Montenegró függetlensége – Jó utat, Ácház! – zengett odakint egy öblös asszonyhang, felverve tompa álmomból. Autómotor berregett fel, hörgı robajjal, pár pillanat múlva azonban már csak az asszony meg néhány gyermek kedélyes kuncogását hallottam. Azt hittem, még álmodom. Amint kinyitottam a szemem, végigpergett elıttem egész savanyú életem, amelyre unalompermet rakódott, s savanyú doh itatta át. A végtelen egyhangúságot csak a szenvedés tette némileg elviselhetıvé. Minden reggel arra ébredtem, hogy Ácház, borostás, zsémbes, örökké pálinkaszagú szomszédunk elkeseredett küzdelmet vív közlekedéstörténeti múzeumba illı százas Škodájának a gyújtójával, minden áldott reggel legalább félórán át köhögtette, prüszköltette, nyihogtatta, nyüstölte, átkozta, püfölte a szerencsétlen szerkezetet, mire végül általában az egész család összegyőlt körülötte, hogy szurkoljanak, néha pedig a szomszédok is kisereglettek, szemügyre venni Ácház küzdelmét. Félórás erıfeszítés után a motor mindig megemberelte magát. Minden reggel biztos voltam benne, hogy nem és nem, ma már egész biztos nem, de mégis. Minden reggel elindult a munkahelyére ezzel a matuzsálemi korú kocsival, miután felébresztett. A munkahelye egyébként tízpercnyi járásra volt a házától. Ma reggel csak annyit hallottam, jó utat, Ácház, a motor beindult, s a többi néma csend. Leszámítva Ácház nejének és fiainak a szürcsölı röhögcsélését. Döbbenten ültem fel az ágyamban, hallgatóztam, kipiszkáltam fülembıl a beleszáradt zsírt, megropogtattam a nyakamat, de semmit, semmit nem hallottam, talán csak vidám madárdalt. Valóság lenne? Ácház autója elsıre startolt. Feltápászkodtam, nehezen, mint mindig, tagjaimat ólomsúlyúnak éreztem, s annál nehezebbnek, amint rágondoltam, hogy mi vár rám, amint elhúzom a függönyt. Nem Te és a Te gyönyöreid… Megint csak ez az átoksújtotta Sziget vár rám a maga számtalan nyomorúságos ırültségével és ırültjével. Elhúzom a függönyt és rám borul az a bennünket évtizedek óta szorongató nyomorban tartó sötét homály, amely mindenre rányomta a pecsétjét a Szigeten. A napszakok közötti halvány különbségeket csak a régóta itt lakók érzékelték. Aki látogatóba érkezett a Szigetre (megjegyzem, az utóbbi három évtizedben húszan se akadtak), azt hitte, olyan hely ez, mint a Sarkkörön túli területek, ahol az év egyik felében állandóan sötét van. Itt az egész év folyamán állandóan sötét van, magyarázták a bennszülöttek, mire a Vendég elmosolyodott és másra terelte a szót. Pedig valóban ez a helyzet, annak ellenére, hogy Európa szívében vagyunk, itt mindig sötét van. Nem sokat értek a földrajzhoz, és még sosem vettem a fáradságot utánanézni, mi lehet az oka ennek a nyomasztó fénytelenségnek. Nincsenek itt se hegyek, se semmi, csak víz. Talán a Tó szívja el az összes napfényt. Elhúztam a függönyt, s a következı pillanatban ırült sikolyt hallatva vetıdtem az íróasztalom alá, kezeimmel takarva el arcomat. Három másodpercig biztos voltam benne, hogy atomtámadás érte a Szigetet, talán nukleáris kísérletek célpontjának választottak bennünket. Aztán rájöttem, hogy ez képtelenség. Nemcsak azért, mert ekkora megtiszteltetés a Szigetet soha nem érheti, de azért sem, mert egy robbanást hallanom is kéne, nemcsak az eszeveszetten a szobámba tóduló fényt látnom. Felguggoltam, s néztem a fényt. Micsoda színarany csobogás… Napsugártırök, egészséges, testes fénynyalábok. Mosolygó reggeli fény árasztott el mindent. Minden színt láttam benne, a mohazöldtıl a tölgybarnáig, amely a Te hajad színére emlékezetett… Félelmetesen boldog volt, ahogy ott zengett-bongott, táncolt, lebegett, tökéletes fenségességgel, hatalmas üdeséggel. Felálltam, hogy a kezembe vegyem a fényt. Megfogtam, megtapogattam, eljátszadoztam vele. Kitekintettem az ablakomon, s láttam, hogy mindent beborít, minden színes, élénk, új, láttam a méreteket, láttam a különbségeket, láttam a formákat. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat (milyen máshogy néztek ki ilyen fénylıen!), és kiléptem a szobámból.
