MIHÓK Richárd
HELYTÖRTÉNET (Kárpátalja története a legkorábbi időktől a középkor végéig) Oktatási jegyzet
Ungvár 2014 1
Tartalomjegyzék Helytörténetünk kiemelkedő kutatói, a teljeség igénye nélkül……………………….........................3 Kárpátalja területének korai korszaka………………………………………………........................14 A középkori Magyar Királyság közigazgatásának kialakulása……………………………………..34 Középkori településformák…………………………………………………………........................42 Adózási rendszer……………………………………………………………………………………45 Vármegyék kialakulása……………………………………………………………………………..55 Középkori gazdaság, Bereg vármegye példájával…………………………………………………..91 Ung-,
Bereg-
Ugocsa-
és
Máramaros
megyék
várrendszerének
XIII-XIV.
századi
kialakulása…………………………………………………………………………………………..96 Bibliográfia………………………………………………………………………………………...102 Függelékek………………………………………………………………………………………...109
2
HELYTÖRTÉNETÜNK KIEMELKEDŐ KUTATÓI, A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL Lehocky Tivadar (1830 – 1915). Gimnáziumot Rózsahegyen, bölcseletet Rozsnyón végzett. 1847 őszén a kassai akadémián kezdte meg a jogi tanulmányait, majd 1848. júniusában vizsgát tett és beállt honvédtüzérnek. Részt vett a budaméri, később a kassai, szegedi, ill. 1849. augusztus 9-én a temesvári és végül a lugosi ütközetekben. Facsétról, ahol augusztus 16-án a hadteste feloszlott, hazatért és folytatta tanulmányait, amelyet 1851-ben fejezett be. 1852-től a törvénykezési hivatalnoki pályán működött, 1856-ban bírói vizsgát tett. 1861-ben és 1863-ban ügyvédi vizsgát tett. 1865 után a munkácsi és beregszentmiklósi hitbizományi uradalmak (azelőtt Rákóczy-birtok) főügyésze lett. 1855-ben telepedett le Kárpátalján, Munkácson. Régészeti leleteket és érmeket gyűjtött, melyekből később múzeumot létesítettek. Több szakfolyóiratban is történelmi tárgyú írást jelentetett meg, főleg Bereg vármegyéről. Edélyi János ösztönzésére 1864-től ukrán, szlovák közmondásokat, népdalokat is gyűjtött. 1867-ben a Történelmi Társulat megválasztotta igazgató-választmányi tagnak. Ásatásokat végzett Bereg, Ung, Ugocsa, Torna vármegyékben. Az 1876. őstörténelmi és embertani VIII. nemzetközi kongresszuson Budapesten bemutatta Bereg vármegye régészeti térképét és saját gyűjteményének egy részét. Tanulmányutakat tett Szerbiában és Romániában, 1867-ben, 1887-ben és 1889-ben Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Németországban és Svájcban is. 1888ban Kis-Ázsiában járt. 1876-ban a magyarországi műemlékek bizottságának kültagjává nevezték ki. A Kisfaludytársaságnak alapító tagja. Az országos régészeti és embertani társulatnak, a heraldikai és genealogiai, ill. a magyarországi néprajzi társaságnak választmányi, a tiszafüredi régészeti egyletnek tiszteletbeli tagja volt. Főbb művei: 1864 Magyar-orosz népdalok. Sárospatak. 1868 Tót népdalok. Pest. 1876 Bereg vármegye leírása I. Budapest. 1881/1882 Bereg vármegye monographiája. Ungvár (ism. Századok 1876., 1882.). 1892 Adatok hazánk archaeologiájához, különös tekintettel Bereg vármegyére és környékére I. - Az őskortól a magyarok bejöveteléig. Munkács (ism. 1893: Századok, Archaeologiai Értesítő, Élet). 1897 Germánok emlékei Munkácsnál. 1899 Beregmegye és a munkácsi vár 1848-1849-ben. Munkács. 1909 Munkács város új monografiája. 3
1912 A munkácsi vár rövid története. A szolyvai hun sír. Arch. Ért. III, 201-206. Kézirata: Beregvármegye leírása új adatok alapján. Komáromy András (1861 – 1931). Révkomáromi Komáromy András történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja Tiszapéterfalván született 1861. november 18-án. A kora újkori Magyarország és Erdély történelmének, a hajdúk múltjának jeles kutatója volt. A máramarosszigeti református főgimnázium elvégzése után 1880-ban beiratkozott a Budapesti Tudományegyetemre. Diákévei alatt, 1881-től 1885-ig a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára, illetve az Egyetemi Könyvtár alkalmazottja volt, ezzel párhuzamosan az Az Üstökös és a Bolond Istók című élclapok munkatársaként dolgozott, de novellái jelentek meg a máramarosszigeti lapokban is. Bölcsészdoktori oklevelét 1887-ben szerezte meg. 1886-tól a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, 1893-től mint levéltári fogalmazó, majd mint országos allevéltárnok. Ezzel egyidejűleg 1900-ban magántanári képesítést szerzett a Budapesti Tudományegyetemen, s Magyarország 1490–1711 közötti történetét oktatta. 1917-ben országos főlevéltárnokká nevezték ki, feladata a vidéki hatósági levéltárak felügyelete volt. 1921-ben nyugdíjazták országos levéltári igazgatói és címzetes miniszteri tanácsosi címmel. Fia halála miatt öngyilkos lett 1931. december 5én. Kutatásai homlokterében a Magyar Királyság és Erdély 16–17. századi története állt. Behatóan foglalkozott a tizenöt éves háború egyes ütközeteivel (pl. mezőkeresztesi csata), a hajdúk, a hajdúmozgalmak és felkelések múltjával, a Hajdúság történetével. Feldolgozta a korszak több jeles államférfiának és hadvezérének, egyebek mellett Werbőczy István, Thelekessy Imre, Thelekessy Mihály, Balassa Zsigmond, Báthory Gábor, Berényi György és Rhédey Ferenc élettörténetét. Emellett jelentős eredményeket ért el szűkebb pátriája, Ugocsa vármegye történeti kutatása terén, valamint számottevő családtörténeti munkássága is. 1899–1901-ben Pettkó Bélával együtt alapító szerkesztője volt a rövid életű Nagy Iván című családtörténeti folyóiratnak, 1900 és 1911 között pedig a Történelmi Tár szerkesztője volt. E folyóiratok mellett rendszeresen jelentek meg forrásközleményei és tanulmányai a Turulban is. Társasági tagságai és elismerései Tudományos érdemei elismeréseként 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1887-től választmányi tagja volt a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak, 1889-től pedig a Magyar Történelmi Társulatnak. Főbb művei:
4
Karancsberényi báró Berényi György élete és politikai működése (1601–1677). in: Századok XIX. 1885. 126–155. Listi László élete: Irodalomtörténeti tanulmány. Budapest, Pfeifer, 1887, 62 p. Révay Kata Szidónia levelei férjéhez 1656–1702. Budapest, Athenaeum, 1888, 88 p. Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ága. Budapest, 1889, 53 p. Telekessy Mihály 1576–1601. Budapest, Kilián, 1890, 127 p. A Szentpáli család megtelepedése Ugocsa-vármegyében. Nagyszőlős, 1892. A borosjenői Tisza-család ősei. Budapest, Kilián, 1896, 162 p. Ugocsa vármegye keletkezése. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1896, 47 p. (akadémiai székfoglalója) A szent korona és Bethlen Gábor. in: Századok XXXII. 1898. 10. sz. 876–883. A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1898, 76 p. Ugocsa vármegye a történelemben: Válogatott írások. Ungvár, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 2001, 180 p. Engel Pál (1938 – 2001). 1956-ban iratkozott be az ELTE-re, történelem-könyvtár szakra, amelyet 1961-ben végzett el. Kutatási témája (a középkori Magyarország nemesi társadalma) miatt nem taníthatott az egyetemen. Előbb az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, majd 1968-tól a Magyar Posta Központi Szakkönyvtárának igazgatója lett. 1982-ben előbb az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett, majd végül Szűcs Jenő vette át az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol 1988-tól a középkori osztály vezetőjeként dolgozott. 1996-ban az Akadémiai Könyvtár igazgatója lett, de a működtetés nehézségei miatt 15 hónap múltán lemondott posztjáról és visszatért a TTI-be. 1992 és 1993 között tanszékvezetőként tanított a JATE-n, 1993-tól az Eötvös-kollégium tanára volt. Az Akadémián a Történettudományi Bizottságának tagjaként, a társadalomtörténeti munkabizottság alelnökeként, a Magyar-Román Történész Vegyesbiztottság tagjaként, a Századok szerkesztőbizottságának tagjaként, 1993-tól a Középkortudományi Társaság elnökeként, 1997 és 2000 között a Magyar Akkreditációs Bizottság tagjaként dolgozott. Tagja volt a Múlt-Kor internetes történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának. Fiatal korától történelemmel akart foglalkozni. A polgári családi neveltetésből magával hozott angol, német, francia és orosz nyelvismeret mellett az egyetemen kiválóan elsajátította a latin nyelvet. Folyamatosan továbbképezte magát, az orosz alapján szerbül és bolgárul, a latin és a
5
francia alapján olaszul, spanyolul olvasott és a bizánci téma kedvéért újgörögöt tanult. Középkori török forrásokat is olvasott. Tudományos érdeklődési körének középpontjában a középkori történelem, különösen Magyarország XIV-XV. századi története állt; témájának nemzetközileg is elismert kutatója volt. Az 1970-es években elkezdte a magyar Zsigmond-kori oklevéltár elkészítését és rendszerezését. Idejének nagy részét alapkutatásokra fordította, rendszeresen publikált.1973-tól a XX. századi magyar történetírás legnagyobb középkorkutatója, Mályusz Elemér mellett dolgozott, a tanítványának vallotta magát. A matematikai logika iránti érdeklődése vezette őt a számítógépes adatbázisképzés lehetőségeinek felismeréséhez. Évtizedekkel előzte meg korát - nemzetközi összehasonlításban is a középkori történelemre vonatkozó társadalom- és intézménytörténeti adatbázis, és a történeti művekben a digitalizációs közlési műfajok kialakításában. Az ő nevéhez fűződik a műfajában egyedülálló XIV-XV. századi archontológia, azaz a kor tisztség- és hivatalviselőinek rekonstrukciója, amely egyben az eddig ismert legteljesebb genealógiai adattár, a középkori magyar történelem digitalizált térképegyüttese, és a magyar megyei nemesi társadalom eddigi legaprólékosabb, rendszerszintű leírása. Két évtizedig könyvtárakban, a szakmai közélet perifériáján dolgozott, de pályatársai nagyra értékelték tevékenységét. Különleges "magánzó" történészként kutatott mindenütt. 1982-ben - saját fogalmazása szerint - "hivatásos" kutató lett, a Történettudományi Intézetbe került. Együtt dolgozott a történészek 1949 után indult új generációjával (Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Ránki György) valamint az 1949-ben kiszorított, majd a '70-es években fokozatosan rehabilitált régiekkel (Mályusz mellett Györffy György, Paulinyi Oszkár, majd Kosáry Domokos) egyaránt. Összefoglaló munkái révén egyre ismertebbé vált a neve. Bár ezek hozták meg számára a sikereket, a legszívesebben továbbra is olyan részletkérdésekkel foglalkozott, mint Károly Róbert pénzügyei, vagy a Temesköz történeti településrendszere. 1988-ban, Szűcs Jenő halála után a középkor-történeti osztály vezetője lett. Megírta a nemzeti történelem új európai látószögét meghirdető sorozatban (Magyarok Európában) a középkor történelmét, azután az intézet igazgatóhelyettese lett, és szinte minden szakmai bizottságban a hazai középkorkutatás első számú képviselője, az általa is tisztelt Kristó Gyula mellett. 1995-ben az MTA rendes tagja lett. Részt vett a millennium történettudományos előkészítésében. Ellenezte a Szent Korona-tan aktualizálását. A kor hivatal- és államszervezet-történelmének legújabb irányzatait vallotta magáénak: nem a hatalmi államot, még csak nem is a hivatalnok államot, hanem az állam szolgáltató funkcióit kell vizsgálni, az államszervezetben hivatalt viselt személyek, azok vagyoni állapotának teljes 6
rekonstrukciójával. Páratlan módon feltérképezte a XIV-XV. századi Magyarország hivatali rendszerét, a királyi udvartól a megyei familiárisokig, a nádoroktól a helyi várnagyokig. Névről, rokonsági összeköttetéseikbe és így érdekközösségeikbe helyezve ismerte azokat. Pályafutása során mindvégig kitartott polgári világnézete mellett, következetesen kitért az MSZMP-tagság elől. A rendszerváltás után is kritikusan szemlélte a társadalmi fejlődést. Főbb művei: "A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században", 1-2. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 4-5 (1968-70), 285-300, 291-313. Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Akadémiai, Bp. 1977. 299 old. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) (Összeáll.) "Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről". Századok 116 (1982) 880-922. Világtörténet évszámokban 1789-ig. Gondolat, Bp. 1982. 195 old. (történeti kronológia) "A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez." in: Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 77-96. (Kristó Gyulával:) Magyarország története 1301-1457. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 288 old. Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1988. 23 old. (Előadások a Történettudományi Intézetben 11.) Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Akadémiai, Bp. 1989. 211 old. (Új Történelmi Tár 2.) Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér Kft. -Téka, Bp. 1990. 388 old. (Magyarok Európában 1.) (Szerk.: Makk Ferenccel:) Korai magyar történeti lexikon (Szakály Ferenccel:) Virágkor és pusztulás a kezdetektől 1606-ig. Összeáll. és szerk.: Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1995. 67 old. Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1996. 565+266 old. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.) A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései (1554 -1579) Szeged, 1996. 187 old., 1 térkép. "Nagy Lajos ismeretlen adományreformja". Történelmi Szemle 39 (1997) 137-157. (Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:) Magyarország története. 1301-1526. Osiris, Bp. 1998. 420 old. (Osiris tankönyvek) A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1998. 179 old. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.) 7
Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998. (Társszerzők: Kristó Gyula, Kubinyi András) Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001. Hodinka Antal (1864 – 1946). Hodinka Antal 1864. január 12-én született görög katolikus papi családban (apja: Hodinka Román 1836–1913), a Zemplén vármegyei Ladomér községben. Az ungvári Királyi Katolikus Gimnáziumban 1882-ben érettségizett,[1] utána Ungváron és Budapesten folytatta teológiai tanulmányait. 1888 őszétől az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, majd Bécsben az Osztrák Történeti Intézetnél ösztöndíjas volt.[1] 1891-ben a budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán doktorátust szerzett szláv filológiából,[1] magyar történetből és oklevéltanból, majd 1896-ban teológiai diplomát. 1892–1906 között Bécsben levéltáros, könyvtáros volt. 1891-92-ben, Thallóczy Lajos történész beosztottjaként a bécsi közös osztrák-magyar Pénzügyminisztérium levéltárában dolgozott, majd az 1892–1906 közötti időszakban Ferenc József császári és királyi hitbizományi magánkönyvtárának egyetlen magyarországi könyvtárosa volt. 1905-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán magántanári képesítést nyert a magyar és szláv történeti érintkezések tárgyköréből. 1906-tól a pozsonyi Jogakadémia, 1916-tól pedig ugyanott, az Erzsébet Tudományegyetem professzora volt. 1920-ban, egyetemével együtt, elhagyta Pozsonyt és átmenetileg Budapesten, majd 1923-tól Pécsett dolgozott, ahol az 1926/27-es tanévben a Bölcsészkar dékánja, az 1932-33-as tanévben, az ott újraélesztett Erzsébet Tudományegyetem rektorává választották. 1934-ben Budapestre költözött nyugdíjasként, itt folytatta tudományos munkáját. 1941-43-ban tudományos akadémiai funkciót is betöltő Kárpátaljai Tudományos Társaság első elnöke lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben levelező, 1933-ban rendes tagjává választotta. 1946. július 15-én hunyt el Budapesten. Főbb művei: A rutének Cseh források A szerb fejedelemség viszonya Magyarországhoz (Bp., 1889) A szerb történet forrásai és az első kora (1891) Szláv források (1898) A munkácsi görög-katholikus püspökség története (Bp. 1909) Egyházunk küzdelme a bosznia bogomil eretnekekkel (191?) A Munkácsi gör. szert. püspökség okmánytára (1911–) Kálmán királyunk 1099-iki perenysli csatája (1914) 8
Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai (1916) A római levéltárak és könyvtárak ismertetése (1917–) Adalékok az ungvári vár és tartománya és Ungvár város történetéhez (1917) A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és multjuk (Bp.1923) A muszka könyvárusok hazánkban (gróf Klobelsberg-Emlékkönyv) A magyarországi rutén letelepülések története (megbízás a MTA II. oszt. által hirdetett nyílt pályázaton) Négy egykorú jelentés az 1704-i pécsi rácz dúlásról (1932) A töröktől visszafoglalt Pécs első fele (1934) Ami a karlócai békekötésből kimaradt és következményei (Pécs 1935) II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a "gens fidelissina" (1937) Szent István emlékezete és királyságának eszméje a szlávoknál (Bp. 1938) Adalékok Pécs város történetéhez 1686–1701-ig (1943) Ruszin - magyar igetár (1945) Bonkáló Sándor (1880 – 1959). Piarista gimnáziumba járt, majd elvégezte az ungvári Teológiai Líceumot. Felszentelésére nem került sor. Asbóth Oszkár irányításával szláv filológiát tanult. Szegeden, Gyöngyösön, Zalaegerszegen, Budapesten latint és németet tanított. 1917-től orosz nyelv és irodalom szakos magántanár, 1919 márciusától a Pázmány Péter Tudományegyetem rutén nyelv és irodalom tanszékének vezetője. 1924-től, tanszékének megszűnésétől nyugdíjas. Ezt követően is folytatta kutatásait. Számos tanulmányt írt, orosz klasszikusok műveit fordította magyarra. 1945-ben visszavették az egyetemre, de bírálta a zsdanovi kultúrpolitikát, ezért állásából felfüggesztették. Bonkáló Sándor szláv tematikára írt műveinek korszakos jelentőségét 1945 után nem ismerték el. Nevét és a szlavisztika terén végzett munkásságát évtizedeken át azért is el kellett hallgatni a nagyközönség előtt, mert az 1930-as években szót emelt a sztálini despotizmus ellen, bírálta a szovjet kormány vallásellenességét, nemzetiségi politikáját, kifogásolta a trianoni békeszerződés következményeként Magyarországtól elszakított ruszin nép identitásától való megfosztását. Főbb művei: A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana (Gyöngyös, 1910) A szlávok (Budapest, 1915) A magyar rutének (Budapest, 1920) Az ukrán mozgalom története 1917-1922 (Budapest, 1922) Az orosz irodalom története I-II. (Budapest, 1926) 9
A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés (Pécs, 1935) A rutének (Budapest, 1940) Balahuri Eduárd (1931 – 2004). Balahuri Eduárd 1931. szeptember 24-én született Huszton. A történelmi környezet, a huszti vár már korán felébresztette benne a történelem iránti érdeklõdést annak ellenére, hogy a család három év után Ungvárra költözött. Előbb a jó hírű Drugeth Gimnáziumban tanult Ungváron, majd ennek 1944-ben történt megszüntetése után az 1. számú középiskolában érettségizett 1949-ben. Ezek után az ungvári téglagyárban dolgozott. 1950-ben felvételizett az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára. Tanárának, Fegyir Potusnjaknak köszönhetően már az elsõ évfolyamon kapcsolatba került a régészettel. Tanulmányait 1955-ben fejezte be sikerrel. Diplomamunkáját a Rákóczi korról írta. Témaválasztását természetesen az a tény határozta meg, hogy a szabadságharc lényegében a Kárpátaljáról indult. Ugyancsak 1955-ben megnősült. Felesége elektromérnök. Az egyetem történelem karának befejeztével kinevezése a bátyúi középiskolába szólt, annak katedráján azonban egy pillanatot sem töltött. Ungváron a Kárpátalja Megyei Honismereti Múzeumban kapott állást, ami tulajdonképpen meghatározta egész további pályafutását. Itt került emberközelbe a történelemmel, itt szerezte meg az egyetemen kapott elméleti tudásához a gyakorlati ismereteket. Az is természetesnek tűnt hogy a Rákóczi korról írott diplomamunka után a nagyságos fejedelmet bemutató tárlat kialakításával foglalkozott. Szakember híján õ kapta meg feladatul a régészeti leletek számbavételét is. 1958-ban Moszkvában elvégzett egy muzeológusi tanfolyamot. A régészetet viszont Konstantyin Bernjakovics, a múzeum akkori igazgatóhelyettese, a kiváló szakember, a kárpátaljai bronzkor remek ismerője szerettette meg vele, olyannyira, hogy jelentkezett a Lembergi Társadalomtudományi Intézet aspirantúrájára. Itt volt 1958 és 1961 között Markijan Julianovics Szmisko (1900–1981) professzornál, az intézet igazgatójánál, a kiváló szakembernél aspiráns. A Közép-Dnyeszter vidékén, az Ivano-Frankivszk megyei Ostrovecen egy a Noua művelődéshez tartozó temetőt és egy bronzkori öntőműhelyt ásott ki. Ezeknek az ásatásoknak az alapján írta meg kandidátusi értekezését aránylag rövid három év alatt, s védte meg 1965-ben a Kijevi Régészeti Intézetben: „A Noua kultúra a Közép-Dnyeszter vidékén a késő bronzkorban” címmel. Lembergben állást kínáltak fel neki, de nem fogadta el. Visszatért szűkebb hazájába, a Kárpátaljára, az ungvári egyetemre, ahol korábban tanult, s immár mint tanár folytatta munkáját. 1963 és 1985 között docens, 1986-tól professzor, 1993 és 2001 között tanszékvezető, 1991 és 1996 között az Ungvári Állami Egyetemen a Történelem kar dékánja. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Tudományos Minősítő Bizottságának elnöke, és a Kijevi Régészeti Intézet Tudományos Minősítő Bizottságának tagja volt. 10
Kutató munkájára és ásatásai eredményeire támaszkodva megírta nagydoktori disszertációját „A Felső-Tisza-vidék a bronzkorban” címmel, s 1983-ban védte meg az Ukrán Archaeologiai Intézet Tudományos Tanácsa előtt Kijevben. Tanítványai eredeti humoráért és előadásmódjáért kedvelték. Több mint 3900 történelem szakos diák érezhette óráin, hogy jól döntött, amikor a történelmet választotta tanulmányai tárgyául. A történelem kar jelenlegi tanárainak fiatalabb nemzedéke is az õ keze alól került ki. Diákjait bevonta a nyári régészeti munkába. Sokan éppen emiatt választották a régészetet hivatásuknak. 70. születésnapjára több méltatás jelent meg a kárpátaljai magyar lapokban is, az egyetemen pedig „Festschrift”-et készítettek munkásságának ismertetésével. 2004. január 15-én még dolgozott. 19-én egészségügyi panaszok miatt beutalták a kórházba, ahonnan soha többé nem tért haza. 26-án, hétfőn hajnalban agyvérzés következtében, életének 73. évében elhunyt. Főbb kutatási területe a Felső-Tisza és az Erdős-Kárpátok régiójának őskori, honfoglalás és kora középkori feltárása és tanulmányozása. Négy monográfiája, 195 tanulmánya és cikke jelent meg 15 különböző folyóiratban, kiadványban. Az elmúlt években gyümölcsöző és szerteágazó tevékenységet fejtett ki a Kárpátaljai Magyar Tudományos Társaság tagjaként is. Főbb művei. Balahuri Eduárd 1970: Régészeti leletek a Tiszántúlon. Kárpáti Kalendárium.119.o. Balahuri Eduárd 1973: Ősi földvár a Tupcsa hegyen. Kárpáti Kalendárium. 30.o. Balahuri Eduárd 1974: Vallanak emlékeink. Kárpáti Kalendárium. 125.o. Balahuri Eduárd 1976: Régészeti emlékeink tanulmányozása a szovjethatalom éveiben. Kárpáti Kalendárium. 98.o. Balahuri Eduárd 1978: Archeológiai ásatások a vinohradovói kerületben. Kárpáti Kalendárium. 83.o. Balahuri Eduárd 1979: Félmillió éves település Korolevón. Kárpáti Kalendárium. 68.o. Balahuri Eduárd, M. Troján 1979: Régészeti és első írásos emlékek Mukacsevón. Kárpáti Kalendárium. 31–32.o. Balahuri Eduárd 1980: A vaskorszak kutatása Kárpátontúlon. Kárpáti Kalendárium. 93.o. Szabó István (1898 – 1969). Posztumusz Széchenyi-díjas magyar történész, levéltáros, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar agrár-, parasztság- és településtörténet jelentős kutatója. Kutatásaiban elsősorban a középkor és a kora újkor időszakát vizsgálta. Agrártörténeti munkássága
iskolateremtő.
1949–1950-ben
a
Kossuth
Lajos
Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar dékánja. 1956-ban az Egyetemi Forradalmi Bizottság társelnöke. 11
Iskoláit szülővárosában végezte, majd az első világháború második felében az olasz fronton harcolt. 1921-en levéltárkezelői, 1925-ben pedig levéltári fogalmazói szakvizsgát tett. Ezenkívül 1923-ban államtudományi doktorátust szerzett a szegedi egyetemen, majd 1927-ben jogtudományi, 1928-ban pedig bölcsészdoktori címet. Egyetemi évei alatt a debreceni állampénztár ideiglenes díjnoka (1919–1920), illetve a debreceni levéltárban ideiglenes szakdíjnokként (1920–1924) dolgozott. 1924 és 1925 között a Debrecen című lap szerződéses újságírója és 1927-ig a Debreceni Újság segédszerkesztője volt. 1927-ben a debreceni egyetem történeti intézetében kapott tanársegédi állást, majd egy évre rá a Magyar Országos Levéltár munkatársaként (tisztviselőjeként) dolgozott 1943-ig. 1940-ben a budapesti egyetem magántanárrá avatta, ahol „A magyar nép története a XIV–XV. században” című tárgykört oktatta. 1943–ban visszatért Debrecenbe, ahol az egyetemen a magyar történelem nyilvános rendkívüli, majd 1944-ben nyilvános rendes tanár lett. Az egyetemi rendszer 1949–1950-es átalakítása után a magyar történelem tanszék vezetője lett egyetemi tanári beosztásban. Ezzel együtt az 1949/50-es tanévben az egyetem bölcsészettudományi karának dékánja is volt. Az 1956-os forradalom idején az egyetem forradalmi tanácsának társelnöke volt. Az egyetemen 1959-ig oktatott, majd Budapestre költözött és ott élt 1969-ben bekövetkezett haláláig. 1952-ben addigi tevékenységéért megkapta a történettudomány kandidátusa fokozatot, majd 1957-ben megvédte akadémiai doktori értekezését. A Magyar Tudományos Akadémia már 1941ben levelező tagjává választotta, ám az akadémia 1949-es szocialista átalakítása után tanácskozó taggá minősítették vissza. Tagságát csak halála után, 1989-ben kapta vissza. 1936 és 1941 között a Levéltári Közlemények, 1960-ban pedig az Agrártörténeti tanulmányok szerkesztője volt. Fő kutatási területe a magyar agrártörténet, a településtörténet, a parasztság története, illetve a történeti demográfia. Ezeken a területeken iskolateremtő a munkássága. Szabó nevéhez fűződik a középkori magyar mezőgazdaság fejlődését alapjaiban meghatározó tényezők vizsgálatának megkezdése, valamint a parasztság ún. „kapitalizmuskori” történetére vonatkozó kutatások kezdeményezése. A néprajzi források bevonását is fontosnak tartotta a történettudomány számára. A történeti szemléletű magyar néprajzi kutatásnak fontos forrásai azok a tanulmányai, amelyekben a parasztság újkori társadalmi szerkezetét, a tanyarendszer eredetét, a középkori településrendszer felbomlását, a Kárpát-medencei népességi viszonyok átalakulását és más aspektusait vizsgálta. Számos város, illetve megye történetéről írt tanulmányokat. Élete utolsó, Budapesten töltött éveiben is aktív volt, több könyvet adott ki, még halála után több évvel is jelentek meg munkái. 1967-ben Akadémiai Díjban részesült. Halála után, a rendszerváltást követően Széchenyidíjat kapott a középkori és újkori agrártörténeti és parasztságtörténeti kutatásaiért. 1998-ban emlékkönyvet adtak ki a tiszteletére. 12
Főbb művei: Debrecen 1848–49-ben (Debrecen, 1920) A debreceni tanyarendszer kialakulása (Debrecen, 1929) A magyar levéltárvédelem kérdése (1931) A debreceni uradalom a mohácsi vész korában (Debrecen, 1934) Ugocsa vármegye (1937, 2. kiad. 1994) A magyar parasztság története (1940) A magyarság életrajza (1941, németül 1944) Levéltári útmutató (1941) A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (1947) A szabadságharc fővárosa Debrecen, 1849. január–május (társszerk., 1948) Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (1948) Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből (1954) Magyarország népessége az 1330. és 1526. évek között (1963) A parasztság Magyarországon, a kapitalizmus korában 1848–1914 (1965, 2. kiad. 1972) A falurendszer kialakulása Magyarországon (1966) A középkori magyar falu (1949) A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig (1975) Jobbágyok – parasztok (1976)
13
KÁRPÁTALJA TERÜLETÉNEK KORAI TÖRTÉNETE Szűkebb pátriánk, mely Európa szívében a Keleti-Kárpátok erdő borította déli lejtőit és az Alföld északkeleti csücskét foglalja el, nemcsak a természet világának szépségével tűnik ki, hanem ősi és sajátságos múltjával is. Földrajzi helyzeténél fogva évezredeken keresztül különféle népek vándorlási, vonulási útvonalának kereszteződésében feküdt, ami mély nyomot hagyott az itteni lakosság kultúráján és történetén. Itt elsősorban arra gondolunk, hogy a mai Kárpátalja területe olyan két nagy európai kulturális és történelmi egység mezsgyéjén helyezkedik el, mint a Kárpát-medence és Kelet-Európa; éppen azon a ponton, ahol – Kelet-Szlovákiához hasonlóan – a Kárpátok láncolata a legkeskenyebb és legalacsonyabb, vagyis a két kultúrzóna kapujában, ahol a Visztula, a Dnyeszter és a Tisza vízválasztója, s ezzel együtt a stratégiai fontosságú transzeurópai útvonalak gócpontja található. A földrajzi tényező mellett nagy hatással voltak a terület népeinek történetére, annak sajátságos alakulására a táj természeti viszonyai is: egyfelől Kárpátalja magaslati tagozódása (síkság: 10–200 m, előhegyek: 200–500 m és hegyek: 500 méternél magasabban), másfelől pedig a terület keleti, nagyobbrészt hegyvidéki, zordabb klímával rendelkező, és nyugati, síksági, kedvezőbb klímájú, s az emberi megtelepedésre alkalmasabb régiójának elkülönülése. A földrajzi és természeti tényezők együttes hatása alatt, melyekhez nemegyszer az összeurópai etnokulturális változások befolyása is hozzájárult, alakult végső soron a mai Kárpátalja népeinek története. Területünk múltjának volt egy olyan szakasza, amelyet az írásos források majdnem teljes hiánya jellemez, s így csak a „néma tanúk”: az ember alkotta munkaeszközök, díszek, fegyverek, edények s más tárgyak alapján tájékozódhatunk történelmünk e homályba vesző lapjairól. Hogy ezeket a lapokat felelevenítsük, a régészet segítségét kell igénybe vennünk. A kárpátaljai régészet több mint száz éves múltra tekint vissza és szorosan összefügg a Schönborn grófok egykori munkács-beregszentmiklósi uradalmának főügyésze,
Lehoczky
Tivadar
(1830–1915)
nevével.
Lehoczky
1860-tól
kezdve
rendszeresen tanulmányozza s gyűjti főleg Bereg vármegye régészeti leleteit. 1863-ban a királyházai várban már ásatásokkal is megpróbálkozik. Ezután több évtizeden keresztül, egészen 1915-ben bekövetkezett haláláig vidékünk őskorának szenteli idejének és anyagi javainak
jelentős
részét.
Régiséggyűjteménye
a
legnagyobb
magángyűjtemények
egyikének számított a dualizmus korabeli Magyarországon. 1907-ben megalakul a Lehoczky Múzeum Egyesületet, de maga a múzeum már csak halála után, századunk 20-as
14
éveiben jön létre Munkácson. Tevékenysége a kárpátaljai régészet megalapozásában felbecsülhetetlen értékű. Lehoczky Tivadarral párhuzamosan a mai Kárpátalja különböző részein régészeti gyűjtéssel és ásatásokkal foglalkoztak még Mihályi János (Máramarosban), Mihalik József (Ugocsában), Ruttner Antal (Ungban), Tajnel Ödön (Beregben), s mások. A két világháború közötti időszakban, amikor Kárpátalja Podkárpátszká Rusz néven Csehszlovákiához tartozott, vidékünkön a régészeti kutatások egy újabb lépést tettek a tudomány irányában. Az 1929-ben megnyílt Lehoczky Múzeum ugyanis intézményes alapokat biztosított a régészet számára. Kárpátaljára érkezett Jaroszlav Böhm régész, aki Jankovich Józseffel, a Lehoczky Múzeum igazgatójával programot dolgozott ki a kárpátaljai régészeti lelőhelyek feltérképezésére és kutatására. E program keretében, állami finanszírozás mellett, területünkön rendszeressé váltak a régészeti ásatások, melyek szép sikereket hoztak. Elég megemlíteni a kustánfalvai, bilkei, dédai vagy nevetlenfalui ásatásokat. Böhm és Jankovich mellett említsünk meg néhány további nevet is ebből az időszakból: a Zatlukál-fivérek, Szova Péter, Pavlo Jacko. A második világháború alatt érthető módon a régészeti ásatások és kutatások a háttérbe szorultak, de azért teljesen nem szűntek meg. Továbbra is működött Munkácson a Lehoczky Múzeum. Szova Péternek köszönhetően régészeti kutatások folytak a városban és környékén, a kassai múzeum pedig ásatásokat folytatott Gerényben egy ismeretlen középkori épület maradványainak a feltárására. 1944 után, miután Kárpátalja a Szovjetunió, illetve Ukrajna része lett, a régészet is más alapokon fejlődött tovább. Eltekintve attól a hatástól, amit a régészetre a szovjet ideológia gyakorolt, a tudomány fejlődése a háború utáni időkben gyors ütemben folyt. Jellemző erre az időszakra, hogy a helyi tudományos kutatóközpontok mellett (Ungvári Állami Egyetem, Ukrán Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének Ungvári Régészeti Csoportja, Kárpátaljai Honismereti Múzeum) megjelennek moszkvai, szentpétervári, kijevi, lembergi tudományos műhelyek is, melyek ugyancsak sokban emelték a kárpátaljai régészeti kutatások nívóját. Területünk őskorának kutatásában a második világháborút követően, egészen napjainkig nagy szerepet játszottak és jelentős sikereket értek el a következő ismert régészek: F. Potusnyák, Sz. Penyák, E. Balaguri, V. Bidzilja, I. Popovics, M. Potusnyák, V. Kotihorosko (mind ungvári), Ju. Szmisko (Lemberg), Sz. Titov (Moszkva), G. Szmirnova, K. Bernjakovics (Szentpétervár), V. Gladilin, V. Szitlivij, V. Tkacsenko, L. Szoldatenko (Kijev), s mások. Kutatásaik nyomán roppant mennyiségű és nagyon gazdag régészeti anyag került napvilágra vidékünk különböző részein, amely kronológiailag egy teljes millió év történetét fogja át. A 15
továbbiakban megpróbáljuk ezt az egymillió évnyi történelmet dióhéjba szorítva az olvasó elé tárni, s legalább nagy vonalakban bemutatni piciny hazánk gazdag múltját. Paleolitikum A tudomány mai állása szerint az első emberek körülbelül 3 millió évvel ezelőtt váltak ki az állatvilágból valahol Kelet-Afrikában (Gona, Omó, Isangó, Olduvai s más lelőhelyek). Ám az újabb európai és ázsiai leletek arra késztettek egyes kutatókat, hogy az emberré válás zónáját sokkalta nagyobb területekre terjesszék ki. Ma még nem tudjuk, hogy Kárpátalja milyen szerepet játszott ebben a folyamatban, de ismerve e térség geológiai történetét az utóbbi 10 millió évben, a kutatóknak fel kell készülniük bármilyen meglepetésre... A kárpátaljai őskőkor vagy másként paleolitikum mai ismereteink szerint körülbelül 1 millió évvel ezelőtt kezdődött és körülbelül i. e. 10 ezerig tartott, s egybeesett a Föld geológiai történetének ama szakaszával, amely jégkorszak vagy pleisztocén néven ismert. Kárpátalján majdnem 100 őskőkori lelőhelyről van tudomásunk. Ezek többsége kisebbnagyobb kőeszköz-gyűjteményekből áll, melyeknek nincs stratigráfiai kötöttsége, vagyis nem kapcsolódnak egyes geológiai rétegekhez. Ilyen esetben csak a kőeszközök morfológiai jegyei és tipológiájuk az, ami alapján meg lehet állapítani korukat és valamely kultúrához való tartozásukat. Sokkalta kisebb számban vannak képviselve azok a telepek, ahol a régészeti anyag jól datálható geológiai rétegekbe van beágyazva. Ezek közé tartoznak a királyházai többréteges telep, a beregszászi (kis-hegyi) telep, a csarnatői lelőhelyek, a nagyrákóci lelőhely és az uglyai barlangtelep. Kétségkívül a leggazdagabb és legjelentősebb az 1974-ben felfedezett királyházai telep, mely az Ős-Tisza VII-ik, 100-120 méteres teraszán helyezkedik cl. A kőeszközök többezer m 2 területen fordulnak elő. A majd két évtizednyi ásatás eredményeként a telepről több mint 60 ezer régészeti tárgy került elő: kőszerszámok, magkövek, szilánkok, pengék stb. A régészek mellett a lelőhely tanulmányozásában aktívan részt vettek geológusok, geofizikusok, pollenszakértők s más tudományágak képviselői, és így a királyházai telep Európa legalaposabban tanulmányozott őskőkori emlékei közé sorolható. A telepen a 12 m vastag agyag üledékben 28 különböző geológiai réteg figyelhető meg, melyekből 9 úgynevezett őstalaj vagy paleosol. A paleomágneses vizsgálatok, a pollenanalízisek, s geológiai adatok lehetővé tették, hogy a királyházai telep 16 régészeti lelethorizontját összekapcsolják az európai jégkorszak periódusaival, abszolút értékben is kifejezzék a lelőhely korát és megfigyeljék az őskőkori ember történetének és kultúrájának fejlődését majdnem 1 millió éven keresztül. 16
A királyházai telepen a legkorábbi emberre utaló leletek kőeszközök formájában a 27. és 28. geológiai rétegekből kerültek elő, melyek a günz eljegesedési korszakba tartoznak, s paleomágneses adatok alapján régebbiek 800 ezer évnél, vagyis == 1 millió évesek. A pollenanalízis szerint a lelőhely környékén, mely egy folyó menti teraszon helyezkedett el, dominált az erdei fenyő és a nyírfa. A kőeszközök helyi andezitből készültek, s nagyobbrészt szilánkokról és kavicseszközökről van szó, melyek az acheuléen kultúrához sorolhatók. Ettől az időtől kezdve az emberek időről időre felkeresték a települést és évezredeken keresztül megfigyelhető kultúrájuk fejlődése. Az acheuléen kultúra régészeti leletei Királyházán hét rétegből kerültek elő, melyek kora 1 millió évtől ~ 150 ezer évig terjed. A kőipar tanulmányozása kimutatta, hogy ezek a leletek genetikai kapcsolatban állnak egymással, vagyis a helyi lakosság továbbéléséről, továbbfejlődéséről van szó a Günz, a Mindéi és a Riss eljegesedési periódusok folyamán. Ez idő alatt az ŐsTisza partján élő emberek természeti környezete többször megváltozott. A klíma hol hidegebb és szárazabb volt a mainál, hol pedig mérsékelt, míg a növényzet ennek megfelelően hidegtűrő nyírfa- és tűlevelű erdőkből vagy sztyeppei és erdős-sztyeppei jellegű növényekből tevődött össze. A királyházai telep mellett az acheuléen ember, az úgynevezett Homo erectus nyomait sikerült felkutatni még Rákászon, Nagyrákócon, Kovászón, s talán Kisbégányban. Ezek a lelőhelyek különböző korúak, s csak egy részükön folytak ásatások. Mindenesetre azt meg lehet állapítani, hogy kőiparuk hasonló a királyházaihoz, csak a nyersanyagban vannak különbségek (andezit Királyházán és obszidián Rákócon). Körülbelül 150 ezer évvel ezelőtt, a Riss-Würm interglaciális (eljegesedések közötti időszak) kezdetén, a helyi lakosság kultúrája fejlődésének újabb szakaszát éri el, amely a kőeszközök megmunkálásának technikája és tipológiája alapján a tágabb értelemben vett mousteri kultúrához sorolható. Ez utóbbi, mint a neander-völgyi ember hagyatéka, nem volt egységes, ami a mousteri kultúrák különböző eredetére s fejlődési irányaira utal. A legkorábbi mousteri lakók hagyták maguk után az úgynevezett korolevói (Királyháza ukrán nevétől) kultúrát (Lelőhelyei: Királyháza I: IVa, IV, III komplexumok; Királyháza II: III komplexum; Csarnatő (Cserna) I, IX s mások). Ez a kőipar genetikailag a korábbi acheuléen kultúrából nőtte ki magát. Jellemző rá a lévailois-i technika; különböző vágóeszközök, kaparok, standardizált levallois típusú szilánkok stb. E kultúra a riss-würmi meleg időszakkal van kapcsolatban, amire a IV. paleosol réteg pollenvizsgálata is utal. Eszerint abban az időben az éghajlat melegebb és nedvesebb volt a mainál, s a neandervölgyiek nagyobbrészt lombos - tölgy, bükk gyertyán alkotta - erdők területén éltek.
