Mikszáth Kálmán regényei

Mikszáth Kálmán regényei

Új Zrínyiász

A regény bevezetésében (A praeludium) az író „modern politikai rajz”-nak nevezte mûvét, s az volt bevallott célja, hogy „a középkori szokásokat” szembeállítsa az akkori „modern felfogással”. Ez a cél egy kissé tréfás félrevezetése az olvasónak, hiszen Mikszáth tulajdonképpen nem a középkort szembesíti az újjal, hanem egyértelmûen saját kora jelenét mutatja be: a kiegyezés kori magyar közélet, az úri Magyarország eszmei ürességét, nyomasztó kicsinyességét marasztalja el.

Szatíra A Beszterce ostromának humorral vegyített iróniája még feltûGyakori megoldás pl., hogy az író egy idegen utazó vagy éppen egy vadember szemével láttatja a társadalmat, s ôk veszik észre a kortársaknak fel sem tûnô gyengeségeket, bûnöket, hibákat. Gondoljunk Montesquieu Perzsa levelek címû alkotására, Voltaire kisregényeire, a Candide-ra, A vademberre vagy Bessenyei Tariménes utazására! Az írót az a kérdés izgatja, mi lenne Zrínyibôl a 19. század végén, hiszen „a karakterek maradnak, de más viszonyok közé keveredve, másképp festenek”.

nik a regény elején, de késõbb megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserû szatírának. Az Új Zrínyiász (1898) groteszk alapötlete a világirodalom nagy szatíráinak hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak mindig szüksége van a túlzásra, a rendkívülire. Mennél meghökkentôbb az a nézôpont, ahonnan kora társadalmát szemléli, annál inkább kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellentmondások, visszásságok. A szatíra rendszerint idôben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetôvé, hogy szokatlan megvilágításba kerüljenek s így feltûnôvé váljanak a különben megszokottnak, természetesnek ható ferdeségek. Mikszáth regényében is a feltámasztott szigetvári kapitány, a Szigeti veszedelemben megénekelt barokk hôs 16. századi szemszögébôl nézve még inkább kiugranak a 19. század végi Magyarország fonákságai. A nézôpontok között feszülô több mint 300 éves idôbeli távolság bôséges alkalmat teremt a csípôs és keserû humorral ábrázolt jelenetekre. Mikszáth maga is figyelmeztet (az egyik kiadás utószavában), hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe, az 1898 körüli idôk sajátos hangulatába. 1896-ban ünnepelte Magyarország a honfoglalás ezeréves évfordulóját, a millenniumot. – 1897 szeptemberében pedig II. Vilmos német császár látogatott Magyarországra Ferenc József kíséretében. Budapesten az udvari díszebéden mondott felköszöntôjében dicsérte „a lovagias magyar nemzet Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

15

A mai olvasónak a regény megértéséhez egyre több magyarázó jegyzetre van szüksége, csak így lesz számára teljesen világos az írónak a célzásokba rejtett csüggedt véleménye. A szatíra egyfajta nézôpont, ábrázolási módszer; minden mûnemben, mûfajban föllelhetô; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott és így értelmetlenné váló törekvés, jelenség felé, s ezeket kíméletlenül leleplezi.

történelmét”, „közmondásossá vált hazaszeretetét”, s Zrínyi Miklós utódjaiként, szellemének hû örököseiként magasztalta a kiegyezés korának magyar urait. Magasra csapott hát a pöffeszkedô hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gôg. Ebbe az illúziókat kergetô hangulatba szólt bele Mikszáth keserû kiábrándultsága: a II. Vilmos császártól idézett Zrínyi Miklós újkori sorsa lett a millenáris korszak kegyetlen kritikája. A szatíra erejét csak fokozta az a tény, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hôsök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek – találó jellemzés kíséretében – a 19. század végének vezetô politikusai is, a miniszterelnöktôl kezdve a kormány tagjai, az országgyûlési képviselôk s az ún. „társadalmi és szellemi élet kiválóságai”. Csak a mellékszereplôk (Rózerék, Boborék, Perényi Miksa) az író képzeletének szülöttei. S azok a mellékmondatokba, zárójeles megjegyzésekbe sûrített, hol ironikus, hol gúnyos csipkelôdések, célzások is mind-mind valóban megtörtént eseményekre utalnak. Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metszõ szatíra. Mikszáth épp azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot, a legendás hõsiességet Zrínyiben a kiegyezés kori Magyarország kicsinyes viszonyai, hazug illúziói.

A múlt és a jelen A kedélyes csevegés humoros hangnemében kezdi az író a szembesítése fantasztikus-csodás történetet. A feltámasztási jelenet valódi

A vitézek kezdetben semmit sem értettek, „nagy, átláthatatlan káosz” volt körülöttük: mindenki a másikat nézte kísértetnek. Még hõsök voltak, s az egykori nagy célok feszítõ ereje vezette õket. Vezérük elsõ beszédében a 16. századi történelmi feladat kapott hangot: meg kell keresni a törököt, a többi magától következik. S „vígan megindultak Dombóvár felé Budának”. Az újságok megírtak mindent, ami történt, „sõt még azt is, ami nem történt”. A szigeti hõsök egy nap alatt is sok tapasztalaton, kiábránduláson mentek keresztül.

16

anekdota. – Az Úr öregemberes, familiáris bõbeszédûséggel elrendeli Gábor arkangyalnak, hogy fújja meg az ítéletnapi trombitát, de számításába hiba csúszott: néhány ezer évvel eltévesztette a dátumot. Gábor épp csak „fujjantott egyet”, s a kürtbe lehelt elsõ félhangra feltámadtak a legnagyobb hõsök, Zrínyi Miklós és társai. A szigeti hõsök elõször mulatságosak is naivitásukban, a nagyot haladt idõk modern vívmányai elõtt való ámuldozásukban. – A földön talált két fényes vasdorongot még Patacsics sem bírja felemelni, s egy száguldó város vagy falu robog el mellettük – nagy csodálatukra. – Ügyes írói fogás Mikszáth részérõl, hogy a meghökkentõ események egy részének elmondását átadja a hírlapok cikkeinek, s ezek szokásos újságírói túlzásokkal terjedelmes kommünikében számolnak be a különös epizódokról (pl. a dombóvári indóházban való mulatozásról s felháborodásukról, hogy pénzt kértek a vendégtõl; egy földbirtokos megsarcolásáról). Zrínyi feltámadásából országos ügy lett, s ott „vibrált” e sajátságos gomolygásban a vallásosság, a kíváncsiság, a haszonlesés és a gõg. Indulatok közepette tárgyalják az eseményeket a Nemzeti Kaszinóban, a képviselõház folyosóján, az Akadémián. A Történelmi Társulat négytagú bizottságot

IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN

Ferraris Artúr: Történelmi tarokkparti (1897) A festmény a miniszterelnök nevezetes kártyapartiját örökítette meg a Szabadelvû Párt klubjában. A kártyaasztalnál középen Jókai Mór, jobbra tõle Tisza Kálmán ül, a kép jobb szélén Mikszáth áll.