1
Amint betoppantam a konyhába, a másik bejáraton keresztül a bátyám robbant be a helyiségbe. Arcán szokatlan vigyor. Hetek óta szinte csak dühöngeni láttam. – Szép jó reggelt, fiatalember – mondta félig nevetve. – Micsoda hírem van! Azért jöttem, hogy elújságoljam! – Szia… – Kitöröltem a csipát a szemembıl, és megint megropogtattam a nyakamat, aztán újra szemügyre vettem ıt. – Mondd, minden rendben van? – Minden a legnagyobb rendben! – kiáltotta. – Hé, nem süketültem meg… – Megkaptam az állást R.-ben! – üvöltött torkaszakadtából. – Érted, megkaptam! – Már hogy kaphattad volna meg. És ne üvölts légy szíves. – Drága öcsém, ma jelentkeztek, hogy a jövı héten kezdhetek. Itthagyom a Szigetet. Dolgozni fogok. Emberi életet fogok élni! Keresni fogok! Családot fogok alapítani! – Na, lassan a testtel – dörmögtem, ı pedig már ölelt, melengetett, csókolgatott, pedig soha életében nem szorított még magához. – Majd küldök neked pénzt, rendben? Nem sokat, csak hogy tudj kezdeni magaddal valamit. Hogy megvásárolhasd azokat a könyveket. Meg anyáéknak is. Hogy jobban kijöjjetek ezután. Jó lesz? Jó lesz! Elképesztı jó lesz! – Megkaptad, tényleg? – kérdeztem, mikor már elengedett, de valahogy jobban érdekelt, mi a franctól telítıdött meg napfénnyel a Sziget. – Vasárnap utazom R.-be. Kikísérsz a komphoz, ugye? Kísérj ki, légy szíves! Ugye, kijössz? – Kimegyek, kimegyek, csak ne rángass már, ne rángass, és megmondhatnád, hogy… – Olyan hirtelen szelelt el, ahogy érkezett, még mielıtt a mondatot befejezhettem volna. A bátyám legalább öt éve vagy talán még régebben várt erre az állásra. Életében elıször – és mindeddig biztos voltam benne, hogy egyben utoljára – akkor hagyta el a Szigetet, amikor R.-be hívták meghallgatásra. Olyan izgatott volt aznap reggel, hogy csaknem mezítláb indult el hazulról, a kapuban vette észre édesanyánk, hogy nincs rajta cipı. Kikísértük a komphoz, anyám és apám fátyolos szemmel nézett utána, míg el nem tőnt a látóhatárról. Egy éjszakát kellett R.-ben töltenie, a másnapi járattal visszaérkezett, és elképesztıen boldog volt. Azt mondták, értesítenek, ezt harsogta az egész Szigeten, nem gyıztük csitítgatni, mert mindenki tudta, hogy ez tulajdonképpen egyenlı az elutasítással, mert akit egyszer visszaküldenek ide, azt már nem hívják újra. Aztán teltek az évek, s már ı is egyre inkább belenyugodott, hogy itt fog megrohadni, hogy elfeledkeztek róla, hogy soha többé nem megy R.-be. Mi is tisztában voltunk vele, hogy ez lesz. Talán megzavarodott volna? Beképzeli magának, hogy levelet kapott? De hiszen már egész jól berendezkedett magának, a barátnıjével az esküvıt tervezgették. Ha valóban megkapta az állást, az vagy azt jelenti, hogy boldog ember lehet a Szigeten kívül, vagy hogy összeomlik, amit eddig építgetett. De valószínőbb volt az elıbbi. Aki kijut innen, az megszabadult. Elmosolyodtam. A konyhában álltam és mosolyogtam. Mint egy bolond. A Szigeten nem szokás a konyhában állva mosolyogni. De mégis, mintha jól éreztem volna magamat. Aztán gyorsan összekaptam magam, és elgondolkoztam, hogy mit is kéne tennem. Elıször is, cigit kell vennem, mert minden készletem kiürült, de nem ártana megkeresnem az anyámat is, hogy szóljak neki, megint megkezdtem szokásos napi lézengésemet és az élethez való joggal való visszaélésemet. Amit anyám mesélt, attól tátva maradt a szám. Be kell valljam, el is feledkeztem Rád gondolni. A kertben gyomlálgatott. Alig ismertem fel ebben a fénykavalkádban. Csillogott a mint valami drágakı, ahogy a sárgarépaágyásban guggolt. Szinte beleszerettem az bıre, anyámba, ahogy ott láttam ıt tündökölni.
2
– Jó reggelt, kisfiam – mosolygott rám. – Kissé győröttnek látszol, minden rendben? – Szia… – makogtam. – Valóban, győröttnek…? Pedig nem, egyáltalán… Dolgozol? – Aha, mesés idı van, láttál te már ilyet? Gondoltam, kijövök, megnézem a sárgarépát, eddig ki sem látszott a gazból, most meg… nézd csak meg… – Igen, elég szép. – Csodálatos, mióta az eszemet tudom, nem láttam ilyen ragyogó napsütést. A madarak évek óta nem trilláztak ilyen vidáman errefelé. – Nem, valóban nem. – Na, látom, azért te is tudsz mosolyogni. De mégis, valami gyötör, ugye? – Tényleg megkapta az állást? Anyám csak bólogatott, hosszasan, s láttam, hogy a napsugarak megcsillannak a könnycseppjein. Nem kellett többet kérdeznem. – Átugrom a boltba – közöltem. – Ha megtudsz valamit Hanániról, majd szólj – szólt még utánam, mire visszafordultam. – Hanániról? – Nem tudom, valóban igaz-e, de azt híresztelik, hogy ötvenmillió amerikai dollárt nyert valami nyereményjátékon. Ma reggel hallottam az üzletben. Hanáni ötvenmillió dollárt nyert. Sallum meg mert volna rá esküdni, hogy igaz. Állítólag valami külföldi nyereményjáték. Hanániék több külföldi újságot is járatnak. – Ötvenmillió dollár? – Igen, annyit mondott Sallum. Rengeteg pénz. Hanáni állítólag olyan boldog, hogy egész éjjel sírt. Sallum szerint éjfél után telefonáltak neki. Éjfél után, valami idıeltolódás miatt vagy mi. Mert abban a másik országban délután volt akkor. – Nem tudom, higgyek-e feltétel nélkül Sallumnak – mondtam. – Mások is beszélik – vont vállat anyám. – Azért ha hallasz valamit, kíváncsi lennék. – Pletykák – indultam el a fejemet csóválva. A postaládában pedig megtaláltam a levelet. Úgy álltam ott, mint akinek a földbe gyökerezett. Levél. Nekem címezve. Anyám mért nem szólt róla? Hiszen teszek a Hanáni ötvenmilliójára, mikor nekem valaki levelet küldött! R.