METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG IN MEMORIAM BERTALAN LÁSZLÓ Szerkesztette: HELMICH DEZSŐ ÉS SZÁNTÓ ZOLTÁN

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG: IN MEMORIAM BERTALAN LÁSZLÓ: Szerkesztette: HELMICH DEZSŐ ÉS SZÁNTÓ ZOLTÁN


Tartalom Előszó ............................................................................................................................................... x I. EMLÉKEZÉSEK ............................................................................................................................ 1 1. Nem kérdeztem meg… .......................................................................................................... 3 2. Bizonyosság és függetlenség ............................................................................................... 6 II. FOGALMAK, MAGYARÁZATOK, MÓDSZEREK ................................................................... 7 3. Rickert és Weber ................................................................................................................ 10 1. Hivatkozások ............................................................................................................. 18 2. Függelék ................................................................................................................... 19 4. Társadalomtudomány és értékítéletek ................................................................................ 22 1. Az értékmentesség ismeretelméleti-logikai vonatkozásai ......................................... 22 2. Az értékmentesség normatív vonatkozásai ............................................................... 25 3. Értékítéletek racionális kritikája ............................................................................... 26 4. Értékítéletek az egyetemi oktatásban – Max Weber oktatásetikai koncepciója ........ 27 5. Összegzés ................................................................................................................. 29 6. Hivatkozások ............................................................................................................. 29 5. A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei .............................................. 31 1. A megismerés tárgyszerűségének problémája .......................................................... 31 2. A nem tárgyi hatások kiküszöbölésének nehézségei .................................................. 32 2.1. Belső nehézségek .......................................................................................... 32 2.2. Külső nehézségek ......................................................................................... 33 3. Az értékmentesség esélyei ......................................................................................... 34 3.1. Személyközi semlegesítés ............................................................................. 34 3.2. Személyes semlegesítés ................................................................................. 35 4. Irodalom ................................................................................................................... 36 6. A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata ........................................ 38 1. 1. ................................................................................................................................ 38 2. 2. ................................................................................................................................ 40 3. 3. ................................................................................................................................ 43 4. 4. ................................................................................................................................ 46 5. 5. ................................................................................................................................ 49 6. Irodalom ................................................................................................................... 50 7. Szabad akarat és természeti törvény .................................................................................. 52 1. Irodalom .................................................................................................................... 56 8. A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában .............................................. 58 1. Hivatkozások ............................................................................................................. 67 9. Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban ...................................... 68 1. Bevezetés ................................................................................................................... 68 2. Oksági kapcsolatok erejének mérése: hatásnagyság és esélyhányados .................... 68 2.1. Probabilisztikus okság ................................................................................... 69 2.2. A hatásnagyság ............................................................................................ 69 2.3. Az esélyhányados ......................................................................................... 70 3. A feszítő cellás esélyhányados értelmezésének problémái ........................................ 73 3.1. Feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok eltérése mobilitási táblázatokban ...................................................................................................... 73 3.2. Feszítő cellás esélyhányadosok értelmezése és a résztáblázatokra bontás módszere .............................................................................................................................. 75 3.3. Mikor tévedhetünk a feszítő cellás esélyhányadosok használatával? ............ 76 4. Összefoglalás ............................................................................................................ 78 5. Hivatkozások ............................................................................................................. 79 10. Társadalmi racionalitás ................................................................................................... 81 1. Plurális racionalitás ................................................................................................. 81 2. A maximin szabály .................................................................................................... 82 3. Az információs bázis kiterjesztése ............................................................................ 83 4. Hivatkozások ............................................................................................................. 83 11. A jelentésháló pókja ......................................................................................................... 85 1. Bevezetés ................................................................................................................... 85

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG 2. A kultúra fogalmáról ................................................................................................ 87 3. Az integratív antropológia programja ...................................................................... 88 4. A „kultúra” és a „rendkívüli jelenségek” ................................................................ 89 5. A jelentésháló pókja .................................................................................................. 90 6. Irodalom ................................................................................................................... 91 12. Hierarchia ........................................................................................................................ 92 1. A fogalom .................................................................................................................. 92 1.1. Fogalomhasználati kitekintés ....................................................................... 93 2. Szervezetirányítási probléma .................................................................................... 93 2.1. Rendszerirányíthatósági probléma .............................................................. 95 2.2. Szerkezetépítési probléma ............................................................................ 96 2.3. Osztályozási probléma ................................................................................. 96 2.4. Tudásrendezési probléma ............................................................................. 99 3. A fogalom explikációja ........................................................................................... 100 3.1. Tudományos terminusok ............................................................................. 100 3.2. Algebrai alapfogalmak ............................................................................... 101 3.3. Gráfelméleti alapfogalmak ......................................................................... 105 3.4. Végső értelmezési kísérlet .......................................................................... 107 4. Összegzés ................................................................................................................ 111 5. Hivatkozások ........................................................................................................... 112 13. Tipikus gondolatok ......................................................................................................... 113 1. Előzetes megjegyzések ............................................................................................ 113 2. Problématerületek .................................................................................................. 113 2.1. Előzményproblematika ............................................................................... 113 2.2. Oksági vagy motívumproblematika ............................................................ 114 2.3. A típusalkotás problematikája .................................................................... 115 3. Elméleti típusok ...................................................................................................... 116 3.1. Klasszifikatorikus és szélsőséges típusok ................................................... 116 3.2. Ideáltípusok ................................................................................................ 117 3.3. Ideáltípusok, hipotézisek és elméleti modellek ........................................... 117 4. Alkalmazott típusok ................................................................................................. 118 4.1. A homo informaticus típusa ....................................................................... 118 4.2. Ügyféltípusok ............................................................................................. 119 4.3. Faktorelemző eljárással alkotott típusok ..................................................... 120 5. Összefoglalás .......................................................................................................... 122 6. Irodalom ................................................................................................................. 123 III. ÉRTÉKEK, NÉPESSÉG, OKTATÁS ...................................................................................... 125 14. „Nőkérdés” a 18. század végén ..................................................................................... 127 1. Hivatkozások ........................................................................................................... 131 15. Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából ............ 132 1. Népesedés és értékrendszer .................................................................................... 134 1.1. A Nobel-díjas életminőség-koncepció strukturális és tartalmi üzenete ...... 134 1.2. A népességfogyás forrásait felélő életszínvonal-politika 1956 óta ............. 135 2. A felvilágosodás átértelmezése ............................................................................... 136 3. A nemzetstratégiai folyamat a korszerű stratégiatudományban ............................. 137 3.1. Reálpolitikus stratégia: aktualitásokból nyert impulzusok az irányjavításra 137 3.2. Egy középhatalom „országimázs központjának” stratégikus évtizedei ...... 138 3.3. Aktuális hazai példa a stratégiai folyamat súlypontkeresésére: a státustörvény (illetve kettős állampolgárság) .......................................................................... 139 4. Hivatkozások ........................................................................................................... 142 16. Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban .................... 144 1. A differenciálódás és diverzifikálódás magyarországi sajátosságai ...................... 145 2. A homogenizálódás elemei ..................................................................................... 148 3. A szupranacionális szabályozás kettős hatása ........................................................ 148 4. Hivatkozások ........................................................................................................... 150 17. A társadalomtudományi gondolkodás határai ............................................................... 152 1. Új tendenciák a népesedési folyamatokban ............................................................ 152 2. Egy lehetséges magyarázat ..................................................................................... 156 3. Hivatkozások ........................................................................................................... 159 18. A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között 161 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG 1. A második világháborút megelőző időszak ............................................................. 161 2. A második világháború utáni korszak ..................................................................... 162 2.1. Lakóhely szerinti megoszlás ....................................................................... 162 2.2. Az épület jellege szerinti megoszlás ........................................................... 166 3. Irodalom ................................................................................................................. 173 19. Szegénység és termékenység ......................................................................................... 174 1. A helyi társadalom rétegződése .............................................................................. 175 2. Iskolázottság ........................................................................................................... 177 3. Gyermekvállalás, termékenység ............................................................................. 178 4. Záró megjegyzések .................................................................................................. 186 5. Irodalom ................................................................................................................. 187 IV. GAZDASÁG, JÓLÉT, POLITIKA .......................................................................................... 189 20. A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei .................................... 192 1. Minimálbér és foglalkoztatás .................................................................................. 192 2. A minimálbér-emelésből származó bérsokk ............................................................ 195 3. Foglalkoztatás a minimálbér-emelés előtt és után – néhány megjegyzés ............... 201 4. Foglalkoztatás a kisvállalati szektorban, 2000–2001 ............................................. 204 5. Állásvesztési esélyek 2001-ben ............................................................................... 210 6. Elhelyezkedési esélyek 1998–2002-ben .................................................................. 213 7. Összegzés ................................................................................................................ 216 8. Hivatkozások ........................................................................................................... 217 9. Függelék ................................................................................................................. 220 9.1. A 2001. évi minimálbérsokk és a tényleges bérek emelkedése ................... 220 21. Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? 223 1. A családi gazdaság definíciója és a mezőgazdasági üzemek tipológiája ................ 224 2. A családi gazdaság szerepe a fejlett országok mezőgazdaságában ........................ 224 3. A családi gazdaságok fennmaradásának magyarázatai ......................................... 227 3.1. A Schmitt-modell ........................................................................................ 228 3.2. Az Allen–Lueck-modell ............................................................................... 231 4. Összefoglalás .......................................................................................................... 234 5. Irodalom ................................................................................................................. 234 22. Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? ................... 238 1. Bevezetés és problémafelvetés ................................................................................ 238 2. A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása 1962–2001 között ................................... 239 2.1. Az egyenlőtlenségek hosszú távú trendjei ................................................... 239 2.2. Jövedelemegyenlőtlenségek 1987 és 2001 között – objektíven és szubjektíven 241 3. Az egyenlőtlenségek szerkezetének átalakulása ...................................................... 242 3.1. Az egyenlőtlenségek tényezőkre bontásának módszere .............................. 243 3.2. Empirikus eredmények: az egyenlőtlenség dimenziói ................................ 244 3.3. Empirikus eredmények – az életkor és az iskolázottság megváltozott szerepe 247 4. Az eredmények magyarázata és következtetések ..................................................... 249 4.1. Az átalakulás szakaszai .............................................................................. 249 4.2. Az egyenlőtlenségek értékelése ................................................................... 250 4.3. A mért adatok más lehetséges interpretációi ............................................. 251 5. Hivatkozások ........................................................................................................... 252 6. Függelék ................................................................................................................. 255 6.1. Adatforrások és módszertani megjegyzések ............................................... 255 6.2. Táblázatok .................................................................................................. 256 23. Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ............................................. 264 1. Bevezetés ................................................................................................................. 264 2. Újraelosztás és hozamok felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ............................ 264 3. Hozamok az eszmei tőkeszámlás felosztó-kirovó rendszerekben ............................ 267 4. Hozam a nyugdíjrendszerben. Minek a mije? ......................................................... 268 5. Minek a hozama a nyugdíj? .................................................................................... 271 6. Hivatkozások ........................................................................................................... 272 24. Szülői transzferek meghatározói Magyarországon ........................................................ 274 1. Bevezetés ................................................................................................................. 274 2. Nemzedékek közötti magántranszferekkel kapcsolatos korábbi vizsgálatok Magyarországon ...................................................................................................................................... 274 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG 3. A transzferek gyakorisága és a transzferadási szándék elterjedtsége .................... 3.1. A háztartások által adott transzferek ......................................................... 4. A szülői transzferek meghatározóinak többváltozós elemzése ................................ 5. Összegzés ................................................................................................................ 6. Hivatkozások ........................................................................................................... 7. Függelék ................................................................................................................. 25. Szolidaritási normák és jóléti preferenciák .................................................................... 1. Méltányossági elvek az egyéni preferenciákban ..................................................... 2. A méltányossági elvek evolúciós háttere ................................................................ 3. A méltányossági elvek formái ................................................................................. 4. Szolidaritási normák ............................................................................................... 5. Társadalomszerkezet és a jóléti preferenciák ......................................................... 6. Irodalom ................................................................................................................. 26. A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban ............................... 1. Bevezetés ................................................................................................................. 2. Hipotézisek ............................................................................................................. 3. Adatok ..................................................................................................................... 4. Eredmények ............................................................................................................ 4.1. Az 1. hipotézis vizsgálata ........................................................................... 4.2. A 2. hipotézis vizsgálata ............................................................................. 4.3. A 3. hipotézis vizsgálata ............................................................................. 4.4. A 4. hipotézis vizsgálata ............................................................................. 5. Összefoglalás .......................................................................................................... 6. Irodalom ................................................................................................................. 27. Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben ................................................... 1. Nemek és menedzsment ........................................................................................... 2. Azonosság és/vagy különbség? ............................................................................... 3. Nőiesség–férfiasság ................................................................................................ 4. Vezetői stílusok, vezetői stílusváltás ....................................................................... 5. Létezik-e nőies vezetési stílus? ................................................................................ 6. Vélt különbségek–valódi hasonlóságok .................................................................. 7. Nemi eltérések a befolyásban és a vezetővé válásban ............................................ 8. Összefoglalás .......................................................................................................... 9. Irodalom ................................................................................................................. 28. Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések .................................................................. 1. Néhány elméleti megfontolás .................................................................................. 2. A közvélemény-kutatók téves előrejelzései – tények, okok, magyarázatok .............. 3. Egy alternatív magyarázat: három kollektív tévedés .............................................. 4. Következmények ...................................................................................................... 5. Néhány tanulság ..................................................................................................... 6. Irodalom ................................................................................................................. 29. Újragondolt közszolgáltatás ........................................................................................... 1. Az államigazgatás szervezése ................................................................................. 2. Szervezet- és igazgatáselméleti előzmények ............................................................ 3. Vissza a józan észhez! Elméletek és módszerek ...................................................... 4. Közigazgatási reformtörekvések ............................................................................. 4.1. A közszolgáltatások átalakításának legfontosabb feladatai ....................... 5. Irodalom ................................................................................................................. 30. A máshol publikált írások megjelenési helye ................................................................. 31. A kötet szerzői ................................................................................................................

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

276 276 279 283 284 285 289 290 291 291 293 294 296 298 298 299 300 301 301 304 304 306 308 309 311 311 312 313 314 315 317 317 318 319 321 322 328 337 344 345 346 348 348 349 350 352 355 356 360 361

A táblázatok listája 4.1. 1. táblázat. Állítások és értékítéletek osztályozása. ................................................................... 24 8.1. 1. táblázat. A konszolidáció–interszekció három alaptípusa és optimumként tételezett értékei. 62 8.2. 2. táblázat. Az erőforrás-komponensek közti korrelációmátrixok és főkomponens-mutatók, 1986– 1987, 1997–1998 és 2001. (Pearson-féle korrelációs együtthatók, főkomponens-elemzések sajátértékei, magyarázat értékei és faktorsúlyai) .................................................................................................. 63 8.3. 3. táblázat. Az erőforrás-komponensek közti korrelációmátrixok és főkomponens-mutatók Budapestre, 1986–1987, 1997–1998 és 2001. (Pearson-féle korrelációs együtthatók, főkomponenselemzések sajátértékei, magyarázatértékei és faktorsúlyai). ............................................................. 65 8.4. 4. táblázat. Az aktivitás, lakóhely, életkor és nem paramétereinek korrelációja a globális erőforrás mutatójával, 1986–1987, 1997–1998 és 2001.(Pearson-féle korrelációs együtthatók; a globális erőforrás mutatója: a négy erőforrás mutatójának első főkomponense). .......................................................... 66 9.1. 1. táblázat. Az általános iskolából való kibukás, valamint a középiskolában való továbbtanulás az apa iskolai végzettsége szerint az 1944 után születettek körében: cellagyakoriságok, peremeloszlások és sorszázalékok. ................................................................................................................................... 72 9.2. 2. táblázat. Legmagasabb iskolai végzettség az apa iskolai végzettsége szerint, cellagyakoriságok és peremeloszlás. .................................................................................................................................. 73 9.3. 3. táblázat. Az apa iskolai végzettségének hatása a legmagasabb iskolai végzettségre, feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok. ............................................................................................... 74 9.4. 4. táblázat. A kvázitökéletes mobilitás modellje (három státuskategória esetén). ..................... 75 9.5. 5. táblázat. Feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok a kvázitökéletes mobilitás modelljében. ........................................................................................................................................................... 75 9.6. 6. táblázat. A kvázitökéletes mobilitási táblázat a) és b) résztáblázatai. .................................... 76 12.1. 1. táblázat ............................................................................................................................... 104 13.1. 1. táblázat. A cselekvéstípusok cselekvés jellege szerinti tipológiája .................................... 120 13.2. 2. táblázat. Ügyféltípusok a cselekvés típusa és jellege szerint. ............................................ 122 16.1. 1. táblázat. A képzési szintek megoszlása, 2000 .................................................................... 146 16.2. 2. táblázat. A hallgatói létszám növekedése, 2000/1990. ...................................................... 146 18.1. 1. táblázat. A megkérdezettek és a felmenők közül budapesti lakóhellyel rendelkezők aránya (százalék). ....................................................................................................................................... 163 18.2. 2. táblázat. A budapesti megkérdezettek lakóhelyeinek kerületek szerinti megoszlása (1950-től érvényes kerületi beosztás) (százalék). ........................................................................................... 163 18.3. 3. táblázat. A budapesti megkérdezettek és azok gyermekei jelenlegi lakóhelyeinek kerületek szerinti megoszlása (százalék). .................................................................................................................... 165 18.4. 4. táblázat. Az épület jellege, ahol különböző időpontokban laktak a megkérdezettek (%). . 167 18.5. 5. táblázat. A hagyományos bérházban lakók közül udvari lakásban lakók arányának alakulása. 167 18.6. 6. táblázat. A budapesti lakónépesség és a budapesti zsidó népesség, valamint ezek felsőfokú végzettséggel rendelkező alcsoportjainak városrészek szerinti megoszlása (százalék). ................ 170 18.7. 7. táblázat. Néhány származásra, neveltetésre, szociális, kulturális és vallási aktivitásra vonatkozó adat alakulása városrészenként (százalék). ..................................................................................... 171 19.1. 1. táblázat. A koraszülöttek aránya a különböző etnikumoknál (1962–2000). ...................... 178 19.2. 2. táblázat. Az átlagos gyerekszám alakulása a láposi cigány nők születési kohorszaiban (1950– 2000). .............................................................................................................................................. 180 19.3. 3. táblázat. Az anya életkora gyermeke születésekor a különböző etnikumoknál. ................ 185 20.1. 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. A) Az alacsony bérűek aránya (alapbér < 38,685 forint), százalék ................................................. 197 20.2. 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. B) A minimálbérsokk (w) átlagos értéke, százalék ......................................................................... 198 20.3. 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. C) A teljes munkaidőben foglalkoztatottak megoszlása ................................................................. 198 20.4. 2. táblázat. Adatok a minimálbérszabályok betartásáról. ....................................................... 199 20.5. 3. táblázat. A 2001. évi minimálbér-emelésben eltérően érintett csoportok foglalkoztatásának alakulása, 1998–2001, [függő változó: log(foglalkoztatottak arányának változása), megfigyelési egység: az 1. táblázatban szereplő 60 (40) csoport]. .................................................................................... 203 20.6. 4. táblázat. Kisvállalati panel, 2000–2001* (mintaszelekciót mérő probit becslések). .......... 206 20.7. 5. táblázat. Évi átlagos teljesítménymutatók – kisvállalati panel, 2000–2001. ...................... 207 20.8. 6. táblázat. A (4)–(5) egyenletrendszer 3SLS becslése – kisvállalati panel. .......................... 207

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG 20.9. 7. táblázat. A (6)–(7) egyenletrendszer OLS becslése – kisvállalati panel. ........................... 209 20.10. 8. táblázat. Bérszint és foglalkozatásváltozás (OLS) – kisvállalati panel. ........................... 209 20.11. 9. táblázat. Kilépés a foglalkoztatásból 2001 II–IV. negyedévében(diszkrét időtartam modell, multinomiális logit forma, a mintát a 2001 második negyedévében megfigyelt keresők negyedéves foglalkoztatási periódusai alkotják) ................................................................................................ 211 20.12. 10. táblázat. Az alacsony bérű segélyezett munkanélküliek állásba lépési rátája, 1998–2002 [irodai szintű havi adatok1998. január–2002. június, fix egyedhatásokat feltételező (FE) panelbecslések, függő változó: az alacsony bérű segélyezettek havi elhelyezkedési rátájának logaritmusa]. .................... 215 20.13. 11. táblázat. Az alacsony bérű segélyezett munkanélküliek állásba lépési rátája, 1998–2002 (Fpróba az évhatások egyenlőségére). ................................................................................................ 216 20.14. F1. táblázat. A bérsokk (ω) által kiváltott tényleges bérnövekedés regressziós becslése, 2000–2001 (60 csoport, robusztus regressziók) ................................................................................................ 220 20.15. F2. táblázat. A 2001. évi minimálbér-emelés bérhatása [a (11)–(12) egyenletrendszer becslése, megfigyelések száma: 432 szakágazat] .......................................................................................... 221 21.1. 1. táblázat. A családi gazdaság részesedése az Európai Unió országainak mezőgazdaságában a farmok száma és a termelési érték alapján 1989-ben (százalék). .................................................... 225 21.2. 2. táblázat. A családi gazdaság szerepe az Egyesült Államok mezőgazdaságában, 1998-ban különböző mutatók alapján (százalék). ........................................................................................... 227 21.3. 3. táblázat. A farmok és a mezőgazdasági termékek értékesítésének eloszlása az Egyesült Államokban mezőgazdasági szervezetek szerint (százalék). .......................................................... 228 21.4. 4. táblázat. A bérmunka arányának változása a fejlett országokban (százalék). .................... 230 22.1. 1. táblázat. Személyi ekvivalens jövedelmek eloszlása Magyarországon néhány fontosabb egyenlőtlenségi mutató alapján, 1987–2001. .................................................................................. 241 22.2. 2. táblázat. Az egyenlőtlenség növekedésének tényezőkre bontása és az egyes dimenziók fontossága az 1987– ............................................................ 246 22.3. 3. táblázat A személyi ekvivalens jövedelmek egyenlőtlensége és a relatív jövedelmi pozíció változása 1987 és 2001 között a háztartásfők életkori és iskolázottsági kombinációival jellemzett háztartásokban ............................................................................................................................... 248 22.4. F1. táblázat. A tanulmányban leginkább extenzíven használt adatállományok alapvető jellemzői (súlyozatlan adatok). ....................................................................................................................... 256 22.5. F2. táblázat. Az egy főre jutó háztartási jövedelmek személyek közötti eloszlásának fontosabb egyenlőtlenségi mutatói Magyarországon, 1962–2001. ................................................................. 257 22.6. F3. táblázat. Jövedelemegyenlőtlenség és relatív jövedelmi szint egyes társadalmi csoportokon belül, 1987–2001. ..................................................................................................................................... 258 22.7. F4. táblázat. A teljes jövedelemegyenlőtlenség tényezőkre bontása különböző dimenziók szerint, 1987–2001. ..................................................................................................................................... 260 22.8. F5. táblázat. Az egyenlőtlenség változásának tényezőkre bontása, 1987–2001. ................... 262 23.1. 1. táblázat. Hozamok és újraelosztás egyes felosztó-kirovó rendszerekben. ......................... 265 23.2. 2. táblázat. Technikai kamatlábak eszmei tőkeszámlás rendszerekben – javaslatok és alkalmazott eljárások. ......................................................................................................................................... 268 23.3. 3. táblázat. Bevételek és kiadások a magyar nyugdíjrendszerben: eltérő definíciók (folyó áron, millió forint) .............................................................................................................................................. 270 24.1. 1. táblázat. Probit modellek az egyes transzferfajták előfordulásának magyarázatára. ......... 281 24.2. 2. táblázat. Fixed effects logit becslés. .................................................................................. 283 24.3. F1. táblázat. A transzferadás előfordulása a gyermek háttérváltozói szerint két vagy többgyermekes családok esetében (százalék) .......................................................................................................... 285 24.4. 2. táblázat A transzferadás előfordulása a szülői háttérváltozók szerint két vagy többgyermekes családok esetében (százalék) .......................................................................................................... 287 26.1. 1. táblázat. A GDP és GNP szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) ............ 301 26.2. 2. táblázat. Az ipari, illetve szolgáltatási szektorban foglalkoztattak arányának szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) ............................................................................................. 304 26.3. 3. táblázat. A történelmileg protestáns dominancia, a GDP és a heti templomba járás szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) .................................................................................. 305 26.4. 4. a) táblázat. A szubjektív jólét és különböző válságmutatók összefüggése ........................ 306 26.5. 4. b) táblázat. A szubjektív jólét és különböző válságmutatók összefüggése, az államszocialista múlt (dummy) változójával kontrollálva ................................................................................................. 307 28.1. 1. táblázat. A pártpreferencia-vizsgálatok és a választások során megnyilvánuló választói magatartástípusok ........................................................................................................................... 322 28.2. 2. táblázat. A választók szándékolt és tényleges viselkedése által meghatározott választói magatartásminták X-ben ................................................................................................................. 323 viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG 28.3. 3. táblázat. A nem konzekvens és a választási eredményeket A vagy B párt számára kedvezően befolyásoló választói magatartásminták ......................................................................................... 325 28.4. 4. táblázat. A közvélemény-kutatók moratórium előtti és a választás napján közzétett becslései és a tényleges listás eredmények az első fordulóban ............................................................................. 330 28.5. 5. táblázat. A választásokon meghatározott időpontig szavazók és ezt követően szavazni szándékozók pártpreferenciái, százalék .......................................................................................... 333 28.6. 6. táblázat. A nem konzekvens és a választási eredményeket az MSZP vagy a Fidesz számára kedvezően befolyásoló választóimagatartás-minták közötti relációk ............................................. 337 29.1. 1. táblázat. Az újraalakítás kapcsolata más szervezetfejlesztési programmal ........................ 350

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó 2001 júniusának első napjaiban, hatvanadik évében, a szemesztert lezárva, váratlanul meghalt Bertalan László, a Közgazdaságtudományi Egyetem szociológia tanszékének nagy tudású, iskolateremtő tanára, a szociológustársadalom nagy tekintélyű alakja, szeretett kollégánk és barátunk. Emlékére 2002 márciusában tudományos konferenciát tartottunk; e kötet ennek a konferenciának az anyagán alapul. Bertalan László egyedülálló helyet foglalt el a magyarországi szociológiai kutatás és oktatás társadalmában. A szakma negyven évvel ezelőtt elkezdődött lassú, egyenetlen, szűk keretek közé szorított újraszerveződésének első nemzedékéhez tartozott, amely mind éveit, életútját, tanulmányait, mind pedig tudományfelfogását tekintve nagyon különböző személyiségekből tevődött össze. E szociológusnemzedék fiatalabb tagjait az az intellektuális depriváció sújtotta, amely a durván egyszerűsített, illetve újrafogalmazott marxizmuson kívül majdnem mindent, régi vagy új eszmét, elavultnak és gyanúsnak bélyegezett, vagy éppen hozzáférhetetlenné tett. Csak keserves, olykor tévelygő önművelő fáradsággal lehetett e – mindmáig következményekkel járó – műveletlenségből kiemelkedni. Bertalan László azok közé tartozott, akik elsőként fogtak bele e munkába. Néhány évvel filozófiai diplomájának megszerzése és az MTA Szociológiai Intézetében való elhelyezkedése után eltökélten, nagy önfegyelemmel alakította át és egészítette ki a vele egykorúak körében már akkor is híres és tisztelt elméleti tudását. Olyan tudományfelfogást sajátított el és képviselt szakmai körökben, majd később az egyetemen is, amely magában foglalta egyrészt a széles és mély összefüggések végiggondolásának és szabatos megfogalmazásának erős elméleti igényét, másrészt annak a követelménynek az alkalmazását, amely szerint a problémákra vonatkozó állításokat a valóságos világban megerősíteni vagy cáfolni, szigorúan ellenőrzött műveletek révén empirikusan leírni és magyarázni kell. A társadalom tudományos reprezentációjáról azt tartotta, hogy vannak ugyan sajátos módszertani nehézségei, de ez nem indokolja azt a korábban és ma egyaránt elterjedt felfogást, amely szerint kétféle társadalomtudomány lenne. Akár kutatási tervek és tanulmányok megvitatása során, akár a tanteremben vagy éppenséggel kötetlenebb magánbeszélgetésekben fejtette is ki véleményét, egyértelműen nyilvánult meg ez az álláspontja, miközben szavainak hallgatója részesedhetett abban az intellektuális örömben, amelyet elvonatkoztatásokat és konkrétumokat összekapcsoló, végiggondolt és világosan kifejtett érvelése nyújtott. Nagy jelentőségű szövegek és szöveghelyek rendkívülien pontos megjegyzése – az emlékezetnek ez a szintje nemcsak puszta adottság, hanem erkölcsi teljesítmény is – mélyreható és olykor merész történelmi analógiák vagy éppen invarianciák megmutatásához segítette hozzá. Sokrétű és árnyalt nézőpontja azonban a minél egyszerűbb magyarázatra való törekvéssel párosult; nem véletlen, hogy kik voltak a benne rokonszenvet ébresztő társadalomvizsgáló gondolkodók Max Webertől és Georg Simmeltől Karl Popperen, Herbert Simonon és Helmut Schoeckön át vagy Raymond Boudonig. A módszertani individualizmus és a racionális cselekvésmód feltevéseit magáévá tevő álláspontja nem szűkös és kirekesztő módon működött gondolati teljesítményeiben, hanem rugalmasan és megengedőn, nyilvánvalóan teret hagyva például a megértés tudományos feladatának is. Életismerete a lehető legnagyobb mértékben megkímélte a módszerességet nagyra értékelő gondolkodás súlyos veszélyétől, a dogmatizmustól és a doktrinerségtől. Ez az életismeret egyébként az igen erősen és folytonosan jelenlévő etikai reflexió igényével fonódott össze, s a benne megnyilvánuló értékrend az eredeti, teljesítmény- és kötelességközpontú plebejus hangoltságtól fokozatosan az életközeli és a hagyományok társadalmi jelentőségét hangsúlyozó liberális konzervativizmus álláspontjáig jutott el. Bertalan László tevékenysége, noha maga nagyon kevés írásos munkát hagyott hátra, minden színterén jelentős hatással járt. Bármilyen nehezen azonosítható is, szakmai vitákon és a szerkesztői szobában bírálataival és javaslataival jelentősen hozzájárult akadémiai intézeti, egyetemi és másutt dolgozó kollégáinak s a Szociológia szerzőinek a munkájához, mindenekelőtt e munkák fogalmi-metodológiai megalapozásához. Az érintettek a tanúk, ők tudják ezt a legjobban. Szemléletalakító, a szakma tájékozottságát és tudását fejlesztő szemelvénysorozatot tett közzé szerkesztőként a folyóirat sok számában. Alapszövegeket tartalmaz az az általa összeállított kötet is, amely metodológiai álláspontjának kifejeződése, s amelynek szakmai és oktatási fontossága egyhamar nem szűnik meg (Magyarázat, megértés és előrejelzés. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1987). A legnagyobb hatást az oktatás terén érte el. Noha harminchat hivatalos munkaévének csak a felét töltötte el az egyetemen, sokkal korábban, a hetvenes évek első fele óta tartott ott órákat, s valójában már egyetemista évei óta mindenekelőtt – folyamatosan, sokféle formában – tanárként működött. Szociológusok évjáratainak sokasága tanult tőle Weberről, a munkamegosztásról, a cselekvéselméletről, a tipológiákról, Simmelről, a

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

tudományos magyarázatról, a vallásokról, a loglineáris elemzésről, a közvélemény-kutatás hatásváltozatairól és sok minden másról. Iskolát teremtett, elismert szociológusok széles köre tekinti magát tanítványának. Tanári hatása közgazdászokra és filozófusokra is kiterjed, de ismerünk neves építészt is, aki évtizedek után nyilatkozott úgy egyik kurzusáról, hogy az (B. L. egykori barátja, egy jeles filozófus kurzusával együtt) benne van az épületeiben. Az itt következő tanulmánykötet s az alapjául szolgáló 2002. márciusi emlékkonferencia, amelyen a szociológus-, a közgazdász-, a filozófus- és a pszichológusszakma képviselői tartottak előadást, kifejezi az őt övező tiszteletet, és visszatükrözi tanári és gondolkodói munkájának sokrétűségét. Kötetünk első része metodológiai és történeti alapkérdéseket tárgyal az értékek tudományban betöltött szerepéről, a normákról, a cselekvés fogalmáról, a racionalitásról, a hierarchiáról, a megértésről s olyan fontos metodológiai témákról, mint a konszolidáció és az oksági kapcsolatok mérése. A második rész az értékek szubsztantív vizsgálatát nyújtja, valamint oktatási és népesedési dolgozatokat tartalmaz. A harmadik rész a gazdaság, főleg a jólét és az elégedettség problémáira irányul, de komoly politikai-közvélemény-kutatói és közigazgatási tárgyat is elemez. A konferencia és a kötet anyaga nem egyezik teljesen. Egy-két előadó más, alkalmasabbnak ítélt dolgozatot ajánlott közzétételre. Néhányan nem készítették el előadásuk írásos változatát; méltányosnak tartjuk megemlíteni nevüket: Ásványi László, Balázs János, Bence György, Benda Gyula, Bódis Lajos, Formádi Katalin, Gereben Ferenc, Mayer Péter, Szakadát László. A konferencia szervezői, egyben e kötet szerkesztői, ehelyütt is ki szeretnék fejezni köszönetüket Füleki Dánielnek, elhunyt tanártársunk egyik utolsó elkötelezett hallgatójának, azóta egyetemi kollégánknak, mindazért a sokrétű munkáért, amelyet a konferencia és a kötet megvalósulása érdekében elvégzett. Budapest, 2004. január A szerkesztők

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. rész - EMLÉKEZÉSEK


Tartalom 1. Nem kérdeztem meg… .................................................................................................................... 3 2. Bizonyosság és függetlenség ......................................................................................................... 6

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Nem kérdeztem meg… Bence , György Bertalan László nemzedékünk legtisztább fejű, ám igen zárkózott, kevéssé megnyilvánuló, szinte titokzatos gondolkodója volt. Eszméit mindenekelőtt tanítás útján adta tovább. Egy zárkózott tanár? Katedrán megközelíthetetlen maradhat az ember, de szemináriumi munka közben jobban kiszolgáltatja magát, mint amikor ír és publikál. Márpedig Bertalan nagy műfaja a közös tudományos gyakorlat volt. Csakhogy a szeminarizálásnak épp a legkevésbé személyes változatát űzte előszeretettel. Azt a módszert alkalmazta, amit az irodalmárok close readingnek neveznek: tudományos szövegek minél kisebb darabjaiból minél többet kihámozni. Magatartása azt sugallta, hogy nem én beszélek itt, nem is a szerző, hanem maga a szöveg. Nemzedéktársai, barátai és tanítványai emlékkonferenciát rendeztek Bertalan László tiszteletére. Úgy illik tehát, hogy a szakelőadások mellett megpróbáljuk magunk elé állítani az alakját is. Sőt, amennyiben indokolt, felidézzük olyan, magánbeszélgetésben elhangzott megnyilvánulásait, amelyeknek az írásos hagyatékban nincs nyoma. Ehhez kívánok hozzájárulni, mert Bertalan pályájának elejéről, a hatvanas évek első feléről, egyetemi éveiről alighanem én tudok legtöbbet a jelenlévők közül. Ennélfogva az a kevés is, amit életének utolsó két évtizedéről elmondhatok, emlékeim fényében remélhetőleg új színben jelenik meg az őt ekkoriban közelebbről ismerők előtt. Diákkorunkban csoporttársak voltunk a filozófia szakon. Barátok, sőt szerzőtársak; első két cikkünket együtt írtuk a Magyar Filozófiai Szemlébe. Később eltávolodtunk. Más-más helyen kezdtük tudományos pályánkat. Én néhány évvel az egyetem elvégzése után majd két évtizedre kiszorultam az akadémiai életből, Bertalan meg egyetemen tanított. Az eltávolodásban, azt hiszem, nem volt része személyes konfliktusnak. Bennem nem volt sértettség vagy ellenérzés. S hogy benne sem igen lehetett, azt valószínűsíti, hogy amikor találkoztunk, rögtön megtaláltuk a hangot. Néha évek teltek el két beszélgetés között, de ott folytattuk, ahol utoljára abbahagytuk. Óvatosan fogalmazok. Távoli időkről van szó. Nagyon szemérmes emberről. Igen begombolkozott korról. Egészen más világ volt, mint amilyenné a hetvenes években vált, amikor a hatvanas évek kulturális forradalmának hullámai, sokszorosan megtörve ugyan, elértek Magyarországra. Elsősorban az akkori tizen- és huszonéveseket érintve meg, mi pedig akkor már harmincasok voltunk. Kommunizmus ide, kommunizmus oda, sok minden tovább élt a régi világból. Az egyetemi hallgatói állapot nem a felelőtlen gyermekkor kellemes meghosszabbítása volt még, hanem valami nagyon felnőtt dolog. Lakásunk, pénzünk nem volt ugyan, Bertalannak végképp nem. De öltönyt és nyakkendőt viseltünk, olyatamilyet. Előfordult, hogy valaki magázni próbálta a kollégáit. Persze, a rezsim is megtette a hatását. Bezárt, szigorúan ellenőrzött világ. Ismerni is alig ismertünk olyan diákot, aki külföldön, különösen nyugati földön járt. Amikor az egyetemre kerültünk, az idegen nyelvek éppoly távoliak voltak számunkra, mint az idegen országok. Csak a tudományos érdeklődés felébredése után kezdtünk komolyan nyelvet tanulni. Szinte minden diák rokonságában vagy ismeretségi körében voltak börtönviselt, tábort megjárt emberek. Évfolyamtársaink közt is akadt, akit a forradalom után lecsuktak. Mindenki tudta, besúgók vannak köztünk. Nem lehetett nem tudni, mert gyengébb idegzetű spiclik olykor dosztojevszkiji módon bevallották. Idősebb diáktársaink némelyike kiszuperált pufajkás volt. Amikor már nem volt szükség rájuk, ösztöndíjjal egyetemre küldték őket, hogy aztán vezető állást kaphassanak. Tanáraink közt ott voltak a forradalom utáni tisztogatás gyűlöletes figurái. Valamiféle belső cenzúra is működött bennünk, amely – ezt most már csak néhány hasonló gondolkodású diáktársunkra mondom – nem függött össze a nyomasztó viszonyokkal. A kilencvenes években, doberdózás


Nem kérdeztem meg…

közben némileg feloldódva, arról beszélgettünk egyszer Bertalannal, hogy mi mindenről nem beszéltünk annak idején. Szóba sem került például, hogy ő Erdélyből menekült a családjával, én meg zsidó vagyok. Hogy volt ez lehetséges? Arra jutottunk, hogy egyszerűen nem tartottuk említésre méltónak. Nem próbálom magyarázni, csak megállapítom: azért voltak lényegtelenek számunkra ezek az – ahogy akkor mondtuk volna – „partikuláris” körülmények, mert a marxista univerzalizmus teljesen áthatotta gondolkodásunkat. A létező szocializmust, különösen a Szovjetuniót illetően nem sok illúziónk volt. Ha valami talán maradt, illetve feltámadt a hatvanas évek közepén, az is szertefoszlott 1968 nyomán. A hivatalos kommunista ideológiában tehát nem hittünk. Ezt csak azért érdemes említeni, mert marxisták lévén, velünk kapcsolatban komolyan fölmerült, hogy hátha tényleg kommunisták vagyunk, nem úgy, mint akár a párttagok többségénél. A mi illúzióink azonban, bár akkoriban politikai jelentőséget tulajdonítottunk nekik, spekulatív illúziók voltak. Azt hittük, létrejöhet szubjektum és objektum azonossága a társadalmi valóságban. Elvileg. Egyszer talán valahol. Hegeliánus marxizmus volt ez, Lukács György hatása alatt. De hiányzott belőle a sajátos marxista történelemszemlélet, amit filozófiai műszóval „historicizmusnak” illik nevezni. Hiányzott belőle az a meggyőződés, hogy a történelem vonata, bár nem tudni melyik vágányon és mikor, biztosan befut a végállomásra. Azért hiányzott, mert tanárunknak, Márkus Györgynek köszönhetően a logikai pozitivizmus is hatott ránk. Hegel és Popper. Marx és Hempel. Furcsa, instabil, de csak részben abszurd párosítások. Marxot és Hempelt valóban össze lehetett gyúrni új rendszerré. Ebből lett az úgynevezett analitikus marxizmus G. A. Cohen és Jon Elster kezén. Bertalanban megvolt a tehetség, hogy szerencsésebb körülmények között – jobb helyre születve vagy idejekorán emigrálva – az analitikus marxizmus úttörői, nagyjai közé emelkedjen. De ide született, és itt is maradt. Hogy miért nem lett analitikus marxista, arról nincs mit mondanom, mert a kritikus időszakban alig találkoztunk. Talán nem is szorul magyarázatra, hiszen Oxfordban, ahol Cohen működött, vagy Norvégiában és Párizsban, ahol Elster, könnyebb volt megmaradni marxistának, mint ezen a tájon. Tehát a Marx–Hempel-páros Carl Hempelre redukálódott, Karl Marx lassanként kikopott belőle. Ezzel Bertalan gondolkodása új pályára állt. Magyarországon mindenképp az elsők között, de – amennyire meg tudom ítélni – nemzetközi összehasonlításban is jó időben kapcsolódott be abba az irányzatba, amely a társadalomtudományi magyarázat hempeli sémájának üres helyeit a racionális döntések elméletével töltötte ki. Kommentált szöveggyűjteményeivel, kevés, de magvas írásával s főként tanári munkájával Bertalan e téren fejtette ki a legnagyobb hatást. Erről a tanítványok sokkal többet tudnak nálam. De talán előttem jobban fölfedte, hogy azért a régimódi, ha talán nem is spekulatív filozófiai, de legalább fenomenológiai érdeklődés sem aludt ki benne. Bertalan többször felhívta figyelmemet Helmut Schoeck Az irigység című könyvére (az első német kiadás 1966ban jelent meg, mi úgy tizenöt évvel később beszéltünk róla). Nyilvánvalóan nagyon szerette ezt a munkát. S ez elég volt nekem, hogy elolvassam. Azt találtam benne, hogy az irigység a társadalmi viselkedés mindenütt jelenlévő mozgatórugója. Ám a modern társadalomtudomány nem szentel kellő teret neki, mert a tudósok többsége kritikusan szemléli a társadalmi egyenlőtlenségeket, egalitárius beállítottságú. Miből fakad ez a beállítottság? Irigységből! A csattanóra kihegyezett összefoglalás sejteni sem engedi a könyv tartalmi gazdagságát. Sok tanulságos dolog van benne, ám csak olyasmi, ami a racionális döntések elméletén nevelkedett szigorú tudós szemében felszínes anekdotázásnak tűnik csupán. Kant az emberi hálátlanságról. Nietzsche, Simmel és Scheler a ressentiment-ról. Történeti szemantikai elemzések. Néprajzi esetek. Szépirodalmi történetek. Megköszöntem Bertalannak, hogy kezembe adta a könyvet, mert valóban érdekesnek találtam. Ám nem kérdeztem meg, mit is akart vele. Arra gondolt, hogy nem árt egy kis fenomenológiai szociálpszichológiával kiegészíteni a racionális döntések elméletét? Vagy inkább arra, hogy magán ezen az elméleten belül kellene érvényesíteni a schoecki szempontokat? Elvégre nem szükségszerű, hogy a racionálisdöntés-elméleten munkálkodó tudósok – Kenneth Boulding gyilkos iróniájával szólva – olyan aranyos emberek legyenek, akik nem feltételeznek embertársaikról rosszindulatot, miközben annyira azért nem kedvesek, hogy jóindulatot tulajdonítsanak nekik.