Például: az „indóházban” a szigeti hõst Dániel Ernõ, a Bánffykormány kereskedelemügyi minisztere fogadja azon a címen, hogy Zrínyihez hasonlóan õ is bátor ember, hiszen el merte vállalni a kereskedelmi tárcát. – Az Operaház díszelõadásán Erkel „Szent István”-ját adták; majdnem botrány tört ki, mert a szigeti leventék fel akarták koncolni a királyt játszó színészt, hogy miért „maskarázza ki” elsõ királyunk õszentségét.

Tószt: üdvözlõ-, köszöntõbeszéd. Szóvirág: túlzó, erõltetett, mondvacsinált és szükségtelen szókép, díszes kifejezés.

A gúny legkönyörtelenebb, legmegsemmisítõbb, maró válfaja a szarkazmus.

küld a helyszínre. – Végül megérkezik Rómából a Vatikán minden kételyt eloszlató távirata: „részleges feltámadás” történt, de ez nem teszi halhatatlanokká az illetõket; életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hõsi halál megszakította. Zrínyiék csak lassan, nehezen szoknak hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy több mint 300 év elmúlt. A jelenben többnyire hanyatlást látnak, kiábrándító, érthetetlen dolgokat. A feltámadt vitézeket fellobogózott különvonat viszi a fõvárosba, bár õk jobban szerettek volna lóháton menni. Láttak is a közelben egy szép ménest. – Fogadtatásuk külsõségeit II. Vilmos német császár 1897. szeptember 20–21-i budapesti látogatásának hivatalos programja nyomán rajzolja meg Mikszáth, s nem fukarkodik a csípõs megjegyzésekben. Egymást érik a következõ napokban az ünnepélyek, estélyek, fogadások, noha Zrínyi szívesebben venne részt egy bölényvadászaton. Fényes és emlékezetes díszbankettet rendeznek a Redoute (Vigadó) termeiben. Ott voltak a magyar közélet kitûnõségei, s ott volt az „összkormány” is. – Gróf Károlyi István „tósztja” tele van ürességet leplezõ dagályossággal, cikornyás szóvirágokkal, melldöngetõ és ízléstelen hazafiaskodással. A beszéd tartalmatlan üressége a végén pukkan a legnagyobbat. „Az imádott hon fölött vészföllegek tornyosultanak.” S a fenyegetõ „borzasztó szörny: a korrupció”. A török elleni harcok hõsétõl várják a korrupció legyõzését (aki késõbb korrupciós botrányok hõse lesz). S ezt az ostoba szóözönt az összegyûlt elõkelõségek lelkes közbekiáltásokkal, zajos tetszéssel éljenezték. A díszbankett legszarkasztikusabb epizódja Zrínyi és Görgey találkozása. Zrínyinek Gyulai Pál mutatja be „a jelenkori Magyarország legnagyobb hõsét”. Mikor a szigetvári kapitány megtudja, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert, lehangoltan így töpreng: „Vagy én, vagy õ, de valamelyikünk semmi esetre se hõs.” Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

17

Értékpusztító kor Zrínyi, az egykori hadvezér „egy csillogó, elpuhult és élvezeteket A dúsgazdaggá lett Rózer János csak olyan feltétellel adja el az új bank székházául Nádor utcai palotáját, ha gróf Zrínyi Miklós szerzõdésben leköti magát, hogy minden vasárnap náluk ebédel. – Rózeréknél szövõdik az a szerelmi bonyodalom is, mely aztán szerves része lesz a késõbbi tragikus színezetû eseményeknek. Az ebédeken ugyanis részt vett egy nyugalmazott ezredes is feltûnõen szép fiatal feleségével. Zrínyi ezt a hölgyet, Bobornét kezdi ostromolni. „Ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó” – jegyzi meg rezignáltan. „A lényeg semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Ha szépen áll a csõrük, a tollazatuk, hát tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kóc van és nem vér, azért õk a forma szerint kifogástalanok.” Széchenyi Istvánról, a „legnagyobb magyarról” csak annyit tudnak, hogy „Stefi Széchenyi” egy Vas megyei nagybirtokos, „a Béla papája”. Érdeme pedig, amiért megfestették arcképét: „Hagyta nekünk egy serleg és muszáj inni belõle.”

Elõször a féltékeny és felháborodott Bobor ezredes tûnt el, majd hasonló sorsra jutott a Pesti Gúnár riportere, Perényi Miksa is, aki Bobor ezredes után nyomozott, de másoknak is nyoma veszett.