-bıl, egészen biztos, hogy R.-bıl. A nevemre címezve. A feladó nem volt feltüntetve, ez megzavart némileg, de annyira izgatott lettem, hogy nem érdekelt. A kezem remegni kezdett, s képtelen voltam nyomban felbontani. A zsebembe győrtem, elhatározva, hogy megnyugtatom magam elıbb, csak aztán bontom fel. Annyira szégyellem, hogy megvárakoztattalak… El kell szívnom egy szál cigit, mielıtt megtudom, hogy mi ez, gondoltam. Talán nem ártana egy kortynyi szíverısítı sem. Igen, nem a boltba megyek, hanem a csapszékhez, ott legalább a fülembe juthat valami errıl a Hanáni-ügyrıl is. Milyen számító vagyok! – gondoltam aztán, egy csöppet szégyenkezve. Mint egy asszony, úgy áhítozom a pletykákra! De hát bőnnek számít ez unalomtól rothadozó Szigetünkön? Annak is nagyjából öt éve volt már, hogy levelet kaptam R.-bıl. Egyetlen kiruccanásom elıtt történt. Amikor Veled megismerkedtem, amikor megpecsételıdött a sorsom. Pedig azelıtt nem nagyon hittem a sorsban. Tulajdonképpen utána sem igazán, de akkor, abban az idıben nagyon is. Annak köszönhettem, hogy R.-be hívtak, hogy írtam egy esszét egy régi kódexrıl, amely még abból a korból származott, amikor a Sziget még ennek a régi európai országnak a szerves részének számított, egy régi babonás könyv volt, én pedig mindig is érdeklıdtem a miszticizmus iránt. Anyai dédnagyapám rengeteg izgalmas dokumentumot hagyott ránk, amelyek régi iratokról szóltak. Ezek a régi iratok tökéletesen haszontalanok voltak, egy szót sem hitt el már belılük senki, de én szerettem ıket, mert elvezettek egy másik világba, amelyben még mást képzeltek el a szabadság fogalma alatt. Ma
3
a Szigeten az emberek nem tudták, mi a szabadság, mi a lélek, mi az Isten, bár ez utóbbi, tehát a hitetlenség jórészt a Tisztelendınek volt köszönhetı, akit nálunk mindenki megvetett. Jómagam is szélsıségesen józan ember voltam, csupán két dolog hozott lázba egész életemben. Ezek az iratok, és… …Te, természetesen, elsısorban: végzetesen. Megizzadtam. Kiléptem az utcára, de mégis visszafordultam, szinte futólépésben siettem be a fürdıszobába, leráncigáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jéghideg vizet spricceltem magamra, s ekkor eszembe jutott az a dolog is, ami már vagy négy napja idegesített. Kezembe vettem a vesszımet, hogy megvizsgáljam, s hatalmas kı esett le a szívemrıl, amint láttam, hogy az a kelésre emlékeztetı rondaság, amely annyira megrémisztett, szırén-szálán eltőnt. Rettegtem tıle, hogy Eszter megfertızhetett valamivel a múlt hét végén. Nem bíztam a kis ribancban, de valójában csak a szájával ért hozzám… A kis szőzkurvájától nem is fogadtam volna el mást… Mennyire hiányoztál minden egyes mocskos pillanatban!... Miután megtörülköztem s még néhányszor átvizsgáltam a férfiasságomat, megnyugodtam és lehiggadtam végre. A levelet még nem bontom fel, döntöttem, csakis akkor, ha sikerül végre rágyújtanom. Átkoztam magam, amiért elızı este lefekvés elıtt el kellett szívnom az utolsó szál Petrámat is. Útban a kocsma felé visszaemlékeztem arra a két napra, amelyet annak idején R.-ben töltöttem. Amikor megírtam azt az értekezést és beküldtem az egyik fıvárosi kulturális lapnak, egy meghívót küldtek egy tudományos konferenciára, amelyet R.-ben rendeztek. Magamon kívül voltam a boldogságtól. Életem legcsodálatosabb két napja volt. Ahogy a kompra szálltam és a Sziget lassacskán eltőnt a szemem elıl, olyasféle megkönnyebbülést éreztem, amilyent fizikai örömök által soha nem érhet el az ember. Igazi mővelt emberek között mozoghattam odakint, akiknek mindenre volt egy szellemes megjegyzése, Horatiustól meg Dantétól idézgettek beszélgetés közben, Kantra hivatkoztak és Bartók-dallamokat dúdolgattak. Amikor a Szigeten fellelhetı kódexekrıl meséltem nekik, én kerültem az érdeklıdésük középpontjába. Nem is akarták elhinni, milyen izgalmas dolgok rejtıznek nálunk. Ha nem féltek volna ennyire a Szigettıl (meg persze a kormánytól), talán maguk közé is vettek volna, hogy együtt kutassuk fel azt a rengeteg szellemi kincset. Így azonban csak meghallgattak, megdicsértek, aztán igyekeztek gyorsan elfelejteni. A legértékesebb könyvrıl nem is mertem beszélni nekik. Ez az ısrégi kötet nekem is csak egyszer került a kezembe, a parókián ırizték, s a Tisztelendı nem nagyon engedte ki a keze közül. Kölcsönösen kerültük egymást a Tisztelendıvel, egyetlen egyszer beszélgettünk el hosszabban, s akkor mutatta meg nekem a könyvet, de éppen hogy csak belepillanthattam. Féltette azt a könyvet, mert ı hitt benne, elhitte, amiket a könyv jövendölt, mindannyiunkról. Furcsa ember volt a Tisztelendı, számomra azért is, mert ı nem a Szigeten született. Minden, ami nem kötıdött a Szigethez, számomra csodának számított. De persze Te voltál a legnagyobb meglepetés számomra R.ben. Egy fiatal lány, akit érdekelnek a legelvontabb tudományok, s akit ráadásul az én személyem sem hagy hidegen! A kezed selymessége, a hangod bársonya, a mozgásod finomsága… De a két nap letelt, újra kompra szálltam, s csak Te kísértél ki. Majd megszakadt a szívem. Vagy talán meg is. – Szevasz, Mardókeus – szegıdött mellém hirtelen egyik tulajdonképpeni barátom, Ákán. – Alig ismertelek meg ebben a vakító napfényben. – Szia. Igen, nekem is hunyorgatnom kell állandóan. Hova mész? – Csak úgy kiruccantam körülnézni. Na és te? Elkísérlek. Csak nem a kocsmába készülsz? – Csak cigit veszek. – Izgatottnak tőnsz – mondta Ákán, ízetlenül vigyorogva. – Mi történt?