17
Az utolsó, a Würm eljegesedés kezdetén a királyházai kultúra hordozói úgy tűnik elhagyták területünket, mivel éppen ebben az időben jelennek meg levallois-i típusú kőiparok Északnyugat-Romániában és a Felső-Dnyeszter vidékén. Helyüket vidékünkön egy teljesen idegen kultúra foglalja el, amely a királyházai telepen a Ha komplexummal van képviselve. Ennek gyökereit a Kárpát-medencétől nyugatra lévő területeken kell keresni (például a szlovákiai szeletien kőipar s mások). Nemsokára azonban területünket egy újabb migrációs hullám éri el, mellyel Kárpátalján megjelenik egy újabb mousteri ipar: a Királyháza I, II komplexum. S bár a hasítási technikában hasonlít a korábbi kőiparhoz, a tipológiai jegyek eltérnek attól. Az újabb betelepülők kultúrája némi hasonlóságot mutat például a magyarországi Suba-lyuk barlang iparával és egyes szlovákiai lelőhelyekkel, ami egyben megadja az irányt is, ahonnan az új neander-völgyiek érkezhettek. Ezek után érdekes jelenségnek lehetünk tanúi az őskőkori társadalom fejlődésében Kárpátalján.
Ugyanis
a
Würm eljegesedési
korszak brörupi
interstadiális végén
Királyházán megjelenik egy olyan kőipar, amely már felső-paleolitikumi jegyeket hordoz. Ám ami még érdekesebb, ezután újra egy tipikus mousteri ipar s lakosság jelenik meg itt. A régészek ezt a késői posztbrörupi ipart csernini (Cserna (Csarnatő) nagyszőlősi járási község ukrán neve után) kultúrának keresztelték el. Lelőhelyei: Királyháza I (I komplexum), Cserna X, IV, VIII, Hizsa I, Pleska II, s mások. A csernini kultúra az úgynevezett fűrészfogú mousteri iparokkal áll kapcsolatban, különösen a moráviai lelőhelyekkel (Sipka, Csertova Dyra). A felső-paleolitikum Kárpátalján, mint már említettük, valamivel korábban kezdődött el, mint azt a királyházai ásatásokig gondolták. Ugyanis az általánosan elfogadott 35-40 ezer év helyett ma körülbelül 60 ezer évesre datálják. A mintegy 40 kárpátaljai felső-paleolitikumi lelőhely, túlnyomó részt a Kárpátok előhegyeiben található. Ezek többsége nyíltszíni telep és csak egy barlangi lelőhelyünk van, éspedig a técsői járási Molocsnij Káminy. A nyíltszíni telepek közül legismertebb a királyházai, beregszászi (Kishegy), ungvári (Radvánci-hegy). Ezek kőipara bár felsőpaleolitikumi, de nem egységes sem kulturálisan, sem kronológiailag. A legkorábbinak a királyházai II telep II komplexuma és az I telep Ia komplexuma számítanak. Ezekben a tipikus felső-paleolitikumi prizmatikus hasítási technikájú módszereken kívül a korábbi lévailois-i technika is jellemző, habár az egész eszközkészlet túlnyomóan felső- őskőkori (vakarok, kések stb.). A következő fejlődési stádiumot az úgynevezett radvánci típusú kőipar képezi (Ungvár - Radvánci-hegy, Gerény; Munkács - Pálhegy; Salánk). Végül a harmadik csoportot a közép-európai aurignaicien kultúrkörhöz tartozó úgynevezett 18
beregovói (beregszászi) kultúra telepei alkotják (Beregszász - Kishegy, Muzsaj, Bene stb.). Bár csak a beregszászi-kishegyi telep köthető geológiai rétegekhez (Taudorf meleg korszak utáni időszak), a tipológiai jegyek alapján bátran datálhatjuk a Würm eljegesedési időszak utolsó stádiumával. A fent említetteken kívül figyelemre méltó még a técsői járási Nagyugolyka falunál levő Molocsnij Káminy nevű barlang. Ez az egyetlen őskőkori barlangi telep Kárpátalján. A lelőhelyet 1972-ben V. N. Gladilin fedezte fel, majd ugyanő tárta fel 1972-1973-ban. Később, 1990-ben V. I. Tkacsenko végzett itt ásatásokat. A barlangban két tűzhely maradványaira, több mint húsz kőeszközre és egy csonteszközre akadtak a régészek számos barlangi medve csontjainak kíséretében. A telep korát C 14 módszerrel a gröningeni laboratórium 25550 ± 350 évben állapította meg. A kőipar aurignacieni típusú, de eléggé sajátságos. A telep rövidéletű volt és a legvalószínűbb, hogy a barlangi medvére vadászó ősemberek ideiglenes búvóhelyéül szolgált, de nem kizárt, hogy kultikus jelleget viselt. A kárpátaljai őskőkor kutatásában, bár az utolsó 30 évben hatalmas fejlődés volt tapasztalható, még sok homályos folt van; például, hogy milyen lehetett a helybeli lakosság kultúrája az utolsó eljegesedési korszak végén. Mezolitikum Valamikor az i. e. X. évezredben véget ér a jégkorszak, a pleisztocén, s kezdetét veszi a Föld geológiai fejlődésének mai korszaka, a golocén. Az éghajlat, a növénytakaró s az állatvilág a maihoz hasonló jelleget ölt. Természetesen ezekkel a változásokkal átalakul az őskori ember anyagi kultúrája is, amire a kárpátaljai leletek jó példaként szolgálhatnak. Az átmeneti kőkor, vagyis a mezolitikum területünkön az i. e. X-VI. évezredekkel datálható. Egészen századunk 70-es éveiig a kutatók nem írtak a kárpátaljai átmeneti kőkorszakról. Ma azonban már több mezolitikumi települést ismerünk, sőt egyes kutatók szerint (L. Macjkevij) számuk meghaladja a harmincat. De ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence településtörténeti adatait ebben a korszakban, akkor a fent említett szám talán
túlzottnak
tekinthető.
A
biztosan
mezolitikumi
települések
és
lelőhelyek
nagyobbrészt a vulkanikus eredetű dimbes-dombos előhegyekben fordulnak elő. Geológiai és régészeti megfigyelések alapján a mezolitikumi lakosságon belül két nagyobb, különböző korú és anyagi kultúrájú csoportot lehet elkülöníteni. Az egyik csoportra a korábbi, őskőkori tradíciók a jellemzőek (Kamjanica II, III, IV, V; Munkács VI, IX, X; Huszt I; Perecseny I s mások). A telepek közül figyelmet érdemelnek azok, amelyeken régészeti ásatások folytak: Kamjanica V, II. Legkorábbinak a rétegtani megfigyelések alapján a Kamjanica V telep tekinthető, amely a golocén korszakon belül a Dryas-fázis 19
végén és a Preboreális fázis kezdetén létezett, vagyis az i. e. X-IX. századokban. Az említett telepen az 1979-1985 években 266 m 2 -t tártak fel a régészek. Ezen a területen előkerült egy kerek alaprajzú, valószínűleg ház kőből kirakott alapja és 1761 kőeszköz. Utóbbiak között vannak különböző típusú magkövek, szilánkok, pengék, vésők, kések és elenyésző mennyiségben miniatűr geometriai formájú szerszámok. A kőipar összetétele alapján a Kamjanica V típusú telepeket a magyarországi Szekszárd - Palánk anyagával lehet párhuzamba állítani. A őskőkori tradíciókat művelő lelőhelyek fejlődése folytatódott a boreális (Rákóc I, III; Huszt I; Perecseny I stb.) és atlanti (Kamjanica II, IV; Rákóc II stb.) fázisok folyamán is. A kárpátaljai mezolitikus lelőhelyek második csoportjának anyagi kultúrájában már világosan kivehetők az átmeneti kőkorszak jegyei, vagyis a geometrikus mikrolitek. A telepek lakossága kétségkívül az előző csoporttól eltérő alapokból fejlődött ki, viszont nagyobbrészt ugyanabban a természetföldrajzi zónában élt. A csoport egyik legjobban ismert telepe a Kamjanica I. A lelőhely az Ung folyó közvetlen közelében helyezkedik el. A régészeti leletek között majdnem 4 ezer kovaeszköz található, de a kultúrrétegből előkerültek különböző kagylók maradványai is (Unió crassus, Cepaca vindo bonensis, Monache carthusiana). A szerszámok között a vezető szerepet a vakarok játszák, de jelentős számban képviseltetik magukat más típusok is, köztük trapéz és háromszög formájú mikrolitek. A Kamjanica I típusú mezolitikus lelőhelyek (Dubrivka I, Szerednye III, Guta II s mások) kronológiailag későbbiek, mint az előző csoport, s valamikor az i. e. VI. évezred folyamán szűntek meg létezni. Neolitikum A átmeneti kőkorszak (mezolitikum) végén délről érkezett, a földművelést, az állattenyésztést és a fazekasságot jól ismerő, falusias típusú településeken élő népcsoport telepedett le Kárpátalján. Ez az esemény az időszámításunk előtti VI-V. évezred fordulójára tehető és a kőkorszak utolsó szakaszának, a neolitikumnak (neo - új, litosz kő) a kezdetét jelenti vidékünkön. E korszak a réznek az i.e. III. évezredben való általános elterjedéséig tartott. Az újkőkor elején, az i. e. V. évezred első felében, Kárpátalján balkáni eredetű népcsoport, a Körös-kultúra hordozója jelenik meg. Nagy, néha a 100 négyzetmétert is meghaladó alapterületű, földbe vájt házakból álló tanyáikat a patakok partján vagy a dombok lejtőin alakították ki (Zápszony - Kishegy, Szernye - Kismező, Rafajna, Beregszász - Kerekhegy). Földműveléssel (búza, rozs) és állattenyésztéssel (kecske, juh, ökör) foglalkoztak, de fontos kiegészítő ágazat volt a vadászat (szarvas, vaddisznó). 20
Jelentős szerepet játszott a neolitkori ember életében a fazekasság; a betakarított termést is nagy agyagedényekben tárolták. Szerszámaik nagy része kőből - obszidiánból, néha kovakőből - készült, de a régészek gyakran bukkantak csont- és agancsszerszámokra is. A Körös-kultúra emberének szellemi életére csupán edényeik díszítéséből és az agyagból készített, legtöbbször nőalakokat ábrázoló szobrocskákból következtethetünk. Körülbelül az i.e. V. évezred közepétől kezdve jelentős változásokon megy keresztül a Körös-kultúra, ami egy új, a középső neolitba sorolható műveltség létrejöttét eredményezte. Míg a környező területeken fokozatosan tért hódít a vonaldíszes kerámia kultúrája, melynek hordozóit a tudósok az indoeurópai népek csoportjába tartozóknak tekintik, addig a Felső-Tisza-vidéken egy ettől teljesen eltérő kultúra, az úgynevezett festett edények kultúrája fejlődik ki. Ennek alapját valószínűleg a Balkánról beszivárgó újabb népcsoportokkal keveredő helyi Körös-népesség alkotta. A kultúra jellegzetességei közül elsősorban a magas színvonalú fazekastermékek előállítását kell kiemelnünk. Az új edényformák megjelenése mellett figyelemre méltó, hogy széles körben elterjedt a kerámiadíszítés egy sajátságos módja - a festés. Jellemzőek a sárgás vagy barnás alapra fekete festékkel felvitt mértani ábrák, spirálisok. Ezenkívül találkozhatunk még emberalakú edényekkel és finoman megmunkált nőszobrocskákkal (Zápszony- Kovadomb; Szernye - Kismező; Dercen - Kishegy; Helmec) is. A festett edények kultúrája fejlődésének végén és a késő neolitikum kezdetén jelennek meg először a közönséges tanyák mellett az erődített telepek - ilyen település maradványaira bukkantak például a zápszonyi Kovadombon is, ami vélhetőleg a neolitikum végén felerősödő etnokulturális mozgásoknak tudható be. Nagy hatást gyakoroltak a területünkön elterjedt kultúrára bizonyos déli impulzusok, amelyek feltehetőleg szintén népmozgások eredményének tekinthetők. A megújult kultúra összetevői között a festett edények kultúrájának elemei mellett megtalálhatjuk a tiszai és tordasi kultúrákat is. Erről tanúskodik a Dercenben (Kishegy) és Beregszász környékén (Ardói-hegy) feltárt fejlett neolitikumi telepek régészeti anyaga. Rézkor Valamikor i. e. 3500 körül nagy változások mennek végbe a Kárpát-medence keleti felében, s kezdetét veszi a rézkor. Az új korszak gazdasági alapját elsősorban az állattenyésztés képezi. Tovább fejlődik a földművelés is, de a szárazabb klíma, mely ekkortájt Európában is éreztette hatását, ideiglenesen a háttérbe szorította. A réz csak nagyon lassan terjedt el, s csak a korszak második felében jelennek meg nagyobb számban
21
a fémből készült eszközök. Változásokon mennek keresztül a korabeli közösségek is: előtérbe kerülnek a férfiak és kialakul egy vezető, elit réteg is. Kárpátalján a rézkor korai és középső szakaszát a tudósok a tisza- polgári és bodrogkeresztúri kultúrák különböző fejlődési fázisaival kötik össze. Területünkön az előbbi kultúra jellegzetes anyaga néhány településről (Déda - Hompolyog, Nagyláz, Kisgejőc stb.) és temetőből ismert. Edényeikre általában az egyszerű díszítések a jellemzők. A kőeszközök ekkortájt már nagyobbrészt kovakőből készültek. A rézeszközök még ritkák. Néhány rézcsákány és -véső még a múlt században került elő Ungvár környékén. A dédai Hompolyogról ismert egy halászhorog és egy ár. A korszak temetkezési szokásaira a nagylázi (Ungvári járás) urnasíros temető vet némi fényt. A leletekből kitűnik, hogy a halottakat elégették, csontjaikat megtisztították a rájuk tapadt széntől és hamutól, urnába helyezték, majd néhány kisebb edény kíséretében eltemették. Rendkívül fontos számunkra ez a lelet, mert jelzi a rézkor elején végbement ideológiai változásokat. A halotthamvasztás gyakorlatát a kutatók a tűz tisztító szerepével, a
halottaknak
a
tűzben
való
újjászületésével
kapcsolatos
hiedelmekkel
hozzák
összefüggésbe. Ez a szokás a rézkor késői szakaszára is jellemző, amikor is nálunk a badeni (vagy péceli) kultúra terjedt el. Jelen pillanatig nyolc lelőhelyről kerültek elő emlékei. Ezek többsége a Kárpátok déli előhegyei között helyezkedik el (Munkács Kishegy, Bereg, Oszoj stb.). A telepeken feltárt földbe vájt kunyhókban a kutatók rengeteg, főleg bekarcolással díszített agyagedény maradványaira bukkantak. Megállapítható, hogy a kőeszközök repertoárja gazdagodott néhány újabb típussal, például az átlyukasztott harci kőfokossal és a szív alakú nyílhegyekkel. Réztárgyak csak elvétve kerültek elő. A badeni kultúra sorsa még nem tisztázott kellőképpen, ám abban egyetértenek a régészek, hogy jelentős szerepet játszhatott a kora bronzkori kultúrák kialakulásában Bronzkor A bronz (réz ötvözete 3-12 százalék ónnal) fontos szerepet játszott az emberiség fejlődésében. Az új anyag, mely az i. e. IV. évezred során jelenik meg Mezopotámiában, a Kárpát-medencében valamikor az i.e. XX. században tűnik fel. Területünkön a bronzkor három periódusra tagolható: korai, középső és késői bronzkor. A korai bronzkorban Kárpátalján két, egymástól etnikailag és kultúrájában is eltérő népcsoport telepedett meg. A kelet-szlovákiai halomsíros csoport az úgynevezett zsinórdíszes edények népének, ennek az egykor nagy kulturális egységnek vidékünkre északról beszivárgott ágaként ismeretes. Halottait néhány edény, kőeszköz, ritkábban 22
fegyver kíséretében hatalmas kurgánok alá temette (Bótrágy, Munkács, Makarjevo). A másik, a nyírségi csoport a késő rézkori badeni kultúra alapján, déli (balkáni és kis-ázsiai) hatások révén jött létre. Településeit és temetőit alig ismerjük. Kárpátalján a szórványos leleteken túl három helyen tártak fel e korszakkal datálható lelőhelyeket: Munkács (Kishegy), Nagydobrony (Aranydomb), Péterfalva (Braun-tag). A leletek nagy részét edénytöredékek, kőeszközök képezik, a bronz nyomai alig észlelhetők. Körülbelül az i.e. XVI1I-XVII. század fordulóján új irányt vesz a kárpát-medencei bronzkori kultúrák fejlődése. Déli és keleti hatások következtében egy sor egymással rokon új műveltség jelenik meg, amely rendkívül magas szintű anyagi és szellemi kultúrát fejlesztett ki. Területünkön e korszak második felében a felsőszőcsi (romániai lelőhely nyomán) vagy más néven sztánfalvai (a munkácsi járási Sztánfalván századunk 30-as éveiben feltárt temető után) kultúra virágzott. Fejlődése szorosan kapcsolódik a Földközi-tenger keleti részén honos mükénéi civilizáció vonzáskörébe tartozó kultúrákhoz. Erről tanúskodnak a már szinte művészi, hihetetlenül gazdagon díszített agyagedények (vázák, tálak, csuprok), melyek fő ornamentikái motívuma a spirál. Némely edényforma és díszítőelem párhuzamát a mükénéi bronz- és aranyedényeken fedezhetjük fel. Az említett kultúrával lehet összefüggésbe hozni néhány kárpátaljai bronzkincset is (Tőkés, Munkács - Podhering), melyekben fegyverek (nyakkorongos csákányok, karvédő spirálok) és ékszerek (csüngök, tűk, szíjvégek, gombok) széles skálájával ismerkedhetünk meg. Amint azt a Nevetlenfaluban végzett ásatások kimutatták, a bronzöntés helyben folyt, ám sok tárgy az ekkoriban a környező területekkel folytatott megélénkülő kereskedelem révén került vidékünkre. Az őskori népek életében fontos szerepet játszott a só. Mint ismeretes, vidékünk sóbányái nagyobbrészt Szlatina környékén találhatók. A régészeti leletek tanúsága szerint az első sóbányászok a középső bronzkori sztánfalvai kultúra hordozói voltak az i.c. XVXIV. század folyamán. A sztánfalvai kultúra népét szoros szálak fűzték az ottományi kultúrához, ám temetkezési szokásaik igencsak eltérőek voltak. Míg az előbbieknél a halottat földbe vájt sírba temették, addig az utóbbiaknál a halottégetés dominált (Sztánfalva, Munkács, Helmec). Valamikor az i. e. XIV. század folyamán következik be az első törés a kárpátmedencei bronzkori kultúrák fejlődésében. Ennek hátterében a nyugatról betörő halomsíros népcsoportok ál Ihattak. Megjelenésük nem okozott számottevő változást vidékünkön, hatásukat mindössze néhány új bronztípus elterjedése jelzi. Annál nagyobb 23
törés következett be viszont az i. e. XIII. században. Keletről, a Fekete-tenger északi partvidékéről és nyugatról, a pilinyi kultúra szállásterületéről (Észak-Magyarország) újabb népcsoportok jelennek meg a Felső-Tisza- Vidéken, s hatásukra megszűnik létezni a sztánfalvai kultúra. Ekkor jelennek meg területünkön és a szomszédos Szabolcs-SzatmárBcreg- ben a halomsíros temetkezések (Csongor, Királyháza) a jellegzetesen keleti típusú bronztárgyak kíséretében (Nyírkárász - Gyulaháza). Kultúrájuk viszonylag rövidéletű volt és az i.e. XII. században, ami a tulajdonképpeni kései bronzkor kezdetét is jelenti, Kárpátalján megjelenik a gávai (egy magyarországi lelőhely nyomán) kultúra népe. A leírt történelmi események jellegét legjobban az ebben az időben a földbe rejtett körülbelül 80 bronz- és aranykincs jellemzi. A tárgyaknak több mint a felét ékszerek, elsősorban karperecek teszik ki, de nagyon sok fegyver (csákány, lándzsahegy, kard) és munkaeszköz (balta, sarló, véső) is előkerült. A legismertebb kincsek közé sorolhatjuk a krivait, a szentmiklósit, a kovászóit és a volócit. A bronzöntés magas szinten való művelését a gávai nép is folytatta, egészen az i. e. IX—VI11. századig, a bronzkor végéig. Ám ekkoriban már sok tekintetben új és más típusú tárgyakat készítettek. Ez utóbbiak a gávai kultúra egyes csoportjaival eljutottak a mai Galíciába és Lengyelországba is. A korábbi időkhöz hasonlóan a gávaiak is elhamvasztották halottaikat (ahogyan az Európa-szerte szokás volt akkoriban). Etnikai hovatartozásukról viták folynak a kutatók között. Többségük úgy véli, hogy az északi thrákok csoportjába tartoztak, míg mások az illíreket látják bennük. Bárhogyan is dőljön el azonban ez a vita, annyi bizonyosra vehető, hogy e kultúra képezte a kora vaskori fejlődés alapját Kárpátalján. Vaskor A vas a föld legelterjedtebb érce. Használatának első jeleit az ókori Kelet népeinél fedezhetjük fel már az i. e. III. évezredben. Valamivel később (i. e. XIV-X1II. sz.) a hettiták megfejtik a vas titkát és megkezdődik széles körű felhasználása. Európában először a görögöknél jelenik meg a vas, majd a IX. sz. vége felé a Kárpát-medence északkeleti részében, s ezen belül Kárpátalja területén is (a podheringi kincslelet). A vaskorszak alatt általában az i. e. utolsó évezredet értik a kutatók s azt két nagyobb periódusra tagolják: a korai és a késői vaskorszakra. Területünkön a korai vaskorszak körülbelül az i. e. IX. sz. végétől az i. e. 111. sz. kezdetéig tartott. Ennek első két századát (i. e. VIII —V11. sz.) a helyi késő bronzkori gávai népesség további fejlődése fémjelzi. Az anyagi kultúrában nem tapasztalható számottevő változás: a kerámiában és bronzeszközökben
a
már
korábbról
ismert
formák
továbbfejlesztett
változataival 24
találkozunk. Vajmi kevés jelét mutatja a változásnak a temetkezési rítus (halottégetés: Nagyberezna, Felsődomonya, Királyháza, Huszt) és a házépítés (földbe vájt kunyhók). Ennek ellenére a megváltozott körülmények, melyek az Alföld északi peremterületére betelepült keleti eredetű népcsoporttal, minden bizonnyal a kimmerekkel hozhatók kapcsolatba, éreztették hatásukat a mai Kárpátalján is. Erre utalnak az ebben a korszakban megjelenő erődített magaslati települések, amelyekbe a helybéli lakosság veszély esetén elrejtőzhetett, s ott szükség esetén hosszabb ideig meghúzódhatott (Selesztó (ma Kölcsény része) - Tupcsa; Ardánháza - Bogoszló, llosva - Sztremtura), valamint az a tény is, hogy a falusi típusú telepek többségükben szintén az előhegyek szelíd lejtőin lelhetők fel. Mégis, fejlődésük ekkor még töretlen. A változások valamikor az i. e. VI. sz. folyamán következnek be, amikor is területünkön megjelenik az úgynevezett kustánfalvai kultúra. E kultúra elnevezése a munkácsi járási Kustánfalva községnévből ered, ahol századunk harmincas éveiben egy nagy, sírhalmokból álló temetőt tártak fel a régészek. A kultúra fejlődése körülbelül az i. e. III. sz. elejéig tartott. Ezt a korszakot, amely a kora vaskor második szakaszának felel meg, a kutatók általában szkíta-kornak nevezik. A kustánfalvai kultúra kialakulásában ugyan jelentős szerephez jutottak különböző külső hatások, ám mégsem beszélhetünk róla úgy, mint olyan jelenségről, melynek teljesen hiányoznak a helyi gyökerei. Kétségtelen, hogy e kultúra egyik összetevője a helybéli i. e. VIII—VII. századi lakosság. Ám az is tény, hogy kialakulásában szerepet játszottak más kultúrhatások is. Többek között ilyen az északról kiinduló és az Ung folyó mentén jelentkező lauzitci hatás (Nevicke, gazdag kurgán temetkezés), egy, a mai Podolija területéről áttelepült csoport, és végül nem lehet figyelmen kívül hagyni magát a szkíta hatást sem (szkíta tőr Ardánházáról,
szkíta
lószerszám
Nevickéről,
elektronból
készült
állatábrázolások
Kustánfalváról, benei bronzhydria). A kustánfalvai kultúra hordozói többségükben nyílt falvakban laktak, kisebb négyzet alaprajzú felszíni házakban (Kisgejőc). Halottaikat elégették, majd a hamvakat összegyűjtötték, egy nagyobb edénybe (urnába) helyezték, mely körül több kisebb edénykét raktak le. Néha vasból vagy bronzból készült karpereceket, ritkábban ezüst vagy arany ékszereket is a halottal temettek. Ezután a temetkezési hely fölé halmot emeltek rendszerint földből, de néha nagy köveket is felhasználtak erre a célra. A temetők többsége,
érdekes
módon,
a
településektől
távol
helyezkedett
el,
általában
az
előhegyekben (Kustánfalva, Sztánfalva, Drágbártfalva stb.). Ami a kustánfalvai népesség etnikai hovatartozását illeti, a kutatók többsége azon a véleményen van, hogy az északi thrák népcsoportról van szó. A magunk részéről úgy véljük, hogy egyelőre nyitottnak kell tekinteni a kérdést. 25
Valamikor az i. e. III. sz. elején nagy és drasztikus változások következnek be területünk történetében, amelyek nyomán megszűnik létezni a kustánfalvai kultúra, s helyébe az úgynevezett La Tene-i kultúra lép (nevét egy svájci lelőhelyről kapta). Ez utóbbi
megjelenését
a
tudósok
többsége
a
kelta
törzsek
vándorlásával
hozza
összefüggésbe. Tudvalevő, hogy a kelta civilizáció, mely nagyjából az időszámításunk előtti utolsó öt századot öleli fel, az európai kontinens hatalmas területein majdnem egységes kultúrkört alkotott, amelyben a szép és egyéni művészeti stílus rendkívül magas szintű anyagi és szellemi kultúrával párosult. Az i. e. III. század első évtizedeitől kezdve Kárpátalja is a kelta világ vonzáskörébe került, s hamarosan annak szerves részévé vált. Ezt bizonyítja szűkebb pátriánk rendkívül gazdag keltakori régészeti anyaga (ma több mint negyven településről van tudomásunk, melyek Kárpátalja síkvölgyi részén találhatók Nagyszőlőstől nyugatra). Különösen jelentős a Lehoczky Tivadar által a Munkács melletti Gallis és Lovácska hegyeken felszínre hozott, több mint ezer vasból, bronzból, üvegből, agyagból és kőből készült tárgyból álló gyűjtemény, mely európai hírnévre tett szert. Az említett páratlanul gazdag gallis-lovácskai régészeti anyag semmi kétséget sem hagy afelől, hogy ebben az esetben egy oppidiummal van dolgunk, vagyis egy olyan típusú településsel, mely a keltáknál a gazdasági, kereskedelmi, társadalmi, vallási és közigazgatási élet központjának számított. A település virágzásának alapja a kereskedelem és hadászat szempontjából rendkívül előnyös elhelyezkedés (a Latorca völgye) és a környéken feltárt vasérctelepek voltak. Gallis-Lovácskán több, s a leletek tanúsága szerint jól működő kovácsműhely üzemelt. De voltak itt kifejezetten ékszerek készítésére szakosodott műhelyek is, ahol ezüstből, aranyból, bronzból, üvegből és más anyagokból készültek karpercek, fibulák, övláncok. A településen külön mesterek foglalkoztak malomkövek faragásával, az agyagedények égetésével. Az agyagedények közül egyébként mind több készült már korongon. Gallis-Lovácska jelentős kereskedelmi központ is volt. A kereskedelem ekkorra már elérte azt a szintet, mely megkövetelte a pénz, mint fizetőeszköz megjelenését. Az első pénzérmék vidékünkön tehát a keltákkal jelentek meg. Erről tanúskodik több éremlelet (Nagygut) és a magán Gallis-Lovácskán talált számos kelta érem is. Figyelemreméltó, hogy az érmék egy része a makedónjai II. Fülöp király tetradrachmáinak az utánzata (az előlapon egy Zeusz-fej, a hátlapon egy lovas), amelyek széles körben elterjedtek voltak a kelta és dák törzsek között. Am még ezeknél is érdekesebb az a néhány, csak Kárpátaljára jellemző érmetípus, melyek legközelebbi megfelelőit a mai Francia- ország és Olaszország területén találjuk meg. Ezek egyike a kelta Senon törzsre jellemző. Valószínű, hogy erről a területről származhattak azok a kelták, akik az i. e. 111. században Kárpátalján telepedtek 26
le. A későbbi ókori források a Felső-Tisza-vidék táján a teuriszkuszok törzsét helyezik el. Talán e törzsnek volt a központja Gallis-Lovácska. A kárpátaljai kelta közösség valamikor az i. e. 11. század végen indult hanyatlásnak (ekkor pusztult el Gallis-Lovácska), ami egyrészt a germán törzsek első mozgásaival, másrészt az Erdély területén honos dák törzsek megerősödésével hozható összefüggésbe. A dák törzsek előőrsei még az időszámításunk előtti 111. században vetették meg a lábukat területünk keleti felében, Máramarosban, s több mint egy évszázadon keresztül voltak a kelták szomszédai. Ám az i. e. 1. század közepe táján a dák törzsek Bourabistas király vezetésével egy csatában felülkerekedtek a Kritaszirosz által irányított keltákon és ellenőrzésük alá vonták a Kárpát-medence keleti felének nagy részét. A régészeti leletek alapján valószínűsíthető, hogy ekkortájt tűnik cl a La Ten kultúra, s terjed el fokozatosan a dák népesség. Itt elsősorban a nagyszőlősi járási Kiskopány község mellett található egykori dák, dava típusú erődített településre gondolunk, melynek feltárása immár több éve tart. Az innen előkerült gazdag régészeti anyag tipikusan dák jellegű. Erre utal az erődített település mellett még a harmincas években előkerült előkelő dák temetkezés anyaga is: páncéling, vassisak maradványai, három vasból készült lándzsa, sarkantyúk stb. A római kor E történelmi időszakon általában az I—IV. századot értik a kutatók. Kárpátalja római kori történetét sokáig a kárpáti halomsíros kultúrával, s az említett kultúra hordozóihoz kapcsolódó leletekkel hozták összefüggésbe. Ám, mint később kiderült, a régészek hosszú időn keresztül nem vették figyelembe, hogy a fent említett kultúrának a temetői csak Máramarosban fordulnak elő, területünk más részein viszont nem mutathatók ki. Azoknak a településeknek az elhelyezkedése viszont, amelyeket szintén e kultúrához tartozónak hittek, fordított képet mutat: közel 100 százalékuk Kárpátalja síkvidéki részének nyugati felén található. Itt viszont nem a halomsírok a jellemzők, hanem a „lapos”, „halottégetéses” temetők (Ardánháza, Szolyva, Sztánfalva, Kovászó). Ez utóbbiak a jellegzetes temetkezési rítus és a nagyon gazdag fegyverleletck (kardok, lándzsák, pajzsdudorok, sarkantyúk stb.) alapján az úgynevezett psevor kultúrához sorolhatók. E kultúra, mely nevét egy lengyel városka után kapta, az i.e. II. századtól az i. sz. V. századig a mai Közép- és Dél-Lengyelország területén volt honos. A psevor kultúra első hatásai területünkön az I. sz. közepe táján jelentkeznek (az egyik kiskopányi dák sírból előkerült lándzsa típusát nézve jellegzetes psevori formát mutat). Ám csak később, a 11. sz közepén és második felében figyelhető meg a psevori 27
népesség tömeges jelentkezése. Ez egyaránt megnyilvánult a psevori kerámia és telepek megjelenésében, valamint az új temetkezési szokások meghonosodásában is (például Ardánháza). Itt szót kell ejteni egy különleges temetkezési formáról, melynek nyomaira az ungvári járási Szelmenc község határában bukkantak a tudósok. Egy négyzet alakú lapos területen a régészek vastag, a halottégetés maradékaiból álló rétegre bukkantak, amelyben égett emberi csontok (több mint 130 egyedé), hamu és föld között nagy mennyiségű (többségében korongon készült) kerámiát, vasból, bronzból és aranyból készült tárgyakat találtak. A lelet kora a III-IV. századra tehető. E temetkezési forma legközelebbi párhuzamait szintén a mai Lengyelország területén fedezhetjük fel, mint a helybeli psevor lakosság jellegzetes temetkezési szokását. Az
új
jövevények
megjelenését
Kárpátalján
a
tudósok
olyan
történelmi
eseményekkel hozzák kapcsolatba, mint a „markoman háborúk” (168-180-as évek). A Cassius Dió római kori történész által leírt események a következőképpen játszódtak le. 170-171 telén Dacia provincia északnyugati határán megjelent égy germán törzs, a vandálok, s ezeknek is egyik ága, a chazdingok, akik Rájusz és Ráptusz vezetésével nyomultak előre. Dacia helytartójától engedélyt kértek a provincia területén való letelepedésre, ám nemleges választ kaptak. Ugyanakkor a helytartó azt a tanácsot adta nekik, hogy foglalják el a koisztobokok a Tiszától északnyugatra fekvő földjét (e területekhez tartozott Kárpátalja síkvidéki, nyugati része is), amit a vandálok meg is tettek. Ettől kezdve Kárpátalja nyugati részét a vandálok kultúrája uralja, míg a terület keleti felén, a későbbi Máramarosban, a helyi gyökerekből kifejlődött kárpáti halomsíros kultúra az uralkodó, melynek hordozója, mint már utaltunk rá, valamelyik dák etnikumú törzs lehetett. Kárpátalja a római kor folyamán virágzásnak indul. A Római Birodalom közelségének hatásáról tanúskodik több mint száz I-IV. századi település, temető, kincs anyaga. Beregszász környékén, a Mic patak mentén egészen Beregsurányig a III-IV. századig több kerámiát előállító műhely működött, míg Kovászón malomkövek készítésére szakosodott a helybeli lakosság. Más helyeken, mint például Mátyfalván, kovácsműhely maradványaira bukkantak a régészek. A birodalommal kialakult élénk kereskedelmi kapcsolatok révén területünkre eljutnak a különféle római luxustárgyak (Cupidobronzszobrocska Tiszaújlakról, egy III. századi nagy római bronztál Beregszász (?) környékéről) és pénzérmék (legtöbbjük ezüstből vert denárius), melyek között feltűnően sok az aranyból készült, ami egy gazdag társadalmi réteg létére utal a helybeli lakosság körében. 28
A IV. sz. vége felé Európa történetében új fejezet kezdődik, mely a „népvándorlás kora” néven vált ismertté. Miután 375-ben a hunok átkeltek a Volgán, Európa-szerte megindultak a különféle migrációs folyamatok, melyek során barbár törzsek tömegesen menekülnek nyugat felé, a Római Birodalom határáig. A hun támadás kimozdította helyükről a vandálokat is, akik 400-ban elhagyták régi szállásaikat és hosszú vándorlás után Észak-Afrikában telepedtek le. A vandálokkal szomszédos gepidák viszont meghódoltak a hunok szövetségeseinek, az osztrogótoknak. Valószínűleg e két germán törzzsel függ össze szorosan Kárpátalja V. századi története. A gót emlékek még elég kevéssé ismertek vidékünkön. A lelőhelyek egyikét Kaszony és a magyarországi Barabás falvak határában tárták fel még a múlt század végén. Itt egy gazdag gót nő sírjára bukkantak, amelyből különféle ékszerek (ruhakapcsok, gyöngyök, tükrök stb.) és agyagkorsó kerültek elő. Hasonló korú temetkezési helyre bukkantak a kutatók 1986-ban a beregszászi járási Nagybakta falu határában. A gótok mellett területünk történetében szerepet játszottak valószínűleg a gepidák is. Hogyan alakult Kárpátalja történelme az V. sz. végén és a VI. sz. elején, adatok hiányában még nem ismeretes. Annyi azonban megállapítható, hogy a VI. században már egy egészen más kulturális környezet van kialakulóban vidékünkön, mely egy új etnikum megjelenésével függ össze. A szlávok E
népcsoport
kárpátaljai
megjelenéséről
a
VI.
századtól
kezdve
állnak
rendelkezésünkre az első biztos és hiteles adatok. Igaz, a kutatók körében viták folynak annak lehetőségéről, hogy a szlávok esetleg már korábban is letelepedhettek itt, például a római kor folyamán, mint a psevor kultúra egyik etnikai eleme. Sőt, mi több, az utóbbi években különösen az egyes nyelvészek között terjed az a nézet, mely szerint a szlávok hazája a Kárpát-medence, és ezen belül is Pannónia területe. E hipotézisnek azonban éppen a régészeti leletek mondanak ellent. Mivel a kérdés nem tartozik a szorosan vett témához, így áttérünk a kárpátaljai vonatkozású szláv anyagra. Ez utóbbi elsősorban régészeti leletekből áll, mivel az írásos források ebből az időből területünkről nem szólnak. A korai, VI—VII. századi szláv kultúra vidékünkön prágai kultúra néven ismert. Telepei Gálocsból, Dédából, Beregszászból, Ungvárról ismertek. Ezek általában mocsaras helyeken, vízparton helyezkednek el. A házak négyszögalapú, földbevájt kunyhók voltak, kemencével valamelyik sarokban. Az anyagi kultúra, az előkerült leletekből ítélve, elég szegényes: durva, kézzel formált 29
edények (fazekak és tálak), orsógombok, néhány vaseszköz és élezésükre használt kő. A temetkezési szokásokra utaló leletek területünkön még eléggé gyérek, ám a környező régióban a halottégetés volt elterjedve. E régészeti kultúra elterjedési területe egybeesik azzal a területtel, ahova Jordanes, a VI. századi gót történész a két nagy szláv törzsszövetség egyikét, a szklavinokat helyezi. Ebből következik, hogy a kárpátaljai VI-VII. századi szláv régészeti anyag mögött egy olyan csoport húzódik meg, amely e törzsszövetséghez tartozott... A vidékünkön élő szlávok fejlődésében a VIII—IX. század jelent nagy előrelépést. Megfigyelhető a települések számának növekedése, a korongon készült kerámia fokozatos elterjedése, a kurgánsírok megjelenése. Sajnos, az írott források erről az időszakról is hallgatnak, így rendkívül nehéz beszélni arról, hogy milyenek lehettek a vidékünkön élt szlávok, és még nehezebb megállapítani, melyik törzshöz tartoztak. Igaz, a helybeli történészek a mai napig arról írnak, hogy Kárpátalján a magyar honfoglalás előtti időkben keleti szlávok laktak (jelesül a fehér horvátok törzse), s vidékünk mai rutén lakossága ezeknek a leszármazottja. De amint azt már említettük, sem régészeti, sem írásos forrásokkal bizonyítani ezt a tézist nem lehet. Sőt, a gyér anyag ennek ellent is mond. Itt és most csak néhány kárpátaljai toponímia adatra szeretnénk utalni, melyek a VI-IX. századi szláv települési tömbön belül helyezkednek el és vidékünk régi szlávjaival hozhatók kapcsolatba. Ezek a következők: Belegrád
(Tiszaújlak
mellett),
Balator
(Tiszabökény
környéke),
Balaca
(Dercen
határában), Szedlice (Tisza keresztúrnál). E helynevek közül mindegyik déli vagy nyugati szláv eredetű. Viszont a keleti szláv toponímiák e területről szinte teljeser hiányoznak. A fentiekből arra a következtetésre jutunk, hogy a honfoglaláskor a magyarok területünkön nem keleti szláv csoportokat találtak, hanem nagy valószínűség szerint déli és nyugati szláv lakosságot. A honfoglaló magyarok A IX. század végén (895 körül) olyan nagy horderejű történelmi események színterévé vált a mai értelemben vett Kárpátalja, amelyek nemcsak a Kárpát-medence etnikai-kulturális helyzetét változtatták meg gyökeresen, hanem nagymértékben kihatottak egész Európa politikai folyamataira. Ilyen jelentős eseménye volt a kornak a magyarok megjelenése a Duna-Tisza közén, a magyar törzsek honfoglalása Emlékét mindmáig őrzik a történelmi hagyományok, mindenekelőtt Anonymus regényes gesztája, amely a következőképpen írja le a Tisza felső folyásánál akkortájt végbement eseményeket. A magyarok Almos vezérletével, miután hosszabb pihenőt tartottak a galícia ruténeknél 30
(ruszoknál), a Havas (Erdős Kárpátok) erdőségein át elindultak az ungi vidékre. A helységet, amelyet elsőként foglaltak el később Munkácsnak nevezték el. Az itt élő szlovének (szlávok), akii Salan (Zalán) bolgár vezér alattvalói voltak, önként behódoltak Álmosnak, és elmondták a honfoglalóknak, hogyan telepítették át őket Bolgárországból a ruténekkel (ruszokkal) határos vidékre. A magyarok hamarosan újra útra keltek Ung várához, bevették azt és a helyi vezért, Laborcot megölték. Almos itt adta át a hatalmat fiának, Árpádnak. Ezekután elfoglaltak minden földet a Bodrog folyótó Ugocsáig, és bevették a Borzsavai várat. Anonymus művét, a Gesta Hungarorum-ot hosszú időn keresztül sem a hazai, sem a külföldi kutatók nem tekintették hitelt érdemlő forrásnak, azt tartalmilag a kor politikai követelményeinek eseményekkel,
alárendelt
kitalált
amellett
személyekkel,
legendákkal, motivációkkal
a
szerző
telezsúfolt
fantáziája műnek
szülte
tartották.
