MÜLLER PÉTER. Lomb és gyökér. Szerkesztette Gálvölgyi Judit

MÜLLER PÉTER Lomb és gyökér

Szerkesztette Gálvölgyi Judit Copyright © Müller Péter, 1993 Hungárián edition © Sweetwater Publisher Establishment, 1993, 1996, 1998, 2001 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1993, 1996, 1998, 2001 ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST 2001 Felelős kiadó a Kiadó igazgatója Tipográfia Alapítvány Kiadó Kft. Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISSN 1216-5417 ISBN 963 528 287 7 Amikor Vei-Lang, a Hatodik Patriarcha a gyülekezet elé lépett, hosszan hallgatott. Körbehordozta tekintetét a sokaságon, s megnézte külön-külön mindenki szemét. Majd így szólott: - Látom, messziről jöttetek, s érdeklődve várjátok szavaimat. Ez a tény arról győzött meg, hogy bennünket mélységes rokonság köt össze. Folytassuk hát a beszélgetésünket. Nem ott, ahol a Kígyó és kereszt végén abbahagytuk, mert az lehetetlenség. Sem te, sem én nem vagyunk már azok, akik voltunk. Mert változunk. Nap mint nap észrevétlenül változunk, s az az énem, az a lelkiállapotom, amellyel könyvemet megírtam, ma már nincs sehol. Se jobb, se rosszabb nem lettem - egyszerűen csak más, nem az, aki akkor beszélt. Nem tudom, észrevetted-e, te is más lettél. Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája. Menny és pokol, apály s dagály, pozitív és negatív erőhullámok emelnek föl s húznak le a mélységbe, és csak a nagyon éles szem fedezi föl, hogy minden egyes körben kissé mások lettünk. Növekszünk, és sajnos csökkenünk is: a csúcsok már nem ugyanazok, ahol egykor jártunk, s a mélység is mindig más, ahová újra s újra alászállunk.

Az a lány, akit egykor szerettél, nem egészen ugyanaz az ember, mint az az asszony, aki sok évtized elmúltával melletted él, s ha belenézel a tükörbe, látod, hogy te is más lettél: az arcodra írt ráncok évgyűrűi mögül egy másik ember néz vissza rád. Ahhoz nagyon kell szeretni valakit ott belül, egészen belül, hogy egy kapcsolatot ne romboljon szét az Idő, hogy a mulandóságnak ebben a körtáncában, új és új jelmezek, maszkok és jellemek mögött fölfedezd, hogy ő azért mégis ugyanaz - az öregedés nem fogott ki rajtatok. Az érzelmek is megváltoztak: a lázas szerelemből parázsló, szelíd szeretet lett, a megkívánásból lelki vonzalom, a vonzalomból mély sorsközösség és megszokás, s ha ez így történik, nem bántanak a műfogak, az őszülő hajszálak, az elfonnyadt arc és a táskás szemek; nem zavar az sem, hogy az öregedés a lélekben is jelentkezik: hisztéria, rosszkedv, elfáradás, közöny, az illúziók elvesztése és a kudarcok sorozatos élménye kíséri végig földi sorsunkat. Ezért szűnnek meg barátságok, hamvadnak el szerelmek, bomlanak szét házasságok, ezért törnek szét eszmei és érdekközösségek: nem bírják ki az Idő múlását. Minden olyan kapcsolat, amely nem a szeretetre épül: halálra van ítélve. Találkozásunk próbája lesz ez a könyv. Most derül ki nem az, hogy mennyire értettük meg egymást, hanem az, hogy a leírt sorok mögött, író és olvasó találkozásakor mennyire sikerült megszeretnünk egymást. Ha ez megtörtént, nem fog zavarni az új hangom, még keserűségem, tudálékosságom sem - ha pedig ez nem történt meg, csalódni fogsz bennem, s el fogsz hagyni. De ne bánd. „Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!” Semmiért nem kár, csakis a szeretetért. Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen. 1. Az Időről Mielőtt megpróbálnék számot vetni, hogy mi mindenben változtam, beszéljünk először az Időről. Ez azért fontos, mert hozzátartozik az önismerethez. Mivel kívül-belül minden változik, nemcsak azt kellene tudnom, ki vagyok, de azt is, hogy hol tartok. Múlt, Jelen és Jövő: ez az Idő iránya. De miért? Olyan szavak, hogy „csak” és „természetes”, a gondolkodó számára nem léteznek. Még a legvégső dolgokban sem. A kérdésre valaha a termodinamika második törvénye válaszolt. Azt mondta: az entrópia miatt, ami annyit jelentett, hogy az univerzum bármely zárt részének a rendje a rendetlenség és a széthullás felé halad. Ha egy tintacsöppet beleejtesz egy pohár vízbe, a csöpp határai fokozatosan szétlazulnak, elnyúlnak, s végül feloldódnak: a tintacsöpp molekulái a víz molekuláival vesztes küzdelmet vívnak, amíg végül a csöpp feloszlik és meghal, s halványkék lesz az egész poharat betöltő víz. A sötétkék csöppet alkotó molekulák struktúrája szétbomlik, s helyette egységes, homogén folyadék keletkezik: ezt nevezték maximális entrópiának. így hullik szét egy sejtcsoport, egy lény, egy tárgy, a kövek, a csillagok, sőt még az univerzum is. Minden mulandó, semmi sem tudja megőrizni önmagát; kicsiny és nagy a szétbomlás felé rohan. Testünk is csak hatvan-hetven, jó esetben száz esztendőig képes fönntartani magát: végül szétrohad, elemeire bomlik szét, ami „porból lett”, újra porrá válik - Földünk anyagát halottak billióinak szétfoszlott molekulái alkotják. De magának a Földnek, sőt Naprendszerünknek élettartama is behatárolt, mivel az entrópia törvénye mindent, ami létrejött, a megsemmisülés felé terel. Ősi tapasztalatunk ezt az entrópiát kívül-belül látta és megélte, s elnevezte Időnek. Iránya pedig a benső rendtől a széthullásig, a kozmosztól a káosz felé halad. Ami a múltban létrejött, a jelenben keservesen küzd a fönnmaradásáért, s végül a jövő fölfalja. Ez a sorsa testünknek, földi énünknek, minden vágyunknak, reményünknek - de ez a sorsa az egész mindenségnek is. Minden, ami anyagi, az Időben áll.

Öregszünk, barátom, s végül elmúlunk mindannyian: ez az entrópia. Más szóval: az Idő, ami a múltból a jelenen át a jövő felé halad. Ha egy filmen azt látod, hogy egy pohár halványkék vízben lassan különválik a víz és a sötétkék folyadék, ha azt látod, hogy a tinta fokozatosan elkülönül a víztől, amíg végül összesűrűsödik s egy kerek csöppé válik a víz tetején, bizonyosan tudod, hogy a filmet fordítva fűzték be; a jelenből a múltba utaztál, a növekvő entrópiával ellentétes irányba, olyan fordított úton, amelyet sohasem jártál még. A mulandóság nem csak a tudománynak, a művészetnek is a legnagyobb témája. Sok jeles gondolkodó úgy véli, hogy maga a műalkotás sem más, mint tiltakozás az elmúlás ellen. Kérdés, hogy igaz-e? Ha a világot nem Isten teremtette volna, azt felelhetnénk, hogy igen, hiszen állandóan ezt tapasztaljuk. Ám ugyanakkor azt is, hogy a természet nemcsak vénül és pusztul, de tavasszal meg is újul. Sőt mindennap és minden percben megújul! Elhalt sejtjeid helyébe új, fiatal sejtek születnek, te magad is naponta újjászületsz; az elszáradt kóró májusban újra kihajt, a halott mező zölddé, aranysárgává válik, a föld kivirul, a szürke ágak kirügyeznek, kilombosodnak, a frissen hajtott gyermeklevelek között újra madarak énekelnek, a temetők kiszínesednek, friss, kábító illatok lebegnek a sírok fölött: a Halál helyett az Élet kezd újra élni, új vágyak, új hitek születnek benned: múltadból föltámadni érzed a tiszta gyermeket, a kamaszt, az ifjú embert, aki valaha voltál. Az ember elméje állandóan beleütközik nemcsak az elmúlás, de a megújuló élet tényébe is. A huszadik század fizikája azzal a döbbenetes felismeréssel lepte meg a világot, hogy a molekuláknál kisebb, szubatomi világokban a termodinamika második törvénye, az entrópia nem érvényes! Mint mondják: kvantumszinten a múlt, a jelen és a jövő fogalmai már nem alkalmazhatók. Így megtörténhet az is, hogy az okozat előbb jön létre, mint az oka, s az is, hogy ami ott egyidejűleg történt, azt csak a mi tudatunk bontja föl múltra, jelenre s jövőre, mivel ebben a sorrendben érzékeljük. Más szóval: az idő nem magában a történésben, hanem a mi korlátozott tudatunkban volt. Itt kapcsolódik össze a fizika a lélektannal, amely régóta megfigyelte már az idő viszonylagos voltát. Álmunkban például kigyullad a házunk, vödrökkel, kannákkal locsoljuk, segítségért kiáltunk, kétségbeesetten hívjuk a tűzoltókat, de nem jönnek, már lángol a tető, mentjük az értékeinket, kidobáljuk az ablakon a füstölgő matracokat, amíg hosszú-hosszú idő után meghalljuk végre az ósdi tűzoltóautó közeledő kolompolását: egy sisakos tűzoltó veri a motorház fölötti sárga bronzharangot... amikor hirtelen fölébredünk, s halljuk, hogy valaki csönget az ajtónkon. Egyetlen „valóságos” külső zajra hosszú történetet éltünk végig, múlttal, jelennel, jövővel, s ami éber világunkban két másodperc volt, azt áloméletünk másik dimenziójában hosszú meseként álmodtunk végig. Lényünknek három rétege van. Az első a tér-idő világához kötött énünk tudata, amelyre érvényes az entrópia, a múlt, a jelen s a jövő egyirányú, lassú és halálos folyamata. A másik a pszichénk szintje, amely - mint az álom példája mutatja bármikor fölcserélheti a jelent a múlttal, az okot az okozattal, s az összemosódó idő érzetét is saját ütemének megfelelően gyorsíthatja vagy lassíthatja. A harmadik a halhatatlan ÉN-ünk, amely nem ismeri az Időt. Idő és halál rokon fogalmak. Az Örökkévaló nem tud az Időről. Figyelemre méltó, hogy az idő csak a már létrejött formák: a molekulák, a sejtek, a tárgyak, a lények, a testi világ körében érvényes - ahogy belépsz a szubatomi világnak abba a rejtélyes kohójába, amely mindezeket létrehozta: az idő fogalma elveszti értelmét. Különös, de így van: az, ami a tárgyi világot létrehozza, önmaga nem tárgy, s ami (vagy aki?) a tapasztalatilag érzékelhető anyagvilággal együtt az Időt megteremti: önmaga nem az Időben él. Miért fontos ezt az elvont igazságot minden embernek tudnia? Azért, mert e nélkül a felismerés nélkül nincs valódi önismeret. Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink, ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság

keserűségét ülteti belénk: jövőnk az elkerülhetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét. Ahogy Machbeth mondja a sorsdöntő ütközete előtt: Holnap és holnap és holnap: tipegve Vánszorog létünk a kimért idő Végső szótagjáig, s tegnapjaink Csak bolondok utilámpása voltak a por halálba. Hunyj ki, kurta láng! Az élet csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme nincs. (Szabó Lőrinc fordítása) Ez az adhjaszának, az „Én vagyok a testem” mágikus parancsának a szomorú felismerése. Van azonban lelkünknek egy másik, tudattalan része is, amely az Örökkévalóság teremtő világával állandó kapcsolatban van, abban gyökerezik, s onnan meríti erejét. Ezért van az, hogy nemcsak rohadunk és pusztulunk - de állandóan meg is újulunk! És nemcsak mi, lelkes lények, de még a kezedben lévő könyvem papírlapjainak minden molekulája is kapcsolatban áll az időtlenségnek ezzel a mindent újraszülő „kvantumszintjével”: ebből a láthatatlan, időt nem ismerő őskohóból meríti a fennmaradásához szükséges erejét, s miközben a papiros molekulái szüntelenül pusztulnak, egyúttal újak alakulnak helyettük: holnap, de már a következő pillanatban sem ugyanezt a könyvet fogod a kezedben tartani, s mégis ugyanezt: mert miközben az entrópia törvénye szétbontja a papíros rostjait alkotó részeket, egyúttal újakat is teremt helyettük egy másik törvény, az örökkévalóság folyamatosan működő törvénye, amelyet jobb szó híján teremtésnek nevezünk. „Én onnan jövök - mondja Jézus -, ahol a Fény önmagát szüli.” És ezzel az onnannal nemcsak Jézus, te is állandó kapcsolatban állsz! A Biblia fordításának szegénysége, amikor a görög „arché” szót kezdetnek fordították. Ezek az univerzális fogalmak olyan sűrűk, hogy a mi szótárunkból csak sok kifejezéssel lehet visszaadni értelmüket, s akkor sem teljesen. Az arché ősit és hatalmat is jelent. A Biblia első mondata így hangzik: „Ősi hatalmával teremte Isten az eget és a földet.” Ez az ősi hatalom időtlenül működik. Nincs múltja, nincs jövője - csakis végtelen jelene. Azaz: örökkévalósága. Ha ez az ősi, isteni teremtő hatalom nem működne állandóan, mindig és szüntelenül, ha csak a beindításhoz, s nem a folyamatos fenntartáshoz lett volna szükséges, akkor a Mindenség nemcsak, hogy nem állna már fenn, de létrejöttének pillanatában megszűnt volna. Amit mi életnek nevezünk, nem más, mint állandó újjászületés. S amit halálnak, az a létrejött formáknak a szüntelen széthullása. Ennek a két folyamatnak a metszéspontjában vagyunk. Egész lényünkben, minden sejtünkben élet és halál drámája zajlik. Nagy kérdés, hogy melyik oldalra állsz. Másként fogalmazva: hol éled meg a gyökereidet. Aki önmagát testnek hiszi, az mindenben az entrópia törvényét látja, s a halálban él. Aki azonban fölfedezi lelkének valóságát, annak tápláló gyökerei lenyúlnak a teremtés időtlen „kvantumszintjéig”, s folyamatosan újjászületik. Hogy ez mennyire nem vallás és világnézet kérdése, hogy ez mennyire nem intellektuális elhatározáson múlik, hanem valami nagyon mélyen fekvő, szavak által megérinthetetlen, benső döntésen, azt igen korán megtapasztaltam, a nagyszüleimnél. Az egyik anyai nagyanyám volt, a másik apai nagyapám. Két csodálatos embersors, fölém magasodó óriási tölgyfák.

Külsejük leírása helyett ide tettem inkább a fényképüket, hogy megérezz valamit lényük sugárzásából. Ez itt a nagyanyám. Jómódú, bölcs és örökösen vidám eperjesi hentes felesége volt. Mélységesen hívő asszony, aki öt gyermeket szült. Idillikus békében éltek. Mintha az egész család Mikszáth Kálmán valamelyik derűs novellájából lépett volna ki; Mamuska nagyasszony volt, királynő, kapitány, cselédek ura, okos feleség, erélyes mama és gyengéd dada. Először a vagyonát vesztette el, aztán a férjét, aztán a házát és a szülőföldjét, majd sorban egymás után négy gyerekét. Az elsőt - a legkedvesebbet - agyonlőtték a németek, mert partizán volt, a második családjával együtt eltűnt a háborúban; a szép hangú Rózsikának, aki oly felejthetetlenül énekelte Rosina áriáját a Sevillai borbélyból, sikerült elmenekülnie a tébolyult Európából, de nemsokára meghalt Amerikában; a negyedik túlélte a világháború poklát, de betegen, törött lélekkel, félemberként, s hamar elvitte a rák - csakis anyám maradt életben, aki maga mellé vette Mamuskát. Egyetlen bőrönddel és a szoknyájába varrt néhány gyűrűvel, lánccal s egy medalionnal költözött át Szlovákiából. Filléres gondok között éltünk, de nagyanyám ezt régen megszokta: amikor háza, üzlete, lova és minden összegyűjtött pénze elveszett, egy kofferba zárta maradék ruháit, selyemszoknyáját, bársony mellénykéjét, néhány térítőjét, csipkéjét, gyűrűjét s inkább csak az emlékek miatt értékes nyakláncát és karkötőjét; vénülő testére ócska mackónadrágot húzott, kendőt kötött a fejére, visszeres lábát magas szárú, kapcsos cipő helyett ócska bakancsokba bújtatta, s cseléd lett. Ekkor már Kassán élt, idegenek között, akik nem tudták, hogy az a Mari néni, aki a házuknál takarít és mos, egykor gazdagabb volt, mint ők: övé volt a híres Rákóczi-ház, kétlovas kocsiján hajtott végig az eperjesi utcákon, a bakon a mentés kocsisa ült, s az emberek levett kalappal köszöntötték. Mari néni hatalmas üstben főzte a ruhákat, négykézláb sikálta a padlót, levágta a sikoltozó tyúkokat, éles késsel csontozta a húst, moslékkal etette a kocákat; ha a környéken átvonult a front, szót értett bármilyen náció katonáival, mert magyarul, szlovákul, csehül, németül és oroszul perfekt beszélt. Mindene elveszett. Egyetlen hűséges tárgy kísérte végig az életét: az imakönyve. Esténként Istennel beszélt, s Isten válaszolt neki. Sajnos szomorú dolgot mondott: hogy el kell veszítenie a gyermekeit. Ezt álmok formájában közölte vele, s mindig időben, hogy föl tudjon készülni a bajokra. Amikor Lajos nagybátyám meghalt, három napon át nem mertük megmondani neki. Anyám meg én sápadtan járkáltunk körülötte álderűsen, szokványos hétköznapot színlelve, szorongva. Féltettük, mert rossz volt a szíve, s nem volt erőnk az igazsághoz. Az egyik reggel betoppant egy távoli rokonunk, Dóra néni, aki döbbenten tapasztalta, hogy nagyanyám még mindig nem tudja a tragikus hírt. - Mi az, ti nem mondjátok meg egy anyának, hogy meghalt a gyereke?! kérdezte. Sokdioptriás szemüvege mögül vádlón pillantott ránk, és reszkető, ősz kis feje hol igent, hol nemet intett. - Összeomlik - mondta anyám -, nyolcvanéves, és beteg a szíve! - Omlik, omlik, dehogy omlik! - suttogta dühösen a néni. - Három gyerekét eltemette, és nem omlott össze!... Vigyázzatok az útból! Csontos kezével félretolta anyámat, marokra fogta ócska retiküljét, és bement a szobába. Elszánt, keszeg kis öregasszony volt ez a Dóra néni, s bár a feje kissé remegett, és csontos markában is vacogott a retikül, mégis olyan erő volt benne, mint egy fiatal menyétben. Vaskos szemüvege zsebóra nagyságúvá növelte barna szemét. Meredten bámult a világba, úgy tetszett, mintha örökösen csodálkozna valamin. Húsz perc múlva kijött a szobából. - Slussz - mondta elégedetten. - Ennyi az egész. - Mit szólt?? - kérdezte anyám sápadtan. - Tudta - mondta Dóra néni. - Tudta? Honnan?! - Megálmodta. Arra kér benneteket, ne menjetek be hozzá. Hagyjátok egyedül. Majd kijön. Egy teljes napig nem láttuk őt.

Füleltünk, de semmi zajt nem hallottunk. Ez a némaság iszonyúbb volt, mint a sírás vagy a jajveszékelés. Gyufa sercent, nyilván gyertyát gyújtott. Bizonyára imádkozott. Ezt nem lehetett hallani, mert Istennel mindig gondolatban beszélt, csak a szája mozgott. Eltelt egy délután, egy éjszaka. Másnap déltájban nyílt az ajtó, s kilépett a homályos szobából egy derűs asszony. Bosszús mosollyal letolta anyámat, amiért nem mondta meg neki a gyászhírt. Anyám zokogni kezdett, s még ő vigasztalta. Átölelte, megcsókolta, majd munkához látott. Ekkor tapasztaltam életemben először, hogyan tud egy ember megújulni. És visszamenőleg megértettem, hogyan tudott ennyi sorscsapás ellenére ilyen kedélyes, vidám - ki merem mondani a szót - boldog ember maradni. A lényéből áradt a szeretet, a melegség, a humor. Az arcát nem tudom másképp felidézni, csakis úgy, hogy mosolyog. Ezt nemcsak én láttam így, a barátaim is. Néha féltékenyen tapasztaltam, hogy nem is hozzám járnak, hanem a nagyanyámhoz: órákat töltöttek rossz rugójú, párnákkal, plédekkel zsúfolt díványa szélén, amelyet úgy neveztünk: „hajó”, és hallgatták kedélyes, bölcs történeteit. Mint általában a felvidéki emberek, ő is nagy mesemondó volt, s ilyenkor úgy festett a dolog, mintha az élete nem is iszonyú rémdrámák, de vidám adomák láncolata lett volna. Elmesélte például, hogyan halt meg a nagyapám. Odahaza haldoklott, szinte az összes belső szervét elborító rákban, s amikor már szólni sem bírt a fájdalomtól, jobb keze mutatóujjával odahívta őt közel, egészen közel az arcához, hogy minden szavát jól hallja, s amikor érezte már nagyanyám arcának közelségét - aki tudta, hogy a férje búcsúzni vagy végrendelkezni akar - kinyitotta száraz, cserepes ajkát, és csukott szemmel, ziháló tüdővel dalolni kezdett. „Adieu, adieu, kleine gardaofficer, adieu!” énekelte a vidám operettindulót, s meghalt. Ezek voltak az utolsó szavai. Nagyanyám bőre még nyolcvanesztendős korában is olyan finom volt, mint a puha bársony. Nagy, kövér fenekéből, húsos karjaiból, hajlott, de lányosan szép, hófehér hátából sugárzott a gyengédség, a fiatal asszonyok testének otthonos melege. Egész élete Isten akaratába való békés belenyugvás volt. És most nézd meg a másik képet. Nagyapám. A felvételt én készítettem róla, a százéves születésnapján. Kisbéri lakatos volt. Gyermekkorát dickensi nyomorban töltötte, félárva volt, sokat éhezett, s nagyon korán dolgozni kezdett. De nagy szívóssággal kitanulta a szakmáját, majd annál is többet: utolsó munkás éveit az Elektromos Műveknél töltötte mint főelektrikus. Ha Pesten nem talált munkát, gyalog ment Erdélybe, Fiúméba, vándoriparosként bejárta az egész országot. A régi NagyMagyarország területén még ma is sok helyütt látni az ő keze munkáját. Részt vett a pécsi székesegyház építésénél, dolgozott a Keleti pályaudvar vasszerkezetén, s ha átmész a Városligeti Műjégpálya fölötti hídon, a sok szép kovácsolt- és öntöttvas elem az ő munkáját dicséri. Minden, amit teremtett - ahogyan ő maga is - maradandó volt. Mihálynak hívták. A név azt jelenti: ”Isten ereje”. Ez az erő végigkísérte egész küzdelmes életét. Materialista volt. Nem úgy, mint Karl Marx, nem intellektuális alapon, sokkal mélyebben: minden sejtjével, egész lényével. Ő élte azt, amiről Marx csak gondolkozott. Amit nem tudott megfogni, és a saját kezével formálni, az számára nem létező volt. Templomokba csakis szerelni járt. A papokat nem szerette, mert rosszul fizették, s mert iparosemberként módjában volt megfigyelni magánéletük rejtett oldalait is. A vallást a sorsuktól menekülő gyenge emberek vigaszának tartotta, rosszabbnak, mint a bort, amelyből soha életében egyetlen kortyot nem ivott. Istenről, lélekről, túlvilágról soha nem beszélt. Jézusról is csak annyit: nem tudja, létezett-e egyáltalán, de ha igen, bizonyos, hogy szegény emberek prófétája volt, s ő maga is rendkívül szegény ember lehetett. Az a sok kincs, arany, ezüst, birtok és vagyon, amelyet az ő nevében összeharácsoltak, nagyobb bűntény ellene, mint a keresztre feszítés. Nem szólva arról a sok millió

emberről, akit a nevében elpusztítottak. Az érzéseit sohasem mutatta. Mintha nem is lettek volna. Esténként, ha vendégségbe jött hozzánk, csak onnan tudtam, hogy másnap tíz pengő hevert az ágyam melletti éjjeliszekrényen, pohárral letakarva. Ez a józan, gondoskodó gesztus volt a legjellemzőbb rá. Otthonában egyetlen huszonötös izzó égett, azt is későn gyújtotta meg, amikor a szeme előtt homályba borult már az a kockás füzet, amelybe tollal, tintával írt, s rajzolta fel emlékezetből a pesti centrálé teljes kapcsolási szerkezetét. Azt hitte, mérnök leszek, nekem készítette a füzetet, örökségül. Ócska sparherdjén főtt a vacsorája, mákos tészta vagy paprikás krumpli, amelyet újságpapírral letakart asztalon fogyasztott el. Amikor meghalt, két ócska öltöny maradt utána, egy rézmozsár, egy vén szekrény, s egy ritkán használt, selyem béléses Borsalino-kalap. De mindkét fiát mérnöknek taníttatta, s amikor megházasodtak, házat vásárolt nekik, budai telkeket; még egy svájci bankban is volt némi összegyűjtött pénze, mert tudta, milyen világban él. Már a „boldog békeidőkben” elkezdte a gyűjtögetést, mert előrelátó volt, és szilárd bázist akart teremteni családjának. Amikor beszélgettem vele, mindig úgy éreztem, hogy nemcsak a világ, de mi magunk is felelőtlen őrültek vagyunk. Ebben volt is igazság. Családunk valamennyi tagját álmok, érzések, indulatok vezérelték nagyapámat a józan ész. Ebben mindig bízni lehetett. És főleg: meg lehetett benne kapaszkodni. Ahogy a Keleti pályaudvart a mai napig fönntartotta az a vasváz, amelyet ő épített, úgy tartotta meg családunkat az ő kőkemény, messzire látó racionalizmusa. Azt hiszem, a legjobban a magányt szerette. Fél napokat is elüldögélt a zuglói játszótér padján. Ha odaültem mellé, örült nekem, ha elmentem, nem bánta. Messziről olyannak látszott, mint egy apró kőszobor. Két eres keze a térdén hevert, kemény álla, merész sasorra s hegyesre pödrött, ősz bajusza moccanatlan maradt akár egy órán keresztül is. Az ágyában is így aludt: félig ülő helyzetbe dőlt le magasra polcolt párnáira, hüvelyk- és középső ujjával megfogta szép metszésű orrának tövét, mutatóujját a homlokára fektette, s néhány perc múlva békésen elaludt. Akkor is, ha bombáztak, vagy tankok dübörögtek a ház előtt. A félelmet nem ismerte. Haragot s gyűlöletet sem, s józansága a legnagyobb veszélyben sem hagyta el. Hatalmas Doxa zsebóráját egy orosz katonától kapta. Azt hiszem, ő volt az egyetlen magyar, aki ruszkitól órát szerzett. Lejött az óvóhelyre egy kiskatona, golyószórójával falhoz nyomta a riadt embereket, s mindenkiről letépte nyakláncát, fülbevalóját, óráját. Az öreg mellényzsebéből is kirántotta ócska, szíj nélküli karóráját, ám ekkor a nagyapám rámutatott a ruszki karján figyegő rengeteg óra közül a legszebbre, s azt mondta neki szerbül: „Te pedig add nekem... ezt!” A fiatal oroszt, akit nyilván csak a háború tett ilyen zabráló őrültté, hirtelen megcsapta a békeidők józan nyugalma, s mintha csak csereügyletről lett volna szó, lecsatolta a nagy, monogramos, ezüst-fedelű Doxa órát, s átadta neki. Az öreg felhúzta, belehallgatott, hogy jár-e, majd bólintott: „Haraso”. S ahogy botja, kalapja és vén szerszámai is megvannak még, ez az óra is ott ketyeg apám asztalán; nem késik, nem siet egy percet sem. (Ezt ki is felejtettem a hagyatékából, úgy éreztem, nem is volt az övé.) Életében egyetlen hibás mozdulatot tett. Kilencvennyolc éves korában elesett, és combnyaktörést szenvedett. Jajszó nem hagyta el az ajkát, amíg fölhozta vidékről a zötyögő mentőautó. A kórházban betegségeiről faggatták, előző leleteit kérték. Ekkor derült ki, hogy orvost utoljára a múlt században látott, a sorozáson. Operálni nem lehetett már, s lemondtunk az életéről. Nagyapa csontjai azonban műtét nélkül összeforrtak. Még fölfekvést sem kapott, mert leleményes kapaszkodót csináltatott az ágya fölé, munkában megedzett, szívós karjával fölhúzódzkodott rá, s úgy csüngött rajta nyolc-tíz percig, mint a csimpánz. Ilyenkor megmasszíroztam a hátát, lepedőt cseréltem alatta, s kenőccsel ápoltam csontos farán a halványpiros foltokat. Néhány hónap múlva már a Duna-parton járt, mert látni akarta az új szálloda építését.

Ennek a két idős embernek egyetlen közös tulajdonsága sem volt. Becsülték, de nem értették egymást. Beszélgetni sem tudtak miről. Még a haláluk is más volt. Nagyanyám úgy készült az átmeneteire, mint valami nagy kalandra. Tudta, hogy végre találkozni fog rég nem látott férjével és gyermekeivel. - Hogy fog majd csodálkozni apuka, ha elmesélem, mi az, hogy Beatles, Wurlitzer, Coca-cola meg televízió! Hogy fogom majd elmagyarázni neki, mi az, hogy maszek, meg atombomba meg rock and roll? Azt hiszi majd, megbolondultam! mondta nevetve, és szorgalmasan gyűjtögette magában negyvenesztendős magányának érdekes történeteit. Nagy, túlvilági mesére készült. Az egyik reggel csörömpölésre ébredtünk. Ott hevert az ágya mellett, derekáig érő kibomlott ősz hajával, félig eszméletlenül. - Vigyetek kórházba! - kérte riadtan anyámat. Utólag kiderült, csak színjáték volt az egész. Szándékosan legördült az ágyáról, szétdúlta a haját, és leverte a csészéjét, mert nem akart otthon meghalni. Nem akarta, hogy lássuk az agóniáját. A kórházban azt hazudta, hogy jobban van. Kivárta, amíg anyám megigazította a párnáját, s a homlokáról letörölte a verejtéket. Terhére volt már mindenki, de nem akarta mutatni, hogy már alig van itt, hogy erőfeszítés számára kifelé mosolyogni. - Jól van, most már menj haza!... És holnap hozz egy kis húslevest. Hajnalban meghalt. Nagyapa hosszan, szívósan küzdött a halállal. Kemény ellenfél volt, s a halál nem bírt vele. Minden szerve visszaverte a támadást, és agóniája hetekig elhúzódott. Olyan volt már, mint az eleven csontváz: pucér mellkasának bordás kosara mögött szinte látni lehetett szívének lassú lüktetését. Ezt figyeltem, mert szeme zárva volt, s eres karja mozdulatlanul hevert a lepedőn. Még élt. Gondolatban már tízszer is elbúcsúztam tőle, de ő még mindig élt. Fölöslegesnek éreztem magam, azt hittem, nincs már eszméleténél. Ki akartam osonni a kórteremből, s ő - életében először azt mondta: - Ne menj még! Vártam még tíz-tizenöt percet. Meg se mozdult, lehunyt szemhéja sem rebbent. Elindultam az ajtó felé, de újra rám szólt: - Ne menj még!... És megfogta a kezemet. Nem tudtam, hogy ez az ember ennyire tud szeretni. Ahogy öregedtem, úgy jöttem rá később, hogy az ágyam mellé letett tíz pengő a legnagyobb szerelmi vallomás volt, amelyet valaha is kaptam. Figyeld meg: képmutató világunk teli van érzelmekkel, szenvedélyekkel és nagy szavakkal, de mindenki azonnal a zsebéhez kap, ha pénzről van szó. Abban a pillanatban zavarttá válnak a tekintetek, széttörnek szövetségek, megszűnnek barátságok, összecsattannak a házastársak; működni kezd agyunkban a nagy, szürke számológép. Ilyenkor mindenki a „lényegre” tér. A pénz minden nemes eszmét fölemészt, legyőzi a vallásos hitet, a művészi meggyőződést, minden kultúrát, szeretetet - még a szerelmet is. Bárki neked adja figyelmét, szép szavait, jóságát, még a testét is - de ha pénzre van szükséged, azonnal felszisszen, s ha ad is, emlékezetében a forintokat felírja, s önkéntelenül kiszámítja a kamatokat is. Az emberiség a pénz hatalmában él. Nem találkoztam még olyan guruval, művésszel, egyházzal, szektával, politikussal, akit a pénz ereje többé-kevésbé ne roncsolt volna össze. A kommunizmus is ott bukott meg, s vált versenyképtelenné, hogy elfogyott a pénze. Ha le akarod mérni valamelyik barátságod értékét, gondold át, mennyi pénzt kaptál tőle, s te mennyit adtál neki. Nagyapámat mindenki anyagias, érzelmileg sivár, hitetlen embernek tartotta. Mert egész életében nem adott mást, csak pénzt. Mégpedig sok pénzt.

Annyit, hogy nem maradt semmije. Csak néhány ócska bútor, egy csorba kanál, pár könyv, két pecsétes öltöny, s egy Borsalino-kalap, amelyet sohasem hordott. Szent ember volt. Ezt a két képet azért tettem eléd, hogy lásd: teljesen mindegy, hogy az embernek milyen a fogalmi gondolkozása, milyen eszmét szajkóz, hívő vagy hitetlen, materialista vagy idealista - a lényeg a lélek sokkal mélyebb szintjén dől el. A lényeg, hogy valaki azzal a bizonyos teremtő ősvilággal, a mindent létrehozó „kvantumszinttel” milyen kapcsolatban áll. Aki ebbe gyökerezik, bármilyen sorsot él, naponta képes megújulni. Testileg, érzelmileg s lelkileg egyaránt. Az ilyen ember akárhány esztendős: örökké fiatal marad. Erős, bizakodó és derűs. Életének kiélt szerepeit könnyedén dobja el, s azonnal újakat teremt helyettük. Még aggkorában is készen áll az újjászületésre. Ez a hosszú élet titka s minden gyógyulásé; az időtlenség mindent önmagából szülő isteni méhéből feltör az élet, s megszabadítja az embert beteg, erőtlen sejtjeitől, s villámgyorsan újakat teremt helyettük. Ez a formaképző, életadó őskohó sohasem keletkezett, és sohasem pusztul el, nem volt és lesz, hanem VAN - mert ez maga az Örökkévalóság. Amikor Jézust megfeddték, mert a nyugalom szent napján, szombaton is gyógyított, azt felelte: „Az én Atyám mind a mai napig munkálkodik, ezért én is munkálkodom!” A mai elméleti fizika nyelvén úgy mondhatnánk: az egész anyagvilágot létrehozó szubatomi valóság kvantumszintjével állt állandó kapcsolatban. Ezt a világot nevezik a kínaiak Taónak. Aki ezzel a világgal kapcsolatba kerül, vallásától, tudatosan számba vett eszméitől függetlenül hívő ember. Csak intelligenciájától s önismeretének mélységétől függ, mennyire tudja föleszmélni és szavakban megfogalmazni azt az egész lényével átérzett tényt, hogy ő az Élettel áll kapcsolatban s nem a halállal, a Lélekkel, s nem a mulandó testtel, a kvantumszinttel, s nem az anyagvilággal, az Örökkévalósággal, s nem a mulandósággal. Az ilyen ember - akár a nagyapám is - a Taó-ban él, anélkül, hogy halvány fogalma lenne róla, mi is az a Tao. Amikor százéves születésnapján megkérdeztem tőle, van-e a hosszú életnek titka, azt felelte: - Van. Nagyon is van!... Aki tudja: éli. Aki pedig nem tudja, annak hiába beszélek róla. Olyan mondat ez, amelyet a bölcs Lao-ce bármikor fölvehetett volna a szutrái közé. Mondják, hogy amikor az egyik tanítványát elhívták haldokló barátjához, s látta a síró, jajgató rokonságot, gorombán rájuk förmedt: - Menjetek innen! Ne zavarjátok az átalakulását! Az ember, minden lény és fűszál, de még egy asztal is az idő és az időtlenség, az elmúlás és az újjászületés metszéspontjában él, s miközben az entrópia halálos törvénye mindent szétbomlaszt benne, a teremtő életakarat újjá is szüli. A forma széthull, de az energia megmarad, s a régi helyett új formát teremt. Megsemmisülés nincs, csak örökös átváltozás. Aki ezt akár tudatosan, akár ösztönösen fölismeri, az az átváltozás folyamatának bölcsen aláveti magát. Semmihez nem ragaszkodik, sem korához, sem vagyonához, sem megszokott életviteléhez, sem mániáihoz, sem házához, sem kocsijához, még testéhez sem túlságosan; megélt szerepeit, a gyermeket, a kamaszt, a felnőttet, az öreget, a szeretőt, az anyát, a háziasszonyt és a nagymamát könnyedén dobja el: még legnagyobb kincsével, egyetlen földi életre szabott énjével sem azonosítja magát, mert tudja azt, amit zseniális zenebohócunk, hogy „Van másik!”. Együtt úszik az idő folyamatával. Tudja, hogy az élet abban a pillanatban válik elviselhetetlenné, ha meg akarja állítani a nagy folyamatot, ha beletapad egy-egy szerepébe, ha meg akar kapaszkodni olyasmiben, ami szétmállik a kezei között. Ilyenkor kénytelen az ár ellen úszni csapkodva, kétségbeesetten s főként vesztesen, mert az áradat sokkal erősebb, mint ő, és törvényszerűen elsodorja.

A bölcs együttműködik a változással. S mivel ez nem esik túlságosan nehezére, derűs, bizakodó, és nincs görcsös erőfeszítés az arcán. Vallásos emberek úgy mondják: belenyugszik az Isten akaratába. Nem beletörődik fogcsikorgatva, hanem belenyugszik, azaz megtalálja benne békéjét és nyugalmát. Miért? Mert tudja, hogy ez jó akarat. Ezerszer jobb, mint saját, önző én-akarata. De mondom - s ezt ma a kiüresedett vallások korában nem lehet eléggé hangsúlyozni - ehhez nem kell vallásosnak lenni! A természetközelben élő ember, akit sorsa a földhöz, a vízhez vagy az erdőkhöz köt, s aki mindennapi munkája révén tapasztalja, mi a tavasz, a nyár, az ősz feladata; hogy a tél nemcsak elmúlás, de titokzatos felkészülés az új tavaszra, mert a hótakaró alatt, a holtnak vélt, fagyos földben álmodik az élet, s készül az újjászületésre; aki tudja, hogy a földbe esett gabonamagnak el kell rothadnia ahhoz, hogy teremjen, éppúgy érzi a nagy átváltozás törvényszerűségét, mint a vallásos lélek. Még akkor is, ha nem hisz semmiféle Istenben. Nem szeretem ezt a szót, hogy „vallás”. Képmutató szó. Külsőséges. Arra a helyre tolakodott, ahol a latin és számos más nyelv a „religiót” használja. A religio azt jelenti: „visszacsatolás”, „visszatérés”, „visszakapcsolás”. Azt jelenti, hogy egész lényemet visszatérítem abba az isteni ősvalóságba, ahonnan elszakadtam. Sorsom egész iránya megváltozik. Rükvercből direktbe kapcsolok, s ezt nem lehet hazudni még önmagam előtt sem, mert másképp megy az egész kocsi. A vallás a confessio, a „vallomás” szóból keletkezett, s mint ilyen, nem egyéb, mint társadalmi aktus. Megvallom - nem Istennek, mert Ő mindent tud, hanem az embereknek - hitemet. Amíg ez veszéllyel jár, mert üldöznek érte, még értékes is lehet, valódi lelki tartalomra, igaz „megtérésre” utal. De onnan kezdve, hogy előnyöket biztosít, elismerést, társadalmi megbecsülést, vagy bármilyen hasznot: a szó jelentése kifordul magából, s csupán arra jó, hogy a hazug életet elleplezze. Vallani sajnos hamisan is lehet. Nagyapám nem volt vallásos, csak religiózus életet élt. Anélkül, hogy ezt bárkinek megvallotta, vagy akár önmagának szavakban megfogalmazta volna. Hosszú élete pedig nem csupán szerencsés genetikai adottságán múlott, hanem bölcs életművészet következménye volt. Az a rejtélyes „kínai” mondat: amit erről mondott, sohasem elégített ki, ezért utánajártam a titkának. Mi az, amit a kisöreg tudott? A választ, fura módon, éppen a kínai hagyományban találtam meg. Van egy sok ezer éves szent könyvük, a Ji Csing, a Változások Könyve. Azt tanítja, hogy amikor az élet a Taóból kilép, az ősegység teljessége két őserővé hasad. Ez a két őserő a jin és a jang, a negatív és a pozitív, a női és a férfi erő dialektikus feszültségbe kerül, s e két erő egymást taszító és megtermékenyítő vonzalmából születik meg az élet, amelynek lényege a szüntelen átváltozás. Maga a Tao sohasem változik. Időtlen teljességével ott marad a változásba, időbe dobott lények szívében. Egy ókori bölcs ezt roppant egyszerűen úgy magyarázza, hogy akármilyen sebesen forog egy kocsikerék, van a tengelyének egy közepe, egy legeslegközepe, amely nem forog. Minden körülötte kering, de a közép mozdulatlan. Ahogy Jézus mondja a Tamás Evangéliumában: „Én vagyok a mozgás és a nyugalom”. A nyugalom világa: örökkévaló. Nem ismeri az időt, mert az időt maga a mozgás szüli: nem egyéb, mint az állandó változás. Az Örökkévalóság világa nem rajtunk kívül vagy felül áll, és figyeli közönyösen keserves küzdelmünket az Idővel, hanem bennünk van. Lelkünk

centrumában él. Szenvedéseink alapvető oka éppen az, hogy a mulandóságot - hiába küzdünk ellene - természetellenesnek érezzük, és képtelenek vagyunk legyőzni. A világ a Tao megnyilvánulása. Ezért a bölcs, aki a „Taóban él”, lazán és könnyedén alakul át, változik a törvényszerű változásokkal, hagyja magát formálódni: miközben szilárdan őrzi magában a nyugalmát. Lelkének súlypontját a „mozdulatlan középen” tartja, ahonnan minden születik. Ne hidd, hogy ez a „közép” olyan távoli. Naponta többször is benne vagy, de olyan rövid ideig, hogy észre sem veszed. Egyetlen pillanat alatt átsuhansz rajta, s ezért élményét, a nyugalmat, nem tudod megélni. Lelked ide-oda leng, végletek között ingadozol, egy-egy állapotba tartósan is belezuhansz, s nem érzékeled, amikor hangulataid, érzelmeid és vibráló gondolataid ezen a teremtő „közép”-en átlendülnek. Sokaknak akkor sikerül ezt hosszabban megélniük, amikor hirtelen vészhelyzetbe kerülnek, s pánik helyett hirtelen valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállja meg őket. Ilyenkor halálos higgadtsággal, pontosan és tévedhetetlenül cselekszenek. Ezt hívjuk utólag lélekjelenlétnek. A „közép” minden gyógyulás, minden sorsmegoldás forrása. Minden regenerálódás, harmónia, lelki béke és valóságos erő innen születik. Aki ezt a helyet megtalálja magában, az „megvan”; meglelte azt, amit minden zűrzavarban keresett. Azt hiszem, nagyapám minderről ösztönösen tudott. Ezért tartották érzelmileg sivár embernek (holott nem volt az!), s ezért tudott átélni két világháborút, három forradalmat, egy fasizmust és egy kommunizmust. A másik titka még lényegesebb. A Változások Könyve az egész Mindenséget alkotó erőknek 64 változatát ismeri. Nagy, dinamikus stációk ezek, amelyeken a sorsát élő ember nemcsak áthalad, de meg is éli. A harminckettedik stációnak a neve: Tartósság. Nagyapám ebben a jelben született, s életének minden mozzanatát ennek a képletnek a titka mozgatta. Mit mond erről a Ji Csing? „A Tartósság olyan állapot, amelyben a mozgás nem merül ki az akadályoktól. Nem nyugalmi helyzet, mert a puszta megállás máris visszafejlődést jelent! A Tartósság a jól szervezett, szilárdan integrált egész önmegújító mozgása, amelyben minden véget új kezdet követ.” Az égitestek azért „tartósak”, mert benső tüzük miatt állandóan megújulnak. A természet azért tartós, mert követi az évszakok változásának törvényét: folyamatosan meghal, és újjászületik. Az emberi élet tartósságát is ez adja. Ez a titka a hosszan tartó, jó házasságoknak is. Ahol két embert csak a vágy, a megkívánás, a szerelmi szenvedély, a másik bőrének illata, szépsége vagy éppen társadalmi státusza és pénze hoz össze, ott a kapcsolat nem lehet hosszantartó, mert a vágy elmúlik, a szépség elhervad, a szenvedély lelohad, s az öregséggel meg is szűnik; ha férfi és nő nem képesek az idő sodrával haladni, állandóan új és új szerepeket eljátszani, ha nem képesek folyamatosan átalakulva mindig újra megtalálni egymást - akkor az a kapcsolat nem lehet tartós. „Szeretlek lányként, vonzó nőként, érett asszonyként, szeretlek anyaként, nagyanyaként, még öreg banyaként is szeretlek - ahogy te is szeretsz engem vonzó ifjúként, gondterhelt, érett emberként, szeretsz apaként, nagyapaként s még fogatlan, vén, impotens, szenilis aggastyánként is szeretsz: együtt változtunk s lettünk ilyenné, miközben belül semmi sem változott; a két nyelven lobogó láng közös gyökerében ott izzik az örök szeretet!” Ez a - manapság már oly ritka - jó házasságban élő férfiak és nők néma vallomása. A Ji Csing a Tartósság szimbólumát az ilyen jó házasságokban látta meg. Az ősi bölcsek szerint ez adja a szilárd társadalom alapját. Olyan egymásra találás, amely minden változást nemcsak kibír, de bátran eléje is megy, mert ettől tud folyamatosan megújulni. A jin és a jang erők olyan harmonikus feszültsége ez, amely a szüntelen

külső-belső átváltozások során az összetartó lényeget nem zúzza szét, de újjászülve megőrzi. Hogy ne legyek túlságosan szentimentális, elmondhatom, hogy nemcsak a szeretet, az érdek is teremthet tartós kapcsolatokat. Ez esetben a centrumban gazdasági megfontolás áll, de mint mindenre, erre is vonatkoznia kell a tartósság törvényének. Legyen az akár házasság, akár részvénytársaság, akár multinacionális üzleti vállalkozás. Az időt - mondja a Ji Csing - az állja a leghosszabban, ami úgy képes változni, hogy közben a lényegét nem veszíti el. Szokatlan gondolat ez. Mi azt hisszük, az a tartós, ami nem változik. Ilyesmi pedig nincs. Minden mozgásban van, minden változik. Az a felnőtt férfi, aki ragaszkodik gyermekkorának elképzeléseihez, nem gerinces, hanem imbecillis hülye. Az a társadalom, amely nem halad a korszellemmel, rohadni kezd, és szétzuhan. Az a vallás, amely dogmáihoz ragaszkodva képtelen megújulni, részben félhalottá válik, részben szétesik darabokra. Az a mag, amely önmagát őrizve nem rohad szét a földben: sohasem hoz termést. Nem növekszik fűvé, gabonává vagy évszázados fává, hanem meghal. Az a férfi, aki idős feleségében még mindig a kívánatos nőt keresi, előbbutóbb elválik. Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll, hanem ami bölcsen változik vele. Az anyagvilág legtartósabb formációja: a kő. Nem azért, mert nem változik. Atomi szinten éppúgy változik, mint bármi, de ezt a változást nem veszed észre, mert szemmel érzékelhetetlen. Csak azt látod, hogy ez a benső átalakulás nem vesz erőt rajta: konzisztenciáját s alakját hosszan megőrzi. A fű, a gyermekláncfű és a gombák formálódását szinte a szemeddel is láthatod, mert ezeknek az átalakulási ereje igen csekély. Gyorsan lezajlik, és hamar ki is fullad. A kősziklák benső változását nem érzékeled, mert szemed nem az atomikus szintet, csakis a felszínt látja: az pedig - látszólag - nem változik. A kőszikla a Tartósság jegyében áll. Mint minden, éppúgy él, mint te, éppúgy a kozmikus életakarat működteti, még akkor is, ha ezt tudatosan nem eszméli föl. S mivel te csak futóvendég vagy a Földön, ő pedig maradandó szállásadód, az időről a maga mélységesen mély törvényeket követő „ösztönös” szintjén sokkal többet tud, mint te, az állatok vagy a növények, amelyek elindultak a tudatosodás útján, s ezért az átváltozásoknak sokkal gyorsabb folyamatát követik. A kő minden vallás szent szimbóluma. Az egyiptomi, az azték, a perui, a mexikói, a kínai, a hindu hagyomány éppúgy tud róla, mint az ősmagyar hitvilág; az iszlám Kába-köve éppúgy a múló Idő középpontjában elhelyezett maradandóságot jelképezi, mint a nagy piramisok. A zsidóságnak az írás ezt a parancsot adja: „Földből készíts nekem oltárt, ha viszont kövekből készítesz oltárt, ne építsd be azokat megfaragva, mert ha vasadat emeled rájuk, megszeplősíted.” Az ember ugyanis a kövek időtlen bölcsességéhez semmit sem tud hozzáadni. Ha megpróbálja, csak elvesz belőle. Ha a múló időbe beleszorult emberke a saját egyperces ízlése szerint megpróbálja „kidekorálni” a valóságot, csak megszeplősíti; mint amikor egy fenséges Beethoven-szimfóniába belecincog egy egér. Ezt az igazságot akkor éreztem először, amikor az utahi, coloradói nagy kanyonok között jártam: az égig meredő, hatalmas sziklafalak között olyan szorongás jött rám, amilyet sohasem éreztem még. Az őstenger formálta kőszirteknél fenségesebb műalkotásokat soha nem láttam. Tudtam, hogy ezek a napsütésben vörösen, lilán és okkersárgán izzó, monumentális sziklafalak már akkor is így álltak, amikor nem élt még ember a Földön, s bizonyára akkor is így állnak majd, némán és hallgatagon, ha ez a faj, bevégezve sorsát, már régen nem lesz itt. Az emberiség néhány ezer esztendős történelme egyetlen másodpercnek sem tetszett. Ezek a sziklák emlékeznek még arra, amikor hatalmas tektonikus robajjal kiemelkedtek a mindent elborító őstengerből, megéltek számos geológiai katasztrófát, vízözönt, kozmikus tragédiát; nézték a számukra törpének látszó masztodon és dinoszaurusz csordák vonulását homályos völgyeikben; nem egyet

magukba is zártak, csontjaikból kőcsontot csináltak, s megőrizték talpnyomaikat a mélységekben. A sziklafalakban az őstenger kővé dermedt halaira bukkantam; a barlangokban kihalt indián törzsek mágikus jeleit láttam. Bizonyos, hogy eljön az idő, amikor nem leszek már, New York és Amerika sem lesz, az ember kultúrájának minden nyoma eltűnik, de ezek a sziklák még mindig így fognak állni, túlélve háborúinkat, művészetünket, még technikánkat is: végtelen memóriájukba belekódolják majd hiú és szomorú történetünket. Amit az ember teremt, nem a Tartósság jegyében áll. Ezért nem szabad megfaragni az oltár köveit, mert a percemberke lefokozza a kőszikla bölcsességét. Minden, amit az ember alkot, saját ízlésének és történelmi korának tünékeny jellemvonása. Ettől a görcsös és hiú igyekezettől a vallások szenvednek a legjobban: jelmezbállá, letűnt korok múzeumává változnak. „Ha valami megáll mondja a Ji Csing -, máris visszafejlődik.” A zsidó vallás már Jézus idejében ilyen regresszív állapotban volt; az Örökkévaló állandóan változó új és új arculata helyett dogmákat, formális előírásokat, elmúlt korok halott szokásait imádták, s minden megújulási kísérletet halállal büntettek. Nem járt jobban a kereszténység sem: ha belépsz egy templomba, elmúlt korok színházába lépsz, ahol az Istent barokk vagy középkori díszletek között imádják, az angyalok gregoriánt énekelnek; az oltáron nem kőszikla áll, hanem a babiloni, a zsidó, a római, a görög és más vallásokból átvett, csillogó emlékek. Mózes még templom építésére biztatta népét, de Jézus, aki már megtapasztalta, milyen visszafejlődött, lélekellenes hellyé válik egy zsinagóga, soha nem tett ilyesmit, sőt azt parancsolta: „Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, aki rejtekben is lát, megjutalmaz” (Mt. 6.6) És elnevezte Simont Péternek - Kéfásnak -, ami görögül „kősziklát” jelent, s azt mondta: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” A kereszténység világtengelyében a szikla áll. A szimbólumot azonban kevesen értették meg. Azt hitték, ez merevséget, hajthatatlanságot, változásra való képtelenséget jelent. Kihűlt formákhoz való görcsös ragaszkodást. Ez okozta, hogy az egyház először kelet-nyugati irányban kettérepedt, majd a protestantizmus lázadásával kezdődően sok száz felekezetre, szektára porladt szét. Ha Péternek a sorsát megértették volna, ez a tragédia nem következik be. Soha ember annyi változáson nem ment át, mint Péter! Egyszerű halászból, a zsidó nép tanulatlan, „am hórec” alakjából vált szellemtörténetünk óriásává. Fejlődése során elhagyta hivatását, bárkáját, hálóját, „hippi”-ként csatlakozott egy üldözött prófétához, akit valamennyi híve között ő árult el a legtöbbször. Elszakadása a „normális” életétől bizonyára nem mehetett könnyen, mert házasember volt. Hogy a hitveséhez való ragaszkodását megőrizte, csak onnan gondolom, hogy a házasság szentségéről senki nem írt még szebb és igazabb sorokat, mint ez az egyszerű halász. Azt tanácsolja az asszonyoknak, hogy „Ékességüket ne külsőségekben keressék, abban, hogy hullámos a hajuk, arany ékszereket aggatnak magukra, vagy drága ruhákat viselnek. Az Isten szemében az ember rejtett énje az értékes, a szív a maga szelídségében és zavartalan nyugalmában. Hajdan így ékesítették magukat a szent asszonyok is: reméltek az Istenben, és engedelmeskedtek a férjüknek. Így engedelmeskedett Sára is Ábrahámnak, akit urának nevezett. Az ő lányai vagytok, ha jót tesztek, és semmiféle fenyegetéstől nem riadtok vissza. Hasonlóképpen, ti férjek, megértően éljetek együtt az asszonyokkal mint gyengébb nemmel; adjátok meg nekik a tiszteletet mint a kegyelmi életben örököstársatoknak, hogy az imádságnak ne legyen bennetek akadálya.” (1 Péter 3.) Péter, a Kőszikla, pontosan tudja, hogy a jó házasság a Tartósság jelében áll, s aki ezt nem realizálja, az az imádkozásra is képtelenné válik. Ezt a tényt nemcsak a sok évszázados történelmi botránysorozat igazolta, de a lélektan is: aki a Nővel nem teremti meg a szeretettel és tisztelettel teli jó viszonyt, az saját lelkének jin részét, az „anima” oldalát is elfojtja. Az ilyen ember önmagával feszült, rossz viszonyban él. Lelke torz és féloldalas, s miközben rejtett énje tiltakozik a beteges helyzet ellen, kifelé a Sátán arcát vetíti a gyengébb nemre. Nem tudja, hogy a nő „örököstársa a kegyelmi életben”. Egyedül akar üdvözülni, maga alá taposva az emberiség szebbik, passzívabb,

bölcsebb felét, a nőt, aki anyaként megszülte, s akire mint társára hiába vár. Az ilyen egyensúlytalan ember nem teremtette meg benső bázisát ahhoz, hogy meditációja vagy imádsága valóban magasra szálljon. Ez nem szexuális kérdés. Az emberi lélek eredendően kétnemű. Párosával lettünk a földre küldve, s bennünk is a jin-jang kettősége él. Aki ezt nem tudja kívül-belül harmóniába hozni, az nyomorék lélek, s ez a nyomorékság imájának akadálya lesz. Rejtély, hogy a római katolikus egyház, amely fejének éppen Pétert tartja, miért ragaszkodik a papi nőtlenséghez. Péter nemcsak az életét - a nevét is megváltoztatta. Valaha elámult Jézus csodatetteitől. Később maga is képes lett hasonló csodákra. Tanítványból mesterré változott. Egykor megrémült a túlvilágtól. Később lelkek, látomások vezették, s angyal szabadította ki fogságából. Jézus halála előtt gyáván viselkedett: félelmében háromszor is elárulta őt. Élete végén bátran, félelem nélkül vállalta a kínhalált. De a legnagyobb átváltozást akkor érte meg, amikor rádöbbent arra, hogy többé nem lehet zsidó. Mint sok megtért izraelita, ő is abban a hiszemben volt, hogy a kereszténység az ősi hagyománynak, Ábrahám, Jákob és Mózes vallásának a betetőződése, de amikor az első keresztény gyülekezetbe görögök, rómaiak, arabok és számos más nép fiai is beáradtak, hamarosan szembesült élete legiszonyúbb dilemmájával. A Júdeából érkezett hívek azt tanították testvéreiknek, ha nem tartják meg Mózes törvényeit, nem üdvözülhetnek. Pétert megfeddték a jeruzsálemi gyülekezet tagjai, mert körülmetéletlen emberek házában járt, s evett, ivott is velük - ami a hagyomány szerint szigorúan tilos volt. És ekkor Péter „elragadtatásba” esett. Látta, hogy megnyílik az ég, és onnét valami lepedőféle ereszkedik alá négy csücskénél fogva a földre. Mindenféle négylábú és csúszómászó állat meg égi madár volt benne. „Péter, öld meg, és edd meg!” szólalt meg egy hang. „Szó se lehet róla, Uram - felelte Péter -, sosem ettem én semmi közönségest vagy tisztátlant.” Másodszor is megszólalt a hang: „Amit az Isten tisztává tett, azt ne tartsd tisztátalannak!”. Ez a vízió tette Pétert kereszténnyé. Föladta ősi hitét, több ezer éves hagyományait, népi és faji hovatartozását, és beleolvadt egy olyan spirituális közösségbe, ahol nem létezett többé arab, perzsa, fekete, fehér, sárga, egyiptomi, római vagy zsidó valamennyien testvérekké váltak. Elsőnek tette meg azt a merész lépést, amelyet az elmúlt kétezer esztendőben csak nagyon kevesen tudtak megcsinálni: univerzális emberré vált. Ledobta magáról a bábeli átkot, amely népekre és nemzetekre szórta szét az emberiséget. Az egykori halász egyetlen mozdulattal kitépte ősi gyökereit, amelyek népéhez kötötték, s mint a csordájából elbitangolt állat, megvetetté vált a saját vérei előtt. De ugyanezt tették a megtért pogányok is: fölismerték, hogy annak az egyháznak, ahová ezután tartoznak, a szegletköve nem a földben, hanem az égben van: ezentúl nem földi, hanem szellemhazájuk van. Keresztény embernek, bármely népben él is, szellemhazája van. Ahhoz kell hűségesnek lennie, még azon az áron is, hogy a saját népe esetleg kiközösíti ezért. És amikor Péter, a Kőszikla mindezt felismerte, ujjával nem önmagára, hanem Mesterére mutatott, s azt mondta: - „Menjetek hozzá, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - az Isten kiválasztott, és megbecsült, és mint élő kövek épüljetek fölé lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által... Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagyok.” Fájdalmas hallani ezeket a szavakat ma, kétezer esztendő után a fundamentalizmus, a nemzeti ellentétek, az egymást gyűlölő fajok és népek véres háborúinak korában. Isten népe ma elszórtan él a világban. Ezek az „élő kövek” pontosan tudják Péter titkát. Tudják, hogy gyökerük nem a földben, a földi származásban, a földi népben s az embereket egymás ellen uszító földi történelemben van, hanem a Lélek mindenkit szeretettel összevonzó, láthatatlan, de nagyon is valóságos hazájában.

Tudják: kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az ember nap mint nap állandóan megújul. * Azért beszéltem ilyen hosszan a kőszikla jelentéséről, mert ebben az életemben magam is Péter vagyok: jó, ha az ember legalább saját nevének a titkát megfejti. Hogy mit változtam az elmúlt esztendőben, inkább sejtem, mint tudom. Rájöttem arra, hogy nem vagyok egyedül. A hozzám érkezett rengeteg levél s az olvasóimmal történt találkozások meggyőztek arról, hogy nemcsak morális rohadás, gátlástalan habzsolás, szemérmetlen hazudozás, másokon áttipró, kíméletlen hatalom- és szerzésvágy és politikai zűrzavar, de egy sohasem tapasztalt szellemi pezsgés is megindult ebben az országban. Emberek sokasága magányosan és kis csoportokba verődve keresi az útját. Rájöttek, hogy az irodalom, a művészet és a tudomány magukra hagyta őket az életük legnagyobb kérdéseivel. A dogmává hűlt vallásokban pedig nem találták meg azt a valóban megélt hitelességet, amely lelki szomjúságukat olthatta volna. Kétezer vagy annál is több esztendő ránk szakadt romjai alól próbáljuk kiásni magunkat. Mindent újra kell gondolni friss szemmel, bátran, előítéletektől mentesen. Rengeteg tévút van. A saját utam is az lenne, ha nem ismerném be, hogy magam is tanítvány vagyok, s ha csak egyetlen ember vezetésére is vállalkoznék. Erről éppen a találkozásaim győztek meg: az emberek nem azt nézik, ki mit mond, hanem hogy ki az, aki beszél. Ez helyes. Mert ami hiányzik, az nem az elmélet, hanem annak gyakorlati megvalósítása. És én ebben lemaradásban vagyok. Számos változásra és újjászületésre van szükségem még, hogy valódi péterségemhez eljussak. Az utolsó idők jele nemcsak a lázas, szellemi útkeresés, hanem a tévtanítók és álpróféták felbukkanása is. Nagyon kell vigyázni nemcsak arra, hogy az ember ne kerüljön a hatásuk alá, de még inkább, hogy maga ne váljon önjelölt mesterré. Minden leírt mondatomat ez a tudatosan felismert veszély kell, hogy alakítsa. Igyekszem pontosan fogalmazni, de egyetlen „végső igazságot” sem írok le, csakis azt, ahol én most ezekkel a kérdésekkel tartok. S mivel ezek végső, nagy kérdések - hogy egy péteri hasonlattal éljek -, a válaszokat is csak abból a mélységből tudom felhozni, ahová a horgom leér már. Senkit kiszakítani vallásából, szellemi közösségéből nem akarok. Nem tapintatból, hanem mert meggyőződésem, hogy eltekintve néhány sötét szekta tevékenységétől az út sok irányból megközelíthető, s minden vallás keretei között megtalálható. De csakis akkor, ha az ember leás a vallás szellemi gyökeréig, lefosztja róla a hazugságot, a rárakódott téveszméket, s főleg, ha tanítását meg is valósítja. Ha egy buddhista megvilágosodik, ha egy kínai a Taóban él, ha egy bármilyen felekezetű keresztény lényéből áradni kezd a szeretet - akkor az beteljesült életet él. A vallásokkal sohasem volt bajom - csakis a hazugsággal. Annak is legsunyibb formájával: amikor az ember önmagának hazudik, anélkül, hogy tudná. Az én vallásomat egyetlen szanszkrit mondat fejezi ki: „Szatjan nászti paro dharmah.” Nincs magasabb rendű vallás, mint az Igazság. A tudományban az igazság bizonyítéka: a kísérlet. A humánum világában: az önmegvalósítás. Folytassuk hát beszélgetésünket. Sok kérdést intéztél hozzám, s én most megpróbálok sorban válaszolni rájuk. Mondanivalómat nagy címszavak alá gyűjtöttem, s látszólag folyamatosan beszélek, de egy-egy fejezetben sok kérdést rejtettem el; remélem, megtalálod köztük a magadét. Döntsd el, mennyit változtam!

2. Istenről Istenről nem lehet beszélni - mégis kell. Nem lehet azért, mert lehetetlen. Végessel mérni a végtelent, órával az örökkévalóságot, értelemmel megérteni az értelemfelettit, nem lehet. „A Tao, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök tao. A név, amelyet meg lehet nevezni, nem az örök név.” Ha Istenről van szó, a bölcs vagy hallgat, vagy dadogni kezd. A költő „szépen” beszél róla, a szent áhítatosan, a filozófus bonyolultan, a misztikus érthetetlenül. A szavak mint meteorok hullanak elénk, de ezekből - ha sohase láttuk még nem lehet a határtalan univerzumot megérteni. Magát az anyagvilágot sem tudjuk megérteni, pedig azt látjuk. Istent pedig még csak nem is látjuk. Szavakkal nem lehet meghatározni. A legpontosabban talán Jézusnak sikerült. Azt mondta: „Isten Lélek és igazság.” Csakhogy ez két újabb, hatalmas kérdést vet föl. Mi az, hogy Lélek? És mi az, hogy igazság? Két olyan szó, amelyeknek jelentése megint a végtelenbe nyúlik. Még akkor is, ha tudod, hogy az utóbbinak a jelentése nemcsak „igazság”, de inkább: valóság. Istenről nem lehet beszélni, és mégis kell, mert erről az ésszel felfoghatatlan és szavakkal kifejezhetetlen valakiről vagy valamiről szól minden: az egész történelmünk, az egész életünk, minden vitánk és háborúnk és küzdelmünk, múltunk, jelenünk és jövendőnk. Azt mondják, egy Isten van. Én azonban azt tapasztalom, hogy rengeteg istenkép van forgalomban: van római katolikus isten és görög katolikus isten és református isten és anglikán isten és evangélikus isten, és van zsidó isten, és van Allah és Brahman, és Tao és Nirvána és Thor és Zeusz és Baál és megszámlálhatatlanul sok szekta és gyülekezet és törzs istene; még a materialistának is van istene, úgy nevezi, hogy „anyag”, Matéria - amely a”mater” (anya) szó kozmikussá növelt istenfogalma. A materialista hite az, hogy őt a Mater teremtette, s beléje vissza is tér. De mivel pontosan ő sem tudja, mi az, hogy anyag, a hite nem kevésbé misztikus, mint bármely vallás híveivé. Ezek az istenek - néhány kivételtől eltekintve - gyűlölik egymást. Ma már inkább csak elfáradt indulattal, mint a kimerült ökölvívók, akik nem tudták döntésre vinni a harcot, s az utolsó menetben összeborulnak. A vallásháborúk ma már jobbára faji és nemzeti vérengzéssé „szelídültek”. Földünk számos pontján azonban még dúl az istenek harca. Az még senkit sem tartott vissza a más hitűek belének kiontásától, hogy ezek az istenek szeretetet hirdettek és könyörületet. Nemcsak Jézus és Pál és Péter, de Luther is, Kálvin is, Mózes is, Mohamed is, Krisna is, Buddha is, a harcos szikhek prófétája, Kabir is - sőt, még Karl Marx is, aki az „elidegenedés” megszüntetését az ember, mint „nembéli lény” legfőbb céljának tartotta. Ha egy társaságban bevallod, hogy hiszel Istenben, máris megoszlanak körülötted a vélemények. A döntő kérdés azonban csak ezután jön: melyik Istenben hiszel? Ha sokféle felekezet hívei gyűltek össze, a kérdés mögött ott lappang egy másik, kimondatlan kérdés is: „Kit gyűlölhetek benned?” Tőlem is sokszor kérdezték. Gondolom, te is kíváncsi vagy rá. Ha „hívő” vagy, tudni akarod, az én Istenem azonos-e a tiéddel - ha „hitetlen”, hogy mit, vagy kit értek én Isten fogalma alatt. A kérdést nem lehet megkerülni. Két okból. Először is, azt akarom, hogy megismerj. Ilyen döntő kérdés tehát nem maradhat homályban. Másodszor pedig: ennek a könyvnek minden lapja Istenről szól. Nem lehetséges úgy fölépíteni a házat, hogy a szilárd alapját ne rakjuk

le.

Erre épül, ehhez viszonyul minden, s ha itt bármi tisztázatlan, zavaros vagy omlatag: a ház nem áll meg. Ezért hiába mondja a bölcs, hogy Istent szavakkal kifejezni lehetetlen mégis meg kell kísérelni. Most tehát a lehetetlenre vállalkozom. Az imént Mózes könyvéből idéztem: „Földből készíts nekem oltárt, ha viszont kövekből készítesz oltárt, ne építsd be azokat megfaragva, mert ha vasadat emeled rájuk, megszeplősíted.” A rizsini rabbi ehhez a következő magyarázatot fűzi: - A földből való oltár mindennél kedvesebb Isten előtt: oltár, hallgatásból. De ha szavakból raksz oltárt, nehogy megfaragjad azokat! Akit az istenélmény valóban megérintett, iszonyodik a „szépen megcsinált” emberi beszédtől. Célja: olyan egyszerűen szólni, amennyire csak lehetséges. Ez az, ami nekem még nem megy. A kőszikla nyelvén csakis az tud szólni, aki már maga is kősziklává vált, s mivel én még messze tartok ettől, szavaim elakadnak, „szépen” beszélek, és kénytelen vagyok ügyetlen hasonlatokat alkalmazni. Ilyen előzmények után vágjunk neki a lehetetlennek. * Képzeld el, hogy van egy határtalan tenger. Azért mondom, hogy van, mert az időt - múltat s jövőt - nem ismeri. Örökké csak van. S azért mondom, hogy határtalan, mert a teret sem ismeri: mindenhol van, s nincsen olyan hely, ahol ne lenne. Víz, víz és víz mindenütt. A vizet számtalan csepp alkotja, de semmiféle felületi hártya nem választja el őket egymástól. Csupa kis tenger. Ha megkérdezed bármelyiket: „Ki vagy te?”, azt válaszolja: „Én a tenger vagyok. A tenger bennem van, én a tengerben vagyok. Egyek vagyunk.” S a tenger megmozdul. Ne kérdezd, miért. Talán meg akar újulni. Talán meg akar tisztulni. Talán mert örömét leli a teremtés önfeledt játékában. Talán azt akarja, hogy cseppjei ne csak öntudatlanul létezzenek benne, de tudatosan szeressék is. Az eddig szunnyadó erők a cseppek egy részében lázadássá feszülnek. Saját mindenhatóságuk tudatában ráuntak az egységre, a benne-lét monoton mozdulatlanságára, s elindítják kíméletlen szabadságharcukat. A mindent egybevonzó erővel szemben felszabadítják magukban a taszítás negatív erejét, s az „én vagyok!” eufórikus élményével kicsapódnak a nyugalmas ősvízből. Nemcsak teremtőjüket, a tengert, egymást is messzire taszítják egymástól. Különálló cseppek kvadrilliói csapódnak szerteszét. Az önteremtés örömével együtt megjelenik a rémület is. Azt tapasztalják ugyanis, hogy nemcsak önmagukat teremtették meg, de a mozgással az Időt is. A tengert odahagyva az Örökkévalóságból is kiszakadtak, s így forradalmuk és saját életük is állandóan halálra van ítélve. Nem megsemmisülésre - mert ami bennük tengervíz, az sohasem semmisülhet meg -, csakis halálra. A halál pedig azt jelenti, hogy minden behatárolt csepp, és minden cseppnyi éntudat folytonosan átalakul - mert csakis a tenger léte örökkévaló, a cseppé nem. A lázadás első élménye az örökös meghalás és örökös újjászületés. Amíg a lázadás ereje ki nem merül, a víz körforgásával kénytelen mindig visszatérni a tengerbe, s újra és újra és újra megformálnia önmagát. A csöpp első élménye a halál. A második az ősszeretet hiánya. Más szóval: az egységélmény hiánya. Azáltal, hogy önmagát kiragadta az egységből, hirtelen mindennel és mindenkivel szemben állt. A külön „én” érzetével együtt azonnal megjelent a te,

az ő, a ti, az ők, az az és az azok. Ezekkel a másokkal, „ nem énekkel” taszító viszonyba került. Azáltal, hogy az egészet, mindenki mást is ellökött magától. A harmadik élménye, hogy a tengertudat fokozatosan elhomályosult benne, s átalakult, egyetlen perc-életre zsugorodott, szűk és sekélyes éntudattá. S ahogy felejtette végtelen származásának emlékét, úgy alakult ki benne ehhez a villanásnyi és egyre sűrűbb léthez szükséges tájékozódási képessége, amelyet úgy nevezett: értelem. Az értelem már mindent külön-külön lát, lényegérzete tompa, s az önteremtés látszatvilágáról azt hiszi, hogy ez az egyedüli valóság. A negyedik élménye, hogy megfagy. A tenger meleg szeretetvilágából kiszakadva egyre sűrűbb, ridegebb és keményebb világba kerül, s ő maga is sűrű lesz, rideg és kemény. A megdermedésnek ezt a sűrű külvilágát nevezi el anyagnak. Ebben az anyagvilágban éli meg múlandóságának, állandó széttöretésének tragédiáját. Itt szembesül forradalmának valamennyi végső következményével. Ez a világ már csakis az övé, itt teremthet kedvére, itt éli meg végső diadalát s egyben csődjét is. Minden, ami eddig belül rejlett, az most kívül is láthatóvá lesz. Most tapasztalja meg valójában, mit jelentett a lázadás. Most szembesül az okozatok végtelen sorával. Most tudatosul benne, mi az: szeretet nélkül élni. Most, hogy nincs, ismeri föl valójában, mi az, hogy tenger s a tengerben élni. Újra és újra belemerül az anyagba, mindent megpróbál, de mindent mindig elveszít. Ez a katarzisa, amely „megtéríti”, útját visszafordítja, „religiózussá” lesz, azaz: vissza akarja kötni magát az eredetéhez. Boldogtalanságának és kétségbeesésének mélypontján föltámad benne az elhagyott tenger emléke, s elkezdi keresni visszafelé vezető útját. A lázadó és a visszatérő csepp között lényeges különbség van. Amikor elkezdte önteremtő kalandját, nem tudta, mert nem tudhatta, mit csinál. De amikor visszatér, gazdag tapasztalatainak valamennyi tudatosan felismert és megszenvedett kincsét viszi őshazájába s valódi önmagához: a Tengerhez. Eddig a példázat. A tenger: az Isten. A csepp: én vagyok. És te vagy. Ha nem irtóznék a szép szavaktól, azt mondanám: mindketten lázadó angyalok vagyunk. Van, aki ezt az alapélményt bűnbeesésnek nevezi. Van, aki ősrobbanásnak. Van, aki avidjának - az értelem és a látás elhomályosulásának. Jézus a tékozló fiú példázatával ugyanezt a kozmikus történetet meséli el. A lényeg az elszakadás, a számkivetettség és a visszatérés élménye. 1. Az önteremtés gőgje és diadala. 2. Az önteremtés csődje és kudarca. 3. Az önteremtés vágyának végső feladása. Hatalmas, tragikus kaland ez. Aki a folyamat végére jutott - mint például Buddha -, azt állítja, hogy ez a kozmikus világdráma: szüntelen szenvedés. Mivel a változás világában minden széthullik, a testünk, az énünk, a vágyaink; továbbá össze vagyunk kényszerítve azokkal, akiket nem szeretünk, és elveszítjük azokat, akiket szeretünk: sorsunkat az első pillanatától kezdve az utolsóig végigkíséri a szenvedés. Ez igaz. Csakhogy az önteremtésben mérhetetlen gyönyörűség is van! Különben nem kezdtünk volna bele. Kimarkolni a közösből saját mindenhatóságomat, önálló teremtővé válni, és saját birodalmat alapítani akár a jéghegyeken is, és nem osztozni, és magamévá tenni mindent, és kiélni a legmerészebb és legszabadabb vágyaimat, olyan alapvető ősszenvedélyünk, amelyet százezer halál és átváltozás és szenvedés sem tud legyőzni. Ami a megtért léleknek már csőd, az a lázadó lélek számára szabadságharc. S mint minden szabadságharc: reménytelen. De mindig megpróbáljuk.

Új és új alakban, új arccal, új testtel, új énnel, történelemmel, vággyal, szenvedéllyel, szomjúsággal, életéhséggel és fáradhatatlan erővel harcolunk a tenger mindent magába ölelő teljessége ellen. Minden háborúnkat Isten ellen vívjuk. S mivel valamennyien belőle származunk: minden háborúnk testvérháború. Aszerint, hogy a világdráma milyen fázisában tart, s hogy egyéni lázadásunk története éppen hol áll, Istenről való elképzelésünk is formálódik és alakul. Az emberiség a világdrámával együtt hömpölyög, a történeti kor szellemiségébe beletagolódik, s a koreszmével mindig azonosítja önmagát. Minden kor abban a tévhitben él, hogy az emberi eszmélés csúcsára jutott, hogy amit tud, azt lehet talán valamivel jobban is tudni - de másképp soha. Főleg, ha ezt a szót kimondja, hogy „Isten”, úgy érzi, hogy a legvégső szót mondta ki, s nem veszi észre, hogy mint mindent, ezt a nevet sem képes saját szellemi színvonala fölött megérteni. Így aztán az „Isten” fogalma történelmi koronként, népenként, sőt egyénenként is változik. Vannak közöttünk ugyanis, és mindig is voltak tapasztaltabb, „öreg” lelkek, akik előttünk járnak, s talán utolsó felvonását játsszák annak a drámának, amelynek közösségi története még csak az első vagy a második felvonásnál tart. Ezek a meg nem értett lángelmék, magányos, kiközösített szentek vagy üldözött próféták, akiknek szellemisége jóval túlemelkedik koruk szellemi színvonalán - egy eljövendő istenképet hordoznak magukban. Isten csak egy van, de tudatunk számtalan. És sokféle isten tükröződik benne. Nem Isten fejlődik, de bennünket formál a világdráma, s ezért érettségünk és tapasztaltságunk mindenkori hűséges tükörképét pillanthatjuk meg abban az Isten-képben, amelyet felismerünk. Most térek a lényegre. Van egy abszolút Isten-fogalom. A torz, homályos és törött tükörképek között van egy, egyetlenegy, amely nem tükröződés, de valódi kép, amely nincs kiszolgáltatva az emberi tudat érettségi nívójának, amely mindig volt, van és örökké lesz. A sokféle nyelven és sokféle korban született hagyományok sok mindenben eltérnek egymástól, de ebben megegyeznek. Annyira egységesen, hogy ha ez hiányzik valamelyikből, biztos jele annak, hogy az írás nem a legmagasabb forrásból ihletődött, hogy az idő bélyegét hordozza magán s nem az időtlenségét, s hogy nem is hiteles hagyomány. Minden tanításnak, minden prófétának, minden vallásnak és filozófiának ez az aranypróbája. Bármi mást mond, lehet értékes, szép, hasznos beszéd: de nem a legvalódibb. Ez az abszolút Isten-kép az én példámban a Tenger. A tengertudat. A tengerélmény. A kínai hagyomány úgy nevezi: Tao. A Tao szülte az Egyet, az Egy szülte a kettőt, a kettő szülte a hármat, s a három szülte az összes létezőket. De ez mind egy a Taóban. A görög Hérakleitosz azt mondja: „Hen panta einani” - Minden Egy. A hinduk azt mondják: Brahman és Atman egy. Isten és az egyéni Lélek: egy. A Tóra azt mondja: Isten Lelke van az emberben. Jézus azt mondja: „Én és az Atya egyek vagyunk. Én az Atyában vagyok, s az Atya énbennem. És én bennetek vagyok, s ti énbennem.” A tenger benne van a cseppben, s a csepp benne van a tengerben. Ezt az egységélményt a lázadással elveszítettük. Az ember magára hagyottan, tökéletlenül, az összetartozás szeretetélményét s az örökkévalóság isteni tudatát elveszítve ébred fel egy sűrű, idegen világban, s a tenger emléke csak mint megnevezhetetlen hiány él a lelkében. Ez az emlék először azt az érzést ülteti el benne, hogy ez a világ, amelybe belekeveredett, nem egészen valóságos. Számodra már ez az egyedüli, látható és tapintható valóság, de a létből frissen kizuhant ember számára még nem; közel van még hozzá a tenger, a tengeri élet emléke, amelyet megszokott, s valódinak tartott - ez itt idegen világ.

Egy homályos érzés azt sugallja neki, hogy ezen az érzékelhető, durva és ellenséges természeten túl kell, hogy legyen egy természetfeletti világ is, ahol a valódi Hatalmak és a sorsát kormányzó valódi Erők és „istenek” élnek, s minden igyekezetével azon van, hogy ezekkel az Erőkkel és istenekkel kapcsolatba lépjen. Így születnek a mítoszok, a legendák s később a népmesék is. Ma már ilyesmi nem jöhet létre, mert a tenger élménye messze van. Mi - mivel magunkból indulunk ki - azt hisszük, hogy őseink mindezt kitalálták, hogy rágták a tollat, mint a mai írók, és megszemélyesítették, sztorivá növelték homályos érzéseiket. Szó sincs róla. Őseink mindezt látták! Olyan élesen, mint a földi természetet. És nemcsak egy ember látta, hanem sokszor egész népek is: ezért volt ez kollektív élmény, s ezért lehetett alapja és fenntartója a közösségi életnek. Az ősi görög színházba nem szótárral jártak az emberek, amelyből kikereshették, hogy melyik isten mit jelképez, mert pontosan tudták, és értették. Ők még látták, legalábbis érezték a természetfeletti vízió igazságát. Biztos voltál már úgy, hogy álmodtál valamit, és hirtelen fölébredtél, de az álomkép nem oszlott el azonnal: néhány pillanatig ott lebegett még a szemeid előtt. Láttad a szobádat, az ágyadat, de láttad még az álmodat is. Aztán eltűnt, s te végleg fölébredtél. Ilyen hosszan kitartott „kettős látás” szülte valaha az ősmitológiákat. A lélektani oka pedig az volt, hogy az édenkertből kizuhant Ádám még nem volt egészen itt, ez a Föld még nem volt számára olyan megfellebbezhetetlen és kézzelfogható valóság, mint a te számodra. Még látott valami mást is, ha homályosan is. És nem egyedül látta, hanem a többiekkel együtt, ezért a mítoszok szerzője sohasem egy ember, hanem valójában egész nép. És egy-egy ilyen mítosz pontosan annyi ideig él, ameddig az egész nép látja és éli. Onnan kezdve, hogy egy népben ez a képesség megszűnik, a mítosz is meghal. Jelkép lesz belőle, hasonlat, amelyet magyarázat nélkül már senki sem ért. Manapság hiába próbálja egy magányos művész föltámasztani a halott isteneket: abból csak jelmezbál lesz, színházi látványosság, kevesek számára érthető kulturális esemény. A régi mítoszok felidézése még ebben a teljesen elsorvadt formájában is hatásos lehet; ezt főleg a politikusok használják ki, ha föl akarják heccelni népüket, s a regresszió ördögi trükkjét alkalmazva vissza akarják taszítani nemzetüket az univerzális kereszténységből egy túlhaladott, fajtudatra épült, pogány korba. A maga idejében azonban a mítosz hordozta az ember primer istenélményét. A másik, ugyancsak a tenger emlékéből fakadó igyekezet, hogy az ember megpróbálta a maga lefokozott mindenhatóságát kifejleszteni. Vissza akarta szerezni, amit elveszített. Ez a mágia. A közösségeket ekkor sámánok és varázslók vezették, akik lerázták magukról az „anyagi leplek nyomását”, a testhez láncolt éntudat erőtlenségét, s kapcsolatba léptek az emberfeletti világokkal. A lázadás azonban még újkeletű volt. Célja nem a visszatérés, hanem éppen ellenkezőleg: az ember hatalmának kiterjesztése s a földi világ birtokba vétele és meghódítása volt. A sámánok és a varázslók nem „hittérítők” voltak, hanem éppen ellenkezőleg: természetfeletti képességeikkel a lázadó ember segítői. Megtanították győzni állatokon, ellenséges törzseken, népeken. Ősi kozmogóniák születésének kora ez. Az ember istenképe a Hatalmas és a Félelmetes, amely őt megvédelmezi és ellenségeit elpusztítja. A tenger emléke még nincs távol, s ezért ennek az ősi embernek a lélektudata meglepően gazdag. Egy-egy sámán vagy varázsló léleklátása és gyógyítóképessége néha meghaladja sok mai pszichiáterét. Ráadásul, mivel idegenül érzi még magát a testében, s ösztönösen sejti, hogy szelleme foglya az anyagi világnak, feltételezi - és nem alaptalanul - hogy az őt körülvevő természeti és tárgyi világ is rejt magában valamiféle „szellemet”. Ez a bálványimádás lélektani alapja. Azért mondom, hogy nem alaptalanul, mert aki a mágia világában járatos,

tudja, hogy a tárgyak tényleg hordoznak magukban „szellemet”, képesek sűríteni transzcendens erőket. Őseink primitívek voltak, de nem hülyék: a mágia világát csakis azért lehetett fenntartani, mert a mágia valódi hatóképességéről számtalanszor megbizonyosodtak. A bálványok imádását nem azért tiltotta Mózes, mert gyermeteg, ostoba dolognak tartotta, éppen ellenkezőleg: tudta, hogy nagyon is hatóképes, de veszedelmes és bűnös cselekedet, amely a lázadó embert a szellemi Istentől eltántorítja. A tárgyak felszentelése, pozitív „átvarázsolása” azonban tőle sem volt idegen: isteni energiával hatotta át a szentélyt, a felszerelését, az oltárt, a medencét, még a papok ruháit is. És életében számos mágikus „csodatettet” hajtott végre, amelyekben manapság azért nem hiszünk, mert ritkán, vagy sohasem tapasztalunk ilyesmit. Ennek oka az, hogy ez a lelki képességünk elsorvadt a tudat és az értelem kialakulásával: a mágikus csodatetteket mi értelmi eszközökkel, technikával hajtjuk végre. Isteni „mindenhatóságunkat” ma nem pszichikai úton, hanem a tudatunk által konstruált gépi eszközökkel valósítjuk meg. Ez a másodlagos mágia, amelyben a telepátiát a televízió valósítja meg. Az ősi, lelki mágiát azonban nemcsak Mózes alkalmazta, de Jézus is, az apostolok is, az őskeresztények is, és azóta mindenki, akiben az isteni származás öröksége felgyulladt, s eleven hatóerővé vált. A kérdés soha nem az volt, hogy létezik-e az ilyesmi, csakis az: kit szolgálok vele? A tengert vagy a csöppet? Az ÉN-t vagy az önző ént! A szeretetet vagy a taszító kígyó-szenvedélyt? Istent vagy a sátánt? Mózes és követői csakis a szellemi Isten sugallatára cselekedtek. Az idők során azonban ez az Isten-kép az emberiségben elsápadt. Ennek két tragikus következménye lett. Az egyik, hogy az egyre erőtlenebbé vált hívők elveszítették pozitív, mágikus képességeiket. A másik, hogy mind az ősi, mind a technomágia teljesen a kígyó-szenvedély birtokába került, s az én mindenhatóságát szolgálja. Mindkét mágia működik, de negatív irányban. A technomágia csakis a hatalmi és az egyszeri, földi élet jólétének céljait szolgálja. Az ősi mágia pedig olyan kezekbe került, mint Hitler és Sztálin. Erről most nem szólok, előző kötetemben néhány dolgot már elmondtam erről. Ez a fejezet Istenről szól. A köztudatban úgy él, hogy az Egy Isten fogalmát Mózes hozta le a földre. Ez nem igaz. A tengerélmény az emberiséggel egyidős. Mindig voltak, s mindig lesznek olyanok, akik az egységtudatot őrzik, és fönntartják. Mert miközben zajlik itt az involúciós folyamat, vagyis az anyagba zuhant, lázadó ember világdrámája, amely korról korra változtatja képzeteit, az ősegység tudata sohasem veszett el. A Védák ezt éppúgy ismerik, mint a kínai taoizmus. A Tao éppúgy, mint Brahma: szent Egy, amelyből minden keletkezett. Jézus legdöntőbb kijelentései szó szerint megegyeznek a Védák szent szövegével, amiből sokan azt a következtetést vonták le, hogy valaha Indiában járt. Ez tévedés. Jézus az Istenben járt, s ugyanonnan hozta le tanítását, ahonnan a Védák bölcsei. A tengerélmény köztulajdon, nem egy-egy „választott nép” fölfedezése. Attól, hogy a hinduk Brahmannak több attribútumát is imádják: Brahmát, a teremtőt; Visnut, a fenntartót: Sivát, a pusztító és mindent újjászülő őserőt; vagy éppen Krisnát, akit éppúgy, mint mi Krisztust, Isten megtestesülésének tartanak, még nem jelenti azt, hogy hitük alapját ne a Szent Egy alkotná. A zsidó is hol Adonájhoz, hol Elohimhoz, hol Élihez fohászkodik, de tudja, hogy ezek a Szent Egynek csak különféle arculatai. A zsidóság vallását nem ez különbözteti meg a keleti vallásoktól vagy akár Jézus tanításától, hanem egészen más.