4
– Minek kellett volna történnie? – Jössz este ünnepelni? – Tessék? Ünnepelni? Okom lenne rá? Várj, csak nem ma van Kaát születésnapja? Megırülök, ha azt mondod… Nem vettem neki semmit… – De hisz az már vagy két hónapja volt – nézett rám értetlenül Ákán. – Ma este mást ünneplünk. Hát nem nézted a tévét? Nem láttad a mai újságokat? – Nem – ráztam a fejem. – A polgármester hamarosan kihirdetteti, hogy este hatalmas ünnepély lesz a Szentháromság tisztáson. Montenegró elnyerte a függetlenségét. El kell jönnöd! Tele lesz minden nıkkel! Kapkodni fognak a mikrofonok után…! – kuncogott zihálva. – Hogy mi az anyám kínja? Montenegró? Montenegrót mondtál? – Montenegró! Montenegró! Hát soha nem hallottál még errıl az országról? – sikítozta. – Mi a büdös francért ünnepeljük meg mi Montenegró függetlenségét vagy mijét! – kérdeztem dühösen, leállva az út szélén, úgy bámulva Ákánra, mint ha az anyámat sértegette volna. – Te meg vagy hibbanva! – ripakodott rám. – Ünneplünk, ennyi az egész! Az emberek boldogok! Hiszen minden fényben úszik! Mindent beragyog a boldogság, a szépség, a gazdagság, az üdeség! Mintha tánclépteket tett volna, ott billegett mellettem, a poros útszélen, én pedig megrökönyödve néztem, azt hittem, napszúrást kaptam és hallucinálok. Ákán táncol, mert Montenegró elnyerte a függetlenségét? Meg akartam fogni, meg akartam ragadni a vállait, hogy kifaggassam, mi a franc folyik itt, de kicsúszott a kezem közül, ijedten és értetlenül bámult rám, majd meglógott. Néhány öreg Zsiguli porzott el mellettem, lementem az útról a járdára, s Ákán közben már teljesen felszívódott. Hanáni állítólagos lottónyereményérıl meg sem tudtam kérdezni. Kitapogattam a zsebemben a levelet, majd arcomon lágy mosollyal indultam tovább. Valaki írt nekem, emellett minden eltörpül. Ebben a pillanatban talán még én is örültem egy kicsit Montenegró függetlenségének. Láttam, hogy többen is montenegrói lobogót függesztettek ki az erkélyükrıl. Milyen élénk, milyen erıteljes, milyen kedves színek! Ez valószínőleg a régi Montenegró zászlaja, gondoltam, mert azért mégiscsak tudtam valamit errıl a kis országról, hogy volt valamikor egy Montenegrói Királyság, s annak a jelképe volt ez a zászló, bár a címerállatokat nem igazán ismertem fel, nem tudtam megmondani, sas-e vagy keselyő az a kétfejő madár a zászlón, illetve hogy miféle az az oroszlánféleség, amely nyakát nyújtogatja a madár felé. Mindezzel együtt tetszett a dolog, még némileg érzelgıssé is tett ez az esemény. Olyan tizenkilencedik századi, gondoltam. Akkor még tudtak boldogok lenni az emberek ezen a kontinensen. Amit a kocsmában elıször hallottam, hogy Betia, a hatvanon felüli meddı asszony állítólag teherbe esett. – Mardókeus – fordult hozzám a söntés mögött álló fiú, miközben a burgonyapálinkát töltötte –, furcsán nézel ki. Minden rendben van veled? – Semmi gond – mondtam, majd kértem még egy csomag Petrát, és fizettem. – Hogy megvagy egyébként? – kérdeztem aztán még a félszeg csaposfiútól. – Köszi, igazán jól – válaszolta mosolyogva –, végre elmúlt a betegségem! – Ó – mondtam, s ekkor jutott csak eszembe, hogy ez a fiú azért ilyen zárkózott mindig, mert az egész Sziget tudta róla, hogy húszéves korában is állandóan behugyozik éjszakánként. Most azonban lazábbnak tőnt a szokásosnál. A csaposfiú meggyógyult, Betiának gyermeke lesz, akit – már ezt is tudták a kocsmában – természetesen Izsáknak fognak keresztelni, és Betia és a férje, Ahaszja nevetni fognak már egész életükben, és a Sziget leggazdagabb embere, a könyörtelen uzsorás, akit
5