18

hajhászó társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az új világ mulatságaiba, örömeibe, fényûzésébe”. Gavallér módra szórja a pénzt, de megesik a szíve a kis didergõ kolduslánykán, s bíbormentéjét (a felállítandó „reneszánsz múzeum” legszebb darabját) teríti rá. A korrupt társadalom dicsõ tettek helyett dologtalan here életre kárhoztatja, parazitát formál belõle. A magas kormány megteszi bankigazgatónak, bár semmi pénzért nem akart „izmaelita” lenni. A holland tõkepénzesek által 20 millió korona alaptõkével létrehozott „Elsõ magyar földtehermentesítõ bank- és biztosítóintézet” elnöke lesz, vitézei közül pedig egyik-másik szatócsként, pincérként, temetkezési huszárként helyezkedik el. Az író nem hagyja meg õket a szemlélõdés álláspontján, hanem részeseivé teszi a korabeli életnek, s ez lassan kezdi átdolgozni, átfesteni õket. Mikszáth kiábrándult szatírája egyre több társadalmi fonákságra terjed ki, s ezzel együtt társadalomrajza fokozatosan szélesedik. – Rózer Nep. Jánosék „novellája” messzirõl indul, de lassanként bekapcsolódik a cselekmény fõvonalába. Ez a részlet nemcsak derûs, kacagtató anekdoták láncolata, hanem a meggazdagodott városi polgárság sznobizmusának, rangkórságának, nemesség után áhítozó rögeszméjének kórfolyamata is. Érték nélküli, értékeket pusztító, kisszerû világról rajzol lehangoló képet Mikszáth a nemességgel kapcsolatban is. Az õ köreikben, a kaszinói világban már csak kiürült formák uralkodnak. S ha valaki kivételesen tartalommal tölti meg a komikusan üres formákat – mint Alapi Gáspár, aki párbajban kettéhasította báró Perjéssy Mihály koponyáját –, mindenki felháborodik, s „középkori brutalitást” emleget. A Kaszinó nyegléinek belsõ ürességét, lelki tartalmatlanságát világítja meg a Széchenyi-epizód is. A bankelnök Zrínyibõl nem halt ki teljesen a 16. századi önkényeskedõ oligarcha. A kellemetlen és szemtelenkedõ embereket vasra verette, s a bank pincéjébe záratta. – Mikor a belügyminiszter megtudja Zrínyitõl, hol vannak a foglyok, nem az ügy erkölcsi oldala izgatja, csak a parlamenti interpellációkra gondol, s a lapok cikkeitõl retteg. A kínos ügyet végül úgy tussolják el – Bánffy miniszterelnök és Tisza tanácsára –, hogy a foglyokkal megegyeznek, kártérítést fizetnek nekik, egyenként szabadon bocsátják õket, azok pedig írásban elismerik, hogy önként vendégeskedtek Zrínyinél. A hajdani barokk eszményképbõl könnyelmû és felelõtlen, korrupt polgár lett. A bank vagyonát a sajátjának tekintette; a pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját, s gátlástalanul pazarolt. Rengeteget költött Boborné szeszélyeire is. A részvények feltûnõen esni kezdtek. Morgott a pénzvilág,


A közgyûlési botrányt az egykori hõs a maga „középkori” módján oldotta meg: egy adott jelre berontottak a terembe Zrínyi vitézei, s „Jézus!” kiáltással elkezdték kaszabolni a felháborodott részvényeseket (egy halott, huszonnyolc sebesült). „Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának végesvégig való meghallgatása szinte egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemicét” – jegyzi meg az író. Érdemes ezeket a beszédeket újra elolvasni és tüzetesebben megvizsgálni. Figyeljük meg Pulszky Ágost – õ a kormány által felkért interpelláló – felszólalásának zsúfolt, terjengõs s ezért homályos körmondatait! Teletûzdeli beszédét a jogásznyelvbõl vett idegen szavakkal, s ezzel a hivatalosság látszatát kelti. Sûrûn alkalmazza a régiesnek ható -ván, -vén képzõs határozói igeneveket. Gyakoriak a szenvedõ igealakok is. – Bánffy Dezsõ miniszterelnök az „elhangzott interpelláció elválaszolása szempontjából” nyilatkozik. Feltûnõ ebben a zakatoló rossz mondatok, az ügyetlen közbevetések sokasága s az ezek mögött megbújó ravasz semmitmondás.

Perényi Miksa, az újságíró ugyanis azt ajánlotta: ne tegye a zsebébe a száz aranyat; a felét adja neki, õ úgyis azt fogja írni az újságban, hogy száz aranyat találtak a zsebében.

felháborodott a közvélemény, s mindenki Zrínyiék ellen hangolódott („ezeknek kár volt feltámadni”.) – Zrínyit és vitézeit a véres incidens után letartóztatták. A „Nádor utcai csata”, a szigetváriak letartóztatása, az ún. Zrínyi-ügy országos botránnyá dagadt, s a parlament elé került. – Mikszáth szatírája e parlamenti karikatúrában jut a legmagasabbra. Találó, finoman torzító miniatûr arcképvázlatokat ad a korabeli politikai élet közismert szereplõirõl. A parlament ülése pedig olyan, mint valami színházi elõadás: díszes hölgykoszorú a karzaton, izgalomra vágyó, szenzációra éhes képviselõk, szerepet játszó miniszterek, megrendelt és megrendezett felszólalások. S bár a Zrínyi-ügy egyáltalán nem országos jelentõségû, megérkeztek most a betegek is, a mezei hadak is (a vidéken lakó képviselõk). A parlamenti karcolatokat író Mikszáth most elemében van. A tudósító riporter módján jegyez fel mindent, lényeges és lényegtelen dolgokat, a közbeszólásokat, a rosszallást és a tetszésnyilvánításokat is. A felszólaló képviselõk beszédei pedig valóságos stílusremeklések. Ezután történt meg a regény második hihetetlen csodája (az elsõ a feltámadás): a mamelukok (kormánypárti képviselõk) nem fogadták el miniszterelnökük válaszát. Tovább folyt a felzaklatott „tisztelt Ház” ülése. Gróf Apponyi Albert dallamos kenetességû beszédében legalább van valami felelõsségre vonó tartalom is: „…akiknek kezében így megy tönkre és így végzõdik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sínylõdõ országból?” S egy új elemet vitt be a vitába: ha az idegen hatalmak képviselõi területenkívüliséget élveznek, akkor Zrínyiék élvezzék az idõnkívüliséget. Eötvös Károly szétesõ, anekdotákból összeszõtt felszólalása közben érkezett meg a hír: a király kegyelembõl törölte a pert, s Zrínyit felhívatta Bécsbe kihallgatásra. A királyi kegy visszahelyezte a szigetvári hõsöket 16. századi környezetükbe, nekik ajándékozta Vajdahunyad várát, s ott ismét régi életüket élték. – A regény Epilógjában az oroszok támadása újra életre hívta, feltámasztotta Zrínyiben az egykori vitézt. Megismételte hajdani tettét, hõsi halált halt a hazáért, de a korabeli világ korrupt aljassága még a végsõ jelenetben is keresztezni akarta a legendás hõsi szándékot. Mikszáth ezzel a váratlan befejezéssel megmentette ugyan Zrínyiben a hõst, kiemelte a félfeudális Magyarország fertõzött levegõjébõl, de a regény következetesen végigvitt szatíráját ki is siklatta ez az anekdotikus-tragikus fordulat: nem hagyta ugyanis Zrínyiéket végképp elzülleni.

Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

19

A Noszty fiú esete Tóth Marival

Mikszáth korábbi írásaiban legtöbbször elnézô mosollyal, némi fájdalmas nosztalgiával szemlélte a dzsentrik úri hóbortjait, ártalmatlan nagyzási mániájukat. Még a Két választás Magyarországon (1886–1897) svihák hôsének, Katánghy Menyhértnek hozományvadász cseleit, kalandorságra valló politikai húzásait és korrupciós ügyleteit is a humor derûjével árnyalta. A késôbbi években társadalomszemlélete egyre komorabbá vált, és sokkal keményebben ítélte meg dzsentri szereplôinek üres, kártékony, élôsködô életét, emberi hitványságukat, felelôtlenségüket. Ebben a tekintetben a legmesszebbre élete utolsó nagy társadalmi regényében, A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) címû mûvében jutott el. Itt már nincs megbocsátó, cinkos összekacsintás: kedélye elsötétült, kiábrándultsága oly keserûvé vált, hogy lesújtó kritikája olykor már túlzásokba is átcsap. Az önmagát túlélt vármegyei nemességet állítja pellengérre, a dzsentrit valósággal szégyenpadra ülteti. Dzsentrihôsei kivétel nélkül jellemtelen emberek, tudatos hitványság jellemzi ôket: nemcsak vagyonukat, hanem régi becsületüket is elvesztették.

A mû keletkezése A regény témája egy nagy fáradsággal felépített fondorlat, A bácskai szerelmi regény híre befutotta az egész országot, a lapok részletesen adták elô az esetet, s közölték a nemesi família cáfolatát is. A legtömörebben s a lényeget a legtalálóbban kiemelve egy fiatal újságíró, Ady Endre foglalta össze olvasói számára a furcsa históriát és tanulságait. 1901. július 21-én a Nagyváradi Napló hasábjain közölte Az öreg Ungár esete címû cikkét:

20

egy nagy „kerítés” története: a hozományvadász Noszty Feri érdekházasságának meghiúsulása. – Mûvének alaptörténetét Mikszáth az „életbôl” merítette. 1901-ben nagy port vert fel a napisajtóban az ún. „bácskai szenzáció”: egy húszéves bácskai dzsentrifiú megszöktette Ungár Lajos gazdag ómoravicai földbirtokos leányát. A váratlan végkifejlet tette az ügyet szenzációvá: a kompromittált leány becsületének megmentése érdekében az öreg Ungár belement a házasságba; a kitûzött napon az egész elôkelô rokonság megjelent a nábob házában, ahol csak maga az apa fogadta a násznépet, mert a leány az anyjával együtt külföldre utazott. „Olvastak önök bizonyára az öreg Ungár esetérôl. Kemény, öreg bácskai zsidó. Mellékesen milliomos s egy szép leány apja. Az öreg Ungár leányát elszöktette egy kopott firtli, egy húszéves dzsentri gyerek. Egész Bécsig elszökött a szerelmespár. Bizonyosan jól mulattak az úton. Tovább azonban nem mehettek. Az öreg lefülelte ôket s a leányt viszszahozta. A leányszöktetô ifjonc megkopott rokonai körülvették az öreg Ungárt. – Ezen már csak házasság segíthet. Egyidejûleg pedig barátkozni méltóztattak az eddig lenézett ’szemtelenül meggazdagodott zsidóval’. Az öreg aztán kitûzte az esküvô napját. Megjelentek a leendô büszke dzsentri atyafiak, akik a millióért hajlandók voltak egy zilált vallási viszonyokban leledzô menyecskét is akceptálni. Mikor pedig együtt volt már a díszes nászkoszorú, megjelent az öreg kemény Ungár, s odadobta elibük a lánya gyönyörû selyemruháját s mondta a maga paraszti nyelvén, de körülbelül ezt: – A millió-


val nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A lányom külföldre utazott. A kapu nyitva van… Kár, hogy ezt az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt. De ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is…”

A Noszty fiú esete Tóth Marival elôször folytatásokban (63) látott napvilágot a Vasárnapi Újság hasábjain 1906 októbere és 1907 decembere között. Az 1908-ban három kötetben megjelent mû 727 lapból állt.

Hogy Mikszáth Kálmán miért csak öt év múlva fogott hozzá a regény megírásához, abban elsôsorban a századelô magyar belpolitikai eseményei játszottak fontos szerepet. A Szabadelvû Párt közel harmincévi kormányzás után, 1904 végén megbukott, majd az 1905 tavaszán megtartott választások eredményeként elvesztette addigi hatalmát. A parlamenti többség a korábbi ellenzéki pártok kezébe került. A koalíció vezérei azonban nem tudtak megegyezésre jutni a királlyal, ezért az uralkodó egy pártoktól független kormányt nevezett ki, az ún. „darabont-kormányt”. A hatalomból kiszorított koalíciós pártok a vármegyékre támaszkodva drasztikus és erôszakos eszközökkel indították meg a maguk ellenállási harcát. A dzsentri réteg hatalomféltése és önzése hazafias és függetlenségi frázisokban, a nemzetiségek elleni uszító szónoklatokban jelent meg. Az új fôispánok beiktatását több megyében (pl. Komárom és Hajdú vármegyében) ugyanúgy vagy még durvábban próbálták megakadályozni, mint ahogy a regényben Kopereczky ellen szervezkedett Bontóvár felheccelt lakossága. A politikai botrányok által kiváltott megdöbbenés késztette az írót arra, hogy 1906 ôszén belekezdjen regénye megírásába. Az 1901-es „bácskai szenzáció” története valójában egy novellára lenne elegendô, Mikszáth azonban – mint korábban is – ebbôl a novellatémából terjedelmes regényt alkotott.

Sokszálú regény Az író a maga kedélyes, közvetlen, az olvasót valósággal rabul ejtô modorában mesél – jóízûen, csipkelôdve, némi malíciával, mintha nem is igen háborodna fel az úri svihákságokon. Messzirôl indul el, s az egyik mese szüli a másikat, az egyik epizód vonzza az újabbakat, s így bôvül, terjed a cselekmény. Ez a regényépítési technika, melyre a folytatásokban való közlés is rákényszerítette az írót, szétzilálja ugyan a kompozíciót, novellák halmazává teszi a történetet, de a sokféle eseményszálat Mikszáth tudatos elôrelátással – néha kissé mesterkélten – végül is összecsomózza, s a regény mégsem hull darabokra. Kopereczky Izrael Izsák novellájára azért van szükség, hogy mint fôispán a lecsúszott Noszty Ferit a voglányi szolgabírói állásba emelje, s így az a milliomos Tóth Mihály leányának közelébe kerülhessen. Bubenyik, Kopereczky ravasz, minden hájjal megkent tót komornyikja nemcsak a „fôkötô-ôröket” (újabb mese!) szedi rá, hanem volt színészként ô maszkírozMikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

21

Mindennek az a célja a regény menetében, hogy Tóth Mihály majd évtizedekkel késôbb hiteles leleplezô adatokhoz juthasson Noszty Ferivel kapcsolatban.