A Védák a léleknek Istennel való egységét hirdetik. Azt mondják: a cseppben benne van a tenger, s a csepp a tengerben van. Azt mondják: advaita nincs kettősség. Jézus azt mondja: Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem, ti bennem, és én tibennetek. Ez a tengerélmény. Az én és te és ők szétválasztása akkor történik meg, amikor az én-csináló (ahamkara) önmagát a teljességből kiragadja. Martin Buber szerint - aki a kérdés legjobb ismerője - a zsidóság hitvilágában, a kabbala rejtett tanait kivéve, ez az Egy-azonosság nem jelenik meg. Bár a Tóra legelején elhangzik a mondat, hogy Isten a saját Lelkét lehelte az emberbe, a hívő izraelita Istennel én-te viszonyban áll. Istene mindig rajta kívül és felül áll. A mystica unió, a nagy egyesülés még az Örökkévalóságban sem történhet meg. Mózes beavatott volt, megélte, és ismerte a tengerélményt. Ugyanakkor benne élt az időben is, és pontosan tudta, hogy az a nép, amelyet vezetni volt hivatott, lázadásában hol tart, s ezért olyan Isten-képet mutatott fel nekik, amelyet képesek voltak befogadni. Ez az Isten már nem anyagban megjelenő bálvány, hanem szellemi Isten, aki törvénnyel és morállal korlátozta a lázadó ember hatalmát. A lázadásról tudatta, hogy bűn: a nép tragikus sorsa ősi vétek következménye, amely a jelenben is hat, és működik. Elszámolnivalója az embernek csakis az Örökkévalóval van, aki a gedulach és cheszed, az ítélet és könyörület hatalmával irányítja sorsát. Mózes tudta, hogy a tragédiának nincs vége. A tanulságok még nem jutottak forrpontig, az önteremtés még lefelé örvénylik, a „szabadságharc” nagy kalandja még sok tapasztalatot kell, hogy érleljen: az embert sorsából kiemelni nem akarta. Az „Én országom nem e világból való” tanítása nem jelenik meg Mózesnál. A cseppeket visszavezetni a tengerbe korai lett volna még. Erkölcsi rendje a karma törvényének, a „szemet szemért, fogat fogért” parancsolatának betartását követelte. A hűséges hívőnek pedig az ellenségen aratott földi győzelmet és földi mannát és földi Kánaánt adott. Az „Isten országa bennetek van” idegen ettől a képtől. Csak a legmélyebb zsidó szemlélet, a kabbala misztikája tud arról, hogy meditációjában az ember önmaga isteni valóságát szólítja meg, hogy ez a világ csak a gálutba, az anyag rabságába esett szikrák, a „héjak börtönébe zárt léleknek” világhelye. S hogy szent eksztázisában, ajichudban, az ember nemcsak beszél Istennel, de egyesül is vele. A mózesi Isten kívülről szólt, s néha szeretettel teli kegyelmező, néha szigorúan büntető arcát mutatta népe felé. A teljes Isten-kép felmutatása a Messiásra várt. A Messiás eljött. És önmagára mutatott. És minden ember szívére. Azt mondta: „Isten országa bennetek van.” Nem fönt, nem az égben, nem a túlvilágon, nem az evilágon, hanem bennetek. Ez az ország nem valahol létező hely, ahová jó magaviselettel el lehet jutni, nem természetfeletti szféra, ahová retúrjegyet lehet váltani; ez az ország „nem szemmel láthatóan jön el, hogy azt mondjuk: íme itt van, vagy íme ott van”, mert ez bennünk van. A csepp, amikor föladja különvalóságának tudatát, máris visszatért a tengerbe. A fölébredés lehet lassú és egészen gyors folyamat is, hasonlóan ahhoz, amikor egy alvó hosszadalmas és keserves álom után fölébred, s hirtelen a valóságban találja magát. De ez csak akkor következhet be, ha a csepp lázadása véget ér. Ekkor fölismeri, hogy minden csepp-társában ugyanaz a tengervíz él. Ekkor átéli az egységet, és az egész világot egybeszereti. Nem azért, mert testileg vagy lelkileg vonzza őt a másik, hanem mert föleszméli, hogy egy véle. Megszűnik a „rajtam kívül” és ezzel együtt a „belül” érzete is: rájön arra, hogy Isten, akit mindig önmagán kívül keresett, nem egy fölötte lévő Hatalom, hanem saját eszmélésének kozmikus méretű kitágulása. A mystica unió a lélek tenger voltának visszanyerése - lényegében önmagunk igazi, isteni valójával történő megrendítő találkozás. Lázadó lelkünk, megjárva a maga kálváriáját, megtér, s beletagolódik Istenbe, ahonnan származott, s nem

teremt több ént tovább. A tér-idő földi világa, de még a köztes lét szellemvilágának magasabb szintjei is kopár színpaddá válnak számára, ahol eljátszotta már valamennyi játékát, amelyeknek nemcsak szereplője, de szerzője is volt. A buddhista nirvána a létteremtő szenvedélyek kialvását jelenti. A csepp tudata „kialszik”, s nem semmivé válik, hanem kitágul tengertudattá. Az Evangélium elbeszéli, hogy ezt a talán számodra is botrányosnak látszó igazságot még Jézus legközelebbi tanítványai sem értették meg. „- Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! - kéri Fülöp. - Már olyan régóta veletek vagyok - feleli Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem? Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” Miért nem látja Fülöp Jézusban az Atyát? Mert önmagában sem látja. Hiányzik a tengerélménye. S ezért Jézus még hozzáteszi: „Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek.” Fülöp a „csepp”, egy másik „cseppet”, egy halandó embert látott maga előtt. A tengerről nem tudott, s ezért eltévedt az én, te, ő egységének ésszel fölfoghatatlan zűrzavarában. Nem értette, hogy a Mindenható, Örökkévaló, Teremtő Isten, aki létrehozta a földet, az eget és az égbolt valamennyi csillagát, hogyan lehet benne ebben az előtte álló, mezítlábas, vörös szakállú férfiban, s ha valami csoda folytán mégis benne van, azt már végképp nem tudta felfogni, hogy ő, Fülöp hogyan lehet benne ebben a másikban, s ez a csodálatos másik hogyan lehet őbenne: hiszen azon túl, hogy rajong a bölcsességéért, s tán szereti is: semmi köze sincs hozzá. Mint mózesi hagyományokon nevelkedett zsidó, megtorpant ez előtt a keleti bölcsességben oly ismert gondolat előtt. Hasonló pillanatot élt át a Bhagavad-gíta hőse, Ardzsuna a harci szekerén mellette álló isteni Krisnával. Őt azonban nem riasztja a helyzet, sőt, mint aki mindent elnyelő tűzbe lép, merészen azt kéri: - Mutasd meg hát isteni valódat! S ekkor Krisna olyan látomásban részesíti tanítványát, hogy az szinte belevakul. A Gíta legfelkavaróbb sorai ezek, olyan lenyűgöző vízió, amelyhez az őskeresztény irodalomban csakis János Jelenését lehet hozzámérni. A szelíd, meggyötört és ártatlanul megölt ember-Jézus ebben a látomásban mutatja meg Jánosnak kozmikus méretű, isteni valóját. Felhőkből érkezik, iszonyú fénnyel, jobbjában hét csillagot tart, szájából kétélű kard tör elő, az egész teremtés megrendül ítéletének súlya alatt, a nap elsötétül, égitesteket nyel el a katasztrófa, az emberi nem kétharmad része a mélységbe zuhan, a másik része pedig fénnyé válva a fényesség világába emelkedik. A Fülöp előtt álló szakállas Jézus, és ez a másik, az egész univerzumot szinte a markában tartó, ítélő és kegyelmező Isten-Jézus nem hasonlít egymásra - s mégis: a kettő ugyanaz. Az egyik a csepp, a másik a tenger Jézusa. Az utolsó ítélet jelképes vízióját csak az értheti meg, aki egész lelkét birtokába vette már, aki önlelkének teremtő és pusztító kozmikus hatalmával, s a világdráma emberfeletti tragikumával tisztába jött. A Szentírás megértésének egyetlen kulcsa van: mindenki csakis olyan mélységig értheti meg, mint amilyen mélységig önismeretében eljutott. A történelmi kereszténység sorsáról nem beszélek. Ítéld meg magad, mennyit értett meg mindebből. Tény, hogy az én-csináló cseppek szenvedélyes gőgje és önbecsapása, amely az egymásra fenekedő vallásokat szülte, már jóval a kereszténység előtt annyi istent és félistent vetített ki magából az égre, hogy Buddha kénytelen volt így szólni a nagy zűrzavarban: „Sem a legmagasabb Lényben való hit, sem annak tagadása, csakis önmagunk megismerésének rendíthetetlen törekvése vezet a megszabaduláshoz.” Annak, hogy a huszadik évszázad végén élünk, van egy óriási előnye: vissza tudunk nézni az emberiség történelmére, s le tudjuk vonni belőle a tanulságot! A hitszakadások forradalmait minden esetben a vallásháborúk véres botrányai követték. Allahnak, Brahmannak, a Taónak és Jehovának már a puszta

neve is gyilkos indulatokat szült, mindaddig, amíg Jézus egyetemes Isten-képe is széttörött, s a különféle felekezetek egymást kezdték pusztítani. S miközben az emberek egymást kerékbe törték, megnyúzták, forró olajba fojtották, s népeket hajszoltak esztelen háborúkba, senki nem vette észre, hogy mindezt olyan eszme miatt teszik, amelynek lényege a mindenkit átölelő szeretet. Jézus fő parancsolata: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből.” A második, hozzá hasonló: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” Az eredeti héber-arámi „komóchá” szót ha érti valaki, tudja, hogy nem hasonlatról van szó. Nem a szeretet fokát, hanem lényegét akarja megjelölni. „Szeresd embertársadat, önmagádként.” Vagy még pontosabban: „Szeresd embertársadat, mert te magad vagy az.” Ez a tengerélmény. Van egy szép haszid mese. Egy ló inni ment a tóhoz. És amikor a víz fölé hajolt, látta, hogy egy másik ló is mohón lefetyelni akar a vízből. Dühödten a pofája felé rúgott, a víz megcsobbant, s ekkor vette észre, hogy a saját tükörképét akarta szétzúzni. Aki önmagában felfedezi Istent, minden lényben őt látja. Ez az emberszeretet legmagasabb foka. Nem azt jelenti, hogy vonzódom a másikhoz, hogy kívánom, hogy jó vele együtt lenni; nem azt, hogy megértem a számomra oly idegen másságát, még csak azt sem, hogy nagy empátiával beleélem magamat az ő helyzetébe, s egy-egy pillanatig belülről is átélem, hogy milyen ő-nek lenni, hogy mit érez és gondol és él ez a tőlem idegen másik lény - hanem sokkal többet. Az emberszeretet azt jelenti, hogy ennek a másik léleknek a gyökerében fölfedezem azt a legmélyebb valóságot, amely az én valóságommal azonos. Ez az egységélmény. Más szóval: agapé. Csepp a cseppet mindaddig gyűlöli, s a másikkal idegenségben él, amíg föl nem ismeri önmagában s mindenkiben a tengert. Ekkor lázadásának ereje megtörik, különvalóságát föladja, énjének fagyott burka elolvad, s nem tud mást tenni, csakis szeretni. Jézus a tengerből érkezett, s a tenger üzenetét hozta az emberiségnek. De ahhoz, hogy nekünk, megfagyott cseppeknek átadja üzenetét, neki is cseppé kellett válnia. És átélnie a csepp minden tragikumát. Megkísértését a pusztában ne úgy képzeld el, hogy a Sátán, mint Gounod Faustjának kakastollas, vörös köpenyes ördöge hirtelen eléje toppan, és kísértgetni kezdte, hanem úgy, hogy lelkében fölidézte mindazokat az erőket és hatalmakat, amelyek az őslázadást előidézték, amelyek téged és minden embert kiszakítottak a tenger egységéből. A Lélek titka, hogy ez a lehetőség benne feszül, hogy a negativitás ereje, amelyet a Sátán szimbolizál, nem egy másik, Rossz Isten, hanem magának a tengernek lappangó, csakis szeretettel és tudással megfékezhető és átminősíthető, benső hatalma. Aki ezt nem érti, önmagát sem érti. S főleg azt nem, hogy Jézus az imádságban miért a Mi Atyánkat kéri, hogy ne vigyen minket a kísértésbe. Ennek az ősi lázadásnak a szenvedélyét idézi föl magában, hogy a bukott ember sorsát átélje, s mindenekelőtt önlelkében legyőzze. Egyetlen emberfeletti csatában győzi le mindazokat a kísértéseket, amelyekkel mi világkorszakok óta reménytelenül küzdünk. Hogy melyek ezek, jól tudod: amelyekbe te és én állandóan belebukunk. Az első a Hatalom. Hogy én legyek mindig fölül, és sohasem alul. Hogy tőlem függjenek a dolgok, s ne én függjek másoktól. Hogy én vagyok a középpont, engem szolgáljanak, s minden helyzetben az én igazam érvényesüljön. Ha egy országon vagy a világon már nem tudok uralkodni, mert ahhoz nem vagyok eléggé erős, legalább a környezetemen, a családomon, a feleségemen, a gyerekeimen, a szerelmeimen és a munkahelyemen uralkodni akarok. Minden helyzetben az én énem érdekeinek kell érvényesülnie! A második a Jólét. Egyszer élek, soha többé: tehát jól akarok élni.

Az anyagvilág az egyetlen otthonom. Gondtalanul akarok élni benne, jólétben, bőségben, gazdagon. Birtokomba akarom venni az egészet, akármilyen áron. Szegényen, éhesen, javak nélkül élni: iszonyú. Más világ nincs, csakis ez; végre itt vagyok, egyetlen perc az örökkévalóságom, tehát meg kell szereznem, ami megszerezhető. A harmadik a Tudás Mágiája. Úrrá válni, s igába hajtani a természet törvényeit a saját hatalmam s jólétem érdekében. Ma, a nukleáris energia felszabadításának korában már pontosan tudjuk, mit jelent ez. Azt hiszem, világos, hogy ezeket a képességeket nem a Sátán adja. A cseppben semmi olyan nincs, amit ne a tengerből hozott volna. A léleknek tenger-hatalma van, tenger-jólétben él, s rendelkezik a tenger mindenhatóságával is. A Sátán csak azt kéri: - Szolgálj mindezekkel engem! Vagyis ne a tengert, de cseppnyi önmagadat. Mard ki a közösből jussodat! Légy a te senkihez nem tartozó, szuverén magánistenséged, s én neked adom a világot! Jézus a tengert választja. S véle azt a sorsot, amely számára itt, a cseppek országában csak szegénységet, üldöztetést, igazságtalanságot és halált hoz. De ami most számunkra a fontosabb: nemcsak a bűnbeesés drámáját, de az énnek az Istenhez való három legdöntőbb viszonyát is megéli. Az első, amikor azt mondja: aki engem lát, látja az Atyát. Az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok. A második, amikor elkezd az Atyával, mint másikkal beszélni. Azt mondja neki: TE. Imádkozik valakihez, akivel eddig egynek érezte önmagát. Már nem az egység, hanem a kettősség tudatállapotában van, s Istennel - mint Mózes - ÉN-TE viszonyba kerül. S ami a legdöbbenetesebb: a keresztfán, halálának pillanatában így kiált föl: „Én Istenem, miért hagytál el engem?!” A tengerből kiváló cseppnek - az énnek és az ÉN-nek három létfázisa ez. Az első: az egységélmény. A második: a kettősség, amikor mindenkit - még az Istent is - önmagán kívül tapasztalja meg. A harmadik a halál pillanata, amikor úgy érzi, hogy az énnel együtt a TE is elenyészik, s minden a semmibe hull. És ezen a semmin a tenger hangja nem hatol át. A halál kapujában az én magára marad. Az önteremtő lélek utolsó állomása ez, olyan tudatállapot, amelyet Jézus emberi sorsával törvényszerűen magára vett. Erről az utolsó stációról később még részletesen beszélek, mert ebben élünk. Ha egyetlen mondattal kéne jellemezni történelmünket, azt mondanám: korunk az Istentől való elhagyatottság állapota. Ebbe születtünk, ebben élünk, ez az, amit meg kell tapasztalnunk. Lelked egyik fele menekül, kétségbeesetten keresi a fényt, hinni akar - a másik körülnéz, és józanul látja, hogy ebben a világban nincsen Isten. Legalábbis az nincs, akiről itt évezredek óta szó volt, s Akiről annyit tudtunk, hogy Lélek és Igazság. Van egy másik isten, úgy hívjuk, hogy Anyag. Pontosan nem tudjuk, mit jelent, csak annyit, hogy az ő teremtményei vagyunk, s hiszünk benne. Imádkoznánk is hozzá, de nincs értelme, mert ez az isten abszolút közönyös, és abszolút öntudatlan. „Ha a tenger kiszárad - mondja egy kínai bölcs -, a halak egymás nyálából táplálkoznak.” Ez van most. Ez az én diadala a teljesség felett. És egyúttal saját halálának pillanata is. Sikerült végre fölszámolnia utolsó kapcsolatát is hazájával, a tengerrel de ez a saját végét is jelenti, hiszen ő is a tenger része.

Ahogy az ember teste nem létezhet külön, csakis együtt a földdel, a természettel és a kozmosszal, mert ha nem táplálkozik, és nem kap levegőt, éhen vész, és megfullad - ugyanúgy a lelke sem szakíthatja meg kapcsolatát az isteni egységgel, mert elpusztul. A halálban ezt a teljes magányt éljük meg. De minden halált új élet követ. Jézus is „fölment az Atyához”. Átment a semmi poklán - de újra visszatalált hozzá. Erről a találkozásról többet nem tudunk. Egy bizonyos: egységélmény volt. És minket is ez az élmény vár. Lehet, hogy messze van még, de a létspirál tágul, s aki egyszer elindult, annak egy magasabb, öntudatosabb hatványon vissza kell térnie az eredetéhez. Az Istennel való Én-Te viszony valaha termékeny, felszabadító, természetes állapot volt. Ma már nem az. Miért? Mert az időben minden TE kiüresedett. A kérdés ma nem az, hogy a sok ezer isten közül melyikben higgyél: Allahban, Brahmanban, Buddhában, Krisnában, Jehovában, Adonájban, az Atyában, a Teremtőben, az Örökkévalóban, a katolikus, a református, az evangélikus, az anglikán, a görögkeleti vagy a különféle szekták egymást kölcsönösen megvető és elutasító Jézusában, hanem az, hogy saját csepp-léted tengerszármazásával tisztába jöjj, hogy lelked valóságát fölfedezd, s a Teljességgel újra egységre lépj. Más szóval: hogy megtanulj szeretni. A valódi szeretet: egységélmény. Bármely vallás útján elindulhatsz, ha igazi forrásból táplálkozik, a gyökere ez. Minden egyéb csak értelmi tűzijáték, képmutatás, hatalmi harc. Ha hozzád szólok, Istenhez szólok. Tudom, hogy sok vacakságod, nyomorúságod, törpeséged és gyengeséged miatt nem tartod magad annak - de én tudom, hogy az vagy. Áss le lelked gyökeréig, győzd le önző éned riadt „egyszer élek!” parancsszavát, fedezd föl, hogy nemcsak öregedő, pusztuló test vagy, hanem tudatos Valaki, aki ezt a testet élteti. Nyílj ki önmagad és mások felé - s meglátod, hogy igazam van. 3. A gyermek Istene és Isten gyermeke A gyermek: zseni. Ha van gyermeked, tudod. Főleg akkor, ha sikerül belelátnod titkos gondolataiba. Ehhez azonban az kell, hogy bizonyos fokig te is megőrizd gyermekkorodat, hogy a kislányodat vagy kisfiádat ne a földi világba már beleszokott felnőtt tudatod alapján ítéld meg, hanem hogy részt vegyél az ő világában, lásd, amit ő lát, érezd, amit ő érez, és kövesd a gondolatait az ő fejével. A legtöbb szülő csak azt a féligazságot veszi észre, hogy gyermeke készül a felnőttkorára. Nem veszi észre, hogy a pici előtt még nyitva van egy másik világ, ahonnan érkezett. Ez a világ sokkal tágasabb és bölcsebb, mint a miénk. A kisgyermeknek nemcsak boltozatos homloka és hatalmas agykoponyája hasonlít Buddhához, de eszmélése is közelebb jár hozzá: számára semmi gondot nem okoz felfogni, mi az a sza-madhi, a nirvána, vagy az ananda - nem azért, mert érti, hanem mert abban él. A halacska nem tud sokkötetes tanulmányt írni a tengerről, mint Cousteau kapitány, mégis többet tud róla, mert benne él egész lényével: ez az ő világa. Olyan áramlatokról, üzenetekről, rejtjeles hang-, szín- és nyomásinformációkról, vészekről, csöndekről, vonzásokról, érintésekről tud, amelyeket a derék kapitány csak akkor sejthetne, ha maga is hallá válna. Így van a kisgyermek is, aki hozza magával a szellemvilág tengerüzenetét, és sokáig kétlaki életet él: azt még nem hagyta el egészen, ebben még nincs teljesen jelen.

A legutolsó szó, amelyet megtanul, az, hogy: én. Önmagára mutat, mint másik valakire, és azt mondja: - A baba éhes... A baba akarja... Add Pityunak!... A Pityué! Sokáig nem mondja, hogy „én” és az „enyém.” Nem a szava - az élménye hiányzik még hozzá. Nem alakult még ki elkülönült én-érzete. Ez a paradicsomi ősállapot. A tengerélmény. Tudja, hogy létezik - anélkül, hogy kifogalmazná önmagát a teljességből. Azt már érzi, hogy itt valaki külön van, de ő még ebben a különváltban nincsen egészen benne - nem a kiszakított cseppből néz vissza a tengerre, hanem éppen fordítva: a tenger tudatával bámul a saját testére, a saját kis kezére és egész új világára, amely még nem egészen az övé. Nem azt mondja, hogy „nekem kell!”, hanem „add a babának!” - ezekkel a kívülről szóló szavakkal, mintegy az egység oldaláról figyelmezteti szüleit, hogy ennek a lénynek, akibe még nem költözött bele teljesen, szüksége van valamire. Amikor rátapad az anyja mellére, a felnőtt asszony, a maga én-tudatával azt gondolja: „Én most ennek a kedves kis másiknak enni adok. Az én tejemmel őt táplálom.” A baba nem ezt gondolja. A baba rövid ideig még azt az állapotát éli tovább, amelyet a méhen belül érzett: hogy ő ezzel a hatalmas, bőséges és adakozó testtel: egy. Még nem érzi az anyját „másiknak”, mert nem vált le róla - mert önmagát még nem érzi külön énnek. Az anya - ha jó anya - ezt az egységélményt a szeretetével pótolja. Érzéki szeretetével (mély, anyai erotikával) és gyengéd, lelki vonzalmával (philiával) is. A baba azonban bölcsebb, mint az anyja. A baba még tudja, mi az az agapé - Krisztus legfontosabb szava -, mert ő még egy az anyjával. A valódi szeretet: egységélmény. Ezt azonban már egyetlen anya sem képes átélni, mert elfelejtette a csecsemőkorát. Ezért valamennyien pótszeren növünk fel. Érzéki és érzelmi szeretetben. Ez is óriási dolog, hiszen e kétfajta vonzalom az elfeledett egységélményből sugárzik le, annak földibb és hígabb változata, de mégis szeretet, amely melegével, ha nem is pótolja teljesen, de legalább valamennyire oldja a kiszakadás dermesztően fagyos rémületét. Jó lenne, ha minden anya tudná: a mellén egy Isten van. Olyan lény, aki az isteni világról sokkal átéltebb tudással rendelkezik, mint bármelyik főpap vagy csodarabbi. Ebben az új, testi országban még nem lát, még nem tájékozódik, még nem lázad, még nem gyűlöl, még nem tombol benne a kígyó-én hódító, önző kalandvágya. Még nem evett a tudás fájának gyümölcséből, hogy megkülönböztesse a jót és a rosszat, az én-t és a te-t, az enyémet és a tiédet. Ez a lény még félig a csodálatos egységben él, s ha kivörösödött fejecskéjével bömböl, s a magzatvíztől agyonmosott új kezecskéjével remegve kapkod a semmibe, tudd, hogy ilyenkor elveszett hazáját siratja. „Gyerekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. Amikor a tanítványok észrevették, elutasították őket. Jézus azonban odahívta őket. »Hagyjátok mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda.«” Ez nem a felnőtt ember gügyögése, aki a gyermekben mint védtelen, aranyos kis majmocskában önmaga paródiáját látja, saját énjének primitív előképét. A „Jaj, de édesek a picik!” lenéző gyengédsége hiányzik ebből a mondatból. Nem is a gyermekekhez, hanem a tanítványaihoz szól, akik úgy vélik, hogy ezek az apróságok méltatlanok a felnőtt férfiak intelligens gyülekezetéhez. Jézus pedig azt mondja nékik, hogy tanulniuk kellene ezektől a gyerekektől, mert többet tudnak Isten országáról, mint ők. A gyermek öntudatlan létélményével bölcsebb, mint Jézus tanítványai. Majd később, ha kiszakad az egységből, s megteremti én-tudatát, s elkezdi majd

eszével érteni és analizálni és keserves igyekezettel összerakni a széttörött világot, akkor jut el addig az elméletekben gazdag, de a lényeget illetően roppant szegény állapotig, amelyben a tanítványok élnek: Isten országáról nem tudnak semmit, s aki tud, azt nem értik, lenézik, s elzavarják. A tudatosodás nagy kalandjáról beszélek még. Látni fogod majd, hogy e kaland végén az ember oda jut, ahonnan elindult, csak egy megéltebb és föleszmélt fokon. Ugyanazt az élményt, amelyet a gyermek félálomban élt át, éli át a bölcs éberen, kitágult öntudattal. Nem visszasüllyed a gyerekkorába, hanem megértve és megtapasztalva újra fölidézi magában azt az élményt, amelyet gyermekkorában megálmodott. Az élmény hasonló, csak a világosság szintje változott; a kontúrok kiélesedtek, s a halványan derengő létállapotból fényes, rendíthetetlenül erős élmény született. Az első tudat előtti, a második tudat utáni élmény. E kettő úgy hasonlít egymáshoz, mint az éjszakai tóban tükröződő képünk a valódi arcunkhoz. Valamennyien a gyermekkorunkból élünk. Hitedet, boldogságodat, emberszereteted mélységét, de még tudásod tisztaságát is az határozza meg, hogy mennyire őrizted meg, vagy tiportad el magadban gyermekkorod élményeit. Emlékezz vissza, mik azok, amik valaha megsérültek benned: rájössz, hogy lényed legértékesebb részei. Tudtad, hogy van jóság, gondviselés. A langyos víz érintése, a meleg tenyér simogatása boldoggá tett. Kis hercegként üldögéltél a járókádban, testvéreidnek érezted a kutyust, a virágszálat, a futó bogarakat. Minden arc mosolygott rád. Varázsvilág vett körül, s anyád mellén olyan örömöt és kielégülést találtál, amelyet hiába kerestél később, szeretőidnél. Tudtad, hogy a tárgyaknak lelkük van; megelevenítetted a játékaidat: a mackó, a bohóc, a baba beszélt hozzád, a rongytündér elaltatott, s vigyázott az álmodra. Láttad még azokat a másvilági lényeket, akiket a felnőttek már nem látnak. Játszottál a szellemekkel, s tudtad, hogy vannak angyalok. Boldog voltál. Ehhez nem kellett pénz, siker és hatalom: pusztán az a tény, hogy létezel, boldoggá tett. Átélted azt az élményt, amelyet később a szentek és a jógik a legnagyobb erőfeszítések árán is ritkán élnek meg, az üdvösség állapotát: hogy a puszta létezés, ha nem zavarja meg a tudatos reflexió, gondtalan, lebegő örömérzettel jár. Tudtad, nincs nagyobb boldogság, mint az, hogy vagy. Nem kell hozzá semmi. Nem nevezted még Istennek, de megélted, hogy benne élsz valamiben vagy valakiben, aki tebenned is benned van. És ez jó. Nagyon jó. Később, amikor már kiszakadtál ebből az édes, álomszerű állapotból, s fölfedezted, hogy te itt mégis külön vagy, és ezeket a másokat nem tudod saját mindenhatóságodnak alávetni, mert éhes vagy, s nem adnak enni, fáj és nem segítenek, és nem ismernek, és nem éreznek, mert nem nekik fáj a hasad, csak neked, és nem ők éhesek, csak te, és sokszor meg sem hallják fájdalmas hívójeledet (mert ekkor már megtanultad, hogy itt jeleket kell adni nekik, különben nem élik át érzéseidet), egyszóval, amikor széttörött benned az édeni egység, s kezdett kialakulni a magányod, s fölismerted, hogy ők nem te vagy, ők mások és hatalmasok, akiktől egész lényed és boldogságod függ, akkor már ösztönösen kifelé sandítottál, és az Istent kívül pillantottad meg. Két Isten hajolt föléd. Az egyik jóságos volt, puha és könyörületes. Bármit műveltél, szeretett, és elfogadott. Ha üvöltöttél, azonnal ott volt. Gondozott, kivett a csípős pisiből, bűzös kakiból, szomjas voltál, itatott, éhes voltál, etetett, dacoltál, megbocsátott, lázadtál, megsimogatott. Csak rá kellett tapadni, szívni, és kielégültél. Ez az isten úgy nevezte magát: Anya. A másik isten nem tudott ennyire szeretni. Feltételekhez kötötte a szeretetét. Ha jó voltál, ő is jó volt hozzád. Ha rossz: megbüntetett. Te nem tudtad, mikor vagy jó és rossz. Te csak voltál. Rajta vetted észre, hogy ami számodra természetes, neki nem tetszik, és haragszik. Teste idegen volt, szaga idegen, lénye sokkal hatalmasabb, mint a másiké: olyan erő áradt belőle, amely ellen nem

volt tanácsos lázadni. Szeretted, de másképp, mint az Anyát. Néha féltél tőle. Imádtad, amikor óvott - és féltél tőle, amikor büntetett. Megpróbáltad legyőzni, de rájöttél, hogy ez reménytelen, mert kettőtök közül nem te, ő a mindenható. Ez az isten úgy nevezte magát: Apa. Később, amikor Lao-ce néven vallást alapítottál, az első élményedet láttad meg kozmikus méretekben, s úgy nevezted az „anyát”, hogy a „Völgy szelleme”. Azt mondtad róla, hogy a „Völgy szelleme sohasem hal meg. Ezt nevezzük csodálatos asszonyinak. A csodálatos asszonyinak a kapuját nevezzük ég és föld gyökerének. Örökké jelen van, s kimeríthetetlenül élhetünk benne.” Így, öregen újra visszataláltál ahhoz az élményedhez, amelyet anyád mellén éreztél utoljára ekkor már anyád volt a föld, az ég, a természet s az egész mindenség. És amikor Mózesként felnőttél, a Sinai hegyen Apád mindenhatósága lépett elő a tűzből és a füstből, s átadta néked tíz parancsolatát, az ítélet és a megbocsátás hatalmát. Ekkor eszmélted föl tudatosan azt, amit gyermekkorodban ösztönösen megéltél. Nem az történt, amit a materialisták állítanak, hogy nincs semmiféle Isten, a világnak nincs lelke, s neked sincs, hogy itt mindenki külön van, mint a kredenc, a konyhaasztal és a gázrezsó, semmi közük egymáshoz, s ezt a keserves játékot nem irányítja semmiféle szeretet, jóság és hatalom, hogy csupán visszazuhantál a gyerekkorodba, és saját illúzióidat vetítetted a Sinai hegyre, föl az égre s a végtelen kozmoszba, amelyben apátlan-anyátlan számkivetett kis pondró vagy - hanem éppen ellenkezőleg: egykori szűz és ösztönös bölcsességedet fedezted fel újra, s láttad meg az egész mindenség titkaként. De amikor még mélyebbre ástál, s az apa-anya emlékei mögül felhoztad magadban a csecsemő egységélményét is, akkor már tudtad, hogy az Atya és az Anya: Egy, hogy az ítéletben a kegyelem is benne van, s hogy a világ lényege a mindenkit összetartó szeretet. Az ítélet nem más, mint a tengertelen élet megtapasztalása. A szeretetre való képtelenség. A különvált én önmaga gyűlöletének foglya. Minden megfagy körülötte, nem oldják keménységét meleg szeretet-áramok, és jégvilágába zártan megéli magányának poklát. Anyját, apját elfelejti, s dermedt világában mindenkiben, még a természetben is legyőzendő ellenséget lát. De ez már a felnőttek története. A művészek mind a gyermekkorukból élnek. A zsenik titka, hogy tengerélményük nem homályosul el teljesen, s a felnőttkor sivár, szürke tájait meg tudják nézni a gyermek szemével is. Hozzák magukkal a tiszta színek és valódi harmóniák emlékeit. A világot azért látják töröttnek és boldogtalannak, mert él bennük a Minta, amelyhez képest az; tudják, mi a boldogság, az öröm és a teljesség, s látják, hogy ami van, az nem az. Minden nagy műből egy elveszett éden hiánya szól. Ezt keresik egymásban a szerelmesek, ezt pótolják a Föld lakói pénzharcokkal, hatalmi harcokkal, társadalmi és politikai küzdelmekkel, ezt keresik a vallásokban, a pitiáner rögeszmékben, a tárgyakban, az illúziókban, de még az italban s a drogokban is. A „Nem ez az!” keserű felismerésére döbbennek rá életük végén a tragédiák hősei, s ettől válnak röhejessé a komédia figurái. A művészet történetében jól nyomon követhető a tenger kiszáradásának folyamata: ahogy elfojtottuk magunkban a gyermeket, s tettük eszménnyé a létért harcoló, józan „reális” felnőtt embert, úgy lett egyre szegényesebb az életünk, és sivárabb annak ábrázolása is: egyre szürkébb, hétköznapibb és jelentéktelenebb. Ezzel a művek avulási sebessége is ijesztően megnőtt. Antigoné vagy Lear király nemcsak társadalmi, de kozmikus méretű ember, sorsa univerzális, fejét szinte beleveri a csillagokba, istenekkel perel, és a viharral üvöltözik; a mai vagy akár múlt századi hős lapos és kétdimenziós, és szinte teljes egészében múló korának tünete. Ahogy felejtettük isteni származásunk emlékét, úgy lett életünkön úrrá a napi politika. Jelenleg az újságokból tájékozódunk, hogy mi lesz velünk holnap.

Olvass el egy tíz, vagy húsz évvel ezelőtti lapot: minden szava érvénytelen. Már megírásának pillanatában is az volt, csak nem vetted észre. Ma már szinte érthetetlen, hogy az Iliászt, a Mahábháratát, a Kalevalát, a Tórát és az Evangéliumokat ugyanolyan emberek írták, mint mi. Akárhogy történt is, Jánosnak ugyanúgy, mint nekem ma, le kellett ülnie az asztalához Patmosz szigetén, s le kellett írnia mindazt, ami a fejében megszületett. Hasonlítsd össze a két teljesítményt! Számomra Dante vagy Shakespeare is felfoghatatlan misztérium. Manapság ott tartunk, hogy a legszívesebben már a pólyából kiűznénk a gyermeket, hogy minél előbb átessen „improduktív” korszakán, s éppolyan kenyérkereső, robotoló, szürke és boldogtalan ember legyen, mint mi. Az álomvilág széttörése, a szabadság eltiprása és a gyermeki bölcsesség meg nem értése már a szülői házban elkezdődik, s ami később az iskolákban folyik - néhány jó érzékű és bölcs pedagógus kivételes küzdelmétől eltekintve -, az kimeríti az ifjúság elleni bűntett fogalmát. „Egy sánta, púpos, félvak embernek fia született - mondja egy régi kínai mese -, éjszaka leosont hozzá, lehúzta pucér kis testéről a takaróját, s büszke atyai hiúsággal megállapította, hogy hasonlít hozzá.” Hogy mi történik akkor, ha a romlatlan gyermeki képzelet elszabadul, arra elmondok egy viszonylag közeli példát. A legenda szerint Newton akkor fedezte fel a tömegvonzás törvényét, amikor - több ezer év óta először ő - eltűnődött azon, hogy miért esik le az alma a fáról. Ez a természetes dolog számára nem volt az, s elgondolkozott: miért nem fölfelé emelkedik? Vagy oldalra? Miért éppen a földre hull? Ebből a gondolatból született a gravitáció elmélete. Nos, több száz évvel később a kis Albert Einstein - lehetett hat-, vagy hétéves - egy liftben utazott, kezében egy almával. Hogy ki volt Newton s mi a tömegvonzás, talán nem is tudta. De azt igen, ha leejti az almát, a lift aljára pottyan. S ekkor a kisfiú azt gondolta: „Igen ám! De mi van akkor, ha pont abban a pillanatban, amikor elengedem az almámat, a lift kötele is elszakad?! És mondjuk a háznak nem négy, hanem sok millió emelete van. Akkor a lift is zuhan, és az alma is zuhan: sohasem érkezik meg a lift fenekére! Kívülről mindenki látná, hogy zuhanunk, de én, aki a liften belül vagyok, s nem tudom, hogy van „kívül”, csak azt fogom látni, hogy az alma lebeg az orrom előtt, mint a luftballon!” Ekkor született meg a relativitás elmélete, az inerciarendszerek fogalma, amely forradalmasította a fizika történetét. Einstein később „gondolatkísérletnek” nevezte az ilyen gyermeki játékokat, amelyeket élete végéig játszott. Ezekből jött rá olyan csodákra, hogy nincsen abszolút tér és idő, hogy ami az űrben egy perc, az a Földön kétezer esztendő, hogy egy kellő sebességgel száguldó űrhajóban az órák másképp járnak, s a tárgyak mérete megváltozik; hogy visszaláthatnánk belőle Mózest és a magyarok bejövetelét; hogy egész gondolkodásunkat félrevezette az a téveszme, hogy a földi tér és idő abszolút. Kiderült, hogy józan, „reális” eszünkkel sem a kozmoszban, sem a szubatomi világban nem tudunk eligazodni. Ami számunkra a Földön igaznak látszik, ott nem igaz. Einstein tudományosan igazolta a Védák tanításait, miszerint az emberi tudat önnön káprázatait véli valónak. Igazolta az isteni gyermek tételét is: „Az én Atyám házában egy nap ezer esztendő, s ezer esztendő: egy nap.” Az einsteini fizika gondolati alapjait csakis a hagyományban, a Taóban, a Védákban vagy akár Buddha tanításaiban lehet megtalálni. Aki nem lép túl a newtoni világképen, egy szót sem ért belőlük. Vagyis mi történt itt? Kiderült, hogy a világ valamennyi fizikusa, tudósa, komoly testülete és tudományos akadémiája tévedett, amikor vitába szállt egy hétéves kisfiúval. A felnőtt ember szűk és ostoba materializmusával szemben a játékos, bölcs gyermeknek volt igaza. Marx jól látta, hogy a vallások az emberiség gyerekkorából erednek, csak azt nem vette észre, hogy 1. ez minden lét aranykora; 2. a gyermek tisztánlátása felülmúlja a felnőttekét; 3. ezek a vallásos alapművek a maradandóság, a művészi kifejezőerő s az

emberi eszmélés olyan magas fokán íródtak meg, hogy azt elérni később soha senki nem volt képes. Mózes öt könyvéhez, a Gyémánt-szutrához vagy az Evangéliumokhoz képest minden újkori író műve szánandó erőfeszítés, arról nem is szólva, hogy az időt sem állja ki, a történeti kor múltával - mint Marx életműve is - érvényét veszti, s muzeális darabbá válik. Ezek a „gyermekek” tudtak valamit, amit mi elfelejtettünk. Például azt, hogy az ember univerzális lény, isteni származása van, s ezért sorsát nemcsak az éppen aktuális politikai szenvedélyek időlegesen levert karóihoz viszonyították, hanem a kozmoszhoz, az Örökkévalósághoz, az Istenhez. A mai embernek nincs távlata. Bele van verve a sárba, s életét úgy éli meg, mint a politikai iszapbirkózás áldozata. A gyereket elfojtottuk magunkban, s az egységélmény olyan mélyre süllyedt bennünk, hogy már felhozhatatlan. Pontosabban szólva: fel lehet hozni, de nagyon nehezen. Ennek lélektani oka a következő: az emlékezetünk az éntudatunk kialakulásával kezdődik. Ami előtte történt, arra a legnagyobb erőfeszítéssel sem emlékezünk. Hogy a példámnál maradjak: a csepp emlékezete csak odáig nyúlig vissza, amikor kivált a tengerből, kezdett megfagyni, és környezetével egyre keményebb összeütközésbe került. Itt indult ugyanis a „sztori”; ami előtte volt, az csak állapot volt, nem voltak eseményei. „Boldog családok mind hasonlók egymáshoz” - írta Tolsztoj. Miért? Mert nincsen történetük. Ez az egyénre is vonatkozik. A boldogság eseménytelen állapot. Miért is mozdulna az ember, amikor nem hiányzik neki semmi? Hiszen éppen abban van benne, amit mások küszködve és hiába keresnek: miért mozdítaná akár a kisujját is? Ha azt kérded, mikor voltam életemben a legboldogabb, nem a sikeres színházi premieremet említeném, nem azt, amikor új kocsimat átvettem, nem azt, amikor sóvárogva álltam szerelmem ablaka alatt, nem az esküvőm zaklatott napját, nem azt, amikor gép repített Angliába a régóta vágyott külföldi bemutatómra, nem egy-egy ölelést vagy csókot vagy lakást vagy pénzösszeget: ez mind diadal és öröm - de nem boldogság. Az első boldog pillanatom, amikor anyukám fürdetett a kis kádban, és puha keze tartotta a testemet. Ehhez hasonló: fekszem egy gumiágyon a Balaton hullámtalan, halványzöld vizén. Csend van, s a nap az ezüstkék égboltról sugároz rám valamiféle bölcs, erőteljes, meleg jóságot. A másik, amikor félálomban még éreztem a tenyeremben a feleségem kezét, s nem az jutott eszembe, hogy meg kell szereznem, s nem az, hogy „jaj, elveszítem egyszer!” - hanem az, hogy ezt a kezet már régóta tartom, és örökké fogom tartani. Amikor az én megszületik, a boldogság eltűnik. Lesz helyette más: fönt, lent, jó, rossz, diadal, kudarc, siker, sikertelenség, kéj, kín, öröm, szomorúság, éhség, kielégülés, szerencse, szerencsétlenség, élet, halál. De ez nem boldogság. Ezek az egységből kiszakadt én lázas állapotai, amelyekkel pótolni akarja elveszített boldogságát. Amikor az Egyből kivált, minden kettéhasadt: hiába győz, kudarc jár a nyomában; hiába az övé valami, elveszti; hiába lakik jól, éhes lesz; az ember hajóhintába kerül, a mélységben szenved és gyötrődik és boldogtalan, és a magasban sem érzi jól magát, mert tudja, hogy a helyzete nem végleges, és újra a mélybe zuhan. Azt mondják, a szerelem boldogít. Ha voltál már szerelmes, nemcsak félig-meddig, de igazán, egész lényeddel és egész testeddel, akkor tudod, hogy ez nem igaz. Valóságos örvénybe kerültél, s miközben sohasem tapasztalt varázslat borított el, kétségbeesetten tiltakoztál is ellene. Mintha nem is te lettél volna; az önelvesztés rémülete küzdött benned

a „mégis akarom, nagyon, nagyon akarom!” vonzásával. Először tört rád a félelem, hogy valaki más nélkül nem tudsz élni. A részeg boldogsággal együtt megjelent az állandó gyötrelem is: a féltékenység, a búskomorság, a nagyon hiányzik fájdalma. Egy másik embert „magadévá akartál tenni”, s egy-egy eksztatikus pillanat után azt tapasztaltad, hogy mint az angolna, kicsúszik az ölelésedből, s éli a saját életét. Már nem magadtól függtél, hanem tőle. És semmi más nem érdekelt az életben, csak ő. Belenéztél a tükörbe, s nem ismertél magadra. Megszépültél, de a tekinteted olyan volt, mint a lázbetegeké. A legdúltabb mondatokat szerelmes emberektől lehet hallani - igaz, a legboldogabbakat is. Ez nem édeni állapot, csak a földi árnyéka. De mivel eredete az ősegységben van, az emberlét egyik legnagyobb élménye. Csakis szerelmes emberek merik kiejteni szájukon azt az érthetetlen, patetikus mondatot, hogy „Egyek vagyunk!” Ez nem igaz, mert pillanatok alatt szétrebbennek, de mégis itt érinti meg a lelket az ősegység valósága. A meleg tenger ilyenkor betör a jégvilágba, s felolvasztja az elkülönült cseppek határait. Az én számára ez ijesztő élmény, mert érzi, hogy föl kell áldoznia magát, s ezért mint a csapdába került vad, elkezd csapkodni; azon igyekszik, hogy győztesen kerüljön ki a szerelmi csatából, hogy ne ő vesszen el, hanem a másik, s ezért a szerelem hamar elmúlik, mert a keményebb, önzőbb fél kimenti magát az örvényből, s hagyja a másikat elmerülni. Egyforma intenzitással csak igen rövid ideig szeretjük egymást; a kijózanodás, a csalódás, a megcsalás, a ráunás, a megszokás unalma és a kiábrándulás csak különféle szavak arra, hogy az egység misztériumát a földön nem lehet megvalósítani. Rómeónak és Júliának meg kellett halniuk ahhoz, hogy megmentsék a szerelmüket. Egy bizonyos. Az ember csakis a földi szerelemben tanulhatja meg, mi az az istenszeretet. És mint a földi szerelemnek, az istenszeretetnek is sokféle hőfoka van. Van langyos szeretet. Ezt nevezzük istenhitnek. És van halálos szerelem. Ezt nevezzük istenélménynek. Megpróbálom elmondani a kettő közötti különbséget. Az istenhívő embert megérintette ugyan a tengerlét sejtelme, de oda visszatérni valójában még nem akar. Az ilyen ember úgy él itt a földön, hogy tudja, jó kezekben van. Kezdi fölismerni szenvedéseinek okát, tudja, hogy van gondviselés, nem retteg túlságosan a haláltól, s gyászában vigaszt talál. Bajában van kihez fordulnia. Számára az Isten a Nagy Ő - vagy ha bensőséges a szeretete: a Nagy Te. Úgy szereti, ahogyan valaha apját vagy anyját szerette. Néha úgy, mint a vőlegényét. Hite az, hogy Ő ott van a láthatatlanban, s én itt vagyok a földön. Ez az Ő szeret engem, jó hozzám, vigyáz rám. Nélküle se jó, se rossz nem történhet velem. Ha mégis gyötrelmeket kell átélnem, Ő tudja annak a mélységes okát. Én lehet, hogy rosszat akarok magamnak, mert rövidlátó vagyok, de Ő a maga égi bölcsességével akkor is jót akar nekem, ha az számomra szenvedéssel jár. Mindent tőle kaptam, hiszen ő az én Atyám. Az életemet, a tudásomat, még a szeretetemet is. Minden tudásom és minden szeretetem az Ő végtelen bölcsességének és mindent átölelő határtalan szeretetének kicsiny, sugárzó atomja. S ezért Ő jobban szeret engem, mint én Őt, de számára ez is kedves, mert tudja, hogy hol tartok. Segít, vezet, s fényével bevilágítja előttem azt a tájat, ahol Nélküle sötétben botorkálnék. Ő teremtett engem, lelkemet Tőle kaptam, s ezáltal sorsomat magam is tudom alakítani - de saját akaratomat mindig alárendelem az Ő akaratának, s ha ez sikerül, megjutalmaz békességgel és nyugalommal.

Ő fönt van, a mindenségen túli láthatatlan világban, én pedig, a gyermeke, itt lent a földön - de ez is az Ő birodalma, ahol nehéz élni, s mégis jó, teli szenvedéssel s elmondhatatlan gyönyörűséggel. Ő az erős, a hatalmas, a szigorú és jóságos. Ő a legfenségesebb Te, akihez imádkozom, aki előtt leborulok, aki mindenkinél fontosabb nekem. Így gondolkozik az istenhívő. Az istenélmény azonban más! És most kérlek, gyere elém, mert olyasmit akarok elmondani, amit nagyon nehéz, s csakis akkor érthetsz meg, ha szerettél már halálosan. Az istenélmény az a pillanat, amikor a csepp eggyé válik a tengerrel. Ehhez föl kell adnia magát. Ez megrendítő, mindent elnyelő, feneketlen szakadékba zuhanó érzés. Százezer inkarnáció emlékét, szenvedélyét, életvágyát, őslázadásának szabadságát kell elégetnie magában az embernek - s ez félelmetesebb, mint a halál. Sok halállal halt már, de utána mindig újjászületett. Most azonban a gyökerei is kiszakadnak tövestől, s úgy érzi: belezuhan a semmibe. Minden, amiről azt érezte, tudta, hitte, hogy „ez vagyok én” megszűnik. Mintha a semmi nyelné el, krokodil lángoló torka, úgy érzi, hogy a nem-lét állapotába kerül. Százezer bőr leégett már róla, a húsa is. Most azonban az is lejön róla, aminek - úgy érzi - sohasem szabadna lejönnie, ami ő maga, amit lényének közepén évmilliók óta görcsösen markol. Az én, a lázadó kígyó-én hatalma iszonyúan erős, s nem adja magát olyan könnyen, ahogyan azt a hívő véli! Hirtelen valami teljesen idegen tör be az ember világába, ettől megrendül, s egy sohasem tapasztalt állapotba, szent eksztázisba jut, amely magához rántja, s mint aki alatt megrendült a föld, elveszti helyzettudatát. Nincs fölkavaróbb élmény, mint amikor a végtelen betör a végesbe, és szétrobbantja a határokat. Énem határai eddig az ujjam hegye volt, a talpam és a homlokom, s most hirtelen beverem a fejem a csillagokba, bennem fáj a Nap izzása, s talpam a föld magjától meleg, s amit átélek, nem hasonlít ahhoz, amit eddig életnek neveztem. Békére vágytam, s örvényt találtam, önmagamat kerestem, s mindenemet elvesztettem. Ismerős világom szétzúzódott, s egy ismeretlen hatalom uralkodott el bennem. Mindenről, amiről azt hittem: én vagyok, kiderül, hogy tévedés, s minél inkább közeledem valami ismeretlen felé, annál inkább idegenedem el megszokott önmagamtól, s jutok olyan állapotba, melyről azt hittem valaha, hogy ez a Semmi. A görög „hagiosz” szó, amely szentséget jelent, olyan helyet jelöl, ahová halandó nem teheti be a lábát, mert elég benne, mint az atomhalálban. Aki ide belép, elveszti önmagát, s csak később, újjáébredésének kezdetén talál rá nem arra, aki volt, hanem valaki egészen másra, akinek létét el sem tudja képzelni. Az „Aki elveszti életét énérettem, megtalálja azt” jézusi mondatnak ez az ezoterikus értelme. Nem a közönséges halálra vonatkozik, mert azt mindenki sokszor átéli. Ez a beavatás titka. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” - mondja Pál apostol. De ezt már szentté válásának tragédiája után mondja. A damaszkuszi úton olyan élményt élt át, hogy elvesztette eszméletét, belevakult, s három napon át világtalanul vezették jóakaratú emberek. Ábrahámra, amikor meglepte őt az Isten, fényes nappal „rémülés és nagy setétség szállá”. Mózes arcára pedig az Istennel való találkozás után tilos volt rápillantani. Nem az eksztázis ijesztő jelei miatt, hanem mert az nem az ő arca volt ilyenkor. Szent caddikok legmélyebb imádságuk során a „semmin mennek át”. Hiteles leírások szólnak arról, hogy ilyenkor a hívek borzongó vonzalommal elhúzódnak tőlük, mert még az ima befejezése után hosszú ideig nem azok, akik voltak. Hasonló taszító borzongást akkor élhettél át, amikor egy haldokló ágya mellett ültél, s láttad, hogy az arca nemcsak megszépült és megnemesedett, de riasztóvá is vált. Nem a szenvedés miatt, hanem mert hirtelen egy idegen nézett rád, nem az az ismerős, akit megszoktál.

A tengerélményt, a mystica uniót, a megvilágosodást - nevezd úgy, ahogy akarod - a legnagyobb tragédia előzi meg. Ennek átélésére kevesen vállalkoznak. Ami ezután következik, azt szavakkal leírni nem lehet. A szavakat akkor találtuk ki, amikor a világ szétrobbant, és az egymástól messzire röppenő magánkozmoszok megpróbáltak valamilyen módon üzenni egymásnak. Az egységnek nem kell beszélnie. Csak létezik, s mindent tud magáról. Mai szóval élve: nem kell kommunikálnia. A tengerben lévő cseppek egymás átélésével - más szóval: szeretettel kommunikálnak egymással. Ezért mondja a rizsini rabbi, hogy Isten előtt a legkedvesebb oltár a hallgatás. Ha valaki mégis megszólal, kénytelen olyan paradoxonokat mondani, amelyeket nem értünk. Azt mondja: ahhoz, hogy éljünk, meg kell halnunk. Azt mondja: csak aki elveszíti, találja meg önmagát. Azt mondja: én az Atyában vagyok, s az Atya bennem van. Azt mondja: te bennem vagy, s én tebenned vagyok. Azt mondja: az ürességből lesz a minden. Aki ebben az állapotban van, már nem imádkozik. Nincs kihez imádkoznia. Akihez imádkozott, immár benne van, s ő Benne: a dialógus elvesztette értelmét. Az imádság a csúcs felé igyekvő hegymászó fel-feldobott kampója volt - de amikor fölért a csúcsra, a kampóra nincs szüksége többé. Ám a legnagyobb csoda ezután következik. A lélek rádöbben, hogy ezután a nagy megsemmisülés után nem halt meg! Ugyanúgy van, létezik, sőt, ugyanúgy Énnek érzi magát, jóllehet ez az Én teljesen más, mint amelyet valaha értett e szó alatt. Ennek az Énnek nincsenek elválasztó határai. Különös dolgot mondok: nem létezik számára távolság, s egyszerre tud sok helyen lenni. Ezt megtapasztaltam. Mesterünk egyszer azt mondta: „Én mindannyiótokkal vagyok, egyszerre”. És előfordult, hogy én Amerikában voltam, a barátaim itt, Budapesten, s egyszerre beszélt mindannyiunkkal: nekem elmondta, hogy mi a kinti dolgom, nekik meg, hogy mi történik velem odakint, külföldön. Egyszerre nyolc sorsot követett, s nemcsak látott bennünket, de mindenhol jelen is volt. Nem fordult elő az elmúlt tizenhárom esztendő alatt, hogy ne tudta volna, hogy bármelyikünkkel bármikor mi történik, még a teljesen egyidejű eseményeknél is! A felébredt lélek úgy működik, mint a Nap: egyszerre sokfelé sugárzik, és gondolata a fénynél sebesebb. Amikor egyszer erről a csodáról faggattuk, a televíziót hozta fel távoli példaként: egyetlen kép millió lakásban látható, mert a rezgések szétsugároznak a világban, s ahol alkalmas vevő van, újra összeállnak képpé - a különbség csak az, hogy ez csak mechanikus átvitel, a lélek világában mindez tudatosan s teljes jelenvalóságában működik. Ő nemcsak képileg van jelen, de teljes figyelmével, gondolatával és szeretetével is. Amikor Jézus azt ígérte, hogy „veletek leszek”, nem költői jelképként értette, nem felelőtlen ígéretet tett, hanem a szó szerinti valóságot mondta: ahol venni tudják az „adását”, ott tényleg jelen van. A tengertudatnak ez a legnagyobb csodája, hogy itt a Sok: Egy, és az Egy: Sok. A kis én attól rettegett örökké, hogy valami öntudatlan massza elnyeli, és magába olvasztja. Most pedig rádöbben arra, hogy a tenger abszolút tudatos, s így nem az történt, hogy a tudata kialudt, hanem éppen ellenkezőleg: szupertudathoz jutott. És szuperboldogsághoz. És szupervalósághoz. Isten szellembirodalmában minden lélek örökké megmarad, mert „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene”. Tudod, mihez hasonlít ez az állapot? Ahhoz, amit csecsemőkorodban megéltél.

Csak akkor olyan volt, mint az álom - ez pedig tökéletesen tudatos valóság. Akkor még nem volt apád, anyád - most már nincs, mert te magad lettél minden. És Istent már nem kívül érzed és magad fölött, mert benne vagy, és egész valódat kitölti. „Jézus kicsiny gyermekeket látott, akik szoptak. Ezt mondta tanítványainak: E kicsinyek, akik még szopnak, hasonlítanak azokhoz, akik a királyságba jutnak. Azok ezt mondták neki: Ha mi kicsinyek leszünk, bejutunk a királyságba? Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek, és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt, mint a bensőt, a fentit, mint a lentit, s így a férfit mint a nőt egyetlen eggyé... akkor mentek majd be a királyságba.” Ez a tengerélmény. Azokat, akik erről hírt adtak, az elmúlt több mint kétezer esztendőben súlyosabban büntették, mint a gyilkosokat. Jézus bűne is ez volt. Istenné tette magát. És azt állította, hogy minden ember az, s hogy Isten országa nem fönt van az égben, hanem bennünk. Igyekeztem elmondani neked áhítat, s amennyire tehetségemből futotta, „szépen megcsinált szavak” nélkül, milyen Istenben hiszek. Ez az alap. Minden más részlet ebből következik. Azt kérdezed például, hogy a sok közül melyik az igazi vallás, és hogyan lehet megkülönböztetni az áltanítót a valóditól. Nos, az igazság az, hogy az egységélményt mi nem ismerjük. Hiába olvasunk róla, mélyen eltemetett csecsemőkorunk kivételével sohasem éltük meg. Mi cseppek vagyunk. Távol a tengertől, az én-te világában élünk. Számunkra az Istenség még kívül és felül van, mint sorsunkat irányító Hatalom. Ha valaki embernek születik - legyen akár olyan magasrendű lélek, mint Jézus - törvényszerűen belekerül a fénytörésnek ebbe az állapotába. Az egységet csak életének legszentebb, magányos óráiban éli meg; emberi hétköznapjaiban, amikor másokhoz beszél, a piactéren jár vagy tanít, Istennel is én-te viszonyban van. Hozzá imádkozik mint szerető Másikhoz, s akaratának alárendeli saját énjének akaratát. Az egységélményt a földi ember - ha már sokat tapasztalt, sokat élt, s lelkileg kellően megérett rá - a beavatás során szerzi meg. De ezt az emberfeletti tudatállapotot itt, az emberi, testi világban nem lehet huzamosan fenntartani. Nincs olyan szent vagy jógi, még egy Buddha sem, aki a szamadhi élményét a hétköznapokban is élné. Csakis magányában, nappali tudatának teljes kikapcsolásával képes megvalósítani. Kettős látása ilyenkor megszűnik, s tanítványai azt mondják: „Ne zavarjátok, most az Istennel van”. De ahogy kinyitja szemét, s földi tudatára ébred, a kép kettétörik, s a különvalóság érzete újra visszatér. Ez a testben élő léleknek éppolyan törvénye itt, mint a gravitáció, az éhség, a levegővétel vagy a háromdimenziós földi élet bármilyen szabálya; ahogyan nem lehet egyszerre álmodni és ébren lenni, ugyanúgy nem lehet egyszerre benne lenni a két tudatállapotban. Amikor a bölcs elindul a „megvilágosodás” egységélménye felé, azt mondja: „Megyek fölébredni”. És amikor ebben az élményben benne van, az környezete számára úgy hat, mintha teljesen magán kívül lenne. A mester, ha tanít, nem magából az egység állapotából, csupán annak emlékéből beszél. Amikor imádkozik, Istent ő is TE-nek nevezi. Jézus azt mondja: „Én és az Atya egyek vagyunk”. De amikor imádkozni tanít, Istent mint másikat szólítja meg, nem pedagógiai célból, nem azért, hogy a fejletlen embert a maga nyelvén szólítsa meg, hanem mert ezt az állapotot most maga is így éli meg, s tudja, hogy az Én és Te közötti szerelem végül is elvezet az egységhez. A szeretetben az én jégburka megreped, átadja magát szerelme tárgyának, s

eggyé válik vele. Ez minden imádság lényege és célja. De csakis akkor, ha a szeretet forrpontig hevül. Ha csak langyos vagy meleg: semmit sem ér. A jégpáncél ilyenkor is megrepedezik, de föl nem olvad, s az ember terméketlen magányába hull vissza. Ezért nem elegendő Istent egyszerűen csak szeretni, hanem „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből” kell szeretni! Vagyis totálisan és minden síkon: énemmel, érzelmemmel, értelmemmel! Milyen különös, látod, hogy még az értelmemmel is szeretni lehet! És ez még mindig nem elegendő. Most következik a döntő lépés. Mivel a Mester az egység felé vezet, nem elégszik meg azzal, hogy Istent csakis fönt keresd: embertársadban s magadban is meg kell látnod őt! Ha ez nem sikerül, egész hited és vallásos életed botrányba fullad. Ha csakis magadban látod, az nem egyéb, mint hiú, narcisztikus önimádat. Az ilyen ember - ahogyan sok jógi - a saját gőgjének, nagyravágyásának magányos foglya. Ha csakis a másikban látod, nem vagy több mint földi szerelmes, érzékeid és vonzalmaid rabja, aki bálványt csinál a szeretőjéből. Ha csakis az égi Istent „szereted”: fanatikus emberré válsz, aki önmagával és másokkal szeretettelen s könyörtelen. Az ilyen „hívők”-ből lesznek az inkvizítorok, akik valamiféle eszményért bárkit a legkíméletlenebbül meggyötörnek. A háromirányú szeretet, három láng, közös gyökéren: valójában egy. Külön-külön mindegyik tévelygés, és elmondhatatlanul káros. Lényegében egyik sem szeretet, mert az első nárcizmus, a második bálványimádás, a harmadik fanatizmus. Amelyik vallás ezt nem tudja: téveszme. A beavatott Mester erre tanít. A beavatás élménye azonban sajnos nagyon ritka. Mivel az emberiség lelki és szellemi életét régóta nem beavatottak vezetik, de még a legszerencsésebb esetekben is csak jóhiszemű, tanult hívők, akik az egység megrendítő élményét még nem élték át, a hitélet elmerült a „kinek az Istene az igaz Isten” egymásra fenekedő gyűlöletében, és az intellektuális viták terméketlen, zavaros mocsarában. Amikor kiderült, hogy sem máglyákkal, sem vallásháborúkkal a kérdést eldönteni nem lehet, megjelent egy új szó: tolerancia. Jobb, mint a semmi, bár a beavatott, aki mögéje lát, nem sokra becsüli. A tolerancia azt jelenti, hogy viseljük el egymás másságát, tűrjük el egymás istenét. Még akkor is, ha az számunkra idegen, gyűlöletes és megvetendő. Sokan élünk a földön, s bármennyire nehezünkre esik is, ki kell bírnunk egymást. A beavatott azonban tudja, hogy a tengerhez nagyon sok út vezet, s ezért mások hitét, ha az őszinte, nemcsak eltűri, hanem tiszteli is, sőt azt mondja, hogy addig az ember saját vallásában sem tud előrehaladni, amíg a másikét megveti és gyűlöli - mert fogva tartja a Gyűlölet és a Megvetés! Oltárán Krisztus és Buddha, Lao-ce és Mózes, Mohamed és Krisna, Sankara és Avilai Szent Teréz, Rabbi Náchum és Szent Ferenc, Herakleitosz és El Ghazali nemcsak békésen megfér, de testvérként néz egymásra. Ha szól hozzá valaki, nem azt nézi, hogy milyen vallású, milyen izmus híve, s főként nem azt, hogy milyen ideológia leplét rántja maga elé, hanem azt, hogy ki az, aki beszél. A valódi Mester: léleklátó. Szeme az isteni pszichológusé, aki átlát minden valláson, műveltségen, előítéleten, külsőséges morálon, önáltatáson, beszajkózott elméleteken. Ahogy a röntgenorvos előtt nem tudod letagadni a gyomorfekélyedet, úgy nem lehet elhazudni előtte, hogy ki vagy, s hol tartasz az életeddel, mert még mielőtt kinyitnád a szádat: látja. Ezt én számtalanszor megtapasztaltam. Nem kellemes, de roppant hasznos élmény. Nem kellemes azért, mert hazugságban élünk. Ott is, ahol a legkevésbé sejtjük. Ez a Mesteremmel való sokéves kapcsolatomnak a legdöntőbb és a legszemélyesebb tapasztalata. Most is, ahogy beszélek, rajtacsíptem magam, hogy olyasmiről szóltam, amit

- egyetlen villanásnyi idő kivételével - nem éltem át. Ez az egységélmény. Ez még nem én vagyok, tehát amit leírtam, az sem lehet egészen igaz. Sokat gondolkoztam, mit válaszoljak a kérdésedre. Néha egyetlen mondat többet ér, mint kötetnyi elvont fecsegés. És ekkor felütöttem elmúlt életem naplóját. Mindenki számára nagy élmény, ha elmúlt életének bármilyen eseményére vagy helyszínére visszatalál, de még nagyobb élmény, ha újra kezébe kerül az a titkos gondolati napló, amelyet valaha írt. Ilyenkor megrendül az ember, hogy egy-egy eszmét hány évszázadon vagy akár évezreden keresztül hurcol és érlelget magában. Ehhez hasonló gondolatot már kamaszkoromban leírtam, amikor azt sem tudtam, hogy van reinkarnáció. És most rábukkantam erre a mondatra. Nem én írtam, egy könyvből másoltam ki, százhúsz évvel ezelőtt. Ez egy régi perzsa mondás: HA AZT KÉRDIK TŐLED, MIRŐL ISMERNI MEG A PRÓFÉTÁT, FELELD: ARRÓL, HOGY MEGTANÍT SAJÁT SZÍVED ISMERETÉRE. 4. A világ vége Az Evangélium utolsó előtti fejezete olyan rémdráma, amelyet iszonyodás nélkül nem lehet olvasni. A fölidézett démonok, a tudatlanság, az árulás, a hatalomféltés, a gyávaság és a mások véres kínjában gyönyörködő perverz diadal széttépi az Ember Fiát. Nem új történet ez. Így tépték szét Baált, Íziszt, Oziriszt, Adoniszt, Attiszt és Dionüszoszt. A feltámadást törvényszerűen megelőzi a széttépés élménye. Jézus, aki az emberi sorsot magára vette, mindezt tudta. De van egy élménye, amellyel csak most szembesül: az ütközet csúcspontján az Isten elhagyta őt. „Éli, Éli, láma sabaktani?” - így kiált föl a kereszten. Néhányan úgy vélték a tömegben, hogy Élijáhu (Illés) próféta szellemét hívja segítségül. A félreértésre az adhatott okot, hogy soha az Istent nem nevezte így. „Abbá”-nak, „Abun”-nak, Atyának hívta, s hozzá tanított imádkozni. Az „Éli” megfelel annak, amit a hinduk „Atman”-nak neveznek, mi Felsőbbrendű Énnek, az emberben lévő halhatatlan Léleknek nevezünk, s akiről úgy írtam eddig, hogy nagybetűs ÉN. A magyar nyelv istennevekben szegény, s ezért így adja vissza ezt a kétségbeesett mondatot: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ebben a pillanatban tehát nem a Fiú kiált Teremtő Atyjához, hanem az ember, aki azt érzi, hogy totálisan megsemmisül. A gonosznak van egy olyan pillanata, amikor teljes diadalra jut. Ez a holtpont. Aki ilyenkor a kígyó-szenvedély oldalára áll, most megélheti győzelmét, mert senki sem fogja le a kezét, és minden meg van engedve. Aki viszont Isten képét hordozta magában, annak csalódnia kell: szeretete gyűlöletet szült, jósága elvetemültséget. Senki nem segít. A kínt nem enyhíti, a bajtól nem óv meg, a gonosz kezét nem fogja le. A világ véres lakoma képét ölti fel, amelyben az áldozat teljesen magára marad. Akit az ÉN elhagyott, azt a hit is elhagyja s a reménység ereje is. Hirtelen úgy érzi, hogy nincs halhatatlanság, s öntudatát a megsemmisülés iszonyata hatja át. Aki csak felszínesen ismeri is az ősi egyiptomi, héber, görög vagy akár tibeti beavatási szertartásokat, tudja, hogy a Golgotán nyilvános beavatási szertartás játszódott le, amelyben a nép és a római katonák öntudatlan statisztaként vettek részt. A holtpont - a semmibe zuhanás élménye - ennek a szertartásnak utolsó előtti fázisa. E ponton megállni nem lehet.

Csak lezuhanni, vagy fölszállni. Aki lezuhan, annak újra kell majd kezdeni az egészet, új énnel, új halállal. Aki fölszáll, annak lelke Isten országává teljesedik, amelyben nincs többé halál, csak szeretet és üdv. A holtponton az ember átéli a negatív örökkévalóság iszonyatát, vagyis azt, hogy minden reménye, igyekezete, hite, és ő maga is végképp semmivé válik. Ha valaki túljutott rajta, visszanézve már látja, hogy átmeneti állapotban volt - az élettől, a szeretettől, az értelemtől és az önmagától való elidegenedés állapotában - de amíg benne van, úgy érzi, hogy most szűnik meg minden. Utólag már látja, hogy csakis ebből a semmiből lehet fellendülni a valóságba, és hogy szenvedésének és pokoljárásának értelme volt. De amíg benne van, helyzete nemcsak rémületesnek látszik, de teljesen értelmetlennek is. Miért fontos ezt tudnunk? Egyrészt azért, mert ezen valamennyien át kell, hogy menjünk. Másrészt pedig azért, mert az emberiség jelenleg ezen a holtponton van. A beavatás nemcsak szertartás, de magának az életnek a folyamata is: minden civilizáció átmegy rajta, csak nem tudatosan, hanem sodródva az árral, öntudatlanul. Hogy ez a holtpont el fog következni, kétezer évvel ezelőtt is látható volt: az utolsó ítéletről és a „világ végéről” szóló próféciáknak kimondottan az volt a céljuk, hogy erre fölkészítsenek bennünket, hogy „meg ne rettenjetek, ha mindez elkövetkezik”. És itt nem érdemes arról beszélni, hogy az eredeti szövegben a görög „aion” áll, amely nem világot, hanem világkorszakot jelöl, mert amikor az ember meghal, valóban úgy érzi, hogy az egész világ összeomlik. Az emberiség abba az állapotba jutott, amelyet Jézus az Istentől való elhagyatottságnak nevez. Minden földi életnek mélységes oka van, s mi, akik ma élünk, azért vagyunk itt, hogy ezt a legnehezebb élményt megtapasztaljuk. Ez a katarzis forrpontja, amikor a lekötött démonok felszabadulnak, és széttörik mindazt, amit a lélek valaha értéknek vélt, s amiről azt hitte, hogy ő maga. A fénytől való megfosztottság rémületét s értetlen tanácstalanságát még Isten egyszülött Fiának is meg kellett tapasztalnia, mert emberi sorsot vett magára, s ez vele jár. Az elsötétedés régóta tart, de folyamata századunkban vészesen felgyorsult. Csakis innen érthető Auschwitz és Treblinka és Dachau és a Gulág és Recsk és Chile, Szomália, Afganisztán, Korea, Vietnam, Malajzia, a két világháború, a fasizmus, a kommunizmus, a tömeges éhhalál, az elpusztított természet, a katasztrófák, az a kétségbeesett kapkodás, amely a gazdasági és a politikai életben folyik, a megoldhatatlan válságok ijesztő felszaporodása, az eszmei földcsuszamlás, amely az idealizmust éppúgy maga alá temeti, mint a materializmust, a hitélet kiüresedése, a népek és egyének közötti esztelen gyűlölet, amelynek nem lehet gátat vetni. Amikor ezeket a sorokat írom, szobámtól négyszáz kilométerre embereket esznek, csecsemőket, aggokat lőnek halomra; ötvenezer mohamedán lányt és asszonyt erőszakoltak meg, sokat közülük úgy, hogy bele is pusztult. Az utolsó zsoldosok már halottakkal szeretkeztek, ha ez a szó alkalmazható arra, ami valójában történt, mert még a szavaink is lealjasultak: a nemi szervvel történő kéjgyilkosságot „szeretkezésnek” becézzük, és a tömeges népirtást: „tisztogatásnak”. A példákat felesleges sorolnom. Ebben a világban élünk, s akármilyen hitbe kapaszkodunk, lehetetlenség nem hallani lelkünk kétségbeesett kiáltását: „Hol az Isten?!” Az egyik legáltalánosabban elterjedt válasz az, hogy Isten nincs, nem is volt soha. A lét öntudatlanul fortyogó massza eredménye, amely önmagát nemcsak céltalanul szüli, de el is pusztítja. S ebben a kaotikus létben az ember a legelvetemültebb állatfajta. Az állat csak életének fenntartása miatt öl - az ember a mániái miatt vagy pusztán magáért az ölésért. A másik, nem kevésbé ostoba, de szinte mindenki számára elfogadott válasz, hogy az ember sorsát a politika irányítja.

Az Isten ebben a szemléletben a politikus, akitől az emberek jó vagy rossz sorsukat várják, sőt sarkított helyzetben életüket és halálukat is. A szellemi emberek, akik valaha az élet valódi mozgatóerőit ismerték, ma jórészt politikával foglalkoznak. Úgy vélik, hogy ez az egyetlen olyan komoly ható tényező, amely az emberi sorsot és a közösségek életét befolyásolja. Hatalmas apparátussal és intellektuális erőfeszítéssel dolgoznak azon, hogy a politikai helyzeteket analizálják, s a jövőre vonatkozó tippeket adjanak. Hogy ez mennyit ér, arra elegendő egyetlen példa. A Szovjetunió a világ egyik leghatalmasabb és legerősebb birodalma volt. Évtizedeken át a legtájékozottabb, legzseniálisabb nyugati politológusok, tudósok, szakértők, kémek, műholdak, titkos ügynökök, disszidens orosz írók és ellenkémek, szovjetológusok és nemzetbiztonsági apparátusok tanulmányozták működését, mozgását, gazdaságát, hadiiparát. Mindent tudtak róla, szó szerint mindent, a moszkvai Kreml belső viszályaitól kezdve egészen a legtávolabbi szibériai atomkísérletekig, tudták a hadsereg hangulatát, a pártközpontok legtitkosabb ügyeit is - csak egyetlen egy apróságot nem tudott senki: hogy pillanatok alatt összeomlik. A szovjet rendszer totális összedőlését egyetlen kaliforniai jósnő jövendölte meg - szerintem ő is véletlenül. Ámult a világ, amikor kiderült, hogy három esztendő leforgása alatt kommunista párt már csak Kubában és az Egyesült Államokban maradt. Mindebből nem az következett, hogy a józan ész félreáll, s azt mondja: „Bocsánat, emberek, tévedtem, az én eszközeimmel nem lehet a valóságot áttekinteni, fogalmam sincs, hogy valójában mi van, azt pedig végképp nem tudom, hogy mi lesz holnap”, hanem, mintha mi sem történt volna, egyrészt elkezdte nagyképűen magyarázni visszamenőleg a történteket, másrészt azonnal előállt egy új tippel, mely szerint az emberiség egyetlen létmegoldási lehetősége a polgári demokrácia - a kapitalizmus. A lélektan regressziónak nevezi azt az állapotot, amikor a lélek megtorpan az akadályok előtt, s ahelyett, hogy tovább lépne, visszazuhan egy megelőző állapotába. A pánik elfeledteti vele valóságos múltját, átfesti tűrhetővé, s visszalép azokba az illúziókba, amelyeket valaha éppen azért tört szét, mert tűrhetetlenek voltak. A kapitalizmus hazug, önző világ. A modern kapitalizmus is az, legfeljebb kifinomultabb hazugságokkal dolgozik, mint klasszikus őse. Látjuk a nyugati társadalmak impotens totyogását a boszniai válságnál. Üres szavakon kívül a kapitalizmus semmiféle áldozatra nem képes, hiszen lényege éppen a gátlástalan önzés, s nem az áldozat. A jólét szenvedélye a pillanatnyi haszonért mindig elárulja a holnapot. Mivel a halhatatlanságban nem hisz, a jövő nem érdekli; egyetlen nagy zabálásért föláldozza a holnapot, mert az úgysem az övé. „Ha én soha többé nem leszek, mit érdekeljen engem mások jövője, akikhez semmi közöm sincs?!” A kapitalizmus egyetlen erkölcsi parancsolatot ismer: „Amit ma megszerezhetsz, ne halaszd holnapra!”. Ez persze éppúgy le van öntve a humanizmus cukros mázával, mint a kommunista diktatúrák szabad, elnyomás nélküli világot hirdető ideológiája. A kapitalizmus a káosz egyetlen okának a gazdaságot tartja, s azt sem képes rendezni. Totális csődjét nem nehéz megjósolni. Eddig is repedeztek az eresztékei, de most, hogy az elszegényedett világ háromnegyed része is a nyakába szakadt, nyilvánvaló, hogy ez alatt a teher alatt végképp össze fog roskadni. Már most is azon dolgozik, hogy valamiképp megóvja magát a menekülők és nyomorgók áradatától. A Nyugat alkonyát, amely régóta tart, épp a kommunizmus lassította. Először is azért, mert a kapitalizmus a saját káoszán túl egy sokkal nagyobb káosz rémképét pillantotta meg, s az emberek fölismerték, hogy a saját pocsék világuk még mindig jobb, mint ami odaát van: nem érdemes nagyon mocorogni. Fegyverkezni is lehetett, ez a gazdaságot föllendítette. De ami a leglényegesebb: a kommunista diktatúrák keményen kordában tartották az emberiség szegényebb felét. De most, hogy a falak ledőltek, az univerzális osztozkodás réme rászabadult a kapitalizmusra. A kommunizmus halálát ünneplő nyugati ideológusok arcára ráfagyott a mosoly. A válság üteme felgyorsult. A szomorú az, hogy más eszmei és politikai megoldás, mint a polgári

demokrácia, még a láthatáron sincs. Ez tehát a közösségi jövendőnk, ami azt jelenti, hogy a hazugsággal, a leszakadó százmilliók, sőt milliárdok nyomorával, a kíméletlen önzéssel, a háborúkkal, a természet kifosztásával, a szellemi és politikai vezetők tehetetlenségével, a fanatizmussal, az álvallásokkal, a kultúra és hitélet áruba bocsátásával, a szeretetlenséggel, az ész látszata mögé bújt monomániás értelmetlenséggel, a terrorizmussal, a romló közbiztonsággal, a korrupcióval és az ellenőrizhetetlen, tömegpusztító energiák katasztrofális elszabadulásával számolni kell. A politika mint isten megbukott. Hol van hát a valódi Isten? Egy bölcs haszid rabbi azt mondja: „Ott, ahová beengedik.” Isten ott van, ahol az ember megvalósítja. Isten a világban mint törvény s mint emberi lélek van jelen. Ami kultúra, vallás, harmónia, szépség, értelem és közösségi rend a világban megvalósul, mindig az ember által, az emberen keresztül valósul meg, és hűen tükrözi az ember lelki színvonalát. Isten a világ sorsába „közvetlenül” nem szól bele. Ahhoz, hogy az üdvtörténet elinduljon, Istennek emberré kellett válnia, s Jézus néven végig kellett élnie egy földi sorsot. Ez itt az ember világa, aki szabadságot kapott, hogy válasszon önakarata és az univerzális akarat között. „Eléd adtam a halált és az életet - mondja az Úr -, válaszd az életet!” A huszadik század végére nyilvánvalóvá vált az embernek ez a végtelen szabadsága és felelőssége is. Az égre hiába nézünk, mert Isten országa nem ott, hanem bennünk van, ha megvalósítjuk. Ha nem, akkor sötétben járunk, sötét világot teremtünk s elnyel bennünket a sötétség. Az emberiség emlékezete tud olyan időkről, amikor az isten-tudatot számos lélek realizálta. A közösségek ekkor hiteles vezetők irányításával az élet felé haladtak. Ezekben a történelem előtti aranykori időkben az egyének, ha lázadoztak is, a társadalmi életbe mégis beletagolódtak, mert érezték az Egység jelenlétét: azt, hogy az egész jó irányban halad. A szakrális élet átvilágította az emberek sorsát, s értelmet adott a létüknek. A helyzet azonban keleten jóval Lao-ce felbukkanása előtt, s a nyugati kultúrát megalapozó zsidó hagyományban körülbelül Sámuel próféta idején megromlott. A kígyó-szenvedély elszabadult, a világ egyre inkább az önző én játékszerévé vált. Ezek után már csak hazudni lehetett minden istenit: a közösségek életét már az érdek és a hatalmi törekvések irányították. Jézus már azt tanácsolja híveinek, hogy „menjenek a táboron kívül”. A társadalmi élet mind a zsidóságnál, mind a Római Birodalomban oly mértékben nélkülözte a valódi egységélményt, s oly mértékben javíthatatlan volt, hogy az őskeresztények mint élő sejtek a haldokló testben, külön kis közösségeket formáltak magukból. Nem a világot akarták megmenteni, csak a lelküket. A világ sorsát nemcsak saját jelenükben, de a jövendőben is menthetetlennek ítélték. Szívszorító, de ez az igazság. Tény az is, hogy a széthúzás, az önkényesség és szeretetlenség már az őskeresztény gyülekezetekben is megjelent, ahogyan az az apostolok leveleiből egyértelműen kiderül. A folyamat azóta is tart. Sőt egyre kaotikusabbá válik. Az egyetlen rögös út, amely nyitva maradt még azok előtt a lelkek előtt, akiket az egységélmény megérintett, nem a közös, hanem az egyéni út. Az egyén tiltakozása korának társadalmi, szellemi világa ellen az egyetlen lehetőség, hogy a fény ki ne aludjon. Sok művész, gondolkodó, pap és utólag szentté avatott eretnek vállalta a magányos fáklyahordozó tragikus szerepét, s azt a szinte őrülettel határos, de mégis igaz fölismerést, hogy a sok millió ember s a hivatalos tanítók tévednek: az egyetlen hely a Földön, ahol Isten még jelen van, az ő vívódó, magányos lelkiismeretük. A helyzet ma is ez.

Az Istentől elhagyatott világban az egyetlen hely, ahonnan hiteles válasz várható: saját lelkiismeretünk. Önfényében jár mindenki. Önmaga lámpása - ha van neki. Külső segítségre, mesteri szóra vagy szellemi érintésre csak akkor számíthat, ha lelkében az igazságra való szomjúság erős, ha benső tüze már olyan intenzíven lángol, hogy jelet tud adni magáról a sötétségben. A kíváncsiság nem elegendő, s aki csupán menekül: elbotlik. Hatalmas benső munkát kell elvégezni magunkon ahhoz, hogy a külső segítségre alkalmassá váljunk. A szellemvilág, a mesterek és a hiteles tanítók mindig készen állnak az adásra - de csakis akkor, ha az ember lelkének talaját erre felkészíti. Enélkül megtermékenyítő találkozás nem jöhet létre, sőt az ember meg sem hallja az igazságot. S ha meghallja, nem kell neki. Nem a fényvilág hallgat - mi vagyunk süketek. Gondold el: Jézus Krisztus, a legnagyobb Mester személyesen itt járt a Földön, s nem kellett szinte senkinek. Föl sem ismerték. Pilátus ravasz politikai ösztönnel népszavazásra bocsátotta a sorsát, s a nép egységesen halálra ítélte. Azóta ha egy valódi keresztény meghallja ezt a szót, hogy demokrácia: kiveri testét a veríték. A tömeg akarata a létező legsötétebb akarat s egyben a legtudatlanabb is. Egy egészséges közösség piramisszerűen építkezik, csúcsán a szellemi, fényemberek állnak, s ha a kereszténység egyszer valóban megvalósul a földön, azt úgy fogják hívni, hogy teokrácia. Ma ennek a pontos ellentétében élünk. A piramis csúcsára vagy antikrisztusi egzisztenciák kapaszkodnak föl s totális diktatúrák rémuralmát valósítják meg, vagy pedig sok pénzzel, ravaszsággal, reklámmal, kölcsönös gyalázkodással s lejáratással megszervezett s kellően elhülyített népakarat juttatja őket hatalomra - de sohasem Krisztust, mindig Barabbást. Politikusnak lenni ma a legnehezebb szvadharma, mert ha tisztességtelenül csinálja meg a sorsát, súlyos karmát vesz magára, ha tisztességesen: mártírsorsra jut. Ez azonban csak kitérő. Magunkról akarok beszélni, rólad és rólam. A Mesterrel való tudatos találkozás pillanatát mindig hosszadalmas és magános munka előzi meg. Amíg a kígyó-én hatalmában vagyunk, addig a Mester tehetetlen. Meg se halljuk, ha szól. Hiába süt a nap, ha nem nyitunk ablakot. Azért fontos a lelkiismeret szerepe, mert ez az egyetlen hely manapság, ahol az ember élete igazságával szembesülhet. Itt van még nyitva az a szemünk, amely sorsunkat tanúként figyeli, hibáinkat látja, s hazugságainkat leleplezi. Akinél ez a szem is lecsukódik, elveszett. Ez a rebbenetlen tekintet nem törődik azzal, hogy a falkából kizuhanunk, hogy a létharcban vesztesek maradunk, nem törődik azzal sem, hogy ki mit mond nekünk, legyen az bármilyen tekintély, akár maga Buddha is: ez azt figyeli, hol vagyok én; mi a leplezetlen valóságom; hol vagyok valódi, és hol vagyok hamis; hol áltatom magam, hol szövök mástól kapott anyagból illúziófüggönyt magam köré; mi rajtam a maszk, és mi a valódi arcom; mikor élem a saját sorsomat, és mikor rohanok önző vágyaim után; mikor szólok hamisan, s mikor mondom azt, ami tényleg az enyém. A lelkiismeretem az a hely, ahonnan a „Bennem Látó Élő” néz. Ez az ÉN, a halhatatlan ÉN-em, amely tévedhetetlenül megítéli, mi a méltó s mi a méltatlan életemben. Ezt a kellemetlen hangot igyekszünk elfojtani magunkban, még sincs olyan ember, akinek ez tökéletesen sikerülne. Az lenne a jó, ha most ismerném az életedet, mert innen kezdve már nem érdemes általánosságban beszélni. A magam küzdelmét később elmondom, de jó lenne, ha ismerném a tiédet is, mert ez már valóban egyéni út. Mindannyiunknak megvan a maga speciális labirintusa, sajátos gondja, egyéni hazugságrendszere. Más sorsot élsz, mást súg a lelkiismereted, s egészen mást hazudsz magadnak, mint én. A szeretet Örök Törvényét mindenki érti. A baj csak ott kezdődik, amikor a buszon a lábára lép egy dülöngélő részeg, s hirtelen felvillan benne a gondolat: „Megölöm!”.

Itt aztán elindulnak az egyéni variációk. Az egyik talán éppen szentmiséről jött, de lelki hangját oly mértékben elfojtotta, hogy észre sem vette: gyilkos lapul benne. Hazamegy, s folytatja álszent életét. S ekkor jön a kérdés: mitől vált álszentté? Gőgből? Hiúságból? Félelemből? Karriervágyból? A másik fölismeri gyilkos indulatát. De mi a gyökere? Beteljesületlen vágyai? Megalázottság? Kielégületlen hatalomvágy? Mit fojtott el magában, s miért? Talán még gyerekkorában? Vagy éppen most? Lehet, hogy egy szerelmi csalódást nem tudott feldolgozni magában? Vagy megalázták a hivatalban? Minden kérdőjel mögött egy-egy végtelenség van. A legtöbb ember az ilyesminek utána sem néz, mert kígyóénjének lázadása még roppant erős, s valójában nem akar szeretni. Azt akarja, hogy őt szeressék, sokszor még azt sem. Az ilyen, ha vallásos lesz, börtönét magára zárja. Tökéletesen elhazudja az életét. Mivel ennek veszélyét magamon is fölismertem, most abban a nehéz helyzetben vagyok, hogy bár tudom: általánosságban beszélni nem szabadna, mégis rá vagyok kényszerülve. Ilyenkor nehéz elkerülni a csúnya, oktató hangot. Hidd el, nem áll szándékomban. A saját tapasztalatomat mondom, de nem látom a szemedet: lehet, hogy mindezt jobban tudod, mint én. Ha nem, vedd hasznát a szavaimnak. Ha azt kérded, hogyan találhatod meg ÉN-edet, halhatatlan ÉN-edet, számomra már a kérdésed is jelzi, hogy nem hallgatsz lelkiismereted szavára. Az ÉN ugyanis folyamatosan beszél hozzád! Beszél álmodban, beszél ébren, akkor, amikor csendben vagy, s akkor is, amikor megszólalsz. Figyelmeztet, hogy nem azt mondod, amit kellene. Az Isten, aki mint lélektudat él benned, nincs olyan messze, mint gondolod. Nincs fönn az égben, nincs a távoli jövőben, egy halál utáni szférában, hanem itt van benned, egészen közel, közelebb, mint a homlokod bőre, s állandóan figyel, rád szól, vár, szomorú miattad, s erőt ad, elégedetlen veled, s időnként nyugalmat ad. Minden cselekedeted és gondolatod megméri, kijavítja, s hol szigorúan, hol elnézően megítéli. A legjobb barátod, a legszorosabb szövetségesed, a leghűségesebb társad és a legbölcsebb tanácsadód te magad vagy önmagadnak. És a legkitartóbb is, mert a többiek jönnek-mennek, kísérnek egy darabig, majd elhagynak, de ÉN-ed születésedtől halálodig, sőt azon túl is elkísér. Önmagad tanítója, bírója, mestere, orvosa, pszichológusa te magad vagy - minden külső segítség csak saját ÉN-ed hangját teszi hallhatóvá számodra. Rossz közérzeted, depressziód, félelmed s gyakorta betegségeid oka, hogy ÉN-ed elégedetlen veled, mert méltatlan dolgokat művelsz, s átadtad magad olyan negatív hatalmaknak, amelyekhez semmi közöd. Minden diszharmóniád oka, hogy önmagaddal rossz viszonyban élsz - és erre semmiféle külső megpróbáltatás nem ad felmentést. Külső körülményeid csakis akkor rendeződnek, ha előbb magaddal kerülsz harmóniába. Ha önmagad kezét megtalálod, ha önmagaddal végre egyetértesz, olyan biztonságba kerülsz, amelyet soha semmiféle külső védelem nem tud biztosítani. Ha a sorsod nehéz: könnyűnek fogod érezni. Ha küzdened kell, győzelmed biztosítva van, mert legnagyobb harcodat, önmagaddal vívott háborúdat már sikerrel megvívtad. A lelkiismeret az ÉN hangja. Aki ezt a hangot elfojtja, annak ellensége az ÉN. De aki hallgat rá, annak barátja, súgója, szövetségese. Rossz közérzetünk alapvető oka, hogy nem úgy élünk, ahogyan az ÉN-ünk szeretné. Mint testben a láz, a lélekben is áldás a rossz közérzet, mert állandóan jelzi, hogy benső igazságunk hangját elfojtottuk magunkban: önmagunkkal rossz viszonyban élünk. S aki belülről nem kapja meg jutalmát, az a külvilágtól várja az alamizsnát. Öröme és elégedettsége attól függ, hogy a külvilág eseményei hogyan alakulnak körülötte, de még a legkedvezőbb események is csak ideig-óráig enyhítik szomjúságát: rossz közérzete mindig visszatér. Találkoztam dúsgazdag, világhírű és nagyon boldogtalan emberekkel. És szegény, öreg és beteg emberrel, akinek a lényéből áradt a derű és a nyugalom. Az embernek nem a világgal, önmagával van a legnagyobb baja. Ha ez megoldódik, a világra már nem vágyakozva vagy gyűlölettel néz, hanem

szánalommal s derűvel. Lelkiismeretünk nemcsak gyötör bennünket, de mindenkinél jobban jutalmaz is. Maradandó, minden helyzetbe átvihető nyugalommal. A valódi életművészek nem azok, akik sokat tudnak szerezni, hanem akik megtanultak a lelkiismeretük szavára hallgatni. Ezek a szilárd, örök derűsek, akikkel felüdülés találkozni. Ilyenek kevesen vannak. Ehhez ugyanis nem elegendő kihallani a zűrzavarból bensőnk tanácsát: követni is tudni kell, s ez nagyon nehéz. Én magam állandó harcban állok a lelkiismeretemmel; hol győzök, hol elbukom. Most is hallom a hangját, amikor ezeket a sorokat írom. Hol dicsér, hol elítél. Minden mondatomat alaposan megnézi, nehogy többnek mutassam magam, mint amennyi vagyok - de kevesebbnek sem! És az örömmel együtt, hogy végre meg tudtam fogalmazni valami fontosat, a kudarc érzése is kísér. E kettős érzéssel beszélek hozzád. Közben hallom Mesterem hangját is, aki óva int attól, hogy olyasmit idézzek, ami az övé, és nem az enyém - még akkor is, ha az ő igazsága a teljesebb. Hitele ugyanis csak annak lesz, ami a lényembe már beleágyazódott. Be kell, hogy valljam: számomra az igazság keresése nem vallásos ügy. Nem is morális kérdés, hanem szenvedély. Úgy üldözöm, mint lottózó a szerencséjét, mint kéjsóvár a nőt, mint részeg az italt, diktátor a hatalmát, egyszerűen azért, mert boldog akarok lenni! Semmi más nem tudott igazi boldogságot adni: ez az egy, amibe képes vagyok beleszédülni! Ez sokszor megkeserítette az életemet, de cserébe mindig elmondhatatlan örömet is adott. Nem csupán intellektuális, kifejezetten érzéki örömet, mert ha találkoztam egy-egy igazsággal, testemlelkem belerezdült, mint az igazi szerelemnél. Az se bántott túlságosan, ha vesztes maradtam, mert az igazság üldözésénél úgy voltam, mint a szenvedélyes vadász: nemcsak a találat töltött el kéjes örömmel, de maga az üldözés is. Ez persze így nagyon szépen hangzik, s ezért sietve hozzáteszem, hogy nem az igazság érdekel, hanem a boldogságom. Fölfedeztem ugyanis azt, hogy az önáltatás és a hazugság olyan feszültségben tartja az embert, hogy csak boldogtalan lehet! Hiába sikeres, hiába van pénze, hiába teljesülnek a vágyai: a loholás nem szűnik. Sőt csak növekszik, mert senki sem tudja magát utolérni: fut, mint az agár az orra elé kötött kolbász után, s hiába üget villámsebesen - a kolbász egy centivel előbbre van. Ha valaki nincsen tisztában élete igazságával, az megkötözve él. Szabaddá pedig csak az igazság teheti. Gondold el: kimondani a Messiásnak, aki az Atya örök hűségét és az „Én és az Atya egyek vagyunk” egységélményét hirdette, hogy az Isten a legnagyobb bajában elhagyta őt, a könyörtelen őszinteségnek, az igazsághoz való ragaszkodásnak olyan foka, amely számunkra elképzelhetetlen! Ezzel a fájdalmas, emberi kiáltásával tanításának valódiságát éppen abban a pillanatban hitelesíti, amikor az egészet visszamenőleg megkérdőjelezi. Számomra ez a mondat több tanulságot is jelent. Az első, hogy az igazságot akkor is ki kell tudni mondani, ha az ellentmond mindannak, amire az egész életemet rátettem. A második, hogy aki megretten azoktól az igazságoktól, amelyek az eszményeit fenyegetik, nem méltó arra, hogy az embereket tanítsa. Az ilyen lelkét nem a hűség, hanem az igazságtól való rettegés határozza meg. Ha eszményemtől nem látom az igazságot, vak vagyok, fanatikus. Ha pedig meglátom, s azt tapasztalom, hogy itt a kettő közül valamelyiknek törnie kell, feltétlenül az eszményt töröm össze, mert az igazságnál magasabb eszmény nincsen! Az igazsághoz akkor is hűségesnek kell lennem, ha kiderül, hogy az egész életem tévedés volt. A harmadik és legfontosabb: ez az egyetlen, kétségbeesett jézusi kiáltás több erőt adott nekem, mint a feltámadással és örök élettel kecsegtető vigasztalás, mert ebbe az állapotba, az Istentől való elhagyatottság állapotába én is állandóan belezuhanok, és nem tudnék mit kezdeni sem magammal, sem ezzel az istentelen, sötét korral, ha nem tudnám, hogy ez olyan sorshelyzet, amelyet Isten egyszülött Fia is megélt! Vagyis, hogy ezen mindenkinek át kell mennie. Ez ez, amiről beszélni akarok, mert nyomaszt a tudat, hogy valami lényegeset nem mondtam el neked. Előző könyvemben leírtam halálom élményét.

Azt a pillanatot, amikor kiléptem véres testemből, s átkerülve a szellemvilágba, rádöbbentem, hogy nincs halál, ugyanúgy vagyok és létezem, immár fizikai testem nélkül is. Az örömömet akartam átadni. A halhatatlanságról való bizonyosságomat. De az odáig vezető utamat elhallgattam előled. Ez az út iszonyatos volt. Valójában az történt, hogy az első golyó eltalált. A földre zuhantam, s ezután addig lőttek rám, ameddig mozogtam. Olyan volt az egész, mint egy lassú kivégzés. Ha megmoccantam, mert el akartam mászni vagy megrándult a lábam a fájdalomtól, mindig belém eresztettek egy-egy golyót. Minden lövés egyre közelebb lökött a halálhoz; a pusztító, gonosz hatalom szét akarta roncsolni a testemet, s egyre beljebb, egyre közelebb robbant lényem centrumához. Átlépésem a halál vonalán csak a negyedik lövés után történt meg, mert addigra már sok vért vesztettem. Odáig - földi időszámítás szerint - mintegy fél óra telt el. Nekem örökkévalóságnak tetszett. Mondják, ilyenkor még a legmegrögzöttebb materialista is Istenért kiált. Hiába teszi. Ebben a küzdelemben Isten nem vesz részt. Egyre szűkebb és szorosabb kapun tuszkolod át magad, de hiába tépődik le rólad minden, úgy érzed, hogy nem férsz át. Már akkorára zsugorodott benned az élet, mint egy búzaszem, de így sem férsz át. S miközben maradnál, nagyon maradnál, mégis arra vársz, hogy legyen vége az egésznek, a rémületnek, a kínnak, a pániknak; arra vársz, hogy egy dörrenés megölje végre benned azt a parányivá töpörödött kis csírát, amelyet még mindig úgy érzel, mint önmagadat. Várod, hogy végre ne legyél, de hiába üvöltesz és jajgatsz, nem hallja senki. Te sem hallod már önmagadat, mert az, aki belülről mindig figyelt és segített, most nincs sehol! Egyedül vagy. Amit érzel még, az nem Istenhez fordulás, hanem éppen ellenkezőleg: a gyilkosodnak könyörögsz, hogy legyen már ügyes, és semmisítse meg veled együtt minden vágyadat, tervedet, szerelmedet, jövődet; kéred a gonosz erőt, hogy ne legyél!... de a tomboló erőszak nem ad kegyelmet: még mindig vagy, és rettegsz. Egyetlen iszonyú gondolat tart fogva: mi lesz, ha nem lesz ezután? És ekkor éned csapkodni kezd. Maradni, létezni, élni akar még! Fél lábbal, nyomorékon, rondán, véresen, összetörten, de maradni akar. Tíz körmöddel kapaszkodsz az utca kövébe, görcsösen, iszonyú erővel, készen arra, hogy ha kell, az egész utcát magaddal rántod, csak ne lökjenek ki ebből a világból! Soha nem tapasztalt, veszett erő szabadul ki belőled, mohó, tébolyult életösztön. Mint a csapdába került állat, lerágnád magadról az utolsó ép tagodat is, és nekitámadnál a százszoros túlerőnek, csak hagyjanak élni! Nincs ekkor sem morál, sem hit, csak kétségbeesett, habzó szájú, görcsös önvédelem. Ekkor fedezed föl kígyó-éned valódi erejét. A hétköznapokban, amikor kijátszod a sorsodat, amikor az önzésedet követed, s nem ÉN-ed szavát, akkor csak ravaszkodik, ügyeskedik. Van ideje, s könnyűszerrel, szinte az ujja hegyével veri vissza az isteni akarat támadásait. De most az igazi arcát mutatja. Az „egyszer élek!” démoni erejét. Most érted meg, hogy az emberek miért lesznek materialisták, miért lopnak, csalnak, hazudnak, ölnek, hogy a vallásokból miért lesz képmutatás, a hitből kongó üresség, az eszmékből önáltatás, hogy a pszichológus miért dolgozik sok éven át reménytelenül páciensének akár egyetlen problémáján is: ez a mohó életszomj az akadálya mindennek, amely százezer decibeles erővel azt üvölti benned, hogy inkább az egész világ dögöljön meg, csak én legyek! Senki nem fontos, csak én! Az én testem, az én érdekem, az én vágyam, az én életem! Nappal a kígyó-én alszik, csak a fél szeme van nyitva, de ha eljön az éjszaka: föltámad, s a maga riasztó valóságában fölmered benned. Aztán jön az utolsó pillanat. Mint fölrobbant város, úgy omlik össze benned és körülötted minden.