Kétségtelen, hogy a XIII. század elején íródott krónika semmiképpen sem ábrázolhatta minden részletre kiterjedően és objektívan a IX. századvég eseményeit. Tény az is, hogy bizonyos politikai irányzattól sem mentes az Anonymus-mű... Mindazonáltal az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy Anonymus krónikájában jóval több a racionális mag, legalábbis ami a mai értelemben vett Kárpátalja területét illeti, mint azt a közelmúlt időkig gondolták. Sajnos, volt idő, amikor a szláv kutatók csakúgy, mint a magyarok, eleve eldöntött koncepciókkal láttak neki Anonymus és krónikája tanulmányozásához. Vagyis elfogadták belőle azt, ami alátámasztotta elméleteiket, és elvetették vagy elhallgatták mindazt, ami ellentétes volt állításaikkal. Ezért következett be az a furcsa helyzet, amikor is az ukrán történettudomány a magyarral ellentétben Anonymus azon feljegyzéseinek túlnyomó részét, amelyek a Kijevtől a Kárpátokig elterülő vidéken történt eseményeket érintik, a kitalált, meseszerű események kategóriájába sorolta, azokat pedig, amelyekben a Kárpátoktól délre történtekről, például Laborc vezérről esik szó, minden fenntartás nélkül hitelesnek fogadta el. A magyar kutatók viszont sokáig az ellenkező álláspontot képviselték: Anonymus közléseit a magyarok győzelmes meneteléséről a Kijevi Ruszon át hitelesnek fogadták el, de a szláv népesség és bizonyos szláv fejedelemségek jelenlétét, így a Laborcét is, kitalációnak tekintették. Természetszerű, hogy mindkét esetben a politikai konjunktúra súlyos terhei nehezedtek a kutatókra. Ami Anonymusnak azokat a feljegyzéseit illeti, amelyek a vidékünkön a IX. század végén végbement eseményekről szólnak, azokat csaknem teljes egészében igazolják a régészeti leletek. Mert a régészet a kutatók kezébe sok olyan tényanyagot adott, amelynek ismeretében fény deríthető a mai értelemben vett Kárpátalja történetének igen jelentős, a magyar
honfoglalással
kapcsolatos
problémáira.
A
régészeti
ásatások
földrajzi 31
kiterjedésével például teljes mértékben beigazolódik Anonymusnak az az állítása, miszerint a honfoglaló magyarok a mai Kárpátalja területén keltek át a Kárpátokon és a Latorca völgyében értek ki a Duna-Tisza közére (magyar régészeti anyag Alsóvereckéről egyedi lelet: Szolyva - gazdag temetkezés; Munkács egyedi lelet; Beregszász - temető; Tiszacsoma - temető; Huszt környéke - pénzérmegyűjtemény; Tiszasalamon - temető). E leletek elemzéséből kiderült, hogy egyikük-másikuk a legrégibb mindazok közül, amelyek az ősi magyar törzseknek a Kárpát-medencében történt letelepedésére utalnak. A leletek túlnyomórészt temetkezésekből kerültek elő. Napjainkban már nemcsak egyedi sírhelyeket (Alsóverecke, Szolyva) ismerünk, hanem egész temetőket (Beregszász - Kishegy, Csorna Szipahát, több mint 60 sír, Tiszasalamon), többségük a IX. század végéről, a X. század első feléből való, némely esetben később keletkeztek, vagy fennmaradtak később is (Tiszacsoma, Tiszasalamon). Tehát a honfoglaló magyarok betelepülése a mai Kárpátaljára a IX. század végén kezdődött. Kezdetben a stratégiailag fontos kommunikációs gócokban telepedtek meg, főként a hágókhoz vezető utakon: Tiszacsoma, Beregszász, Munkács, Szolyva, Alsóverecke, (Vereckei- és Volóci-hágó). Csak később veszik birtokba a mai Kárpátalja mocsaras, erdő borította sík vidékét, ahol szláv lakosságot találtak. Kárpátalja ősmagyar régészeti emlékei, jellegüket és anyagukat tekintve, egységes egészet képeznek a felső-tiszai analóg leletcsoporttal. Itt az akkori méltóságok rendkívül gazdag temetkezési helyeit tárták fel. Erről nemcsak a jellegzetes, pompás növényi elemekkel díszített ezüstés aranytárgyak (tarsolylemezek - Szolyva, Tiszacsoma(?); fémcsúcsos süveg Beregszász (1900),
kengyel
-
Beregszász
(1900
és
1933))
tanúskodnak,
hanem
az
olyan
kísérőrészletek is, amikor az elhunyt személy mellé eltemették a lovát (Szolyva, Beregszász, Tiszacsoma), kardját vagy pedig néhányat az általa használt nyilakból (6-7 darabot); mindez az elhunyt személy magas társadalmi pozíciójára utal. Egyébként a legtöbb gazdag ősmagyar temetkezési helyre a Felső-Tisza-vidéken bukkantak a régészek, amiből arra következtetnek a kutatók, hogy a magyarok politikai központja a X. század közepéig a Kárpát-medence keleti részében volt, nem pedig a Dunántúlon, mint azt korábban gondolták. Az utóbbi években elkezdődött a honfoglalás-elmélet gyökeres felülvizsgálása az alapokhoz
visszamenően.
Mégpedig:
megkérdőjelezik
Árpád
magyarjainak
a
tulajdonképpeni magyar (finnugor) etnikumhoz tartozásáról elfogadott tételt. Egyes kutatók már korábban, a Felső-Tisza-vidék régészeti leleteire hivatkozva, különösen azok egy-egy elemét boncolgatva (az elhunyt mellé temetett ló - pl. Beregszász, Szolyva, Tiszacsoma; tarsolylemezek - Szolyva, Csorna; arab pénzérmék, dirhemlelet - Huszt környéke) azon a véleményen voltak, hogy a Tisza felső folyásánál a IX. század végén a 32
magyarokkal együtt érkezett türk nyelvű kabar törzsek telepedtek le. Ezt a feltételezést
A
kutatók egy része kétkedve fogadta, mert nehezen volt számukra el, képzelhető, hogy a honfoglaló magyarok legtehetősebb rétegét leigázott törzsek tagjai képviselték. Ezenkívül azok a lényeges ellentmondások, amelyek egyrészt Árpád népének a finnugor népek családjához tartozásáról elfogadott hivatalos elmélet, másrészt a régészeti és történelmi forrásanyagok közt mutatkoznak, új hozzáállást sürgettek a probléma megoldásához. Ennek az új hozzáállásnak a modelljét ajánlotta a közelmúltban, gazdag tényanyag elemzése alapján Makkay János magyar kutató. Álláspontjának lényege: 375-től kezdődően több hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe türk nyelvű nomád törzsek, s ezek más etnikai csoporthoz tartozó népeket is magukkal hoztak, nevezetesen a finnugor nyelvű magyarok elődeit. Tehát a magyarok egy része türk törzsek vezetésével eljuthatott lakóhelyük mai területére a hunokkal (V. sz.), avarokkal (VI. sz.) és főleg az onogurokkal (VII. sz.) Persze a forrásmunkák nem saját nevükön, hanem rendszerint annak az etnikai csoportnak a nevén jegyezték fel őket, amelynek alá voltat rendelve. A VII. századtól kezdve a vezető türk réteg révén „ungároknak”, „hungároknak” nevezték őket, s ezen a néven ismeri a magyarokat Európa valamennyi népe. A „magyar” megnevezés mind az egy nép, mind az ország vonatkozásában csak 1268-tól kezdődően fordít elő az írásos emlékekben (Mageria). A IX. század végére fokozatosai beolvad a magyarságba az onogur (türk) vezető réteg. És ebben az időbeli türk nyelvű törzsek újabb hulláma éri el a Kárpátmedencét Álmos és Árpád vezérletével. Az ő érkezésüket, a diadalmas honfoglalást örökítette meg regényes gesztájában Anonymus. Árpád türk nyelvű népe uralmi alá hajtotta és politikailag megszervezte a magyar lakosságot, akárcsak a maga idején az avarok és onogurok. A betelepedett türk népesség képezte az uralkodó réteget, s az néhány évszázad múlva beolvadt többségi magyarságba, csakúgy, mint azok a türk nyelvű bolgárok, akik a balkáni szlávok leigázása után idővel maguk is elszlávosodtak. Kétségtelen, hogy a szóban forgó modell körül még jó néhányszor összecsap majd a tudósok véleménye, de már most elmondhatjuk, hogy a magyar történelem legnagyobb jelentőségű eseményéhez ilyetén való hozzáállás révén lehetőség nyílik e problémakör több mint száz éve tartó tanulmányozása során felgyűlt ellentmondások tisztázására 1.
1
Kobály József. Sine ira et studio. 1998.
33
A KÖZÉPKORI MAGYAR KIRÁLYSÁG KÖZIGAZGATÁSÁNAK KIALAKULÁSA A Szent István kora előtti magyar közigazgatásról semmiféle megbízható, forrásokon alapuló ismeretünk nincsen. Valójában a szó későbbi jelentése sem alakult ki még ekkor. Analógiák arra utalnak, hogy a társadalom "önigazgatásának" alapvető egysége a nagycsalád és a nemzetség volt, s föléjük rétegződött a törzs. A törzsről a 950 körüli időszakra vonatkozó híradásunk van Bíborbanszületett Konstantin munkájában, ami egyértelművé teszi: a törzs a 10 század közepének magyar realitása volt. A törzs azonban - mint nemzetségek fölé növő, integratív politikai szervezet aligha töltötte be ugyanazt a szerepet az akkori ember életében, mint az állam a mai emberében. Az állam és annak helyi szervei ugyanis lényegében egyneműek (még ha eltérő pártok is állnak az állam különböző szintjeinek élén), míg az államalapítás előtt a törzs egyfelől, illetve a nemzetség és a nagycsalád másfelől nem azonos alapokon álltak, nem ugyanazt a funkciót hordozták. A törzs mesterséges képződmény volt, alapvetően politikai keret. Ezzel szemben a nagycsalád feltétlenül vérségi szervezetnek tekinthető. Kérdés, hogy a törzs alatt és a nagycsalád felett elhelyezkedő nemzetségről hogyan vélekedjünk. Vérségi kötelékek Miként a nagycsaládról, úgy a nemzetségről sincsenek ezredforduló előtti adatok, illetve a nemzetségről egy mégis van, ez azonban nem önálló adat. Bölcs Leó a honfoglalás kori magyarokról szólva megemlíti, hogy a "háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltetik lovaikat folyvást télen-nyáron." (Moravcsik Gyula fordítása) A tudós császár ezen utalása azonban egy 600 körüli munkából való, amely az akkori idők türkjeire vonatkozott. Bölcs Leó mint Maurikiosnak oly sok más híradását - ezt is érvényesnek tekintette a magyarságra, s felvette a rájuk vonatkozó információk közé. Ha feltételezzük - és jogunk van feltételezni -, hogy ezt nem alap nélkül tette, akkor ez az adat bizonyíthatja, hogy a honfoglaló magyarságnál nemcsak a - 950 tájáról adatolt - törzs, hanem a nemzetség is élő realitás volt. Nyitva marad azonban az a kérdés, hogy a nemzetség mesterséges (politikai) vagy természetes (vérségi) kötelék által összekötött emberi közösség volt-e. Úgy tűnik, erre a sokáig nyitott kérdésre ma már - többféle természetű anyag bevonásával - egyértelmű feleletet adhatunk. Szent István I. törvénykönyvének 14. cikkelye a gyilkosságokról ekként intézkedik: "Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak (parentibus), tízet pedig a bíráknak és a közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen." 34
(Szilágyi Loránd fordítása) A parens szó - a szül jelentésű pario igéből származván - egyértelműen vérségi kapocsra utal. E törvénycikk alapján feltételezhető, hogy a vérdíj - mert hiszen itt erről van szó - eredetileg a megölt személy vérrokonainak járt, csak az állam kialakulása után került a vérdíj nagyobbik fele (50 + 10 aranypénz) az állam kezébe. A társadalomszervező elv az államalapítást megelőzően tehát a vérségi együvé tartozás volt. Ugyanerre utal Szent István II. törvénykönyvének 12. cikkelye. Eszerint "ha valaki karddal embert öl, ugyanazon karddal öljék meg őt." (Szilágyi Loránd fordítása) E helyütt a nemzetségi vérbosszú ősi elve nyert megfogalmazást. Hogy ez a passzus még egy 1030 utáni végzésekből összeállított törvénykönyvbe is utat talált, világos bizonysága annak: a formálódó államnak tiszteletben kellett tartania (egyelőre) a megelőző berendezkedés és társadalomszervezés alappilléreit (illetve azok egyikét-másikát). E törvénycikkek azonban esetleg értelmezhetők úgy is, hogy bennük nem a nemzetség, hanem a nagycsalád vérségi elvéről van szó (ez utóbbit pedig aligha vonta kétségbe bárki is). Hogy teljes joggal gondolhatunk ezekben ez esetekben is a vérségi alapon álló nemzetségekre, azt a nemzetségek kora középkori magyarországi története igazolja. A 13. század elejétől (1208-tól) kezdve mintegy kétszáz éven keresztül olvashatunk a forrásokban ún. úri nemzetségekről, vagyis olyan, vérségi (és csak vérségi!) alapon felépült közösségekről, amelyeknek tagjai a társadalom elitjét alkották. Fontos azonban tudni, hogy vérségi nemzetségek nem csupán az elit körében alakultak az államalapítást követően, hanem a társadalom más rétegeiben is. Így kútfőink tudósítanak várjobbágy-nemzetségekről, valamint az alávetett népek (pl. az udvarnokok) nemzetségeiről. Az államalapítást követő évszázadokban a magyar társadalmat, miközben gyökeresen átalakult, minden elemében átjárta a vérségi nemzetségekbe szerveződés. Ez csak abban az esetben érthető és magyarázható, ha modelljének az államalapításig élt, vérségi alapon szerveződött nemzetséget tekintjük. A területiség elve A magyar államalapításig - de a 10. század közepéig, második feléig mindenképpen - a magyar társadalom a nagycsaládok fölött álló vérségi nemzetségekből tevődött össze. Ezen nemzetségeket fűzte politikai egységbe a törzs. A nemzetségek egyetemes jellegűek voltak: minden magyar - vagyonára való tekintet nélkül - tagja volt valamely nemzetségnek, azaz a nemzetségi szerveződés átfogta a döntően szabadokból álló magyar társadalom egészét. A nemzetség vérségi elvén az első komoly hasadékok akkor támadtak, amikor az egyes nemzetségek leigázott (fogolyként behurcolt vagy helyben alávetett) népesség szolgáltatásait kezdték igénybe venni (ezek - mint Kézai Simon írta a 13. század végén - akár hadi, akár "sátor körüli" szolgáltatások lehettek). A vérségi elven igazgatott magyar társadalomban tehát megjelent és a 10. század közepéig fokozatosan, jelentős mértékben nőtt az idegen, a vérségi köteléken kívüli elem. Ez mintegy alulról 35
bomlasztotta a vérségi nemzetségi társadalmat. Ugyanakkor a 10. század közepétől kezdve a bomlasztás felülről is elkezdődött. A nemzetség meggazdagodott előkelői ambícióikat korlátozó béklyónak érezhették a vérségi közös származás jogán egyenlőségre hajló, tehát az egyenlőtlenséget elfedő nemzetségi társadalom valóban szűk kereteit, és voltaképpen "kiléptek" onnan. A maguk miniatűr társadalma fölé nőni akaró nemzetségi előkelők talán már Taksonyhoz, még inkább Gézához, majd Szent Istvánhoz csatlakoztak, s ezzel valójában kifejezésre juttatták túllépésüket a nemzetségi kötelékeken, kilépésüket a nemzetségi szálak szorításából. Géza, majd István "kísérete" immár nemzetségek feletti, a vérségi elvet tagadó kíséret volt, miként az általuk képviselt - a keresztény monarchia elveivel is támogatott - társadalomszervező elv sem a vérségi kapocs konzerválására épült, még ha Istvánnak bizonyos kompromisszumokat kellett is kötnie a törvények megfogalmazásakor. A kétirányú - alulról és felülről történő - szorításnak a vérségi nemzetség nem tudott ellenállni, s a 11. század folyamán összeroppant. Az új társadalomszervező elv a területiség lett. A kialakuló elit ezt oly módon tudta megteremteni, hogy - a közhiedelemmel ellentétben -?nem végzett nagyszabású áttelepítéseket (ereje sem lett volna hozzá), viszont - és éppen ez mutat gyengeségére - mindenkinek megadta a távozás lehetőségét, aki élni akart a szabadsággal, vagyis nem akart személyes szabadsága elvesztésével az állami ( és a vele együtt fellépő egyházi) tényezők alattvalójává lenni. A területiség elvét, a korábban együtt élő vérségi nemzetségek megbontását tehát alapvetően a helyben lakó népesség (avarok, szlávok, onogurok) leigázása, a kalandozó hadjáratok révén külországokból behozott foglyok szolgálatba állítása és a szabadságra igényt tartó magyarok elvándorlása együttesen teremtette meg. Természetesen továbbra is maradtak egymás közelségében vérrokonok, de immár nem az ő vérrokonságuk határozta meg a társadalom felépítését, illetve az állam őket nem mint vérrokonokat, hanem mint egymás mellett élő alávetetteket vette számba. A vérségi nemzetségek (nevezhetjük őket vertikális nemzetségeknek is, mert a nemzetségtagok gazdagjait és szegényeit egyaránt magukban foglalták) a 11. század folyamán elvesztették társadalomszervező funkcióikat. A nemzetség helyébe a település lépett, amelyet az állam mint együtt élő (olykor egyes tagjaiban akár még vérrokon) egyedek összességét határozta meg. A királyi várispánság Az új társadalomszervező elv - a területiség - Magyarországon a várispánságban és a vármegyében realizálódott. Míg azonban a vérségi nemzetség a rokonsági összetartozás okán spontán létrejött, külső hatásoktól mentes, természetes emberi közösség volt, addig a területi elv amely voltaképpen már a törzsek alakulásában is meghatározó volt - az állam erőszakos, mesterséges szervezőmunkájának eredményeképpen öltött testet. Nem véletlen, hogy az állam 36
előzményeit nem a
- vérségi alapú - nemzetségben, hanem a területiség elvét - egyelőre még
vérségi alapzaton - megvalósító törzsiségben látjuk, más szavakkal: az út az államisághoz (a magyar államhoz) nem a nemzetségektől és nemzetségekből, hanem a törzsektől és a törzsekből vezetett. A magyar közigazgatás valóságos, a szó igazi értelmében közigazgatást jelentő története a várispánságokkal és vármegyékkel kezdődik. Ma már többé-kevésbé világos, hogy az ezredforduló táján Szent István két szervezetet hozott létre, melyek eredeti állapotuk szerint igen közel álltak egymáshoz, főként pedig azonos alapon épültek fel: a területiség elvén. A latin források (talán éppen a kezdetben meglevő erős hasonlóság okán) mindkét intézményt comitatusnak nevezték; ez a körülmény nagyon sokáig elfedte azt a tényt, hogy mögötte valójában kétféle intézmény húzódik meg. Az egyik a várispánság. István király (illetve az ő művét folytató utódai) a királyi birtokok jelentős részét a várakhoz csatolták. E várak túlnyomórészt földvárak voltak, amelyeket vagy bronzkori előzményekre támaszkodva vettek birtokba és újítottak meg, vagy pedig a 10. század végétől kezdve maguk a magyarok építettek. A várak voltak az újonnan kialakuló területi intézményrendszer központjai. A várba ültette be István a maga emberét, akit latinul comesnak, magyarul ispánnak (vagy a comes civitatis tükörfordításaként várispánnak) neveztek. A várispán a király megbízásából járt el a király magánbirtokain. A különböző feladatok ellátásához tisztségviselőkre volt szüksége, így az igazságszolgáltatást végző és a helyettesi feladatokat ellátó udvarispánra (curialis comes), a vár ügyeit gondozó várnagyra (maior castri), a hadügyeket felügyelő hadnagyra (maior exercitus), az információkért "felelős" maior preconumra (archaikus szóösszetétellel csősznagynak mondhatnánk) és a határvidéken az őrnagyra (maior speculatorum). Az ispán mellett (a szó szoros értelmében is mellette, közvetlen fizikai közelségében) foglalt helyet a várban a pap, aki a várkerület papja, a pogány nép keresztelője volt, majd az egyházszervezet alapjainak kiépülése után a térség papjainak felügyelője, esperese lett. A várban, illetve a vár alján épültek fel a börtönök és az istállók, melyekben az új törvények ellen vétőket, illetve az elkóborolt, gazdátlan állatokat őrizték. Itt telepedett meg az a népesség is, amely a vár adminisztratív (állami és egyházi) feladatokat ellátó személyzetét szolgálta ki. Nem véletlen, hogy itt, a váras helyen jött létre Magyarországon az első város (maga a város szó is a vár szó -s képzős alakjából származik), amely az árucsere színteréül szolgált. Mivel a 11-12. században Magyarországon önellátó gazdálkodás folyt, egy birtokos akkor volt igazán gazdag, ha birtokai - a földrajzi adottságoknak megfelelően - különféle területeken, nem egy tömbben helyezkedtek el (a szórtság volt az előfeltétele annak, hogy saját birtokairól juthasson gabonához,
borhoz,
halhoz
stb.,
vagyis
egyaránt
kellett
rendelkeznie
gabonatermelő,
szőlőművelésre alkalmas földekkel, halat adó vizekkel). A várhoz tehát nem egy tömbben, hanem a vár közelében és nemritkán attól tekintélyes távolságra fekvő különféle birtokok, ingatlanok tartoztak. Ezt a szervezetet nevezzük várispánságnak. A várispánság tehát a várhoz rendelt, tarka 37
öszszevisszaságban elhelyezkedő királyi birtokok összessége. Létének alapja az a körülmény, hogy kivétel nélkül a király magánbirtokait fogta át, azokat a földeket, amelyek felett a király mint földesúr magánjogi fennhatóságot gyakorolt. A királyi vármegye A Szent István által létrehozott másik intézmény a vármegye. A szó a végső fokon iráni eredetű vár és a szláv eredetű megye szavak összetételéből alakult. A megye eredeti jelentése határ volt (így került át a szlávból, ahol a mai napig ezt és csak ezt jelenti), a szóösszetétel tehát a vár határa jelentéssel rendelkezett az első évszázadokban. Ennek latin-szláv alakja fenn is maradt Kálmán király I. törvénykönyve 37. cikkelyében civitatis mega (a vár megyéje, vagyis határa) alakban és jelentésben. A vármegye olyan területet jelölt, amely a várispánság központja, a vár körül feküdt, önmagába visszatérő vonal határolta, azaz a vármegye egyetlen összefüggő területi tömböt alkotott. A vármegye területén döntően a király magánbirtokai terültek el, ez a magyarázata annak, hogy a várispánság (amely királyi magánbirtokokat fogott át) és a vármegye - főleg a korai időszakban - nagyrészt fedte egymást. Ugyanakkor már a legkorábbi időben is találunk a vármegye területén nem királyi birtokot, és gyakori eset volt, hogy egy vármegye területén egy másik királyi várhoz csatolt várföldek helyezkedtek el. A vármegye tehát az államigazgatás szerve volt, amelyet Szent István korában, illetve az utána következő két évszázadban a király testesített meg. Nagyon jellemző, hogy a vármegyének sem külön vezetője, sem önálló tisztikara nem volt. A várispánságot irányító várispán (comes civitatis) egyszersmind vármegyei vagy megyésispán (comes comitatus) is volt, a várispánság tisztikara (várnagy, hadnagy stb.) - ha a szükség úgy hozta - a várispán megbízásából vármegyei ügyekben is eljárt. A király tehát egyazon vezető réteg révén kormányozta magánbirtokait (a várispánságot) és az állami közigazgatási egységet (a vármegyét). A korai magyar közigazgatás e modellje mintegy két és fél évszázadon át, Szent Istvántól nagyjából a tatárjárásig, illetve a 13. század második feléig fennállt. Valójában azonban már Szent István király óta a lassú, majd a 13. század elejétől a gyors hanyatlás jeleit mutatta. Egyrészt Szent István óta folyt a királyi birtokok eladományozása, mely Imre és II. András királyok korában már hatalmas méreteket öltött. A várispánság tehát lassan elvesztette létalapját. Másrészt valamennyi királyunk adományozott különböző társadalmi csoportoknak mentességeket az ispán joghatósága alól (elsősorban az egyházaknak, majd magánosoknak is); ezzel pedig az ispán fennhatósága nem csupán földterületben, hanem az igazságszolgáltatásban és a hadakozásban is egyre szűkebb körre szorult vissza. A királyi várispánság és a királyi vármegye (a királyi jelzők arra utalnak, hogy a király dominanciája jellemezte ezeket az intézményeket) ugyanis egymást kiegészítve szervezte az ország (a király) haderejét és végezte az igazságszolgáltatást. Amikor mind többen kaptak 38
mentességet az alól, hogy az ispán ítélőszéke elé kelljen állniuk, s az ispánnal együtt, annak vezetése alatt kelljen hadba vonulniuk, akkor ez az egész kettős modell a légüres térbe kezdett szorulni. A tatárjárás katonai kudarca egészen nyilvánvalóvá tette ezt. A várak katonasága nem volt képes feltartóztatni az országba törő mongolokat, sőt a kevéssé gondozott, jelentős erőt nem képviselő földvárakra épülő védelmi rendszer kártyavárként omlott össze. Kiderült, hogy a Szent István-i közigazgatási modell elvesztette létalapját, anakronisztikussá vált. A kialakuló köznemesség A nemesség évszázadokon át a királyi vármegyében, de a királyi várispánságon kívül élt. Különben is a nemes (nobilis) szó a 13. század első évtizedeiig csak a társadalom legszűkebb vezető rétegét, az arisztokratákat, az oligarchákat jelölte. ők idővel - éppen mert a mindenkori uralkodó legszűkebb kíséretét alkották - igazságszolgáltatási téren mentességet szereztek a vármegyei ispán joghatósága alól (elérték, hogy ügyeikben közvetlenül a király és ne annak helyi képviselője ítéljen), katonai téren pedig vonakodtak a megyésispán vezetése alatt hadba vonulni. A 13. század végével megszülető köznemesség elődei (nobilis regni, szó szerint országos nemes) a királyi szerviensek és a várjobbágyok voltak. A királyi szerviens szabad ember volt, földbirtokkal rendelkezett, a megyésispán igazságszolgáltatási és katonai hatalma alatt állt, hiszen a hajdani szabadság maradványaként megőrizte fegyverviselési jogát (ami idővel a király számára történő katonaállítási kötelezettséggé alakult), ahhoz azonban nem volt kellő befolyása, hogy mentességet szerezzen a megyésispán bírói széke előtti megjelenéstől. A várjobbágy pedig nem csupán a királyi vármegye, hanem - lévén a királyi várszervezet tisztje - a királyi várispánság fennhatósága alatt is élt. A későbbi köznemességet alkotó két nagy társadalmi csoport közül a királyi szerviensek öntudatra ébredésének első biztos jele az 1222. évi Aranybulla kieszközlése, ahol a későbbi, ún. sarkalatos nemesi szabadságjogokat (ítélkezési, katonáskodási kiváltság, adómentesség, javaikkal való szabad rendelkezés) sikerült a maguk számára biztosítaniuk. Az Aranybulla érzékeny csapás volt a királyi vármegye modelljére. Amit nem sikerült az egyes királyi szervienseknek külön-külön elérniük, azt társadalmi méretekben, közösen biztosították a maguk számára. Amikor a hajdani szerény királyi helytartó, vagyis az ispán egyre inkább nagy hatalmú előkelő (újonnan terjedő szóval: báró) lett, aki maga alá akarta gyűrni (nem alávetésre, hanem szolgálatra) a királyi szervienseket és a várkötelékből szabadulni igyekvő várjobbágyokat, a Zalán innen és túl lakó szerviensek nevezetes 1232. évi ítéletlevele arra vetemedett, hogy a messze fölöttük álló Atyusz bánt úgy említette, mint "aki egy volt közülünk". A helyi terminológia már régen megadta a kisebb birtokosoknak az addig csak a felső elitnek kijáró nemes (nobilis) minősítést, holott a király szemében ők még mindig csak királyi 39
szerviensek (azaz királyi szolgák) voltak. A kialakuló köznemesség menekült a bárókká váló arisztokraták hűbéri szolgálatba kényszerítő hatalma elől, ezzel együtt menekült a királyi vármegye romjain hatalmat gyakorló megyésispán oltalma alól. Természetes szövetségese a királyi hatalom, de a lényegében függést jelentő szövetség nem volt annyira szoros, hogy a királyi szerviensek ne vitatták volna el a megyében az ítélkezés kizárólagos jogát a királyi hatalom letéteményesétől, a királytól mindinkább függetlenedő megyésispántól. 1232-ben a zalai szerviensek arra kértek és kaptak engedélyt a királytól, hogy "mi magunk bíráskodhassunk és az elnyomottaknak és vég nélkül sérelmeket szenvedőknek teljes igazságot szolgáltassunk". A kialakuló nemesi megye A nemesi megye azonban - a közhiedelemmel szemben - nem ekkor született meg, még ha a zalai ítéletlevélnek van is olyan eleme, amely rokonságot jelez a későbbi nemesi megyével. A nemesi megye voltaképpen sajátos kompromisszum a királyi hatalom és a köznemességgé egyesült királyi szerviensek és várjobbágyság (várjobbágyi elit) között. A megyében (amely területileg a királyi vármegye alapjain épült ki, de mivel függetlenedett a vártól, immár vármegye aligha volt) a főhatalmat a király által kinevezett ispán (utóbb főispán) gyakorolta. A megyének immár önálló tisztikara volt: az alispán ugyan a (fő)ispán familiárisa, de a négy, egyes helyeken kevesebb szolgabíró már valóban a megye nemességét képviselte. A szolgabíró neve latinul iudex nobilium formában rögzült. A magyar megnevezés még azt a helyzetet rögzíti, amikor a (királyi) szolgák - a szerviensek - bíráiként szerepeltek, a latin pedig már a nemesek képviseletére utal. A terminológiai váltás mindenesetre a 13. század utolsó évtizedeiben végbement, s az 1267. évi - és egy újabb "Aranybulla" kiadásával záruló - esztergomi gyűlést követően sorra jöttek létre az egyes megyékben a nemesi megye intézményei. A nemesi megye azonban éppen csak megszületett az Árpád-kor végén, amikor a tartományúri hatalom már megfojtással fenyegette. Csak a tucatnyi báró tartományúri hatalmának megtörését követően folytatódhatott, illetve bizonyos megyékben ekkor vehetett nagyobb lendületet a nemesi megye berendezkedése. S abban a 13. században, amelyben a királyi vármegye romjain a királyi várispánság túlhaladásával megteremtődött a nemesi megye, a nemzetségi szerveződés újbóli megjelenéséről olvashatunk a forrásokban. Persze nem a régi, általunk fentebb vertikálisnak mondott nemzetségek keltek életre, hanem új, bátran horizontálisnak nevezhető nemzetségek születtek. Ez azt jelenti, hogy immár nem egy nemzetség fogta át a vérrokon családok egész vertikumát, hanem egy-egy horizonton a társadalmi tagolódásnak megfelelő nemzetségek jöttek létre. Így szerepelhetnek a kútfőkben 1208 óta az ún. úri nemzetségek (amelyek az egy közös őstől származó elit tagjait fogják át), a várjobbágy-nemzetségek (amelyeknek tagjai a korlátozott szabadsággal rendelkező várjobbágyok) és olyan nemzetségek, amelyek egy-egy alávetett társadalmi csoport vérrokon 40
tagjaira terjednek ki (pl. udvarnok-nemzetségek). A vérségi szerveződés tehát feléledt, bár társadalomszervező erővé többé nem vált.
41
KÖZÉPKORI TELEPÜLÉSFORMÁK 1. Városok A XIV. században a kézműipar és a mezőgazdaság fokozódó szétválásában megnyilvánuló társadalmi munkamegosztás e foglalkozási ágak sajátos települési formáit hozta létre: a várost és a falut. Egyik településszerkezet sem volt új jelenség, de a XIV. századtól a városok már egyértelműen a kézműiparra szakosodott. Ennek mond ellent, hogy a XIV. században a városi lakosságának alig negyede minősülhet iparűzőnek, és a falvakban is képviseltették magukat a mesteremberek. Az elkülönülés, mégis a XIV. század derekán kereshetjük, amikor is azok az emberek, akik teljesen függetlenedni akartak a természetben fizetendő juttatások alól, azok a városokba költöztek, és ott folytatták az iparűzést. Akik a falvakban maradtak, azok az önellátásra rendezkedtek be, de alkalom esetén kézművességgel is foglalkoztak. Igen nehéz meghatározni, hogy a XIV. században milyen városok tartoztak a „civitas”-nak nevezett valódi városok csoportjába. Ha túlságosan szigorú, valamint kizárólag csak az iparűzés városon belüli arányára ügyelő szempontokat alkalmaznánk, akkor Észak-kelet Magyarország városai aligha tennének eleget ezeknek a kívánalmaknak. Sem Szőlős, Beregszász, Munkács vagy Ungvár sem tartozik tipikusan vett városok sorába. A városok fontos kriktériuma volt, hogy a kézműipar mellet, nagyon fontos szerepet töltött be a kereskedelem. A városi kiváltságlevelek elsősorban, kereskedelmi kiváltásságokat biztosítottak: vásártartási jog, esetenként vámmentesség. A valódi városok a királyi fennhatóság alatt álltak, és évente mindössze egyszer adóztak. A tény, hogy a király alá tartoztak, széles körű jogi kiváltságokat biztosított számukra: a városok különáló testet alkottak a megyétől, a megyeispánnka nem volt joghatósága a városi polgárság felett. A városok vezetői a bírók és az esküdtek, akiket a városi polgárok választották. Sok esetben a városok lakosai is földesurakká váltak, olykor egész falukat szereztek meg. Az 1360 – 1370-es években a városok irányítása új tipusu, részben hazai eredetű, részben idegen patriciátus foglalta el. Ezek az új vezetők már nem földterületekbe fektették a pénzöket, ha nem kereskedelembe. Fokozatosan alakult ki a városi elit, mely elkülönítette magát a földesúri nemességtől. Engel Pál meg az igazi városok sorába sorolja azokat, amelyek rendelkeztek a szabad plébános választás jogával. Hozzávetőleges számítások szerint a valódi városok lélekszáma még a XV. században is 2 – 12 ezer körül mozgott, a XIV. században pedig ennél még kevesebb lehetett. Így kiderül, hogy Ung, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék területén a XIV. – XV. század folyamán, de még a XVI. század elején sem, léteztek a szó klaszikus értelmében vett városok. 2. Mezővárosok 42
A mezőváros európai településszerkezet fejlődésének egy sajátságos formája. A XIV. századtól a falvak, szinte kivétel nélkül önellátásra rendezkedtek be, melyekben jobbágyok éltek. Bizonyos alapvető ipari feladatok elvégzésére azonban már a falvakban is akadtak jobbágyok (molnárok, kovácsok, szabók, pékek), akik még nem szakadtak le teljesen az agrárszektorról, de idejük nagyobbik részében az iparban tevékenykedtek. Amely falvakban az ipari termelés kezdett nagyobb számban elterjedni, és ehhez párosult néhány külső tényező, mint királyi uradalom, vár vagy nagy nemesi gazdaság, az a falú átalakulhatott mezővárossá. A mezővárosok – szemben az igazi városokkal – általában ritkán nyertek vámmentességet, és az is szinte kivétel nélkül részleges vámmentesség volt. Sok falú földrajzi helyzetéből adódóan, forgalmas főút mellet helyezkedett el, vagy folyón való átjutás egyik révjénél, hídjánál állott, és az idők folyamán nyerte el a mezővárosi rangot. A XIV. századi dokumentumok a mezővárost „libera villa”-nak, majd a XV. századi okiratok „oppidium”-nak nevezik. Gyakorta az uradalmi központokká alakultak olyan települések, melyekben királyi vagy földesúri udvartartás jött létre (Beregszász, Királyháza, Munkács), és ide előszeretettel költöztek azok a jobbágyok, kik kézműiparral foglalkoztak. A mezővárosok másik szűkebb csoportját azon helységek alkotják, melyek fentről lefelé váltak mezővárossá. Magyarország szerte ide lehet sorolni a püspöki székvárosokat. A négy vármegye területén található települések esetében ilyennel nem találkozunk. Ung-, Bereg-, Ugocsa vármegyék az Egri püspökség alá tartoztak, Máramaros pedig az erdélyi püspökség alá. De vannak olyan esetek is, amikor megyeszékhelyek silányodnak le mezővárosi rangra. Engel Pál Ungvárt is ebbe a sorba helyezi el, mely szerinte a XII. században beleillet a városok sorába, és a XIII. – XIV. század során átlagos mezővárosi szintre süllyedt le. A mezőváros általában az egyházi és a világi földesurak, és olykor királyi (Királyháza, Szászfalú) vagy királynői (Nagyszőlős, Beregszász, Munkács) joghatósága alá tartozott. A továbblépés általában a királyi és királynői mezővárosoknak volt, mivel ezek olyan kiváltságokat kaphattak, amelyeket földesurak, nemesek vagy egyházi személyek nem tudtak nyújtani. Ezek a kiváltságok sok esetben hasonlítottak a városi kiváltságokhoz, mely legtöbb esetben az adózásra és a vásárokra vonatkozott. Jól példázza az 1262-ben István király által Nagyszőlősnek kiállított adománylevél, mely engedélyezte az évenkénti egyszeri adózást, szabad előjáró választást, egyházi tized mezőn hagyását, és a királyi seregbe való sorozás esetén csak egy katona kiállítását. A kiváltságlevelet Károly Róbert 1319. március 22-én és 1329. május 19-én is átírta. Az 1329-es átiratban annyi változtatást eszközölt, hogy minden ház után évenként adózniuk kell. A másik példa, ami elénk tűnik a dokumentumokban, az 1355. december 15-én, Lajos király által kiállított privilégium, mely nem egy település, ha nem a királyházi Nyalábvárhoz tartozó Szászfalú, Királyháza, Feketeardó és Veréce települései nyernek el. Ezek a települések is a Nagyszőlősihez hasonló kiváltságokban részesülnek. De a sorba beleillik a máramarosi koronavárosok 1329-ben 43
kelt kiváltságlevele is, mikor is Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget lakosai is „szőlősi” jogokban részesülnek. A mezővárosok lakosai abban különböztek az igazi polgáriasodott város lakosságtól, hogy függőségben voltak a földesuraktól. Ennek következtében szabad ingatlanforgalom és végrendelkezési joggal nem rendelkezhettek. A mezőváros tehát egyszerre jelentett felemelkedő falút vagy lesüllyedt hajdani várost. Nem tekinthető zárt kategóriának, határvonalai mind lefele mind felfele nyítottak voltak. A mezővárosi településtípus kialakulása a XV. századra tehető. Legfőbb ismérvei: fejletlenebb a valódi városnál, de fejlettebb a falúnál. A mezőváros a városhoz hasonlít abban, hogy piaca, többé-kevésbé kézműves a lakkossága, ám falusi jellemvonása, hogy tágas határokkal rendelkezik. 3. Falu A falu az a jobbágyság tömegeinek a lakhelye, kik az agrárszférában, a mezőgazdaságban dolgoztak. A középkori dokumentumok a falut „villa” megnevezéssel illetik. Észak-kelet Magyarország négy vármegyéjének területén a XIV. század elejétől egészen a XVI. század elejéig, mint egy 350 faluról van tudomásunk. Engel Pál számításai szerint, a XIV. században a egy átlagos falu lakossága mindössze 118 fő volt, mely a XV. században már lecsökkent 86 főre. A középkori Magyarrszág területén található falvak mindössze 10%-ában élt 200-tól több lakos. Ez arra enged következtetni, hogy Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék összlakossága a XVI. század elején, mindössze 38 – 39 ezer fő volt. A felsorolt vármegyék esetében kisebb lakossággal csupán Ugocsa esetében kell számolnunk. A falvak lélekszámának növekedése azért nem figyelhető meg, mivel a lakosság növekedésének fokozódásával, folyamatosan újabb és újabb faluk jönnek létre. A XIV. század folyamán megkezdődik egy nagyszámú betelepítési hullám az egész Magyar Királyság területére, így Észak-kelet Magyarország vármegyéibe is. Ezt nagyban szorgalmazta Károly Róbert és Lajos király is. Az Anjou dinasztia mindig is szoros vonalat vont meg a fejedelem dicsősége és az ország népessége között. A XIV. – XV. század folyamán ugrásszerűen megnőtt az új falvak száma. Leginkább a már meglévő települések közt hozták létre az új falvakat, vagy az állattenyésztésre és földművelésre alkalmas előhegyi területeken. De mivel nagy számban megnőtt az új falvak száma, ezért egyre gyakoribb lett a jobbágyok erőszakos elköltöztetése vagy elcsábítása a földbirtokos nemesség körében. Ezért is hozzák meg az 1351-ben a törvényt, mely bünteti a jobbágyok erőszakos elköltöztetését. De ahogyan új települések jönnek létre, úgy sok település el is tűnik. Ezek vagy a jobbágy lakosság elköltözése miatt történik, vagy egy szomszédos településbe olvad bele. Északkelet Magyarország területén is sok estben találkozunk hasonló példákkal.