mindenki csak „Vérem”-ként emlegetett, az ı szavajárása alapján, mert mindig, minden beszélgetésnél a „véreirıl” dicsekedett, ez a szívtelen ember ma reggel megüzente, hogy mindenkinek az adósságát elengedi a Szigeten, pedig tényleg minden második ember tartozott neki, s minden bizonnyal a római pápa lelkét is megvehette volna azon a pénzen, amitıl ezáltal elesett. Mégis, még mindig úgy gondoltam, én lehetek a legboldogabb, mert egy levelet tartottam a zsebemben, amely kétségkívül R.-bıl érkezett. És csak Te jártál az eszemben. – Éljen Montenegró függetlensége – mondta az egyik férfi, akit csak látásból ismertem, s ı sem tudhatta a nevemet, amit egyébként is nehezen jegyeztek meg az emberek. Többen is csatlakoztak hozzá, megéljeneztük Montenegrót, és koccintottunk. Olyan volt a hangulat, mintha mi magunk vívtuk volna ki ennek a távoli országnak a szabadságát valami véres háborúban, óriási áldozatok árán, hihetetlen hısiességgel, s most saját gyızelmünkre innánk éppen áldomást. – Mit szóltok a ragyogó napsütéshez? – kérdezte egy másik férfi, ıt jól ismertem, egy szegény trágyakereskedı volt, Ácház, a szomszédunk egyik bátyja. Legszívesebben megkérdeztem volna tıle, mi történt Ácház öreg autójával, de ebben a magasztos hangulatban nem jöhettem elı ilyen prózai kérdéssel. – Virágzásnak indultak a barackfáim – újságolta egy szakállas öregember, aki mérhetetlenül boldognak látszott, hogy ezt megoszthatta velünk. Mikor látta, hogy ıszintén csodálkozunk azon, amit mond (a Szigeten soha nem termett semmilyen gyümölcs), folytatta. – Reggel kimegyek a kertbe, s nézem, hogy minden tele van csodaszép halványlila virágokkal, az egész kertem tündökölt, pedig évtizedek óta halott volt ott már minden, szárazak és betegek a fák, s ma… mintha csoda történt volna. – A napfény miatt – mondtam. – Nálunk is… a sárgarépa… – Valóban, a napfény miatt – helyeselt az ismeretlen férfi. – Meg Montenegró miatt. – És megint koccintottunk Montenegróra. Legalább öt pálinkát hajtottam le gyors egymásutánban, s a meleg napsugarak nem kedveztek. Megszédültem, s elragadtatottan szónokoltam a többi részegedı férfival együtt politikáról, boldogságról, szabadságról. Mielıtt azonban a hatodik felest is megittam volna, egy pillanatra észbe kaptam, s eldöntöttem, hogy itt az idı. Elnyomtam a cigimet, és észrevétlenül elosontam a söntés körül csoportosult társaságtól, hátra, a hugyozófal mellé. Nem akartam hinni a szememnek… Félrészeg voltam, meg kellett kapaszkodnom a hugyozófal egy kiszögellésében, nehogy elessek, de kezemben tartva a leveledet, még inkább megrészegültem. A szavaid… Hogy még mindig gondolsz rám… Hogy már azóta tervezed, hogy írni fogsz… Hogy arra számítottál, én írok elıször… Hogy a nevemet belehímezted az ágytakaródba… Hogy az álmaidban is látni szoktál… Ó, nem is tudom, a kevélység volt-e, ami így elbódított, vagy valóban a szerelem? Te, egy r.-i lány, egy ilyen különleges tündér, hogy Te éreznél valamit irántam…? Azóta folyamatosan… Úgy tőnt, órák óta állok már ott, kezemben ezzel az áldott papírral. Álltam volna ott még évezredekig is akár, hiszen egész testemet átjárták az aranysárga napsugarak. Nekidıltem a mocskos falnak, s újra és újra elolvastam a gyöngybetőkkel szedett sorokat, újra és újra megcsókolgattam a papír aljára firkantott aláírásodat, nevedet ismételgettem, mámorosan, nem törıdve semmivel. Életemben másodszor voltam igazán boldog. Hát valóság lehet ez? – gondoltam, de akkor még féltem megijedni… Tényleg sokáig odalehettem, mert mire visszaértem, a társaság feloszlott. Megkérdeztem a csaposfiútól, hogy hova tőntek, azt válaszolta, nem kértek többet inni. – Nem akartak többet inni? – kérdeztem, még egy kicsit nehézkesen beszélve, mindazonáltal egyre józanabbul gondolkodva. A józanság annyira a véremben volt, hogy hamar semlegesíteni tudta a szeszt. – Elmentek – válaszolta a fiú.