Nem kérdeztem meg…

Talán akkor még nem hallottam azokról a kezdeményezésekről, amelyek ilyen irányban, a mások társadalmi pozíciójával való, jó- vagy rosszindulatú összehasonlítást is figyelembe véve, fejlesztik tovább a racionális döntések elméletét. De az is lehet, hogy csak nem mertem feszegetni a dolgot. Egy másik, inkább politikai kérdést – erre határozottan emlékszem – szándékosan nem tettem föl. Helmuth Schoeck a neokonzervatívok egyik zászlóvivője volt Amerikában és Németországban. Tapintatosabbnak véltem nem szóba hozni, ha Bertalan magától nem akart róla beszélni, bármennyire fúrta az oldalamat: vajon ezt, a szerző politikai tendenciáját is jónak tartja? Pedig nem kerültük a politikai témákat, amikor időről időre, Hamburger Mihály barátunkkal hármasban összejöttünk egy vendéglőben. De csak úgy öregurasan kvaterkázva politizáltunk. Egyszer elmesélte egy álmát arról, hogy mi lesz, ha megdől a kommunista rezsim. Vagy nem álom, hanem játékos tervezgetés volt? Nem vagyok biztos benne. Ha így is volt, az eszünkbe sem jutott, hogy mi magunk megérjük. Minden esetre Bertalan nagy kedvvel színezgette, hogy a kommunista funkcionáriusok számára egy rezervátumot kellene létesíteni a Csepel-szigeten, ahol kongresszusokat tarthatnak, kizárhatják, üldözhetik egymást. A Szabadság-szobor köré pedig máglyát kellene rakni, s addig hevíteni, amíg gyertyaviaszként le nem folyik a Citadellán, a Gellérthegyen. Amikor aztán mégiscsak megértük a rezsim végét, úgy vettem észre, nemigen tud örülni. Szelíden, de félreérthetetlenül éreztette velem, hogy túl lelkes vagyok. Kevésbé finoman szólva: túl sokat ugrálok. Nem kérdeztem meg tőle, mit rosszall tulajdonképpen. Magát a politikai aktivitást? Vagy netán még mindig nagyon baloldalinak vagy liberálisnak tart? Pedig meg kellett volna kérdezni. Mennyi mindent meg kellett volna. Mindig ezt érezzük, ha egy okos barátunk meghal. De az ő esetében ennél is fájóbb a mulasztás. Ha kevésbé vagyunk óvatosak, kopogtatni merünk zárkózottsága falán, egy kicsit talán segíteni tudtunk volna neki.


2. fejezet - Bizonyosság és függetlenség (Bertalan László, 1941–2001) Helmich , Dezső Az 1964–1965-ös tanévben ismertem meg: filozófiaszemináriumra egy felsőéves filozófiaszakos diák jött be tanárunkat helyettesíteni. Sovány volt, magas és szemüveges, egyfajta választékosság, egyúttal a csoportillem kívánalmai iránti közömbösség természetes bája jellemezte a viselkedését. Orkánkabátját félretéve (még évekig volt ismerősöm e kabát) azonnal a tárgyra tért: komolyan és nyugodtan elemezte a szabadság fogalmát. Akkor már, elhagyva induló tanulmányszakjait, a néprajzot és a magyart, csak filozófiaszakos volt, akiről mint a Hegel-szövegek félelmetes ismerőjéről lehetett hallani, míg kollégiumi társai a „Kant” ragadványnévvel illették. Az a szenvedély nyilvánult meg ezen a szemináriumon, amely mindvégig központi jelentőségű volt az életében, s amely a fogalmi tisztázásban, a tudás kritikai kialakításában és átadásában öltött testet. Igazi tanár volt (mint utóbb elmondta, már gimnazista korában fellépett így), tanítványai voltak, később – a szó legszigorúbb értelmében – iskolát teremtett, amire az általam közelebbről ismert itthoni tudományokban alig akad példa. Fiához fűződő kapcsolata mellett ez volt az egyetlen szenvedélye. Fogalmilag szigorúan és rugalmasan rendezett tudását bámulatos személyes bizonyossággal birtokolta, önteltség és nyegleség nélkül, bizonyosan abban, hogy megfelelő módon végezte el következtetéseit. Ez ítéletalkotásának igen erős személyközi és csoportfüggetlenségét eredményezte, annak a tárgyi bírálatnak az alapját, amely kiterjedt diákkora fontos gondolkodóira, Marxra és Lukácsra, követőikre, köztük személyes barátaira, majd később Russelra vagy Popperre, sőt, az érett gondolkodói személyisége számára mindvégig legfontosabb Max Weberre is. Függetlensége nem torkollt zártságba, a valóság felé fordult, másokat többnyire megelőzött következtetéseiben (egy okos néprajztudós mintegy 35 év után említette róla egy magánbeszélgetésben, hogy azt is látta, ami jönni fog). Mély, gazdag, folytonos gondolatüzemként működött, még életének nehéz időszakaiban is. Erős kötelességetikát, aszkétikus önfegyelmet őrzött meg családja szigorából és teljesítményigényéből. Gondolkodói és erkölcsi függetlensége, valamint kialakuló tudományfelfogása két évvel az egyetem elvégzése után, 1967-ben (26 éves volt ekkor) elkülönítette attól a körtől, amellyel addig kapcsolatban állt. Elkülönülése nem összeütközés, hanem csendes visszahúzódás volt. Visszahúzódásra való hajlama szerepet játszott a sorsában. Sorsunk indítékaink, képességeink és lehetőségeink következménye. Erős indítéka és képessége volt a világ megértésére és megmagyarázására. Kevés indítéka volt azonban arra, hogy tekintélyét ne csak élőszóval, hanem írással is növelje. Kevés külső támogatásban és alkalomban volt része, hogy könnyítsen életén, de az elhatározása is kevés volt erre. Személyes körülményei, veszteségei (fia halála, amelynek fájdalmán nem tudott túljutni), sem a testvéri támogatás – nem itt vizsgálandók. Csak annak megállapítása tartozik ide, hogy rejtelmes ellentét húzódik meg gondolkodói-tanári munkájának minősége és szakmai-írásos teljesítményének mennyisége között. Folytonosan és sokrétűen dolgozott. A történelmi változásokat megelőző elméleti, világnézeti és etikai álláspontot kialakítva lépett ki abból az – ő szavával – „intellektuális gettóból”, amelyben részünk volt. Útját fájdalmasan és tiszteletet parancsolóan egyedül járta végig, két-három állandó barát, egy négytagú asztaltársaság, alkalmi szellemi kapcsolatok vették körül csupán. Aligha lehet elfelejteni figyelmes tekintetét, érvelése komoly és nyugodt hangját, szelíd mosolyát, szeretetet ébresztő alakját. Közeli barátai, Tímár Árpád, néhai Béllei László, néhai Csontos László, Varga István közül más is szólhatna itt a helyemben. Ám bizonyára egyetértenek velem: ajándékot kaptunk az égiektől, hogy a barátai lehettünk.


II. rész - FOGALMAK, MAGYARÁZATOK, MÓDSZEREK


Tartalom 3. Rickert és Weber .......................................................................................................................... 10 1. Hivatkozások ...................................................................................................................... 18 2. Függelék ............................................................................................................................. 19 4. Társadalomtudomány és értékítéletek ......................................................................................... 22 1. Az értékmentesség ismeretelméleti-logikai vonatkozásai ................................................... 22 2. Az értékmentesség normatív vonatkozásai ........................................................................ 25 3. Értékítéletek racionális kritikája ......................................................................................... 26 4. Értékítéletek az egyetemi oktatásban – Max Weber oktatásetikai koncepciója ................. 27 5. Összegzés ........................................................................................................................... 29 6. Hivatkozások ...................................................................................................................... 29 5. A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei ....................................................... 31 1. A megismerés tárgyszerűségének problémája .................................................................... 31 2. A nem tárgyi hatások kiküszöbölésének nehézségei ........................................................... 32 2.1. Belső nehézségek ................................................................................................... 32 2.2. Külső nehézségek ................................................................................................... 33 3. Az értékmentesség esélyei .................................................................................................. 34 3.1. Személyközi semlegesítés ....................................................................................... 34 3.2. Személyes semlegesítés .......................................................................................... 35 4. Irodalom ............................................................................................................................. 36 6. A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata ................................................. 38 1. 1. ......................................................................................................................................... 38 2. 2. ......................................................................................................................................... 40 3. 3. ......................................................................................................................................... 43 4. 4. ......................................................................................................................................... 46 5. 5. ......................................................................................................................................... 49 6. Irodalom ............................................................................................................................. 50 7. Szabad akarat és természeti törvény ............................................................................................ 52 1. Irodalom .............................................................................................................................. 56 8. A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában ........................................................ 58 1. Hivatkozások ...................................................................................................................... 67 9. Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban ............................................... 68 1. Bevezetés ............................................................................................................................ 68 2. Oksági kapcsolatok erejének mérése: hatásnagyság és esélyhányados ............................. 68 2.1. Probabilisztikus okság ............................................................................................ 69 2.2. A hatásnagyság ...................................................................................................... 69 2.3. Az esélyhányados ................................................................................................... 70 3. A feszítő cellás esélyhányados értelmezésének problémái ................................................. 73 3.1. Feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok eltérése mobilitási táblázatokban 73 3.2. Feszítő cellás esélyhányadosok értelmezése és a résztáblázatokra bontás módszere 75 3.3. Mikor tévedhetünk a feszítő cellás esélyhányadosok használatával? ..................... 76 4. Összefoglalás ..................................................................................................................... 78 5. Hivatkozások ...................................................................................................................... 79 10. Társadalmi racionalitás ............................................................................................................. 81 1. Plurális racionalitás ........................................................................................................... 81 2. A maximin szabály ............................................................................................................. 82 3. Az információs bázis kiterjesztése ...................................................................................... 83 4. Hivatkozások ...................................................................................................................... 83 11. A jelentésháló pókja ................................................................................................................... 85 1. Bevezetés ............................................................................................................................ 85 2. A kultúra fogalmáról .......................................................................................................... 87 3. Az integratív antropológia programja ............................................................................... 88 4. A „kultúra” és a „rendkívüli jelenségek” .......................................................................... 89 5. A jelentésháló pókja ........................................................................................................... 90 6. Irodalom ............................................................................................................................. 91 12. Hierarchia ................................................................................................................................. 92


FOGALMAK, MAGYARÁZATOK, MÓDSZEREK 1. A fogalom ........................................................................................................................... 92 1.1. Fogalomhasználati kitekintés ................................................................................ 93 2. Szervezetirányítási probléma ............................................................................................. 93 2.1. Rendszerirányíthatósági probléma ........................................................................ 95 2.2. Szerkezetépítési probléma ...................................................................................... 96 2.3. Osztályozási probléma ........................................................................................... 96 2.4. Tudásrendezési probléma ...................................................................................... 99 3. A fogalom explikációja ..................................................................................................... 100 3.1. Tudományos terminusok ...................................................................................... 100 3.2. Algebrai alapfogalmak ........................................................................................ 101 3.3. Gráfelméleti alapfogalmak .................................................................................. 105 3.4. Végső értelmezési kísérlet .................................................................................... 107 4. Összegzés ......................................................................................................................... 111 5. Hivatkozások .................................................................................................................... 112 13. Tipikus gondolatok .................................................................................................................. 113 1. Előzetes megjegyzések ...................................................................................................... 113 2. Problématerületek ............................................................................................................ 113 2.1. Előzményproblematika ........................................................................................ 113 2.2. Oksági vagy motívumproblematika ..................................................................... 114 2.3. A típusalkotás problematikája ............................................................................. 115 3. Elméleti típusok ................................................................................................................ 116 3.1. Klasszifikatorikus és szélsőséges típusok ............................................................. 116 3.2. Ideáltípusok ......................................................................................................... 117 3.3. Ideáltípusok, hipotézisek és elméleti modellek ..................................................... 117 4. Alkalmazott típusok .......................................................................................................... 118 4.1. A homo informaticus típusa ................................................................................. 118 4.2. Ügyféltípusok ....................................................................................................... 119 4.3. Faktorelemző eljárással alkotott típusok ............................................................... 120 5. Összefoglalás ................................................................................................................... 122 6. Irodalom ........................................................................................................................... 123


3. fejezet - Rickert és Weber Az értékvonatkozástól az ideáltípusig Erdélyi , Ágnes Közhely, hogy Rickert Die Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung című műve1 erősen hatott Weber metodológiai elképzeléseire. A Grenzen hatásáról már a 30-as évek közepén megfogalmazódott2 az azóta is folyton ismételgetett „kánon”, nevezetesen, hogy Weber átveszi Rickerttől az „értékvonatkozás” fogalmát, de a mögötte meghúzódó elképzeléssel – azzal, hogy szükség van az „értékek általános rendszerének” kidolgozására (ebből lett később a rickerti „értékfilozófia”) – nem ért egyet: az ő kiindulópontja éppen hogy a különféle értékszférák összeegyeztethetetlensége. Számos érv sorakoztatható fel e felfogás mellett. Mellette szólnak (vagy legalábbis jól beleillenek) a triviális tények: a Grenzen első kiadása már 1902-ben megjelent – a Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft pedig még korábbi: a későbbi kiadások3 alapjául szolgáló előadást Rickert a Kulturwissenschaftliche Gesellschaft első ülésén tartotta 1898-ban –, Weber dokumentálhatóan még a kiadás évében olvasta a Grenzent, az ő legkorábbi metodológiai írásai pedig egy, illetve két évvel később születtek. 4 Weber továbbá nemcsak azonnal elolvasta a Grenzent, hanem – ez is dokumentálható – nagyon pozitívan nyilatkozott róla, és publikált írásaiban is többször hivatkozott rá. Ráadásul ezek a hivatkozások általában arról szólnak, hogy az éppen kifejtett gondolatok valamiképpen kapcsolódnak Rickerthez: arra támaszkodnak vagy azt gondolják tovább, esetleg kritikai szempontokat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, amit Rickert a Grenzenben az értékekről és az értékekre vonatkoztatott kultúráról mondott. A legnyomósabb érv tehát akár úgy is megfogalmazható, hogy magától Webertől tudjuk: metodológiai elképzeléseire nagy hatással volt Rickert, álláspontja ahhoz kapcsolódott, amit Rickert a Grenzenben kifejtett. Tulajdonképpen csak egy dolog furcsa: Rickert reakciója. A második kiadástól kezdve Rickert is hivatkozik Weber metodológiai írásaira – korábban nem tehette: a legkorábbi metodológiai írások is a Grenzen első (1902) és második (1913) kiadása között születtek –, ezek a hivatkozások azonban általában nem érdemiek, inkább csak formálisak („díszítő” jellegűek) vagy, ahol kapcsolódik hozzájuk tartalmi megjegyzés, ott az egyértelműen kritikai, illetve olykor pozitív ugyan, de némileg lekezelő („vállon veregető”).5 Ez még nem volna furcsa. A furcsa az, hogy a későbbi kiadásokban megváltozik a hangnem. Egészen pontosan Weber halála után történik a fordulat: a Grenzen 1921-es (harmadik és negyedik) kiadása már a „Max Weber emlékének szentelve” – „Dem Andenken an Max Weber gewidmet” – ajánlással jelenik meg, és az új kiadáshoz írott előszóból megtudjuk, hogy kettejüket a közös tudományos érdeklődés és a személyes barátság mély érzése fűzte egymáshoz. Megtudjuk továbbá, hogy már a freiburgi időkben kiderült a közös érdeklődés, persze voltak nézeteltéréseik is (de a vita közöttük tulajdonképpen nem is az ő – mármint Rickert –, hanem Windelband álláspontjáról folyt6), és hogy amikor Weber még csak a Grenzen első három fejezetét ismerte (ez jelent meg először nyomtatásban 1896-ban), úgy vélte, hogy az „individuális fogalmaknak”, valamint a „történelem logikájának” kidolgozására tett kísérlet kivihetetlen („gyakran mondta nekem – írja Rickert –, hogy ezt a munkát soha nem fogom befejezni”). A végén azonban minden jóra fordult: amikor 1902-ben az egész munka – a történeti fogalomalkotásról és a történeti objektivitásról szóló utolsó fejezetekkel együtt – megjelent, Weber „az elsők között győződött meg róla, hogy az elméleti értékvonatkozás fogalma alapján” igenis megadható a történelemtudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” által alkalmazott „fogalmi eljárás”. És hogy a happy end teljes legyen: „Azok a metodológiai munkák, amelyekben azután ezt a belátást ő maga a saját tudományában gyümölcsöztette, máig fáradozásaim legszebb sikerét Rickert [1902], a továbbiakban Grenzenként hivatkozom a műre. Schelting [1934] (lásd különösen 2. szakasz, 4. fejezet, 29–36. o. és 4. szakasz, 4. fejezet, 220–247. o.). 3 Rickert [1902] a továbbiakban: KuN. Az első kiadás az előadás nyomtatott változata volt. 4 Két korai írásról van szó: az 1903 és 1906 között íródott Weber [1985b] (a továbbiakban: RuK) „Roschers ’historische Methode” címet viselő első részéről, valamint a Weber [1985c] (a továbbiakban: Objektivitás-tanulmány) írásról. 5 Azokra a hivatkozásokra később még visszatérek, amelyekben Rickert bírálja Webert. A „díszítő” jellegű hivatkozásra a legszebb példát a Grenzen második kiadásának 553. oldalán találtam: Rickert itt hivatkozik a RuK 1905-ben megjelent (Knies und das Irrationalitätsproblem című) második részére – egy konkrét probléma kapcsán azt mondja, hogy aki elolvasta Max Weber írását, annak nem lesz többé kétsége afelől, hogyan értelmezze a problémát –, ám ha visszakeressük a hivatkozott helyet (Weber [1985a]53. o.), ott a következőket találjuk: „Ezt egyébként senki nem mutatta meg olyan világosan, mint Rickert”, és Weber a maga részéről a Grenzenre hivatkozik. A pozitív, de kicsit lekezelő hivatkozásra a könnyebbség kedvéért a KuN-ból (Rickert [1902]) hozok példát (ennek van magyar fordtása): Rickert hosszasan sorolja, kik mélyültek el a Grenzen nyomán metodológiai problémákban, s utolsókként hozzáteszi, hogy „a nemzetgazdaságtan számára (…) Menger Károly és a legújabb időkben Weber Miksa oly tanulságos módon” ráirányította a figyelmet a „módszertani vizsgálódásokra”. (Lásd Kultúrtudomány és természettudomány, Rickert [1902] magyarul: 1923, 11–12. o.; KuN, 4. és 5. kiadás, 8–9. o.). 6 Windelband „Geschichte und Naturwissenschft”-ja, „amely akkoriban jelent meg, ellenmondásra ösztökélte Webert. Úgy vélte, az »idiografikus« eljárás eszteticizmusba torkollik.” (Grenzen, „Vorwort zur dritten und vierten Auflage”, 3. kiadás, XIX. o.). 1 2


Rickert és Weber

jelentik”. Rickert még azt is megemlíti, hogy Weber munkássága nem merült ki ezekben a – hozzá kapcsolódó – metodológiai munkákban: történészi teljesítményét elismeri, szociológiai munkásságát azonban „hatalmas torzónak” minősíti. (Noha nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégis megemlítem, hogy Rickert még ebben, a Weber nagyságának adózó előszóban sem tudta szó nélkül hagyni Weber nehéz, indulatos természetét, és még itt is vitába bocsátkozott azokkal, akik szerint Weber korának egyik nagy filozófusa volt). 7 Itt akár abba is hagyhatnám, hiszen nagyon úgy fest, hogy Rickert csak megerősíti, amit Webertől is tudni lehet, nevezetesen, hogy megjelenésekor Weber azonnal elolvasta a Grenzent, hogy akkoriban született metodológiai írásai kapcsolódtak ahhoz, amit itt olvasott, és hogy a kapcsolódási pont az „értékvonatkozás” fogalma volt. Ám ha tüzetesebben megnézzük a szövegeket, felfedezhetünk egy apró, de nem elhanyagolható különbséget: Weber igazat mond (neki legfeljebb az vethető a szemére, hogy nem mindig mondja el a teljes igazságot: az udvarias hivatkozásokhoz nem mindig teszi hozzá a kritikai megfontolásokat), Rickert állítása viszont minden részletében megkérdőjelezhető. Egyoldalú és erősen torzító az a beállítás, mely szerint ők ketten ugyanazt a célt tűzték maguk elé, s miután ezt a célt neki sikerült elsőként valóra váltania, Weber a maga munkájában az ő eredményeit (ti. fogalmi megoldásait) „gyümölcsöztette”, s amelyben a szociológus Weberről csak érintőlegesen esik szó (ebben a kontextusban még az intellektuális és baráti kapcsolatra utaló életrajzi megjegyzések is őszintétlennek és tendenciózusnak hatnak). Rickert érdemi állítása pedig – mely szerint Weber, amint elolvasta a teljes Grenzent, „az elsők között győződött meg róla, hogy az elméleti értékvonatkozás fogalma alapján” igenis megadható a történelemtudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” által alkalmazott „fogalmi eljárás” – nem egyoldalú és torzító, hanem egyszerűen hamis: a Grenzen első kiadásából ugyanis sem Weber, sem más nem győződhetett meg erről, mivel az „értékvonatkozás” alapján megadható fogalmi eljárás (a „wertbeziehende Begriffsbildung”) még nem szerepelt az első kiadásban. Az első kiadásnak a történelmi fogalomalkotásról szóló negyedik fejezetében Rickert még „teleológiai fogalomalkotásról” beszélt (a harmadik alfejezetnek is az volt a címe, hogy „Die teleologische Begriffsbildung”), és csak az 1913-as második kiadástól kezdve került ennek helyére az „értékvonatkoztató fogalomalkotás”. Rickertnek erre a furcsa feledékenységére később még visszatérek, előbb azonban szeretném leszögezni, hogy egyelőre csak a hatás időpontja vált kérdésessé. Ettől még igaz, hogy Weber a megjelenésekor (1902-ben) azonnal elolvasta a Grenzent, és hogy már a korai metodológiai tanulmányokban is kapcsolódott hozzá (hogy csak egyetlen példát említsek: nagy valószínűséggel innen vette a „valóságtudomány” elnevezést); sőt, akár még az is igaz lehetne, hogy később, 1913 után – miután a Grenzen második kiadása megjelent – az „értékvonatkozás” fogalma vált a legfontosabb kapcsolódási ponttá. Feltűnő azonban, hogy Weber – noha kétségkívül azonnal felfigyelt az új terminológiára – meglehetősen kritikusan reagált. Az 1917-ben megjelent Értékmentesség-tanulmányban8 a következőket írta: „Az »értékvonatkozás« kifejezés jelentésével kapcsolatban kénytelen vagyok saját korábbi nyilatkozataimra és mindenekelőtt H. Rickert ismert munkáira hivatkozni. Itt lehetetlen mindezt újra előadni. Ezért csak arra emlékeztetek, hogy az »értékvonatkozás« kifejezés csupán azt jelenti és értelmezi a filozófia nyelvén, hogy az empirikus vizsgálatban a tárgy kiválasztását és megfogalmazását a sajátos tudományos »érdeklődés« irányítja.” (Weber [1985a] 511. o.) – Ha belegondolunk, ebben már nem is csak a kritikus hang a feltűnő: Weber kifejezetten arra utal, hogy neki már korábban is voltak terminológiai fenntartásai. Tényleg voltak: ő már a Grenzen első kiadásában szereplő „érték”-fogalommal kapcsolatban komoly fenntartásokat fogalmazott meg. Ezek egy része ismert, Rickert is ismerhette őket, hiszen bekerültek a publikált tanulmányokba,9 más része pedig levelekkel és feljegyzésekkel dokumentálható. Weber fenntartásai – nagyon leegyszerűsítve – úgy foglalhatók össze, hogy noha Rickertnek tökéletesen igaza van abban, hogy a kultúra fogalma értékfogalom, és a kulturális jelenségek értékeszmékre vannak vonatkoztatva, az „érték” annyira sokértelmű és zavaros fogalom, hogy ennek alapján nem adható meg a kultúrtudomány fogalmi eljárása (még a történettudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” fogalmi eljárása sem). Ezért meg merném kockáztatni azt az állítást, hogy Weber nem annyira átvette, mint inkább első perctől kezdve határozottan elutasította Rickert fogalmi megoldását. Még sarkosabban – és némileg anakronisztikusan – fogalmazva: Weber, mondhatni, „preventíve” (még mielőtt a Grenzen második kiadása megjelent volna) megfogalmazta súlyos ellenvetéseit. Ez viszont annyit jelent, hogy a bevezetőben említett hatástörténeti közhely – legalábbis abban a formában, ahogy a 30-as évek közepétől kezdve elterjedt – megkérdőjelezhető. A következőkben két szálon fogok érvelni amellett, hogy Weber első perctől kezdve komoly fenntartásokat fogalmazott meg a Grenzenben javasolt Név szerint csak Troelschre utal, Jaspersnek még a nevét sem mondja ki. – Az idézetek és a parafrázisok a Grenzen 3. és 4. kiadásához írott előszóban (id. kiad. XIX–XX. o.) találhatók. 8 A teljes cím: Der Sinn der „Wertfreiheit” der soziologischen und ökonomischen Wissenschaften (a továbbiakban: Értékmentesség), Weber [1985d]. A tanulmány egyébként egy 1913-ban, a Verein für Sozialpolitikban folytatott vitához készült szakvélemény átdolgozott változata. 9 Az előbbi idézet után nem sokkal hivatkozik például az egyik ilyen helyre a „Kritische Studien auf dem Gebiet der kulturwissenschaftlichen Logik” című tanulmányban (Weber [1985a] 245. o. skk.). A magyar kötetbe ez a hivatkozás (számomra megfejthetetlen okoknál fogva) tévesen került be: a magyar kiadás szerint Weber itt „e kötet első tanulmányára” – azaz: az Objektivitás-tanulmányra – hivatkozik. 7


Rickert és Weber

fogalmi eljárással szemben, és más irányban kereste a megoldást, mint Rickert. Egyfelől azt próbálom megmutatni, hogy a Grenzen második kiadásában még Rickert is tisztában volt a kettejük álláspontja közti különbséggel, és csak Weber halála után igyekezett tendenciózusan és meglehetősen szisztematikusan eltüntetni a korábbi nézeteltérések nyomait – ennek a stratégiának a része volt a hirtelen hangnemváltozás és az új előszóban tetten érhető furcsa feledékenység –, másfelől röviden utalok néhány jól ismert és egy kevéssé ismert (csak mostanában publikált) Weber-szövegre, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy Weber kezdettől elutasította az „érték”-fogalomra alapozott fogalmi megoldást (még az erősen a Grenzenre emlékeztető – és nemegyszer Rickert-parafrázisként kezelt – megfogalmazásokban is felfedezhetők az „érték”-fogalommal szembeni terminológiai fenntartások). Kezdem Rickerttel. Mielőtt rátérnék a „kemény” érvre – nevezetesen a Grenzen különböző kiadásaiban felfedezhető eltérésekre –, elmondom, mi keltette fel a gyanakvásomat (magyarán: mi késztetett arra, hogy belevágjak a három kiadás szövegének – mi tagadás, nem túl izgalmas – összehasonlításába). Először egy teljesen semleges életrajzi adat tűnt zavarónak. Nem tudom, pontosan mi az oka – talán az, hogy Rickert egy alkalommal a tanítványaként emlegette Webert (erre még visszatérek) –, mindenesetre én a valóságosnál sokkal nagyobbnak képzeltem a kettejük közti korkülönbséget, és amikor utánanéztem az adatoknak, igencsak meglepett, hogy mindössze egy év választotta el őket: Rickert 1863-ban született Danzigban, és Berlinben tanult, Weber pedig 1864-ben született Erfurtban, és ő is Berlinben tanult – találkoztak is a berlini egyetemen (erről Rickerttől tudunk, aki 1926-ban azt írta, hogy Weber óriási tudása „elbátortalanította” – Rickert [1985] 110. o.). Felfigyeltem továbbá arra, hogy a kettejük kapcsolatáról és találkozásairól szóló beszámolókból (most elsősorban a harmadik személyektől származó, de azért nem mindig „független” beszámolókra gondolok: Marianne Weber beszámolója például semmiképpen sem nevezhető – és sok tekintetben Jaspersé sem tekinthető – „függetlennek”) sokat lehet megtudni arról, hogyan viszonyult Weber Rickerthez. Meg lehet tudni, hogy segítette (az ő támogatásával lett például Rickert „Ordinarius”, amikor 1896-ban átvette Riehl katedráját Berlinben), meg lehet tudni azt is, hogy figyelemmel kísérte a munkásságát (nagyra tartotta például Zur Lehre der Definition című habilitációs tézisét), és meg lehet tudni még sok minden mást is –, de arra alig van adat, hogy mindez Rickert oldaláról hogyan festett. Pontosabban: ami Rickertet illeti, a beszámolókból inkább az derül ki, hogy később – Weber halála után – hogyan nyilatkozott Rickert erről a kapcsolatról. A kibontakozó kép olyan, mintha a tényleg egymás közelében töltött időszakokban (a berlini egyetemi éveken kívül Freiburgban – Rickert 1894-től, Weber pedig 1895-től tanított a freiburgi egyetemen –, később, 1915 és 1918 között pedig Heidelbergben éltek és dolgoztak egymás közelében) nem is lett volna közös történetük, mintha ezekben az időszakokban Rickert inkább csak a Weber-házaspár történetének mellékszereplője lett volna. Weber halála után viszont mindez megváltozik: innentől kezdve már volt közös történetük – Rickert maga is többször írt erről (minden alkalommal ahhoz hasonlóan számolt be a kapcsolatukról, ahogy azt a Grenzen 1921es kiadásához írott előszóban láttuk), és mások is beszámolnak az intellektuális és baráti kapcsolatról tett nyilatkozatairól –, s ekkortól kezdve érzékelhetően megváltozik a hangnem. Már ezt is gyanúsnak találtam, de igazából Jaspers visszaemlékezései keltették fel a gyanakvásomat, egészen pontosan Jaspers Filozófiai önéletrajzának azon részei, amelyek a közte és Rickert között kirobbant konfliktusról szólnak (Jaspers [1998]). Az összekülönbözés tárgya ugyanis Weber volt. A Rickert és Jaspers közti viszony korábban sem volt éppen bensőséges,10 Weber halálakor azonban nyiltan összecsaptak. Jaspers a következőképpen számol be erről: „Max Weber halála után halogattam a látogatást Rickertnél, mert attól tartottam, hogy a helyzethez nem illő szavak hangozhatnak el (…). Csak az ötödik napon határoztam el magam. Először néhány megrendült szót váltottunk, és ezek megnyugtattak. De azután Rickert úgy kezdett beszélni Max Weberről, mint tanítványáról; elismerte ugyan a jelentős személyiséget, akivel hozzá méltó kapcsolatot tartott fenn, de hangsúlyozta tragikusan zilált munkásságát is, valamint azt, hogy felismeréseinek igen csekély lehet a hatása. A balszerencse bekövetkezett. Dühös lettem, és a következő mondatra ragadtattam magam: »Ha Ön azt hiszi, hogy Önt és a filozófiáját egyáltalán ismerni fogja az utókor, ez csak azért lehet így, mert Max Weber munkásságának bemutatásakor meg fogják említeni Önt mint olyan embert, akinek Weber egyes logikai ismeretekért kifejezte köszönetét.«” (Jaspers [1998] 40-41. o.)11 Jaspers még egy alkalomról beszámol. Mivel a heidelbergi egyetem hivatalosan nem búcsúztatta el Webert, a diákok szerveztek egy megemlékezést, ahova meghívták beszélni Japerst. Rickert nem vett részt a

Többször tettek például nyilvánosan nem éppen hízelgő megjegyzéseket egymásra. Gustav Ramming azt írja, hogy Rickert folyton „pszichológusként” emlegette Jasperst (értsd: hiába erőlködik, nem filozófus), Jaspers pedig filozófus „Fachmann”-ként aposztrofálta Rickertet (Ramming [1948] 87. o.). 11 A fordítás kicsit finomít az eredeti szövegen: Jaspers azt vágta Rickert képébe, hogy azért fogják ismerni, mert szerepel a neve Weber egyik lábjegyzetében. 10


Rickert és Weber

megemlékezésen, de elolvasta a beszédet, és a legközelebbi találkozásukkor azt mondta: „Szíve joga, hogy Max Weberből filozófiát csinál, de még hogy filozófusnak is nevezi, az képtelenség.” (Uo.) Így hát Rickertet alapvetően két dolog nyomaszthatta: az, hogy önálló, tőle független gondolkodóként, valamint az, hogy filozófusként fogják számon tartani Webert. Láttuk, hogy az előbbit még a „Weber emlékének szentelt” kiadás előszavában is vitatta, s ott is azt hangsúlyozta, hogy saját munkájában Weber az ő eredményeit „gyümölcsöztette”, egyebekben viszont „hatalmas torzónak” minősítette az életművét; Jasperstől pedig megtudtuk, hogy még a megrendültség pillanataiban is „tanítványának” nevezte Webert, s nem mulasztotta el hozzátenni, hogy egyébként „tragikusan zilált” a munkássága, s így „felismeréseinek is igen csekély lehet a hatása”. A másodikat – azt, hogy milyen sikerrel járt Rickert hadakozása az ellen, hogy filozófusként tartsák számon Webert (amúgy: változó sikerrel) – nem tartom különösebben érdekes problémának, az elsőt viszont igen. Vajon hogyan sikerült Rickertnek kiemelkedő – az ő hírnevét is öregbítő – tanítványt faragnia abból a Weberből, akivel korábban (ha egyáltalán érdemben említette) lényegi nézeteltérése volt? A Grenzen második kiadásának azon helyei ugyanis, ahol Rickert érdemben említette Webert, arról tanúskodnak, hogy akkoriban pontosan látta, mi a jelentősége Weber ellenvetéseinek, és (ha nem is túl szerencsésen, de határozottan) visszadobta őket. Kíváncsi lettem, mit kezdett ezekkel az árulkodó nyomokkal abban a kiadásban, amelyet Webernek szentelt. A Grenzen második kiadásában Rickert több ponton érdemben megváltoztatta és ki is egészítette az első kiadás szövegét. A második kiadáshoz írott előszóban erről azt mondja, hogy „túl messzire vezetne, ha egyenként fölsorolnám a változatásokat”, és valóban nem sorolja föl őket. De a kiegészítések közül azért néhányat megemlít (például azt, hogy az új kiadásban már reagál Dilthey késői, 1902 után megjelent munkáira),12 a változtatásokról pedig általában azt mondja, hogy pontosabb megfogalmazásra törekedett, és igyekezett tanulni a kritikákból, valamint az első kiadást követő vitákban elhangzott ellenvetésekből. Webert nem említi név szerint, de – mivel másokat sem említ azok közül, akik bírálták, illetve ellenvetéseket fogalmaztak meg – ez teljesen rendben van. Az viszont fölöttébb furcsa, hogy az új terminológiáról sem tesz említést az előszóban: az „értékvonatkoztató fogalomalkotás” minden különösebb kommentár nélkül jelenik meg a Grenzen második kiadásában (még a negyedik fejezet bevezető részében vagy magában a Die wertbeziehende Begriffsbildung címet viselő alfejezetben sem találunk semmi utalást arra, hogy megváltozott a terminológia, és így arról sem tudunk meg semmit, miért változott meg).13 Részletes tartalmi indoklásra persze nem is volt szükség, hiszen Rickert már az első kiadásban úgy érvelt, hogy „individuális tartalmú fogalmak alkotása” csakis „a tárgyak értékekre »vonatkoztatása« folytán” lehetséges, és ennyiben ilyenkor „teleológiai fogalomalkotásról” kell beszélnünk.14 A terminológiai változásról azonban illett volna szót ejteni. Erre vonatkozóan mindössze egyetlen érdemi megjegyzést találtam, de azt nem a Grenzenben, hanem a Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft 1921-es kiadásában. Rickert itt a következőket mondja: „Hogy az értékvonatkoztatás lényegét és különösen a történettudományt illető jelentőségét megvilágítsam, még a következőket teszem hozzá. Mindenekelőtt egy terminológiai megjegyzést. Hozzá vagyunk szokva, hogy minden értékszempontok szerinti szemlélést »teleológiainak« nevezzünk. Ezért a történelemben »értékvonatkoztató« eljárás helyett teleológiai fogalomalkotásról is lehetne beszélni; ezt azelőtt magam is megtettem. Jobb lesz azonban ezt a sokértelmű és félreérthető szót vagy teljesen kerülni, vagy pedig jelentését pontosan meghatározni és minden mástól elhatárolni.”15