Bár a „bácskai szenzáció” 1901ben történt, a regény cselekménye – mint ahogy az író több ízben is utal rá – az 1880-as években játszódik.

za ki Ferit vándorórássá, hogy bejuthasson a mezernyei Szent Sebestyén Szanatóriumba. – A regény kezdetén feltûnô Velkovics Rozália késôbb a Somlyó-hegyi iparosbálon kap fontos szerepet. Stromm Adalbert alezredes a mû lezárásakor jelenik meg ismét, s teszi véglegessé és megfellebbezhetetlenné a dzsentri ficsúr („firtli”) felsülését. A 11. fejezetben egy egészen új „regény”, új novella kezdôdik – az addigi cselekmény jelen idejéhez képest 35 évvel korábban –: Tóth Mihály meggazdagodásának története. Itt derül ki, hogy Velkovics György, a késôbbi trencséni polgármester, Stromm Adalbert és Tóth Mihály Losoncon valaha iskolatársak voltak, s életre szóló barátság fûzi össze ôket. Homlódyné Labikán Amália, a „tatár hercegnô” Feri nagynénje. Ô, a nagy cselvetô dolgozza ki azt a haditervet, hogy Tóth Marival el kell hitetni: önmagáért, saját szépségéért is szeretheti valaki, nemcsak a milliójáért. Ezért találkozik az ifjú hozományvadász álruhás vadászként a pápai iparosok szüreti mulatságán a szintén álruhába öltözött Marival. – Azt már kissé erôltetettnek érezhetjük, hogy Noszty Feri a pápai Griff Szállóban a Máli néninek írt, félbehagyott levelét könnyelmûen otthagyja, de ez lesz Tóth Mihály kezében leánya számára a perdöntô érv, hogy Noszty nem „ismeretlenül” szeretett bele. Külön kis novella a fiatal Noszty Vilma és Malinka Kornél szerelmi idillje. De ez a szál is belesimul a mese szövetébe: Malinkának ideiglenes voglányi szolgabíróként fontos szerep jut a „kompromittálásban”: az ô utasítására szedik szét a rekettyési hidat, hogy Mari ne juthasson vissza otthonába. Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a privogyeci bányaszerencsétlenség 35 halottjának azért kellett meghalnia, hogy Máli néni terve sikerüljön a „pompás élôképpel”.

A vármegyei közélet A regény fôszereplôje Mikszáth dzsentrihôsei között a legkritikája több oldalról bemutatott „úri svihák”. A trencséni huszár

Noszty az elsô ajánlatot még sértôdötten visszautasítja, másnap azonban már hajlandó erre, de nem minden lelkifurdalás nélkül: a váltóhamisítás után „föllélegzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna el”.

22

hadnagy, Noszty Ferenc „vidám, könnyelmû, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás”. Igen elônyös külsô megjelenése, lovagias, csiszolt modora felelôtlenséggel, késôbb cinizmussal is párosul. Szórja a pénzt – ha van –, s szorultságában éppen vetélytársától, Kozsehuba Tivadartól kér kölcsön, akit Velkovicsék leányuk vôlegényének tekintenek. Kozsehuba tudatosan tôrbe csalja Nosztyt: 1000 forintot ajánl fel neki azzal a feltétellel, ha parancsnoka, Stromm Adalbert alezredes nevét hamisítja a váltóra. Elôre tudja, hogy úgysem fogja visszafizetni a pénzt. Kozsehuba terve bevált, célját elérte: Nosztyt kiütötte a nyeregbôl. Stromm ugyan a tiszti kardbojt becsületét védve elismeri az aláírás valódiságát, kifizeti az 1000 forintot, de Nosztynak meg kell válnia a hadseregtôl. – A fiú az úri fele-


Az elbeszélô szerint Kopereczky „hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak; valószínûleg e kettôbôl volt összetéve”. Mennyi irónia, kiábrándult keserûség szólal meg abban a jelenetben, melyben az író az öreg Nosztyval elmesélteti a Bontó megyei bukott fôispán utódlásának kérdését: „Most aztán tegnapelôtt félrehítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb Bontó megyei képviselôt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egypár napig, s ha megfelelô férfiút találok, akit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ô ki fogja neveztetni.” Noszty Pál a vejét ajánlotta, s így lett Kopereczkybôl fôispán. S bár záptojásokkal várják Bontóváron, egy szerencsésen elsült ostoba helyzet következtében váratlanul népszerû ember lesz: ugyanazt a beszédet tanulta meg (mert ebben voltak a legcifrább hazafias frázisok) otthon egy korábbi megyei jegyzôkönyvbôl és mondja el az ünnepélyen szóról szóra, amit elôtte Poltáry György alispán is elmondott. „Mint a futó tûz terjedt fülbôl fülbe, hogy a fôispán Poltáryt gúnyolja, megtanulván az ô beszédét egy hallásra zseniális módon, szóról szóra visszamondja. No minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum.”