6
Akkor jómagam is elindultam, botladozva ugyan, de a mámor akkor már inkább csak a leveled miatt bugyogott bennem. Már akkor kezdtem érezni, hogy baj lesz, de mivel semmi okom nem volt rá, hogy gyanúmat megalapozottnak véljem, hagytam, hogy újra és újra elmerüljek a boldogságban. – Hanáni megvált bennünket! – hallottam a rikkancs kiáltását, amikor ıgyelgésem közepette a Sziget belsejébe érkeztem. Ez a terület emlékeztetett még a néhai városra, polgári épületek romjai meg egy-két omladozó kápolna volt a legfıbb „ékessége”. Néhány kávéház nyílt errefelé az utóbbi években, s ezek környékén szokott portyázni a rikkancs is, aki a Szigeti Hírlapot árulta, amely négy oldalas volt és általában kifejezetten unalmas. Hanáni? – jutottak eszembe anyám szavai. Vettem egy lapot a rikkancstól, beültem az egyik kávéházba, rendeltem egy mézsört, s átfutottam a cikket. Nem ittam meg a sört. Kétszer elolvastam a cikket, majd esztelenül elrohantam a kávéházból, bár annyi lélekjelenlétem még volt, hogy visszaszaladtam, s a pincérnek odadobtam egy húszast a sörért, amelybe bele sem szagoltam. A Szigeti Hírlapban meg lehet bízni, töprengtem, a Tó partján ülve és idegesen gondolkodva. Egyetlen egyszer fordult elı az utóbbi húsz évben, hogy hazugság jelent meg az egyetlen helyi újság hasábjain, de akkor az egész szerkesztıgárdát leváltották. Nem tudtam biztosan, de úgy emlékeztem, hogy a Szigeti Hírlap Vérem, a dúsgazdag uzsorás kezében van. Neki pedig egyszerően nem áll érdekében álhíreket terjeszteni. Hanáni megvált minket. Hanáni egy kovács volt, nem egy jelentıs ember, de én mindig tiszteltem a becsületességéért, ahogy a legtöbben a Szigeten. Sok munkája volt és mindig jó munkát végzett. Egyetlen fia évekkel korábban villámcsapás áldozata lett. Az egész Sziget megsiratta ıt, emlékszem, anyám is nagyon kiborult az eset miatt. De Hanáni azóta már összeszedte magát. Robotolt, mint a ló, s az emberek általában úgy beszéltek róla, hogy „az a szegény szerencsétlen”. Na tessék. Ötvenmillió dollár. Itt telt be a pohár. Éreztem, hogy ez már nem lehet tiszta ügy, s azt is tudtam már, hogy mit kell tennem, ha ennek a végére akarok járni. Tulajdonképpen nem is Hanáni nyerhette a pénzt, hanem a felesége, mert Hanáni maga nem olvasott újságokat, csak az ı nevére szóltak az elıfizetések. A felesége rokkantnyugdíjas volt, nem mozdult el otthonról, volt ideje efféle marhaságokra. A cikk beszámolt róla, hogy egy amerikai folyóirat versenyt hirdetett, amelynek a szabályai szerint az olvasóknak be kellett küldeni néhány szelvényt, amelyek a lapban megjelentek. Nemzetközi verseny volt, s ötvenmillió amerikai dollár volt a fıdíja. Mi a francért?! – dühöngtem, mért ad egy akármilyen amerikai újság ötvenmilliót egy kovácsnak a Szigetrıl, egy Hanáninak! Miért?! Nem érdekes. Megadja neki. Ami a lényeges, hogy a mai Szigeti Hírlap már azt is megtudta, hogy mi a terve Hanáninak a pénzzel. A Sziget kiépítésére fogja fordítani. Híddal fogja összekötni a Szigetet a szárazfölddel, utat épít egészen R.-ig! Vége az elszigeteltségnek, ujjongott az újságíró, újra az ország része leszünk, sıt, Európa része! Hanáninak nem kell más, csak egy híd, gondoltam. Mi másra is lehetne még neki szüksége? Hiszen azt sem tudja, mi az élet. Csak a kovácsszakmához ért. Elkölti a pénzét, felvirágoztatja a Szigetet, és szentként fogják tisztelni. Pedig csak szerencséje volt. Szerencséje volt, s ezáltal mindenki boldog lesz. Mindent beragyogtak a napsugarak. Órákig bolyongtam a Szigeten, a Tó partján, a lerobbant üzemek környékén, az elhagyatott egykori lakótelepekben, a kiszáradt ligetekben, s a fejemben vadul zakatoltak a gondolatok. Tudtam, hol fogok kilyukadni, de el akartam odázni a dolgot s össze akartam rakni az egész történetet. Fájt a fejem a napsugárzástól meg a sok burgonyapálinkától, ráadásul egész nap egy falatot sem ettem, korgott a gyomrom, s ahogy egyre többet járkáltam, a lábaim is nehezedni kezdtek. Délután lett, a nap lehanyatlott.
7
A napfény eszembe juttatta a történelmet. A boldogság rég letőnt korszakait. A Sziget egykor ugyanolyan hely volt, mint bármely környékbeli város, egyetlen egyedisége abban rejlett, hogy egy tóban fekvı szigetre épült. Régen azonban inkább úgy festett az egész, mintha csak egy szélesebb vizesárokkal lett volna körülkerítve a város, alig kétszáz méter választotta el a szárazföldtıl. A legközelebbi helység, R. – melyet azonban jó néhány kilométer választott el a Szigettıl – viszonylag jelentıs városnak számított. Még a szüleim sem éltek akkor, de a Szigeten élı idıs emberek még ma is emlékeznek rá, mikor egyik napról a másikra a Tó túlpartján megjelentek a kotrógépek, a buldózerek, s anélkül, hogy az ittenieknek egyetlen szót is szóltak volna, elkezdték szélesíteni a vizet. Körben a Sziget körül gyülekeztek, s hónapokon keresztül dolgoztak, ástak, kotortak, nagyobbították a Tavat, mígnem az emberek már nem is tudtak a szárazföldre jutni azokkal a labilis dereglyékkel meg ladikokkal, amelyeket addig