Az ugyan túlzás, amit Rickert az előszóban állít – nevezetesen, hogy Dilthey utolsó munkáiban már figyelembe vette volna a Grenzenben kifejtett álláspontot arról, hogy a tudományok felosztásának nem a természet és a szellem, hanem a természet és a kultúra különbsége szolgál alapul –, ám minden oka megvolt rá, hogy a második kiadásban kiemelt helyen, és igen pozitívan hivatkozzék Diltheyre, aki utolsó megjelent művének utolsó soraiban név nélkül, de félreérthetetlenül utalt Rickertre. A Dilthey [1958] utolsó fejezete a szellemtudományos fogalomképzés határairól és nehézségeiről, valamint az ezzel kapcsolatos tudományelméleti és metodológiai feladatokról írott sorokkal zárul. (Az utolsó fejezet a magyar válogatásba – Dilthey [1974] – nem került be. Megtalálható: Dilthey [1958] 188. o.) 13 A negyedik fejezet bevezető részében néhány apró stiláris és tipográfiai változtatással először némileg módosítja az első kiadás szövegének értelmét [lásd például: „az individuális tartalmú fogalmak alkotását (…) ennyiben teleológiai fogalomalkotásnak kell nevezni”, de „ennek semmi köze a gyakran vitatott történelemteleológiához, itt csupán egy tisztán tudományos teleológiai elvről van szó” – 1. kiadás, 307. o.; „az individuális tartalmú fogalmak alkotását (…) ennyiben akár »teleológiainak« is lehet nevezni”, „ennek azonban semmi köze a tudománytalan, s emiatt gyakran joggal vitatott történelemteleológiához, itt csupán egy tisztán elméleti elvről van szó” – 2. kiadás, 275. o.], majd egyszerűen két új mondattal kiegészíti azt a bekezdést, amelyben az első kiadásban bevezette – az ott kiemelt, ám a második kiadásban már csak idézőjeles lehetőségként említett – „teleológiai fogalomalkotás” elnevezést: „Az individualizáló fogalomalkotás tehát értékvonatkoztató fogalomalkotásnak fog bizonyulni, és ezáltal is szemben áll az értékmentes, természettudományos fogalomalkotással. Az elméleti értékvonatkozásnak mint az individualizáló vagy történeti ábrázolás voltaképpeni elvének fogalmát a legbehatóbban ki kell fejteni.” (2. kiadás, uo.). Amit aztán az új címet viselő harmadik alfejezetben meg is tesz. 14 Lásd: 1. kiadás, 367. o. (Hasonló megfogalmazások találhatók a Die teleologische Begriffsbildung című alfejezetben is, lásd: uo. 371. o. skk.) 15 Lásd: KuN, id. kiad. 105. o. (Az idézet a magyar kiadásból való, megtalálható: id. kiad. 86-87. o.). 12


Rickert és Weber

A Grenzen második kiadásában mindkettőt megteszi: a harmadik alfejezetben röviden vázolja, milyen értelemben lehetne a történelmi fogalomalkotást „teleológiainak” nevezni (a történeti individuumot mindig egy értékre vonatkoztatva tekintjük oszthatatlan egységnek – akár azt is mondhatjuk, hogy „teleológiai” egységnek tekintjük, hiszen a cél mindig mint valami megvalósítandó jó lebeg előttünk –, és az individualizáló történeti tudomány éppen erről az értékre vonatkoztatott, oszthatatlan, „teleológiai” egységről alkot fogalmat), majd pedig elmondja, milyen félreértések adódhatnak ebből az elnevezésből. Néhány apró stiláris és hangsúlybeli változtatástól, valamint rövid betoldástól eltekintve ugyanazt mondja, amit az első kiadásban is elmondott, csak éppen ott ez a szövegrész arról szól, hogy mi mindentől kell a „teleológiai fogalomalkotást” elhatárolni, a második kiadásban viszont az derül ki belőle, hogy a lehetséges félreértések miatt helyesebb elkerülni – és ahol teheti, a szerző el is kerüli – a „teleológiai” jelzőt.16 És nem ez az egyetlen eset, ahol Rickert a Grenzen második kiadásában nemcsak javítja és jobban strukturálja, hanem – ahogy a bevezetőben mondja: a kritikák, illetve a vitákban elhangzott ellenvetések hatására – lényegesen meg is változtatja az első kiadás szövegét, ezt azonban minden különösebb kommentár nélkül teszi. Ettől azután még feltűnőbbek és hangsúlyosabbak azok a helyek, ahol nemcsak megváltoztatja vagy kiegészíti a szöveget, hanem a vitapartnert is megnevezi. A második kiadásban két olyan hely is van, ahol érdemben és névvel említi Webert, és mind a kétszer a Weber által javasolt ideáltipikus fogalomalkotással szemben fogalmaz meg ellenvetéseket. Először (a második kiadás 322–323. oldalán) beilleszt egy új bekezdést a típusfogalmak különféle válfajairól szóló szövegbe (az első kiadásban ez a rész a 360–361. oldalon található), melyben a „típus” korábban tárgyalt két jelentése (a típus mint „Vorbild” és mint „Durchschnitt”) mellett említést tesz egy harmadikról, melyet Max Weber „ideáltípusnak” nevezett, és amelynek Weber szerint szintén szerepe van a történelemben. Erről – az Objektivitás-tanulmányra hivatkozva – a következőket mondja: a korábban elemzett Vorbilddel szemben itt az ideálnak „nincs köze semmiféle értékfogalomhoz, csak a valósággal szembeni ellentétre, azaz arra utal, hogy az ideáltípusoknak, melyeket a történész adott esetben megalkot, semmiféle valóság nem felel meg pontosan. Ezért a típus szónak ettől a harmadik jelentésétől itt teljesen el kell tekintenünk.” De – teszi hozzá – később még vissza fog térni a problémára, mert „bizonyos fajta relatív történeti fogalmakra alkalmazható az ideáltípus kifejezés”.17 Rickert itt ugyan némileg inkorrekt – nem említi meg, hogy az ideáltípus-alkotásnak Webernél az a funkciója, ami nála az „értékvonatkoztató” (korábban „teleológiai”) fogalomalkotásnak, csupán a „típus” szó lehetséges jelentéseként tárgyalja –, de Weber ellenvetését pontosan megértette, és meg is válaszolta: Webernek az volt a fő kifogása, hogy a Rickert által javasolt fogalmi megoldás a homályos és sokértelmű „érték”fogalomhoz kapcsolódik, amire Rickert azt válaszolta, hogy az ideáltípus éppen azért nem illeszthető be az ő felfogásába, mert semmi köze az értékfogalomhoz. Ebben persze Rickertnek igaza van. Mondhatni: a kettejük álláspontja közti lényegi különbséget jól diagnosztizálja, de nem hoz fel értékelhető érvet sem a Weber-féle fogalmi megoldás ellen, sem a sajátja mellett. A második érdemi Weber-hivatkozás ott található, ahol – mint ígérte – visszatér a problémára. Itt már találunk értékelhető érvet (az persze más kérdés, hogy az érv megállja-e a helyét). Az első kiadás szövegéből (a 483. oldalon) Rickert kihagy egy félmondatot, és a helyére beilleszt egy 18 soros új szöveget az ideáltípusról (azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy így a második kiadás 431–432. oldalán található új szövegben egészen más értelmet kap az első kiadásból otthagyott félmondat). Itt megtudjuk, hogy a Weber-féle ideáltípusok nem pontosan azt fedik, amit ő relatív történeti fogalomnak nevez. Ez után következik egy Weber-parafrázis (az ideáltípusok utópikus jellegéről: „a valóság bizonyos elemeinek gondolati felfokozása révén” jutunk ideáltipikus konstrukciókhoz, írja le Rickert idézőjelek nélkül a Weber-szöveget), a következő mondatot viszont már Lásd 2. kiadás, 336. skko. És van itt még valami: egyáltalán nem lehetetlen, hogy Weber – némileg félreértett – ellenvetéseinek is szerepük volt abban, hogy Rickert a második kiadásban megváltoztatta a terminológiát (és ebben az esetben kicsit másképp vetődik fel a „ki kire hatott”, illetve „ki kinek a tanítványa volt” kérdés). Weber ellenvetései ugyan kezdettől fogva a már a „teleológiainak” nevezett fogalomalkotásban is centrális szerepet játszó „érték” fogalomra irányultak, egy helyütt azonban megemlítette azt is, hogy további nehézséget okozhat, ha félreérthető kifejezéssel a „teleológiai dependencia” elvére hivatkoznak, hiszen a történeti tárgynak „jelentőséget” kölcsönző célok sora mindig meghosszabbítható egészen a jelenig. (Lásd Kritische Studien auf dem Gebiet der kulturwissenschaftlichen Logik. Weber [1985a] 255. o. skk.) Ez a tanulmány – melyben Weber Eduard Meyer „Zur Theorie und Methodik der Geschichte” című, 1902-ben megjelent írásával vitatkozik – először az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitikban jelent meg 1906-ban, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy Rickert nemcsak Meyer írását ismerte (erre a Grenzen 2. kiadásában már reagált is, lásd 291. o.), hanem a Weber-szöveget is, hiszen Weber itt fogalmazza meg azokat az ellenvetéseket Rickert álláspontjával szemben, amelyekre később az Értékmentességben hivatkozik. 17 Nagyon leegyszerűsítve a problémát, itt arról van szó, hogy Rickert szerint a fogalomalkotásban vannak átfedések a különféle tudományterületek között: a természettudományok is alkalmaznak olykor történeti fogalmakat, és a történeti tudományoknak is vannak „természettudományos alkotórészei”, olyan területek, ahol ezek a tudományok nem csak „abszolút történeti, individualizáló eljárással alkotott fogalmakat” (Grenzen, 2. kiadás, 431. o.) alkalmaznak. 18 Csak emlékeztetőül: „Ez a gondolati kép a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem lelhető fel, s a történészi munkának az lesz a feladata, hogy minden egyes esetben állapítsa meg, milyen távol vagy milyen közel van a valóság ehhez az eszményképhez, vagyis hogy egy bizonyos város viszonyainak gazdasági jellege mennyiben nevezhető fogalmi értelemben városgazdaságinak” – hangzik a hozzávetőleges pontosságú idézet az Objektivitás-tanulmányból (a Grenzen második kiadásának 432. oldalán szereplő Weber-szöveget Wessely Anna fordítása alapján adtam meg, lásd Weber [1998] 48. o.). 16


Rickert és Weber

idézi,18 majd levonja a következtetést, hogy nem szükséges az ilyen – részben rendkívül komplikált – történeti fogalmak logikai struktúráját vizsgálnia, nyugodtan eltekinthet tőlük, mivel Weber maga is kiemeli, hogy nem az ilyen fogalmak alkotása a cél, ezeket csupán mint a történeti ábrázolás eszközeit kell számításba venni. Ezután pedig elmondja a (már az első kiadásban is szereplő) példát – meg lehet-e Lutherről alkotni „a német” történeti fogalmát –, és úgy érvel, hogy ha a történész ilyen eszközöket alkalmaz, akkor éppen fordítva jár el, mint ahogy Weber javasolja: nem a „német” tulajdonságokat fogja utópikusan felfokozni, és azután megnézni, mennyiben felel meg Luther az „ideáltipikus németnek”, hanem ellenkezőleg, individuális történeti fogalmat alkot Lutherről mint „a példaszerű (vorbildlich) németről”, majd az így alkotott fogalmat gazdagítja azokkal az ismeretekkel, amelyeket más „példaszerű németekről” (mondjuk Goethéről és Bismarckról) szerzett, kiemeli a közös vonásokat, és így alkotja meg az általános (és ennyiben csupán relatív történeti) fogalmat („a német ember” vagy „a német néplélek” fogalmát). Ezek már igenis érdemi ellenvetések, mégpedig szám szerint három: 1. az ideáltipikus konstrukció csak eszköz, és 2. alkalmazása túl bonyolult (ha ehhez az eszközhöz folyamodunk, egy lépéssel többet kell megtennünk, hogy eljussunk a célhoz: először gondolati rendezéssel és utópikus felfokozással meg kell alkotnunk „az ideáltipikus német” fogalmát, utána meg kell vizsgálnunk, hogy a német történelem nagy figuráinak – például egy Luthernek, egy Goethének vagy egy Bismarcknak – az élete jól ábrázolható-e e fogalom segítségével, s eközben, még ha arra jutunk is, hogy célszerűen választottuk meg az ideáltípust, tudatában kell lennünk, hogy amikor alkalmazzuk, még nem „ábrázoljuk”, hanem csupán a fogalmunkhoz mérjük a valóságot), végül 3. a történészek – talán éppen bonyolultsága miatt – nem is ezt az eljárást alkalmazzák, hanem a Rickert-féle „individualizáló értékvonatkoztatást”. Mivel nem akarok igazságot tenni Rickert és Weber vitájában, csupán egy hatástörténeti közhely ellen érvelek, itt nem foglalkozom azzal, hogy jogosak-e Rickert ellenvetései. De arra azért felhívom a figyelmet, hogy Weber eleve kivédte az ilyen típusú ellenvetéseket, amikor – néhány oldallal a Rickert által idézett, illetve parafrazált szövegrész után – arról beszélt, hogy a történész akkor is ideáltípusokkal dolgozik, ha elzárkózik az elől, hogy ideáltipikus konstrukciókat alkosson, csak ilyenkor zavaros, logikailag nem kimunkált fogalmakat alkalmaz (magyarán: a Lutherről mint „a példaszerű németről” alkotott fogalom is ideáltipikus konstrukció, csak éppen zavaros, mert keveredik benne az „eszme”, illetve a valóság fogalmi rendezése értelmében vett „ideál”). Most már csak a harmadik kiadás van hátra. Rickert itt tulajdonképpen alig változtatott a szövegen, ám néhány apró stiláris finomítással mégis sikerült elérnie, hogy az olvasónak más benyomása legyen az olvasottakról, mint az 1913-as második kiadásban. Amikor például először (a típusfogalmak különböző fajtáinak tárgyalásánál) említi az ideáltípust (a harmadik kiadás 248. oldalán), akkor nem azt mondja, hogy az ideáltípusnak nincs köze semmiféle értékfogalomhoz, és ezért itt teljesen eltekint tőle, hanem azt mondja, hogy mivel kevés köze van hozzá, ideiglenesen vagy egyelőre (vorläufig) eltekint tőle. Amikor pedig jelzi, hogy később még vissza fog térni a problémára, mert bizonyos fajta relatív történeti fogalmakra alkalmazható a kifejezés, akkor még azt is hozzáteszi, hogy „és ezeket tartotta Weber szem előtt”, továbbá beszúr egy mondatot, mely szerint az ideáltípus „csak bizonyos fajta képződményekre illik, melyeket a történeti ábrázolás hoz létre”. Ezek tényleg nem nagy különbségek (bár az egy kicsit vaskos, hogy Weber a Rickert-féle relatív történeti fogalmakat szem előtt tartva alkotta volna meg az ideáltípus fogalmát), az olvasónak mégis más a benyomása: nekem például a második kiadás szövege alapján az jutott eszembe, hogy Rickert ugyan némileg inkorrekt, de nagyon pontosan látja a kettejük álláspontja közti alapvető különbséget, a harmadik kiadás szövege viszont inkább azt sugallta, hogy nem is olyan drámai ez a különbség, inkább csak arról van szó, hogy amit Weber Rickert nyomán kidolgozott, az csupán korlátozottan alkalmazható. A másik helyen (a harmadik kiadás 332–333. oldalán) Rickert csupán egyetlen szót toldott be a szövegbe: az első mondatból most nem az derül ki, hogy a Weber-féle ideáltípusok nem pontosan azt fedik, amit ő relatív történelmi fogalomnak nevezett, hanem, hogy nem mind fedi azt. A többi, a parafrázis, az idézet, majd a kritika (az ideáltípus csak eszköz, méghozzá túl bonyolult eszköz, a történészek nem használják) és a példa maradt. Rickert lényegi ellenvetéseit tehát a harmadik kiadásban is megtalálhatjuk, csak éppen ebben a kontextusban nem úgy hangzanak, hogy Rickert érdemben válaszol arra a kísérletre, amely megpróbálta más alapokra helyezni a kultúrtudományos fogalomalkotást, mint ő a Grenzenben. Inkább azt sugallják, hogy Weber megpróbált a Rickert-féle relatív történeti fogalmakra kidolgozni egy másfajta fogalmi eljárást, amely azonban – legalábbis annak alapján, ami elkészült belőle – nem jobb, sőt bizonyos értelemben kevesebbet teljesít, mint a Rickert által javasolt megoldás. Összefoglalva: a Grenzen 1921-ben megjelent harmadik és negyedik kiadásának (és mivel Rickert többé nem változtatott a szövegen, értelemszerűen azóta is ezt a kiadást olvassák, ez számít standard kiadásnak) előszavában és szövegében található tendenciózus beállítások, történeti csúsztatások és apró stiláris változtatások jó hivatkozási alapot nyújtanak a Grenzen hatásáról elterjedt hatástörténeti közhelynek. És most nézzük a másik szálat: Webert. Tőle először is minden kétséget kizáróan megtudhatjuk, hogy azonnal elolvasta a Grenzent: 1902 áprilisában írta a feleségének azt a híres és sokat idézett levelet, amelyet Marianne Weber adott közre az először 1926-ban megjelent Max Weber. Ein Lebensbildben. Ebben a levélben Weber a következőket mondja: „Most fejeztem be Rickertet. Nagyon jó; nagyrészt azt találom meg benne, amit erről 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rickert és Weber

magam is gondoltam – még ha logikailag nem is ilyen kidolgozott formában. Aggályaim vannak viszont a terminológiát illetően.” (Weber, M. [1984] 273. o.) Ebben a néhány mondatban tulajdonképpen minden benne van: Weber még 1902-ben – tehát a saját metodológiai tanulmányainak megírása előtt – elolvasta a Grenzent, nagyon tetszett neki, tudott kapcsolódni hozzá, hiszen itt logikailag kidolgozott formában megtalálta, amit maga is gondolt (idáig a levélrészlet alátámasztja a hatástörténeti közhelyt); de már első olvasásra is terminológiai aggályai voltak. Ez a megjegyzés a kulcs. Valamivel többet kellene tudnunk ezekről az aggályokról, hogy eldöntsük, az-e a helyes olvasat, ahogy mindig is olvasták ezt a (még egyszer mondom: 1926 óta jól ismert és sokat idézett) levélrészletet, valamint a metodológiai tárgyú Weber-szövegeket (melyek közül – ezt is megismétlem – a legkorábbi egy évvel a levél megírása után született): nevezetesen, hogy az aggályok csak a Rickert-féle fogalmi megoldás mögött meghúzódó – pontosabban: akkoriban még csak körvonalazódó – általános értékfilozófiai elképzelésekre vonatkoztak, vagy pedig az a helyes olvasata ennek a megjegyzésnek, hogy Webernek már ekkor fenntartásai voltak az értékfogalomra alapozott – itt még „teleológiainak”, később „értékvonatkoztatónak” nevezett – fogalmi eljárással szemben (mert hogy később voltak fenntartásai, afelől senkinek nem lehet kétsége). Az eldöntendő kérdés tehát az, hogy Weber átvette-e Rickert fogalmi megoldását, és innen jutott el a sajátjához,19 vagy pedig első perctől kezdve másfelé kereste a megoldást, mint Rickert. És mivel már a legkorábbi metodológiai tanulmányokban is megtaláljuk az „ideáltipikus fogalomalkotást”, 20 valójában azt kell eldöntenünk, mi játszódott le Weber fejében 1902 (a Grenzen elolvasása) és 1904 (az Objektivitás-tanulmány megjelenése) között. Pontosabban: korábban ezt kellett volna eldöntenünk, de ma már érvelni is lehet, mivel tényleg többet tudunk ezekről az aggályokról, mióta – két évvel ezelőtt – megjelentek a Nervi fragmentum néven közzétett feljegyzések.21 Magukról a feljegyzésekről a következőket lehet tudni: Weber 1903 januárjában – vagyis nagyjából egy évvel az után, hogy elolvasta a Grenzent – az itáliai tengerparti nyaralóhelyen, Nerviben pihent (még nem épült fel teljesen az apja halála után bekövetkezett, csaknem négy évig tartó idegösszeomlásból). Úgy tervezte, hogy otttartózkodása alatt dolgozni is fog: be kellett (volna) fejeznie egy írást, melyet egy Heidelbergben megjelenendő Festschriftbe ígért (ebből lett később a Roscher und Knies), és ehhez a munkához mindenféle metodológiai és történelemfilozófiai műveket vitt magával. A munka nagyon nehezen ment – egy 1903. január 3-án kelt levélben azt írta Marianne Webernek, hogy „remélem, legalább a hátralévő anyag rendezését befejezem, és már készen tudom hazavinni” (Weber, M. [1984] 274. o.) –, fennmaradt viszont jó néhány metodológiai tárgyú feljegyzés, mégpedig részben ömlesztve, részben szépen a hotel (a Schickert Park-Hotel) borítékjaiba rendezve. E borítékok közül az egyiken Weber kézírásával az szerepel, hogy „Rickerts »Werthe«” – és a benne található ötoldalnyi kéziratot nevezik Nervi fragmentumnak. Nem nagyon lehet kétséges, hogy ez a szöveg publikációs céllal íródott, és „ésszerű az a feltételezés, hogy a »Roscher und Knies«-hez készült”.22 A szöveg megértését némileg nehezítik ugyan a kihagyások, de viszonylag könnyű rájönni, minek kell állnia az üresen hagyott helyeken: két helyen – az első és a második bekezdés első mondatában – egy-egy Rickert-idézetnek (visszakeresését szerencsére a szöveg közreadója elvégezte), a harmadik helyen – az első bekezdés második mondatában – pedig az ismert Weber-szövegek alapján23 nyugodtan be lehet írni, hogy „Interesse” (az angol fordításba: „interest”, a magyarba meg – a kontextustól függően – azt, hogy „érdeklődés” vagy „érdek”). A következőkben röviden összefoglalom és értelmezem a fragmentum szövegét (a teljes szöveget nem fordítom le magyarra, de mindig jelezni fogom, hol tartok, hogy követni lehessen az eredetiben, illetve az angol fordításban). Az első bekezdésben a kihagyott helyre be kell illesztenünk A történeti individuum című alfejezetből (Grenzen, első kiadás 368. o.) a következő idézetet: „A »lényegi«, »érdekes«, »jellegzetes«, »fontos« vagy »jelentős« szavaknak – ha történeti dolgokról beszélünk, ilyen szavakat mindig alkalmaznunk kell – valamilyen elismert érték feltételezése nélkül egyáltalán nincs Ez nagyon is képviselhető álláspont (lásd például Oakes [1988a] 38–51. o. és Oakes [1988b]). Fel tudok hozni továbbá egy kiváló ad hominem érvet: korábban én is ezt az álláspontot képviseltem (lásd például Erdélyi [1993] 15. o.). Rendkívül árnyaltan és részletekbe menően mutatja be Weber és Rickert ismeretelméleti álláspontja, valamint a tudományos fogalomalkotásról vallott felfogása közti párhuzamosságokat és különbségeket Merz [1990]. 20 A legkorábbi metodológiai fejtegetéseket is tartalmazó írás ugyan az 1903 és 1906 között született RuK volt, ám mivel az „ideáltipikus” kifejezés itt csak a legkésőbben publikált harmadik részben fordul elő (lásd például Weber [1985b] 115. és 117. o.), első előfordulásnak az 1904-ben megjelent Objektivitás-tanulmányt (uo. 146–214. o.) tekintem. 21 A feljegyzéseket H. H. Bruun tette közzé (Bruun [2001] 138–160. o.; a fragmentum szövegét lásd 157–159. o.; angol fordításban: 143– 144. o.). Hogy a további gondolatmenetet követni lehessen, a feljegyzések teljes terjedelmükben (németül is, és angol fordításban is) szerepelnek e tanulmány Függelékében. 22 Bruun [2001] 145. o. Állítását alátámasztandó, Bruun a RuK egyik jegyzetére hivatkozik (lásd Weber [1985b] 92. o. 1. lábjegyzet), melynek Rickertre vonatkozó része úgyszólván a fragmentum kivonatának tekinthető. 23 Például az Objektivitás-tanulmány végén található fejtegetés alapján (lásd Weber [1985c] 209–212. o.; magyar kiadás: Weber [1998] 65– 67. o.). 19


Rickert és Weber

megadható értelme. Ha tehát azt mondjuk, hogy a történelemben minden tárgynak valamilyen értékre vonatkoztatottnak kell lennie, csupán azt a triviális igazságot fordítjuk le a logika nyelvére, hogy minden, amit a történelem bemutat, érdekes, jellegzetes, fontos vagy jelentős.” Weber azt mondja erről, hogy Rickert itt sok triviális, de teljesen érthető terminus helyett egy igen aggályos és sokértelmű kifejezést használ, amely vonzza a félreértéseket. Tehetünk egy próbát: ha az „értéket” minden alkalommal [az üres helyre az Objektivitás-tanulmány alapján beírható] „érdekre” cseréljük, a fejtegetések nagy része fölöttébb triviális lesz. Az első bekezdést tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy Rickert fölöslegesen nagy feneket kerít a dolognak azzal, hogy amikor azt mondjuk, a történelemben minden tárgy értékre van vonatkoztatva, tulajdonképpen egy triviális igazságot fordítunk le a logika nyelvére – ilyenkor inkább az történik, hogy egy félreérthető terminussal elkendőzzük, hogy triviális dolgokról beszélünk. A második bekezdésben Weber már erősebb kritikát fogalmaz meg. A hiányzó helyre ugyancsak A történeti individuum című alfejezetből (a 358. oldalról) kell beillesztenünk egy idézetet (de mivel itt a Rickert-szöveg túl bonyolult, nem idézem, csak tartalmi összefoglalást adok): Rickert szerint az az eljárás, amely a tárgyat valamilyen általános értékre vonatkoztatva – azaz nemcsak individuumként, hanem történeti individuumként (értsd: nemcsak másfajtájúságában, mint minden mástól különböző egyedi tárgyat, hanem mint kulturális szempontból jelentős, különös tárgyat) – ábrázolja, azt is lehetővé teszi, hogy a tudományos tárgyalásban a lényeges a lényegtelentől általános érvényű módon váljon el. Weber szerint akárhogy forgatjuk is ezt az „érték” fogalmat, nem nagyon derül ki más, mint hogy a segítségével elkülöníthető az, amit „tudni érdemes” [ami „wissenswert”]. Vagyis: az, hogy [a történeti anyagot] valamilyen értékhez kell kötni, arra a triviális általánosságra redukálható, hogy a történelemnek az empirikus valóság azon részeit kell leírnia, amelyeket érdemes megismerni. Ráadásul Rickert szigorú – legalábbis szigorúan megfogalmazott – határvonala a „történeti” (azaz: értékekre vonatkoztatott) és egyéb individuumok között képlékeny, hiszen még abban a tekintetben is rengeteg fokozat létezik, hogy mennyire érdemes a valóság részeit ismerni. Szóval: nemcsak az a baj, hogy Rickert valami triviálisat mond el nagyon bonyolult, homályos és könnyen félrevezető terminológiával (azaz: nemcsak az „érték”-fogalommal van baj), hanem a javasolt – a tárgyat valamilyen általános értékre vonatkoztató – fogalmi eljárás sem működik, tudniillik körben forog: az biztosítaná, hogy teljesüljön az általános érvényűség követelménye, amit Rickert a történeti individuumok megkülönböztetéséhez bevezetett. Ráadásul amint megpróbálunk valamilyen megfogható értelmet adni az „érték”-fogalomnak, rögtön kiderül, hogy képlékenyek a látszólag szigorú határvonalak. Az utolsó nagy bekezdésben (a könnyebbség kedvéért itt az angol fordítás tagolását veszem alapul, amely ezt az elég hosszú szöveget két bekezdésre osztja) Weber részletezi a második bekezdésben megfogalmazott kritikát: először (ez az angol fordításban a harmadik bekezdés) a képlékeny különbségekről beszél, majd pedig (az angol fordítás negyedik bekezdésében) megfogalmazza azokat a nehézségeket, amelyek akkor merülnek föl, ha a kultúrtudományban objektív és általános érvényű fogalomalkotásra törekszünk – és itt tulajdonképpen ugyanazokat a nehézségeket említi, amelyek leküzdésére a publikált metodológiai írásokban kidolgozta az ideáltipikus fogalmi konstrukciót. A szövegben ez a következőképpen fest: a harmadik bekezdésben Weber részletezi, hogy a valóságban milyen változó, képlékeny különbségeken alapul a szelekció, és arra jut, hogy ha nem is végtelenül, de gyakorlatilag kimeríthetetlenül sok különböző oka lehet az érdeklődésnek, illetve a megismeréshez fűződő érdeknek. Már itt is feltűnnek a szövegben a későbbi metodológiai tanulmányokat megelőlegező részek. Engem például a szelekciós szempontok gyakorlatilag kimeríthetetlen különbségeire hozott példa – a kultúra jelenségeinek területén ez a bélyeg- vagy papucsgyűjtő érdeklődésétől az emberi szívet megdobbantó legmagasabb rendű érdeklődésig terjedhet – az Objektivitás-tanulmánynak arra a részére emlékeztetett, ahol Weber azt mondja, hogy ha bármi lehet szempont, akkor nem lehetséges tudomány, mert nincs objektív szempont, amellyel rendet tehetnénk a „létezési ítéletek káoszában”, amelynek segítségével az egymás után és egymás mellett felmerülő és eltűnő valóságelemekből érvényes módon kiemelhetnénk a „lényeges”, „fontos”, „jelentős” véges részt. 24 A negyedik bekezdésben viszont már nemcsak feltűnnek a későbbi tanulmányokra emlékeztető részek, hanem itt Weber ugyanazokat a nehézségeket említi, amelyek a korai metodológiai tanulmányokban a Rickert-féle

24

Lásd Weber [1985c] 177–178. o.; magyar kiadás: Weber [1998] 35–36. o.


Rickert és Weber

fogalmi megoldás megkérdőjelezéséhez és az ideáltipikus fogalmi konstrukció kidolgozásához vezettek. A bekezdés első részében említett pszichológiai nehézségeket a Roscher und Kniesben tárgyalja. 25 Ezekre most nem térek ki (túl messzire vezetnének), a továbbiakhoz elég annyi, hogy ha úgy próbáljuk leküzdeni a tudományos érdeklődésben mutatkozó tényleges – olykor pszichológiailag jól magyarázható – különbségeket, hogy normákat fogalmazunk meg, akkor metafizikához jutunk (sőt: a szöveg szerint „az a kísérlet, hogy normákat fogalmazzunk meg, nemcsak metafizikához vezet” – csak éppen nem tudjuk meg, hogy még mihez, mert a mondat befejezetlen26). Ez után következnek az Objektivitás-, valamint a jóval későbbi Értékmentességtanulmányból jól ismert nehézségek: ha valami objektívat keresünk a történeti érdeklődés ténylegesen meglévő különbségei és mindenkori korlátai mögött, észrevétlenül is átléphetünk a normák terepére (és akkor könnyen olyan metafizikához jutunk, amilyenbe Rickert fejtegetése torkollik). És a bekezdés vége már jelzi a megoldás irányát is. Az eddigiekhez – ahhoz tudniillik, hogy ha abból indulunk ki, amit ténylegesen érvényesnek tartanak, sohasem tudunk objektív és általános érvényű fogalmakat alkotni – Weber itt még hozzáteszi a következőket: ő el tudja fogadni, ha valaki bizonyos „értékeket” (ő persze inkább „érdekeket” vagy bizonyos fajta „érdeklődést” mondana) „feltétlen érvényűnek” tart, azaz nem csupán határfogalomként gondolja érvényesnek őket, de neki kétségei vannak az ilyen „értékek” vagy normák tartalmi megragadásának lehetőségét illetően. Erről a pontról már nemigen lehet visszahátrálni Rickert fogalmi megoldásához: innen nézve ugyanis a tárgyat valamely általános értékre vonatkoztatva ábrázoló kultúrtudományos fogalmak (még az individualizáló kultúrtudomány, a történelem fogalmai is) mind empirikus, mind pedig normatív érvényességüket tekintve problematikusak. Előre lépni viszont lehet, és ezen a ponton Webert már nem sok választja el attól a fogalmi megoldástól, amely úgy került be az Objektivitás-tanulmányba (a megfogalmazására amúgy Webernek ekkor még majdnem egy éve volt), hogy ha el akarjuk kerülni a csapdát, „nincs más út, mint az ideáltípus (…). Ez a gondolati kép nem maga a történeti valóság, vagy éppenséggel a »tulajdonképpeni« valóság; és végképp nem séma, amely arra szolgálna, hogy benne a valóság példányként elhelyezhető legyen, hanem egy tisztán ideális határfogalom jelentőségével bír.”27 Befejezésül megpróbálom pozitív állításként is megfogalmazni a tanulságot. Weberre nagy hatással volt a Grenzen: egyértelműen ennek a hatásnak tudható be, hogy a természet- és társadalomtudományok különbségét alapvetően mindig is fogalomalkotási problémaként tárgyalta, és hogy a társadalomtudományos (pontosabban: kultúrtudományos, mert eleinte ebben is Rickert szóhasználatát követte) fogalomalkotás sajátos problémáit abból eredeztette, hogy a kulturális jelenségek értékekre vannak vonatkoztatva. Ezen a ponton azonban az utak kettéváltak: Rickert a kultúra értékekre vonatkoztatott voltára – mint a kultúrtudományok transzcendentális előföltevésére – alapozta a kultúrtudományos fogalomalkotást, Weber viszont azonnal észrevette, hogy Rickert ugyan „transzcendentális előföltevésről” beszél, ám valójában triviális tényeknek tulajdonít feltétlen (metafizikai) érvényességet, és már a legkorábbi metodológiai tanulmányokban olyan fogalmi megoldást javasolt a Rickert-féle „teleológiai” (illetve később: „értékvonatkoztató”) fogalomalkotás helyett, amely nem alapul veszi, hanem – éppen ellenkezőleg – megpróbálja leküzdeni a kultúra értékekre vonatkoztatott voltából adódó következményeket. Javaslatának legfontosabb – és már a legkorábbi szövegekben is meglévő – elemei: a társadalomtudományos fogalmak gondolati konstrukciók, olyan összefüggéseket konstruálnak, amelyek objektíve lehetségesek, és amelyeket ugyanakkor a valósághoz igazodó képzeletünk adekvátnak ítél, ezeknek a konstrukcióknak sem empirikus, sem normatív érvényességet nem tulajdoníthatunk, hanem tisztán ideális határfogalomként tekintjük érvényesnek őket.

1. Hivatkozások Bruun, H. H. [2001]: Weber on Rickert: From Value Relation to Ideal Type. Megjelent: Max Weber Studies, Vol. 1, No. 2. 138–160. o. Dilthey, W. [1958]: Der Aufbau der geschichtlichen Welt in den Geisteswissenschaften. Megjelent: Gesammelte Scriften VII. kötet, B.G. Teubner és Göttingen Vandenhoeck & Ruprecht, Stuttgart. Dilthey, W. [1974]: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat, Budapest.

Legtömörebben a már korábban említett jegyzetben (lásd Weber [1985b] 92. o. 1. lábjegyzet) Mármint a töredék szövegéből nem tudjuk meg: ugyanez a gondolatmenet szerepel ugyanis az Objektivitás-tanulmányban, ahol kiderül, hogy a történelem nem normatív diszciplína, ha mégis normatív rendezéssel próbálkozunk, akkor vagy a valóságot fogjuk begyömöszölni az amúgy precíz, de valóságidegen fogalmainkba, vagy azt képzeljük „tulajdonképpeni” valóságnak, amit fogalmaink „leírnak” – és ott már azt is megtudjuk, hogy ezt a csapdát úgy lehet elkerülni, ha ideáltípusokat alkotunk, melyeket érvényes határfogalmaknak tekintünk, azaz nem tartalmi (empirikus), de nem is normatív érvényességet tulajdonítunk nekik (lásd Weber [1985c] 194–195. o.; magyarul: Weber [1998] 50– 52. o.). 27 Weber [1998] 50. o. (Weber [1985c] 194. o.). 25 26


Rickert és Weber

Erdélyi Ágnes [1993]: Max Weber Amerikában. Weber hatása és fogadtatása az angol–amerikai filozófiában és társadalomtududományban. Scientia Humana, Budapest. Jaspers, K. [1998]: Filozófiai önéletrajz. Osiris, Budapest. Merz, P.-U. [1990]: Max Weber und Heinrich Rickert. Die erkenntniskritischen Grundlagen der verstehenden Soziologie. Könighausen & Neumann, Würzburg. Meyer, E. [1906]: Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik. Oakes, G. [1988a]: Rickert’s Value Theory and the Foundation of Weber’s Methodology. Social Theory, Vol. 6. 38–51. o. Oakes, G. [1988b]: Weber and Rickert: Concept Formation in the Cultural Sciences. MIT Press, Cambridge, MA. Ramming, G. [1948]: Karl Jaspers und Heinrich Rickert. Existenzialismus und Wertphilosophie. A. Francke AG. Verlag, Bern. Rickert, H. [1902]: Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft [KuN]. J. C. B. Mohr (und Paul Siebeck), Tübingen; 2. kiadás: 1910, 3. kiadás: 1915, 4. és 5. kiadás: 1921. (Az első kiadás az előadás nyomtatott változata volt). Magyarul Kultúrtudomány és természettudomány. Posch Árpád fordítása. Franklin Társulat,Budapest, 1923. Rickert, H. [1902/1913/1921]: Die Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung. Eine logische Einleitung in die historischen Wissenschaften [Grenzen]. J. C. B. Mohr (und Paul Siebeck), 1902. (2. kiadás: 1913, 3. kiadás: 1921), Tübingen és Lipcse. Rickert, H. [1985]: Das Lebensbild Max Weber. Megjelent: König, R.–Winckelmann, J. (szerk.): Max Weber zum Gedächtnis (Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. Sonderheft, 7/1963. Westdeutscher Verlag, Opladen. Schelting, A. von [1934]: Max Webers Wissenschaftslehre. Das logische Problem der historischen Kulturerkenntnis. Die Grenzen der Soziologie des Wissens. J. C. B. Mohr (und Paul Siebeck), Tübingen. Weber, M. [1985a]: Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre [GAW]. 6. kiadás, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen. Weber, M. [1985b]: Roscher und Knies und die logischen Probleme der historischen Nationalökonomie[RuK]. (1903). Megjelent: Weber [1985a] [GAW]. 61–145. o. Weber, M. [1985c]: Die „Objektivität” sozialwissenschaftlicher und sozialpolitischer Erkenntnis [Objektivitástanulmány]. Megjelent: Weber [1985a] [GAW].146–214. o. Első megjelenés: Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 1904. Magyarul: A társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. Wessely Anna fordítása. Megjelent: Weber [1998] 7–69. o. Weber, M. [1985d]: Der Sinn der „Wertfreiheit” der soziologischen und ökonomischen Wissenschaften [Értékmentesség-tanulmány]. Megjelent: Weber [1985a] [GAW]. 489–540. o. Magyarul: A szociológiai és közgazdasági tudományok „értékmentességének” értelme. Erdélyi Ágnes fordítása. Megjelent: Weber [1998] 70–126. o. Weber, M. [1998]: Tanulmányok. Osiris, Budapest. Weber, Marianne [1984]: Max Weber. Ein Lebensbild. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen.