lôtlenséget az apjától örökölte: Noszty Pál országgyûlési képviselô, hogy fia váltóját kiválthassa, már 2000 forintot kér és kap Kopereczkytôl. De egyik adósságát sem rendezi, elveri a pénzt, s leányát a bolondos tót báróhoz, Kopereczky Izrael Izsákhoz kénytelen feleségül adni – igaz, hozomány nélkül („hozománya” a fôispánság lesz). A pénzt ugyanis a Nosztyak „zálogra” kapták: a zálog egy medalion volt Vilma képével. – Noszty Feri erkölcsi érzékének teljes hiányára vall, hogy ha már miatta nôvérének Kopereczky feleségévé kellett lennie, kerítô gyanánt mindjárt szeretôt is hoz a fiatalasszonynak: hozzáravaszkodja a fôispánhoz titkárnak Vilma diákkori szerelmét, Malinka Kornélt. Anekdotába illô különc Kopereczky is, akárcsak Pongrácz István gróf. Még benne fedezhetô fel a legtöbb rokonszenves vonás. Az állatok barátjának mondja magát, egy hatalmas kos kíséri kutyaként mindenhová. Furcsa különcök alkotják környezetét is: a vándorszínészbôl komornyikká elôlépett Bubenyik, az Árpád-kori családi gyöngyöket ôrzô vénasszonyok, de beleillik ebbe a képbe maga a roskatag krapeci kastély is. A tót báró minden sutasága, faragatlan mûveletlensége ellenére mégis rendelkezik azzal a talpraesett józansággal, természet adta ravasz okossággal, hogy minden nehéz helyzetbôl könnyedén kivágja magát. Az értelem és az ostobaság határmezsgyéjén ingadozik. – De bármilyen „nagy szamár” volt is Kopereczky, ha bekerült a „családba”, a Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Leviczkyek és Homlódyak nagy rokonságába, ha már vannak „nexusai”, urat kell belôle csinálni. Kopereczky fôispánná történô kinevezése, bontóvári beiktatása és Noszty Feri szolgabíróvá választása széles körû társadalmi korrajzot fest háttérként a hozományvadászat mögé. Nemcsak a vármegyei közéletben, hanem az országos politikában is egy szûk réteg, a dzsentri kezében van a hatalom, minden tôlük, összeköttetéseiktôl függ. A dzsentri pökhendiség, a „magasabb politika” cinizmusa fonódik össze a sunyi fondorlatossággal, az „úri huncutsággal” az iskolaügyben és Noszty Feri „megválasztásakor” is. Mikszáth egy képzeletbeli, a térképen sehol sem található vármegyébe helyezi a cselekmény színhelyét, Bontó megyébe, ahol három nemzetiség él együtt: a szlovák (tót), a német (szász) és a román (oláh). Erre a tömörítésre azért volt szüksége az írónak, hogy keserû szatírával leplezhesse le saját korának nemzetiségellenes törekvéseit s az erôszakos magyarosítást. 1907 tavaszán a parlamentben napirendre tûzték a népiskolai törvényt, amelynek az volt a fô célja, hogy a nem magyar nyelvû elemi iskolákban bevezessék a magyar nyelv kötelezô tanítását. Ez a törvényjavaslat felerôsítette a nemzetiségek ellenállását és fokozott szervezkedését. Az író ezt a vitát helyeMikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

23

Kopereczky, akinek szlovák az anyanyelve, gôgös önérzettel vágja a tiltakozók szemébe, hogy ô mint fôispán nem köteles tótul vagy más nyelven tudni: „…én a három Istenbôl a negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekébôl csak egy kis darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet tudok, a magyar nyelvet!”

zi az 1880-as évekbe, s a bontóvári közgyûlés a megyegyûlések paródiájává, karikatúrájává szélesül. Az iskolatörvény ellen most mind a három nemzetiség összefogott, s a szónokok tótul és szászul dörögték érveiket. Mindezek ellenére a fôispán kimondja a határozatot: mivel az indítvány ellen semmiféle érvet vagy kifogást nem hallott, a beterjesztett javaslat „egyhangúlag el van fogadva”. Ugyanez a cinikus komédia ismétlôdik meg a következô napirendi pont, a megüresedett voglányi szolgabírói állás betöltésének tárgyalásakor is. A levegô megtelik „Kaby” kiáltásokkal, mert valamennyi jelenlevô most már csak azért is az ellenfél, Kaby József mellé áll. Ôméltósága azonban rezzenéstelen arccal jelenti be: „Minthogy úgy veszem ki, hogy a többség Noszty Ferencet óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferenc választatott meg!” Késôbb, a gratuláció közben cinkos összekacsintással mondja sógorának: a választás „majdnem egyhangúlag ment”; tudniillik az ô hangja volt az az egy hang. S mi szükséges a szolgabírói állás betöltéséhez? „Hasznos ujjmutatások”; Kopereczky átad az új szolgabírónak egy kis paksamétát a voglányi járásban lakó szájasabb családokról, valamint a velük való diplomatikus és célirányos viselkedésrôl.

Mikszáth polgárai A gátlástalan fondorlatoknak legvégsô célja Tóth Marinak és milliós hozományának megkaparintása. – Mari minden tekintetben a romantika kellékeivel megrajzolt regényhôs, a Jókai-regényekbôl ismerôs szerelmes leányalak; olyan, mint Apolka a Beszterce ostromában: „naiv, bájos és érzékeny, tiszta teremtés, akinek ártatlansága alatt öntudatlan érzéki forróság bujkál” (Schöpflin Aladár). Feri úgy fog hozzá a hadmûvelethez, hogy jóformán még meg se nézte alaposan a leányt. Csak a Somlyó-hegyi leshelyen fedezi fel elbûvölô, különös, szabálytalan szépségét, „szinte felszisszent a szépsége láttán”. S bár csak hazudja a szerelmet, Mari közelében szíve mégis „nyugtalanul dobog és hánykolódik”, olykor ôszinte, igaz vonzalmat vél érezni iránta, pl. a rekettyési erdei idillben, mikor a rókák játékát figyelik. Amint kiszakad Mari bûvkörébôl, amint az övéi közé kerül, rögtön elpárolog ez az érzelem: kártyázik, szórja a pénzt Pesten, idegen nôket akar meghódítani. A milliomos Tóth Mihály lányának azonban volt egy „habókja”, szinte beteges rögeszméje: csúnyának képzelte magát, nem hitt a tükrének sem, s minden udvarlójára gyanakodott, hogy csak a pénzéért dongják körül. Erre a „habókra” alapozva szövi Máli néni azt a kerítôhálót, amelyet kivetnek az Amerikában meggazdagodott iparosember vagyonára. Ebben a vadászatban aztán a hajtó szerepét játssza az egész Noszty-klán. Marival el kell hitetni, hogy Feri ismeretlenül és önzetlenül szeretett bele: semleges helyen kell találkozniuk – mesterségesen elôállított romantikus körülmények között. Mari bele24


Feri pedig „oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy színésznek is becsületére vált volna”. „Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi – szólt nyájasan, szokott csacsogásával –, mint hogy én most már kompromittálva vagyok.” A csúfos bukás színhelyérôl menekülve a bénító levertség érzései közé hamarosan enyhítô, vigasztaló gondolatok lopóznak: „Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tûrhetô kártyajárás.”