44
ADÓZÁSI RENDSZER A XV. és XVI. század törvénytudói, kik törvényeinknek – később Corpus Juris Hungarici néven ismertté vált – gyűjteményét összeállították, több más oda nem tartozó okirattal együtt Károly Róbertnek Hyppolit mesterrel, a körmöcbányai pénzverőkamara ispánjával 1342. február 2-án kötött bérletszerződését is felvették a törvények sorába. Ennek
a
különös
véletlennek,
vagy
inkább
tévedésnek
köszönhetjük,
hogy
gazdaságtörténeti problémák iránt egyébként nem igen érdeklődő történetíróink korán felismerték Károly Róbert pénzügyi reformtevékenységének jelentőségét, de egyben azt is, hogy történetírásunk e reformmunka megítélésében másfél század óta egészen téves nyomokon járt. Ez a bérleti szerződés volt hosszú időn át egyedüli és az újabb időkig egyetlen terjedelmesebb ismert és felhasznált forrása az Anjou-kori pénzügy történetének s e forrásnak különös tekintélyt kölcsönzött az országos törvények közt való szereplése. Tekintélyének befolyása alól még azok sem tudtak szabadulni, akik teljesen tisztában voltak a szerződés valódi természetével. Mivel e szerződés a pénzverőkamara és valutaügy újjászervezését illető rendelkezések során a kamarai nyereség helyébe lépő új állami egyenes adót, a kapuadót is szabályozza, történeti irodalmunkban szinte elpusztíthatatlan gyökeret vert a felfogás, mely szerint Károly Róbert a lucrum camerae fejében szedett portális adó életbeléptetésével az államháztartás tengelyévé a jobbágyadózást tette s ezáltal alapját vetette a domaniális gazdaságot felváltó adógazdasági rendszernek. Ez a felfogás alapjában téves. A portális adó – bár állami egyenesadó alakjában jelentkezik – lényegében nem volt új és önálló jövedelmi forrás. Mint a pénzverési és pénzváltási nyereség módosult alakja mindvégig szerves és nem is legjövedelmezőbb része, függeléke maradt a pénzverési regálénak. Az Anjou-kori államháztartás jövedelmi forrásai közt alárendelt szerepet töltött be. A XIII. és XIV. század rendkívüli adózásából kialakult és nagyobb jelentőségre csupán a XV. században vergődött magyar egyenesadórendszer történeti fejlődésében pedig egyáltalában nem illeti meg a neki tulajdonított fontos szerep. A középkori államháztartások történetében – néha ezt az adótörténészek, modern adóelméletek hatása alatt állván, nem igen veszik figyelembe – három korszakot kell megkülönböztetnünk. Kezdetben az államháztartás, illetőleg az ezzel teljesen összeforrt királyi háztartás – az uralkodói hatalom patrimoniális természetének megfelelően – tisztán vagy túlnyomó
45
részben magángazdasági (domaniális) bevételeken, az uralkodó földesúri joga, tehát magánjogi jogviszonyok alapján szerzett jövedelmeken nyugodott. Később a patrimoniális királyi hatalom gazdasági alapjának, az uradalmaknak megfogyatkozásával és a szükségletek megnövekedésével a magángazdasági jövedelmek háttérbe szorulnak s a pénzügyi regalitás lép előtérbe. A fejlődés második etapja, midőn az államháztartás elsősorban regálégazdasági, vagyis az alattvalóktól a királyi felségjog, tehát közjogi jogviszonyok alapján önhatalmúlag megszerzett rendes és rendkívüli regáléjövedelmekre támaszkodik, melyek sorába tartoznak a középkor rendkívüli egyenesadói is. A rendiség teljes kialakulásával jutott érvényre az a felfogás, hogy az uralkodót – magángazdaságainak jövedelmén felül – csupán a kizárólagos felségjognak elismert jogok (pénzverési jog, határvámtartás joga, monopóliumok stb.) gyakorlásával kapcsolatos rendes regáléjövedelmek korlátlan használata illeti meg s a rendkívüli jövedelmek igénybevételéhez az országrendek előzetes hozzájárulása szükséges. E korban, az államháztartás történetének harmadik korszakában, a rendes jövedelmek amúgy is csökkenőben lévén, a királyi háztartástól elváló államháztartás jelentős részben adógazdasági jövedelmekre: az alattvalóktól közjogi jogviszonyok alapján, de az alkotmányosság
akkori
fogalmának
megfelelő
formák
közt,
az
ő
előzetes
hozzájárulásukkal megszerzett jövedelmekre, a szó szorosabb, középkori értelmében vett adókra, vagyis önként megajánlott szolgáltatásokra támaszkodik. Ez volt a magyarországi fejlődés útja is. A XI–XIII. század magángazdasági jövedelmi forrásokra támaszkodó államháztartását a XIV. században nem az adó-, hanem a regálégazdaság váltotta fel. Az Anjouk államháztartásában az egyenes adójövedelmeknek egészen alárendelt szerepük volt. Az adógazdaság a magyar pénzügytörténeti fejlődésnek sokkal későbbi etapja, melyet megelőzött a regálégazdaság kétszázados korszaka s éppen a regálégazdaság
szilárd
alapjainak
megteremtése,
a
regáléjövedelmeken
nyugvó
államháztartásnak kiépítése volt Károly Róbert érdeme. A XI–XII. századi Magyarország patrimoniális királyságának katonai és pénzügyi hatalma az uralkodó földesúri hatósága alá tartozó népelemek gazdasági erejére támaszkodott. A XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a hatalom alapja – az összes többi birtokosok javainak összmennyiségét meghaladó terjedelmű királyi földbirtok túlnyomórésze – magánurak kezére került. Az alsóbb népelemek magángazdasági szolgáltatásait többé nem a király, hanem a rendek élvezték. Mihelyt azonban adva volt a lehetőség,
hogy
akár
egyesek
fokozottabb
vagyonszerzése,
akár
több
birtokos
szövetkezése által az országban a királyi ingatlant meghaladó terjedelmű birtoktestek 46
kerülhetnek egységes vezetés alá s így a királyéval egyenlő, sőt azt felülmúló gazdasági hatalom keletkezhetik, a királyi földbirtok – mint a hadügyi szervezet alapja és mint államháztartási jövedelemforrás – elvesztette korábbi jelentőségét. A központi hatalmat más,
a
királyi
földbirtoktól
független
katonai
és
anyagi
erőforrásokkal
kellett
alátámasztani. Károly Róbert, a nyugati feudális légkörből hazánkba került ifjú király olasz kísérői és magyar tanácsosai tisztán látták a helyzetet. Számoltak a patrimoniális királyi hatalom bomlása és a rendiség kialakulása következtében megváltozott erőviszonyokkal s az új katonai és pénzügyi szervezetet a rendek gazdasági erejére támaszkodva építették fel. A hadiszervezet alapja továbbra is a földbirtok maradt, de már nem a királyi, hanem a magánbirtok. Az uralkodó a katonaállítás terhét a nagybirtokos arisztokrácia hárította át. Katonai hatalmát az országlakosok magángazdaságaira alapította. A patrimoniális királyság várkatonaságának helyét a rendi államszervezetben a magánbirtokosok hűbéres hadserege foglalta el. Az országos hadügyet a rendiség szellemének megfelelő banderiális rendszer életbeléptetésével hűbéri alapokon szervezték. A patrimoniális királyságra veszélyes volt a birtokos osztály gazdasági erejének túlságos megnövekedése, a rendi állam uralkodója éppen a nagybirtokos osztályra támaszkodott, melynek gazdasági erejével egyenes arányban nőtt a király katonai hatalma. Ez magyarázza meg, hogy Károly Róbert a királyi hatalmat komolyan veszélyeztető oligarchia letörése után nem vetett gátat a nagybirtokos arisztokrácia kialakulásának, sőt minden igyekezettel előmozdította annak fejlődését és erősödését. Viszont az új arisztokrácia minden erejével támogatta az uralkodót törekvéseiben, mert benne látta az ország megmentőjét és tőle várta saját jólétének emelését. Mégis az új hadügyi szervezet nagy veszélyek csíráját hordta magában. Félni lehetett, hogy a vagyonban és hatalomban gyarapodó nagybirtokosság ártalmára lesz a királyi hatalomnak, mely a hűbéri hadszervezet révén bizonyos fokig már függésbe került vele szemben. Ez a függőség könnyen veszélyessé válhatott volna – mint ahogy később a XV– XVI. században veszélyessé is vált –, ha a király az államháztartás alapjává a magánurak jobbágyait terhelő egyenesadókat teszi s ezáltal gazdaságilag is ugyanarra a földbirtokos nemesi rendre támaszkodik, mely a katonai hatalom tulajdonképpeni birtokosa volt. Egyértelmű lett volna ez a katonai és pénzügyi, tehát a teljes államhatalomnak a nagybirtokososztály kezére való átadásával. Ily politikai hiba elkövetése szöges ellentétben
áll
az
uralkodói
hatalom
teljességének
kiépítésére
törekvő
Anjouk
reálpolitikájának szellemével.
47
Károly Róbert és tanácsosai teljesen tisztában voltak azzal, hogy ha meg akarják óvni a királyi hatalom teljességét, gazdaságilag függetleníteniük kell azt a nagybirtokos arisztokráciától s ezért az államháztartást a birtokososztálytól független népelemek gazdasági erejére igyekeztek felépíteni. Ily népelemül elsősorban a királyi birtokon élő jobbágyok kínálkoztak. Bár a királyi uradalmak reorganizációja után a magángazdasági jövedelmek ismét számottevő összegre emelkedtek, a megfogyatkozott királyi gazdaságok népének
gazdasági
ereje
már
nem
volt
elegendő
az
államháztartás
növekedő
szükségleteinek fedezésére. Több eredménnyel biztatott a király védelmére és pártfogására utalt városi polgárság gazdasági erejének igénybevétele. A városi autonómia fejlődésével magánjogi függőségéből mindinkább kibontakozó s az Anjou-korban már országos renddé fejlődött polgárság
mindenkor
biztos
támasza
volt
az
uralkodónak
a
hatalmaskodó
földbirtokososztállyal vívott harcában. Gazdasági és jogi érdekei egyaránt kívánatossá tették részére az erős központi hatalom támogatását. Viszont az uralkodó éppen a jövedelmező foglalkozásokat űző s helyes gazdaságpolitika mellett vagyonban folyton gyarapodó polgári osztályban, a városi rendben találhatta meg azt a népelemet, melyre támaszkodva magát a katonai hatalom túlnyomó részét kezében tartó birtokos nemesi rendtől gazdaságilag függetleníthette. Ez a szempont érvényesült Károly Róbert pénzügyi politikájában, midőn a domaniális államháztartás elvét végleg elejtve, a regálégazdaságra tért át. A regálégazdaságra való áttérés külső indokait kutatva, figyelmünket a dél-itáliai és szicíliai viszonyokra kell fordítanunk. A szicíliai királyságban II. Frigyes császár teremtette meg az uralkodói hatalom új gazdasági alapját, a királyság pénzügyeit a regalitás alapján szervezve. Rendszerét híven megőrizték és továbbfejlesztették utódai, az Anjouk.
Kétségtelen,
hogy
Károly
Róbert
a
magyar
királyság
pénzügyeinek
újjászervezéséhez itáliai őseinek regálégazdaságát vette mintául. A reform belső indokait azonban a hazai viszonyokban kell keresnünk. A pénzügyi regalitás elvének kiépítése és a regálégazdaság megszervezése nem jelentette új jövedelmi források megnyitását, csak meglevőknek fejlesztését. A pénzügyi regalitás fogalma az előző századokban sem volt ismeretlen, sőt IV. Béla óta határozottan felismerhetők a regálégazdaság felé való fejlődés összes tünetei. Árpád-házi királyaink azonban – s különösen maga IV. Béla – a domaniális államháztartás elvi alapján álltak s a regálékat akkor is másodrangú jövedelemforrásként kezelték, mikor az államháztartás már tényleg azokon nyugodott. A reform fejlődésbeli előfeltételei megvoltak, de a regálégazdaság elvi elismerése, újjászervezése és teljes kiépítése Károly Róbertre várt, kinek helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az utóbbi 48
évtizedek mozgalmaiban a regáléjövedelmek az eladományozási rendszer s züllött gazdasági viszonyok következtében ugyanarra a sorsra jutottak, mint a magángazdasági jövedelmek. Károly Róbert az újjászervezés során gyökeres reformokat valósított meg. A regáléjogok pénzügyi kihasználásában szakított az elmúlt századok folyamán kialakult és közgazdasági szempontból káros gyakorlattal s ahol ez financiális szempontból szükségesnek látszott, teljesen újirányú fejlődés alapjait vetette meg. A pénzverési regálé mértéktelen kihasználásában és a pénzrontásban rejlő bajoknak állandó érvényű pénz verésével, az évi pénzújítás évszázados rendszerének teljes megszüntetésével s a kincstári nyereség helyébe lépő portális egyenesadó behozatalával vetett
véget.
A
pénzverési
regálé
jövedelmének
ennek
következtében
történt
megfogyatkozását a nemesércforgalom monopolizálásával ellensúlyozta. A nemesércmonopóliumban kapott új s mindannyi közt leggyümölcsözőbb jövedelemforrás lett a pénzverési regálé financiális kihasználásának középpontjává. Mellette a pénzverési hasznot helyettesítő portális adó sokkal jelentéktelenebb szerepet töltött be. Az eladományozási rendszer következtében pénzügyi jelentőségét elvesztett belső vámrendszert elejtve, a határvámrendszert építette ki, a vámregálé súlypontját a közlekedési és belkereskedelmi vámokról a külkereskedelmi vámokra helyezve át. A
bányaregálé
jövedelmezőségét
fokozandó,
a
királyi
bányaművelési
monopóliummal szakítva, a földesúri bányaszabadság elvét léptette életbe. A sóregálé, valamint az adóregálé pénzügyi kihasználása tekintetében Károly Róbert a régi nyomokon járt, újításszámba ment azonban a városi polgárság gazdasági erejének intenzívebb igénybevétele, részben az eredetileg magángazdasági természetű, de később a rendkívüli adóval egybeolvadt és rendes állami egyenesadóvá alakult városi földbér felemelése, részben az új – egyösszegben kivetett – rendkívüli városi adók útján. A regálégazdaság újjászervezése és teljes kiépítése által az államháztartás fő jövedelemforrásává
a
regáléjogok
váltak.
A
király
földesúri
jogából
származó
magángazdasági jövedelmeket a királyi felségjog alapján az alattvalók – elsősorban és főképpen a regálék révén leginkább igénybevett kereskedő, iparos- és bányász-városi polgárok – gazdasági erejének felhasználásával szerzett regáléjövedelmekkel pótolták. Míg
a
patrimoniális
királyság
nagy
közjogi
hatalma
tisztán
magánjogi
jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrásokra támaszkodott, addig a rendi állam királysága
hatalmának
teljes
elhűbériesedése,
magánjogivá
válása
ellen
közjogi
jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett. Míg az
49
országos politikában s különösen a hadügyi politikában a fejlődés feudális irányú, a pénzügyi politika határozottan közjogi irányba fejlődött. A közjogi irányú fejlődés nemcsak abban nyer kifejezést, hogy a magángazdasági jövedelmek helyét felségjog alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem az egyes regáléjogok kihasználási módjának közjogi irányú fejlődésében is. A
bányászat
terén
korábban
a
regáléjelleg
csupán
a
birtokelcserélési
kötelezettségben, a király bányaművelési monopóliumában fejeződött ki, de maga a bányaművelés, más magángazdasági üzemekhez hasonlóan, királyi bányászok, tehát a királlyal magánjogi jogviszonyban élő népek által történt s az urbura végeredményben a király
földesúri
jogából
származó
jövedelem
volt.
A
földesúri
bányaszabadság
életbeléptetése óta – legalább is a bányáknak magánföldesúr birtokába tartozó részeknél – az urbura közjogi természetű szolgáltatássá vált. Még inkább áll ez az újonnan életbeléptetett nemesérc-monopóliumról, melynek értelmében az országban bárki által termelt és birtokolt összes nemesérc forgalomba hozatala a királyi kincstár útján történt. A fejlődésnek ugyanezt a tendenciáját észlelhetjük az adó- és vámregálé területén. Úgy a pénzverési nyereség, mint a rendkívüli s a városi rendes adók már a XIII. században elvesztették illetékjellegüket, illetőleg magángazdasági természetüket, és felségjog alapján szedett adókká alakultak, de ezt az átalakulást még részben az állam által nyújtott ellenszolgáltatás elnevezések
hangsúlyozásával,
(terragium)
részben
fenntartásával
a
magángazdasági
leplezték.
Károly
eredetet
Róbert
bizonyító
korában
már
feleslegesnek tartják az illetékszerűség és a domaniális jelleg kiemelését. A rendkívüli adó kivetésekor vagy mellőzik az indoklást, vagy csupán a pénzügyi cél megjelölésére szorítkoznak, a városi rendes és rendkívüli adót államgazdasági szolgáltatások nevével (collecta és taxa) illetik. Az Árpád-kor illeték címén szedett út-, hídvámjainak, réveinek és vásárpénzeinek helyét az ellenszolgáltatás ismertetőjeleit nélkülöző, tisztán a felségjog alapján szedett külkereskedelmi értékvám, a harmincad foglalta el. A pénzügyi politika közjogi irányú fejlődését bizonyítják az adómentes jövedelmek megadóztatására irányuló törekvések is, így a főpapokra önkényesen kivetett donumok és a pápai tizedjövedelmek egyharmadának lefoglalása. A banderiális hadrendszer és regálégazdaság két főpillérén nyugvó új államszervezet életképességét, a magángazdasági erőforrásaitól megfosztott királyság hatalmi túlsúlyát azáltal sikerült biztosítani, hogy a királyi magángazdaság népeiről az alattvalókra hárult katonai és gazdasági terheket két különböző, érdekeikben is divergáló országos rend közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A 50
regálégazdaság életbeléptetése egyértelmű volt az államháztartás terheinek a polgári rendre való áthárításával s egyben a hadügyi terheket viselő nemesi rend hatalmának ellensúlyozásával. A közterheknek s velük a közhatalmi funkcióknak az országos rendek közt való arányos és egyensúlyozott megosztása jellemző a rendi államok erős egyéniségű uralkodóira. Károly Róbert uralkodói kvalitásait, politikájának reális voltát s a korviszonyok teljes ismertetését legjobban az bizonyítja, hogy megértve a rendiség szellemét, a közterheket áthárította az országos rendekre, de egyben – a földbirtokos nemesi és kereskedő városi rend köztevékenységének egyensúlyozása által – gondoskodott a rendek hatalmi túlkapásainak megakadályozásáról. Az
államháztartás
követelményei
voltak.
új
A
alapra
középkori
helyezésének uralkodók
mélyreható
gazdaságpolitikai
gazdaságpolitikáját
egyedül
az
államháztartás financiális érdekei irányították. Közgazdasági és pénzügyi tevékenységük mindig a legszorosabb belső kapcsolatban jelentkezik s csupán szerves összefüggésben vizsgálva érthető meg. Az utilitárius pénzügyi szempontok igen gyakran a közgazdasági érdekeknek s közvetve maguknak a financiális érdekeknek rovására is érvényesültek. Károly Róbert és tanácsosainak legnagyobb érdeme, hogy felismerték a XIII. századi magyar királyoktól gyakorta mellőzött gazdaságpolitikai szempontok érvényesítésnek fontosságát és szükségességét. Tudták, hogy tartós sikert csak úgy remélhetnek, ha a regálék kezelésében – szakítva az elődök túlnyomóan financiális felfogásával – magasabb közgazdasági szempontoknak is érvényt szereznek, mert a regálék mértéktelen és igazságtalan
kihasználása
tönkretételével.
A
egyértelmű
regálék
az
adóalanyok
gyümölcsöztetésének
s
szolgáltatási általában
az
képességének államháztartás
rendezésének előfeltétele a visszaélések megszüntetésére, az országlakosok jólétének és szolgáltatási képességének fokozására, az adóalanyok szaporítására törekvő következetes és céltudatos gazdaságpolitika volt. Károly Róbert és tanácsosi teljesen átérezték ennek fontosságát. Intézkedéseikben a főelv fináncpolitikai: a rendes királyi jövedelmek biztosítása és szaporítása. E főelv mellett azonban mindig érvényesülnek az általános jólét emelését célzó gazdaságpolitikai szempontok. Utilitárius felfogásuk az ország gazdasági erejének legteljesebb mértékű kihasználására vezetett, de reálpolitikus létükre nem az alattvalók gazdaságainak túlterhelésében, hanem az adózóalanyok szaporításában s a meglévők szolgáltatási képességének fokozásában, céltudatos és következetes gazdaságpolitikában látták az erre vezető
eszközt.
Pénzügyi
reformjaikat
mindig
megelőzték
a
sikert
biztosító
gazdaságpolitikai intézkedések. 51
XI–XII.
századi
uralkodóink
a
királyi
háztartás
domaniális természetének
megfelelően par excellence mezőgazdasági politikát űztek. Az ipari termelés és kereskedelem fejlesztésére vajmi kevés gondot fordítottak. E korszak egyedüli fontos államgazdasági problémája a mezőgazdasági telepítés kérdése volt. Csupán a XIII. század második negyedében, a domaniális államháztartás bomlása korában lépnek előtérbe a kereskedelempolitikai szempontok. IV. Béla és öccse, Kálmán szlavónai herceg, céltudatosan
igyekeztek
a
kereskedelmi
fejlődés
biztos
alapját
megteremteni.
Mindazonáltal a magyar királyok gazdaságpolitikájában egészen Károly Róbertig nyilvánvaló a mezőgazdasági szempontok domináló szerepe. Az ököljog korszaka megsemmisítő csapást mért a Béla korában szép fejlődésnek indult kereskedelmi és ipari életre. Az utolsó Árpádokat és közvetlen utódaikat a belső harcok és a királyi háztartás fokozatos züllése teljesen megbénították; következetes gazdaságpolitikára nem is gondolhattak. A XIII. század második negyedében megindult gazdaságpolitikai irányváltozás betetőzése Károly Róbertre várt. Mióta a tárnokmesteri széket 1316-ban Nekcsei Demeter – a regalitáson alapuló államháztartás megszervezője – foglalta el, a kereskedelempolitikai szempontok teljesen háttérbe
szorították
a
domaniális
államháztartás
korában
uralkodó
agrárpolitikai
szempontokat, melyek most már csupán a királyi magángazdaságok visszaszerzésére irányuló akcióban s az ekként visszaszerzett uralmak reorganizációjában érvényesültek. Az agrikultúr telepítés korábban oly fontos kérdése elvesztette államgazdasági fontosságát s a királyt csak annyiban érdekelte, amennyiben általa az adóregálé útján igénybe vehető adóalanyok száma megnövekedett. Az uralkodó a nagybirtokosok telepítési akcióit jóakarattal és különféle kiváltságok adásával mozdította elő, de maga – bár tudunk néhány kisebb jelentőségű telepítési akciójáról – e téren számottevő tevékenységet nem fejtett ki. A mezőgazdasági népelemekre támaszkodó domaniális államháztartással szemben a regálégazdaságon alapuló államháztartás a kereskedő, iparos és bányász népelemekre támaszkodott. Ehhez képest s az agrikultúr telepítés államgazdasági jelentőségének csökkenésével fordított arányban nőtt a kereskedelmi és ipari telepítés és városfejlesztés fontossága. Károly Róbert egész sor városi község alapításával s a polgári osztály jogi és gazdasági helyzetének megerősítésével alapját vetette az államháztartás terheinek főhordozójává lett városi rend kialakulásának és a vám-, pénzverési és bányaregálé útján megadóztatott hazai kereskedelem, ipar és bányászat hatalmas fellendülésének. A vámregálé megváltozott természetének megfelelően igen nagy gondot fordított a külkereskedelem – különösen a Csehországon át nyugat és Lengyelországon át észak-kelet 52
felé irányuló külkereskedés – nagyarányú fokozására,
mit a
felvidéki
városok
fejlesztésével, új külkereskedelmi empóriumok alapításával, a kereskedelmi utak szabályozásával, a zavartalan forgalom biztosításával s a külföldi kereskedőknek adott kiváltságokkal ért el. Kereskedelempolitikai szempontból rendkívüli fontosságú volt a zavartalan forgalmat gátló, végső züllés stádiumába jutott valutaügy gyökeres reformja. Az idejét múlt ezüstdénárvaluta és a veretlen ezüstvaluta kiküszöbölésével és a közgazdasági szempontból mérhetetlenül káros pénzújítási rendszer megszüntetésével kapcsolatban a pénzverést előbb Csehországgal egyetértésben kettős valuta, majd – az ország gazdasági megerősödése után – tiszta aranyvaluta alapján rendezték, értékes és állandó érvényű, a hazai és külföldi piacon egyaránt szívesen fogadott ezüst garasokat és aranyforintokat hoztak forgalomba, véget vetve a pénzforgalom terén közel egy század óta uralkodó s mind súlyosabbá váló anarchiának. A termény- és ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölésével a termény-gazdaság helyét végleg a pénzgazdaság foglalta el. Bányatelepek, bányavárosok alapításával és kiváltságolásával, a bányavárosi polgárok jólétének fokozásával és a földesúri bányaszabadság Csehországból importált elvének elismerésével biztosították a bányaregálé és nemesérc-monopólium révén igénybevett nemesérctermelés emelkedését. Gazdagságpolitikai szempontok érvényesültek a nemzetközi politikában is, melyet e korban elsősorban kereskedelmi érdekek irányítottak. A cseh és lengyel királyokkal kötött szövetség tulajdonképpeni célját és hátterét a közös megegyezéssel végrehajtott kereskedelempolitikai reformokban kell keresnünk. A hazánknak Németországgal és Flandriával, Cseh- és Lengyelországoknak Itáliával való közvetlen kereskedelmi érintkezésének előmozdítását célzó cseh-lengyel-magyar kereskedelmi és vámegyesség, a Felvidék városi életének és kereskedelmi szervezetének kiépítése, a cseh és magyar valutának
azonos
nagykoncepciójú
elvek
szerint
gazdaságpolitika
kompromisszumos képét
tárják
elénk,
alapon
történt
melynek
éle
rendezése a
bécsi
közvetítőkereskedelem ellen irányult. Magyar- és Csehország gazdasági szövetségre lépve, közös erővel szabadították fel magukat a közvetítőkereskedelem révén gazdasági életükön másfél század óta uralkodó s azt megbénító Bécs kéretlen gyámkodása alól és elfoglalták a közép-európai áru- és pénzpiacon őket – dús nemesérctermelésük és más terményeik révén – megillető vezető helyeket. Károly Róbert és tárnokmestere, Aba nemzetségbeli Nekcsei Demeter, a pénzügyek kiváló tehetségű vezetője, következetes és céltudatos kereskedelem-politikával igyekeztek 53
az új alapokon nyugvó államháztartás, a regálégazdaság gazdasági előfeltételeit megteremteni és stabilitását biztosítani. Törekvéseiket teljes siker koronázta. A magyarországi kereskedelem és bányászat rövidesen középkori virágzása tetőpontjára jutott s a regalitás révén dús jövedelmet hozott a királyi kincstárnak. A magyar történetnek talán legszerencsésebb, tartós sikerekben és eredményekben mindenesetre leggazdagabb korszaka Nagy Lajos negyvenesztendős uralma volt. Ez uralom szilárd alapjainak megteremtése, a magyar királyság züllött gazdasági és pénzügyi viszonyainak rendezése legnagyobb középkori uralkodóink egyikének, a történetírásunktól valódi értékének megfelelően máig sem méltatott Károly Róbertnek érdeme.
54
VÁRMEGYÉK KIALAKULÁSA Bereg vármegye A feudális Európában hont foglaló magyar törzsek számára megmaradásuk feltétele volt, hogy a Kárpátoktól körülölelt hazában feudális monarchiát alapítsanak. Géza fejedelem államszervező tevékenységével elindított történelmi folyamat évtizedeket vett igénybe, amíg gyümölcsöt hozott: István megkoronázása reprezentálta a magyar feudális állam létrejöttét, de fennmaradásához szükség volt arra, hogy egy jól szervezett, biztosan kormányozható országot tudjon a jogara alatt. A király birtokai az ország egész területét átszőtték. Ilyen sok tagból álló birtok együttest csak
helyi
igazgatási
egységekre
bontva
lehetett
irányítani.
Az ország tényleges határait a gyepük képezték, melyek természetes vagy mesterséges akadályok az ország szélein, s az ellenség távoltartására alakították ki őket. A királyi hatalmat mind az országon belül, mind az gyepűvonalon várak biztosították. A várhoz tartozó várföldek nem összefüggő területként, hanem elszórtan feküdtek. Rájuk épült a királyság katonai szervezete. A harcos jobbágyság falvait a király a várak szolgálatára rendelte, századokba azaz, száz háztartásból álló egységre osztva őket, az ispánnak (comes), vagy várispánnak nevezett királyi tisztségviselő parancsnoksága alatt. A várak katonai szervezetét egy területi, közigazgatási szervezet egészítette ki, a vármegyék (comitatus) intézménye. A szlávoktól átvett megye szó eredetileg határt jelentett. Ami a megye rendeltetését illeti, sok tekintetben megfelelt a frank grófságnak, és az élén álló megyeispán kb. ugyanazt a feladatot látta el, mint a frank utódállamokban a gróf. Kerületének ő volt a legfőbb bírája, ő hajtotta be a megye jövedelmeit és hadjárat meghirdetésekor ő vezette hadba a saját hadijelvénye alatt a vár hadinépét. Az ispán állt a királyi udvartartás, a királyi kápolna, a pénzügyigazgatás különböző szintjei élén. A várnépek tartották el szállásadási kötelezettség címen. A jövedelmek kétharmada a király, egyharmada az ispánt illette. Az ispán maga nevezte ki helyettesét az udvarbírót (a későbbi alispánt) a várjobbágyok közül, a bíráskodásban segítette őt, de az Aranybulla (1222) szerint csak a várnépek felett ítélkezhetett. Vezető szerepe volt a megyei közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. A vármegye területén élő lakosság foglalkozására nézve két csoportra oszlott:1) katonáskodott (várjobbágy); 2) termelőmunkát folytatott (várnép). A vármegyéket és az újonnan épített királyi várak legtöbbjét később az általa állított ispánról nevezték el. A várispánságok száma a XII. században 72 körül volt, a vármegyéké eredetileg Szent István korában 45 lehetett és később sem volt sokkal több. Ez idő tájt szülőföldünkön is létrejött két vármegye: Ung és Borsova (Bereg vármegye elődje) vármegyék.
55
Az utóbb említett közigazgatási egység központja a Borzsa tiszai torkolatánál épült, borsovai földvár volt, melynek maradványai Mezővári község határában próbálnak ellenállni az enyészetnek. Anonymus Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedeteiről) című műve szerint a honfoglalás előtt egy ugyancsak földből emelt erődítmény, melyet Salanus bolgár fejedelem birtokolt, állt ezen a helyen. Árpád harcosai azonban elfoglalták és lerombolták az erődítményt. Borsova vármegye magába foglalta a majdani Bereg vármegye földjeit valamint több, később Szabolcs vármegye kötelékébe került területet, egészen a mai Kisvárdáig. A korai Árpád- korban, a X-XI. században két várat is építettek Borsova vármegyében, az eleinte egyetlen masszív lakótoronyból álló munkácsit, valamint a borsovait, melyek a Vereckei-hágón át vezető fontos kereskedelmi és hadi utat védték. A borsovai földvár a Borzsa két ága, valamint a Tisza által közrefogott szigeten emelkedett. Az erődítmény maradványait két részre oszthatjuk. Ezek egyike a tulajdonképpeni vár, egy közel négy méter magas háromszög alakú sánc, melyet elláposodott vizes árok övez. A másik rész az erődítményhez kapcsolódó városból maradt földhalom, mely két- három méterre emelkedik ki a környezetből. A várban állt a vármegyét igazgató ispán kőháza, valamint az ugyancsak kőből emelt esperesi templom. 1205-ben a Moldovából betörő besenyők – Kutesk vezérrel az élükön- megostromolták a munkácsi várat, ám képtelenek voltak bevenni a jól védett erődítményt. Ezt követően lezúdultak a síkságra, s többek között Borsova környékét is feldúlták. A szigorú, de igazságos törvényalkotóként és roppant tehetséges hadvezérként ismert I.(Szent) László királyunk azonban seregével elibük vonult és a mai Mezőkaszony területén döntő vereséget mért a támadókra, akik kénytelenek voltak kivonulni Magyarországról. A diadal színhelyén a csatateret uraló egyik magaslaton kápolnát emeltek Szent Katalin tiszteletére, ám ez az épület később elpusztult. Bereg, mint helység már a XIII. század elején kezd jelentőségre szert tenni. 1233- ban II. András (1205-1235) király seregével a beregi erdőben a római katolikus egyház jogainak biztosítására letette az esküt, ugyanis palesztinai hadjárata alatt az országban a zsidókra és izraelitákra bízta adóssága miatt az általa újonnan veretett pénznek a visszaváltását a régire, valamint a kincstári jövedelem beszedésére. A népet az adószedéssel és pénzváltással annyira zaklatták, hogy a jobb jövő reményében pogány hitre tértek és elkeseredésükben a pápához fordultak, ki, Róbert esztergomi érseket bízta meg, hogy az országot egyházi tilalom alá vesse, azonban II. András király IX. Gergely pápához fordult, azt kérve tőle, hogy szüntesse meg az egyházi tilalma, aki Jakab prenesztei püspököt küldte Magyarországra. II. András ekkor a beregi erdőben táborozott, Kígyós helység közelében, a sík mező ma is „Király – táborának neveztetik”. Így feltehető, hogy a beregi erdő Beregszásztól fel a Háterdőig, azon túl Galíciáig hatalmas rengeteget képzett. Az egyezmény megtartását, tartalmazta még, hogy: a zsidókra és szaracénokra közjövedelem kezelését a jövőben nem bízzák, megtiltották, hogy keresztény rabszolgákat 56
tartsanak, és házasságot kössenek egymással, az egyházi járulék tilos megvonását stb. Az ifjú Béla király is esküjével pecsételte meg 1233. augusztus 20.-án. IV. Béla (1235-1270) király uralkodása alatt érkezett a hír 1240.év telén Julianus barát által, hogy Batu kán mongol hadai, Ázsia belsejéből, még a XIII. század elején megindulva 1215-ben elfoglalták Pekinget, 1223-ban Perzsiát 1227-ben Baskíriát 1238-ban Moszkvát (felégették), 1240ben Dél- Oroszországot, s Galícián át Magyarország felé közelednek. A király nem is késlekedett a várt betörés ellen akadályokat állítani. Az ország Keleti szélein megerősítette a határokat, Beszkid és Osztia felőli átjárót eltorlaszolta, a Latorca völgyét elzárta, a nemességet és a várnépet fegyverbe állította, azonban a nemességet tétlen vesztegelés jellemezte. Arnold az ország nádora pedig csekély hadsereggel hiába szállta meg a megye hegyes tájait, nem tudta a hatalmas tatár hadat feltartóztatni. 1241 márciusának elején a Vereckei szoroshoz érkeztek, március 12.-én egy nyitott résen át is tört a 40 ezres had. A magyar seregen áttört tatárok Szolyván át Munkács rónáin március 15.-én már csak félnapi járásra voltak Budától. Az átvonuló had hatalmas pusztításokat végzett, vérontás követte útjukat, falvakat tettek néptelen pusztává. A támadók egyebek mellett- Munkács városát is felégették, nem bírtak viszont erős kővárával. A borsovai földvárat ellenben bevették, s jórészt el is pusztították. A vár soha többé nem épült ujjá. Az ellenséges seregek 1242-es kivonulása után a hazát poraiból újjáépítő IV. Béla királyunk” a második honalapító” pedig Bereg néven szervezte meg Borsova utódát, melynek déli részét Szabolcshoz csatolta. A szó eredeti jelentése, magyarul: berek, liget. A vármegye első említése 1245 és 1264 között ingadozó: 1261-comitatus, predium és districtus; 1263-tól már comes által kormányzott comitaatus; 1271-ben az egri püspökség területén lévő megyék között sorolják fel, s 1299-ben megjelenik a beregi ispán 4 szolgabíró élén. Bereg vármegye Magyarország régi Tiszán inneni kerületének egyik megyéje, az ország északkeleti határszélén. Határai északon Galícia, keleten Máramaros és Ugocsa megye, délen Szatmár, nyugaton Szabolcs és Ung megye. Észak és kelet felé a táj hegyekkel ékeskedik, amelyet a Kárpátok gerinceinek nyúlványi díszítik és teszik egészé. Dél és kelet felé azonban ellaposodik, ligetekkel, berkekkel és erdőkkel fedett síkságba és mezőségbe megy át. A keleti Beszkidek főgerince meredek bástya gyanánt emelkedik Bereg vármegye legészakabb részében az ország határát jelölve. Kelet felé alacsonyabb hegysor csatlakozik, melyet a Vereckei hágó bevág. Nyugatra az alföld rónája terül el, melyből csak a Beregszászi és Mezőkaszonyi bortermelő hegyek emelkednek ki. A hegyekből alárohanó folyó vízét egyfelől a megyét észak-kelet – dél-nyugat irányban átfutó Latorca, másfelől a Borzsa gyűjti magába. Maga a Tisza Csetfalvától Lónyáig Bereg vármegye határát képezi. A tatárdúlást követően Bereg megye erdői és hegyei a kevés számú ruthén és olah nomád pásztor és vadász dacára szinte pusztává és lakatlanná váltak. Ezt követően IV. Béla király hozzákezdett a lakatlan területek benépesítéséhez. Külföldről kezdte meg a betelepítést az 57
úgynevezett hospesekkel, vendégnépekkel. Ezek a férfiak kiváltság levelüknél fogva előjogokkal rendelkeztek és kenézeknek kezdték őket nevezni, a szó jelentése: főnök, előjáró (kniz=herceg, knez=pap). Hamar új élet bontakozott ki a megye észak- keleti részén. Elfoglalták a vándorló ruthének és oláhohok legelőit, és arra kényszerítették őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk vagy vonuljanak tovább csordáikkal. Ezt szorgalmazták az erdőterületeket adományként kapó földesurak is. Ezek a pásztornépek kénytelenek voltak összeállni, telepeket és községeket alapítani. Ezt az egyezkedést a földesurak és a letelepedők között a kenézek eszközölték ki . Hasonló szerepe volt a német soltéseknek is. Számos helyen kapta a falu nevét a községet alapító kenézről vagy soltésről. Így keletkezett a XIII. század folyamán Sztánfalva ( Sztán ruthén keresztnévtől ered), Dávidháza, stb. Megyénk területén a legrégebbi kenézség a Sztánfalvi. A kenézségnek és a hozzá tartozó 9 falunak 1378-ban Erzsébet királyné, 1506-ban pedig Anna királyné adott kiváltság levelet. A kenéz a betelepített földek örökös birtokosa lett, de cserébe adóval tartozott az ispánnak. A közmunkától mentesítve voltak, de évenként tartoztak 1-1nyestel, 4 forinttal, stb. A főkenézek jogaihoz tartozott, egyes falvakban a büntetőjog gyakorlása. Bírói tisztséget is viseltek valamint malom és kocsmahaszonvételt kaptak, a betelepedett nép ünnepek előtt meghatározott mennyiségű terményt szolgáltatott be számukra. Ha egy kenéz család több férfitagból állt, évenként felváltva viselték a főkenézséget. A tatárjárás után IV. Béla a munkácsi uradalmat hazamenekült lányának, Annának és férjének Razalus Halicsi fejedelemnek adta. Razalust a tatárok megölték, fia Rosztyiszláv pedig magyar segítséggel akart magának Halicsban területet szerezni. Próbálkozását nem koronázta siker, így Magyarországon telepedett le, VI. Bélától báni címet kapott. VI. Bélát fia V. István (1239 – 1272) követte a trónon. 1257-ben megkapta a keleti országrész kormányzását. Az ifjú király elvette nővérétől a munkácsi uradalmat, mire 1264-ben a pápa felszólította a beregi vár és a borsovai birtok visszaadására. Gyakran megfordult megyénk területén, jelentős birtokokat adományozva. 1263-ban Aladár tárnokmesternek ajándékozta a Szentmiklósi uradalmat, valamint Szolyvát és Vereckét. Fia IV. László (1262-1290) megkezdte az oláhok betelepítését Máramaros, Ugocsa és Bereg vármegyék területére, különösen a királyi birtokot képző Hát hegység körül. A kunok és a velük szövetkezett nogaji tatárok háborgatták az országot, 1288-ban azonban a Tiszánál döntő vereséget szenvedtek. 1290-ben IV. László felszólította a Bereg megyei nemeseket, valamint Ubul és annak fia Mihály ispánokat, hogy fegyverkezzenek és jelenjenek meg Kőrösszegnél, mivel Albert osztrák herceg rontott be az országba 15 ezer főnyi seregével, de a király még előtte életét vesztette. Halála után III. András (1265- 1301) kerül trónra. Hatalmas hangsúlyt fektetett az ország belügyeibe. Az Aba nemzetségből származott Amade nádornak hű szolgálataiért odaajándékozza az ungi birodalmat, melynek néhány települése megyénk nyugati részén feküdt. A megye területe 58
azonban 1299-ben IV. Béla lányának Konstancián férjének Leó orosz herceg kezébe kerül, 1301-ig haláláig uralja. III. András halálával az Árpád házi királyok sora lezárult. A királyválasztási jog a nemzetre esett vissza. A pártok egy része Anjou Károly Róbert mellet foglalt állást, másik részük Venczel cseh és lengyel királyt támogatta, Csák Mátéval az élükön. Az 1300-as évek első pár évében a munkácsi vár és uradalom Aba nb. Amade birtokába került. 1304-ben Amade gróf Lengyelországba tett látogatást, hogy megingassa a cseh felsőbbséget, s hogy megakadályozza Venczel megválasztását. 1307-ben Ottó a bajor származású magyar király, látogatást tett a Tisza vidékén, hogy lekötelezze az itteni főnemeseket. Erre a célra felhasználta a szent koronát is. De még ez évben megfosztották magyarországi hatalmától. Csák Máté Ung és Bereg vármegyék birtokosa szövetkezett Amade fiaival Károly Róbert király ellen. Azonban Bereg megye nemeseinek egy része Róbert királyt támogatta. Az 1312. június 15.-ei Rozgonyi csatában kitűnt Bereg megyei nemesek közül Dancs mester fia Tamás, jutalmul kapta Barkaszót hősies tetteiért, de sok beregi várnagy azonban életét vesztette, köztük: Péchy Lukács és Gergely, stb. Ami a munkácsi várat és uradalmat illeti Amade fiai kénytelenek voltak visszaadni a királynak. Ezt követően Munkács lesz a megye királyi ispánjának székhelye. A király 1319-ben minden Tiszánál és Sajónál fekvő várost Bereg megyéig szabaddá tett. A király felesége Erzsébet (1305-1380) királyné, majd fia I. Lajos (1342- 1382) király különös pártfogásba vette Bereg vármegyét, hol Lengyelországgal való viszonyaik miatt gyakran megfordultak.