2. Függelék A Nervi fragmentum német szövege Wenn R. sagt: _______, so ist vielmehr zu sagen, dass an die Stelle einer Reihe von freilich trivialen, aber durchaus verständlichen Termini ein höchst bedenklich schillernder, vieldeutiger und zu Missverständnissen geradezu auffordernder Ausdruck gesetzt wird. Man setze doch der Probe halber einmal an allen Stellen, wo R. 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rickert és Weber

von ’Werth’ spricht, die Ausdrücke ’_________’ ein. Ein grosser Teil seiner Ausführungen wird dann eine äusserlich wesentlich trivialere Färbung annehmen, aber wenn die Phil. die ’W-. Selbstverst.’ ist (Windelband), so hat sie die ausdrückl. Constatierung des Selbstverst. als solchen auch in der Form nicht zu scheuen. So sehr man Rs Begriff ’Werth’ in der S. gegebenen Bedingung schütteln mag, es fällt nichts Anders heraus, als die Bedeutung ’wissenswerth’ u. also bedeutet die ’Notwendigkeit’ der Beziehung auf einen Werth nichts anders als der scheinbar recht triviale Satz: dass die Geschichte aus der empirischen Wirklichkeit das Wissenswerthe darstellen solle. Daraus allein ergibt sich schon, dass R’s wenigstens in der Formulierung scharfe Grenzlinie zwischen ’historischen’ Individuen (den auf Werthe bezogenen) u. anderen thatsächlich nicht nur historisch und individuell flüssig gedacht werden muss, sondern dass vor Allem die unendliche Abstufung des Masses, in dem die einzelnen Wirklichkeits-Bestandteile wissenswerth sind, nicht ignoriert werden darf. Auf diesen, in ihrer Abstufung stets im Fluss befindlichen, Differenzen des Interesses, welches die Einzelnen, das jeweilige Publikum des Historikers den einzelnen Bestandteilen der empirischen Wirklichkeit zuwenden, und nicht nur auf dem Grade der Allgemeinheit oder etwa gar der Normgemässheit dieses Interesses ruht in der Wirklichkeit jene Auswahl, welche dabei angesichts der Schranken unseres Aufnahmevermögens nach dem ‘Princip der Wirtschaftlichkeit‘ – d.h. der Befriedigung zuerst des intensivsten Interesses verfährt. Der Grund des Interesses aber kann ein wenn nicht geradezu unendlich, so doch praktisch unerschöpflich verschiedener sein, – auch auf dem Gebiet der Culturerscheinungen, von dem Interesse des Briefmarken- und Pantoffelsammlers bis zu dem höchsten, was unser Herz bewegt. Dass jeweils angesichts Schranken unseres Aufnahmevermögens und der Unendlichkeit und Mannigfaltigkeit der Welt nach Befriedigung der dringlichsten Fragen das Interesse an den weiter möglichen sich ziemlich rasch dem Nullpunkt nähert und für die faktisch mögliche wissenschaftl. Arbeit ihm praktisch durchaus gleichkommt, ändert daran nur in dem Sinn etwas, in welchem Satz vom ’Umschlagen’ der Quantitäten in Qualitäten annehmbar ist. Das faktische Bestehen allgemeinen Interesses an manchen Teilen der Wirklichkeit u. das Fehlen, auch das faktisch allgemeine Fehlen von solchem an dem überwiegenden andern Teil derselben ist als Thatsache psychologisch recht leicht zu erklären, ebenso wenigstens in ihren allgemeinen Zügen die Gradabstufung ist [sic] der Versuch aber -Normen zu formulieren führt m.E. nicht nur in die Metaphysik, – das ist [a szöveg itt befejezetlen]. Sobald man aber hinter den faktisch vorfindlichen jeweiligen Schranken des historischen Interesses in ihrer faktisch vorfindlichen Abstufung noch etwas Andres, Objektives suchen will, betritt man das Gebiet des Normen, d.h. man sucht dann nach einem Princip, aus welchem deduziert werden könnte nicht etwas nur wofür überhaupt wir uns ein für allemal interessieren sollten sondern, in welchem Gradverhältnis unser Interesse an den einzelnen Teilen der Wirklichkeit s. abzustufen habe. Nur dies ist ja der ins Triviale übersetzte Sinn jener ’Werthmetaphysik’ sein [sic], in der R. ausmündet. An dieser Stelle muss es genügen, den Zweifel an die Möglichkeit einer inhaltlichen Erfassung derartigen Normen auszusprechen u. nur hinzufügen, dass ein solcher Zweifel sehr wohl auch mit einer Auffassung vereinbar wäre, welcher in der ’absoluten Gültigkeit’ bestimmter ’Werthe’ (wir würden sagen: ’Interessen’) mehr als einen blossen Grenzbegriff steht. Die logische Möglichkeit einer ’formalen’ Ethik zeigt jedenfalls dass in dem Begriff von Normen für [olvashatatlan szó] unendliche Mannigfaltigkeit des normierten Objektes nicht schon die Sicherheit inhaltlicher Formulierbarkeit liegt. A Nervi fragmentum angol fordítása When Rickert says: ________, it would be more fair to say that in the place of a number of admittedly trivial, but completely understandable terms, we get a most dangerously shimmering and ambivalent expression, which positively invites misunderstanding. As a test, one can try, wherever Rickert speaks of ‚values‘, to replace that term by ________’. A large part of his exposition would then acquire a significantly more trivial outward hue; but if philosophy is [kibetűzhetetlen szöveg] ‚obvious‘ (‚Windelband‘), then philosophers should not shy away from explicitly stating the obvious, terminology included. However much you shake Rickerts concept of ‘value’ [‘Werth’], with the meaning which it is given on p. ____, all that emerges is the sense of ‘worth knowing about’ [‘wissenswerth’]; consequently, the ‘necessity’ of relating [historical material] to a value can be reduced to the statement, which on the face of it appears quite trivial, that history should describe those parts of empirical reality which are worth knowing. This in itself implies that Rickert’s strict – at least strictly formulated – demarcation between ‘historical’ individuals (those related to a value) and other [individuals] must in fact be conceived as historically and individually fluid; and above all, we should not ignore the infinite gradation of the extent to which elements of reality are worth knowing. In reality, the selection [of elements] depends on these constantly fluid and varying differences in the interest taken, by the individuals who are in each case the historian’s public, in the various elements of empirical reality; thus, it is not only dependent on the degree to which that interest is universal, let alone conforms to a norm. In 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rickert és Weber

the face of the limitations of our receptive capacity, the selection is carried out according to the ‘principle of economy’, i.e. the most intensive interest is satisfied first. The [different] interest[s] may in turn have if not an infinity, at least a practically inexhaustible variety of causes. This is also true in the field of cultural phenomena, [where they can range] from the interest of the collector of stamps or slippers to the loftiest impulses that move the human heart. Once the most pressing questions have been answered, and since our receptive capacity is limited and the multiplicity of the world is infinite, our interest in the remaining questions will quite quickly dwindle towards naught, and in fact, when we look at what it is actually possible to investigate scientifically, practically reach zero. But all this only modifies [what was said above] if and to the extent that we accept the idea of quantities ‘turning into’ qualities. The fact that there is general interest in many parts of reality, and a lack, perhaps in fact a general lack, of interest in most of the other parts, is quite easy to explain psychologically, and the same holds for at least the general features of the gradations [of interest]; but in my opinion, the attempt to formulate norms not only leads into metaphysics, that is [a szöveg befejezetlen]. As soon as one tries to look for something different, something objective, behind the fact that in any given instance, historical interest will be limited and graduated, one enters the domain of norms, i.e. one is then looking for a principle from which it would be possible to deduce not only what should, once and for all, be the object of our interest, but [also] to what degree we should graduate our interest in the various parts of reality. Precisely that is in fact the meaning – translated into everyday terms – of the ‘value metaphysics’ which Rickert ends up with. Here, it must suffice to express doubts as to the possibility of grasping the substance of such norms, and simply to add that such doubts might be consistent with the view that the ‘absolute validity’ of certain ‘values’ (what we would call ‘interests’) could be taken as more than simply a limiting concept. The logical possibility of a ‘formal ethics’ at least shows us that the concept of norms [covering] the infinite multiplicity of the object of these norms does not in itself guarantee that [such norms] can be formulated in substance.


4. fejezet - Társadalomtudomány és értékítéletek 1 Szántó , Zoltán „Ismét hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni megismerés és megítélés között, s hogy egyaránt teljesítsük a tudományos és a gyakorlati kötelességünket: lássuk meg a tények igazságát, és álljunk ki a saját eszményeink mellett.” Max Weber 2 „… az értékmentesség maga is érték, a feltétlen értékmentesség követelménye paradox. … a paradoxia magától eltűnik, amint az értékmentesség követelményét egy másikkal helyettesítjük, miszerint a tudományos kritika feladata kell legyen, hogy leleplezze az értékkeveredéseket, elválassza a tisztán tudományos, igazságra, relevanciára, egyszerűségre stb. vonatkozó értékkérdéseket a tudományon kívüliektől.” Karl R. Popper 3 A társadalomtudományok kritikusai – sőt, időnként maguk a társadalomkutatók – gyakran fejtik ki azt a nézetet, hogy a társadalomtudományi kutatás szubjektív természetű, eredményei megbízhatatlanok, nem tárgyilagosak, elfogultak. Másképpen fogalmazva: mivel a társadalomtudományi vizsgálódásokat – többféleképpen is – befolyásolják a kutatók értékei, ezért nem lehetnek semmilyen értelemben objektívek, értéksemlegesek vagy – a könnyen félremagyarázható, de Max Weber klasszikus fejtegetéseinek megjelenése óta széles körben használt kifejezéssel élve – „értékmentesek”. A szóban forgó kritikák mögött meghúzódó érveket alaposabban szemügyre véve – többek között – a következő általános kérdések merülnek fel. • Milyen módon befolyásolják a kutatók értékei a társadalomtudományi vizsgálódásokat? • Lehet-e az értékhatások ellenére – valamilyen értelemben – objektívnek, netán értéksemlegesnek vagy „értékmentesnek” tekinteni a társadalomtudományt? • Ha igen, milyen értelemben? Az értékmentesség-problematikával összefüggő konkrétabb kérdéseket két nagy csoportba sorolhatjuk: 1. az értékektől közvetlenül nem függő ismeretelméleti-logikai kérdések, valamint 2. az értékektől – közvetlen és közvetett módon egyaránt – függő normatív kérdések csoportjába. Az első típusba tartozik például az a kérdés, hogy valamilyen általános érvényű megfontolás alapján elkülöníthetők-e egymástól a tudományos állítások és az értékítéletek. Az utóbbiba pedig mondjuk az, hogy hozzon-e értékítéletet a kutató tudományos munkája során. Míg az első típusú kérdéseket elsősorban logikai érvek alapján válaszolhatjuk meg, addig a második típusú kérdésekre adott válaszokat nem tárgyalhatjuk tudományosan – sem logikailag, sem empirikusan –, hiszen maguk is közvetlenül értékektől függnek. Gondolatmenetünk kifejtése során először az értékmentesség ismeretelméleti összefüggéseit, majd ezt követően normatív vonatkozásait vizsgáljuk. Ezek után térünk ki az értékek és a tudomány kapcsolatának egyik kulcskérdésére. Hogyan lehet az értékítéleteket racionális – analitikus és/vagy empirikus – kritika tárgyává tenni? Végül áttekintjük az értékítéletek szerepét a kutatási eredmények egyik jelentős közvetítési folyamatában, nevezetesen, az egyetemi oktatásban, Max Weber oktatásetikai koncepciójának bemutatása segítségével. Gondolatmenetünket rövid összegzés zárja.

1. Az értékmentesség ismeretelméleti-logikai vonatkozásai Az értékmentesség legfontosabb ismeretelméleti-logikai vonatkozású kérdése az, hogy különválaszthatók-e a tudományos állítások4 és az értékítéletek. S ha igen, milyen általános érvényű elv alapján? A kérdés Jelen tanulmány a szerző egy korábbi előadásának (Szántó [1992]) kibővített és jelentősen átdolgozott változata. Köszönet illeti Lánczi Andrást, Lengyel Györgyöt, Orbán Annamáriát, Orthmayr Imrét és Wessely Annát, valamint a Századvég folyóirat bírálóját értékes észrevételeikért. 2 Weber [1998b] 15. o. 3 Popper [1976] 292. o. 1


Társadalomtudomány és értékítéletek megválaszolásához induljunk ki abból a triviális megállapításból, hogy a tudományos beszámolók, elméleti és/vagy empirikus elemzések – logikai szempontból – túlnyomórészt állításokat 5 (nyelvtani szempontból kijelentő mondatokat) tartalmaznak. Ezek az állítások egyrészt lehetnek egyediek (szingulárisak) vagy általánosak (partikulárisak, illetve univerzálisak), attól függően, hogy információtartalmuk egyedi, részleges vagy egyetemes szubjektumra vonatkozik. Másrészt ezeknek az állításoknak – meghatározott módon – megállapítható az igazságértéke. Másképpen fogalmazva: ezekhez az állításokhoz – elvileg kivétel nélkül – hozzárendelhető az igaz vagy hamis logikai érték.6 Az állításokat osztályozhatjuk annak alapján, hogy miképpen győződhetünk meg igazságértékükről (Nowak [1981] 150–151. o., Wartofsky [1977] 109–110. o.). Az állítások e szerint lehetnek analitikus vagy szintetikus (empirikus) állítások. • Analitikus állítások. Ezek igazságértékéről definíciókból, axiómákból és posztulátumokból kiindulva, a deduktív logika következtetési szabályainak alkalmazása révén győződhetünk meg. Egy analitikus állítás igazságértéke tehát tisztán logikai úton ellenőrizhető. Mindenekelőtt a matematikai és a logikai állítások tartoznak ebbe a kategóriába, azonban a formális közgazdaságtanban, a mikroökonómiában vagy a racionális döntések elméletében kifejtett tételek nagy része szintén ide sorolható (például: minden n-szereplős, tökéletes információjú játéknak van tiszta stratégiákon alapuló megoldása).7 • Szintetikus (empirikus) állítások. Ezek igazságértéke tapasztalati tények, megfigyelésből vagy más forrásból származó adatok segítségével, azaz az empirikus valósággal történő közvetlen vagy közvetett összehasonlítás révén ellenőrizhető. Az empirikus természet- és társadalomtudományok állításainak zöme logikai szempontból ide sorolható (például: „Magyarország népességszáma (…) 1994–1997-ben tovább fogyott.” Vukovich–Harcsa [1998] 21. o.) A(z analitikus és empirikus) tudományos állítások fogalmának tisztázása után vegyük szemügyre az értékítéletek definícióját, logikai jellemzőjét és főbb típusait. Max Weber klasszikus meghatározása szerint: „… az értékítéleteket taglaló fejtegetésekben teljesen egyértelműen arról van szó, hogy gyakorlatilag értékelünk bizonyos társadalmi tényeket, vagyis etikai vagy kulturális szempontból vagy más okokból kívánatosnak vagy nem kívánatosnak minősítjük őket.” (Weber [1998c] 81. o.) Rudolf Carnap definíciója így fest: „… az értékítélet nem más, mint egy parancs félrevezető nyelvtani formában (…) sem nem igaz, sem nem hamis …” 8 (Idézi: Hare [1952] 12. o.) Egy szintén széles körben elfogadott felfogás a következő. „Az értékítéletek (…) egyáltalán nem a valóságról szóló empirikus kijelentések. Nem írják le a jelenségeket, amelyekre vonatkoznak, hanem csupán a beszélő bizonyos attitűdjét fejezik ki kijelentése tárgyával kapcsolatban.” (Nowak [1981] 212. o.). Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az értékítéletek fogalmának lényeges eleme, hogy nem tekinthetjük őket állításoknak. Carl G. Hempel vezette be Science and Human Values című írásában az abszolút (vagy kategorikus) és a relatív (vagy instrumentális) értékítéletek megkülönböztetését (Hempel [1965]).9 • Az abszolút (vagy kategorikus) értékítéletek 10 olyan kijelentések (vagy felszólítások), amelyeknek nincs igazságértékük, amelyekhez nem lehet hozzárendelni az igaz vagy hamis logikai értéket, amelyeket nem lehet sem analitikusan, sem empirikusan igazolni (megerősíteni) vagy cáfolni. Mindenekelőtt azért nem, mert – mint az a fenti definíciókból is egyértelműen kitűnik – ezek nem állítások, hanem gyakorlati értékeléseket, erkölcsi, vallási vagy viselkedési normákat, parancsokat, tiltásokat vagy engedélyeket, preferencia- és ízlésítéleteket, ideológiai, világnézeti vagy politikai álláspontokat/célkitűzéseket fejeznek ki. (Az emberölés bűn. Ne lopj! Tilos a dohányzás! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Világ proletárjai egyesüljetek! Szeretkezz, ne háborúzz!)

A tudományos állításokat gyakran tényítéleteknek is nevezik. Mi azonban a logikai szempontból szabatosabb és egyértelműbb analitikus és empirikus állítások kifejezést használjuk. 5 „Állítás: valamely egyértelmű(sített) kijelentő mondat információtartalma, konkrét intenziója. Jellemzője, hogy egyértelműen igaz vagy hamis.” (Pólos–Ruzsa [1987] 205. o.) 6 A filozófiában az igazság fogalmának többféle felfogása ismeretes (Engel 2002:12-13). A klasszikus igazságelméletek két alapváltozatát a szubsztantív és a minimalista elméletek alkotják. Az előbbieken belül az igazságot benső vagy relációs tulajdonságként is értelmezik. Érveink kifejtése során mindazonáltal nem tartjuk szükségesnek a különböző igazságelméletek részletezését, megelégszünk az igazság egyszerű logikai fogalmának használatával. 7 Vegyük a következő elegáns megfogalmazást: „A formális gazdaságelméleti modell – feszes és fegyelmezett érvelés. A modell alkotójának törekednie kell arra, hogy előfeltevéseit explicit módon megfogalmazza, és hogy az előfeltevései által kijelölt logikai terepen hibátlan következtetésekre jusson.” (Ambrus–Lakatos [2003] 263. o.) 8 „… a value-statement is nothing else than a command in a misleading grammatical form. … it is neither true nor false.…”. 9 A distinkció a kanti kategorikus és hipotetikus imperatívusz megkülönböztetésére emlékeztet. 10 Stefan Nowak ezeket hívja valódi normáknak (Nowak [1981] 213. o.). A továbbiakban az egyszerűség kedvéért, ha nem teszünk jelzőt az értékítélet kifejezés elé, akkor abszolút (vagy kategorikus) értékítéletet értünk rajta. 4


Társadalomtudomány és értékítéletek • A relatív vagy instrumentális értékítéletek adott cél elérésének eszközeire vonatkozó empirikusan ellenőrizhető kijelentések. Általános formájuk: „ha ezt és ezt a célkitűzést akarod megvalósítani, akkor ezt és ezt kell tenned”. Az instrumentális értékítéleteket ilyen módon a kategorikus értékítéletek és a tudományos állítások sajátos kombinációjának tekinthetjük, mivel a célok valódi értékeket tükröznek (tehát sem nem igazak, sem nem hamisak), míg az elérésük eszközeire vonatkozó állítások igaz vagy hamis jellege ellenőrizhető (például: ha javítani akarjuk az egészségügyi ellátás színvonalát, akkor meg kell teremteni az egészségügyi intézmények privatizációjának lehetőségét). Az abszolút (vagy kategorikus) értékítéleteknek három változatát különböztethetjük meg (Nowak [1981] 212. o., Csontos–Bertalan [1986] 16. o.). 1. Értékelő kijelentések. Az értékelések – legáltalánosabban – azok a kijelentések, amelyek megmondják mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, mi a gyakorlatilag kívánatos és gyakorlatilag nem kívánatos, mi az elvetendő és mi a nem elvetendő. (A legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A demokrácia a kormányzat rossz formája, de még mindig jobb az összes többinél.) 2. Deontikus kijelentések vagy normák.11 Az egyszerű deontikus kijelentések tiltásokat, parancsokat és engedélyeket fogalmaznak meg (Wright [1985]).12 (Meg van tiltva az emberölés. Meg van parancsolva az igazmondás. Ugyanez imperatívuszként: Ne ölj! Mondj igazat!) Az összetett deontikus kijelentések (normák) bizonyos feltételek meglétéhez kötik a tiltásokat, parancsokat és engedélyeket. (Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!) 3. Teleologikus (vagy célkitűző) kijelentések. Elsősorban a gazdaság-, társadalom- és szociálpolitikai célokat megfogalmazó kijelentések tartoznak ebbe a kategóriába, de tulajdonképpen mindenféle célkitűzés ide sorolandó. (Legfontosabb gazdaságpolitikai célunk az államháztartás hiányának csökkentése. Legfontosabb szociálpolitikai célunk a társadalmi egyenlőtlenségek mértékének csökkentése.) Legfontosabb érvünk amellett, hogy egyetlen értékítélet sem lehet igaz vagy hamis: minden értékítélet – jelentésének megtartása mellett – átalakítható imperatívusszá (felszólítássá). Ez az érv a deontikus kijelentések esetében nyilvánvaló: mint azt a fenti példa is sugallja, a deontikus kijelentések átalakíthatók felszólító mondat típusú normákká. Így még szembeszökőbb, hogy az értékítéleteknek nem lehet igazságértékük. Triviális ugyanis, hogy egy felszólítás sem nem igaz, sem nem hamis. Értékeléseinket és célkitűzéseinket hasonlóképpen átalakíthatjuk imperatívuszokká. A fenti példáknál maradva: döntsük meg a kapitalizmust, s építsük fel a szocializmust! Vessünk véget a diktatúrának, s legyen demokrácia! Csökkentsük az államháztartás hiányát! Csökkentsük a társadalmi egyenlőtlenségek mértékét! Az 1. táblázatban foglaljuk össze eddigi gondolatmenetünket.

4.1. táblázat - 1. táblázat. Állítások és értékítéletek osztályozása. Tudományos állítás analitikus

empirikus

(igaz vagy hamis)

(igaz vagy hamis)

Értékítélet instrumentális

kategorikus (sem nem igaz,

sem nem hamis) eszköz

cél

– értékelés

(igaz vagy

(sem nem

– norma

A normákon belül von Wright megkülönbözteti a szabályokat, az előírásokat és az útmutatásokat (vagy technikai normákat), valamint a szokásokat és az erkölcsi normákat (Wright [1963] 6–13. o.). Ismeretes még a normák Ullmann–Margalit-féle felosztása fogolydilemmanormákra, a koordinációs normákra és a részrehajlás normáira, valamint a normák Brandt-féle tipológiája, amely jogi, társadalmi és erkölcsi normákat különböztet meg (Orthmayr [2003] 150. o.). Ezek között persze vannak olyanok is (például a technikai vagy a jogi normák bizonyos változatai), amelyek inkább a relatív vagy instrumentális értékítéletek (normák) csoportjába tartoznak. 12 A deontikus fogalmak olyan fogalmak „… mint a kötelező (amit tennünk kell), a megengedett (amit szabad tennünk) és a tilos (amit nem szabad tennünk)” (Wright [1985] 531. o.). 11


Társadalomtudomány és értékítéletek

hamis)

igaz, sem

– célkitűzés

nem hamis) Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a tudományos állítások és az értékítéletek logikai státusa alapvetően különbözik, áthidalhatatlan ismeretelméleti szakadék választja el az igaz vagy hamis analitikus/empirikus állításokat (beleértve az instrumentális értékítéletek eszközökre vonatkozó komponensét) a sem nem igaz, sem nem hamis kategorikus értékítéletektől (beleértve az instrumentális értékítéletek célokra vonatkozó komponensét). Ez tehát az az általános érvényű logikai érv, amelynek alapján minden tudományos kutatónak szem előtt kell tartania a „tudományos állítások és értékítéletek különválasztásának” elemi metodológiai követelményét. Max Weber klasszikus megfogalmazásában: „… kizárólag arról az önmagában véve fölöttébb triviális követelményről van szó, hogy a kutató és az előadó feltétlenül válassza külön az empirikus tények megállapítását … és a saját gyakorlati értékelését …” (Weber [1998c] 81. o.)

2. Az értékmentesség normatív vonatkozásai Az előző pontban vázolt megfontolások mindazonáltal semmit sem árulnak el az értékmentesség normatív oldalával összefüggő problémákról. Az a kérdés ugyanis, hogy – mondjuk – hozzon-e értékítéletet a tudós, vagy hogy kutatási beszámolójában szerepeltessen-e értékítéletet, nem tudományos, hanem értékkérdés, ahol is saját világnézetünk, meggyőződésünk, hitünk, lelkiismeretünk alapján nyilatkozunk. Állásfoglalásunk azonban – személyes értékeink mellett – szorosan összefügg arra a szintén alapvető értékkérdésre adott válaszunkkal, hogy adott esetben mit tekintünk a kutatómunka fő céljának. • Az egyik jellegzetes és gyakran előforduló álláspont képviselői szerint a társadalomtudományi kutatás legfontosabb feladata a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazása, gazdaság-, társadalom- és szociálpolitikai programok elméleti és empirikus megalapozása. E nézet egyik jeles képviselője, Gunnar Myrdal szerint : „… faktuális és elméleti kutatásaink önmagukban logikailag nem eredményezhetnek gyakorlati javaslatokat. Gyakorlati vagy értékelő következtetést csak úgy nyerhetünk, ha premisszáink között legalább egy értékpremissza van. Ha premisszáink kizárólag tényszerűek, csak tényszerű konklúzióhoz jutunk.” (Myrdal [1972] 264. o.) Myrdal, mint az a fenti sorokból kiderül, miközben a tudományos kutatás elsődleges céljának a gyakorlati programok megalkotását tartotta, nem tévesztette szem elől az értékítéletekkel kapcsolatos elemi logikai követelményt. Pontosabban: amennyiben a társadalomtudomány fő feladatának a különböző gazdaság-, társadalom- és szociálpolitikai célok megvalósíthatóságának megítélését, a szóban forgó célok megvalósításához vezető eszközök feltárását, az eszközök alkalmazásával járó előrelátható mellékhatások számbavételét tekintjük, akkor fejtegetéseinkben szerepelniük kell a céljainkat kifejező – de ugyanakkor az analitikus/empirikus állításainktól különválasztott – értékítéleteknek.13 • Természetesen létezik olyan álláspont is, amely – elutasítva a tudományos tevékenységek efféle instrumentalista felfogását – a kutatás önértékét hangsúlyozva, azt hirdeti, hogy a tudományos kutatásnak nem közvetlen célja az eredmények alkalmazása, tehát nem feltétlenül kell értékítéleteket alkotni a kutatási eredményekkel kapcsolatban, s nem feltétlenül kell értékítéleteket szerepeltetni a tudományos közleményeinkben. Példaként vegyük Polányi Mihály gondolatát, aki az alkalmazott tudomány és a tiszta tudomány szembeállítása során a következőképpen nyilatkozott. „Az alkalmazott tudománynak egyértelmű rendeltetése van: jólétünk és biztonságunk szolgálata. De mi a helyzet a tiszta tudománnyal? Mi igazolhatja azokat a tudományos vizsgálódásokat, amelyeknek nincs látható gyakorlati hasznuk? Egészen a legutóbbi időkig általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az efféle vizsgálódások önmagukban hordozzák céljukat, az új ismeretek feltárásában az igazság szeretete vezérli őket. (…) Ismét nyomatékosan ki kell jelentenünk, hogy a tudomány lényege a tudás szeretete, és a tudás hasznosságával nem foglalkozunk. Újra ki kell vívnunk a tudomány számára azt a köztiszteletet és támogatást, mely a tudás és csakis a tudás gyarapítása miatt illeti meg. Mi tudósok, ugyanis az anyagi jólétnél fontosabb érték szolgálatára esküdtünk fel.” (Polányi [1998] 1. o.)14 Következik-e mindebből, hogy a tudományos kutatás és az értékítéletek között nincsenek további lehetséges kapcsolódások? Semmiképpen sem. Először is nyilvánvaló, hogy az eddig elmondottaknak egyáltalán nem Ez a megfontolás az instrumentális értékítéletek fogalmának bevezetése kapcsán már felmerült. Ugyanez az álláspont művészi megfogalmazásban Babits Mihály Tudomány és művészet című esszédialógusából: „Mi köze hozzád a matematikusnak, aki a lehetetlen geometriát kutatja? ő elmenekült tőled és a semmiből épít magának világot. Az ő tornya nem a te városodat díszíti: kívül áll azon és a kövei sem a te bányáidból valók. Lehet, hogy kicsinyes hasznaidra felhasználod egykor a gondolatait: de csak úgy, mint a barbárok felhasználták hajdan a legszebb emlékek köveit, hogy meszet égessenek belőlük. A tudós távol tetőled, Élet művésznél művészebb, célja csak a saját célja, a saját kéje …” (Nyugat, 1912. december 12.) 13 14


Társadalomtudomány és értékítéletek mond ellent az a gyakran hangoztatott megállapítás, hogy a kutatási téma és a módszer kiválasztása mindenekelőtt a kutató személyes érdeklődésétől, habitusától, érzelmeitől, tehát végső soron értékeitől függ, s persze egyre inkább függ külső feltételektől (például a kutatásfinanszírozás lehetőségeitől) is. 15 A szekularizáció kérdését például éppúgy vizsgálhatja egy ateista, mint egy hívő szociológus, s az is teljesen természetes, hogy ha megállapítják a vallásosság csökkenését a modern társadalmakban, akkor eltérő módon ítélhetik meg ennek a folyamatnak a gyakorlati kívánatosságát (ha egyáltalán értékelik a folyamatot). Sőt, az, hogy valaki egyáltalán tudományos kutatásra adja a fejét, s nem választja – mondjuk – a művészi pályát, már önmagában értékítéletet tükröz. Hempel az értékek és a tudomány kapcsolatát a racionális döntések elméletével példázza. Ennek során bemutatja, hogy még egy ilyen szabatos matematikai elmélet sem lehet teljesen értékfüggetlen, mivel a cselekvési alternatívák következményeinek szubjektív rangsorolása (a preferenciarendezés), valamint a bizonytalanság mellett meghozott döntések kritériumának a megválasztása (például a maximin vagy a maximax döntési elv közti választás) egyaránt értékeket tükröz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szóban forgó elmélet tételeinek igazságértékét ne lehetne – többnyire logikai úton – ellenőrizni (Hempel [1965] 90–93. o.). Bizonyos esetekben az is elképzelhető, hogy a feltárt tudományos ismeretek ösztönzik az embert személyes értékeinek felülvizsgálatára. Max Planck, a modern fizika egyik megalkotója így vélekedik: „A kutató világnézete állandóan elhatározóan befolyásolja tudományos munkáját, és magától értetődően megfordítva is áll: kutatásainak eredményei nem maradnak hatás nélkül világnézetére.” (Planck [1982] 290. o.) A tudományos kutatás önmagában vett értékfüggése, a téma és a módszer megválasztásának szubjektív elemei, az alkalmazott és tiszta tudomány közötti választás, a tudományos eredmények esetleges értékválasztást befolyásoló szerepe, vagyis összefoglalóan: az értékmentesség normatív vonatkozásai mindazonáltal – megítélésünk szerint – nemcsak hogy összeegyeztethetők az ismeretelméleti-logikai követelményekkel, hanem ez utóbbiak bázisán nyerik el igazi értelmüket.

3. Értékítéletek racionális kritikája A tudomány és az értékítéletek közötti kapcsolatokat Max Weber annak kifejtésével mutatta be, hogy mit jelent az értékítéletek racionális – tény- és észérveken alapuló – kritikája. Weber szerint az értékítéleteket négyféleképpen lehet racionális – azaz tudományos – kritika tárgyává tenni. 1. Értékinterpretáció. Az értékértelmezés során az egyén mindennapi állásfoglalásait vezetjük vissza egy (vagy akár több) végső világnézeti álláspontra. A gyakorlati célkitűzések hátterében értékítéletek húzódnak meg, az értékinterpretáció során éppen ezek feltárására teszünk kísérletet logikai és empirikus alapokon: „Képesek – és kötelesek – vagyunk még azt is megmondani Önöknek, hogy valamely gyakorlati állásfoglalás belső következetességgel – tehát értelmét tekintve tisztességesen – mely végső világnézeti alapállásból – esetleg csak egyből, de lehet, hogy egymástól eltérőekből is – vezethető le, s viszont melyekből nem.” (Weber [1998b] 150– 151. o.) Tudatos ember számára fontos ezeknek a végső értékeknek a feltárása, tisztázása, mert ezek alapján lehet igazán következetes és felelősségteljes életet élni. Klasszikus példaként Webernek a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme közti kapcsolatot vizsgáló gondolatmenetére utalunk: „(…) a hivatás gondolatán alapuló racionális életvezetés a keresztény aszkézis szelleméből született.” (Weber [1982] 285. o.) 2. Dialektikus kritika. Értékítéletek dialektikus kritikája során normarendszerek belső konzisztenciájánakinkonzisztenciájának kimutatására vállalkozunk. „Ez a kritika persze csak dialektikus jellegű lehet, vagyis csak a történetileg adott értékítéletek és eszmék anyagának formállogikai megítélése, az eszmények ellenőrzése az akart dolog belső ellentmondás-mentességének posztulátuma alapján.” (Weber [1998b] 11. o.) A deontikus logika terminusaiban a következő főbb normaellentmondásokat definiálhatjuk: • egyszerre van megtiltva és megparancsolva ugyanaz a cselekvésmód; Ernest Nagel megfogalmazásában: „… nincs különbség a tudományok között a tekintetben, hogy minden esetben a kutató érdeklődése határozza meg, hogy mit választ vizsgálódása tárgyául. Ez a tény azonban önmagában nem akadálya annak, hogy bármilyen tudományterületen sikeresen folytassunk objektív módon ellenőrzött kutatást.” („… there is no difference between any of the sciences with respect to the fact that the interests of the scientist determine what he selects for investigation. But this fact, by itself, represents no obstacle to the successful pursuit of objectively controlled inquiry in any branch of study.”) (Nagel [1979] 486–487. o.). 15

Itt továbbá nem a módszer értékfüggő jellegéről beszélünk, hanem pusztán arról, hogy a módszer kiválasztásának szubjektív eleme is van. Moksony Ferenc szavaival: „A tárgy szubjektivitásából nem következik a módszer szubjektivitása: az egyén »belső világának«, érzéseinek, indítékainak figyelembevétele tökéletesen összeegyezetethető az érvelésnek és a bizonyításnak azzal a szigorú, kvantitatív formájával, ami a természettudományokban kialakult.” (Moksony [1999] 32. o.)


Társadalomtudomány és értékítéletek • egyszerre van megengedve és megtiltva ugyanaz a cselekvésmód; • egyszerre van megparancsolva valamely cselekvésmód és az ellentéte. Minél több deontikus ellentmondással terhes egy normarendszer, egyrészt annál kevésbé konzisztens, másrészt annál kevésbé képesek a normarendszer követői következetes cselekvésre. Ha például az alkotmányban rögzített gyülekezési jogot vagy szólásszabadságot alacsonyabb rendű jogszabályok tiltják, akkor ez a jogrendszer inkonzisztens, nem igazítja el egyértelműen az állampolgárokat ebben a kérdésben. Hosszabb távon csak azok a normarendszerek funkcionálhatnak, amelyekben nincs (vagy csak elvétve akad) deontikus ellentmondás. Az erkölcsi normarendszerek általában ilyenek. A jogi normarendszerek konzisztenciáját önálló társadalmi intézmények (alkotmánybíróság) hivatottak biztosítani. 3. Pozitív kritika. Értékítéletek pozitív kritikája különböző normarendszerek – úgymint erkölcs és jog, erkölcs és gazdaság, erkölcs és politika, politika és gazdaság stb. – közti ellentmondások kimutatását jelenti. „Amikor tehát egy-egy esetben nem érjük be azzal, hogy kimutassuk és tudományosan elemezzük azt a végső értékaxiómát, amelyen valamely gyakorlati akarat alapul, mert szemléltetni kell a más értékaxiómákhoz való viszonyát is, akkor éppenséggel elkerülhetetlen a más értékaxiómák összefüggő bemutatásával élő, »pozitív« kritika.” (Weber [1998b] 17. o.) Gazdaságtörténeti példaként utalhatunk a kamatszedés tilalmát megfogalmazó középkori normára, amely a gazdasági racionalitás és bizonyos erkölcsi elvek konfliktusát hozta felszínre. Ez esetben tehát a deontikus ellentmondások nem normarendszeren belül, hanem normarendszerek között feszülnek: • az egyik normarendszer megtiltja, a másik megparancsolja ugyanazt a cselekvésmódot; • az egyik normarendszer megengedi, míg a másik megtiltja ugyanazt a cselekvésmódot; • az egyik normarendszer megparancsolja valamely cselekvésmódot, míg a másik megparancsolja az ellentétét. 4. Technikai kritika (szociotechnika). A technikai kritika során a „Hogyan érheted el célodat?” és a „Milyen áron érheted el célodat?” kérdésekre keressük a választ.16 A tudomány logikai vagy empirikus úton feltárhatja azokat az eszközöket, amelyekre meghatározott célok és értékek gyakorlati realizálásához van szükség, sőt kiderítheti, hogy vannak-e egyáltalán olyan eszközök, amelyekkel adott cél megvalósítható. Ha y célt akarod elérni, akkor x 1, x 2, …, x n eszközöket kell alkalmaznod. A tudomány továbbá rámutathat azokra a kívánatos és nem kívánatos mellékhatásokra, amelyek a meghatározott célok és értékek gyakorlati megvalósítása során keletkeznek. Ha x 1, x 2, …, x n eszközöket alkalmazod, és sikerül elérned y célt, akkor w 1, w 2,… w n kívánatos mellékhatásokkal és z 1, z 2, …, z n nem kívánatos mellékhatásokkal kell számolnod. „(…) a tudomány számára először is feltétlenül hozzáférhető annak vizsgálata, alkalmasak-e az eszközök az adott célra. Mivel (tudásunk mindenkori határai között) érvényesen meg tudjuk állapítani, hogy mely eszközök alkalmasak vagy alkalmatlanok valamely elképzelt cél elérésére, azt is mérlegelni tudjuk, milyen eséllyel érhető el egyáltalán valamely meghatározott cél a meghatározott, rendelkezésre álló eszközökkel. Tehát közvetve magát a célkitűzést is kritika tárgyává tehetjük, mint ami a mindenkori történeti helyzetet tekintve gyakorlatilag értelmes, illetve az adott viszonyok között értelmetlen. Továbbá, ha valamilyen elképzelt cél elérésének a lehetősége adottnak tűnik (…), akkor megállapíthatjuk, hogy a szükséges eszközök alkalmazása, minden történés egyetemes összefüggése folytán, milyen következményekkel járna a szándékolt cél esetleges elérésén kívül. Ezzel a cselekvőnek lehetőséget adunk arra, hogy összevesse cselekvésének ezen akaratlan következményeit az akart következményekkel, vagyis választ adunk arra a kérdésre, hogy más értékek előreláthatóan bekövetkező megsértésén mérve mibe „kerül” az akart cél elérése. Mivel az esetek túlnyomó többségében minden óhajtott cél „kerül” vagy legalábbis kerülhet valamibe ebben az értelemben, a felelősségteljesen cselekvő emberek önvizsgálata sohasem mellőzheti a cselekvés céljának és következményeinek ezt az összemérését. A technikai kritikának (…) az egyik leglényegesebb funkciója, hogy ezt lehetővé tegye.” (Weber [1998b] 10. o.)