Nemcsak azt érzed, hogy te semmisülsz meg, hanem az utcák, az emberek, a házak, a felhők, a nap, az anyád, a szerelmed, a cipőd, a lábad, a befejezetlen ügyeid: mindent itt hagysz, a szemedet, az agyadat s magadat is. Nem azt érzed, hogy „jaj, meghalok!”, hanem azt, hogy vége a világnak. Ebbe az örvénybe annyira bele vagy keveredve, hogy nem látod magadat kívülről. Minden felső hangod megszűnik. Nincs rálátásod az egészre, ÉN-ed hallgat, s ha hívő voltál, úgy érzed, hogy be vagy csapva. Filmszakadás után ébredsz önmagádra - odaát. De ez már másik állapot. Néhány esztendő múlva, amikor az ősi beavatásokról olvastam, megtaláltam bennük agóniámnak pontos leírását. Sokféle beavatási rítus van. Ha érdekel, hogyan történik, olvasd el Kodolányi János Égő csipkebokor című művét, amelyben leírja Mózes beavatását. Itt csak annyit: ez olyan szakrális lélektani módszer, amely visszaadja a cseppnek tengertudatát. Átvezeti a lelket egy tragikus folyamaton, a halálküszöbön is, és visszaadja azt az egységélményét, amelyet a testbe zuhanás pillanatában elveszített. Lényegében az életünk - születésünktől a halálunkig - öntudatlan beavatás, mert a folyamaton, akár akarjuk, akár nem, végig kell haladni. Ez azonban roppant lassú: a szertartás hihetetlenül felgyorsítja. Órák alatt megéled a sorsodat. Halvány formában minden színpadi tragédia - főleg a nagy görög művek és Shakespeare tragédiái - a beavatási rítus lépcsőfokait s lelkiállapotát ábrázolja. Ezeken a lépcsőfokokon akár tudatosan, akár nem, de kivétel nélkül mindenki végighalad. Az élet ősi ütemei ezek. A természetben a tavasz, a nyár, az ősz, a tél s az ember életében a születés, az én kialakulása, szétomlása, a halál és az újjászületés. A színpadon ez úgy néz ki, hogy a hős rendszerint valamilyen kígyószenvedély rabja, ez hajtja, űzi őt konfliktusok során át, amíg végül énje megreped, széttörik, átmegy a semmi fázisán, s a történet végén még érezzük, hogy szebb, nemesebb és teljesebb lénnyé vált. Manapság azért nem születik valódi tragédia, mert az írók nem ismerik ezt az élményt. Shakespeare életét azért övezi rejtély, mert nem csupán színházi ember, de beavatott is volt. Ezt az élményét nem a maga korában szerezte meg, hanem sokkal régebben. A görög eleusziszi iskolában jutott el a megvilágosodásig, s mint a görög drámaírók triászának legnagyobbja, első volt, aki a beavatás titkos szertartását drámai formában a nyilvánosság elé vitte. (Kr. e. 456-ban halt meg. Sírfelirata csak mint marathóni harcost dicséri, s elhallgatja, hogy a tragédia igazi megteremtője volt.) Shakespeare darabjai teli vannak olyan szó szerinti idézetekkel, amelyek ezekből az orfikus hagyományokból valók, s amelyeket az Erzsébet-kori Angliában nem is ismerhettek. Darabjai azért is hordoznak különös üzenetet számunkra, mert elsőként figyelmeztet arra, hogy nemcsak nagy, de kis beavatás is létezik: ahhoz, hogy Lear király legyőzze kőkemény szeretetlenségét vagy Othello az önző, féltékeny álszeretetét: meg kell halnia. Ez még nem végső, csak „kis” megvilágosodás: a lélek azon a pontján, ahol vállalja katarzisát, megtisztul. Ez az életnek és a sorsnak a konfliktusa, amelyet mindannyian átélünk. Bármilyen lelki vagy sorsproblémád van: ha elmész a pszichológushoz és ő csak olyan tanácsokat tud adni néked, mint Csehov vagy Hemingway, sohasem gyógyulsz meg. Ahhoz, hogy bármiféle gondod megoldódjon, Shakespeare-hőssé kell válnod, átmenni a katarzis tisztítótüzén, és megrepeszteni éned páncélját. S ez éppolyan tiltakozással jár, mint amilyent a halálomnál tapasztaltam. Az én önvédelmi rendszere roppant erős. Amíg nem nagy a fenyegetés, csak hazudik, áltat, sajnáltatja magát, pózol, szerepet játszik, vagy egyszerűen elkaparja a problémát a tudata alá, mint kutya a csontot - de ha kiélesedik a küzdelem, könyörtelenné válik, mert tudja, hogy itt élethalálharcról van szó. A beavatás legnehezebb fázisa a holtpont.

Ez az a pillanat, amikor az énnek föl kell áldoznia magát. Ebbe az énbe minden hiteddel, gondolatoddal, képzeleteddel, idegeid és sejtjeid rezgéseivel annyira belevarázsoltad magad, hogy azt hiszed, hogy te vagy. A holtpont ennek a varázslatnak a legerősebb fázisa: a nagy bajban az én rémülten magához kap, görcsösen átöleli magát, s nem hallja meg isteni valójának hangját. ÉN-ed mindeddig mögötted állt, függetlenül attól, hogy hívő voltál, vagy hitetlen. Tudattalanod mélyéről állandóan óvott, intett, tanácsot adott, és segített. Eddig bármilyen gödörbe kerültél - baj, csapás, kudarc ért -, sorsodat folytatni tudtad. Sokszor csak úgy hívtad: életösztön. Végigkísérte egész életedet. Hol mint reménykedés, hol mint hit, mint bizakodás, mint erő. A holtponton azonban olyan erőssé válik az én-akarat pánikja, hogy nem hallod a hangját. A hívő ezt úgy éli meg, hogy Isten elhagyta. A beavatás annyiban különbözik az „ösztönösen élt élettől” és a természetes haláltól, hogy részint a folyamat igen gyors (ezért van az, hogy kellő előkészítés nélkül hozzá sem szabad fogni, mert itt a hétköznapok lassan emésztő lángja atomkohó forróságával izzik, részint pedig, hogy itt a tanítványt fölkészítik a mesterségesen fölidézett halálélményre, hogy a holtponton győztesen átlendüljön. Magán a holtponton azonban nincs segítség, nem is lehetséges. A beavatás rítusát mesterek vezetik, akik maguk is átestek ezen az élményen, és ezért a lélektanát egészen pontosan ismerik. A lényege az, hogy a kapcsolatot nem a tanítvány lázadó kígyó-énjével veszik fel, hanem közvetlenül a felsőbbrendű ÉN-jével, azon keresztül hatnak, s az Ő hangját erősítik. A holtponton azonban az ÉN hallgat, s ezért a mesterek szavát sem hallani. A szoros kapun mindenkinek egyedül kell átmenni. És ezért minden esetben fönnáll annak a veszélye, hogy a lélek innen nem fölfelé szárnyal, hanem visszazuhan. Lényegében ez történik a természetes halálnál is. Az én a biológiai halál után még hosszabb-rövidebb ideig tartja magát, de végül nagy nehezen széttöredezik, lehullik, és eltávolodik a lélektől, de az életvágy nem szűnik meg! Az őslá-zadásnak az az eredendő szenvedélye, amely valaha kiszakított minket a tengerből, tovább hat és munkál. A létszomjúság nem szűnik, s a lélek előző életeinek tapasztalatai alapján új ént és új földi sorsot teremt magának. Ezért mondja Thorwald Dethlefsen, aki reinkarnációs terápiával gyógyít, hogy minden problémaláncunknak csak a feltételezhető vége van valamelyik múltbeli életünkben: elvileg minden problémánk gyökere visszavezethető a bűnbeesésig, az isteni egység elleni lázadásig. Valójában ez az ősszenvedély mint prizmában megtört vörös fény számtalan kisebb szenvedély színképévé bomlik szét: kapzsisággá, önzéssé, gőggé, hiúsággá, hatalomvággyá, gátlástalan érzékiséggé, és sorolhatnám tovább az úgynevezett „bűnöket”, amelyek az életben még tovább bomlanak, és válnak megoldandó sorssá bennünk. Egy-egy élet, amelyet jól-rosszul megcsinálunk, rendszerint csak egy-egy szenvedélyt hoz le magával, azt kell megélni, átminősíteni. Ha lelkünk gyémánthoz hasonlatos, akkor egy-egy földi élet során csak viszonylag kis felületet kell megcsiszolnunk, s még ez is roppant nehéz. Azok a „kis” szenvedélyek, amelyek már kiégtek belőlünk, nem térnék vissza, és azok a lelki részeink, amelyeket már sikerült „megcsiszolnunk” nem szomjazzák az újraszületést sem! Ezért mondja Jézus, hogy „Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok!” - mert csakis az ilyen tökéletessé vált léleknek nem kell visszajönnie többé: bemehet „Isten országába”. A földi, testi létre való szomjazás mindig lelkünk sötét, átminősítetlen részeiből ered, ez ugyanis lényünknek az a része, amely „Isten országában” nem érzi jól magát. Ez vonz ide minket a sűrű anyagvilágba, mert csakis itt lehet ezeket a szenvedélyeket kiélni és megtapasztalni - csakis itt lehet ütközni, s a sötétet fényessé tenni. Ez a földi élet lényege. S mivel a színkép gazdag, és a színek variációja gyakorlatilag végtelen, ezért nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma sors sem.

Minden ember élete roppant gazdag, bonyolult és érdekes regény. És ebben a legapróbb esemény és minden kis szereplő fontos. Ami ugyanis a lélekben csak néhány szenvedély vagy legyőzendő homály, az az életben kibomlik, és küzdelmes, csodálatos eseménysorozattá válik. A gyémánt egyetlen oldalának a kicsiszolásához hosszú történetekre, ütközésekre, találkozásokra és elválásokra van szükség: sokszor egyetlen élet nem is elegendő hozzá. Shakespeare egyik legnagyobb titka éppen az volt, hogy tudta: a leggazdagabb mesét is hősének vagy hőseinek egyetlen szenvedélye szövi. De nincs olyan zseniális film, színdarab vagy nagyregény, amely gazdagságában a legegyszerűbb ember élettörténetével felérne. Mennyi kaland, kudarc, diadal, szülés, halál, iszony, kéj, összeveszés, derű, álom, loholás, félelem, szerelem, csalódás! Mennyi átváltozás a csecsemőkortól a halálig! És mindezek mögött ott húzódik a sors, mint valami szimfónia főmotívuma, amelyet ki kell bontani s meg kell oldani. Minden ember életét egy-egy benső istenség írja, s ezért Lebovits Géza, kőbányai suszter és Pál apostol között csak annyi a különbség, hogy az egyik még alacsonyabb osztályba jár, a másik pedig tapasztalt, sokat szenvedett „öreg” lélek, aki az élet iskolájának minden osztályát kijárta már, s ezért az ő vizsgája a végső felébredés. Lebovits Géza azonban Istennek éppolyan szent ügye, mint a Saulból megtért Pál. És ami még lényegesebb: ahhoz, hogy a suszter a maga sorsát eredményesen megoldja, és a saját „kis” szenvedélyeit átminősítse, éppolyan erőfeszítésre van szüksége, mint Pálnak, és amikor ez sikerül neki, éppolyan katarzist él meg, s a maga módján éppúgy „megvilágosodik”. Minden sorsprobléma megoldása: beavatásélmény! Nem akarok itt most ügyetlen történetet rögtönözni, de mondjuk a suszter ötvenhat éves korában találkozik először egy nagy és őszinte szerelemmel, amely teljesen más emberré teszi, az arca megszépül, a vonásai megnemesednek, és közben ott van a két gyereke és a felesége, akivel harminc esztendőt jól-rosszul leélt, s egy hang azt kiáltja benne, hogy egyszer, egyetlenegyszer az életben neki is joga van a boldogsághoz, egy másik hang meg azt mondja, hogy négy embert kéne tönkretennie ahhoz, hogy boldog legyen... ez a két szenvedély összecsap benne, tudja, hogy valamelyiket meg kéne ölnie... az egyik oldalon a szerelem, a másikon a kötelesség... és ekkor még egy harmadik hang is megszólal benne, s azt tanácsolja, nem kell dűlőre vinnie az ügyet, éljen a „fal mellett”, és próbálja elhúzni a dolgot, amennyire csak lehet... és erre egy negyedik hang azt mondja, hogy így már nemcsak a szerelmét és a feleségét és a gyerekeit, de önmagát is megcsalja, és most már a szerelme sem boldog, csak kétségbeesett... Hétköznapi helyzet. Lebovits Géza a damaszkuszi útra került. Ne kérdezd, mit kéne döntenie. Ahhoz a történet túlságosan képletszerű. Ha mester elé viszi az ügyét, az nem azt fogja nézni, hogy mit mond minderről a társadalmi morál, hanem azt, hogy mit akar valójában a suszter ÉNje, s hol működik benne a kígyó-én szenvedélye. Az utóbbit kell legyőznie. S ha ez sikerül, az lesz az ő beavatása. Az énjét föl kell áldoznia. S ez nem kevésbé magasztos és nehéz, mint Pál megtérése. Csak a nagyravágyó, hiú ember képzeli, hogy egyetlen rövidke élet során a tökéletes Krisztus-tudatot elérheti. Ez a végső, „nagy” beavatás csakis akkor lesz számunkra valódi feladat, ha végigjártuk reinkarnációs ciklusainkat, és sok „kis” beavatáson átestünk már. Az ilyen ember, ha visszatér is a földre, már nem önmaga miatt, hanem küldetésből teszi. Harcát már nem önmaga ellen vívja, hanem másokért él. Ez a Mester. A hívő ember csak jelölt, de nem beavatott, mert a végső katarzisán még nem esett át. A hívő lélek még egy megrendítő élmény előtt áll. Még át kell mennie a semmin, az elhagyatottságon, az istentelenség rémisztő állapotán. Énjének még meg kell feszülnie a kereszten ahhoz, hogy föltámadjon, hogy fölfedezze valódi és halhatatlan EN-jét, s rádöbbenjen végre arra, hogy Isten nem fölötte van, hanem benne, s ő az Istenben.

Csak a tengerélmény avatja az emberi lelket valódi Mesterré. A tanulás, a jóakarat, a teológiai képzettség, de még az erős hit sem elegendő ahhoz, hogy valaki a mesteri jogosítványt megszerezze. Enélkül pedig az ember vezetésre nem alkalmas. Azok a szellemi közösségek, amelyeket tudós férfiak vezetnek, nem jutnak messzire. Nincs egységlátásuk. Nincs mindent átölelő szeretetük. És főként hiányzik a szakrális pszichológiához szükséges tudásuk, amely az emberi lelket nemcsak mint földi ént, de mint isteni valóságot érti meg. Nem tudják, ki hol tart az úton, nincs léleklátásuk, s könyvekből próbálják megérteni az embert. Valójában még a következő lépést, a halált sem ismerik. Csak beszélnek a túlvilágról, az örökkévalóságról anélkül, hogy róla bármilyen tapasztalatuk volna. Az ilyen mozgalmakban előbb-utóbb úrrá lesz a hiúság, a moralizálás, a betűkhöz való túlságos ragaszkodás, a dogmatizmus és a fanatizmus. Ez persze már nem hit, hanem vakhit. Az ilyen vakhívő nem tudja, hogy az emberben benne van az Isten, a maga lelkével. Azt meg főként nem - mert sohasem élte át -, hogy a legnehezebb csatánkat Isten nélkül kell megvívnunk. Aki ilyesmit tanít, azt nemcsak elítéli, de ha teheti, könyörtelenül meg is öli. Korunk legnagyobb tragédiája, hogy hiányoznak a beavatott szellemiségek. Az emberiséget még a legjobb esetben is csak tanult fők vagy jó szándékú hívők vezetik. Az eredményt úgy hívjuk: történelem. A lényeg azonban csak ezután következik. A holtpont lélektanát csakis az ismeri, aki megélte már. Ha egy ilyen ember körülnéz ma a világban, azonnal fölismeri, hogy jelenleg az egész emberiség ilyen holtponton van. Isten nincs sehol, csak a róla szóló elméletek, és az üres beszéd. Isten ott van, ahol az emberek megvalósítják, s itt nem valósítja meg senki. A föld a kígyó-én ostoba, rögeszmés játékszerévé vált, s ezért az élet valamennyi megnyilvánulása értelmetlen, s pusztulásra van ítélve. Ahogyan a haldokló tudatában rémült összevisszaságban bukkannak fel múltjának és régmúltjának emlékei, úgy kavarognak a mai világban elmúlt hiteink, elveink, vallási, morális és politikai elméleteink. Mind kiüresedtek már - valódi fogódzót egyik sem kínál. Mindenki kétségbeesetten kapaszkodik, mert az életvágy erős, de valódi biztonságot nem talál. Van kereszténység, de nincsenek keresztények, van humanizmus, de nincsenek humanisták, van hinduizmus, kommunizmus és demokrácia csak olyanok nincsenek sokan, akik ezeket komolyan is vennék. A világ folyamatosan tartó háborúkban él, s a természetet pusztulás fenyegeti. Nincs olyan ember, aki ne tartaná üresnek a közösségi szólamokat, s ne érezné, hogy a népek vezetői kétségbeesetten rögtönöznek. Egyetlen igyekezetünk a válság pillanatnyi megúszása. A válság pedig életünk legkisebb részletét is áthatja. Hogy civilizációnk haldoklik, mindenki tudja. Van azonban a holtpont lélektanának egy olyan lényeges momentuma, amelyet kevesen tudnak. Történelmünk eddig lassan, fokozatos és hirtelen átmenetekkel, de epikusan szövődött. Kisebb-nagyobb válságok mindig voltak, ezeken átjutottunk, s jöttek az újabb válságok. A tegnapokat mindig holnapok követték. A történelmi korok úgy sorjáztak egymás után, mint a folytatásos teleregény vagy nagyregény fejezetei: az ember elbukott, de mindig talpra állt, s az egymást követő korszellemekben élte le változatos, reinkarnációs ciklusát. Mint Ádám a Tragédiában, mindig új és új kort álmodott magának. A holtpont lényege, hogy nincs tovább! A technika még fejlődhet, komputerizálni és falanszterré tenni az életet lehet még, a fegyverek még tökéletesíthetők, meghódíthatjuk a Marsot, és létesíthetünk az űrben kontinenseket fenyegető bázisokat - de magának az embernek több alternatívája nincs már, sőt azt is bebizonyította, hogy a technika jelenlegi színvonalával sem tud mit kezdeni; nem tudta humanizálni, nem tudta a javakat igazságosan elosztani, nem tudta megszüntetni az éhhalált, még a tömeges munkanélküliséget sem, pedig valaha arról volt szó, hogy ember helyett a gépek fognak dolgozni, de arról már nem, hogy így munkásemberek százmilliói válnak feleslegessé a Földön.

Az évezred végére minden létmegoldási utópia lelepleződött. Aki holtpontra jut, az vagy visszazuhan, vagy fölemelkedik. Más lehetősége nincs. Ez olyan katartikus helyzet, ahol további kompromisszumokat kötni nem lehet már. Amit most mondok, az nem morális vagy spirituális kérdés, hanem mindennapjaink gondja. Amiről manapság érdemes még beszélni, az egyetlen kérdés, amely kivétel nélkül mindenkit érint: hogy ember marad-e, vagy sem. Az embernek, amióta az eszét tudja, mindig volt magasabb eszménye, öntudata, hite, értelme, jövőképe, sőt felelőssége ezen a Földön. Ha bármit tett ezek ellen, azt mondtuk rá: embertelen; ami azt jelentette, hogy nem felelt meg a faj céljának, és küldetésének. Az emberiség mint faj nem azért került veszélybe, mert életét a Földön a technika megsemmisítheti, hanem azért, mert lelkileg napról-napra olyan helyzetbe hozza magát, hogy az Ember Ideájához méltatlanná válik, s mint teremtmény degenerálódik. Ha azokat a helyeket tekintem, ahol pillanatnyilag nincs tömeges népirtás, a kérdés már ott is az, hogy mi legyen az emberrel? Maradhat-e teljesen öntudatlan, mániás, robotoló, neurotikus, szürke hangya, aki eszménytelen életével akaratlanul is hozzájárul az egyetemes létrontáshoz, vagy pedig föllázad az általános helyzete ellen, egyéni szabadságharcot indít lelki értékeiért, és társadalmának valamennyi hazug és üres szólamát elutasítva megteremti a maga szűk kis portáján belül emberszerűségét. A pusztító pokoltüzek terjednek, s ahol már mindent elborítanak, a kérdés még sarkosabbá válik. Ha emlékezetembe idézem az életemet, amely háborúban, forradalomban, fasizmusban és kommunizmusban telt el, azt látom, hogy még a legegyszerűbb embernek sem volt más választása, mint hogy szent legyen vagy szörnyeteg. Ha néma volt, s meglapult, vétlen akkor sem maradhatott, mert tömegméretű bestializmushoz kellett naponta alkalmazkodnia. A puszta létért való harcunkban hol lealjasultunk, hol felmagasztosultunk. Gyakorta kellett tapasztalnunk, hogy a zuhanó ember - minden hangzatos elmélete ellenére - mélyen az állat színvonala alá tud kerülni. Bukásában az egész életet magával rántja, s egyetlen öröme: minél több szenvedést és gyötrelmet okozni. De éppen ezekben a poklokban találkoztam önmagukat őrző, nagyszerű lelkekkel is. És itt nem híres, nagy emberekről van szó. Egy zuglói fűszeresről, aki szétosztotta mindenét az óvóhelyen; egy szép, szőke háziasszonyról, aki tömegével bújtatta a zsidókat a lakásában; egy orosz kiskatonáról, aki két élethalálharc között tortát lopott a magyar gyerekeknek, és szuszogó, fújtató „garmoskájával” szép orosz népdalokat játszott nekik... vagy eszembe jut hirtelenjében „Mancika kisasszony”, a homoszexuális Öv utcai fodrász, aki megmentette édesanyámat a megerőszakolástól, nem is akárhogyan, mert szoknyát, magas sarkú cipőt vett fel, kirúzsozta a száját, s amikor a ruszkik meglátták, az anyám helyett őt vették üldözőbe. Bemenekült egy női vécébe, s miközben puskatussal döngették az ajtót, gyorsan átöltözött, bakancsokat kapott magára, s egy ócska ballont, letörölte a szájáról a rúzst, tollas kalapját elrejtette a víztartályba, majd kinyitotta az ajtót, kilépett, tüzet kért egy dúlt tekintetű mongol katonától, a többiek meg berohantak mellette, s talán még ma sem értik, hová tűnt a vécéből a szép, cseresznyeszájú Mancika kisasszony. 1956-ban véresen, összelőve hevertem az utca kövén. A Tűzoltó utca sarkán kidugta az orrát egy idős, sovány kis asszonyka. Bal kezében ételhordó zörgött, tekintetében félelem és iszony ült. Intett, hogy másszak oda hozzá. A két könyökömön és ép bal lábamon valahogy odavonszoltam magamat elé, s ekkor lenyúlt értem, a nyakába vett mint egy óriási, véres csecsemőt és átrohant velem a golyózáporon. Ma sem értem, hogyan bírt megemelni: hetven kiló voltam, s teljesen magatehetetlen. Egy tank tetejéről többen is tüzeltek ránk, hallottam a golyók surrogását és pengését valami közeli fémtárgyon; éreztem, hogy a néni meginog, de cipelt, vonszolt, mint súlyos zsákot, majd utolsó erejével bedobott egy túloldali iskola kapuján. Valami ideiglenes kötözőhely volt ott. S miközben levágták rólam a szakadt, vérmócsingos ruhát, azt kérdeztem, hol az a néni.

- Mit akar tőle? - kérdezte egy ferencvárosi kölyök, miközben a combom tövén az ereket erős gézzel leszorította. - Meg akarom köszönni... - mondtam. - Most nem lehet. Őt is kötözik... Mellbe lőtték. Az az asszony nem jó ember volt, hanem szent. Magától értetődőn s természetesen áldozta az életét egy idegen emberért. Az arcára sem emlékszem, mert amikor néhány nap múlva a kórházban meglátogatott, eszméletlen voltam. És hány szenttel és hány bestiával találkoztál te is! A holtponton az én és az ÉN csatája kiélesedik. Vagy fölemelkedünk, vagy nagyon mélyre bukunk. A holtpont korában más lehetőség nincs. És a döntés tőlünk függ, mert magunkra vagyunk hagyva. Isten hallgat. Most mi szólunk, és mi cselekszünk. A holtponton élők legnagyobb gondja: hogyan lehet embernek maradni. 5. Az Emberről, avagy: a manusz tragédiája Jassznyelven az embert úgy hívjuk: manusz. A szót a cigányságtól vettük át, a cigányok pedig őshazájukból, Indiából hozták. Eredete tehát nálunk, magyaroknál nyomon követhető, de ha eltűnődünk, hogyan születhetett a „humánum”, a „man”, a „Mensch”, a „muzs”, a „humanity”, a hangzásbeli eltérések ellenére nem nehéz felismerni a szó közös gyökerét, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a sokáig teljesen elzártnak vélt India mégsem volt olyan elzárt, inkább az emberi kultúra legősibb hagyományának a letéteményese. Ahhoz, hogy e szó jelentését megismerjük, bele kell hatolnunk a Védák gondolati rendszerébe. Az alászállás az istenitől a sűrű anyagvilágig hét lépcsőfokon át történt. Mindegyik fokozatnak megvan a maga létélménye, jellege, sűrűségi foka; ez a hét réteg alkotja a megtestesült embert, sőt, a túlvilági életnek azokat a szintjeit is, amelyeket mi szféráknak nevezünk. Az első az Atman, az isteni Lélek, amelyet körülvesz a boldog, üdvállapotban - anandaban - élő, meg nem nyilvánuló őstermészet. A második a buddhi, az abszolút mindentudás világa. Ebből a „tengerből” születik a csepp; az ahamkara, az én-csináló kiragadja magát belőle, s különálló, kis univerzumot formál. Ennek a kis énnek, a tájékozódási szerve: a manasz. A manasz részint még visszafelé lát, az eredete felé: ez a buddhi-manasz, részint pedig „előre” a sűrűbb vágy- és érzelmi világ, a káma világa felé. Ez a káma-manasz. Mindez belesűrűsödik az életerőnek, a pránának az energiakörébe. Ebből formálódik meg a cseppecske jellege, karaktere - úgy is mondhatnám: energiateste -, amely mintája lesz majd a földi testnek. Ez a linga-sarira. Pál apostol úgy hívja: „lelki test”. És végül a hetedik, a sűrű anyagi test, a sztula-sarira, amelyben élünk. Ha bárkit fölboncolnánk nemcsak a sebész szikéjével, de a léleklátó finomabb eszközeivel, ezt a hét réteget találnánk benne. Mint látod, itt bukkan fel a szó, amelyet keresünk. Manasz. A manusz, a man, a Mensch, a humán őse. A manasz a „man” igegyökből ered, ami azt jelenti: gondolkodni. Jelenti továbbá magát a gondolkodót, a gondolkozási képességet, amely akkor jött létre, amikor a külön én megszületett. Nem tudatot jelent, mert a Védák szerint tudata az állati, növényi, sőt ásványi világnak is van - csakis a gondolkodást, amelyre egyedül az ember képes. A manusz. A gondolkodás teszi az embert emberré. Ez a képessége különbözteti meg az angyaloktól, a félistenektől s az állatoktól. Ez adja nagyságát s törpeségét, gazdagságát s nyomorát. A gondolkodás adja az ember rangját és feladatát az univerzumban - isteni felismeréseit éppúgy, mint rögeszmés téveszméit, lényeglátását éppúgy, mint a részletekben való elsüllyedését is. Hogy ez a

süllyedés milyen mély lehet, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nevének eredetével sincs tisztában. Ha egy cigány azt mondja, hogy „ember”, olyan valakit mond ki, aki „gondolkozik.” A gondolkodás adja a manusz manasz-jellegét, a man mentalitását. A szót, hogy mentalitás, így is fordíthatnánk: emberszerűség. Mi az, amit a védikus hagyomány a manasz világáról mond? Először is azt, hogy ez az ahamkarának, a kígyó-énnek a tájékozódási szerve. A mindig újraszülető cseppek képessége. Atman - az isteni Lélek - nem gondolkozik, csak VAN. A buddhiban élő „Buddhák” sem gondolkoznak, mert mindentudók. Az állat és a növény csupán ösztönével tájékozódik. Egyedül az ember az, aki gondolkodással méri föl helyzetét a világban, formálja s teremti meg a környezetét. A teremtés szón nagy hangsúly van, mert mind a hét létszint önálló teremtő hatalommal bír! Ahogy a sűrű anyagi világban a nemi szerveinkkel teremtünk testeket, a manasz világában a gondolatainkkal teremtünk, s mivel az alacsonyabb világ mindig a magasabb befolyása alatt áll, egész földi életünket, önmagunkat, sorsunkat, társadalmunkat, kultúránkat innen, a manasz világából formáljuk meg. Először minden gondolatban születik meg. Ez a forrás. Az eredet. A gondolatot a Védák a legerősebb, a legalapvetőbb tettnek. tartják. Sőt maga a karma törvénye elsősorban a gondolatra vonatkozik. Hiszen ez az, ami megvalósul, ami a sorsot alakítja. Ez az, amiért elsősorban fizetnünk kell. Ezért mondja Jézus és minden spirituális mester, hogy nem az a bűn, ha elcsábítok egy asszonyt, hanem hogy megkívánom. Ezért értelmetlen minden képmutatás. Ha a hatalomra szomjas ember politikus lesz, hiába szónokol, hivatkozik eszmékre, népre, szebb jövőre, hiába hiteti el önmagával is, hogy az igazság bajnoka: szembesülnie végül a hatalomszomjával kell. A karma törvényét nem a külső cselekedet, hanem a benső motívum irányítja. Ezért fontos az önismeret, mert aki hazugságban él, és cselekedeteinek valódi mozgatórugójával nincsen tisztában, az súlyos karmát vesz magára. Ezt magamon és másokon is számtalanszor megtapasztaltam. Mint látod: a manasz azon a határvonalon jön létre, ahol a tengerből kiválik a csepp, ahol az örök ÉN megszüli a halandó ént, ahol az örökkévalóság érintkezik a mulandósággal. Ez lényegében ugyanaz, mint amit a héber hagyomány szimbolikája mond: az Éden kertjéből akkor zuhantunk ki, amikor ettünk a tudás fájáról. Mégpedig a jó és a rossz tudásának fájáról. Ez azt jelenti, hogy az ember abban a pillanatban, amikor tudni kezd: megkülönböztet. A lét egységéből kizuhan, s ezek után igen keserves módon, azaz: gondolkodással próbálja a széttört cserepeket újra összerakni. Gondolkodunk. Én is gondolkodom, amikor ezeket a sorokat írom, te is, amikor olvasod. Lépésről lépésre haladunk. Képenként, szavanként, mondatonként fűzzük föl gondolataink gyöngysorát, a megértés végső diadala azonban még messze van: a teljes gyöngysorban egyikünk sem tud még gyönyörködni. S közben mit teszünk? A hamisat különválasztjuk a valóditól, az értékeset az értéktelentől, a használhatót a hasznavehetetlentől. Hogy az egész gyöngysor milyen lesz, egyikünk sem tudja még, mert ahhoz hiányzik az egységes víziónk; csakis arra törekedhetünk, hogy a gyöngyszemek igaziak legyenek. Sziszifuszi munka a széttört darabokból az egységet összeállítani, főleg akkor, ha a minta elveszett. Szerencsére nem teljesen. Mint látod, a manasznak van egy felsőbb és egy alsóbb szintje. Az egyik a buddhi, a másik a káma világával érintkezik. A buddhi a „budh” igegyökből ered, azt jelenti: „tudni.” Buddha azt jelenti: „tudó”. A gondolkodó még nem tud, azért gondolkodik, mert szeretne tudni. A buddhi azonban a mindentudás világa. Innen indul a teremtés, s ide tér vissza, itt gyűlnek össze a tapasztalatok, múlt, jelen és jövő egyetlen időtlen

állapotban létezik, s főleg: itt jutnak végső szintézisre az ellentétek. Amikor Shakespeare azt mondja Hamlettel: „Nincs a világon sem jó, sem rossz: gondolkodás teszi azzá!” - innen, a buddhi világából beszél. Ezt mi nem is értjük. Nincs jó és rossz? Aki evett a tudás almájából, azt mondja, hogy ez nonszensz, hiszen naponta tapasztalja az ellenkezőjét. De miért? Mert értelme az énje szempontjából ítélkezik: ami neki jó, az jó, s ami neki nem jó, az rossz. De abban a pillanatban, ahogyan énjét föladja, a szétválasztás szempontja megszűnik, s e kettő egységbe fonódik. Hirtelen Isten szemével látja az egészet, mint hatalmas hegységet, amelynek van ugyan napfényes és árnyékos oldala, de azért az egyetlen hegy. Amikor Jézus mint ember gondolkozott, úgy vélte, hogy élni jó, szenvedni és meghalni nem jó. De amikor Isten szemével nézett le magára, tudta, hogy ez tévedés: szenvednie kell, és meg kell halnia. Nem azért, mert ez jó, vagy rossz, hanem mert ez a kozmikus akarat. Vagyis a benne élő Atya akarata. Amikor énjét legyőzte, a manasz kettős látását is maga mögött hagyta, a buddhi egységlátó világába emelkedett, amelyben az Atya nem idegen hatalom volt, amely parancsot ad, hanem a saját ÉN-je, amely az Atyával egy, s így amit tett, önakaratából tette. Az isteni akaratot az énből, földi ésszel nem lehet sem megérteni, sem erkölcsileg minősíteni, mert akkor mindjárt azzal kéne kezdeni, hogy milyen Isten az, aki ilyen elvetemült, gonosz embereket teremt, s ha mégis megtette: miért löki közéjük ártatlan és tiszta Fiát, hogy megöljék? És folytatni kéne azzal, hogy ha Júdás nem árulja el, ha Pilátus fölmenti, vagy a nép akár csak egyetlen szavazattal győztesnek hozza be, akkor nem őt, de Barabbást feszítik keresztre (aki mint gyilkos meg is érdemelte volna), és nincs üdvtörténet, nincs kereszténység, az egész emberiség más sorsot él. De mondok egy másik példát. Egy parasztember kancájának csodálatos, világszép csikója született. Azt mondta erre a falu népe: - Milyen jó! Milyen nagy szerencse! - Honnan tudjátok? - kérdezte az ember. Történt, hogy a csikó egy nap megszökött. - Ó, milyen rossz! Milyen balszerencse! - Honnan tudjátok? - kérdezte újra az ember. Fél év eltelt, s a lovacska csodák csodájára hazatért. De nem egyedül, egy csomó vadló is csatlakozott hozzá, s az embernek ekkor már vagy húsz lova lett. Erre már a nép is elámult. - Neked volt igazad! - mondták. - Ez aztán tényleg jó! Ez már valóban csudálatos nagy szerencse! - De az isten szerelmére, honnan tudjátok ezt? - kérdezte megint az ember. És tényleg az történt két hónap múlva, hogy az ember fia fölült a lovacska hátára, a lovacska levetette, s a fiúnak keze-lába összetörött. - Ujuj! - kiáltotta ekkor a falu népe. - Lám, ezt nem tudtuk előre! Itt a baj, itt a csapás! Ez már aztán végképp nagy balszerencse! - No de honnan tudjátok? - kérdezte már bosszúsan az ember. - Mi az, hogy honnan tudjuk?! Nyomorék lett a fiad! Sánta, tizennyolc évesen! - Az igaz - felelte a paraszt. - No de honnan tudjátok, hogy ez jó-e, vagy rossz? Honnan veszitek a bátorságot azt mondani, hogy ez balszerencse? Erre aztán már mindenki legyintett, s otthagyták az embert. És mi történt? Fél év múlva kitört a háború, a férfiakat behívták katonának, mindet megölték, a fiút meg a sántasága miatt fölmentették, és ma is él, ha meg nem halt. A történetet folytatni lehetne a végtelenségig. Például úgy, hogy ha 1956-ban engem nem lőnek szitává, s nem tapasztalom meg a halál élményét, soha nem ismerem meg a szellemvilágot, nem azzá váltam volna, akivé lettem, s mindabból, amit itt leírtam, szinte semmit sem tudtam

volna. De még azért is hálásnak kell lennem, hogy a gyilkosom nem egyszerű katona volt, hanem a mások kínjában gyönyörködő, szadista ember, mert nem sorozatot lőtt belém, hanem egyesre állította a golyószóróját, s hosszú időközönként egy-egy lövést eresztett belém, hogy tovább tartson a rémületem és az agóniám, aminek az lett a következménye, hogy az egész „kis” beavatássá vált, s a túlvilági élményemet is vissza tudtam hozni magammal. Ezért tudhattam meg, hogy ami a világdrámában történik, az túl van a manasszal felfogható jó és rossz kategóriáján. Akkor, ha látom, bizonyára gyűlöltem volna azt az embert. Ma már hálás vagyok neki. Akarata ellenére, a „gonoszságával” ő tanított meg arra, hogy belenyugodni az Isten akaratába azt jelenti: az ember föladja énjét, tudatát a buddhi szintjére emeli, s innen szétnézve már látja, hogy mindennek mélységes értelme van, a válságnak, a szenvedésnek, még a pokolnak is. A manasz érti a dolgokat. A buddhi: tudja. A manasznak - tehát az emberi értelemnek - a megismerési eszköze: a megértés. A buddhié: az átélés. A különbség óriási, mert az egyik csak összerakosgatja a valóság darabkáit, a másik pedig átéli teljesen: ő maga válik a megismerés tárgyává. Mindenesetre az értelem így is csodálatos dolog, mert amikor a gyökere a buddhi irányába néz, megláthatja isteni eredetét, a teremtésnek, még önmaga teremtésének mélyebb okait is, s ha átélni nem tudja is, de elméjével kapisgálni kezdi, hogy a lét alapja az egységélmény. Minden ősi hagyomány és univerzális eszme a manasz szűrőjén érkezett el hozzánk. Ha viszont kifelé, az anyagvilág felé tekint, a manasz a káma világába lát. A káma az érzések, az érzelmek, az emóciók, a vágyak világa. Magát a vágyat a védikus szemlélet nem tartja bűnös dolognak, csupán a vágy tárgyát minősíti lefelé húzó vagy fölfelé emelő erőnek. Az ember vágyódhat Istenre s az aranyborjúra is. Még a szexualitás is - amelynek művészetére részint a Kámaszutra, részint a tantra-jóga tanít - lehet csupán kéjsóvárság, de a férfi és a nő misztikus találkozásának uniója is. A vágy maga semleges erő, de mivel ezt az erőt, a különvált kígyó-én használja önző céljaira, rendszerint az anyagvilág, a test, a földi célok felé húzza. Érzéki vágy, hatalomvágy, dicsőségvágy, sikervágy, nyereségvágy lesz belőle, s mint minden energiával telt feszültség, megvalósulásra tör. Freud libidója éppúgy idetartozik, mint a művészek sikervágya vagy a politikusok hatalomszomja. Hatalmas erők ezek, amelyek nemcsak átszínezik, de megvalósulásra is késztetik eszméinket. A nagy művek mögött - mint Füst Milán tanítja - nemcsak gondolati látomás van, hanem emóció, indulat is, egyfajta energia, amely megvalósítja s a világba beleszüli az ember alkotásait. Ha az értelem belesüllyed ebbe világba, elveszti egységélményét, tisztaságát felismerhetetlenül átfestik egyéni érzelmei, s innen lát le, immár „érzelmi szemüvegén” keresztül alsóbb lelki tartományáig és a sűrű anyagvilágig, amelyet úgy lát, mint meghódítandó területet, birtokolni való országot, ahol vágyait kiélheti. A káma megfelel annak, amit mi asztrális világnak nevezünk. Ezek után már rátérhetünk a lényegre: az ember tragédiájára. Mint láttad, az értelem az énnek, a tengerből kivált cseppnek a tájékozódási szerve. De mivel a létesülés határvonalán áll, egyszerre kellene két irányba néznie: fölfelé és lefelé. Úgy is mondhatnám: befelé és kifelé. Ha befelé néz: idealista. Ha kifelé néz: materialista. Soha a vitát eldönteni nem lehet, mert szerencsétlen manusz a manaszával nem tud kétfelé nézni egyszerre. Ez az eredendő skizofrénia már itt, a földön is sok bajt okoz. Először is ott, hogy az ember a tudatát vagy teljes egészében kocsonyás agya végtermékének véli, s abban a tévhitben él, hogy életét, hangulatát, érzelmeit, gondolatait kizárólag a teste és a külvilág információi határozzák meg - vagy abba a másik tévhitbe esik, hogy a külvilág csupán káprázat, a földi

élet látszat, minden „belül” van, s ha enni nem felejt is el, s a falnak sem megy neki, de a sorsát valamiféle túlvilág reményében elmulasztja megcsinálni. Másodszor ott a baj, hogy a szétválasztást nemcsak a jó és a rossz között teszi meg, hanem az egész vonalon. Azt mondja például, hogy van szubjektív és van objektív gondolkodás. Az első - szerinte - olyannak látja a világot, amilyennek látni szeretné, a másik pedig olyannak, amilyen az, a maga objektív valóságában. Mindkettő téveszme. Éppen a modern fizika bizonyította be, hogy a newtoni elméleteken évszázadokig azért nem tudtunk túllépni, mert azt hittük, hogy objektív, holott nem volt az. Akárhány milliószor megtapasztaltuk is az igazságát, végül kiderült, hogy szubjektív igazság volt; abban a pillanatban, amikor benső szemléletünket megváltoztattuk, új törvényeket, új „külső” igazságokat ismertünk meg. Végső, objektív igazság az ember számára nem létezik! A végső igazság: maga az Isten, de arról a manasz csak igen keveset sejt, az egyetlen, amit bizonyosan tudni lehet Róla, hogy se nem objektív, se nem szubjektív. Amikor Jézus azt mondta, hogy Isten országa bennetek van, csak a manasz vélte úgy, hogy ez a „belül” nyilván a testben lévő sejt vagy mirigy, az agyunkba vagy a szívünkbe rejtett valami - holott a „belül” azt jelenti, hogy túl van az érzékszervi tapasztalatokon. Ha az ember megérti azt a szót, hogy „energia”: máris közelebb került a belül fogalmához. Hiszen azt sem látta még senki: csupán a hatásából tudjuk, hogy létezik. A harmadik tragikus hiba, amikor a manasz - abban a hiszemben, hogy most objektív - elkezd elvontan, absztrakt módon gondolkozni. Ennek semmi köze a valósághoz. Az ősi bölcsek azt mondják, hogy minden létsík önálló teremtő hatalommal bír. Ahogy a testi világban a fizikai test nemi szerveivel új testeket tud létrehozni, úgy tud a manasz síkján élő lélek a gondolataival képeket, elementálokat, sőt gondolati rendszereket gyártani. Ezek azonban nem a Valóság, csupán az ő lényének gyermekei. Rendszerint egyéni torzszülöttek, hibridek, gondolati gólemek. Valami életszerűség mindegyikben van - de nem az igazi. Az újkori filozófiák és némely teológiai elképzelések is ilyen félhalottak vagy fél-élők. Ilyen, minden egyéni megtapasztalást nélkülöző elképzelés, hogy minden lélek egyszer él, s a halála után visszatér az Istenhez. Aki ilyet állít, nem önmagát mondja, hiszen ő maga erről semmit sem tud, csupán tekintélyekre hivatkozik. Ugyanígy állították valaha, hogy a Föld nem gömbölyű, s főként azt, hogy körülötte kering a Nap. Sokáig tartott, és mérhetetlen sok szenvedésbe került, amíg a Biblia számos félreértett és a manasz ostoba agy szüleményeivel összekutyult „igazságával” szemben a valóságnak sikerült győzelemre jutnia. A huszadik század végéről visszatekintve már nyilvánvaló: hogy a világot ennyire is megismerhettük, az eretnekeknek, az úttörő szellemiségeknek és a szabadon gondolkodó embereknek köszönhető. Az első, a legnagyobb eretnek mindjárt maga Jézus volt, akit Isten nevében ítéltek halálra, s azóta sorsában mindenki kénytelen osztozni, akit nem kötnek az előítéletek, s aki nem riad vissza a hatalmukat féltő emberek diktatúrájától. Számomra a reinkarnáció éppolyan megtapasztalt tény, mint az úgynevezett „túlvilági” élet. Meggyőzni róla senkit nem akarok, mert ahogy én megtapasztaltam, majd mások is megtapasztalják. De azért sokszor eltűnődtem azon: milyen Istent kéne hinnem, ha mondjuk nem lenne reinkarnáció? Először is égbekiáltó igazságtalanságnak hatna az emberek közötti mérhetetlen különbség. Az egyik dúsgazdag, a másik végignyomorogja az életét, az egyik egészséges, a másik beteg, vak, süket, féllábú, imbecillis, hülye, született elmebeteg, vagy meghal csecsemőkorában. Az egyik zseni, sőt szent, de az emberiség zöme írni-olvasni nem tud. Nemhogy az Evangéliumot nem érti, azt sem tudja, mennyi kétszer kettő. Mit kezdjen egy olyan parancsolattal, hogy

„Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok”? És sok más ezoterikus kijelentéssel, amelyeknek megfejtése még a legbölcsebb egyházatyáknak is komoly fejtörést okoz? Aztán minek teremtett az Isten pápuákat és számos olyan népet és törzset, amelyekhez az Evangélium el sem jut? Mi lesz velük? Ők talán selejtesek? És egyáltalán, ha a jézusi megváltás az üdvözülés alapfeltétele, mi történt azokkal, akik előtte éltek s azokkal, akik a mai napig más hitben élnek - vagyis az egész emberiség elmondhatatlanul nagyobb részével? És ha csak egyetlen villanás az élet: mi lesz a tökéletességgel? Nem tudom, te hogy vagy ezzel, én tökéletes emberrel még nem találkoztam! Ez akkor miféle parancsolat? És hová lesz az a sok tökéletlenség, szenny, mocsok és zűrzavar, amelyet egyetlen életünk után menthetetlenül visszahurcolunk magunkkal? Visszaömlik Istenbe? És miért van az, hogy az öntudatlan égitestnek sok milliárd fényév áll a rendelkezésére, hogy kifejlessze önmagát, az embernek pedig - amelybe Isten a saját Lelkét lehelte - mindössze egyetlen szemvillanás, vagy még annyi sem. Hová siet az Úr velünk, és miért ennyire igazságtalan? Nem folytatom. A manasz a kígyó-énnek nemcsak tájékozódási, de önvédelmi szerve is, s ezért a valóságot csakis addig akarja megismerni, ameddig érdekében áll. Ez az önvédelem olyan erős, hogy a halál sem fog ki rajta, s az ember a túlvilágra is átviszi. Azért tiltotta Mózes és több autentikus vallás a spiritizmust, mert pontosan tudták, hogy a lélek a halál után nem „Istenbe tér meg”, hanem abban a szférában marad, amelyet tudati színvonalával magában már kialakított. Az emberiség zöme nem jut följebb a káma világánál. Ez az az asztrális szféra, amellyel a kapcsolat a legkönnyebben kialakítható, mert a földi vágyak itt még erősen hatnak. Az innen származó üzenetek, információk és zagyvaságok éppolyan kártékonyak, mint azok a befolyások, amelyek rejtélyes betegségeket és zavarodottságokat idézhetnek elő a még testben élő emberekben. Aki itt materialista volt, ott sem lesz más. Elsősorban azért nem, mert azt hitte, a halállal minden megszűnik, s ez nem történt meg: éppolyan valóságos világban találja magát, mint amilyet elhagyott. Ahogyan az álmodó nem tudja, hogy alszik, mert él, van, szagol, lát, érez, másokkal beszél, és mindenféle dolgok történnek vele - ugyanúgy éli meg valóságként a káma világában élő lélek önmagát és a környezetét. És hiába vetette le földi testét, mégis van teste. Ahogy Pál apostol mondja: lelki teste. De a kívül és a belül egységét csakis akkor lehet megszerezni, ha a lélek a buddhi tudatvilágába lép. Az ilyenre mondjuk, hogy „felébredt”, „megvilágosodott”, magasabbrendű emberré vált. Értelmére pedig azt: emberfölötti értelem. A meditáció legmélyebb állapotába úgy jut el mindenki, hogy elméjének kettős látását megszünteti. Patandzsali Jóga-szutrája azzal a mondattal kezdődik, hogy a gondolat keltette hullámokat meg kell szüntetni. Az ember nem gondolkodik, hanem meditál, azaz átéli a világ egységét és a lélek teremtő hatalmát. De ebben az állapotban - amíg a földön él - nem lehet tartósan megmaradni. Albert Einstein például ilyen meditatív állapotból hozta le a tér-idő, a magasabb dimenziók és az anyag-energia egységének fogalmait, de hiába fedezte föl, hogy az általa megpillantott magasabb világban a newtoni törvények érvénytelenek: amikor kijött a laboratóriumából, s fölült a biciklijére, a newtoni törvényeket azonnal alkalmaznia kellett, különben azonnal fölborult volna. A manaszra minden embernek, még a szenteknek is szükségük van. A manusz tragédiája, hogy evett a tudás fájáról, s ezért kénytelen megkülönböztetni nemcsak a jót és a rosszat, de mindent. Ha elméje egészségesen működik: két irányba lát. Befelé az Isten, az energia, a meg nem nyilvánuló világ, kifelé a teremtettség, az anyag, a megnyilvánuló világ felé. Mai szóhasználattal úgy mondanánk, hogy jobb féltekénk befelé forduló, szintetikus és egységlátó - bal féltekénk kifelé forduló, analitikus és

szétválasztó. Ha az ember tudata normálisan működne, a két félteke nem lázadna egymás ellen s vitatkozna, hanem harmonikusan összedolgozna. Normális ember azonban nincs, s a történelemben is csak ritkán jelent meg a világ színpadán. Az ősi úgynevezett „aranykorban” a jobb félteke működése volt az uralkodó. A buddhi-manasz szimbólumokban gondolkodott, istenekben, hatalmakban, eredetben, magasabb dimenziókban, s bár fölfelé meglehetősen jól látott, lefelé még nem: a fizikai világ megismerése, a földi élet „tudományos” fölfedezése, amelyre csakis a káma-manasz képes, még váratott magára. A fordulat akkor történt, amikor a két félteke közül kifejlődött a bal, de sajnos a másik rovására: az analitikus értelem vált uralkodóvá, s a maga mindent szétbontó, racionális eszközeivel kiismerte ugyan a földi világ törvényszerűségeit, de szintézisre már nem volt képes: egységtudata elhomályosult, s ezért minden univerzális eszmét vagy csak képmutatásból szolgált, vagy a múlt kacatjai közé hajított. Valódi vallásos élményről ekkor már csak kivételes esetekben lehetett beszélni. Ehhez ugyanis egységtudat kellett volna, amely elhomályosult. Istent ekkor már csak igen kevesen „látták”, csak hivatkozni lehetett azokra, akik egykor látták, s ezért a hitélet megmerevedett. A ráció a maga kétségtelenül féloldalas eredményeivel rendre megcáfolta a dogmatikus feltételezéseket, amíg az emberiség eljutott oda, hogy a buddhi emlékeit végképp elutasította magától mint terméketlen idealizmust, s belesüllyedt a káma világának materializmusába. Valóságnak csakis érzékszervi tapasztalatait minősítette, amit látott, szagolt, mért és kiszámolt. Még önnön tudatát is úgy érzékelte, mint agysejtjeinek produktumát. Magasabb, isteni származásáról nem tudott, s nem is óhajtott tudni, mert ez megzavarta volna azt az eltökélt igyekezetét, hogy kifelé nézzen, s minden célt, okot és értelmet a fizikai világban keressen. Hamarosan éppolyan fanatikussá vált, mint néhai ellensége, a középkori klerikalizmus. A manusz tragédiája az volt, hogy elméje képtelen volt az „is-is”-t elfogadni, csakis a „vagy-vagy” alapján tájékozódott. Az eredmények őt igazolták. A „bal félteke” birtokába vette a Földet, s igájába hajtotta a természetet. De mivel a manasz a kígyó-énnek, az önző, különvált cseppnek az eszköze, mindig és mindenhol a maga érdekeit kereste: az önnön tulajdonát, a saját kényelmét, a maga jólétét, saját hatalmát; nemcsak a természettel, de minden többi lénnyel is ellenséges, közönyös, kifosztó viszonyba került, s végveszélybe sodorta a földi életet. Azok a gondolkodók, akikben nem homályosult el az egységlátás, egyre kétségbeesettebben figyelték a folyamatot. Költők, papok, rabbik, szentek, művészek és filozófusok figyelmeztettek a közeledő veszélyre. Létmegoldási javaslataik azonban csődöt mondtak. Ennek azonban már nemcsak a káma-manasz világába belesodródott emberiség volt az oka, de saját féloldalas tudásuk is: megfeledkeztek arról, hogy út visszafelé nincsen! Az embereket nem vissza kell vezetni az ősi, ártatlan egységbe, hanem előre, magasabb szintézis felé, olyan teljességbe, amely magába öleli majd a tudomány és az analitikus értelem minden tapasztalatát. Feladatunk nem az, hogy visszataláljunk tapasztalatlan gyermekségünk aranykorába, hanem hogy kifejlesszük magunkban a Bölcs Gyermeket, ártatlan tisztaságunk helyett a megtapasztalt tisztaságot, amelyben tudatossá vált minden tudattalan hatalom, s amelyben a szeretet nem ösztönös összetartozás, de minden tűzpróbán átesett s az Értelem fényével átvilágított egységélmény. Azok, akik az emberiséget vissza akarták vezetni az aranykorba, éppolyan egyoldalúak voltak, mint a racionalizmus és a materializmus minden isten- s lélekélményt elsöprő diktátorai. Ma már - ha csírájában is - látható: új ember van születőben. S vele teljesen új istenkép is. Nem az Alfa, hanem az Omega istene. Nem az elindulások, hanem a visszatérések istene. Olyan lelkek találkoznak benne, akik megszenvedték s kitanulták az emberlét sorsát.

Az első szerelem megkísérthető, mert a szerelmesek még tapasztalatlanok. De amikor a hűtlenség, a lázadás, az elhagyás, a marakodás, az önzés és a közöny sikertelen kalandjai után újra megtalálják egymás kezét: kapcsolatuk megváltozik. Más minőségű szeretet születik közöttük, mert ők is más minőségűvé váltak. Ekkor lesz kapcsolatukból valódi házasság. Valódi annyiban, hogy tudatos és megkísérthetetlen. Ez az egyetlen pont, ahol a kereszténység, amely az utolsó „aionban” jött le a földre, túllép a világ valamennyi vallásán. A Védák azt tanítják, hogy a lelkek bukását a látás elhomályosulása idézte elő, s az ember addig vándorol valónak vélt álomképei között, amíg föl nem ébred. S ha végre fölébred - mint Sankara írja - azt tapasztalja, hogy nem történt semmi. Buddha mindehhez még azt is hozzáteszi, hogy ez az értelmetlen vándorlás mérhetetlenül sok szenvedéssel jár, s ezért egész tanításrendszere a szenvedés megszüntetését tűzi ki céljául. A Tóra szerint az Éden kertjéből kizuhant embernek bűnéért bűnhődnie kell. Bár a talmudista magyarázatok azt tanítják, hogy Isten az embernek szabadságot adott, valójában azt olvassuk, hogy az Úr szigorúan megtiltotta Ádámnak, hogy a tudás fájáról egyen. Az ember kálváriája tehát Isten tilalma ellenére történt. Mindjárt a Genezis első lapjain, a vízözön előtti részben az alábbi döbbenetes dolog olvasható: „Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és szívük állandóan a rosszra irányul... Ezt mondta az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az ég madaraival együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket.” Azt hiszem, C. G. Jungnak igaza van, amikor lélektanilag vizsgálja, hogy ki milyen istenképet vetít ki magából. Én magam tökéletesen megértem ezt a kétségbeesett dühkitörést, amikor a szennytől megundorodott lélek saját indulatát rávetíti a Mindenhatóra. Auschwitz és a Gulág után én is így kiáltottam az égre - de mint gondolkodó ember képtelenségnek tartom, hogy a teremtés elhibázott kísérlet lenne, s nem tudok elképzelni olyan Istent, aki nemcsak megbánta téves tettét, de fölgerjedt haragjában még el is pusztítja az egészet. A keleti lélek nyugalmával ellentétben itt a roppant emocionális, a bűn és az erény állandó feszültségében élő zsidóság víziójáról van szó, amely az egész európai kultúrának megadta az alaphangját. Jézus sorsa és tanítása mind a keleti, mind pedig a héber hagyományon lényeges dolgot változtat. Azt hirdeti, hogy a szenvedéseinknek mélységes értelme van. Jézus szenvedése Isten akaratából történik. Aki utána akar jönni, annak föl kell vennie a keresztjét - azaz: meg kell csinálnia vállalt sorsát, amely mindig nehéz, és szenvedéssel jár. Jézus életének példájával mutatta meg tanításának lényegét: hogy a szenvedésnek értelme és katartikus, megváltó hatalma van. A jézusi „metanoia” nem azonos azzal a felébredéssel, amelyről Sankara azt mondja, hogy nem történik semmi. A talentumokról szóló példabeszédben világosan elmondja, hogy az Úr csak azokat a szolgákat „engedi be örömébe”, akik a rájuk bízott talentumokat megsokszorozták -, aki csak annyit ad vissza, mint amennyit kapott, nem fogadja be. A teljességből kiszakadt lélek nem azért van a sorsába küldve, hogy úgy térjen meg, ahogyan elindult, mert a teljességnek szüksége van arra a többletre, amelyet a sorsával küzdő ember értelmével és szenvedéseinek tapasztalatával megszerez. Aki „elássa egyetlen kapott talentumát”, s azt adja vissza - más szóval: aki megőrzi magában ősi, gyermeki, ártatlan tisztaságát, s csakis azt hozza vissza, s nem hajlandó felnőni, s beérni, tapasztalt, „Bölcs Gyermekké” válni, azt a példabeszéd „hűtlen szolgának” nevezi. A cseppek végtelen kálváriájának ez a mélységes oka. Hiszen minden cseppben isteni lélek él, s így bennünk maga az Istenség járja meg útját, s jut olyan többlethez, amely elindulásakor még nem volt az övé. Más az elindulások, s más a megtérések tengere. Ezzel a gondolattal kap a teremtés értelmet. Különben nem lenne egyéb, mint rövidzárlat, céltalan körforgás, amely

akkor sem nyer értelmet, ha a felelősséget ezért a lázadó emberre hárítja, hiszen az emberben isteni lélek van, s miféle Isten lenne az, aki saját lelkének eredendően lázadó természetével ne lenne tisztában? Az ember szenvedéseivel Istent gazdagítja. Ez a gondolat nemcsak a kereszténységben, de az azzal mélységesen rokon, Énóktól származtatott zsidó misztikában is megjelenik. Ezért hívják magukat a haszidok istensegítőknek. Az ember, saját lelkének tökéletesítésével, Teremtőjét gazdagítja. Ez a tökéletesedés a lázadás, a szellembukás, és a földi élettel való tragikus s mégis gyönyörűséges küzdelem útján megy végbe. Csakis így kap értelmet a világdráma. Így kap értelmet minden szenvedésünk, halálunk, csődünk, még civilizációnk csődje is. Így kap értelmet még az értelmetlenség is. Mert a gondolkodás képességével megáldott és megvert ember attól szenved a legjobban, ha nem látja gyötrelmeinek és sorscsapásainak értelmét. Az anya boldogan vállalja a szülés kínjait, mert mérhetetlen örömhöz és beteljesüléshez jut általa - és én is sokkal boldogabban csináltam volna végig 1956-os véres tragédiámat, ha nem utólag tudom meg, hogy milyen gazdag élményekhez és boldogsághoz vezet az az iszonyatos tragédia, amelyet átéltem. Itt valami nagyszerű és csodálatos dolog bennünk és általunk megy végbe, s nem tudunk olyan sötét pokolköröket megjárni, hogy abból a világdráma fináléjánál ne nekünk magunknak s a teljességnek legyen haszna. Amíg a kettős látó manasz nem adja át helyét a buddhi egységlátó szemléletének, addig az ember vagy azt gondolja, hogy a manusz az anyag gyermeke, és eredendően gonosz, az állatoknál is vérengzőbb teremtmény, vagy pedig - nem kimondva, de lelke mélyén - abban a hiszemben él, hogy a világot nem Egy Isten teremtette, hanem kettő: egy Jóisten és egy Rosszisten, egy csupaszív Papa és egy elvetemült Sátán, s most, a század végén kétségbeesetten tapasztalja, hogy a Rosszisten az erősebb, és letapossa a Jóisten teremtését. Amíg az ember nem néz befelé, képtelen felfogni, hogy a háborúság és a zűrzavar, amely kívül zajlik, nem egyéb, mint annak a sötétségnek a kivetülése, amely az ő egyetlen Istentől származó lelkében kavarog. A földi világ eseményei arra jók, hogy mint történetté vált drámában, meglássuk saját lelkünk valódi színvonalát és természetét. Az apokalipszis szó nem katasztrófát jelent, hanem lelepleződést. Az események iszonyú sebességgel fölgyorsultak, s amíg valaha egy-egy negatív lelki tulajdonság lelepleződéséhez reinkarnációk sorozatára volt szükség, ma mint a polaroid fényképen, azonnal meg lehet nézni az eredményt. A kommunizmus bukása után ez a folyamat egészen látványossá vált. Az eddig lehazudott nacionalista indulatok már számos helyen kirobbantak, s esztelen öldöklésbe kezdtek, hazánkban pedig az emberek zöme azért fordult el a politikától, mert a legtöbb király pillanatok alatt meztelenné vált; hősök devalválódtak, „tisztességes” emberekről derültek ki sötét titkok, elhivatott művészek markoltak két kézzel a húsos tálba, cirkuszi átváltozóművészeket megszégyenítő sebességgel cseréltek köpönyeget, de ezek már semmit nem takarnak: az ideológiák mögül kivillan a szégyentelen karrierizmus. S közben mégis új ember van születőben. Először nyílik ugyanis alkalom arra az emberiség történetében - legalábbis írott történetében -, hogy a bensőt és a külsőt, a jobb és a bal félteke eredményeit szintézisbe hozzuk. Ezért jelenik meg újra az ősrégi hagyomány. Einstein szellemi társa nem Marx, Hegel vagy Freud volt, hanem Buddha. És Heisenbergé Lao-ce. Az orvostudományban s az élet számos területén naponta repedeznek a materializmus jégpáncéljai, betörnek az eddig megtagadott léleknek a titkai, az ősi gyógymódok, az akupunktúra, az ájur-véda, a természetgyógyászat, a magát agykontrollnak nevező, ősi tibeti jóga, a hipnózis, a reinkarnációs hipnózis, a holisztika, a fényadás... mind, mind arra várnak, hogy ölelkezzenek a tudomány külső eredményeivel. De a legnagyobb esemény, hogy repedezik az a vastag guanó, amelyet a történeti ember Jézus arcára rárakott. Most, hogy előkerültek a holt-tengeri tekercsek, s bennük a féloldalas manasz által letagadott szavai, s főleg, hogy naponta tapasztaljuk tanításainak

aktualitását, teljesen új Jézus-kép bontakozik ki előttünk a „második eljövetele” előtt. Ez az arc az Örök Ember arca, még csak nem is hasonlít azokhoz a portrékhoz, amelyekbe az elmúlt sötét korok belehazudták magukat. Csakis ma válnak érthetővé azok a sohasem publikált szavai, hogy „Amikor a kettőt eggyé teszitek, és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt, mint a bensőt, a fentit, mint a lentit... akkor mentek majd be a királyságba”. Csakis ma váltak érthetővé az „utolsó időkre” vonatkozó próféciái, amikor szembesülhetünk a kígyó-én lázadásának leplezetlen, tragikus végkifejletével. Az az ember, akiben az új csírája megjelent, pontosan tudja, hogy ez az „új” még nincs készen, csupán esély. Nem tartja magát szemernyivel sem „jobb embernek”, mint a többit. Tudja, hogy azért született most és éppen ide, mert ennek sorsszerű oka van. Mert lelkében még olyan erők is élnek, amelyek ennek a világnak felelnek meg, olyan démonok, amelyeket csakis itt tud leküzdeni. Az új embert, aki önmagával terhes, de még jóval a szülés előtt áll, csakis egy dolog különbözteti meg másoktól. Tudja, hogy szenvedésének értelme van. És ezért akarva-akaratlan: keresztény. A Vízöntő-kor gyermekei vagyunk. Ez azt jelenti, hogy az eddig szilárdnak érzett Föld a több ezer éve belefojtott szenvedélyek, rögeszmék és fényes mártírsorsok karmája miatt most kettéreped alattunk: átlendülhetünk a szakadékon, s bele is zuhanhatunk. Ezért nehéz ma élni. Veszélyes, és főleg nagy a kockázata. A sötétség hatalma pedig roppant erős. A kobrini rabbi Móse, látva a föld szellemi nyomorát, azt mondta: „Mostanság a tanulásnál és az imádkozásnál is erényesebb cselekedet, ha az ember úgy vállalja a világot, amilyen.” 6. A manusz komédiája A manasz a kígyó-én érzékszerve. A gondolkodást az én fejlesztette ki, hogy tájékozódni tudjon a világban, s ezért a gondolkodástól nem várható el, hogy gazdája, az én ellen gondolkodjon. Mások látnak bennünket, de mi nem látjuk magunkat. Érezzük, sejtjük, megéljük magunkat, de amikor gondolkozni kezdünk önmagunkról, valaki egészen mást látunk önnön valónk helyett, mert hiába forgatjuk vissza tekintetünket, a centrumot sohasem láthatjuk meg, mivel onnan nézünk. Már az is csalódást és némi értetlen szégyenkezést okoz, ha filmen vagy a tévé képernyőjén pillantjuk meg magunkat. Valami távoli rokonságot érzünk a képen látható figurával, de hogy ez én lennék, az az ember, akiről reggeltől-estig és még az álmaimban is azt érzem és tudom, hogy ez vagyok én - szinte elfogadhatatlan! Egy idegen pacák gesztikulál és vigyorog előttem, aki teljesen méltatlan hozzám: sokkal csúnyább, jelentéktelenebb, kövérebb, gyávább, idegesebb, mint én, és közel sem annyira szimpatikus. Próbálom megszeretni, de nem megy. Színészek, akik gyakran szembesülnek ezzel az élménnyel, idővel megszokják magukat, főleg ha a közönség veszi őket, és sikerük van. Ilyenkor nem belülről, de a külső visszajelzésekből látják, hogy szépek, esetleg sajátos egyéniségük van... de olyan színésszel még nem találkoztam, aki őszinte pillanatában azt mondta volna, hogy tetszik magának. A profik arcán órákig dolgoznak a sminkesek, tudják, melyik profiluk az előnyös, hogyan kell bevilágítani őket, melyik gesztusuk hatásos, és melyik méltatlan és elfogadhatatlan. A hiú emberek azért viselkednek mesterkélten, mert többnek vélik magukat, mint amilyenek valójában, s állandóan azon dolgoznak, hogy ezt a nem létező többletet meg is mutassák. Én például azt vettem észre a tévé-szerepléseim során, hogy időnként lelkesülten „papolok” - rendszerint akkor, amikor magam sem hiszek abban, amit mondok. A hétköznapi életben azonban nem látjuk vissza magunkat. Az egyetlen tükör, amelyben láthatnánk, az környezetünk, családunk, társunk, ismerőseink és munkatársaink tekintete - nekik azonban nem hiszünk,

mert görbe tükröknek tartjuk őket, amiben - valljuk be őszintén - van is némi igazság. Az önismeret legnagyobb akadálya: a gondolkodás. Egyszerűen azért, mert már születésünktől fogva nem az önismeretre, hanem az önvédelemre van beprogramozva. A világdrámában önmaga előtt mindenki csak pozitív hőst hajlandó eljátszani. Belül mindenki szép, nemes, és tökéletesen meg van győződve, hogy neki van igaza. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy „én nagy marha vagyok, és egyáltalán nincs igazam!” Mivel az alapállás eleve hibás, az intelligencia ezen a helyzeten nemhogy segítene, csak ront: a művelt ember ösztönös önvédelmét roppant bonyolult, gazdag ismeretekkel alátámasztott stratégiával cserélte föl. Az önigazolás akrobatái a szellemi kasztból kerülnek ki; ezek néha hajlandók egész filozófiai vagy teológiai rendszereket gyártani, csak hogy ne kelljen akárcsak egyszer is megnézni valódi arcukat. Minden vallásos eszme arra törekszik, hogy a cseppet visszavezesse a tengerbe. Az élet pedig arról szól, hogy a csepp nem hagyja magát. Jézus, Buddha, Lao-ce és Krisna azt tanítják, hogy az énnek föl kell áldozni magát. Ez az újjászületés ára. Az én azonban erre nem hajlandó. Minden másra hajlandó, csak erre az egyre nem. S ezért ha gondolkodik, magának gondolkodik, magának gyújt, magának hisz, magának filozofál, s még a legnemesebb eszmét is, ha ellene irányul, úgy fordítja ki a sarkaiból, hogy abból haszna legyen, s önmaga feláldozása helyett győztesen és meghízva kerüljön ki a küzdelemből. Számos jól bevált trükkje van. Az egyik, hogy az igazság hirdetőjét meg sem hallgatja. A másik, hogy elpusztítja. A harmadik, hogy a számára kellemetlen dolgokat a tudata alá söpri, s elhiteti magával, hogy meg sem történtek. Maga a tudatalatti az én óriási találmánya: olyan óriási cilinder, amelybe mindent elrejtett: isteni származásának emlékét és magasabb ÉN-jének tiszta galambját éppúgy, mint vétkeinek számos koszos egerét, de olyan ügyesen, hogy maga sem tudja, hogy ott vannak, s ha bárki bármit előhalászik a cilinderből, meg van győződve róla, hogy az illető rossz tréfát űzött vele. Ezeket a tréfacsinálókat alaposan megbünteti. Saját bűneiért általában másokat büntet. Minél nagyobb a bűne, annál szigorúbban. Mivel önmagáról szinte semmit sem tud, és csakis kifelé lát: minden mocsok mások arcán van. A különféle szerepekbe olyan tökéletesen beleéli magát, hogy azt hiszi: ő maga az. Ezt a totális szerepjátszást nevezi általában az „eszmében való hitnek”. így aztán az inkvizíció papjának, miközben áldozatának szemét tüzes szöggel kiszúrja, föl sem merül az agyában, hogy mindezt nem a szeretet nevében teszi. Majd amikor ez már tarthatatlanná válik, s az egészet mint „felvilágosodott” gondolkodó leleplezi, s végre a józan észt ülteti trónjára: olyan esztelen világot varázsol maga köré, amely a legvadabb klinikai tébolyt is felülmúlja. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavaival megvalósítja az új rabszolgaságot, a botrányos egyenlőtlenséget s a minden testvért legázoló világháborúk korszakát. S amikor ettől is megundorodik, s nagy merészséggel és intellektuális erőfeszítéssel ezt a hazugságot is leleplezi, meghirdeti végső harcát, a kommunizmus igazi közösségének eszményét, amely meg is valósul a sokmilliós kényszermunka-táborokban és a máig feltáratlan tömegsírokban. Ezek után már csak egyetlen eszméje maradt: a tudomány megváltó szentségében való hite. Az emberi értelem a tudomány mindenhatóságában érte el abszolút diadalát, s így mára csak egyetlen nyitott kérdés maradt: hogyan fogja a Föld ezt a diadalt megúszni. Nem lehetetlen, hogy a józan ész fejlődésének már csak egyetlen lépcsőfoka van: az élet megszüntetése. Ekkor aztán a „műtét sikerült, de a páciens meghalt” megnyugtató érzésével

az emberi gondolkodás története be is fejeződik. Az emberiség valódi történelme arról szól, hogy az én saját hatalma érdekében milyen eszméket aggatott magára. Ha ebben az egész folyamatban bármiféle cinizmust sejtesz, tévedsz. Cinikus az, aki jól tudja, mi az igazság, amelyet ügyesen kijátszik, s közben a markába nevet. De az én kommunista ismerősömnek, aki nyolcszobás rekvirált villában lakott, s Mercedesszel járt vadászni, föl sem merült az agyában, hogy ő nem kommunista. Talán még álmában sem. Mint képzett marxista, olyan gazdag „tudományos” elméletekkel igazolta magát, hogy ez is belefért. Önmagát nem úgy élte meg mint közönséges karrieristát, hanem mint a világforradalom ügyének szent harcosát. Ha bárki szóvá tette neki ezt az ellentmondást, az nem normálisan gondolkodó, józan ember volt, hanem ellenforradalmár. Ami kívülről látszik, az belülről nem. Amikor ezeket a sorokat olvasod, bizonyára ökölbe szorul a kezed, de egyetlen pillanatig sem jut eszedbe, hogy benned is ugyanez a mechanizmus működik. A világ katasztrofális állapotát ma már egy hangya is észleli, de még az ihletett művészben, a zseniális tudósban vagy a szuperművelt, világszínvonalú gondolkodóban is ritkán merül fel, hogy mindezért önmagát tegye felelőssé. Az emberiség kórusban és szólóban énekli, hogy „mások vittek rossz utakra engem, a mások vétke az én hibám!”... de a felelősséget senki sem vállalja. Erre a viccesnek látszó, de nagyon is szomorú helyzetre hívja föl a figyelmet a kobrini rabbi Móse, aki nem azt mondja, hogy a világot el kell fogadni, hanem azt, hogy vállalni kell! Vállalni pedig azt jelenti, hogy a bajok gyökerét az ember önmagában pillantja meg, s a kialakult helyzetért magát is felelőssé teszi. Ez csakis akkor lehetséges, ha valami csodával határos módon elkezd önmaga ellen gondolkodni. Ezt hívják kegyelemnek. Nem azt, amikor az Isten kihúzza az embert a pácból, nem is azt, amikor leveszi válláról sorsának keresztjét, hanem amikor valamilyen benső ihlettel megadja azt a lehetőséget, hogy az én a saját szervével - manusz a manasszal elkezdjen saját maga ellen gondolkodni. Erre önmagától nem képes. Ahogyan a saját hajánál fogva senki sem tudja magát felemelni, önös érdekeink, kígyó-lázadásunk szenvedélye ellen sem vagyunk képesek hadat üzenni. Ehhez az kell, hogy átéljünk magunkban egy, az énünknél magasabb hatalmat, egy fényből szőtt kapaszkodót, amelynek segítségével kiránthatjuk magunkat énvédelmi gondolataink örvényéből. A magfizikában ezt nevezik „alagúthatásnak”, amikor egy szub-atomi részecske kiszabadul a mag körül forgó elektronok mókuskerekéből, és szabad útjára tér. S ahogy a „kegyelemmel” az ember, az alagúthatással az elem is megváltoztatja önmagát. A kegyelem jó szó, mert ha végiggondolod ezt a kifejezést, tudod, hogy kegyelmet csak annak adnak, aki kéri. Kérni pedig csak akkor fogja, ha felébredt benne vétkének tudata. Ha belátja, hogy mindabban, amivel másokat vádolt, ő a hibás. A létrontás botrányát csakis önmagunkban tudjuk megállítani. Hiszen éppen abból a gondolkodási mechanizmusból következett, amelyben önmagunkat minden alól fölmentjük, s állandóan a külvilágot vádoljuk és büntetjük könyörtelenül. Aki a létrontást kívül akarja megszüntetni, a botrányt csak tovább növeli. Az arány nagyon rossz. Ezer ember közül kettő, ha akad, aki saját boldogtalanságáért ne a külvilágot tenné felelőssé. Ha mindezt nem az ősi, de az újkori lélektan oldaláról gondolod végig, a helyzet a következő: Ha az ember a múlt században lelki problémájával orvoshoz került, a segítség olyan hipnotikus, vagy önhipnotikus módszer volt, amellyel énjét megerősíthette, hogy ne a vesztesek, hanem a győztesek oldalára kerüljön. Freud volt az első, aki rájött arra, hogy az ember legnagyobb ellensége: önmaga, mégpedig azáltal, hogy mivel alapvető vágyait a társadalomban kiélni nem tudja, elfojtja, s tudatának felszíne alá zárja őket. Ez a tudattalan mint szenvedélyektől és sérelmektől teli tályog, állandó feszültségben tartja, s az életben egyetlen boldog percet nem engedélyez neki. Freud azt is fölfedezte, hogy ezeket a fulladt indulatokat az ember rávetíti környezetére, s múltjának

minden sérelmével a jelen világát vádolja meg. Mivel materialista volt, Freud úgy vélte, hogy a lélek a testtel születik, s ezért a traumák ősokát csak a csecsemőkorig vezette vissza. Azt ugyan fölismerte, hogy környezetünkkel, de még az önmagunkkal való bajok okát sem a jelenben, hanem a tudattalanba süllyedt múltban kell keresni, de odáig már nem jutott el, hogy a sorsrontás végső okát magában a páciensben találja meg: vádolta az apját, az anyját s azt a társadalmat, amely betegét megnyomorította. Bízott abban, hogy ha ezeket a tudattalan tartalmakat a felszínre hozza s tudatossá teszi, betege meggyógyul. Ez azonban ritkán történt meg, mert a beteg rájött ugyan, hogy mondjuk neurózisának oka nem a jelen helyzetéből adódik, de a gond gyökeréig nem látott le, legfeljebb a szeretője helyett az édesanyját szidta, aki valaha eltaszította a „lelkét”. Mint minden materialista gondolat, ez is igaz volt félig, akárcsak a marxizmus; csőddé akkor vált, amikor úgy jelent meg, mint a lét egészére alkalmazható totális világmagyarázat. Minden igaz gondolat akkor indul züllésnek, amikor izmus lesz belőle. C. G. Jung mélyebbre látott. Tudta, hogy az ember árnyéka jóval hosszabb, s bajainak gyökerei is ősi mélységekbe nyúlnak vissza. Lényegében az ő gondolati rendszerét fejlesztette tovább Thorwald Dethlefsen, aki kezdetben hipnózissal, majd anélkül a tudomány rangjára emelte a reinkarnációs terápiát. Az emlékek itt már több évszázad, sőt évezred távolából bukkannak föl. Ezt a terápiás eljárást ma már világszerte alkalmazzák, de - legalábbis a hozzám eljutott publikációkból ítélve - Dethlefsen volt az, aki fölismerte, hogy hiába emeli ki a tudattalan akár sok száz éves mélységeiből is a lélek valódi emlékeit, az egész mit sem ér, ha a beteg jelen életének szereplői helyett elmúlt sorsának szereplőit kezdi vádolgatni. Mint úja: „A döntő lépés akkor következik be, amikor a terápiában egy tünetlánc feltételezhető végére érünk: ilyenkor kliensünket abba a helyzetbe visszük vissza, amelyben későbbi szenvedéseinek okát látta, s amelynek tartalmát ismételte későbbi életei során. Ekkor a páciens azzal a karmikus bűnével szembesül, amely szükségszerűvé tette későbbi szenvedéseinek sorozatát. A kliens egészen addig a pontig csak szerencsétlen áldozatként éli meg önmagát. Nincs számottevő különbség a között, ha a páciens úgy gondolja, zavarainak okát az anyja viselkedésében kell keresnie, vagy ha úgy, hogy előző életeinek valamelyik kellemetlen eseményében, ugyanis mindkét esetben a külvilágra vetíti ki a felelősségét. Mindettől valami egészen különböző dolog történik, amikor valaki a karmikus bűnével szembesül. A páciens ilyenkor... „cselekvőként megéli, hogy ő okozza másoknak mindazt, ami miatt pár ezer éve megállás nélkül panaszkodik, mert azt gondolja, hogy mások okozzák neki. Szembesülni bűnünkkel nem egyszerű, de hatalmas lépés a gyógyulás felé.” Ezt a pár mondatot már a Kígyó és keresztben is idéztem, mert döntőnek tartom. Dethlefsen azért fogalmaz olyan óvatosan, hogy a tünetlánc „feltételezhető” vége, mert pontosan tudja, hogy a tünetlánc legvége az ahamkarában, a lélek őslázadásában keresendő. Ezért minden gyógyulás egy kis megtérés is: egy-egy katartikus lépés a tenger egységélménye felé. De ahogy a múlt ősvétke, a jövő diadala is messze van még: a buddhai felébredést vagy a jézusi lelkület megérését sok kis csatanyeréssel, önmagunkon aratott kis győzelmekkel kell előkészíteni. Ezért kis ügyek nincsenek. Életünk legkisebb problémájának a megoldása is mikromegvilágosodás. Innen kezdve már nem érdemes általánosságban beszélni. A nagy dolgok ugyanis benne vannak hétköznapi életünk legapróbb részleteiben. „Egy bölcset - mondja Dogén mester - arról lehet fölismerni, ahogy megfőz egy ebédet.” Azokon a pontokon, ahol éned nyugtalan, szorongó önvédelmi harcát föladod, szabályosan megszépülsz, s ritkán érzett békesség tölt el. Ez a győzelmed jutalma, semmi egyéb. Most az következne, hogy a gyakorlatban mutassam be neked a manasz trükkrendszerét. Történetet kitalálni nem akarok, mert átütne rajta a mesterkéltség. Elmondhatnám valamelyik barátom, ismerősöm vagy akár hozzám fordult olvasó

történetét. De senki sem hatalmazott fel, hogy sorsának intim részleteit nyilvánosságra hozzam. Maradt tehát a saját életem. Elmondok magamról néhány lényeges dolgot, nem az önvallomás, még kevésbé a gyónás okán. Egyszerűen csak azért, hogy bemutassam az én és ÉN csatáját, s főleg azt, hogy az ilyen, magát vallásosnak és többé-kevésbé műveltnek tartó emberben hogyan működik a manasz. 7. Önmagamról és ÉNmagamról. Az önbecsapás művészete Írói pályám nehezen indult. Mindjárt az elején agyonmartak a kritikák. Hol azt írták rólam, hogy tehetségtelen vagyok, hol azt, hogy ügyeskedő, híg, a közönség kegyeit kereső iparos. Rendszerint azonban észre sem vettek. Mindig nehezen, keservesen írtam. Volt olyan darabom, mint például a Búcsúelőadás, amelynek száz hasznos oldala több mint négyezer oldalból született. Hét éven át dolgoztam rajta, tíz évig az íróasztalomban hevert. Föltehetően nem ismered, mert bár azóta már a világon sok helyen játszották, Budapesten ma sem mutatták be. Senki nem írt róla, a külföldi előadások hírei nem jutottak el a hazai közönségig. Kezdetben csak a hiúságomat bántotta a helyzet, később azonban már félni kezdtem: az írás számomra nemcsak a sorsom volt, életem legfontosabb dolga, de kenyérkereset is. A Madách Színházban, ahol az érettségim óta dolgozom, a fizetésem kezdetben hatszáz forint volt, ma sem több havi nyolcezer nettónál, ami mindig is a hivatalos létminimum alatti összeg volt. Két gyermekem van. Harminchat éves koromig egy kétszobás lakásban laktunk hatodmagammal: ahhoz, hogy dolgozni tudjak, anyámhoz jártam Zuglóba; volt egy kis cselédszobája, úgy hívtuk: a „Lyuk” - ezt a helyiséget népesítettem be álmaimmal. Hogy az akkori helyzetemet megértsd, elegendő, ha a mait mondom: mintegy öt ízben húztak ki a József Attila-díj listájáról, s ha a magyar írókat bárki sorolja, a színdarab-írókat is, bizonyos, hogy nem vagyok benne. Nem a lista közepén vagy végén, hanem sehol. Kezdetben így gondolkoztam: „Ebben az országban én szellemidegen vagyok. Itt politizálni kellene, akár a rendszer mellett, akár ellene, mindegy: aki karriert akar csinálni, annak bele kell vetnie magát a közéletbe, s vagy benyalni a pártnak, vagy kitűnni azzal, hogy merészen ellene szól. Engem azonban sem a politika, sem a hétköznapok tiszavirág-életű álproblémái nem érdekelnek. Én az Isten dolgairól akarok beszélni. Az Evangélium, a lélek s a kelet titkairól; arról azonban nem lehet. Ha megszólalok, úgy járok, mint Hamvas Béla, akinek szellemével ugyan nem érek föl, de útját követendőnek tartom, s akkor nem fogadnak be sem a kommunisták, sem az antikommunisták, sem a keresztények, sem a zsidók, sem a népiek, sem az urbánusok, sem az egész magyar szellemi élet, amely az ilyen szemléletet nemcsak elutasítja, de meg sem próbálja megérteni. A magánynak ezt a didergető fokát én nem bírnám ki. Jobb tehát bohóckodni, maszkok mögé bújni, kihasználni azt, hogy sok műfajhoz értek: regényhez, filmhez s a színpadon komédiához, tragédiához, színműhöz és zenés játékokhoz.” Nem hazudtam - csak az igazságot eldugtam a maszkok alá, olyan mélyre, hogy rajtam kívül senki sem vette észre. Így aztán nem keveredtem bajba, még önmagam előtt sem. Az írói szerepjátszásnak olyan ügyes taktikáját dolgoztam ki, hogy nem voltam tetten érhető: amit leírtam, azt még évtizedek múltán is vállalni tudom - amit pedig nem írtam le, azért nem vagyok büntethető még önmagam ítélőszéke előtt sem, hiszen nincs tárgyi bizonyíték. Ily módon - úgy véltem - sikerült tisztességesnek maradnom egy tisztességtelen világban. A hazai hivatalos szellemi élettel kölcsönösen lenéztük egymást. Amikor már nagyon sok kudarc ért, hogy a rémülettel vegyes keserűségtől megóvjam magam, azt gondoltam: „Nem érdekel sem a hírnév, sem az elismerés - én az Istennek írok!”. Ez a kétségtelenül nemes gondolat visszaadta a tehetségembe vetett hitet,

az önérzetemet, sőt már-már túltengővé tette; időnként úgy éreztem, hogy ez a senkihez sem tartozó különc fehérrókaságom valamiféle „kiválasztottságot” jelent. Az emberek előtt szerénynek tetszhettem, főleg akkor, ha ezt sikerült elhitetnem velük. Nem volt nehéz, mert én is annak tartottam magamat. Csak évtizedek múltán derült ki, hogy egy-egy barátságom azért szakadt meg, mert lényemből áradt valami kellemetlen, mosolyba és szerénységbe burkolt lenézés: a „választott” emberek gőgje. Amikor nagy keservesen befejeztem egy-egy művemet, gyertyát gyújtottam, s egy rövid imádsággal felajánlottam az Úrnak. Azt mondtam: „Én megtettem, amit tudtam, ami a tehetségemből tellett. Íme, leteszem most eléd: tégy vele, amit akarsz!”. Amíg imádkoztam, nagyon boldog voltam. S még utána is, sokáig. Munkámat, mint papírhajót a patakba, útjára bocsátottam. És vártam az eredményt. Pontosabban a sikert. Azt ugyanis nem tudtam föltételezni, hogy az Úr esetleg nem akar csinálni vele semmit. Például hogy elfelejti évtizedekre vagy örökre. Vagy esetleg nagy bukással leckéztet meg. Úgy gondoltam, ha már fölajánlottam neki, cserébe kapok is tőle valamit! Imádságomat a nagy jutalom ígérete hatotta át. Magamban azt gondoltam: „Lám, itt a materialisták nexusokat keresnek, jó kapcsolatokat, ott nyüzsögnek az üléseken a fejesek körül, hogy érvényesülhessenek - én mindezt nem teszem! Megőrzöm a szüzességemet, mert engem az Úr támogat, és sokkal magasabbra emel, mint bármiféle párt! Én az Isten segítségével és pusztán a lelkem mágiájával többre viszem, mint azok, akik kompromisszumok és az általuk is utált különféle alkalmazkodások csapdájába lépnek!” És a „jutalom” mindig felbukkant a láthatáron. Valami mindig történt. Valamilyen szinten minden munkám megvalósult, s amikor beültem a homályos vetítőbe, vagy megálltam a színpad kulisszái mögött, reszketve szomjaztam a sikert. Együtt mondtam a színészekkel a szövegemet, együtt éltem és szenvedtem velük némán, s most már csak arra sóvárogtam, ha a hivatalosak nem is, legalább a közönség ismerjen el! Ez sok esetben megtörtént, de az öröm nem jutott el hozzám. Hazánkban a sikerteremtő embert inkább lenézik, mint megbecsülik, s mint tapasztaltam, besorolják a prostituáltak közé. Szellemi életünk hangadói a közönség ízlését megvetik, s aki szót ért a közönséggel, azt úgy kezelik, mint az urak Maupassant Gömböcét: utálattal fordulnak el tőle, amiért lefeküdt a katonáknak, hogy továbbmehessen a kocsi. Helyzetemet a siker tovább bonyolította. Mert miközben én az Úrral társalogtam, s igyekeztem az általam elképzelhető legnagyobb tisztasággal megírni műveimet, a külvilág a „kurva” címet ragasztotta rám. Így aztán sikereim kevés örömöt és sok szégyent hoztak. Nem akarok időben előreugrani, de ez a sértettségtől bevérzett gőgöm akadályozott abban, hogy sok nagyszerű emberrel találkozzam. Magányos maradtam. Ha az ember beleesik abba a csapdába, hogy önmagát „szentnek” tartja, kénytelen másokban csakis a hitványságot látni. Nem veszi észre, hogy itt mindenki csak esendő ember, s ezzel nemcsak őt zárja ki a közösség - ő is kizárja magát az emberek közül. Ez a sértett, büszke magány sok magyar író sorsát megkeserítette; sok év múltán Mesterem hívta föl a figyelmemet, hogy ebbe a csapdába példaképem, Hamvas Béla is belelépett. Jézus gyakorta kétségbeesett az emberek sorsa láttán, azt mondta: „Mind részegen találtam őket. Nem találtam egyet sem közöttük, aki szomjas lett volna, és lelkem elszomorodott az emberek fiain, mert vakok voltak szívükben, és látták, hogy üresen jöttek a világra, és azt keresik, hogy üresen menjenek a világból.” Néha még az indulatok villámai is kicsaptak belőle - de soha senkit nem nézett le, és nem vetett meg. Ezért vette körül nagyon sok ember, mert senkit, még az ellenségeit sem tartotta méltatlannak arra, hogy a szó legnemesebb értelmében emberszámba vegye őket. De ez már mostani felismerésem. Menjünk még vissza az időben.