Lajos király 1342. évi oklevelében kiváltságot ad a
Beregszásziaknak, melyben megengedi nekik, hogy a városi bíróság halálos ítéletet is hozhasson. Erzsébet királyné udvart is tartott itt. 1329 táján Bereg felett a mai Remetén alapít pálos kolostort a királyné, s királynéi város volt maga Beregszász is. A megyegyűléseket ez idő tájt rendszerint itt tartják. 1351. évben a litvánok elleni hadjáratban Lajos király mellet rengeteg beregi várnép is harcolt. A király Balcz váránál majdnem életét vesztett 1352 márciusában, de Marocsa beregi főispán és János frater királyi gyóntatópap segítségével elért a munkácsi várig. Fáradalmai kipihenései után hozzákezdett a vár védelmének kiépítéséhez. A várat I. (Nagy) Lajos úgy megerősített, hogy amikor 1352-ben Atlamos, tatárkán serege ostrom alá vette az erődítményt, a keleti harcosok nemcsak hogy nem tudtak áttörni a masszív falakon, hanem a kitörő várőrség megsemmisítő vereséget is mért a támadókra. Maga a kán is holtan maradt a csatatéren. 1353-ban Erzsébet királyné kiváltságot ad a beregszásziaknak, hogy erdeinek fáját szabadon használhassák – „De Silvis nostris reginalibus”. Hasonló jogokkal ruházta fel Vári városát is 1354ben. 1367-ben saját pecséttel ajándékozta meg Munkácsot. Kiváltságleveleket adományoz az oláhoknak és kenézeknek. A Bereg megyei oláhoknak megengedi, hogy saját vajdát válasszanak. A Kereczkei oláhoknak benyújtja a kenézség tartozásaitól szóló levelet, melyet 1383-ban Mária királyné Zsigmond királyné felesége is megerősít, aki birtokolta a munkácsi uradalmat míg, a király 59
Korjatovics Tódor litván fejedelemnek nem ajándékozta, kit hazájából Magyarországra menekülve fogadott be Zsigmond király. Hű szolgálataiért neki ajándékozta Munkácsot 1395-ben, azonban az első írott források csak 1398-ban említik, mint Munkács helytartóját. Hodinka Antal véleménye is ezen az állásponton van, hogy Korjatovics Tódor nem érkezhetett 1398 előtt Magyarországra, illetve, hogy politikai menekült volt. Ő foglalkozott a podóliai fejedelemnek a történelmi Kárpátalja területére való bejövetelével. Ez jelentőséggel bír számunkra, hiszen az adott esemény Zsigmond király nyugat-ukrajnai tevékenységének eredménye, s bizonyíték bizonyos ukrán-magyar kapcsolatokra nézve. Nevéhez fűződik a 40 ezer fős keleti szláv népelem betelepítése a mai Kárpátalja 300 helyiségébe, s egyben Bereg vármegye területére. 1401-től 1411-ig több dokumentum Bereg vármegye főispánjaként említi. Az ő nevéhez fűződik, még a görög katolikus Csernek hegyi kolostor létrehozása mely az 1360-as adó összeírásokból tűnik ki, de később hamisnak ítélik meg az okiratot nyelvezete miatt. A litván herceg halálának pontos időpontját nem tudni, 1414-re datálható, mivel egy pereskedési ügyiratban Tódor herceget már néhainak említik. A XV. század elején a török háború idején Bajadzid az Al-Duna vidékét pusztította. Elűzték a dán vajdát Havasföldről, kik Lazarevics István szerb zsarnok unokájával Brankovics Györggyel Zsigmond magyar királynál kerestek menedéket. Tatán szerződést is kötöttek. 1427. június 29-én Lazarevics meghalt. Brankovics György a tatai egyezség szerint átadta Zsigmondnak Belgrádot, s a többi már azelőtt Magyarországoz tartozó végvárakat. Ezért kárpótlásul évente 50 000 aranyat jövedelmező várakat és birtokokat ajándékoz neki, köztük Munkácsot is. Ez után Brankovics rácokat telepített Dorog, Kálló és Nánás városokba, akik a munkácsi görög katolikus püspökség alá tartoztak és teljesen elmagyarosodtak, kiváltképp Bocskai hadjárata idején, mikor a vitéz hadsereg kiegészítő részét képezték. Brankovics mindig azokat támogatta ahonnan nagyobb hasznot remélt. Hűtlensége miatt azonban 1439-ben elvették tőle birtokait és II. Ulászló király parancsára 1440. július 26-án átadták Palóczi Lászlónak. 1446-ban Hunyadi Jánosra szálltak a birtokok, aki még ez év február 9-én személyesen is megfordult Bereg megye egyik községében Váriban. Brankovics békülni szándékozott, 1451-ben Hunyadi János kormányzó és közte egyezség jön létre, melyet János Váradi püspök, Garay László nádor, és gróf Palóczy László országbíró előtt kötötték. Unokáját Czillei Ulrik herceg, s György lányának, Katalinnak 10 éves lányát, Erzsébetet eljegyezte a kormányzó fia, Miklós. Az esküvőig Erzsébetet görög hitben nevelték és Atanász Szendrői érsek udvarában, azért hogyha megszegnék az egyezséget, akkor birtokaik: Munkács, Debrecen, Böszörmény, stb. Hunyadi Jánosra vagy fiaira: Lászlóra és Mátyásra, s azok örököseire szálljanak. 1470-ben Mátyás király ellen összeesküvést szőttek, avval a céllal, hogy a magyar trónra Kázmér lengyel király fiát ültessék. Bereg megye nagybirtokosai közül is többen részt vettek az összeesküvésben, többek között: Upor László somi, csomai és gelénesi birtokos, aki magát csak 10 000 aranyforintért tudta kiváltani az összeesküvés meghiúsulása után. Hogy ezt az összeget 60
előteremthesse 1475-ben beregi, szabolcsi birtokait nő rokonainál elzálogosította. Hollós János megfenyegette a Munkács környéki nemeseket, azokat, akik a lengyelekkel szövetkeztek, hogy térítsék meg az okozott károkat. Ezzel a feladattal Balázsi Ferenc beregi alispánt és Ábránffi Péter munkácsi várnagyot bízta meg. Az 1514-es Dózsa György-féle parasztlázadás a megyére is kiterjedt, különösen sújtotta a Tisza és a Borzsova mentén élő földesurakat. Az országgyűlés szigorú vizsgálatot rendelt el Ugocsa és Bereg megyében, hogy kiderítsék, hogy a máramarosi és beregi nemesek támogatták-e a lázadókat, s részt vettek e akcióikban. A parasztlázadás után minden megyét lázadó vármegyévé nyilvánítottak, köztük Bereget is. Ezt csak betetézte az 1526. augusztus 29-én kitört Mohácsi vész, mely után Bereg vármegye gyakran cserélt gazdát a magyarrá koronázott Habsburg királyok között. Őseink honfoglalása utáni legjelentősebb tevékenység vidékünkön a vármegyerendszer kialakítása volt. Ezt az intézményrendszert Szent István királyunknak köszönhetjük. Az általam tárgyalt vármegye elődje Borsova volt, mely hatalmas pusztítás áldozata lett a tatár betöréskör. IV. Béla királyunk Bereg néven szervezte ujjá, melynek első írásos említése 1264-ből való. Árpád-házi, Halicsi és Anjou királyok és fejedelmek sora uralta e vidéket, melyek közül sokan személyesen is megfordultak itt, némelyikük udvart is tartott. Egyes településeket újranépesítettek, fellendítették gazdaságát, s különböző kiváltságokkal ajándékozták meg annak népé vagy birtokosát. Az 1514-es parasztlázadás negatívan hatott a vidékre, a vármegyét lázadó vármegyévé nyilvánították, s helyzete egyre csak romlott az 1526-os Mohácsi vészig. Ugocsa vármegye Ugocsa megye kialakulását, és területén a települések megjelenését III. Béla idejére tehető. A király uralkodása alatt (1172 – 1196) engedélyt adott az egri püspökségnek, hogy Ugocsa területén egyházi tizedet szedhessen. Ugocsa eredetileg királyi vadászó terület volt, ahol a XII. század folyamán jött létre erdőispánság, azaz királyi magánuradalom. E szerint Ugocsa megye területe a XII. század folyamán egészében királyi birtok volt. Mikor engedélyezték az egri püspökségnek a tized beszedését a területen, akkor már létezhetett a sásvári főesperesség. A nevéből adódóan következtethetünk, hogy itt várispánság is létezett. Sásvár a Tisza jobb partján helyezkedik el. Helyzetéből kifolyólag a Tisza bal partját nem tudta felügyelni. Ezt a területet az ugocsai földvár felügyelte, vagy lehetséges, hogy maga a település volt megerősítve. Ezt majd a későbbiekben lesz bővebben szó. A ország területén két sásvári főesperesség létezhetett. Az egyik nagy valószínűséggel Ugocsa vármegyében, a másik pedig Nyitrában. 61
A már az azonossága folytán is alig lehet megállapítani, hogy a rendelkezésre álló adatok melyik főesperességre vonatkoznak, s az egyházi történetírók sem tisztázzák a két főesperesség kérdését. Véleményem
szerint
az
adatok
bizonyos
része
az
ugocsai
Sásvárról
tesznek
tanúbizonyságot. Ezt főként abból következik, hogy a dokumentumok olyan földrajzi helységeket említenek melyek inkább Ugocsához mint sem Nyitrához kapcsolhatóak. Visszatérve Sásvárhoz mely valószínűleg a XII. században várispánságból megyévé nőtte ki magát. Az itt székelő főesperességről tanúskodik azaz okmány mely 1230-ban amikor II. András király megalapította a szatmári németi (a Szamos jobb partján, a bal parti Szatmárral szemközt fekvő település) hospeseinek szabadságát, egyebek között papját felmentette a sásvári főesperes joghatósága és hatalma alól. Ez kétségtelenül mutatja, hogy Németi felett területileg a sásvári főesperes volt illetékes. 1264-ben IV. Orbán pápa levelében hozta az erdélyi egyházmegye sásvári főesperesének tudomására, hogy panaszára- miszerint Magyarországnak a tatárokhoz legközelebb eső határvidéken, gyér népességű területen főesperesi jövedelméből nem tudja fenntartani magátbeleegyezését adta az erdélyi püspök azon adományához, amellyel az a főesperes számára biztosította a vinci plébániát jövedelmével együtt. Sásvártól 10 km.- re a Tisza bal partján elterülő ma már nem létező, Szászfalu határában keresendő Ugocsa. Az ugocsai királyi magánuradalom meglétének legkorábbi bizonyítékát 1216ban szereplő ispánja szolgáltatja. Ekkor még az Ugocsa szó nem megyét, hanem királyi birtokot jelölt. Sásvár vezető szerepét a megyében bizonnyal a tatárjárás idején vesztette el. Ekkor rombolódhatott le a vár is. A tatárjárás követően a székhely Ugocsába, majd Félszász településre helyeződött át. A királyok kezdetben vadászataik során a szabad ég alatt laktak e terülten, később Félszászon királyi házat építettek (domus regalis – tehát, egyszerű ház). Nagy bizonyossággal Ugocsa megye vármegyei alakját a XIII. század első felében nyerte el. A megyében ekkortól szokás megkülönböztetni a Tiszán inneni és a Tiszán túli járást. Az előbbinek Szőlős volt a központja, az utóbbinak pedig Félszász a későbbi Királyháza. Legkorábbi adatok Szőlősről 1221-ből valóak, mikor is még terra, vagy is még községnek nevezik, de már 1225.ben villa megnevezést használják. Az 1262-ben kapott privilégiumot István ifjabb király, erdélyi adományozta. Ebben a következő kiváltságokat biztosította a szőlősi hospeseknek:
Hospes más ispánnak ne legyen alávetve csak saját bíráinak, kiket a község szabadon
választ.
A papnak járó tizedet, kínt hagyhassák a mezőn.
Szabadon halászhatnak, vadászhatnak a királyi erdőkben és vizekben. 62
Akiknek egy szekerük és földjük van, fizetnek 3 pandurt évente.
Szőlős (később Nagyszőlős) a villa Zelaus hospesek települőhelye volt. Az első privilégiumot 1262-ben kaptak lakosai, melyet I. Károly 1329-ben megerősített. Ugocsa vármegye történetének egyik legjelentősebb helyszíne a Nyaláb vár volt. A vár a Tisza ball partján ékeskedet a királyházi település szomszédságában. A nyalábvári uradalom fennhatósága kiterjedt az egész Tiszahátságra. A királyi lakként szolgáló erődítmény megépülésétől kezdve Ugocsa legfőbb erősége volt. Mikor épült a Nyalábvár? határozottan meg nem mondhatjuk. Némely körülmények arra mutatnak, hogy a IV. László és III. Endre idejében dühöngő belső háborúk alatt keletkezett, mikor országszerte tapasztalhatjuk, hogy az egyházi és világi urak, személyük és javaik védelmére alkalmas pontokon várat emeltek, vagy legalább is lakó házukat kőfalakkal, tornyokkal kerítették körül. Ebben az időben építette a Kata nemzetségből származó Tamás mester a bábonyi hegyen Tamásvárát, ekkor tájban emelték az Újhelyi család ősei a Tisza mentén Visket. Az ugocsai ,,domus regalis”, az egyszerű faház - mert máskülönben okvetetlenül castrumnak neveznék, nem nyújthatott többé biztos menedéket a királyi ispánoknak a szomszédban garázdálkodó hatalmasok ellen, akik IV. László híveit üldözték, rabolták, gyilkolták. Borszova vára elpusztult, Huszt még fel se épült, a Kata és Hunt Pázmán nemzetség tagjai hűek voltak ugyan a királyhoz, de Tamásvárát mindenfelől hegyek és rengeteg erdőségek környezték, Visk pedig helyzeténél fogva nem Ugocsát, de inkább a máramarosi vendégeket, a későbbi koronavárosok lakóit védelmezte. Baranka-vára Kun László alatt úgy látszik a pártosok kezére került s csak III. Endre idejében foglalták azt vissza a Kállay család ősei a vitéz Ubulfiak. Különben is a virágzó szász telepek: Ardó, Verecze, Királyháza, Szászfalu stb. a Tisza jobb partján feküdtek s így Baranka legfeljebb a szőlősi vendégeket, oltalmazhatta volna. Életének vége felé alig volt már híve nagy Magyarországon Kun László királynak. Csak Ubulfia Mihály ragaszkodott hozzá tántoríthatatlanul. Két fiával együtt zászlót emelt, hadat gyűjtött s a felső Tisza vidékén véres csatákat vívott a pártütő Amadé nádor híveivel. Természetes dolog, hogy a király minden alkalmat fölhasznált arra, hogy az Ubulfiakat - ingadozó trónjának erős oszlopait gazdaggá és hatalmasokká tegye. Halála előtt pár héttel 1290. június 18-án Ugocsa vármegye főispánjává nevezte ki őket, megparancsolván a nemeseknek, várjobbágyoknak, várnépeknek stb., hogy Mihály comesnek és két fiának, Istvánnak meg Pálnak mindenekben engedelmeskedjenek. Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen oklevél, mely ugocsai várjobbágyokról, várnépekről szól s talán argumentuma a történeti emlékeinkben nem sokkal utóbb feltűnő Nyalábvár egykorú létezésének. Ugocsa esetében írott adatok híján az első korszakból két vár esetleges létére következtethetünk. Ez Ugocsa-vára és Sásvár. Ugocsavár egykori létét, mindössze a néphagyomány 63
őrizte meg az utókornak. Sem írott forrásokkal, sem az egykor hatósága alá tartozó várföldekkel nem tudjuk igazolni valóságos voltát a megyében. Az tény, hogy hasonló nevű község egykor tényleg létezett a Tisza partján a mai Szászfalu közelében, s valószínűleg a megye is erről kaphatta megnevezését. A település egészen a XIV. század elejéig fennállhatott, majd beolvadt az új telepítésű Szászfaluba, s neve eltűnt a köztudatból. A hagyomány szerint a vár a település védelmére épült, s egy áradás alkalmával a Tisza rombolta le, hogy annak viszonylagos helye sem ismert az utókorban. Így ha létezett is valaha vár Ugocsa falu mellett, az vagy Anonymus művének megírása után keletkezett, nem túl nagy jelentőségű földvár lehetett, vagy mindössze a település körül, annak védelmére emelt sáncot nevezték várnak. A névtelen jegyző a honfoglalás leírásakor a területen semmilyen várat nem említ, amit bizonyára nem mulasztott volna el megtenni akkor, ha tudjuk, hogy a műben a saját korabeli Magyarországának képét vázolja a honfoglaláshoz kapcsolódó hadi események bemutatásakor. Sokan akadtak olyanok, akik Ugocsa várát a Nagyszőlős melletti várromokkal azonosították. Ezen helytelen feltevés viszont igen korán megcáfolást nyert. A másik vár, Sásvár egykori létét, már jóval több adattal alátámaszthatjuk. Igaz, írott források itt sem maradtak róla, de egykori létének alapvető bizonyítékául neve szolgálhat. Ma a Tisza jobb partján elterülő Sásvár ugyanis nevében hordozza hajdan állt várának emlékét. A történészek egybehangzó véleménye szerint a település a XIII. század elejéig igazolhatóan a Sásvári főesperesség központját képezte. Az egyházi életben játszott szerepéről egy 1230-ban íródott szabadságlevél által kaphatunk betekintést. Nincs viszont egyetértés abban, hogy az egyházi szerepe mellett a politikai életben is hasonló jelentőséggel bírt-e. Egyes kutatók ugyanis feltételezik, hogy Sásvár nem csak egyházi központ volt, de a hajdan létezett Sásvári várispánság, ill. megye központja is. A szóban forgó elgondolást támaszthatja alá az az 1220-ból való oklevél, mely az akkor már felépített vár várnépeit említi. Ezzel úgymond a tatárjárás előtti léte is igazoltnak tekinthető. Más elgondolás szerint viszont nem kell minden vármegyének hasonló nevű főesperességgel is rendelkeznie, így nem bizonyíthatjuk a Sásvári erdőispánság vagy esetleg megye korabeli létét a bizonyítottan létező esperesség által. Bárhogy is legye, a vár a tatárjárás során elpusztulhatott, mivel később semmilyen említést nem tesznek róla. Kristó Gyula szerint ekkor szűnhetett meg a Sásvári várispánság, s helyét később az Ugocsai foglalta el, majd a századfordulón az egyházmegye is nevet váltott. A magunk részéről elfogadjuk a vár politikai központként való korai meghatározását, de nem látjuk igazoltnak megyei központként való szerepeltetését. A „comitatus”-ként való említésében (akárcsak Ugocsa korai közigazgatási egységként való meghatározásában) várispánságot vélünk felfedezni, s a vár ennek képezhette központját.
64
Meg kell említenünk, hogy Ugocsában, amely a Tisza két partján terült el, viszonylag korán, már a XIII. század második felére nemesi megye jött létre. III. András király 1300-ban Visk birtokot az ott 1281-1298 között épült várral együtt Ugocsa megyéből Máramarosba helyezte át. Ugocsa azonban nem csupán Máramarossal, hanem-mint a sásvári, majd ugocsai főesperesség területi kiterjedése jól mutatja- Szatmárral szemben is területet vesztett. Az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékben felsorolt plébániák alapján kirajzolódik területe. Északi határa Fehérgyarmattól Penyigén, Kölcsén, Tiszaujlakon át Tiszaszászfaluig húzódott. Ez azt sejteti, hogy északi határa a Tisza volt, de Tiszujlaknál át csapot a folyó jobb partjára. Keleti határa Tiszaszászfalutól Halmin keresztül Berendig tartott, s itt elérte a Szamos jobb partját. Keleti határa az alföld peremén vonult nyugat felé egész Fehérgyarmatig. Ugocsa vármegye elődje a Sásvár megye tehát a későbbi Szatmár megye északi és északnyugati részére is kiterjedt. Sásvár legkésőbb a XII-XIII. század fordulóján területet vesztett Szatmárral szemben. S mert Sásvár, valamint az örökébe lépő Ugocsa nyugaton Szatmár, keleten Máramaros számára adott nem kis területet. Ez eredményezte azt: Ugocsa az ország egyik legkisebb területű nemesi megyéje lett. A királynak a XIII. század közepére Ugocsa megyében már csak a szász telepek maradtak meg elajándékozható területként. A többi terület nemesek kezére került. Három nemesi nemzetség telepedet meg: Káta, Gutkeled és a Hontpázmány. A megye déli részén a Káta nemzetség vert gyökeret. A nemzet ugocsai ágából jött létre a Lázári, Vasvári, Surányi, Csarnavoday családok. Birtokaik voltak még Szatmár- keleti és Bereg megye déli részén. A Szatmár- ugocsa- beregi ág nemzedékrendje Rafael comesig vezethető vissza, aki az alapiót volt. Nevével először 1216-ban találkozunk abban az oklevélben, amely a II. Endre király által Mere comesnek adományozott szatmár megyei Mikola határjárást foglalja magába. Ebben levan írva, hogy Mikola északkeleti határa Túr folyó, ami ekkor Szatmárhoz tartozott, de a másik oldalán birtoka volt ami Ugocsához tartozott. Ez a birtok Bábony volt, amely az adomány útján szerzett további birtokok megszerzésekor már valóan a nemzetségé volt. 1261-es örökösödésben Bábonyt oszthatatlannak minősítetek. A hasonló nevű hegyen Rafael comes unokája Tamás mester várat építetett. 1284-es családi osztozkodásban már a vár állott. Bábony a XIII. században hatalmas földeket foglalt magába, de hamar újabb falvak telepedtek meg. Bábony határai 1319-ben északon Nagyszász és Feketeardó, keleten Visk, délről a Szatmár megyei Túrterebes és Mikola, nyugaton Halmi és Kökényesd. A XIV. század folyamán a Bábonyi birtokon jött létre Tamásváralja (1323), Pást és Turc (1385) falvak. A bábonyi birtok valószínűleg a gyepűn kívül eset és a betelepítését a Káta nemzetség végezte. A család hűsége révén új földeket is szerzett, megkapta a szomszédos Kökényesd, majd 1274-ben Halmi nevű földeket. A Bereg megyei Káta nemzetség megszerezte Keresztúrt, mely 65
addig királyi birtok volt. 1296-ban a település végleg a családhoz került. A XIV. század elejére a Káta nemzetség Ugocsa megyének jelentékeny területét birtokolta. A birtokok még a XIV, század elején is alig lakottak. Annyi bizonyos viszont, hogy a falvak magyar jelegűek. A helynevek is magyar eredetűek, csak Bábonyt lehet kétségbe vonni. Jobbágynevek már a XV. századból a faluk mindegyikéből – kivéve a korán elpusztult Pástot – maradtak fenn. Az öt falu 154 jobbágycsaládneve között tehát csak 2 német és egy szláv eredetű név van s bizonytalanok között sem található meg egyetlen orosz vagy oláh családnév sem. A német család a szász telepítést, a szláv család pedig a korai ruthén beszivárgást bizonyítja. Ugocsa vármegye másik nagybirtokos nemzetsége a Gutkeledek, kik a megye északi határában szereztek birtokot. A Gutkeledek útja Szabolcs, Szatmár és Bereg megyei birtokokon keresztül vezetett Ugocsáig. Megfigyelhető, hogy a Káta nemzetség is a fentebb felsorolt megyékből költöztek Ugocsába. A Gutkeledek a vármegye északi sík területen telepedtek meg a Borzsa és a Szalva folyók közzé, a nagyszőlősi hegyvidék lápos területére. Ezen a nagy kiterjedésü területen a XIII. században egyetlen falu, Feketepatak létezett. E település határát képezte a megye északi területe. Feketepatakot Tiba comes fia, Miklós V. Istvántól nyerte adományul. Feketepatak az elsőközt szakadt le a királyi birtoktestről a XIII. század közepén. A település először nem a Gutkeledek kezén volt, ezért Miklós perbe bocsátkozott. A per 1295-ben megegyezéssel végződött s Miklós 60 márka kifizetésével minden birtokigényt megváltott. Az 1295. évi egyesség után Tiba comes utódai, a Gacsályi, Salánki, Atyai s végül a Rozsályi Kun családok zavrtalan birtokában voltak a XIV. században még új településekkel gyarapodó területnek. Feketepatak földjén hamarosan megjelent egy új település, Salánk, mely hamar felvirágzott. Első írásos említések a településről az 1332-1337-es pápai tizedjegyzékek. Néhány év múlva, 1345ben a szőlősi hegyek lejtőjén létrejött Komját, mely már a rutén telepítési vonalon volt. Viszonylag későn a XV. században jött létre Felső- és Alsó-Karaszló. A területen legdinamikusabban fejlődő település Salánk volt, ahová Feketepatakról áthelyeződött az uradalmi szervezet. A királyi uradalom által telepített Feketepatak, miként a királyi uradalom legtöbb telepítése, kezdettől fogva megbonthatatlanul magyar volt. Ezt bizonyítja az 1295. évi határjárás által felsorolt magyar helynevek. Salánk még középkori adatokban szintén magyarnak mutatkozik, de már az ősi szláv szórványok és az új rutén szomszédság hatásának jeleivel. Komját és a két Karaszló tulajdonképpen már a nagyszőlősi hegység ruthén települései köréhez tartoznak, azonban itt, a magyarság és ruténség érintkezési vonalán, legalábbis jó ideig még, a magyar-rutén keveredés jegyeit viselik. Ezt az átmeneti helyzetet különösen élesen fejezi ki az egyébként szláv nevünek sejtető Komját, mely két települést egyesit magába, a Magyar- és 66
Oroszkomjátnak nevezet Kis- és Nagykomját. Ebből világosan látszik, hogy a birtokon a magyar és rutén elem a különállást kifejező arányban osztozott. Ez az osztozás jelentkezik az 1509. évi oklevélben mely a hatalmaskodó jobbágyok között 6 magyar, 9 szláv és 5 bizonytalan nevű komjáti lakost sorol fel. Az 1490-ben feltűnő Karaszló a telepítés első szakaszában is már túlnyomórészt ruténség lakta. Ugocsa megye harmadik nagybirtokos nemzetsége a Hontpázmány. A nemzetségből az első ugocsai birtokot Achilles pécsi püspök, IV. Béla alkancellárja szerezte. Királya ugyanis 1251-ben adományt adott Achillesnek az ugocsai Verbőc nevű földet, mely előzőleg valószínűleg Márk örökös birtoka volt, de neki fia, Péter, utód nélkül halt meg és így a birtoka a királyhoz visszakerült. A püspök halála után a szabad rendelkezési joggal adományozott Verbőc továbbra is a nemzetség kezében maradt s 1300-ban a püspök testvéreinek, Marcell comesnek és Pósának fiai a király előtt megfelezték. Marcell és Pósa fiain kívül a püspök Felicián nevű testvérének fiai is birtokosok lettek. Mivel Pósa fiai utód nélkül haltak meg, ezért a Verbőci terület rájuk eső része is a Marcell ágra szállott, Felicián fiai közül, pedig Mihály és Fancsika az erdélyi és bihari birtokokkal történt kiegyenlítés után elhagyták Ugocsát és Fancsika birtokot testvérüknek, Mártonnak ajándékozták. Végül is elmondható, hogy a Biharból Ugocsába áttelepedet nemzetségnek csupán két ága vert gyökeret a megyében: Marcell comesé és Mártoné. Az előbbinek családfáján a Závordffy, Magfalviés és a ma is élő Ujhelyi családok szerepelnek, míg az utóbbién a Fancsikay család. A Marcell ág első birtoka Visk volt, mely ekkor még ugocsai királyi birtokhoz tartozott. A Marcell comes két fiának, Mikónak és Csépánnak juttatott viski adománnyal, melyet a tiszai vám különösen értékessé tett. A két testvér, a nagy ugocsai birtokszerzők és telepítők, Biharból áttelepedtek az új birtokra és itt várat építettek. Azonban a királynak a benépesedő máramarosi völgy, a sóbányászat és a máramarosi koronavárosok védelme szempontjából szükség volt a völgyön uralkodó várra. A testvérek 1300-ban kénytelenek voltak átengedni a viski birtokot és a várat III. Endrének, aki az ugocsai királyi uradalomhoz tartozó csekély népességű Ardóval (Szőlősvégardó) és Rakasszal, valamint a teljesen elnéptelenedett nyírteleki pusztával kárpótolta őket. Visk Máramaros megye része lett, Mikó és Csépán pedig újból benépesítették Ardót, Rakaszt és rövid idő múlva a nyírteleki pusztát is. Ezen a pusztán néhány év alatt három új falu keletkezet: Újhely, Újlak és Karácsfalva. Néhány év múlva feltűnik még egy új település, Magfalva, melyet későb már Mátyfalva néven említenek a források. Ez a település Ardó és Karácsfalva határából szakadt ki. A fancsikai ág a telepítésből más módon vette ki a részét, a XIV. században Fancsika és Vrbőc között feltűnő Dob és Kérő nevű kisfalvak megtelepítésével.
67
A XIV. század második felében tehát már 10 falu létezett: Verbőc, Fancsika, Ardó, Rakasz, Újhely, Újlak, Karácsfalva, Mátyfalva, Dob és Kérő. Ezek a falvak Ugocsa megyében a Hontpázmányok két ugocsai ágának birtokában voltak. Rakaszt kivéve, mely a többi Hontpázmány falutól a közbeeső Perényi birtokok, elsősorban Nagyszőlős állott a többi 9 falu összefüggő területen, a megye nyugati felében, a Tisza jobb partján elterülő sík földön. A birtok fellett egységes uradalmi szervezett nem alakult ki. Ezt már a két ág, a Marcell – utódok és Fancsikaiak korai elkülönülése is lehetetlené tette, és az ágak tovább széttagozódtak. A XIV. – XV. században a nemzetségi birtokok zömét kezeikben tartó Marcell – utódok is számos családban ágaztak szét, melyek főleg Ardón, Mátyfalván, Újhelyben és Verbőcön építették fel kúriáikat. E családok azonban a XVI. század közepéig kihaltak, kivéve az Ujhelyi családot, a birtokok újra egy kézben egyesültek. A 10 nemzetségi falu közül négynek az eredete nyúlik vissza a nemzetségi birtoklást megelőző királyi uradalom korába. Ezek közül az 1260-ban már említett Karácsfalva a nyirteleki puszta részeként, tehát minden jel szerint lakatlanul, Ardó és Rakasz, pedig csekély népességgel került a nemzetség kezére. A negyedik Verbőc volt, mit elsőként kapott meg. A három nagy nemesi birtoktesten kívül még szólnunk kell a kisnemesi vidékről, mely egy hatalmas terület volt Ugocsa megyében. Ezek a kisnemesi települések a következők: Bökény, Farkasfalva, Andrásfalva, Csatóháza, Péterfalva, Tivadar, Forgolány, Csoma, Öszödfalva, Csepe, Hetény, Batár, Gyakfalva (később Nevetlenfalu), Akli, Dabolc, Csedreg és Almás. Ide tartozik még Gődényháza és Egres, valamint a Tisza jobb partján fekvő Sásvár, Szirma és Banna. Egy 1300-ban kiadott oklevélben Forgolány fia Domokos, Öszöd fiai Öszöd és Pál, János fiai Péter és Pál, Tywadar fiai Abrafm ugocsai nemesek Kopasz Miklós ellen tiltakoztak, birtokaik között fekvő és azokkal szomszédos Sásvár és Bónya elidegenítésétől, kijelentve, hogy a két birtokot készek akár megvásárolni, akár elcserélni, de nem engedik meg, hogy idegen férkőzzön közéjük. Forgolány, Tivadar, Öszöd és Péterfalva, melyek Sásvárral ma is határosak, nyilvánvalóan a Kopasz Miklós elleni tiltakozók nevei között említett Forgolány, Tivadar, Öszöd és Péter neveit viselik és rájuk mint alapítókra mutatnak vissza. Ebből viszont arra is lehet következtetni, hogy e települések 1260 – 1300 között keletkezhettek. A Tisza menti településcsoport többi települései: Andrásfalva, Csatóháza és Csoma, melyek a Péterfalva Öszödfalva településsorra esnek, az oklevélben a róluk elnevezett családok neveiben és csak a XIV. század második felében tűnnek fel, eredetük azonban minden bizonnyal közös volt az előbbiekével. A középkori Magyarország társadalmi felépítése nem tér el az európai mintától. Itt is, mint máshol az általános társadalmi struktúra érvényesült: nemesség, papság és parasztság. Természetesen mindenütt a nemesség volt a társadalom elitje, illetve a vezető szerepet ők töltötte be. A papság már kisé bonyolultabb. Voltak jómódú, gazdag papok és voltak olyanok is, kik a 68
jobbágyok szintjén tengették életüket. A parasztság már több részre oszlott, de ezt majd a továbbiakban fogjuk taglalni. Ugocsa vármegye területén, feltehetőleg, a XII. században települtek meg az első telepesek. Az első telepesek a vármegyében a flamandok voltak. Őket II. Géza vagy III. Béla királyok telepítették be a vármegyébe. Később szorgalmas német vendégek – szászok – telepedtek le. Ezek a vendég népek földművelők, solymárok, halászok, vadászok stb. voltak. Mikor a király az ugocsai erdőségekben vadászott, különféle udvari szolgálatokat teljesítettek, melynek fejében idő multával szép kiváltságokat kaptak. V. István, mint ifjú király, gyakran megfordult, sőt, huzamosabb ideig tartózkodott a vármegyében. Tehát gondoskodnia kellet Ugocsában is valami állandó lakhelyről, s így keletkezett a ,,domus regalis’’. Neve is mutatja, hogy nem vár vagy erőd, csak egyszerű ház volt, közel a Tiszához, a régi Félszász falu határában állott. Legelőször 1262-ben hallunk róla, s tíz évvel később a felszászi vendégnépek, kik szászok voltak, már azt írják, hogy ,,hospites nostri de villa Felzaz, apud domum nostri videkicet in Ugacha constituti’’ – tehát szép kiváltságokat nyertek. A király kárpótolni akarta őket, mert ugocsai házánál gyakran megszállott és szolgálataikat módnélkül igénybe vette. A felszászi vendégek fuvarozták a király szekereit, az ugocsai ispán arattatott velük, hírnököknek használta, s a privilégiumok előtt mindig rajtuk élősködött. Ez az első említés a vármegyében élő népekről. Ebből kirajzolódik, hogy ebben az időben a felszászi szászok szabad parasztok voltak, és nagy valószínűsséggel a többi szász településen élő szász vendégek is szabad parasztok voltak, kik a király birtokaihoz tartoztak. A vármegyében élő parasztság könnyebb áttekintése érdekében, fel kell osztani magyarokra, németekre (szászokra), ruténekre (ruszinokra) és oláhokra (románok). A XIV. század elején az Ugocsa megye egész területét először birtokba vevő királyi uradalom már a Tisza völgyére zsugorodott össze. Itt is csupán Nagyszőlős, Feketeardó, Nagyszász (a későbbi Szászfalu) s Királyháza volt még királyi birtok, sőt a századforduló táján a királyi hatalom körül folyó versengésekben Nagyszőlős is bár rövid időre - ismételten magánkézre került. E Tisza-völgyi községek a XIII-XIV. században, királyi kiváltságokat kaptak s lakosaikat azokból a századokból származó oklevelek rendszerint királyi hospeseknek nevezik. A Tisza jobb partján a Nagyszőlős hegyvidéknek egy előretolt kúphegye tövéhez épült Nagyszőlős, a megyének már e korai századokban legjelentékenyebb helysége, a vidék gazdasági és kulturális központja volt. Az 1262. évi királyi kiváltsága messze kimagaslott a többi ugocsai hospes község kiváltságai közül, biztosította a községi önkormányzat alapját képező bíróválasztási és törvény és törvénykezési jogot, a szabad be- és elköltözést, a malomépítés, a szőlőültetés, a vadászás és halászás szabadságot. A szőlősi hospesek saját villicusukon kívül más bíró elé nem voltak állíthatók, báró közéjük ne szállhatott, papjukat szabadon választhatták, a papi tizedet a 69
mezőn hagyhatták, tartoztak ellenben kúriáik után terragiumot fizetni és pedig a szerint különbözőt, hogy a kúriához tartozott-e szántóföld vagy sem s kötelesek voltak a királyi seregbe egy fegyverest küldeni. A szántóföld, a mezőn hagyott papi tized, a vadászat és halászat szerepéből kiérezhető hangsúly az őstermelés jelentékeny szerepére mutat, de a kiváltságlevélben megtaláljuk a királyi villa-t a többi ugocsai hospesközség fölé emelő városi elemet is. A kiváltságlevél ugyanis a szőlősi hospeseknek szabad piacot, a Tiszán szabad révet, helységükön keresztül szabad utat. s áruikkal szabad járáskelést biztosított. A III. Endre által 1224-ben és Róbert Károly által 1319-ben és 1329ben megerősítette kiváltságok birtokában a város fejlődése a közbe eső rövid földesúri korszak dacára is szépen haladt előre és a város jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a máramarosi megyei öt koronavárosnak a király 1329-ben a szőlősi jogot adományozta. Nagyszölőssel átellenben a Tisza bal partján állott a királyi vendégek másik három községe: Királyháza, Nagyszász és Ardó. Ezek egy negyedikkel, az újonnan települt Verécével együtt 1355ben Nagy Lajos királytól közösen kiváltságlevelet kaptak, Királyházát azonban 1272-ben már V. István is kitüntette. Az 1272. évi kiváltságokat tulajdonképpen az ugocsai királyi uradalom központját képező királyi ház, „domus regalis mellé települt Felszász nevű község királyi hospesei kapták. Az 1272. évi kiváltságlevél, melyet V. István kárpótlásként adott a királyi házban gyakorta történt megszállásaival sújtott hospeseknek, kik halászás – vadászás, erdőirtás és szántás – vetés gazdasági fokán mutatja be. A vendégek ugyanis a király által megjelölt erdőkben szabadon szánthattak, vethettek és vadászhattak, a máramarosi gyepükig szabadon halászhatták, a királynak nem tartoztak aratni, az ispán követségbe nem küldhette őket. A király felmentette őket a katonáskodás és mindennemű adó alól, egyházukat kiemelte az esperes vagy más plébános hatásköréből s megadta a jogot, hogy villicusukat maguk válasszák, aki a súlyosabb bűnügyek kivételével, melyekben az ugocsai ispánnal közösen tartott törvényszéket, minden ügyeikben bíráskodhatott. Nincs nyoma annak, hogy Ardó és Nagyszász - a későbbi Feketeardó és Szászfalu - az 1355. évi közös kiváltságlevél előtt színién részesüllek volna hasonló korai kiváltságokban. Társadalmi viszonyaik azonban, sőt községi szervezetük is a királyháziakéhoz hasonlóak voltak. Nagyszász lakosait az 1262. évi tornateleki oklevél szintén királyi hospeseknek nevezi, s egy 1323. évi oklevélben is közösen szerepelnek szász-i (Nagyszász) és ardói hospesek. Szőlős és Nagyszász villicusai, esküdtjei és hospesei az Ubulfiak hűségéről 1300 körül szintén közösen tettek jelentést III. Endre királynak. Nagyszásznak ez a közös szereplése az egész vidéken kimagasló, Nagyszőlőssel már nemcsak a községi szervezet hasonlóságát, hanem a nagyszászi hospestelep politikai jelentőségét is sejteti. Az 1355. évi királyi kiváltságlevél az egymással szomszédos Királyháza, Nagyszász és Ardó, valamint a Királyháza keleti határánál újabban települt Veréce jogi viszonyait is közös nevezőre hozta, egységesen szabályozta szolgáltatásaikat, a bíráskodási 70
önkormányzatot s Nagyszász kivételével a szabad plébános választás jogát.
Kétséges bírói
ügyekben Nagyszőlős bírája és esküdtjei ítéltek, egyébként azonban kiváltságlevelükből hiányoznak a városi elemek: erdőt irtanak, az irtá¬son szántanak-vetnek, eddigi szabadságaik szerint halásznak és vadásznak s a nyalábi királyi várhoz búzát, zabot, tyúkot, kalácsot és sört szolgáltatnak. Az 1355. évi kiváltságlevél a kiváltságolt községek lakosait, akik valóban a jobbágyság színvonalán és életformáiban éltek, már nem hospeseknek. hanem egyszerűen királyi népeknek és jobbágyoknak nevezi. A hospesség tehát már feledőben volt, rövidesen pedig az 1355. évi mérsékelt kiváltságok is veszendőbe mentek. Az ugocsai hospesek nemzetiségi eredete nem lehel, vitás, jóllehet az oklevelek azon kívül, hogy egy ízben, 1405-ben faluikat „villa zaz” – oknak nevezik, nem említik. Az ugocsai idegen hospes-sziget korán és teljesen elmerült a magyar tömegben, az 1405. évi megjelölés azonban, továbbá Nagyszász és Felszász nevei, valamint a XIII-XV. századokból ismeretes személynevek elég alapot nyújtanak annak megállapítására, hogy az ugo¬csai vendégek németek voltak. Közelebbi hazájukról s megtelepítésük időpontjáról azonban nincsenek biztos támpontjaink. Rendszerint azzal a feltevéssel találkozunk, hogy az ugocsai németeket is, miként a közeli beregszásziakat, a XII. század folyamán, főként II. Géza korában Magyarországra áramló német településhullámok hozták magukkal s ezek az új otthon keresé¬sekor leszakadva a felvidéki vagy erdélyi szász tömbről, a közeli beregi és szatmári kisebb német rajok módjára jutottak el a XII. század második felében megtelepülésnek induló ugocsai vidékre. Eredetükre és elhagyott hazájukra némi világosságot vetne, ha az ugocsa megyei Batár lakosait, akik - mint említettük - a XIII. század elején flandriaiak voltak, a szőlősi, ardói, fel- és nagyszászi hospesekkel közös kirajzás lerakodásának tekinthetnénk.