4. Értékítéletek az egyetemi oktatásban – Max Weber oktatásetikai koncepciója Max Weber oktatásetikai álláspontját annak ellenére érdemes külön is tárgyalni, hogy több szálon szorosan kapcsolódik a társadalomtudományok „objektivitására” vonatkozó nézeteihez. Korábban amellett érveltünk, hogy az értékmentes társadalomtudományok problematikája mögött különböző típusú megválaszolandó A technikai kritika gyakorlatilag ugyanazt jelenti Webernél, mint amit az instrumentális értékítélet – fentebb bevezetett – fogalma Hempelnél. 16


Társadalomtudomány és értékítéletek kérdések húzódnak meg: az értékektől közvetlenül nem függő logikai kérdések, valamint az értékektől függő normatív kérdések. A megkülönböztetést azért kell ismételten hangsúlyozni, mert Weber oktatásetikai koncepciója az utóbbi kategóriába tartozó problémákat vet fel, s koncepciója értelemszerűen sajátos értékeket közvetít. Ugyanakkor a weberi nézetek rekonstrukciója révén lehetőség adódik a különböző egyetemi oktatásetikai nézetek kifejtésére és összehasonlítására, valamint az egyes álláspontok mellett és ellen felhozott érvek átgondolására. „(…) helyénvaló-e, ha valaki az egyetemi oktatásban »hitet tesz« a maga etikai alapokon vagy kulturális eszményeken nyugvó vagy más módon, de világnézetileg megalapozott gyakorlati értékelései mellett. Tudományosan ez nem tárgyalható, hiszen a kérdés maga teljes egészében gyakorlati értékelések függvénye. (…) Képviselni szokták – hogy csak a szélsőségeket említsük – azt az álláspontot, hogy a) bár joggal különítik el a tisztán logikailag kikövetkeztethető és a tisztán empirikus tényállásokat a gyakorlati, etikai vagy világnézeti értékelésektől, ennek ellenére (sőt, talán éppen ezért) mindkét kategória a katedrán tárgyalandó problémák közé tartozik, valamint azt is, hogy b) az oktatásban még akkor is ajánlatos lehetőleg minden gyakorlati értékproblémát mellőzni, ha ezt az elkülönítést logikailag nem lehet következetesen keresztülvinni.” (Weber [1998c] 70. o.). Az idézet alapján az egyetemi oktatásetikai álláspontok négy tiszta típusát különböztethetjük meg az analitikus/empirikus állítások és értékítéletek különválasztásának és az egyetemi oktatásban betöltött szerepüknek a lehetséges kombinációi alapján: A) a tudományos (analitikus/empirikus) állítások és az értékítéletek logikailag különválaszthatók, s mindkettőnek helye van az egyetemi katedrán [az idézetbeli a) álláspont]; B) a tudományos (analitikus/empirikus) állítások és az értékítéletek logikailag különválaszthatók, de az értékítéleteknek nincs helye az egyetemi katedrán; C) a tudományos (analitikus/empirikus) állítások és az értékítéletek logikailag nem választhatók külön, s mindkettőnek helye van az egyetemi katedrán; D) a tudományos (analitikus/empirikus) állítások és az értékítéletek logikailag nem választhatók külön, de az értékítéleteknek nincs helye az egyetemi katedrán [az idézetbeli b) álláspont]. A négy álláspont közül Weber a B)-vel jelzett mellett teszi le a garast: „(…) azt hiszem, arra kell törekednünk, ami helyes, és (véleményem szerint) az a helyes, ha a tudós arra szorítkozik, hogy az előadótermen kívül kínálkozó megfelelő alkalmakkor képviselje gyakorlati értékeléseit – ezzel csak növeli azok súlyát –, és ha az előadóteremben szigorúan csak azt teszi, ami »a hivatala«. De mindez maga is éppenséggel gyakorlati értékelés, és ezért nem lehet végiggondolni és megmondani, mi a helyes.” (Weber [1998c] 76. o.). Weber szerint mindazonáltal az A) álláspont is tartható, bizonyos feltételek teljesülése esetén: „(…) akkor és csak akkor elfogadható, ha az egyetemi oktató feltétlen kötelességének tekinti, hogy minden egyes esetben – még akkor is, ha előadása emiatt veszít a vonzerejéből – könyörtelenül világossá tegye hallgatói és főképpen önmaga számára, hogy mindenkori fejtegetéseiben mi az, amire tisztán logikai következtetés vagy tisztán empirikus ténymegállapítás útján jutott, és mi az, ami gyakorlati értékelés. Véleményem szerint csakugyan ezt kell tenni, ha egyszer elismerjük, hogy a két szféra idegen egymástól: az intellektuális becsületesség egyenest ezt parancsolja (…)” (Weber [1998c] 71. o.). A felsorolt oktatásetikai álláspontok közötti választás végső soron attól függ, hogy milyen feladatokat tűzünk ki a felsőoktatás elé, mit várunk az egyetemi oktatástól. Az effajta kérdésekre adott válaszok két alaptípusa: • az egyetem alapfeladata az emberek formálása, értékrendjük és világnézetük alakítása, egyszóval a – tág értelemben vett – nevelés; • az egyetem alapfeladata az emberek képzése, (szak)ismeretek átadása, egyszóval a – tág értelemben vett – (szak)oktatás. Az utóbbi állásponton belül két további nézetet különböztethetünk meg: • a technokrata álláspont lebecsüli, lényegtelennek tartja az emberek formálását, értékrendjük és világnézetük alakítását, s ezért állítja előtérbe az egyetem oktatási szerepét; • Weber álláspontja ezzel szemben az, hogy az emberek nevelése és oktatása egyaránt fontos feladat, de törekedni kell arra, hogy a kettő ne keveredjen, s nem feltétlenül azonos a nevelés és az oktatás színtere.


Társadalomtudomány és értékítéletek Az A) és C) oktatásetikai álláspont hívei elsősorban nevelési, míg a B) és D) képviselői elsősorban oktatási funkciókat tulajdonítanak az egyetemnek. Az A) és C) álláspont védelmében felhozott érvek többnyire kitüntetett (egyedül „helyes”, üdvözítő stb.) értékrendszerek, végső világnézeti álláspontok (vallási, ideológiai stb. dogmák) létezésének elfogadásán, vagy pedig az egyetemi oktatók – állítólagos – személyiségjogaira történő hivatkozáson nyugszanak. Az értékmonizmus álláspontját tükröző elsőként említett érv igencsak távol áll az értékpluralizmustól, amelyet Weber is képviselt. Az ellen az érv ellen pedig, hogy az oktatónak jogában áll saját világnézetét hirdetni a katedrán, érdemes szemügyre venni a következő szempontokat: egyetemi autonómia esetén az ellenőrizetlenség és sérthetetlenség privilégiuma az oktató szakmai kvalifikációjára, nem pedig világnézeti állásfoglalásaira vonatkozik. Visszaélés az oktatói pozícióval, ha a szóban forgó álláspont hívei a hallgatók sajátos kényszerhelyzetét (kötelező óralátogatás, kritika és bírálat korlátozott lehetősége stb.) használják fel világnézetük hirdetésére. Weber szerint erre nem az egyetemi katedrán, hanem politikai gyűléseken, templomokban, a sajtóban, egyesületekben stb. kell sort keríteni, vagy ha oktató hivatva érzi magát, hogy az ifjúság személyes tanácsadója legyen, a fiatalokkal személyes kapcsolatot kell teremtenie. Az A) és C) álláspont következetes képviseletére akkor van esély, ha egyrészt biztosak lehetünk abban, hogy minden értékrend/világnézet egyformán szóhoz juthat a katedrán, másrészt ha korlátlan szabadsággal meg lehet vitatni a legalapvetőbb értékkérdéseket is. A szóban forgó álláspont következetlen képviselete – magától értetődő módon –, ha valaki jogot formál az értékelésre, de csak az általa elfogadott értékek és világnézetek hirdetését teszi lehetővé.

5. Összegzés Gondolatmenetünk kifejtése során megkülönböztettük az értékmentesség ismeretelméleti-logikai és normatív vonatkozásait, s amellett érveltünk, hogy célszerű külön tárgyalni ezeket a kérdéseket. Megítélésünk szerint az értékmentesség-vitákban gyakran háttérbe szorulnak az ismeretelméleti problémák, s a normatív kérdéseket övező – gyakran terméketlen – értékviták kerülnek előtérbe. Mindez azt a veszélyt rejti magában, hogy az efféle eszmecserék hevében még a legelemibb logikai kérdések is normatív jelleget ölthetnek (ha egyáltalán napirendre kerülnek), s menthetetlenül összemosódhat a tudományos állítások és az értékítéletek közti alapvető különbség. Ennek szélsőséges megjelenése, mikor az értékítéleteket (értékeléseket, normákat, célokat) az érintettek igaz–hamis színben próbálják feltüntetni, hivatkozva „tudományos megalapozottságukra”. Logikai fejtegetéseink – reményeink szerint – világosan megmutatták, hogy áthidalhatatlan ismeretelméleti szakadék választja el a tudományos állításokat az értékítéletektől, s emiatt kell minduntalan szem előtt tartani a két szféra különválasztására vonatkozó elemi követelményt. Ráadásul ezek az érvek előkészítik a talajt a normatív problémák átgondolt megvitatásához. Érdemes ismételten leszögezni azt is, hogy a tudományos állítások és értékítéletek különválasztása semmiképpen sem jelenti azt, hogy a két szféra közt ne lenne számtalan kölcsönkapcsolat. Az értékítéletek négyféle – dialektikus, pozitív, technikai, valamint értékinterpretáción alapuló – tudományos kritikájának áttekintése során ennek éppen az ellenkezőjéről győződhettünk meg. Az értékmentesség lehetséges oktatásetikai implikációinak kifejtése pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy nemcsak a tudás megszerzése, hanem a tudás közvetítése is hasonló kérdések tisztázásának igényét veti fel. Ernest Nagel The Value-Oriented Bias of Social Inquiry című írásában kimutatta, hogy az értékek négyféleképpen játszhatnak szerepet a társadalomtudományban. A vizsgálandó probléma kiválasztását, a következtetések levonását, a tények azonosítását, valamint a bizonyítékok értékelését egyaránt befolyásolják. Ugyanakkor Nagel aprólékosan bebizonyította, hogy nincs alapvető elvi akadálya annak, hogy a társadalomkutatók objektív, megbízható és tárgyilagos eredmények elérésére törekedjenek (Nagel [1979]). Az értékmentesség tehát semmiképpen sem jelenti a függetlenséget az értékektől, sokkal inkább jelenti néhány elemi ismeretelméleti-logikai követelmény szem előtt tartását, valamint néhány normatív kérdés tudatos és felelősségteljes végiggondolását.

6. Hivatkozások Ambrus-Lakatos Loránd [2003]: A puha költségvetési korlát stratégiai modellje. Megjelent: Gál Robert Iván– Szántó Zoltán (szerk.) Cselekvéselmélet és társadalomkutatás. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest. Csontos László–Bertalan László [1986]: Előadások Max Weberről. Kézirat. Engel, P. [2002]: Truth. Acumen Press, Chesham. Hare, R. M. [1952]: The Language of Morals. Clarendon Press, Oxford.


Társadalomtudomány és értékítéletek Hempel, C. G. [1965]: Science and Human Values. Megjelent: Hempel, C. G.: Aspects of Scientific Explanation and Other Essays in the Philosophy of Science. Free Press, New York. Moksony Ferenc [1999]: Gondolatok és adatok. Társadalomtudományi elméletek empirikus ellenőrzése. Osiris, Budapest. Myrdal, G. [1972]: Érték a társadalomtudományban. Válogatott módszertani tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Nagel, E. [1979]: The Value-Oriented Bias of Social Inquiry. Megjelent: Nagel, E.: The Structure of Science. Hackett, Indianapolis–Cambridge, MA. Nowak, S. [1981]: A szociológiai kutatás módszertana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Orthmayr Imre [2003]: Erkölcsi normák. Világosság, 44. évf. 5–6. sz. Planck, M. [1982] (1935): A fizika harcban a világnézetért. Megjelent: Planck, M.: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest. Popper, K. R. [1976] (1962). A társadalomtudományok logikája. Megjelent: Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. Gondolat, Budapest. Polányi Mihály [1998] (1945): A tiszta tudomány társadalmi üzenete. Fordította: Beck András. Polanyiana, 7. évf. 1–2. sz. Pólos László–Ruzsa Imre [1987]: A logika elemei. Tankönyvkiadó, Budapest. Szántó Zoltán [1992] Az „értékmentes” társadalomtudományok eszméje. Megjelent: A tudomány normativitása. Széchenyi Füzetek VI. Széchenyi Szakkollégium, Budapest. Vukovich György–Harcsa István [1998]: A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport 1998. Tárki, Budapest. Wartofsky, M. W. [1977]: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bevezetés a tudományfilozófiába. Gondolat, Budapest. Weber, M. [1982] (1905): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Gondolat, Budapest. Weber, M. [1998a] Tanulmányok. Osiris, Budapest. Weber, M. [1998b] (1904): A társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. Megjelent: Weber [1998a]. Weber, M. [1998c] (1917): A szociológiai és közgazdasági tudományok „értékmentességének” értelme. Megjelent: Weber [1998a]. Wright, G. H. von [1963]: Norm and Action. A Logical Enquiry. Humanities, New York. Wright, G. H. von [1985]: Deontikus logika. Megjelent: Copi, I. M.–Gould, J. A. (szerk.): Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Gondolat, Budapest.


5. fejezet - A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei Helmich , Dezső

1. A megismerés tárgyszerűségének problémája A megismerésnek – igazolható és alkalmazható tudás megszerzésének – alapelve, hogy a megismerő csakis tárgyi szempontok szerint járjon el. Ez az alapelv azt követeli meg, hogy bármire irányuljon is a megismerő vizsgálódása – a kozmoszra, valamilyen kórfolyamatra, az információrögzítés technológiájára, személyes költségvetésére, kertjének szépítésére, a társadalmi rétegződésre vagy akár saját megismerő működésére –, elkülönítse magától, szembeállítsa magával tárgyát. Fel kell függesztenie annak mérlegelését, hogy a vizsgált összefüggések hogyan érintik azt, amit ő maga (és az, akivel e tekintetben valamilyen egyetértésben van) kívánatosnak, szükségesnek, célszerűnek, helyesnek tart vagy érez. Így kell eljárnia a megismerő tevékenység mindkét alapesetében: mind az öncélú, mind a cselekvéscélú megismerés esetében. Egyrészt abban, amely egy régi megkülönböztetés alkalmazásával Θεωριά (theoria)nak nevezhető, amelyet az jellemez, hogy a vizsgálódás eredményei nem válnak cselekvések megtervezésének és végrehajtásának az alapjává. Azaz a megismerő vizsgálódás nem vezet valóságos, szándékolt következményekhez, hanem, kívül maradva a valóságos következményekkel járó cselekvések körén, pusztán cselekvési célok elérésére fel nem használt ismereteket eredményez, amelyeket anélkül lehet megváltoztatni, megőrizni vagy elvetni, hogy az öncélú megismerés végzője a gyakorlati célok elérésének feltételeit jelentő valóságos világgal kapcsolatba lépne. Nézelődik, játszik, tanul vagy tudományos kutatást végez úgy, hogy nem a világgal, hanem csak a világ reprezentációjával foglalkozik (miközben mellesleg persze előállnak azért valóságos következmények is: megváltozhat a tudása, azaz cselekvőképessége). Másrészt a kívánatosságok szempontjait felfüggesztve kell eljárnia abban az esetben is, amely πράξις (praxis)nak nevezhető, amelyet az jellemez, hogy a megismerés végzője éppen azért kutat valamit, hogy kutatása eredményei segítségével minél jobban elérje azt, amit kívánatosnak tart. Ebben a helyzetben – a cselekvés helyzetében – mindenekelőtt a kívánatosság értékelő szempontjait kell használni, viszont éppen a kívánatos következmények elérése érdekében olyan tudásra kell szert tenni, amely a cselekvés feltételeit a cselekvés célkívánalmaitól függetlenül tárja fel. A cselekvőnek az az alapvető érdeke, hogy ugyanabban a megismerő munkában alkalmazza is és mellőzze is a kívánatos követelmények, a tisztázott vagy homályos célok és értékek szempontjait. Egyszerre kell elfogultnak és elfogulatlannak lennie. Nyilvánvaló, hogy e kettős követelmény teljesítése nehéz. Nehéz az önmagában vizsgált (cselekvéscélú) megismerő munkában is (változékony feltételek, bizonytalan következmények, több szempontú értékelés). Még inkább az amiatt, hogy a cselekvő természetesen főként a cselekvés következményeivel foglalkozik, amelyeknek ugyanis személyes jelentőségük van, amelyekre a cselekvő személyében rögzült értékelő elvárások irányulnak, amelyeket mások is megfigyelnek és értékelnek, s amelyek (mind emiatt) utólagosan minden cselekvéssel együtt járó és előzetesen minden cselekvéshez szükséges, de elfogultságra hajlamosító érzelmi állapotokat keltenek fel. Mégis: a következményeket elő nem állító, pusztán szemlélődő, vizsgálódó megismerésnek és a következmények előállítására törő cselekvéscélú megismerésnek, éppen a világban ható ok–következmény-összefüggések feltárása érdekében, egyaránt alapelve annak a szempontnak a felfüggesztése, amely bármilyen – a megismerő eljáráson kívüli – kívánatosságot képvisel. Vagyis mindkét esetben a normatív ítéletek s a mögöttük meghúzódó értékelvek mellőzésére van szükség. Nyilvánvaló, hogy a cselekvéses következmények előállítását felfüggesztő módszeres megismerésben, a tudományban még inkább alapelv az értékmentesség. A tárgy elfogulatlan megismerése érdekében ki kell küszöbölni a nem tárgyi hatásokat. Ugyanakkor a tudományos kutatás tárgyának kiválasztása többnyire – még az úgynevezett alapkutatásban is – nem kizárólag a tényeket és összefüggéseket feltáró megismerés immanens szempontjaira alapozódik, hanem valamiféle külső szempontok – gyakorlati célok, eszmei-filozófiai megfontolások, személyes érdeklődés és vonzalom – alkotják a tárgyat kiválasztó döntés alapját. Különösen nehéz merőben tárgyi szempontú kiválasztást elvégezni a társadalomtudományokban, mivel e tudományok tárgyára vonatkozóan nagyon gazdag tudományelőtti – kifejtetlen és kifejtett – leíró és értékelő tudást birtokolnak azok, akik a tudományt művelik, s ezt az előzetes tudást nehéz elválasztani a tudományos munkától. 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei Kettéválasztani a leíró-magyarázó állításokat és a bármilyen fajtájú kívánatosságképzeteket szükséges, de úgyszólván lehetetlen. Ez az értékmentesség érvényesítésének belső nehézsége. Közismert, hogy ennek belátása alapján számos régi és új szubjektivista-relativizáló állásfoglalás született, amelyek sokrétű – részlegesen érvényes – érvelések következtetéseként az értékmentesség követelményét érvényesíthetetlennek (vagy akár kifejezetten károsnak) tartják, s ilyen állásfoglalások különböző alakban minden bizonnyal újra meg újra fel fognak tűnni, részben a társadalomtudományi megismerés sajátos nehézségei miatt, részben pedig a vizsgálódók olykor alig leplezhető hatalmi és tekintélyigényei miatt. A cselekvések megismerő előkészítésében és irányításában is szükséges ez a kettéválasztás, de – éppen a kívánt következmények erős hatása miatt – sokkal nehezebb. A tudomány művelése abban az értelemben nem cselekvés, hogy nem állít elő olyan következményeket, amelyek – mint a tulajdonképpeni cselekvés eseteiben – közvetlenül és visszafordíthatatlanul az élet részévé válnának: a feltevések és a következtetések – az érintettek számára nyilvánvaló módon – ellenőrizhetők, megvitathatók, helyettesíthetők, megismételhetők, vissza is vonhatók. A tulajdonképpeni cselekvés esetében viszont – lehet ez persze tudományos eredmények alkalmazása is – a műveletek és eredmények közvetlenül kis vagy nagy jelentőséggel bírnak, s ha elvégezték vagy előállították őket, valóságos részeivé válnak a további cselekvések feltételeinek, amelyektől nem lehet visszalépni a cselekvés megkezdése előtti feltételek világába, legyenek ezek fizikai körülmények, vásárlási hajlandóságok, szokások és intézmények működésére vonatkozó ismeretek, elismeréskudarcok vagy kapcsolatlétesítő vágyak. A tudomány művelése azonban két értelemben maga is cselekvés. Egyrészt mégiscsak valóságos ismeretgyűjtő, elméletalkotó, állításellenőrző, -vitató és -közlő műveletekből áll, azaz alárendelt-kivitelező értelemben cselekvés, ami fokozza az értékmentesség érvényesítésének belső nehézségeit. Másrészt a tudomány művelője a tudományon kívüli és a tudományénál alapvetőbb szükségleti és célösszefüggésekben él, s ezek a szükségletek és célok a maguk sokszor igen nagy erejével, akarva-akaratlanul, nyilvánvalóan vagy rejtetten hozzákapcsolódhatnak a tudomány elsődleges céljaihoz, élősködhetnek rajtuk és eltorzíthatják őket. Ez az értékmentesség érvényesítésének külső nehézsége.

2. A nem tárgyi hatások kiküszöbölésének nehézségei 2.1. Belső nehézségek A tudományosan kutatott világra vonatkozó előzetesen birtokolt és használt leíró és magyarázó ismeretek (mindenekelőtt az itt szem előtt tartott társadalomtudományi megismerés esetében) sokszor nehezen észrevehető s ezért alig megakadályozható és irányítható módon befolyásolják a tudományos vizsgálódást. Ez egyfelől természetes, hiszen nyilvánvaló előzményét és kiindulópontját alkotják a tudománynak, sőt, tulajdonképpen nélkülözhetetlenek is, azonban sokszor rejtett, akár nem könnyen explikálható módon megkötik, irányzatossá tehetik és teszik a társadalom tudományos igényű vizsgálatát. A mindennapi, tudományelőtti ítéletek, oksági sémák, várakozások alkotják a valóságos személyként működő vizsgálódó életszerűen, valóságos szocializáció során elsajátított és használt természetes tudáskészletét. E készlet az, amely egyáltalán képesíti őt arra, hogy végrehajtsa a társadalomra vonatkozó mindennapi tudásanyag valamilyen elvont és általánosító újrarendezését és kiterjesztését. E tudásanyag megszerezésének és elrendezésének módja azonban olyannyira a cselekvések elvégzését célozza, hogy a benne lévő helyzetértelmező tipológiák és cselekvésirányító értékképzetek – ha nem is véglegesen, mégis – nagymértékben mint tovább nem elemezendő, természetes világ- és célismeretek vannak a kutató birtokában. Még akkor is, ha a társadalomkutató – vagy bárki más – képes és törekszik is elemzőfelülvizsgáló módon kezelni azt, amit készen kapott, ennek a tudásnak erős rejtett hatása lehet (még a legnagyobbak esetében is). A társadalomkutatás tárgya nagyon közel van a – rövid távú táplálékmegszerzéstől a hosszú távú üdvözülésig terjedő – gyakorlati tapasztalatok világához, ezért nehezebb elszakadni tőle. Egy kémiai reakció vagy geológiai folyamat tárgyszerű megfogalmazását aligha zavarják az élettapasztalatokból származó előzetes képzetek, egy versengő magatartás vagy igazságosságeszme szabatos megfogalmazását viszont aligha lehet könnyen függetleníteni a kutató mindennapi-gyakorlati élettapasztalataitól és cselekvési elveitől. Emellett pedig további akadálya a társadalomtudományi tudás tárgyszerű tisztaságának, hogy a természetre vonatkozó tudásénál elvileg bonyolultabb az érvényesség ellenőrzése, mivel nemcsak a fizikai világ eseményeinek megfigyelése alkotja a visszajelzést, hanem a fizikai eseményeknek és a (cselekvést elvégző és megfigyelő személyektől származó) hozzájuk kapcsolódó szándékoknak és értelmezéseknek a megfigyelése együtt, az utóbbiakat pedig nem lehet egykönnyen azonosítani. Tehát a kutató előzetes tudásanyaga nemcsak a vizsgált jelenségek megfogalmazását és értelmezését torzíthatja, hanem az eredmények ellenőrzését is. (E tekintetben a tudomány művelésének formai jellegzetességei, mint például a szakkifejezések használata, eltávolító, semlegesítő – és egységesítő, egyértelműsítő – következményekkel járnak.)


A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei A tudományelőtti tudás leíró-magyarázó értelemben éppolyan megkötő hatású, mint értékelő értelemben. Észrevétlenül hagyja önmaga esetlegességét és részlegességét, a tárgyról való gondolkodás egyéni és csoportkorlátait, az ego-, szocio-, etno-, civilizáció- (például Európa- vagy harmadik világ-) centrikus látóköröket, olyan kognitív hajlamokat tartalmaz, amelyek akkora kényszerítő erővel lépnek fel, mint az elemi érzékszervi csalódások. Minél kétségmentesebb ez a tudás, annál jobban megfelel a mentálisan gördülékeny és gyors cselekvés követelményének. Értékelő hatása a méltányosság, a helyesség, a boldogulás, a szegénység, az elosztás, az uralom kérdéseiben csak igen módszeres és fegyelmezett tudósi magatartás révén függeszthető fel. A helyesség- és kívánatosságtudás mint gondolkodás- és cselekvésdiszpozíció alapjainak elsajátítása ugyanis nem elvonatkoztatott, diszkurzív, rendszerezett formában megy végbe, hanem az élet gyakorlatában, cselekvés közben, jórészt az iskoláskor előtt és hallgatólagosan: elemi irányulások és viszonyulást kifejező nem verbális kommunikációk testileg rögzült diszpozíciókészleteként. Ezeknek a sokszor csak implicit értékelkötelezettségeknek a hatását annál nehezebb feltárni, eltávolítani és kritikailag felülvizsgálni, minél inkább osztják őket azok a szakkörökön belüli (és kívüli) személyek, akikkel a tudós kutató érintkezik, sőt, akár erős hajlama is lehet arra, hogy csak ilyenekkel érintkezzék – ezért aztán nem válnak racionális vita és vizsgálat tárgyává, hanem éppenséggel újra meg újra hallgatólagos megerősítést nyernek. Az ilyen csoporthatások, amelyek akár az úgynevezett csoportgondolkodás mértékéig is eljuthatnak, számos tárgykör esetében igen erősek lehetnek, s olyan (a következőkben érintendő) külső hatalmi, tekintély-, önbecsülésigényekkel és célokkal fonódhatnak össze, amelyek sértik a tárgyszerűséget. Az előzetesen birtokolt és másokkal is osztott leíró és értékelő tudás e kedvezőtlen következményei mellett van egy másik – szintén nyilvánvaló – körülmény, amely hasonlóan hat. A tudományt művelő valóságos személy a kutatás során nem cselekvéses következmények elérésére törekszik, hanem empirikusan vizsgálható vagy legalábbis újrafogalmazható, megvitatható, akár elvethető eredményekre, amelyek cselekvésérdekű alkalmazása más természetű, mint felkutatásuk. Mégis: valóságos személy valóságos személyekkel való együttműködésben szándékokon, célkitűzéseken alapuló valóságos műveleteket hajt végre valóságos erőforrásokat használva, valóságos feltételek közepette. Szigorú, tulajdonképpeni értelemben ugyan tevékenységének következményei nem lépnek be az életbe, nem is visszafordíthatatlanok, ennyiben tehát nem cselekvések eredményei. Alárendelt értelemben azonban mégiscsak azok, hiszen célokon és terveken alapulnak, tényleges feltételek között és eszközök révén jönnek létre, személyi, tárgyi, idői erőforrásai nem korlátlanok, személyközi összehangolást és irányítást igényelnek, a közreműködő személyektől felkészültséget és erőfeszítést követelnek meg, formális és informális hatalmi kapcsolatokat és igényeket létesítenek, sikertörekvéseket és kudarcfélelmeket, türelmességet és türelmetlenséget alakítanak ki. Következésképpen az eredmények olyan értékelését, amely a lehető legélesebben ellentétes a merőben tárgyi értékeléssel: részrehajló, énvédő eljárás- és eredményigazoló hajlamot létesítenek és tartanak fenn.

2.2. Külső nehézségek A tudomány művelőinek – kapcsolathálózatukban nagymértékben kölcsönösen osztott és megerősített – előzetes, részben implicit leíró és értékelő tudása, valamint a tudomány művelése mint fogalmi munkából, kísérleti ellenőrzésekből, személyközi összehangoló és vitakommunikációkból álló cselekvés (ahogyan ezt az eddigiek vázolták) olyan hatásokat eredményez, amelyek – belsőnek nevezhető akadályt alkotva – nehezítik a merőben tárgyszerű működés elérését és fenntartását. Ugyanakkor ennek a tudomány elméleteinek, eszközeinek és társadalmának keretein belül működő különleges (egyszerre cselekvést és nem cselekvést jelentő) cselekvésnek a művelői egyszersmind – sőt, mindenekelőtt – a tudományon kívüli világ résztvevői. Nemcsak feltevéseket fogalmaznak és vitatnak meg, igazolnak vagy vetnek el anélkül, hogy valóságos következményeket állítanának elő, hanem – folytonosan tudatosítva vagy sem – egyúttal egyéb, a tudományos működéshez képest másodlagos, külsődleges célokat is követnek, ilyen szükségleteik, érdekeltségeik, kapcsolatrendszereik és cselekvési felkészültségeik is vannak. Ezek biztonságra, jövedelemre, hatalomra, függetlenségre, hírnévre, tekintélyre irányulnak, csoport-hovatartozásokat, illetve -megkülönböztetéseket jelentenek, valamilyen énképet és önazonosságot feltételeznek és védenek. Tudományon kívüli célok, irányulások és cselekvési szempontok, amelyek sokszor homályosak, mert explikálatlanok vagy akár explikálhatatlanok, mert tudattalanok. A tudomány művelőinek e külsődleges személyes és társadalmi tulajdonságai nagyon sokfélék ugyan, de meglétük nyilvánvaló és szükségszerű: alapvető jelentőségűek a cselekvések, az élet tekintetében. Mint ilyenek, nagy erővel befolyásolhatják a tudomány művelőit, hatásuk nehezen függeszthető fel, erős szenvedélyeket gerjeszthetnek, nagy terhet jelentenek, amelyekkel való foglalkozás kisajátíthatja az érintett kognitív és emocionális képességét, szerepkeveredéseket idézhetnek elő, akár identitászavarokhoz is vezethetnek. A tudományos működésmód, szempontrendszer és személyiség elkülönítése és a tudományon kívüli erőktől való megóvása éppannyira nehéz, mint amennyire szükséges. A tudományos igazság mindenekelőtt úgy érhető el, hogy kutatói feltétlen öncélnak tekintik, azaz nem valamilyen rajta kívül álló – boldogulásfokozó, 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei kapcsolatjavító, tekintélylétesítő, énképvédő, érzelemrendező – cél eszközének. A tudományos munka normái és a részt vevő személyek elköteleződései tiltják ezeknek az – olykor leküzdhetetlenül megerősödő – másodlagoskülsődleges érdekeltségeknek és céloknak az érvényesítését, azt, hogy élősködjenek a tudomány művelésén. Ahogyan más erősen szabályozott cselekvési területeken is, erős szenvedélyek és erős tiltások ütközhetnek össze itt, aminek szükségképpen előálló következménye a személyközi és a személyen belüli leplező-elfojtó hajlam, amely gátolhatja a másodlagos indítékok és célok hatásának belátását s ezért korlátozásukat is.

3. Az értékmentesség esélyei Az értékmentes, tárgyszerű tudományos beállítottság szükséges, de nehéz. Milyenek az esélyei? Azt lehet mondani, hogy minden felidézett nehézség ellenére jók. Igaz ugyan, hogy 1. a tárgy tudományos vizsgálata előtt birtokolt leíró és normatív tudás (akár implicit módon) befolyásolja magát a vizsgálatot, 2. a tudomány művelése alárendelt-kivitelező értelemben mégiscsak cselekvés a maga összes ismerettorzító, azaz tudománykorlátozó következményével, 3. a tudományos kutatáshoz szükségeshez képest külsődleges indítékok, célok és cselekvések belekeveredhetnek a kutatásba, és (akár észrevétlenül) el is torzíthatják. Mégis: a tudomány olyan értékekkel, szabályokkal, szokásokkal, intézményekkel és szervezettel jellemezhető, amelyek elősegítik a tárgyi alapú működést. A tudományon kívüli uralmi kapcsolatoktól alapvetően független szervezetben zajlik (még ha számos országban ennek ellenkezője is tapasztaltható); művelőinek megélhetése alapvetően biztosítva van (ismert és szenvedett ellenpéldák ellenére); nagymértékben érvényesülő működési elve az eredmények közzététele és szabad nyilvános vitája (még ha a tudományos érdekcsoportok, nemcsak az önkényes politikai hatalom, erőteljesen korlátozzák is ezt); kétségbe nem vonható törekvés jellemzi a tárgy kutatására vonatkozó külső korlátozások és tilalmak lehető legnagyobb mértékű megszüntetésére; folytonos erkölcsi kötelezettség áll fenn a személyes motivációs és kognitív előzmények teljes körű és teljes mértékű explikációjára és semlegesítésére. Ellensúlyozhatják, s sikerrel ellensúlyozzák is – a természet kutatásában nyilvánvalóan inkább, mint a társadaloméban – 1. az előzetes tudás hatását, 2. a cselekvésesség hatását és 3. a külső indítékok és célok hatását. Ezek ugyanis – ellentétben több tudományszociológiai állásponttal és vulgarizációikkal, amelyek arra hajlanak, hogy determinisztikusnak tekintsék az 1. és a 3. hatást – nem szükségszerűségek, hanem leküzdhető veszélyek. Leküzdésük sikere éppúgy függ a tudományos közösségek normakultúrájától és normakonformitásától, a belépő személyek tulajdonságaitól (szocializációs előzményeitől), mint a tudományos teljesítmények és pályák alternatíváját kínáló nem tudományos (papi, oktatói, gyógyítói, politikusi, hivatalnoki, katonai, vállalkozói) célelérési lehetőségek hozzáférhetőségétől és elfogadhatóságától. A tudományos élet mindenesetre régóta alkalmaz különféle módszereket, amelyek a nem tárgyi hatásokat többkevesebb eséllyel semlegesítik.

3.1. Személyközi semlegesítés A tudományos kutatás feladatainak elvégzése nyilvánvaló módon több személy teljesítményeinek (egymásutániságot vagy egyidejűséget megvalósító) összetevődése. Bármilyen jelentős legyen is egy-egy személy teljesítménye, másokét mellőzve értelmezhetetlen. Mind az állítások, mind a módszerek összefüggnek az elődökéivel; a kutatások másokkal való együttműködésben zajlanak; az eredményeket személyközi megvitatás fogadja és veti el. A feltevések, eljárások és következtetések kutatás közben és kutatás után zajló folytonos vitája folytonosan rákényszeríti a kutatókat arra, hogy – azon túl, amit kifejtettek – kifejtsék, végiggondolják és felülvizsgálják implicit előfeltevéseiket. A nézőpontok kölcsönös vitája állandó explikációs kényszerként működik, ami a szempontok és a tudások bővítésén túl tisztázó hatású. Igaz ugyan, hogy – főként azoknak a tudományoknak az esetében, amelyek olyan működésekre irányulnak, amelyek az életben elvégzett cselekvések összetevői vagy összegződései – az explikációnak erős korlátai lehetnek, amelyek miatt olykor illuzórikus, utópikus a teljes önátvilágítás igénye, olyan mértékű erőforrást kötne le, olyan mértékben érintené elvégzőjének kutatói és magánszemélyét, értékrendjét, önazonosságát. Mégis, az eltérő álláspontokkal, különböző életkorú, értékrendű, beállítottságú, iskolájú kutató- és vitatársakkal való állandó szembesülés folytonosan gyengíti a bírált hibás álláspontok túlzott megrögzülését. A személyek és vélekedések sokfélesége ugyan maga is túlzóvá válhat, veszélyeztetve gyakorlatilag a tudománynak mint cselekvésnek a rendezett és összehangolt kivitelezését s elméletileg a tudománynak mint ellentmondásmentes valóságismeretnek az eszményét, mégis jótékony gyógyszer a kutatók csoportgondolkodásának eluralkodása, az iskolát kibontakoztató erős álláspontok egyfajta szektásodása ellen. Ez még akkor is igen nagy mértékben érvényesülő hatás, ha számos híres példa van arra, hogy a tudományos krédók harci táborokat létesítenek, ha maguk az érintettek sokszor uralmi háborúként, hitvitaként (azaz a szó erős értelmében cselekvéses természetűként) élik meg és bonyolítják le szakmai vitáikat, sőt, akár így fogják fel a tudományos ismeretek szakmai vitákban való fejlődésének a történetét. (A társadalomtudományokban sok ilyen felfogás kapott helyet, ért el széles körű hatást, nemcsak az elmúlt időszak magyarországi politikai 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei uralmának nagyon kezdetleges és műveletlen megszállása esetében, hanem politikailag szabad körülmények között is. Egyébként persze ez a durva megszállás valójában – olykor nemes, olykor nemtelen – érvényesülésháborúhoz tette hasonlóvá a tudomány fontos területeinek a működését.) Az eredményekre és részeredményekre irányuló személyközi vita mellett egy másik módszer is semlegesítő hatású lehet: a kutatásban megvalósuló személyközi munkamegosztás. Ez ugyanis azzal jár, hogy a kutatás egészének feladata részfeladatokra bomlik, oly módon, hogy ezek végrehajtói levezetett, részleges kutatási célok elérését kapják feladatul: eszközszemélyként, megbízottként dolgoznak. Figyelmüket, tájékozódásukat elsősorban a részcélok követése irányítja, s ez látókör-meghatározást jelent, ami természetesen nem eleve olyan erejű és elkülönítő hatású, mint amilyen a tartósan működő ipari, igazgatási és egyéb üzemszerű munkamegosztások esetében, hiszen kevésbé kötött módon és nem visszafordíthatatlan következményeket előállítva zajlik, de mégiscsak egyfajta feladatvégző és információkezelő szakosodáshoz vezet. A részkutatók megkapják a kifejtett szempontokat, de nem kapják meg a kifejtetleneket, ezért az ő információfelfogásuk és értékelésük részben más kognitív alapokra épül. Ez hátrányos is lehet, s az együttműködést többletköltségekkel terhelheti, de előnnyel is jár, amennyiben a kutatótársak eltérő rejtett előfeltevései és eltérő explicit tudása szükségképpen tisztázó, semlegesítő vitához vezet. A tudományos kutatásnak mint kivitelező műveletekből álló cselekvésnek a sajátos következményei is különböznek a vezető és a részkutató tekintetében. Az előbbi az egészet tartja szem előtt, és az egésszel kapcsolatban jönnek létre és működnek közre – serkentő, de sokszor elfogultságot tápláló – akár igen erős érzelmi viszonyulásai: elköteleződések, célvárakozások, szenvedélyek. Az utóbbi kevésbé hevült, nem feltétlenül vagy kevésbé fűti a tárgy és a cél egészének a szenvedélye, ezért inkább semleges. A kutatás uralmi viszonylatait elfogadó, részfeladatokkal foglalkozó megbízott ugyanakkor jobban feldolgozza a maga részkérdését, s ennyiben – mint a hegeli szolga – többletértékre tesz szert. Ezért, amennyiben az előbbinek nincs elsöprő szakmai és értelmi fölénye, közreműködése jótékony, semlegesítő hatású. A dolog természetéből eredően éppúgy nyilvánvaló feladata a kritikai magatartás, mint amilyen nyilvánvaló uralmi alárendeltségének sajátos és rugalmas (akár megfordítható) jellege: mindkettő a tárgyszerűség eszményét szolgálja.

3.2. Személyes semlegesítés A többszemélyes együttműködés kapcsolatainak és érintkezéseinek vázolt jótékony következményei mellett – nem függetlenül tőlük – megvan a személyek önmagában vett kutatói működését célzó semlegesítés lehetősége is: a tudományos kutatás tárgyának a személyes vélekedésektől, érdeklődésektől, értékelésektől való eltávolítása. Objektivitás a szó eredeti értelmében, ami tulajdonképpen a cselekvésközeli megismerésmód szigorú, módszeres, elkülönült esete. Ez a vizsgálódó személy készen lévő, cselekvései során alkalmazott nézőpontjának és ismeretanyagának határozott és következetes felváltása valamilyen tárgyhoz igazodó nézőponttal. A személyes élet bonyolítása során elsajátított szempontrendszer, a példatárként, mintakészletként, mérceként használt tapasztalati anyag jól rögzítetten, egyfajta személyes nyilvánvalósággal és könnyen hozzáférhetően, akár belső kényszerítő erővel áll rendelkezésre, ami a kutató földrajzi és társadalmi helyében, kultúrájában, történeti korszakában vagy éppen személyes életpályája egy-egy szakaszában gyökerező, nagymértékben rejtett elfogultságként sűrűsödik össze. Az értékek tekintetében semleges kutatás érdekében ez explikációra szorul, s arra, hogy hatása fel legyen függesztve. A kutatónak túl kell lépnie rajta, egyfajta decentrációt kell végrehajtania, ki kell lépnie beállítottságai „természetes” készletéből, át kell váltania más – tisztán tárgyszerű – beállítottságra. Ezt a teljesítményt persze a kisgyermekkori szocializációtól kezdve valamennyire mindenki elvégzi a mindennapos cselekvések kognitív megalapozása és irányítása során, de nem mindenki válik képessé arra, hogy jól végezze el. Így a tudomány művelői között is megjelennek csekély decentrációs képességűek, akik annál magabiztosabbak nézőpontjukat illetően, minél kevésbé hajlandók és képesek kritikával illetni. (Megjegyzendő persze, hogy a személyközi érintkezésekben szükséges decentráció, a mindennapi empátia más feltételek közepette bontakozik ki vagy marad csökevényes, mint a fogalmi problémákra irányuló kutató személyes önátalakítása, hiszen az utóbbi jól meghatározott s ezért könnyebben követhető működési szabályokkal rendelkezik, s másféle, csak később és közvetetten fellépő, kevésbé személyes felelősségekkel járó következményeket érint.) A vizsgált tárgy eltávolítása a – decentráció révén elkülönített – személyes kognitív-emocionális éntől azt jelenti, hogy a kutató egyfajta munkaszemélyiséget, részént teremt meg és tart fenn, amely szigorú szabályok és elvek alapján erős elkötelezettséget és önfegyelmet (aszkézist) valósít meg, s természetesen a személyes biztonság, jövedelem, függetlenség és életvitel megfelelő hátterét feltételezi. A kutatói munkaszemélyiség kifejlesztése nehéz reszocializációs munkát igényel, s éppenséggel kudarccal is végződhet, akár úgy is, hogy a specializálódott részén eluralja a személyes ént. Ennek ellenére a tudományos munka szükséges feltétele, hiszen olyan kialakult és könnyen elindítható működésmódként szilárdulhat meg, amely végzőjét a tárgyilagos kutatás értékeihez, elveihez és szabályaihoz hasonítja. Ahogyan a közigazgatás elvontan elgondolt ügyintézője vagy a 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei racionális ipari üzem munkavégzője személytelen cselekvési elvek szerint dolgozik, úgy a kutatónak is megvan a lehetősége, hogy az elvontan elgondolt elvek szerint működjön (még ha eléggé közismert és elterjedt felfogások szerint ez lehetetlen, törekvésként pedig állítólag egyenesen korlátozná a tudományosan igazolható tudás felkutatását). A kutatói feladat elvégzésének eltávolítása a személyes éntől felfogható úgy is, mint a szereptávolítás sajátos esete. A szereptávolítás egyrészt a személyes én integritását védi a szerep virtuális énjének eluralkodásától, másrészt azonban a teljesítmény szerepszabályokhoz való illeszkedését segíti elő annak révén, hogy a személyes én esetlegességeit visszaszorítja. A tudományos munkát teljesítő részén, amely a maga szigorú személyes és személyközi szabályaival és teljesítményeivel korlátozza a személyes tudások és értékek zavaró következményeit, éppenséggel az értékmentes tárgyszerűség érvényesülését segíti elő.