Alakja az író eszményeit megtestesítô ideáltípussá lényegül.

esik a kelepcébe, valónak hiszi a valótlanságot, ôszinte érzésnek a hitvány komédiázást. Drenken, Palojtay István feleségének, Fruzsina mamának (anyósból lett feleség) születésnapján boldogságában csacsog, csapong, játszik és képzeleg, hiszen most nyílt alkalom elárulnia, hogy az az ismeretlen leány, akirôl Noszty oly meghatott gyöngédséggel beszélt, ô maga. Mariból megható báj és vonzó tisztaság sugárzott: egész lelkét beleadja új érzéseibe. A szerelem hôsies, lázadó magatartást tud kicsiholni belôle: szembeszáll apja fenntartásaival, ragaszkodik szerelméhez, még a tisztességes hírét beszennyezô merényletet is derûsen veszi tudomásul. Szerelmét csak a Griff vendéglôben ottfelejtett levél zúzza szét. Mari lelki gazdagságával, magas erkölcsi követelményeivel szöges ellentétben áll Noszty Feri léhasága, cinizmusa, erkölcsi üressége. Mikor felsül, megszégyenül, célját nem éri el, a kudarc nem rázza meg, nem töri össze, sôt még magába szállásra sem készteti: egy vállrándítással keresztüllép mindenen, s tovább éli cinikus, kártékony életét. Az úrhatnám és erkölcsileg nagyon is ingatag dzsentrivilág ellensúlyaként szerepelhetne a regényben a tisztességes polgárság, de Mikszáthnak a hôseiben megalkotott véleménye errôl a társadalmi rétegrôl meglehetôsen ellentmondásos, nem egyértelmû. Kozsehuba Tivadar, a dúsgazdag trencséni szeszgyáros, a „Nagy Szamár” vendéglô és több ház tulajdonosa ravasz és gátlástalan törtetô. Valóságos bûntettbe, váltóhamisításba rántja bele Nosztyt, hogy ezzel karrierjét kettétörje, s eltávolítsa Velkovics Rozália közelébôl. Ô nem lehet az író ideálja: hamarosan ki is lépteti a regény eseményvilágából. A két asszonyt, Velkovicsnét és Tóthnét megbûvölte, valósággal elkápráztatta a Noszty-klán elôkelôsége, az úri sikk, a nagy nevek csengése. Mindkettôt a dzsentri életfelfogáshoz kapcsolja a nagyzoló úrhatnámság, s ezért hajlandók lennének vagyonukat is feláldozni. Mindent elkövetnek a fényes házasság érdekében, Tóthné még öngyilkossági terveivel is zsarolja férjét. Velkovicsnak sincs sok szerepe az események menetében, Stromm alezredes (késôbb ezredes) is csak kétszer jelenik meg: tanúként áll Noszty Feri pályafutásának kezdô és végpontján. Alakja azt jelképzi, hogyan leplezi le a múlt a cinikus léhaságot. A regény központi szereplôi között csak egyetlen értékes jellem található: Tóth Mihály, a milliomos polgár. Egyedül ô mert következetesen szembeszállni az úri cinizmussal, a dzsentri aljassággal. Jellemábrázolásában még sok a romantikus vonás, a túlzó eszményítés: hibái, emberi gyöngéi nincsenek, csak erényei. Nem is a magyar valóságból nôtt ki Tóth Mihály. Hogy ideális, felvilágosodott polgár lehessen, Amerikában kellett Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

25

„Tóth Mihály birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ô nem volt kapzsi és haszonlesô (amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek neki), amit a birtok hozott, okos bôkezûséggel szórta szét jótékony célokra, többnyire névtelenül, sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönbôl, azért az élvezetért, hogy ô magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja.”

Mikszáth az Utóhangban megígéri ugyan, hogy folytatni fogja Bontó megyei ismerôseink sorsát, de erre már nem kerülhetett sor. 26

élnie két évtizedig: ott gazdagodott meg, ott lett természetévé a nyakas, öntudatos demokratizmus. Bár nagy vagyonnal rendelkezik, idegen tôle mind a pénzhajhászó mohóság, mind a kuporgató zsugoriság. A munkát jobban szereti, mint a pénzt. (Szabad idejében még most is tajtékpipákat esztergál.) Miután apósa halála miatt visszatért hazájába, többé nem tud elszakadni a magyar földtôl. Felszámolja virágzó amerikai üzleteit, s megvásárolja a rekettyési uradalmat. Birtokán valóságos utópisztikus állapotokat rajzol az írói ábrándozás és fantázia. Modern, iparosított mintagazdaság, egy kis Paradicsom teremtôdött az elhanyagolt földeken. Újfajta növényeket honosított meg, s a mezôgazdaság terményeit helyben feldolgozó gyárak kéményei jelezték az okos, szakértelemmel vezetett gazdálkodás módszerét. Mûködött ott gôzmalom, fûrészmalom, szeszgyár, téglagyár. Munkásait, béreseit, juhászait jól megfizette, öreg napjaikra nyugdíjat helyezett kilátásba nekik. Gazdatisztjei a fizetésen felül bizonyos hányadban osztoztak vele a jövedelemben. Az amerikás milliomosnak legnagyobb büszkesége és öröme a Mezernyén felépített Szent Sebestyén pihenôház, szanatórium. Itt ingyen gyógyították a rászoruló betegeket. De Tóth Mihály is „különc”, mint Mikszáth oly sok regényhôse. Pázmár Anzelmus dr., a szanatórium orvosa egy alkalommal a mezernyei Nagy Korsóban félig-meddig tréfásan, csipkelôdve, félig-meddig komolyan érvelve „leleplezi” Tóth Mihály „híres humanizmusát”: a kórházban évente meggyógyítanak kb. 200 embert, de a gyárakban megbetegszik, megnyomorodik vagy 300, nem is szólva a szesz ártalmairól. Ha tehát egy napon beszüntetné gyáraiban a termelést és bezárná a Szent Sebestyént, évenként maradna legalább 50 ember haszon. A milliomos mindezt halálosan komolyan veszi, s harmadnapra leállítja gyáraiban a munkát. Tóth Mihály a becsület megszállottja. Leánya érdekében szembe mer szállni a pöffeszkedô dzsentri gôggel. Megszerzi neki azt az elégtételt, hogy az esküvô napjára felvonultatja Rekettyésre az egész Noszty-rokonságot – bizonyítva ezzel ország-világ elôtt, hogy szívesen maguk közé fogadták volna a kompromittált leányt. Csak a legutolsó pillanatban jelenti ki, hogy Mari elutazott. – Tóth Mihály azonban csak a magánéletben volt kemény és hajthatatlan, a közéleti visszásságok mintha érintetlenül hagynák. A megyei közgyûléseken nem szól bele a vitákba, passzív és félrehúzódó, legfeljebb annyit tett meg, hogy Kopereczky beiktatásakor összevásárolta a záptojásokat. A regény végén érvényesül ugyan az írói igazságszolgáltatás: az egész Bontó megyére rátelepült dzsentri klán megszégyenül és hoppon marad, de hôsei további sorsa felôl az író bizonytalanságban hagyja az olvasót.


