Azok zenélnek most a fejemben... Fájdalmuk sötétre festi A részegen imbolygó időt. És valahol most kigyúl a lámpa. Megvilágítja azt a temetőt. A holt lelkek dalolnak ott... S akkor minden sötétté lesz... Talán még Egy magányos cédrusfa álldogál: És csak nézi a végtelen eget. Talán még kibúvik a nap. Remél, de társra sose talál. Piroslik még a vérünk, amíg ki Nem szipolyozzák. Érted sírnak ők, A danoló lelkek, hűsen Cirógatják sápadt arcodat. A holt lelkek felsírnak egyszer még, S az elpilledt tavasz illatát Hordozzák magukban büszkén, Tudod: Így minden sötétté lesz... Dobogás Hallom. Dobognak a kövek ott lent, És dobog a szív a könnyü ruha Selyme alatt. Sikoltasz, de Mért? Tán hűvösen érintenek? Én nem tudom, hogy ők mióta is Kísértenek engem. De már bennem Dalolnak! Tudom: én vagyok A borongós kedvü temető. Dobog a szívem, zakatol nagyon, Mint a száguldó vonat síneken... S visz el messze, úgy súgja: Dobogok, mert a temető vagy. 2007. április 26.
REGGELI KÖSZÖNTÉS Te harmatos, vajizü reggel! Köszöntelek szép szóval, csillag-fergeteggel, Virágillatú bódulat szője Rajtad elvesztett álmaink S testvéred, az éjszakát. Te kedves, simogató érzés! Szívemen már elállt a kínkeserves vérzés, Mert most köszöntelek fel víg szóval, Mígnem hátam belesajdul... Menjetek, pirkadó rémek! Rőt lepel hull alá az égből S gondos kezek nyúlnak feléd messzi szélből, De te, reggel, ne gondolj reszkető Szívünkre, azt mi magunknak Mossuk tisztára szappannal.