4. Irodalom Albert, H. [1976a] (1969): A totális ész mítosza. Megjelent: Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. Gondolat, Budapest, 369–419. o. Albert, H. [1976b] (1969): A pozitivizmus hátában? Megjelent: Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. Gondolat, Budapest, 459–504. o. Anderson, B. F.–Deane, D. H.–Hammond, K. R.–McClelland, G. H.–Shanteau, J. C. [1981]: Concepts in judgement and decision research. Definitions, sources, interrelations, comments. Praeger Publishers. New York. Berlin, I. [1978] (1939): Karl Marx. His life and environment. Oxford University Press. Boudon, R. [1986]: L’idéologie, ou l’origine des idées reçues. Librairie A. Fayard, Párizs. Goffman, E. [1981] (1961): Szereptávolítás. Megjelent: Goffman, E.: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest. Hume, D. [1976] (1739): Értekezés az emberi természetről. Gondolat, Budapest. Janis, I. [1972]: Victims of groupthink. Houghton Mifflin, Boston. Janis, I.–Mann, L. [1977]: Decision making: a psychological analyses of conflict, choice and commitment. The Free Press, New York. Levi, I. [1990] (1986): Hard choices. Decision making under unresolved conflict. Cambridge University Press. Cambridge, New York, Port Chester, Melbourne, Sidney. Mannheim Károly [1996] (1929): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest. Mead, G. H. [1973] (1934): A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest. Piaget, J. [1993] (1947): Az értelem pszichológiája. Gondolat, Budapest. Piaget, J.–Inhelder, B. [1966]: La psychologie de l’enfant. Press Universitaires de France, Párizs. Popper, K. R. [1976] (1969): A társadalomtudományok logikája. Megjelent: Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. Gondolat, Budapest, 279–302. o. Popper, K. R. [1989] 1957): A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai, Budapest. Popper, K. R. [1997] (1934): A tudományos kutatás logikája. Európa, Budapest. Simon, H. A. [1977]: Models of discovery. D. Reidel, Boston. Simon, H. A. [1957]: Models of man. Social and rational. Wiley, New York. Weber, M. [1970] (1904): A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. Megjelent: Weber, M.: Állam, politika, tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 9–73. o.


A tudomány mint cselekvés – az értékmentesség nehézségei Weber, M. [1970] (1917): A szociológiai és közgazdasági tudományok „értékmentességének” értelme.Megjelent: Weber, M.: Állam, politika, tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 74– 125. o. Weber, M. [1970] (1919): A tudomány mint hivatás. Megjelent: Weber, M.: Állam, politika, tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 126–156. o.


6. fejezet - A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata Orthmayr , Imre

1. 1. Az élővilág evolúcióját Darwin elmélete szerint a következő ismérvek jellemzik. 1. Gradualizmus: a folyamat nagy léptékű eredményei apró változások megszakítatlan sorában jönnek létre, lépésről lépésre. 2. Tervnélküliség: a folyamat anélkül megy végbe, hogy bárki eltervezte volna. 3. Célnélküliség: nem létezik egy előre meghatározott állapot, amely felé a folyamat tartana, nincs egy meghatározott cél által adott iránya. 4. Optimalizáció: a folyamat tág értelemben vett iránya az, hogy a környezetükhöz mind jobban alkalmazkodó egyedeket hoz létre; ennyiben fejlődésnek tekinthető. 5. Exogenitás: a fejlődés nem a folyamat hordozóinak belső programjából fakad, hanem a környezetre adott válaszaik eredménye. 6. Mikroredukcionizmus: a fejlődés nagy léptékű mintázata az egyedek közti különbségekre vezethető vissza. 7. Barkácsolás: az evolúció hozott anyagból dolgozik, semmit sem teremt újonnan, hanem mindent a már meglévő formák átalakításával hoz létre. 8. Természetes kiválasztódás: a fejlődés forrása egy olyan mechanizmus, amely úgy választja ki a legmegfelelőbb formákat, hogy kiszűri a kevésbé megfelelőket. Ezek az ismérvek általánosíthatók. Nemcsak biológiai folyamatokat jellemezhetnek. Más – természeti és nem természeti – folyamatok is mutathatnak hasonló vonásokat. A természetes kiválasztódáshoz hasonló szűrőmechanizmus ismerhető fel például abban, ahogyan a tenger hullámai elrendezik a különböző nagyságú kavicsokat és a homokot a tengerparton. Hans Reichenbach szerint Darwin nagy felfedezése az volt, hogy az élőlények látszólagos teleológiája ugyanígy a véletlen és a kiválasztódás ötvözetével magyarázható. (Reichenbach [1958] 196. o.) Bizonyos társadalmi folyamatok is leírhatók a fenti ismérvek kisebb-nagyobb együttesével. Ilyenkor joggal beszélhetünk e folyamatok evolúciós jellegéről. Ugyanakkor a szociológiatörténet furcsa fejleménye, hogy legjelentősebb evolúciós elméletei – nevezetesen Herbert Spenceré, Talcott Parsonsé és Jürgen Habermasé – a fentiektől eltérő vagy velük lényeges pontokon ellentétes ismérvekkel jellemzik a társadalmi evolúció folyamatát. (Lásd Orthmayr [2003].) Van az európai társadalomelméleti gondolkodásnak egy vonulata, amely viszont valóban rendelkezik a darwini fejlődéselmélet fenti ismérveivel. Kezdete a skót felvilágosodásra vezethető vissza, amely Adam Smith és Malthus közvetítésével hatott is a darwini elmélet kialakulására. Friedrich von Hayek nagyra értékelte e hagyomány antiracionalista, empirista, tradicionalista és gradualista felfogását – szemben a kontinentális tradíció racionalizmusával és konstruktivizmusával. A Bernard Mandeville, David Hume, Adam Ferguson, Adam Smith és Edmund Burke nevével fémjelzett brit tradícióról ezt írta: „Ezekből az elképzelésekből fokozatosan alakult ki az a társadalomelmélet, amely megmutatta, hogyan alakulhatnak ki az emberek közötti viszonyokban összetett, rendezett és pontosan meghatározott értelemben célszerű intézmények, amelyek keveset köszönhetnek a tervezésnek, amelyeket nem kitaláltak, hanem sok ember elkülönült cselekedeteiből fakadnak, akik nem tudták, mit tesznek. Annak bemutatása, hogy valami, az individuális emberi szellemnél nagyobb jöhet létre az emberek tapogatózó erőfeszítéseiből, bizonyos szempontból még nagyobb kihívás volt minden tervezéselméletre nézve, mint a biológiai evolúció későbbi elmélete. Először bizonyították be azt, hogy ha egy nyilvánvaló rend nem a tervező emberi értelem terméke, akkor sem kell egy magasabb, természetfölötti


A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata értelemnek tulajdonítani, mert van egy harmadik lehetőség is: az, hogy a rend kialakulása adaptív evolúció eredménye.” (Hayek [1960] 58–59. o.) Hayek szerint az európai civilizáció nagy történelmi teljesítménye, hogy létrehozta az emberek közötti együttműködés bővített rendjét. E bővített rend nem emberi tervezés vagy szándék eredményeként, hanem spontán módon jött létre azáltal, hogy az emberek önkéntelenül betartottak bizonyos hagyományos normákat, még ha jelentőségüket nem értették is. A terv nélkül létrejött spontán rend sokkal kiterjedtebb lehet annál, amit tudatos tervezés hoz létre. Egy-egy összetett önfenntartó rendet az öntudatlan önszerveződés eredményez az evolúciós kiválasztódás folyamatában. Közéjük tartozik a nyelv, az erkölcs, a magántulajdon, a piac és a pénz, melyek forrása az utánzásos tanuláson alapuló szelektív evolúció. (Hayek [1992] 13–45. o.) Miként Darwin száműzte a tudatos tervezés és a célszerű teremtés mozzanatát a fajok magyarázatából, Hayek az intézmények és a rögzült társadalmi gyakorlatok magyarázatát kívánja függetleníteni a bennük részt vevő emberek céljaitól és mérlegeléseitől. Az emberi értelem, a racionális kalkuláció nem tölthet be magyarázó szerepet az emberi interakciók eredményes formáinak kialakulásában. A Hayek-követő Thomas Sowell így fogalmaz: „A racionalizmus annak a skálának az egyik szélső pontja, amelynek a másik végén az evolucionizmus helyezkedik el. Az evolúció folyamatában a meghatározó racionalitás egy (…) folyamatban nyilvánul meg, s nem a folyamatban érintett egyénekben. Ebből a szempontból az evolúciós folyamat attól még nem kevésbé erőteljes a hatásait tekintve, hogy feltáratlan vagy tervezetlen. Ez nemcsak a biológiai evolúcióra vonatkozik, hanem a társadalmi folyamatokra is. Az emberek megfogalmazzák szándékaikat, de a történelem nem igazán ezen szándékok valóra váltásának dokumentuma, sokkal inkább annak, hogy a kölcsönösen összeegyeztethetetlen célokra irányuló számtalan törekvés eredményeként egészen másfajta dolgok történnek.” (Sowell [1980] 103. o.) Valóban sok társadalmi szokás, intézmény vagy találmány jött létre egyéni cselekvések spontán, de mégiscsak szisztematikusan egymásra épülő eredményeiből. Az egyéni cselekvések gyakran vezetnek nem szándékolt aggregált következményekhez, s ezek vizsgálata a társadalomtudományok kitüntetett feladata. Másrészt viszont az is nyilvánvaló, hogy az emberek nem mindent teljesen vakon hoztak létre a történelemben, s nem minden társadalmi termékről, magatartásszabályról vagy intézményről mondható el, hogy pusztán cselekvéseik nem szándékolt mellékterméke. Katedrálisokat, törvényeket, autóutakat, tanrendeket stb. gondosan kidolgozott, gyakran sokak által mérlegelt, megvitatott és módosított tervek alapján hoznak létre. A fenti formában megfogalmazott evolúciós elv képviselői figyelmen kívül hagyják mindezen tényeket, s nem vonják meg az elv érvényességének körét. Olyan területekre is kiterjesztik, amelyekre nem alkalmazható; nem tudják meghatározni, hol, milyen mértékben és hogyan érvényesül. A tudattalan szelekció hatókörét túláltalánosítják, és érvényesülését pusztán deklarálják, de nem tárják fel működési mechanizmusait. E túláltalánosítás kiküszöbölésére kézenfekvő eljárásnak tűnhet aszerint csoportosítani a társadalmi tevékenységformákat, hogy milyen mértékben alakítja őket a spontán alkalmazkodás, illetve a tudatos tervezés. Mely területeken hoznak létre az egyének önálló cselekedetei olyan rendet, amely nem állt senkinek szándékában, mely területeket jellemzik a koordináció és kooperáció decentralizált és spontán mechanizmusai? Evolúciós szelekció leginkább a szokások, hagyományok, konvenciók és normák területén várható. Bár nem terméketlen ilyen típusú megkülönböztetéssel kísérletezni, csak részleges eredményt hozhat. Sok esetben ugyanis egyazon típusú feladatok megoldásának vagy egyazon típusú együttműködési formák létrejöttének és megszilárdulásának egyaránt van tervezett és spontán, tudatos és tudattalan, irányított és decentralizált módja. Konvenciók éppúgy létrejöhetnek a résztvevők kölcsönösen egymáshoz igazodó viselkedésének eredményeként, mint rendelet hatására; évfordulók megünneplésének a hagyománya kialakulhat a spontán közös megemlékezésből vagy központi döntés nyomán; a vitézi cím adományozásának tradíciója egyaránt lehet spontán önszerveződés és államilag szabályozott protokoll eredménye; ösvények vagy utak létrejöhetnek az egymás nyomába lépő gyalogosok vagy autósok vágta csapásként, de a tervezőasztalon végzett munka eredményeként is; illemkódexek, vallási előírások, öltözködési szokások, nemzeti eposzok születhetnek a magatartásmintáknak és szövegeknek az egymást követő nemzedékek közötti apró módosításokat okozó áthagyományozás révén, de létrejöhetnek egyszeri kidolgozás, beiktatás vagy életbeléptetés során is. Az egyazon típusú produktumok spontán és tervezett létrejöttének alternatíváját illusztrálják Descartes sorai: „[A] több darabból összetett és különböző mesterek által készített művek gyakran nem olyan tökéletesek, mint az olyanok, amelyeken egyetlen ember dolgozott. Így azt látjuk, hogy azok az épületek, amelyeket egyetlen építőmester tervezett és fejezett be, többnyire szebbek, jobban elrendezettek, mint azok, amelyeken többen javítgattak, akik régi, más célokból épített falakat is felhasználtak. Így azok a régi városok, amelyek eleinte kicsiny mezővárosok voltak, és csak az idők folyamán lettek nagy városokká, rendszerint rosszul elrendezettek azokhoz a szabályos helyekhez képest, amelyeket valamely mérnök a saját elképzelése szerint kimér egy síkságban. Pedig ha amazoknak házait külön-külön nézzük, gyakran éppannyi vagy még több művészetet 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata találhatunk bennük, mint emezekében. De ha azt látjuk, hogyan vannak ezek a házak elhelyezve, hogy itt nagy ház áll, ott meg kicsiny, s milyen görbékké és egyenetlenekké teszik az utcákat, azt hihetnők, hogy inkább a véletlen helyezte el őket így, mintsem ésszel bíró emberek akarata.” (Descartes [1980] 173. o.) Descartes a törvényhozás, a vallási tanítások és a tudományos eredmények esetében is az egyetlen elméből fakadó ésszerű ítéletet tartja magasabb rendűnek. Ez annak a „racionalista konstruktivizmusnak” a klasszikus megfogalmazása, amit Hayek elutasít. Descartes ugyanolyan egyoldalúan eltúlozza a racionális kalkuláció fölényét, mint Hayek a spontán igazodásét. Mindazonáltal az általa említett tevékenységszférákban nagyon sok példa támaszthatja alá érvelését. Más példák pedig Hayekét.

2. 2. A konvenciók a rendezett társadalmi együttélés, a kiszámítható viselkedés, a sikeres interakció, a megállapodás és az együttműködés felbecsülhetetlen értékű eszközei. Olyan magatartásszabályok, eljárásmódok, viselkedésformák, koordinációs eszközök, amelyek úgy hangolják össze számos, egymást nem ismerő ember viselkedését, hogy adott helyzetekhez bizonyos értelemben önkényesen rendelnek meghatározott viselkedésmódokat. A helyzetek és cselekvések megfeleltetését nem optimalizációs szempontok vezérlik abban az értelemben, hogy adott helyzetben a – valakik számára vagy valamilyen szempontból – legeredményesebb cselekvést írnák elő. Az elsődleges szempont az, hogy az adott helyzetben mindig mindenki ugyanazt tegye. A konvenciók mind a helyi társadalmak, mind a nemzetközi kapcsolatrendszer működési feltételeinek részei. Nélkülük megbénulnánk, az emberi együttélés anarchiába fulladna. A naptárak, az időmérés, a nyelvek, a számrendszerek, a mértékegységek, a pénz használata mind konvenciókon nyugszik. Konvenciókra épül a közlekedés, az öltözködés, a személyközi viselkedés is. A konvenciók által előírt viselkedés helyett nagyon sok más is megtenné. Majdnem mindegy, hogy az út jobb vagy bal oldalán hajtunk, az viszont elengedhetetlen, hogy mind ugyanazon az oldalon hajtsunk, különben életveszélyes lenne a közlekedés. Pragmatikus szempontból közömbös, hogy egy országban milyen nyelvet beszélnek, vagy mit jelent egy szó valamely nyelvben. Az a fontos, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljék, és mindenkinek ugyanazt jelentsék a szavak. A hőmérséklet egyaránt mérhető Fahrenheitban és Celsiusban, a súly kilóban vagy fontban, de ahhoz, hogy e mértékegységek betölthessék pótolhatatlan szerepüket, mindenkinek ugyanazt kell használnia. Konvenciók létrejöhetnek spontánul és tervszerűen. Az emberek világméretű kommunikációját és interakcióját lehetővé tevő konvenciók óriási tömege spontán módon jött létre, jelenleg rögzült formájuk viszont gyakran központi beavatkozás eredménye. Noha a konvenciók által kijelölt magatartásmódok értékét nem elsősorban önmagában vett hasznosságuk adja, idővel vagy a körülmények megváltozásával kiderülhet, hogy másmilyen eljárásmód megfelelőbb lenne. A spontán létrejött és rögzült konvenciók viszont már ritkán alakíthatók át spontán módon. Mindegyikünk karórájának és ébresztőórájának, a vasúti csatlakozásoknak, a rádió- és tévéműsoroknak stb. átállítása egész Európában a téli és nyári időszámítás váltásakor spontán módon kivitelezhetetlen. Központi tervet, döntést, összehangolást, elrendelést, közzétételt feltételez. Központi szabályozást igényel a közlekedés spontán kialakult alapvető szabályainak átalakítása is. Svédországban például a bal oldalon hajtás spontán létrejött konvenciójának megváltoztatása csak rendeleti úton volt kivihető. Mivel a környező országokban jobb oldali hajtás terjedt el, a svéd „balra hajts!” hátránnyá vált. Svédországban sok külföldi, külföldön pedig sok svéd okozott és szenvedett el balesetet eltérő beidegződései miatt. Szükségessé vált a konvenció újrarendezése, ami viszont nem lehetett szabad, egyéni mérlegelés tárgya úgy, hogy kezdetben néhányan elkezdenek a bal helyett a jobb oldalon hajtani, aztán még többen, míg végül mindenki (azt már nem élte volna meg mindenki). A váltás csak központi utasítással, egyszerre volt kivitelezhető. 1967. szeptember 3án, vasárnap reggel 5 órakor a legtöbb jármű néhány órára ki lett tiltva az utakról. Az úton lévőknek 10 perccel 5 előtt le kellett állniuk az út bal oldalán, majd áttérni az út jobb oldalára, s ott állniuk 5-ig, amikor érvénybe lépett a „jobbra hajts!” szabály. (Hardin [1988] 51–52. o.) A konvenciók spontán kialakulása felel meg leginkább az evolúciós mintának, de még erről is pontosabb elemzést nyújt a racionális döntések elmélete. A következőkben ezt kívánom bemutatni Thomas C. Schelling The Strategy of Conflict, David K. Lewis Convention és Edna Ullmann-Margalit The Emergence of Norms című könyvének egymásra épülő elemzései alapján (Schelling [1960], Lewis [1969], Ullmann-Margalit [1977]). Konvenciók tipikusan olyan helyzetekben jönnek létre, ahol a cselekvők érdeke megegyező, vagy legalábbis túlnyomórészt az: még ha a különböző lehetséges kimenetek közül az egyik cselekvő inkább az egyiket, a másik inkább a másikat részesítené is előnyben, a helyzet alapvető ismérve, hogy minden szereplő azt a cselekvést részesíti előnyben, amelyet a másik. Cselekvésük maguk számára értékelhető eredménye attól függ, mit tesz a másik. Az érdekazonosságból adódóan mindegyikük csak akkor éri el a saját célját, ha a másik is eléri a magáét. A következő esettel szemléltethetők az ilyen helyzetek. Van egy hosszú, egy nyomtávú híd, két végén egy-egy 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata autóssal. Ha mindkettő elindul, nem férnek el egymás mellett, és így nem jutnak át. Ha egyik sem indul el, akkor sem. Mindkét vezető akkor jár jól, ha az egyik elindul, a másik vár. De melyik induljon, és melyik várjon? A fenti helyzetben a cselekvések négyféle kombinációja, más szóval négyféle stratégiakombináció lehetséges: 1. A indul, B indul; 2. A nem indul, B nem indul; 3. A indul, B nem indul; 4. A nem indul, B indul. Ha a 3. vagy a 4. stratégiakombináció áll elő, mindketten jól járnak. Mindkettő egyensúlyi helyzetet eredményez, vagyis olyan helyzetet, amelytől ha bármelyik résztvevő eltérne, rosszabbul járna. Közös érdekük, hogy egyensúlyi stratégiakombinációt válasszanak, de mivel több egyensúlyi stratégiakombináció is lehetséges az adott helyzetben, nem tudhatják, melyiket válasszák, hiszen a választás sikere azon múlik, mit választ a másik. (Hollis [1994] 120–123. o.) Ilyen típusú helyzetekre Schelling és Lewis számos példát hoz. Hármat idézek fel közülük. 1. Találkozni szeretnénk. Nagyjából mindegy, hogy hol és mikor, csak az a fontos, hogy mindketten ugyanakkor ugyanott legyünk. Mindegyikünknek el kell döntenie, mikor hova menjen. Számomra az a legjobb hely és időpont, ahova és amikor te mész, úgyhogy megpróbálom kitalálni, mikor hova fogsz menni. Te is így teszel. Mindketten a másik választására vonatkozó várakozásaink alapján cselekszünk. Ha bármelyikünk várakozása beteljesül, beteljesül a másiké is, és a mindkettőnk által kívánt eredmény áll elő. 2. Telefonon beszélünk, de a vonal megszakad. Mindketten rögtön helyre szeretnénk állítani a kapcsolatot, ami csak úgy lehetséges, ha egyikünk hívja a másikat, aki várja a hívást. Alig számít, hogy ki hív újra, s ki vár. Annak alapján döntjük el, hogy visszahívjuk-e a másikat, vagy sem, hogy milyen döntést feltételezünk az ő részéről. 3. Táborozunk és elindulunk rőzsét gyűjteni. Mindegy, merre indulunk, csak ne ugyanabba az irányba induljunk el, mert akkor az utánunk jövő már nem talál rőzsét. Mind úgy választunk útirányt, hogy kialakítjuk a többiek választására vonatkozó várakozásainkat: arra kell mennünk, amerre más nem megy. (Lewis [1969] 5–6. o.) Efféle koordinációs feladatok könnyen megoldhatók megállapodással. Előre megbeszéljük, hol és mikor találkozunk, ki hívja vissza a másikat, ha a vonal megszakad, ki melyik irányban indul el rőzsét gyűjteni. A több lehetséges, mindannyiunk számára kedvező egyensúlyi helyzet közül közösen kiválasztunk egyet. Probléma akkor merül fel, ha ilyen explicit megállapodásra nincs mód, ha a kölcsönös egyeztetés lehetősége híján ki kell találnunk, mit választ a másik a különböző egyensúlyi helyzetek közül. A megegyező érdekű, de egymással kommunikálni nem tudó, több egyensúlyi helyzettel szembesülő játékosok esetén merül fel a koordináció problémája. A koordinációs problémák természetesen megoldódhatnak a szerencsés véletlennek köszönhetően is, de módszeres megoldásuk attól várható, ha a cselekvőknek kölcsönösen megegyező várakozásokat sikerül kialakítaniuk egymás viselkedésére vonatkozóan. Ha találkozni akarok veled, azért megyek egy bizonyos helyre, mert azt várom, hogy te is odamész, s te azért mész oda, mert azt várod, hogy én is odamegyek. Mindketten azért tesszük meg a magunkét egy lehetséges koordinációs egyensúly eléréséért, mert azt várjuk, a másik is megteszi a magáét, s ezáltal elérjük az egyensúlyt. A kölcsönös várakozások rendszere igen szövevényes lehet. Ahhoz, hogy tudjam, mit tegyek, ki kell találnom, te mit teszel. Te viszont annak alapján döntöd el, mit tegyél, hogy mit vársz tőlem. E várakozásod kialakításához ki kell találnod az én lehetséges gyakorlati érvelésemet. Tehát amikor megpróbálom reprodukálni a te érvelésedet, annak része az a kísérleted, hogy az én érvelésemet reprodukáld. Ugyanakkor ésszerűen várhatom, hogy felismerd: megpróbálom elgondolni az arra irányuló kísérletedet, hogy elgondold az én érvelésem. Tehát várhatom tőled, hogy megpróbáld reprodukálni azon törekvésemet, hogy reprodukáljam azon törekvésedet, hogy reprodukáld az érvelésemet. Saját érvelésem tartalmazhatja azt a törekvést, hogy megismerjem az arra irányuló kísérletedet, hogy megismerjed azon törekvésemet, hogy megismerjem az én érvelésem megismerésére irányuló törekvésedet. És így tovább. A kölcsönös várakozások rendszerében tehát a cselekvést meghatározó első fokú várakozások kialakítása további, magasabb fokú várakozások függvénye. A várakozások kialakításában szerepet játszhatnak a magasabb fokú várakozások, de ezek teljes során természetesen nem lehet és nem is szükséges végigmenni. Amikor az első fokú várakozások közvetlenül igazolhatók, akkor fölöslegesek a magasabb fokú várakozások. Mindazonáltal a koordináció racionálisan elérhető a cselekvők cselekedeteire, preferenciáira és racionalitására vonatkozó, egymással megegyező első és magasabb fokú kölcsönös várakozások rendszere segítségével. (Lewis [1969] 24–33. o.) Az egyező kölcsönös várakozások többféleképpen is kialakulhatnak. Leghatékonyabb a megállapodás, de ha lehetséges explicit megegyezés, akkor nincs is koordinációs probléma. Sokszor azonban nem lehetséges vagy túl költséges a résztvevők közötti kommunikáció. Vannak azonban más forrásai is a koordinációs problémák 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata megoldását elősegítő közös várakozások kialakításának. „Az emberek gyakran össze tudják hangolni egymással szándékaikat vagy várakozásaikat, ha mindegyikük tudja, hogy a másik ugyanerre törekszik. A legtöbb helyzet – s akik gyakorlottak ebben a játékban, azoknak talán minden helyzet – kínál valamilyen támpontot a viselkedés koordinálására, valamilyen fókuszpontot mindegyikük arra vonatkozó várakozásához, hogy a másik mit gondol, minek a megtétele várható tőle.” (Schelling [1980] 57. o.) A résztvevők tehát találhatnak olyan szembeszökő jelet, amely az egyik egyensúlyt kitünteti a többivel szemben mindkét fél számára, s ezt mindketten tudják is. Ha például férj és feleség elveszti egymást a bevásárlóközpontban, annak előzetes megbeszélése nélkül, hogy hol találkozzanak, jó eséllyel megtalálják egymást azon a helyen, amelyikről mindkettőjüknek nyilvánvaló, hogy a másik is arra fog gondolni. Ha két pilóta váratlanul katapultálni kényszerül egy olyan terület felett, amelyről mindkettőjüknek térképe van, akkor előzetes megállapodás nélkül is nyilvánvaló, hogy a térképen szereplő legszembeszökőbb helyen találkozzanak, legyen az egy híd, tó vagy szikla. (Schelling [1980] 54–58., 89. o.) Schelling kísérleti körülmények között is vizsgálta, miként viselkednek az emberek ilyen helyzetekben. A kísérleti személyek általában kommunikáció nélkül is nagyon jól megoldják az új koordinációs problémákat. Lewis a következőképpen összegzi e kísérletek eredményét. „Olyan koordinációs egyensúlyt keresnek, amely valamiképp szembeszökő: olyat, amelyet egyedülálló jellege feltűnő módon kiemel a többi közül. Nem kell egyedülállóan jónak lennie, lehet egyedülállóan rossz is. Elég annyi, hogy oly módon legyen egyedülálló, hogy a résztvevők észleljék, s számítsanak arra, hogy a másik is észleli, és így tovább. (…) A cselekvőkben tehát még egy új koordinációs problémával szembesülve is – ami szélsőséges eset – kialakulhatnak kommunikáció nélkül a szükséges egyező várakozások. Könnyebb és általánosabb eset, amikor már ismerős koordinációs problémát kell megoldani kommunikáció nélkül. Ilyenkor a precedens a cselekvők kölcsönös várakozásainak forrása – a jelenlegi koordinációs probléma múltbeli megoldott eseteinek az ismerete.” (Lewis [1969] 35–36. o.) A precedensre támaszkodó koordináció létrejöttének mechanizmusa a következő. Korábban volt egy közös koordinációs problémánk, s akkor egy elég jó koordinációs egyensúlyt értünk el. Ennek bármi lehetett a forrása: szerencse, megállapodás, szembeszökőség stb. Ha újra ugyanilyen problémával szembesülünk, megismételjük azt, ami korábban bevált. Ha tegnap sikeresen összetalálkoztunk, s ma újra találkozni szeretnénk, akkor a tegnapi találkozás helyére megyünk. A precedens ereje ugyanúgy magyarázható, mint a szembeszökő vonásoké, lévén a precedens pusztán a szembeszökőség egyik fontos fajtája: az egyik egyensúly abból fakadóan feltűnő, hogy legutóbb sikeresen elértük. A precedens persze számos kétértelműséggel terhes. Sohasem ismétlődik meg pontosan ugyanaz a probléma. Az új koordinációs probléma csak bizonyos mértékig hasonlít a korábbira. Milyen fokú hasonlóság indokol megegyező cselekvést? És mi számít a korábbival megegyező cselekedetnek az új helyzetben? Mindazonáltal sok minden segíthet a kétértelműségek feloldásában, például ha több precedens is van. (Lewis [1969] 36–41. o.) Ily módon a preferenciák, várakozások és cselekvések végtelen fennmaradásra képes önfenntartó rendszere jöhet létre. Ez a konvenció, amit első lépésben Lewis így határoz meg: „N népesség tagjainak H ismétlődő helyzetben való viselkedésére vonatkozó Sz szabályszerűség akkor és csak akkor konvenció, ha N tagjaira bármely H helyzetben igaz, hogy 1. mindenki Sz-hez igazodik; 2. mindenki mindenkitől azt várja, hogy Sz-hez igazodjék; 3. mindenki előnyben részesíti az Sz-hez való igazodást, feltéve, hogy a többiek is ahhoz igazodnak, lévén H koordinációs probléma, és az Sz-hez való egyöntetű igazodás koordinációs egyensúly H-ban.” (Lewis [1969] 42. o.) Egy konvenció tehát a preferenciák és kölcsönös várakozások rendszerén nyugvó viselkedési szabályszerűség. Lewis egy további feltételként hozzáteszi, hogy mindezen túl a népességen belül közös tudásnak kell lennie e feltételek teljesültségéről. A közös tudásra vonatkozó kikötéssel kiegészített definíció így hangzik: „N népesség tagjainak H ismétlődő helyzetben való viselkedésére vonatkozó Sz szabályszerűség akkor és csak akkor konvenció, ha N tagjaira bármely H helyzetben igaz, és N-ben köztudott, hogy 1. mindenki Sz-hez igazodik; 2. mindenki mindenkitől azt várja, hogy Sz-hez igazodjék;


A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata 3. mindenki előnyben részesíti az Sz-hez való igazodást, feltéve, hogy a többiek is ahhoz igazodnak, lévén H koordinációs probléma, és az Sz-hez való egyöntetű igazodás koordinációs egyensúly H-ban.” (Lewis [1969] 58. o.) A konvenció fenti definíciói nem tartalmaznak normatív terminusokat; ebben az elemzésben a „konvenció” nem normatív fogalom. Mindazonáltal a konvenciók a normák egyik fajtáját alkothatják: lehetnek olyan szabályszerűségek, amelyekről úgy gondoljuk, hogy követnünk kell őket. A konvenció fogalmából következik, hogy az érintettek cselekvésének igazodnia kell hozzá. Joggal feltételezhető ugyanis, hogy amit valakinek oka van megtenni, illetve ami megfelel preferenciáinak, azt meg is kell tennie. S meg kell tennie azt is, ami mások preferenciáit kielégíti, különösen akkor, ha mások jó okkal várják tőle, hogy így tegyen. Egy konvenció tehát definíciójából következően norma, amely tartalmazza azt az előfeltevést, hogy be kell tartani; valamint definíciójából következően társadalmilag kikényszerített norma: az egyéntől azt várják, hogy betartsa, és ennek elmulasztása a többiek kedvezőtlen válaszlépéseit váltja ki. (Lewis [1969] 97–100. o.) Edna Ullmann-Margalit némileg másképp értelmezi a konvenciók és a normák viszonyát. Szerinte az ismétlődő koordinációs problémákat minden résztvevő érdekének megfelelően megoldó szabályszerűségek (amelyeket Lewis konvenciónak nevezett) még nem normák, mivel (mint Lewis is említette) tökéletesen leírhatók és megmagyarázhatók normatív fogalmak alkalmazása nélkül is, viszont többnyire normává válnak. UllmannMargalit kérdése az, hogy miért kell normává válniuk olyan szabályszerűségeknek, amelyek minden résztvevő érdekeinek megfelelnek. Vagyis mi követeli meg, hogy a kérdéses ismétlődő viselkedésminták kötelező viselkedésmintákká alakuljanak? Válasza a következő. 1. A normák irányítani tudják az egymást nem ismerő résztvevők várakozásait és választásait. Leveszik a cselekvők válláról azt a terhet, hogy a koordinációs probléma minden előfordulásakor megtalálják azokat a támpontokat, amelyek alapján a közös cselekvésminta kialakítható. A normák ugyanis előírják és ezáltal biztosítják a problématípus egyöntetű megoldását. Kiküszöbölik a probléma új, egyedi előfordulásai okozta értelmezési nehézségeket, amelyeket csak súlyosbítanak az idegen résztvevők. 2. A norma megszünteti a koordinációs problémára adott különböző lehetséges válaszok ambivalenciáját: a különböző lehetséges szabályszerűségek közül rögzíti az egyetlen megfelelő szabályt, s ezáltal egyértelmű útmutatást nyújt a jövőbeli cselekedetekhez. 3. „[A] normák tagoltabban és szabatosabban vannak megfogalmazva, mint a viselkedés puszta szabályszerűségei. Ebben az értelemben a normák közelebb állnak a megállapodásokhoz, mint a szabályszerűségekhez, és egy kimondott megállapodás teszi lehetővé bármilyen koordinációs probléma legjobb és legbiztosabb megoldását. Sőt az, hogy a normákat tanítják és ismertetik, valamint az, hogy társadalmi nyomás is támogatja őket, fokozza az általuk kijelölt, meghatározott koordinációs egyensúly szembeötlő jellegét, s bizonyos értelemben még a megfelelő nyereménymátrixot is kissé megváltoztatja úgy, hogy e koordinációs egyensúlyt némileg érdemlegesebb megcélzandó következménnyé alakítja.” (Ullmann-Margalit [1998] 171.) Koordinációs normák úgy is létrejöhetnek, hogy egy újszerű koordinációs probléma megoldására a hatóság valamilyen normát léptet életbe. A korábban tárgyalt típussal szemben, melyet Ullmann-Margalit – Lewis szóhasználatával összhangban – konvenciónak nevez, az ismétlődő koordinációs problémák eleve normaként bevezetett megoldását rendeletnek nevezi. (Ullmann-Margalit [1998] 162–163., 17–178. o.) A koordinációs normák követését nem kell szankciókkal biztosítani. A tőlük való eltérés – ha például valaki az út rossz oldalán hajt – már önmagában kárt okoz a norma megszegőjének. Másrészt viszont – mint minden norma esetében – a betartásukra irányuló társadalmi nyomás nehezedik a cselekvőre. Az ismétlődő koordinációs problémát megoldó szabályszerűség a cselekvőknek kölcsönösen egymással szemben támasztott igénye. Vagyis aki nem igazodik a normához, nemcsak saját érdekeivel kerül szembe, hanem a többiek preferenciáival és a vele kapcsolatos indokolt várakozásaival, sőt elvárásaival is. (Ullmann-Margalit [1998] 178–180. o.)

3. 3. Cristina Bicchieri a Rationality and Coordination című könyvében kétségbe vonja, hogy a racionális döntés megfelelő általános alapja volna a stratégiai interakciók elméletének. Ezen belül is különösen az egyensúlyi helyzet elérését tartja problematikusnak a racionalitás elvei alapján (Bicchieri [1993] 33. o.). Mint megállapítja, a nyereményekre és a racionalitásra vonatkozó közös tudás önmagában nem elegendő az egyensúlyi helyzetek eléréséhez. Pusztán a racionalitás csak akkor határozza meg egy játékos cselekedetét, ha van domináns stratégiája, amely – függetlenül a többi játékos döntésétől – bármely más stratégiánál több nyereményt eredményez; a racionalitásra vonatkozó közös tudás pedig csak akkor oldhatja meg a feladatot, ha a dominált


A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata stratégiák kiküszöbölésével minden játékos számára csak egyetlen stratégia marad. A legtöbb játékban e feltételek nem teljesülnek, tehát nem kínálnak egyértelmű útmutatást arra nézve, hogy mit kell tenni. Az, hogy egy adott stratégiakombináció Nash-egyensúlyt alkot – vagyis hogy mindegyik játékos stratégiája a legjobb válasz a többiek stratégiájára –, szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a racionális játék kimeneteleként előre jelezhessük, a résztvevőknek mit kell választaniuk. (Bicchieri [1993] 62–65. o.) Azokkal szemben, akik – mint például Schelling és Lewis – úgy gondolják, hogy még több egyensúlyi helyzet esetén is gyakran igaz, hogy ezek egyike valamilyen okból különösen kényszerítő erejű és nyilvánvaló választásként jelenik meg a játékosok számára, Bicchierinek több ellenvetése is van. Egyrészt több egyensúlyi helyzet között vagy van szembeszökő, vagy nincs; amikor van, akkor pedig általában több is van, ami viszont olyan, mintha egy sem lenne: a több egyensúlyi helyzet közötti választás problémájára nem nyújt megoldást a több fókuszpont közötti választás. Vegyük azt az esetet, hogy több játékos külön-külön megkapja leírva a következő számsort ebben a formában: 2 6 5 8 10 1 9. A játék első változata szerint, ha minden játékos ugyanazt a számot karikázza be, mindegyik annyi dollárt kap, mint a bekarikázott szám. E játék nem igényel szembeszökőséget: ha egymás racionalitása a játékosok közös tudása, akkor minden játékos a 10-et választja, hiszen az maximálja mindannyiuk nyereményét. A játék második változata szerint, ha mindenki ugyanazt a számot karikázza be, akkor mindenki öt dollárt kap. Ebben a játékban nincs optimális megoldás, mivel az összes koordinációs egyensúly ugyanazt a nyereséget kínálja a cselekvőknek. Kapnak viszont egy támpontot: mivel 8 az egyetlen olyan szám, amely alá van húzva, ez a nyilvánvaló válasz. Valószínűleg minden játékos felismeri 8 egyedülállóságát e tekintetben, következésképpen mindegyik számíthat arra, hogy a többiek is felismerik, és azt is, hogy tőle is azt várják, ismerje fel 8 egyedülállóságát. A játék harmadik változatában 8 nincs aláhúzva, de egyébként az előző játék szabályai érvényesek. Így a játékosoknak sokkal nehezebb meghatározniuk, melyik megoldás a legnyilvánvalóbb a többiek számára. Választhatják a számsor első számát (2), az utolsót (9) vagy a középsőt (8); választhatják a legnagyobb számot (10), vagy a legkisebbet (1), és így tovább. (Bicchieri [1993] 70–71. o.) A bevásárlóközpontban egymást elveszítő házaspár korábban említett példáján szemléltetve, előfordulhat, hogy számukra több nyilvánvaló közös találkozási pont adódik: a bejárat mint kézenfekvő találkozási hely; kedvenc éttermük a bevásárlóközpontban; az a játékterem, ahol életük legnagyobb nyereményét nyerték; a mozi, ahová együtt járnak; az ajándékbolt, ahol gyermekük születésnapi ajándékát legutóbb kiválasztották. Sokszor nincsenek tehát formálisan egyértelmű szembeszökő jegyek, amelyek alapján a különböző egyensúlyi helyzetek közül választhatnánk. Hogy mi válik szembeszökővé, az az adott helyzeten belüli intelligens tájékozódás függvénye lehet, avagy éppen a kulturális kontextus szabályainak követésén múlik. Ha a megszakadt telefonvonal helyreállításának koordinációs problémájával szembesülünk, elvileg rengeteg szembeszökő megoldás kínálkozik. Ha eredetileg A hívta B-t, a vonal megszakadása után is A tárcsázzon újra, hiszen ő biztosan ismeri a másik telefonszámát. Viszont az is jogos lehet, hogy ha A telefonált először, akkor kölcsönösségi alapon B hívja őt vissza. De az is lehet, hogy A beszélgetőpartnere fontos személy, akitől éppen valamilyen szívességet akar kérni, és ez esetben nyilván neki kell újra tárcsáznia. Vagyis a vonal megszakadásával szembesülő ember választása függ a kontextustól, a résztvevők identitásától és közös kulturális hátterüktől. Az értékek és várakozások közös háttere nélkül senki sem lehet biztos abban, hogy ami számára az adott helyzetben a kézenfekvő cselekvés, másoknak is az. A szembeszökőség és a fókuszpontok kialakulása érzékeny a környezetre és a játék bemutatására, mint ahogy a résztvevők önazonosságára és kulturális hátterére is. A hasonlóság kontextusfüggő fogalma nem formalizálható. Bármely két tárgy hasonló bizonyos szempontból, és különböző másból, és az ismérvek, amelyeket a hasonlóság megítélése szempontjából relevánsnak találunk, függnek a megfigyelő helyzetétől és érdekétől. Tehát még ha a szembeszökőség és a fókuszpont gyakran sikeresen emel is ki valamely sajátos Nash-egyensúlyt, nem alkalmas arra, hogy a megegyezés formális igazolását nyújtsa. (Bicchieri [1993] 70–72. o.) Az eddig említett döntési problémák olyankor fordulnak elő, amikor a játékelméleti mátrixból nem következik egyértelműen egy meghatározott választás. Bicchieri azonban olyan eseteket is bemutat, amelyekben a mátrix tartalmaz ugyan kitüntetett egyensúlyi helyzetet, s mégsem bizonyos, hogy a racionális cselekvők azt választják (Bicchieri [1993] 68–69. o.). Sőt még olyan esetekre vonatkozóan is megkérdőjelezi a cselekvők racionális választásának egyértelműségét, amelyekben az egyik egyensúlyi stratégiakombináció nemcsak szembeszökő, hanem annak alapján szembeszökő, hogy mindkét játékos várható hasznosságát együtt maximalizálja és Paretooptimális (vagyis nem létezik olyan másik stratégiakombináció, amelyik anélkül javítaná az egyik játékos eredményét, hogy rontaná a másikét). Ilyen helyzetekben a racionális döntés kritériumai szerint elvileg mindkét játékosnak ezt az egyensúlyi stratégiakombinációt kell választania, s nem kell a játékon kívüli támpontokat keresniük. A fókuszpontérvelésre ilyen esetben nincs szükség: a mátrix formális ismérvei, az optimalizáció kritériumai egyértelműen kijelölik mindkét szereplő számára, melyik egyensúlyi helyzetet kell neki és a másiknak is választania. A következő mátrixon bemutatott helyzet mindezekkel az ismérvekkel rendelkezik.