Úgy gondold el, hogy én már akkoriban is sok mindent „tudtam” mindabból, amit ebben a könyvben leírtam. De mást is. Ismertem például a horoszkópomat. Ebben van ugyan egy súlyos, akadályozó szatumuszi kereszt, de a Napom a Nyilas jegyében delelőn áll, ura, a Jupiter a 11. ház csúcsán, trigonban a Vízöntő aszcendensem urával, az Urá-nusszal. Ha foglalkoztál asztrológiával, tudod, hogy ilyen konstelláció még a kezdő számára is azt jelenti, hogy igyekezetemet végül is el fogják ismerni, jóval az országhatáron túl is. Baktay Ervinnek is ez volt a véleménye, aki ismerte horoszkópomat, de magam is, aki akkor már több ezer képletet analizáltam, úgy véltem, hogy ennek be kell következnie. Így aztán várakozásom szinte részeg eufóriává változott, ha egy-egy külföldi producer vagy rendező érdeklődött a munkáim iránt. Hófehérke nem várta így a herceget az üvegkoporsóban. Mindenkiben szabadítót láttam, aki olyan fénybe emel, amely eloszlatja a hazai sötétség emlékét is. Az ígéretek között nemcsak világhír, de csillagászati összegek is szerepeltek. Életemnek ebben a korszakában diadalmas hősnek éreztem magamat, s nem vettem észre, hogy valójában harsány komédia főszereplője vagyok. Amikor nagy nevű producerek után Elia Kazan és Lee Strasberg is elolvasták munkáimat, s olyan kezekbe kerültek, mint Faye Dunaway, Marion Brando, Dustin Hoffman, Isabelle Huppert, Nino Manfredi, s olyanokkal tárgyaltam, mint Michael York, Topol és Joel Grey, a Cabaret című film zseniális konferansziéja - már dollármilliókról álmodoztam, nem is alaptalanul. Istenről nem feledkeztem meg, hanem elhitettem magammal, hogy mindez az Ő áldása. A magasabb világ jutalma hosszú és gyötrelmes koplalásomért. Amikor már nyolcadszor repített a gép New York felé, hátradöntöttem ülésemet az óceán felett, lehunytam a szemem, és azt gondoltam: „íme, a hitem valósággá válik! Aki kér, annak adatik, s én kértem, Ő tudja, hogy milyen nagyon kértem! Nem is az a csodálatos, hogy valóra válik a legmerészebb álmom is, hanem az, hogy Isten beteljesíti ígéretét! Hiszen Neki ajánlottam fel minden munkámat, s íme, most röpít az álmaim felé! Nem kellett pártba lépnem, feneket nyalnom, csak hinnem kellett, s amit kértem: megadatik.” S hogy jól értsd ezt a hazug helyzetet: miközben hangosan vert a szívem, s a lábujjaim görcsbe rándultak a cipőmben a közeledő, csodával határos diadaltól, azt is elhatároztam, hogy roppant szerényen fogadom majd az egészet. Erre szükségem is volt, mert New Yorkból valószerűtlenül nagy ajánlatokkal tértem haza. Broadway, Columbia Pictures, Jane Fonda, Metro-Goldwyn-Mayer, Warner Brothers, világhírű sztárok, multimilliomosok, ügyvédek, szerződések. Motorcsónak robogott a forgatókönyvemmel Marlon Brandohoz a szigete felé. Csak a véletlenen múlt, hogy nem találkoztam Jimmy Carter elnökkel, akkoriban vesztette el a választást, s nem jelent meg a díszvacsorán, ahol jelen voltam. Odahaza izzott a telefonom, s a lelkem is forrt: példátlan mámort éreztem. A helyzet teljesen fölkavart. Bizonyára nagyon kifordulhattam magamból, mert anyám azt mondta, beszélni akar velem. Kézen fogott, levitt a parkba. Tudnod kell, hogy anyámtól soha semmiféle csoda nem idegen, talán az egyetlen ember volt, akivel gyerekkoromtól kezdve megoszthattam álmaimat. Nem a padra ültetett, hanem egy otromba 1919-es kommunista emlékmű tövébe, egy szürke kőfalból kirobbant gólem elé, s azt mondta: - Péter, térj észhez! Le van szarva a dollár, a világhír meg a milliók! Ha lesz: lesz, ha nem lesz, az is jó... de te maradj az én bölcs, józan fiam!... Te nem sztár vagy, nem milliomos! Te pap vagy, rabbi!... Téged szeret az Isten, ne engedd el a kezét, fiam! Rátettem a tenyeremet a kezére, s lelkesülten mondtam: - Mama, nem látod, mi történik itt? Beteljesül a sorsom! Most történik meg mindaz, amit már kamaszkoromban megmondtam neked! Kinyílik előttem a világ, és ezentúl azt írhatok majd, amit akarok! Nem szól bele senki, szabad leszek!... És Isten éppen azért ad, mert szeret! És nemcsak nekem, neked is adja! Az egész családunknak! Elköltözhetsz végre abból a dögmeleg lakásból, és nem fog az

ablakod alatt zörögni a villamos! Sokat küszködtél, megérdemled! Ez már nem álom, realitás! A múlt héten telefonáltak, hogy Brandónak tetszik a könyvem, meg akarja csinálni! És ekkor anyám, ez a csodálatos asszony így felelt: - Nekem sohasem kellett pénz ahhoz, hogy boldog legyek. És az Isten ezt nagyon jól tudja. És neked se kell! Emlékezz vissza, milyen boldog voltál abban a kis „lyukban”, ahol évtizedeken át írtál és meditáltál! Olyan boldog te sehol nem lehetsz, se kastélyban, sem New Yorkban, sehol! Neked nem is a pénz kell, hidd el, én ismerlek, jobban, mint bárki, mert én még azt is tudom rólad, amit te sem tudsz, mert nem emlékszel rá!... Neked az kell, hogy az emberek szeressenek, és szeressék a munkáidat, amelyeket csinálsz! Én is imádkozom, minden este imádkozom, hogy ez a vágyad teljesüljön, de elsősorban azért, hogy boldog legyél... És sohasem leszel boldog, ha itt - és a szívemre mutatott - nem az leszel, aki vagy!... Ha ad: ad, ha nem ad: nem ad. Bízd ezt az Istenre, az ő dolga, de te legyél az én okos, józan, jó fiam! Meg se hallottam, mit beszél. Szegény anyám! - gondoltam derűsen és „megértően” - egész életében küszködött, menekült, menekített, filléres gondok között élt, most is csak pár ezer forint a nyugdíja: képtelen fölfogni ilyen fantasztikus csodát. Sohasem tapasztalta még, s ezért nem is értheti az egészet. Az ígéretekből nem lett semmi. És ekkor már nemcsak a saját hazámban, az egész világban csalódtam. És természetesen Istenben is. Ha elolvasom a naplómat, olyan az egész, mintha két ember írta volna. Ma is vállalható, igaz gondolatok váltakoznak benne remegő kézzel írt, csalódott és kétségbeesett kiáltásokkal. Ekkor indult el az a folyamat, amelyről nem tudok pontosan számot adni. Ez az, amit az imént kegyelemnek neveztem. Nem kívülről jön, belül történik meg, de olyan helyen, ahová nem látni. A kiindulópontjára, azt hiszem, emlékszem. Nagyon sokat kínlódtam. Nem szenvedtem, mert ez túlságosan szép szó. Egyszerűen csak kuszán, zavartan, zaklatottan éltem. Anyám igazából kénytelen voltam belátni annyit, hogy valamikor tényleg boldog voltam. Pedig nem volt egy fillérem se, és a nevem nem szerepelt az újságokban. Ezt a boldogságot elvesztettem. Elkezdtem keresni az okát. Rájöttem, hogy ez akkoriban történt, amikor a nyilvánosság benézett az ablakomon. Innen kezdve ígéretek árnyékában éltem, képzelt diadalok és valódi kudarcok vagy félsikerek között. Hogy hazugságban is, akkor még nem láttam. Visszanéztem régebbi emlékeimet, s fölfedeztem, hogy valóban boldog voltam. Szinte tudatom megszületésének pillanatától kezdve volt bennem valamiféle alapvető harmónia, amelyhez később a legválságosabb pillanatokban is, háborúban, gyűlöletben, vérben, életveszélyben mindig visszataláltam. Nekem egy ingen, gatyán, meleg cipőn s később egy írógépen, papiroson s egy csendes szobán kívül nem hiányzott semmi. Fölnéztem a csillagos égre, ennyi elegendő volt. Időnként elfogott a szorongás, a reménytelenség is, de hamar túltettem magam rajta. Ha csalódás ért, azon is. Zaklatott csak a felszínen voltam, a mélyben soha. Ezt a benső derűmet még halálos sebesülésem után, a kórház sebészeti osztályán sem vesztettem el, s miközben az orvosok azon tanakodtak, le kell-e vágni a lábamat, én heteken át hangosan olvastam betegtársaimnak Hasek Svejkjét; valóságos színházat rendeztem a zsúfolt kórteremben, miközben közönségem egy része meghalt, a másik egy életre megnyomorodott. - Ha gödörbe kerülsz - mondta anyám -, az első gondolatod ne az legyen, hogy jaj, Istenem, gödörben vagyok!... hanem az, hogy hogyan tudsz kimászni belőle! Így éltem sokáig. Az érettségi után a színházhoz kerültem, s megtapasztaltam ennek a varázslatos világnak a hiúságát. Láttam, a sikervágy s a tehetség átkos-áldásos természete milyen roncsolást visz végbe még a legnagyobbakban is.

Megfogadtam, hogy én sohasem jutok odáig. Nem sikerült. Anyám nagyon ravasz volt. A legérzékenyebb pontot érintette meg bennem. Nem azzal, hogy Istenről beszélt, hiszen én akkoriban már valóságos professzora voltam az isteni tanoknak, a „nagy titkokról” százszor annyit tudtam, mint az én tudatlan anyácskám, s ezért tökéletesen működő intellektuális akrobatikával el tudtam intézni, hogy Isten és a hiúságom nemcsak békésen megfértek egymás mellett, de egyik a másikat még erősítette is: hitvitákban engem nem lehetett legyőzni! Nem volt Buddhának vagy akár Jézusnak egyetlen olyan kijelentése sem, amelyet ne tudtam volna azonnal magamra alkalmazni, kezdve attól, hogy a „mécsest sem azért gyújtják, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy mindenkinek világítson” - egészen odáig, hogy „aki kér, annak adatik”. Az érzékeny pont a boldogtalanságom volt. Mert boldogságot én nem éreztem még akkor sem, amikor úgy volt, hogy minden sikerül. Görcsös, vad, részeg diadalt igen - de boldogságot sohasem. És ekkor elkezdtem vizsgálni a múltamat. A gyerekkoromat. Ehhez nem elegendő „emlékezni.” Hogy az ember megtaláljon egy érzést, amelyet elveszített, vissza kell mennie abba a lelkiállapotába, amelyben megvolt még. Újra gyerekké kell válni. A régi helyszín sokat segít. Vissza-visszajártam arra a környékre, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Végigbandukoltam a füves réten, ahol kecskéket legeltettem, a dús lombokkal borított zuglói utcán, ahol egykor jártam. Leültem újra arra a játszótéri padra, ahol valaha üldögéltem rövid nadrágban, véres térddel, apró, koszos kis cipőcskémmel, amely nem érte még a földet. A fák óriásivá növekedtek azóta. Alig tudnám átfogni a törzsüket, pedig valamikor kismajomként kúsztam föl bármelyikre. Ismerős házak tűntek el; nagy, szürke, többemeletes épületek álltak a helyükön. Mögöttem kőhajításnyira a Rákos-patak csörgedezett. Sekélyebbnek, koszosabbnak látszott. Idegen cégtáblák voltak a kapukon. A járda szélén autók álltak, ezek sem voltak itt valaha. Csak a hinta vasváza volt a régi és az égbolt csillagai. Ugyanezeket a csillagokat néztem, amikor orosz szavaktól volt hangos ez a környék, s nagy, kocka formájú, cirill-betűs teherautók döcögtek végig az utcán. Ezeket a csillagokat nézegettem, amikor a nyitott ablakokból a Szénát hordanak a szekerek, a Poljuska, és az Egy cigánykaraván kocsiján ült egy lány, és jósolt dallamait hozta a szél. Duci testemen akkor érdes, fehér ing feszült, nyakamban kellemetlenül szoros, piros nyakkendő. Lantos Olivér és Kazal László a sírban vannak már, de a hangjuk itt maradt valahol a mellemben: boldogsághangok voltak. A lábam még nem érte a földet, de a csillagok ugyanezek voltak. Aki nézte őket, a gyerek, nincsen már sehol, de ők még most is itt vannak, s ugyanúgy néznek vissza rám, mint valaha. Lent minden megváltozott, én is - de fönt semmi. Csakis ezt a fönti világot néztem. Elmémet lecsendesítettem. A jelen pillanatát magam mögött hagytam, s a padon ülő Müller Péterre úgy néztem, mint nem egészen valóságos magamra. Megvártam, amíg a nosztalgia és az elmúlás keserű érzése leülepedett bennem. Minden reflexiót eloszlattam az agyamban. „Mai fejem” gondolatait megszüntettem. Nem volt nehéz, mert meditációs gyakorlataimban mindezt megtanultam. Lassan visszavezettem magamat a múltba. Újra gyerekké váltam. Mintha a lábam megrövidült volna, testem is kisebb lett, s valahol bennem, a homlokom tájékán és a szívem helyén fölfakadt egy ismerős, jó érzés: a boldogságé. Biztató, otthonos melegség árasztott el. Amit most leírok, csakis a mai tudálékos mondataimmal tudom leírni, de a gondolatok vagy inkább érzések egy hatéves gyermekéi voltak. Amikor fölnéztem az égre, úgy éreztem, hogy nem fölfelé nézek, hanem befelé. Vannak közeli csillagok, nagyok és fényesek, vannak távolibbak és még

távolabbiak, egészen halványan hunyorgók. Minél távolabb, annál beljebb nézek, s biztos van egy csillag, amelyet nem is látni már, s az a Világ Közepe. Onnan született minden csillag. Ez nagyon régen történt. Én még akkor nem voltam itt, apám, anyám sem, ez a játszótér és a patak sem: ez az egész esti sötétségbe burkolt világ nem létezett még. Én is onnan születtem ide. Vagy talán egy másik csillagról? Valahonnan jöttem, az biztos, mert az lehetetlenség, hogy én ne lettem volna. Próbáltam megkeresni, melyik a legvonzóbb, legismerősebb csillag. Nem tudom. Mindegyik némán szikrázik. Ki vannak dobva a sötét égboltra, mint én ide a Földre, és éppolyan magányosan hunyorognak, mint én ezen a padon. Lehet, hogy ott is emberek élnek? Lehet, hogy ugyanúgy néznek felém, ahogyan én feléjük, és keresik, hol van a Világ Közepe? Miért világít az a sok csillag, amikor az én Földem olyan sötét? Mi miért nem csillogunk? Az égbolt végtelen nyugalma ismerős jó érzéssel töltött el. Ezt neveztem később boldogságnak. Nem féltem. Nem szorongtam. Nem éreztem, hogy parányi vagyok, sőt ettől a lélegzetelállítóan pompás, szikrázó varázsvilágtól úgy éreztem magam, mint valami csodálatos mese hőse. Kedvem lett volna integetni a magasba: „Hahó, itt vagyok! Itt vagyok kint, a Földön!” A Föld akkor még nem volt nagy; a játszóteret jelentette, Zuglót, Pestet s még Eperjest is, ahol lóháton is ültem már, meg nagyapám vaskos, kövér combján; Föld volt a Balaton, a Velencei-tó és az az ismeretlen világ, ahonnan a német és az orosz katonák jöttek... de az egészről volt egy olyan sejtelmem, hogy ez a mindenségnek csak a legkülső peremkerülete, fura, kalandos, rejtelmes hely, ahol én csak vendég vagyok. Úgy élek itt, mint valami utazó. Mint Némo kapitány a tenger alatt. Meg kell ismernem, föl kell fedeznem ezt a nagyon érdekes helyet. Nem tartozom ugyan ide, de azért szeretek itt lenni. Szeretem az embereket, az állatokat, a dús bokrokat, a levelek sustorgását, a kocsmákból kiszivárgó savanyú borszagot, a tangóharmonikát, a fű szagát eső után; még a testemet is szeretem, főleg, ha a patak vizében úszkálok: jólesik a hűvös víz érintése. Nagy baj itt nem érhet, hiszen én nem vagyok idevaló. Ami történik majd velem, ha felnövök, nem lesz más, mint izgalmas kaland. Mindenesetre bármi lesz: az égboltra mindig fölnézek majd! Ezt nem felejtem el, soha! Ha nagy leszek, ha gondok között fogok élni, mint az apám, újra eljövök majd erre a padra, leülök, s fölnézek hazámra, az égre s az ismerős csillagokra! És elmesélem nekik, hol tartok. Ez a felvillanó ígéret hirtelen felriasztott a meditációmból. Egész testem libabőrös lett, még a torkom is elszorult. Döbbenten ültem. Úristen! Hiszen engem nem a boldogtalanságom hozott ide! Hanem az a teljesen elfeledett fogadalom, amelyet közel negyven esztendeje tettem magamnak! Ezt a pillanatot én megígértem magamnak! És megfeledkeztem róla! Lehet, hogy nem is én akartam idejönni erre a padra, hanem ez a mélyen eltemetett fogadalom húzott, mint láthatatlan mágnes? Nagy meglepetések érik az embert, ha kinyílik a tudattalan. Felnőtt fejjel azt is világosan láttam, hogy én valaha, naiv, tapasztalatlan törpeként jobban értettem Jézust, mint most. Nyilvánvaló volt, miért mondja azt, hogy „Az én országom nem e világból való” - és az is, miért adja parancsolatban, hogy „Legyetek átmenők!” Elfelejtettem, hogy mit jelent ez. Tudtam, és elfelejtettem! Leragadtam a sárban.

De hol történt a baj? Hol vesztettem el azt, ami már az enyém volt? Még azzal sem áltathattam magam, hogy más ismereteken nőttem fel, hiszen én elsősorban nem marxizmust tanultam, hanem olyan eszméket, amelyeknek ezt az érzést éppenséggel erősíteniük kellett volna! És mégis... Hol romlottam el? Hol vesztettem el a boldogságomat? Mitől vált szürke, unalmas világgá ez a csodával teli csillagos ég? Mitől lett börtönné és diliházzá ez a gyönyörűséges Föld, ahol valaha úgy szerettem lenni? És végül - melyikünk okosabb: a gyerek, vagy ez a mostani, felnőtt férfi? Kettőnk közül melyikünknek van igaza? Eddig tartott a meditációm, amelyet aztán több éven át folytattam, többkevesebb sikerrel. Ennek a benső csatának számos fordulata volt, átszínezték életem külső eseményei s lelkem különféle hangulatai is. Most csak a legfőbb gondolatokat írom le. Jézus, Buddha és Lao-ce a gyermek mellett áll, ez kétségtelen. Ezt semmiféle ravasz logikával cáfolni nem lehet. De itt vagyok én, a felnőtt, a magam zűrzavarával és boldogtalanságával. Ez is tény, mégpedig az egyetlen bizonyítható tény, mert itt valóságos ember és valóságos helyzet áll szemben egy gyermek naiv emlékével, s olyan vallásos eszmékkel, amelyek a régmúltban születtek. Lehet, hogy ezek a nagy tanítók nem nőttek fel? Lehet, hogy beleragadtak a gyermekségükbe, s nem ismerték fel a valóságot? Hiszen nem csak én vagyok boldogtalan: minden ember az! Minden élet, amelyet látok magam körül, a jézusi igék eleven cáfolata! Nincs szeretet, nincsenek csodák, nincs isteni gondviselés, mert gyermekeket taposnak el tankokkal; engem is sokszor meg akartak ölni és tönkre akartak tenni. Hol a megígért boldogság? Az egész világ kórusban üvölti, hogy „nincs Isten!”, hogy az egész becsapás, az ember az anyag tragikus tévedése, anyja a közönyös föld, amely végül minden reményével és kielégületlen vágyával magába szippantja, akár jó volt, akár gonosz. Itt nincsenek távlatok, csakis a képzeletben. Vallás, filozófia és művészet csak arra jók, hogy elviselhetővé tegyék azt a riasztó valóságot, hogy ennek az egésznek semmi értelme! Az értelem, a szeretet és a szépség itt halálra van ítélve. A gyermek szent boldogságtudata érthető: neki meg kell még csinálnia az életét. Ehhez kedv kell, öröm és erő. Akármilyen önbecsapás árán is! De amikor ez az élet félig-meddig már készen van, s nincs szüksége többé a hajtóerőre, a hit kifárad, s elfoglalja helyét a létből kifelé tartó ember megkeseredett, józan valósága. Az önáltatás biológiai oka megszűnt, s most itt maradtam az igazsággal, amelyet végül megtaláltam - de bárcsak ne találtam volna! Így gondolkoztam, s készen álltam arra, hogy elvessem a hitemet. Jól értsd meg: számomra ez nem elvi probléma volt, hanem létkérdés. A bőrömről volt szó. Mert abban a tudathasadásos állapotban nem voltam hajlandó tovább létezni. Kifáradt bennem a hit, az az örökös erőfeszítés, hogy mint a menekülő tintahal, a reménység kékjével fessem át a szennyes óceánt, amelyben nemhogy remény, oxigén sincs. Egymásra eresztettem a bennem élő gyermeket a józan felnőttel. Küzdjenek meg! Ölje meg végre egyik a másikat, de ebben a feszültségben nem akarok tovább élni! A gyermeknek nem voltak érvei, csak egy: „Hűtlen lettél az égbolthoz!” A felnőtt azonban kétségbeesetten érvelt, hogy „az az égbolt csakis a te fejedben élt, sehol máshol; azokon a csillagokon nincsen élet, s te sem jöttél sehonnan, csak a mama öléből, mégpedig iszonyú szenvedéssel, azóta is szenvedsz, és a végén még jobban fogsz szenvedni! Itt minden ígéret becsapás, és minden reménykedés önáltatás! Nincs segítség, nincs gondviselés, másvilág sincs, csak ez a nyomorult Föld, ahol azt hitted, vendég vagy. Nem vagy vendég, öregem! Törzsvendég vagy, idevalósi, ugyanabból az anyagból vagy gyúrva, mint a fák, a

kövek, az asztalok, a föld és a kukacok!” „És a halálélményed? - kérdezte a gyermek - A kilépés a testedből s a hang, amelyet hallottál, hogy vissza kell menned?” „Káprázat volt, a rémület varázslata... ez meg itt a sűrű, tapintható valóság!” A gyermek azt mondta: „Én boldog vagyok, te boldogtalan”. A felnőtt azt felelte: „Inkább legyek boldogtalan, minthogy hazugságban éljek! Mindent megölök magamban! Az összes eszmét, az összes csalóka reményt, ha kell, téged is! Egyet képtelen vagyok elpusztítani: az igazságot. Ha kell, vállalom, hogy az egész életem tévedés volt, de az igazságra szükségem van! Még akkor is, ha boldogtalanná tesz. Legalább tudni fogom, miért vagyok az, mert így még azt sem tudom! És tudni fogom azt is, hogyan éljek ezután! Mert más élet az, ha nincs Isten! Akkor az ember nem vár semmit, de nem is szolgál senkit! Akkor csak annyija lesz, amennyit kibrusztol magának, bármilyen áron, de az legalább valóban az övé lesz! És akkor többé nem hallgatok rád, csakis a józan eszemre!” Évek teltek el így, amíg végül jött egy olyan benső villanás, amelyet kegyelemnek neveztem. Mivel ezt a élethalálharcot képtelen voltam dűlőre vinni, igyekeztem az egészet fölülről nézni, olyan pártatlan szemmel, amelyet nem homályosítanak el érzelmek és indulatok. És ekkor megszólalt bennem egy hang. Nem állt egyikünk oldalára sem: olyan volt, mint valami döntőbíró. Azt mondta: „Rendben van. Hallgass a józan eszedre. De akkor légy következetes. Ha valóban az igazságot akarod tudni, gondold végig, amit állítasz, az érvek legutolsó láncszeméig. Azt állítod, hogy a gyermek boldogsága nem fér össze a te igazságoddal.” „Nem tudom, mi az igazság.” „Én most a jézusi igazságról beszélek, amelyet érett ésszel elfogadtál. Indulj ki a helyzetedből. Tudod, mi a boldogság - és nem vagy boldog. És tudod, mi az igazság - mégis hazugságban élsz. Itt most valaminek végképp össze kell törnie: vagy a boldogságodnak, vagy az igazságodnak. Vagy mindkettőnek.” „Mindkettőnek?!” „Nem tudni, mi lesz a végeredmény. Azt mondod végre: nyitott vagy vesztésre, győzelemre. Járj utána! De becsületesen! Vizsgáld meg először a boldogságodat s aztán az igazságodat is!” És ekkor újra kézbe vettem gyermekkori emlékeimet, s alaposan vizsgálni kezdtem őket, mint valami ásatási emléket vagy mélytengeri kövületet. A boldogságot vizsgáltam. Régi, gyermeki boldogságomat, de most már a mai eszemmel. Mitől voltam én boldog? Egyre beljebb és beljebb hatoltam ebbe az érzésbe, de mondom, nem éltem át, csak figyeltem, mint színes kristályt, és hirtelen észrevettem, hogy nem egységes valami, van egy sötét, hússzínű oldala is. Mert amikor a csillagokat bámultam, és vendégnek éreztem magam itt, a Földön, utazónak, akire még érdekes kalandok várnak, a „kaland” szó alatt azt értettem, hogy ez a Föld meg fog ajándékozni engem! Itt nagy jutalmak várnak és különös adományok! Teli volt a levegő, a játszótér, még a csillagos égbolt is néma ígéretekkel! Valami eljövendő, nagy diadalt éreztem a levegőben. Sőt, dicsőséget! Tudtam, hogy ez még messze van; még fel kell nőnöm, még dolgoznom és küzdenem kell érte - de akkor megkapom, és az enyém lesz! Nagy dolgokat fogok itt csinálni, és az emberek elismernek, és dicsőítenek majd érte! A jövő győztesének éreztem magam. És a jövő eljött... és az elismerés sehol. Eddig azért tudtam megőrizni egyre tépettebb, kopottabb és összefoltozott boldogságomat, mert azzal áltattam magam: nem baj, majd holnap, majd holnap, majd jövőre... Eljött a jövő, a holnap, a holnapután is - és most már nincs tovább. Elszállt velem az idő. Ha most megkapom is, késő már! Ez volt az a pillanat, amikor a gyermek is, a felnőtt is elvesztette a csatát. A gondolkodás, ha könyörtelen, s mint a saját farkába harapó kígyó, képes önmagába is belemarni: megszüli az igazságot. Minden világossá vált. Abból az ösztönös érzésből, amely akkor fogott el, amikor gyermeki szemmel

az égre néztem, született meg később az istenkeresésem. És abból, amikor a földi tájakat bámultam magam körül várakozva és reménykedve: a mérhetetlen hiúságom. Ez a két érzés felismerhetetlenül összekeveredett bennem, s az egész gubancot elneveztem ,,hit”-nek. Igen. A gyermek is vétkes! Ahogyan a magban benne van nemcsak a későbbi lombos fa, de annak minden betegséghajlama is, úgy rejtőzik a gyermek csírázó tudatában a tiszta gondolatok mellett a későbbi torzulások és betegségek vétkes vágyképe is. Valamennyien tiszta lappal érkezünk, de hamar átütnek rajta lelkünk végtelen előtörténetének karmikus foltjai is. Ezt minden anya tudja. Főleg azok a kismamák, akik korán felfedezik, hogy gyermeküknek „nehéz természete” van. Én nem voltam ilyen; szelíd, mosolygós, harmonikus gyerek voltam, életemet mégis megmérgezte később ez a lappangó, ősi kígyó-szenvedély. A két érzést ugyanis magamban összegyúrtam, s ahogy növekedtem, érett a tudatom, s egyre több ismerethez jutottam, ez a tiszta felismerésekből s hiú vágyakból összeállt életterv lett a bázisa egész gondolkodásomnak. Helyzetemet csak súlyosbította, hogy vallásos ember lettem! Az Evangélium minden mondatát úgy olvastam, hogy ezt a zagyvalékot igazoljam. Hidd el: többé-kevésbé mindenki ezt teszi. Mert az igaz, hogy a földi élet nagy adomány, de az már nem, hogy itt különdíjak is lesznek. Soha egyetlen vallásos tanító sem állította, hogy itt Isten hívei külön javadalmakban, szerencsében, elismerésben vagy anyagi jólétben fognak részesülni. Sőt ellenkezőleg: gúny, meg nem értés, üldöztetés, kiközösítés, nélkülözés - ez az, amire a hívő lélek számíthat. Isten nem holmi kozmikus vágyteljesítő központ. Aki ilyesmit képzel, saját kígyó-énjének mohóságát s önző szenvedélyét vetíti az égre. Ilyenkor az én-akarat formál istent magából, s ha ezt összemossa bármiféle vallás tanításával, olyan hazugságszövevénybe keveredik, amelyből kibontakozni lehetetlen. Ilyenkor a meztelen szenvedély felismerhetetlenül elbújik az ideológia színes jelmezében. Az értelem ugyanis mindent az én felé fordít, s legnemesebb eszméket is úgy szabja méretére, hogy teljesen elfedi sötét szenvedélyeit. S a legszentebb igét is arra használja fel, hogy önmagát igazolja. A „választottság” nem azt jelenti, hogy több vagyok másoknál, hogy én már szerencsésen megúsztam az árvizet, s a partról dirigálom a fuldokló szerencsétleneket, hanem azt, hogy magam is nyakig benne vagyok az áradatban, tízszer annyit vállalok, mint mások, tízszer olyan veszélyesen élek, tízszer annyi valódi áldozatot hozok, és merülök, és bukok föl abban az örvényben, amely mindenkiben kívül-belül kavarog. Akinek sorsából hiányoznak a tragédiák, azt nem szereti az Isten, s ha hívő, vigyázzon, mert hamis istent imád. Ezért mondja Dogén mester, a buddhizmus nagy tanítója: „Ha találkozol Buddhával: öld meg!” Dogén ugyanis tudja, hogy az igazi Buddha: megölhetetlen. Csak az álbuddhák megölhetők. Sőt meg is kell ölni őket, mert amíg ezt nem teszi meg, az ember sohasem találja meg az igazit. Idáig jutottam meditációmban, amely nem döntéssel, hanem hatalmas kérdéssel zárult. A kérdés pedig így hangzott: Szeretem-e annyira Istent, hogy földi vágyaimról lemondjak érte? Idáig juttatott el a gondolkodás, a manasz képessége. Tovább nem tudott vinni, mert ami ezután következik, az már nem a manasznak, hanem a manusznak, az embernek a dolga. A választ ugyanis nem az intellektusomnak, hanem az egész lényemnek kell megadnia. A küzdelem mindenesetre nyílttá vált. Eltelt vagy fél év, s ekkor lépett életembe a Mester.

8. Találkozás a Mesterrel Ha nem vagy művész, lehet, hogy szánalmasnak találod a konfliktusomat. Azt gondolod: „Mi az, hogy sikervágy, hírnév, elismerés?! Nálad jóval egyszerűbb, nem is hívő emberek leélik szépen az életüket, s nem gyötrik őket ilyen hitvány szenvedélyek! Jóval súlyosabb problémáik vannak: miért élnek magányosan, miért nem tudnak társat találni, miért élnek közönyben, gyűlöletben, nyomorban, miért kell megalázkodniuk, idegölő munkát végezniük egy életen át, miért gyötrik őket testi és lelki nyavalyák!...” Hidd el, a dolog nem ilyen egyszerű. Karinthy Frigyes azt mondta: „Senki sem látja a saját fejét”. Ezzel mindenki így van: egymás fejét nagyon jól látjuk, a sajátunkét nem. Ezért van az, hogy mások gondja számunkra sokszor nevetséges és könnyű. A magunké nem az. Másokon nagyon jól látjuk a bajokat. Nem is értjük, miért nem tudják megoldani, amikor az egész olyan nyilvánvaló és egyszerű. Éveken át küszködnek olyan problémákkal, amelyeket egy csöpp belátással akár egy pillanat alatt is meg lehetne oldani. Hidd el, nem így van. A maga gondja mindenki számára áthatolhatatlan őserdő! Amikor egy milliomos öngyilkos lesz, a szegény ember azt gondolja: „Ha nekem millióim lennének, sohasem lennék öngyilkos!”. Mert csak a pénzét látja, a lelkét nem. Csak azt látja, amit irigyel tőle, de azt a poklot, amelybe éppen a gazdagsága miatt belemászott, már nem veszi észre: pedig éppen ezzel szerezte meg a millióit. Mindenkinek megvan a saját pokla. Kétségtelen, hogy vannak nehezebb sorsok és forróbb poklok is: de a pokol az pokol. Amit leírtam, az az én szvadharmám pokla. A tiéd más, de ne hidd, hogy az enyém kevésbé gyötrelmes és égető. Az enyém a speciális művészsors drámája - már sokan beleőrültek, elkallódtak, lezüllöttek, és öngyilkosok lettek. Inkarnációk sora mehet rá, ha a művész isteni talentumát összekeveri a hiúságával. És olyan mélyre süllyedhet, amilyen mélyre az „egyszerű” ember nem süllyedhet soha. Aki a hiúság rabja lesz, tönkreteheti nemcsak önmagát, de egész társadalmát is, éppen azért, mert nagy hatósugarú adóval rendelkezik, s adását a többi lélek is fogja. Hogy a világ idáig jutott, az írástudók vétke. Nem véletlenül kiáltja Krisztus: „Jaj néktek!”. Kínzói számára a kereszten kegyelemért könyörög, de az írástudók bűnére még ő sem talál fölmentést. Nem szívesen idézgetek az Evangéliumból, s főleg nem szívesen rémisztgetem magamat, de hogy lásd, milyen súlyos a szellemi emberek vétke, lemásolok ide néhány mondatot. Figyeld meg, hogy a szelíd, megbocsátó Jézus ezen a ponton nem türtőzteti a haragját: „Jaj nektek, írástudók, farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat nem engeditek be. Jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek és árvák vagyonát. Közben nagyokat imádkoztok, ezért nagyobb ítélet vár rátok. Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bejárjátok a tengert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérőt szerezzetek, s ha sikerül, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál... Tisztára mossátok a pohárnak és tálnak külsejét, belül azonban tele vannak rablott holmival, szennyel. Te vak farizeus! Előbb tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz. Jaj nektek, írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Kígyók, viperák fajzata! Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?” Szinte habzanak a mondatok, telve szörnyű képekkel, kérlelhetetlen felkiáltójelekkel, iszonyú fenyegetéssel. Mintha nem is a Megváltó szólna itt, hanem a Harag Istene, egy végsőkig elkeseredett ótestamentumi próféta. Mindenkinek felmentést ad, még a gyilkosainak is - csak az írástudóknak nem.

Ha létezik olyan kísértés, amely halálos bűnbe, kárhozatba visz, hát az írástudóké az. Ezek után képzeld el, hogy író vagy. Nem lebecsülendő tehát sem a kísértés ereje, sem a szakadék mélysége, amelybe belezuhanhatunk. Ha józan ésszel átgondolod történelmünket, rájössz, hogy Jézus indulatának komoly alapja van. Nem az „egyszerű” emberek, hanem a szellemi kaszt tagjai azok, akik az emberiséget csődbe vitték. Gyávasággal, gőggel, hiúsággal, hazugsággal, tévtanokkal, fanatizmussal, és természetesen a saját fensőbbrendűségük érzetével. Az önmaguk mítoszát építgető „zsenik”, a képmutató papok, a „tiszta” politikusok, a téveszmés forradalmárok, a szellem árulói, akik önmagukon kívül mindenkit bevádoltak, s miközben növelték a világ zűrzavarát, eljátszották a mártír szerepét is. Hány olyat találsz közöttük, aki a vétket önmagában felismerte? Hány olyat, akit pénzért ne lehetne megvenni? Hány olyat, aki visszariad attól, hogy a hatalmat szolgálja? Hány olyan tudóst látsz manapság, aki fölismerve azt, hogy tudása nemcsak jólétet teremtett, de a szakadék szélére sodorta az emberiséget, megőrülne a kétségbeeséstől és az elviselhetetlen felelősség súlyától? Nem! Itt vétkes mindig csak a másik. A hiba a társadalomban, a rendszerben, az izmusban, a másik népben, a másik vallásban, fajban, ideológiában, sőt magában az emberben van. A másik emberben. Bennem nincs. Én áldozat vagyok. Én jó vagyok. Az ilyen indulatos monológ sodrása elnyeli egy-egy kifejezés értelmét, de figyeld meg: Jézus azt mondja, hogy a képmutatás belül van. Szokatlan gondolat ez, hiszen mi abban a hiszemben vagyunk, hogy az ember képet kifelé mutat. Mások felé. Ez azonban nem igazi képmutatás. Csak csel vagy trükk, hogy portékánkat amelyről jól tudjuk, hogy hamis - másoknak eladjuk. Az ilyesmi bocsánatos bűn, egyszerű csalás, amely a világban nem okoz túlságosan nagy bajt. A nagy bajt, mégpedig végzetes bajt az okozza, amikor az álarc befelé takar. A kifelé képmutatók legfeljebb szélhámosok, viszonylag könnyű leleplezni őket, de a befelé azok: létrontók, önmaguk és mások életének mérgezői, akik saját „igazságuk” tudatában egész népek tönkretételétől sem riadnak vissza. És leleplezhetetlenek, mert olyan tökéletesen átélik szerepüket, és olyan hittel adják elő szándékaikat, hogy az ember önkéntelenül önmagát hibáztatja, ha valami hibát fölfedez bennük. Pompás fák, csak a gyümölcs, amelyet teremnek, férges: máglyák és börtönök és háborúk, megnyomorított lelkek, tévhitek, elaljasult életek és csődök követik tetteiket. Mindezt azért mondtam el, hogy ne értékeld le vétkem súlyát. Egyébként számomra olyan kategória, hogy „egyszerű ember”, nem létezik. Minden ember az isteni lélek végtelen úton járó, hatalmas vállalkozása, éppolyan titkokkal, mélységekkel s magasságokkal, messzi távlatokkal s lehúzó örvényekkel, mint amilyenek az én lelkemben, a tiédben vagy akár Pál apostol lelkében működnek. Műveltségben, tapasztalatokban s talentumokban van közöttünk különbség - méltóságban nincs. Az egyszerű ember lelki élete ugyanolyan gazdag, mint bármelyik zsenié: egy-egy álma a legnagyobb műalkotásokkal is felér. A kereszténységet „egyszerű emberek” teremtették meg. Lelki szegények. S addig is volt valódi, amíg ők vigyáztak rá. Akik önmagukat bonyolultnak, gazdagnak, műveltnek vélték, csak rontottak rajta. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. A lényeg, hogy senki problémáját nem szabad sem lebecsülni, sem túlértékelni. Nem tudjuk, mi a mások szvadharmája. De akár társtalanság, akár magány, szeretethiány, szorongás, kétségbeesés, reményvesztés, sikertelenség, depresszió, önmaga vagy mások elvesztése, erőtlenség, halálfélelem, iszákosság, testi s lelki betegség, akár egy-egy kemény sorscsapás elfogadása, egy bizonyos: senki a problémáját megoldani nem tudja, amíg nem kezd önmaga ellen gondolkozni.

Azért mondtam el saját példámat, mert én ezt megtapasztaltam. És éppen ebből a felismerésemből következik, hogy ha valaki az igazság és hazugság szétválasztásáról beszél, a legjobb, ha azt nem másoknál és főleg nem elvont eszméknél, hanem önmagán kezdi. Hitvitáknak csak akkor van értelmük, ha valaki már lelkének gyökeréig lelátott, ha kíméletlenül szétválasztotta már magában a valót a valótlantól. Amíg ez nem történik meg, csak szabásmintákon vitatkozunk, intellektuális elképzelések jelmezein, amelyeket jó esetben föl sem öltünk magunkra, rossz esetben beléjük öltözünk, de csak azért, hogy tisztátlan szenvedélyeinket eltakarjuk velük. Ez a farizeizmus. Jézust számtalan hitvitára kényszerítették, ő azonban pontosan tudta, mert léleklátó volt, hogy itt nem felfogásbeli különbségekről van szó, nem a mózesi eszmék védelméről, hanem ellenfeleinek önmaguk előtt is letagadott, gátlástalan hatalomszomjáról. Állandóan Mózest és tanainak betű szerinti értelmét játszották ki ellene, azt a Mózest, aki elődje, szellemi testvére volt, s aki látható alakban meg is jelent előtte s kedves tanítványai előtt. Ma vele művelik ugyanezt a játékot. Az önismeret s a lélek valódi motívumainak felismerése az új ember születésének alapfeltétele. Ez az élet minden területén igaz. Sportoltam valamikor. Gyerekek százai nőttek föl körülöttem, de világbajnokok csak azok lettek, akik sohasem ellenfeleikben s a bírókban: mindig önmagukban keresték a hibát. „Nem elég!”, „Kevés!” „Lusta vagyok!”, „Gyáva vagyok!”, „Nem jó a technikám!” ilyen mondatok vitték fel őket a csúcsokra. A saját igazságomban való kételkedés a játszótéri élményemtől kezdve végigkísérte az életemet. Erre akkor lett a legnagyobb szükségem, amikor olyan szokatlan élmény ért, amely manapság valóban nagyon ritka, s kívül áll korunk közös, emberi tapasztalatainak hatókörén. Előző kötetemben leírtam, hogyan találkoztam a Mesteremmel. Ez a Mester nem fizikai testben él. A túlvilág létezéséről akkoriban már megbizonyosodtam, de az effajta mesteri tanácsadóktól, szellemvilági „nyilatkozatoktól” s mindenfajta ellenőrizhetetlen prófétizmustól óvakodtam. Egyrészt azért, mert ha magam nem vagyok is jelentős író, a szavak színvonalát eléggé pontosan érzem, s bár a médium lelkisége sokat torzíthat rajta, de azt azért meg tudom ítélni, hogy valaki milyen szintről beszél. Sok olyan jó szándékú „közleményt” olvastam s hallottam, amelynek színvonala nem haladta meg a vasárnapi iskolák együgyűséget. Másrészt az a hagyomány, amelynek alapján álltam, szinte egységesen felhívja a figyelmet a spiritizmus veszélyeire. Hogy ez mennyire valós veszély, jól tudtam. Ráadásul tapasztalatomat nem volt kivel megosztanom, csak azzal a néhány barátommal, akikkel együtt ért ez a megrendítő élmény, s akik miatt - mivel én voltam közöttük a legidősebb - felelősséget éreztem. Az, hogy az első pillanatban nem szüntettem meg ezt a kapcsolatot, két dolgon múlott. Az egyik, hogy megéreztem ennek a láthatatlan lénynek a kétségtelenül magas színvonalát. Mondatai igazak, pontosak voltak. Először csak keveset beszélt, de egy-egy tanácsa vagy kijelentése mögött mélységes bölcsesség és szeretet húzódott meg. Éreztem, hogy rajtam és másokon keresztül nálunk sokkal nagyobb és fényesebb lelkiség beszél. Ezt az élményt nem tudom másképp érzékeltetni veled, mint hogy festő vagy, s hirtelen egy Raffaello vagy egy Leonardo da Vinci kezdi vezetni az ecsetedet, s magad is elámulsz, hogy mi rajzolódik eléd a vászonra. Ez a lenyűgöző többlet annyira nyilvánvaló, hogy valósággal megrendülsz, és elámulsz a csodán. A másik dolog logikusan átgondolt elvi feltételezés volt. Ha a lélek valóban halhatatlan - ahogyan ezt minden szent könyv állítja, s ahogyan azt az 1956-os halálélményem során magam is megtapasztaltam -, akkor a lélek „fejlődésének” törvénye is igaz. Márpedig ha ez így van, akkor kell, hogy létezzenek olyan szellemiségek, akik nálunk magasabb rendűek, s akik a Föld sűrű atmoszférájából többé-kevésbé kinőttek már. Erről a hagyomány egységesen tud.

Nevezzék akár pitriknek, akár boddhiszatváknak vagy szent lelkeknek, mindegy. Ha az ember halálával minden semmivé foszlik, akkor az összes vallásos tanítás hamis. Ha viszont igaz, akkor a léleknek léteznie kell, ha nem testben, test nélkül, valahol. Olyan létsíkon, amely a színvonalának megfelel. Hogy ezek a létsíkok átjárhatók, azt szintén megtapasztaltam. Bár sok haszna nem volt, de néhány elköltözött barátommal, ismerősömmel s még idegenekkel is létesítettem már kapcsolatot. Ez az, amit a hagyomány tilt, alapos okkal. Nem azt mondja, hogy ilyen nincs, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon is van, de haszontalan és káros. Mert félrevezető, zavaros és törvénytelen. Azt viszont még feltételezni sem tudtam, hogy a magasabb világ, ha valóban létezik, az alacsonyabbat magára hagyja. Ez ellenkezne a szeretet törvényével. S ez nincs is így. Jézus nemcsak testében, test nélkül is érintkezett a tanítványaival. Földi életében maga is érintkezett Illés és Mózes szellemével, s halála után - ahogy megígérte - elküldte a szent lelkeket, akikkel az őskeresztény gyülekezetek eleven kapcsolatban álltak. Ha valaki az Evangélium igazságait elfogadta, s logikusan gondolkodik, annak számára nem ezek a tények csodálatosak, hanem az, hogy manapság ez miért nincsen így. Miért nincsenek csodák? Miért nem járnak közöttünk mágikus személyiségek? Miért nem szabadítanak meg bennünket angyalok, miért hamisak a próféciák, miért nem gyógyulnak meg kézrátételtől a betegek? Miért nem halljuk a szent lelkek szavát, miért nem látjuk előre a sorsunkat, miért nincs senki, aki fölfedné lelkünk titkait, miért nem látjuk lelki szemünkkel a távolban történteket, miért nem beszélünk számunkra ismeretlen nyelveken, s főleg: a szeretet szelleme miért nem valósul meg a Földön? Pál apostol azt mondja, aki nem hisz Jézus föltámadásában, az nem hisz az egészben, amit tanított. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy mindezek az esetek csakis kétezer esztendővel ezelőtt fordulhattak elő. Vagy most is megtörténhetnek - vagy soha. Aki az értelem ollóját használja, és szét akarja választani az igazságot a hazugságtól, mindjárt a kezdet kezdetén csakis így gondolkozhat: vagy hiszek az Evangéliumban, s elfogadom a csodákat - vagy elvetem az egészet. Én az első úton indultam el, s ezért számomra a Mester felbukkanásakor nem az volt a kérdés, hogy létezik-e, hanem az, hogy hiteles, valódi Mester-e, s ha az, hol járt idáig? Több mint három esztendőn át ellenőriztem Mesterem hitelét. Dolgomat megkönnyítette, hogy ehhez ő is ragaszkodott. Azt mondta: „A tapasztalatok majd megérlelik a bizonyosságodat”. Kételyeinket, fenntartásainkat természetesnek tartotta. Semmiféle „elhivést” nem követelt tőlünk. Két év eltelt, amikor először kimondta: „Higgyetek bennem és magatokban”. Ekkor azonban már számtalan tapasztalatunk volt, hogy nem a mi kételyünknek, hanem az ő mélyebb előrelátásának volt igaza. A hit az ő szájából az első esztendőkben nem hangzott másképp, mint valami előlegezett bizalom. Ha ez hiányzik, nem a Mester, de még az orvos sem tudja meggyógyítani a betegét. Ezt a bizalmat azonban mindig az önbizalmunkkal kellett megerősítenünk, hiszen mi voltunk harcba küldve, ő csak tanácsot adott. Ha tévedett - mert ez is előfordult -, kijavította magát. Elmondta: nem tévedhetetlen. Hogy ő maga is szolgál egy magasabb hierarchiát, ahonnan tanácsokat kap. Az ő ébersége még korántsem tökéletes: néha módszerben, néha taktikában csinál hibákat. Ahogy a mi küzdelmeinket, az ő munkáját is egy magasabb szellemi világ méri, s időnként útba is igazítja. A Mester lénye azonban, ahogyan ő maga szokta mondani: „földközelibb”, s ezért alkalmas arra, hogy a mi hétköznapi és nagyon is földhöz tapadt gondjainkat megértse. Ezt valamennyien tapasztaltuk. Nem volt életünknek olyan apró és jelentéktelen részlete, amelyet ne ismert volna. Előre jelezte egészségügyi gondjainkat, rejtett betegségeinket, fölösleges aggodalmainkat. Tanácsot adott hivatásbeli problémáinkhoz, élettársunkkal, barátainkkal, munkatársainkkal való kapcsolatainkhoz, beavatott hazánk és a világ valóságos gondjaiba, amelyeket roppant alaposan ismert. Néha fölkészített bennünket olyan eseményekre, amelyek a jövőben vártak ránk. Együtt élt, együtt lélegzett velünk, s a szó szoros értelmében mindenről

tudott. Ha egy vadidegen ember fölkeresett, s tanácsot kért tőlem: részletes analízist adott az illetőről, olyan titkokat tárt föl előttem, s olyan mélyreható, benső képet rajzolt róla, amilyet csakis a tökéletes léleklátás képes megtenni. Számomra ez volt a legcsodálatosabb, mert ezeket az analíziseket a valóság minden esetben igazolta utólag. Így visszanézve a találkozásainkról készült jegyzőkönyveket, döbbentem látom, hogy szűk kis körünkön kívül több száz ember sorsa nyílt ki előttünk. A kezdeti idők misztikumát és csodáját hamarosan fölváltotta valami megszokott, jóleső, biztonságos érzés. A jelenlétekor megfeledkeztünk róla, hogy „túlvilági” szellemiséggel vagyunk kapcsolatban: barátunk lett, társunk, tanítónk; szeretetének szinte tapintható embermelege betöltötte a szobát, s idővel teljesen lényegtelenné vált, hogy nem látjuk az arcát. Csak akkor vált forróvá a levegő, ha leleplezte hazugságainkat, ha vétkeink érzékeny sebét érintette. Ez néha a sírógörcsig fajult tiltakozást váltott ki belőlünk. Hamar megtanultuk, hogy hazudni nem érdemes neki, mert látja a lelkünket. A gondolatainkat látja. Azokat is, amelyeket nem tudatosítottunk magunkban. Ez azonban már későbbi történet. Az első hónapokban azt igyekeztük ellenőrizni, hogy médiumitásunk hitelese. A szellemvilággal való kapcsolat az energiák rezonanciája által jön létre, olyan területen, amely éber tudatunk hatókörén kívül fekszik. Sok esetben előfordul, hogy nem „másik” lélek szólal meg, hanem a médium önmaga által is ismeretlen, tudattalan én-része. Főleg én voltam gyanús önmagam számára, hiszen mint író éppen így dolgozom: saját emlékeimből, lelkem ismeretlen tartalmaiból, képzeletemből teremtem meg figuráimat - miért ne teremthetnék ugyanilyen módon akár egy Mestert is? Szerencsére ez a lehetőség hamar kizáródott. Azért mondom, hogy szerencsére, mert ha így lett volna, hiúságom lángja az égig csapott volna: aki ilyen mindent tudó, mindent látó, univerzális zsenit tud álmodni, az maga sem lehet más, csakis lángelme. Körünkben először hárman, majd később öten is rendelkeztünk médiumi képességekkel. Mesterünk hol az egyikünkön, hol a másikunkon keresztül jelentkezett, s gyakran előfordult, hogy a nekünk adott, tőmondatos tanácsát beszélő médiumon át fejtette ki részletesen, aki üléseinken ott sem volt, s a kérdésről semmit sem tudott. És fordítva: a beszélő médium „vételi” hibáit korrigálta rajtunk keresztül. Olyan emberekről adott részletes külső-belső leírást, akiket sohasem láttunk, s csak jóval később ismertünk meg. Ez a leírás olyan titkokat is tartalmazott, amelyeket az illető még önmaga előtt is letagadott. Előfordult például, hogy amikor egyikük a főnöke tűrhetetlen viselkedésére panaszkodott, s tanácsot kért, hogyan fogadja ezt, Mesterünk elmondta, hogy a férfi felesége gyógyíthatatlan rákban szenved, az asszony nem tudja, hogy meg fog halni, csakis a férj, pár hete mondta meg neki az orvos; a sorscsapás, a pánik és a sötét titok iszonyú feszültsége teszi őt elviselhetetlenné. Arra kérte barátunkat, viselkedjen megértően vele. A titok pár hét múlva kifakadt. A Mester tanácsai mögött mindig a szó legtisztább értelmében vett etika húzódott meg. Célja itt sem a mások titkaiban való illetéktelen vájkálás volt, hanem a mélyebb embermegértés, a kellemetlen és zavaros helyzet humánus megoldása. Léleklátás nélkül nincsen megértés, és megértés nélkül az élet ostoba hadszíntérré változik. Hasonló példák százait mesélhetném. Csupa tény és körülhatárolható, pontos eset. Amikor két hónapot Amerikában töltöttem, kiderült, hogy nemcsak az evilág és a túlvilág, de a Föld különböző pontjai között sincsen távolság: barátaim mindent tudtak rólam, s én is tudtam odaát, hogy mi történik velük. Ekkor értettem meg, miért mondta Mesterünk találkozásunk első pillanatában, hogy „Én

mindannyiótokkal vagyok, egyszerre”. Az történt, hogy egy filmstábbal a sziklás kanyonok közé költöztem, Utah-Colorádóba, ahol nem volt posta. Lovon jártam a szűk, rozsdabarna falakkal körülvett mély szurdokokban, s szíjjal lekötözve száguldottam hatalmas gumicsónakon a sebes folyású, dübörgő folyókon. A Mester ezalatt elmondta a hazaiaknak: sátorban alszom, sokat gyötrődöm a nomád élettől s a forróságtól, de aggodalomra nincs ok, hamarosan New Yorkban leszek, s föladom végre azt a levelet, amelyet régen megírtam már, s amelyben a kalandjaimról részletesen beszámolok. „Vele vagyok!” - üzente a barátaimnak. New Yorkban újabb, különös élmény várt. Barátságot kötöttem egy zseniális zenésszel, Joel Thome-mal, az Orchestra of Our Time vezetőjével. Joel éppen akkor fejezte be Szávitri című szimfonikus költeményét, amelyben először ötvözte össze az ősi indiai és a posztmodern zene hangzásvilágát. Frank Zappával adott közös koncertjén pedig a rockmuzsika elemei keveredtek Boulez, Pendereczky és Joel zenei eszközeivel. Akiket a nem földi világokkal való találkozás élménye megérintett, titokként kezelik tapasztalataikat. Szólni csak akkor szólnak róla, ha erre engedélyt kapnak. Az emberiség életében oly ritkák az ilyen tapasztalatok, hogy a médium könnyen gúny tárgyává válik, s ami még nagyobb baj: a fentről kapott igazság devalválódik. A tudomány az ilyesmit elítéli, kóros tünetnek tartja, a vallás pedig már régóta nem hisz a saját igazságában: a „másvilágról”, a lélek halálon túli létéről csak másodkézből vett ősrégi információi vannak, tapasztalatai nincsenek. Sok évszázadon át irtották tűzzel-vassal a médiumokat, így a magasabb létkörökkel való eleven kapcsolat megszűnt. A vallás elméleti tananyaggá vált, s a „próféták”, az isteni világ üzeneteit közvetítő látó, halló és inspiratív médiumok eltűntek. Bekövetkezett az, amit Jézus a farizeusokról és írástudókról mondott: „Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek, s akik pedig be szeretnének jutni, azokat nem engeditek be.” Nos, bár sok spirituális kérdésről beszéltünk, a legnagyobb titkomról hallgattam. Joel azonban hosszú és óvatos tapogatózás után bevallotta, hogy médium. Látó médium, ami nagy ritkaság. Azt mondta: szívesen megnézi aurám színeit, foltjait s fényeit. Az East River partján lévő sokemeletes ház tetején lévő stúdiójában beszélgettünk. Leült elém egy öblös nádszékbe, s rövid meditációval transzba került. Arca egészen elváltozott, szemhéja remegni kezdett, majd hirtelen felkiáltott, mert olyan fényességet látott, hogy szinte belevakult. Nem engem látott, hanem a Mestert. Ott állt mögöttem olyan alakban, amely nemcsak fényből, de „valóságos” emberi formából is állt; Joel jól látta az arcát, a szemét, még köntösének színét is, amelyből olyan ragyogás áradt, hogy szinte fölizzott tőle az egész szoba. Joel, mint aki forró tűzbe nézett, nem vette le róla lelki tekintetét s elváltozott hangon, döbbenten, áhítatosan és részletesen leírta az eléje táruló látványt. Pár héttel később, már az otthoni találkozásunk során a Mester elmondta: Joel látomása hiteles volt. A legkedvesebb múltbeli inkarnációjának képében mutatta meg magát neki. Bár nem ez volt az utolsó földi élete, de mégis ez volt számára a legfontosabb: ekkor jutott el a megvilágosodásig. Később sokat mesélt nekünk erről a ma is létező, keleti országról. Elmondta ősi szokásait, íratlan hagyományait, bölcs közmondásait, nevelési módszereit, több ezer esztendős szavainak eredeti jelentéseit, sőt még azt is, hogy ezeket a szavakat hogyan kell pontosan kiejteni. Ez nem volt könnyű, mert egy-egy lényeges kifejezésnél a magyar nyelvben nem létező, különös torokhangot kellett képezni. Hosszan tanulgattam, mire sikerült, s amikor egyszer kimondtam egy keleti könyvüzletben, az eladó elámult, azt hitte, hogy perfekt beszélem a nyelvét. Egyébként a Mester türelme, derűje s főként az a bölcs és vidám életszeretet, amely a tanításaiból sugárzott, ennek a hatalmas, ősi kultúrának a szellemét idézte. A sok ezer esztendős tanok új értelmet kaptak; ekkor derült ki, hogy még az olyan érzékeny és alaposan felkészült tudós, mint C. G. Jung is,

aki ezt a hagyományt behatóan ismerte, több lényeges ponton tévedett. Az idő hordaléka alól, mint elsüllyedt birodalom emelkedett ki előttünk ez a hatalmas gondolkodási rendszer. De mindez nem jelentette azt, hogy csupán ennek a tanításnak az alapján álltunk; Mesterünk ajkán Jézus igéi is visszakapták eredeti és teljes jelentésüket, sőt ami számomra a legdöbbenetesebb volt: Marx filozófiáját is behatóan ismerte. Még az is előfordult beszélgetésünk laza perceiben, hogy kérésünkre két ősi ételreceptet is lediktált, s ahhoz is tanácsot adott, hogy a hazánkban megtalálhatatlan keleti fűszereket mivel helyettesítsük. Az édesség nem nyerte meg a tetszésünket, de a másik fogás életem legízesebb falatja lett. Ünnepi alkalmakkor vagy ha vendéget várunk, a feleségem gyakran készíti el ezt a finom ételt. Néhány barátom bizonyára csak most tudja meg, hogy nálunk néha több ezer esztendős „túlvilági” vacsorát eszik. Mindezt azért mesélem el, hogy a misztika hamisan értelmezett fogalmát eloszlassam benned. Hogy Marxot, századunk történelmét s valamennyi téveszméjét honnan ismerte, azt nem tudom, de többször is elmondta, hogy mivel célja nem az, hogy valamiféle ősi múltba visszarángasson bennünket, hanem hogy segítsen megoldani jelen életünk aktuális feladatait, mesteri „jogosítványához” szorosan hozzá tartozik külső-belső életünk beható, minden részletre kiterjedő ismerete. Nemcsak látta, de szinte megélte mindazt, ami velünk itt és most történik. Ha most visszaidézem, hogy az elmúlt évek alatt mi mindenben adott tanácsot nekünk, az óvodai problémáktól kezdve, a hivatali, hatósági és jogi gondokon át egészen a színházban, vagy akár a gyári lakatosműhelyben jelentkező, hétköznapi és mégis sorsdöntő kérdésig, ma is csak azt tudom mondani, hogy mindez csoda. De vajon mit jelent ez a szó? Nagyapám számára még csoda volt a rádió. Ma már minden kölyök fülén csodátlanul üvölt. A csodával való találkozás szokásos fázisain magam is végigmentem. A hitetlenség, a döbbenet, a gyanakvás, az értetlenség, az elutasítás, a vizsgálódás s az ellenőrzés minden lépcsőfokát végigjártam, s bár működési mechanizmusát ma sem értem pontosan, a dolognak ez a része teljesen természetessé vált. Annyit sikerült megtudnom, hogy ami itt van, az ott is van. Ahogyan az anyag az energia megnyilvánulási formája, s látható alakban tükrözi annak nem látható természetét, ugyanúgy az „evilág” is pontosan megjeleníti a „túlvilág” szemmel nem látható valóságát. E két világ között nincs olyan áthidalhatatlan távolság, mint az ember véli: egyik a másikba alakul át, s mindkettő állandóan magában rejti a másikat. A Föld a gondolati energiák tárgyiasulásának helye, s aki a gondolati energiák világában él, s tudata éber, az nemcsak ott, de itt is pontosan tájékozódik. Amikor az ember meghal, tárgyi valóságának képzeteit is magával viszi, s amikor megszületik, az energia világából lehozza azt. Nem a valóság kettős, hanem az érzékelésünk: a szénben nem látjuk meg a rejtett energiát, s az energiában nem vészük észre a szenet. Pedig a kettő ugyanaz: csupán a megnyilvánulási formája különböző. Téveszme nemcsak itt van, de ott is, s aki egyszer itt, a Földön megszerezte a valódi látását, az az energiák kevésbé sűrű világában is pontosan tájékozódik. Aki azonban ezt a szellemi képességét nem szerezte meg, az valójában itt, a Földön sem lát, a dolgok benső összefüggéseit nem veszi észre: a tapintható, külső forma mögött nem látja meg a lényeget. A csoda, mint kiderült, nem itt volt, hanem abban a mérhetetlen bölcsességben, amely Mesterünkből sugárzott. Vakhitet sohasem kért tőlünk. Csakis bizalmat és szeretetet. Igaz, hogy ezt ő is maradéktalanul megadta, s ma is megadja nekünk. Szeretetének áradását szinte a bőrén érzi az ember. Bár testileg nincs jelen, csakis lélekben. Akit életében csak egyszer is szerettek igazán, ezt tévedhetetlenül megérzi. A szeretet nem a sejtekből sugárzik, hanem a lélekből. Ha velünk van, környezetünk erőtere megváltozik. Minden görcs, félelem, depresszió eloszlik ilyenkor, s szinte látni arcának mosolyát. Most például, ahogy ezeket a sorokat írom, nem állok tudatos kapcsolatban vele, de érzem a jelenlétét. Műszeresen ez ma még kimutathatatlan, mégis valóság. Ha valóban szerettél már valakit, nyilván te is tapasztaltad: akkor is érezted a lényét, ha

fizikailag nem volt a közeledben. Bizalma pedig abban a végtelen türelemben nyilatkozik meg, amelyet küzdelmeinkkel és sorozatos bukásainkkal szemben tanúsít. Hamarosan visszatérek majd önmagammal vívott háborúm leírásának folytatásához. Itt csak annyit: az elmúlt több mint egy évtized során a Mester legalább százszor, százféle hangon, százféle taktikával mondta el nekem ugyanazt, hogy a hiúság sorsom eredményes megcsinálásának a legnagyobb akadálya. Sohasem vesztette el türelmét. Mindaddig, amíg látta, hogy igyekszem, ő is elmondta, miért. Mert vétkeink nem egyszerűen hibás lépések, hanem ősi démonok, amelyeket legyőzni roppant nehéz. Vannak persze könnyebb gondok is, amelyeknek gyökerei nem nyúlnak mélyre: olyan megszokások, traumák, rossz beidegződések, amelyeket az ember már ebben az életében, főleg gyermekkorában szedett össze. Az ilyesmik korrigálása sem egyszerű, de jóval könnyebb, mint azoké az ősvétkeké, amelyek sok inkarnáción áthúzódnak, s amelyek a sorozatos én-teremtés kígyószenvedélyéhez, magához az isteni egység elleni lázadáshoz tartoznak. Az én vétkem ilyen természetű. Sok életen át bukkant föl, számos alakzatban. Jákob létrája azonban nemcsak mélyre, roppant magasra is nyúlik. Megtudtuk, hogy ahogyan mi őrá, a Mester is fölfelé néz: tanítói munkájával egy magas hierarchiát szolgál, amely az ő tevékenységét éppúgy méri, mint ő a miénket. Itt egy kis kitérőt kell tennem, mert számunkra is ez volt az a pillanat, amikor a szellemvilág - vagy ahogyan ő nevezte: „szellemhazánk” - megismerése újabb tapasztalattal gazdagodott. A láthatatlan világnak is van társadalma, s éppúgy hierarchikusan épül, mint a földi világé. Általában a földi, háromdimenziós anyagi világban semmi sem jöhet létre, aminek mintája, ideális előképe ne lenne meg a szellemi világban. A baj a lefordításban van: az ideális kép a negatív világ erőterében sátáni paródiává torzul. Ezért kell úgy imádkoznunk, hogy „amiképp a mennyben, azonképpen itt a Földön is”, mert sajnos nem így történik: a lenti, bemocskolt, görbe tükrök világában a fény megtörik, és elhomályosul. A szentségből hiúság lesz, a szeretetből a hús szenvedélye; a bölcsességből racionalitás, az erőből erőszak, az igazságból igazságtalanság, a hatalomból diktatúra; a rang itt az érdemteleneké, a jólét a rablóké, a hit a hivatalosoké. Az ideák tiszta világa azonban nem elvont valami, s nem a felfoghatatlan misztika körébe tartozik. Az ideákról s az ideális állapotról mindenki tud! Nincs ember a Földön, aki ne tudná, hogy élete torz, hogy itt a dolgok nem úgy történnek, ahogy történniük kellene. Mindezt azért tudjuk, mert a minta valamennyiünkben él. Van mihez viszonyítanunk. Van mihez képest kimondani, hogy „ez nem az!”. Ilyen idea földi levetülése a Család is. Ez nem biológiai, hanem szellemi alkotás. Sokféle színvonalon élő s különféle feladattal s talentummal megáldott lelkiségek egyfajta benső rokonság révén nagy, kiterjedt csoportot alkotnak. Ezt nevezik odafönt „szellemcsaládnak”. Minden családnak van atyja. Ez az atya az, aki sugárzó napként középpontja, nevelője, irányítója valamennyiünknek. Sok család alkotja a szellemvilág társadalmát, amelyben teokrácia van, ami azt jelenti, hogy csúcsán az Isten, maga az abszolút tudatos isteni teljesség áll, akinek törvényét és kegyelmét a szellemvilág családjainak atyái képviselik és sugározzák szét minden lélek felé. Az atyával csak igen ritkán, főleg nagy ünnepeken (ilyen a húsvét és a karácsony) találkozunk. Ilyenkor leméri nemcsak a mi igyekezetünket, de a Mesterek munkájának eredményét is. Ezeknek az összejöveteleknek egészen más hangulatuk van. A légkör sűrűbb, sokan vannak jelen, hatalmas energia tölti meg a helyiséget. Az atya jelenlétéből Erő és Hatalom árad. Ez az Erő nem agresszív, és a Hatalom a bölcsességnek és az érzelmességtől

mentes szeretetnek a hatalma. Az atya olyan rendet képvisel, amely megdönthetetlen. Mi itt a Földön úgy véljük, hogy a világban káosz uralkodik, hogy életünk zűrzavaros, és gazdátlanul rohanunk a szakadék felé. Nem így van. A világban, még itt a mi földi világunkban is, a zűrzavarban s az esztelen összevisszaságnak látszó eseményekben is rend uralkodik. Albert Einstein, aki értelmével behatolt a teljesen kaotikusnak látszó szubatomi részecskék titkaiba, ugyanerre jött rá, amikor azt mondta: „Meg vagyok győződve róla, hogy a tapasztalatilag érzékelhető jelenségek mögött egy Tökéletes Intelligencia uralkodik”. Mindenhol, még ott is, ahol a részecskék látszólag véletlen s „öntudatlan” játéka révén elemek születnek, s bomlanak szét, ahol csillagok robbannak föl, s kóbor meteorok száguldanak a végtelen térben, ütközések, vonzások, taszítások görbült erőterében: szilárd törvényeket talált. A psziché működése még bonyolultabb, a tudatos élet szövete még összetettebb, és számtalan finom szál egymásba hurkolódó és kibomló erővonalából áll össze, ahol a kapcsolódások és szétválások, a teremtések és katasztrófák még gyakoribbak - de a rend itt is működik, még akkor is, ha ezt a szűk értelem már nem tudja felfogni. A jelenségek mögött abszolút számtörvények uralkodnak. Ilyen törvényeket pedig az öntudatlanság teremteni nem tud. Csakis az abszolút, isteni tudatosság. Vagy ahogy Einstein nevezte: a Tökéletes Intelligencia. Ha ezt belátod, s elveted azt a tévhitedet, hogy a világ az anyag értelmetlen ősrobbanásának műve, azt is el kell fogadnod, hogy ezt az intelligens törvényekkel irányított valóságot abszolút Intelligenciák tartják fenn, s kormányozzák. Az anyag és az erő játékát a szellem szervezi. Jézus Istent úgy definiálja: Lélek és igazság. Ez azt jelenti, hogy mind a látható, mind a láthatatlan világban nemcsak „holt” törvényei által, de eleven s a szó legmagasabb értelmében vett Tudatos Lelkével is benne van! A kristály nemcsak úgy lesz, hanem az alkotórészei „tudják”, hogyan kell kristályosodni, ahogyan a fűmag tudja, hogyan kell fűszálnak lenni. Ahogyan a bolygórendszereket sem vak erő lasszója fogja össze, hanem a maga szintjén informált s a beléje írt számtörvényeket kikerülhetetlenül követni kénytelen, „tudatos” akarat. A létesülésnek, a fennmaradásnak és a megsemmisülésnek, a mennyiségi feldúsulásnak és a minőségi átalakulásnak a törvényeit nem holt tárgyak követik szolgaian, hanem a maguk szintjén tudatos valóságok, amelyek nem idegen kéz által lefektetett, hanem a belőlük eredő sínpályákon robognak. Az anyagot az erő irányítja, az erőt pedig - bárhol, bármilyen formában jelenik is meg - a szellem. Csak a primitív emberi képzelet feltételezi, hogy a teremtés nem egyéb, mint óriási robbanómotor, amely önmagát összerakja, szétszedi, s addig működteti, amíg benzin van benne. Valójában a mindenség végtelen kiterjedésű eleven test, Isten teste, amelynek centrumában Ő maga él, s áthatja még a veréb csőrén billegő morzsa legkisebb atomjait is. Az Ő tudatossága s ereje jelenik meg a létezés valamennyi síkján, a szubatomi világban éppúgy, mint az emberi lélekben vagy az embernél jóval magasabb létkörzetekben. Minden, ami él: tudatos, még a porszem is, bár annak tudata a tiédhez képest csekély. De éppen ez a tudat s az általa irányított energia adja meg mindennek a látszólagos önteremtő képességét. S ebben az önteremtésben egyazon pillanatban nyilvánul meg a szabadság és a korlátozás. Ez a korlátozás nem kívülről történik, nem valami fensőbb hatóság kényszeríti rá a sejtekre a mozgást és a szaporodást vagy akár a száguldó fotonokra a maga törvényeit: ezek a törvények benne vannak a sejtekben és a fotonokban, mint tettben a következmény, mint akcióban a reakció; ahol te szeszélyt látsz, ott is rend uralkodik, még akkor is, ha ez a rend számodra felfoghatatlanul bonyolultnak látszik is. A testedben élve is tudnod kell, hogy lelked nem gépezetet, nem halott mechanizmust irányít, hanem nálad szerényebb tudatossággal rendelkező sejtek és sejtállamok milliárdjait. A te tudatod és a sejtek tudata állandó kapcsolatban állnak, a magasabb információkat átveszik, „megértik”, s megvalósítják. A sok parányi tudat látszólag autonóm szerveket alkot benned, de szíved verése, tüdőd hílusainak mozgása, még véred kémiája is

tőled függ: vágyad parancsolja a vért a nemi szerveidbe, a szégyen az arcodba, a félelmed rántja össze szívizmaidat, intenzív gondolataid változtatják meg a keringést agyad vérköreiben, érzelmeid irányítják vizeleted sav-lúg arányát, s rejtett halálvágyad is képezhet apró rögöket a véredben. A psziché és a szoma a test és a lélek - kapcsolata nem sofőr és autó, nem élő és élettelen közötti mechanikus összeköttetés, hanem intelligens, a maga szintjén tudatos és kölcsönös információáramlás. A sejtek tudatát természetesen lehet velük azonos szinten lévő dolgokkal, vegyi, biológiai vagy akár elektromos információkkal befolyásolni, de az alapvető és meghatározó a lélek magasabb tudatosságával való kapcsolat. Ha csupán biológiai mechanizmus lennénk, a halottat is meg lehetne gyógyítani. Ez az a pont, ahol az orvostudomány éppolyan forradalom előtt áll, mint a század elején a fizika és a matematikai logika: a múlt kétségtelen eredményeinek megtartása mellett teljesen új világképet kell felismernie s bevezetnie az ismeretei közé. S ahogy a zseniális fizikusok sem a megfigyelt anyagi valóságból, hanem saját tudatuk s előítéleteik megváltoztatásával, egyfajta „befelé nézéssel” kezdték: az orvosoknak is a lélekből kell kiindulniuk. Ahogy Einstein, Planck, Schrödinger, Neumann és Heisenberg a metafizika ősi fogalmait bevezették a kísérletileg is igazolható tudományos tények kincsesházába, úgy várja az orvostudomány is azokat a szabad szellemeket, akik nem riadnak vissza az ismeretlentől, és bátran túlmerészkednek azon az aláaknázott határon, amelyet jelenleg a hatalomféltők s a szűk látókörű fanatikusok őriznek. Mint mindenki, a tudomány is akkor tágíthatja hatókörét, ha merészen megkérdőjelezi önmagát, s nem védelmezi a már meghódított területeit az örökérvényűség látszatával. A fejlődésnek két kerékkötője van. Az egyik a primitív sarlatán, a másik a vaskalapos tudós. Az első nélkülözi az igazsághoz szükséges komolyságot, alaposságot és mentális érettséget - a másik pedig a hajlékonyságot, a szabadságot és a gyermeki kíváncsiságot. Mindezt csak zárójelben mondtam el. A lényeg, hogy a mindenség, hasonlóan az emberi testhez, minden ízében tudatos. S ahogy az ember centruma a lélek, a mindenség centruma az a szavakkal meghatározhatatlan Abszolút Teljesség, az Isten, aki kozmikus, világteremtő akaratát számos lelkiség tudatosságán át transzformálja a megvalósult világ legszélsőbb létkörzetei felé. Maga Jézus is ide nézett föl, ebből az erőből merített, ezt az akaratot teljesítette. Aki a kapott fényt nem töri meg, de átengedi magán, maga is fénnyé válik. Az ember téved, ha azt hiszi: önfényében él. Kapott tűzben ég az, aki ég. Ilyen lefelé sugárzó, napszerű transzformátorállomások azok a Nagy Lelkek - mahapurusák - akik egy-egy közös létfeladattal ellátott, nagyszámú szellemcsalád vezetői. S valóban, az ilyen Nagy Lélek jelenlétekor mintha nagyfeszültségű erőtérbe kerülnél, amely mindenkire, de főleg a médiumra ró igen nagy feladatot. Szavai mint magasabb világból érkező, forró meteorok hullanak elénk; van olyan tanítása, amelyet több éve sem sikerült egészen megérteni. Időnként ő maga is a Mester segítségét kéri, hogy másik dimenzióból érkező fogalmait fordítsa le a mi földi nyelvünkre. Ő az, aki nemcsak a mi igyekezetünket, de a Mesterek munkáját is méri. Néha korrigálja is. Minden életfeladatnak, így a Mesterének is megvan a maga csapdája; az övé az, hogy túlságosan szereti tanítványait, s ezért nagy ritkán olyan határokat is átlép, hogy az a cél szempontjából nem üdvös. Könnyíteni igyekszik a tanítvány terhein, kicsit úgy, mint amikor a szülő a gyermeke helyett megírja a dolgozatot. Keresztény fogalmakkal itt a törvény és a kegyelem, keleti szóhasználattal a karma és a karmaoldás arányairól van szó - s mivel ez sohasem független az egész szellemcsalád fejlődésétől, igazságos és teljes működésrendszerét csakis az tudja megítélni, aki az egészet látja: a szellemcsalád feje. A lényeg, hogy Mesterünk sohasem igyekezett a tévedhetetlenség látszatában tetszelegni.

Nem az a baj, ha valaki téved, hanem ha tévedését nem látja be. Az isteni pszichológia célja, hogy az ember önmaga mélyebb és teljesebb valóságát föleszmélje. S ami ugyanaz: hogy az ember vállalt sorsát segítsen megoldani. Nehéz, mert a kígyó-én a hazugságok és önáltatások számtalan varázslatával veszi körül magát, állandó önigazolások rögeszméjében él, s ezért sem ismeri föl az utat, melyen járnia kellene. „Vannak benned vak angyalok!” - mondotta egyszer az atya, a Mesterek Mestere az egyik barátomnak. Nos, aki nem lát, annak az út mint örökös akadály jelenik meg. A sors útját csak nyitott szemmel lehet járni, s a Mesterek célja, hogy a szemünket kinyissák. És akkor hirtelen hatalmas távlatok bontakoznak ki előttünk. Mint hirtelen villámfényben, egészen Istenig ellátni. Képzeld el, hogy számomra, aki kora gyermekkoromtól kezdve az igazság kutatásának szenvedélyében élek, milyen hatalmas feladatot jelentett mindannak elfogadása, amit itt most röviden elmondtam. Egész sereg ellenérvet és kételyt kellett alaposan megvizsgálnom, amíg végül nemcsak magasztosnak, de igaznak is elfogadtam ezeket a mai ember számára különös, meseszerű élményeket. Amit mi irracionálisnak nevezünk, annak két oldala van. Az egyik az illúzió, a fantazmagória, a káprázat, a vágyak és a remények kivetítése. A másik az a terület, amelyet a ráció még nem hódított meg. Mindkettő kívül fekszik a józan ész körén. Amikor az ember elindul, a szétválasztást még nem tudja megtenni: először csakis az intuíció vezetheti. Gondolom, minden új eszme és fölfedezés s teljesebb valóságkép meghódítása ezzel a lépéssel indul. De még egy mű megírása is. Amikor az író ihletének biztatására elindul, nem tudja még, hova érkezik. Ez benne a kockázat, a gyönyörűség és sokszor az őrület is. Az ismeretlen megismerése kétségtelenül nem a józan észből, hanem mindig valamiféle hívásra indul. De az észnek, a logikának és az erkölcsi ítéletnek mindjárt a nagy kaland elején működésbe kell lépnie, különben olyan területre téved az ember, ahol nem magasabb világ, de a valótlanság birodalma van. Ennek tragikus következményei lehetnek. Sok ma megjelent írás, „tanítás” és szellemi közlemény tanúskodik ezekről a szomorú tévedésekről. Aki elindul ezen az úton, nem lehet eléggé óvatos. Mégis el kell indulni, mert a másik oldalon ott állnak az Evangélium igazságai, amelyek szintén a józan ész körén túl vannak. Itt nem csupán a csodákról van szó. A nagy szufi bölcsnek, al-Halládzsnak igaza van, amikor azt mondja: „A csoda az Istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első”. Itt magának Istennek, az isteni tervnek, a léleknek, a mennynek, a szeretet mindenhatóságának, a halhatatlanságnak, a megváltásnak, az üdvnek, a kegyelemnek, az ítéletnek, a sorsnak a megértéséről van szó! Életünk legfontosabb szavai maradnak az értetlenség homályában, ha nem vállalkozunk arra a merész kalandra, hogy fölfedezzük valódi jelentésüket, s bevonjuk őket a tudatosan felismert valóság körébe! Itt valóban kinyílik egy szakadék. Nem véletlenül mondja egy másik kultúrkörből származó tibeti mester: „Jó annak, aki a vallásos babona szálait el tudja szakítani, és aki magas szellemű, bölcs Mestert keres”. Az ilyen Mester hatását elsősorban önmagán tudja az ember lemérni, mert teljesebbé, rendezettebbé és mélyebbé válik általa. A Mester nemcsak a világról, de elsősorban az önmagáról való tudását gazdagítja. Az igaz Mester lemérhető a tanításon is: csakis az a Mester fogadható el hitelesnek, aki a világ valamennyi ősi hagyományában, kinyilatkoztatásában egységesen megtalálható alapról, az egységélményről tud, s lépésről-lépésre errefelé vezeti tanítványait. Minden Egy. A csepp a tengerből ered, s oda tér vissza.

Útja az Alfa és az Omega között színes, változatos és tragikus kalandok sorozata, teli buktatókkal, csodákkal, örömmel, diadallal és szenvedéssel - de a lényeg: a tengerélmény. Jézus, a Védanta, Lao-ce és Buddha más-más kultúrköröknek sok mindent más-más szavakkal mondanak el, de az egységélmény, az ősösszetartozás szeretetélménye valamennyiükben közös. Amelyik „mester” erről nem tud, s nem innen szól: félrevezet. Az ilyen „tanítás” csak olcsó spiritizmus, szellemi zsurnalizmus, titkok és mágikus praktikák veszedelmes kiárusítása. Sem más bolygón, sem más szférában, sem rejtett pszichikai erőink öncélú érvényesítésével nem leszünk sem teljesebbek, sem boldogabbak, csakis akkor, ha minden apró lépésünkkel közelebb jutunk az isteni egységélményhez. Végső soron az embernek egyetlen dolga van: saját lelkének megismerése. * Onnan kezdve, hogy Mesteremmel találkoztam, már ketten voltunk én-ellenem. Hiúságom dicséretére legyen mondva: egyedül is kemény ellenfél maradt. Amit a Kígyó és keresztben leírtam, de még ez a munkám is sokéves tanításának az eredménye. Egy tanítvány vallomása ez a könyv. Önmagamat mutatom föl benne példaként s azokat az igazságokat, amelyeket Mesteremtől nem szó szerint vettem át, de magamon szűrtem meg. Írás közben megkérdeztem a véleményét. Azt mondta: „Most egyedül vagy. Nem tudok hozzád férni, olyan, mintha egy zárt kristályban ülnél.” Mindezt nem kritikusan, csupán tényként közölte. A Lomb és gyökérben tehát nem őt mutatom be, hanem magamat. Vizsga ez a könyv, önelszámolás, felmérés. Itt tartok 1993-ban, minden felismerésemmel s tévedésemmel együtt. Első csapásaim ezek az óceánban, úszóöv nélkül. Nem „végső” igazságra, csupán őszinteségre törekszem. Mert minden eszme ott válik elevenné, ahol megvalósul. Ahol működni kezd. Sőt a megértés is csak akkor történik meg, ha az eszmét az ember egész lényével magába szívja, földolgozza, s működtetni is tudja. Ez volt egyébként a legdöntőbb dolog, amelyet tőle megtanultam. Amíg valaki nem tanul meg szeretni, Krisztus tanítását nem érti. Akkor sem, ha kívülről fújja az egész Szentírást, s a világ legképzettebb teológusa. Itt nem arról van szó, hogy az ilyen ember tud valamit, amit nem valósít meg, hanem arról, hogy valójában nem is tudja azt a valamit, mert ha tudná, meg is valósítaná! Itt lényeges különbséget kell tenni. A külvilággal foglalkozó reál tudományokban a döntő szó az információ. A humán világban, a lélek dolgaiban: nem! Az emberiség kétezer éve „informálva” van a kereszténység legegyszerűbb s legmélyebb igazságairól is, mégsem valósított meg belőlük semmit! Nem azért, mert ügyesen kicselezte, hanem azért, mert az egészet nem értette meg. Mivel ez a kérdés manapság ravaszul összemosódik, a legelső lépés, hogy meg kell tenni a szétválasztást. Másfajta megismerés az, ha az ember kifelé s más, ha befelé néz. A kifelé néző ember onnan kezdve, hogy megismerte például a gravitáció és az aerodinamika törvényeit, hamarosan repülni is tudott. Célja a külvilág meghódítása, a természet „legyőzése” volt, s ezt a célját el is érte. A vallás, de minden humán gondolkodás célja a benső világ megismerése s a lélek természetének átalakítása lett volna, de mivel befelé senki sem volt hajlandó nézni, mindez nem történt meg. Hiába gyűlnek a „spirituális” információink, a döntő lépést senki sem teszi meg. Hiába „tudja” mindenki, hogy a szeretet törvénye éppolyan univerzális igazság, mint a gravitáció, mégis gyűlöletben élünk, amelyből még akkor sem vagyunk képesek föleszmélni, amikor már végveszélyben vagyunk, s egymás torkát szorítva zuhanunk a szakadékba. A külvilág megértéséhez önismeret nem kell. A benső világ - azaz: a lélek - megértése csakis az önismeret útján történhet meg. A befelé néző ember megismerése csakis akkor lesz valódi, ha saját tudattalan tartalmaival szembesül, ha megismeri lelkének működését, szintjeit, emlékeit, valódi szándékait, rejtett jövőképét, sorsteremtő hatalmát; ha egyre

beljebb és beljebb kutatva, végső soron megpillantja s átéli lénye legbensőbb centrumában élő halhatatlan, isteni ÉN-jének jelenlétét. Ha ez megtörténik: máris tud szeretni. Nemcsak önmagát - másokat is, mert emberlátása teljessé válik, s mindazt, amit magában felfedezett, a másikban is meglátja. Ha ez a folyamat az emberiségnek csak egy részében lejátszódott volna, az apokalipszist elkerülhettük volna. Az ember tudata azonban végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze „objektív.” A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk. így aztán a Földet többé-kevésbé meghódítottuk, de magunkat elvesztettük. Létrejött egy rendkívül fejlett, komputerizált földi Vidám Park, amelyben a humanitás elsorvadt. Életünk nemcsak lélektelenné, de lélekellenessé is vált. Ebben a helyzetben a Mester fölöslegesnek tartotta, hogy elménket bármiféle új tannal terhelje, hiszen ilyen tan nincs is: a hagyomány minden igazságot kimondott már. A baj ott van, hogy ezeknek az igazságoknak a megvalósítására senki sem vállalkozik, csak beszélnek róla, de nem élik. Ez pedig azért történhet így, mert a leírt igazságokat csak szemmel olvassuk: valójában nem értjük. A megértés a lélek sokkal mélyebb szintjén történik meg, ott, ahol az igazságot, mint test a kenyeret, megemésztjük, belénk épül, s mi magunk válunk azzá. Hiába olvasgattam naponta az Evangéliumot, s próbáltam értegetni, most, hogy szembesültem azzal, hogy valóban van szellemvilág, hogy valóban van halhatatlanság, hogy Jézus, mint ígérte, valóban elküldte a „Vigasztalót”, a vezető Szent Lelket; hogy valóban létezik hiteles léleklátás, hogy a sorskereszt hordása valóban milyen lényeges: hogy valóban van mennyek országa és jövőbe látás és csodálatos gyógyulás - az olvasott szavakat nemcsak „megértettem”, de másképp is értettem, mint ahogy valaha, tapasztalatok híján, elképzeltem. A Mester, ha tanított, ezeket a hamis elképzeléseket oszlatta el, fölfedte az ősi tanítások eddig nem értett értelmét, s láthatatlan ujját azonnal saját lelkünk felé fordította. Üléseink már a kezdet kezdetén átalakultak az isteni pszichoterápia színhelyévé. Hiúságommal indított küzdelmemet most már a Mester segítségével folytattam. Ha létezik nagy csata: ez az! Azért nem írom, hogy „volt”, mert még most is tart. Ennek a háborúnak még a vázlatos leírása is kötetet tenne ki: itt most csak arra vállalkozom, hogy néhány stratégiailag fontos pontját elmondjam neked. Először is a Mester nem mondta ki, hogy engem hiú embernek tart. Nem is ez lett volna a pontos szó, hiszen ez valójában nem hiúság; egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy szellemi gyermekeim ilyen sikertelenül, elismerés nélkül bukdácsoljanak az életben. Újra elküldött Amerikába, s amikor azt kérdeztem: sikerrel járok-e, nem mondott sem igent, sem nemet. Arra kért: nyitott szemmel járjak odakint, s nézzem meg, valójában milyen is az az ígéret Földje. Utam sikertelen volt, egyúttal kiábrándító is. Felismertem, hogy még ha sikerrel jártam volna is, én ott soha nem lennék boldog. Ugyanakkor fájt, még mindig nagyon fájt a kudarc. Nem értettem, miért van az én igyekezetem mindig halálra ítélve? Miért ez a sok valószerűtlen, nagy ígéret, s miért ez a sok csőd? Én azt tanultam, a hit valóra válik - de az én hitem sohasem vált valóra. És ekkor elmondta, hogy nem a hitemmel - a munkáimba vetett hitemmel - van baj. Magamban nem bízom. Egy-egy tárgyalásnál, anélkül, hogy észrevenném, sugárzik belőlem az önbizalom hiánya. Ez főleg akkor derül ki, ha pénzről, előlegről van szó. Ilyenkor beérem fillérekkel is. Már annak is örülök, hogy egyáltalán fizetnek valamit. Nem tudom megkérni a munkáim árát, mert nem hiszek igazán azoknak