használtak, olyan távolra került a szárazföld. Korábban az autókat is ezeken a tutajokon szállították át az emberek a túlpartra, hiszen a Tó a legkeskenyebb pontján vagy száz méter szélességő volt csupán. Most azonban olyan gyorsan kiszélesítették az ördögi masinák, hogy a Sziget lakói egyszer csak arra ébredtek, hogy mindenhol víz van körülöttük, s a túlpart sziluettje elveszik a homályban. Egy rozoga öreg komp érkezett a Szigetre, egy rögtönzött kikötıt tákoltak neki, s a polgármester kijelentette, hogy sajnos ezentúl már ezzel kell beérni. A komp naponta egyszer közlekedik, vagy tíz kocsi és alig hetven ember fér a fedélzetére, s mire megteszi az utat a szárazföldig, az legalább négy-öt órát vesz igénybe, az idıjárástól függıen, viharos szél esetén akár egy teljes napig is hánykolódhat a Tavon a vén csotrogány. Sokan elmentek tılünk, a városból, amelyet attól az idıtıl már mindenki csak Szigetnek nevezett, de még így is maradtunk vagy ötezren, ötezer elkeseredett ember. A kompjáratok hamarosan szinte feleslegesnek bizonyultak, az emberek tudatosították, ha itt akarnak élni, itt kell berendezkedniük. A szigetiek eléggé vallásosak lettek abban az idıben, s talán ez óvta meg ıket a végsı csüggedéstıl. Csakhogy még ez sem maradhatott így. Az állam története összefőzıdött a Sziget történetével. Már ez is régen történt, valamikor a születésem idején, bár én még nem az LK területére születtem. Államunk akkoriban elég kimerült volt, a tartalékok fogytán, a gazdaság leépülve, s óriási szükség volt egy ökonómiai sikerre. A lépes méz hozta meg. Méhészek egy kis csoportja, akiknek nevét ma kötelezıen tanítják az ország minden iskolájában, egy egészen különleges méhészeti rendszert fejlesztett ki, valahol a keleti hegyvidéki területeken. Olyan minıségő mézet tudtak termeltetni a méheikkel, hogy az egész világ a csodájára járt. A világ mézkultúrájában forradalmi változás állt be, s ez az esemény a világgazdaságra is kihatott. Mézünk, kijutva a világpiacra, értékesebb lett az aranynál. Az állam hihetetlen összegeket profitált a méhészetbıl, a világon mindenhol, Kamcsatkától Tahitiig a mi mézünket zabálta mindenki, s az ország egy-kettı felvirágzott. Nem telt bele hosszú idıbe, s minden ennek a bizonyos méhészklikknek a kezébe került, mindenki tudta, hogy ık uralkodnak az országban, a miniszterelnök hatalma már csak jelképes. A lépes méz ült a trónon. A puccs tulajdonképpen nem lepett meg senkit, s nagyon lazán és könnyedén fojt le: a méhészek bevonultak a kormányhivatalba, kezet ráztak a kormányfıvel és bandájával, s szépen kitessékelték ıket az épületbıl. Ezt még Platón sem kalkulálta bele az elméleteibe, hogy a méhészek vezette állam mennyire lehet stabil és sikeres. Kikiáltották a Lépköztársaságot, amelynek története tulajdonképpen sikertörténet lett: a lépes mézkereskedelembıl befolyt összegekbıl vadonatúj iskolákat, kórházakat, sportstadionokat, színházakat, hidakat, szabadidıközpontokat, reptereket, lakótelepeket építettek, egy hatalmas és erıs hadsereget alakítottak ki, nemzetközi szervezetekben vették át a vezetı szerepet. Kialakult a méhészarisztokrácia. A Lépköztársaság Európa vezetı hatalmai közé került. Az államcsínnyel egyidejőleg azonban az ország minden tisztviselıjét lecserélték, az „ancien régime” képviselıinek menniük kellett, a méhészarisztokrácia hatalma mindenre kiterjedt, még az egyházra is. Ennek volt köszönhetı, hogy nálunk, a minden történésen kívül esı, tökéletes izoláltságban leledzı Szigeten is
8
leváltották régi plébánosunkat, s egy nap egy soron kívüli kompjárattal megérkezett a Tisztelendı, akit a méhészek ide számőztek. Attól kezdve a Szigeten vége lett minden boldogságnak. A Tisztelendı bezárkózott a parókiára, abba a gyönyörő késı gót palotába, amely a Sziget közepén lévı dombocskán áll, s nem nagyon akaródzott neki a nyájat szolgálni. Szigorú, zord ember volt, s prédikációiban mindig piszkálódott, támadta a szigetieket, istentelenségüket, kishitőségüket, elvadultságukat s például azt az ismeretlen okból meghonosodott szokásukat is, hogy gyermekeiknek az Ószövetségbıl választanak keresztnevet. Valóban, a Szigetet az Ótestamentum alakjai népesítik be, az én nevem például Eszter könyvébıl származik, Mardókeusnak hívták Eszter gyámatyját. A Tisztelendıt megvetették az emberek, ı pedig ugyanúgy megvetette az embereket. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a parókia könyvtárát tanulmányozta. Rejtély, hogy hogy került ennyi értékes régi könyv a Szigetre. Középkori és kora újkori egyházi tudósok írták ıket, néhány példány pedig zsidó gondolkodóktól került hozzánk, ezeket a legnagyobb titokban ırizgették a Sziget atyái évszázadokon át. Pogány könyv legalább annyi akadt a régi épület padlásán, mint keresztény irat, de sok ezek közül a régi keresztény dokumentumok közül istentelenebb babonákat tartalmazott, mint a legelvetemültebb sátánisták iratai. A legfıbb könyv azonban egy mélyen hívı késı középkori baráttól származott, akinek csak a monogramját ismertük: M. M. Ez a kötet jóslatokat tartalmazott, amelyeket korábban hivatalosan kusza imáknak, értelmezhetetlen könyörgéseknek minısítettek a Sziget papjai. Csak én és a Tisztelendı láttunk elég tisztán ahhoz, hogy tudjuk, ettıl a könyvtıl merhetünk félni. Halálosan megéheztem, mire a plébániára értem. A rozettákkal ékesített, gót oszlopokkal alátámasztott hatalmas épület, melynek két oldalsó szárnya már az enyészet áldozatává lett, mindig félelemmel töltött el. Most azonban izgatottan és türelmetlenül rontottam neki a nehézkes ajtónak, s a komor folyosókon rohangálva a Tisztelendıért kiabáltam. – Mit keresel itt! – lépett elı hirtelen az egyik oldalfolyosóról. – Tisztelendı, beszélni akarok önnel – lihegtem. – Tudja, mi folyik itt, igaz? – Minden úgy van, ahogy lennie kell – mondta, és majdnem elmosolyodott. – Éhen halok – mondtam, kissé szégyenkezve tolakodásomért. – Adna egy szelet kenyeret? Bevonultunk az ebédlıjébe, egy magas mennyezető terembe, amelyben egyetlen hatalmas asztal alkotta a berendezést, illetve a plafonról aláfüggı csillogó csillár. A Tisztelendı magamra hagyott, hogy néhány perc múlva egy tálcával térjen vissza, rajta vadhús, kenyér, szılı és bor. – Tessék, tömd magadba – vakkantotta, lehelyezve a tálcát az asztalra. Percek alatt mindennel végeztem, úgy faltam, akár egy kerge hiéna, a szılıt csaknem szárastul fogyasztottam el, a bort az utolsó cseppig kiittam. Miután egészségeset büfögtem, szégyenkezve tekintettem a Tisztelendıre. – Az Úr szeret bennünket – mondta komoran. Majd egy perc múlva megkérdezte: – Mit akarsz tılem? – Tudja, mi folyik a Szigeten? – kérdeztem. – Ünnepség készül, mert Montenegró elszakad Szerbiától – válaszolt erıs gúnnyal a hangjában. – Nemcsak ez. Az emberek betegségei elmúltak. A meddı asszonyok teherbe esnek. A gyümölcsfák virágoznak. Vérem, az uzsorás elengedte mindenki tartozását. A bátyám megkapta azt az állást R.-ben, amelyre évekig hiába várt. Hanáni ötvenmillió dollárt nyert és hidat fog építeni a Sziget és a szárazföld között. És egész nap süt a nap. Minden fényes! Minden üde és mindenki boldog! – nyerítettem, s önkéntelenül is a hajamat téptem közben.
9
– Hiszkija, a vén író újra ír – jegyezte meg higgadtan a Tisztelendı. – Megint témát talált, állítólag világirodalmi ötlete van. – Te Jó Ég! Te Jó Ég! – sopánkodtam. Hiszkija a Sziget egyetlen mővésze volt, verseket meg regényeket írt, amelyek R.-ben jelentek meg, s csakugyan, ismerték a nevét az egész Lépköztársaságban. Azt azonban csak mi tudtuk, itt a Szigeten, hogy mennyire megszenved minden egyes írásáért, néha hónapokig nincs témája s nem tud leírni egyetlen sort sem. Ilyenkor mindennap véresre verte harmincas évei derekán járó, gyönyörőszép feleségét és szintén mesés szépségő kamaszlányát, akik az egész Szigetet bejárták összeverve és bömbölve, hogy „ez egy állat, ez egy gyilkos”. Most már legalább fél éve nem volt témája Hiszkijának, s csaknem halálra kínozta a családját. – Mi történt? Mirıl fog írni Hiszkija? Csak nem Montenegró függetlenségérıl? – Miért félsz? – kérdezte a Tisztelendı, s elégedett voltam, hogy a szenvedély remegését hallottam meg a hangjában, a sokat tudók szenvedélyének a jelét. – Teneked is boldognak kell lenned! Veled is történt valami, egészen bizonyos! – Levelet kaptam R.-bıl – vallottam be pirulva. – Egy barátnım, akit öt esztendeje nem láttam, levelet írt és szerelmet vallott nekem. Boldog vagyok. Nagyon-nagyon boldog. – Akkor nem értelek – fordult el tılem a Tisztelendı, hangja elcsuklott. – Ön is boldog, mert… Tüzes tekintettel pillantott rám. – Mivel vádolsz?! Azzal vádolsz, hogy én vagyok az ördög? Hogy én örülök ennek? Hogy én… csak mert tudom… – Mutassa meg a könyvet – mondtam parancsolón. – Vagy legalább mondja el, tegyen bizonyossá. Úgysem tarthatja magában… Hallottuk, hogy odakint felcsendül a zene. Elıször a montenegrói himnusz, majd az LK indulója. Ezt követıen az emberek zsibongása mindenféle népszerő slágerek zenéjével vegyült. – Mindenki boldog a Szigeten – kezdte a Tisztelendı, tiszta hangon. – Évtizedek óta senki nem nevetett itt, senki nem mulatott, ma azonban mindenkinek beteljesült a leghıbb vágya. Hanáni valóban szép összeget nyert, s kétségkívül felépíti azt a hidat. Azzal megszőnik a Sziget elátkozottsága. A Lépköztársaság szerves részeként virágzó jövı vár minden egyes szigetire. Talán újra emberek lehetnek az itteniek. – De a könyv megírja, hogy ez mit jelent – mondtam. – Megírja – bólintott. – De nem is annyira nehéz kitalálni. Nem lehetünk boldogok ezen a világon. Nem mondom, hogy sajnálom. Egész életemben ezzel foglalkoztam, azt hiszem, valóban túl sokat tudok. Mindennek el kell pusztulnia. – Elkerülhetetlenül? – Még a mai napon. Ekkor már érezte a Tisztelendı, hogy meg kell mutatnia. Magamra hagyott pár másodpercre, s a könyvvel a kezében tért vissza. Miközben átadta – láttam az arcán a mérhetetlen ború sötétjét –, csak annyit jegyzett meg, hogy a könyv olvasása közben értsek mindent szó szerint. Szalay Zoltán
10