Ezt a feltevést Batár és a Tisza-völgyi szász hospes községek
földrajzi közelsége eléggé valószínűsíti is. Az utóbbiak nevében szereplő „szász" megjelölés nem áll a feltevéssel ellentétben, mert szászoknak az északi németeket nevezték s Flandriát részben germán elemek, a flamandok lakták. A germánság északi nyelvhatáráról származó vendégek más magyarországi „szász" telepes vidéken is fellelhetők. Vannak olyan jelek is, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy a Tisza-völgyi szász telepek már a batári flamandok megtelepülése után keletkeztek s lakosai tulajdonképpen nem is mások, mint maguk a batári flamandok voltak. Flandriaiak ugyanis Batáron csak a Váradi Regestrumban, tehát a tatárjárás előtt szerepelnek, míg a további, XIV-XV. századi okiratokban már nincs nyomuk, az egyszerű jobbágyfaluban ekkor mát kizárólag magyarság élt. Viszont Szőlős, Ardó, Fel- és Nagyszász, valamint ezekben a hospesek csak a tatárjárás után tűnnek fel. Azt is tudjuk, hogy Tornatelekel 1262-ben korábbi hospes lakosaitól elhagyott puszta földként cserélte el István király. Magától adódna tehát a következtetés, hogy a német vendégek első telepei Ugocsa megyében Batáron, Tornateleken s esetleg még más helyeken – állottak. Ezeket azonban a tatárjárás után a mocsári és erdei rejtekekből visszatérő 71
telepesek nem vették ismét birtokukba, hanem felhúzódtak a Tisza völgyébe, a mégis jobb védelmi lehetőségeket ígérő királyi ház mellé, ahol egyébkent az áradások sem rombolták annyira irtásos földjeiket, mint például Batáron és Tornateleken. Szőlősön, melynek alapítását a királyi uradalom szőlőültetvényeseinek tulajdoníthatjuk, az idegen vendégek betelepülését összetelepülések is követték. Erre mutat legalább is a szőlősi hospesek 1262. évi kiváltságlevele, melyben a király a szőlősi hospesek számának növelése céljából a szomszédos Droch nevű földet, valamint a királyi halászok földjéből annyit, amennyi a halászok megélhetéséhez már nem szükséges, a városhoz csatolt. A Droch-föld, mely 1336-ban határa megjárásakor, majd 1342-ben ismét Darauch néven és már Nagyszőlős tartozékaként szerepel, nevét a darócokról vette, akikről bizonyosan csak annyit tudunk, hogy erdőségek mellett éltek. Az 1262. évi kiváltságlevélben említett királyi halászokról nem esik több szó, ellenben a következő században a város határában találjuk a Halászföld nevű birtokot. A királyi halászok tehát az 1262ben még számukra meghagyott birtokban sem tudlak magukat fenntartani s birtokaik teljes egészében, miként a darócoké már korábban, Szőlős területébe olvadt. Hasonló összetelepülésekre két másik Tisza-völgyi hospes falunál, Felszásznál és Nagyszásznál is következtethetünk. A Felszász melleit álló királyi ház körül, mely - már neve szerint is - nem várszerű erődítés, hanem uradalmi, gazdasági központ volt. A vendégeken kívül bizonyára állottak még más telepek is, a királyi ház, az uradalmi központ szolgálatára rendelt szolganépeké. Nyilvánvaló, hogy a Felszász név korai eltűnése után Királyháza néven szereplő helység keretében a hospesekkel együtt már ezek is bennfoglaltatnak. Ez a közös községi keret is elősegítette, hogy a felszászi vendégek 1272. évi kiváltságai elenyésztek s a vendégek pártfogójuk, V. István halála után a velük élő szolganépek színvonalára hanyatlottak. Így magyarázható meg az is, hogy az 1355. évi második, sőt többi hospes helységekkel közös kiváltságlevélben a királyháziak - királyi jobbágyok és népek - jóval kevesebb jogot és szabadságot kaptak, mint amennyit az 1272. évi kiváltságlevél a felszásziaknak biztosított. A negyedik hospesfalu, Nagyszász neve a további Szász, Szászi, Ugocsa Szásza, Szászfalu alio nomine Ugocsa névalakon keresztül állapodott meg a XV. században Százfaluban. Az Ugocsaszásza összetételben az Ugocsát, mint Beregszászéban és Be-reget, a megye nevének tulajdoníthatnánk, a „Zazfalva alio nomine Ugocha”-ban azonban az utóbbi név így már nem volna meg¬magyarázható. Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy Ugocsa nevű falu, mely talán az első ugocsai ispán nevét viselte, valóban volt is, de korán, már a XIV. században elenyészett. A falu helyéül Szászfalu határának azt a részét jelölhetjük meg, mely még a közelmúlt évtizedekben is az Ugocsa nevet viselte. A megye nevét adó Ugocsa tehát Szászfaluba olvadt be. Míg tehát Ardón a szászság már eredetileg magyar településre telepedett rá, addig Királyházán és Szászfalun később következett be magyar és szász összetelepülés. A szászság 72
Szőlősön is a magyarság által létrehozott keretekbe telepedett, itt azonban ezen kívül még összetelepülések is történtek. E reá- illetve összetelepülések megállapítására a helységek magyar nevének átvétele s a szomszédos települések területének felszívása magában elég biztos alapot talán még nem nyújtana. A reá- és összetelepüléseknek további bizonyítékaira vélünk találni az a helységekből származó korai személy- és földrajzi nevekben is. Az előbbiek ugyan inkább német, de az utóbbiak inkább magyar eredetűek. Minthogy az oklevelek által megnevezett személyek rendszerint a helységek elöljáróiként, vagy legalábbis képviselőiként szelepeinek, ezeknek valóban a községi lakosság felső, kiváltságos hospes, tehát szász rétegéből kellett kikerülniük. A XIV. századból 14 szőlősi lakos nevét ismerjük, ezek közül azonban nyelvi vizsgálatok csak 7-re állapíthatók, minthogy a többiek több nyelvben is élnek és latin, tehát e szempontból közömbös alakban írottak. A 7 név közül 4 kétségtelenül német (Hannus filius Telmani, Hench, Ludveg, Henchlinus), három pedig nyelvileg felismerhetetlen bár, de német eredet ezekben is sejthető, legalábbis oly valószínűséggel, mint valami más eredet (Zumbur, Sabur, Konch). Ugyanebből a korból, a XIII-XIV. századokból, Szőlő területéről 34 földrajzi nevet ismerünk, melyek egy kivételével halárjárásban szereplő határpontokat jelölnek. Ezek közül a szász hospesek nyelvének hatása csupán kettőben jelentkezik (Hanku-ta=Hans útja s Kunehul=Kunzel pataka), de a német szó ezekben is magyar szóval párosodott. A többi 32 földrajzi név közül 19 teljes egészében magyar, 12 pedig magyar és szláv vagy más szó összetétele, egészében csupán a Szőlős területén már kívül eső Barankavár neve sejtet szláv eredetet. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy a szászság felszívódása a magyarságba a négy egykori hospes falu szigetén gyorsan és a németséget leginkább tartó Szászfalu kivételével, egyenletesen haladt előre. Az elmagyarosodás menetét szemlélteti az a körülmény is, hogy a Tisza bal partján fekvő hospes helységekkel, melyek a nyalábi vár tartozékai voltak, a vár „valachalis" faluival szemben már 1378-ban magyar, majd 1405-ben még szász, de 1471, 1472 és 1498-ban, valamint ezentúl most már mindig ma¬gyar helységeknek írták. A felszívódási folyamatot, mely a XIV. század második felében Szászfalu kivételével, ahol még észrevehető nyoma volt a németségnek, végleg le is záródott, azok a mindennapos hatások irányították, melyek a telepes szászságot a magyarság részéről, a szászságnak az utóbbi települési kereteiben és sorai között történt elhelyezkedése s a későbbi összetelepülések révén érték. A hospesfaluknak magánföldesúri hatóság alá jutása s lakosainak az új nagy uradalom jobbágytömegébe történt elmerülése is bizonyára hozzájárult a kiváltságokkal most már nem védett nemzetiségi keretek bomlásához. A XIV. század dereka táján két új népelem jelent meg Ugocsa megye területén: a rutén és az oláh. Az előbbi észak-északkelet, az utóbbi dél felöl szinte észrevételeiül lépte át a-megye határát. A rutének az eddig lakatlanul hagyott nagyszőlősi az oláhok a szintén telepítetlen Avas hegység erdős oldalain ütötték fel tanyáikat. A két különböző települési hullámra, táplálva a saját népi 73
tömegéből folyton érkező újabb kirajzásokkal, a két hegyvidéken lassanként az új települések egész sorát hozta létre s átcsapott a már korábban megtelepült síkvidékre is. A megye történetében a két népelem közül a nagyobb szerep a ruténoknak jutott. Első rajaik megjelenésének időpontjáról forrásaink ugyan kifejezetten nem szólnak, miként az Avas-vidéki oláhokéról sem, mégis ez az időpont a területre vonatkozó oklevelek adatainak alapján szinte évtizedre megközelítő pontossággal megállapítható. A Hontpázmányok 1351 januárjában visszakapták a király által három évtizedig elfoglalva tartott birtokaikat, ezek között Rakaszt, ugyanaz év augusztusában a nádor említeti gelyenesi gyűlésében már tiltakoztak a nagyszőlősi, huszti hospesek és a bilkei vajdák kezén, de a rakaszi és ardó földön levő Csongova és a többi, írott emlékeinkben először mos feltűnő birtokok miatt. Már abból a körülményből, hogy az 1300 évi királyi adomány Rakasz mellett nem említi e birtokokat, hogy ezeket 1322. évi nyilatkozatukban maguk a Hontpázmányok sem nevezik meg a tőlük elkobozott ugocsai birtokok között, arra lehet következtetni, hogy Csongova és a többi települések az elkobzás három évtizede alatt, tehát 1322 és 1351 között szálltak meg a nagyszőlősi község lejtőin. Annál inkább föl lehet ezt tételeznünk, mert az Újhelyiek, akik Ugocsa megyében, tehát a helyszínen laktak s vagyonukkal mindig okosan gazdálkodtak, idegen faluknak birtokaikra való telepítését, ha ez az elkobzás előtt indult volna meg, bizonyára megakadályozták volna. A Hontpázmányok és a bilkeiek között a rakaszi földre telepíted új falukért évszázados hosszú per folyt. Az előbbieket illette meg a birtok, az utóbbiakat a reája telepíteti nép. A bilkeiek időközben királynéi adománnyal is alátámasztották követelésüket. Erzsébet királyné ugyanis a nádort, az országbírót és Bereg megye ispánjait 1364-ben eltiltotta attól, hogy Karácson bilkei vajda fiai ellen ítéletet hozzanak, mondván, hogy a vajdafiak Rákócot és Miszticét az ő királynéi adományából bírják. A bilkeiek még 1389-ben is, mikor a nádor a tilalom dacára ítéletet hozott a perben, Erzsébet királyné oklevelében bízhattak, mert a tárgyaláson nem jelentek meg, ez azonban a nádort nem akadályozta meg. hogy el ne marasztalja őket. Rákóc és Misztice tehát a Hontpázmányoké lett s a varadi káptalan az ítélet alaján 1389-ben bevezette őket azok birtokába. A harc azonban ezzel nem ért véget, az Újhelyiek 1393-ban már újra panaszt emellek, hogy a bilkeiek kivetették őket a birtokból. A hosszú pereskedés szokásos változatai után 1435-ben végül megegyezés jött létre a két fél között, s ennek alapján a leleszi konvent 1430-ban felosztotta közöttük Rákócot, Miszticét és az először az 1435. évi ügyességben említett, tehát újabb telepítésit, szintéti Borsova-völgyi Lukovát. A Borsova völgyének ugocsai oldalán megtelepült Csongova, Sárád, Rákóc, Misztice és Lukova csupán első lerakódásai voltak a beregi és mármarosi hegyekről leszálló települési hullámoknak. Az 1330-1350 között kialakult komját-miszlicci sorhoz, már Lukova is később, csak a XV. század első felében sorakozott fel s a hullám által egyre érkező további rajzások ugyanezen a 74
területen még további új településeket is hoztak létre. Ezek részben már a hegység belsejében helyezkedtek el, részben azonban a Borsova völgyét sűrítették meg. A Borsóvá völgyében tűnik fel a XV. század második felében a Gutkeled-birtoklest szélső pontjain a két Karaszló, Csongova és Sárád között pedig a XVI. század közepe táján a szőlősi Perényi uradalomhoz tartozó Ölyvös. A kétségtelenül szláv eredetű „Rákóc" és a kétséges „Korúját" s „Karaszló" szavakkal szemben az ugocsai rutén vidék többi falvai vagy teljesen, vagy legalább is eredetükre nézve magyar nevet viselnek. A két Sárád, a rövid életű Ketkápolnamező, a késői telepítésű Ölyvös, az Ilonok folyó mellé szintén későn települt Újfalu nevében nyoma sincs a ruténségnek s a két Csongova szlávosan képzett nevében is magyar alapszót (Csenge, Csengő) találunk. Ha tekintetbe vesszük is, hogy a Sáradok és Csongovák első települői e neveket a Sárád és Csengő patakok neveiben, melyeket már megjelenésük előtt is így neveztek, készen kapták, még mindig nem közömbös az a tény, hogy e magyar neveket egyáltalában felvették, és hogy Sáradot éppen átalakítás nélkül vették át. A magyar nevek eredetének időbeli elsőbbsége itt éppúgy nyilvánvaló, miként Ölyvösnél és Újfalunál, melyek újabban már szintén viseltek rutén nevet is, az előbbi a falu mellett elfolyó s már a ruténség megjelenése előtt így nevezett Ilonok patak neve alapján képződött „Onük" névvel. Ezek a körülmények arra mutatnak, hogy Ugocsa megye nagyszőlősi hegyvidékére a késői települési hullám nem kizárólag rutén elemekkel hozott magával s hogy itt nem is eladdig érintetlen, szűz területet vett birtokába. A magyar településnevekből ugyanis magyar nyelvi beszüremlésekre és a vidéken átszövődő magyar népi hatásokra kell következtetni. A XIV. század elején a megye területén még két lakatlan fehér folt található. Az egyik a megye északi felében, a Tisza jobb partján álló Nagyszőlősi hegység inatlan erdőkkel takart vidéke, mely a XIV. század közepe táján kezdett apró rutén falukkal benépesedni. A másik a Tisza bal partján az Avas hegység erdős területe. Az Avas hegy északi karajában a hegyvidék első, név szerint megjelölt lakott helyeit 1378ban abban a káptalani jelentésben találjuk, mellyel a nyalábi uradalom királyi adományként a közelmúltban Moldvából beköltözött Szász vajda fiai, Drág és János vajdák kezére adatott. Az Avas-vidék lakosai is nyilván a „vlach" joggal éltek s kiváltságos helyzetüket a helyhez kötés után és a községi keretek között is megtartották. A megtelepülés alkalmával az avasi oláhság is földművelő lett, de gazdálkodásának súlypontja továbbra is az állattenyésztésen nyugodott. A korai adatok alapján az Avas-vidéki oláhságra jellemző, hogy falvaik még a megtelepülést követő első század leteltével is igen csekély számú lakosságot tartottak. A Perényiek osztályáról szóló 1450. évi oklevél szám, sőt részben név szerint is felsorolja az egyes falvakban Perényi Imre fiának Jánosnak és Perényi János fiának Jánosnak osztott jobbágytelkeket. Mindkét osztályos kifejezetten 1/4-1/4 részét kapta a falvaknak, kettejük része tehát a falu felét teszi ki. Az Avas-vidék magyar-oláh-rutén 75
összetételű lakosságának oláh-rutén elemei az első századokban a szomszédos síkföldi magyar falvak lakosságával való kölcsönös keveredésben már számuk gyöngeségénél sem vehettek számottevő mértékben részt. Az oláh szomszédság hatását a magyar szomszédságban csupán néhány „Oláh" (Csepe - 1570, Hetény - 1570, Tekeháza - 1567, Verőce - 1450) családnév fejezi ki. Fontos még megemlitenünk a vármegye lakosságának vallási hovatartozását. Mint Magyarország más területein, úgy Ugocsában is, ebben az időben, a római pápához tartozott az egyház, tehát római katolikus vallást gyakorolták a hívek. Feltehetőleg az ugocsai főesperesség központi temploma a szőlősi templom volt, ami nagy valószínűséggel a XIII. század elején épült fel. Központja azért itt lehetett, mert Zsigmond király egyik irata Szőlőst már városnak (civitas) nevezi, és a XVI. Század fordulóján itt alapítanak ferences rendi kolostort is. A vallási élet áttekintéséhez vagy a vallás elterjedésének tanulmányozásához, meg kell vizsgálnunk, hogy mikor is épültek az első templomok. Említettük már a sásvári főesperességet, ahol bizonyára templom és parókia is létezett (a főesperesség szóból kiindulva), de ez a tatárjárás nyomán elpusztult. Templomépítési jogot első ízben a Királyházi szász hospesek kaphattak az 1262-es kiváltságok alkalmával. Ezt a feltételezést oda lehet vissza vezetni, hogy a kiváltságok között szerepelt a saját papjuk megválasztása. Ezen feltevés alapján a többi szász településen is épültek templomok, de ezt pontos adatok nem bizonyítják. Annyi bizonyos, hogy Csepében a temploma a XII. század végén, a XIII. század elején épült. Tény, hogy 1236-ban, amikor Batu kán feljött a mongolokkal és a tatárokkal egészen Pannóniáig, akkor már állt a templom. A templomot bizonyos Stefán vagy Csépén nevű úr építtette, innen ered, illetve ebből következik a Csepe elnevezés is. Annak idején úgy szólt a törvény, hogy amilyen vallású a földesúr, azt a vallást volt köteles felvenni a falu lakossága is. Állítólag a templom alatt alagút volt kiépítve, amely az elmondások szerint a Fekete-hegyig vezetett. A templom külső javítása alkalmával az alagút bejáratának az ajtaja szépen kivehető volt. A templom kőből épült. Erős falai és az alagút védelmet és menekülési lehetőséget nyújtottak az embereknek a tatárjárás idején. E községben szászok telepedtek le hajdan. A legrégebbi időktől királynői birtok. Plébániája az 1545. évi 25. törvénycikkelyben az elsőrendűek között szerepel. Az ardai plébánosról az 1334. évi pápai tized is megemlékezik. A templom szentélye a XIII. századi, gótikus hajója és tornya a XV. században épült. Később a hitújítók kezére került. A vármegye északi részén elhelyezkedő legnagyobb község Salánk, ami a XIV. század elején keletkezhetett. Római katolikus plébániáját az 1332-1337. években összeállított pápai tizedjegyzékben találjuk először. Mindenszentek tiszteletére épült római katolikus temploma a XIV. század végén épülhetett. Plébánosának hatalma kiterjedt a környező településekre is, mivel a környező települések plébánosairól nem szólnak dokumentumok. 76
A vármegye középső részén helyezkedett el a Nyírteleki puszta, ahol a későbbi Tiszaújhely területén épült fel 1220-ban a római katolikus templom. Ez azt bizonyítja, hogy a terület ebben az időben is lakott volt. Valószínűleg szórványosan volt lakott, de a templom léte bizonyítsa, hogy közösségi forma létezett. Valószínűleg a templomot Újhelyi Jusztina építette, de ez cáfolja, hogy a dokumentumok arról szólnak, hogy az Ujhelyi család csak 1300 után települt meg ezen a területen. A templom alatt kripta húzódik, amiben az Ujhelyi család temetkezet. A XIV. század második felében a vármegyében két új népcsoport települt meg, a ruszinok és az oláhok. Ez a két népcsoport magával hozta a görög keleti vallást, mely hamar meghonosodott Ugocsában és hamar a legelterjedtebb lett a vármegyében. A megtelepülés két irányban történ. A ruszinok Máramaros és Bereg vármegyékből telepedtek át a vármegye Észak, Észak-kelet részére. A megtelepülés folyamán a már meglévő falvakba telepedtek le, hol hamar elterjedt az görög keleti vallás, ami a templomok átkeresztelését vonta maga után. Az oláhok az Avas-hegyek oldalán telepedtek le, hol kiváltságaik révén, szabadon gyakorolhatták vallásukat. A XVI. századra a két új népcsoport nagy többsége elmagyarosodott, de vallásukban továbbra is megmaradtak. A leírtakból kiderül, hogy a vármegye etnikai magját a kezdetektől a magyarság foglalta el. A szász hospes népek megtelepülése csak a Tiszán túli járásra terjedt ki, hol nagy valószínűséggel csak az említett négy településen voltak többségben. A XIV. században betelepülő ruszin és oláh népcsoportok hígították tovább a vármegye lakosságát. Minden jel szerint, az évszázadok folyamán az újonnan betelepült két népcsoport nagy többsége elmagyarosodott. A ruszinság csak a Fekete hegy Észak-keleti nyúlványain megtelepült falvaiban tudta megtartani saját nemzeti identitását. A vármegyében élő parasztok helyzete különböző volt. Legkiváltságosabb helyzetben a szász hospes telepesek voltak, kik királyi privilégiumokat élveztek a korai századoktól kezdve. A XIV. században betelepülő ruszinok és oláhok a hegyi leejtőkön települtek meg, honnan továbbköltözve majd teljesen felszívódtak a magyar tőmben. A magyar parasztság helyzetéről nem sokat lehet tudni, de nagy valószínűséggel kis területű földeket műveltek. Annyi bizonyos, hogy a másik három népelem a XVI. századra majd teljesen beleolvadtak a magyarságba. A XII. századtól fogva, Ugocsa vármegye területén kialakult az egyházi rendszer. Az első egyházi rendszer a sásvári főesperesség volt, melyet a tatárjárás után az ugocsai vett át. A XIII. századtól bizonyos, hogy templomokat emeltek Ugocsa területén. A ruszinok és oláhok betelepülése után indult útjára a görög keleti vallás mely hamar teret hódított.
77
Máramaros vármegye. A máramarosi öt koronaváros. A magyar királyság határvidékeinek betelepítése a XI-XII-ik századokban kezdődött. Az ország sűrűn lakott, belső vidékeiről magyar telepesek indultak a gyepű (védelmi feladatokat ellátó határsáv) irányába. Nyugat-Európából pedig flamand, vallon, német, francia stb. telepesek érkeztek Erdélybe, a Szepességbe és az ország más vidékeire. A király védelme alatt álló telepesek megszervezték településeiket, privilégiumokat kaptak és megkezdték új életüket egy számukra teljesen idegen környezetben. A tatárjárás pusztításai (1241–1242.) után IV. Béla király erőfeszítései révén megtörtént az ország helyreállítása. Szükség is volt erélyes intézkedésekre a tönkretett, kifosztott és lebénított ország talpra állításáért. A király az elnéptelenedett országrészeket betelepítette, a bárókat kővárak építésére kötelezte, támogatta a városokat és a gazdaság fejlődését. Ebben a korban érkeztek meg az első telepesek a Felső-Tisza vidékére, akik IV. Béla királytól és fiától V. Istvántól kiváltságokat szereztek. Ezek a telepesek alapították Nagyszőllőst (Vinogradovo) és Felszászt (Korolevo), amelyek 1262-ben illetve 1271ben szerezték meg privilégiumaikat. A király telepesei segítségével vette birtokba de facto ezeket a területeket, ezzel is gazdagítva vagyonát, növelve jövedelmét. Ugyanebben az időben Ugocsa vármegye területén nagy földbirtokokat szereztek a királytól a Káta nemzetség tagjai, a Gutkelediek, a Hontpázmányok. Mindez a királyi politika változását mutatja a tatárjárás utáni korszakban. Előzőleg ugyanis IV. Béla birtokvisszaszerző politikát folytatott és ez változott meg radikálisan az új körülmények következtében. A felszászi és nagyszőllősi településekkel párhuzamosan, vagy innen a későbbiekben kiindulva jutottak el a szász és magyar telepesek csoportjai Máramarosba, ahol a Tisza völgye mentén telepedtek le és alapították meg a később koronavárosi státust elért településeiket. Előfordulhat, hogy azért történt meg ez a továbbrajzás mert a korona nem tartotta be a szavát és magánkézbe adta Nagyszőlőst, lábbal tiporva a koronaváros jogait. Máramarosban III. Endre király a Hontpázmányok eltávolítása után az ide települt „királyi vendégek” védelmére rendelte a viski földvárat. A viski várat a király a Hontpázmányoktól azért vette el, hogy biztosítsa a Felső-Tisza vidékét.(1300.) A viski várnagyot utasította arra, hogy a telepesek érdekeit szem előtt tartva igazgassa a környéket. A magyar királyok gondoskodása azonban nem volt teljesen önzetlen. Fontos gazdasági és politikai érdekek húzódtak meg a háttérben. A királyoknak új jövedelemforrások után kellett nézniük, miután birtokaik nagy részét eladományozták. Másrészt pedig biztosítani kellett a határokat, megakadályozva az újabb pusztító tatár támadásokat. Talán az újonnan megszerzett területek fejlesztése is prioritás lett. Bélay Vilmos szerint a máramarosi sóbányászat csak a XIV-ik század közepétől kezdett jelentőssé válni, viszont az öt koronaváros már azelőtt volt alapítva, tehát alapításuknak nem feltét78
lenül a sóbányászat volt a kiváltó oka. Másrészt a koronának bizonyára voltak értesülései a máramarosi sótelepekről és távlati céljai között szerepelt későbbi kiaknázásuk. A kezdetekben inkább egy tudatos telepítési politikát kell ezen események hátterében keresnünk, amelynek célja az addig lakatlan vagy gyéren lakott területek benépesítése volt. A kor felfogása szerint ugyanis annál értékesebb volt egy terület,minnél többen lakták hiszen így lehetett kiaknázni természeti kincseit. A sóbányászat máramarosi fejlesztése nem lehetett a betelepítések elsődleges indítéka, annál is inkább mivel a Károly Róbert féle 1329-es kiváltságlevél (amely Sziget kivételével a többi koronavárosnak privilégiumokat adott) nem tesz említést a sóbányászatról. Okkal feltételezhetjük, hogy a telepesek kezdetben mezőgazdasággal, városaik kiépítésével és általában a táj „szelídítésével”, átalakításával foglalkoztak. A kezdeti nehéz időkben olyan telepesekre volt szükség, akik értettek a fakitermeléshez és feldolgozáshoz, házakat tudtak építeni, erdőírtásokat végeztek. Nem akármilyen fizikai erőt és kitartást igénylő feladatok voltak ezek. Éppen ezért ezekben a szakmában jártas, szívós és határozott emberek voltak szükségesek ide. Telepesek akik vállalták és elérték a kitűzött feladatok megvalósítását. A mezőgazdasági szempontból leghasznosabb Tisza-völgye nyújtotta a legjobb feltételeket a letelepedésre, ezért a „királyi vendégek” itt állapodtak meg és ezen a barátságos tájon építették fel városaikat. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az ország többi részeivel való kapcsolattartás a Tisza-völgyéből volt a legkönnyebben megvalósítható. A városok lakosai számára komoly feladatot jelentett
a
megművelhető
földek
megszerzése
és
állandó
kiszélesítése,
az
elegendő
gabonamennyiség biztosítása. Szinte biztosra vehető, hogy ezen kezdeti időkben élelem behozatalra szorult a városok lakossága. Az öt koronavárosnak már a század legelején álnia kellett, mivel a fentebb említett III. Endre király korából származó oklevél kimondta azt, hogy a király „a Máramarosban megtelepedett népei vagy hospesei oltalmára szükségesnek tartván, hogy Visk birtokot az ottani várral és alatta levő faluval Mykov és Chepan mesterektől, a Marchaleus comes fiaitól visszaszerezze”. Az oklevél fényében valószínűnek tűnik, hogy a királyi hospestelepülések a XIII-ik század utolsó negyedében keletkeztek. Mindenesetre erre engedd következtetni a fentebb említett (1300. évi) oklevél.Egy ennél régebbi, 1271. évi oklevél az Ugocsa vármegyei Felszász (ma Királyháza) lakói számára megengedte, hogy a Tisza folyóban szabadon halásszanak egészen a „máramarosi erdőkig” (usque ad indagines sylvae Maramarosi). A kérdés az, hogy a máramarosi gyepű területén léteztek-e már ebben az időben a telepesek községei vagy akkor még nem beszélhetünk róluk.A HontpázmányÚjhelyi család 1271-ben a királytól adományként megkapta az akkor még Ugocsához tartozó Visket. Tíz évvel később, 1281-ben tehát újabb adománylevelet kaptak ugyanarra a területre, de ez még nem tesz említést a várra. Az új oklevél biztosította a család számára a birtokhasználatot a vámmal 79
együtt. A viski vám megléte talán jele volt annak, hogy a Tiszán vagy a tiszamenti kereskedelmi úton szállított termékek utáni vámilletékek komoly jövedelemforrást képeztek az Újhelyieknek. A kereskedelem, a szállítás megélénkülése viszont biztos jele a Tisza felső folyása mentén létesített nagyobb népességű településeknek. Következésképpen a viski vám 1281. évi említése támpontot nyújt a koronavárosok meglétével kapcsolatosan. Le kell szögezzük, hogy az oklevél nem említi név szerint a városokat és azt se, hogy a közelben léteztek már (vagy sem) a hospestelepülések. Logikusnak tűnik egy nagyobb számú lakosság megléte, amely termékeit a Tisza mentén szállítja. A koronavárosok első hitelesített említése 1326. májusában történik, amikor Boleszló esztergomi érsek, majd Károly Róbert az öt koronaváros plébánosának megerősíti jogait arra, hogy tizedet szedjenek és, hogy használják régtől meglevő egyházi jogaikat. Mindenkinek megtiltották, hogy zavarni merészeljék jogaik gyakorlásában a plébánosokat, kiközösítéssel fenyegetve meg az esetleges engedetleneket. A diploma név szerint említi meg az öt koronaváros papjait: János szigeti, Lőrinc hosszúmezői, Benedek técsői, valamint két azonos nevű társukat György plébánosokat Visken és Huszton. 1329. április 26-án Károly Róbert király városi privilégiumokat biztosított 4 máramarosi királyi „villa”-nak: Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező hospes-települések emelkedtek ekkor városi rangra. Az oklevél a szomszédos Ugocsa vármegyei Nagyszőllős mintájára biztosított jogokat a települések lakosainak. Egyes vélemények szerint ez kétségtelenül bizonyítja azt, hogy a városokat szászok alapították mivel Nagyszőllős is szász alapítású város volt. A diploma különben máramarosi szászoknak és magyaroknak említi lakosaikat, vagyis vegyes lakosságú települések létéről számol be. A középkori társadalmi berendezkedés egyik fontos jellemzője volt a jogilag eltérő társadalmi rétegek megléte. A kiváltságosok osztályához tartozó nemesek olyan kedvezményeket élveztek, amelyek a többiek fölé emelték őket. Ez csak keveseknek adatott meg. A városok egy része is kiváltságokat szereztek az uralkodótól, melyek birtokában olyan jogokat bírtak melyek jelentősen megkönnyítették boldogulásukat. A legfontosabbak közé tartoztak a vezetők megválasztásának joga, a vámmentesség, a vásártartás joga, a falépítés joga, az árumegállító jog. A középkori városok a legdinamikusabban fejlődő részei voltak a királyságnak, olyan települések ahol egy sajátságos emberi közösség egyedi világot létesített. A város a lehetőségek helyszíne, új értékek megteremtője volt. Polgárai olyan közösséget alkottak, amely merőben új identitást teremtett az ott lakóknak. Bélay Vilmos szerint a helyi sóbányák tették szükségessé a koronavárosok kiváltságolását. Miről is van szó? A középkorban minden fontosabb birtokhatáron, réveknél stb. vámokat létesítettek, amelyek jelentős jövedelmet biztosítottak tulajdonosuknak. A sóbányák birtokában levő király szükségesnek tartotta a vendégek által alapított települések városi rangra emelését és kiváltsá80
golását. Ez egyezett az ott lakók érdekeivel is, hiszen így többek között vámmentességet élveztek. Az új státusuk védelmében nyugodtan folytathatták értékteremtő tevékenységüket. Ennek a nézetnek viszont némileg ellentmond az a tény, hogy a Károly Róbert féle privilégium még csak említést sem tesz a sóbányászatról, vagy a sóbányák létezéséről. Ez a későbbiekben valóban rendkívül fontos jövedelemforrása lett a királynak és telepeseknek. Valószínűbbnek tűnik az, hogy a korabeli gondolkodásmódban kell keressük a választ erre a kiváltságolásra, amely mentalitás szerint egy terület gazdasági értékét nem nagysága, kiterjedése adja, hanem lakosainak a száma. Területe igénybevételének mértéke is szorosan kapcsolódik a lakosainak a számához, egy korban amikor nem beszélhetünk gépesítésről. Akkor vált szükségessé az öt koronaváros kiváltságolása, amikor elég nagyszámú lakossággal rendelkeztek és jelentős jövedelmeket biztosító termelés kezdődött. A települések lakossága egyenesen a királynak volt alárendelve és ezáltal kivétetett a főispán hatásköréből, munkájuk csak a király jövedelmét gyarapította. Természetes hát, hogy a király kéréseiket meghallgatta és teljesítette azokat. Az oklevél arról szól, hogy a koronavárosi kiváltságoknak a megszerzése a négy, privilégiumot nyert település királyi jobbágyainak kezdeményezéséből történt meg. Ezen „hiv jobbágyok” nemzetiségére vonatkozóan is találunk támpontot az oklevélben, amikor máramarosi százoknak és magyaroknak nevezik a négy királyi település lakosait. A szászok királyaink meghívására más német népelemmel egyetemben a Német-római birodalom területéről érkeztek Magyarországra. Ideköltözve földművelő-állattenyésztő-kézműves közösségeket hoztak létre. Nyilván magukkal hozták a fejlettebb földművelési technikákat, a szaktudást, amit aztán itt a tájainkon kamatoztattak tovább. Több évszázadon keresztül értesítenek a diplomák arról, hogy a városok vezetésében ezek az idegen népelemek aktívan vettek részt, sok esetben irányították azokat. Városformáló tevékenységük mindenesetre kétségtelen, hatásuk pedig mélyreható változásokat idézett elő nemcsak a városok, hanem az egész környék életében. A szászokon kívül (akik valószínűleg Ugocsából rajzottak tovább) a kiváltságlevél magyar származású királyi jobbágyokat is megemlít. Ebben az esetben is valószínű, hogy a szomszédos Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyék területéről, esetleg a Mezőségről érkeztek nagyobb számban. Miért vállalták a kezdeti nehézségeket? Talán mert egy olyan területre érkeztek ahol szabadabban élhettek, ahol kikerültek a kapzsi földbirtokosok
kezei
közül.
Az oklevél Máramaros földjét gyümölcstelennek és kemény munkájúnak nevezi, olyan terület amelyen az emberek nehezen élhetnek meg. Tulajdonképpen ezek a körülmények adtak okot arra, hogy a települések lakosai kérjék és mint láttuk megkapják, kiváltságaikat. A föld gyümölcstelensége mégis inkább arra vonatkozhat, hogy a máshol megszokott termésátlagok Máramaros földjén elmaradtak, mivel a természeti adottságok nem tettek lehetővé jobb eredményeket. A kemény munkájú föld pedig nyilván arra utalhat, hogy nem volt egyszerű feladat a művelhető földek kiterjesztése erdőirtással vagy más módszerek segítségével. A föld minősége sajnos nem igazolta a 81
hozzá fűzött reményeket, a megmunkálásába fektetett idő és energia pedig nem mindig térült meg. Nyilvánvaló tehát, hogy Máramaros területe egy nagyobb számú lakosságnak nem nyújtott olyan feltételeket a letelepedésre mint például a szomszédos Szatmár vagy Ugocsa vármegyék. A hiányosságok enyhítésére, a király privilégiuma széles körű jogokat biztosított az ide letelepedett közösségeknek. Ebben az értelemben említhetjük meg a szabad ki és beköltözést, az előbbi esetében viszont feltételekhez volt kötve a távozás. Szabadon csak az költözhetett el, aki kifizette a földbért (cenzus). A kiköltözés során érvényesült szabadságuk, hiszen eladhatták a saját költségen szerzett épületeket, magukkal vihették minden ingóságukat. Másrészt mint láttuk, a királyi kiváltságlevél kivette a városok lakosait a főispánok hatásköréből és megállapította azt, hogy ítélkezni felettük csak két személynek volt joga: a király által kinevezett bírónak és az általuk választott majorosnak. A komolyabb bűncselekmények esetében, mint például gyilkosság, erőszak, lopás és gyújtogatás, az ítélkezés a királyi bíró (iudex) és a majoros (villicus) együttes fellépését kívánta meg, míg a kisebb vétségek vagy polgárok közötti peres ügyek esetében a majoros egyedül ítélkezett. Ebben az esetben a majoros „az magok öregebbjeikkel” közösen ítélkezett, vagyis segítségül vette a tapasztalt, tekintélyes polgárok gyülekezetét. A királyi bíró és a majoros (másként iudex és villicus) közötti egyenlőtlenség bevett gyakorlat volt. Ezt az egyenlőtlenséget példázza az a tény, hogy a kiszabott bírságok 2/3-a a iudexet, 1/3-a a villicust illette meg. A kor szokásainak megfelelően megszabták a különböző bűncselekmények kiváltásának összegeit. Gyilkosságért 2 márkát kellett fizessen a bűnös, halálos sebért 1 márkát, súlyos testi sértésért fél márkát, verekedésért pedig 60 pénzt. Az ezeknél kisebb és gyakrabban előforduló bűncselekmények mint a lopás, enyhébb elbírálásban részesültek. Elgondolkodtató és a kor közbiztonságára vett némi fényt az, hogy külön említik a különböző bűncselekmény típusokat és azok büntetési módját. Az is lehet, hogy csak tiszta helyzetet szeretett volna teremteni a jogalkotó. Nyilván nem lehet mai szemmel helyesen megítélni a helyzetet, hiszen a középkori emberek mentalitása nagymértékben különbözik a mienktől. A középkori ember világszemléletéhez egyaránt hozzátartozott a szent és a profán. Előfordult, hogy nagyon súlyos cselekedet után őszintén megbánták tettüket és bocsánatért esedeztek. Bocsánat, ami a keresztény gondolkodásmód szerint megillette őket. Ugyanakkor a mindennapi élethez hozzátartozott a létbizonytalanság, a természeti csapások, de az önfeledt szórakozás, jókedv is. Ebben a világban megszokott volt a büntetés és a bűncselekmények kiválthatósága, akár pénz formájában is. A keresztény ideológiához, mint már említettük hozzátartozik a bűnösök vétkeinek megbocsátása. Mindez kapcsolódik egy olyan korszakhoz amikor az emberi lét központjában a vallás, a vallásosság, az egyház állt. A polgárok közös akaratból papot választhattak, akik még végrendelkezési jogot is kaptak. A korban teljesen rendhagyó dologról beszélünk egy általános elterjedt szokással szemben, amely szerint a papok minden vagyona az egyházat illette meg.