értékében. Ez tényleg így volt: abban a pillanatban, ahogy egy munkám elhagyta az íróasztalomat, s megszűnt bennem a messzetekintő, bizakodó láz, hirtelen dobogni kezdett a szívem, s az emberek tekintete előtt összeroppantam. Szánalmas függő helyzetbe kerültem, s teljesen kiszolgáltatottá váltam. Hiába kértem Istent, hogy segítsen, ha közben összeszorult a torkom, és izzadt a tenyerem. (És micsoda kérés: sikerért imádkozni! De ez akkor még nem fordult meg a fejemben, csak jóval később, amikor egy újabb hazugságbőrt is lenyúztam magamról.) Kicsit furának találtam, hogy túlvilági szent Mesterem ezek után olyan tanácsokat adott, amelyek egy kitűnő üzletembernek is dicséretére váltak volna. Elmagyarázta, hogyan kell tárgyalni, mire figyeljek önmagamban s másokban, hogyan kell ilyenkor taktikázni, követelni, mit kell ilyenkor elrejtenem s megmutatnom magamból, s egyáltalán milyen lelki tartással készüljek fel az ilyen tárgyalásra. Nehéz feladatot adott, mert én az ilyesmihez sohasem értettem. Nem tulajdonítottam jelentőséget a pénznek, nemcsak akkor, ha kaptam, akkor sem, ha kiadtam. Már kamaszkoromban is gyakran megvettem a szűk cipőt vagy az ocsmány pulóvert, mert nem akartam az eladót fárasztani, s később is kifizettem egy-egy iparost, aki gyalázatos munkát végzett, vagy egyenesen becsapott, csakhogy túljussak a kellemetlen helyzeten. Anyámnak igaza volt: nekem tényleg nagyon kevésre volt szükségem, s sokáig úgy éreztem, hogy a pénzhez való viszonyom az egyetlen „szellemi” bennem. Mindezt el is mondtam, s ekkor Mesterem elmagyarázta: itt nem a pénzről van szó! Hanem az Értékről. Mi olyan szánalmas, lesüllyedt korban élünk, ahol az egyedüli értékmérő a pénz. A megbecsülést az mutatja, hogy ki milyen mélyen nyúl a pénztárcájába. S hogy én nem azért viselkedem gyáván és erőtlenül a tárgyaláson, mert lenézem a pénzt, hanem mert valójában önmagamat nézem le: nem ismerem a saját értékeimet. A jól megépített személyiségben, mondta, négy erőkomplexum működik harmonikusan összedolgozva, egyenlő arányban. A Hit, a Szeretet, a Hatalom és az Érték. Olyanok vagyunk, mint egy négyhengeres motor. Egy-egy ilyen erőnek számtalan regisztere van: a legsötétebb kígyóösztöntől a legfényesebb s legtisztább isteni erőkig. A Szeretet a buja kéjvágytól a szerelmen s a lelki vonzalmon át egészen Isten szeretetéig terjed; a Hatalom az otromba gőgtől az isteni mindenhatóságig; a Hit a rögeszmés fanatizmustól az abszolút istenhitig, s az Érték a legsilányabb önérdektől s pénztől egészen az Örök és Romolhatatlan Aranyig, a halhatatlan lélek tökéletes értéktudatáig. Minél tisztább az erő, annál kevésbé függ a külső körülményektől. Az én értéktudatom beteg. Ez a „negyedik hengerem” rosszul működik: hol alábecsülöm, hol végtelenül túlértékelem magam, s amíg ezt nem szüntetem meg, egész személyiségem diszharmonikus marad. „Nem célom, hogy gazdag embert csináljak belőled - mondta tréfásan -, de mindenképpen olyan valakit, aki a saját értékét pontosan bemérte, s ha kell, ezt a külvilággal is éreztetni tudja. S mivel olyan szánalmas világban élsz, amelynek egyetlen értékmérője a pénz, döntő ütközetei is ezen a síkon zajlanak. Itt kell győznöd vagy vesztened: más lehetőséged a valódi megmérettetésre nincs!” A legtöbb „meg nem értett zseni” traumája ott van, hogy ez a komplexuma sorvadt, s ezért önmagát vagy aránytalanul túlértékeli, vagy kétségbeesetten lefokozza. A művészet képzeletvilágában, a „légi semmi” varázsbirodalmában otthon van; a földi világban nincs. S mivel ütközni képtelen, féloldalas, nyomorék helyzetére ráfogja, hogy őt a pénz nem érdekli (ami nem igaz), s hogy megveti a világot, amely a pénz szánalmas monomániájában vergődik (ami igaz), a mivel önmagát pontosan nem méri be: az egyik nap úgy érzi, hogy félisten, a másik nap, hogy senki. És ahelyett, hogy saját értéktudatát kifejlesztené, gyakran öngyilkosságba menekül. A külső szem ilyenkor csak a bornírt, önző, gyilkos társadalmat vádolja, a benső tekintet azonban az áldozatot is: az ilyen ember a túlfokozott önérzet és a megrettent alázatosság két pólusa között vergődik, de sem valódi méltósága,

sem igazi alázata nincs. A tehetség patológiájához ez a kérdés szorosan hozzátartozik. Ahogy mondani szoktuk: „nem jár egészen a földön”. Műve lehet, hogy nagyszerű, de ő maga nem az. Mert nem teljes ember. Az önmagát megcsinált, teljes embernél ezt a kettősséget sohasem érzed. Még a legnagyobb példánál, Jézusnál sem, aki bár azt mondta, hogy „az én országom nem evilágból való”, de a földön mégis két lábbal, szilárdan állt, s nem bizonytalanodott el, s nem kezdett izzadni a tenyere, ha nagyon is földi kérdésekről volt szó. Az, hogy őt nem értik, nem becsülik, sőt nem is értékelik, sohasem sodorta lelki értékválságba. Azt mondta: „Emberektől dicsőséget nem veszek!” Miért? Mert - ahogy Mesterem magyarázta - ez teljesen értéktelen dicsőség. Talmi, ócska, mulandó. Aki maga is értéktelen, az képtelen valódi értéket adni. Jézus értéktudata roppant fejlett volt, s nem adta alább, mint hogy a dicsőséget az Atya adja meg neki. Mit kezdett volna Pilátus elismerésével, a tudatlan Nikodémusz vállveregetésével, a naiv nép népvezérnek kijáró lelkesedésével vagy akár egy nagy összeggel járó Heródes-díjjal? Evangéliumi értelemben nem az a szegény, akinek nincsen pénze, hanem az, aki nem is vágyódik rá. Aki egyetlen fillér nélkül is dúsgazdag, mert felismerte valódi értékeit! A szegénységi fogadalomnak csakis akkor van értéke, ha az illető egyébként gazdag is lehetne, de nem akar az lenni, mert a mennyben nagyobb kincset talál. A koldus szegénységi fogadalma teljesen értéktelen, hiszen nem mond le semmiről; tette nem valódi áldozat. Önmagában a szegénység csak akkor érték, ha méltósággal, valódi értéktudattal párosul. A nagy proletárforradalom megmutatta, miféle önző, habzsoló, mindenkit gátlástalanul kifosztó rabló szenvedélyek élnek a legszegényebb emberek lelkében is. Hozzá kellett szoknom, hogy a szellemvilág sohasem a külsőt, mindig a bensőt nézi. A valódi, rejtett motívumokat. A Mester ezt látta, a szívemet, s nem tűrte a hazugságot. S amikor a beteg értéktudatomat többé-kevésbé meggyógyította, tért rá másik vétkemre, a hiúságomra is. Ekkor már világossá vált előttem, hogy embereszménye a minden pontján normálisan működő, harmonikus ember. Ahogyan a repülőgép is felborul a kifutópályán, ha nem teljesen kiegyensúlyozott helyzetből próbál fölszállni, a lélek is lezuhan, ha nem tökéletesen harmonikus állapotból emelkedik föl a szellemvilág magasabb régiói felé. A négy komplexumot arányosan kell megépíteni, és kifejleszteni az egészségesen működő testi, érzelmi és értelmi életet: ez az első és legdöntőbb lépés. Elfojtásokkal, önáltatásokkal, betegesen működő nemiséggel, sivár érzelmekkel és zavaros értelemmel nem lehet a Nagy Úton elindulni. A sok csőd és zűrzavar, s főként az embert átformálni képtelen vallásos élet oka az alaplépésben keresendő. Rendezett személyiség nélkül a szellemi életbe el sem szabad indulni! Ami lent csak motorhiba, az fönt már katasztrófa. Ami lent csak szexuális elfojtás, abból fönt már inkvizíció lesz: szadizmus, embergyötrés, Isten nevében elkövetett perverzió; ami lent csak hatalomszomj, abból fönt fekete mágia, sötét ártalom s néprontás lesz; ami lent csak szimpla ostobaság és gőg, abból fönt őrület és megtévesztés lesz s amíg lent az ember csak önmagának hazudik, fent már félrevezethet s romlásba dönthet egy egész közösséget. Önismeret nélkül már az első lépés megtétele is életveszélyes. A spirituális élet nem tisztítja meg az embert. Oda tisztán kell már elindulni. Tisztaság alatt én nem külső, morális szabályok betartását értem, hanem az átvilágítottságot, a fedetlenséget, önmagunk hibáinak és erényeinknek a pontos ismeretét. Ezt egyébként minden ősi hagyomány így tanítja. Patandzsali a jama és a nijáma parancsolataiban jelölte meg azokat az előkészületeket, amelyeket mindenkinek meg kell tennie, mielőtt a jóga útján elindul. És ugyanezt tette minden beavatási eljárás is: a jelöltnek a könyörtelen önvizsgálat s az önmagával való bánni tudás minden képességét meg

kellett szereznie, mielőtt a Nagy Ösvényre rálépett. Mesterünk egyszer mesélte, valaha hogyan történt az ilyesmi: két tanítványnak le kellett ülnie egy tisztánlátó szellemiség jelenlétében, s nem önmagukról, egymásról kellett vallaniuk. Mi az, amit a másik arcából, lényéből, magatartásából, lelkéből, egész valójának sugárzásából érzékelnek és látnak? Ilyenkor kiderült, hogy ezeknek a tulajdonságoknak a zöme a másikban nincs is benne, csupán a tanítvány vetíti rá: önmaga letagadott, sötét árnyékát fedezte föl a társán. Aki vallott, hosszú-hosszú ideig nem a másikról, önmagáról vallott. Amit a másikban ellenszenvesnek talált, az igen gyakran a saját tükörképe, letagadott én-része volt. Ami a másikban taszította, azt valójában önmagában utálta. Amit a másikban gyűlölt, azt - tudattalanul - magában gyűlölte. És ezt a kísérletet mindaddig folytatták, amíg a rejtett sebek mind fölfakadtak, amíg a tanítványok minden „kivetítést” visszavontak, s magukban pillantották meg azokat a vétkeket s hibákat, amelyeket egymás arcára rajzoltak. Hogy miért szeretünk s miért gyűlölünk egy-egy embert, az mindig a rólunk szóló legbensőbb és legintimebb önvallomásunk. (Én például mindig gyűlöltem a gátlástalan karrieristákat, miközben magamat nemcsak hogy nem tartottam annak, de alig volt ember, aki ezt észrevette volna rajtam. Külső lépést alig tettem érte, s ezért észrevehetetlenül lappangott bennem, mint egész lényemet átható, kielégületlen sóvárgás. Amikor valaki pozíciója, hírneve vagy hatalma érdekében belépett a pártba, vagy villámgyorsan köpönyeget fordított, éreztem, hogy ujjaim valósággal karmokba görbülnek, fojtogató gyűlöletet éreztem, s mivel magamat sohasem szántam el ilyen lépésre, nagy morális fensőbbséggel még meg is vetettem az illetőt.) Jézus azért nem gyűlölt senkit, mert önmagában nem volt semmi gyűlölni valója. Ezt a kérdést ő a pusztában, a Sátánnal való küzdelmében elintézte. A lényeg itt s valamennyi hiteles hagyományban: a kielemezettség. Nagyravágyásból, hiúságból, gyengeségből, menekülésből vagy ostobaságból nem lehet rászédülni az Útra, mert az ember többet árt magának, mint használ. Az ilyen csak cipeli magával a koszt és a káoszt, s ahelyett, hogy a cél felé haladna, eltéved, és sok életre való karmát gyűjt össze. Az első és legfontosabb parancsolat: „Ismerd meg önmagadat!” Ebben nyújtott s nyújt mérhetetlen segítséget a Mester. Kapcsolatunk fordulópontja volt, amikor fölfedte előttem az előző életemet. Gondjaim gyökerei ugyanis áttörték azt a mélyen fekvő földi réteget is, amelybe gyermekkorom vizsgálatakor sikerült már belenyúlnom, s olyan homályos múltba kanyarodtak vissza, ahová már nem sikerült lelátnom. Az utolsó logikai láncszem megakadt a „Honnan hoztam én mindezt?” kérdésénél. Abban az előző életemben is író voltam. Mégpedig jelentős író. Sok olvasóm, aki a Kígyó és keresztet szerette s becsülte, azt mondta: fölösleges álszerénységgel leértékelem magam, amikor olyasmiket írok, hogy nem tartom magam valami jó írónak. Nos, ha előző életem munkáiból csak néhány lapot olvasna, megértené, miért mondtam mindezt. Talentumomnak még a huszadrészét sem hoztam magammal. Jó okkal. Mint kiderült, ennek a viszonylag gyors inkarnációmnak oka egy pótvizsga, egy afféle „utókezelés”, amelynek célja a már több sebből vérző démonom végső kifárasztása és ledöfése. Ez az a démon, amelyet jobb szó híján úgy nevezek, hogy hiúság. Mesterem éveket szánt arra, hogy ebbe az előző életembe újra visszamerüljek. Szerencsére rengeteg nyomot hagytam magam után, s ezeket most mind megtaláltam. Először csak a megélt szerep külsőségei izgattak, egykori házam, íróasztalom képe, a szokásaim, az arcom, a kezem, az az ember, akire valaha azt mondtam: „én”. Aztán jöttek a konfliktusok, a barátok, a gyermekeim, az élettársam. A legmegrendítőbb élmény azonban naplóm újrafelfedezése volt. Szinte minden mai gondolatomat megtaláltam benne. Az érdekes az volt, hogy abban a világban egyszer már „ösztönösen” jártam; 1956-os sebesülésem után csakis ennek az írónak az életével foglalkoztam, s már akkor sem a művei, csakis az élete érdekelt! Mérhetetlenül irigyeltem, s ugyanakkor taszított is. Irigyeltem a nagyságát, az igazságérzetét s főleg azt a roppant erős kifejezőképességét,

amelytől szinte átvarázsolódott a papiros: ha a tolla leírt egy mezőt, egy naplementét vagy egy félregombolt kabátot, az úgy jelent meg ott, mintha nem is író, de maga az Isten teremtette volna. S ami taszított, hogy ez az ember bármennyire ismerte is magát - képtelen volt a hiúságával mit kezdeni. Kamaszkorában is izzott a tekintetében a megsebzett hiúság. Vágyta az alázatot, de képtelen volt rá. Egy kígyó szorításában élt, nem tudta lerázni magáról. Sok embert megbántott, még többet megalázott, rendszerint azzal, hogy kimondta az „igazságot”. De még ezért is csak rajongást és elismerést kapott, amelyekre szomjas volt, s ugyanakkor szívből utálta. Szeretetet hirdetett - de adni nem volt képes. Igazságot hirdetett, de még önmagában sem tudta megvalósítani. S mindezt pontosan tudta magáról, de a tudása nem ért le a lelke gyökeréig. Az első kérdés, amely fölmerült bennem: hová lett a tehetségem? Mesterem elmondta: önmagam és szellemcsaládom vezetőjének bölcs döntése volt, hogy energiám és képességeim nagy részét nem hoztam le magammal. Ilyen ellentmondások, vad szenvedélyek s főként egy hasonló intenzitású, kreatív élet mellett a sorsomba újra belebuktam volna. Szerény kis talentumom s viszonylag feszültségmentes életem most lehetőséget adott arra, hogy hibámat kijavítsam. Kis lángon égek. Ez jelentős művek létrehozásához nem elegendő, viszont nagyon alkalmas arra, hogy erőimet rendezzem és többet foglalkozzam önmagammal. Egykori naplómba egyszer azt írtam: „Isten az én vágyam!” Amikor egy éles szemű írótársam - akit akkoriban nem sokra becsültem, pedig nagyon jó író volt -, elolvasta ezt a sort, egy rólam készült kis tanulmányában azt írta: „Ahányszor Istenről beszél, az az érzésem, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában”. Igen, ez volt az igazság. Dőlt belőlem az erő, papíron világokat tudtam teremteni - s ezért valóságos istennek képzeltem magam. Miközben tudtam, hogy teli vagyok hitványsággal, s hogy Istenhez - akiről gyönyörűen tudtam beszélni - méltatlan vagyok. Tudtam, hogy az énnek szolgálnia kellene az ÉN-t, de képtelen voltam megtenni. Ebbe a csapdába mindenki beleesik, főleg a nagy teremtőerővel megáldott művész, éppen azért, mert még az ujjai hegyéből is áradni érzi korlátlan teremtő hatalmát, s képtelen megélni, hogy ez a hatalom nem az övé, maga is úgy kapta. A földi szerepével azonosuló én-tudat azt hiszi, hogy minden belőle jön, s az ő tulajdona. Nem tudja átélni, hogy a fényt nem adja, csupán tükrözi. Hiszen maga az én sem egyéb, mint az ÉN tükröződése; önvalónk magából formált szerepe, s nincs veszélyesebb, mint ha a teremtmény önmaga ragyogásában kezd gyönyörködni, s a világ elismerésére szomjazik. Ráadásul senki sem a műveit, hanem a lelkét viszi át a másvilágra, ahol nem arról kell számot adnia, hogy milyen remekműveket alkotott, hanem arról, hogy milyen emberré sikerült válnia. „Emberektől dicsőséget nem veszek!” - idézte Mesterem a jézusi mondást, s elmagyarázta: Jézus a legnagyobb dicsőségre tartott igényt, csakhogy ezt nem az emberi társadalomtól, hanem az Atyától várta. Mi ez a dicsőség? Semmi más, mint a jól végzett munka békéje s öröme. Elmondhatatlanul jó érzés. A hinduk anandának nevezik, ami azt jelenti: üdv. Megfürödni a végtelen tenger szabadságában. Az üdvöt az Isten nem „adja”, hanem éppen ellenkezőleg: befogja a lelket a saját boldogságába, s megosztja vele örömét. A tiszta, önzetlen tettel az ember nem sikerhez, elismeréshez, hanem leírhatatlanul jó közérzethez jut. Ez nemcsak a művészi alkotómunkára vonatkozik, de minden cselekedetre. Néha már sikerül megélnem. Most például, amikor ezeket a sorokat írom, nem az a fontos, hogy mit szólsz hozzá, hogy milyen képet alakítok ki benned magamról, még csak az sem, hogy meglátom-e szemedben az elismerés fényét; csakis az, hogy a lehető legpontosabban mondjam el tapasztalataimat, s közvetítsem néked azt az üzenetet, amelyet én is úgy kaptam. Ahány jó mondatot sikerült megfogalmaznom, annyiszor ismertem meg én is magamat. Egy-egy gondolatról nem is tudtam, hogy bennem van, csak most látom, hogy kibukott belőlem. Magam is több lettem általa. Ezeket a jó

helyről született mondatokat onnan ismered föl, hogy semmiféle „térítő” szándékuk nincsen. Érzed, hogy hozzád szólnak, anélkül, hogy meg akarnának erőszakolni. De bárhogy vigyáztam, találsz ebben a könyvben sok bántó, „papoló” sort is: ezek rossz helyről íródtak. Nem tudtam elkerülni őket, mert kígyóénem még működik, hiú módon illegeti magát, s el akarja hitetni mindkettőnkkel, hogy fölényben van veled szemben, mert többet tud, mint te, mert ő már megúszta, ő már a partra keveredett, s most azzal akar jó pontokat szerezni, hogy másokat is kihúz a vízből. Ne higgy neki! Ahol nem úgy beszélek, mint hozzád hasonló, jó és rossz, gondok között élő, az igazságot hol megtaláló, hol elveszejtő, esendő ember, ott nem a lélek szól belőlem, csak a püffedt énem. Sajnos nem tudom befogni a száját, mert erőszakos. Ráadásul ügyesen leplezi magát, a hangját jóval előbb fedezem föl másokon, mint magamon. Ilyenkor eltölt az utálat. Aki ebben a kétségbeejtően esztelen és veszélyes világban fölényben érzi magát, s úgy hiszi, hogy ő már meg van váltva, az a maga benső valóságával soha szembe nem nézett. Bár nem látom a szemedet, bizonyos vagyok benne, hogy sok tanulnivalóm lenne tőled, ahogyan neked is tőlem. Nekem az a mesterségem, hogy író vagyok. Kivételezett, jó mesterség, mert ebben a mai lélekölő falanszter-világban azzal foglalkozhatok, amit szeretek. S ezért az életem sok szempontból bizonyára könnyebb, mint a tiéd. Lehet, hogy a te kereszted alatt összeroskadnék. Sok olvasóm keresett föl, tanácsot kért tőlem, s miközben beszélt, az jutott eszembe: „Ez az ember jóval többet vállalt, mint én. Gyenge lennék az ő sorsát élni!” Írónak, sőt művésznek lenni ebben a mai sivár, antihumánus, elgépiesedett világban: kegyelmi állapot. Még akkor is, ha néha hallgatásra kényszerül, ha megrágalmazzák, vagy üldözik érte. S ezt a kegyelmi sorsot csakis úgy hálálhatja meg, ha nem tekinti magát mártírnak, és „kiválasztottnak”, s főként nem akar önmagának szobrot állítani, hanem vállalja, hogy ő csak eszköz. Saját ÉN-jének vagy a szellemvilágnak az eszköze, mindegy. A csoda - ha egyáltalán megjelenik - sohasem a rádióban, mindig az adóban van. Mesterem éveket szánt arra, hogy ezt megéreztesse velem, s ez csakis úgy volt lehetséges, hogy újra visszamerültem előző életem útvesztőibe, öncsalásaiba s keserves küzdelmeibe. Hogy jelentős író voltam, csak súlyosbította a helyzetemet. Hogy minderről ne csak én beszéljek, de a magasabb világ hangját is halld, íme egy részlet az általános tanításokból: „A szellemvilág a halál pillanatában készen áll az átsegítésre, s egyre szomorúbb tapasztalatunk, hogy ha valaki jelentős kreációkat hozott létre a földön, egyre nehezebbé válik kiválása a testből, a földi léttől való elszakadása. Ha a lélek megtagadja eredetét, önmagára marad, végtelen nagysága és végtelen kicsinysége tudatában. Ez hamis tudat. A személyiségnek, a kígyó-énnek a tudata. Az egyéni ember s az emberiség nagy csapdája ez. Ha a földi én emberi alkotókészségét és produktumát Isten fölé helyezi, a Teremtés fölé, ezt csak úgy tudja megtenni, ha letagadja a Teremtést, a valódi Teremtő Erőt, letagadja azt, amit Istennek nevezel. S aki megtagadja eredetét, szomorú annak visszatérnie ebbe az állapotába. Szembesülnie kell óriási tévedésével, hogy nemcsak szembeszállt a Teremtői Akarattal - amely a saját fensőbb-rendű EN-jének akarata és sorsterve volt -, hanem ezentúl hordoznia kell vétkének következményét is, hogy elcsábult a maga dicsőségétől, elkábult kölcsönvett teremtőerejétől, s rabjává lett teremtményeinek. Minden, amit az ember a földi énje számára és a maga egy életbéli dicsőségére létrehoz, s nem helyezi őszinte alázattal a Teremtő oltárára: súlyos, kemény és sötét résszé alakul benne, teherré, amelytől nagyon nehéz a megszabadulás.” Az volt a szerencsém, hogy egykori életem utolsó esztendeiben magam is rájöttem erre. Megrettentem, s egyre vadabbul és kétségbeesettebben próbáltam ezt a

terhet lerázni magamról. Végül a sokadik nekifutás után elszántam magam a katarzisra. Az egész világ őrültnek tartott, veszett embernek, mint a viharral perlekedő Lear királyt. Én azonban tudtam, hogy jó úton járok, nem tűrtem beleszólást, s még a halálom pillanata előtt sikerült letépnem magamról fojtogató hiúságomnak néhány szorító kötelékét. Utolsó szavaimat már nem értették jól a körülöttem állók. Csak annyit hallottak, azt mondom: „igazság...” Azt hitték, a múltamat akarom összegezni, pedig én ezt a jövőmre mondtam. Ekkor éreztem először, hogy nemcsak beszélek róla, de már-már fogom is a csücskét: abban a pillanatban éltem meg először, hogy majdnem igaz vagyok. Agóniám gyötrelmes képet mutatott. Fulladoztam. Arcom eltorzult, s ezért senki sem vette észre, hogy békével haltam meg. Ez a múltam utolsó felvonásában kiharcolt érzés, az üdv felvillanó érzetének emléke okozta azt, hogy amikor - viszonylag rövid ideig tartó köztes lét után - újra megszülettem: boldogan és önfeledten nézhettem fel az égre. Ez volt az az élmény, amelyet gyermekkoromban a játszótéren megéltem! Ismerős tengerhazám integetett felém a csillagokból. Nem minden gyerek látja így. Van, akit szorongással tölt el az éjszakai égbolt, s fél a sötétben. Én soha. Koraérett kis filozófusként bámultam a magasba. Csírázó gyermeki tudatomon átütöttek egy gondolkodással s meditációval eltöltött, hosszú és gazdag élet emlékei. Boldogságot pedig azért éreztem, mert ezt az élményt valaha már kiküzdöttem magamnak. Egész lényem szelídebb és harmonikusabb lett. Odaadóbb, puhább, alázatra képesebb. És derűsebb is. Amit magammal hoztam, némi aprópénz egykori tehetségem gazdagságából, vallásos és bölcselkedő hajlandóságom s lélek-ismeretem sok, már megszerzett tapasztalata. Magammal hoztam hisztériára hajlamos természetemet is. Ezen nem akart javítani Mesterem. Azt mondta: ez oly szorosan összefügg művészi alkatommal, hogy ha megszüntetné, megölné a tehetségemet is. De ami a legnagyobb baj: hoztam magammal, szinte az ösztöneimbe írva, azt a megszokást, hogy engem az emberek elismernek és csodálnak. Egykori katarzisom lángja sok mindent elégetett bennem, de néhány hajszálgyökeret nem pusztított ki: ez az elvárás úgy hozzá tartozott az életemhez, mint a modern emberéhez a villanybojler, a mosógép és a központi fűtés. Az egykori győztes tábornok érkezett itt vissza közkatonaként a valaha meghódított birodalmába, s nem értette, hogy miért nem az övé. Ma már arcpirító érzés visszagondolni, hogy milyen munkáimért vártam volna itt elismerést. Semmi jelentőset nem csináltam. Az előző életemben sikerült kiszabadulnom a börtönömből - de a láncokat még cipelem a bokámon, itt kell levágni. Ez hosszú folyamat. Ez a szvadharmám. A tiéd bizonyára más, s ha azt kérded, mi, látatlanban csak azt tudom mondani: az, ahol az életedben állandóan kudarcok érnek. Ami nem megy. Ami nehéz. Vannak visszatérő álmaink, és vannak visszatérő, örökösen ismétlődő sorsproblémáink. Ez a szvadharmánk. Figyeld meg, mitől vagy boldogtalan. De éles szemmel s főleg befelé figyelj, mert olyan világban élünk, ahol a boldogtalanság minden ember alapvető létélménye, ahol a félelem, a reménytelenség és a kudarc még a küszöb alatt is bejön a szobádba. Ha valóban meg akarod fejteni ezt a kérdést, azt tanácsolom, hogy boldogtalanságod okát ne a külvilágban keresd. Tudom, hogy ez roppant nehéz, mert bennünket nem erre neveltek. Minket arra tanítottak, hogy a körülmények hatalmában élünk. Nem igaz. Először is azért nem, mert a kedvező körülmények ideig-óráig tartó örömöket adhatnak ugyan, de boldogságot soha. Sokan kocsira, házra vágynak, s ha megvan, egy rövid ideig tartó

kielégülés után máris rohannak tovább - mert amit valójában kerestek, nincs meg. A kocsit megunják, lecserélik, megszokják, az új házban összevesznek egymással az élettársak, elválnak, új falakat húznak, eladják, mert a megálmodott házban pokollá vált az életük. A legpompásabb körülmények között is lehet nyomorultul élni, s a legmélyebb szegénységben, sőt nyomorban is derűs maradhat az ember, ha megtalálta önmagát. Szenvedni csak addig nehéz, amíg az ember nem látja az okát. Ha tudod, miért szenvedsz, ha fölismered szenvedésed értelmét, még a gyász és a betegség is könnyebbé válik. A vágyakkal pedig úgy vagyunk, hogy gyötör, ha nem éred el a célt, s még tovább gyötör, ha eléred. Az önmagát nem találó embernek ez a kielégíthetetlensége az, amivel a fogyasztói társadalmak visszaélnek: minden héten kihoznak egy új magnót, egy új kocsit, nem azért, mintha a régi nem működne, hanem mert az ember megcsömörlik attól, amije már van: új szenzációra szomjazik. Ez a lelki mókuskerék, amely a mai világot működteti. Nappal az ember berohan a gyárba, s lélekölő tempóban előállítja vágyának azt az új tárgyát, amelyből, ha szerencséje van, ő is kap. Ebben a szürke, robotos, boldogtalan folyamatban csak forgás van megérkezés nincs. Másodszor - és ez a lényeges -, a körülményeink sohasem függetlenek tőlünk. A sorsát mindenki maga teremti. Sem a társadalom, sem a külvilág, sem a csillagok, sem külső istenség nem parancsol rád semmiféle életet. Ennek az alapigazságnak van egy spirituális és egy földi oldala is. Az első, hogy a születésed előtti élettervedet magad készítetted, a saját ÉN-ed bölcs belátása szerint. Előző életeid tapasztalatai alapján meghatároztad, milyen lesz lényed, jellemed, hová születsz, s milyen sorsot idézel magad köré. Az ősi bölcsesség azt tanítja, hogy már a magunkkal hozott karakterünkbe, jó és rossz tulajdonságainkba bele vannak írva azok a karmikus sorscsírák, amelyek később életté lesznek. Az ember élete azért alakul ilyenné vagy olyanná, mert ő ilyen vagy olyan ember. Johann Wolfgang Goethének egyszer azt mondta egy látogatója: - Könnyű magának, excellenciás uram! Ide született Weimarba, ahol miniszter, és a herceg jó barátja! Született volna Angliába, szegény bányászcsaládba, s dolgozott volna naphosszat föld alatti, sötét tárnában: más lenne az élete! - Uram - felelte Goethe -, ön ott téved, hogy ha én Angliába születek, minimum nemesi család sarja lettem volna, s előbb-utóbb átformáltam volna az egész angol irodalmat! A jellemet, az erőt, az adottságokat a szellemvilágból hozzuk magunkkal. Ami ott „kívülről” történt, nem volt egyéb, mint hogy elfogadtuk szellemi vezetőnk bölcs tanácsát, s élettervünket egyeztettük szellemcsaládunk más tagjaival is. A közös vállalkozás érdekében esetleg kompromisszumokat tettünk, de még ez is üdvös számunkra, mert így mód nyílik karmikus tartozásaink kiegyenlítésére. Isten akarata nem kívülről zuhan az emberre, mint valami zsarnok parancsa, mert Isten Lelke bennünk van, s belülről vezet. A külvilágban csak az jön létre, ami belül van. Ahogy az energiát nem érzékeled, csupán az anyagot, a lelkedben dúló erők természetét is csak akkor ismered föl, ha sorssá, életté, drámává változnak. A földi lét értelme éppen itt van: az ember szembesülhet lelke poklának és mennyének összes megtestesült következményeivel. Manapság ez néha iszonyatos képet nyújt - de ez volt belül. A legsötétebb rezsimet sem valamiféle elvont „korszellem”, hanem az ember teremti, a saját képére. Amilyen az emberek zömének tudatos, de főként tudattalan lelki tartalma, olyan társadalmat formálnak maguk köré. Történelmünknek nemcsak áldozatai, de főként teremtői vagyunk. Egyéni történetünknek is. Ezt senki sem ismeri el szívesen, mert érte a felelősséget nem óhajtja vállalni. Inkább áthárítja a pártra, a kommunizmusra, a csillagokra, az Istenre,

a hűtlen kedvesére, a kellemetlen férjére, erőszakos főnökére, a karrierista politikusokra, mindig másokra: elvekre, emberekre, intézményekre, társadalomra. Életünk legnagyobb fordulata, amikor rádöbbenünk, hogy sorsunkat nem mások, de mi magunk alakítjuk. Ha ez megtörténik, azt is tapasztalni fogjuk, hogy semmi olyasmi nem történhet velünk, aminek az indítéka ne belőlünk eredne. Saját életem vizsgálatán túl számos eset győzött meg arról, hogy bármilyen összetett, sok embert érintő tömegméretű karmából csakis annyi vonatkozik rám, amennyit vállaltam. Bármilyen érthetetlen, de ebben a sok milliárd, kavargó, magányos és összecsapódó életben mindenki külön-külön „önelszámoló egység”. Reinkarnációk hosszú sorát kell ismerni néha ahhoz, hogy fölismerjük: soha nem történik igazságtalanság. Tömegszerencsétlenségben, háborúban az „egyik fölvétetik, a másik elhagyatik” -, de mindenkivel csakis az történhet meg, amit a sorsával vállalt, vagy éppen a sorsa kijátszása érdekében a hibás magatartásával előidézett. Ha kinyílik a lelki szemed, ezt magad is látni fogod. Az áldozat nem „véletlenül” áldozat. Elmondok egy esetet. Egy fiatal olvasóm elpanaszolta, hogy fél az emberektől. Kórosan fél, szinte retteg, s ezért képtelen nemcsak párkapcsolatot, de még bizalmas barátságot is kialakítani. A múltjáról faggattam, a szüleiről, de semmi olyasmire nem emlékezett, ami a félelmére okot adott volna. Mesterem tanácsát kértem. Hamarosan kiderült, hogy az illető nem vallotta be az igazat. Gyermekkorában iszonyú dolgot műveltek vele. Olyan leírhatatlan szörnyűséget, amelyre az ember önkéntelenül azt szokta mondani, hogy nincs Isten az égben. Magam is megrendültem, elbizonytalanodtam, s minden észszerű tanácsra képtelenné váltam. És ekkor a Mester részletesen elmondta ennek az olvasómnak az előző életét. Sötét kép bontakozott ki előttem; az általa elkövetett könyörtelenségek sorozata. Kiderült az is, hogy ezt a karmáját a gyermekkorában megesett szörnyű eseménnyel letudta. Megélte azt a szenvedést, amelyet valaha ő okozott másoknak, gyermekeknek is. Ez nem büntetés volt, hanem szembesülés: ha valaki nem tapasztalja meg a saját bőrén a belőle áradó erők természetét, soha nem jön tisztába önmagával. Minden világba lökött cselekvésünk visszatér hozzánk, mert ez a törvény: az embernek bele kell állnia a maga keltette viharba. Nem mechanikus természeti erő taszítja oda: ő maga óhajtja ezt a szellemvilágban, mert a lelki gyötrelem sokkal jobban megkínozza az embert, mint a legvéresebb földi események. Ezért mondja Jézus: „Csakis azt cselekedjétek az emberekkel, amit akartok, hogy ők cselekedjenek véletek - mert ez a Törvény.” Ezt a törvényt megkerülni nem lehet. Azért, mert nem kívül van, hanem belül. Mindenki lelkében, akkor is, ha nem tud róla. A jelenlétét valaha mint lelkifurdalást éltük meg. Ma már jórészt ez is a múlté, mert az utolsó időkben oly mértékben sikerült hibernálnunk a lelkünket, hogy a keserű felismerés csak a halálunk után jelentkezik. A mai ember lelkének olyan tökéletes megtagadásában él, hogy szinte semmi fényt nem képes átereszteni magán. Ezért vonja magára egyre öntudatlanabbul a sorozatos csapásokat és katasztrófákat, de úgy látszik ez is kevés, nem hajlandó fölébredni. Sokan úgy élnek manapság, mintha eltökélték volna magukat a zuhanásra; megvágyták a mélységet. A pokolnak is megvan a maga kéje s a lefelé húzó örvénynek is a maga részeg szédülete. Isten kígyójának szorítása roppant erős. Csak ma látjuk, mennyire. De hogy a történetet befejezzem: Mesterünk azt tanácsolta ennek az olvasómnak, hogy tudatosítsa magában, ami gyermekkorában történt, annak mélységes oka volt, és főleg azt, hogy ez az ok megszűnt! A sötét csírák elégtek, többé hasonló szörnyűség nem történhetik vele. Fölösleges önbüntetéssel pedig ne szenvedtesse magát. Ez csakis úgy lehetséges, ha fölismeri, hogy valamin véglegesen túl van. „Traumája két részből áll. Az első az emlék, az iszonyú esemény utóhatása; készítsd föl rá, hogy ez csak lassan fog lecsengeni a lelkében. A második a félelem, hogy mindez újra bekövetkezhet... Emiatt fél az

emberektől, mindenkiben szörnyeteget lát, s ez az érzés megmérgezi az életét. Mondd meg neki, hogy ez a félelme immár indokolatlan. Ne hurcolja tovább magával, mert tönkreteszi az életét. Azt üzenem néki: élje át, hogy szabad!” Így működünk. Vétkeinkkel és tudatlanságunkkal megkötözzük magunkat, s az igazság felismerésével szabadokká válunk. Ez nemcsak egyetlen pillanat vagy egy élet, de őslázadásunk eredendő története is. Aki az isteni tengertől távolodik, magától a tisztánlátástól s a szabadságtól is távolodik, s egyre szorosabb kötöttségbe kerül. Aki közeledik hozzá: egyre szabadabb lesz. A két végállapotot a hinduk úgy hívják: karmabandh és moksa. A keresztények, hogy külső sötétség és megváltottság. A lényeg ugyanaz. Ezért értelmetlen a szabad akarat és az eleve elrendelés vitája. Akik ezt a terméketlen vitát szították, Isten helyett egy földi despota képét vetítették az égre, aki a teremtése felett álló, kiszámíthatatlan akaratú kényúrként felülről kormányozza a világot. Valójában Isten Lelke benned s bennem van, ami azt jelenti, hogy az irányítás belülről történik. A lélek, mivel teljesen szabad s mindenható, megőrizheti az egységhez való hűségét, s föl is lázadhat ellene - de ekkor viselnie kell lázadásának minden következményét. Végső soron így zuhant a lélek az anyagba. Az isteni szikra mintegy leszakadt a központi áramforrásról, s kénytelen lett önfényében élni. Teremteni még ekkor is képes volt, de minden teremtménye - gondolata, tette, alkotása, még ő maga is - az elmúlás és a sorsszerű következmények állandó törvénye alá került. Önállósulásával a Lét helyett az életet választotta, időtlenség helyett az időt, s innen kezdve minden, amit tesz és létrehoz - még önállóan vélt énje is - állandó elszámoltatás alatt áll. De akivel elszámolni kénytelen, az nem kívül van, hanem lénye legbelsejében: saját elfelejtett istenségével szembesül minden lélek a halála után. Ekkor döbben rá, hogy bár az akarata szabad - az akarat következménye nem! S amikor életét már e következmények súlyos nyűge alatt kénytelen folytatni, elfeledkezik arról, hogy a kötöttséget ő idézte elő - hogy szárnyak helyett láncokat kovácsolt magának. De még a legsúlyosabb láncok között is megmarad szabadsága! A következő lépés megint tőle függ, s rajta múlik, hogy a karmabandh vagy a moksa irányába lép-e. És itt, ezen a ponton válik döntővé az a megkerülhetetlen és alapvető törvény, amely minden szellemi mesternek, hiteles tanításnak, a kereszténységnek is talán a legdöntőbb igéje volt: szabaddá az embert csakis az igazság teheti! Ezért érdemes és kell az igazságot kutatni, mert nélküle az ember újra csak vakon cselekszik, s a kötöttségeit még szorosabbra csomózza önmagán. Ha olvasóm nem ismeri föl, hogy a tragédiáját megérdemelte, s bármilyen súlyos sebeket okozott is benne, ezek már gyógyuló sebek, amelyek egy lelki terhektől megszabadult, egészségesebb, bölcsebb és szabadabb élet lehetőségét tárták föl előtte, akkor amit átélt, nem tragédia volt, hanem szerencsétlenség, amely nem tisztábbá, de még sötétebbé tette, embergyűlöletét csak fokozta, s ha ezt mint félelmet tovább hurcolja magában, mindenkiben csak bestiát lát, s ezzel az érzéssel magányra ítéli önmagát, s megmérgezi az egész életét. A szenvedés, ha nem látjuk az okát, nem tisztít, hanem bemocskol. A tisztánlátás hiánya okozza azt, hogy az emberek zöme a börtönökből nem megjavulva, hanem még elvetemültebben kerül ki, hogy a háborúk és korunk szörnyűségei csak a bosszút és a gonoszságot növelik, az indulatokat, a félelmet és a karma terheit. Dosztojevszkijt a szibériai katorga idegileg nemcsak tönkretette, de meg is nemesítette, s amikor Hamvas így kiált föl: „Korunkra legjellemzőbb, hogy a lágerekből nem kerültek ki szentek!”, életünk talán legfájdalmasabb igazságát mondja ki. A benső látását elveszített embert áthatja az a meggyőződés, hogy életét az igazságtalanság és a gazemberek rémuralma határozza meg. És itt teljesen mindegy, hogy valamiféle értelmileg megalapozatlan „vallásos” vakhittel elfogadja azt a botorságot, hogy Isten egyszer majd

mindezért véres bosszút áll - vagy pedig materialista, s abban a hiszemben él, hogy nincs és sohasem volt itt semmiféle igazság: az erősebb, a kíméletlenebb letiporja a gyengébbet. Erkölcsi világrend sem a bosszúálló Isten, sem a közönyös anyag mögött nincsen! A saját múltam vizsgálata és rengeteg ember reinkarnációs régmúltjának a feltárása győzött meg arról, hogy ez nincs is így. A bensőt és a külsőt magam is csak ritkán tudom a maga valóságában, egységben látni, s ezért számomra is a legdöbbenetesebb felismerés, hogy soha, semmiféle külső esemény nem történhet velünk, amelyet ne mi magunk idéztünk volna elő. Három évvel ezelőtt belém rohant egy autó. A KRESZ szerint teljesen vétlen voltam; a másik elnézte a „Stop”-táblát, és darabokra zúzta a kocsimat. Kiderült, hogy az asszonynak ez már a harmadik balesete: régen be kellett volna vonni a jogosítványát. De amikor az utolsó másodperc történetét újra és újra végigéltem magamban, rájöttem, hogy én pontosan érzékeltem, hogy ez a másik kocsi nekem fog jönni, de nem álltam meg, mert azt mondtam magamnak: „Neked van igazad! Érvényesítsd az igazadat, ne hagyd, hogy legyőzzenek!” Görcsös, önérvényesítő, erőszakos akaratom uralmában éltem régóta, s valósággal kihívtam a végzetemet, hogy megállásra kényszerítsen. Hiába figyelmeztetett már előtte is többször a tudattalanom, nem hallottam meg a szavát. Így aztán a KRESZ szerint vétlen, magam előtt nagyon is vétkes voltam. Ezek viszonylag könnyebben átlátható esetek, de amikor a reinkarnációs régmúlt karmikus indítékai válnak sorssá, az ok olyan távol kerül az okozattól, hogy az összefüggést csakis a tisztánlátó tekintete tudja fölfedezni. Amikor kamaszkoromban a horoszkópomat vizsgáltam, pontosan láttam, hogy a jobb combom testem veszélyeztetett területe. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy bármelyik asztrológiai kézikönyvből ki tudtam olvasni. Jegyzeteim között még ma is megvan Leonardo széttárt karú emberfigurája, amelynek jobb combját besatíroztam feketével. (Asztrológus barátaimnak álljon itt: Napom a Nyilas jelében a Merkúrral együtt áll, mindkettőre tág kvadrátot vet az első házban s a Halakban lévő Szaturnusz: Marsom pedig a halál-ház csúcsán s a Mérlegben áll.) Nos, amikor 1956-ban golyózáporba kerültem, semmi mást nem tudtak megsérteni bennem, csakis a jobb combomat. Pedig hosszan vadásztak rám; sok golyó súrolt és megperzselt zakómon utólag négy lyukat fedeztem fel, de ezekből csakis az első talált, eltörte a jobb combcsontomat, majd mintegy húsz perccel később egy másik találat is érte a már földön fetrengő testemet, de ez a lövés is a csípőm alatt a jobb combom izmaiba fúródott. A külvilág véletlenszerű eseményei mögött szabatos törvények uralkodnak. (Azt már mondanom se kell, hogy mindez akkor következett be, amikor a tranzit Szaturnusz a tranzit és radix Napommal együttállásba került.) Elmúlt életemben merő kalandvágyból, önkéntesként lettem katona, és sok embert megsebeztem. Ez már akkoriban is olyan iszonyatot és lelkifurdalást ültetett el bennem, hogy néhány évtized múltán magam vállaltam el néhány mélyen vallásos fiatal védelmét, akik a fegyverfogást és a fegyverek használatát mint besorozott katonák megtagadták. „Aki fegyvert fog, fegyver által hal meg!” - idéztem Krisztus igéjét a per során, amelyet természetesen elvesztettünk. Mindez azonban csak kitérő. A lényeg az, hogy életünk minden órájában, sőt minden pillanatában két hatalmas erő metszéspontjában élünk. Az egyik: valamennyi múltbéli tettünk és döntésünk kikerülhetetlen következménye. A másik: egy teljesen új, sohasem járt útvonal sínpályájának lefektetése. Robogunk a régin, vagy újat teremtünk? A döntés tőlünk függ. Ebbe a döntésbe soha senki nem szólhat bele! Még a megtestesült Isten sem. „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?” - kérdi Jézus a vaktól. Talán emlékszel a híres történetre: amikor Jézus Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén, és kéregetett. Hallotta, hogy nagy tömeg vonul el arra, s megkérdezte, mi történt. Megmondták néki, s erre elkezdett kiabálni:

„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”. Jézus megállt s szólt, hogy vezessék elé. Amikor a vak odaért, megkérdezte: „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?” A döntés a vak kezében volt. Az ő akaratától függött minden. S a vak azt felelte: „Uram, hogy lássak!” Ha a karma törvényét ismered, tudod, hogy minden betegségnek s fogyatékosságnak sorsszerű oka van. Ebbe a sorsszerűségbe roppant nehéz belelátni, mert ha megvizsgálnád ennek a vak embernek vagy akár a szüleinek az életét, semmi olyan vétket nem találnál, amiért a vakságot „kiérdemelné.” Ahogy én, Müller Péter soha senkit nem sebeztem meg, még csak fegyvert se fogtam a kezembe, s mégis ott hurcoltam magamban egy előző élet karmáját, ez az ember is mélységesen mély múlt következményeként vállalta magára a vakságát. Nyelvünk szegénysége, amikor „előző életemről” beszélek, mert annak az érmék, aki önmagát Müller Péternek éli meg, semmi köze ahhoz a másikhoz, aki a múlt században egy egészen más énként élte meg önmagát. Az egyes szám első személyének használata tehát roppant zavaró és félrevezető, mert valójában csak a felsőbbrendű ÉN-ünk, az Önvalónk azonos. Profán hasonlattal azt mondhatnám, hogy mindketten közös cégnek dolgozunk, vagy kissé szelídebb formában azt, hogy lelki ősünk örökségét hordozzuk magunkban. Ez az, amit a buddhizmusban, de Jézusnál is oly kevesen értenek meg: hogy csakis a karma öröklődik, az én nem! Ez az, amit Jézus Isten művének, „opera Dei”-nek nevez. Egy hasonló esetben azt kérdezték tőle a tanítványai: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” „Sem ez nem vétkezett - felelte Jézus -, sem szülei, hanem az Isten művének kell megnyilvánulnia rajta.” Ez alatt természetesen nem azt érti, hogy ez az ember azért élte le az életét nyomorultan és vakon, hogy ő most látványos csodatettel bebizonyíthassa rajta Isten létét - hanem azt, hogy Isten műve a törvény és a kegyelem. Törvény a vétek következményeinek sorsszerű hordozása, és kegyelem annak feloldása a magasrendű hit által. Ez a vak koldus, aki az út szélén kéregetett, semmiféle vétket nem követett el. De az a másik, aki sok évvel előtte élt, s akivel csak fensőbbrendű ÉN-je, lelkének tudattalan mélyrétege s öröklött szellemi tömege azonos, már korántsem ártatlan: elvakultan cselekedett valaha. Nem látott, mert nem akart látni, s ezért vétket vétekre halmozott. Nem látta meg mások baját, szenvedését, nyomorát, nem látta meg a katasztrófákat, amelyeket ő okozott. Nem látta, hogy felelős a rábízott életekért. Vakon élte végig a sorsát, föltehetően másokat is vakká tett, mint sok hamis tanító, aki saját sötétségével másokat is sötétté tesz. Nem látott. Nem azért, mert hiányzott ez a képessége, hanem mert nem akart látni. Ezt a később gyötrelmessé váló aljasságot akkor éltem meg - közel negyven évvel ezelőtt -, amikor egy infernális éjszaka után magára hagytam színész barátomat, Soós Imrét és feleségét, P. Hédit. Ereztem, hogy itt valami nagy baj készülődik, súlyos, tragikus baj, de inkább a gyávaságomra hallgattam, s elmenekültem. Reggelre már mindketten halottak voltak. Ebből az élményből született a Részeg józanok című regényem. Nem a benső hangomra hallgattam, hanem a külsőre. Az önvédelem, a megúszás, a mások bajától való menekülés hangjára. Vaknak tetettem magam még önmagam előtt is, s lehet, hogy ez két ember életébe került. Ilyen és hasonló vak akaratok, másokat is sötétségbe taszító vak igyekezetek nyomasztó emlékeinek hatására vállalta magára ez az ember a köztes létben, hogy most már nemcsak lelkével, de testi szemével sem fog látni: „megnézi”, megtapasztalja, milyen az a világ, amelyet ő minden tettével fölidézett. Koldussorsa sem véletlen, s hogy nem közönséges, de nagy lelket vakított el valaha magában, az hamarosan kiderül.

Mert ez az ember most elkezdett látás helyett érezni! Megérezte mások lényét, sugárzását, jó és rossz szándékát. Nem minden vak képes erre. Sokat közülük a fogyatékosság érzése még szorosabb kötöttségekbe sodor. Ezek azok, akik nem ismerik föl szenvedéseik okát. Lélekben továbbra is vakok maradnak, s gyűlölik és irigylik a látókat. Fehér botjukkal türelmetlenül kopognak a járda szélén, s amikor átvezeted őket, fals, hálálkodó szavaik mögött ott bujkál a keserű, tehetetlen indulat. Ez a vak nem ilyen. A látók, de még a legkedvesebb tanítványai közül is csak kevesen ismerték föl, hogy valójában ki az a Jézus, aki előttük áll. Ez az ember azonban lelkileg már annyira lát, hogy fizikai szeme nélkül, pusztán az érzéseire hallgatva azonnal fölismeri, hogy ez az a Messiás, akire népe évezredek óta vár. Így is szólítja őt: „ben Dávid”... „Dávid fia”. Ez olyan rendkívüli, ritka érzés, amelyet nemcsak az apja de még a nagyapjának az ősapja sem érezhetett soha! Nem csoda, hogy még a spirituálisan fejlett zsidó népből és a roppant intelligens római polgárok közül sem ismerte fel őt senki. Azt gondolod, te vagy én fölismertük volna? Nem hiszem. Ne a mai, mitikus Jézust képzeld el, az oltárképek habos felhőiből alászálló istenarcú, glóriás csodát, hanem azt a mezítlábas, vörös szakállú, sovány fiatalembert, aki ott sodródott a zsivajgó tömegben, verejtékes köpenyben, poros lábbal, néhány lelkes és fura alak kíséretében, akik - mint a mai hippik - otthagyták becsületes foglalkozásukat, és csatlakoztak hozzá. Mi még egy tehetséges művészt is évszázados késéssel ismerünk csak fel, pedig különcségével, a szokásostól eltérő egzaltált viselkedésével gyakran felhívja magára a figyelmet. De az ilyen nagy, isteni szellemiség teljesen jeltelen. Szerény. Csöndes. Alázatos. Megverhető. Leköphető. Megölhető. A külsején nincs semmi hivalkodó. Talán csak az, hogy túlságosan emberi. De ki veszi ezt észre? Ez a vak észrevette. És akkor azt kérdi tőle Jézus: „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?” Mert még a Messiás is csak azt teheti meg, amit az ember akar. Ez a mi szabadságunk. És börtönünk is. A magas szellemvilág a világdrámába soha nem avatkozik bele. Ha másképp lenne, magát az őslázadást is megakadályozhatta volna. De nem tette. A Teremtő sem tette. Mert minden léleknek meg kell járni a maga útját. Amit akarsz: megtörténik veled. Ha nem holnap, holnapután, jövőre vagy a következő életedben - de megtörténik. És viselni kell a következményeit. Az elmúlt tizenöt esztendő során azt tapasztaltam, hogy a tiszta, magasrendű szellemiségek végtelenül tisztelik a küzdelmeinket. Nem néznek le, nem vetnek meg, nem agitálnak erőszakosan, de tisztelnek bennünket. Még a vereségeinket is. Együttérzéssel nézik bukásainkat, bemocskolt arcunkat, vakká homályosult, rögeszmés tekintetünket. Ők is végigjárták már ezt az utat, s tudják, hogy embernek lenni nehéz. De segíteni csakis azon tudnak, aki már akarja. Ez a vak nem azt kéri Jézustól, hogy újra láthassa a lányok gömbölyű fenekét, hogy kinyílt szemmel rohanhasson újra a mániái után, a kéj, a siker, a hatalom s a percnyi földi lét örömei után - ő azt mondja, hogy LÁTNI akarja végre, mi történik itt, miről szól ez az egész, látni önmagát, látni másokat, látni a világ értelmét... látni az Istent! S amikor kinyílik a szeme, akarata teljesül, s meglátja az Istent. Ott áll előtte.

Verejtékes köpenyben, poros, mezítelen lábbal, vörös szakállal. Senki sem látja a tömegben, csak ő. A többiek elmennek mellettük, meglökik őket, vitáznak, fecsegnek, adnak, vesznek, lopnak, unatkoznak, káromkodnak. Észre sem veszik, hogy itt egy ember találkozott az Istennel. Vakon csak érezte - most pedig látja a saját szemével. S hogy látása még élesebb legyen, s ne csak megrendülve átélje, de meg is értse a csodát, Jézus azt mondja: „A hited meggyógyított téged.” Nem Jézus, hanem az ő saját, régóta erősödő hite. Mert önmaga varázslója minden ember! Elvakult, sötét hitével vakká tudja tenni magát, s a fény erejével és önlelkének tiszta, teremtő hatalmában való hitével újra látóvá tudja tenni elhomályosult értelmét és beteg szemét. A mesteri tevékenység legdöntőbb pillanata ez, amikor még a lehetőségét is elvágja annak, hogy ez az ember függő helyzetbe kerüljön vele szemben, s a csodatévő mágust imádja benne. Az ilyesmi nemcsak újabb vakságot eredményezne, de nem is lenne igaz: Jézus a legjobb szándékával és legistenibb erejével sem lett volna képes meggyógyítani, ha ez az ember nem lett volna ilyen nagy hitű. Mert még az Isten is tehetetlen, ha az igazság erejébe vetett hit valakiben nem születik meg. Minden belülről indul, vagy nem indul. A sötétség és a fény is. Mesteremtől nagyon sok segítséget kaptam, de valahányszor megköszöntem, mindig azt mondta: „Magadnak köszönd!”. Először azt hittem, ezt szerénységből mondja, a nagy lelkek mindenféle hálálkodást elhárító alázatával, de hamarosan rájöttem, hogy csakis a saját hitemben, a saját keservesen kiharcolt eredményeimben tudott megsegíteni. Ahol én nem akartam, ott ő hiába akart, s ahol én nem hittem, hiába hitt helyettem: szememet csakis ott tudta kinyitni, ahol én már látni akartam. Ma is bizonyára félvak vagyok még számos ponton, s ez csakis akkor szűnik meg, ha a jelenleginél sokkal erősebb hitem beérik. A vakság spirituális értelemben nem azt jelenti, hogy az ember nem lát, és sötétben van, hanem azt, hogy nem a valóságot látja, hanem azt, amit ő akar: amit vágyaival, reményeivel, indulataival és önző szenvedélyeivel kivetít magából. Ha belebújnál egy másik ember bőrébe, s kinéznél a szemén, döbbenten tapasztalnád, hogy teljesen hamis világot látsz, egészen mást, mint amit a magad szemével láttál, mert az illető saját vágyképeivel, illúzióival, rögeszméivel s önáltatásának tetszetős színeivel teljesen átfestette maga körül az életet. Ártatlan emberek jelennének meg gonosz ellenségként, szelíd asszonyok összeférhetetlen perszónákként. Korlátokat látnál ott, ahol szabad a tér, lehetőséget ott, ahol minden behatárolt, érdemtelen embereket látnál értékesnek, s hülyének minősítenél sok jó szándékú, bölcs embert. Hirtelen rájönnél, hogy miért sikertelen az élete, miért hibásak a döntései, miért lép mindig gödörbe, ahelyett, hogy a megoldás felé igyekezne - rájönnél, hogy ez az ember nem jól lát, nem azt látja, ami van, hanem valami egészen mást, amit akar, sőt amit rosszul akar, holott abban a hiszemben van, hogy őt a legjobb akarat és csalhatatlan látása vezérli. A delphoi orákulum beavatási csarnokára ez volt felírva: „Ismerd meg önmagadat!” Azt már kevesen tudják, hogy volt még egy másik mondat is utána: „De semmi túlzás!” Mesterem célját és taktikáját ez a két mondat irányítja. Egyszer talán lehetőségem nyílik arra is, hogy hosszú beszélgetéseinket sajtó alá rendezzem. Akkor majd teljesebb képet kapsz arról a szellemi háttérről, amelybe életem legkisebb gondját is elhelyezte. Ez az írásom a tanítvány vallomása, aki első csapásait teszi mélyvízben, úszóöv nélkül, s egyelőre fogalmam sincs, hogy ő mit szól hozzá. A lényeg, hogy az ember, a „manusz” mint gondolkodó lény, távlatok nélkül nem tud létezni. Az úton csak eltévedni lehet, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, s hová igyekszünk. A materializmus igyekszik becsülettel megfelelni erre a kérdésre. Azt mondja, hogy mirigyek váladékaiból keletkeztél, s rohadt hullává változol. Ez a válasz a lelke mélyén senkit sem elégít ki, de jogot ad arra, hogy azt tégy, amit akarsz: éld ki, szerezd meg a pillanat örömeit, fojtsd el félelmedet, s feledkezz meg róla, hogy benned az öröklét igénye él. Minden én - az én énem is - ebben a tudatban van.

Megragadni, megfogni, kiélvezni azt, ami az enyém! Sohase voltam, sohasem leszek - most vagyok, s ezt a lehetőséget ki kell használni! Amíg ez az akarat irányít, kívülről fújhatom a világ valamennyi szent könyvét, törzshelyem lehet a templom, s naponta többször is imádkozhatok, az egész csak önáltatás, szerepjátszás, amelyben végső soron megbukom. A vallás jelmezében tetszelgő énakarat annyival rosszabb a szókimondó materializmusnál, hogy az utóbbi csak téved, de az előbbi hazudik is. Önismeret nélkül az ember nem önmagát éli, hanem tévedéseit s hazugságait. Vállalt sorsa helyett elhibázott életet. Ez az a pont, ahol az író, aki a másvilági viszonyokba belelátott, nem tudja visszafogni a hangját, s a legszívesebben üvöltene, hiszen egyetlen bukott esztendőért is milyen kár - most képzeld el, mit érez az, akinek egész élete hatalmas bukás volt; hiába született, hiába szenvedett át hetven-nyolcvan esztendőt, kezdheti az egészet elölről. A kígyó-én egyetlen életre szűkült, távlattalan homályában élő ember valódi csődjével csak a halála után szembesül. Ami már itt is kiderül, hogy örökké kielégületlen, békétlen, diszharmonikus és boldogtalan. Először is azért, mert sokkal nagyobb éhséget hordoz magában, semhogy jóllakjon egyetlen élet során. Másodszor pedig azért, mert az ilyen én-akarat által diktált életvezetéshez állandóan nyernie kellene, s ehelyett folyamatosan veszít. Ma már ott tartunk, hogy létünk egyedülinek tartott színterét, magát a Földet is elveszíthetjük, először úgy, hogy a talajt, a vizeket, az erdőket és a levegőt tönkretesszük, majd pedig úgy, hogy megmérgezett világunkat föl is robbantjuk. De még az ilyen iszonyatos jövendő képe sem döbbenti rá az embert, hogy itt valami hibás számítás történt. Miért? Mert az énnek nincs távlata, nincs örökléte, nincs halhatatlansága, nincs hite, kivéve azt, hogy léte egyetlen villanás két végtelen semmi között, s amit itt nem sikerül megkaparintania, sohasem lehet az övé. Az én rögeszmés és vak. Az én énem is az! Az én énem, ha valaha nem kap halálos sebet, s ha azóta nem szelídítem s kényszerítem a sarokba, mint idomár a tigrist, egyetlen szót nem hinne el abból, amit ebben a könyvben leírtam! Így is morog, kétségeivel s kétségbeeséseivel vissza-visszacsap, s megpróbálja a hatalmát rám kényszeríteni. Ha ezt az ént fölboncolnám előtted, látnád, hogy szinte a legutolsó rétegéig a Föld szülötte; itt jött létre Magyarországon és Budapesten és ennek a századnak a derekán. Először azonosult piciny testecskémmel, amely azóta már a sokszorosára nőtt, azonosult az agyvelőmmel, a kezemmel, a tüdőmmel; magába szívta anyám jóságát, apám félelmeit, az iskola gyerekszagát, magába szívta a háborút, a légitámadást, a rémületet, világintéző kiskirályok és gyilkosok dühét, a kommunizmust, a szocializmust, Rákosi pajtást, Kádár elvtársat, az indulókat, a hazudozás természetes kényszerét, a közép-kelet-európai lét bonyolultságát, a magyarságot, a marxizmust, a rejtőzni tudás ravasz taktikáját, az első szerelem szomorú boldogságát... „Müller Péter” odaát, a születése előtt csak elképzelés volt, vázlat, minta: valójában itt épült meg ebben a korban és ebben az országban, s ahogy egy hegység szikláiba belekövül a sok hal, kagyló és moszat, úgy épült bele énembe ennek a földi világnak minden hatása, szokása, vágyai, hitei, téveszméi, társadalmi játékszabályai. Hatalmas munkám van abban, amíg ezt a sohasem volt embert megépítettem. Nem csoda hát, hogy most itt áll mint egy Gólem, saját eszével, saját erejével, saját életérzésével, s önmagát foggal-körömmel védelmezi. De hát hogyan történt ez az egész? Hogyan épült meg ez az én? Most térek vissza oda, ahonnan elindultunk: az értelem történetéhez - a manusz manaszához -, vagyis az ember tudatának a kialakulásához. 9. Az énismeret szintjei. A Gyermek, a Teve és az Oroszlán Mint minden, természetesen ez is a köztes létből indult. Itt építette meg

ÉN-em annak az embernek az előképét, aki most mint Müller Péter éli az életét. A „készítésnek” ebben a csodálatos világában alakul ki az eljövendő földi szerep karaktere, testi és lelki habitusa. Itt alakul ki az az életterv is, amelyre később azt mondjuk: sors. Elmúlt életek tapasztalataiból s feldúsult szellemi tömegéből ilyenkor csakis azt választjuk ki, azokat az erőket és lelki minőségeket vonzzuk magunkhoz, amelyek ehhez a „szerephez” szükségesek. Annak a vágynak, amely a lelket a fizikai létesülésbe, a sűrű, testi világba belecsalja, kettős természete van. Az egyik az, hogy a kiélésre csakis itt van lehetőség. Eredendő, ősi szomjúságaink csakis itt tudnak kielégülni, a Földön. Amíg ez a vágy, ez az ősszenvedély él, a lelket belecsalja a létesülés örvényébe még akkor is, ha az tudja, hogy a lét nehéz, sok szenvedéssel jár, s hogy a születéssel a halál országába lép. A másik ugyanennek a sóvárgásnak az árnyékos oldala: a lélek benső feszültségét éppen az okozza, hogy átminősítetlen, sötét részek vannak benne, amelyektől meg akar szabadulni. Ez csakis itt, az ütközések világában lehetséges. A földi élet dramatikus élet. Itt csapnak össze és sülnek ki az ellentétes erők, itt lehet megélni a katarzist, itt lehet megtisztulni, átminősülni, szintézisbe hozni az egymásnak feszülő jót és rosszat. Itt lehet megfizetni tartozásokat, eljutni a tapasztalatokig, megszabadulni azoktól a késztetésektől, amelyek bennünket valaha az isteni egységből kiszakítottak. Ezért van az, hogy amikor megépítjük ezt az ént, jellemébe és sorsába nemcsak a segítő, de az akadályozó erőket is belekódoljuk; a szükséges próbatételeket, a sors kihívásait, a negatívumokat. Ahány én, annyi jellem s annyiféle sorsmegoldási kísérlet van. Én például valamennyi inkarnációmban „fontolva haladó” jupiteri ember voltam, ami azt jelenti, hogy mindig igyekeztem támogató és akadályozó erőimet arányosan elosztani, s csak annyi nehézséget vállaltam, amennyinek a megoldásához erőt és derűt éreztem, csakis olyan súlyú tragédiákat, amelyek megéléséhez kellő életörömet is lehozhattam magammal. Olcsó földi szavakkal azt mondhatnám: mindig csak annyi „rossz” történt az életemben, mint amennyi „jó” is. Vannak azonban bátrabb, merészebb karakterek is. Marsikus, pokolra szálló életek, akik többet vállalnak, nagy akadályokat állítanak maguk elé. Ezek nem parázslanak, de égnek, számomra túl veszélyes és túlságosan nehéz körülmények között. A példák száma végtelen, mert nincs két egyforma ember. Ráadásul senki sem egy, de számos karmacsíra elégetésére vállalkozik. A vulgáris példákat azért szeretem, mert szemléletesek. Ha mondjuk valaki rendezetlen, agresszív késztetéseinek átminősítésére vállalkozik, gyakran sző magának olyan élettervet, amelyben a sport döntő hangsúlyt kap. Az önuralom és az önfegyelem, s az ösztönökkel való bánni tudás megtanulásához a sport kitűnő lehetőségeket nyújt, mert a lélek uralmát a testen itt lehet a legjobban megtanulni. A test test elleni küzdelmében az emberi lélek olyan hasznos tapasztalatokhoz jut, amelyeket elvont, intellektuális síkon nem lehet megszerezni. Az önátadást, az aszkézist, a vágyak legyőzését, a bátorságot, az akarat hatalmát a fizikum fölött, a küzdelem tisztaságát, a kudarc és a diadal önző vagy önzetlen voltát, és sokszor a közösségért való harc heroizmusát itt lehet megtanulni. Nos, ha egy hozzám hasonló alkat ilyen feladatot vállal, bizonyos, hogy lelki társul olyan családi közeget keres, ahol céljait támogatják, más jellegű problémáit megoldják; olyan testi habitust épít ki magának, amely a választott feladatra eleve alkalmassá teszi. De a merészebb, plútói karakter többet vállal: sokgyermekes néger családba születik bele, s a gyermekkorát bénán, ágyban tölti el, s miután megtanul nagy keservesen járni, indul el a kíméletlen tréningek s az olimpiai bajnokság felé, mint Vilma Rudolf, a „fekete gazella”, aki egyetlen inkarnációban sok élet gondjait markolta össze, s oldotta meg. Az élet nem magánvállalkozás. A szellemcsalád vezetőjének bölcs tanácsával s a többiekkel egyeztetett közös életterv ez; sorsunkba mások sorsa is beleszövődik, s az élet során egymás segítői s akadályai leszünk. Minden ember története közösségi történet is, s így

nemcsak a magunk, de a mások jövőjéért is felelősek vagyunk. Az abszolút önállóságnak s a többi lélekkel való összekötöttségnek olyan bonyolult szőttese ez, amelybe a földi ember nem tud belelátni. Ami az egységlátás magasából áttekinthető, az lentről, a különvált „cseppek” világából nézve nemcsak bonyolult, de felfoghatatlan is. Mert más a magasban lebegő helikopter pilótájának „térképlátása”, mint azé az emberé, aki sűrű erdő fái között halad. Mi nemcsak a sokszereplős, tágabb közösséggel, de még a saját anyánkkal való kapcsolatunknak a mélyen fekvő, sorsszerű motívumait sem vagyunk képesek átlátni. Talán egyszer még beszélek erről részletesen. Ami itt lényeges, hogy a szellemvilágban mindennek létrejön az előképe. Ahogy az anyag megfagyott energia, testi létünk is a lélek világában megfogalmazott erőknek, tulajdonságoknak, sőt történetek csíráinak a sorssá, anyaggá válása. ,,Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki.” Mint exponált film a hívóban, úgy bontakozik ki a látszólag szűz, színtelen semmiből önmagunk képe és életünk története. S ahogy a hívóban eléghet, vagy szemcséssé válhat a kép, úgy torzulhat, sötétedhet és világosodhat mindaz, amit születésünk előtt mintegy „megálmodtunk” magunkról. Ha analógiásan gondolkodsz, azonnal látod, hogy amiképpen testünk története sem érthető valójában a genetika ismerete nélkül, ugyanúgy megismerhetetlen az ember igazi lénye, ha nem tárod föl „lelki genetikájának” titkát. Ehhez nem szükséges előző életeinek ismerete, csupán annyi, amennyit erre az életre magával hozott. A lelki kódjeleket kell megfejteni. A dolgot nehezíti, hogy itt látszólag minden elölről indul. A teremtés egész hatalmas története minden kis életciklusban villámgyorsan megismétlődik. A nagy világdrámát szinte szinopszisszerűen végig kell játszani: a földi ember története ott indul, hogy két sejt egyesül. Ebben a két sejtben huszonöt milliárd esztendő fejlődésének minden tapasztalata van sűrítve. Valaha nem tudtuk: ma már látjuk is. Az emberi test kialakulásával azonban a folyamatnak nincs vége, mert innen kezdve már a „lelki gének” is működésbe lépnek, amit úgy élünk meg, mint éntudatunk fokozatos kibontakozását. S hogy az emberben ki volt elrejtve, csak ezután derül ki. Ez itt, a földi világban ütközések sorozatán át bontakozik ki, és sohasem olyan eszményien, mint ahogyan az a szellemi-lelki mintában élt. Az anyagvilággal való azonosulás, a látás eltompulása, az „egyszer élek” káprázata s az állandó ütközésekben szerzett sebek és torzulások következtében az ősterv elszegényedik, a felsőbb akarat hangja elhalkul, az élet nyomora s a realitás súlya elfojtja az ígéreteket, s az ember legnagyobb drámája ezentúl már nem annyira a külvilággal, de önmaga igazi valójával zajlik, a felsőbbrendű ÉNjével, amely a legváltozatosabb módokon figyelmezteti, hogy „Nem ebben állapodtunk meg!” Azért imádkozunk úgy, hogy: „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!”, mert nem így történik. Ha most ennek a tudatosulásnak a folyamatát nem a lélek világából, hanem innen, a Földről nézzük, ahol jelenleg te is, én is élünk, mondjuk veszem a saját életemet, és átmenetileg megfeledkezve arról, hogy mi volt már eredetileg az életem filmjére „ráexponálva”, csupán azt nézem, hogy ez a folyamat a hívóban milyen képet ölt, akkor a következő látszik: Amikor megszülettem, nem volt még énem. Léteztem, de éntelenül. Minden, ami bennem rejlett, még az álomtalan alvásnál is mélyebben szunnyadt. Olyan voltam, mint egy kis állatka. Ösztönös, s ártatlan. Mivel nem tudtam még, mi az az én, azt se tudtam, mi az a te. S főként azt nem, mi a jó, és mi a rossz. Ha kellett valami, követeltem, ha nem kellett, ellöktem magamtól. Ha szerettem, mosolyogtam; ha fájt valami, bömböltem, tomboltam. Öntudatlan, ősi erők irányítottak, ezért voltam tiszta és szabad. Úgy éltem, mint valami kis Ádám a paradicsomban. Mivel tudatomat még nem eszméltem föl, élményeim is tudattalanok maradtak.

Oda sorolódtak bennem, ahol az ösztöneim vannak, amelyek működnek anélkül is, hogy tudnék róluk. Lebegő, ártatlan lény lehettem, átmenet egy érzékeny állatka s az ember között. Valójában csakis ekkor éltem meg, mi az a gondviselés. Ezt a létállapotot úgy nevezhetjük, hogy a premanasz, az előtudat kora. Ezt az ártatlanságot azonban el kellett veszíteni. Ahogy fölfedeztem, hogy a mama jóságos lénye külön van - amit néha úgy éltem meg, mint rémületes hiányt -, úgy tört be ebbe az álomszerűen jóleső létezésbe annak a szokatlan érzésnek halványan derengő felismerése, amelyet később úgy neveztem, hogy „én”. Kezdett benépesülni környezetem különféle erőket sugárzó „másokkal”: papával, nagyapával, idegen arcokkal. Ekkor már fölismertem, hogy én tőlük függök, s hogy itt nem lehet úgy viselkedni, ahogy érzem, mert ezek nem éreznek úgy, mint én: büntetnek és jutalmaznak. És vannak eszközök, amelyekkel elérem a célomat, s vannak, amelyekkel nem. Megjelent életemben a Jó és a Rossz. Eddig csak gyerek voltam, most meg hol Jó Gyerek lettem, hol Rossz Gyerek. És én minden erőmmel Jó Gyerek akartam lenni, mert csak akkor kaptam vissza azt a szeretetben lebegő, álomszerű jó érzést, amelyben valaha éltem. A világ összetört az én, a te, az ő, az enyém, a tiéd és az övé darabkáira. Ahogy énemet megkülönböztettem a többitől, megszületett a Jó és a Rossz is: ettem a Tudás fájáról, s megtanultam hazudni. S elindult küzdelmem az elfogadásért. Mikor voltam én rossz gyerek? Egyetlen esetre emlékszem halványan: még alig tudtam állni, s a kiságyam rácsába kapaszkodva összemázoltam kakival a falat. Hogy szegény szüleim, akik frissen festettek, mit éltek át, nem kell mondanom. Pénz, kár, kosz, munka, bűz. Számomra ezek a felnőtt fogalmak nem léteztek. A kaki nem undorított, a fehér fal vonzott, és olyan önfeledten mázoltam rá, ahogyan valaha az ősember festette teli barlangja falát. Bőgtem, amikor azt mondták: „dá-dá!”, s megszeppentem, és elkeseredtem, amikor művemet letörölték a falról. Ekkor indult el az a folyamat, amelyet „szocializációnak” neveznek. Itt álljunk meg egy pillanatra. Mindezt a kibontakozó éntudat síkjáról mondtam el, annak a lassan már működőképes periszkópnak a szemszögéből, amely a gyerekből már kinéz. Valójában azonban e mögött ott áll az, aki néz: a testtel még nem teljesen azonosult lélektudat is, amely ebben az időszakban még szinte csak „őrangyala” a kicsinek, és sokkal pontosabban lát s értékel mindent, mint ahogyan azt a felnőttek képzelik. Látja a felnőttek érzéseit, gondolatait, érzékeli a szülők közötti diszharmóniát, fölméri a harci helyzetet, s időnként adakozó mosolyt csal a baba szemébe. Sokszor a gyermek taktikusabban neveli a szüleit, mint azok őt. A dráma azonban elindult. Az egyik oldalon ott áll a gyermek csírázó énje, lélektudata s életterve - a másikon pedig a szülők s felnőttek kialakult énje s jelleme, s az a társadalmi elvárásrendszer, amelyet abszolútnak vélnek. A baj szinte minden esetben ott van, hogy a szülők nem látják a gyermekük lelkét, nem tudják, mit hozott magával, s főként azt nem, hogy milyen élettervet kell majd teljesítenie. Így aztán azt sem tudhatják pontosan, hogy a neveléssel mibe avatkoznak bele. Jómagam például azért emlékszem erre a mulatságos és keserves esetre, mert én akadályokkal teli művészsorsot hoztam magammal, s valahányszor be akarták tiltani a munkámat, vagy arra akartak rávenni, hogy változtassak rajta akár a politika, akár valamilyen másfajta művészi ízlés okán - egyszóval: amikor tönkre akarták tenni a műveimet - mindig fölrémlett bennem ez a csecsemőkori emlékem. Ezért nem úgy fájt ez bennem, mint másfajta gyerekben, hanem sokkal jobban.

Maradandóan fájt, mert a lényemben sértett meg. Ilyen és hasonló drámák sorozatából áll a gyermekkorunk, amelyben a kialakuló éntudatnak kell megküzdenie egy olyan elvárásrendszerrel, amely a gyermek lelkét nem ismeri. Ezekben a csatákban általában a gyerek marad a vesztes, mert kiszolgáltatott, és függő helyzetben van. Ezért ügyesen úgy intézi, hogy amit a külvilág rossznak minősít, azt igyekszik eltüntetni. Lehetőleg olyan mélyre, hogy ő se vegye észre. Kezdetben csak hazudik, s elpirul, ha leleplezik, vagy nyíltan harcol az igazáért, később azonban már úgy elrejti alapvető vágyait, hogy ő sem veszi őket észre, s kialakítja tudatának azt a részét, amelyről ő sem tud. Rájön, hogy a többiek erősebbek, hatalmasabbak, s ezért neki kell alkalmazkodnia hozzájuk: trükkök százait kezdi alkalmazni, s ezek között a legjobb trükk: olyanná válni, mint ők, elfogadni az ő értékrendjüket. Ahonnan a lélek érkezett, ott szeretetben élt. Valódi szeretetben, ami azt jelenti, hogy szabadságban is. Ott is voltak „mások”, de ezek sohasem nyirbálták meg a szabadságát, s ezért sohasem kellett harcolnia az elfogadásért. Ennek a szellemcsaládi létközösségnek eltorzult formája az emberi társadalom, amelybe a fokozatosan kialakuló én kénytelen beletorzítani magát, mivel itt kell élnie ezek után. Ez a kollektív manasz - a közösségi éntudat állapota. Én ebben éltem egészen tizenhat-tizenhét éves koromig. Mert a szüleim után elkezdtem alkalmazkodni az óvó nénihez, az iskolához, a tanítóhoz, a többi gyerekhez: az úttörőcsapathoz, az újjáépítéshez, a marxizmus-leninizmushoz, az egész hazai élet írott s főleg íratlan társadalmi szabályaihoz, elvárásaihoz. Tudtam, ha érvényesülni akarok, mit kell tennem: mit kell megtanulnom, miben kell hinnem, hogyan s kivel kell jóban lennem, mit kell elrejtenem még magam elől is. Ebben az állapotában az ember énje valóban a társadalom terméke, s a lét valóban hatalmas erővel határozza meg tudatát. Úgy érez, gondolkodik, s viselkedik, mint a többiek, s minél inkább nyomasztják szabadságának ősi emlékei, annál inkább elfojtja magában, s el is felejti, mi mindent préselt a tudata alá. Hogy mennyit formál a társadalom az emberen, a legjobban akkor lehetne látni, ha mondjuk elképzelném, hogy nem most és Magyarországra születek, hanem mondjuk a navajo indián törzsbe, kétszáz évvel ezelőtt. Ez persze csak gondolati játék, hiszen éppen a karma törvénye miatt itt van dolgom, olyan tudati, eszméleti szintre van szükségem, amelyet csakis itt kaphatok meg, s a megfelelés törvénye miatt számos olyan késztetést is hozok magammal, amelyek ennek a társadalomnak a speciális sötétségével és speciális vétekrendszerével számos hasonlóságot mutatnak. Ha megkérdezel egy hároméves gyermeket: „Ki vagy te?” - nem tud felelni rá. Legfeljebb kimondja papagájként beszajkózott nevét. Ha megkérdezel egy felnőttet, akinek az énje csupán a közösségi tudat állapotáig fejlődött ki - s ilyen az emberiség túlnyomó része -, a legnagyobb zavarba kerül, s csakis külsőséges, társadalmi kategóriákat tud mondani. Címszavakat, amelyeket a külvilágból aggatott magára. Olyanokat fog mondani, hogy „belga, orosz, német; katolikus, református, zsidó; kommunista, pártonkívüli; az Ügyvédi Kamara alelnöke; volt partizán, gépészmérnök, suszter, kétgyermekes családanya, budapesti vagy biatorbágyi lakos, nyugdíjas tisztviselő... vagy amiket a házassági hirdetésekben naponta látsz: „Önhibáján kívül elvált, budai öröklakással rendelkező, sportot, turisztikát kedvelő, nem dohányzó, jó megjelenésű, 178 cm magas vállalati főkönyvelő, kék metál színű BMW gépkocsival s egy jó anyára váró nyolcesztendős kisleányával megértő élettársat keres.” A kollektív tudat szintjéig eljutott én így mutatkozik be, mert még életének legdöntőbb pillanatában sem tudja, hogy valójában kicsoda. Lénye szinte teljes egészében társadalmi termék: a kor szokásainak s elvárásainak produktuma. Mivel egyénisége - azaz: másokkal összetéveszthetetlen személyisége - még nincs az átélhetőség szintjén, az egyéni felelősség fogalmát sem ismeri: „bűne a koré, mely szülte őt.” Ha sorsa nem sikerül, nem döbben rá, hogy ezért ő a felelős. Nem is döbbenhet rá, hiszen ő megtett mindent, amit kértek s követeltek tőle, s így ő

sohasem lehet vétkes, csakis áldozat. Neki mindig megmondták, mi a jó, mi a rossz, mit kell tennie - meg is tette, s így aztán a felelősség is másoké. Ez a felelősség-kérdés akkor nyílik ki benne riasztóan mély szakadékká, ha olyan korban él, amilyen a fasizmus és a kommunizmus, ahol a kötelező elvárás a tömeggyilkosság volt. Nyilván te is láttál már rengeteg dokumentumfilmet, s értetlenül tapasztaltad, hogy szadista gyilkosok semmiféle bűntudatot nem éreznek. Ezért van. A kollektív én csak a kollektív felelősséget ismeri, s rendszerint úgy is büntet: sohasem a másik egyént, hanem népeket s fajokat akar elpusztítani. Ez a tudat azonban nemcsak lehúzhat, de föl is emelhet. Főleg akkor, ha történelmileg nem túlhaladott fázis, nem visszazuhanás, régen elrohadt eszmék felböfögése és pervetált újraélése, hanem amikor még időszerű. Ilyen volt valaha a nagy népek megteremtésének kora, amikor egy-egy jórészt intuitív alapon működő ősi sokaság szilárd életrendet, morált s egységes hitet kapott. Ennek legmagasztosabb példája a Mózes korabeli zsidóság története. A magyarság történetében pedig Géza fejedelem s István kora. A kollektív tudat hatalmas küzdelmek árán jön létre: a gyermeki szabadság megnyirbálása s betagolása egyetlen hatalmas egységbe óriási feladat. Az ember, ha idáig eljutott, a körülmények hatalmában él. Múltja azonban - az előtudat - nem halt meg benne, csak elsüllyedt. Egyetlen óvatlan pillanat, máris előtör. Egy sorscsapás, egy váratlan agresszió, s kitör belőle a gátlástalan ösztön: fájdalmában felüvölt, földre veti magát, vagy vadul rugdalni kezdi támadóját. (Az ilyen hirtelen kirobbanó „gyermeki” kétségbeesés megfékezésére találták ki, hogy a gyászoló zsidók szertartásosan bevágják a ruhájukat.) Az alulról kiszabaduló vad szabadság a közösségi életre nagy veszélyt jelent. Az ilyen emberre szokták mondani, hogy „elveszti a fejét”. Néha a szerelmi eksztázis pillanatában is megtörténik az ilyesmi: élemedett korú emberek gügyögni kezdenek, mint a gyerekek. A kollektív tudat azonban hamar rendezi magát. Az ösztönt visszazárja a homályba, s az ember utólag szégyelli magát. Az elfojtás azonban egyre gyötrelmesebb. Most már nem a túlélt múlt, hanem a jövő miatt. A magunkkal hozott lélektudatunk s az egyéni élettervünk ösztönző feszültsége ki akar törni ebből az egyre elviselhetetlenebb helyzetből, mert már fojtogatja a levegőtlenség, élete teljesen bezápult s örömtelen. Ami eddig támogatta, most már korláttá válik. S föllázad az ember körülményei ellen! Szűk lesz neki a világ, s belülről növekvő saját, egyéni arcáról lemállik a társadalom által rákent máz, megrepednek rajta a hazugsággá dermedt „erények”, s leomlik róla minden, ami nem ő. Ez az a pillanat, amikor az én a maga veszélyes méltóságában, és senkivel össze nem hasonlítható egyediségében megjelenik a világ színpadán. Az ilyen ember kiszakad, és elbitangol a csordától. Elkezd a saját feje, a saját késztetései szerint élni; individualista, lázadó, forradalmár, eretnek, aki immár vállalja sorsáért az egyszemélyes felelősséget, a döntés szabadságát és veszélyét. A múlt regulái, a szokások, a szabályok, az elvárások, a törvények és a dogmák számára már nem jelentenek semmit. A közösség tabuit nem fogadja el, lerázza magáról a hamissá vált istenek és erkölcsök parancsolatait. A szexusban, a barátságban, a munkában, a művészetben, a politikában, de még az érdekkapcsolatokban is önmagát keresi. A jó és a rossz, a bűn és az erény fogalmát ezentúl maga határozza meg; ha idealizmus fűti, rendszerint új, eszményi közösségről álmodik, amelyet, ha létrejön, önzésével és egocentrizmu-sával maga robbant föl először. Ha ilyen ambíciói nincsenek, akkor megmarad csupán veszélyesen élő, öntörvényű embernek. Így jön létre az ego-lény, az ahamkara-manasz, az egyéni tudat. Az én-ember akármit is állít magáról: ateista. Ő önmagának Istene, s parancsot is csak önmagától fogad el. Ha bármiféle vallásos eszmét vagy istenképet dédelget magában, legfeljebb csak vágyik az igazi hitre, vagy - ha nem eléggé őszinte magához - csak azt hiszi, hogy hisz, valójában az ilyen embernek minden hitenergiája saját énjét élteti, minden belőle ered, tőle függ, s hozzá visszatér.

Ez az a pont, amikor a lázadó csepp a legtávolabb kerül a tengertől, kemény jéggé fagy, s megfeledkezve őshazájáról s eredeti hovatartozásáról, önmaga szobrává válik. Mindvégig erre törekedett, s most végre azzá válik, akivé lenni akart. Önteremtésének itt van győzedelmes csúcspontja, teljes megvalósulásának diadala - s egyben tragikus valósága is. Az exponált kép, amelyről a példámban szóltam, itt hívódik elő a maga legtisztább, legkontúrosabb formájában. Valójában csak most lesz övé ez a Földnek nevezett tér-idő világ, amelyen teremtő hatalmát megélheti. S ahogy elfeledte szellemhazájának gyökereit, s nem tud arról, hogy ő a hatalmas Ősvalóság teremtménye, ugyanúgy arról sem tud, hogy a benne lévő teremtőerőt valahonnan hozta, s az nem az övé. Ekkor válik az ilyen ember a szó valóságos értelmében kreatívvá. Történelmileg ez az a pont, ahol az események látványosan felgyorsulnak, s elkezdődik az a folyamat, amelyet „civilizációnak” hívunk. Mesterem a tevékeny ember minden alkotását a „teremtett teremtményének” nevezi, s ebbe a városok, az utak, a hidak, a gépek és az erőművek éppúgy beletartoznak, mint az eszmék, a politikák, a rendszerek, a háborúk, a tudomány s a művészet alkotásai. Az ember csakis abból emelkedhet ki, amit teremt - ugyanakkor minden teremtménye elszámoltatás alatt áll. Ez a karma törvénye, amelyet az én-ember nem ismer föl. Mivel csakis a saját zárt különvalóságát érzi, s az egységet nem, az erőknek is csakis azt a részét érzékeli, amelyek belőle erednek, amelyeket a világba lök. Ami feléje árad, arról nem tudja, hogy visszatérés: belekiált a világba, s az elkésett visszhangban nem ismeri föl saját kiáltását. A karma törvénye kettős. Mert törvény az, hogy ami belül rejtve van, annak létre kell jönnie minden vágynak, eszmének, elképzelésnek meg kell valósulnia, mert csakis az vezet tapasztaláshoz, ha végre látod mindazt, ami eddig csak lappangott benned ugyanakkor meg kell élned a következményeit is mindannak, amit létrehoztál. S az én-ember történetében ez rendszerint a csőd: ezért vállalkozik új és új inkarnációkra, új létmegoldási kísérletekre. Gondolj Ádám történetére, az Ember tragédiájában. Amit Madách Imre nem ír le, az a színek közötti „túlvilági” fázis, ahol Ádám világteremtő igyekezetének minden tanulságát levonja, lehullik róla a koreszmék jelmeze, s a következő színre már új ént teremt magának, s új eszmevilágot varázsol maga köré. Az én-ember a szellemvilág létezéséről nem tud. Nem is óhajt tudni. Énjébe oly mértékig „belevarázsolta” magát, hogy azzal teljesen azonosult. Minden hitét saját földi szerepébe veti, életvezetését az „egyszer élek” igéje hatja át. Ha csak egy pillanatig is átlátna a köztes létbe, fölismerné, hogy énje csak látszólag szuverén, valójában felsőbbrendű, isteni ÉN-jének a teremtménye. Fölismerné, hogy elszámolással tartozik. Mert saját ÉN-jével s a tengeremlékkel való szembesülése itt van, ahol nem a külső cselekvéseit, hanem az azokat létrehozó vágyait s szándékait ítélik meg, s minden olyan, amit nem a tenger, de önmaga dicsőségére hozott létre, kemény ítélet alatt áll. Most ne csak a művészre s a tudósra gondolj, mert az ember minden szinten, testileg, érzelmileg, gondolatilag egyaránt teremt. Mindannyian teremtők vagyunk: sorsunk, életünk teremtői, s hogy milyen apa voltál, itt derül ki, hogy milyen anya voltál, csakis itt derül ki, hogy saját lényeddel, szavaiddal, érzéseiddel, eszméiddel s fölfedetlen, titkos gondolataiddal mennyire tetted világosabbá vagy sötétebbé önmagadat s környezetedet: csakis ekkor derül ki. Hogy az önmagad által írt s el is játszott szerepedet hogyan játszottad el, itt derül ki. És hiába tapsol a földi közönség, ha a lelked mélyén, önmagad előtt megbuktál. Az én-ember minderről nem tud. Ő teljes egészében a saját dicsősége s jóléte érdekében cselekszik. Amikor azt hiszi, hogy nem, s különféle nemes hazugságokkal áltatja magát, akkor is. Ez a kemény, kikristályosodott én a kollektív tudattal szembeni lázadással születik meg, s ezért soha semmit nem fogad el másoktól, csakis azt, ami magányos harcában segíti. Semmi sem igaz azért, mert mások úgy mondják, vagy úgy

hiszik. Csak az, ami az övé, belőle jön, amit maga is megtapasztal. S főleg: amit önmaga meg tud valósítani. Az én-ember legjellemzőbb tulajdonsága: a kreativitás. Bárhol fellép, az élet monoton és állni látszó ütemét felgyorsítja, és szinte átvarázsolja környezetét. A kollektív ember az örökérvé-nyűség látszatában élt, ezeréves mozdulatlanságban, de amikor ő megjelenik, a ma érvénytelenné teszi a tegnapot, s a holnap a mát: a lét üteme felpörög. Az én-embert a hagyományok nem érdeklik. Csakis a saját, egyéni impulzusaira hallgat. S mivel senki sem dönthet már helyette - mert önmagának Istene -, a felelősséget is kénytelen maga vállalni. Nagy magányosságot jelent ez. Valójában ekkor kristályosodik ki az a sok negatív lelkiállapot, amelyeket a kollektívumban élő emberek nem is igen ismertek: a neurózis, a szorongás, az elidegenedés stb. A hívő mohamedán, a középkori katolikus, a hindu sudra vagy akár az ausztráliai pigmeus mindezt nemigen ismerhette, mert tudatvilága szinte teljes egészében azonosult a közösen elfogadott törvényekkel, életét a legkisebb részletéig átható szabályokkal, amelyeket rendszerint egy magasabb, isteni hierarchia szentesített. Félelmet csak akkor ismert, ha mellélépett, s olyasmit tett, ami a közfelfogással ellentétes. A kétely érzését nemigen ismerte még, mert nem alakult ki az a szuverén énje, aki világának minden játékszabályát örökösen megkérdőjelezi. Amit a bölcs, a szent, a sámán, a rabbi, a pap, a törzsfőnök vagy a papa mond, az helyes, mert ő pontosan tudja, hogyan van ez az egész. És most ne menjünk bele abba, hogy e mögött ott volt-e mindig az abszolút kozmikus igazság, vagy sem, mert a Napot nem lehet megállítani az égen, s ahogy a paradicsomi ártatlanságból is, az aranykorból, ezüstkorból is ki kellett zuhannunk. Az utat, amelyen az ember elindult, végig kell járni, akkor is, ha az a poklon át vezet. Mert a teremtés célja az öntudatlan ártatlanságból a tökéletesen tudatos ártatlanságba jutni. „Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok!” Ez a létbe merülés célja s végső értelme. Amikor még nem léptünk az útra, tiszták voltunk, ártatlanok, de nem tökéletesek. Hiányzott hozzá a megpróbáltság. A tapasztalat. Az önmagunkra ébredés. Álomszerű tisztaság volt ez, öntudatlan, naiv - s éppen ezért megkísérthető. A lélek ilyenkor még boldog félálomban van. Kígyója lappang benne, álmait is elkerüli, s ezért arca tiszta és szép, mint a csecsemőé. A kígyó azonban felüti fejét, s az embert nemcsak a lázadás, de az öntudatra ébredés hosszú, drámai folyamatába is belecsalja. Ezért van az, hogy a kígyó nemcsak a Rossznak, de a Tudásnak is örök szimbóluma. Rosszalkodnunk kell ahhoz, hogy a Tudást megszerezzük. Csak az út legvégén derül ki, hogy a kígyó ebben a folyamatban tragikus szerepet vállalt: éppen az a Tudás támad ellene, amelynek megszerzésére ő késztette az embert, s mint fény a sötétet: megszünteti. Kígyóját a lélek nem öli meg - hanem megváltja. Utolsó, kétségbeesett vergődése után a sötétségből fény lesz, a negatívból pozitív, s a mindent szétszóró, szétrobbantó gyűlöletből az egészet összevonzó, tudatos szeretet. Ez az önmaga farkába harapó kígyó ősi jelképének a titkos értelme. Az én-tudat megteremtése azonban még nem a vesztes, hanem a diadalmas, győztes kígyónak a legnagyobb pillanata! Ha megérjük, ez valamennyiünk életének sorsdöntő állomása. Azért mondom, hogy, „ha megérjük”, mert sokan nem érik meg. Nem azért, mert rövid az életük, hanem azért, mert nem vállalják ezt a lépést. Megöregszenek, s meghalnak anélkül, hogy a kollektív tudaton túlléptek volna. A szó igazi értelmében nem válnak individuumokká. Vagy más szóval: megrekednek a pubertás állapotában, s lelkileg nem válnak

felnőtté. Nem veszélytelen lépés, ez kétségtelen. Elengedni minden kapaszkodót, s azzá válni, akivé lennem kell, s lenni akarok: életveszélyes tett. De kikerülhetetlen. Aki már megtette, tudja. S azt is, hogy mint minden emberi cselekedet: ez is kétarcú. S itt meg kell állnunk egy pillanatra. Ahhoz, hogy megértsük egymást, s továbbra is együtt gondolkodjunk, valami fontosat el kell mondanom. Mégpedig azt, hogy mi rejlik e mögött a szó mögött, hogy „kétarcú”. Mivel egységlátásunk elveszett, van valami, amit naponta megélünk, mégsem eszméljük fel. Minden kétarcú! Az egész teremtés és minden megnyilvánulása kétarcú, bipoláris természetű. Ahogyan az ősi hindu hagyomány mondja: mindennek van egy loka és egy tála aspektusa. Ez olyan, mint egy pénzérme két oldala. Az egyik fényes, magas, pozitív, spirituális - a másik sötét, alacsony, negatív és anyagi. De ami még lényegesebb: van egy zenit-, és van egy nadír-pontja! Van egy fényes, emelkedő s a csúcspont felé törekvő, pozitív szakasza - és van egy elsötétedő, lezüllő, mélypont felé zuhanó állapota. Minden hullámhegynek megvan a völgye, s minden mennynek a maga pokla. Ez valamennyi tudatszintre is érvényes. „A szentek és a bölcsek - mondta egyszer Mesterem - kardélen élnek, mert minél magasabbra jut valaki, a mélység is annál nagyobb alatta.” A kollektív tudat a felívelő szakaszában csodálatos: rendet, összhangot, isteni értelmet ad egy közösségnek, mítoszt, életrendet, népet és népművészetet teremt. Lefelé ívelő szakaszában azonban - éppen azért, mert az embereket az énteremtés törvényszerű ereje hajtja - börtönné válik, levegőtlen, képmutató közeggé, dogmatikussá, pervertálttá, szervetlenné, s a közösséget már csak véres erőszakkal tudja úgy-ahogy összetartani. S bár ekkor már nemcsak a saját énjére ébredt ember, de az egész, eresztékeiben meglazult, recsegő-ropogó világ azt kiáltja, hogy „ez már nem az, amiről szó volt!” -, a szellemében erejét vesztett, képmutatóvá merevedett s minden ízében anyagiassá vált Hatalom nem hajlandó beismerni, hogy ez már a mélypont, a nadír világa, amelyen szükségszerűen túl kellene lendülni. A kollektív hagyományok bigott őrzői a „hűség és hit” nevében egy olyan égre mutogatnak, ahol már régóta nem süt a nap, mert közben besötétedett. Nemcsak a világban, az ő fejükben is: papírhagyományokhoz ragaszkodnak, s szájukban terméketlenné válnak az igék. S amikor a szuverén én-ember véres harcok árán magát megszüli, önmaga fényes és árnyékos oldalát éppúgy megéli, mert kezdeti, felívelő fázisában az én nemes, hősies és nagyszerű - lehanyatló szakaszában becstelen, önző, kisszerű és mániásán szűk látókörű. Kezdetben óriás, a végén törpe. Vagy ahogy Hamvas Béla mondja: először „Valaki”, s a végén „Senki”. A loka és tála fölemelkedő s leszálló ágán nemcsak az egyén, de minden forradalom, eszme, újítás, reform és lelket, társadalmat megváltoztató igyekezet végigmegy. Az én-világ bámulatos nagyjai, a görög hősök végül elbuknak, vagy szánalomra méltóan megőrülnek; a vallás megújítói - ha megérik még - látják, hogy a szeretet nevében megint csak vérbe borul a világ, s a merészen széttört régi korlátok helyére immár az ő igéikből fonnak új rácsokat; a reneszánsz szabadságából zsarnokok és orgyilkos gazemberek uralma lesz, a felvilágosodásból az elszabadult ösztönök sötétsége, a racionalizmusból értelmetlenség, a kommunizmus világszabadító álmából kollektív börtön. Az én-ember lényege az állandó aktivitás. Csakis akkor éli meg önmagát, ha állandóan tesz, vesz, harcban áll, küzd, alkot, épít, teremt. A világ olvadó jéghegyébe nagy betűkkel bele akarja vésni a nevét. Megállni nem tud, mert az számára olyan, mint a halál; ő csak akkor van, ha tevékenykedik. És tetteinek nincs végcélja; mindig nagyobbat, mindig többet akar. Valaha - még hősies, nagy korszakában - rá mondták, hogy „fausti ember”, s irodalmi megalkotója, Goethe is ilyen hatalmas én-ember volt: egész életében

lényének hatalmas szobrát építette. Ma már ez is a múlté, mert a nagy egyéniségek eltűntek. Az alkotó munka pénzkereső robottá vált, eliparosodott, s a nagy önmegvalósításból látványos cirkusz vagy liliputi színház lett. A „teremtett teremtőereje” valóban csodákra képes. De teremtésével el kell számolnia. Ez az, amivel az én nem gondol. Világát két őserő formálja: az önérdek és a hiúság. Önnön birtok- és hatalomvágya. A két kígyó-erő. Az én-ember magányos harcában a tenger Istene nem vesz részt. Az ÉN, aki létbe hívta őt, hallgat. Csak mint a dráma szerzője, várja s figyeli a belőle kipattant szereplény küzdelmét. Csak akkor szól bele a játékba, ha már túlságosan kisiklott: ilyenkor visszahívja az életből teremtményét, vagy betegséggel figyelmezteti. Halála után az én sorsának minden tanulsága először a lélek-tudatban, majd még magasabban, az ÉN szellemi tömegében összegeződik. De amíg az én él, alkot és küzd, a szellemvilág csak a törvényre ügyel. Az időszerűségre. Az én-ember kapcsolata a magasabb világgal megszűnt. Nem is tud róla, hogy ilyen világ létezik. S azt sem, hogy ő maga is felsőbbrendű ÉN-jének gyermeke. Az ÉN pedig csak annak ad, aki már kér. És csakis annak nyitja ki a szemét, aki már látni akar. De ez már a tudat következő szintje. * Mielőtt továbbmennénk, szét kell még néznünk kissé az én-tudat világában, mert ez az a stáció, ahol jelenleg tartunk. Amit elmondtam eddig a manasz fejlődéséről, bizonyára előtted is ismert: az ember, ez a viszonylag fiatal teremtmény barlanglakó ősétől idáig jutott el. S ahogy minden egyes születéssel az anyaméhben kialakuló testünk villámsebesen megismétli a biológiai törzsfejlődés valamennyi szakaszát, tudatunk is végigjárja azokat a lépcsőfokokat, amelyeket az emberiség már megjárt. Friedrich Nietzsche, az újkor talán leghitelesebb gondolkodója két alapvető igazságot tudatosított. Az egyik, hogy az ember, így, ahogyan ma látjuk, nem végterméke a teremtésnek, hanem átmeneti lény. Valahonnan jött, s valamifelé tart. Kötéltáncoshoz hasonlította, aki szakadékon megy keresztül, s azt mondta, hogy ez nagy kísértésekkel teli, veszélyes átmenet. Az ember nincsen készen. Sem egyéni, sem történelmi sorsa nem más, mint benső-külső átvalósulások hatalmas története. A három lépcsőfokot, amelyeket eddig leírtam, ő is észrevette. Az előtudatot úgy hívta: a Gyermek; a kollektív tudatot: a Teve; s az egyéni tudatot úgy, hogy az Oroszlán. Maga Nietzsche idáig jutott el. Iszonyatos áron kitépte magát a német közgondolkodás, a klerikalizmus és az áporodott egyetemi álfilozófiák döglött légköréből, és megvalósította önmagát. Mint következetes gondolkodó azonban pontosan tudta, hogy ez még nem a végállomás. Vonzotta, hívta a jövő, az ismeretlen, s mint szűknek érzett énjébe fagyott, magányos lélek, mint minden közöstől elbitangolt „szabad” Oroszlán, olyan feszültségeket élt át, amelyek elviselhetetlenek voltak. Tovább akart lépni - de erre már képtelen volt! Megteremtette ugyan egy eljövendő eszmény, a Felsőbbrendű Ember, az „Übermensch” ideáját, azonban ez nem volt más, mint Überoroszlán, a saját éntudatának, fenséges gőgjének és arisztokratikus hiúságának felpuffadt, égig növelt szobra. Nietzsche a klasszika-filológia professzora volt, ennek vonzáskörében élt, s ezért eszményét nem a jövőből, hanem a régi múltból vette. Visszanyúlt abba a korba, amikor az én még a felívelő, loka korszakában volt, amikor még „ment neki az üzlet”, amikor még valóban hős volt, nagyszerű és nemes. Ezt a képet vetette össze a korcs jelennel, amelyben mindenütt csak lelki törpéket talált. Azt már

nem vette észre, hogy ezek a törpék azonosak a dionüszoszi s apollói kor óriásaival - ahol a nagy lázadás még időszerű és fényes volt -, ezek a törpék összement óriások, a nagy önmegvalósítás nyomorultjai s összezsugorodott áldozatai. Ezeket fölrázni és hadba vinni már nem előrelépés, hanem regresszió, nem fölemelkedés, hanem visszazuhanás. Nem elmélkedem. Mindjárt látod majd, hogy rólunk beszélek: rólad és rólam. Nietzsche példája roppant szemléletes. Megtorpant az én-tudat tragikus csúcspontján. Nem volt transzcendenciája, nem volt tengeremlékezete, nem ismerte a nála többet s teljesebbet. ÉN-je hangját nem hallotta meg. Saját ön-fényében s kétes diadalában fürösztötte meg az arcát, s ezért a következő lépcső, amelyet diadalmas gőgjében s hatalmas költői erővel megálmodott, nem az eggyel feljebb, hanem a kettővel lejjebb volt: a Téboly. Embereszménye mint nácizmus és fasizmus zúdult a világra, ő maga pedig megőrült. A világ az önmegvalósító, hatalomszomjas elmebetegek dühöngő zárt osztálya lett, a világ legzseniálisabb koponyája, Nietzsche pedig öntudatlan, nyálas idiótaként fejezte be életét. Amikor az én-tudat eljut a végpontjára, olyan feszültségbe kerül, amely elviselhetetlen. Az Isten abszolút hiányának ez a következménye. Ekkor csakis két dolgot tehet: vagy egy fokkal följebb lép, kinyílik, s megszüli alázatát - vagy visszazuhan az előtudat világába. Ekkor azonban már nem ártatlan gyermekké lesz újra, hanem magával rántja minden megváltatlan démonát, kiéletlen vágyát, hatalomszomját s azt a regresszív ösztönét, amely egyesülni akar ugyan, de nem a szeretetben, hanem a közös gyűlöletben, nem az életben, hanem a semmiben, a pusztulásban - s mint valami gátlástalan, imbecillis őrült, mániáját rászabadítja a világra. Nem gyermek lesz belőle újra, hanem bestia. Mindkettő a korlátokat nem ismerő előtudat állapotában él, csak az egyik természetes és tiszta - a másik természetellenes és sötét, akinek egyetlen élvezete a szabad akarattal való visszaélés. Itt felhívom a figyelmedet egy fontos tapasztalatra. A kollektív tudatba nem lehet visszalépni! Aki egyszer kilépett onnan, s az én-teremtés nagy művét végrehajtotta, soha a falkába vissza nem térhet, s a kollektív tudatot magában restaurálni már nem tudja. Képmutatásból megteheti, de valójában soha. Annyira átlátta már kötöttségeit, számára már hazugságnak tetsző korlátait, maradiságát, ellentmondásait, ürességét, fojtogató dogmáit (ezeket a szavakat már a fellázadt én szempontjából használom), annyi kételyt, hitetlenséget, tagadást és indulatot hordott össze magában, hogy ő ide vissza már sohasem találhat! A „szabad” én-embernek, ha visszalép, csak egyetlen lehetősége van: a szabad gyermekkor előtudata. A civilizált ember, ha a sorsától menekül, csakis egyetlen múltbeli bugyrot talál nyitva: az ősemberi előtudat primitívségét. Ez nem föltétlenül fasizmus, de mindenképpen regresszió: a törzsi falkaélet, gyermeki ősművészet, szexuális szabadosság, ösztönösség, értelem alatti felelőtlenség és gondtalan természetközelség irigylése. Általános tapasztalat az, hogy ezt az áléletet hosszan működtetni senki nem tudta: tört intellektussal és kiábrándult kereszténységgel sem az őserdőbe visszamenni, sem újra elpogányosodni nem lehet. Az első imbecillis, művi léthez, a második a fasizmushoz vezet. Az pedig még nagyobb lehetetlenség, hogy az olyan kőkemény ember, mint Friedrich Nietzsche, megtérjen, s bűneit meggyónva újra beletagolódjék az egyház merev szerkezetébe. Ha ezt megtette volna, csak azt bizonyítaná, hogy én-forradalmát valójában nem vitte végbe. A posztkommunista országok jelenlegi élete látszólag mást mutat. De csak látszólag. És most nem beszélek a merő képmutatásról, azokról a volt kommunista „megtérőkről”, akik csupán érdekeik miatt cserélték föl a május elsejei

dísztribünt a körmenetekkel. Ennek a lélek valódi történetéhez éppúgy nincs köze, mint az üzletszerű kéjelgésnek a szerelemhez. Ahhoz, hogy helyzetünket megértsük, vissza kell menni az időben. Karl Marx számos figyelemre méltó, ma is érvényes felfedezést tett. Gyengéje, hogy csapnivalóan rossz pszichológus volt. A lelket elintézte azzal, hogy az anyagi lét, a mindenkori gazdasági és termelési viszonyok függvénye. Ez vezetett, sok egyéb mellett, ahhoz a kolosszális tévedéséhez is, hogy az általa „tudományosan” megjövendölt kommunizmus a világ legfejlettebb országaiban jön majd létre. S ez nem így történt. Nem is történhetett, mert kollektívumot még a legtorzabb formájában is csak ott lehetett létrehozni, ahol az emberek zöme még kollektív tudatban élt. A kapitalizmust éppen az individuumok hatalmas lázadása hozta létre: az önmegvalósítók, a szabadgondolkodók, a racionalisták, a vallástagadók, az egoisták, a gátlástalan önérvényesítők. Ezeket újra falkába terelni: lehetetlenség! Az Egyesült Államok éppen azért vált a civilizációs történelmi folyamat ellentmondásokkal teli csúcshelyévé, mert kétszáz éve gyűjtőhelye az énembereknek, a lázadóknak, az individualistáknak, az úttörő szellemiségeknek és kalandoroknak, akik kitépték magukat a saját népükből, lerázták magukról őshazájuk kollektív tudatát, s eljöttek ide önmegvalósítani, „szabadságot” keresni. Én-ember alatt én itt a típus teljes színskáláját értem, a csavargótól, csibésztől a politikai menekültön át egészen a zseniális művészig, tudósig. Az én-ember csakis a saját érdekeire van tekintettel. Ha választania kell egyéni szabadsága s a közösségi lét hagyományos szokásrendszere között, gondolkodás nélkül a szabadságot választja. Akármilyen áron. Jó példa erre a mi Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzorunk, aki minden sejtjében magyar ember volt, de nem gondolt arra, hogy a hazájába visszatérjen. Hiányoztak hozzá a „létfeltételek”. Ezalatt nemcsak a pénzt és a laboratóriumi körülményeket értette, hanem elsősorban a lelki feltételeket: Magyarországon az én-ember nagy nyomás alatt él, ereje a meg nem értéstől felmorzsolódik, mindenben akadályozzák; a kollektívum, szinte íratlan parancsot követve, nem fölemeli, hanem lehúzza, s előbb-utóbb ráakasztják az összeférhetetlenség bélyegét. A kreatív emberek mind a mai napig vagy nyomorultul érzik magukat idehaza, vagy elmenekülnek innen - s ez így van nemcsak nálunk, hanem valamennyi úgynevezett elmaradott országban. Amerikában, ahol számarányát tekintve a legtöbb én-ember él, egy kommunista agitátor csak derültséget szülne. A kommunista ideológia valódi telephelye csakis az elmaradott, félcivilizált országokban jöhetett létre, mert itt volt meg nem a gazdasági, hanem a lélektani bázisa. Ez pedig a kollektív tudat volt, amelyből ezek a népek még nem bontakoztak ki teljesen. Ez az oka annak, hogy a kommunizmus elmúltával sokan úgy érzik, mintha nem történt volna semmi. Ahogyan ma divatosan fogalmazzák: „nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal”. Ugyanis nem vagyunk szabadok. Sohasem voltunk, mert a szabadság nem a külső kényszer hiányából fakad, hanem benső érettség eredménye. A külső diktatúra csak annyit tesz, hogy megfagyaszt egy helyzetet, fegyverrel zárja el, s lakatot tesz annak a börtönnek az ajtajára, amelyben az ember egyébként is bent csücsül. A kommunizmus nem oka elmaradottságunknak, hanem éppen fordítva: azért telepedhetett ránk, mert elmaradottak voltunk, s ezáltal csak hibernálta amúgy is lassú én-fejlődésünket és az ezzel együtt érlelődő civilizációs folyamatot. Velünk most nem az történik, hogy az ajtó kinyitásával kiszabadultunk a ketrecből, csak annyi, hogy fölolvadunk a hibernált tetszhalálból, s folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. A kommunista rendszer kollektív tudata leolvad ugyan rólunk, de előbukkan alóla a régi kollektív tudatunk (amiért a kommunizmus is ránk telepedhetett), s mint a bukott tanulók, ott állunk megint a régi házi feladat előtt: vállaljuk-e az én-teremtés veszedelmes kalandját, vagy sem?