Két kései mû Fili A 19. században az üldözött lengyel hazafiak magyar nemesi kúriákban bujkáltak, vendégeskedtek. Ez a lengyel emigránstípus késôbb azonosult a tétlen, semmittevô, mások vendégszeretetét kihasználó, elszegényedett magyar urakkal, s az efféle alakokat hívták „lengyeleknek”.

Mikszáth kései novelláiban hangulati, témabeli érintkezés vehetô észre Petelei István (1852– 1910) elbeszéléseinek világával. A két írót meghitt barátság fûzte össze.

A Fili (1902) fôhôse a „kétszeres lengyel”, Lengyel Fülöp, akit mindenki csak Filinek becéz. „Foglalkozása” a „lengyelkedés”: az ingyenélés a jómódú rokonok nyakán. Mikszáth elnézéssel és szeretettel rajzolja meg jóindulatú, jámbor hôsét. Fili a 19. század hazai és világirodalmának egyik tipikus figurája: enervált, semmit sem akaró, céltalan életet élô nemesúr, a „felesleges ember”. Apja csupán „pompás rokonokat” hagyott reá. A rokonok pedig kézrôl kézre adják éveken át, ô meg viszonzásul igyekszik valamiképpen hasznossá tenni önmagát: ellátja a ház körüli teendôket, dohányt vág, játszik a gyerekekkel, tartja a pamutot a gombolyító néniknek. – Még csinos ifjú korában szemet vetett rá egy leány, de Fili errôl is csak akkor vesz tudomást, mikor az a leány asszonyként (Liszkayné) és rokonként ezt utólag elárulja neki. Esztendôkön át rejtegeti, titkolja, dédelgeti szívében ezt a megszületett szerelmet, de hiányzik belôle a kezdeményezés, nem mer szólni érzelmeirôl a közben özveggyé lett szép fiatalasszonynak, s így más férfi karjaiba löki. – A váratlan szerencse, egy régi per megnyerése hatezer holdas uradalom gazdájává teszi, de Fili ezt sem fogadja el, inkább világgá megy szerelmi bánatában.

A sipsirica Vonzó idillként indul A sipsirica (1902) – az 1903-as kötet

Sipsirica: lengyel szó, süldô leányt, bakfist jelent. „A gyermek csupa ártatlanság, oly fehér lelkû, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról” – mondja róla az anyja, s nem is igen engedi az emberek közé, csak nagy ritkán segít a kiszolgálásban a mamának.

nagyszerû kisregénye –, de itt az elégikus hangot a teljes kiábrándultjság keserûsége váltja fel. Egy budai kiskocsma, a Fehér Páva bensôségesen családias hangulatát ragadja meg a regény indítása – finom ételek ínycsiklandó illatával, öreg eperfák árnyékában meghúzódó, pirosra terített asztalok mosolygásával. A tulajdonosnô egy Jahodovska nevû lengyel özvegyasszony, aki csak egyetlen leányának él, érte dolgozik reggeltôl estig, csupán anya akar lenni a végleheletéig. A kis sipsirica pedig éppen olyan, mint Mikszáth bármely nôalakja. Elbûvölôen szép fruska: nyúlánk, magas fiatal leány, szöszke hajjal, fitos orral; kék szemei szelíden világítják meg girbegurba arcocskáját. A törzsvendégeket már-már rokoni szálak fûzik a családhoz, s évek óta figyelik a kislány fölcseperedését. Szinte saját lányuknak, féltett kincsüknek tekintik. Druzsba Tivadar tanár úr meg (földrajz–természetrajz szakos) egyenesen keresztapja a hamvas kis sipsiricának, s az özvegy iránt ugyanúgy rejtett, titkolt szerelmet táplál szívében, ahogyan Fili szerette Liszkaynét. De ô sem meri ezt bevallani, visszatartja ettôl a Jahodovskában felmagasztalt anyaság szentsége. Hamarosan azonban minden visszájára fordul. Az özvegy férjhez megy egy kétes erkölcsû burgzsandárhoz. Leányát tízezer forintért eladja egy dúsgazdag, magas állami tisztséget betöltô öreg kéjencnek, egy fôúrnak, aki a Zólyom megyei Mikszáth Kálmán két kései mûve

27

Mikszáth Kálmán 1905 körül

„Nem egyszerû gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetôi.”

A Druzsba név visszafelé olvasva: abszurd.

28

Zsám község egy titkos kastélyában rejtegeti a gyermeket hat hasonló szépségû és korú „ártatlan” leányka társaságában. Erre a pazar fényûzéssel berendezett kéjlakra Druzsba tanár úr bukkan rá egy hivatalos útja alkalmával (a gimnázium egyik volt tanítványa a tanári karra hagyta Zsám faluban fekvô ingatlanait). Elképed mindazon, amit látott, s még inkább felzaklatja, hogy a sipsirica nem akarja elhagyni a bûntanyát. Az „ártatlan gyermek” még szeretônek sem tisztességes: az öreg fôurat megcsalva szerelmével titokban egy fiatal bányamérnököt boldogít. Az emberi hitványság kihívó fennhéjázása és a düh felkelti a tanárban a dacot, s részletes beszámolót készít a gimnázium tanári karának tapasztalatairól. A dolog nem marad meg a tanári szoba falai között, a lapok megszellôztetik, legvégül interpelláció formájában a Ház elé kerül. De a hivatalos kommüniké szerint „a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentésébôl szivárogtak ki, s természetesen minden alapot nélkülöznek”. A sipsirica címû regény és benne a tébolydába zárt tanár sorsa egy képtelen, abszurd világot mutat be, amely Mikszáth számára már mindenestül idegen.


Mikszáth Kálmán regényei

Recommend Documents