82
A polgárok által választott papnak járt az egyházi tized, amelyet viszont könnyítésként a mezőn hagyhatták a polgárok. A települések polgárai által választott pap ugyanúgy alá volt rendelve a püspökök joghatóságának, mint a többi egyházi személy és ugyanúgy fizetéssel tartozott feljebbvalójának. Ennek az értéke pedig 1 márka volt minden ötven telek után. A korszakban Máramaros területe egyházilag hol az egri, hol az erdélyi püspökségnek volt alárendelve. Mindkét püspökség magának követelte az irányítás jogát. A Károly Róbert féle privilégium gazdasági jellegű kiváltságokat is tartalmazott. Ezek a rendelkezések hosszú időre biztosították a polgárok gazdasági szabadságát, egy világban ahol a különféle adók, vámok, illetékek és más megszorítások a hétköznapi élethez tartoztak. Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező lakosai szabad kereskedelmi jogot kaptak, amely kimondta azt, hogy „akárhol járnak a magok portékáikkal senki se merészelje őket bántani”. Más városok árumegállító joga nem vonatkozhatott rájuk. Meghatározott napokon szabad és adómentes vásárokat tarthattak, ami a városi kiváltságok egy sarkalatos pontja. A privilégium e két pontja egy már meglévő, vagy kialakulófélben levő kereskedőréteget feltételez a 4 királyi városban. Az említett településekre mindezen előnyök kedvezően hatottak, sőt a szűkebb környezetük gazdasági központjaivá váltak: települések ahova a vonzáskörzetükhöz tartozó falvak lakosai elhozták az eladásra szánt áruikat. Nyilván ez a szerep tovább ösztönözte fejlődésüket. Vásárok alkalmával a városokba sereglett tömegnek volt miből válogatnia, hiszen nagy volt a választék: a városok kézművesei, kereskedői saját vagy akár messziről hozott árukat kínálgattak. A vásár haszna pedig a vásártartókat illette meg, és ebből a városok és lakosaik egyaránt részesültek. A privilégium szerint a városok nem voltak kötelesek elszállásolni a király embereit. Mentesültek tehát a beszállásolás alól. Olyan kötelezettségről beszélünk amely nagyon megterhelő volt. A további fejlődés reményében meg volt engedve a városok polgárainak, hogy új telepeket hozzanak létre, illetve az, hogy irtásokkal kiterjesszék földjeiket. Az ilyenformán nyert területet senki el nem vehette tőlük. Erről a privilégium külön rendelkezett. Bélay szerint ez a rendelkezés a románokra tett utalás akiknek egy pár esetben konfliktusuk volt a városok lakosaival. Az erdőirtók örökjószágul kapták az általuk kiírtott területet. Földbér fejében minden telekről fél falco járt a királynak. Egyes vélemények szerint ez ferto és hibásan volt írva falconak. (1 márka= 4 ferto, ami 48 pondusnak felelt meg) Radu Popa történész Máramarossziget esetében például egyenesen azt állítja, hogy a város egy már lakott területre épült, ahonnan egy egész falu és faluközösség tűnt el. Mihályi diplomáinak egyike a hosszúmezeiek és szomszédaik közötti ellentétet mutatja be. Az ellentét oka a Hosszúmező és Szarvaszó, valamint a Hosszúmező és Szaplonca közötti határ meghúzása volt. A nézeteltérések elsimítása végett 1373-ban határbejárást tartottak, amelynek eredményeképpen megszabták a települések közötti határokat és ezzel úgy tűnt, hogy megszüntették a 83
konfliktus forrását. Hosszúmező és a két román falu közötti nézeteltérések azonban ezzel az epizóddal korántsem fejeződtek be, és a következő században újból találkozhatunk konfliktuális helyzetekkel. Egy másik fontos kiváltság az volt, amelyik a föld terméketlenségére hivatkozva („az máramarosi föld felette soványnak lenni mondatik”) mentesítette a négy koronaváros polgárait a gabonatized és más szolgáltatások befizetése alól. A kiváltság szövegéből idézve, a polgárokat felmentik „a mint említtetett az adók, Gabona tizedek, sertések és ajándékok bémutatásáról, melyek másként bémutatni és ajándékoztatni szoktanak” és mindezt azzal magyarázta, hogy a „gabona szüksége miatt” lettek megadva ezek a kiváltságok. Bélay ebből a részletből kiindulva arra a következtetésre jut, hogy a földművelés volt a koronavárosok polgárainak fő foglalkozása. Más adatok viszont nem támasztják alá ezt a feltevését. A kiváltságlevél semmit sem szól a sóbányászatról, habár a későbbi időkben kétségtelenül ez lett a fő jövedelemforrásuk. Megállapíthatjuk mindenesetre azt, hogy a középkorban a máramarosi sóbányászat igazi fellendülése, a koronavárosok megalapítása után történt. Szoros kapcsolatban állt azzal, hogy növekvő mennyiségben igényelték a sót nemcsak Máramaros területén, hanem az egész királyságban. Azt azonban nehéz lenne kikövetkeztetni, hogy milyen mértékben köszönhetik a koronavárosok létrejöttüket a sóbányászatnak. Esetleg a városok további fejlődését tudjuk hozzá kapcsolni. Az 1329-es évi privilégium kiváltságaik feltételeként a polgároknak egy földbért határozott meg, amit telkenként kellett befizetni. Meg volt határozva a befizetés ideje is: eszerint minden évben Szent György és Szent Márton napkor fizettek, vagyis az összeget kétrészletben elosztva. Az egész összeg értéke fél fertő (az oklevélben falco néven jelenik meg) volt, ami 1/8 márkát vagy 6 pondust jelentett. Azon telkek esetében amelyekhez szántóföldek nem tartoztak, a földbér (cenzus) ennek a fentebb említett összegnek a fele volt. A király nem mondott le a föld tulajdonjogáról, amit továbbra is képviselőin keresztül gyakorolt és a beszedett cenzus saját jövedelmeit gyarapította. Nyilvánvaló azonban, hogy a király fő jövedelemforrása Máramarosban nem ez a cenzus volt, hiszen a sóbányászat összehasonlíthatatlanul nagyobb jövedelmet jelentett. Azok a telekbérlők akiknek nem volt szántóföldjük, megélhetésüket nem a mezőgazdasági munkákra alapozták. Közülük kerülhettek ki a kereskedők, iparosok és sóbányászok. Másképpen nehezen értelmezhető egyrészt a szántóföldek nélküli telek fogalma (habár ez megfelelő lehetett kis-állattartásra), illetve a kiváltságban megjelenő szabad kereskedés joga. Összegezve megállapíthatjuk, hogy olyan kiváltságokról beszélünk, amelyek rendkívüli értéket képviseltek a korban. A koronavárosi kiváltságokat Máramarossziget csak 1352-ben szerezte meg Nagy Lajos királytól, egy Benedek nevű szigeti plébános (a Szent Imre hitvalló egyházának lelkésze) 84
közbenjárása nyomán. Az említett Benedek nevű pap ténykedése nem volt teljesen önzetlen, mivel a privilégiumok megszerzése után ő is szabad végrendelkezési jogot kapott. Ez azonban nem csorbítja érdemeit semmivel sem, hiszen mindenki csak nyert ezzel a státussal. A négy koronaváros mellé csatlakozott Máramarossziget, kiváltságai birtokában elindulhatott a gyors fejlődés útján és talán ennek is köszönhetően hamarosan a vármegye központjává
vált.
Fekvése
bizonyosan
közrejátszott
a
vezető
szerepe
kialakulásában.
Az 1329. és 1352. évi kiváltságlevelek által biztosított jogokat és szabadságokat többször is megerősítették uralkodóink az elkövetkező évszázadokban és egészen 1834-ig szabadon élvezték őket a koronavárosok polgárai. A kiváltságlevél által elsőnek említett Visk lehetett a kezdeti időkben a legfontosabb máramarosi hospestelepülés. Ezt látszik alátámasztani két tényező: először is a diplomában említett városok közül itt laktak a legtöbben és másodszor ez volt az egyetlen máramarosi település amely akkor várral rendelkezett. A viski vár falai földből és fából készültek ugyan, de feladatát tökéletesen elláthatta. A vár a tiszamenti út vámolását könnyítette meg és biztosította a környék településeit. A gond az volt, hogy méretei miatt nagy embertömegeket nem tudott befogadni. A várat sáncokkal védték, oldalai tulajdonképpen egy olyan négyszöget alkottak, amely oldalainak hosszúsága kb 60 méter volt. Az árok szélessége a vár keleti, nyugati és déli oldalán elérte a 10 métert, mélysége pedig 2 méter lehetett. Az északi oldalon nem épült védmű, mivel ott a várat egy nagyon meredek hegyoldal határolta és ez szükségtelenné tette a védekezést. A nyugati oldalon viszont kettős árkot építettek, mivel ez az oldal volt a legjobban kitéve az esetleges támadásoknak. A vár legmagasabb pontján egy kisebb, kb 300 m2-es plató helyezkedett el, a déli oldal közelében pedig egy sziklaüreg volt. Itt, ezen az 50 m2 nagyságú területen egyes feltételezések szerint csiszterna lehetett, mely a vízellátást biztosította. A vár jelentősége a Tisza baloldalán elhelyezkedő út fontosságával párhuzamosan csökkent. A Tisza medrének változásával a balparti út elvesztette addigi jelentőségét, helyét a jobb parti AknaszlatinaHuszt irányú út vette át. A későbbiekben felépült huszti kővár teljesen háttérbe szorította ezt az erősséget, amely hamarosan romhalmazzá lett. A viski palánkvár eltűnése gyors volt, hiszen a huszti vár felépítése után nem találkozunk vele egy diplomában sem. Nagyon valószínű, hogy felhasználható anyagait a helybeliek elhordták, az urai pedig már ezt megelőzően lemondtak róla. Visk alapítói között megtaláljuk az Erdélyből, Szatmár és Ugocsa vármegyékből származó magyar telepeseket és az oklevelek által említett szászokat is. Az utóbbiak adták hosszú ideig a település vezetőit. Nagyon sok szász eredetű családnév utal arra, hogy legalábbis a kezdeti időkben sok német származású telepes élhetett ebben a városban. A magyar és szász elemek közötti arányt nem ismerjük. Az a tény, hogy a szászok adták a város elöljáróit, alapot add arra, hogy fontosságukat és 85
számbeli fölényüket elismerjük. Az eredetileg Ugocsához tartozó település III. Endre király 1300. évi oklevele folytán került Máramaroshoz, akkor tehát amikor a települést a király elvette a Hontpázmány nembeli Újhelyi családtól. A vár tehát 1300-tól királyi erősség, Máramaros szerveződő területének központja. A
város
polgárainak
foglalkozásai
a
mezőgazdasághoz,
kézművességhez
és
kereskedelemhez kötötték őket, viszont a sókitermeléshez sok közük kezdetben nem lehetett. Csak a XVII-ik század elején, Báthory Gábor erdélyi fejedelem rendeletére állított ki a város 32 sóvágót, mivel az állandó háborús és politikailag bizonytalan helyzet miatt a többi településen megfogyatkozott a számuk. Ez a rendelet is arra enged következtetni, hogy a sókitermelés addig nem tartozott a város kötelességei közé. Elsőbbsége a sókitermelésnek Visk városában azontúl sem volt. A koronaváros papjának 1349. évi említése bizonyítja a kiváltságok alkalmazását, hiszen az oklevél szerint a viski eklézsia plébánosát, Georgiust a város lakosai választották meg hivatalába. Ez ugyebár megegyezett a Károly Róbert féle privilégiumba foglaltakkal. Az oklevél rendelkezéseit életbe
léptették
és
a
városok
polgárainak
érdekében
a
gyakorlatban
alkalmazták.
Ugyanebben a korban épült fel Visk gótikus erődtemploma, amelyet zsindelytető fedett. Tornya négy fiatornyos volt, falait pedig freskók díszítették. Ez a forma nem volt szokatlan a korban: hasonló templomok épültek Sziget kivételével a többi városban is. Szigeten ezeknél impozánsabb templom épült. Visk 1390-ben más településekkel egyetemben rövid ideig magánkézbe került, amikor is Balk és Drág román vajdák szerezték meg. Ez az állapot nem tartott soká és egy 1406. évi oklevél már újból szabad koronavárosnak említi. Huszt városát földrajzi fekvése előkelő szerepre jelölte ki. A koronaváros a Tisza és jobboldali folyója, a Nagyág találkozásánál fekszik egy olyan helyen ahol a máramarosi hegyek találkoznak a síksággal. Ezen a helyen válik meg a Tisza a máramarosi havasoktól és folytatja útját nyugat, majd dél felé az Alföld irányába. Tipikus helye ez a kereskedelmi utak találkozásának, stratégiai hely ahonnan az egész régiót szem előtt lehetett tartani. A várost magyar és szász telepesek alapították valamikor a XIII-ik század végén-XIV-ik század elején.Várát némely szerző szerint már Szent László korában (XI-ik század) kezdték építeni, de befejezni csak III. Béla uralkodása idején tudták. Mivel erre semmiféle írásos forrás nem ad támpontot, el kell vessük ezt a feltételezést. Ami viszont biztos: a város már állt a XIV-ik század elején és szinte biztos, hogy vára ekkor még nem volt, külömben valamelyik oklevél megemlítette volna. Nehéz lenne megérteni a viski vár szerepét ebben a korban, ha már állt volna a huszti kővár. A sokkal gyengébb viski földvár kevésbé volt képes hosszabbrövidebb ostromnak ellenállni, falai tudvalevőleg nem fogadhattak be nagyszámú lakosságot. Ha létezett volna a huszti kővár bizonyos, hogy nem lett volna szükség a viski várra.
86
Továbbá: ha lett volna Huszton vár, a királynak nem kellett volna olyan bonyolult módon megszereznie a máramarosiak számára Visket. Cselekedetének semmi értelme nem lett volna. A huszti vár első írásos említése 1353-ból való, ezért valószínűsíthető, hogy Nagy Lajos király uralkodásának első éveiben kezdték meg építését. A vár a Lacckfiak megbízásából egy 150 méter magas kúp alakú hegyre épült és hozzá tartozott öt falu: Iza, Száldobos, Bustyaháza, Táborfalva és Dulfalva. Bélay Vilmos művében az 1351-es évszámot adja meg, mint a vár első írásos említésének idejét, de az adatot melyet más szerzőtől vett át nem állt módomban ellenőrizni. A vár stratégiai fekvése következtében fontos szerepet játszott a vidék történetében, sőt kivételes esetekben a magyar történelemben is. A vár volt a királyi birtokok központja és a főispán székhelye. A fentebb említett 1353-as évben a huszti várnagy Macska Domokos, aki egyidejűleg Nyalábvárát is irányította várnagyi minőségben. Mivel a főispánok kevesett tartózkodtak a helyszínen, feladatukat (a vármegye irányítását) a várnagy látta el. Adataink vannak arra, hogy a huszti várnagy általában az alispáni funkciót is betöltötte. A huszti várnagy feladatköréhez tartozott még a királynak járó adók behajtása, a vármegye védelmének biztosítása és a koronavárosok polgárainak védelme. A huszti várnagynak szolgáltatták be a román kenézek a juhötvenedet, de a sertésekre kivetett tized is ide került. Huszt jelentősége akkor kezdett csökkenni, amikor a nemesi vármegye központja Máramarossziget lett. Ettől kezdve Huszt már csak mint királyi uradalmi központ és stratégiai védmű működött tovább. A város 1392-ben Balk és Drág főispánok tulajdonába került, majd egy évvel később a vár is magántulajdon lett. Ez az állapot 1403. után megszűnt, amikor a vár és a város ismét királyi kézbe került. A vár befogadóképessége igen nagy volt, falai között nem csak a máramarosi polgárok találhattak menedéket. A vár fő feladata a sóbányák védelme és a külső támadások elhárítása volt. A király érdekeinek védelmét ezen a határszélen ugyancsak a várnagy látta el, akinek legfőbb fegyvere maga a vár volt. A huszti polgárok magyaroknak és szászoknak vannak nevezve az 1329-es évi privilégiumban. A város alapítói tehát ezek a királyi jobbágyok, akiket a korona nevében hoztak a Felső-Tisza vidékére és telepítettek le. Vannak olyan elképzelések, miszerint ezt a várost a német lovagrend (teuton lovagok) tagjai alapították volna; írott dokumentumok hiányában azonban ez nem több mint egyszerű és megalapozatlan vélekedés. Huszt város lakóinak fő foglalkozása a mezőgazdasághoz és kereskedelemhez köthető, legalábbis a város alapítása utáni időszakban. Ekkor még csak a fejlődése legelején volt a máramarosi sóbányászat. Érdekes módon néhány jel arra utal, hogy a város közelében is próbálkoztak a sókitermeléssel, de ezek a bányák hamar el lettek felejtve. A növénytermesztéssel és állattenyésztéssel biztosíthatták a település élelemmel való ellátását, a kereskedelem révén pedig ezt a
87
többletet tudták értékesíteni. Huszt az egész XIV-ik század folyamán a királyok legfontosabb máramarosi birtoka volt. Nem csoda hát, hogy úgy ragaszkodtak hozzá. Técsőt (akárcsak a többi koronavárost) valamikor a XIII-ik század végén-XIV-ik század elején alapították a királyi vendégek, akiket az 1329-es oklevél így említ: „hospitum… de Maramorusio, Saxonum et Hungarorum”. A kiváltságokat szerzett királyi „villae” neve az oklevelekben „Tchechew”, „Techew” vagy akár „Nog-Techeu” volt. Az utóbbi név arra utal, hogy a település terjeszkedett és a város polgárainak kirájzása miatt megjelent a Tisza balpartján a későbbiekben KisTécsőnek nevezett település. Az eredeti település a Tisza jobbpartján épült, Visk és Hosszúmező között. Polgárai egy kb. 100 négyzetkilométer nagyságú területet használtak a Tisza mindkét partján. Técső fontosságát hangsúlyozza ki az a tény, hogy ez a település lett az öt koronaváros központja, itt volt a koronavárosok levéltára és hol Técsőn, hol Máramarosszigeten ült össze a koronavárosi bíróság. Mint minden koronavárosban, itt is kettős képviselet működött: a gazdag, tekintélyes polgárok Szenátusa és egy választott képviselőtestület. Egy 1336-os birtokbejárás alkalmával kijelölték a Técső és Bedeháza közötti határt, Pál técsői plébános és „Corardo filio Iacobi Cive de eadem Techew” jelenlétében. Ekkor tehát „Thechew” néven szerepelt a település az oklevélben. Egy olyan birtokbejárásról beszélünk, amikor a Károly Róbert szolgálatában levő román Drág és Drágus javára állapították meg az említett birtokhatárokat. Kis-Técsőt, amely 1389-ben Balk és Drág tulajdona, a técsői telepesek egy csoportja ismeretlen okok miatt alapította a XIV-ik században. Az újabb telepek létrehozására az említett 1329-es privilégiummal Károly Róbert királytól kapták meg a jogot és ezt a lehetőséget a técsői polgárok kihasználták. Mindenesetre Técső volt az egyetlen máramarosi koronaváros, amelynek területe kiterjedt a Tisza mindkét partjára. Lakosságának vezető rétegét itt is a szászok adták. Lassú elmagyarosodása egy hosszabb folyamat eredményeképpen a középkor végére fejeződött be. 1389-ben a román vajdák tulajdonába került. Később a többi koronavárossal egyetemben szabad lett és kiváltságait egymás után ismerték el Luxemburgi Zsigmond (1405.), Mátyás király (1472.), II. Ulászló (1498., 1500.), Anna királyné (1504.), I. Ferdinánd (1546., 1551.) és mások. Hosszúmező a XIV-ik század elején már létező település volt. A Tisza balpartjára épült hospestelepülés két roman falu (Szaplonca és Szarvaszó) közötti területen jelent meg. Alapítóit a Károly Róbert féle privilégium, hasonlóan a többi koronavároshoz szászoknak és magyaroknak nevezi. 1329-ben koronavárosi kiváltságot kapnak lakói, amelynek jogi keretei között szabadon fejlődhetett a település. Az 1334-es pápai tizedjegyzék egy János nevű plébánost említ, aki Hosszúmezőn (Longo Prato) szolgált. A koronaváros lakóinak fő foglalkozása kezdettől fogva a mezőgazdasági munkák lehettek. Gyakori konfliktusai a szomszéd román falvakkal is erre utalnak. 1373-ból ismert egy birtokhatár kijelölése miatti konfliktus a hosszúmezei polgárok: „hospites de Huzyumezeu” és a szaploncaiak között, amelyet az emlí88
tett felek a bíróság elé vittek. Nem sokkal később a koronaváros Balk és Drág vajdák tulajdonába került. 1389-ben területe kb. 30 négyzetkilométernyi volt, határai pedig a következőek: északon a Tisza, keleten Szarvaszó, délen a sóút, nyugaton pedig Szaplonca. A XV-ik század elején visszaszerzi kiváltságait a többi koronavárossal együtt. Egy 1406-os oklevél „Longiprati” névvel jelöli meg és besorolja a koronavárosok közé. A gyakori árvízveszély miatt lakói kénytelenek voltak többször is áttelepülni, a házaikat a környék (a Tisza árterénél) magasabban fekvő dombjaira építve. Az öt koronaváros közül Hosszúmezőnek volt valószínűleg a legkevesebb lakosa. Sóvágókat csak a XVI-ik század elejéről ismerünk innen, ami arra utalhat, hogy csak a XV-ik század nagy konfliktusai következtében volt szükség rájuk. Ekkor ugyanis egész Máramaros sokat szenvedett a Moldva felőli gyakori betörések miatt. Hosszúmező esetében nem beszélhetünk a munka differenciálódásáról mert a település lakói szinte teljesen a mezőgazdasági munkákból éltek. A városiasodás ezen település esetében már a kezdetektől megrekedt és egy bizonyos szinten stagnált. A jogilag városi kiváltságokkal rendelkező Hosszúmező agrárjellegű település maradt. Máramarossziget talán a legfiatalabb település az öt máramarosi koronaváros közül. A XIV-ik század elején alapították őseink, ott ahol a Tisza legfontosabb balparti folyójának, az Izának a vizét veszi fel. Az itt meglévő több kilométer széles síkság megfelelő körülményeket biztosított a letelepedésre az ide érkező királyi vendégeknek. A város határában számos tiszai szigetet találunk, mint a Várszeg, más néven Kamarasziget nevű tiszai sziget. A sóbányák közelsége, a kereskedelmi utak, a megfelelő környezeti feltételek és egyéb kedvező körülmények sok telepest csábítottak ide. A település legelső biztos említése egy 1326-os oklevélben történik. Egy későbbi (1334.) oklevél szerint a településnek egy Benedek nevű papja volt. Az oklevél alapján továbbá megállapíthatjuk, hogy a későbbi koronaváros ugyanolyan nagyságú tizedet fizetett mint Huszt és kétszer többet Hosszúmezőnél. Az oklevél eredetiségét néhányan megkérdőjelezik azt állítva, hogy későbbi korszakból származó hamisításról van szó. 1346-ban aztán, a már ismert Benedek nevű plébános szerepel az oklevelekben mint „rector ecclesiae Zygeth”. Gyors fejlődését jelzi az a tény is, hogy 1349-ben János vajda Szigetről küld egy beszámolót a királynak. Ekkor már Máramarossziget volt a megyének legfontosabb települése. 1352-ben az említett Benedek nevű pap eszközöli ki Nagy Lajos királytól a koronavárosi kiváltságokat és ezután a város fejlődése töretlen volt. A dolgok ismeretében nem meglepő, hogy a nemesi vármegye megalakulása után a megyeközpont Máramarossziget lett. Itt ültek össze a vármegye intézményei és innen keltezték az okleveleket. A koronaváros 1392-ben magánkézbe került, de 1404-ben
ismét
„opidorum
nostrorum
regalium”
névvel
említi
egy
oklevél.
A szigeti templom a többi koronavárosi templomtól eltérően (melyek egyhajós plébániatemplomok voltak) háromhajós építmény nyugati toronnyal, sokszögben zárodó szentéllyel. A város lakói jelentős erőfeszítéseket tehettek felépítése érdekében, hiszen nem lehetett olcsó a mesterek megbízása, a szükséges építőanyagok beszerzése stb. Abban a korban a templomépítés fontos 89
közügy volt, mindenki kivette a részét belőle. Az öt koronaváros létrejötte tehát egyrészt a királyság kezdeményezésének, másrészt a letelepedett királyi vendégek szakadatlan munkájának eredménye. A szászok aránya (a kezdetektől eltekintve) a koronavárosok lakosságában mindvégig alacsony maradt, ám a XIV-ik századi „villicus”-ok említésekor feltűnően sokszor akadunk szász nevekre. Ezt a feltűnő jelenséget azzal magyarázhatjuk talán, hogy az ide telepedett szászok, rátermettségük, szaktudásuk és vagyonuk révén szerezték meg a városok irányítását. A későbbi századokban ezek a szászok beolvadtak a többségben levő magyarságba. Emléküket olyan német eredetű családnevek őrzik, mint: Koltor, Duczmen, Heczel, Heder, Koncz, Herben stb. A későbbiekben a koronavárosok lakosságának egy aktív részét a sókereskedők és a sóvágók tették ki. Nem lehettek sokan, de a közösség számára fontos munkájuk révén különleges elbánásban részesültek. Az előbbiek szabad kereskedési jogot kaptak egész Magyarország és Erdély területén, valamint mentességet az illetéktelen hatóságok ítélkezése alól. A sóvágók illetve a sóbányászat kiegészítő foglalkozásait űzők nehéz életkörülményei gyakran vezettek elégedetlenségekhez. Az alacsony jövedelmek, nehéz munkakörülmények, a veszélyes foglalkozásuk arra ösztönözte őket, hogy keményen harcoljanak jogaikért, a hiányosságok kiküszöböléséért. A későbbi évszázadokban harcuk sikeresen folytatódott. A többszáz fős „bányász társadalom” a XV-ik századtól kezdve képviseltette magát Huszt, Técső és Sziget városi tanácsában, ami feltétlenül előrelépést jelentett akkor is ha képviselőiket a városok bírái jelölték ki. II. Ulászló 1498-as rendelkezése szerint a sóvágók bírót választhattak maguk közül, akinek hatáskörét időben és az itélkezés területén korlátozták. A sóvágók bírájának döntéseit bármikor felülbírálhatta az ispán vagy más tisztségviselő. A sóvágók bírájának munkáját évi 1000 kősóval jutalmazták. A XV-XVI századokban folyamatosan települtek be Magyarország különböző régióiból érkezett polgárok a koronavárosokba, akik aztán teljesen elmagyarosították a koronavárosok lakosságát. A többségük a bányászatban helyezkedett el és a XVI-ik század végi sóvágó lajstromok tanúsága szerint mind magyarok. A koronavárosok némelyike a környező falvakat birtokolja: például Huszt praediuma Baranya volt, amely egy kis településnek számított valahol Huszt közelében; ez azonban nem volt egyedi eset. A koronavárosokról elmondható, hogy Tisza-parti fekvésük nem a véletlen műve: itt találhatóak a mezőgazdasági hasznosításra alkalmas földek és a közlekedési útvonalak szinte mind a Tisza és mellékfolyóinak völgyei mentén húzódtak. Itt alakulhatott ki „magasabb fejlődésre képes társadalmi élet” Csánky Dezső történész szerint. Az a tény, hogy a koronavárosokat a XIV-ik század végén elidegeníthették arra világít rá, hogy a városok lakói, a „királyi jobbágyok” nem élvezték mindig az uralkodók védelmét, gondoskodását.
90
KÖZÉPKORI GAZDASÁG, BEREG VÁRMEGYE PÉLDÁJÁVAL Bereg vármegye Észak-kelet Magyarország egyik leghamarabb kialakult közigazgatási egysége közzé tartozik. A XIII. század végére a területen 31 település léte bizonyítható, mely a középkori vármegyerendszer közigazgatási létéhez elegendő számnak bizonyul. A települések száma 1526-ig 100-ra emelkedik, melyből a legfontosabb mezővárosi (oppidium) ranggal rendelkező települések: Beregszász (Lampertszász) és Munkács. Bereg vármegyén keresztül haladt a legfontosabb keleti irányba tartó kereskedelmi és hadi útvonal a Vereckei hágón át. A Latorca folyó völgyében haladó útvonal fontosságát bizonyítja az a tény is, hogy már a XIII. századból való dokumentumok szólnak Szolyva (1263) és Verecke (Alsóverecke, 1263) településeiről. Szolyva és Verecke településein kívül, a hegyvidéken a dokumentumok nem említenek meg más településeket a XIII., de még a XIV. század folyamán sem. Ezeknek, a településeknek kellet betölteni az útvonal védelmét és az utazók szálást, biztosító feladatokat. A munka célja, bemutatni az egykori Bereg vármegye középkori gazdaságát, kereskedelmét, vámszedő helyeit, illetve a kereskedelemhez nélkülözhetetlen hidakat, réveket. Továbbá olyan fogalmak tisztázása a cél, melyről maga a munka is szól, így a kereskedelem és a vámszedés középkori meghatározása. A munka, hiánypótló feladatokat hívatott megjelenni. Bereg vármegye történetírása a XIX. századra nyúlik vissza, amikor is Lehocky Tivadar elkészítette a Beregvármegye monográfiája, című könyvet. Azóta is alapműként szolgál, ám sok esetben csak kiindulópontként használható. A kereskedelemről és vámpolitikáról nagyon kevés mű jelent meg. Leginkább összegző munkákból és levéltári anyagokból lehet információkat meríteni. Az egykori vármegye területe 3600 – 3900 km2 közötti területet foglalt magába. Határai: Északon Alsóverecke (Volóci járás), Délen Vásárosnamény (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország), Keleten Bilke (Ilsovai járás), Nyugaton Kisdobrony (Ungvári járás). Feltevődik a kérdés, hogy mekkora is lehetet a vármegye lakosságának a száma. Ha a települések számából indulunk ki, akkor viszonylag pontos számot kaphatunk. Tringli István egy átlagos középkori magyar falu felépítését 18 – 20 házból állónak datál. Kristó Gyula szerint „Öttagú családdal számolva a lakosok száma falvanként 118-at tett ki… a XV. században pedig már csak 86…”. Ebből kiindulva a településenként 100 lakossal számolhatunk. Ebből kiderül, hogy Bereg vármegye lakossága a XIII. század végére 3100 – 3200 fő (31 település), a XIV század végére 6000 – 6100 fő (60 település), a XV. század végére XVI. század elejére 10000 – 10200 fő (100 település). Bereg vármegyében a XIV. századra kialakultak a települések többsége. De milyen is volt a gazdasági helyzet? A XIV. század elején a Magyar Királyság a gazdasági csőd szélére jutott. A tartományúri berendezkedés nem kedvezett a pénzgazdálkodás terjedésének. Károly Róbert királynak a legnagyobb pénzszerzési lehetősége tartományurak javainak az elfoglalása bizonyult. A 91
királyi kincstár legnagyobb bevételi forrását jelentő bányatulajdonok, a helyi tartományurak kezébe került, így Észak-kelet Magyarország területén az Abák és a Borsák kezében összpontosult. A tartományurak tették rá kezüket minden olyan pénzforrási lehetőségre, mely a királyi kincstárat hívatott gazdagítani. Károly Róbert gazdasági reformjaihoz csak a tartományurak leverését követően tudod hozzáfogni. 1323-ban, az utolsó olicharka leverése után tudod, csak nekifogni a gazdaság megreformálásához. Az alapelképzelés az volt, hogy a birtokokról befolyó jövedelmek mellé, királyi, ún. regálé-jövedelmekhez kell jutni. Károly Róbert 1323. január 6-án adja ki parancslevelét, melyben elrendeli, hogy új, jó minőségű verését kezdjék el. A minta, az 1255-ben a vert szlavóniai hercegség pénzfajtája lett. Minden nemes, báró és főpap vállalta, hogy jobbágyaik minden egyes udvar után, ezüstben vagy ezüst értékű pénzben, évente fél fertőt fizetnek. Az új pénz a dénár lett, melynek színsúlya 0, 81846 g. ezüst volt. 6300 új dénár felelt meg egy budai aranymárkának. 1325-ben a firenzei aranyforint mintájára új magyar aranyforint verését rendeli el Károly Róbert. Az ezüstdénár csak a váltópénz szerepét töltötte be, így a Magyar Királyság áttér az aranyalapra. Az aranyforint verésével egy időben bevezetésre kerül, cseh minta alapján, a nemesércmonopóliuma. Ez annyit jelentett, hogy a kibányászott nemesérc beváltásának a joga, kizárólag a pénzverő kamarát illette meg. A megmunkálatlan nemesérc kereskedését szigorúan tiltották. A lakosság körében a cseh ezüstgaras volt a meghatározó fizetőeszköz. A magyar aranyforint értéke miatt, nem volt alkalmas a kis árucserét lebonyolító belső kereskedelem viszonyaihoz. Ezt felismerve, 1329-ben cseh pénzverőket hívnak be az országba és a Magyar Királyság áttér az arany-ezüst alapra. Továbbra is megmaradt az ezüstdénár (az ún. apródénár), ami alá volt vetve az évenkénti kényszerbeváltásnak. Az évenkénti pénzújítás miatt, értéke folyamatosan romlott, ami nem tett jót a pénz stabilitásnak. Károly Róbert 1336-ban rendeletet fogad el a pénzújításról. Ennek értelmében, falvakban nem kötelező az évenkénti kényszerváltás, ha évenként minden udvar (vagy is ház), 3 garast megfizet. Ezt nevezték az ún. kapuadónak. Ám a kényszerbeváltás továbbra is megmaradt ott, ahol nem kapunként történt az adózás, vagy is a királyi és királynői településeken (Munkács, Beregszász, Som, Ignéc). 1338 után az egyedüli értékpénz a Budán, Körmöcbányán és Erdélyben vert aranyforint lett. A garasok és apródénárok helyett új, állandóértékű ezüstdénárt vertek. Ezt a pénzfajtát örök érvényűnek nyilvánították, és ezzel a kényszerpénzváltás szokása megszűnt. Az új pénzen kívüli fizetőeszközöket nem ismerték el. Elrendelték a régi pénz beváltását, és 1339-ben egy ház éves
92
adója 18 új dénár volt. Alapjában az 1338-as adóreform megbukott, és visszatértek az 1336-os adózási szokásokhoz. A városok és királyi/királynői települések évenként adóztak, a jobbágytelkek évenként 1/5 aranyforintot fizettek. Volt még egy másik adófajta is, az ún. rendkívüli adó, melyeket általában hadjáratok alkalmával vetetek ki. Pontos adatunk nincs, hogy mekkora volt ezen adónemnek a mértéke, de valószínűleg az évenkénti kapuadó mértékével volt megegyező. A magyar vasárnap szó, a „vásár nap” összetételéből alakult ki. Az első vásárokat vasárnap a templom körül tartották. I. Géza a vásár napját szombatra tette át, majd a XIV. század végétől egyre gyakrabban lehet hallani a dokumentumokból a vasárnap tartott vásárokról. A XII. – XIII. század folyamán a vásárokat bármelyik nap megtarthatták. A középkori latin dokumentumok a vásárt „forum” vagy „marcatus” szavakkal jelölik. A vásárok kialakulását tekintve két csoportra oszthatjuk: természetes tényezők hatására és mesterséges úton létrejöttekre. A természetes úton létrejött vásárok sorába tartozik azon vásárok, mely gazdaságföldrajzi körülmények hatására alakult ki (közlekedési gócpont, vízi átkelőhelyek, közigazgatási határok találkozása stb.). A mesterséges úton létrejött vásárok adományozás útján jöttek létre, mely a középkor idején királyi előjog volt. A király rendelkezhetett a vásárok helyének és napjának megváltoztatásáról is. Egy-egy vásár létezhetett a királyi engedély megadása előtt is, de annak hiányában nem sokáig. Ám a vásárok el is tűnhettek, hiába rendelkeztek királyi engedéllyel, ha gazdaságföldrajzi helyzete megváltozott (elnéptelenedés, kereskedelmi útvonalak áthelyeződése, hidak/révek megsemmisülése stb.). A vásártartási jogot az oklevél kiállítását követően ki kellet hirdetni, így mindenki értesült róla, és akinek kifogása akadt ezzel szemben, az panasszal élhetett. A kihirdetést követő egy éven belül meg kellet tartani a vásárt, különben elveszet a vásártartási jog. Az első vásár megtartása alkalmával, rendezni kellet az eladandó termékek szerinti helyfelosztást (élelmiszer, zöldségek, kézműves
termékek,
élőállat
stb.),
mely
ezután
állandósult.
A
vásártartás
napjának
meghatározásában fontos szerepet játszott az a tény, hogy az egymáshoz közel fekvő települések, ne azonos napon tartsák a vásárokat. Bereg vármegye területén 5 településen tartottak vásárokat. Ezek mind, hetente megtartott vásárok voltak. Beregszász még az Árpád-ház korában elnyerte a vásártartási jogot. 1247. december 26-án kelt az a dokumentum, melyben IV. Béla király a beregszászi (lampertszászi) hospeseknek többek között vásártartási jogot biztosít . A kiváltságok elnyerésébe nagyon fontos tényezőt volt, hogy a település lakossága szászokból tevődött össze. A beregszászi vásártartásról 1426-ból is újra értesülünk . A beregszászi hospesek a vásár megtartásának szombati napra kapták. Nincsenek arra vonatkozó adataink, hogy a középkor folyamán, valamikor is elvesztették volna a vásártartási jogot. 93
Munkács, mely várának köszönhetően nagyszámú kiváltságban részesült, így 1348-ban vásáráról is értesülünk . Majd 1426. április 14-én szólnak újra a munkácsi vásárról . A várán napját Weisz Boglárka 1348-ban csütörtökre, 1426-ban pedig hétfőre datálja. 1412. július 22. származik az a dokumentum, mely a mezővárosi (oppidium) rangal rendelkező Kaszony vásáráról szól . A mezőváros hétfői nap tarthatott vásárt, melynek jogát, valószínűleg már előtte is birtokolt. A vásárról ismételten 1426-ban hallunk újra. 1415. június 4-én említik először az okiratok Bene falu (villa) vásárát . Egy emberöléssel kapcsolatos dokumentum említi a vásárt, mely minden hét szerdáján tartottak meg. Sajnos több esetben nem említik a dokumentumok a benei vásárt. Vári településén is tartottak vásárt, melyről egy 1417-es dokumentum árulkodik . A vásárt, csütörtökönként tartották meg. Az említett 1426-ban kelt okirat tanulsága szerint, a vármegye nyugati csücskében elhelyezkedő Vásárosnaményban is tartottak vásárt . Földrajzi helyzetéből adódóan, kedvező helyen feküdt a település (villa), mely Bereg- és Szabolcs vármegyék határánál helyezkedet el. A vám a középkorban az utazókra és a kereskedőkre kivetett illeték volt. A szakirodalom a vámok két csoportját különbözteti meg: bel- és külkereskedelmi vámokat. A külkereskedelmi vámok közzé a nyolcvanadot, a határkapukban szedett vámot, és a XIV. századtól a harmincadot sorolják. A belsővámok között a közlekedési és a vásárvámokat tartják számon. Továbbá létezett híd és révvám is. Ezeket a hidak vagy révek mellet kialakított vámszedő helyeken szedtek be. A dokumentumok a vámokat „tributum”-nak nevezik, és általában nem adnak felvilágosítást arra vonatkozóan, hogy milyen típusú vámról is van szó. A XIV. századtól egyre gyakrabban szedik be az ún. harmincadot. Ezt a dokumentumok „tricesima” néven említik. A harmincadot a vásárok adóformája közzé sorolhatjuk, melyet a király részére szedtek be. Bereg vármegye estében a vámszedés minden formájával találkozhatunk: bel-, kül-, híd- és révvámokkal is. Elsőször tekintsük át a belkereskedelmi vámokat. 1247. december 26-án kelt az a dokumentum, melyben IV. Béla király a beregszászi (lampertszászi) hospeseknek többek között vásártartási jogot biztosít, és a vásárlóknak és eladóknak egy kocsi után egy dénárt kötelesek leadózni. Ez egy kis összeg volt, mellyel a vásárt szerették volna kedvezőbbé tenni. Majd 1320 május 6-án kelt okirat arról tanúskodik, hogy a beregszászi hospesek arra panaszkodnak, hogy a Beregi ispán, adót szed tőlük . 1320. július 28-án a Károly Róbert biztosítsa a beregszásziakat, hogy többet nem fogja zaklatni őket a beregi ispán, és csak neki tartoznak adót fizetni . Az évenkénti királynak fizetet adó mennyiségéről a dokumentum nem szól, de a vám visszavonásáról szóló dokumentummal a középkor folyamán nem találkozunk. A következő vámszedőhely Ignéc (Зняцьовo, Ungvári járás) települése, amely Bereg- és Ung vármegye határán helyezkedett el. 1387 december 6-án Mária királynő Domokos mesternek ajándékozza többek között Ignéz (Зняцьовo) 94
települést, a benne szedni szokott vámmal együtt . Majd egy 1418. április 25-én kelt okirat ismét megemlíti az Ignéci vámot . Nagy valószínűséggel a vámszedés azért e településen zajlott, hogy a vármegyét elhagyó vagy ide érkező kereskedőtől be tudják szedni a szükséges illetéket. A következő település Som, melyet egy 1388. január 11-én kelt okirat említ, hogy a települést leválasztják a munkácsi uradalomról és elajándékozzák egy bizonyos Gál mesternek, az ott szedni szokott vámmal együtt. Valószínűleg az Ung vármegyéből Beregszász felé vezető útvonalon közlekedő kereskedők adóztatása volt a feladata. Belkereskedelmi vámhelynek tekinthetjük még Beregszentmiklóst, melyről egy 1506. február 22-i okirat szól . A külkereskedelmi vámszedő helyek közzé a Bereg vármegyében, egyedül Szolyva tartozik. 1506. február 22-én kelt okirat szerint, Ulászló király Perényi Imrének hatalmas birtoktesteket ajándékoz, többek között Szolyvát, az ott szedni szokott vámmal együtt . Földrajzi helyzetéből következik, hogy ez igazából az országba bejövő vagy azt elhagyó kereskedők és utazók vámolására szolgált. Mivel a Latorca folyó menti útvonalat már a korábbi századokban is említik, és Szolyvától északra lévő települések vámjairól nem hallunk, ezért a szolyvai vámnak kellet betölteni ezt a funkciót. Híd- és révvámmal csak két esetben találkozunk Bereg vármegyét illetően. 1300. augusztus 27-én kelt oklevél Dercen falunál egy Hidaspatak nevű folyót/patakot említ , ami arra enged következtetni, hogy a patakon keresztül, legalább egy híd segítette az átkelést. És mint ahogy a fentiekben leíródott, a hidaknál, réveknél vámokat is szedtek. Sajnos a későbbiekben nem hallunk erről a hídról. A másik híd Lónya településénél állott, melyről 1270-ből hallunk, amikor is határjárásáról írnak, és a Csaronda vizén átívelő hídról is említést tesznek . Mint ahogyan a fentebb leírtakból kitűnik, Bereg vármegye területén 6 településen tartottak vásárokat. Földrajzilag, ezek a vásárhelyek lefedték az egész vármegye területét. Természetesen a vásárok és az oda vezető utak mentén, vámszedő helyeket alakítottak ki. Nem csak a vásárok helyén, de az odavezető utak mentén is vámot kellet fizetni a kereskedőknek. Ez a belső vámok, nagyban megnehezítették a gazdaság fejlődését.