A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata

B U

V

S

9, 9

0, 8

T

8, 0

8, 8

A

Bicchieri érvelése szerint viszont a racionális cselekvők még ebben a helyzetben sem az (S, U) stratégiakombinációt választják, noha a racionális döntés formális kritériumai alapján ezt kell választaniuk. Az ábrán szereplő két egyensúlyi stratégia (S, U) és (T, V) közül egyértelműen az előbbi a vonzóbb mindkét játékos számára, hiszen mindkettőjüknek 9 nyereséget biztosít, míg a másik egyensúlyi helyzet csak 8-at. Várhatják-e a játékosok egymástól, hogy (S, U)-t válasszák azért, mert egyedül az Pareto-optimális? Bicchieri szerint ésszerűen nem várhatják. Bár az (S, U) egyensúlyi helyzet valóban jobb eredményt nyújt mindkettőjük számára, kockázatosabb, mint (T, V). Ha A S-t választja és B U-t, amire minden oka megvan, akkor A maximális, 9 egységnyi nyereményhez jut. De ha B valamiért elbizonytalanodik, vagy egyszerűen téveszt és V-t választja, akkor A nyereménye 0. Ha viszont A T-t választja, akkor bármit tesz is B, neki megvan a 8 egységnyi nyereménye. A tudja, hogy mindezt B is tudja. Bár az (S, U) egyensúlyi helyzet nyereménye mindkét játékos számára nagyobb, mégis mindkettőjüknek kockázatosabb ezt választani, mint (T, V)-t. Vagyis (T, V) kockázatilag uralja (S, U)-t, mivel mindkét játékos számára sokkal kockázatosabb az (S, U)-hoz, mint a (T, V)hez kapcsolódó stratégiát választani. (Bicchieri [1993] 66–67. o.) Bicchieri azt az álláspontját, hogy a játékelméletnek a racionalitásra és a tudásra vonatkozó előfeltevéseiből a legtöbb játék esetében nem vezethető le szigorúan az egyensúlyi helyzet választása, a következőképpen foglalja össze. „A Nash-egyensúly koherens és helytálló vélekedésekre támaszkodik, ám – a koherenciától eltérően – a helyesség nem tisztán formai kérdés. Kifejezetten meg kell adni, milyen az a bizonyíték, ami egy játékos rendelkezésére állhat, és helyes vélekedést von maga után. A dominancia, a játékot megelőző kommunikáció és a fókuszpontok mind különböző módozatai annak, hogyan alapulhatnak a játékosok vélekedései valamilyen, mindannyiuk rendelkezésére álló bizonyítékon. A három megközelítésmód közül csak a dominancia támaszkodik a játszmából származó információkra, a másik kettő olyan tényezőkön múlik – például kommunikáción és egyező észleleteken arról, hogy az adott környezetben mi feltűnő –, amelyek már kívül állnak a játékelmélet területén. Mint már a fejezet elején jeleztem, endogén premisszákból, vagyis a játékosok racionalitására és a játszma szerkezetéről meglévő információikra vonatkozó feltevésekből próbálok általános érvet kidolgozni a Nash-egyensúly mellett. A Nash-egyensúly és a szokásos játékelméleti premisszák közti távolság áthidalásának egy másik módja lehet ezen premisszáknak, különösen a racionalitás fogalmának a módosítása. Ilyen például, ha egy racionális játékosról feltesszük, hogy nemcsak haszonmaximalizáló, hanem ugyanakkor óvatos játékos is, aki kerüli a kockázatos stratégiákat, és ellenfele sem hiszi, hogy ilyeneket megjátszik, mert tisztában van ebben az értelemben vett racionalitásával. A racionalitásnak ez a tágabb definíciója adottságként érvényesül abban a folyamatban, amelyben a játékosok kialakítják arra vonatkozó várakozásaikat, mit tesznek majd racionális ellenfeleik. Így tehát a játékosok vélekedéseire az a további korlátozó követelmény érvényes, hogy összhangban kell lenniük a racionális játékosok cselekvésmódjára vonatkozó átfogó nézettel.” (Bicchieri [1993] 72. o.) Brian Skyrms az Evolution of the Social Contract című könyvében Buridán szamara típusú klasszikus érvekkel szemlélteti a többszörös egyensúlyi helyzet racionális megoldhatatlanságát. Az általános elvet már Platón Phaidónjában megtalálja: „egy egyensúlyi állapotban levő dolog, egy egynemű valaminek a közepébe helyezve, semerre nem hajlik el jobban, sem kevésbé” (109a – Platón [1984] 1106. o.) Idézi al-Ghazali, a 11. századi bagdadi teológus példáját, amelyben két egyforma datolya közül kell választani. A racionális döntéshozó nem tud választani szimmetrikusan optimális alternatívák között, és döntésképtelenségre van kárhoztatva. De talán nyitva áll előtte valamilyen, nem optimalizáló döntési mechanizmus. Mi lehetne az? Válasszon talán véletlenszerűen, amikor szimmetrikus optimumokkal szembesül? De melyik véletlengeneráló mechanizmust válassza? Számtalan van, s mindegyik optimális. A véletlenszerű (randomized) stratégiák bevezetése csak súlyosbítja a problémát. A klasszikus játékelmélet szerint, ha a játékos kevert (mixed) egyensúlyi helyzetben véletlenszerű stratégiát választ, akkor nyereménye ugyanakkora, mint akkor, ha véletlenszerűen választ a tiszta stratégiák közül. (Skyrms [1996] 63–65. o.) Skyrms a Gyáva Nyúl (angol megfelelője: Chicken) játékon is szemlélteti az egyensúlyi helyzetek közötti választás problémáját. E játékhoz a mintát az amerikai ifjúsági szubkultúrában egykor divatos játék nyújtja. Két autós hajt egy sziklának, s aki hamarabb rántja el a kormányt, az a gyáva nyúl. A lehetséges kimeneteket 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata mindkét résztvevő a következőképp rangsorolja: 1. én nem térek ki, a másik kitér; 2. mindketten kitérünk; 3. én kitérek, a másik nem; 4. egyikünk sem tér ki. E játékban két egyensúlyi helyzet van: az 1. és a 3. Ezekre a stratégiakombinációkra igaz, hogy ha a másik azt teszi, én nem tehetek jobbat. A racionális döntések elmélete itt sem nyújt útmutatást az egyensúlyi helyzetek közötti választáshoz. Skyrms e problémát az állatok közötti versengő küzdelmen is szemlélteti, John Maynard Smith és G. R. Price elemzése alapján. Kétféle stratégia van: a héjáké, akik keményen küzdenek, mindaddig, amíg súlyosan meg nem sérülnek, és a galamboké, akik fenyegetően lépnek fel, de a tényleges veszély elől kitérnek. Ha héja galambbal találkozik, a galamb elmenekül, és a héja elnyeri a küzdelem tárgyát jelentő erőforrást. Ha héja héjával találkozik, addig harcolnak, amíg az egyik súlyosan meg nem sebesül. Ha galamb találkozik galambbal, addig fenyegetőznek, amíg az egyik elfárad és feladja. A héja–galamb játék nyereményeinek ugyanaz a szerkezete, mint a Gyáva Nyúlé: a „galamb” stratégiája a „kitérés”, a „héjáé” a „ne térj ki”. A két tiszta egyensúly: „A kitér, B nem” és „B kitér, A nem”. A kevert egyensúly: mindkét játékos kitér 5/12 valószínűséggel. A két tiszta egyensúly teljesen szimmetrikus, ennélfogva a játékelmélet eszközeivel nem lehet választani közöttük. Ezért a racionális egyensúlyválasztás elméletei a kevert egyensúlyt választják – ami viszont visszavezet a véletlengeneráló stratégiákkal kapcsolatban korábban említett problémához. Kevert egyensúly esetén minden opció minden játékos számára maximalizálja a várható hasznosságot. (Skyrms [1996] 65–66. o.)

4. 4. Bicchieri alapvetően egyetért a normák működésének Schelling, Lewis és Ullmann-Margalit által nyújtott elemzésével. Elfogadja, hogy a normák visszavezethetők követőik preferenciáira és vélekedéseire; elfogadja azt a játékelméleti értelmezést, hogy egy norma – tág értelemben – Nash-egyensúlyként értelmezhető; elfogadja, hogy néhány Nash-egyensúly azért prediktív erejű, mert a viselkedés jól megalapozott normáit képviseli. Ezek az elemzések szerinte is jól mutatják be a már kialakult normák érvényesülését, de nem adnak megfelelő választ arra a kérdésre, hogyan alakulnak ki a normák. (Bicchieri [1993] 221–222., 229. o.) Bicchierinek a norma fogalmáról nyújtott saját explikációja a következő: „Legyen Sz egy viselkedési szabályszerűség N népességben. Ekkor, általánosabban megfogalmazva, Sz egy társadalmi norma akkor és csak akkor, ha Sz a következőképp függ N tagjainak vélekedéseitől és preferenciáitól: 1. N szinte minden tagja inkább alkalmazkodik Sz-hez azzal és csak azzal a feltétellel, hogy szinte mindenki más is alkalmazkodik hozzá; 2. N szinte minden tagja úgy tudja, hogy N szinte minden tagja alkalmazkodik Sz-hez.” (Bicchieri [1993] 232. o.) A társadalmi normák önbeteljesítő várakozások együttesei. A normák létrejöttéhez azt kell megmagyarázni, hogyan válnak a várakozások önbeteljesítővé. Egy cselekvő vélekedése vagy várakozása arról, hogy mások minek a megtételét várják tőle, akkor önbeteljesítő, ha őt a várt viselkedésre készteti. De a vélekedések önbeteljesítők lehetnek ebben az értelemben anélkül, hogy helyesek lennének, vagyis anélkül, hogy az egyén által a más cselekvőknek tulajdonított vélekedések egybeesnének azok tényleges várakozásaival. Ahhoz, hogy a társadalmi normák Nash-egyensúlyok lehessenek, a cselekvőnek a mások vélekedéseiről és viselkedéséről kialakított vélekedésének helyesnek kell lennie. Ezért ki kell dolgozni a játék során végbemenő tanulás elméletét, amely megmagyarázza, hogyan alakítanak ki a játékosok egymással megegyező, szilárd és helyes várakozásokat környezetükről (benne mások őket érintő viselkedésével). E tanuláselméletnek tehát arra kell választ adnia, hogy a kisebb csoportokon belüli interakciók során az emberek miként ismerhetik ki partnereik stratégiáit, és hogyan igazíthatják hozzájuk sajátjukat. Majd arra kell választ adni, hogy a kisebb csoporton belül kialakult normák hogyan terjedhetnek el és szilárdulhatnak meg nagy számosságú, anonim népességeken belül. Míg az első kérdés Bicchieri szerint megválaszolható a játékelmélet tanuláselmélettel kibővített eszköztárával, a második már evolúciós elemzést igényel. (Bicchieri [1993] 221–222. o.) A normák eddig bemutatott elemzései koordinációs normákra vonatkoztak. Olyan esetekre, amikor a cselekvők között az adott helyzetben teljes vagy majdnem teljes az érdekazonosság. Minden résztvevő számára az a legjobb eredmény, ami mások számára is az. Minden résztvevő csak akkor érheti el célját, ha a többiek is elérik. Bicchierinek a normák kialakulására vonatkozó elemzései a kooperációs normákra irányulnak, amelyek a részben megegyező, részben ellentétes érdekű cselekvőket segítik hozzá fogoly dilemmája típusú helyzetekben a mindannyiuk számára legkívánatosabb eredmény eléréséhez, amit önérdekű racionális kalkuláció alapján nem tudnának elérni. (Ullmann-Margalit az ilyen típusú normákat fogolydilemma-normák néven elemezte, lásd Ullmann-Margalit [1977] 18–73. o.)


A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata A Bicchieri által kiindulópontul választott helyzet a következő. Két egyén olyan fogolydilemma típusú játékban vesz részt, amelyről tudják, hogy végesen sokszor megismétlődik. Egymást nem ismerik, és nincs korábbi tapasztalatuk a helyzetre vonatkozóan. Mindketten racionálisak, és tudják, hogy a kölcsönös együttműködés (joint cooperation) jobb a számukra, mint a kölcsönös cserbenhagyás (joint defection), de azt egyikük sem tudja, hogy a másik milyen típusú játékos. A játék minden fordulója után mindegyikük megtudja, hogyan lépett a másik, és későbbi választásait ehhez igazítja. A játékosok korlátozott – avagy „Markov-” – stratégiát követnek, amennyiben választásukat kizárólag ellenfelüknek a közvetlenül megelőző cselekvéséhez igazítják, tekintet nélkül a játék korábbi történetére. Az emlékezet nélküli stratégiát követő játékosok nem próbálják meg felismerni a játék összetett szerkezetét, és nem változtatják meg stratégiájukat a másik lépésének hatására. Minden játékos együttműködő vagy cserbenhagyó lépéssel indít, és együttműködő vagy cserbenhagyó lépéssel válaszol a szembenálló fél cselekvésére. Összesen nyolc lehetséges alkalmazkodási szabály közül választhatnak, közülük négynek van analitikus haszna. Az első a „feltételen együttműködés”, amikor a cselekvő együttműködő lépéssel nyit, és a másik fél lépésétől függetlenül minden további lépése is együttműködő. A második a „szemet szemért” (tit-for-tat) szabály: a cselekvő első lépése együttműködő, ezután pedig mindig ugyanolyan, mint amit a szembenálló fél választott. A harmadik szabály szerint a cselekvő első lépése cserbenhagyó, ezt követően a másiknak minden lépésére ugyanolyan lépéssel válaszol; ezt a szabályt követi az az óvatos játékos, aki kész arra, hogy együttműködően válaszoljon az ellenfél együttműködő lépésére, de egyszer sem szeretné, hogy a cserbenhagyó ellenfél kizsákmányolja. Végül a negyedik koherens és karakteres szabály a „feltétlen cserbenhagyóé”, azé a pesszimistáé, aki az első és minden rákövetkező alkalommal a cserbenhagyást választja, bármit tegyen is a másik. (Bicchieri [1993] 237–238. o.) Ha két játékos játssza százszor egymás után a fogoly dilemmája játékot, akkor a szabályok közötti választás olyan másodfokú játéknak (supergame) tekinthető, amelyben a négy szabály egy-egy stratégiát képvisel. Ebben a másodfokú játékban két egyensúlyi helyzet van: amikor mindkét játékos a szemet szemért szabályt követi, és amikor mindketten feltétlen cserbenhagyók. Csakhogy míg az első esetben mindkét fél minden alkalommal élvezi az együttműködés előnyeit, a másodikban sosem, és így sokkal rosszabbul járnak. Bicchieri kimutatja, hogy ha a tanulási folyamat során a játékosok megpróbálnak megbizonyosodni a másik által követett stratégiáról, és ennek fényében alakítják saját stratégiájukat, akkor a szemet szemért stratégia elterjedésének van a legnagyobb esélye. Egyrészt bármilyen más stratégiát kövessen a másik, e stratégiával szemben csak rosszabbul járhat; másrészt viszonylag könnyen felismerhető, ha valaki ezt követi (szemben mondjuk egy súlyosabban megtorló stratégiával, amely a játékostársnak a cserbenhagyó lépéseket követő együttműködő lépésére nem közvetlenül, hanem csak később válaszol együttműködéssel). „Tehát általában a szemet szemért stratégia sokkal előnyösebb az összes többinél: jól felismerhető mintázata folytán könnyen megtanulható, és alkalmazóját megvédi attól, hogy a cserbenhagyó túlságosan kizsákmányolja; legjobb esetben döntetlennel jár, a legrosszabban is csak egy játszma elvesztésével jár. Robert Axelrod a szemet szemért stratégia ezen vonásaival magyarázza e stratégia túlnyomó sikerét az általa futtatott komputerviadalokban.” (Bicchieri [1993] 245. o.) Míg a kétszemélyes vagy kis létszámú csoportokban a fenti okokból létrejöhet és rögzülhet a kooperatív egyensúly, addig anonim nagycsoportokban, ahol az egyes játékosok stratégiája nem azonosítható és nem megválaszolható, ahol a cserbenhagyás valószínűleg kiderítetlen marad, és az egyetlen elérhető adat a népesség aggregált viselkedése, ott a fenti tanulási folyamatra nincs lehetőség. Ilyen körülmények között az együttműködő viselkedésre vonatkozó várakozások önlerombolók, a cserbenhagyó viselkedésre vonatkozó várakozások pedig önmegerősítők. Sok résztvevős fogolydilemma-helyzetekben az önérdekkövető racionalitás mindenki számára a cserbenhagyást írja elő. Mindazonáltal itt is gyakran megfigyelhető az együttműködő magatartás elterjedése valamilyen központi hatalom beavatkozása vagy kötelező érvényű előzetes megállapodások feltételezése nélkül is. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a kiscsoportban kialakult kooperációs normák evolúciós folyamat során elterjedhetnek a nagyméretű, anonim népességben is. Ehhez hozzájárulhat a csoporttevékenységek egymást átfedő természete vagy a hasonló esetek általánosításának tendenciája mint olyan mechanizmusok, amelyekben a diadikus interakciókból kinövő konvenciók nagy népességekre is kiterjedhetnek. Ennek példája az igazmondás és az ígéretek betartásának normája. (Bicchieri [1993] 223–224., 246–247., 252. o.) Bicchieri a következőképp összegzi álláspontját. „Valamely viselkedési mintázat egy egész populációban való elterjedésének evolúciós modellje nem mond ellent annak, ha e mintázat kialakulását az ismétlődő kiscsoportos interakciókban zajló egyéni tanulással magyarázzuk. A szavazás, a közadakozás, a szemeteléstől vagy a környezetszennyezéstől való tartózkodás mind olyan döntés, amelyre nem könnyen adható racionális magyarázat. Mégsem kell a racionális döntéselmélet ellenpéldáiként felfognunk őket. Lehet, hogy a racionális cselekvés más kontextusaiban kialakult kooperációs normákhoz igazodásból fakadnak, s azután olyan nyomás hatására terjedtek el az egész népességben, mint amilyen a természetes szelekcióban érvényesül. Kétféle előnnyel is jár, ha a racionális döntéssel való magyarázatot kiegészítjük az evolúciós megközelítéssel. Egyfelől az evolúciós modell nem igényel csavaros okoskodást és tanulást olyan körülmények között, mint például a 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata nagycsoportos interakciók, ahol valószerűtlen volna ilyesmit feltételezni. Ehelyett azt tesszük fel, hogy a stratégiai interakciókból kinövő viselkedési mintázatok egyszerű adaptív mechanizmusok közvetítésével terjednek és fejlődnek egy nagy populációban. Az sem túl elrugaszkodott feltételezés, hogy azokat a stratégiákat tartják meg, amelyek jobb eredményt tesznek lehetővé, és azokkal hagynak fel, amelyek kudarchoz vezetnek. Ugyancsak plauzibilis mechanizmus az utánzás: a többiek megfigyelik a legsikeresebbeket, és utánozni kezdik viselkedésüket. Hogy egy kiscsoportban kialakult viselkedési mintázat fennmarad-e a nagyobb népességben, az fontos kérdés, és az evolúciós modell tartalmazza azon feltételek leírását, amelyek közepette a társadalmi normák elterjedhetnek. Mindjárt többféle környezetre is gondolhatunk. Valamely populáció teljesen homogénnek tekinthető abban az értelemben, hogy mindenki ugyanolyan típusú viselkedést mutat, vagy pedig különböző mértékben heterogénnek. Az előbbi esetben fontos tudnunk, hogy az adott általános viselkedésforma ellenáll-e a mutációnak. Axelrod, Maynard-Smith és Price kísérletei azt mutatják, hogy a szemet szemért stratégia evolúciósan stabil, ami annyit tesz, hogy az ezt alkalmazó egyedek populációját nem áraszthatják el elszigetelt mutánsok, mivel a mutánsok reprodukciós képesség tekintetében hátrányban vannak. Az is jól ismert, hogy egy cserbenhagyókból álló populációt nem áraszthatnak el elszigetelt együttműködők. Érdekesebb és a kooperációs normák tanulmányozása szempontjából is fontos az olyan népesség, amelyben minden pillanatban több versengő stratégia is jelen van. Itt az a kérdés, vajon a stratégiák adott időpontban meglévő gyakoriságai stabilak-e, vagy esetleg valamelyik stratégia idővel uralkodóvá válik.” (Bicchieri [1993] 248–249. o.) Ebből azt a következtetést vonja le, hogy ha az ismétlődések száma kellően nagy, akkor kevés együttműködő is hatalmába keríthet egy teljes populációt (uo. 252. o.). Brian Skyrms a korábban említett könyvében (Skyrms [1996]) a társadalomelmélet kiemelkedő fontosságú problémáinak elemzésén mutatja be, hogy a differenciális reprodukción nyugvó evolúciós dinamika nézőpontja sokkal hatékonyabb megoldást kínál e problémákra, mint a racionális döntések elmélete. Ide tartozik az elosztási igazságosság, a kölcsönös segítség, a konvenciók és a nyelv kialakulása. Az elemzés eszköze az evolúciós játékelmélet, vagyis annak vizsgálata, hogy a különböző stratégiákat követő egyedekből álló populációkon belül mely stratégiák követői kerekednek felül, és a folyamat eredményeként hogyan és milyen egyensúlyi helyzetek alakulnak ki. Egyetlen példát emelnék ki, amely szorosan kapcsolódik a korábbiakhoz. David Lewis a konvenciók elemzésekor ezek egyik legfontosabb eseteként a nyelvet említette. Álláspontja szerint a nyelvi jelentés kialakulása a jelzőrendszerek (signaling system) létrejöttére vezethető vissza, illetve azzal azonos. Egy jelzőrendszer olyan egyensúlyi állapot, amelyben a valamely H1, H2, H3 helyzet fennállásának tudatában lévő üzenetküldő olyan J1, J2, J3 jelzéseket küld az üzenetvevőnek, melyek alapján az a fennálló helyzeteknek megfelelő Cs1, Cs2, Cs3 cselekvést hajtja végre. A küldőnek és fogadónak közös érdeke, hogy a vevő a fennálló helyzetnek megfelelően cselekedjen. Mint minden konvenciót, a jelzőrendszert is az tartja életben, hogy a tőle való egyoldalú eltérés mindenki számára sokkal rosszabb eredményhez vezet. Ha a játék szerkezete, a játékosok racionalitása és stratégiája közös tudás, akkor mindenki tudja, hogy az egyoldalú eltérés nem kifizetődő. A konvenciók kiválasztásának a jelen esetben releváns módja a szembeszökőség. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is az emberi nyelv és a jelzőrendszer közötti távolság problémáját, már a jelzőrendszer kialakulásával kapcsolatban is van két kérdés, amit Skyrms szerint Lewis nem válaszol meg: 1. Honnan ered a közös tudás? Hogyan jöhet létre előzetes kommunikáció nélkül? 2. Hol van a szembeszökő egyensúly? Hogyan lehet több egyensúlyi jelzőrendszer közül választani? (Skyrms [1996] 81–84. o.) Skyrms emlékeztet rá, hogy jelzőrendszerekkel és kommunikációval mindenütt találkozunk az élővilágban: a madarak énekükkel közlik valamely terület birtoklását, külön hangokat adnak ki a ragadozók közeledésének, párosodási készségüknek stb. jelzésére. A méhek táncukkal közlik az élelemforrás irányát, távolságát és minőségét. A kenyai cerkófmajmoknak különféle veszélyjelzéseik vannak különböző ragadozókra vonatkozóan, amelyekkel különböző viselkedést váltanak ki: a kígyó miatti riasztás hatására a majmok felállnak és körülnéznek a földön; a sas miatti riasztás hatására felfelé néznek; a leopárd közeledte miatti riasztás hatására felmásznak a legközelebbi fára. A cerkófmajmoknak jelzőrendszerük van. Már meglévő, kidolgozott közös tudás nélkül jeleznek sikeresen egymásnak. Nincs szükség sem közös tudásra, sem szembeszökőségre. Az evolúciós dinamika elvezet az egyensúlyi állapothoz és a több egyensúly egyikének kiválasztásához. A folyamat modellezéséhez Skyrms a küldő–fogadó játék legegyszerűbb esetét veszi: két állapot van, Á1, Á2; az üzenetküldő két üzenetet küldhet, Ü1-et és Ü2-t; a fogadó számára két cselekvés lehetséges, Cs1 és Cs2. A játékosok közös érdeke, hogy a fogadó Cs1-et tegye Á1-ben és Cs2-t Á2-ben. A küldőnek négy lehetséges stratégiája van. K1: Küldd Ü1-et, ha Á1; Ü2-t, ha Á2! 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata K2: Küldd Ü2-t, ha Á1; Ü1-et, ha Á2! K3: Küldd Ü1-et, ha Á1; Ü1-et, ha Á2! K4: Küldd Ü2-t, ha Á1; Ü2-t, ha Á2! A fogadó négy lehetséges stratégiája: F1: Tedd Cs1-et, ha az üzenet Ü1; Cs2-t, ha Ü2! F2: Tedd Cs2-t, ha az üzenet Ü1; Cs1-et, ha Ü2! F3: Tedd Cs1-et, ha az üzenet Ü1; Cs1-et, ha Ü2! F4: Tedd Cs2-t, ha az üzenet Ü1; Cs2-t, ha Ü2! Ha egy populációban minden egyed küldő és fogadó is, akkor mindenki 16-féleképpen kombinálhatja a fenti stratégiákat. Ezek közül két stratégiakombináció (S1, S2) képez jelzőrendszert: S1: K1, F1; S2: K2, F2. Skyrms kimutatja, hogy a 16 stratégia közül egyedül ez a kettő evolúciósan stabil, és hogy egy stratégia akkor és csak akkor evolúciósan stabil, ha jelzőrendszer-stratégia. Az evolúciósan stabil stratégia Maynard-Smith által kínált definíciója értelmében I stratégia evolúciósan stabil az összes alternatív J stratégiával szemben, ha 1. az I stratégiával szemben nagyobb az I stratégia nyereménye, mint J stratégiáé; vagy 2. I-nek és J-nek ugyanakkora a nyereménye az I stratégiával szemben, de J stratégiával szemben I stratégia nyereménye nagyobb, mint a J stratégiáé. Nagy populációt és a tagok véletlenszerű párosítását feltételezve ez a definíció megadja, mely feltételek esetén nem szállhatja meg a stabil stratégiát követő populációt egy alternatív stratégiát követő kisszámú mutáns. A két jelzőrendszer (S1, S2) egyaránt stabil evolúciós stratégia. Hogy a kettő közül melyik válik uralkodóvá, az a véletlenen múlik. De a kettő közül valamelyik uralkodóvá válik evolúciós körülmények között. (Skyrms [1996] 85–94. o., 102–104. o.; lásd még Skyrms [1996] 52. o.)

5. 5. A társadalomelméleti hagyomány – mint Bicchieri rámutat – az instrumentális racionalitást és a társadalmi normákat a cselekvés magyarázatának alternatív módjaként állítja egymással szembe. A racionális döntések elmélete olyan gyakorlati következtetés eredményeként határozza meg a cselekvést, amelynek premisszái preferenciák és vélekedések. A normákra hivatkozó magyarázatok jellegzetesen olyan szocializált cselekvőkkel számolnak, akiknek a viselkedése nem eredményre orientált, mivel aki egy normát követve cselekszik, nem bocsátkozik racionális számításokba, és nem fordít túl nagy figyelmet a cselekvés következményeire. A két megközelítés közötti szakadék áthidalására kétféle kísérlet történt. Az egyik azt próbálta kimutatni, hogy a társadalmi normák racionálisak abban az értelemben, hogy az egyéni vagy a társadalmi jólét elérésének hatékony eszközei; a másik szerint a normák követése a cselekvő szempontjából racionális, vagyis visszavezethető az egyéni hasznosság maximalizálására. Az első stratégia a post hoc, ergo propter hoc hibával terhes, mivel egy társadalmi norma puszta meglétéből nem lehet arra következtetni, hogy valamilyen társadalmi funkció betöltése miatt létezik. Továbbá ez a felfogás nem tud számot adni arról, hogy sok társadalmi norma nem is hatékony, vagy pedig olyan merev, ami megakadályozza, hogy újabb esetekre is kiterjedjen. Még ha egy norma valóban valamely társadalmi cél – például kooperáció, megtorlás vagy igazságosság – elérésének eszköze, általában nem az egyedüli eszköz. A második redukcionista magyarázat szerint a normákhoz való igazodás azért racionális, mert aki eltér tőlük, az helytelenítés és büntetés tárgya lesz. Ez az elképzelés sem nyújt magyarázatot arra, hogy miért vannak normák, hogyan jöttek létre, és hogyan terjedtek el. (Bicchieri [1993] 227–228. o.) Bicchieri a fenti megközelítésekkel szemben a következőképpen mutatja be az általa előnyben részesített redukciós elemzést. „Aki a normákat racionálisnak véli vagy feltétlenül racionálisnak tartja a normákhoz való igazodást, az magától értetődőnek tekinti őket. Annak firtatása, hogy a társadalmi normák miért maradnak fenn, vagy hogy miért szoktunk alkalmazkodni hozzájuk, cseppet sem világítja meg a normaképződés folyamatát, mivel egészen más kérdés az, hogyan jönnek létre a normák, és az, hogy miért szoktak fennmaradni. Én azt állítom, hogy a társadalmi normák stratégiai összefüggésben való tanulás termékei; ennélfogva az egyéni 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata választások és végső soron az egyéni preferenciák és vélekedések függvényei. Nem új gondolat, hogy a normák visszavezethetők követőik preferenciáira és vélekedéseire. David Lewis [1969] és Edna Ullmann-Margalit [1977] a normák és konvenciók olyan játékelméleti leírásával állt elő, amely egy normát általánosságban Nashegyensúlyi állapotként határoz meg. A bevett játékelméleti leírásnak azonban komoly korlátai vannak. Először is a normákat statikusan írja le mint önbeteljesítő várakozások együtteseit; arra nem ad, és soha nem is kívánt magyarázatot adni, hogyan alakultak ki a várakozások, és mitől lettek önbeteljesítők. A normák egyensúlyi leírását ki kell egészíteni azzal a történettel, hogy az interakcióba lépő cselekvők hogyan ismernek fel egy viselkedési mintázatot, hogyan fogadnak el egy stabil mintázatot, és miféle viselkedésnél nagyobb a valószínűsége annak, hogy normaként fenntartható legyen.” (Bicchieri [1993] 228–229. o.) Bicchieri nem elveti, hanem kiegészíti a játékelméleti megközelítést a tanulás- és evolúcióelméleti megközelítéssel. Ugyanezt teszi Skyrms is. Bár újra és újra szembeállítja egymással a racionális döntések elméletét és a differenciális avagy replikációs evolúciós megközelítést, és állandóan hangsúlyozza az utóbbi fölényét, valójában ő is a két megközelítést kombinálja. Az evolúcióelméletnek R. A. Fisher által megalapozott és John Maynard Smith által kidolgozott játékelméleti koncepcióját képviseli. A racionális döntések elméletének Bicchieri és Skyrms által hangsúlyozott korlátaival Schelling, Lewis és Ullmann-Margalit is tisztában volt. A koordinációs normákról nyújtott elemzéseik a racionális döntések elméletének eszköztárára épültek – de csak bizonyos mértékig. Játékelméleti eszköztárral írták le azokat a problémahelyzeteket, amelyek megoldását a normák nyújtják, de világosan látták, hogy játékelméleti számításokkal egyértelműen nem eldönthető, a résztvevőknek mit kell tenniük. E helyzeteknek épp az a sajátossága, hogy nincs egyértelmű megoldásuk. Schelling is azt hangsúlyozta, hogy azok a fókuszpontok, amelyek megtalálásával a résztvevők megoldhatják a koordinációs problémákat, a játékelméleti kalkulus alapján nem kikövetkeztethetők. A cselekvők sajátos kontextusismeretén alapulnak. Amikor tehát a normák újabb evolúciós értelmezését nyújtó Bicchieri és Skyrms azt hangsúlyozza, hogy a játékelmélet nem mondja meg, mit racionális tenni a többszörös egyensúllyal rendelkező helyzetekben, akkor valami olyat emelnek ki, amit már Schelling, Lewis és Ullmann-Margalit is elismert és figyelembe vett. Ullmann-Margalit azt is megfogalmazta, hogy elmélete összhangban van az evolúciós felfogással: „A normákról itt nyújtott beszámolóm egy más szemszögből evolúciós magyarázatnak tekinthető. Közismertek azok a visszaélések, amelyeket elkövettek az evolúció biológiai elméletével – főként az úgynevezett szociáldarwinizmus formájában –, amikor átvitték a társadalomtudományokra (…). Óvatosan javaslom tehát, hogy a könyvem alapjául szolgáló érvet, a szó kölcsönzött és némiképp metaforikus értelmében, tekintsük úgy, mint a normák kialakulásának természetes szelekciós elméletét. (…) Az itt tárgyalt normák azért lettek kiválasztva, mert még erőtlen kezdeteik is – amelyek tervezés, botlás vagy bármi más eredményei voltak – hozzájárultak valaminek a fennmaradásához (survival). Ez a »valami« a megoldás e könyvben kifejtett fogalmához kötődik, és együtt változik a vizsgált normák különböző típusaival.” (Ullmann-Margalit [1977] 11. o.) A normák játékelméleti elemzése és újabb evolúciós magyarázatai tehát nem egymással szembenálló, hanem egymásra épülő megközelítések. Ugyanakkor nem puszta átfogalmazásról, hanem tényleges továbblépésről van szó. A darwini evolúcióelméletnek van két nélkülözhetetlen eleme, amely nélkül a folyamat nem játszódhat le: a kiválasztódás tárgyainak és a köztük meglévő különbségeknek a nagy száma, valamint a kiválasztódási folyamat hosszú ideje, vagyis az egymást követő interakciók rendkívül hosszú sora. A koordinációs normák Schelling, Lewis és Ullmann-Margalit által bemutatott logikája nem előfeltételezi szigorúan ezeket az ismérveket. Mondandójuk megvilágítható kétszemélyes egyszeri játékokon is. A Bicchieri és Skyrms által vizsgált evolúciós játékelméleti dinamika viszont következetesen épít e két további összetevőre.

6. Irodalom Bicchieri, C. [1993]: Rationality and Coordination, Cambridge University Press, Cambridge. Descartes [1980] (1637): Értekezés a módszerről. Megjelent: Válogatott filozófiai művek. Akadémiai Kiadó, Budapest. Hardin, R. [1988]: Morality within the Limits of Reason. The University of Chicago Press, Chicago and London. Hayek, F. A. [1960]: The Constitution of Liberty. Routledge and Kegan Paul, London. Hayek, F. A. [1992] (1988): A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Budapest. Hollis, M. [1994]: The Philosophy of Social Science. Cambridge University Press, Cambridge. 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata Lewis, D. K. [1969]: Convention. A Philosophical Study. Harvard University Press, Cambridge (MA). Orthmayr Imre [2003]: Történelmi haladás és evolúció. Megjelent: Farkas Katalin és Orthmayr Imre (szerk.): Bölcselet és analízis. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Platón [1984]: Phaidón. Megjelent: Platón összes művei I. Európa Könyvkiadó, Budapest. Reichenbach, H. [1958]: The Rise of Scientific Philosophy. University of California Press, Berkeley, Los Angeles. Schelling, Th. C. [1980] (1960): The Strategy of Conflict. Harvard University Press, Cambridge (MA). Skyrms, B. [1996]: Evolution of the Social Contract. Cambridge University Press, Cambridge. Sowell, Th. [1980]: Knowledge and Decisions. Basic Books, New York. Ullmann-Margalit, E. [1977]: The Emergence of Norms. Clarendon Press, Oxford. Ullmann-Margalit, E. [1998] (1977): Koordinációs normák. Megjelent: Csontos László (vál.): A racionális döntések elmélete. Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium, Budapest.