Ez nem csak a mi gondunk. Az egyenlőtlen tudati fejlődés a világban lévő feszültségeknek egyik alapvető oka. Semmi nem szakad kívülről az emberre. Sem eszme, sem rendszer, sem világszellem, sem transzcendens isteni hatalom nem kényszerít ránk felülről semmit! Mi vagyunk világunk teremtői, s teremtésünk pontosan olyan, amilyen a lelkünk színvonala. Ezért ha a kollektív tudatban élő embernek meghal az „apukája”, azonnal keres magának egy másik apukát, aki megmondja néki, mi a jó és mi a rossz: az egyik ideológiából beleköltözik egy másikba, mert önállótlan, s csakis itt érzi védve magát. Ne haragudj, hogy ilyen, manapság divatos és utált dologgal foglalkozom, mint a politika, de az önismerethez szorosan hozzátartozik a világ megértése, amelyben élünk. „Semmi sem fertőzheti meg az embert kívülről, csak ami belőle jön...” Ma látszik csak valójában, hogy Jézusnak ez az antimarxista tanítása mennyire igaz, amikor a kommunizmus elmúlt, s önállótlanságunkat, szolgalelkűségünket, diktatórikus hajlamainkat és sötétségünket nincs már mire ráfognunk. És most térjünk vissza a manasz csúcspontjára, az én-tudatra, ahonnan mint láttad - az ember vagy „visszaőrül”, mint Nietzsche, vagy továbblép. Az én-tudat a kígyó diadala. Úgy jött létre, hogy az ember föllázadt a kollektívum ellen, s lerázta magáról a törzsi, társadalmi és vallási szabályokat. A kollektív tudatot valamikor egy emberi közösséghez való alkalmazkodás hozta létre, s most a felnőtt ember ezt az alkalmazkodást megszünteti, s egyszemélyes úr lesz a maga portáján. Valójában azonban nemcsak társadalmi, de kozmikus gyökereit is eltépi. Ez az a pillanat, amikor az isteni egységtől a legtávolabbra kerül. A „szabad szellemek” minden lázadása a klerikalizmus ellen indul, de gátlástalan, s végső küzdelmében Isten képét is összetöri. Ha visszanézel a történelembe, látod, hogy a hitújítások, de még a felvilágosodás kezdeti törekvései is mint vallásos mozgalmak indulnak: csupán a merev kereteket, az ésszerűtlenséget és kiüresedett dogmákat akarják eltörölni de a végeredmény az ateizmus lesz. Lélektani oka az, hogy az én önmaga Istene, s „nem tud mást adni, csak mi lényege”. Az én-ember diadalának legnagyobb előnyét a tudomány, a technika és a világi gazdagodás élvezi - vesztese pedig a valódi hitélet lesz. Az én „vallásos” élete merő jelmezbál, sápadt hagyományőrzés és képmutatás. Ha szorongása vagy társadalmi érdeke okán beül is a templomba, „hite” a templomtól való távolsággal négyzetesen fogy: a padban ülve még hisz, az ajtóban már politikáról és üzletről fecseg, s mire hazaér, s valójában döntenie kell, cselekedetét teljes egészében a saját érdeke határozza meg. A kollektívum kereteinek széttörése az egység elleni lázadással folytatódik, s a teljes magányban fejeződik be, amelyben az én önmagán kívül más Istent nem ismer. Ennek pedig tragikus következményei vannak, nemcsak történelmi, de lélektani értelemben is. Eddig ugyanis az ember csak azokat a vágyait nyomta el, amelyeket egy adott társadalomban nem volt szabad kiélnie. Most már lelkének egész univerzális mélységét és gyökereit is el kell taposnia, s mélyen elfojtani a tudata alá. Amíg a kollektívumhoz tartozott, erre nem volt szüksége. A brahmanizmusban élő sudrának, a konfucionizmusban élő kínainak, a középkori kereszténynek vagy a Mózes korabeli zsidónak lehet, hogy személyesen átélt istenélménye nem volt, mégis megmondták neki, mi a helyes, mi a helytelen, milyen hitet fogadjon el, mik a rá nézve kötelező kozmikus parancsolatok, milyen erkölcsöt, világrendet és Istent szolgáljon. Szilágyi Ákos kifejezésével élve, az ilyen ember „beágyazódott” egy univerzális rendbe, amelynek gyökerei jóval túlterjedtek a földi, társadalmi szabályokon, s egészen az égig értek. Az ilyen ember - bár nem eszmélte föl - olyan távlatokba helyezte öntudatlan életét, amelyek túlmutattak a halálon, s lelkének ösztönös végtelenségérzetét kielégítették. Ez életének értelmet, érzelmeinek megnyugvást

adott. S bár nem tudta, hogy miért, de úgy érezte, jó irányban él. A hindu szántóvetőt sohasem zavarta, hogy a megvilágosodás joga csak néhány brahmannak van fenntartva, ahogy az egységes hitvilágba már beletagolódott zsidót sem háborította fel, hogy egyedül Mózes látta az Istent: elhitték Mózesnak, amit látott, elhitték a brahmannak, amit megtapasztalt, s ez elégséges volt ahhoz, hogy életüket nyugodtan és tisztességesen leéljék. Ez az állapot azonban - éppen azért, mert valamennyiünkben isteni lélek él, s erre minden embernek végül rá kell ébrednie - nem lehetett végleges. Előbb-utóbb mindenkinek föl kell lázadnia a kollektív tudat ellen, s ennek a lázadásnak a története végső soron tragikus, mert a szuverén én, aki szabadságát kereste, rádöbben, hogy még szorosabb börtönbe jutott: eddig csak azokat a késztetéseit kellett elfojtania, amelyek személyesek voltak - most már halhatatlan s univerzális ÉN-jének hangjait is. Az én merész és rendkívül okos. De merészségét az „egyszer élek!” parancsa diktálja, s értelme csakis a meghódítandó, látható anyagvilágig terjed. Tovább nem lát, mert az ő országa ebből a világból való. Mivel tágabb dimenziókat nem érzékel: gyökértelen és magányos. Az értelem csonthéjában él önmagáért és mindenki ellen. Szembekerül nemcsak a társadalmi hagyománnyal, de saját felsőbbrendű ÉN-jével, a szellemvilággal, az isteni akarattal, a többi énnel, s végül a természettel is. Maga a szó, hogy objektív, szembenállást jelent, s az én igyekszik objektíven gondolkozni. Ahogyan ma divatos szóval mondják: elidegenedik. Ha az én-ember lélektannal foglalkozik, csakis odáig jut el, hogy gondjai onnan erednek, hogy a céljai érdekében nem tud kellőképpen alkalmazkodni, ravaszkodni, taktikázni, hogy létharcában ügyetlen stratégiát alkalmaz, s ezért lemarad, kiszorul, s vesztes marad - az igazság pedig az, hogy önnön isteni valósága, ÉN-jének akarata ellen él: ez minden konfliktusának alapvető oka. Nem is tudja, hogy ilyen ÉN-je van, s ezért öntudatlanul vívja csatáját, amelyben rengeteg lelki és fizikai sebet szerez, s végül vesztes marad. A legnagyobb traumáját az egységélmény hiánya okozza. Sem ő nem szeret, sem őt nem szeretik, s főleg: ő sem képes szeretni önmagát. Az én-ember rossz viszonyban van önmagával, s ahelyett, hogy boldogan, önfeledten élne (látod, nyelvünk mennyire tudja, hogy az ember akkor boldog, ha elfelejti az énjét!), inkább „önmegvalósít”, aminek az lesz a következménye, hogy egyre rögeszmésebben rohan saját maga után, reménytől reményig, vágytól vágyig, mindennap és minden órában ki kell elégülnie, levezetnie elviselhetetlen feszültségeit, utolérnie önmagát, az ideje fogy, egyre türelmetlenebb és zaklatottabb és szorongóbb, mert jövője nincs, csak az „egyszer élek” jelene amíg végül rádöbben, hogy kreativitásával nemcsak átvarázsolja, de tönkre is teszi a környezetét. Megmérgezi szerelmét, barátságát, házasságát - s végül a természetet is. Mivel intellektuálisan ez a legfejlettebb állapot, ellehetetlenült helyzetét a legtökéletesebb önámítással, filozófiai eszmékkel és romlékony politikai elvekkel próbálja lefedni. Soha ennyiféle elmélet, magyarázat, mozgalom, párt és holtbiztos vélemény nem született, mint manapság, az én világában. Az embernek önkéntelenül is az a vicc jut eszébe, amikor a bóher mivel pusztulnak a libái -, a rabbihoz fordul tanácsért. A bölcs rabbi sorban adja neki a legváltozatosabb tippeket, amelyek nemhogy megállítanák, csak gyorsítják a tömeghalált. Amikor utoljára is eljön, vesztesen és kétségbeesetten, a rabbi beletúr a szakállába, s így szól: „Tanácsom még csak lenne... de libád már nincs.” Ez a mindenható ész diadalának az árnyoldala. Az én helyzete egyre elviselhetetlenebbé válik. Döntés elé kerül. Két lehetősége van. Az egyik, hogy - mint Nietzsche - visszazuhan. Ezt nevezzük katasztrófának. A másik, hogy följebb lép. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha föleszméli elfojtott és a tudattalan homályába süllyedt univerzális valóságát. Ahogyan valaha az én-tudat úgy jött létre, hogy széttörve a kollektív én

merev kereteit, megszülte magát - most ennek az egyéni énnek kell átélnie az áldozat szerepét, s helyet adni egy magasabb eszmélésnek, hogy megszülethessen az univerzális én. Ez a lelki folyamat a báb, a hernyó és a levegőbe felröppenő, színes lepke átvalósulásához hasonló. Mivel ez az új én ma még csak csírájában van jelen, kissé bővebben kell beszélni róla. 10. Az univerzális én. A Pirkadat embere Az univerzális tudat a megroppant és széttört önzés helyén jön létre. Nehezen születik meg, nagy katarzisok árán, mert az én nem adja könnyen

magát.

Ha az önismeret szintjeit a napszakokhoz hasonlítom, akkor a Reggel, a Dél, az Éjszaka után ez a hajnali Pirkadat ideje - és az Éjszakát legyőzni nagyon nehéz. Ha megnézel egy klasszikus tragédiát, amelynek írója még ismerte a szenvedés megtisztító erejét, látod, hogyan történik mindez. Az a bizonyos „gabonamag”, amelynek meg kell halnia ahhoz, hogy sokat teremjen, nem más, mint az én és az én kemény héjjal körülvett tudatvilága. Ha ez megpattan, s a csírák kifakadnak, különös folyamat indul el: az ember elkezd önmaga ellen gondolkozni. Elkezd figyelni olyan benső hangjaira is, amelyeket eddig nem hallott, mert eszének jól megszervezett hazugságrendszere elfojtotta őket. Nem is tudta, hogy benne ilyesmik vannak. Kezdetben úgy hívja ezeket a hangokat, hogy „ihlet” vagy „intuíció”. Később rájön, hogy ezek a felvillanó fények egy másik, az övénél jóval tágasabb világ érintései voltak. S hogy ez a világ nemcsak kívül, de benne is volt, s hogy ő maga jóval több, mint ahogy eddig hitte. Eszmélése tágul, s végül fölfedezi, hogy ezek a hangok, lelkének halhatatlan szféráiból, isteni ÉN-jétől eredtek. Rájön, hogy ezt a világot csakis azért nevezte „értelemfelettinek”, mert értelme letapadt én-tudatának szűk és önös hatókörénél. Azt hitte, annyi a valóság, ameddig ellát. De most, ahogy fokozatosan kibontakozik új ÉN-érzete, látóhatára is egyre bővül. Rádöbben arra, hogy több dimenzióban is képes gondolkozni. S ahogy megjelenik benne gőg helyett az alázat, önzés helyett az odaadás, a külső látás mellett a benső látás képessége, ahogy elkezdi a vétket és a hibát nem kívül, de belül keresni, s a felelősséget nem másokban, de önmagában, úgy lesz egyszerre szabadabb, s válnak tudatossá számára lelkének eddig nem ismert tartományai. S amilyen mélységig lát magában, olyan mélységekig lát majd másokban is és az egész világban. És itt mindjárt egy nagyon fontos dolgot kell kimondani, mert ha valaki ezt nem tudja, a kezdeti mámoros felismerésektől könnyen eltévedhet. A Pirkadat embere, ha egészségesen növekszik, az én-tudat eredményeit sohasem veti el! Csakis a kudarcait. Tudja, hogy amíg a Föld: Föld, a newtoni és az euklideszi törvények mindig megmaradnak; a derékszög derékszög, és a szabadesés örökké a tömegvonzás szabálya szerint működik. Ugyanakkor azt is fölismeri, hogy ez sem a makrokozmoszban, sem a mikrokozmoszban nincs így! Ezért mondom, hogy több dimenzióban gondolkozik, mert miközben följebb is lát, s a magasabb világok létét s a miénktől eltérő működésrendszerét felismeri, a tér-idő földi törvényvilágában is otthonos marad. Én-tudatát ugyanis nem számolja fel, hanem eszközként alkalmazza, s az énjét sem öli meg, csak uralkodás helyett szolgálatra kényszeríti. Ahogy Mesterünk szokta mondani: „személyiségét átjárhatóvá teszi”. Fölismeri ugyanis azt, hogy az alacsonyabb világ mindig a magasabb világ hatalma alatt áll, és sohasem fordítva: hogy énjét éppen az porlasztotta szét, s tette „átjárhatóvá” egy nagyon fájdalmas folyamattal, hogy önakaratát szembehelyezte az isteni akarattal. Rájön arra, hogy léteznek olyan világok is, amelyek szemmel nem láthatók.

Hogy az energia éppolyan valóság, mint az anyag, és a lélek éppolyan realitás, mint a test. Eddig ezt nem tudta. Most ebben az új valóságban indul el fölfedező útjára, de bárhová néz, s a lét bármilyen új tartományait fedezi is fel: ez mindig az önismeret útja. Visszanézve már látja, hogy énje csak mint periszkóp nyúlt ki a világba; alatta ott van egy gazdag hajó s a végtelen, csodálatos tenger. Erről se tudott, s ha valaki mondta, csak legyintett. De ami a legkülönösebb élménye, hogy amiről eddig csak szent könyvekben olvasott, s azt hitte, hogy valamiféle nemes irodalom, régvolt emberek története, amelyet el kell fogadni minden tapasztalat nélküli „hittel” - most hirtelen valósággá válik. Amit eddig csodának vélt, maga is megéli, s rádöbben arra, hogy amiben eddig csak hitt, az tényleg úgy van. Mivel azt hiszem, mindketten az első lépéseinket tesszük meg ezen az úton, el kell hogy mondjam neked a folyamatnak nemcsak a benső, de a társadalmi veszélyeit is. Valódi veszélyt csak a kollektív tudat elleni lázadás szül. Azért mondtam, hogy hősiességet az ember az én-teremtés fázisában szerzi meg, mert a kollektív tudat tűzzel-vassal pusztítja azt, aki ellene szegül. S ha ez az én már nemcsak önmagát, de az univerzális igazságot is képviseli: helyzete reménytelen. Példák ezreit említhetném Jézustól kezdve, Galilein és Giordano Brúnón át Jeanne D'Arcig vagy a nagy szufi mesterig, al-Haladzsiig, akit a piactéren darabokra hasítottak a fanatikus mohamedánok, mert azt állította, hogy Allah nem az égben, hanem az ő lelkében is él, s amikor levágták először az egyik, majd a másik karját, s amikor lefűrészelték mindkét lábát, azt kiáltotta, hogy „megbocsátok néktek, mert nem tudjátok, hogy Allah nemcsak bennem, de bennetek is él!” A kollektív én-tudat sátánt lát mindenkiben, aki túlélt állapotát meg akarja szüntetni. Ehhez nem kell vallásosnak lenni, elegendő, ha az emlékezetedbe idézed a kommunizmus történetét. Az én-tudat világában ez nincs így! Ez sokszínű világ, amelyben mindenki önmagának él, s hogy mit csinál a másik - hacsak nem árt neki -, igazából nem érdekli. Az univerzális embert álomfalónak vagy egyszerűen hülyének tartja. Sokszor még annak sem, csak rendkívül ügyes, fantáziadús vagánynak, aki így szerez magának pénzt és hírnevet; ahogyan ő mosószert, óvszert, cigarettát gyárt, vagy heroint csempész, az ilyen fura alak misztikát árul, vágyálmokat, túlvilági meséket. Hogy „visszaél az emberek jóhiszeműségével,” az őt túlságosan nem ingerli, hiszen valójában ő is ezt teszi. Nem rosszabb ez sem, mint becsapni az adóhivatalt, kizsákmányolni a szegényeket, vagy biztosítási csalásból élni. Mindenkinek joga van olyan trükköket kieszelnie, amelyek pénzt és jólétet hoznak neki, vagy néha még azt sem: egyszerűen csak kitűnhet velük a szürke tömegből, mint a zöld hajú punk, az utcai zsonglőr vagy a kopasz Krisna-hívő. Ebben az ítéletben sok igazság van, mert a pénz és a kitűnni vágyás az univerzális embert gyakran fölfalja, s a tisztán induló eszmét beszennyezi. És most nem a nyilvánvaló kóklerekről beszélek, akik a demokrácia toleranciájával visszaélve különféle „ezoterikus” zagyvalékokkal, rögtönzött álvallásokkal és felelőtlen mágikus praktikákkal árasztják el a piacot, hanem azokról, akiket a magasabb világ szellemisége valóban megérintett. Fájdalmas látvány az ilyen zuhanás. Oka pedig nem a külvilágban, hanem magában az emberben keresendő. Az én, akit le kéne győznie, visszatámad, ott, ahol emberünk a leginkább sebezhető: a hiúság és a jólét vágya az a két Achilles-sarka, ahol a méreg a lényébe hatol. Az univerzális tudat kinyílása ugyanis nem szünteti meg az én szenvedélyeit, inkább tüzeli őket; ahogyan végzetes járványok idején elszabadulnak a nemi ösztönök, úgy növekszik a megsebzett én mohó életszomja. Hamvas Béla idézi a középkori szerzőt: „Amilyen mértékben közeledsz Isten felé, olyan mértékben közeledik feléd a sátán”. Ez a törvény Jézus életében is megnyilvánult. Ha a csírázó, új értelem ennek a felfokozott erejű kísértésnek nem tud ellenállni, visszazuhan egy olyan ártalmas mocsárba, amelyet még a legbecstelenebb üzletember sem ismer, mert emberünk nem lopott gépkocsikat árul, amivel csupán anyagi kárt okoz valakinek, hanem lelket és Istent ad el, s mivel

„áruja” az eladó hitelétől el nem választható, a jóhiszemű vásárlót lelkében teszi tönkre, s magát az igazságot is meggyalázza. A tudomány - az én-ember tudománya, amelyet Hamvas „szcientifizmusnak” nevez -, amely lélekellenes, materialista s éppolyan szemellenzős, mint volt valamikor a farizeizmus, éppen ezeket a kóklerségeket pécézi ki, és a „felvilágosult értelem” nevében harcot indít nemcsak a kártékony álmisztika, de a valódi misztika, a valódi metafizika és lélekismeret ellen is. Háborúját azonban kétségtelen féligazsága mellett sem tudja megnyerni. Az univerzális szellem forrásai már mindenhol fölfakadtak, számos kitűnő tudósban is, akik jóval könnyebben vállalják az eretneksorsot, mint sok évszázaddal ezelőtti őseik. Az én világában ugyanis az új eszme inkább csak lenézésre s meg nem értésre talál, semmint máglyára, kerékbetörésre vagy keresztre feszítésre. Ez még Magyarországra is érvényes, ahol a spirituális törekvéseket (mélylélektan, hipnózis, akupunktúra, természetgyógyászat, hitélet, idealista filozófia és metafizika stb.) csakis addig tudta az akkori tudósvilág elitje megállítani, amíg a kommunista diktatúra erős volt. A folyamat azonban ma már minden akadály ellenére megállíthatatlan. A mi veszedelmünk nem kívülről, hanem belülről leselkedik ránk. A kígyó-én hatalomszomja és hírvágya az új embert istenével együtt átfonja, magához szorítja, s összeroppantja. Ennek a legelső jele, amikor valaki újonnan szerzett tudásával nem szolgálni akar, hanem „érdekesnek” látszani, kitűnni a többiek közül. Aki az úton elindult, nem lehet eléggé óvatos, s a mindennapos önvizsgálat alapvető kötelessége. * Az univerzális ember annyit megőrzött az én-lázadás szabadságharcának emlékéből, hogy soha másoknak semmit el nem hisz, csakis azt, amit önmaga megtapasztalt. Ezért a szó hagyományos (kollektív) értelmében nem vallásos ember, mert élményei egy vallás fölötti világból erednek, onnan, ahonnan a valaha egy-egy korhoz s néphez szóló vallások megfogalmazták magukat. Olyan kategóriák, hogy orosz, német, japán, néger, zsidó, katolikus, protestáns, buddhista vagy mohamedán, számára nem léteznek, mert a népek és vallások közös gyökeréig lát, átéli az emberiség egységét, azt, hogy mindenkinek hozzá hasonló lelke van: halhatatlan, isteni eredetű. Hovatartozását nem valamilyen hitvilágban vagy egy másoktól elkülönült emberi közösségben találja meg, hanem a Teljességben, amely a Földön darabokra törött. Az univerzális ember minden másikban a testvérét látja, s ezért benne nem a szétválasztás, hanem az egybeszeretés ereje munkálkodik. (Jézus: „Aki velem van: összegyűjt - aki ellenem: szétszór.”) Valójában csak most fedezi föl az evangéliumi mondatok valódi jelentését. Nem azért, mert megérti, hanem mert átéli őket. Rájön arra, hogy nincs bennük semmi „misztikus”; abban a pillanatban, amikor megéli halhatatlan lelkének valóságát, ezek a mondatok teljesen ismerősek lesznek a számára: olyanok, mintha ő mondta volna. Amíg halandó énjével gondolkodott, sohasem értette a kijelentést, hogy ,Az én országom nem e világból való”. Nem is érthette, mert az én sohasem tapasztalhatott ilyesmit: az én mulandó, s nincs másik országa, csak a Föld. Az ÉN, vagyis a lélektudat szemszögéből nézve azonban a földi élet csak átmeneti kaland, megoldandó feladat: az Én igazi hazája a szellemvilágban van. S ha valaki már innen nézi az életét, szorongása megszűnik, mert kiderül, hogy minden nyomasztó félelme a halálra ítélt én félelme volt, amely most elhalványodik benne. Ez persze nem megy olyan könnyen, mert amíg valaki földi testben él, az énjével él, aki hatalmi küzdelmét a legvégső pillanatig nem adja fel, még az olyan isteni lélekben sem, mint Jézus. Ám azt, hogy ebben a harcban éppen ki kerekedett fölül, pontosan meg lehet ítélni: az ÉN-uralta ember nem fél, rendszerint derűs és nyugodt, s ami talán a legjellemzőbb rá, figyelni tud a másik emberre. A kígyó-én emberek gyülekezetét onnan lehet azonnal fölismerni, hogy senki sem figyel a másikra. Mindenki magát mondja, a saját élményét, a saját baját, a saját rögeszméit. Gyötrelmesen kering mindenki önmaga körül, s képtelen kinyílni a másik számára. Kissé olyan ez, mint egy kórházi osztály, ahol minden beteg a saját baját mondogatja, s nincs füle a másik meghallására.

Ezt annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük, de egyszer vegyél föl magnóra egy bármilyen társasági beszélgetést, akár két ismerős, vagy jó barát dialógusát, s kis idő múlva hallgasd vissza: döbbenten fogod tapasztalni, a felvétel olyan, mintha egy majomházban rögzítetted volna. Mindenki mondja a magáét, s miközben beszél, a másik nem hallgatja, el van foglalva saját kavargó gondolataival, s amikor megszólal, ő kezdi fújni a saját nótáját, s a többi nem figyel rá. Zavaros monológok keresztezik egymást. Mindenki csak azt várja, mikor jöhet végre ő. Ezért van az, hogy az én-ember, bár vágyódik a társaságra, nagyon kimerül tőle. Vágyódik, mert a feszültségeit le akarja vezetni, s ez sohasem sikerül. Úgy érzi, nem hagyták kibeszélni, pedig egész este beszélt - csak nem hallgatta meg senki. Akár a mai táncoknál, a társaságban is azt érzi az ember, hogy nem másokkal, hanem egyedül van, s ami történik, az teljesen kapcsolattalan, szeretetlen - lényegében nem más, mint közös önkielégítés. Az univerzális ember be tudja fogadni a másikat. Figyelme megszentelődik, mert az én-tudat zaklatott szétszórtsága megszűnt benne. Az én-ember kifelé néz, az anyagvilág felé, s ezért itt hozza létre csodáit. Az univerzális ember befelé tekint, nemcsak önmagába, de a másik emberbe is, s ezért „csodái” a lélek világának azok a tettei, amelyek éppúgy nem csodák, mint az anyagvilágban létrehozott alkotások. Tud gyógyítani, gondolatot olvasni, távolba, múltba, jövőbe látni, s kapcsolatba kerül azokkal a magasabb létsíkokkal, amelyek nem anyagi természetűek. Új érzékszervek, új látások, új képességek fejlődnek ki benne, s olyan erőkkel kerül kapcsolatba, amelyekről az én-ember nem tud. Valójában ő már hazatérő lélek, a tenger felé igyekvő cseppecske, akinek a Föld ugyan nagyon fontos, küzdelmes és gyönyörűséges lakóhelye - de nem végleges otthona. A manasznak ez a negyedik szintje nem új jelenség. Univerzális emberek mindig voltak. Tapasztalataikat könyvekben, tanításokban hagyományozták ránk. A mágia, az asztrológia, a jóga, a tibeti, a kínai, az indiai orvoslás, a természetgyógyászat, a természetfeletti világgal való kapcsolat, a Ji Csing, a számmisztika, a szufi, a kabbala és sok más ősi hagyomány tőlük ered, de mindezeknek egyetlen közös tulajdonsága van: csakis az univerzális ember érti meg s tudja működtetni őket. Az én-ember kezében mindezek értelmetlen és hatástalan dolgok. Az én-ember „teremtményénél”, a technikánál ez nincs így! Autóba bárki beül, el tudja vezetni anélkül, hogy ismerné működési mechanizmusát. Az autóhoz ugyanis nem kell lélek, mert a gombok és a pedálok segítségével magától is megy. Egy kozmikus konstelláció megfejtése azonban lélek nélkül lehetetlenség. Hiába tanulja meg valaki az asztrológia valamennyi elvét, s végez el száz tanfolyamot, ha önmaga nem jut el a megfelelő színvonalra, soha horoszkópot „működtetni” nem tud. Így van ez az összes ősi hagyománnyal. Az Evangéliumot csakis addig a szintig értjük, ameddig magunkban a Krisztus-tudatot realizáltuk. Ami fölötte van, azt semmiféle tanulással nem lehet megközelíteni, csakis átvalósulással. Egy vak embert például meg lehet gyógyítani tudományos és jézusi eszközökkel is. A kétfajta gyógyítás között azonban óriási különbség van. Az elsőnél bemegy a vak a szemészetre, senki sem tudja, honnan jött, hová megy, s hogy ki ez az ember. A szemorvos mindössze két beteg szemgolyót lát maga előtt - s ha ez a betegség a tudomány mai állása szerint gyógyítható, például hályog, veszi a kését, megoperálja, gyógyszert ír föl, s a legközelebb a vizitnél találkoznak. Jézus előtt egy ember áll. Hozzá hasonlatos lélek, hosszú út vándora, aki mögött mélységes múlt van, s messzi jövendő áll még előtte. Jézus tudja az emberről, hogy nem „véletlenül” vak. Mert minden betegségnek mélyen fekvő, lelki oka van. Ezt nem megérti, hanem lélekben átéli.

Szinte kilép önmagából, s belelép ebbe az emberbe. Tudja, hogy a test nem a sejtek öncélú, szeszélyes játéka, hanem a lélek teremtése. Ez a teremtés éppúgy létrehozhat harmonikus és egészséges, mint torz és beteg alakzatokat. Aki a lelke egysége, azaz: egészsége ellen vét, annak előbb-utóbb a teste is egészségtelenné válik. Minden betegségben vétek tükröződik. A test csak felszín: egy benső dráma végjátékának látható színtere. És ekkor Jézus - mivel a szeretetben minden lélek egyesül - a saját lelkével, mint egy szerelmes, átöleli a másik lelkét. Rövid időre eggyé válik vele. A földi szexualitásnak ez a legmagasabb, teljesen anyagtalan, isteni foka. Átöleli, beleazonosul, finom érzékeivel letapogatja a másik isteni lelket, megkeresi bajának gyökerét, a vétkét, azt a pontot, ahol teremtő hatalmával visszaélt, s tudatlan, sötét mágusként vakká tette magát. Mivel itt ketten egyesülnek, a másik hite elengedhetetlenül szükséges. Ez passzív, elfogadó, „női” hit, a „tégy engem látóvá” tökéletes odaadása, a mindenkiben munkálkodó újrateremtő erőnek a teljes, feltétel nélküli befogadása. És amikor Jézus megérinti a lebénult vétekpontot, a saját teremtő hatalmával - amely a Teremtő Atya kozmikus energiájának csupán vezetéke - megtermékenyíti, gyógyító életerővel tölti fel ezt a beteg lelket. Évszázadok kudarcait, terméketlen önbüntetések, szenvedések és tettek kudarcait oldja föl ebben a pillanatban. Más szóval: megváltja. Jézus ölelése olyan erős, hogy megszünteti az időt. Az anyag radioaktív átalakulásához, mint tudod, évmilliókra van szükség. A magfúziónál ez a folyamat néhány pillanat alatt lejátszódik. Hasonló történik akkor is, amikor egy magasrendű lélek a maga időtlen energiáját bevezeti a lomha idő törvény világába. Ami a szervetlen, elemi világban néhány másodperc, a szerves világban még annyi sem: a sejtek regenerációja még gyorsabban lezajlik. Csodáról mindkét esetben csak addig lehet beszélni, amíg az ember nem érti a folyamatot. A vak kinyitja a szemét, és látni kezd. Így gyógyít az univerzális tudat. Mindkétfajta gyógyítás hatásos. A fizikai gyógyításnál azonban semmi biztosíték nincs rá, vajon a lélek a jövőben nem fog-e az előző indítékaiból eredő hasonló vagy másfajta betegséget magára idézni. Jézus nemcsak a betegséget, az okát is meggyógyította. Az orvos valószínűleg csak a tünetet. Az okot csak akkor gyógyíthatta meg, ha a hályogműtét időben egybeesett a beteg karmájának lejáródásával. Ezt azonban sem a beteg, sem az orvosa nem tudja pontosan. Ha nem ez történt, ha a hibás működésrendszer újra aktivizálódik, lehet hogy a betegség más formát ölt: a beteg nem megvakul, hanem „elvakultan” cselekszik megint, elborítják gyűlölettel teli indulatai, s nekimegy egy fának az autójával. De most már nem a szemészetre, hanem a sebészetre kerül, és soha senki nem fogja megtudni, hogy a két betegség között szoros, analógiás összefüggés van. A szemészt a sebészeti problémák nem érdeklik. Így van manapság az egy és oszthatatlan ember számos fiókba szétosztva, földarabolva részek szerint, mint hentesüzletben a sertés. Az én-tudat analitikus, szétbontó; az univerzális tudat azonban mindent egybelát, s tekintete, ha eléggé éber, elhatol az isteni egységig. Hasonlóan működik az agykontroll is, amely egy ősi tibeti jógamódszer modernizált változata, s amelynek hatásosságát magam is megtapasztaltam. Amit a Silva-módszer „alfa szintnek” és „laboratóriumnak” nevez, nem egyéb, mint a lélek teremtő centruma, amelybe ha belehelyezünk egy képet, az előbb-utóbb realizálódik. Az imagináció erejéről van itt szó, s amint a kifejezés is mutatja: ez mágikus aktus. S ezért a „hogyan” tudása mellett itt már egy magasabb morál ismeretére is szükség van. Teremtő erőkkel játszik itt az ember, amiket sohasem szabad az önző én szolgálatába állítani. Hogy mi az üdvös s mi nem az, csakis a már kialakult, univerzális tudattal rendelkező személy tudja eldönteni. Mesterem véleménye szerint hazánkban ez az ügy jó kezekben van. Azért - s ez a saját tapasztalatom - mert az önismeret törvényéhez az is hozzátartozik, hogy a túlélt fázisok minden eredményét meg kell tartani! A tudati fejlődés minden állomásának: az előtudatnak, a kollektív tudatnak s az

én-tudatnak megvannak a maga értékei, amelyeket elvetni nem szabad! A művész sohasem tudna értékes művet alkotni, ha teljesen eltemetné magában gyermeki előtudatának emlékeit. Soha senki sem tudná, mi az összetartozás, az együttműködés és a közösség, ha elfelejtené azt a leckét, amelyet kollektív énjével megtanult. És senki sem tudná, mi az a szabadság, bátorság, logikus gondolkodás, ha kihullana belőle én-lázadásának emlékezete! Amit ebben a létfázisban analitikus tudatával megszerzett mint Tudományt, azt nem megtagadnia kell, hanem szintézisbe hozni az univerzális lélek új ismereteivel. Az agykontroll hazai megteremtője így működik, s ezért tevékenysége nemcsak hatásos, de hiteles is. Csak sarlatánok képzelik, hogy itt átugorhatók lépcsőfokok. Ezt is a saját tapasztalatomból mondom. A saját, keserves tapasztalatomból, mert amikor már azt hittem, hogy tartok valahol, kiderült, hogy vissza kell mennem, mert valami nagyon fontosat nem szereztem meg. Olyasmit, amit „fönt” már nem lehet megszerezni, csakis a maga idején, a maga színvonalán. Ha valaki ezt elmulasztja, vissza kell térnie érte, mert enélkül nincs továbbmenetel. Erről beszélek még, mert tanulságos dolog, de most nem akarom megtörni mondandóm ívét. A tapasztalatok megőrzéséről volt szó. Erről gondoskodik az emlékezet. Ez a szó az univerzális tudat számára egészen szokatlan dolgot jelent. Az időt ugyanis másképpen éli meg, mint az én-ember. Az én-ember emlékei olyanok, mint a tavalyi hó: alig van valami realitásuk. Persze vissza tud idézni a múltjából egy-egy hangulatot, élethelyzetet, tovatűnt szerelmet, arcokat, szavakat, ételek ízét, ifjúságának lázát, félelmeket, túlélt eszméket és halott barátainak „semmivé vált” lényét is. „Már csak bennem élnek!” - szokta ilyenkor mondani. Ez az emlékezés néha önkéntelen, néha tudatos erőfeszítés eredménye. Ha az én-ember megáll a rohanásban, s egy pillanatra visszaréved a múltjába, sokféle képet, érzést, néha még hosszabb történetet is ki tud bányászni onnan; ezek azonban már mind élettelen dolgok, a jelen csatájában semmi hasznuk nincs. Az én-ember agya óriási könyvtár, ahol a polcokon életének régen írt történetei, soha újra nem olvasott regényei hevernek. Az én csak azt jegyzi meg, ami számára érdekes. A többi mintha meg se történt volna vele. (Figyeled nyelvünk bölcsességét? „Érdekes - érdekel - érdek!” Vagyis a személyes haszon, az önérdek bele van építve figyelmünkbe.) Az én-ember nemcsak felejt, de eleve úgy regisztrálja élményeit, hogy csak az akad fenn tudata szűrőjén, amihez érdeke fűződik. Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, kérdezd meg, hogy mi történt vele öt perccel korábban: amit elmesél, az ő. Az élmények szűrője ugyanis az én. Elmegy tőletek a társaság. A feleséged pontosan emlékezik rá, hogy barátnőjén milyen ruha, milyen cipő volt, talán még arra is, hogy a gyerekével milyen zűrök történtek az iskolában, milyen intőt hozott, mit mondott neki a tanárnő, milyen nő ez a tanárnő, és miért nem szereti éppen a barátnője gyerekét... s te erre az egészre csak egész homályosan emlékszel, arra azonban tisztán, hogy milyen szép volt annak a barátnőnek a szája, milyen kívánatos a félig kilátszó két, gömbölyű melle; hogy nem volt rajta melltartó, azt láttad, de hogy milyen ruhát viselt, fogalmad sincs. Még a gyerekének a nevére sem emlékszel. De ha mondjuk sebész vagy, a megkívánáson túl észrevetted, hogy az asszony nyaka kissé duzzadt, aritmikusan lélegzik, s átsuhant rajtad a gondolat, hogy ennek strúmaműtét lesz a vége. Ha rossz író vagy, még ennyit sem láttál, mert elszállt veled a képzeleted, s miközben folyt a számodra érdektelen társalgás, az asszonyból s magadból képzelt figurákat gyúrtál, elvitted őket egy rossz szállodába, ahonnan örömtelen és bűntudatos szeretkezés után kimentetek a tengerpartra, rossz idő volt, zuhogott az eső, habos, szürke hullámok sodródtak a part felé, nyálasan szétterültek... s te levetted a cipődet, felgyűrted a nadrágod szárát, beleálltál a tengerbe, hogy legalább ennyi örömöd legyen... s eldöntötted azt is, hogy novellád vége ez a mondat lesz: „Tizenkét éve nem láttam az Adriát”. Ha jó író vagy, már más a helyzet, mert egy jó írót sok minden érdekel. Akkor már nemcsak a ruháját s a gyerekével való problémáját jegyezted meg ennek

a nőnek, de a tartását, a mozdulatait, a sajátos szójárását, az árulkodó mondatait, talán még lelkének titkolt érzéseit is. Az emlékezet ezeket a benyomásokat regisztrálja. Évek múltán ez is a feledés homályába merül. Sőt még retusálsz is a képen, s pillanatnyi érdekeid szerint annyira átkomponálod, hogy a valósághoz már semmi köze. Az igazi emléknek ekkor már a „szűrőn” fönnakadt része is előhívhatatlan, mert már magad is a retusált képben hiszel. Aki sokáig hazudta a pártban, hogy valaha partizán volt, végül annyira elhitte, hogy még álmában is folytatta soha nem volt harcát a fasiszták ellen... Az én szenvedélyes érdekharca a múltunkat is átvarázsolja. Az univerzális én látóköre azonban - mivel nincsenek önös érdekei kitágul, s bevilágítja azokat a helyeket is, amelyek eddig a feledés és a hazugság homályában voltak. A tudat tágulásával párhuzamosan növekszik az emlékezeti tartomány, s legszélső köreiben eléri a megmagyarázhatatlan csodák világát. Menjünk sorban. Ha az én-tudat határát mesterségesen kitágítod - mondjuk regressziós hipnózissal visszavezeted a példabeli sebészorvost múltjának erre a pontjára, amelyet az imént leírtam, kiderül, hogy olyasmikre is emlékszik, amiket sohasem „tudott”. Kiderül, hogy nemcsak tudatának szűrőjén át, de szinte egész lényével és lelkével „látott”, és olyan benyomásokat is elraktározott magában, amelyek szűk érdekkörét jóval meghaladták. Ha utólag visszahallgatja magnón mindazt, amit hipnózisban elmesélt, maga is megdöbben élményei gazdagságától. A látóhatár azonban bővülhet. Az ember visszamehet a gyermekkoráig, a csecsemőkoráig, előző életének halálélményéig, visszanézheti az egész előző életét, sőt még az azt megelőző életeinek legapróbb részleteit is. Olyan emlékek szakadnak ki belőle, amelyeket nem is ő, hanem lelkének mélyvalósága élt. És még ezekből a sok évszázaddal korábbi eseményekből is fel tudja hozni érzelmeit, hangulatait, de még olyan apróságot is, hogy gyermekkorában belekarcolta nevének kezdőbetűit az istálló padlóját borító egyik cserépbe. Elkezdhet előző életének nyelvén beszélni, s olyan szavakat is használhat, amelyek ma már nem léteznek. És visszalát egykori nejére, szobájára, az ajtóra, az ajtó kilincsére, s amikor emlékezete fájdalmas ponthoz ér, sok száz év múlva is megrendül. Ez főleg akkor következik be, ha olyan karmikus vétkét idézi föl, amely azóta is sok szenvedésének forrása. Van olyan barátom, aki képtelen sírógörcs nélkül beszélni előző életének házasságáról, amelyet önzésével szétdúlt, s tönkretette a társát. - Ha tudnátok, hogy fáj a vétek! - kiáltotta Latinovits Zoltán, sok évvel a halála után. Amíg élt, nem „tudott” erről a fél évezreddel korábbi vétkéről, mégis ez motiválta az életét, tette egzaltálttá, boldogtalanná és roncsolta szét újra az életét. Amíg le van takarva valami, csak érthetetlen, irracionális érzés, de ahogy a tudati takaró lehúzódik róla, az egész történet, a legapróbb részleteivel együtt nemcsak láthatóvá, hanem újra át-élhetővé válik: az ember szinte fölmászik előző életeinek filmvásznára, újra ott van, s megéli azt, amit egyszer már megélt. Amikor az ember először találkozik ilyesmivel, úgy érzi, hogy csodálatos. Ekkor döbben ugyanis rá, hogy amíg az én-tudat számára a múlt emlékei halott, múzeumi relikviák, az univerzális tudat számára hatalmas erővel sugárzó, aktív valóságok. Az ember rájön, hogy az emlékek nem holtak, hanem élők. Nem „ott voltak”, hanem itt vannak, ebben a pillanatban is iszonyú erővel hatnak! Kiderül például, hogy a feleségeddel most éppen nem azért vesztél össze, mert bántó megjegyzést tett rád, mondjuk azért, mert nyitva felejtetted a vízcsapot, hanem azért, mert ez a szúró mondat hozzáért benned olyan megalázó élményekhez, amelyeket gyermekkorodban az anyádtól szenvedtél el. Az „emlék”, mint valami megbúvó tányérakna, fölrobbant benned, méghozzá olyan intenzitással, amely nincsen arányban sem a sérelemmel, sem azzal a bajjal, amelyet egy nyitva felejtett vízcsap okozhat. Anyád képét öntudatlanul a nejedre vetítetted, s most

toroltad meg azt a zsarnoki megalázást, amelyet negyven évvel korábban éltél át, s amelyet akkor nem volt erőd kivédeni. Életünk teli van ilyen tányéraknákkal. Mivel nem tudunk róluk, iszonyú pusztítást végeznek. Ha a fenti eset sorozatosan ismétlődik, megmérgezheti a házasságodat. A legtöbb szorongásnak, agresszív indulatnak és érthetetlen kudarcnak ez az oka. Vagyis az emlékeink. S ezek visszanyúlhatnak több száz, ezer, sőt annál is több esztendő távolába. Teljesen mindegy ugyanis, hogy valami mikor történt, ha most is itt van, és a következő pillanatban máris esedékes, s befolyásolja a sorsomat. Én most élem meg, hogy sóvárgok az elismerésre, mert százharminc évvel ezelőtt hozzászoktam, most élem meg, hogy vonz a templomok nyugalmas csöndje, s elvarázsol a tömjén illata, mert kilencszáz esztendővel ezelőtt egy szép és beteljesedett életet töltöttem el ebben az imádságos csöndben; vonz Róma, mert bennemaradt a lelkemben; vonzanak a nagy vizek, mert életerőm ösztöni mélységei emlékeznek még a vízi létezés néma, lágy varázsára; tudok halul, medvéül, lóul gondolkozni, mert testem tudatelőtti rétegei megélték már a halak, a medvék, a lovak sorsát; tudom, mi az megvetettnek lenni, s átélni igazságtalan ítélet rettegését, kétségbeesését, alig feloldható embergyűlöletét; tudom, milyen embert ölni, s már gyermekkoromban tudtam, milyen érzés halálos sebet szerezni, milyen a megsebzett, ártatlan állatok bosszúvágya, milyen sóvárogva s gyötrődve leélni nő nélkül az életet. Tudom, milyen nőnek lenni, női fejjel érezni és gondolkozni. Pontosan tudom, mit él át a nő a nemi érintkezés során, akkor is, ha kielégül, akkor is, ha nem. Tudom, milyen gyermeket szülni - meg is írtam a Világcirkusz című regényemben. Mindezek az élmények, bár régen történtek, mégis itt vannak bennem mint élő, teremtő valóságok. De a legrégibb „ősemléket” csak mostanában kellett fölhoznom a tudatom alól. Rá kellett hangolódnom arra, mi történik a csontsejtekben, amikor a kalluszképződés folyamatán dolgoznak. Ne hidd, hogy test és lélek olyannyira különböző dolgok. A pilóta is csak akkor tudja vezetni gépét, ha ismeri működésének minden részletét. Sok műszer segíti ebben, de végső soron az ő tudata fejti meg a jelzéseket, az ő „mindentudása” irányítja a gép egész működését. Még a motor egészséges vagy beteg zaját is érzi, mintha nem is kívül, de benne dübörögne. Ugyanígy van a lélek is a testben. Alsóbb, ösztönös tudatával beleazonosul a szervekbe: nélküle a szív nem dobog, a vesék nem működnek, az idegpályákon nem futnak elektromos információk, a vér megalvad, a szem nem lát, a fül nem hall, az izmok megmerevednek. Lélek nélkül a test halott. Ahhoz, hogy a testet működtesse, a léleknek tudnia kell sejtnyelven, méghozzá vérsejtnyelven, izomsejtnyelven, idegsejtnyelven, csontsejtnyelven. Ha mindezeket nem tudná, azonnal megszűnne az élethez szükséges információ, ezzel együtt a regeneráció szüntelen folyamata, s beállna a halál. Vagyis sejtszinten is tudni kell, mi a pusztulás és az élet. A halál nem más, mint az, hogy a tudatos lélek kiválásával az elhagyott sejtek elkezdenek a „saját fejükkel gondolkozni”, s olyan anarchia áll be, amely az egységes test szétbomlásához vezet. A lélek a testnek nemcsak irányítója, de megteremtője is. A folyamat már embrionális korban elindul, amikor a lélek alsóbb erőivel mintegy „beleazonosul” az anyaméhben formálódó magzatba, és saját mintái, saját energiastruktúrái szerint segít kialakítani eljövendő testét. És ez a folyamat egészen a halálig tart. Lehet, hogy ennek a bonyolult organizmusnak az irányítását a lélek éppoly ösztönösen kezeli, mint te a sebességváltódat, de valaha te is tanuló voltál, egyszer neked is meg kellett tanulnod azt az összehangolt mozdulatot, amely később - milyen pontos ez a kifejezés! - „beidegződött” számodra. A lényeg az, hogy feleségemnek csontritkulása van. Sajnos ez eléggé gyakori betegség, az életkor, s mint mondják, a gyermekszülések eredménye. Első balesete után több mint egy esztendőn át nem forrt össze a törése. Pedig sok mindennel próbálkoztunk, a Márkus-portól kezdve, különféle kalcium-

tablettákon át, egészen a svájci hormonkészítményekig - sajnos, újra meg kellett operálni, s ezután is roppant lassan gyógyult. Két esztendő múlva újabb baleset érte. Ekkor egy agykontrollhoz hasonló gyakorlatot csináltunk végig, mindennap másfél órán át, s két hónap múlva úgy forrt össze csuklóján s bokáján a szilánkos csonttörése, hogy még a kitűnő sebész is - aki a műtét során látta csontjának állapotát - meglepődött az eredménytől. Őszintén szólva: magam is. Bizonyos, hogy ezt senkivel sem tudnám végigcsinálni, mert ehhez a legmélyebb hitnek és a teljes elfogadásnak olyan fokára van szükség, melyet csakis a sok évtizedes együttlétben szerezhettünk meg. A hit azonban önmagában nem elegendő. Ahhoz, hogy a kalluszképződése felgyorsuljon, meg kellett szólítani a csontsejteket. Ehhez érteni kell a nyelvükön. Ez a nyelv a tudatnak igen alacsony, de a szándékot, erőt és a hitet kétségtelenül megértő fokán áll. Ez azért látszik érthetetlennek, mert a mi tudatunk igen beszűkült. Ahogy nem tudjuk belátni, hogy vannak nálunk sokkal fejlettebben gondolkodó kozmikus intelligenciák is, akikhez képest mi csak a hangya értelmével rendelkezünk, ugyanúgy azt is képtelenek vagyunk felfogni, hogy egy hangya, egy rózsa, egy akácfa, de még egy csontsejt is tudatos lény a maga színvonalán. Egyszer egy barátom azt kérdezte Mesterünktől, miért van az, hogy a szobanövénye, hiába öntözi, s táplálja jó, humuszos földdel, mégis csenevész maradt, s a virágai hervadoznak. A válasz ez volt: - Hervadt kis növényed mellett áll egy magas és gőgös pálma. Elnyomja az erejével, nagyratörő életakaratával. Vidd tőle távolabb kedves növényedet, simogasd meg a leveleit, éreztesd vele naponta többször is, hogy szereted. Ne sajnáld, hanem szeresd: meglátod, magához fog térni! Víz s vegyszer nem elég: a növénynek érzelmei vannak, éppúgy, mint neked. Jusson eszedbe: te is attól szenvedtél a legtöbbet, hogy nem kaptál elegendő szeretetet. Lásd önmagadat ebben a növényben, s add meg neki azt, amit te nem kaptál meg soha. Barátom így is tett, a növény pár hét után magához tért, s kibomlottak a virágai. Az én-tudat tájékozódási eszköze az analitikus értelem. Az univerzális tudaté az olyan egységlátás, amely csakis átéléssel szerezhető meg. Akiben ez a képesség létrejön, fölismeri azt a tényt, hogy amit nem szeretünk, nem is értjük igazán. Ez a szó azonban itt új jelentést kap. Az én-tudat világában a „szeretet” érzéki vágyódást vagy érzelmi vonzalmat jelent. Az univerzális tudatnál a másikkal való egység átélését. Aki a szívével lát, az a Mindent látja. Azért is használják ezen a szinten „tudás” helyett inkább a „látás” szót (vidja), mert amikor az ember csak tud, részeket tapogat lehunyt szemmel, s csupán a logika láthatatlan szálaival teremti meg az összefüggéseket - de amikor kinyílik a szeme, és lát, hirtelen ott van előtte az Egész. Ha lélektanilag akarnám kifejezni, azt mondhatnám, hogy itt már nem az én néz, a maga jellemének és érdekeinek szemüvegén keresztül, hanem a felsőbbrendű ÉN kezd látni helyette, s mivel ez az ÉN a teljességgel együtt lélegzik, látása is a szeretet egységélményéből fakad. Ez nem anyagi tudás, hanem lelki látás, s akinek erre kinyílik a szeme, az nemcsak a formákat látja, hanem a létrehozó energiákat is: tekintete előtt sem az idő, sem a tér nem képez akadályt. Az univerzális tudat a halálon is túllát. Számára nincs evilág és túlvilág, csak eszmélési szintek vannak s különféle világok sűrűségi fokozatai. Semmi olyan forma, lény és sors nem jelenhet meg az anyagban, amelynek az energia világában ne lenne meg az előképe, a maga sajátos „láthatatlan” erőszerkezete. S amikor a forma már nem bírja hordozni, fölbomlik, s az energia a lét minden tapasztalatával visszatér a maga világába.

Ez a két világ azonban állandóan egymásba alakul. Az emberi léleknek hatalmas munkája fekszik abban, hogy testébe „beleazonosuljon”, hogy többdimenziós tudatát lecsökkentve, mintegy magára vegye ennek a földi világnak a törvényeit; agyvelőhöz köti magát, idegrendszerhez, benyomásait leszűkíti a fizikai szerveire: a látás, a hallás, a szaglás és a tapintás információira, és egyedüli valóságnak csak azt tartja ezentúl, amit ezeken a szűk csatornákon át érzékel. Hogy nagyon rossz, de mégis érzékletes hasonlattal éljek: képzeld el, mit élhet át az égen lebegő pára, ha lecsapódik, megfagy, s jégkristályként lezuhan a földre, ahol hirtelen törni kezd. A jégdarabbal soha nem tudnád megértetni, hogy ő más, mint aminek érzi magát, s hogy ő láthatatlan felhőként lebegni is tud az elérhetetlennek tetsző, magas égen, s ilyenkor nincsenek szilárd határai. A hipnózisban, az álomban, de főként a mély meditációban és imádságban nem történik más, mint hogy a tudatnak a testtel és a testi érzékszervekkel való „mágikus” kapcsolata egy időre megszűnik, s a lélek többé-kevésbé visszanyeri eredeti „pára” természetét. A relaxációnak is azért van olyan kellemes, megnyugtató hatása, mert ilyenkor az ember kissé kiemelkedik a testéből, s a lélek, ha nem is valóságos otthonában, de annak előszobájában időzik. Akik meghalnak, azokkal nem történik egyéb, mint hogy a testükkel való összekötöttségük véglegesen megszűnik, s újra „párává” válnak. Fizikai szemeiddel többé nem láthatod őket, mert a testben, amelyet levetett ruhaként itthagynak maguk után, nincsenek már benne. De nem „voltak”, hanem továbbra is vannak! Kapcsolatban állhatsz velük, s ha univerzális tudatod kinyílik, kommunikálni is tudsz velük. Több olvasóm, aki elvesztette a társát, a gyermekét, s képtelen túlemelkedni a fájdalmán, azt kérdi: hogyan lehetne kapcsolatba kerülni szeretteikkel? Súlyos kérdés. Az emberlét talán legfájdalmasabb és legősibb kérdése, amellyel mindenki szembesül. Megpróbálok felelni rá mindazok alapján, amiket magam tapasztaltam, s amire Mesterem megtanított. Van a dolognak egy feloldhatatlanul tragikus része, amelyet, ha valaki embernek született, át kell élni. Ez pedig az, hogy nem lélekben, de testben látjuk, ismerjük és szeretjük egymást. Szeretetünk elmondhatatlanul nagyobb része: testi szeretet. Már a gyermekünknek is azt mondjuk: „hu-sikám!”, és bőrének érintése, testének illata, arcának ismerős mosolya elmondhatatlan boldogsággal tölt el bennünket. A test átvalósulása, ha váratlanul ér bennünket, már a földi élet során is döbbenetet s némi iszonyt szül. Ha például kamaszkori, bájos szerelmed sok év után idős néniként áll eléd, nem tudod elfojtani csalódással vegyes riadalmadat, s azt kutatod, „hol van ebben ő?” Ha egy anyától elveszik a nyolcéves gyermekét, s csak idős férfiként látja viszont, hosszú ideig idegenként bámul rá, s csak lassan fedezi föl a bajuszos, szakállas alak mögött az ő egykori, megszokott „husikáját”. A halál még nagyobb átvalósulás, hiszen itt minden testi lehullik rólunk, s véle az is, amit egymásban testként ismertünk, és szerettünk. S mivel ebből áll az emberi szeretet legnagyobb része, a veszteség fájdalmát még az éberebb lelkeknek is át kell élniük. Ez a szeretet ugyanis örökre elmúlik. Ez az erosz és a philia, amelyek csakis a testet és az ént szeretik a másikban, s ezek az érzelmeink a halál pillanatában végzetes sebet kapnak. Mindenkinél. Szókratész tanítványai is sírtak, Buddha beavatott tanítványai is megrendültek, s hogy mit élhetett át Mária Jézus halálakor, csak sejtelmeim vannak, amelyeket a Mária evangéliuma című operánkban próbáltunk kifejezni. Jómagam több mint tíz esztendeje állok tudatos kapcsolatban a lélek világával, megbizonyosodtam ennek a világnak a létezéséről; némi túlzással azt mondhatnám, hogy többet beszélgetek testen kívüli szeretett lényekkel, mint földi barátaimmal, de mégis, ha egy hozzám közel álló ember átköltözik, iszonyatos fájdalmat okoz. Ember vagyok, s ahogy a saját halálomat, ezt a fájdalmat, ezt a

pótolhatatlan veszteséget is át kell élnem. Egy nagy történetnek van itt vége. Holnaptól már új mese indul, átváltozott szereplőkkel, s az ember képtelen tudomásul venni, hogy valaki, akit érzett, ölelt, s aki hozzá tartozott, most nincs itt többé, s ha van is valahol: átváltozott. Jézus nem erről a szeretetről beszélt, amikor azt mondta: ez örökké megmarad. Ez a lélek szeretete, az agapé, amelyre nem értünk még meg. Ez az első, amit el kellett mondanom. A második, hogy a „holtak világával” csakis az tud kapcsolatba kerülni, akiben az univerzális tudat többé-kevésbé kinyílt. A médiumitás kérdésébe nem akarok most belemenni, túlságosan messzire vezetne. A lényeg azonban az, hogy ezzel a képességgel valamilyen szinten minden ember rendelkezik. Nem is lehet másképp, hiszen valamennyien lelkek vagyunk. Olyanok is, akik az egészet elítélik, és tökéletes ostobaságnak minősítik, beszámolnak néha olyan élményeikről, amelyeket „nem tudnak hová tenni”. Álmukba eljön halott édesapjuk, és elbúcsúzik tőlük. Néha úgy érzik, mintha „még valaki lenne a szobában”, s ha meg kéne nevezniük, azt is tudják, ki az. Sokan úgy érzik, hogy segítséget kapnak, s határozottan érzik, hogy ez a „mama” volt. Ilyenkor úgy vélik, hogy a képzeletük játszott velük. Sokan olyan villámgyorsan átsiklanak ezeken az élményeken, hogy észre sem veszik. Ha valakiben ez a rejtett képesség akaratlanul kibomlik, s ugyanakkor a másfajta „tudatossága” nem tágul megfelelően, ki van téve annak a veszélynek, hogy eltéved, mivel a józan ész kapaszkodóját már elengedte, de a magasabb értelemét még nem találta meg, s ezért öntudatlanul indul el egy olyan világban, amelynek törvényeit még nem ismeri. Eltéved, mint a kezdő vezető, s nem találkozások történnek vele, hanem karambolok. Akiben azonban ez az adottság az univerzális tudással együtt érik, nem szédül át öntudatlanul a „másik” világba, de látását, hallását, „megérzéseit” tudatos kontroll alatt tartja. Egyszerre két valóságban lesz otthon. Odaadása önfegyelemmel és egy másik dimenzióban tájékozódni tudó intelligenciával párosul. Az ilyen médium tudja, hogy a történéseket nem az önzés mozgatja, még „szeretet”, ragaszkodó, birtokolni vágyó önzése sem, hanem bölcs irányítás, amely eldönti, hogy egy-egy találkozás mikor üdvös, s mikor nem az. Ez már a földi életben is így működik, csak nem vesszük észre. Én például túlságosan korán találkoztam azzal az asszonnyal, aki később a feleségem lett. Egy felvillanó, elementáris szerelem jelezte, hogy „itt van!”... és utána öt évig nem láttuk egymást. Hogy vele mi történt ezalatt, mennyi válság, ütközés, csalódás és tragédia: csak később tudtam meg. Én öt esztendő gyötrelmes hiányát éltem meg nélküle. Ma már tudom, sebesülésem is azért történt, mert ki akartam erőszakolni a kapcsolatunkat, ami természetesen nem sikerült, még azon az áron sem, hogy majdnem belehaltam. Ez az öt év mindkettőnk számára az érlelődés periódusa volt. Ha nincs, ő is, én is alkalmatlanok maradtunk volna a harmonikus házaséletre. Mindenre meg kell érni. Életünk célja a tapasztalatok megszerzése, s vannak olyan tapasztalatok, olyan próbatételek, olyan más emberek sorsával összefüggő, karmikus dolgaink, amelyeket együtt nem lehet megélni, csakis külön-külön. Ha valaki elköltözik, annak sorsszerű oka van. Lefutotta az életkörét, s olyan útra tért, ahol a mi jelenlétünk - bármennyire szeretjük is - csak akadályozná. Mi pedig azért maradtunk itt, mert itt van még dolgunk. Önmagunkkal s talán másokkal is. Új tapasztalatokon kell átmennünk nélküle, még akkor is, ha ez nagyon nehéz. Ha egy találkozásra megérünk: létrejön. Akarat sem kell hozzá; ölünkbe hullik, mint érett gyümölcs a fáról. Ha két embert valódi szeretet köt össze, nem veszthetik el egymást. Ha útjuk hosszabbrövidebb ideig mégis elválik, annak mindig sorsszerű oka van, de ezt a kétségbeesett, kifosztott és arasznyi létben gondolkodó én sohasem képes átlátni. Ezt az okot semmiféle önző „szeretettel” nem szabad megerőszakolni. Aki ennek a törvénynek vakon nekimegy, önmagának s a másiknak is csak szenvedést okoz.

A holtakat el kell tudni engedni. Nem könnyű, de muszáj, mert ez a valódi szeretet parancsa. Nem birtokolni, magunkhoz kötözni, de szabadon engedni azt, akit szeretünk. Ez a megtartás alapfeltétele. Minél nagyobb szabadságot adunk valakinek, annál inkább a miénk. S minél görcsösebben szorítjuk, annál inkább el akar szakadni. Ez nemcsak a halál, de minden földi kapcsolat titka is. A jó házasságé, a jó barátságé, még - ha létezik egyáltalán ilyen - a tartós szerelemé is. A szerelmek azért múlékonyak, mert alapjuk az önzés. Ezt senki sem ismeri be, sőt éppen az ellenkezőjét gondolja, mégis így van. Magunkat szeretjük a másikban, akit a legszívesebben bekebeleznénk, fölfalnánk, soha ölelő karjaink közül ki nem eresztenénk, s ha mégis elmegy, úgy érezzük, hogy testünk s lelkünk kitépett darabját is magával viszi. A féltékenység pontosan jelzi, hogy itt olyasmitől akarnak megrabolni, ami a miénk, a mi birtokunk, a mi élvezeti tárgyunk, amihez másnak semmi köze. Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: „Úristen, mit szerettem én ebben?!” Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy „mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!”, azt gondolom: „A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét.” De hasonló önzés lapulhat az anyai szeretetben, sőt a barátok közötti vonzalomban is. Ez az önzés valamennyiünkben működik, bennem is, benned is. Hiába nyílik ki bárkiben is az univerzális tudat, ezzel számolni kell, mert ez a földi, emberi lét talán legnagyobb ereje. Ez hozott ide minket, ez ad futó örömöket, s ez okoz mérhetetlen fájdalmakat is. Aki elköltözik, abban éppúgy él ez az érzés, mint bennünk. De mégis mennie kell. S ha visszatekintve jajveszékelő, ájuldozó lelki roncsokat lát, elszakadásának fájdalmát gyötrelmes lelkifurdalással is tetézi, mert azt látja, hogy átmenetelével tönkretette azokat, akiket szeretett. Tudj kötni - de oldani is. Ez a szellemvilág tanácsa. Ahhoz a szeretethez, amelyről Jézus beszél, semmiféle önzés nem tapad. Ezt értem, de életem néhány ritka pillanatától eltekintve átélni még nem tudtam. Csakis ebből a pár pillanatból sejtem, hogy csodálatos érzés ez. Az összetartozásnak olyan bizonyossága, amelyet nem rendít meg sem az, hogy a másik távol van, sem az, hogy nem látom sokáig. Az sem zavar, hogy átváltozik. A feleségemmel éltem meg ezt az élményt. Közel negyven éve ismerjük egymást, s nem vettem észre, hogy közben megöregedett. Amikor először megláttam, ismerős volt, azonnal „megismertem”, s most is ismerem: nem tud úgy átváltozni, hogy ezt az érzést megzavarja bennem. Nem tudom, melyikünk fog először meghalni, de hogy nem veszítem el, az bizonyos. Most se vesztettem el. Pedig előző életemet nélküle kellett leélnem, s ez a hiány okozta akkoriban a legnagyobb fájdalmamat. Tudtam, hogy az az asszony, akivel élek, nem ő. De más volt a dolgom akkor, s vele együtt nem tudtam volna megcsinálni. A hegymászó sem cipelheti magával a feleségét, s a katonának is egyedül kell háborúznia. Más társakra van szükség ilyenkor, olyanokra, akikkel az ilyen életfeladatokat végre lehet hajtani, s akiknek maguknak is sorsuk, hogy az ilyen ütközetekben a társaink legyenek. Aki így szeret, ezzel a bizonyossággal, az túllát az átváltozások s az elmúlás tragikumán. Az nemcsak a változó, múlékony formát látja, hanem a lelket is, aki benne van. Mert az egész kozmosz elmúlik. A tudósok szerint, ha jól emlékszem, huszonhatmilliárd fényév alatt. Semmi sem marad belőle - csak a szeretet. Még az önző szeretet sem, csakis a valódi szeretet. Ez az univerzális tudás legalapvetőbb felismerése. És eligazodni a „másvilág” törvényei között csakis ezzel a tudással lehetséges.

Tudom, hogy ez idegenül hangzik, mert hiányzik belőle az az otthonos testmeleg, amelyet annyira megszoktunk. De ne feledd, hogy ez a látás nemcsak szokatlan távlatokat kínál, de új embert is csinál belőlünk. Szabadabbat, tökéletesebbet és feltétlenül boldogabbat. Mert a fészek csak jóleső örömöt ad, piciny kielégülést és még több sóvárgást - de boldogságot csakis a szabad repülés és a végtelen kék ég tud nyújtani. A kismadár azért szereti az anyját, mert védtelen, gyenge, és ragaszkodik hozzá; mihelyt megerősödik, a „szeretet” is elhamvad benne, el is felejti, és fölszáll. Szabad lesz, önálló, független lény. Övé az ég, a fák, a felhők és az erdők lombjai. De ha végignézed egyszer egy madárcsapat repülését, azonnal megérted, mi az a szeretet. Szabad, önmaguk erejére ébredt lények megbonthatatlan, harmonikus egysége. * Amikor idáig jutottam gondolataimmal, találkoztam egy olvasómmal, aki azt kérdezte: miért van az, hogy ő sok ezoterikus könyvet olvas, értékes, jó műveket, amelyekből kedvet és erőt merít ebben a nagyon sötét és zavaros életben, de ha engem olvas, az valahogy kedvét szegi; nem lelkesíti, de még jobban elszomorítja. Fura dolog ilyen véleménnyel szembesülni. Aki ismer, tudja, hogy derűs ember vagyok, írás közben pedig alig tudom a lelkesedésemet visszafogni. Lehet, hogy mégis túlságosan sötéten látom a dolgokat? Lehet, hogy mondataimon átsüt a tragédiaíró szemlélete? Könnyű lenne azt válaszolni, hogy az Evangélium - amely szó szerint azt jelenti: „örömhír” - a legnagyobb Mesternek olyan szenvedéstörténetét tárja elénk, amelyet nem lehet iszonyodás nélkül olvasni. Ráadásul azt tanítja, hogy mi is vegyük föl keresztünket, s kövessük őt. Nem. Ha valakit egy kérdés személyében érint, ne hivatkozzon példákra, még a legmagasabbra sem, csakis arra, amit maga is megélt. Nos, én azt tapasztaltam önmagamon s mindazokon, akikkel életem során találkoztam, hogy az én csak hosszan tartó, keserves küzdelem árán adja meg magát. Azok, akik „könnyű álmot” ígérnek, másokat s talán önmagukat is áltatják. Ha körülnézek a világban, azt látom, hogy az isteni fény ügye nem jól áll. Ha magamba nézek, azt látom, hogy hiába értek valamit, ha nem tudom megvalósítani. Amíg az ember nem fog hozzá önmaga átformálásához, addig a műveltsége, a tudása és minden ismerete csak elborítja, mint a rádőlt könyvespolc. Barátaimon azt látom, hogy hiába ismerték föl akár mesteri segítséggel is problémáik okát, ez még nem jelenti azt, hogy meg is tudták őket oldani. A felismerés ugyanis nem elegendő, mert még az én szintjén mozog; aki elfogadja, elteszi, megérti - s utána nem csinál semmit. Esze ágában sincs, hiszen ahhoz föl kéne áldoznia magát. Önátadás nélkül - vagyis az én hatalmának megszüntetése nélkül - az univerzális tudat nem nyílik ki senkiben. S ehhez az énnek meg kell puhulnia, össze kell törnie, s ez rendszerint sok kudarcélmény eredménye. Én például nagyon gyáva gyerek voltam. Akkoriban még nem tudtam, hogy ezt a tulajdonságomat előző életem tanulságaként hoztam magammal; azt hittem, hogy a háború, a légópince, a bujkálás és az örökös félelem tett ilyenné. Később anyám elmesélte, hogy már a háború előtt, egészen pici koromban is ilyen voltam. Még később pedig, amikor már megismertem előző életemet, az is kiderült, hogy előző énem rendkívül énuralt, agresszív, állandóan ütközni akaró személyiség volt, aki számtalan sérelmet okozott a környezetének. Egy jelentéktelen megjegyzése miatt például az egyik legjobb barátját kihívta pisztolypárbajra. Ha a két család nem lép közbe, s az asszonyok nem szerelik le az indulatát, talán meg is öli. Végül nagy nehezen bocsánatot kért tőle „Krisztus nevében”, megbánva saját vétkes természetét, de amikor újra találkoztak, megint csak megmarta. S nemcsak őt, rengeteg embert megsértett, s miközben magára kényszerítette a Szeretet „elméletileg” helyesnek vélt parancsát, agresszivitásával sok sebet ejtett maga körül.

Az az én, akit akkoriban a lelkem éltetett, ezzel a túlságosan bátor, túlzottan szókimondó, az önhittségig merész természetével igen sok bajt okozott. Ez az oka, hogy erre az életemre ezekből az erőkből csak igen keveset hoztam magammal: visszahúzott körmökkel születtem. (Asztrológusoknak mondom: születésem pillanatában a teremtő s agresszív erő bolygója, a Mars rangvesztve állt a Mérleg lágy jelében, ráadásul a halált s a tudatalattit szimbolizáló 8. ház csúcsán. Ez az a helyzet, amelyről Ady Endre azt írta: „finom remegősek az erőm”.) A lényeg, hogy átestem a ló túlsó oldalára. Ezt persze sokáig nem tudtam. Csak azt, hogy van a természetemben valami, amit utálok. Mert azt már fiatalkoromban is felismertem, hogy a félelem és a hit egymást kizáró dolgok. Aki fél, annak nincs valódi hite. Elhatároztam, hogy megpróbálom a félelmemet legyőzni. Elmentem bokszolni. Azt kérdeztem a zseniális s tüneményesen bölcs edzőtől, Ádler Zsigmondtól: - Zsiga bácsi, hogyan lehet a félelmet legyőzni? - Sehogy - felelte a kisöreg. - Hogyhogy?! - Ahogy mondom. Sok mindenre meg tudom tanítani a gyereket, csak arra nem, hogy ne féljen. Itt van például Misi. Állítom, hogy Európa legtechnikásabb bunyósa. De ha belép a másik sarokba egy izompacsirta ruszki, aki fele annyit nem tud, mint ő, máris szalad hozzám, hogy vegyem le a kesztyűjét. Hiába mondok neki bármit: aki fél, az fél! Ekkor elmeséltem neki a valódi gondomat. - No várj, ez más eset! - mondta. - Te nem akarsz bajnok lenni. Ilyen Nyúl Bélából bajnok nem lehet soha... De javítani azért lehet a dolgon. Járj le bunyózni! Szedj össze jó sok pofont, és adj te is annyit, amennyit csak bírsz! Tedd ki magad a veszélynek sokszor, s akkor majd rájössz, hogy az a veszély nem is olyan veszélyes. Ha sokszor megtapasztalod, hogy amitől majrézol, attól nem is érdemes annyira majrézni, valamit javulni fog a helyzet... De az olimpiára nem fogsz kijutni, akkor se, ha ügyes vagy. Hét és fél évig bokszoltam, csakis ezért. Összetört a kéztő-csontom és az orrom. Olyasmik történtek velem, amiket valaha nézni sem bírtam volna. Valóban segített valamit. Hogy meddig jutottam el, azt most nem mondom el, mert mindehhez hozzájött még később Mesterem segítsége is, s erről később fogok majd beszámolni. A lényeg az, hogy egy-egy rossz lelki tulajdonságunkat, amelynek rendszerint karmikus oka van, s amely az életünk minden területére kivetülve rengeteg problémát okoz, nem lehet könyvből, olvasmányélmények alapján megszüntetni. Még meditációval, imádsággal sem. Amíg imádkozom, eltölt a bátorság - kinyitom a szemem, s megint csak szorongok. Hiába mondja Jézus Krisztus, hogy „Ne féljetek!”, ha mégis félek. Rengeteg kudarcra, „pofonra”, tapasztalatra van szükség, amíg önismeretünk eljut végre arra a mélységszintre, ahol a jellemünket és a sorsunkat formáló valódi „Mágus” él, aki képes áthangszerelni bennünket, aki a gondok csomóját megoldja, és életünket gyökeresen átalakítja. Sajnos ez nem megy könnyen, mert ehhez ki kell venni az irányítást kígyóénünk kezéből, ő pedig roppant erős, s olyan ravasz önvédelmi stratégiával dolgozik, hogy szinte legyőzhetetlen. Hogy csak egyetlen trükkjét említsem: az én énem nem azt tartja rólam, hogy gyáva vagyok, hanem hogy „visszahúzódó természetem van”, ami ebben az ocsmány korban kifejezetten nemes, érzékeny és tiszta lélekre vall. A hiteles spirituális tanács az embert át akarja alakítani. Más szóval: meg akarja törni az önző én hatalmát, s átadni az irányítást a bennünk mélyen eltemetett, halhatatlan ÉN-ünknek. Ez ősi küzdelem. Az ember ennek a szándéknak életről életre ellenáll, s ezért ez a harc nagyon nehéz. Ezt a nehézséget nem szabad véka alá rejteni! Azok a könyvek, amelyek könnyítést kínálnak, másvilági örömöt és

megnyugvást, nem többek, mint a gyógyászatban a fájdalomcsillapítók: nagy dolog, hogy vannak, de a problémákat nem oldják meg. Legfeljebb elaltatják egy darabig. Azt mondjuk a sírnál: „Nyugodj békében!” Szép és őszinte kívánság. De el tudod-e képzelni, hogy ha valaki egész életében békétlenül élt, gyötrő, gubancos lelki problémák között, pusztán attól, hogy eltávozott, s innen oda került, a lelki gondjai is egy csapásra megszűnnek, s békét talál? Hiszen csakis a teste múlt el, a lelke megy tovább, s mindaz, ami a lelkében él. Minden problémánk addig él, amíg meg nem oldjuk őket. S megoldani őket csakis a Földön lehet. Ez az univerzális világ legfontosabb üzenete. * Végigfutottunk az emberi fejlődés négy stációján. A tudat négy szintje ez: az előtudat, a kollektív tudat, az én-tudat s az univerzális tudat. Az első állomáson földi élete során mindenki keresztülmegy. Ma már a másodikon is. A harmadikon az emberiség hét-nyolc százaléka. A negyediken talán egy százalék sem. Ezek az állomások a fejlődés lépcsőfokai. Olyan, mint egy piramis: alul széles, s fölfelé keskenyedik. Az egyik kocka a másikra épül; átugrani bármelyiket is lehetetlenség. A kollektív vallásos tudatból nem lehet eljutni az univerzális tudathoz az én-tudat megélése nélkül, mert hiányozni fog hozzá a jól megépített, szilárd személyiség, az önállóság, a hősiesség, a logikus gondolkozás képessége. Aki nem élte meg a kamaszkor vad lázadását s a férfikor önerejére támaszkodó, kemény küzdelmeit, annak nem adatik meg a bölcs öregség sem! Mint minden emlék, ezeknek a tudatszinteknek az élményei is elevenen élnek, bármikor felidézhetők, és tettre szólíthatók. Az univerzális embernek a szilárd én-tudat nem ellensége, hanem létének bázisa és előfeltétele. Nélküle működésképtelen. Sokan, akik elindulnak a jóga, a meditáció vagy bármiféle szellemi gyakorlat útján, azt hiszik, a cél az én fölszámolása. Ez tévedés. Ezek az eljárások csupán az én mindenhatóságát szüntetik meg, betörik, mint a vadlovat, kemény kézzel éreztetik vele, hogy van itt magasabb Hatalom is, Kocsihajtó, aki eldönti, hogy merre menjen a kocsi: nem az önző egyéni szenvedély, hanem az isteni akarat irányába. De a kocsit az erős én húzza! A legnagyobb Mesternek két neve volt. Az egyik: Krisztus. Ő a Kocsihajtó, a felsőbbrendű ÉN neve. A másikat, az ént úgy hívták: Jézus, az ács fia. Ez az „ács fia” roppant erős, tántoríthatatlan, félelmet nem ismerő én volt. Szilárd, rendíthetetlen ember. Ez az ember nézett farkasszemet bíráival, kínzóival s az egész közösséggel, amelynek életét teljesen feldúlta. Ezért tartják sokan forradalmárnak. Az igazság, hogy az is volt, de annál sokkal több is. Krisztus megmondta neki, mit tegyen, s Jézus, az ács fia végrehajtotta Krisztus akaratát. Néha ellene is föllázadt, a rémület perceiben, de Krisztus keményen letörte akaratát. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!” Jézus a farizeusok vagy Pilátus szemében veszedelmes ellenfél volt, s nemcsak azért, mert magasabb akarat szólt belőle, hanem mert aki ezt az akaratot képviselte, az félelmet, behódolást nem ismerő, sziklaszilárd személyiség volt. Ráadásul a legmisztikusabb igazságot is lefordította az emberek nyelvére. Mindig logikusan s egyszerűen beszélt, s ismerte a hétköznapok legkisebb gondjait is. Kora történelmi és politikai helyzetében teljesen járatos volt;

műveltségével már gyermekkorában megdöbbentette a legtanultabb rabbikat is. Zene hangszer és muzsikus nélkül nem szól, s az égi akarat is csak akkor tud érvényesülni, ha rendkívülien erős én képviseli a Földön. Hogy ezt az ént, ezt a szolgálni kényszerített Oroszlánt hogyan építette meg, nem tudjuk, mert életének harminc esztendeje kimaradt a krónikákból. De akármilyen magasról jött is, s akármilyen nyitott maradt is fölfelé, ő is csak mint csecsemő kezdte az életét, a tudat fázisain végig kellett mennie, s bizonyára sok kemény próbával kellett kikovácsolnia azt a „szamuráj-énjét”, amely emberfeletti feladatát hordozni tudta. Amikor elkezdi működését, ez az én már teljes pompájában áll előttünk. Ezért a forradalmár és az isteni Mester egyszerre jelenik meg, egyetlen összefényképezett alakban: nem csoda, hogy Róma és a korabeli zsidóság főleg csak az előbbit látta meg benne. A hatalom szempontjából veszedelmes ember volt. Elszánt felforgató, aki lényével az egész társadalmat feldúlta. Nem róla akarok beszélni, hanem magamról és rólad. Fel kell tennünk a kérdést: vajon megépítettük-e ezt a személyiségünket, mielőtt a spirituális úton elindultunk volna? Vajon megvan-e a bázisa univerzális tudatunk kibontakozásának? Ha nincs, akkor az egész csak álomfalás, talajtalan lebegés az űrben. A kollektív tudatból nem lehet az univerzális tudatba ugrani! Hiába kapsz ihletet, inspirációt, új ismereteket - mindezek nincs kit irányítsanak, ha elmulasztottad megteremteni, hogy az légy, aki vagy! A józan logika, a kiművelt értelem, a szuverén gondolkodás és az a veszedelmes hősiesség, hogy az ember merjen egyedül küzdeni: csakis az én-ember tragikus kalandja árán szerezhető meg. A bölcsesség több, mint az okosság - de csakis abból nőhet ki. Az értelem feletti világot csak akkor lehet megismerni, ha az értelem világát birtokunkba vettük már. A szentség több, mint a hősiesség - de csakis abból születhet, mert a bátorság és az erő a tisztaság alapja. Énünk vadlovát először meg kell szerezni, ki kell ismerni, s be kell törni. Az őskeresztények még tudták ezt. Hatalmas értelmi és lelki erővel és nagy véráldozatok árán megváltoztatták a világot. A szabadságra még éretlen emberiség lelki színvonala azonban nem volt képes túllépni a kollektív tudaton. A híveket új karámba terelte, merev falakat húzott, megmondta, mit szabad gondolni, s mit nem, Jézus - mint Mózes hagyománnyá vált, s aki kitörési kísérlettel próbálkozott ezután, nem járt jobban, mint az őskeresztények. Jézus alakjából hol olyan királyt csináltak, akit csak térdre borulva lehetett imádni, hol pedig szelíd, alázatos égi lényt, aki tekintetét a mennyre függeszti. A lázadót, a szabadságharcost, a hazugság kíméletlen leleplezőjét kiretusálták belőle. Pedig hogy mennyire ilyen volt, azt magad is ellenőrizheted a következő történetben. A Törvényt, mint tudod, Mózes hozta le a földre. Az ő küldetése volt, hogy a szellemi Egy Isten fogalmát megalapozza, s hogy félig-meddig még az előtudat állapotában élő népében a termékeny kollektív tudatot megteremtse. Ehhez a közösségi élet rendjére vonatkozó számos isteni törvényt is maga után hagyott. Az Exodusban külön fejezet foglalkozik a szentélyre vonatkozó szabályokkal. Ebben részletesen leírja, hogyan készüljön a templom sátra, a láda, a kitett kenyerek asztala, a mécstartó, a hajlék, a függöny és a takarók; a faváz, az égőáldozat oltára, az udvar; milyen legyen a mécsesekbe való olaj, a papok öltözete, az efód, a melltáska, a felső köntös, a fejdísz; hogyan történjék a papok fölszentelése, az áldozat, a szent lakoma, az oltár felszentelése; milyen égőáldozatot kell bemutatni az Úrnak a „bizonyság sátrának bejáratánál”, ahol Isten a néppel találkozik, és szól hozzá. „Izrael fiaival ezen a helyen találkozom, melyet megszentel dicsőségem. Megszentelem a találkozás sátrát és az oltárt. Megszentelem Áront és fiait is, hogy mint papok szolgáljanak nekem. Izrael fiai között fogok lakni és Istenük

leszek.” Az Úr még ezt mondta Mózesnek: „Készíts bronzból egy mosómedencét talpazattal. Állítsd a találkozás sátra és az oltár közé, tölts bele vizet, hogy Áron és fiai megmoshassák kezüket és lábukat. Mielőtt belépnének a találkozás sátrába, le kell mosni magukat vízzel, nehogy meghaljanak... Örök előírás ez az ő számára, és utódai számára, nemzedékről nemzedékre.” Eltelt több mint ezer esztendő. És amikor nagy tömegtől kísérve Jézus fölment a hegyre, ezt mondta híres „hegyi beszédében”: „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában... Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, aki rejtekben is lát, megjutalmaz.” Beszédét többes számról hirtelen egyes számmá változtatja: személyesen szólítja meg az embereket. S arra biztat külön-külön mindenkit, hogy forduljon el eddigi közösségétől, ne járjon templomba, egyedül imádkozzon, magányosan és titokban! A templom már nem a régi: romlott hely lett. Tanításának lényege, hogy az Istenhez vezető út ezentúl: magányos út. Ahogy Hamvas Béla mondja: az egyéni üdv útját megnyitotta. Innen kezdve minden ember önmagában, a maga által kitaposott ösvényen, a saját lelkének mélyén találkozhat csak Istennel. Ebben a találkozásban már sem pap, sem közösség nem segítheti. Az imádság - akár a meditáció - minden ember legintimebb magánügye. A legbenső valójával, a Teremtőjével való találkozás. Nem csoda, hogy a szenhedrin s a főpapok fölháborodtak az ilyen beszéden. Teológiailag mint az ősi hit őrzői, azért, mert ezzel a mondatával az Úr „öröknek” mondott parancsolatát szegi meg ez az ember! Jézus azonban tudta, hogy ez a templom már régóta nem az, amelyet az Úr öröknek akart. Kiüresedett. Lélektelenné vált. Már régóta nem lakik benne az Isten. És hogy valójában, a lelkük mélyén nem is ez bántja a papokat, hanem a félelem, hogy mi lesz, ha mindenki otthon imádkozik majd, a saját szobájában és titokban. Mire valók a papok, ha a hitélet legszentebb ügyét mindenki önmagával intézi el? Mi lesz az ősi, kollektív hagyományokkal, ha mindenki magánúton társalog majd az Istennel, s azt se tudják, hogy mit mondott neki? Hová lesz a Hatalom? Az írástudók hatalma, a szellemi és a politikai vezetők hatalma, ha az egyén kicsúszik az ellenőrzés alól, s többé nem azt teszi, amit a dogmák őrzői parancsolnak neki? Mi lesz a féltve őrzött közösséggel? Mi lesz a mózesi templommal, ha senki sem jár oda? A két utolsó kérdésre Jézus félelmetes választ adott. A közösség életét hazugnak, képmutatónak, istentelennek ítélte. És menthetetlennek. Túljárt felette az idő. Kevés hívét kiszakította belőle, s azt mondta: kövessék őt. A jeruzsálemi szentély pusztulását pedig megjövendölte, és az be is következett. Jézus nemcsak a lelket forradalmasította, de népét megosztotta, s mint később kiderült, számos más nép társadalmi rendjét is gyökeresen megváltoztatta. Erre tanítványa, Péter is későn döbben rá. Sokáig azt hiszi, hogy az őskeresztény gyülekezetekben ő és a többi megtért zsidó zavartalanul folytathatják ősi hagyományaikat. De amikor összekeveredtek a számos más népből érkezett keresztény testvéreikkel, rájön, hogy ezentúl már nem élhetnek a régi életrendjük szerint. Olyasmiket kellene tenniük, amiket a Tóra halálos bűnnek minősít. Péter, a „Kőszikla” életének legnagyobb drámájával szembesül: választania kell zsidósága és Krisztus követése között. És Péter kitépi magát a népéből, megtagadja őseinek hagyományát, s elindul a saját útján, Krisztus után. Ilyen tetthez nem elegendő a hit: szilárd, sok harcban kikovácsolt földi személyiség is kell hozzá! Falka nélkül, magányosan a legerősebb farkas is elpusztul. Az ember is. Kilépni egy közösségből azt jelenti, hogy teljesen támasz nélkül marad.