95
UNG-, BEREG-, UGOCSA- ÉS MÁRAMAROS MEGYÉK VÁRRENDSZERÉNEK XIII. – XIV. SZÁZADI KIALAKULÁSA. A munka, a tatárjárás után kialakult kővárakat hivatott bemutatni, mely a XIII. – XIV. század folyamán jönnek létre. Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék kialakulásának a folyamata is erre az időre tehető, mely a települések vizsgálatával bizonyítható. A várak kiépítése szorosan összefügg a lakosság számbeli növekedésével, ezáltal, az új települések létrejöttével. Az említett négy vármegyében, mely határ vármegyékként is funkcionált, a várakat két csoportba sorolhatjuk: királyi és magánuradalmi. A királyi várakat funkciója, a királyi hatalom képviselése és a határok védelme, a magánuradalmi váraknak pedig, a birtokuk fölötti uralom biztosítása. Ahhoz, hogy megértsük a várak elhelyezkedését, elengedhetetlen a településhálózat és a helyi földrajzi viszonyok megvizsgálása. Mivel az sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a várak megépítéséhez és ellátásához nagyszámú munkaérő volt szükséges. De mekkora is volt a lakosság? Ha a települések számából indulunk ki, akkor viszonylag pontos számot kaphatunk. Tringli István egy átlagos középkori magyar falu felépítését 18 – 20 házból állónak datál. Kristó Gyula szerint „Öttagú családdal számolva a lakosok száma falvanként 118-at tett ki… a XV. században pedig már csak 86…”. Ebből kiindulva a településenként 100 lakossal számolhatunk. Természetesen, csak azon települések kerülnek feltüntetésre, melyeket okiratokkal lehet igazolni. Azon települések, melyek eltűntek az idők folyamán, nem számolunk. Az eltűnt települések, legtöbb esetben vagy beleolvadt egy szomszédos településbe, vagy a helyén új jött létre, ezért a dokumentált települések vizsgálatával, viszonylag pontos képet kaphatunk. A középkori Magyarország területén kialakulása óta álltak várak. A várak alkották a helyi kormányzat alapját a királyság korai századában, biztosítván a király hatalmát a terület felett. Rájuk épült a királyság katonai szervezete, s egy-egy ilyen szervezet élére az ispán, pontosabban a várispánnak nevezett tisztségviselő került. A várispán rendelkezett a vár joghatósága alá tartozó várföldekkel és a rajta élő, a vár szolgálatába tartozó várjobbágyokkal, várnépekkel. A várak katonai szervezetét egy területi, közigazgatási szervezet egészítette ki és tagolta be a kormányzás rendszerébe – a vármegyék intézménye. A király bármely terület biztosítására várat vagy a hatalom központjának számító erősséget emelt, mely legkésőbb a vármegye kialakulásának időszakára bekövetkezett. Számunkra tehát úgy is feltehető a kérdés, hogy Észak-kelet Magyarország vármegyének esetében mikortól beszélhetünk ilyen hatalmi központ vagy vár kialakulásáról? A szakirodalom vizsgálata alapján, Észak-kelet magyarországi várak építési időpontját tekintve, azt két korszakra bonthatjuk. Az első korszakhoz, Magyarország más területeihez hasonlóan, azok az ispánsági és határvárak tartoznak, melyek egyedüli tulajdonosa a király, s építési jellemzőjük a földből és fából emelt sánc, a tulajdonképpeni földvár. A másik korszak a tatárjárást 96
követő időszakot foglalja magába, mely során új típusú, javarészt magánkézen lévő kisméretű kővárak épültek. IV. Béla tatárjárást követő új politikájával mutat összefüggést. Az ország vezetése ugyanis rádöbbent, hogy a tatár támadást csak a fallal körbekerített városok és a magaslati pontokon emelt várak élték túl. A király ezt követően minden lehetséges eszközzel azon fáradozott, hogy az arra alkalmas helyeken új, kőből készült várak épüljenek. Mivel egymaga nem tudott kellő számú várat építeni, az őt támogató báróknak is engedélyt ad várépítésre. A magánvárak építése egy folyamatot indít el és összességében ellentétet hoz létre a vármegye hatalmi életében. A vár így már nem csak egy adott terület védelmét szolgálta (mint az ispánsági), hanem a földesurának székhelyét és vagyonának védelmét is betöltötte. A magánvár biztosította urának politikai súlyát az országban és fölénybe került minden olyan szomszéddal szemben, akinek birtokán nem állt vár. A terjeszkedés záloga lett, s a szomszéd csak egyet tehetett ennek megakadályozására, maga is várat emelt birtokán. A folyamat a korszak végére szabályos várépítési versennyé nőtte ki magát. A legajánlatosabb, a címben szereplő sorrendben áttekinteni a vármegyéket. Ung vármegye a XIV. század második felében kezd területileg kirajzolódni. Területe az Ung folyó két oldalán terült el, melynek síksági részé betelepült. A települések és a lakosság túlnyomó többsége a vármegye Dél, Dél-nyugati területén, vagy is a sík területen helyezkedett el. Területileg a közepes vármegyék közzé sorolható, mely határvédő szerepet töltött be. Ung vármegyét nyugaton Zemplén vármegye határolta, délen Szabolcs-, keleten Bereg vármegye, északon Galicia. Területi változásai a szomszédos vármegyékkel szemben a XIV. – XVI. század folyamán elenyésző volt. Nyugaton Zemplén vármegyével szemben volt területi vesztesége és gyarapodása, keleten kisebb mértékben pont ez jellemző Bereg vármegyével szemben is. Ung vármegye egyik legkorábbi kő vára, a Nevickei vár. Első említése, 1274-ből való, amikor is a leleszi konvent egy vitás ügyben rendelkezik a Kis- és nagykaposi jobbágyok és a Nevickei királyi vár között. A vár, elhelyezkedéséből kifolyólag, az Ung folyó völgyét volt hivatott felügyelni, mely az Uzsoki hágó irányában, átkelési lehetőséget biztosított a Kárpátok hegyein. A XIII. század folyamán, Ung vármegye településeinek száma, bizonyítottan, csupán 7-re tehető, mely az alföldön, zömében az Ung folyó jobb partján terültek el. A XIV. század első felében, a települések száma folyamatosan emelkedet, mely 1350-re már elérte a 34-et. A királyi hatalom gyakorlásához ezért új vára volt szükséges emelni, nem mellesleg Ungvár folyamatos növekedése miatt, amit az Ungvári vár szavatolt. A jelenleg is álló kővár megépülését több kutató is a XIV. század első felére teszi, melyet egy 1310. június 10-kén kelt okirat is alá támaszt. A dokumentum a várat királyi kézben valónak tünteti fel. Az 1400-ig, a vármegyében található települések száma 52re emelkedik, mely zömében a vármegye alföldi részén alakul ki. A XIV. század folyamán, a területen nem beszélhetünk több vár létéről, melyet dokumentumokkal is lehetne bizonyítani.
97
Bereg vármegye, a négy vármegye közül, a legkorábban betelepült terület. A vármegye magába foglalja a Latorca és a Tisza völgyét. A vereckei hágó és a Latorca folyó völgye már évszázadok óta a Kárpátok hegyein való átjutás egyik legforgalmasabb útvonala. Ezért is lehetséges, hogy Beregszász és Munkács közötti rész és a Tisza partján igen hamar kialakultak a települések. A korai települések biztonságát és felügyeletét, a Borsa és Dédai Tóvár látta el.. Az említett két erődítmény, a tatárjárás idejében pusztulhattak el, melyeket ezután kő várakkal pótoltak. Déda jelentőségét az a tény is igazolja, hogy a XIV. század folyamán, sok esetben a vármegyegyűléseket ott tartották, így 1353, 1356, 1358 stb. A vármegye területe a XIII. századra, már tekintélyes lakossággal rendelkezet, melyet az a tény is bizonyít, hogy 31 település léte bizonyítható. A XIII. – XIV. század folyamán, a vármegye területén 3 várról beszélhetünk: Munkácsi-, Kovászói-, Bodolai vár. Bereg vármegye legfontosabb erődítménye Munkács vára volt, melynek megalakulásának pontos idejét nem tudjuk. Feltételezhető, hogy a Honfoglalás idején már épült egy földvár, mely a Latorca völgyét hivatott felügyelni, ám ezt ténylegesen nem tudjuk bizonyítani. Annyi bizonyos, hogy a legkorábbi fennmaradt okirat mely a munkácsi várról szól, az 1309-ből való. Fazekas arról számol be, hogy ekkor a vár, Aba Amadé kezében volt. Egy 1314. június 28-án kelt okirat, mely Tamás mester várkapitányt említ, ki a lázadó Borsa Beke ellen indul a királyházi Nyaláb várhoz. Feltehetőleg a vár, valamikor a tatárjárás követő évtizedekben épült. Funkcióját tekintve, a határőrzést végző várak sorába lehet sorolni, mely a forgalmas Latorca völgyét volt hivatott felügyelni. A Latorca völgye és a vereckei hágó fontos kereskedelmi útvonalát hivatott alátámasztani az a tény is, hogy Szolyva, Szentmiklós és Verecke települései, már 1263-ban megemlítődnek. A Latorca felső folyásának a vidékén, egészen a XV. századig más településekről nincs tudomásunk. Munkács és a vár környéki települések megjelenését, csak a XIV. század első felében tapasztaljuk. A század végéig, a települések többsége, Munkácstól délre elterülő, sík vidéken alakulnak ki. A magánuradalmi várak kiépülése Bereg vármegyében, csak a XIV. század végére tehető. Ehhez tartozott, a kovászói vár, melynek létére 1390-1400 közti időre feltételezhetjük. 1390. május 1-én kelt dokumentum szerint, Kovászó és Vári királyi birtokokat, Nagymihályi György fia, János kapja meg, kinek nevéhez lehet kötni a vár építésének kezdetét. Említést kell még tennünk, a Bodolai várról, mely Ilosvától két kilométerre található azonos nevű dombon helyezkedett el. A dokumentumok nem szólnak a várról, ám az ásatásokból előkerült leletanyag arról tanúskodik, hogy megépülése, a XIV. századra tehető. Ám ezt a kérdést nyitva kell hagynunk, melynek megválaszolására, további kutatásokra van szükségünk.
98
Ugocsa vármegye területileg az említett 4 vármegye legkisebbike. A vármegyét a Tisza válassza ketté, és fele-fele arányban megtalálható a vármegyében a hegyvidék és a sík terület. Észak-nyugat irányban Bereg-, Észak-kelet, keleti irányban Máramaros-, Délen Szatmár vármegye határolja. A XIII. – XIV. század fordulóján, a vármegye területén 5 vár volt található: Nyalábvára, Kankó (szőlősi) vár, Baranka vára, Tamásvára és a Viski vár. A Viski vár, csupán 1300-ban kerül át Máramaros vármegyéhez, amikor is III. András fölismervén a vár stratégiai szerepét, 1300-ban Mikó és Csepán birtokosaitól fölkérte magának a várat, s a máramarosi szabad városok védelme céljából végleg elcsatolja Ugocsától. Az így kárvallottá lett birtokosokat a megyében a király más földekkel kárpótolja. 24 település bizonyítottan léteztek 1301 előtt, így kirajzolódik, hogy a Tisza mind két partja benépesült, illetve a Batár folyó mentén jöttek létre települések. Ezáltal már a XIII. század folyamán kirajzolódnak azok az útvonalak, melyek valószínűleg régóta használatosak voltak. Tovább a folyók közelsége a gazdálkodás fontos elemeként is szolgált. Feltételezhetjük, hogy a XIII. század folyamán, a vármegye közigazgatási határai a településektől maximum 10 km.-es távolságban lehet számolni. Vagy is, a vármegye nyugati, Észak-nyugati, és Dél-nyugati határai, már a XIII. század folyamára kialakult. De min arról Komáromy András is beszámol, Ugocsa vármegye a gyepű vonalhoz tartozott, és mint királyi vadászterületként funkcionált. Királyházát az oklevelek először 1262-ben említik. A dokumentum, mint „domus regalis” említ, mely a király szálláshelyévül szolgált itt tartózkodása alkalmával. Komáromy András szerint, a magyar királyok gyakran vadásztak ugocsa erdeiben, és kényelmüknek biztosítása érdekében építetek egy fából készült házat. Maga a latin „domus regalis” megnevezés is erről árulkodik, vagy is egy egyszerű, valószínűleg fából készült, lakóházra. 1272-ben V. István kiváltságokban részesíti az itt élő, zömében szász, vendégnépeket. Komáromy András szerint Nyalábvár IV. László és a III. András idején zajló polgárháborúk alatt épülhetett. Létezésének bizonyítékaként azt az 1290. június 18-án László király által kibocsátott oklevelet említi, mely Ubulfia Mihályt főispánná nevezi ki, és megparancsolja a nemeseknek, várjobbágyoknak és várnépeknek, hogy neki és két fiának mindenkor engedelmeskedjenek. Komáromy András: „Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen oklevél, mely ugocsai várjobbágyokról, és várnépekről szól s talán argumentuma a történeti emlékeinkben nem sokkal utóbb feltűnő Nyalábvár egykori létének”. Mások a vár keletkezését a tág 1272-1315-ös időhatár közé helyezik. A vár építésének idejét, oklevelek hiánya miatt, pontosan meghatározni igen nehéz. Saját véleményem szerint, V. István korában kezdték építeni a várat, és IV. László uralkodása alatt, vagy III. András uralkodásának kezdetén készülhetett el. A korszak másik, király által épített vára Baranka volt. Nincs egyetértés a történészek között, hogy a Borzsa folyó bal partján keletkezett vár építésekor Bereg vagy Ugocsa területén állhatott-e. A várról az első írásos említés az 1235-ből való. Építését a kutatók az említését 99
megelőző évekre helyezik. Kezdettől fogva fontos hadászati központ, a Borzsa völgyének ellenőrzését végzi. A várat feltehetően az 1291-es rabló és bírtok nélküli várakról szóló törvény értelmében a következő években lerombolják. Ugocsában is megjelenik a magánuradalmi várak építése, így jön létre a Tamásvára. A vár építését Rafael comes unokájának, Gábor fia, Tamás mesternek tulajdonítják. A vár valamikor 1280 körül épülhetett, s mint említettem, eleinte Bábonyról, majd később építőjéről Tamásvárának kezdték nevezni. Az első írásos adatunk róla 1284-ből való, amikor egy családi örökség osztozkodásakor szerepeltetik nevét. A Káta birtokokat védelmezni szolgáló vár alatt idővel település formálódott, mely a Tamásváralja nevet kapta, ami kezdetben a vár fenntartása körüli teendőket látta el. A vár elpusztulásának pontos dátumát nem ismerjük, valószínűleg a XV. század derekára tehető. Ugocsa vármegye legnagyobb települése Szőlős volt, mely egyben gazdasági és kulturális központja is egyben. Első ízben, 1262-ben hallunk róla, amikor is hatalmas kiváltságokat kap a település, ám ekkor még várról nem értesülünk. Szőlőst, 1307-ben Károly Róbert király, Borsa Bekének adományozza. Komáromy András szerint, a várat ebben az időszakban építik, mely a Szőlőst és a Tisza jobb partját felügyelte. 1315-ben, már a Borsa lázadásban megostromolódik, és később újjá építik. A XIV. század első felében a települések száma is szaporodik a vármegyében, mely már 43ra emelkedik. A század második felében ez a folyamat lelassul, mely következtében, 50 év leforgása alatt, mindössze 8 új település jön létre. Ez valószínűleg betudható annak a ténynek is, melyről Komáromy is megemlékezik, hogy a vármegye új ura, Drág vajda kegyetlenkedései következtében, sokan elvándorolnak máramarosba. Máramaros vármegye területileg a legnagyobb volt az említett négy vármegye közül. Területe magába foglalta a Tisza felső folyását és annak mellékfolyóinak területeit. Máramaros vármegyében a települések megjelenése igen későre tehető. 1301 utáni a legtöbb dokumentum mely a településeket létrejöttéről szólnak. Az első dokumentum mely az öt máramarosi koronavárosról szól, csak Károly Róbert idején, 1329-ben jelenik meg. Ha megfigyeljük a települések kialakulását, akkor az tárul elénk, hogy a XIII. század végén, csupán Viskről esik szó, ám ekkor még mint ugocsai tartozék. 1299-ben, III. Endre király Miklósnak és Chepának ajándékozza a viski birtokot a várral együtt. A vár építésének pontos idejét nem ismerjük, de valószínű, hogy a tatárjárást követő évtizedekben történik meg. 1300-ban majd a máramarosi hospesek védelmére, a király elveszi a várat. Ám, a továbbiakban szótlanok maradnak a források a várral kapcsolatban.
100
A XIV. század első felében, egy lassú betelepülési hullám veszi kezdetét, mely 8 új település megjelenését vonja maga után. Az öt koronaváros és egy-két közbenső falú alakul meg csupán ebben az idő intervallumban. A máramarosi vendégnépek és a sóbányászat, só kereskedelem védelmére, új vár léte válik szükségessé. Tudjuk, hogy a XIV. század közepén, az öt koronaváros környékén, sóbányák működtek, így: a huszit lakosok Sófalvára, a técsőiek az Északra lévő Irholc vidékére, a szigeti lakosok, a rónaszéki és sugatagi bányákba jártak dolgozni. Földrajzi fekvéséből kiindulva, Huszt, és a mellette lévő magányos hegy vált legalkalmasabbá egy vár építésére. Az építésével kapcsolatban Mihályi a XIII. századot nevezi meg, míg Kormáromy 1350. tájékát. Hihetőnek tarthatjuk a XIV. század közepi vár építést, mivel előtte nem találkozunk sehol a várról szóló okirattal. Földrajzi adottságából következett, hogy a Tisza és a Nagyág völgyét is felügyelte, illetve a környező sóbányákat is. A XIV. század második felében, egy nagy betelepülési hullám is megfigyelhető, mely jól illusztrál a tény, hogy egy 50 éves periódus alatt, 56 új település jelenik meg. Máramaros vármegyében 1400-ra, 65 településről van tudomásunk, mely jól igazolja, hogy a vármegye tényleges határai és betelepülése, csak a várak megjelenése után gyorsul fel. Összegzésként elmondható, hogy a tatárjárást követően, Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyékben, kezdetét veszi a kő várak kiépítése. A várak megépítése és a népesség növekedés, ezáltal a települések számának növekedése, párhuzamosan folyik. A várak kiépítésében fontos szerepet kapott a földrajzi viszonyok, így a határvédő funkciót betöltő várak (Huszti, Munkácsi, Nevickei), a folyó völgyek azon részén lettek kiépítve, ahol az alföld kezdődik. Továbbá fontos volt a királyi hatalom gyakorlása az alföldi régióban is, ahol szintén épültek várak. A várak kiépülése csak olyan helyen jött létre, ahol megfelelő munkaerő volt jelen, így nagyobb települések mellett, melyek néhány kilométeres sugarában, több kisebb település is található volt. A XIV. századra, kiépültek azon várak és települések, melyek a későbbiek folyamán is a vármegyék gerincét képezték.
101
BIBLIOGRÁFIA + Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 2. (Budae, 1833.) Antonius Fekete Nagy-Victor Kenéz-Ladislaus Solymosi-Geisa Érszegi: Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV (Budapest, 1979. Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 12.) Borsa Iván-C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár IX. (1422) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 41. Budapest, 2004) Borsa Iván-C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár VIII. (1421) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 39. Budapest, 2003) C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár X. (1423) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 43. Budapest, 2007) Czinár Mór: Index alphabeticus codicis diplomatici Hungariae per Georgium Fejér editi – Fejér György magyarországi okmánytárának betűrendű tárgymutatója. (Pest, 1866.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Prodromus. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomus. I. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomus II. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi III. Vol. 1. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi III. Vol. 2. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 1. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 2. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 3. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 1. (Budae, 1829.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 2. (Budae, 1829.)
102
Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 3. (Budae, 1830.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VI. Vol. 1. (Budae, 1830.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VI. Vol. 2. (Budae, 1830.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 1. (Budae, 1830.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 2. (Budae, 1832.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 3. (Budae, 1835.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 4. (Budae, 1837.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 5. (Budae, 1841.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 1. (Budae, 1832.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 2. (Budae, 1832.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 3. (Budae, 1832.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 4. (Budae, 1832.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 5. (Budae, 1835.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 6. (Budae, 1837.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 7. (Budae, 1842.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 1. (Budae, 1833.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 3. (Budae, 1834.)
103
Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 4. (Budae, 1834.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 5. (Budae, 1834.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 6. (Budae, 1838.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 7. (Budae, 1842.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 1. (Budae, 1834.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 2. (Budae, 1834.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 3. (Budae, 1838.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 4. (Budae, 1841.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 5. (Budae, 1842.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 6. (Budae, 1844.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 7. (Budae, 1843.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 8. (Budae, 1843.) Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi XI. (Budae, 1844.) Fejér, Georgius: Index codicis diplomatici Hungariae ecclesiastici ac civilis stirpis Árpádianae. (Budae, 1830) Fejér, Georgius: Index codicis diplomatici Hungariae ecclesiastici ac civilis. Stirpis Arpadiano–Andegavensis. Ab anno 1301-1400. (Budae, 1835.) Georgius Pray: Epistolae procerum regni Hungariae I. (Bécs, 1805) Ifjabb Kubínyi Ferencz: Árpádkori oklevelek 1095–1301. Pest, 1867. Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius V. (Győr, 1873.)
104
Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius VI. (Budapest, 1876.) Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius VII. (Budapest, 1880.) Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest, 1951) Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Első rész (1400–1406) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest, 1956) Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Második rész (1407–1410) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 4. Budapest, 1958) Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár III. (1411–1412) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 22. Budapest, 1993) Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár IV. (1413–1414) Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 25. Budapest, 1994) Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár V. (1415–1416) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 27. Budapest, 1997) Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár VI. (1417–18) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 32. Budapest, 1999) Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár VII. (1419–20) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 37. Budapest, 2001) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. I. (1301– 1321) (Budapest, 1878.) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. II. (1322–1332) (Budapest, 1881.) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. III. (1333–1339) (Budapest, 1883.) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. IV. (1340–1346) (Budapest, 1884.) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. V. (1347–1352) (Budapest, 1887.) Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. VI. (1353–1357) (Budapest, 1891.) Nagy Imre: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius VIII. (Budapest, 1891.) Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius I. (Győr, 1865.) 105
Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius II. (Győr, 1865.) Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius III. (Győr, 1866.) Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius IV. (Győr, 1867.) Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458– 1490. I. (Budapest, 1875.) Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458– 1490. II. (Budapest, 1877.) Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458– 1490. III. (Budapest, 1877.) Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458– 1490. IV. (Budapest, 1878.) Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában. (Budapest, 1909.) Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 1. füzet. (Budapest, 1923.) Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 2 füzet. (Budapest, 1927.) Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 3 füzet. (Budapest, 1930.) Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. II. kötet. 1. Füzet 1255-1272. (Budapest, 1943.) Szentpétery Imre-Borsa Iván: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke II. kötet 2-3. füzet 1272–1290 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 9. Budapest, 1961) Szentpétery Imre-Borsa Iván: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke II. kötet 4. füzet 1290–1301 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 13. Budapest, 1987) Szentpétery Imre-Zsoldos Attila: Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéke (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 45. Budapest, 2008) Tasnádi Nagy Gyula: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. VII. (1358. jan. 1.–1359. márcz. 31.) (Budapest, 1920.)
106
Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. II. 1234–1260. (Pest, 1861.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. III. 1261–1272. (Pest, 1862.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. IV. 1272–1290. (Pest, 1862.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. V. 1290–1301. (Pest, 1864.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VI. 890–1235. (Pest, 1867.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VII. 1235–1260. (Pest, 1869.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VIII. 1261–1272. (Pest, 1870.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. IX. 1272–1290. (Pest, 1871.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. X. (Pest, 1873.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. XI. (Pest, 1873.) Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. XII. (Pest, 1874.) Гомоляк О.М. До питання про історію замків Закарпаття. In. Carpatica – Карпатика. Випуск 36. Ужгород 2007. Прохненко
И.А.,
Гололяк
Е.М.,
Мойжес
В.В.
Результаты
иследовання
Виноградовського и Королёвского замков в 2007 году. In. Carpatica-Карпатика Випуск 36. Ужгород 2007. Поп Д., Поп И. Замки Подкарпадськой Руси. Ужгород 2004 Поп Д., Поп И. В горах и долинах Закарпатья. М. 1971. Bakay Kornél. A magyar államalapítás. – Bp: Gondolat Kiadó, 1978. – 524. old Czébely Lajos. Visk története. - KMKSZ. Ungvár: 2002.- 250. old. Csorba Csaba. Rejtélyes Váraink. - Bp.: 2001. – 489. old. 107
Csánki Dezső. Máramaros vármegye és az oláhság. Századok. 1889. Csorba Csaba. Regényes váraink. - Bp.: 2002. – 451. old. Deschman Alajos. Kárpátalja műemlékei. - Bp.: 1990. - 314. old. Engel Pál. Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. - Bp.: Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. - 354. old. Engel Pál. Magyarország világi archontológiája. - I. 1301-1457. Bp.: 1996. - 547. old. Fügedi Erik. Ispánok, bárók, kiskirályok. - Bp.: Magvető könyvkiadó, 1986. - 245. old. Fügedi Erik. Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. - Bp.: Akadémia kiadó, 1977. - 367. old. Gerő László. Várépítészetünk. - Budapest: 1975. - 547. old. Györffy György. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. - Bp.: Gondolat Kiadó, 1986. 147. old. Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. 3. kiadás. - Bp.: Akadémia Kiadó, 1987. - 531. old. Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. IV. - Bp.: Akadémia Kiadó, 1998. - 510. old. Hóman Bálint – Szekfü Gyula. Magyar történet. I. - Bp.: 1935. - 367. old. Keresztyén Balázs. A Perényiek és Báró Perényi Zsigmond élete, emléke Ugocsában. Ungvár: KMKSZ, 2000. - 153. old. Keresztyény Balázs. Irodalmi barangolások a Kárpátok-alján. - Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 1993. - 298. old. Komáromi András. Ugocsa vármegye keletkezése. - Budapest: MTA, 1896. - 395. old. Komáromi András. Nyalábvár és uradalma. Századok. Bp. 1894. évf. június 15. szám. Komáromi András. Ugocsa vármegye a történelemben. Válogatott írások. Ungvár, 2001. 179. old. Kovács Sándor. Ahol a Tisza születik. - Bp.: Hungarovox Kiadó, 2005. - 210. old. Kristó Gyula. A vármegyék kialakulása Magyarországon. - Bp.: Magvető könyvkiadó, 1988. - 554. old. Milleneumi magyar történet. Osiris Kiadó. - Bp.: 2002. – 733. old. Szabó István. Ugocsa megye. Mandátum, - Hatodik Síp. Budapest-Beregszász, 1994. - 268. old. 35.
Tagányi Károly. Gyepű és gyepűelv. Magyar nyelv. 1913. 3. szám.
Ugocsa 1885, IV. évf., 1. és 22. szám.
108
FŰGGELÉKEK A királyházi Nyaláb vár a források tükrében (1262 – 1515) Az 1241-es mongol-tatár betöréskövetően, Magyarország területén megkezdődött a kőből készült várak építése. A határterületeken elterülő vármegyék stratégiailag fontos pontjain sorra épültek fel az új erődítmények. A határvédő funkciót betöltő várak egyike volt, a Nyaláb vár. A Királyháza mellet elterülő magányos dombtetőn egykor oly impozánsan álló vár volt Ugocsa vármegye és a Tisza felső folyásának egykori legfőbb védelmezője. Visk várának elpusztulása után, mikor még a Huszt vára fel sem épült, a tiszai hajózás, és főképp, a só szállításának útvonalának védelmét és ellenőrzését, a Nyaláb vára töltötte be. Királyháza a gyepű vonal mentén helyezkedett el, és földrajzi helyzetéből adódóan, a Toronyai hágó irányából, a Nagyág folyó mentén érkező ellenséget a Huszti kapunál sikeresen meg tudta állítani. A másik fontos ok, a Tisza felügyelete, ami a vártól 300 – 400 méterre található. Cél: a királyházi Nyaláb vár történetének vizsgálata, illetve az írott és tárgyi dokumentumok és a nyomtatott formában megjelent művek elemzése. Nyaláb vár történetírása kezdete a XIX. század végére tehető. Komáromy András Nyalábvár és uradalma című munkája öleli fel a vár és a hozzá tartozó birtokok történetét, mely az óta is témával kapcsolatos munkák alapjául szolgál. A XX. század folyamán a vár külön történetével kapcsolatos munkák nem ismertek, csak a XXI. század elején látott napvilágot újabb írások, melyek régészeti adatokat szolgálnak. Királyházát az oklevelek először 1262-ben említik. A dokumentum, mint „domus regalis” említ, mely a király szálláshelyévül szolgált itt tartózkodása alkalmával. Komáromy András szerint, a magyar királyok gyakran vadászottak ugocsa erdeiben, és kényelmüknek biztosítása érdekében építetek egy fából készült házat. Maga a latin „domus regalis” megnevezés is erről árulkodik, vagy is egy egyszerű, valószínűleg fából készült, lakóházra. 1272-ben V. István kiváltságokban részesíti az itt élő, zömében szász, vendégnépeket: hospites nostri de villa Felzaz, apud domum nostri videlicet in Ugocha constituti. A kiváltságokra azért volt szükség, mivel Komáromy szerint a király módfelett igénybe vette az ott lakók munkaerejét. Ez feltételezheti azt is, hogy a vár építése már V. István korában elkezdődhetett. Komáromy András szerint Nyalábvár IV. László és a III. András idején zajló polgárháborúk alatt épülhetett. Létezésének bizonyítékaként azt az 1290. június 18-án László király által kibocsátott oklevelet említi, mely Ubulfia Mihályt főispánná nevezi ki, és megparancsolja a nemeseknek, várjobbágyoknak és várnépeknek, hogy neki és két fiának mindenkor engedelmeskedjenek. Komáromy András: „Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen oklevél, mely ugocsai várjobbágyokról, és várnépekről szól s talán argumentuma a történeti emlékeinkben nem sokkal utóbb feltűnő Nyalábvár egykori létének”. Mások a vár keletkezését a tág 109
1272-1315-ös időhatár közé helyezik. A vár építésének idejét, oklevelek hiánya miatt, pontosan meghatározni igen nehéz. Komáromy András megemlít egy 1290. június 18-án kelt dokumentumot, mely várnépeket említ Ugocsa vármegyében. Saját véleményem szerint, V. István korában kezdték építeni a várat, és IV. László uralkodása alatt, vagy III. András uralkodásának kezdetén készülhetett el. Történelme folyamán gyakran cserélt gazdát és sok csatát megért a királyházi Nyaláb vár. Megépülése után, valószínűleg, királyi kézben volt. Erről árulkodik az a dokumentum, mely 1307. szeptember 7-én kelt, melyben Károly Róbert király az Ugocsa vármegyei Szőlőst Tamás comes fiának, Borsa Bekének adományozza. Az írás nem tesz róla szót, hogy vár tartozna az adományhoz, vagy, hogy Nyalábvára is részét képezné. A következő évből ismeretes egy dokumentum, mely szőlősi várnagyot említ, bizonyos Mihály fiát Istvánt, aki az újonnan épített szőlősi vár ura volt. Borsa Beke 1314 nyarán szembeszállt Károly Róberttel. Engel Pál úgy vélte; „Legegyszerűbb, ha ezt a pártütést valamiképpen az 1314. augusztus - szeptember táján tartott országgyűléssel hozzuk összefüggésbe". Feltevése szerint a király és bárói végleges szembefordulása ezen a gyűlésen következett be. Borsa Beke elfoglalta Nyaláb várát, ahol az ugocsai nemeseket magaköré véve, hadakozott a királyi csapatok ellen. Az ostrom, nagy valószínűséggel 1315 tavaszán lehetett, melyet Ung- és Bereg vármegye nemesei vettek részt, kiknek vezetője Tamás mester, munkácsi várnagy volt. A Nyalábvárat újra építették, és úgy tűnik, hogy Tamás mester kapta meg, a Bereg- és Ugocsa vármegye főispánságával együtt. Egy 1320. november 25-én kelt dokumentum tesz említést a Nyalábvár újjáépítéséről. Ezt az írást Komáromy 1315-re datálja, de nem indokolja meg az évszámmódosítást. Tamás mestertől az újjá épített várat a király elvette, és más birtokokkal kárpótolta. A Nyaláb vár addig volt fontos a királynak, míg a huszti vár, 1350 környékén, fel nem épült. 1355. december 15-én, a Nyalábvárhoz tartozó falvak, Nagy-Szász (Szászfalu), Királyháza, Ardó (Feketeardó) és Veréce faluk lakossága azzal fordultak Lajos királyhoz, hogy következő kiváltságokban részesítsék őket: „Az említett királyi népek és jobbágyok falunagyot és plébánost maguk közül szabadon választhatnak, akit csak akarnak, kivéve a Nogzaz-i plébániát, amelynek adományozását a király maga és utódai részére tartja fenn… Ajándék címén (pro munera) ugyanezeken a napokon ispánjuknak minden ház után egy köböl sört, két kalácsot (tortas), egy tyúkot adnak, továbbá mindegyik falu népe karácsonykor az ispánjuknak vagy várnagyuknak egy fertő értékű ajándékot, vagy egy fertőt ad. Gabonaadót (akones) zabban és búzában Nyaláb várához a régi szokás szerint mindenféle újítás nélkül fizetnek… A Tiszán levő Kyralreue nevű révnél (in portu Tycie) szedni szokott vám alól használat alatt levő földjeik után (ratione terrarum ipsarum usualium) mentesülnek. Parochiális egyházaik korábbi szabadságukban élhessenek, a nyalábi várnagyok háborgatása nélkül. A makkos erdőket, hegyeket, vizeket, patakokat és halastavakat 110
(piscinas) - kivéve a királyi jogokat - ugyanúgy használják, mint eddigelé…”, amit a király teljesít is. A dokumentumból kitűnik, hogy a királynak továbbra is fontos volt a Nyaláb vár és a hozzá tartozó uradalom, mivel a felsorolt gazdasági és adminisztratív kérések, tetemes előjoggal ruházták fel az ott élőket. 1357. december 28-án, Erzsébet királyné parancslevelet küld Oliver mesternek, aki Ugocsa vármegye ispánja és a Nyalábvár várnagya, hogy a király által kiadott kiváltságokban a négy falu lakosságát biztosítsák. Miután felépült a huszti vár, amely a máramarosi öt koronavárost védelmezte, és alaklom adtán 3 – 4 vármegye lakosságát is védelmezni tudta, a Nyalábvár hátérbe szorult. Ezért 1378. augusztus 20-án Nagy Lajos király, a Moldvából elűzött Szász vajda fiainak adományozta, akik már a máramarosi ispáni széket is birtokolták. Komáromy szerint: „Dárg vajda erőszakos, ragadozó ember volt, ki egy csöppet sem törődött jobbágyainak királyadta privilégiumával s nem az ők hasznát, de a magáét nézte… Ugylátszik, hogy a régi királyi vendégek zöme ebben az időben el is költözködött Nyaláb tartományból és a máramarosi korona városokban talált új hazát. A földesurak részint a maguk oláh jobbágyit, részint az akkor tájban beköltözött ruthéneket telepítették helyükbe”. Nem telt el sok idő és Drág vajda megszerezte az ugocsai ispáni széket is. 1396-ban Drág vajdának vitás ügye támadt Nagymihályi Jánossal, aki jogot formált arra a 10 hordó borra, melyet Szőlős volt hivatott adózni évenként a Nyaláb várnak. A perlekedés odáig ment, hogy a király 1399-ban Szőlőst Perényi Péter székely ispánnak, aki nagy kölcsönzője volt a királynak, adományozta. 1402. június 25-én kelt dokumentum szerint, Szász vajda unokái összevesztek, Dárg vajda halála után, Nyaláb várának birtoklásán, melyet Drág vajda fiai György, Sandrinus és János fia László birtokában volt. Balk vajda fiai maguknak szerették volna a Nyalábi uradalmat, ezért Zsigmond királyhoz fordultak igazságszolgáltatásért. A király elrendelte, hogy a perlekedő felek mutassák fel az adományleveleket, de ennek egyik fél sem tudott eleget tenni. Nagy valószínűséggel elvesztek ezek az okiratok. A király Perényi Pétert bízta meg az eljárás további vizsgálatával. Perényi Péter, mivel a Drág fiak nem tudták felmutatni az adománylevelet, a Nyaláb várat saját magának kérte fel. 1405. március 12-én a király hivatalosan is Perényi Péternek adományozza a Nyaláb várat és a hozzá tartozó birtokokat. Véleményem szerint a vár odaajándékozásában az is közre játszott, hogy a Perényi család, köztudottan, sok esetben biztosított kölcsönöket a királynak. A birtokok ügyével kapcsolatban már 1405. június 24-én vita támadt Perényi Péter és Drág vajda özvegye között Terebes birtoklása ügyében. A király ez ügyben is ismét Perényi Péter javára döntött. Perényi Péter szálláshelyét Nyaláb várába rendezte be, és innen igazgatta a vármegyét és birtokait. Erről tanúskodik az is, hogy 1416. március 25-én, 1418. március 6-án, 9-én és 19-én a Nyaláb várából intézet leveleit, különböző vitás és adminisztratív ügyekben 111
Ebben az időben virágzott a Nyaláb vár, és a környék gazdasága, mivel jó búza- és szőlőtermő vidék volt. Továbbá ismeretes egy 1423-ból való dokumentum, melyben Perényi Péter utasítást ad ki a révek birtokosainak, hogy azok ne vámolják meg Oláh Miklós nevű emberét, aki lovakat hajt Pest megyéből Nyaláb várába. Az említett dokumentum enged arra következtetni, hogy fejlett kereskedelemmel rendelkezet a Nyaláb várához tartozó birtokok, illetve Ugocsa vármegye is. Továbbá kiderül az is, hogy a vár nem csak erődítményként funkcionált, de a környék adminisztrációs központja, és kereskedelmi gócpontként működött. A Drág fiak és a Perényiek között továbbra is folyt a perlekedés, mivel Nagy Lajos király a várat és hozzá tartozó birtokokat apjuknak adományozta. 1424-ben a Perényi Péter meghal, és ekkor Drág vajda fiai, György és Sandrinus, vissza szeretnék szerezni Nyaláb várat. 1424. augusztus 28-án „László pap a Drág fiak nevében a váradi konvent előtt, felszólítja Zsigmond királyt, hogy Nyaláb várat és a hozzá tartozó birtokokat el ne adományozza Perényi Péter fiainak, Jánosnak és Miklósnak”. Ám a király nem vette figyelembe a felszólítást. Perényi Péter fiai, apjukkal ellentétben, nem tudtak jól gazdálkodni, mert hamarosan Nyaláb várat is zálogba adják. 1447. október 20-án Perényi Miklós a váradi káptalan előtt tiltakozik több birtok, többek között Nyaláb vár zálogosítása ellen. Komáromy arról számol be, hogy „Ebben az időben Nyaláb várnak elég dicstelen szerep jutott. Valóságos rabló fészek volt s a várnagyok – Perényi Miklós életében Dacsó László és Fancsikay Mojzes – fegyveres szolgáikkal büntetlenül garázdálkodtak az egész vármegyében”. Erről tanúskodik Hunyadi János ugocsai hatósághoz 1451. május 25-én írt levele. Ebben a kormányzó kéri, hogy vizsgálják ki azt az ügyet, amelyben a Perényi fiak birtokjogi okleveleket raboltak el, Tóth János özvegyének szőlősi házából, és azokat Nyaláb várában elégettek. 1471. július 21-én a leleszi konvent előtt Perényi János fiai, Jób és Gábor visszafizették a 32000 forintot a Báthoryaknak a zálogosítás miatt. A Nyaláb vár újra teljes joggal a Perényi családhoz került. Mátyás király halála után a Perényi család gyorsan emelkedett a ranglétrán, és sikerült Ugocsa vármegyében is megszilárdítaniuk hatalmukat. Ezt a tényt igazolni látszik az is, hogy egészen az 1514-es parasztlázadásig nem szólnak a dokumentumok Nyaláb várról. A parasztlázadás Nyaláb vári eseményeiről egy 1515. május 15-én kelt, Ugocsa megye hatósága Ulászló királyhoz intézett leveléből tudunk. A dokumentumból kiderül, hogy a lázadó parasztok Nyaláb vár ostromára készültek, és a vár kapuja elé szalmát és fát hordtak és azt fel is gyújtották. A vád szerint, a parasztok Sásvári Vörös Gergely tanácsára gyújtották fel a vár kapuját. A huszti várban sikerült belopózni Csomay Benedeknek és Péterfalvy Zsupán Pálnak, kik tájékoztatták a vár védőit a Nyaláb vár ostromáról. A parasztok megtudták ezt, és félve Perényiék támadásától, elvonultak Nyaláb alól. 112
De hogyan is nézhetett ki a vár? Egykori alaprajzok hiányában a legtöbb adattal a régészeti ásatások szolgálnak. Az ungvári nemzeti egyetem régészei 2007 – 2011 között végeztek ásatásokat a kárpátaljai várak és várromoknál. Többek között a királyházi Nyaláb várnál. A vár domb földraji adottságairól már a fentiekben már említést tettem. A dombot a Fekete és az Avas hegy öleli körbe. A vár az 52 méter magas domb északi részének meredek leejtőjének tetején helyezkedett el. A vár alapterülete 52 x 47 méter. A vártól 30 méterre egy védelmi vonal volt kialakítva. A várdomb déli, lankás oldalán, egy őrtorony volt hivatott védeni a várat. Az őrtorony egy háromszög alapú 10,15 x 9,65 méter alapterületű építmény volt, mely a várhoz vezető utat is felügyelte. Maga a vár két részből állott: alsó és felső várból. A bejárat az alsó várrész délkeleti részén volt található, innen lehetett bejutni a felső várrészbe. Az alsó és felső várrész között 3 – 4 méteres szintkülönbség volt. A falak vastagsága 2 – 2,5 méter, és magasságuk akár a 10 métert is elérte. Továbbra is kérdéses az a tény, hogy mikor is épülhetett fel a királyházi Nyaláb vár. A vár építésének kezdetét jelző dokumentum, az idők folyamán vagy eltűnt, vagy valamelyik levéltár fel nem kutatott részlegében pihen. Saját részemről az 1290-es évekre datálom a vár felépülését. Abban egyet érthetünk Komáromy Andrással, hogy a király részére Nyaláb vár a Huszti vár felépüléséig volt fontos, de mint másodlagos védelmi vonal, továbbra is fontos maradhatott, mivel még 1355ben a várhoz tartozó vendégnépeket kiváltságokban részesíti. A dinasztiák váltakozása folyamán a vár nemesi családok kezébe kerül. 1376-ban Drág vajda szerzi meg a Nyaláb várat, majd pedig 1405-ben, véglegesen a Perényi család birtokába kerül. A vár történetének pontosabb megismeréséhez további levéltári és régészeti kutatásokra van szükség.
113
NÉGY VÁRMEGYE TELEPÜLÉSEIMEK IDŐBELI KIALAKULÁSA UNG VÁRMEGYE
114
BEREG VÁRMEGYE
115
UGOCSA VÁRMEGYE
116
MÁRAMAROS VÁRMEGYE
117
VÁRAK ALAPRAJZA
118
119
120
121
122
123