De csakis ekkor lesz igazán ember! Lázadásának csúcspontján. Ha itt megtorpan, előbb-utóbb magányának és terméketlen önerejének áldozatává válik - de ha továbblép, földi közösség helyett új közösséget és új segítséget talál: ám ez már az univerzális létből érkezik. Ha valaki ennyire eléje megy, azt a szellemvilág sohasem hagyja magára. Az ilyen sorsszerű világtörténelmi pillanatokban, amikor sokakban kinyílnak a fölfelé vezető csatornák, a szellemvilág s a magasabb intelligenciák egészen közel kerülnek hozzánk. A két világ átjárhatóbbá válik, s ezért sorozatosan történnek olyan események, amelyeket a vak emberi ész vagy nem akar észrevenni, vagy ha mégis kénytelen rá, a „csodák” kategóriájába sorol. Napjainkban egyre szaporodnak az ilyen jelenségek. A földhöz tapadt mániás racionalizmus egyre kétségbeesettebben védelmezi helyzetöntudatát. A valaha tényleg magasztos ész mára már teljesen esztelenné vált, saját logikáját sem képes követni már, s így a marxizmus látványos bukása után képtelen beismerni, hogy itt nemcsak egy politikai eszme bizonyult hazugnak, de a materializmus is. Vitatkozni vele nem érdemes, mert itt már régen nem elvről van szó, hanem az én-ember önvédelmi harcáról, aki, ha nem hajlandó túllépni önmagán, képes akár az egész világot is magával rántani a mélységbe. A tét, amelyre játszik, nem az igazság, hanem a saját hatalma. Péter megzabolázta énjének kétkedő, ingadozó, önmagát rettegve menekíteni akaró „vadlovát”, s ezért kinyílt előtte a láthatatlan világ. Univerzális emberré vált. Kereszténnyé. Persze a szó nem kirekesztő, de valódi értelmében, ahogyan Mahatma Gandhi is az volt. Évtizedeken át vezette hazáját azon az úton, amelyen az univerzális igazság egybeesett a politikai célokkal. De amikor ez a kettő különvált, s népe nem az igazságot, hanem a nacionalizmus indulatát követte, így szólt: - Ha gyűlölitek mohamedán testvéreiteket, holnaptól kezdve már nem vagyok hindu! Az univerzális ember számára a közösséghez való hűség még szentebb dolog, mint a kollektív ember számára, nemcsak azért, mert ezt a lelki szintet már átélte, és megvalósította, hanem azért, mert ez az élmény most sokkal magasabb fokon és teljesebben tér vissza hozzá. Már nemcsak ösztönösen magába fogadja a közösséget, amelyhez tartozik, de tudatos felelősséget is vállal érte. De ha a kollektívum sötétsége miatt választásra kényszerül, gondolkodás nélkül az Isten mellett dönt! Vagy úgy, hogy elmenekül a hazájából, vagy úgy, hogy ottmarad, s a magányt, a „nevezetes névtelenség” sorsát választja. Bartók Béla és Hamvas jó példái ennek a két irányba vivő, de azonos indítékú döntésnek. Aki mégis a helyén marad, tragikus hőssé válik, mert az ilyen ember sohasem fog hatalmi és politikai pecsenyéjének sütögetése végett, a „szent, a magasztos Nép”-re hivatkozni, hanem kemény bírálója lesz a lesüllyedt közösségi életnek, amelyben a vezetők a cinikus elvetemültségben, a vezetettek pedig az öntudatlan tűrésben vétkesek. Van itt még valami, amit szeretnék elmondani. Minden szintnek önmagában is számtalan regisztere van. Az első osztálytól kezdve egészen az egyetemi doktorátusig. Amikor az emberben nyílni kezd az univerzális lélektudat, újoncként alig tudja fékezni a lelkesedését. A „Jé, hát ez tényleg van!” felszabadító örömétől hajtva állandóan vitázni kezd, győzködi az embereket, s a legszívesebben minden házba becsöngetne, s világgá kürtölné élményeit. Később azonban, ahogy tapasztalatai bővülnek, és életismerete gazdagodik, rájön arra, hogy mint minden érési folyamatnak, a lélek fejlődésének is megvan a maga üteme és időszerűsége. Nem vagyunk egyforma idősek. Van, aki jóval fiatalabb, van, aki sokkal érettebb, mint mi. S mikor az újonc erre a végtelen Jákób-létrájára tekint, megszűnik az a hiú érzése, hogy vele itt valami kivételezés történt.

Kezdi az embertársait másképp látni, mint eddig. Látja például, hogy van, akiben az én-tudat még csak most érik: az ilyennel nem fog hitvitába bocsátkozni. Mint ahogy azzal sem, aki lelki békéjét és termékeny fejlődési lehetőségét megtalálta valamilyen vallásban. Ugyanakkor azt is fölismeri, ki az, aki túlérett helyzetbe került, s már nem növekszik, de korhad és zsugorodik. Emberlátása sohasem csoportos, mindig egyénre szabott. S ezért minden vallásban talál nagy lelkeket, tisztességes, jó embereket és cinikus gazembereket is. És ugyanígy van más népekkel és más emberfajtákkal is. Sohasem katolikus, mohamedán, zsidó, horvát, bosnyák, fehér vagy néger áll előtte, hanem mindig SZEMÉLY, emberi lélek, amelyben az isteni szikra a maga útját járja, s éppen most tart valahol ezen az úton. A vallás és a nemzetiség ismerete csak annyiban fontos, hogy ahogyan ő, ez a másik is kinőtt valamiféle talajból, s annak számtalan speciális tapasztalatát őrzi magában. Ha erről az ember nem tud, sohasem fogja megérteni a másikat. Más reflexeket, más ismereteket, más kódjeleket hordoz minden ember. Ezeket ismerni kell. De a döntő kérdés, amikor az előttünk álló TE szemébe nézünk, csakis egy: a sorsát éli-e, vagy sem? Hogy mi ez a sors, azt csak a legmélyebb léleklátás tudja kiolvasni belőle. Én még nem tartok ott, hogy a másik ember sorsát meglássam. De hogy éli-e, vagy sem, azt meg tudom állapítani, mert a lénye visszajelzi. A sorsát élő emberből mindig sugárzik valamiféle szeretettel teli benső nyugalom. Gyakran derű is. Azért mondom, hogy „benső”, mert lehet, hogy ez a sorsfeladat nehéz, teli feszültséggel, izgalommal, amely a lénye felszínét zaklatottá teszi. De a bensejét nem. A lelke mélyén nyugodt, mert tudja, hogy a saját útját járja. Sínen van. * Van még egy ötödik stáció is. Az egységtudat. Aki ezt eléri, beteljesítette az emberlét feladatát. A csepp visszatért a tengerbe. Olyan állapot ez, amely számunkra már érthetetlen - s tökéletesen érthető. Ez az, amiről Jézus azt mondja, hogy „Én és az Atya egyek vagyunk, én az Atyában, s az Atya bennem van”. Ez az, amiről a megvilágosodott Buddhák - sok Buddha volt - azt mondják, hogy az én kihunyt, s csak a Lét van. Ez az, amikről a kínaiak azt mondják: a Taóban lenni. Ez az, amikor a teremtményben kialszik a másság, a kettősség tudata, s eggyé válik a Teremtőjével. Arabul úgy hívják: fana fit-tauhid. „Atman és Brahman: egy” - mondják a Védák. Ez az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az az én, amelyet keserves lázadással mindig újra és újra megszülünk, a nagy ÉN-nek visszfénye volt csupán, ahogyan a Nap sugara fényt csillant egy késpenge csúcsára, s a késpenge azt hiszi, hogy ő világít. És a világban minden én ennek az egyetlen Napnak egy-egy fénysugara: forrásunk ugyanaz és közös. Szerepek végtelen sorát játszottuk el - ezek mind mi voltunk valaha -, de most már nincs többé szükség rá. Az Ember Ideája megvalósult, s tökéletes lett, mint mennyei Atyja. Mindez szavakkal leírva túlságosan elvont, de ha ránézel Krisztusra, roppant egyszerű, mert ott áll előtted. A kép világos és pontos. Ilyennek kell lenni. Remélem, sikerült világossá tennem, hogy a külvilággal való ütközés lényeges ugyan, de az új tudatszintek belül bontakoznak ki. Azért, mert már eleve bennünk lappanganak. Az én-tudat nem úgy jön létre, hogy a külvilággal való hadakozás s a fojtogató kényszer hatására az ember a semmiből kitalálja az én-tudatát, hanem

éppen fordítva: a benne rejlő és eddig meg nem nyilvánult én fokozatosan kibontakozik, nem tudja már elviselni a kollektívum kényszerét, s ezért kiszakad belőle. Az ember eddig a kollektív tudat állapotában élt, amely az egész lényét áthatotta. Ezt nem kérdőjelezte meg mindaddig, amíg bensejének eddig ismeretlen rétegéből csírázni nem kezdett valami új késztetés, s mint kiscsirke a tojásban, egyre inkább úgy érezte magát, ha nem repeszti szét a tojás kemény héját: megfullad. Úgy érezte, hogy amit eddig jónak vélt, az nem jó, hogy ami eddig támogatta, az már akadályozza, hogy akiről azt hitte eddig, hogy ő, az nem ő - s csak ekkor támad kifelé, mert nem tud mást tenni. És bármilyen kockázattal jár is, fölrúgja a játékszabályokat, és önmagává válik. Ám ez az „önmaga” már ott lappangott benne, csak nem tudott róla. Sok millió ember közül nem a körülmények tesznek valakit Luther Mártonná vagy Albert Einsteinné, hiszen ezek a körülmények mindenki számára többé-kevésbé azonosak - hanem azokban a Valakikben, akik nagyon messziről és rengeteg tapasztalattal érkeztek, ott rejtőzik már Luther és Einstein szopós kisbaba korukban is. Csak az időn s a helytálláson múlik, hogy megcsinálják önmagukat, s forradalmasítsák a vallást és a tudományos gondolkodást. Az öt tudatszintet nem a körülmények varázsolják elénk. Ezek a teremtésünk kezdete óta bennünk rejlő, s csak fokozatosan, nehéz küzdelmek árán megnyilvánuló állapotok. A még meg nem valósult szintek „alszanak” bennünk. Mindannyiunkban. Mint makkban a tölgyfa. Így a legvégső egységtudat is. Valamennyiünknek Buddha-természete van. De ezt csak az út végén tudjuk meg, amikor megvalósul. Könyvem mottójaként a Hatodik Pátriárkát idéztem. Nem tudom, miért éppen őt. Talán mert szeretem az egyszerűségét. Erről ezt mondja: „Buddha semmi különbséget nem tesz önmaga és a többi lény között. Ha a közönséges emberek a szellemi lényeget megvalósítják: úgy Buddhák. Ha Buddha szellemi lényegével tévedésben van, úgy nem más, mint közönséges lény... A szellemi lényeg felismerése a közönséges embereket Buddhává teszi. A szellemi lényeg elhomályosulása még a Buddhát is újra közönséges emberré változtatja.” 11. Egy „kúti béka” vallomása A Kígyó és kereszt megjelenése után különös tapasztalat ért. Kiléptem sok évtizedes magányomból, s láttam, hogy ez az univerzális én hány velem rokonlelkű testvéremben van már születőben. A műveltségi színvonal másodlagos: fodrászlányok, nyugdíjasok, idős parasztasszonyok, rendőrök, bolti eladók, segédmunkások, egyetemisták, iskolai tanítók, vasesztergályosok, vállalati adminisztrátorok éppúgy megkerestek leveleikkel, s vettek részt az író-olvasó találkozókon, mint egyetemi tanárok, festők, költők, fizikusok, különféle felekezetek papjai s gyakorló pszichológusok. Hozzá kellett szoknom, hogy nemcsak adok, nagyon sokat kapok is tőlük: fényadóktól, természetgyógyászoktól, agykontrollosoktól, jógásoktól, és sok úgynevezett „egyszerű”, embertől, akinek lelke bizonyos irányban sokkal nyitottabb, mint az enyém. Mint a vakond, egyedül ástam magam előre, s most, hogy a fejem kibukkant a föld felszínére, rengeteg hozzám hasonló kis fejecskét pillantottam meg. Néha megcsapott valami az őskeresztény gyülekezetek hangulatából, ahol a földműves, a vámszedő s a halász mellett ott ült a művelt János - és nem volt közöttük különbség! Azon tűnődtem, hogyan lehet ez. Hogy lehet az, hogy egy iskolai tanító néni többet tud, mint én, aki negyven esztendeje tanulom az ősi hagyományokat? Hogyan lehet az, hogy még ez a felismerés is csak akkor tudatosult bennem, amikor egy találkozó után levelet kaptam, amelyben ez állt: „Láttam rajtad, miközben beszéltél: most ismered föl, hogy mi mennyien vagyunk! Kedves Müller

Péter, fogadd el ezt a gondolatot: nem vagy egyedül!” Látta a gondolatomat! A megrendülésemet, amelyet akkor érez valaki, ha magánzárkában eltöltött hosszú évtizedek után végre egyívásúak közösségébe kerül. És látta a sérült hiúságomat, mert fölfedeztem, hogy mások többet tudnak, mint én. Hozzá kellett szoknom, hogy az ilyen társaságban fedetlenül állok. Az vagyok, aki. Nem lehet szerepet játszani, mert látják! Az intellektusnak vannak olyan kifinomult trükkjei, amelyekkel az ember többnek mutathatja magát, mint amennyit valóban ér - de ezek a virtuóz cselek itt nem működnek. Ez volt a legnehezebb: lemondani a fölényemről. Megtanítottak gyógyítani. Sőt az egyik olvasóm hinni is. Elmesélte az életét, amelyhez foghatóan nehéz vállalással nem találkoztam még, de ezt olyan mélységes hittel oldotta meg, hogy a példaképemmé vált. Volt, aki már a halálára készült. A betegágyánál látogattam meg, s később a sors különös akarata folytán én temettem is. Ez az asszony életének utolsó napjaiban olyan szellemi kincsekkel ajándékozott meg, amilyeneket embertől ritkán kaptam: ennek a könyvnek számos oldalát ő írta, nem én. A haldoklása előtti derűs perceiben elmondta, hogy Péternek arra a kérdésére: „Hol van az én nyugalmamnak helye?”, a válasz ez: „Ott, ahol az Isten akaratát teljesíted.” Csak rá kellett nézni ennek az idős asszonynak az arcára, s azonnal nyilvánvaló volt: ezt az igazságot nemcsak tudja, de éli, sőt hallja is. Hamvas Bélától azt tanultam, hogy az embernek a korát teljes egészében, intellektuálisan is a birtokába kell venni. Ez igaz. De csakis akkor, ha tényleg birtokába vette, azaz: meg is valósította! Különben csak fedezetlen csekk, amelyre nem adnak semmit. A művész, ha tanultsága alapján többnek mutatja magát, mint ami: csak művészkedik. A pap papol, s a mester mesterkedik. Az a bizonyos Hatodik Pátriárka, akit az előbb idéztem, a buddhizmusnak olyan nagy tudósa volt, mint a kereszténységnek Aquinói Szent Tamás. Amikor egy szerzetes messzi földről fölkereste őt, hogy fejtse meg a MahaParanirvana legmagasztosabb sorait, a Pátriárka szívélyesen így szólt: - Írástudatlan vagyok. Ha azonban a mű értelme érdekli, úgy kérem, tegyen fel kérdéseket. - Hogyan értheti a szöveg értelmét - kérdezte a döbbent szerzetes -, ha a szavakat sem tudja elolvasni?! A Pátriárka így válaszolt: - A különböző Buddhák mélységes tanításainak nincs közük a leírt szavakhoz. Nehéz ezt a békát lenyelni olyan embernek, akinek eszköze az írott szó, de ez az igazság. Az én-ember intellektuálisan gondolkozik. Az univerzális ember átéléssel. Nem elmélkedik a valóságról, hanem átéli. Sok olvasóm keresett fel személyes gondjával. De miközben beszélt hozzám, nem a saját szempontjaimon gondolkoztam, nem a tanult elveim valamelyikét igyekeztem fölfedezni benne, hanem először megpróbáltam átélni őt. Belebújni, átélni, s kinézni belőle az ő szemével. Olyannak látni a világot, amilyennek ő látja. Teljesen másik világ, mint az enyém. Más szerkezet, más emlékek, más tapasztalatok, más labirintus. Mást hazudik magának, mint én, s a vészkijárat is máshol van elrejtve benne, mint bennem. Az én és a te kapcsolatáról a következő kötetemben beszélek még; ez olyan hatalmas terület, amelynek bejárása sok időt igényel. Itt csak annyit: nem tudom a világban a helyzet hogyan áll, de ebben az országban új emberek vannak születőben. Nekik írom ezt a könyvet. Ha csak egyetlen tapasztalatomat is hasznosítani tudják, nem írtam meg hiába. Csak körül kell nézni, s látod: az én világa megoldhatatlanná vált. Valaha szép volt s hősies - de ma már eljárt felette az idő. Az értelem, amely nem volt képes tágulni, mániává fajult, veszedelmesebb börtönné, mint a kollektív tudat,

amelyből valaha kiszabadította magát. Nagy veszélyt rejt ez magában. Mert miközben a tudat lemaradt, a technika egyoldalú fejlődése univerzálissá tette a földet: ma már a legkisebb nemzet sem tud úgy megmozdulni, hogy ne fenyegetné az egész világot. Egy fölrobbant reaktor kontinenseket mérgez meg, s a profitcentrikus ipar az életet előbb-utóbb lehetetlenné teszi. A szellem kiszabadult a palackból, ami önmagában még nem lenne baj: a baj a bűvészinasban van, aki tudatlan s alkalmatlan ilyen hatalmas energia uralásához. Ez a lélekben gnómmá zsugorodott lény, miközben kapkodva próbálja eltaposni az általa okozott erdőtüzet, nagyképű elméleteket gyárt önmaga nagyságának és mindentudásának igazolására. Így aztán ma két nézetet kellene összeegyeztetnünk. Az egyik, hogy a technikai-tudományos forradalom az emberiség megváltója. A másik, hogy az emberiséget végveszélybe sodorta. A valóság az, hogy a tudomány sem nem átok, sem nem áldás. A bajok gyökere ott van, hogy az én-ember túlélte önmagát, és sem a saját sorsával, sem a világával nem tud mit kezdeni. Ha az emberiség ebben a sorsdöntő pillanatban nem tud az univerzális tudatnak legalább az első szintjére föllépni: a katasztrófa elkerülhetetlen. Én-ember kezében univerzális erő: életveszélyes. Atombunker, űrbe telepített civilizáció és a radioaktív sugárzást kiszűrő álarc nem megoldás. Át kéne élni az álarc mögötti emberrel való testvéri rokonságot. A szeretet örömét. Az én azonban ezt nem ismeri, csak az önzés örömét, a birtoklás örömét, a jólét örömét, a hús örömét, a hatalom örömét. S ezekről nem hajlandó lemondani, mert mást sohasem tapasztalt még. Nem tud az üdv, a harmónia, a szeretet s a lélek szabadságának öröméről; minden ilyen élményt csak szósznak, álomfalásnak, túlhaladott irrealitásnak minősít, s vakon rohan a maga „örömei” után. Valaha ez csak kaland volt, sorsszerű kaland - ma azonban már az egész földi életet fenyegeti. Főképp azért, amiről már beszéltem: ha egy tudatállapot túlérik, s följebb lépni nem tud: visszazuhan. Ezt neveztem nietzschei-helyzetnek, amikor a mindentudó zseniből beszámíthatatlan őrült lesz. Amikor a világ egyik legértelmesebb népe vadállatként széttép mindenkit. Amikor a dialektikus materializmus leszédül az egyetemi katedrákról, a legműveltebb szellemiségek íróasztaláról, és olyan népirtást művel, amely példa nélkül áll a történelemben. Ha felfelé nem találja az útját, az én-ember alatt kinyílik egy csapóajtó, s fejjel lefelé visszazuhan az evolúció beláthatatlan hosszú szakaszán, s nem a barbárság állapotába kerül, hanem még mélyebbre: a bestialitás világába. És magával rántja elméleteit, kultúráját, politikáját, nukleáris rakétáit, lézerágyúit. Szorongásunk az „utolsó ítélettől” az elmúlt két évezred során csupán vallásos, misztikus vagy babonás természetű volt, ma azonban már józan ésszel is érthető, kitölti az emberek hétköznapjait, s mind a tudomány, mind a politika és az egész emberiség központi kérdésévé vált. A fenyegetés elvesztette transzcendens jellegét. Mindenki látja már, hogy itt nem egy felettünk lévő láthatatlan Hatalom büntetéséről, hanem az emberiség öngyilkosságáról van szó, amelyet sajnos módjában is áll megtenni. Azért beszélek erről ennyit, mert a legtöbb hozzám intézett kérdés arról szólt: hogyan látom a világ helyzetét, s mi az alapja a különféle vallásos s ma már tudományos könyvekben is található „világ vége”-híreszteléseknek. Mivel ez a kérdés jóval meghaladja eszmélésem körét - meggyőződésem, hogy másokét is -, csakis azokra a tanításokra hagyatkozhatom, amelyeket mestereimtől kaptam. Először is mindenfajta jóslástól tartózkodtak. Másodszor fölhívták a figyelmemet, hogy ez a feszültség nemcsak a Föld, de a szellemvilág gondja is, mert minden Egy. Sötétség nemcsak itt van, hanem odaát is, a vágy- és az asztrálvilág alsóbb szféráiban, ezért gyakran okoz nehézséget a kapcsolat létrehozása, a „vételi csatornák” tisztán tartása. A világdráma nemcsak a Földön zajlik. És tévedés azt hinni, hogy a halála után minden lélek „tisztánlátóvá” válik. Ezért azok az információk, amelyek nem a magas fényvilág síkjáról erednek, s különféle

dátumokkal s „világ vége”-víziókkal riogatják a Föld lakóit: teljesen hiteltelenek. A magas világ, ha fölvillantja is a jelenleg munkálkodó sötét erők természetét, sohasem jövendöl! Ugyanakkor látóhatárunk horizontját kitágítja. Ekkor kiderül, hogy jelenlegi helyzetünket sem a mából, sem a tegnapból, sem a tegnapelőttből nem lehet megítélni. A karmikus okok gyökerei mély múltba nyúlnak vissza. Sokáig elfojtott, sötét szenvedélyek most jutnak kiélési lehetőséghez, hogy ami rejtve volt, nyilvánvalóvá legyen. A szembesülés törvénye kikerülhetetlen, s ezért mindennek, ami lappang, meg kell nyilvánulnia. Az apokalipszisban régóta benne élünk. Nem más ez, mint a lélekben elrejtett legsötétebb erők tetté, történelemmé válása. A szeretet egysége ellen tiltakozó én régóta tartó háborúságáról most foszlanak le az illúziók és hamis ígéretek, s leplezetlenül megnyilvánul valódi természete. A kép riasztó - de meg kell nézni. Nyílt szemmel bele kell tudnunk nézni jelenünk véres, zűrzavaros arcába: ezt akartuk, ezt műveltük, nemcsak „ők”, de „mi” is, „én” is: ilyen az élet, amelyet magunkra idéztünk. Szakadékos válaszúton állunk. De bármilyen sötét erők munkálkodnak is a világban, mestereink hangsúlyozzák, hogy a kollektív büntetés fogalma az isteni törvényektől teljesen idegen. Mindenki a saját karmáját éli. Senkit nem érhet olyan sors, amelyet ne vállalt volna, s amely ártatlanul szakad rá. Amikor valaki a „világ végéről” kérdez, voltaképpen azt kérdi: benyelhet-e engem, a családomat s azokat, akiket szeretek, vétlenül a szakadék. A holnaptól való félelem fogalmazódik meg ebben a kérdésben, s a válasz az, hogy „egyetlen verébfióka sem eshet le a gondviselés akarata nélkül!”. Ha valaki előtt akár csak egy pillanatig is felvillan a saját múltbeli életeinek karmalánca vagy az emberiség történelmének hatalmas időfreskója, azonnal látja, hogy itt isteni igazságosság működik, amelyben váratlan balszerencse, véletlen, eltévedt golyó vagy oktalan büntetés senkit sem érhet. Éppen ezért, a mesterek világa nem rémisztgeti iszonyú kollektív jövőképpel az emberiséget, s ami még lényegesebb, mindenkit személyében, egyénileg szólít meg. Az egészért mindenki csak annyiban felelős, amennyiben önmagáért az: a saját fényét vagy sötétségét viszi a közösbe. S ezért bármilyen nagy a zűrzavar, s növekszik az általános pánik, valódi mester nem tűri, hogy bárki is, az általánosra való hivatkozással, úgy élje meg önmagát, mint árvízben sodródó, tehetetlen lényt, hanem a fényét leszűkítve csakis azzal foglalkozik, hogy te hogyan állsz önmagaddal, mennyire győzted le saját sötétségedet, s mennyire sikerül vállalt sorsodat megoldanod. Később majd elmondom, hogy Mesterünk néhány elejtett megjegyzése miatt a kommunizmus bukása nem ért bennünket váratlanul. Olyannyira nem, hogy amikor Gorbacsov az első beszédét tartotta a glasznosztyról s a peresztrojkáról, azt mondtam a feleségemnek: „Most kezdődött!” De amikor az egész recsegve-ropogva összeomlott, a Mester óva intett bennünket attól, hogy a politikába bármilyen formában belefolyjunk. Nem azért, mintha ez általában elítélendő lett volna, hanem azért, mert egyikünknek sem ez a sorsa. Az ilyen hatalmas földcsuszamlások idején az ember ki van téve annak a hatalmas kísértésnek, hogy a „szabadság”, az „igazság” és „az emberséges új társadalom és közösségi élet” jelszavaival a maga hatalom- és nyereségvágyát vigye bele a közéletbe, amelyet ezzel nem megtisztít, hanem jobban bemocskol. Az ilyen kalandorok a „népemért cselekszem” önáltatásával valójában a sorsuktól futamodnak meg, s olyan hazug életbe bonyolódnak, amelyben részint teljesen eltorzulnak, másrészt pedig - éppen az apokalipszis felgyorsult üteme miatt folyamatosan lelepleződnek. Az eltelt évek során mindez beigazolódott. Sok kitűnő ember a benső hangjára hallgatva visszalépett a politikai közszerepléstől, sok önjelölt közutálat tárgya lett, s maradtak, és remélhetőleg lesznek is olyanok, akiknek ez a vállalt sorsuk, s akik a vezetésre hivatott emberek erkölcsi és lelki drámáját a valóságos helyükön, a nyilvánosság előtt vívják meg. A másik eltántorodás nem politikai, hanem vallásos természetű. Sokan, megrettenve a sötét idők fenyegető nyomásától, biztos fedél alá akarnak menekülni. Félelmükben nagyobbat akarnak ugrani, mint amekkora a valóságos dolguk lenne, s mint amennyire lelki érettségük folytán hitelesítve

vannak. Úgy érzik, ha most nem sikerül szentté válniuk, az ördög karmaiba zuhannak. A józan önismeret hiánya itt is nagy bajokat okoz. Egyrészt nem ismerik föl, hogy lépésüket a megúszás vágya irányítja, hogy bajmentesen, szerencsésen, a „választottak” mázlijával akarnak élni, s ezzel énjük legősibb szenvedélyét próbálják megmenteni. S miközben Krisztusról prédikálnak, nem veszik észre, hogy Jézus szegény volt, üldözött volt, földi síkon a vesztesek sorsát vállalta egészen odáig, hogy még az életét is elvesztette, hogy soha semmit megúszni nem akart, sőt aki ilyesmire akarta rávenni őt, akár emberi jószándéktól vezérelve, annak azt mondta: „Távozz tőlem, Sátán!”. Persze erre is megvan a ravasz én válasza: elegendő, ha ő volt boldogtalan, ha ő volt üldözött és megkínzott és megfeszített, nekünk már nincs más dolgunk, mint hogy boldogok legyünk az ő vére árán. Másrészt - s ez talán a dolog súlyosabb része -, mivel angyallá az én nem tud válni, a többiekre rávetíti az ördög képét, megveti és gyűlöli mindazokat, akik nem úgy gondolkoznak, mint ő, s akik az ő véleménye szerint kárhozatba taszítják a világot. Ezzel az univerzális, az ellenségre is kiterjedő szeretet törvényét tiporják el, s amint kilépnek az egyívásúak közösségéből, a világban a megvetés és gyűlölet erejét növelik. Mesterünk a legzajosabb külső viharban is azzal foglalkozott, hogy önismeretünket elmélyítse, hogy hazugságainkat leleplezze; senkit nem engedett eltántorodni attól a valóságos feladatától, amelyet a sorsával vállalt. Azzal foglalkozott, hogy a házasfelek között miért van diszharmónia, hogy miért pisil be a gyerekük éjszakánként; hogyan kell gondozni a beteg édesanyát, hogyan kell átsegíteni őt a túlvilágra; hogyan kell egészséges párkapcsolatot létesíteni; hogyan lehet megérteni s legyőzni a múltból örökölt, karmikus szorongást; hogyan kell egy gyári munkásnak felnőnie vállalt sorsfeladatához, hogy visszamaradott gyermekek tiszta és jó szándékú nevelője legyen: hogyan kell egy írónak nemcsak műveket írnia, hanem legyőznie több évszázados hiúságát, s végre alkalmassá válni a szolgálatra. A „haza sorsa” ilyen kis ügyek megoldásán múlik. Szószékről és felülről ezt nem lehet elintézni, s aki mégis oda kerül, nem gőgös önakaratából, hanem mert vállalása - azaz: Isten akarata - oda szólította, ajánlatos, ha ezt a tisztázó és kemény önismereti munkát előzőleg elvégzi. Mindezt az „isteni pszichoterápia” oldaláról úgy is fogalmazhatnám: mestereink azon dolgoznak, hogy kinyissák mindazok harmadik szemét, akik erre a látásra megértek. Univerzális énünk megszülésében nyújtanak nekünk segítséget. Nem azért, mert ez különleges „képességeket” ad, hanem azért, mert önmagunkra csakis innen tudunk rálátni. Kígyó-énünk folyamatos hazugságban tart bennünket. Az ego-lény, az én-ember visszazuhan. S aki már nem az, mert magában legyőzte, s tiszta felsőbbrendű ÉN-jének hatalmát megszilárdította (kevés ilyen van, hiszen mi még csak birkózunk magunkkal, s csupán reményünk van a győzelemre), azt onnan lehet felismerni, hogy az én-embert nem gyűlöli, nem taszítja el magától, hanem önmagához hasonlatos, szenvedő testvérét látja meg benne, s mint a példabéli bölcs, a mennyországból a pokol legmélyebb tűztavába is visszaugrik érte, hogy akár a saját üdve s jóléte árán is kimentse: mert szereti! Civilizációnk világdrámájának ez kétségtelenül az utolsó fázisa. Nem kell misztikusnak lenni ahhoz, hogy ezt az ember belássa. Elég józanul körülnézni: minden válságban van. Végső válságban. Ez nem azt jelenti, hogy a földi életnek meg kell szűnnie, de feltétlenül azt, hogy így, ahogy eddig ment, a dolog nem megy tovább. Alapvető változásra van szükségünk az élet minden területén. S ezt csak a gyökeresen megváltozott, új minőségű ember képes megvalósítani. Dzsingisz kán ösztönével, az Ubermensch akaratával, hatalmi törekvésekkel, profitcentrikus érdekkel és önzéssel és jólét-szenvedéllyel nem lehet tovább játszani, mert itt már univerzális energiákról van szó. A feladat azonban egyénre szabott. Az emberiség vagy akár a népem karmájából csakis annyi az enyém, amennyi a hatalmamban áll.

S ez a saját lelkem. Ez sem kevés, mert csak a fölszínen vagyunk különálló szigetek, lelkünk mélyvalósága alul összeér. Minden gondolatom és cselekedetem végigsugárzik az egész világon. S a többiek, akik ezekre rá vannak hangolódva, megpendülnek, mint a hangvillák. Ezért van az, hogy az erőszakos ember erőszakot vált ki, hogy az aljas ember körül sokan elaljasodnak, s hogy a fény a másikban rejlő fényt is fölszabadítja. A karma egyéni jellege azonban itt is működik: megfelelő hangoltság nélkül ugyanis senki sem lehet vevő. Adolf Hitler vagy Sztálin csakis azokból hozhatta ki a bestiát, akikben rejtve ott lapult. Tetteiknek a diktátorok nem okai, csak kiváltó okai voltak, s ezért bűneik átháríthatatlanok. Az ember nem „véletlenül” dobja oda magát démoni erőknek, s ezért az, amit tett, ő maga volt, s fizetnie is csak azért kell, amit a két kezével művelt. Akik pedig kiváltják ezeket az okokat, azoknak a számlája még nagyobb, mert szembesülniük kell nemcsak saját sötétségükkel, hanem azzal is, amit a világban kiváltottak. „Megbotránkoztatásnak kell lenni - de jaj annak, aki megbotránkoztat.” Egyetlen célom: megszülni univerzális énemet. S mivel sorsom, hogy író vagyok: sikereimről s bukásaimról hírt adni másoknak. Nem „téríteni” - szavakkal nem lehet téríteni. Csakis azzal, ha erőmhöz képest megvalósulok, s annyi valódi szeretetet árasztok magamból, amennyire a fejlettségi színvonalam szerint valóban képes vagyok. Ha ezt „jó pontokért”, „jó karma” végett tenném, csak azt bizonyítaná, hogy még mindig az énem rabja vagyok, s amit sugárzom, az nem szeretet, hanem ravasz üzleti akció. Ahogy a nap süt, ahogy az eső esik, ahogy az anya enni ad a gyerekének minden viszontválasz elvárása nélkül, úgy kell az írónak írnia. Ez a dolga. És a legnagyobb boldogsága is. * Ma már tudom, a legtöbb nehézséget az életemben az okozta, hogy az énembert nem mertem megszülni magamban. Ahogy Mesterem mondta: „Elfelejtettél felnőni!” Márpedig, mint említettem, itt minden egymásra, sőt egymásból épül, s ezért a tudatszinteken átlépni nem lehet. Esetem, gondolom, tanulságos, s ha most elmesélem, elnézésedet kérem, ha néhol magamat ismétlem: azt szeretném, hogy a történetet a maga egységében lásd. Ha ismertél volna csecsemőkoromban, azt gondoltad volna, hogy ezt az éntelenségre való „hajlamot” örököltem, vagy hoztam magammal valahonnan. A kisbabának is van már jelleme, s én nagyon szelíd csecsemő voltam. Nem sírtam, nem követelőztem. Dacot, lázadást, erőszakosságot nem ismertem. Ha később a gyerekek elvették a játékaimat: tűrtem. Ha gúnyoltak, ha leköptek, ha megvertek: hagytam. Ha nem vontak be társaságukba, fájdalmas büszkeséggel félrevonultam. Szerettem a magányt. Engem félnapokra is egyedül lehetett hagyni, mert jól „elvoltam” magammal. Bárki megalázhatott, viszonylag hamar túltettem magamat rajta, s nem emlékszem arra, hogy bárkit is akarattal megbántottam volna. Óvodába nem jártam, mert anyám az első napon kivett: a sokaságtól, a hangos, tülekedő, agresszív gyerekek között hányingert kaptam; még ma is föl tudom idézni a képet: anyám kétségbeesetten visz haza (nagy gondot okoztam neki, tudtam), s én akaratom ellenére, szinte tehetetlenül végigrókáztam az egész Káldi utcát. Az iskolában arra törekedtem, hogy a tanítók és a többi gyerekek szeressenek. Ezért már korán kialakítottam azt a taktikát, hogy a szeretetet mindenkinek, válogatás nélkül megelőlegeztem. Igyekeztem mindig szeretetre méltóvá válni, mosollyal elkenni a konfliktusokat, szelídséggel leszerelni az agressziót; még ha láttam is valakin, hogy maga a megtestesült aljasság, minden erőmmel megpróbáltam barátságosan vigyorogni rá. Sokáig azt hittem: ilyennek születtem. Ez igaz is, csakhogy a jellemét senki sem a Semmiből vagy a szülői génekből hozza. Sem apám, sem anyám, sem egyetlen ismert vagy a családi legendáriumban megőrzött ősöm nem volt ilyen ember. Csak jóval később tudtam meg, hogy a jellememet formáló erők csíráit az előző életemben kell keresnem.

Én-tudatom akkor roppant erős volt. Túlságosan erős. Egy Lear király gőgjével éltem. Vadásztam, katona voltam, s pusztán kalandvágyból embert öltem. Különösen fiatalkoromban kedveltem a kockázatot, a veszélyt. Rengeteg pénzt kártyáztam el, s gőgöm feszültsége állandóan kicsapott belőlem: rengeteg embert bántottam, martam meg, s aláztam porig, alaptalanul. Írásaim a krisztusi szeretetet hirdették, de ha lelkes olvasóim találkoztak velem, gyakran azzal a csalódással távoztak, hogy „szent” helyett roppant kellemetlen embert, valóságos szörnyeteget láttak maguk előtt. Nagyon fájt, hogy ilyen vagyok, már akkor is. S azzal a tanulsággal születtem újra, hogy nem szabad az embereket megbántani. Ahhoz, hogy ezt megvalósíthassam, ÉN-em szellemi tömegéből csakis a lágy, a puha erőket választottam ki, s ezekből formáltam meg azt az új lényt, aki Müller Péterként a földi világ színpadára érkezett. Ezért mondtam, hogy „karmok nélkül” születtem. Számomra valakit megbántani sokkal nagyobb szenvedést jelentett, mint mások bántását elszenvedni. Ösztöneimbe írva hoztam magammal ezt a tapasztalatot. Ugyanakkor - éppen karmikus okokból - engem nagyon sokat bántottak. Egyszerűen azért, mert aki lágy, aki szelíd, aki gyáva, akitől nem kell félni, azt szinte reflexszerűen megtámadják. Az ilyen gyerek már az iskolában is gúny tárgya, gyakran meg is verik. Engem fizikailag nem bántottak, mert erős voltam, de sokszor gúnyoltak, s megaláztak. Azért is szerettem a magányt, s kerültem a gyerekeket, mert ebből a számomra megoldhatatlan helyzetből ki akartam vonni magam. Egyszer fordult elő, hogy valaki túlment a türelmem végső határán. Tizenkét éves voltam, s egy gyerek a tízperces szünetben megérintett bennem valamit, ami nagyon mélyen s eltemetve élt bennem. Minden gátlás, minden ősi fogadalom átszakadt bennem, előtört a százéves múltam, s ekkor olyasmi történt, amitől nemcsak az a gyerek, az összes tanár, az iskola igazgatója, de magam is megdöbbentem. A megtorlás vak démonává változtam. Szinte lángba borult az iskola udvara. Senki nem mert közbelépni, még a tanítók sem, s a fiúcska hazáig menekült. Féltette az életét. Nem alaptalanul. Ezek az átütések különös dolgok, ilyenkor érzi meg az ember, hogy lakik benne még valaki, egy idegen lény, aki szinte a semmiből bukkan föl, s átveszi sorsunk fölött a hatalmat. Ezért is szoktam mondani az olvasóimnak: kíváncsiságból nem szabad előző életeinket firtatni. Nem passzív történetek ezek, hanem nagyon is dinamikus, aktív valóságok. Isteni bölcsesség, hogy ezek az emlékek hozzáférhetetlenül el vannak zárva bennünk, mert ha kiszabadulnak, az olyan, mint az őrület. Mester vagy értő terapeuta nélkül a múlt szellemét nem szabad a palackból kiszabadítani. A lényeg az, hogy előző életemben túlzottan kemény, átjárhatatlan ént építettem meg. Ez volt földi sikereimnek, de főként sok gyötrelmemnek az alapvető oka, s ezért olyan erőket - vagy úgy is mondhatnám: erőtlenséget hoztam magammal, amelyekkel ezt az új ént roppant nehéz volt megépíteni. Hamar félrehúzódtam, és saját álomvilágomban éltem. Megtanultam mesélni magamnak. Esténként új és új történetekkel leptem meg magamat, s ezt a varázslást olyan tökélyre vittem, hogy szinte észre sem vettem: elvetemült, aljas világban élek. Háború volt. Légitámadás, utcai harcok, vér, hullák, sebesülés, gyilkolás. Engem is meg akartak ölni, hogy miért, azt nem tudtam, de félelmet nem éreztem. Valami megmagyarázhatatlan bizonyossággal tudtam, hogy rám ez a dolog nem vonatkozik. (Félni csak 1956-ban kezdtem. Amikor megláttam az orosz katonákat a pesti utcán, tudtam, s mondtam is, hogy valamelyik közülük nekem is hoz egy golyót.) Kollektív tudatom a kommunizmus évei alatt bontakozott ki. Először csak annyit érzékeltem belőle, hogy engem itt csordába akarnak terelni. Felnőtt bácsik és nénik megmondják, mi a jó, mi a helyes, hogyan kell gondolkozni. Azt is éreztem, hogy a lelkes, nagy ígéretek mögött gyakran bizalmatlan fenyegetés is rejtőzik. Ami a legjobban zavart, hogy a többi gyerekkel mindig összegyúrtak. Ünnepelni kellett, táncolni, zakatolni, menetelni, zászlókat lengetni. Akkoriban

alakítottam ki azt a ravasz technikát, amelyet csak az utóbbi időkben mertem levetni: kívül szavaltam, daloltam, vigyorogva üvöltöttem a jelmondatokat, belül a szökés lehetőségét kerestem, az első kapualjnál leléptem, visszamenekültem csendes magányomba. Hogy az Eszme jó vagy rossz, fogalmam se volt. Ha akkor megkérdezel, nyilván azt mondom, hogy jó, mert ennyi sok tanult felnőtt bácsi és néni és tanár és szomszéd és költő és tudós és vezető Papa egyszerre ilyen hülye nem lehet: ha ők így látják, biztosan így is van. Az a kollektív tudat, amelyet kortársaimmal együtt megépítettem magamban, nem maga a marxista szemlélet volt, hanem annak a mindent túlélni akaró ember által megvalósított hétköznapi és praktikus változata: megtanultam, milyen mondatokat kell szajkóznom a kitűnő jegyért, megtanultam nem másképp gondolkozni, úgy tenni, mintha közéjük tartoznék, s főleg jóba lenni azokkal, akik „fönt” vannak. Tudtam, hogyan kell egy marxistával beszélni. Ez volt a könnyebb dolog, mert az ilyen mindig kiszámítható és egyértelmű volt. Ebből a fajtából azonban nagyon kevés volt. A legtöbb ember azonban, mint én is, álmarxista volt. Az ilyennel viszont roppant bonyolult volt szót érteni, mert - mivel maga is hazudott - átlátott a hazugságomon. Itt nem volt szabad túlságosan lihegni, s főleg összekacsintani nem; meg kellett találni azt a nem feltűnő, „normális”, „természetes” magatartást, amelyet két hamiskártyás vesz föl, ha egymás ellen játszik. Ez persze nem a könyvekben megjövendölt kommunizmus volt, hanem amolyan bizánci társadalom, vagy még inkább a múlt századi cárizmusnak az az életrendje, amelynek egyetlen halálos ellensége volt: az én. Az ige az volt, hogy a „lét határozza meg a tudatot”. Ezt a létet azonban a hatalomra szomjas senkik nem bízták a véletlenre: Sztálin volt a lét, Rákosi volt a lét, a pártközpont volt a lét. S mivel mindenki meg akarta úszni egy hitvány és ostoba kaszt tökéletesen megszervezett rémuralmát, hagyta is, hogy a tudatát meghatározzák! Én is. Bennem a kollektív-én ma is ilyen „bizánci” módon működik. Ezért rettegek minden olyan közösségtől, amely nem abszolút szellemi. Ilyent pedig nem találtam, mert egy szellemi közösség lényege az, hogy az egyént a maga tökéletes szabadságában tiszteli, és megőrzi. Még egy hindu asramban is gyakran elbuknak azon, hogy a guru előtt mindenkinek hason kell csúszni. Korlátok, rácsok és külső „atya” nélkül az emberek nem tudnak létezni, mert összeroppannak a felelősség terhe alatt. Nem vállalják annak a súlyát, hogy itt mindenki „bensejéből vezérelt”, mert „Isten országa” bennünk van, s azt meg végképp nem, hogy a Teremtő nem kolhozt, nem arctalan masszát teremtett, hanem egyéni lelkeket, saját sorssal, saját küldetéssel, saját, másokkal összetéveszthetetlen arculattal. Állítom, hogy az ember közösségi lény! De csakis akkor, ha önmagát már fölfedezte, és megvalósította. Ha lelkének lángja már a saját színén, füstmentesen ég, s fényesen világít a fényesek gyülekezetében. Amit egy személy a valódi közösségnek ajándékozhat: az a szabadsága. De ugyanazt kapja vissza másoktól is cserébe. Ha az eltelt kétezer esztendőnek van megszívlelendő tanulsága, az nem más, mint hogy önismeret híján az ember nem találhat valódi közösséget, legfeljebb beleszédül egy karámba, ahol biztonságáért a szabadságával fizet, s ahol le kell mondania arról, hogy a benne lakó isteni lélek felé akár az első lépést is megtegye. A kollektív tudat kora lejárt. Mindezt csak azért vetem közbe, mert több olvasóm is azt panaszolta: nincs, aki irányt mutasson, aki a manapság felbukkanó sokféle irányzatot és spirituális eszmét összefogja. Valóban nincs, mert hiányoznak a feltételei. Kis körök működhetnek haszonnal, de olyan hiteles személy, aki mindezeket összefogja, nincs. Aki ilyesmit gondol magáról, ajánlatos, ha sürgős önvizsgálatot tart. Szabadságot csak úgy lehet tanulni, ha az ember megelőlegezi a kockázat

veszélyét. Az út elején mindenkinek a saját intuíciójára s ítéletére kell hagyatkoznia, még akkor is, ha olyan csodálatos térkép van a kezében, mint az Evangélium. Mert nem ért meg belőle többet, mint ameddig önismeretében eljutott. Bárki beszél róla, nem Jézusról, önmagáról vall. Megvalósulás nélkül nincs megismerés. Mestered eléd jön az úton - de csakis azon az ösvényen, amelyet magad vágtál a rengetegben. Ám ekkor sem old meg helyetted semmit. És nem tűri, hogy bármiféle atyaszerepet rávetíts. Hiszen ő is azzal vált tisztán látó, bölcs, szeretettel teli lénnyé, hogy a saját harcát megharcolta. Önmagát a bábához hasonlítja, aki segít megszülni azt, aki már benned van. Én most egy ilyen szülési stádiumban vagyok, s azért mesélem el az esetemet, mert lehet, hogy te is abban vagy, vagy hamarosan benne leszel, s föl tudod használni a tapasztalatomat. Az én-tudat egyre erőteljesebben kezdett mocorogni bennem. De kihordani nem mertem! Terhes maradtam önmagammal, többé-kevésbé mind a mai napig. Túlságosan nagy lett volna a kockázata, s megriadtam tőle. Az én-teremtés félelmét eredendően magammal hoztam, s ezt még csak fokozta az az individuumellenes társadalmi közeg, amely minden egyént fasírtként magába darált, s a szabad személyiség legkisebb megnyilvánulását is iszonyatosan megtorolta. És ekkor különös dolog történt velem. Végrehajtottam a forradalmamat, de csakis belül, intellektuális szinten. A marxizmusban sohasem hittem (milyen tudomány az, amelyben hinni kell!), kiszűrtem belőle azt, ami igaz; a többit elvetettem, s elindultam a magam útján. Elmúlt életeimnek szinte valamennyi szellemi tapasztalata hamarosan újra kivirágzott bennem. Egyre szaporodó tanulmányaim régi ismerősként köszöntek vissza. Egyszer a Széchényi Könyvtárban, ahol éjt-nappallá téve faltam a könyveket, rábukkantam egy idézetre, s olyan sírógörcsöt kaptam, hogy eltakart arccal kitántorogtam a folyosóra. Bezárkóztam a vécébe, s hosszú percekig zokogtam. Pedig a mondatban nem volt semmi különös. „Senkitől és semmitől ne félj. Ami a legértékesebb benned, annak senki és semmi nem árthat.” Mélyből fakadó megrendülésem okát sokáig nem értettem. Hogy ez egy nekem szóló, roppant hasznos üzenet, azt persze azonnal tudtam. De ettől még nem kellett volna sírva fakadni. Huszonöt év múlva derült ki, hogy ezt a mondatot az az író írta, akit lelkem éltetett valamikor. Ő üzent nekem, előző énem, akinek karmáját örököltem. És igaza volt, mert akkoriban én már sok mindent tudtam - de élni nem mertem az elveim szerint. Átmentettem a lapulás technikáját, s ráadásul elhitettem magammal, hogy én tisztább vagyok, mint mások, mert „szerényen” félreállok s megőrzöm magam a mocskos világban. Valamiféle ismeretet megszereztem ugyan, de a hozzá való erőt és hősiességet nem! Félig kimaradt egy fokozat. Azért mondom, hogy félig, mert az én-ember logikáját, analizálókészségét, azt a fajta következetességet, ami egy kísérletező tudós tevékenységét jellemzi, többé-kevésbé megvalósítottam. A másik felét, az elveiért kiálló magános, bátor embert nem. Ez a félholt, vagy félélő állapot okozta azt, hogy igazságérzetem teljesen megvakult, ha magamról volt szó. Hiúságomat elrejtettem az istenszolgálat leple mögé. Gyengeségemet elneveztem alázatnak. Gyávaságomról azt hittem, hogy emberszeretet. Féltem ütközni, s nem azt mondtam, hogy be vagyok tojva, hanem azt, hogy szeretem az ellenségemet. Krisztus követésére szántam el magam, s nem vettem észre: ez nem azt jelenti, hogy az ő széles háta mögé bújva eljutok majd a tiszta, szellemi világba - hanem azt, hogy életének minden pontját megértem s magamra alkalmazom. Az Evangéliumot teljesen rossz szemüvegen át olvastam.

Önigazolást kerestem benne, s ettől - bármilyen gazdag teológiai ismeretekhez jutottam - az én Krisztusomnak nem volt teste. Egy félelmet nem ismerő, kíntól, üldöztetéstől nem rettegő heroikos lényből hozzám hasonló „jó embert” csináltam, halvány figurát, aki az ütközésekből bölcsen kivonja magát, s tekintetét örökösen a mennyre függeszti, mert az ő országa ott van. Így aztán nem tudtam, hogy az alázat nem alázatosság, hanem az erő megnyilvánulása. És szeretni csak az képes, akinek fölizzott már benső Napja, s adakozó bőséggel sugárzik környezetére. A meghunyászkodás nem alázat. És a „nem tudok nélküled élni” nem szeretet, hanem a másoknak kiszolgáltatott gyenge ember kapaszkodása. Szeretni, a szó valódi értelmében csak az az ember tud, aki önmagát megvalósította, és erős. Számára ez mindig adást és nem kapást jelent: nem a viszontszeretés reményében szeret. Krisztust nem szerette senki. Csakis benső Atyja. De nem menekült hozzá, hanem keményen helytállt érte, s végigharcolta nehéz földi sorsát. Az Atya ebben a küzdelmében segítette, s vezette, de a kard az én kezében volt! Ő vívott, ő kapta a fájdalmas sebeket, s ő szenvedett a kereszten, az ács fia. Erős én nélkül az Isten is tehetetlen. Mert harcát a teremtményeiben harcolja meg, s ha a teremtmény gyenge, a háború is elvész. Ezért az én-teremtés lépcsőfokát nem lehet átugorni. Ha valaki megkísérli, magával viszi gyengeségét, önállótlanságát, a „mondják meg, mit kell csinálni” tanácstalanságát. Az ilyen ember mindenhol csak gazdát keres, felelős apafigurát, s olyan falkához akar csapódni, ahol a saját zűrzavara elől védettséget talál. Hitvilága menekülés önmaga és a valóság elől. Ráadásul sajnos mindezt észre sem veszi, mert a szuverén gondolkodást, a kételyt s a ráció következetességét sem tanulta meg. Lebegni kezd az űrben, s nem tudja megítélni, hogy a „menny”, ahová eljutott, valódi-e, vagy hamis. Krisztus követése azért nehéz, mert egyszerre három stációt kellene megvalósítani. 1. Mint én-ember, Jézus több ezer éves hagyományt forradalmasított. Tudta, hogy a közösségi üdv lehetősége lezárult, s megnyitotta a „szoros kaput”, az egyéni üdv lehetőségét. A kereszténység első stációja: önállóság és félelmet nem ismerő bátorság. 2. Az én-tudat szabadságharcát összekötötte az univerzális tudattal. Fölfedte a személy isteni származásának titkát, szellemhazánk valóságát, önmegvalósulásunk egyedüli útját, amely nem más, mint Isten akaratának sorsunknak - teljesítése a Földön. A kereszténység második stációja: Isten országának fölfedezése magunkban. 3. Megélte s hirdette az egységtudatot. A felébredt lélek végső felismerését, a mindenkit összevonzó szeretetet, amely nem a kényszer, hanem a szabadság megvalósulása. A kereszténység harmadik stációja: az egyetemes szeretet. Látod tehát, hogy az én-tudat mindennek az alapja, s kibontása alapvető követelmény. Mondok egy példát, nem a vallás területéről. Albert Einstein ahhoz, hogy megvesse az univerzális tudás alapjait a fizikában, alaposan megtanulta a newtoni mechanikus fizikát, a hagyományos elektrodinamikát, a tudományos gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükséges kételkedést és ésszerűséget. Egész életében hatalmas gondot okozott azonban, hogy rossz matematikus volt, s ezért, hogy „irracionális” elmélete ne csak hipotézis legyen, ne csak talajtalan misztikum, visszakanyarodott az alapokhoz, s megtanulta a matematikát. Képzeletének szárnyalását lefékezte, újra és újra visszatért a Földre. Így is gyakran szorult mások, nála képzettebb matematikusok segítségére. (Egyike volt ezeknek a mi zseniális Neumann Jánosunk.) Einstein logikus, tudományos úton vált istenhívővé: kozmikussá tágult tudatában meglátta a Teremtés csodáját. S mindezt racionálisan is bizonyíthatóvá tette. Ráadásul ez a szórakozott, fura bohócra emlékeztető ember roppant szilárd, tántoríthatatlan jellem volt. Nem zavarta, hogy hülyének nézik. Volt idő, amikor

mindössze hét-nyolc ember értette őt a világon. Azt mondta: „Az igazságtól teljesen független kérdés, hány ember érti meg.” Beült az egyetemek padsoraiba, s derűsen hallgatta, amint bölcs professzorok a személyét és az elveit gyalázzák. És akkor még nem is szóltam arról, hogy nemcsak veszélyes eretnek, de zsidó is volt, ami az akkori Németországban életveszélyes vállalkozásnak számított. Az igazság csak azt védi meg, aki eléggé erős ahhoz, hogy az igazságot megvédje. Ez az, amit nem tudtam. Pontosabban: nem akartam tudni! Mert Jézus azt mondta: „Aki engem akar követni, tagadja meg önmagát”, és én még örültem is, hogy bennem nincs is olyan kemény „önmaga”, s így megtagadni sem különösen nehéz. Hatalmas önbecsapás volt ez! Először is volt, nagyon is volt falhoz lapuló, eszmék mögé búvó ravasz „önmagam”, hiú, nagyravágyó énem, aki - miközben sóvárgott az elismerésre - nem mert megszületni! Pedig szükség lett volna rá, mert az univerzális én a „megtagadott”- éntudatból születik. Akinek nem volt merész férfikora, annak nem adatik meg a bölcs öregség sem. Egyik én a másikból születik, mint hernyóból a báb, bábból a lepke. Életünk folyamatos átvalósulás. De ha nincs minek átvalósulnia? Ha nem tanultuk meg a szabadságot? Miért mondom el mindezt? Mert mi most itt, Közép-Kelet-Európában többé-kevésbé valamennyien így működünk. Nemcsak egyénileg, de gazdasági, politikai téren is. Magad is látod, milyen nehéz behozni ezt a lemaradást. Hazánk a különféle árnyalatú kollektív tudatok szintjéről följebb lépni nemigen tudott. Talán - s ebben Adyval értek egyet - a kiegyezés kínálta azt a lehetőséget, hogy elinduljon a polgárosodás útján, de ezt az igyekezetét a szellemi kaszt maradisága visszavetette. Később, az amúgy is lassan csírázó egyéniesülés folyamatára ráborult az önmagát „kommunizmusnak” nevező cári hegemónia, amely elfojtotta mind a nemzeti érzületet, mind pedig a civilizálódást. De magának Oroszországnak is ez volt a tragédiája: az ősi szlavofilnyugatos vitát a kommunizmus egyértelműen a szlavofilok oldalára döntötte el, s emiatt a nyugati világ - amelyet meg akart hódítani - fényévekkel megelőzte. A nacionalizmus nem egyéb, mint a valaha szent és fölemelő kollektív tudat önmagát túlélt, lefelé húzó, degenerált árnyoldala. A jövő földi és spirituális értelemben az univerzális emberé. Ezért mi a legnehezebbre vállalkoztunk: egyszerre kell két létfázist megvalósítanunk. Bátor, reálisan gondolkodó, szuverén én-emberré kell válnunk - majd ezt az erős énünket megtanítani alázatra, szolgálatra kényszeríteni, s kinyitni lelkünket az univerzális világra, amelyet már nem az ész, de a bölcsesség és a szeretet irányít. * Mesterünk erre tanít. Fura dolog egy nem testben élő szellemiségtől földi realizmust tanulni - de ez a helyzet. Mielőtt hozzákezdtem volna könyvem írásához, átolvastam a vele való beszélgetéseink több ezer oldalas jegyzetét, s magam is megdöbbentem, hogy viszonylag milyen kevés szó esik benne az Örök Igazságról, a Nagy Titokról. Olyan az egész, mint valami pszichoterápiai jegyzőkönyv. Végtelen türelemmel vissza-visszaterel bennünket életünk hétköznapi gondjaihoz. A misztikus titkok ugyanis benne vannak földi életünk legkisebb részleteiben. Ezekben a látszólag „kis” dolgokban tanulja meg az ember, mi a sorsa s az élete közötti különbség, mikor hallgat az énje, s mikor az ÉN-je szavára, s nagy ritkán még arra is rádöbben, mi az, hogy egységélmény. Az egységélmény valóban ritka.

Olyan embert, aki ezt megvalósította, csak egyet láttam életemben. A dalai láma háziorvosa volt, Rimpocse láma, aki szakmai körben tartott előadást a tibeti gyógyítás spirituális alapelveiről. Nem is azt figyeltem, mit mond, hanem ahogyan beszél. Olyan nyugalom áradt belőle, amilyet sohasem tapasztaltam még. Ahogy ült, ahogy figyelt, ahogy teát töltött magának, ahogy tolmács nélkül is értette a kérdéseket, s amikor válaszolt, nemcsak mindenkihez, de ahhoz az egyetlen személyhez szólt, aki kérdezte, s olyan tisztelettel és szeretettel, mintha Istenhez beszélne: lenyűgözött. Láthatóan ismerte annak a személynek nemcsak a kimondott, de a kimondatlan gondjait is. A mai zaklatott világban egy ilyen lény olyan, mintha nem is ember lenne. Egyszerűsége, derűje és benső bizonyossága ámulattal töltött el. Sok nagyszerű emberrel találkoztam, de ilyet nem láttam még. Nem sokkal ezután nem Mesterünk, de szellemcsaládunk vezetője jelentkezett, s így szólt: „A Teremtő Atya végtelen kegyelmével és áldásával jöttem közétek. Nincs okotok elszomorodni, amiért életteretek olyan, amilyen. Az egészet kell szemlélni. Megengedhető az Egész megbontása korszakokra, de nem tanácsos egy átmeneti állapotot leszűkítve nézni, mert félrevezet benneteket. A Föld jelenlegi rezgésállapotának oka van. Égi oka. Be kellett következnie, s ezt minden szellem átéli, nincs kivétel. Azért nincs, mert minden egy. És az egyen belül az élmények és a tapasztalások egyenrangúak, nem függnek attól, hogy ki milyen létformában él. Ennek a korszaknak egy részét földi testben élitek meg, s így nehezebb a küzdelem azokkal a hatásokkal, amelyek nap mint nap érnek benneteket. Úgy ítélem meg: a felismerésen túl nincs okotok szomorúságra, ha módotok van találkozni földi síkon egy tiszta lelkű szellemiséggel, akit - mint gondoljátok - »az emberek nem értettek meg«. Csak hálára a Teremtő Atya iránt, aki megmutatta nektek, hogy e sötét korszakban milyen a világos. A méregetés, az ítélkezés ostoba dolog lenne, mert csak a hatása fontos, ez alól pedig senki sem mentesül. Láma testvérünkre gondolok, s azokra a hatásokra, amelyek belőle áradnak. Ez annak is hasznára válik, aki agyával belőle semmit meg nem ért. Nem lényeges, hogy egyes emberek számára az ilyen találkozás életük melyik szakaszában válik döntővé. Ez minden léleknek a maga dolga. Nincs az a korlátoltság, nincs olyan földi testbe szorult ostobaság, amely az ilyen nagy hatásoktól mentesíthetné a személyiségét. Kísérti álmaiban, tudattalan rétegeiben, s hasznára válik akkor, amikor ennek meg kell nyilvánulnia. Szembesültetek azzal, amit úgy nevezünk, hogy Egységes Egész: a test, a lélek és a szellem egysége a cselekvő emberben. És ne tegyen téged szomorúvá, Péter, hogy az emberek nem értették őt, sem iriggyé, hogy nem vagy még olyan, amilyen ő. Jelen életetekben az a fontos, hogy ki-ki a maga vállalását teljesítse. Hogy azzal a gonddal küzdjön meg, amelynek megoldására születésével vállalkozott. És ne vegye el a kedvét, hogy nem tud olyanná válni, amilyen testben lévő szellemtestvérünk, a láma volt. Számotokra nem az a fontos, hogy olyan egységben éljetek önmagatokkal, világotokkal s velünk, mint ő - hanem hogy teljesítsétek a dolgotokat. Nem lényeges, hogyan ültök, hogyan viselkedtek, hogyan »isszátok a teát«. Ne is törekedjetek erre, mert a külső viselkedés belső tökéletesség nélkül elítélendő. Játszma, színészkedés, semmi több! Külső magatartásotok csak annyiban változhat, amennyi bensőtökben a minőségi változás. Ez vetül ki, s tesz majd benneteket rendezettebbé, nyugodtabbá, példamutatóbbá.” Dolgunk teljesítése nem más, mint a hétköznapi életünk. Nincs olyan jelentéktelen mozzanat, amely ne lenne sorsdöntő. Engem eddig nem érdekeltek a hétköznapok. Örökösen a jövőre függesztettem a szemem. Zavartak az emberek, mert kizökkentettek az álmaimból. Most pedig arra kényszerültem, hogy tekintsek minden találkozást sorsdöntőnek, s életem legkisebb eseményét is vizsgának. Minden helyzetet meg lehet oldani vacakul és jól is. A kérdés az, hogy az embernek mennyire sikerül megértenie önmagát és azt a sorshelyzetet, amelybe belekerült. A gondomat most már nagyjából ismered: bonyolult hazugságszövevényből kellett kitekerednem, amelyben „örökölt” hiúságom éppen olyan nagy szerepet játszott, mint én-tudatom kialakulatlansága; emiatt hamisan láttam a világot, s

a lelkes kamasz szintjén próbáltam megoldani életem legfontosabb ügyeit. A boksz nem segített, legalább is nagyon keveset, mert a tanulság itt a test szintjén marad: az élet ennél sokkal bonyolultabb. Mesterem számos ütközésbe, „csinn-helyzetbe” vitt bele. Nyilvános perekbe, sajtóbotrányokba, meghurcolásokba, rágalomhadjáratokba. Ez roppant hasznos volt, mert az ilyen küzdelmekben az ember rákényszerül arra, hogy jobban megismerje önmagát, másokat és a világot, amelyben él. Hogy lásd, milyen bonyolult és ravasz énvédelmi taktikával dolgozunk, elmondom, hogy itt mik derültek ki. Ahhoz már valamiféle érettség kell, hogy a másik embert olyannak lássuk, amilyen valójában; rendszerint magunkat vetítjük rá, s ezért ítéletünk inkább önarckép, mint hűséges portré. Én beleestem abba a csapdába, hogy mindenkit igyekeztem jónak látni. Így aztán nem fedeztem fel másokban az ellenséges érzületet, a gyűlöletet, az önzést, az aljasságot, a ravaszságot, a csalást. Nem láttam, hogy aki kígyóénjének foglya, az bármire kapható: hazudik, rágalmaz, megveszteget, s gátlás nélkül eltapos. Amikor mindez kiderült, először megijedtem, majd pánikba estem, végül azzal áltattam magam, hogy mindezt azért nem vettem észre, mert túlságosan szelíd és jó vagyok - ahogy Krisztus kérte -, s ezért másokban csakis a jót látom, s az emberséget keresem. Hamarosan rájöttem, hogy ez óriási hazugság. Régi gyermeki taktikámat alkalmaztam. Mivel gyenge voltam s gyáva, és ütközni nem mertem, föltételeztem, hogy valami csereakció révén, ha én jónak látom őt, ő is jónak lát majd engem, és nem fog bántani. Ezért az önáltatásomért nagy árat fizettem. Ha volt bennem szemernyi jóság is, inkább ingerelte, semmint megszelídítette volna ellenségeimet. Egyetlen szikrányi nemesség is megvadítja azokat, akik ezt nem tudják realizálni. Salieri dühödt indulatát nemhogy nem tudta leszerelni a gyermeteg Mozart, de lényével csak tüzelte; ha hinni lehet a szóbeszédnek, egészen a gyilkosságig. A nála tisztább képet mindenki szét akarja zúzni, mert zavarja a szemét. A gyengeség pedig nem könyörületre, inkább kíméletlenségre készteti az én-uralt embert. A lényeges felismerésem azonban csak ezután következett. Rájöttem, hogy nem is vagyok én olyan jó, mint amilyennek gondolom magamat. Ahogy küzdöttem, és verekedtem, úgy érett bennem is az én-tudat, a felnőtt ember, s úgy fedeztem fel magamban is mindazokat a sötét erőket, amelyeket most már ellenfeleim arcán is viszontláttam. És ekkor végre megértettem őket. Tudtam a fejükkel gondolkozni. Fölfedeztem legkoszosabb cseleiket is, hiszen az én fejemben is átfutottak már hasonló gondolatok. Kiderült, hogy félelmem nem onnan eredt, hogy rettegtem a vereségtől vagy bármiféle megalázó kudarctól, hanem onnan, hogy a küzdelem olyan őserdőbe csalt, amelyben teljesen járatlan voltam. Ahogy önmagamat, a világot sem ismertem, amelyben éltem: nem tudtam, mik dőlnek el a pártközpontban, miniszteri előszobákban, miféle nexusok, összefonódások, klikkek, haverságok működnek itt a háttérben. Csakis attól félünk, amit nem ismerünk. S mivel valaha elmulasztottam a teljes én-emberré válást, nem is tudtam én-ember fejével gondolkozni. Nem ismertem a pokolköreit, az agresszióit; nem ismertem a valódi erejét, de a gyengeségét sem. Ezekben az időkben állandóan visszatérő, keserves álmom volt: újra ott ültem a régi iskolámban, felnőttként egy összefirkált, szűk padban, s közölték velem, hogy le kell érettségiznem. Hiába tiltakoztam, hiába mutogattam a bizonyítványomat, és magyaráztam, hogy itt valami óriási tévedés történik kérem szépen, én már régen leérettségiztem, itt a bizonyítványom, nézzék meg... a bizottság sajnálkozva közölte, hogy az a bizonyítvány nem érvényes, nemcsak az enyém, a másoké sem, azóta már új tantárgyak vannak, és különben is kiderült, hogy annál a régi vizsgánál sötét visszaélések történtek, s ha meg akarom tartani az állásomat és a fizetésemet, sürgősen le kell tennem az új érettségi

vizsgát! Én meg - mint szokásom szerint ébren is - próbáltam a „jó szívükre” hatni, s elmagyaráztam, hogy ez lehetetlenség, nekem már családom van, két gyerekem, én nem járhatok újra iskolába, mert akkor ki tartja el őket. De a bizottság kérlelhetetlen volt. Még azt sem engedélyezte, hogy fölhívjam a feleségemet, ott tartott az iskolapadban, s én éreztem, hogy nem tudok semmit, meg fogok bukni, és arra ébredtem, hogy még a gerincemről is csurog a verejték... Ekkor kezdődött énem megszülésének lassú és keserves folyamata, amely a mai napig sem zárult le. Mesterem nagy türelemmel segítetett ennél a „szülésnél”. Elmagyarázta, ha ez nem történik meg idejében, utólag már sokkal hosszadalmasabb és nehezebb. Az emberek többsége a második stációnál nem is jut tovább, csak sodródnak az élettel, mint faágak az árban. Nem tudják, mi bennük az összetéveszthetetlenül egyéni, azt mondják, élik és gondolják, amit mindenki mond, él és gondol. Volt idő, amikor az egészséges közösségi lét az ilyen életnek is mélységes értelmet adott. De a mai közösségi lét beteg, s aki beleazonosul, az nemcsak kortünetté, de kórtünetté válik: beteg emberré. Negyvenesztendős koromig én is az voltam. Megváltozni pedig ilyen idős korban legalább olyan nehéz, mint az asszonynak gyereket szülni. Számos küzdelmem közül elmesélek egy történetet, csakhogy éreztessem veled a dolog nehézségét. 1983-ban volt a tévében egy élő, egyenes adás. Ott ültem a kamerák előtt Wisinger Istvánnal, Törőcsik Marival és egy kis bunyóssal. Valami vidám, szórakoztató műsor lehetett, s amikor rám került a sor, egy határozott ütést éreztem a tarkómon; valaki felkiáltott bennem, hogy „itt a pillanat, tessék! Ne hazudozz tovább, állj ki az igazadért!”... és váratlanul olyasmit mondtam, hogy felhördült az egész ország. Ráadásul, mint kiderült, Kádár János és a felesége is nézték az adást, amiből iszonyú botrány lett. A másnapi lapok teli voltak tiltakozó cikkekkel, levelekkel; a pártsejtekben rendkívüli gyűléseket tartottak, s a Központi Bizottság ülésén Kádár azt mondta: ”A magyar nép egészséges és tiszta erkölcsi érzülete visszautasítja az ilyen vélekedést.” Az adásról készült videokazettát bekérették a Pártközpontba, centinként átnézték többször is; Wisingert és az adás szerkesztőjét, szegény Kóthy Jutkát tudomásom szerint megbüntették, s engem kitiltottak a televízióból. Színdarabom, a Szomorú vasárnap bemutatóján már nem állhattam a kamerák elé: Vinkó Jóska, a darab dramaturgja mondta el mindazt, amit nekem kellett volna. Sokan kerültek utána, még többen kiröhögtek. Fenyegető levelek és telefonok tömegét kaptam. Hogy miről volt szó, az sem érdektelen. Az a kis bunyós, aki mellettem ült, valami áruházi tolvajlásnál statisztált, Londonban. Azaz nem is statisztált, csak ott volt ő is, azt sem tudta, mi történik, és amikor a fiúkat elkapták, mivel ő is magyar volt, belökték a gyanúsítottak közé. Angolul nem tudott, fogalma sem volt, mit beszélnek körülötte: csak a nagy kavarodás végén derült ki, hogy őt itt tolvajnak minősítették. Itthon aztán örökre eltiltották a bunyótól. Ekkor a tehetős papa ügyvédet fogadott, s harcolni kezdett a fia igazáért. Pár hét múlva behívatták a fiút az Ökölvívó Szövetségbe, s azt mondták neki: ne keverje tovább a kását, amúgy is roppant kínos ez az egész. Tudják jól, hogy ő ártatlan, de ne piszkálja már ezt a botrányos nemzetközi ügyet: ismerje be, hogy lopott, és akkor visszaadják a versenyzői engedélyét. A fiú meg azt kérdezte: - Miért ismerjem be, hogy loptam, amikor nem loptam? - Azért - felelték neki -, mert olyan hülye vagy, mint egy hajókoffer! Nem kell a balhé, nem érted?! Ismerd be, hogy tolvaj vagy, s holnap már fölveheted a címeres trikót! - De miért kell ahhoz tolvajnak lennem? - Nem kell tolvajnak lenned, csak ismerd be! És mondd meg apádnak, hagyja a fenébe az egész pereskedést!

A papa nem hagyta. Wisinger István megkérdezte, mi a véleményem erről. És ekkor én nem erről a fiúról, hanem a lopásról beszéltem. Elmondtam, hogy zuglói gyerek vagyok, magam is bokszoltam, ismerem ezt a világot. Nekünk fogalmunk se volt, mi az a magántulajdon. Mi tanúi voltunk a zabrálásnak, a rekvirálásnak, az államosításnak, amikor az embereket mindenükből kiforgatták, és beültek a lakásukba. Azt mondták: ezentúl minden közös, de erről szó sem volt, mindenki magának lopott, és most is mindenki azt teszi, az emberek visszalopják az államot, s mindent hazahoznak a gyárakból, irodákból, ami csak mozdítható. - Itt mindenki lop! - mondtam sajnálkozva, s még azt is beismertem, hogy nálunk is vannak odahaza olyan kések és villák, amelyek az üzemi étkezdéből kerültek az asztalunkra. Ahol az állam tolvaj, miért ne legyen egy megtévedt bunyós is az? - Égnek a telefonvonalak! - mondta Wisinger, s beadta az egyik néző hangját. - Maga szerint nem bűn a tolvajlás?! - kérdezte feldúltan egy idős asszony. - De bűn, asszonyom, nagyon is bűn, csakhogy ha büntetünk, először meg kell vizsgálnunk, van-e erkölcsi jogunk hozzá! Egy ország háborodott föl ezeknek a fiúknak az esetén, de bárkivel beszéltem, tudtam, hogy ő is lopott, ha mást nem, az államot lopta meg, s észre sem vette! Farizeus ország lettünk, asszonyom!... Nem részletezem. Tény, hogy nemcsak a rendszer titkos alapját sértettem meg, de valamiféle cinkos közmegegyezést is, és ez az egyszerű embereket is bántotta. Másnap felhívott egy olvasóm, Bajáról. - Nagyot csalódtam magában, kedves Müller Péter! Eddig kedveltem az írásait, és egyszerűen nem értem, hogy tud ilyesmiket mondani? Mi az, hogy az emberek lopnak? És mi az, hogy farizeusok vagyunk? Lehet, hogy maga így él, és megmondom őszintén, ezen roppant csodálkozom, de talán nem kellene általánosítani! Én például... És elmondta a fél életét. A küzdelmeit, a filléres gondjait. Vagy fél órát beszélt, sértetten és keserűen, amíg végre nagy nehezen sikerült megszakítanom. - Asszonyom, én szívesen hallgatom, de azt tanácsolom: fejezzük be ezt a beszélgetést, mert nagyon sokba fog kerülni magának! - Ó, nem érdekes - mondta most már nyugodtabban. - Bentről beszélek. Vagyis a munkahelyéről, az állam pénzén. Zavaros lelkiállapotba kerültem. Féltem. Akkoriban az ilyesmi nem volt tréfa. Ráadásul éppen akkor élhettem volna át életem első színházi sikerét, amit teljesen elmosott ez a botrány. A bennfentesek tudták, hogy magát Kádár Jánost irritálta az eset, s ezért kórusban nekem estek. Ráadásul nem is engem büntettek, hanem a tévé felelőseit. Mások szenvedtek az én „szabadságharcom” miatt. Egyetlen ember sem akadt, aki azt mondta volna: „Jól beszéltél, öregem!” Ugyanakkor büszke is voltam magamra: végre valamit meg mertem tenni! Mesterem volt az egyedüli, akitől dicséretet vártam. Bizonyos voltam benne, hogy megérti az igazságomat. Ő azonban meglehetősen fanyarul fogadta a történetet. Azt mondta, amit tettem, több, mint a semmi - de nem sokkal. Más a vakmerőség, és más a bátorság. A vakmerőség az éretlen gyerek tette, a bátorság a felnőtt emberé. A vakmerő ösztönösen, önmaga által is tisztázatlan indulatból cselekszik - beleüvölt a világba, mint a lázadó kamasz. A bátor valódi erőből, átgondoltan és mindig időszerűen. Ezért a vakmerő tette mindig hatástalan, csak önmagának árt, a bátoré azonban hatásos, és tettével még a legromlottabb körülmények között is híveket szerez magának. Az emberek megérzik, hol van valódi erő. - Figyeld meg - mondta -, hogy senki sem állt mögéd. Amit mondtál, elvileg igaz, de ahogy mondtad s amikor mondtad, az már nem! Ezt visszajelzi nemcsak a külvilág: a saját lelkiismereted is. Ezért félsz. Ezért kerültél zavaros lelkiállapotba. Ha bátran cselekedtél volna, most akármilyen veszélyben lennél, nem félnél. Mesterem ritkán jósol, még ritkábban politizál.

Most azonban el akarta oszlatni első sikertelen kísérletem riadalmát, s ezért elmondta, hogy félelemre nincs valós okom. Ez a rendszer már olyan erőtlen s omlatag, hogy valódi megtorlásra nem képes. Itt már mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti ideig-óráig, senki sem figyel rám, s hamarosan el fognak felejteni. A nagyobb bajok, s a változások szele el fogja söpörni az egész esetet. Évek múlva egyszer az erő és az agresszivitás közötti különbséget elemezte, s a következőket mondta: - Az erősnek nyitva van a szeme, pontosan látja a körülményeket és az ellenőrök természetét. Nem fél a valóságot olyannak látni, amilyen. Az agresszív valójában gyenge. Nincs benső ereje, s ezért vakon és meggondolatlanul kitámad. Ezt is rendszerint falkában teszi, amikor maga mögött érzi a többiek védelmező lihegését; egyedül rendszerint bátortalan, mert ereje nem valódi. Üvöltése, fenyegető fellépése sokakat megtéveszt: valójában ezek a gyengeség jelei. Ezt én is sokszor tapasztaltam, csak nem tudatosítottam magamban. A szorítóban mindig az agresszívabb veszít. Fenyegetően indít, de ha ellenfelének helyén van az esze, rendszerint megveri. Az erős embert agresszióval nem lehet megijeszteni, mert tudja, hogy ez a gyengeség jele. És tud egy másik titkot is, amelyet Mesterem úgy nevez, hogy időszerűség. Fölismeri az idő áramlásának természetét, s látja, hogy egy tett mikor eredményes, s mikor nem az. Sok mindennek kell egybeesnie ahhoz, hogy egy cselekedet hatásos legyen. De hogy lásd, az ilyen jelentéktelen esetnek milyen távlatai vannak, még azt is elmondom, hogy tapasztalataim gazdagodásával át kellett rajzolnom a bennem élő halvány Jézus-képet is. Jézus tudatosan vállalt, eleve vesztésre ítélt csatába bocsátkozott. Az ő cselekedetének hatása nem a fizikai győzelem, hanem a spirituális diadal volt. Minden lépésének pontosan tudta az időszerűségét. „Az én időm még nincs itt” - mondta a tanítványainak. És ami még lényegesebb: ismerte az ellenőrök természetét. Nem volt az emberekben megbúvó kígyónak olyan trükkje, ravaszsága, fenyegetése, aljassága, rejtőzködő sunyisága vagy lappangó könyörtelensége, amelyet ne ismert volna. Magát a Sátánt is jobban ismerte, mint a Sátán önmagát. Ismerte a főpapok tudat alatti késztetéseit, valódi motívumaikat, s hogy meddig mernek majd elmenni, ismerte Róma politikáját, Pilátus hatalmi szempontjait, tanítványainak gyengeségét, Péter ingadozó szeretetét; előbb tudta, hogy Júdás elárulja őt, még mielőtt Júdás elszánta magát a tettre, mert látta, amikor a sötét gondolat a szívében megfogant. A sötétség valóságos professzora volt. Minden hamis illúziótól megfosztva, olyannak látta a világot, amilyen, s nemcsak a saját korát, hanem az emberiség egész eljövendő történetét is úgy ítélte meg, hogy az a katasztrófa felé halad. Mindez csakis úgy történhetett meg, hogy a sötétséget önlelkének kísértései során bátran megnézte, fölismerte, és tökéletesen átvilágította. Semmi olyan torz, gonosz, elvetemült erőt és önző szenvedélyt nem vett észre az ellenségei arcán, amelyről ne tudott volna; mindaz a sötét kígyóakarat, amelyet önmagában a kereszt fényjelével legyőzött, ott tombolt a külvilágban s mindazok lelkében, akikkel találkozott. Az abszolút Tisztaság, ahogy a szemünk előtt megjelent, már egy hatalmas csatának a végeredménye volt. Előtte átélte az emberlét valamennyi pokolkörét, egészen a teremtés gyökeréig. Ezért tudott feltétel nélkül szeretni, s megbocsátani kivétel nélkül mindenkinek, még a gyilkosainak is, mert pontosan tudta, hogy a kígyó szorítása milyen iszonyúan erős. Önismeret nélkül minden hitélet kártékony és hamis. Ha igaz, hogy Isten: Lélek, s igaz, hogy a saját Lelkét lehelte belénk, akkor lelkünk megismerése nélkül nem juthatunk el Istenhez. * Mindezt azért meséltem el, mert azt tapasztaltam, hogy az emberek hasonló betegségben szenvednek, mint én. A variációk persze végtelenek, mert nincs két egyforma lélek, és minden sorslabirintus más és teljesen egyénre szabott. Én csak a sajátomét mondtam el, annak is csak azt a részét, amelyet már megjártam, s megtapasztaltam.

Lehet, hogy pár év múlva mélyebben s tisztábban látom majd a sorsomat. Azon az úton, amelyen elindultunk, az ismeretek örökösen tágulnak; mai felismeréseink holnap már érvényüket veszthetik. A reál tudományokban ez nem egészen így van. Ha elolvasol mondjuk egy könyvet az aerodinamikáról, s megérted, többé nem érdemes olvasgatnod, mert ami lényeges benne, az változatlan, s tudod. A lélek világa azonban feneketlenül mély és végtelenül magas. Jézus egyetlen mondatát, de még egy Shakespeare-darabot is egészen másképp értettél gyerekkorodban, kamaszkorodban, s ahogy szaladnak veled az évek, úgy tágul a leírt szavak jelentése is: mindig újabb és újabb mélységeket fedezel föl bennük. Nem a mondat változott, hanem te. Értél, növekedtél, gazdagodtál, s ahogy tágult a lelked, úgy nyílt ki előtted újabb és újabb világ, s bontakozott ki egy-egy mondat mélyebb jelentése is. Ha nem így történt, biztos jele annak, hogy az úton megálltál. Ahogy az eleven ember is több rétegű, mert van látható fizikai teste, keze, lába, arca s mögötte bonyolult érzelmi világa, s a mögött még bonyolultabb mentális világa, s a mögött végtelen emlékezeti tartománya, s a mögött még rejtettebb isteni valósága - ugyanúgy egy-egy gazdagabb írás a látható betűk mögött egyre finomabb és csodálatosabb titkokat rejt magában. Ezért nem mindegy például, hogy egy Ady-verset ki szaval el. Az iskolai nebuló csak a szöveget mondja fel. A rossz színész csak az érzelmeit fejezi ki. A jó színész már megérti a költemény gondolati összefüggéseit is, de ha egy olyan zseni azonosul a költemény lelkével, mint Latinovits Zoltán, akkor megidézi eléd Ady Endre szellemét, s olyan élményben lesz részed, amilyet sohasem tapasztaltál még. A sorok ugyanazok, csak a mögöttük húzódó jelentések nem. A gyermek a Bibliában csak a mesét látja. A kollektív tudatú ember a szó szerinti értelmet és vallásának dogmatikus magyarázatait. Az én-tudat már fölfedezi a mélyebb, gondolati összefüggéseket is, gazdag ismeretek alapján teológiát teremt, s ha átélni nem tudja is az írás lelkét, de értelmével „megérti” a mondatok logikáját s benső törvényszerűségeit. Az univerzális tudat azonban már a lelkével lát, s ezért látja az írás lelkét is: megpróbálja Jézust nemcsak érteni, de átélni is. Ez csakis addig a szintig sikerülhet, ameddig önmagában, a saját lelkében is ellát. Latinovits Ady géniuszát nem az irodalomtörténeti kommentárokban, hanem önlelkében találta meg. Használta az értelmét is, de nem ez volt a lényeg, hanem az a rendkívül bőséges reinkarnációs tapasztalat, amely lelkének gazdagságát a költőével rokonította. Az univerzális tudatban kinyílnak a misztériumok, a csodák érthetővé válnak, a jelképek valósággá. Átéli olyan szavak jelentését, mint „Örökkévalóság”, „agapé”, „Logosz”, „lelki test”; megrendülten éli át az „Én vagyok” élményét, túllát a tér-idő világán, s megvilágosodik előtte a „kenyér”, a „szent” és a „Szent Lélek” fogalma, s rádöbben, mit rejt az a nyelvtani bukfenc, hogy „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok”. S ahogy önismeretében még mélyebbre jut, fölismeri, mit jelent az, hogy „gonosz”. Földi logika helyett megtanul égi logikával gondolkozni, amelyben az ellentétek egységben működnek, ahol meg kell halni ahhoz, hogy valaki éljen, s bűnhődnie, mert olyan fa gyümölcsét ette, amelyben nemcsak a Rossz, de a Jó tudásának íze is benne volt. S hogy az Élet Fája nem egyéb, mint a kozmikus egység szimbóluma, amelyhez az előtudatból kizuhant emberi lélek csak hatalmas harcok árán juthat el. És egyáltalán: megérti azt, mi az a szimbólum. Nem hasonlat, hanem valóság! A láthatatlan világ látható megjelenése. A kettő össze van kapcsolva. Ami ott lelki szemmel látható, az itt kézzel is tapintható. Maga a „szümbolosz” szó azt jelenti: összekapcsoltság. Ellentéte a „düabolosz” - az ördögi -, ami azt jelenti: szétválasztás. Maga a hús-vér ember nem más, mint az Univerzális Lélek szimbólumának testté válása. Ami ott energia, itt anyag. Ami ott kép és tartalom, az itt emberré, sorssá sűrűsödött forma. Isten „képe”, ha emberré válik, úgy néz ki, mint Krisztus. A düabolosz az az erő, amely ezt az egységet szétszakítja.

Az univerzális ember azonban szimbolikusan gondolkozik, s azt kérdi: mit üzennek az álmaim? Miféle információkat hordoznak számomra életem eseményei? Miféle benső okai vannak, hogy sorsom így alakul? Mik azok az erők, amelyek, ha anyaggá válnak körülöttem, olyan formát öltenek, amilyent? A hús-vér valóság mindig olyan, amilyen az a láthatatlan gondolati energia, amely létrehozta. Ha más valóságot akarok, másképp kell gondolkoznom! Ha rossz a mozi, nem a vásznat, hanem a filmet kell kicserélni; amíg ezt nem teszem meg, mindig ugyanazt a zavaros, kusza, botrányos történetet látom, amelyet vágyaimmal, szenvedélyeimmel s eszméimmel magam teremtettem! S az ember előtt fokozatosan kitárul saját tudattalanja, s látja, hogy ott az a varázsló, aki ezt a filmet megteremtette. Ekkor érti meg a mágia titkát. Vagyis azt, hogy önmagát és sorsát mindenki maga teremti: lénye és élete olyan lesz, mint az a varázsló, akit lelke centrumába ültetett. Rájön a teremtés hatalmára. És döntés elé kerül. Mert ha elkezd teremteni a saját hatalma s önző szenvedélyének késztetésére: világa önző, esztelen és véres világ lesz. Ez az a pont, ahol az univerzális ember lelke legmélyéig eljut, s rádöbben arra, amit eddig nem tudott, hogy mindenért ő a felelős. Világát magával ránthatja, vagy az üdvösség fényébe emelheti. Ekkor jut el odáig, hogy a Jelenések Könyvének szimbólumait, s kozmikus méretű, súlyos látomásait megértse. Mert ha a varázsló homlokára az van írva: HATALOM - a világot nem lehet megmenteni a pusztulástól. S ha az, hogy SZERETET - az „egy nyáj-egy akol” boldog látomása megvalósul. A kérdés már régen nem az, hogy melyik vallás győzedelmeskedik a világon, hanem hogy az egységtudat megvalósul-e, vagy sem. Aki megtanult szeretni, annak nem kell már olvasni a Bibliát, mert ő maga lesz az. Nem „értelmezi”, nem „átéli”, hanem eggyé válik az igazsággal. Innen visszanézve az én-tudat vak erőfeszítéseire, úgy tűnik, mintha néhány cseppből vagy kavicsból próbálta volna megérteni, mi az a tenger. „A kúti békával - mondja Csuang-ci - nehéz a tengerről beszélni, mert fogva tartja a saját gödre.” Így vagyunk mindannyian. Én is. Mondjuk talán némi jóakarattal: kimásztam a kút kávájáig, s innen kuruttyolok. Több mint a semmi - de nem sokkal. Ha valaki már tágabb horizontot lát, mint én, szívesen meghallgatom, megpróbálok belenézni abba a távcsőbe, amelyet a szemem elé tart, s ha vonz a kép, és megsejtem valóságát, megpróbálok elindulni felé - de tudom azt, hogy ez a teljesebb világ csak akkor lehet az enyém, ha én magam átvalósulok. A valóság nem elméleteken múlik, hanem azon, hogy hol tart az ember az életével. S bár ezt a megértést csak igen ritkán kapom vissza, én magam mindenki vallását, hitét és életszemléletét tiszteletben tartom. Onnan, ahol ő él, ilyennek látja a világot, ez a látása segíti, vezeti, s teszi a maga szintjén értelmessé az életét. Egy valamit nem tisztelek sem másban, sem magamban. A hazugságot. Azt a fajta hazugságot, amelytől nem látjuk önmagunkat. Amely eltakarja előlünk lelkünk valódi szándékait. Ez nem azt jelenti, hogy én már az „igazságban” élek, de azt igen, hogy számtalanszor fölismertem már ravasz, önvédelmi csalásaimat, s ahol csak lehetett, tetten értem magam. A legnagyobb „fogásom” az volt, amikor vallást hazudtam magamra, amikor a „jó ember” szerepében tetszelegtem, és Jézus köntöse alá rejtettem minden hitványságomat. Ezért számomra mindegy, hogy ki milyen vallású. Mindezt azért mondom, mert sok olvasóm keresett meg kifejezetten vallásos kérdésekkel: katolikusok, protestánsok, buddhisták, zsidók, keresztény és keleti szekták tagjai. Elmondták hitüket, megpróbáltak vitába szállni velem, és én

ilyenkor sohasem azt néztem, mit mond minderről a dogmatika, a vallás előírása, még azt sem, hogy mit gondolok ezekről az elvekről én - hanem azt, hogy az illető, aki előttem ül, önmagát mondja-e, vagy csak idéz? Egyetlen néma kérdésem van ilyenkor: „KI VAGY TE, AKI BESZÉLSZ?” A lelkét próbálom megérteni. Felőlem lehet marxista tudós, megyés püspök vagy a jeruzsálemi főrabbi engem nem az elvei érdekelnek, hanem a lénye, lelkének és életének valósága. Mi értelme tisztázni a szeretet fogalmát, ha valaki nem tud szeretni? Mi értelme van egyáltalán a kereszténység bármiféle hitelvéről vitatkozni, ha valaki nem tud mindenkit - még az ellenségeit is - feltétel nélkül szeretni? Hiszen ez ilyen ember magát a főparancsolatot, vallásának lényegét sem képes megélni! Miről beszélgessünk ezek után? Folytassunk terméketlen vitákat a részletekről - ahogyan évezredek óta a legvéresebb eszközökkel s a megértés legkisebb reménye nélkül teszik - miközben maga a lényeg itt hever lehazudva és megvalósítatlanul?? „Barátom! - kiáltja Csuang-ci. - Felejtsük el a vitákat, és emelkedjünk a határtalanságba!” Ez lenne a tiszta sor. Csakhogy egy kúti békának ez túlságosan nagy feladat. Amikor azt mondom, hogy tisztelem a vallásokat, nem megalkuvásból teszem. Meggyőződésem, hogy sok nagyszerű ember találja meg önmagát egy-egy hitvilág keretein belül, s még az anyagelvű szemlélet is formálhat bátor, nemes sorsokat. Minden vallás addig hasznos és időszerű, amíg partot ad életünknek, s folyóként a tenger felé áramlik. De ahogy közeledik a tenger, a folyó is deltává szélesedik, s partjai már nem keretek többé, hanem korlátok. Magam is éltem már e korlátokon belül. Pap voltam, meséltem már róla a Kígyó és keresztben. Rómából vitt az utam Franciaországba. És templomot építettem. A világ egyik legszebb székesegyházának, a chartres-i katedrálisnak az alapjait teremtettem meg, amely a középkor hitvilágának, sőt a láthatatlan, kozmikus erőknek hűséges földi tükörképe volt. És felajánlottam Szűz Máriának, s az ő szobrát helyeztem el a legmélyebb, ma is meglévő szentélyben. A föld tellurikus áramlatai miatt az egész épületet kissé elfordítottam a kelet-nyugati irányból. Az oltár helyzetét, a súlyos kőasztalok arányait, a falak görbületét és az ablakok helyzetét úgy álmodtam meg, hogy aki ide belép, annak a beeső fényektől, a magasba emelkedő ívektől s a templom falai közé sűrített erők természetétől akaratlanul is fölemelkedjék a lelke: olyan épületet teremtettem, amely némán, önmagában is imádkozik. Mint valami római katolikus Mózes, én is szentélyt álmodtam, méltó lakóhelyet az Úrnak, „örök számtörvények” alapján, ahol népével fog találkozni. És látod: most nem járok templomba. Egyedül imádkozom, ahogyan Jézus tanította. Ugyanazt a tanítást egészen másképp értelmeztem akkor, mint most. Más ember voltam. De ez a mostani arra a másikra épült! Sőt nemcsak rá épült, de belőle is; ugyanabból a lelki „anyagból”, ugyanabból a tapasztalatból van ez a mai valóm is gyúrva, amelyet akkor szereztem! Hogyan nézhetnék le bárkit is, aki manapság templomba jár! Nem nézem le, sőt tisztelem és becsülöm. Föltéve, ha nem hazudik! Ha olyan átélten, olyan őszinte belevetettséggel imádkozik, ahogyan én imádkoztam akkoriban. Mert ez a teljes önátadás juttatott el ahhoz a tragikus felismeréshez, hogy más a kozmikus akarat, s más az enyém. Hogy bármilyen „hittel” és „szent megszállottsággal” fedje is el: más az, amit az ember a saját dicsőségére, s más az, amit Isten dicsőségére teremt. Mert az a gyönyörű templom porig égett. Az Úr 1020-ik esztendejében, s éppen szeptember 8-án, Mária születése napján. Láttam, amint a lángok megzabálják egész életem művét. Nem is ez fájt, nem a pusztulás, hanem amit iszonyodva kellett

tapasztalnom a magam rendületlen, középkori, katolikus hitével, hogy az Úr a „saját házára sem vigyáz, odadobja a megsemmisülésnek, lángba borítja, és elégeti”. Hol van a Fekete Mária, hol van Krisztus, s hol van a Mindenható Atya, ha mindaz, amit én „öröknek” véltem, két nap alatt üszkös romhalmazzá lett? Konok ember voltam s fanatikus hívő. Az iszony sebeit hamarosan begyógyítottam, s nem magamba néztem, hanem újra csak előre, s megrendült hitemet nem önvizsgálattal, hanem még szenvedélyesebb külső harccal próbáltam helyreállítani. Gyűjtést indítottam. Bejártam Róma, Franciaország s a fél Európa hatalmasait s a romokon új katedrális alapjait vetettem meg. Fura, felemás érzéssel szálltam a sírba. Így szóltam magamhoz, öregen és nagyon betegen: - Ha Isten örökkévaló, semmi, ami mulandó, nem az ő dicsőségére épül. Az ő dicsőségére csakis olyasmi építhető, ami örökkévaló. Az pedig nem ház, nem templom, nem is zsoltáros szép dalok - csakis a saját lelkem. Én ezzel a templommal nem Istennek, a saját életemnek akartam emlékművet emelni, s lám, az életem most itt marad, csak a lelkem jön velem, s mindazok az emlékek, amelyeket a múló világban magába szívott. Most már sejtem, ki dobott csóvát a tetőre, ki borította lángba a templomomat: maga az Úr, mert figyelmeztetni akart, hogy hiúságom mulandó alkotása az időtlenség országában semmit sem ér! És most már azt is látom, hogy a lelket sem a székesegyház égbe nyúló íveivel, sem zenével, sem prédikációkkal tartósan fölemelni nem lehet; valamennyien külön-külön, belülről növekszünk, mint a gabonamag, s ha ez nem történik meg, a külső vajmi keveset tud segíteni. Mások tenyerén nem emelkedhetünk a magasba. Még az Úr Jézusén sem, akit szolgálni véltem egész életemben, akihez örökösen fohászkodtam, s aki miatt nőt sohasem érintettem - csak gondolatban. Ezzel a tanulsággal haltam meg. Ezzel a keserű, egyházam tanításától idegen felismeréssel, hogy itt mindenki önmaga megváltója kell, hogy legyen: Jézus csak példát mutatott, s kitárta előttünk a lezárt kapukat. Nyomába léphetünk - de helyettünk nem járja meg az utunkat. S ekkor elindultam lelkem felfedező útjára, s váltam később, több életen át önmagammal viaskodó eretnekké. Mindig szerettem volna tartozni valahová. Az egykor már megtapasztalt fészek jóleső érzése, a társakhoz tartozás ereje s a bölcs anyai test alatt átélhető biztonság örökösen vonzott: de visszalépni a fészekbe nem tudtam soha többé, mert le kellett volna vágni lassan növekvő szárnyaimat. Sajnos azonban nagyravágyásom, amelyet valaha a bíborvörös püspöki palást alá rejtettem, „tartósabb gyomnak” bizonyult, semhogy egyetlen élet alatt ki tudtam volna irtani. Több földi életen át hurcoltam magammal, s még ma is küszködöm vele. De mindenkit megértek, akit a fészek biztonsága egyelőre jótékonyan megóv, és nevel. Nem vagyunk egyforma idősek. Az égbolt kockázatos szabadsága csakis azokat hívja, akiknek a szárnyai növekednek már. Nekik tanácsolom: az én bátorsága, értelme és következetes logikája nélkül felröppenni nem szabad. Az univerzum tágabb dimenzióinak ugyanúgy megvannak a maguk törvényei, mint a földi világnak. Nekivágni az útnak kíváncsiságból vagy akár a nehézségek előli meneküléstől hajtva: felelőtlenség. Mit gondolsz, a kis madár hogyan tanul repülni? Úgy, hogy fokozatosan megismeri önmagát. Nem aerodinamikai kutatásokat végez, hanem elkezdi mozgatni frissen nőtt, tollasodó szárnyait, új izmokat, új idegpályákat fejleszt ki magában, kezdi összehangolni a mozdulatait, amíg egyszerre csak érzi, hogy működik! És felrepül. Először remegve, később már biztonságosabban - de nem felejti el, hogyan kell a földön járni és tipegni, mert különben sohasem tudna leszállni. És attól kezdve kétlaki életet él. Egy égit és egy földit. De mindkét világban otthonos! Így vagyunk mi is. Amíg lábunk csenevész, és nem állunk szilárdan a földön, korai szárnyakat

növeszteni. Sok olvasómnak okoztam csalódást, hogy miközben a repülés s az ég titkairól faggatott, azt vizsgáltam, mennyire erősek a lábai. Ha úgy láttam, még gyengék, lebeszéltem a repülésről. Visszatereltem hétköznapi, földi gondjaihoz, s nem arról kezdtem beszélni, amire kíváncsi volt, hogy hány szféra van a túlvilágon, mi lesz a halál után, s hogyan lehet a szellemvilággal kapcsolatot teremteni, hanem arról, hogy miért válik már negyedszer is, miért nem tud a másik nemmel tartós, jő kapcsolatot létesíteni. Próbáltam rávezetni arra, hogy aki itt nem tud, ott sem fog tudni, mert a harmonikus együttlét titkát itt kell megtanulni. S hogy kérdései mögött nem csupán kíváncsiság, de a valódi sorsfeladatától való menekülés vágya lappang. Égi kezekben reménykedni akkor, amikor valaki még a földi kezeket sem tudja megszorítani - nem egyéb, mint szökési kísérlet. Miről beszélgessünk még? Elmondtam néhány gondolatomat Istenről s az emberről. Befejezésül talán mondanék még valamit kettőjük kapcsolatáról: az imáról. 12. A Miatyánk spirituális értelme Az imádság az ember találkozása Istennel. A csepp megszólítja a Tengert, a lélek a Teremtőjét. Isten egy - de a lelkek száma végtelen, s mindegyik más és más létállapotban van: születőben, távolodóban, elröppenőben, lázadásban, anyagba fagyva - s oldódva, tisztulóban, visszatérőben. Ezért mindenki máshonnan szól, mást kér és másfajta erővel is. „Sokféle imádság van” - mondta Latinovits Zoltán. Így igaz. Van olyan ember, aki tengerhazájáról semmit sem tud. Az ilyen nem imádkozik, mert nincs hová. Van olyan, akinek már sejtelmei vannak valamiféle jóságos és büntető Hatalomról: az ilyen ember imádságát gyermeki kérelmek irányítják: vágyai, félelmei s hiedelmei. És van olyan is, akiben a tenger egységélménye már földereng, s azt üzeni: jövök! Fogadj be! Gyere elém! Minden gondolatunk: rezgés. Mégpedig teremtő rezgés, amely megpendíti mindazokat az erőket és gondolatokat, amelyek véle azonos hullámhosszon rezegnek. Az imádság, ha kellően koncentrált, a legerősebb gondolat. Mint a rádió adója, sugárzik a végtelenbe, s eljut abba a válaszvilágba, amelynek vibrációja a saját jellegével és tisztaságával rokon természetű. Ha egy gyermek karácsonyra kisautót kér, imája a vágyak szférájáig jut. Ha valaki győzelemért imádkozik, imája a lélek erővilágáig hatol. Ha békességért, a magasabb fényvilágot érinti meg, ha szenvedéseinek enyhítéséért könyörög, adása ott hat, ahol saját lelkének s a világléleknek gyógyító erői rejlenek. Sokféle imádság van. A bölcsek azt mondják, lebecsülni egyiket sem szabad, mert e sivár világban már az is nagy szó, ha valaki kérésével az Istenhez fordul. De mindehhez hozzáteszik: valódi imádság csakis az, amelyben az ember a sorsa megoldásához kér segítséget. Az önző én-akarat fohásza nem ima, csak mágikus aktus. Az imádság színvonala hűen tükrözi, hogy valaki önmagát milyen mélységekig fedezte fel. Ha meggondolod, hogy Isten a saját lelkét lehelte az emberbe, rájössz, hogy a végtelen tenger a maga hatalmával és bölcsességével mindenkiben és örökké benne van, bennem is, benned is, s amikor megszólítod, nem fényévnyi magasságba kiáltasz, hanem a saját eltemetett mélységeidbe. „Isten közelebb van hozzám, mint én magamhoz” - mondta Eckhardt mester. Ezért tanácsolják a szentek és a bölcsek, hogy nem kell kiabálni, nem kell a távoli ég felé fordulni, s főleg nem kell sokat fecsegni, mint aki sükethez beszél. Az ima önmagunk legmélyebb valójának, eredetének és végcéljának a legintimebb megszólítása, a szívünk legtitkosabb kamrájában rejtőző, „engem látó Élő”-höz szóló kérés, akit a célba érkezés legutolsó pillanatáig csakis mint Tet, mint csodálatos Ő-t, mint lényünk Atyját éljük meg. A keleti meditáció éppúgy, mint az őskeresztény imádság, Istent nem kívül, hanem belül keresi.

Ezért meditál s imádkozik mindenki zárt szemmel. A külvilág csak visszaverődés, a fény forrása belül van, s az imádság a forráshoz való odahajlás pillanata. Az ember ilyenkor onnan merít, ahonnan minden eredt - ő maga is. „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, aki rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak. Ne utánozzátok őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőbb még kérnétek.” Ezzel az útmutatással indul az emberiség legismertebb imádsága, a Miatyánk. Azóta százbilliószor hagyta el emberek ajkát különféle korokban, különféle színvonalon, más és más vággyal s hittel kísérve. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez a néhány mondat, amelyeket kétezer évvel ezelőtt megfogalmazott egy szűk kis zsidó közösség akkoriban még ismeretlen Mestere, az emberi civilizáció legismertebb szövege lett. Ha valaki más vallásban nőtt fel s a kereszténységről csak hallomásból értesült, a Miatyánkról akkor is tud, s gyakran szó szerint is ismeri. Jézus tömör, kevés szavú imádkozásra szólítja fel híveit. És azonnal példát is mutat: hét gondolattal úgy foglalja össze örökérvényű tanításait, hogy ha semmi sem maradt volna fenn a szavaiból, csakis ez, akkor is minden benne lenne, amit el akart mondani. Az összes többi csak részlet, csak példázat, csak magyarázat. Ebben a néhány sorban minden benne van. Ha lényünk egész valójával átélnénk, és megvalósítanánk, többé nem kellene földi emberként élnünk és szenvednünk, mert minden megoldódna. De erre képtelenek vagyunk. Maradt a megértés. Ez kétségtelenül a lényeg felhígítása - ismerni kell hozzá a zsidó és az univerzális hagyományt, s főként Jézus életét és többi tanítását - de megértés nélkül nincsen átélés sem. Érzéseink pontatlanok, s ha nem értjük, mi az, amit át kellene élnünk, az azonosulás sohasem jön létre. Az igazságot először meg kell érteni, csak utána lehet magunkra alkalmazni, s lélekben azonosulni vele. A következőkben a Miatyánk értelméről próbálok beszélni, természetesen csakis azon a színvonalon, ameddig eszmélésemmel eljutottam. Bizonyos, hogy létezik ennél sokkal mélyebb szint is, de senki sem mondhat többet annál, mint ahol valóban tart. „Az imádságnak - mondja a szufi bölcs, Al-Ghazali - három rétege van. Az első, amikor valaki csupán a szájával imádkozik. A második, amikor már elméjével is: szilárd eltökéltséggel és nagy odaadással ki tudja szűrni gondolataiból az alacsony rendű, hitvány hatásokat, s összpontosítani képes az isteni dolgokra. A harmadik szint, amikor az elme már nemcsak érti, de otthont is teremt magának Isten világában. De az imádság veleje s lényegi szintje az, amikor Ő, akihez az imádság szól, megragadja az imádkozó lelkét, s oly mértékben veszi birtokába, hogy én-tudatával együtt az imádkozás is megszűnik: még az az átsuhanó gondolat sem zavarja többé, hogy „én most imádkozom”. Ezt az állapotot nevezik „teljes felszívódásnak”, amikor az imádkozó lénye oly mértékben eggyé válik azzal, Akihez imádkozik, hogy nem érzi tagjait, nem érzékeli, mi történik körülötte, még azt sem, miféle gondolatok futnak át az elméjén... Amikor az embertől mindezek a dolgok már távol járnak, először Istenhez, majd magában Istenben utazik. Az én teljes felszívódásának jelentése ez: utunk elején Isten felé, a végén már Istenben utazunk. Eggyé válni vele: ez a cél.” Al-Ghazali azt mondja, hogy minden szintet leplek takarnak. Én most megkísérlem föllebbenteni a második leplet. * Alapnak a Libreria Editrice Vaticana 1979-ben kiadott Bibliorum Sacrumát tekintem. Páter noster, qui es in coelis, sanctificetur nomen tuum

adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in coelo et in terra. Panem nostrum supersubstantialem da nobis hodie: et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris; et ne inducas nos in tentationem, sed libera nos a Malo. (Mt 6, 9-13) Haladjunk sorban. 1. MI ATYÁNK, KI A MENNYEKBEN VAGY Ez a megszólítás. A zsidó hagyományban számos néven szólítják meg Istent. Jahve, Adonaj, Elohim, Éli stb. Magyarul hol „Úr”-nak, hol „Örökkévalónak”, hol „Istennek” fordítják. Jézus úgy nevezi: Atya. Az anyanyelvén, a héber arámi dialektusában ez valahogy úgy hangzott, hogy Ábun, s már kamaszkoromban fölhívta a figyelmemet egy tanult rabbi, hogy ennek a szónak az eredetiben olyan sugárzása van, amelyet sem a latin, sem a magyar nyelv nem tud visszaadni. Az „ábun” olyan apát jelent, aki maga a jóság, a gyengédség, akinek szíve csordultig van szeretettel. Az „atya” túlságosan fenséges, túlságosan szigorú, túlságosan archaikus szó, a „papa” pedig túlságosan gyermeteg és bugyután gügyögő, mégis, ha kimondjuk, olyan apát kell éreznünk a megszólítás mögött, akiből árad a gyermekei iránti végtelen szeretet. Ez a szó a lehető legbensőségesebb istenfogalom, amely Őt minden ember számára átélhetővé teszi. Az Úrnak szolgái vannak; az Örökkévaló, a Mindenható s a Teremtő az emberi tudat számára túlságosan messze van. Elérhetetlenül magas világban. Ha atyámhoz szólok, akkor én a fia vagyok vagy a leánya. Nem a teremtménye, nem szolgája, hanem belőle sarjadt, hozzá hasonlatos gyermeke. Ezzel a szóval tehát nemcsak őt, de a magam lényét is megnevezem: „Atyám! Gyermeked szól most hozzád!” Ez a megszólítás, akárhány esztendős is az imádkozó ember, gyermeki állapotába helyezi vissza őt. És mit mond ez a gyermek? „Mi Atyánk...” Vagyis az én Atyám mindenkinek az Atyja. Ez azt jelenti, hogy minden ember a testvérem. Nem embertársam, nem polgártársam, nem bajtársam, elvtársam, néptársam, még csak nem is felebarátom hanem testvérem. S ezért, bár zárt ajtó mögött imádkozom, a legteljesebb titokban és magányban, ahogyan Jézus tanácsolta: imádságom nem magánügy, hanem közügy. Nem önmagamért imádkozom, hanem minden emberért. Ha ezt a két szót: „Mi Atyánk” átélten kimondom, összeköt nemcsak Istennel, de minden emberrel is a Földön. Valaki a testvérek közül megszólítja most valamennyiük egyetlen, közös Atyját, s innen kezdve bármit kér is, nem kérheti csakis magának. Egyéni üdvöm mindenki üdvével közös. Nem létezhet az életemnek olyan sajátos, egyéni gondja, amely rejtett hajszálereken ne jutna el másokhoz is, s ne lenne minden testvérem, az egész emberiség gondja. Csak a megfagyott csepp, az énné magányosodott lélek képzeli azt, hogy magánproblémája csakis az övé, és nem tartozik senkire. Saját kígyószenvedélyemmel földúlom családom életét, tönkretett családom a társadalomét, társadalmam az egész emberiségét. Ahogyan a rák is egyetlen sejtből indul, s áttevődve más sejtekre, megmérgezi az egész szervezetet, úgy egyetlen ember pokla is szétsugárzik a világon, s megrontja a testvérek életét. A láncreakció a lelkek rejtett összekötöttségének a titka, s ezért magánima nincs! Csakis olyan, amely mindenkiért szól. Minden ember elsősorban magáért imádkozik. Ez természetes, és helyes, hiszen mindenki teljes univerzum, s a lelkéért mindenki maga felel.

De a többitől nem független! S ezért minden teljesített kérésem szétsugárzik a világon. Amilyen mértékben megtisztítja az imádság saját sötétségemet, olyan mértékben növeltem a világban a fényt. ...KI A MENNYEKBEN VAGY Rejtélyes félmondat. Azt jelenti, hogy nem egy, sok menny van. Vagyis, hogy a mi egyetlen Atyánk sok mennyben van, egyszerre. Manapság, a távoli csillagvilágok felfedezése és a különféle spirituális „üzenetek” idején, a kifelé tekintő értelem ezt úgy értelmezi, hogy bizonyára más galaktikákon is lehet élet, s a köztes létben vannak olyan szférák, ahol az élet boldogabb és kiteljesedettebb, mint a miénk. Bizonyára máshol is van élet, s a túlvilágon vannak magasabb szférák is. Minden ősi hagyomány tud a mennyországról. A bölcsek azonban hozzáteszik: ezek nem helyeket, hanem elsősorban benső lélekállapotokat jelentenek. Vagyis minden belül van, akkor is, ha nem tudunk róla. Arra a kérdésre, hogy hány menny van, mestereink így válaszoltak: „Ahány ember.” Ahány ember, annyi menny van, s mindegyikben ott lakik valamennyiünk közös Atyjának egy-egy léleksugara. Az imádság első mondatával megszólítom a mi Atyánkat, aki mindannyiunkban - bennem is - ott lakik. 2. LEGYEN SZENT A NEVED Mint látod, megváltoztattam a magyar fordítás szenvedő szerkezetét. Nem azt írtam, hogy „Szenteltessék meg a neved” - később elmondom, hogy

miért.

Előbb azonban tisztázni kell, mit jelent ez a nagyon fontos szó, hogy

szent.

Az idő hordaléka teljesen betemette ennek a szónak a valódi jelentését. Gyakran kimondjuk, de valami egészen mást értünk alatta, mint amit jelöl. A görög hagiosz olyan elkerített területet jelent, ahová halandó nem teheti be a lábát. A héber gados szó gyökere is olyan állapotra utal, amely a világ mocskától és zűrzavarától teljesen elkülönült. A cseppek lázadása a világot magával rántotta, s az életet beszennyezte. A tudat elhomályosult, az egység széttörött, a szeretet önzéssé és rettegéssé fajult, a szabadságból börtön lett, az időtlenségből halál, a vonzalomból gyűlölet, s a világdráma kataklizmák végtelen sorozatává vált. A lélek belezuhant a sűrű anyagba, s elfelejtette magát. A szentség azonban nem múlt el! Az egységes, fényes, tiszta létélmény ott maradt a füstölgő, véres világ mögött. De csakis akkor élhető át, ha az ember ebben az értelmetlen és zűrzavaros életben mélyen, nagyon mélyen magába néz. Ehhez ki kell lépnie a káoszból. El kell különítenie magát mindattól, ami sötétség, zaklatottság, hazugság, önző szenvedély, és meg kell találnia lényének mélyén azt a helyet, ahol tisztaság van, csend, béke és időtlenség. Láttam egyszer egy filmet a Carla-hurrikánról. Talán emlékszel, a Kígyó és keresztben meséltem már. Légi felvétel volt, amelyen felhőkarcolók omlottak össze, hatalmas fák szakadtak ki tövestől, autók százait lepte el az árvíz, minden oszlop, kerítés, tető, útszéli bódé kavarogva repült a viharban, mocskos víz áradt a nagyváros romos utcáin, a magasban lilásfekete, tömör felhők torlódtak, homály volt, a levegő sisteregve és szünet nélkül üvöltött, de ahogy egyre feljebb és feljebb szállt a repülőgép, a füstös sötétség halványodott, ritkult, majd hirtelen kiderült az ég, csend lett, szikrázó, világoskék csend... A kék először ezüstté, majd vakító fehérré változott, s ahogy a gép némán úszott a fényes békességben, megszólalt a narrátor: - A hurrikán szívében vagyunk. Ez a hagiosz. Ez a szentség. Ott él sorsunk mögött, minden ember legbelsejében. Több, mint tisztaság. Több, mint erkölcsösség.

Több, mint igazságosság. Több, mint jóság. Ésszel nem lehet megközelíteni, mert az ész már a zűrzavar érzékszerve. A szentség a világnak olyan elkerített helye, ahová halandó nem léphet be, csakis a halhatatlan. Valójában persze ez nem hely, hanem minden lélek legbensőbb napja, amely akkor is fehéren izzik bennünk, ha sorsunk és érzelmeink sűrű felhői teljesen eltakarják. A mai ember olyan elveszetten sodródik a „hurrikán” esztelen, sötét viharában, hogy erről a benső, fényes középpontjáról nem tud. A fény azonban így is áthatol a kavargó felhőkön, de mire láthatóvá lesz, a sötét emberi indulatok megtörik, beszennyezik, s a világban pusztító hurrikánná válik. Az ember világában a szentség emléke ürüggyé fajul. Amikor egy részeg kést ránt, mert „szidod az anyámat!”, amikor az egyik vallás a másikra fenekedik, és saját „szent és igaz” istenéért a másikat el akarja pusztítani, ez az eltorzult szentség szólal meg. Még a maffia is szent esküvel pecsételi meg szövetségét, a katonáknak ősidők óta megáldják a fegyvereit, a zászló szent, a nacionalista indulat szent, még a fasizmus és a kommunizmus is csak úgy tudta híveit hadrendbe állítani, hogy nemes, „szent” célra hivatkozott. Nincs olyan pocsék ügy a világon, amely ne szentnek hirdetné magát különben nem tudná az embereket mozgósítani. Ha józan ésszel körülnézel, nem érted, hogy miért van szükségünk erre a színjátékra. Miért véli magát mindenki igaznak, miért érzi magát tisztának, holott nem az, miért gondolja azt, hogy ő vétlen, holott vétkes, s miért hiszi azt, hogy nemes ügy harcosa? A válasz pedig az, hogy még a legnagyobb sötétségben sem tudunk létezni a szentségnek legalább a látszata nélkül. Ugyanis bennünk van, s ha nem tudjuk megvalósítani, legalább hazudjuk magunknak. Aki azonban imádkozik, tudja, hogy hazugságban él. Azért „utazik Isten felé”, mint a példabeli repülőgép, mert tudja, hogy ott a valóság, a fény és a békesség. Ez mindig nagy erőfeszítést és bátorságot igényel, nemcsak azért, mert a lenti vihar elsodorja, hanem mert a hurrikán „szívének” roppant intenzív az erőtere. Valójában minden imádság: beavatás. Ha jól imádkozom, átélten és őszintén, van egy olyan pont, ahol Müller Péternek meg kell halnia, ha csak átmenetileg is: föl kell áldoznia magát annak a halhatatlan ÉN-nek, aki élteti. Valaha ilyen beavatottak vezették az emberiséget, olyanok, akik a szentséget a saját szívükben megtalálták. Egyedül ők tudták, mi az a szentség. Ezért is nevezték így, „elkerített hely”-nek, ahová halandó ember a maga sötétségével és mohó ösztöneivel nem léphetett be, mert ez a hely nemcsak fényesen tiszta volt, de olyan energiát is sűrített magába, hogy ha azt bármiféle profán erő megtörte, a legnagyobb veszélyt idézte elő. A hurrikán szíve, bár békés és tiszta, a leghatalmasabb erők élnek benne tökéletesen kiegyenlített feszültségben. Ezt megbontani tilos, mert akkor keletkezik a hurrikán. A zsidó hagyomány pontosan rögzítette, mikor és hol gyűlhet össze a nép, a templom udvarán, a szent sátorban, s azon kívül, de a Jeruzsálemben lévő Szentek Szentjébe csakis a főpap léphetett be, ő is csak évente egyetlen alkalommal. Főpap pedig csakis beavatott lehetett, aki szívében a szentséget megtalálta. S véle az erőt, a védelmet s a tisztaságot is. Ma ezt már nem tudjuk, de amikor Jézus ezt a szót kimondta, a nép még pontosan tudta, hogy mit jelent. A szentség minden ember titkos középpontja - akkor is, ha ezt nem ismeri föl. Vagy ha csupán sejtelmei vannak róla. Amíg az emberiség még az egészséges kollektív tudat állapotában élt, a beavatottak, a „szent emberek” feladata volt, hogy erről a fényvilágról népüket informálják, hogy a szentség fehér fényét prizmaként megtörjék, s az univerzális

igazságot lefordítsák a hétköznapi élet nyelvére, tanításokra, szertartásokra, morális szabályokra. Így keletkeztek a szent közösségek, szent helyek, szent rítusok. A parasztok tiszta szobája ilyen szent hely volt. Így keletkeztek a vallások is. Valódi gyökereik a széles néprétegek előtt mindig is rejtve voltak, mert ahogyan Jézus mondta - „nem hordozhatták volna el”. Ez nem rejtőzködés volt, hanem bölcs léleklátás: vannak élmények, amelyekre az emberek éretlenek még. Ami a Szentek Szentjében történt, csakis a beavatott élhette át. A vallások hanyatlása mindig akkor indul el, amikor ilyen közvetítő fényember nem akad már, s a közösséget „hívők” kezdik vezetni, múltbeli információk alapján. Ekkor keletkeznek a dogmák, az értelmezési viták, a külső rendszabályokhoz való ragaszkodás, a moralizálás. Mindenki a kottát kezdi bújni, de már nem tudja, mi az, hogy zene. A betűk megölik a lelket. Ezért mondja ki Mózes harmadik könyve, a Leviticus a legfőbb parancsolatot: „Szentek legyetek, mert szent vagyok ÉN, az Örökkévaló, a ti Istenetek!” Vagyis minden embernek meg kell valósítania az istenit. Ez nem történt meg. Amikor Jézus megjelent, a hurrikán már javában tombolt, s a zűrzavar teljes volt. A mózesi parancsolatot ekkor már csakis „magánúton” lehetett megvalósítani. Ezért mondja, hogy „Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” És most térek rá arra, hogy miért változtattam meg a magyar fordítást. Kihez szól az ember, amikor azt mondja: „Legyen szent a neved”? Istenhez? Isten tette tisztátalanná a saját nevét? Isten feledkezett meg önfényéről? Isten az, aki elfeledte, hogy ő szent? Nem. Ezt a nevet az ember mocskolta be, húzta le magához, s nyálazta össze a hazugságaival: neki kell megtisztítani és fölemelni! Ezt a parancsot az ember önmagának mondja: „tedd szentté Isten nevét!” „Tedd szentté, mer elsötétült benned, s most nem az!” Az a passzív szerkezet, amelyet a magyar fordítás a más szellemiségű latinból átvesz, homályban hagyja ezt a kérdést. Ha a valódi értelme szerint kiegészítenénk, úgy hangzana, mint holmi hivatali bikkfanyelven írt beadvány: „Szenteltessék meg a neved, általunk.” Imádságot - ha valódi - nem lehet így kezdeni. Amikor imádkozni kezdünk, csöndben, egyedül, távol a világ zűrzavarától, ezt a mondatot, hogy LEGYEN SZENT A NEVED! úgy kell elgondolni, mint önmagunknak szóló, benső parancsot, amelyet ha nem teljesítünk, imádkozni tovább már nem is érdemes. Meg kell találnunk magunkban a „hurrikán” szívét. Át kell élni, hogy főpap nélkül, egyedül léptünk be a Szentek Szentjébe. Amíg nem tisztítod meg magad, amíg nem csöndesíted el gondolataid zűrzavarát, amíg nem űzöd el a homályt, s nem teszed Isten nevét szentté magadban - addig nincs kihez imádkoznod. Gondold el: most ahhoz szólsz, aki az egész mindenséget s téged is megteremtett. Belőle lett minden, ami lett. Ő a te abszolút Igazságod, Abszolút Boldogságod, Abszolút Szerelmed, Erőd és Hatalmad. Ő a te Valóságod. Túl hétköznapon, túl gyászon, betegségen, halálon, gondon, politikán, zűrön, kudarcon, múló csalódáson, most Vele beszélsz, az Örökkévalóval, az Egyetlennel, aki szeret téged, és valóban lát. Senki sem lát téged! Senki sem tudja, valójában ki vagy, csakis Ő. Ő ismer, mert az Atyád, s te hozzá vagy hasonlatos. Ha a szeretődre gondolsz, hevesebben kezd dobogni a szíved. Ha bárkivel találkozol, akitől pénzed, előmeneteled, vágyad, jó hírneved vagy a holnapod

függ, izgalomba jössz, s elszorul a torkod. Mindez semmiség, mert ha kiemelkedsz a múló pillanatok zűrzavarából, a szentség fényében Ő vár, akitől minden függ! Amíg nem érzed, hogy hatalmas naperő szeretete sugárzik rád, ne folytasd az imádságot, mert még nem érzed Őt - nem tetted még szentté a nevét. Várj! S ha kell, parancsolj újra és újra magadnak: „LEGYEN SZENT A NEVED!” És egyszerre érezni fogod, hogy a hited teljesül. Látni nem fogod Őt, ahhoz még vak vagy - de megérzed a jelenlétét. Különös borzongás fog el. Hideg és forróság egyszerre érinti a testedet, a fejbőrödet, a karodat, még a lábadat is. S ekkor úgy állsz majd, mint világtalan a tűz előtt. Ez a tűz kívül-belül ég. Hirtelen megsejted, mi az, hogy az Atya benned van, s te az Atyában. Az egész megrendítő és különös - s ugyanakkor mégis természetes. Ott állsz Isten színe előtt. Eddig is ott álltál, de nem tudtad. Most tudod. Imádságod erős hitével elűzted a hétköznapok felhőit, s kisütött a Napod. Ekkor gondolhatod el a következő mondatot. 3. JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD A legfontosabb, amit erről az országról tudnunk kell, hogy bennünk van. „Az Isten országa nem jön el szemmel látható módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott. Mert az Isten országa bennetek van.” Életünk keserű komédiája, hogy örökké keresünk valamit mindenfelé, s azért nem találjuk meg, mert bennünk van. Föllázadtunk Isten országa ellen, kiűzettünk onnan, ami nem jelentett mást, mint hogy ez a csodálatos ország elhomályosult bennünk, létéről elfeledkeztünk - hordozzuk magunkban mindannyian, de öntudatlanul. És most azt kérjük, hogy jöjjön el ez az ország. Nem azt, hogy „el akarok jutni oda”, hanem jöjjön ide, ahol én vagyok. Egy egész ország jöjjön el énhozzám. Isten országának eljövetele azt jelenti, hogy az ember ráébred önmaga teljes valóságára. Anélkül, hogy kinyitná kulcsra zárt ajtaját, anélkül, hogy kilépne a szobájából, úgy, ahogyan ott ül, csukott szemmel, s imádkozik: máris Isten országában van. Nem kell hadat viselnie érte, nem kell más népeket legyőzni, elfoglalnia semmiféle Kánaánt, nincs szüksége politikai rendszerváltozásra, új alkotmányra, gazdasági programra, nem kell távoli bolygóra szállnia vagy túlvilági szférákba - egyet kell tennie csupán: föláldozni az énjét. Föláldozni önzését, rögeszméit, szenvedélyeit, értelmének szűk korlátait, amelyekkel örökké csak álországokat és véres történelmet varázsolt maga köré - s máris benne van. Az én hatalmát kell föláldoznia. Isten országába másképp nem lehet bejutni. Jézus tanításának legnagyobb misztériuma, hogy te is, én is, mindenki örökké él, s bár a halállal sokszor átváltozunk, meg nem semmisülhetünk soha, mert Isten országában végtelen sok személyes lélek van, de ÉN csak egy: az Isten. Isten országa nem valami hatalmas ősmasszát jelent, amelybe minden létélményünket elveszítve mindannyian föloldódunk, hanem olyan határtalan tengert, amelyet teljes öntudatára ébredt és fényessé vált lelkek serege alkot. A te helyed is ott van, közöttük. Minden eggyé válik benned, s te is az egy része leszel, s ha azt mondod majd, hogy „Én vagyok”, az Istenre gondolsz. Íme egy kép, hogyan látja a felébredt lélek ezt az új valóságot: „Indra isten országában gyöngyök végtelen számú hálózata van olyan tökéletesen felfűzve s elrendezve, hogy ha az egyikbe belenézel, valamennyi másikat is tükröződni látod benne. Valamennyi atom, sejt, tárgy, lény és lélek nem csupán önmaga, de minden más atom, sejt, tárgy, lény és lélek is, sőt

egyetlenegyben is megláthatod az Egészet.” Ez a kép megmagyarázza, hogy ennek az országnak miért lényege az abszolút szeretet. Ehhez föl kell áldozni a különvalóság tudatát. Mielőtt valaki a Miatyánknak ezt a sorát kimondaná, föl kell tennie magában őszintén a kérdést: vajon képes vagyok-e erre? Képes vagyok-e elégetni minden önzésemet, vágyamat, ambíciómat, lemondani egyéni kalandjaimról, pénzemről, szerelmemről, házamról, önteremtésem minden öröméről? Vajon képes lennék-e ellenségemben is Isten angyalát látni, s feleségemben nemcsak hús-vér embert, a maga ismerős arcával és kedves mosolyával, hanem halhatatlan lelket, akiben éppúgy, mint bennem, Isten él? Föl kell tenni a kérdést: tényleg akarom, hogy jöjjön el Isten országa? Vigyázz, mert ez nem képzeletbeli birodalom, álomország, ahol kiélhetem végre a vágyaimat - arra itt van a Föld, a maga gyönyörű és tragikus valóságával! Isten országa tényleg létezik, de csak annak számára jön el, akit semmilyen alacsony játék nem szórakoztat már, aki végigjárta az én-teremtés számtalan kálváriáját, s vissza akar már térni. Sokat kell szenvedni s tapasztalni ahhoz, hogy erre megérjünk. Szájjal elhadarni egy imádságot, semmit sem ér. Legalább tudni kell, hogy mit beszélünk. S ha tudjuk, s vállaljuk is, akkor már át is élhetjük. Ez a mondat, ha csak egy kicsit is teljesedik, nem kis veszélyekkel jár. Ez nemcsak keresztény, hanem ősi zsidó kérés, s amikor a lublini rabbi imához fogott, a házában úgy rendelkezett, mintha halni készülne. „Hogyan lehet - szólt egyszer -, hogy amikor valaki azt mondja: Isten országában akarok élni!, nem száll ki a lelke a testéből?” S ahogy ezt mondta, mély aléltságba esett, amelyből csak nehezen tért magához. Az átélésnek ezt a mélységét a zsidók jichudnak nevezik. Jézus ebben a mondatban a teremtés végső célját mondja ki. Őszintén bevallom: én ezt kérni teljes szívvel még nem merem. Vágyódom Isten országára. Minden, ami bennem egyáltalán érték, ebből az országból származó hír és sejtelem - de visszatérni nem tudnék még. Tudom, milyen áldozattal járna, s ezt képtelen lennék meghozni. Nem tartok még ott. Ezt a mondatot csakis úgy tudom kimondani, mint távoli eszményemet, mint amikor a gyermek elterveli, hogy mi lesz belőle, ha felnő, és nagy lesz. 4. LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS Ugyanaz a gondolat, mint amelyet Jézus a kereszthalála előtti imádságában mond: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!” A Kígyó és kereszt szinte teljes egészében erről a drámáról szólt. Az én-akarat, s az ÉN-akarat küzdelméről. A szvadharma teljesítéséről. Ez az ősi zsidó-keresztény hagyomány lényege. Martin Buber, a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója s a zsidóság hagyományának talán legmélyebb ismerője így ír erről: „Itt, a teremtés peremén áll az ember, ez a földi, magányos, nevet viselő, anyagcserélő, megszámlálhatatlanszor született és meghalt ember. Benne nyilvánult meg a szabadjára engedett másság, ő, a legkésőbbi, a legmegterheltebb teremtmény kapta meg valamennyi közül a szabadság örökségét. Itt, a rothadás és a fény gyermekében jött létre az, akiben Isten önmagát megismertetni, szeretni és akartatni kívánja. Itt végződik a mozgás, s csak innen tud a „Jordán felfelé folyni”. Itt történik a döntés. Nem fölülről lefelé! Más tanokban a földre küldött istenlelket az ég hazahívhatja, vagy hazaszabadíthatja, de nem így a zsidó hagyományban. Itt ez a nyomorúságos ember segítőtársa Istennek. Ő a „választó”. Az ő szabad akarata. Úgy kell, hogy tőle, „alulról” induljon ki a megváltás elindítása. Isten vár rá, s a kegyelem az Ő válasza. Egyetlen felső, belsőbb világnak sincs meg az a képessége, csupán ennek a legalsónak, hogy megadja a lökést a mélyre zuhant világnak, hogy ólám-hátikkunná, a Beteljesedés Világává alakítsa.” Mestereink ezt úgy fogalmazták: „Isten az emberben váltja meg önmagát.”

Itt fölmerül a döntő kérdés. Történhet-e a világban olyasmi, amit Isten nem akar? A válasz: igen. Történhet. Nézz körül, és látod. Ezt a világot, amelyben élünk, nem az Atya akarta, hanem mi. A kígyó és a kereszt küzdelme minden lélekben zajlik. Hogy melyik győz, az emberen múlik. Ebben a küzdelmében Isten megsegítheti - ezt kérjük minden imádságban, s ha mást kérünk, az nem imádság -, de a harcot senki helyett nem vívja meg! Jézus helyett sem. Rábízatott teljes egészében, hogy kígyóját legyőzi-e vagy sem. Ez a saját lelkével vívott hatalmas háború már a pusztában elkezdődött, amikor a Sátán kísértéseit legyőzte. De még ezután is, röviddel a halála előtt, sorsának legválságosabb pillanatában kiderül, hogy nem akar meghalni! Az Atya akarta a halálát - ő nem, s e két akarat közül az Atya akaratát választotta. Nem volt rákényszerítve. Ő választotta, szabad elhatározásából. Ő mondta ki, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!” A hűségnek benne is megvolt az árnyéka, de azt izzó fénnyel átvilágította. És azt mondta: „Akinek füle van, hallja meg! Ez a fény a fény-ember bensejében van, és az egész világot megvilágosítja. Ha ő nem világít, akkor sötétség van!” (Tamás 24.) Az, hogy manapság sötét a világ, nem valami természetfölötti Világkormányzó műve, hanem a miénk, akik nem világítunk. A közfelfogás szerint a Miatyánk hét kérés az Atyához. Tévedés. Nem az Istenen múlik, hogy szent legyen-e a neve. Nem tőle függ, hogy eljön-e végre az országa, vagy továbbra is ilyen botrányban élünk - s nem rajta múlik, melyik akaratot teljesítjük, a sajátunkét-e, vagy az Övét. Ez rajtunk múlik, embereken, akik imádkozunk. Az első három gondolat az ember önmagának szóló parancsolata, amellyel ha megvalósítja - alkalmassá teszi lelkét a kegyelem befogadására. A Név megszentelése, az Ország megvalósítása, az Akarat teljesítése: az ember feladata. Úgy nevezi az őskeresztény misztika: az Ember Háromszöge. Aki e három gondolatot nem önmagának, de Istennek címezi, csakis azért teszi, hogy a szabadságával járó felelősséget az Atyára hárítsa. Az ilyen azt mondja: „Uram, tisztítsd meg a nevedet, mert nagyon mocskos, küldd el végre országodat, mert ez itt pokol, amit a te teremtményeid csináltak, és teljesítsd végre valahára az akaratodat, mert nem tudom, hogy miért, de nagyon pocsék akaratok teljesednek körülöttem, s nagyon fáj, hogy te ezt szótlanul tűröd!” És nem vallja be őszintén, hogy „én mocskoltam be a nevedet! Én tettem botránnyá a földi életet! Én vagyok az, aki nem óhajtom teljesíteni a te akaratodat, csakis a sajátomét!” Nem! Az imádság első három mondatával az ember önmagához szól. A fény kicsíráztatja a magot, de azt nekünk kell elvetni. Csak ezután, ha előkészítettük a talajt, s a fény befogadásának feltételeit megteremtettük magunkban, fordulhatunk az Atyához. Innen kezdve egyedül már nem lehet továbbmenni. Most már segítséget kell kérni. 5. ÉS A MI ÉGI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA Ez már kérés. Mégpedig, az ősi tanítás szerint, központi kérés. A kereszténység lényege fogalmazódik meg ebben a sorban. A táplálék a lét alapfeltétele. Az embernek háromféle táplálékra van szüksége. Testi táplálékra, lelki táplálékra és szellemi táplálékra. Ha bármelyiket nem kapja meg: elpusztul. A test tápláléka az enni való kenyér. A lélek táplálékai mindazok az érzelmeink és gondolataink, amelyek biztosítják, hogy lelkünk ne sorvadjon el. Azt mondja a költő: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér”. A szeretet érzése, az anyai szó, a jóság érintése, a

szerelmes összetartozás, a zene, a szépség, a gondolkodás öröme, az alkotás és a jól végzett munka elégedettsége, a baráti szó, gyermekünk mosolya, a vidámság, az önfeledt tánc, a viszonzott érzés, a családi harmónia mind-mind ilyen lelki táplálékok. Lelki kenyér nélkül életünk sivár, értelmetlen és gyötrelmes. Jézus nem erről a kenyérről beszél. Azért idéztem az imádság eredeti, latin szövegét, hogy ezt világossá tegyem. A „panem nostrum supersubstantialem” az a legalapvetőbb, leglényegesebb kenyér, amely nélkül nemcsak fizikailag éhezünk, s nemcsak sivár az életünk, de amely nélkül egész embervoltunk értelme elvész - amely nélkül menthetetlenül a sötétségbe zuhanunk. Ez a bennünk lévő isteni fény tápláléka. Minden más táplálékot az embernek magának kell megszereznie. Ezt az egyet képtelen - ezt csakis Isten adhatja meg. Jézus a leghatározottabban visszautasítja, hogy ezt a kenyeret bárki is összetévessze a földi zabálnivalóval. Mindjárt a Sátánnal kezdi, aki a pusztában, negyvennapos böjtje után így kísérti az éhezőt: - Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! És Jézus így felel: - Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik. Később, amikor csodatettét mégis végrehajtja, nem önmaga, hanem az éhező tömeg miatt, s ötezer embernek ad mágikus hatalmával kenyeret, elmenekül a sokaságtól, nehogy királlyá tegyék őt. A nép azonban utána özönlik. Bárkába szállnak, s Kapernaumban, a tó túlsó partján rátalálnak. És ekkor mérhetetlen keserűséggel így szól: - Bizony, bizony mondom néktek, nem azért kerestek, mert csodajelet láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből, és jóllaktatok. De ne a romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. És hogy még világosabbá tegye, miféle kenyérre gondol, így szól: - ÉN VAGYOK az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. ÉN VAGYOK a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él. Aki az imádságnak ezt a sorát úgy mondja ki, hogy közben a megélhetésére és a zabálni való, földi kenyérre gondol, az nemcsak félreérti Jézust, de olyasmit kér, amit a Sátán kért Jézustól a pusztában: isteni hatalmával teremtsen enni való kenyeret, s elégítse ki vele fizikai éhségét. Ma azt mondhatnánk: teremtsen végre olyan gazdaságpolitikát, ahol mindenkinek jut kenyér. Csakhogy ez nem az Isten dolga! El tudod képzelni, hogy Isten olyan könyörtelen despota, hogy miközben ez a kérés sok milliárdszor fölszáll az égre, az emberiség háromnegyed része mégis éhezik, sőt belepusztul a kenyér hiányába, mert az Úr mindezt süketen és szívtelenül tűri? Nem, barátom. Ezt a világot nem az Isten teremtette így. Ez a mi teremtésünk. Az én-akarat teremtése, nem az isteni akaraté. És ez mindaddig így is marad, amíg az én-akarat uralkodik a Földön. Ez a következménye. Isten soha nem ígért ilyesmit, sőt, mindjárt a Genezis elején világosan megmondja a paradicsomból kizuhant embernek, hogy a táplálék megszerzése ezentúl az ő gondja: „arcod verítékével eszed majd a kenyeredet!”. A mennyben ez nincs így, nemcsak azért, mert ott nincs szükség ennivalóra, hanem azért, mert ott igazság van. Csakhogy ezt az igazságot mi nem engedjük megvalósulni a Földön. Mi itt elzabáljuk mások elől a kenyeret, s utána szemérmetlen módon arra akarjuk rávenni az éhezőket, hogy kérjék az Istentől, hátha ad nekik. Nem! Az éhezőnek, a szegénynek, a nélkülözőnek nem attól kell kérnie a betevő falatját, aki ebben a gyalázatos folyamatban nem vett részt, s akinek akaratát

az önzés nem engedi érvényesülni, hanem azoktól, akik kifosztották! Akik meglopták, elnyomták, és kizsákmányolták! Isten országában - amely nem tudott eljönni - nincs gazdag és szegény. Csak itt van, a Sötétség Fejedelmének birodalmában, s nem képzelhető el nagyobb hazugság, mint hogy ezért bárki is Istent tegye felelőssé. Ezt a színdarabot, amelyet itt játszunk, az ember rendezi. Ezért van az, hogy a technikai fejlődés csúcsán az emberiség elenyésző része hihetetlen jómódban él, s a nagy többsége éhen vész. A kenyérkereső embernek nem Istentől, hanem a munkaadójától kell követelnie a bérét. És a munkaadónak meg is kell adnia neki érdeme szerint. És tudnia kell: senki sem gazdag isteni jogon! Az ember azért gazdag, mert mástól elvette. Azért, mert ügyesebb, okosabb, rátermettebb - és önzőbb. Ezért a gazdag sohasem tud adni - csak visszaadni. Az igazság ebben a mélyen lezüllött, sötét világban nem tud megtelepedni. Erről szól az emberiség egész történelme, s a Miatyánk első három sora: az Ember Háromszöge. Az alamizsnaosztás pedig ezt az igazságtalan helyzetet újabb hazugsággal is megfejeli: nemcsak tartósítja a gazdagok hatalmát, de fillérekért még a túlvilági boldogságot is meg akarja vásárolni. Az 1945-1946-ban feltárt felső-egyiptomi Nag-Hammadiban találtak rá Tamás Evangéliumára, amelyben Jézus szó szerint ezt mondja: - Ha alamizsnát adtok, rosszat tesztek lelketeknek. Ez a rossz nem egyéb, mint hogy az ember önmaga és mások előtt a „jóemberség” látszatában akar tündökölni, s ahelyett, hogy föllázadna az egész világ botrányosan igazságtalan berendezkedése ellen, a helyzetet lelkiismeretének megnyugtatásával még szentesíti is. Nem kell adni. Ha valaki kiváltságos életet él - s melyikünk nem, mondjuk egy éhező gyermekhez viszonyítva -, és saját jóléte s komfortja mindennél fontosabb neki: annak nem kell adakoznia. A helyzet így sem igazságos, de legalább nincs elkenve. Nincs eldugva a vallás és Jézus köntöse mögé. A dolgok, ha nincsenek elkenve, legalább kisarkulnak. A hazugság a „nyomort hosszan élteti”, s az embert olyan helyzetben tartja, hogy képtelen hozzáférni önmagához. Jézus mindenfajta politikai fellépést visszautasít, mert tudja, hogy a bajok gyökere nem a felszíni történésekben, hanem a lélek mélyén van. Ha ott nem történik „megtérés”, ha a kígyó-én legyőzi az ÉN VAGYOK keresztjét, az ember minden cselekedetét a gátlástalan önzés fogja irányítani, történelme is ezt tükrözi majd: egyének és népek egymás kifosztására szövetkeznek, és ezt nevezik majd „társadalmi rendnek”. És a manapság oly divatos, „világmegváltó” farkastörvényeket: gazdaságpolitikának. „Valaki azt mondta neki: Mondd testvéreimnek, hogy osszák meg velem atyám vagyonát. Mire ő ezt mondta neki: ember, ki tett engem osztóvá? Tanítványaihoz fordult, és ezt mondta nékik: Hát osztó vagyok én?” Ami az anyagi javak igazságos elosztására vonatkozik, egyetlen tanácsa van: add oda mindenedet! Nem tizedét, nem a felét, nem a háromnegyedét, hanem mindent! Különben nem jutsz a mennyek országába. És ne gyűjts magadnak kincset a Földön, ahol a moly rágja, és a rozsda marja! És nem szolgálhatsz Istennek és a Mammonnak is. És ha erre még nem vagy érett, mert köt a jólét szenvedélye, de adni mégis akarsz: legalább titokban adj! Ne tudjon róla senki, még te sem - ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb? Kétezer év botrányos igazságtalanságát igazolta az a ravasz igyekezet, amely a szegény emberek jogos kenyérigényét Istenhez továbbította. Azóta minden rabló így gondolkozik: „Nekem adott az Isten, neked nem adott. Kérd Tőle, majd te is megkapod.” Így a világ széthullott kifosztókra és kifosztottakra, mégpedig olyan menthetetlen módon, hogy ha a kifosztott belátta végre, hogy imádsággal nem megy semmire, nekiugrott a gazdag torkának, elvette mindenét - és hamarosan ő vált kifosztóvá. Nem! A Miatyánknak ez a kérése nem a földi, hanem az égi kenyérre vonatkozik. „ÉN VAGYOK az élet kenyere.” Az ÉN VAGYOK a halhatatlan, felsőbbrendű ÉN-ünk, akinek fénye nélkül

sötétben vagyunk. Isten így mutatkozik be Mózesnak: „Én vagyok”, és Jézus is így mutatkozik be az embereknek: „Én vagyok”... és amikor azt mondta: „Én bennetek vagyok”, nem arra gondolt, hogy személyesen belebújik bárkibe is, mint ahogy Pál apostol, amikor azt mondta, hogy „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem”, nem arra gondolt, hogy az Úr, mint valami kísértet, megszállva tartja őt, hanem arra, hogy az ÉN VAGYOK megrendítő élményét átélte, és lelkének isteni valóságát megvalósította. Olyan emberré vált, akit már nem az én, hanem az ÉN ural. Az imádság első felében megtisztítottuk az ÉN sugárzó fényét a hétköznapok szennyétől, megtörtük énünk lázadását, megvágytuk a teljességet - innen már segítségre van szükségünk, hogy önmagunk valóságára ráébredjünk. Az én mint rossz vezető félreállt, tovább nem irányít bennünket, s céltalanul hánykolódnánk a világban, ha sorsunkat nem irányítaná ezentúl egy magasabb tudatosság. Az imént még azt mondtuk: „Jöjjön el a te országod!” De hol van ez az ország?? Azt mondtuk: „Legyen meg a Te akaratod!” De mi ez az akarat? Ki mondja meg? Csakis az ÉN-ünk. A szent könyvek csak annyit érnek, mint autósnak a KRESZ-táblák: megmutatják az általános szabályokat, de térképet senkinek nem adnak hozzá. A térkép egyénre szabott! Csakis felsőbbrendű ÉN-ünk mindennapos sugallatát követve juthatunk előre az úton. Az „égi kenyér” nem intellektuális táplálékot jelent, nem hitelveket vagy iskolában megtanulható tudást - hanem az ÉN VAGYOK élményét, azt, hogy az ÉN naponta mondja meg életem legkisebb helyzetében is, hogy mit kell tennem. „URAM! ADD, HOGY MAGAMRA ÉBREDJEK MA!” Ez a kenyér jelentése. Valódi ÉN-élményét kéri itt az ember, azt, hogy eddig mélyen eltemetett isteni valósága ragyogjon föl a lelkében. Úgy is elgondolhatod ezt a kérést, hogy TÁPLÁLJ NAPONTA MAGADDAL, HOGY EGGYÉ VÁLHASSAK VELED. Sok olvasóm kérdezte: hogyan lehet ezt az ÉN-t megtalálni magunkban. Nagy kérdés. Ugyanaz, mintha azt kérdeznék, hogyan lehet megvilágosodni. Önismeretünknek ez a végcélja. Amíg idáig eljut az ember, állandóan azzal a csalódással szembesül, hogy akit eddig önmagának hitt, az nem egészen ő, csak Valakinek az árnyéka. Számos szereppel azonosította magát, de mindegyik lemállott róla, egyik sem volt igazán ő. És ahogy szaporodnak a kudarcok, úgy tágul az önismeretünk is. Halhatatlan ÉN-ünk csak ritkán bukkan föl bennünk olyan megrendítő, villámszerű hirtelenséggel, mint Pál apostolban a damaszkuszi úton. A tágulás rendszerint fokozatos, s ezért van szükségünk a mindennapos élményekre. A mánkat kell megoldanunk, s ezért van szükségünk mindennapi „táplálékra”. Amíg ez a lassú folyamat tart, ÉN-élményünk nem úgy jelentkezik, mint megvilágosodás, hanem csupán mint egy-egy villanás: hirtelen világos lesz az egész, s aztán újra sötétbe borul. Csak átcikázik rajtunk, mint a villám, azt mondjuk, jé, de érdekes, most látok, minden világos és megnyugtató - és a következő pillanatban megint ott tartunk, ahol voltunk, nem tudjuk az élményt megtartani, sőt gyakran el is felejtjük. Elmesélek neked egy ilyen esetet. D. azzal keresett fel, hogy váratlanul meghalt a felesége, s ezek után ő sem akar élni tovább. Az asszonyt Sárának hívták, autóbaleset áldozata lett. Tizenhét évi boldog házasság után úgy ment el, hogy el sem tudtak búcsúzni: a mentőautóban még nyitva volt a szeme, de már nem volt benne élet. Azóta nincs értelme semminek. Mintha egy darabot kitéptek volna a testéből, úgy érzi magát mondta D. -, mint aki megnyomorodott. Nem tud enni, képtelen aludni, fél egyedül. Egész lénye fáj. Ennek egy éve már. Azóta mintha kínzókamrában élne: szenvedés ránéznie az asszony elhagyott, magas sarkú cipőire, a ruháira, a színes papírdobozban őrzött hajcsavaróira, a fürdőszoba fogasán lógó köpenyére, amely még őrzi testének illatát, de ő már sohasem lesz benne. Fényképe még ott

mosolyog rá a falról, s egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy ez csak közönséges papír: Sára már nincs, és nem is lesz soha. A férfi nagyon rossz állapotban volt. Sírni már régóta nem tudott. Bár akkor láttam életemben először, nyilvánvaló volt, hogy ijesztően le van fogyva: lötyögött rajta túlságosan bő öltönye, beesett szeme körül szürke ráncok gyűltek össze, s a tekintete olyan volt, mint azé, aki hirtelen megöregedett: fénytelen, fáradt, szomorú. Kérte, hogy „idézzem meg” a feleségét. Talán ha szólni tudna véle akár csak pár mondatot is, vagy meggyőződhetne róla, hogy valahol van: megnyugodna. Elmondtam neki, hogy nem tudok szellemeket idézni. Ha tudnék, se tenném. Én a Mesterek világával állok kapcsolatban; mindazok, akikkel rajtuk kívül találkoztam, s akikről a Kígyó és keresztben beszámoltam, csakis az ő bölcs engedélyükkel s valamennyiünk számára üdvös okokból szólalhattak meg. Ezt nem taktikából mondtam, ez az igazság. S túl azon, hogy én magam nem Vagyok képes rá, a halottlátást vétkes dolognak tartom. Elmondtam neki, miért. Csalódottan ült. - De ha már itt vagy - mondtam -, beszélgessünk! Próbáljunk együtt gondolkozni, hátha kilyukadunk valahová. Kértem, mondjon valamit az életéről. Ő persze a Sárával való találkozással kezdte, de én azt kértem, menjen vissza régebbre. - Meddig? - Mondjuk: kezdd a gyerekkoroddal. Meg akartam tudni, ki ül előttem. Ugyanakkor azt is elértem, hogy régi emlékeinek felidézése közben lecsendesült zaklatott állapota. Kezdte önmagát józanabbul, nem csupán a villámsújtotta ember szemével látni. Célom nem a vigasztalás, hanem a megértés volt. Vigasztalni nem lehet senkit. Ilyen tragikus lelkiállapotot nem lehet szavakkal megszüntetni. Meggyőződésem, hogy nem is szabad. A katarzis a lélek legtermékenyebb pillanata. Ilyenkor áttörnek az én merev falai, s az ember, ha rövid ideig is, de kénytelen messzebbre nézni. A halállal való találkozás még a leginkább földhözragadt lélek előtt is kinyit egy tágabb világot; ekkor döbben rá, hogy élete sokkal hatalmasabb játék, mint ahogy addig vélte. A mulandóság kapujában mindenki számvetésre kényszerül: mi volt valódi érték, s mi volt hiábavalóság. Kénytelen túllátni a jelentéktelen, hétköznapi gondokon, az össztársadalmi hülyítéseken, a lényegtelen ostobaságokon, s meg kell néznie az egészet magasabbról is. A sírnál még a legegyszerűbb ember is filozófussá, tragikus hőssé válik. Ilyenkor szembesül a nagy MIÉRT-tel, az Isten és a lélek hatalmas kérdőjelével. Akkor jön rá arra, hogy nem volt jó ahhoz, akit szeretett. Akkor bánja meg, hogy belesüppedt a mindennapok szürkeségébe, a loholás esztelenségébe, s nem látta a sorsát sohasem úgy, ahogy most látja: kegyelemben élt valakivel, életének minden perce csodálatos adomány volt, s észre sem vette. Ha későn is, de rádöbben, hogy vak volt. Korunk embere a legravaszabb trükköket találta ki, hogy a katarzisát megússza valahogy. A halál az egyetlen, ahol ezek a trükkök nem működnek. S ezért a gyász fájdalmából senkit nem szabad kimenteni. D. azonban már régen túl volt ezen a szent pillanaton. Nem katarzisban, hanem terméketlen krízisben élt. Beleragadt az önsajnálat állapotába. Hatalmas ütést kapott, padlóra került, s nemcsak nem tudott, nem is akart fölállni. A kígyó-én roppant ügyes és nehezen leleplezhető csele ez: nem akarja föladni a hatalmát, s ezért a fényt nem engedi betörni az ember lelkébe, hanem inkább elkezdi sajnálni és sajnáltatni magát, s azt súgja, hogy „nincs értelme az egésznek, nem csinálom tovább!”. így aztán a gyásztól az ember nem megtisztul, de tönkremegy. Amikor D. befejezte a történetét, nagyjából ezt mondtam neki: - Elmesélted az életedet. Ebből számomra a következő derül ki: Óvodás

korodban pici társaiddal játszottál, s azt mondtad arra a tizenöt kilós fiúcskára, hogy ÉN VAGYOK Gyurika, és az óvoda az „én világom”. Aztán iskolába kerültél. Az óvodát elfelejtetted, s most már a grundon focizó, nagy hajú kölyökre mondtad, hogy ÉN VAGYOK, s az iskola és az úttörőtábor lett az „én világom”... Sárát nem ismerted még, azt sem tudtad, hogy létezik. Aztán elvesztetted először anyádat, majd három év múlva az édesapádat is. Hirtelen, minden átmenet nélkül felnőtt lettél, kenyeret kerestél úgy, hogy közben esti egyetemre jártál, s arra a húszéves férfira azt mondtad akkor: ÉN VAGYOK. Három szerelmed volt, egyik sem Sára. Szenvedtél, amikor megcsaltak, s különösen az fájt, amikor a harmadik lány, akivel 1956-ban külföldre szöktél, fél év múlva elhagyott. Akkor érezted először, hogy a „testedből téptek ki egy darabot”. Most persze mosolyogsz ezen, hiszen azt sem tudod, mi van azzal a nővel, évtizedek óta nem is hallottál róla - de akkor szenvedtél miatta, mert szeretted, és arra a szerelmes emberre azt mondtad: ÉN VAGYOK. Aztán jött Amerika. A sorsáért küzdő férfi. Az ÉN VAGYOK akkoriban az olajmérnököt jelentette számodra, aki egy idegen országban él, s másik nyelven beszél. Egy új világ állampolgára lettél. Nemcsak szerelmeidet, hazádat is elfelejtetted, s egyetlen kérdés foglalkoztatott: a karriered gondja... Sára még mindig nem volt, nem is hiányozhatott; ha akkor csöppen az életedbe, nem is lett volna jó és időszerű, mert katona lettél, és hadifogságba kerültél. Az ÉN ekkor egy vietnami fogoly volt, aki elképesztő lelkierővel küzdött az életben maradásáért. Ha azt kérdezted akkor magadtól, KI VAGYOK ÉN?... a gyötrelmes helyzetbe került hadifogoly képe merült föl, aki csontsovánnyá fogyott, de állta a megpróbáltatásokat, s akinek az erejét most nem leled sehol. De menjünk tovább. Hazajöttél végre, s ekkor lépett az életedbe Sára. Ekkor született meg legboldogabb éned. Azt mondtad: ÉN VAGYOK a szerelmes férfi, ÉN VAGYOK Sára férje, ÉN VAGYOK a házam, az egzisztenciám és az a boldog harmóniám, amelyet Sárával együtt teremtettem. Minden addigi ÉN-edről megfeledkeztél, csakis ez létezett. És ez a világ most összeomlott. Ha jól számolom: ez a hetedik éned, akit el kell temetned! Hatot eltemettél, s most azt mondod: ezzel a hetedikkel képtelen vagy megtenni. Mikor fedezed fel végre, hogy ezt a sok szerepet mind te játszottad? Mikor fedezed fel, hogy a sok elmúlt éned mögött van egy valódi is, aki mindezeket teremti, aki a legmélyebb pokolból is kiránt, s minden romba dőlt világodból képes újat varázsolni?! Hány emberről gondoltad eddig, hogy nem tudsz nélküle élni? Látod, magad is mosolyogsz ezen. Utólag, ha új énünk már kialakult, könnyű, de idézd csak vissza anyád elvesztésének a pillanatát! Tudtad, hogy olyan szeretet ment el az életedből, amelyet nem kaphatsz meg senkitől, soha. Nem is kaptad. Tizenöt éven át szeretet nélkül éltél, nem is hiányzott túlságosan, mert másról szólt az életed. Mit kezdtél volna anyád szeretetével Amerikában és főleg Vietnamban? Csak gyötört volna a távolság, és őt is megkínozta volna a hiányod. Amikor meghalt, úgy érezted, hogy árva maradtál, de amikor már Alaszkában dolgoztál, a szó elhalványult benned, s megjelent helyette egy másik: úgy érezted, független vagy, nem tartozol senkinek. És tizenöt év múlva megkaptad a szeretetet is. Nem ugyanazt, de hasonlót: belépett az életedbe Sára. Most pedig elment. De honnan tudod, mi vár még rád? Miből gondolod, hogy ez, aki itt ül előttem, a te utolsó éned? És főleg: mikor jössz rá végre, hogy ez az ÉN VAGYOK a te egyetlen, hűséges társad? Mindenki elhagyott, akik jönnek, azok is elhagynak, csakis ez az egyetlen létélményed nem hagy el soha! Az élet hosszú vándorút. Változnak a tájak, az országok, a politikai rendszerek, az emberek is jönnek-mennek körülöttünk, egy darabig kísérnek az úton, aztán lemaradnak, mert más irányba viszi őket a sorsuk. És mi is változunk! Számos szerepet játszunk el mélységes átéléssel, minden kicserélődik, mi magunk is, csak ez az egyetlen alapérzésünk nem, hogy ÉN VAGYOK! Bármi megváltozhat, ÉN VAGYOK és LESZEK is! Tudod rólam: én bizonyos vagyok abban, hogy ez a vándorút nem végződik be a halállal. Ez végtelenül hosszú. De nem szükséges előrenézni, tökéletesen

elegendő, ha áttekinted az eddigi utadat. Rabjává váltál a kétségbeesésnek, s azt mondod: „Elfáradtam. Nagyon fáj. Több ént és több sorsot nem teremtek már! Adják vissza a régit!” Csakhogy az a régi - mint az összes előző is - lejárt. Újat kell csinálni helyette. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, de az ÉN VAGYOK nem fog békén hagyni. Hiába adod fel, hiába mondod, hogy nem bírom, sőt - ezt az egyet fogadd el látatlanban - hiába leszel akár öngyilkos is: az ÉN VAGYOK-ot nem tudod megszüntetni! Az ember mindent megtehet, csak egyet, egyetlenegyet nem: nem tud nem lenni, ha már van! Végighallgatott türelmesen, majd keserű, kissé gúnyos mosollyal ezt kérdezte: - Szóval legyek önző? - Ez nem önzés - feleltem. - Az az önzés, hogy a feleségedet vissza akarod ráncigálni a túlvilágról. Hogy nem hagyod őt menni az útján, szabadon; foggalkörömmel kapaszkodsz belé, mert az életedben először gyenge vagy megállni a két lábadon. - És a szeretet? Az önző ragaszkodás nem szeretet. Aki igazán szeret, tudja, hogy a másik nem tud olyan messzire menni, hogy ne lenne az övé. Még akkor sem, ha elválasztja tőle a halál. Ahogy nem tudsz nem lenni, ugyanúgy nem tudod a valódi szeretetet sem megszüntetni. Jól is néznénk ki, ha a szeretet csak addig tartana, amíg valaki mellettünk van, és fogjuk. Ahogy nem szabadna túlságosan beletapadnunk egy-egy szerepünkbe, ugyanúgy nem szabadna mohón ragaszkodnunk ahhoz sem, akit szeretünk, hiszen ő is változik, új arcot ölt, és új sorsot él. Ahogy a sok szerep mögött ott az egyetlen, változatlan ÉN VAGYOK, ugyanúgy ott van az igazi szeretet is. Szeretni csak az ÉN VAGYOK tud, s az nem múlik el soha. Hosszan tűnődött. Nem tudom, mire gondolhatott. Értelmes ember volt, de a szavaiból kiderült, hogy spirituális kérdésekkel soha nem foglalkozott. Az Evangéliumot sem olvasta. A kétségbeesés hozta hozzám. Rám nézett, s azt kérdezte: - Péter, mi az, hogy Isten? - Isten az, akiről most beszélgetünk. - Hogyhogy?! - Ahogy mondom. Mózes ugyanezt kérdezte: ki vagy te? És Isten így mutatkozott be neki: ÉN VAGYOK, aki vagyok. És voltam. És leszek. ÉN VAGYOK A LÉTEZŐ. Ha ezt az élményt átéled, megismered az Istent. - Ilyen egyszerű lenne? - Igen. A végeredmény mindig egyszerű. Csak az odavezető út nem. Az roppant nehéz és bonyolult. Ezt te mint mérnök és matematikus jobban tudod, mint én. - És miért nem tudja ezt senki? - Azért, mert az emberek csak élnek, de nem léteznek. Aki csak él, nem ismeri valóban önmagát. Mindig azzal a szereppel azonosítja magát, aki abban a percben éppen ő. Hét életedet soroltad fel, egyik sem voltál teljes, valódi önmagad! Most tartasz ott, hogy ráébredj: ki az, aki ezeket az éneket állandóan megteremti benned. Mindegyik életed szétfoszlott, s Ő még mindig itt ül előttem. És új életet teremt magának. Sára nélkül. Ha ebben a sok átváltozásban fölfedezed magadban ezt az ÉN-t, rájössz, hogy a halál sem egyéb, csak változás. Ahogy az anyag nem vész el, csak átalakul, ugyanúgy a lelkünk is. A létérzetünk, az, hogy ÉN VAGYOK, örökké megmarad... Jézus ezt úgy mondta: „Boldogok, akik vannak, mielőtt lettek volna.” Eddig a beszélgetés. Az „égi kenyér”, amelyet az imádságban kérünk, ez az ÉN-élmény. Mint földnek a napsütésre, erre mindennap szükségünk van. S ez hol mint erő, hol mint biztatás, hol mint érzés, hol mint világos felismerés érkezik el hozzánk. Amikor Jézus ezt a szimbólumot kimondta, az akkori emberek, ha pontosan nem értették is, de jobban sejtették a jelentését, mint mi, manapság. A Kenyér ősidők óta az oltáron volt, és a zsidó hagyomány szerint Istent jelképezte. Ahogyan a földi kenyér az ember testévé válik, az égi kenyér is Azzá

változtat, akit magadba fogadtál vele. 6. ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, AMINT MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK Számos ősi imádság könyörög bűnbocsánatért. „Vétkeztünk - bocsáss meg!” - ez az állandóan visszatérő motívuma a legtöbb bibliai imádságnak. Az, hogy az egyik legfőbb vétkünk a megbocsátásra való képtelenség, itt kap először hangsúlyt. Sokan úgy vélik, hogy a mózesi Törvény kemény szigora után Jézus a Kegyelem törvényét hozta el, ami azt jelenti, hogy az isteni könyörület korlátlanul kiárad a világra, magához ölelve vétkest és ártatlant egyaránt. Még C. G. Jung is ebbe a tévedésbe esik a Válasz Jób könyvére című művében. Ebben részletesen elemzi, hogyan válik Mózes félelmetes, haragvó Istene Jézus tanításában gyengéd, könyörületes, minden bűnt megbocsátó Istenné - majd a János Jelenések könyvében hogyan tér vissza váratlanul megint a könyörtelen, ítélő Isten, mégpedig rettenetes formában: az emberiség harmadrésze a mélységbe zuhan, s a Harag örvénye elnyeli a bűnösöket. Jung úgy véli, hogy ez a hatalmas ellentmondás nem annyira a valóságban, mint inkább János pszichéjében keresendő. Valójában Jézus sehol nem mondja, hogy Isten nem ítélkezik. Sőt a „jaj néktek, írástudók, farizeusok” után a városok ítéletét is megjövendölte: „Jaj néked, Korozain! Jaj néked, Betszaida!... Mondom néktek: Tirusznak és Szidonnak elviselhetőbb lesz a sorsa ítélet napján, mint a tiétek. És te, Kapernaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz!” És megjövendöli Jeruzsálem és a szentély pusztulását, sőt az emberiség utolsó ítéletét is. Vannak, akik a Miatyánkot így fejezik be: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.” A két utolsó szó a legősibb zsidó tanítás egy-egy alapszava. A geburah nemcsak azt jelenti: hatalom, hanem azt is, hogy ítélet. És a gedullah nemcsak azt, hogy dicsőség, hanem azt is, hogy Kegyelem. A Teremtőnek a világba lenyúló jobb és bal keze. Ami azonban ennél lényegesebb, mert ránk, emberekre vonatkozik: Jézus részletesen elmagyarázza, hogy közülünk senki sincs abban a helyzetben, hogy ítéljen mások fölött! Én-tudatunk oly mértékben szűk és önös, látásunk annyira homályos, hogy ítéletünk csakis hamis lehet! Azt mondja: „Ne ítéljetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek. Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni... Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod embertársadnak, hogy hadd vegyem ki szemedből a szálkát, amikor a magad szemében gerenda van!” Ma ez már a lélektan alapigazsága. Kivetítésnek nevezi azt a folyamatot, amikor az ember mindazt a sötétséget és szennyes indulatot, amelyet önmagában elfojtott, és tudattalanná tett, rávetíti mások arcára, és mindenkit vétkesnek tart. Ebben a helyzetben, amikor fogalmunk sincs, hogy mi magunk mennyire vagyunk vétkesek, nem ítélkezhetünk, nem büntethetünk, nem tapadhatunk bele a bosszú és gyűlölet érzésébe, csakis egyet tehetünk: megbocsáthatunk a vétkezőknek. A Miatyánknak ez a két sora szétválaszthatatlan. Aki a saját vétkének nincs tudatában, s úgy mondja el a második sort, hogy közben fölidézi ellensége arcát, és nagylelkűen azt gondolja: „No, jól van, megbocsátok neked!”, a legnagyobb tévedésben van, mert lehet, hogy még a kettőjük közötti viszonyban is az övé a nagyobb vétek. Ha egy asszony „megbocsátja” a férje hűtlenségét, s közben nem fedezi föl, hogy vele nem lehet élni, hogy az ő lehetetlen természete elől menekült az ura, az valójában nem megbocsát, hanem a saját vakságát, kényelmét és rossz tulajdonságait védelmezi. Önnön vétkeink pontos ismerete nélkül minden megbocsátás csak képmutatás. Istennel nem lehet csereüzletet kötni. Amikor az imádságnak ezt a mondatát magunkban elgondoljuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi magunk vétkesek vagyunk. Miben vagyunk vétkesek? Nem a BTK-nak vagy bármiféle erkölcsi kódexnak a megszegesében, hanem magában az őslázadásban, amikor hűtlenül elhagytuk a tengert, s azóta önző

csepp-tudatunk az egész értelmetlen és véres világdrámáért sohasem önmagát teszi felelőssé, mindig másokat. Vétkünk: a megbocsátásra való képtelenség. Ahogy mélyül önismeretünk, egyre jobban felismerjük a saját hibáinkat, a helyzetekben nem a mások, de a saját felelősségünket keressük, s mivel tudjuk, hogy mi magunk is adósok vagyunk, mások adósságát is elengedjük. Így lépünk ki egy ördögi körből, ahol gyűlölet gyűlöletet szült. A Kegyelem törvényvilágába csak az a lélek léphet, aki maga is kegyelmet ad. A Szvetaszvatara upanisad azt mondja: „A végtelen univerzum egy kerék, amelyen minden teremtmény a születés, a halál és az újraszületés örökös körforgásában él. Körbe-körbe forog, soha meg nem áll. Ez Brahman kereke. Mindaddig, amíg az én azt hiszi, hogy Brahmantól különváló, forog a keréken, a születés, a halál és az újraszületés törvényét követve. De amikor Brahman kegyelme által fölfedezi a véle való azonosságát, többé már nem kering a keréken. Halhatatlanná válik.” Amit mi törvénynek nevezünk, azt a hindu hagyomány úgy hívja: karma. Amit kegyelemnek, azt ők úgy mondják: moksa, ami azt jelenti, hogy megszabadulás. A karma törvénye alól akkor szabadulunk meg, ha föladjuk énünk lázadását, s megvágyjuk Brahmannal való egységünk élményét. Mestereink ehhez még egy lényeges dolgot hozzátesznek. Tévedés azt hinni, hogy a karma olyan mechanikusan történik velünk, ahogyan a fizikai világban a gravitáció vagy az akció-reakció törvénye működik. A mindenség abszolút tudatos alkotás, s a karma működését is a legmagasabb tudatosság irányítja. Nem úgy van az, hogy adok egy pofont, s a következő körben visszakapom. És nem is úgy, hogy a halálom után összeül a szigorú égi bíróság és az Úr mint kérlelhetetlen tanácselnök ítéletet mond felettem. Isten lelke nem kívül, hanem bennünk van, s aki ítélkezik felettünk, az nem más, mint mi magunk: a saját, halhatatlan ÉN-ünk. Amíg földi testben élünk, ez az ítélet rejtve működik, mivel isteni ÉN-ünk mélyen a tudatunk alá merült, s onnan hat mint lelkifurdalás, vétektudat, sokfajta betegség, akadályoztatás, vissza-visszatérő balsiker, kudarc, megpróbáltatás. Néha előfordul, hogy az ítélet halálos: amikor a „rejtett” ÉN úgy látja, hogy a lázadó én már nem a sorsát éli, hanem konokul és menthetetlenül csakis az életét, amikor egy-egy inkarnáció visszahozhatatlanul vakvágányra szalad, ahol már nincsenek találkozások, csak karambolok: visszahívja az embert a földi világból. A valódi szembesülés itt történik, a köztes létben. Ekkor találkozunk önmagunk valóságával, a bennünk rejlő isteni ÉN-nel, aki elmúlt életünk tetteit és gondolatait mérlegre teszi. Ekkor válik külön a fény és a sötétség. A sötétség ítélet alá kerül, s a fény a kegyelem törvényvilágába jut, ami azt jelenti, hogy ÉN-ünk szellemi tömegének átminősített, tiszta részévé válik. Minden megtisztult tapasztalatunk, érzésünk és gondolatunk ÉN-ünk világát gazdagítja. Lényünknek az a része, amely nem hozott magával bosszúvágyat, indulatot, testvérgyűlöletet, ellenségeskedést, amely már nem akar megtorolni, csakis megbocsátani még a legnagyobb sérelmet is: az itt most befogadásra talál. A sötét részt azonban vissza kell vinni az adok-kapok világába. Az bosszúra szomjas, és bosszút fog állni, és meg is fog szenvedni azért, mert bosszút állt. Lényünknek ez a része még Brahman kerekén forog, körbe-körbe. Csakis a megbocsátás tudja széttépni az apáról fiúra, családról családra, népről népre, lélekről lélekre szálló „jogos” bosszúvágynak és kölcsönös megtorlásnak a véres láncolatát. Jézus a keresztfán mutatta meg, mit jelent az imádságnak ez a mondata, amikor megbocsátott még szadista kínzóinak is, mert nem azt látta, hogy gyűlöletre méltó bűnösök, hanem azt, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Követői azonban nem értették őt. Csak szájukkal mormolták az imádságot, valójában megtagadták őt, s az emberiség történetét a bosszú és a megtorlás végtelen sorozatává aljasították. Az ÉN sohasem bűnöst, hanem vétkest lát a sötétség hatalmában élő emberben, aki „nem tudja, mit cselekszik”, s ezért ítélete sohasem büntetés,

hanem mindig a jóvátétel lehetősége. A földi bíróság ítéletének célja: a büntetés, a megtorlás, a bosszú. Az ÉN ítéletének célja a rossz jóvátétele, a sötétség átminősítése fénnyé, a hazugság átvilágítása az igazság erejével. Sokszor látsz magad körül roppant nehéz sorsú nyomorult, beteg, szerencsétlen embereket. Ezek nem „bűnhődnek”, hanem olyan életre vállalkoztak, amelyben a karma csírái elégnek. A cél az, hogy a vétek ne hajtson ki újra. A bűnhődésnek semmi értelme, csakis a jóvátételnek, ami azt jelenti, hogy amit az ember elvétett, azt jóvá kell tennie, és ez bizony nagyon nehéz, és sok szenvedéssel jár. Honnan lehet egészen bizonyosan tudni, hogy valamit jóvátettünk már? Onnan, hogy megbocsátjuk a mások vétkeit. Az ember megpuhul, megértővé válik, fölismeri önmagát és szerepét a világban - s többé nem vádol senkit sem. Valójában ilyenkor nem embertársainkat, hanem magunkat oldozzuk le a karma kerekéről, hiszen - ha tényleg vétkesek voltak - ők is isteni ÉN-jük ellen vétkeztek, s feloldozást is csak Tőle nyerhetnek. Mindenki a saját lelkéért felel. 7. ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL A gonosz és a kísértés párban járnak, sohasem külön. Semmi olyasmi nem kísérthet meg, aminek a vágy-alapja nincs meg bennem. A „gonosz” mindig az emberben van, természetesen nem tud róla, mert mélyen elásta magában, de mivel belülről nyomasztja, kivetíti magából, s azt kiáltja: a kísértő a gonosz! Ő akar engem, a tiszta és ártatlan lényt rávenni olyan aljasságokra, hogy szégyellheti magát! Ettől a pimasz hazugságtól a nők szenvedtek a legtöbbet: szép lábuk, szép mellük és szép testük volt a szerencsétleneknek, s a feddhetetlen, választott férfiak, akik elindultak a „hit” útján, és elfojtott szexuális vágyaikkal nem tudtak mit kezdeni, a Sátán aljas eszközét látták az asszonyokban, a kísértő, kéjvágyó, parázna ördögöt, aki szent céljuktól el akarta tántorítani őket. Mohamedán országokban sok helyütt még ma is földig érő jelmezt és álarcot húznak a nőkre, a forró sivatagban alig kapnak szegények levegőt, s mindezt azért, hogy ne taszítsák a nemes lelkű tiszta férfiakat az erkölcsi fertő poklába. Az emberi ostobaság itt swifti méreteket öltött. Minél érzékibb volt az Isten-eszmétől megérintett nép, a nővel való bánásmódja annál embertelenebb: nappal megvetette, mint „asszonyi állatot” - éjszaka pedig vadul és gügyögve a magáévá tette; ha háreme volt, éjszakánként többet is. Ugyanez mondható minden kísértésre. „Semmi kívülről való meg nem fertőzheti az embert, csak ami belőle jön ki...” Ez az igazság. Jézus azonban itt nem ilyen kísértésre gondol. Életünk során számtalanszor elmondjuk ezt az imádságot, gépiesen, lélektelenül, különféle érzelmi töltéssel, de ha egyszer megállnánk ennél a mondatnál, s belegondolnánk, hogy valójában mit is mondunk itt, először nem értenénk, aztán megdöbbennénk, végül pedig azon tűnődnénk: hogyan lehetséges, hogy a nép ott, a hegyen, amikor először hallotta Jézus szájából ezeket a mondatokat, nem fordult azonnal ellene, s nem kövezte őt halálra. Több ezer esztendő óta azt tanulták, hogy a nagy kísértő: a Sátán. Már a Tóra is ezzel indul: felbukkan a Sátán, kígyó képében megkísérti Évát, aki nem tud ellenállni - s innen kezdve a bukás megállíthatatlan. Jézus azt mondja: a kísértő az Isten! Istent kéri, hogy ne kísértsen bennünket tovább, inkább szabadítson meg a gonosztól. Hogy mi a gonosz, arról már sokszor beszéltem: mindaz, aminek önző szenvedély alapja van, az az erő, amely kirepített bennünket az egységből, s elindított a lázadó magánistenségek útján. De mi a kísértés? Mivel visz minket kísértésbe az Isten? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, újra el kell mondanom, hogy sokféle imádság van, s ezt az imát is el lehet mondani sokféle színvonalon, de ha a

végső értelmére vagy kíváncsi, tudnod kell, hogy ez nem hétköznapi könyörgés, amelyben könnyítést, segítséget, lelki békét kérünk, hanem beavatási szent szöveg. Hittel és őszintén csak azok mondhatják, akik erre a beavatásra szomjasak, akik nem akarnak forogni tovább „Brahman kerekén”, akinek egyetlen vágya: az isteni egységbe való visszatérés. Az emberlét legvégső és legnagyobb gondolatai fogalmazódnak meg ezekben az egyszerűnek tetsző sorokban. Átélten csakis azok mondhatják el, akik már haza akarnak térni, akiknek Istenen kívül nem hiányzik már semmi. Kevesen voltak és vannak ilyenek. Ezt Jézus is tudta. „Szűk a kapu és keskeny az út, amely életre vezet - mondta -, kevesen vannak, akik megtalálják.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én a kevesek közé tartozom. Szeretnék közéjük tartozni, de nem értem meg rá. De mivel sok mindent megéltem, a halálomat is, értelmemmel mint a kerítésre csimpaszkodó gyermek átpillantottam már abba a másik világba, s ha visszazuhantam is, a látványt emlékezetemben magammal hoztam. Tudom, mi a kísértés. Az, amitől visszazuhantam! Nem egyszer, nem kétszer, hanem mindennap. S hiába imádkozom: holnap is vissza fogok zuhanni, mert a kísértésnek nem tudok még ellenállni. Mint mindent, a kísértést is, amelybe Isten belevisz, akkor tudom megérteni, ha őszintén belenézek a saját szívembe. Megpróbálom elmondani, hogy mi ez, bár nem könnyű. Képzeld el, hogy ma este meg kell halnod. Gondold végig, mi az, amit fájna itt hagyni. Nekem a lombos fákat, a lemenő nap fényét, a szelíd felhők alól kibukkanó, biztató napkorongot, az anyámat, a feleségem értelmes, sötét szemét, kedves mosolyát, bőrének illatát, a szavait, még a rigolyáit is; fájna itt hagyni a gyermekeimet, az unokáimat, az írógépemet, az alkotás szenvedésteli örömét, a testemet, a Dunát, a hűs víz érintését, a barátaimat; fájna itt hagyni a színházat a maga bolond, fenséges és olcsó varázsvilágával, ahol annyi siker és annyi kudarc ért; sajnálnám itt hagyni ezt a koszos Pestet is, ezt az önmagával semmit kezdeni nem tudó, boldogtalan országot, ahol annyi derék és jólelkű emberrel találkoztam; fájna, hogy nem látom többé a tengert és Zürichet és Londont és Prágát és New Yorkot, és azt a sok-sok helyet, ahová már nem tudtam eljutni; fájna itt hagyni megszokott lényemet, müllerpéterségemet, a hajnali kávé is hiányozna, az akácvirág illata, a költöző madarak lázas csivitelése, sőt még te is hiányoznál, mert tudom, hogy néha szívesen hallgatsz engem, s én szeretek beszélni. Ez az én legfőbb örömöm: szólni, beszélni, írni!... De Isten országában erre már nincs szükség, hiszen mindenki mindent tud, ott már csak lenni kell, s a legfőbb boldogság a csend. Ezt már itt is érzed néha; ha nagyon szeretsz valakit, nem beszélsz, mert örömtelibb a némaság. Isten országában a szeretet már nem csók és ölelés. Jézust nem csókolta meg senki - csak Júdás. Amikor felnőtt, még az anyja földi szeretetét is visszautasította: jött az aggódó Mária, aki szoptatta, babusgatta, mentette, s nevelte valaha, s ő azt kérdezte: Ki az én anyám? És a tanítványaira mutatott, és azt mondta: ti vagytok az anyám és a testvéreim! Tudom, hogy ő tökéletes szeretet és isteni boldogság állapotában élt... de vajon számomra szeretet-e az ő szeretete? És boldogság-e az ő boldogsága? Ha csak néhány napig nem látom azt, aki hozzám tartozik, nem látom a szemét, nem érzem az érintését, nem hallom ismerős szuszogását a sötét szobában: máris nyomorék vagyok, szorongó és boldogtalan! S látod, még én vigasztalok másokat, akik elvesztették nem néhány napra, de beláthatatlanul hosszú időre, halálos életfogytiglanra azt, akit a legjobban szerettek! Micsoda szegénység! Micsoda álfölény! Micsoda nyomorúságos „vak vezet világtalant” játék ez az élet, ahol már az is kézen foghatja a másikat, aki legalább homályos foltokat lát! És azt se mindig! Néha vakabb, mint a többi és kétségbeesettebb. Ki vigasztal engem, ha majd az én világom sötétedik be? Ember vagyok, belenőve ennek a földnek minden romlandó örömébe. Ez az imádság az emberfeletti világba vezet.

Olyan világba, amely az enyémnél sokkal szabadabb, tökéletesebb, örömtelibb... de hogyan menjek oda, amikor minden idehúz, amikor boldogságom és örömöm hozzáláncol ehhez a veszedelmes, sötét és mégis gyönyörűséges földi élethez? EZ A KÍSÉRTÉS! Ez az a kísértés, amelybe Isten vitte bele az embert! Ha figyelmesen olvasod a világ bármelyik hiteles szent könyvét, látod, hogy mi, emberek az Atyának késői gyermekei vagyunk. Isten, amikor kifelé fordult, láthatatlan csöndjéből kiáradt önmagából, és világokká robbantotta magát, először Mayát teremtette meg, a befogadó formák káprázatos varázsvilágát, a Világanyát, a maga Ős-Éváját, akivel létrehozta mindazt a csodát, amelyet mi kozmosznak, Természetnek nevezünk. Ez az, amibe mi már beleszülettünk, amiben élünk, amibe szerelmesek vagyunk, ez az, ami miatt követve Teremtőnk tekintetét - mi sem önmagunkba, befelé akarunk nézni, hanem kifelé, Természet Anyánk-Szeretőnk felé, mert olyan fenséges, csábító és gyönyörűséges. És a mi Atyánk nemcsak önmagát változtatta Teremtő akarattá és Befogadó, termékeny ősvilággá, hanem a sötétséget is elválasztotta a világosságtól, és bennünket is kettéhasított férfivá és nővé, hogy vonzzuk egymást már-már elérhetően, s mégis örökké elérhetetlenül. Ebbe a lenyűgöző, káprázatos forgatagba viszonylag későn csöppent bele az emberi lélek, akit - miközben idegenül érezte magát itt - elvarázsolt ez a bűvöletes világ, s mivel maga is hordozta a Maya természetét, ő is megvágyta, és bele akart szédülni, és el akart veszni benne. Nem tudta levenni a szemét a külvilágról. Nem érdekelte többé a láthatatlan benső, kifelé nézett, mert onnan vonzotta a csoda, kívülről! És ez a külső káprázatvilág hívta, csalta, s magába ölelte. Ez a kísértés - Isten kísértése, amely belevitte az embert a világba. A gonosz pedig az, hogy az ember mindezt magának akarta. Csakis magának, egyedül. Kívülről csalta a formavilág szépsége és termékeny bősége - belülről pedig hajtotta isteni származásának ősélménye: a Mindenhatóság. Meg akarta hódítani ezt a világot. Birtokosa, ura, királya akart lenni, sőt Istene is! Nemcsak élvezni és birtokolni akarta, mint a nőt, hanem tovább is akarta teremteni, mint anyát; át akarta élni Atyjának örömét, meg akarta tapasztalni a teremtés semmihez sem hasonlítható élvezetét. Isten szerepét akarta eljátszani, s ehhez az kellett, hogy megtagadja eredetét, mert milyen isten az, aki maga is teremtmény, kapott fénnyel világít, és mástól adományozott erővel teremt? Melyik színpadi szereplő tud arról, hogy ő a szerzője agyából pattant ki? Mindegyik magányos, öntörvényű kisisten, és vakon éli az életét. Mindannyiunkkal ez történt. Világunk azonban egyre sűrűbb, keményebb és mulandóbb lett. Belezuhantunk a tér és az idő örvényébe, amelyben, ha összeáll is valami, mindig szétmállik, még saját magunk is, s ezért kénytelenek vagyunk a nagy körforgásban újra s újra megteremteni új arcunkat és mulandó valóságunkat. Minden egyes „halálkanyar” azzal a tanulsággal zárul, hogy Teljesség nélkül az élet tragikus és lehetetlen - de a Maya kísértése és a gonosz késztetése olyan erős, hogy ezt a kisistent számtalan formában újjászüljük. A bölcsek azt mondják: az eszmélés magasabb szintjére eljutni nehéz, de még nehezebb - még a szentek számára is a legnehezebb - a Maya fátylát széjjeltépni, mert az nemcsak az egyéni léleknek, hanem magának az ősteremtésnek is a káprázat-burka. Visszatérni a tengerbe csakis az tud, aki fölismeri, hogy Istenen kívül nincs semmi. * Indiában van egy fa. Úgy hívják: Asvatta. Jelképe a valóságnak és az élet varázslatos, múló gyönyöreinek. A fa titka az, hogy fordítva nő. Ágai és dús lombjai lefelé hatolnak, s tápláló, sűrű gyökerei fölfelé. A lombok a külső, érzéki, testi világot jelképezik, az életet, amelyet élünk, a látható mindenséget - a gyökereik pedig a láthatatlan szellemvilágot, a

mennyek országát, ahonnan minden ered, s amelyben az ember egész lénye gyökerezik. Gyökereink nem lent vannak, hanem fent! Nem a sűrű anyag, a Maya látszatvilágában, hanem a lélek valóságos birodalmában. Ha sűrű homályban elágazó gyökerekről álmodsz, tudd, hogy az nem a földi, testi világodat jelenti, hanem a tudatod legmélyén elterülő isteni lelked birodalmát. Jól nézz körül, mert innen eredsz, ebből táplálkozol, innen teremted újjá önmagadat, s bontod ki a világban sorsod dús lombjait... Különös öröm befejezni egy könyvet. Olyan öröm, amelyet sajnos nem élhetsz át, mert te viszonylag rövid idő alatt elolvasod, én azonban nagyon régóta írom. Erre a könyvre már gyermekkorom óta készültem. Minden, ami történt velem, minden, amit megtapasztaltam és elgondoltam, azért volt, hogy ezt a könyvet megírhassam egyszer. De ha mindezt nem számítom is, ha csak arra gondolok, hogy kora tavasz volt, amikor az első oldalát megírtam, az ablakom előtt szürkén és halottan meredeztek az akácfák ágai, s időközben kilombosodtak, megfiatalodtak, virágos menyasszonyi ruhába öltöztek, méheket üldöztem a szobámban és esztelen, vidám madárcsicsergés közepette gépeltem az Istenről szóló fejezeteket, s most, hogy a befejező mondatokat írom, odakint már zörögve hullanak a levelek, s újra látom a sivár, elhagyott, haldokló ágakat: nem tudom visszafogni a meghatódottságomat. Főként azért nem, mert amiről beszélek, éppen ide illik. Mintha ezek az akácfák üzennék, mi legyen a befejezés: „Mondd el, hogy nem a lombunk a szent és a csodálatos, hanem a gyökereink! Onnan lentről, a mélységből, amelyet nem is látsz s amelyre nem is gondolsz, szüljük újra magunkat évről-évre; onnan erednek rügyeink, lombjaink és virágaink! Mondd el hangosan és nagy betűkkel, hogy a GYÖKEREKRE VIGYÁZNI KELL!” - 1 -