7. fejezet - Szabad akarat és természeti törvény Huoranszki , Ferenc 1. A szabad akarattal kapcsolatos filozófiai kérdések közül az egyik legtöbbet vitatott a szabad akarat és determinizmus összeegyeztethetőségének kérdése. Ez nem volt mindig így. A középkori filozófiában a szabad akarat kérdéseként tárgyalt probléma például egyáltalán nem a determinizmus kérdését érintette, hanem azt, hogy miként viszonyul az akarat a cselekvés (morális vagy racionális) alapjához. Természetesen ez utóbbi kérdés sem irreleváns a szabad akarat és determinizmus kérdésének vizsgálatakor. A jelen írásban azonban a szabad akarat és determinizmus modern kérdését egy másik klasszikus filozófiai problémához, a fatalizmushoz való viszonyában szeretném tárgyalni. 2. A filozófiai hagyomány és a köznyelv egyaránt számos különböző értelemben használja a fatalizmus kifejezést. A fatalizmus klasszikus filozófiai tanítása az aktuális események kontingens, illetve szükségszerű voltára vonatkozott. A fatalizmus tanítása szerint nem léteznek kontingens aktuális események. Minden, ami történik, szükségszerű módon történik, s ami nem történik meg, az lehetetlen, hogy megtörténjék. Az, hogy e metafizikai doktrína elfogadásának milyen etikai következményei vannak vagy lehetnek, az ókor óta filozófiai vita tárgyát képezte. A fatalizmusnak azonban létezik egy nem metafizikai, hanem közvetlenül etikai vagy tágabban cselekvéselméleti interpretációja is, amely nem az események és cselekedetek modalitására, hanem azok cselekvő általi értelmezésére vonatkozik. E szerint a fatalista meg van győződve arról, hogy döntéseivel és cselekedeteivel nem befolyásolhatja saját sorsát. Minden, ami történik vele, a véletlen műve. Nem abban az értelemben, hogy döntései és cselekedetei ne lennének szükségszerűek, hanem abban az értelemben, hogy – talán éppen azért, de nem feltétlenül azért, mert szükségszerűek – maga a cselekvő nem befolyásolhatja azokat. Nem rajta múlik, hogyan dönt, mit tesz, ezért általában nem rajta áll, hogy mi történik vele. Amellett szeretnék érvelni, hogy a szabad akarat és determinizmus modern problémája értelmezhető a következőképp: vajon a determinizmusból elkerülhetetlenül következik-e a fatalizmus, annak utóbbi, etikai vagy cselekvéselméleti értelmében. Azokat a filozófusokat, akik szerint a szabad akarat nem egyeztethető össze a determinizmussal, inkompatibilistáknak nevezzük. Azokat, akik szerint létezik szabad akarat, s ebből az következik, hogy a determinizmus hamis, libertariánusoknak. Egy lehetséges érv a libertarianizmus mellett, hogy a determinizmusból logikailag következik a fatalizmus. Azokat a filozófusokat, akik szerint a determinizmus összeegyeztethető a szabad akarattal, kompatibilistáknak nevezzük. A kompatibilizmusnak léteznek erősebb és gyengébb változatai. A gyengébb változat szerint a libertariánus téved, amikor azt állítja, hogy a determinizmusból logikailag következik a fatalizmus. Lehetséges, hogy a determinizmus igaz, s mégis rendelkezünk szabad akarattal. A kompatibilizmus erősebb változata szerint viszont nem csupán arról van szó, hogy azokban a világokban, ahol az események determináltak, létezhet szabad akarat. Sokkal inkább arról, hogy azokban a világokban, ahol az események nem determináltak, a szabad akarat sem lehetséges. A determinizmus feltétele annak, hogy döntéseink és cselekedeteink szabadok lehessenek. 3. Mielőtt az érvek ismertetésébe kezdenék, szeretnék két dolgot röviden tisztázni. Az egyik a kérdés státusára vonatkozik, a másik a kérdés relevanciájára. A kérdés státusa azért probléma, mert manapság általában azt gondoljuk, hogy annak eldöntése, igaz-e a determinizmus, a fizikára, s nem pedig a filozófiára tartozik. Ha a libertariánus úgy véli, hogy a determinizmus igazsága logikailag kizárja a szabad akarat létét, akkor annál rosszabb a libertariánusnak, ha a fizikusok úgy döntenek, hogy a világ determinisztikus. Másképp fogalmazva, a világ indeterminisztikus voltáról valószínűleg senkit sem fog meggyőzni az, hogy a libertariánusok azt állítják: minden bizonnyal létezik szabad akarat. Következésképp a libertarianizmus mellett érvelni hasztalan fecsegés. Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni. Az első, hogy természetesen a szabad akarattal kapcsolatos viták önmagukban senkit sem fognak meggyőzni arról, hogy az a világ, amelyben élünk, indeterminisztikus. De az azért korántsem olyan bizonyos, hogy ennek eldöntése a filozófiai érvektől meg nem fertőzött tiszta fizika dolga lenne. A kvantummechanikai jelenségek értelmezése ugyanis legalább annyira filozófiai, mint fizikai előfeltevéseken nyugszik. Persze nem állítom, hogy ezek a filozófiai előfeltevések éppen a szabad akarat lehetőségével lennének kapcsolatosak. De, s ez a második megjegyzésem, miután a fizikai 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szabad akarat és természeti törvény

determinizmus kérdése eldöntetlen, továbbra is értelmes kérdés, hogy lehetséges-e a szabad akarat az olyan világokban, amelyek determinisztikusak, illetve az olyanokban, amelyek nem. Hiszen a mi világunk, az aktuális világ, talán determinisztikus, talán nem. De vajon mi az összeegyeztethetőséggel kapcsolatos vita filozófiai relevanciája? Ez sokkal fogósabb kérdés, mint az, hogy a vita értelmes-e. A szabad akarattal kapcsolatos kérdés relevanciáját ugyanis gyakran megkérdőjelezik, és nem is teljesen jogosulatlanul. A hagyományos elképzelés a következő volt. Saját cselekedeteinket és embertársainkét gyakran morális és prudenciális szempontok alapján értékeljük. A cselekedeteket például dicséretre méltónak vagy ellenkezőleg, kifogásolhatónak tartjuk. Ennek alapja az, hogy a cselekvőt felelősnek tartjuk cselekedeteiért. De ha a cselekvő nem cselekedhetett másként, mint ahogyan tette, akkor a dicséret vagy feddés alaptalan, hiszen nem rajta állt, hogy mit tett. Következésképp, akkor tulajdoníthatunk erkölcsi és egyéb felelősséget a cselekvőnek, ha képes lett volna arra, hogy másképp cselekedjék, mint ahogyan valójában cselekedett. S éppen ezt a képességét nevezzük szabad akaratnak. Mindez első hallásra meggyőzőnek hat, de a részletesebb vizsgálat kimutathatja, hogy a moralitás, felelősség és szabad akarat közti viszony valójában egész máshogyan fest. Miért akarnánk ezt kimutatni? Azért, mert azon meggyőződésünk, hogy létezik erkölcsi felelősség, sokkal erősebb, mint akár a szabad akarattal, akár annak a determinizmussal való összeegyeztethetőségével kapcsolatos meggyőződéseink. Helyesebb lenne tehát, ha az erkölcsi felelősségről olyan filozófiai elmélettel rendelkeznénk, amely függetleníti azt a szabad akarattal és az összeegyeztethetőséggel kapcsolatos vitáktól. Léteznek ilyen elméletek, s szerintem sok igazság is van bennük. Ennek ellenére a következőkben abból fogok kiindulni – bár nem fogok érvelni mellette –, hogy ha a hagyományos kérdésfeltevés relevanciáját át is kell értékelnünk, a kérdés mégis releváns marad. Talán nem azért, mert olyan közvetlen módon kapcsolódik az erkölcsi felelősség lehetőségéhez, ahogyan azt hagyományosan feltételezték. Az a kérdés azonban, hogy sorsunk alakítása milyen mértékben függ saját magunktól, akkor is értelmes marad, ha az erkölcsi felelősség vállalása nem saját sorsunk alakíthatóságától függ. 4. A szabad akaratot tehát a fentiek alapján úgy határozhatjuk meg, mint a cselekvő azon képességét, hogy másképp cselekedjék, mint ahogyan valójában cselekszik. Vajon összeegyeztethető-e ez a determinizmussal? Másképp fogalmazva, létezhet-e szabad akarat determinisztikus világokban? Azok, akik szerint nem, a következőképp érvelnek. Mindenekelőtt meg kell határoznunk, mit értünk determinizmuson. Ha definíciónkat precízzé akarjuk tenni, a kérdés ijesztően szövevényessé válhat, de most beérhetjük megközelítően pontos meghatározásokkal is. Először is, egy világot a benne igaz természeti törvények tesznek determinisztikussá, nem pedig az a tény (mint azt sokszor állították), hogy mindennek van oka. Egyebek mellett azért van ez így, mert lehetséges, hogy az okok nem determinálják okozataik bekövetkezését, csak valószínűsítik azt. A determinizmus tehát a természeti törvények sajátossága. Pontosabban, nem az egyes természeti törvényeké, hanem azok összességéé. Lehetséges ugyanis, hogy valamely világban minden törvény determinisztikus ugyan, a világ maga mégsem az. (Ilyen például a kartéziánus fizika világa.) A természeti törvények összességének determinisztikus jellege pedig (megközelítőleg) a következőt jelenti. Ha adott a világ állapotának teljes leírása egy bizonyos időpontban, és adottak a természeti törvények, ezekből logikailag következik a világ állapota minden későbbi (és, ami azt illeti, korábbi) időpontban is. Másképp kifejezve, ha két világban ugyanazok a természeti törvények, és egy adott időpontig történetük pontosan megegyezik, törvényeik akkor determinisztikusak, ha e világok története a későbbi időpontokban sem térhet el egymástól. A szabad akarat és determinizmus összeegyeztethetetlenségére vonatkozó, leggyakrabban használt érvet következményérvként szokás emlegetni.1 A determinizmus meghatározása szerint a természeti törvények és a világ állapotának leírása egy adott pillanatban logikailag implikálja a világ valamennyi későbbi állapotát. Gondoljunk mármost a következő, történeti súlyú tettre: Chamberlain úgy dönt, hogy aláírja a müncheni egyezményt. Vajon tehette ezt szabad akaratából, ha a determinizmus igaz? A világ nyilvánvalóan egy meghatározott állapotban volt Chamberlain születése előtt is, amely állapotról elvileg adható teljes leírás. Ugyancsak leírhatjuk a természeti törvényeket, amelyek világunkat uralják. Chamberlain nyilván nem képes befolyásolni mindazt, ami születése előtt történt. Ha azonban a világ determinisztikus, abból, ami születése előtt történt, a természet törvényei miatt logikailag következik az, amit tett. Szabad akarat viszont csak akkor lehetséges, ha a cselekvő cselekedhetett volna másképp, mint ahogyan ténylegesen cselekedett. Következésképp Chamberlain nem szabad akaratából cselekedett. Általánosságban a következőképp rekonstruálhatjuk az érvet. Senki sem változtathatja meg a múltat. Senki sem változtathatja meg a természet törvényeit. Ha azonban a világ determinisztikus, abból az következik, hogy a 1

Az elnevezés Peter van Inwagentől származik (Inwagen [1983] 56. o.).



múlt és a természet törvényei egyértelműen (logikailag) meghatározzák, hogy valaki mit tesz, illetve mit fog tenni. Következésképp soha senki sem cselekedhet szabad akaratából egy determinisztikus világban, mivel senki sem dönthet vagy cselekedhet másképp, mint ahogyan valójában dönt vagy cselekszik. 5. A következményérv intuitíve rendkívül meggyőző. De természetesen nincs olyan érv a filozófiában, amellyel szemben ne lehetne további érveket felhozni. Ha el is fogadjuk a determinizmusnak és a szabad akaratnak az érvben használt definícióját, az érv még akkor is legalább három módon támadható. Egyrészt ellene vethető, hogy a következtetés helytelen. Abból, hogy valaki nem befolyásolhatja azt, hogy mi következik a múltból és a természeti törvényekből, valamint nem befolyásolhatja sem a múltat, sem pedig a természeti törvényeket, talán nem következik logikailag, hogy azt sem befolyásolhatja, miként döntsön vagy cselekedjék. Tehát az illető cselekedhetett volna másképp, mint ahogyan cselekedett. Azt állítani azonban, hogy a következtetés helytelen, ugyan nem lehetetlen, de szerintem reménytelen vállalkozás. Mindenesetre ezt a lehetőséget most zárójelbe teszem. Ha a következtetés érvényes, akkor helyessége ellen csak úgy érvelhetünk, ha kétségbe vonjuk valamelyik premisszáját. A determinizmus definícióját elfogadtuk, következésképp csak két premisszánk maradt. Az egyik szerint senki sem változtathat azon, ami már megtörtént. Ebben a megfogalmazásban az állítás aligha cáfolható. De egyes filozófusok amellett érveltek, és szerintem jogosan, hogy a megfogalmazás félrevezető. Természetesen senki sem változtathatja meg a múltat. De ez ugyanebben az értelemben a jövőre is áll: a jövő az, ami, senki sem változtathatja meg. Ha a kérdés ennyire egyszerű volna, érvelhet valaki, nem lenne szükség a következményérvre a szabad akarat lehetetlenségének bizonyításához. Pusztán annyit kellene mondanunk: az volt, ami volt, és az lesz, ami lesz. Ez viszont meglehetősen üres állításnak tűnik. 2 A kérdés tehát nem arra vonatkozik, hogy valaki megváltoztathatja-e a múltat úgy általában, hanem hogy döntéseivel befolyásolhat-e múltbeli eseményeket. És ha így fogalmazunk, a válasz már korántsem olyan egyértelmű. Nem értelmetlen ugyanis azt állítani, hogy ha valaki másképp cselekedett volna, akkor valamilyen múltbeli esemény is más lett volna. S nem értelmetlen azt állítani, hogy létezik időben visszafelé ható okság. Persze az, hogy lehetséges-e ilyesmi, s ha igen, mennyivel visz előbbre bennünket a szabad akarat és determinizmus összeegyeztethetőségének ügyében, az vitatott kérdés. De én most nem is ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni. 6. Marad ugyanis egy harmadik lehetőség, s a továbbiakban ezt fogom egy kicsit részletesebben megvizsgálni. Vajon bizonyos-e, hogy nem változtathatjuk meg a természeti törvényeket? Az a meggyőződésünk, hogy a válasz nem, a természeti és jogi törvények különbségén alapszik. A törvények e két típusát éppen az különbözteti meg egymástól, hogy míg az utóbbiakat bizonyos körülmények között hozott döntésekkel megváltoztathatjuk, a természet törvényeit emberi döntések semmilyen körülmények között sem változtathatják meg. S aligha vitatná bárki is, hogy e tekintetben különbség van a „törvény” kifejezés két különböző alkalmazása közt. Ezt jól mutatja az is, hogy ha valaki megszeg egy jogi értelemben vett törvényt, azzal nem érvényteleníti azt. De ha valaki képes lenne örökmozgót építeni, vagy gyorsabban haladni, mint a fény sebessége, akkor nem egyszerűen megszegne egy természeti törvényt, hanem meg is változtatná azt. S ez az, amire azt mondanánk: lehetetlen. Lehetséges, hogy valaki valami olyasmit tesz, ami megvilágítja: tévesen hittük egy állításról, hogy természeti törvényt fejez ki. De az már nem lehetséges, hogy az illető cselekedetével megváltoztasson valamit, ami „korábban” természeti törvény volt. Mindez meggyőzően hangzik, ámde – akárcsak a „múlt megváltoztatásának” esetében – sok függ attól, mit is értünk itt a „változtatáson”. Nyilvánvaló, ha valakit rajtakapunk, hogy azon töri a fejét, miként „semmisíthet meg” egy érvényes természeti törvényt, az illetőt minden bizonnyal elmeháborodottnak véljük. Azok a kompatibilisták viszont, akik szerint a természeti törvények döntéseink révén „megváltoztathatók”, nem ezt állítják. Azt mondják csupán, hogy az a kijelentés, amely szerint „ha mást tettem volna, valamely természeti törvény is más lenne”, igaz lehet anélkül, hogy ezáltal megfosztana attól a képességemtől, hogy másképp cselekedjek, mint ahogyan valójában cselekedtem.3 Természetesen szándékosan nem érvényteleníthetek, nem változtathatok meg egy természeti törvényt. De az, hogy miképp döntök, befolyásolhatja azt, hogy mi egy természeti törvény. Az, hogy ez az elképzelés mennyire plauzíbilis, nagyrészt attól függ, ki mit gondol arról, hogy mi is egy természeti törvény. 7. Hogy mik a természeti törvények, az – legalábbis Kant, illetve a neokantiánus tudományfilozófia óta – sokat vitatott filozófiai téma, s e kérdésnek számos olyan aspektusa van, amelyre most nincs módom kitérni. A Michael Dummett híres tanulmányában meggyőzően érvel amellett, hogy az időben visszafelé irányuló okság logikai lehetőségét csak egy olyan érvvel zárhatnánk ki, amelyből a fatalizmus elfogadása is következne (Dummett [1978]). 3 Vö. David Lewis kompatibilizmus melletti érvét (Lewis [1986]). 2



vizsgált probléma szempontjából elég a természeti törvényekről megfogalmazott számos elmélet két csoportját megkülönböztetni. A természeti törvényekről alkotott elméletek egyik csoportját (némi filozófiatörténeti ferdítéssel, de ezt most nézzék el nekem) „kantiánus” elméleteknek nevezhetjük. A kantiánus elméletek szerint a természeti törvények szükségszerű viszonyokat fejeznek ki. Az az esemény, amelynek bekövetkeztét valamely természeti törvény szabja meg, nem esetleges. A természeti törvények a szó egy bizonyos értelmében szükségszerűvé teszik az események bekövetkeztét. Az elméletek másik csoportját (ismét csak egy kis filozófiatörténeti ferdítéssel) „hume-iánus” elméletnek nevezném, bár, mint mindjárt utalni szeretnék rá, eredetét inkább Leibniznél vélem felfedezni. (Itt nem vizsgálandó okoknál fogva azonban helytelen lenne „leibniziánusnak” nevezni.) Eszerint az elképzelés szerint a természeti törvények kontingens általánosításokat fejeznek ki. A természeti törvény tehát csak annyiban szükségszerűsíti az általa magyarázott eseményeket, amennyire az az állítás, hogy minden úttörő hordott életében legalább egyszer piros nyakkendőt, szükségszerűsíti, hogy én is hordtam piros nyakkendőt. Ha egy általánosítás igaz, akkor minden esetének is igaznak kell lennie. De ebből nem következik, hogy az eset elkerülhetetlen lenne. Például, ha én egész úttörőkarrierem alatt szabotáltam volna a nyakkendő hordását, egyszerűen nem lenne igaz, hogy minden úttörő hordott piros nyakkendőt. Természetesen azt egyetlen filozófus sem állítja, hogy valamennyi igaz általánosítás természeti törvényt fejezne ki. Az igaz általánosításoknak még más feltételeknek is eleget kell tenniük ahhoz, hogy természeti törvényeknek tekintsük őket. Méghozzá lehetőleg olyan feltételeknek, amelyeket a piros nyakkendő viselésére vonatkozó általánosítás nem elégít ki. A hume-iánus elméletet valló filozófusok számos ilyen kritériumot fogalmaztak meg. Én most csak egyet szeretnék az érdekesség kedvéért említeni, hogy megindokoljam, miért mondtam az imént, hogy az elmélet (részben) Leibniztől származik (amivel nem akarom azt állítani, hogy a modern „humeiánusok” valóban tőle merítették volna ötleteiket.) Leibniz a Metafizikai értekezés című művében a következőt írja: „És ha valaki egyetlen lendülettel rajzolna egy vonalat, amely egy darabig egyenes, azután körívben halad, másutt megint más természetű, akkor is lehet találni olyan fogalmat, szabályt vagy egyenletet, amely e vonal valamennyi pontjának közös egyenlete, amelyeknek alapján ugyanezeknek a változásoknak kell bekövetkezniük. (…) Kijelenthetjük tehát, akárhogy teremtette volna is Isten a világot, mindig szabályos és egy bizonyos általános rendnek megfelelő lett volna. De Isten azt választotta, ami a legtökéletesebb, vagyis azt, ami a legegyszerűbb az elvek tekintetében, és egyszersmind legváltozatosabb a jelenségek tekintetében…” (Leibniz [1986] 13. o.; kiemelés tőlem – H. F.) A kortárs elméletek szerint a természeti törvények ugyan nem Isten választásának eredményei, de mégis egy efféle összhangot fejeznek ki. A természeti törvények ugyanis az események rendezésére szolgálnak, méghozzá oly módon, hogy a legegyszerűbb általánosításokkal az események legnagyobb körét „fedjék le”. Az elmélet szerint tehát az univerzum története események elszigetelt „monádjaiból” épül fel. Minden esemény létezhetne a másik nélkül is. S egyik esemény bekövetkezése sem teszi szükségszerűvé egy másik bekövetkezését (ezért jellemezhetjük az elméletet „hume-iánusként”.) A természeti törvények olyan kontingens általánosítások, amelyek a lehető „legharmonikusabb módon” rendezik az események összességét, metafizikailag azonban egyetlen eseményt sem szükségszerűsítenek (vö. Loewer [1996]). 8. A fenti csoportosításból mármost világos, miként érvelhet a kompatibilista. Ha a természeti törvények „kantiánus” értelmezését fogadom el, és a determinizmus igaz, akkor valóban mágikus képességekkel kell rendelkeznem ahhoz, hogy másképp cselekedjek, mint ahogyan valójában cselekszem. Miután nem befolyásolhatom a múltbeli eseményeket, a múltbeli események és a természeti törvények viszont metafizikai értelemben szükségszerűvé teszik, hogy úgy cselekedjek, ahogyan cselekszem, mágikus erőre volna ahhoz szükségem, hogy „kivonjam magam” a természeti törvények hatálya alól. Márpedig ha a szabad döntés képessége mágikus képesség, akkor aligha döntünk sokan szabadon. Következésképp a „következményargumentum” ez esetben valóban meggyőzően bizonyítja a szabad akarat és determinizmus összeegyeztethetetlenségét. A természeti törvényeket azonban értelmezhetjük kontingens általánosításokként is, és ebben az esetben semmiféle mágikus erőre nincs szükség ahhoz, hogy döntésem vagy cselekedetem révén megváltoztassak egy természeti törvényt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ha másképp döntöttem és cselekedtem volna, más lenne az univerzumban található események összessége, ezért némileg mások lennének az ezen eseményeket ökonomikus módon összefoglaló természeti törvények is. Azért érzi az inkompatibilista egy determinisztikus világban lehetetlennek, hogy másképp cselekedjünk, mint ahogyan valójában cselekedtünk, mert úgy tekint a természeti törvényekre, mint amelyek kikényszerítik, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén bizonyos események bekövetkezzenek. Kikényszerítik, amennyiben metafizikailag szükségszerűsítik az eseményeket. 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Csakhogy, érvelhet a kompatibilista, ez a természeti törvények mivoltának félreértése. A természeti törvények egyetlen esemény bekövetkezését sem kényszerítik ki. Ha más események történnének a világban, akkor azokat más törvények rendszereznék, összegeznék helyesen. De ez nem foszt meg bennünket attól a képességünktől, hogy másképp is dönthetünk, mint ahogyan éppen döntünk. Ha másképp döntöttünk volna, valamely természeti törvény is más lenne. De ez nem mágia. Egyszerű tény. 9. Vajon meggyőzőbbé teheti-e a természeti törvények ezen értelmezése a kompatibilizmust? A válasz részben attól függ, hogy – kompatibilizmus ide vagy oda – mennyire tartjuk a természeti törvényekről adott ezen értelmezést elfogadhatónak. A magam részéről súlyos kételyeim vannak, de ezeket most nem fogom az olvasó elé tárni. (Talán csak annyit említenék meg, hogy legsúlyosabb kétségeim a nomikus kapcsolatban álló események független azonosíthatóságával kapcsolatosak, ami pedig feltétele a természeti törvények „humeiánus” értelmezésének.) A tanulmányt inkább egy másik, talán kevésbé nyilvánvaló, de éppen ezért érdekesebb probléma említésével zárnám. Fejtegetéseim elején azt mondtam, hogy a szabad akarat és determinizmus kérdése a következőképp is fölvethető: vajon nem vezet-e a determinizmus, illetve az indeterminizmus fatalizmushoz. A kompatibilizmus melletti egyik legfontosabb érv (mondjuk Locke és Hume óta, nyilván ókori előzményekkel), hogy az indeterminizmus óhatatlanul fatalizmushoz vezet. Mert mit is jelent az, ha egy esemény nem determinált? Azt, hogy bekövetkezését semmilyen korábbi esemény sem határozza meg vagy kényszeríti ki. Következésképp a cselekvő szándékai sohasem magyarázzák, mit tesz, szándékait pedig nem magyarázzák vágyai vagy általában motivációi. A szabad döntés nem más, mint puszta véletlen. Következésképp az a döntés, amely nem determinált, puszta szerencse dolga. Ha a világ nem determinált, akkor sorsunkat döntéseink révén nem mi irányítjuk, hanem a vakszerencse. Ha a világ nem determinált, a fátum foglyai vagyunk. Ez az érv persze csak akkor győzhet meg valakit a kompatibilizmus igazságáról, ha nem gondolja, hogy a determinizmusból valamely másik úton is következhet a fatalizmus. Ha döntéseinket végső soron rajtunk kívül álló történések (a távoli múlt) és általunk nem befolyásolható természeti törvények határozzák meg, vajon nem vagyunk-e a fátum foglyai? Lehet persze, hogy döntéseink és cselekedeteink valamely kozmikus nézőpontból szükségszerűek, és nem puszta véletlenek. De a saját szemszögünkből morálisan mindenképp esetlegesek: nem mi magunk, hanem rajtunk kívül álló erők irányítják azokat. A következményérv éppen ezt hivatott igazolni. A kompatibilista fenti érvelésünket követve erre azt válaszolhatja, hogy a természeti törvények egyáltalában nem szükségszerűsítenek semmit. Nincs olyan, rajtunk kívül álló erő, amely döntéseinket meghatározná. Hiszen ha másképp döntünk és cselekszünk, az pusztán annyit jelent, hogy más események lennének az univerzum történetében, s ezért a természeti törvények is mások volnának. De a kompatibilista válasza nem meggyőző. Ha ugyanis a természeti törvények nem határozzák meg, hogyan cselekedjünk, akkor ugyanaz az érv alkalmazható a kompatibilista álláspont ellen, amit a kompatibilisták évszázadok óta hangoztatnak a libertariánusokkal szemben. Ha igaz az, hogy a korábbi feltételek nem határozzák meg, hogyan döntünk és cselekszünk, akkor teljesen mindegy, hogy a világ determinisztikus vagy indeterminisztikus. Ha igaz az, amit a kompatibilista állít, tehát a „determinált” nem azonos a „meghatározottal” vagy „kikényszerítettel”, akkor saját érve szerint az is igaz, hogy döntésünk és cselekedeteink nem tőlünk származnak, hanem idegen erőktől, a vakszerencseként értelmezett fátumtól. Egy indeterminisztikus világban vágyaink, indokaink, motívumaink legalábbis valószínűsítik azt, hogy miképp döntünk és cselekszünk. Egy olyan világban, amelyben a törvények hume-iánusok, minden esemény kontingens, következésképp bármi megtörténhet. 10. Jorge Luis Borges Babilóniai sorsjáték című novellájában az életet egy titkos Társaság által szervezett sorsjáték irányítja. De a Társaság olyannyira titkos, hogy a babiloniak valójában csak működésének hatását tapasztalják: a mindent uraló véletlent. Ezért aztán kételyek támadnak a Társaság létét illetően. Egyes eretnek nézetek szerint már nem létezik, mások szerint soha nem is létezett. „Egy másik, nem kevésbé elvetemült feltételezés szerint teljesen mindegy, hogy állítjuk-e vagy tagadjuk e homályos testület létezését, mert Babilónia nem más, mint egy végtelen hazárdjáték.” (Borges [1986] 100. o.) Az én eretnek nézetem szerint, ha a determinizmus csak azáltal lesz összeegyeztethető a szabad akarattal, hogy minden eseményt kontingensnek tekintünk, sorsunk alakulása szempontjából teljesen mindegy, hogy léteznek-e ezek a determinisztikus törvények, vagy sem. A determinizmus aligha ment meg a véletlen fátumától.

1. Irodalom 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Borges, J. L. [1986]: Babilóniai sorsjáték. Megjelent: A titkos csoda. Elbeszélések. Európa, Budapest, 93–100. o. Dummett, M. [1978]: Bringing About the Past. Megjelent: Truth and Other Enigmas. Duckworth, London, 333– 350. o. Inwagen, P. van [1983]: An Essay on Free Will. Clarendon Press, Oxford. Leibniz [1986]: Metafizikai értekezés. Megjelent: Válogatott filozófiai írásai. Európa, Budapest, 5–56. o. Lewis, D. [1986]: Are We Free To Break the Laws? Philosophical Papers, Vol. II. Oxford University Press, Oxford, 291–298. o. Loewer, B. [1996] Humean Supervenience. Philosophical Topics, 24. 101–127. o.


8. fejezet - A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában Angelusz , Róbert Tardos , Róbert 1. Az elmúlt évtizedek szociológiájában a konszolidáció fogalma mind ez idáig nem vált átütő erejű, széles körben használt terminus, különösen, ha olyan, manapság divatos fogalmakkal vetjük egybe, mint például az individualizáció, a globalizáció vagy a diskurzuselméletek különböző kifejezései. Sőt, valószínűleg tartjuk, hogy a diszciplína művelői közül is aránylag kevesen figyeltek fel Peter Blau ezzel kapcsolatos makroszociológiai törekvéseire. A laikus olvasó pedig a konszolidáció fogalmával kapcsolatban nyilván a köznapi konnotációkra – rendezettség, stabilitás, kiszámíthatóság stb. – gondol először. Noha nem állíthatjuk, hogy ennek a mindennapi szóhasználatnak ne lenne reális kapcsolata a szóban forgó szociológiai terminussal, maga Blau viszonylag szigorú, egyértelműen operacionalizált, empirikusan is körülhatárolt módon kezeli a kifejezést. Célszerűnek tűnik, hogy elsőként – részben a köznapi asszociációktól, részben a szociológiai irodalomban alkalmazott rokon fogalmaktól elhatárolandó – ezt próbáljuk meg kissé jobban körbejárni. A blaui strukturális fogalomhasználatban voltaképpen egy terminuspárosról van szó, ahol az interszekció és a konszolidáció kifejezés egymás inverzei. Valójában a különböző paraméterek által kijelölt társadalmi térben a változók vagy azoknak megfelelő pozíciók egymással való összefüggése áll a középpontban. Az interszekció és a konszolidáció maximális foka két eszmei végpontot jelenít meg. Erős interszekció akkor áll fenn, ha a szóban forgó paraméterek függetlenek egymástól, gyakorlatilag korrelálatlanok.1 Míg a konszolidáció magas foka a változók erős összefonódását, szoros korrelációját jelzi. * Mielőtt ebben a fogalmi kifejtésben továbbmennénk, indokoltnak látszik röviden érinteni azt a kérdést, vajon kapcsolódik-e egyáltalán ez a téma Bertalan László munkásságához. Ha nem csal meg az emlékezetünk, Lacival sohasem beszélgettünk Peter Blauról, noha számos szakmai kérdés került terítékre, közöttük olyanok is, melyek akár érinthették is volna ezt a témát. Amennyire szociológiai gondolkodásmódját megismertük, valószínű, hogy Blau nem tartozhatott a hozzá igazán közel álló szerzők közé. Ennek ellenére, mégis úgy látjuk, vannak olyan közös vonások, amelyek alapján mégsem disszonáns ezen az emléknapon ezt a témát állítani a középpontba. Azt gondoljuk, hogy Bertalan László rokonszenvezhetett volna Blau azon törekvéseivel, amelyek a fogalmak tiszta levezetését, formálisan is jól elkülöníthető osztályozását, sőt a tételezett összefüggések szabatos matematikai megragadását is célba vették. Ugyanígy, bizonyára egyetértett volna azzal, hogy Blau a deduktív tételeket, teorémákat az empirikus cáfolhatóság próbájának vetette alá. Sőt a Blau-féle strukturális felfogás is talán vele tartott volna egy darabig – mindaddig, amíg az a struktúra nem szubsztancialista, hanem relacionista, kapcsolati jellegű felfogására épült. Például tudjuk, hogy a Blau számára sok tekintetben kiindulópontot jellemző formális szociológia képviselőinek – így Simmel, von Wiese vagy Vierkandt – munkásságát ő maga is érdeklődéssel tanulmányozta. Nem akarjuk persze nézeteiket, szemléletmódjukat erőltetetten közel hozni, annál inkább sem, mivel Blau – különösen pályafutása késői szakaszára jellemző – holisztikus struktúrafelfogását már aligha követte volna. Ezzel együtt úgy gondoljuk, hogy – álláspontja kétségtelen eltéréseinek ellenére – a szóban forgó kérdésfelvetéseket maga is relevánsnak tekintette volna. * 2. Ez után a talán nem indokolatlan kitérő után térjünk vissza ismét a szóban forgó fogalompároshoz, hiszen nyilván felvetődik, hogy az elmúlt évtizedek szociológiai irodalmának nem egy terminusa közel áll a fenti definíció tartalmához. Mindenekelőtt a státuskikristályosodás, illetve a státusinkonzisztencia Lenski által bevezetett fogalmaira gondolunk, amelyek mögött hasonló tartalmak – dimenziók közti összefüggések, illetve kongruenciák/inkongruenciák – állnak. Jelentős eltérés azonban, hogy míg Lenski megközelítése alapvetően cselekvéselméleti és az egyéni szinthez kapcsolódó, addig Blaunál kifejezetten strukturális, az egyénekkel

1

E fogalmak definícióját lásd Blau–Schwartz [1984] 11–12. o., illetve Blau [1994] 14–15. o.


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában közvetlen összefüggésbe nem hozható attribútumokról van szó. Olyan jelenségeket kísérelt megmagyarázni e fogalom (fogalmak) segítségével, hogy a státuskonzisztenciának (sőt a tartalmi hangsúlyokat tekintve még inkább az -inkonzisztenciának) milyen tipikus cselekvési következményei vannak (mint például deviáns magatartás vagy politikai radikalizmus). Bár hasonló kérdésekkel – például a különféle konfliktusok környezeti feltételeivel – Blau is foglalkozott, nála mindez makrostrukturális vonatkozásokban, emergens attribútumok összefüggéseiben jelent meg. Megítélésünk szerint a konszolidáció és interszekció fogalmi páros a blaui struktúrafelfogás olyan központi elemei, amelyek markánsan megkülönböztetik más szociológiai megközelítésektől (sőt ezen belül akár a más típusú strukturális elméletektől is). Lényeges további különbség Lenskihez képest a fogalompáros terjedelme. Míg Lenskinél a státus(in)konzisztencia fogalma a legáltalánosabban használt státusjellemzők (így az iskolai végzettség, foglalkozási presztízs, jövedelem) összhangjára vagy ennek hiányára korlátozódik, Blaunál a pozíciók, paraméterek – a társadalmi tér – jóval átfogóbb felfogásáról van szó. Olyanról, ahol az előbbi – inkább graduális – paraméterek mellett a nominális paraméterek is hasonló súllyal, kitüntetett szereppel jelennek meg. Tehát az egyenlőtlenség mellett a heterogeneitás egyike a blaui makroszociológia – az előbbivel ekvivalens – fókuszainak. Sok szerzővel ellentétben, Blaunál a pozíciók relevanciája nem eleve adott vagy teoretikusan levezethető, hanem empirikusan meghatározható és meghatározandó tényező. Különböző társadalmak, különböző szintű entitások között – legyen szó területi egységek különböző szintjeiről vagy akár iskolai közösségekről – jelentős eltérések lehetnek abból a szempontból, hogy a különböző pozícióknak mekkora a szerepe a csoportközi kontaktusok – alapkritériumként tekintett – rátájának meghatározásában.2 Noha kétségtelen, hogy a Blau-féle fogalompároshoz Lenski terminusai állnak a legközelebb, néhány további rokon megközelítésre is indokolt röviden kitérni. A szociológiai tőkemegközelítések, így mindenekelőtt Bourdieu tőketipológiája kapcsán olyan fogalmak kerülnek kifejtésre, mint a különböző tőkefajták közti (re)konverzió és – ami még közvetlenebbül kapcsolatos – a különböző tőkefajták kumulálódása, koncentrációja (vagy éppen szétválása), egymáshoz viszonyított dominanciája (Bourdieu [1983]). Bourdieu-nél azonban mindez sok tekintetben közelebb áll a Lenski-féle cselekvéselméleti felfogáshoz – legalábbis erős nála az a törekvés, hogy a relatív nagyság alapján megkülönböztetett domináns tőkefajták (az elméleti építménye másik kulcskategóriáját képező) habitustípusok magyarázatául szolgáljanak. Egy inkább strukturalista, mint cselekvéselméleti párhuzam a Parsonstól eredeztethető interpenetrációs probléma. Itt az elméleti rokonság alapja a különböző alrendszerek közti differenciálódás vagy éppen áthatás foka. Túl messzire vezetne mindennek részletesebb taglalása, azonban kétségtelen, hogy az interszekció fogalmával az alrendszerek szétválása, a konszolidációéval ezek áthatása vagy éppen összecsúszása, egymásnak való alárendelődése hozható kapcsolatba. E rendszerelméleti felfogásoktól azonban jellegében eltér a Blau-féle struktúrafelfogás, amely a funkcionális problémákkal szinte egyáltalán nem foglalkozik. 3. Blau elméleti építménye, amely alapvetően egy formális, deduktív, a dinamikus szempontokat csak alkalmilag beemelő, egyfajta anatómiai vázat kínáló konstrukció, fokozatos változáson ment keresztül, amelyben az elmélet empirikus ellenőrzése, az alkalmazott operacionalizáció és maguk a kutatási eredmények jelentős szerepet játszottak. A statikus jellegre utaló előbbi megfogalmazás nem teljesen hű abban az értelemben, hogy látens módon maga az interszekciós mozzanat is dinamikus elemet visz be az építménybe.3 Még határozottabban ilyen elem a mobilitás mozzanatának sajátos megjelenése a teorémaegyüttesében – egyidejűleg a függő és a független változók közt. A mobilitás problematikájának beemelése önmagában is a dinamikus elemet implikálja, és még inkább ezt a következtetést sugallja a független és függő változók közti párhuzamos megjelenés. Blau ennek kapcsán egy – inkább elvi megfontolásokon, mint empirikus eredményeken alapuló – érdekes paradoxont fejt ki utolsó összegző művében (Blau [1994] 45–46. o.):4 míg (függő változóként) a mobilitás a változók közti nagyobb átmetszéssel, az interszekció nagyobb fokával nő, addig (független változóként) az tételezhető, hogy a társadalmi mobilitás nagyobb foka a konszolidációt növeli, mivel az inkongruens relációk kongruenssé válását ösztönzi. Ez kétségkívül lényeges dinamikus mozzanat Blaunál. Egy sajátos visszacsatolási A két gondolati irány közti divergencia, egymásra vonatkoztatásuk hiányának jellegzetes megnyilvánulása, hogy a státuskristályosodás elméletének négy évtizedét áttekintő tanulmány (Smith [1996]) Blauval, illetve az interszekciós-konszolidációs fogalompárossal egyáltalán nem foglalkozik. 3 Itt érdemes megemlíteni Nan Linnek a blaui elemekből építkező, néhány ponton tovább is fejlesztő struktúraelméletét, amely három alaptézisre (az erőforrások ereje, a pozíciók ereje és a kötések ereje) épül. Nan Lin [2001] hangsúlyozza, hogy egy strukturált társadalomban a pozíciók ereje tétel mindig megelőzi a kötések ereje tételt. Jóllehet ez alapvetően egy konszolidációs tényezőre történő utalás, maga Nan Lin kifejezetten nem foglalkozik ezzel a fogalompárossal. 4 Blaunak a paradoxonokhoz való vonzódása egy további olyan elem, amely a szerzőt Bertalan Lászlóval rokonítja. Beszélgetéseink során is kiderült, hogy kifejezett érdeklődést mutatott a különböző társadalmi paradoxonok iránt (és ezt a vonása az egykori Szociológia általa szerkesztett Tájékozódás rovatában, illetve az általa összeállított kötetben – Bertalan [1987] – is tetten érhető). 2


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában mechanizmus (ahogy ő nevezi, egyfajta szervomechanizmus) meglétét fejti ki, amely az interszekciós mechanizmusok által generált strukturális változásokat, átrendeződéseket lelassítja, a stabilitást fenntartva, esetleg helyreállítva. Immár nem Blaura hivatkozva, hanem saját olvasatunkban – némiképp leegyszerűsítve – a szóban forgó összefüggés-láncolatot ebben a formában fogalmazhatnánk meg: interszekció → mobilitás → konszolidáció. Még jobban elszakadva a blaui terminológiától, de a probléma elvi lényegénél maradva, érdemes a tönniesi fogalomrendszer egy olyan elemét segítségül hívni, amely különböző halmazállapotú képződményeket különböztet meg. Mivel a kristályosodás fogalma amúgy is közvetlenül kapcsolható a konszolidációhoz, talán nem erőltetett ez az analógia, amely révén szilárd struktúrák cseppfolyóssá válására (lásd interszekció), majd újbóli megszilárdulására (lásd konszolidáció) utalunk. Persze mindez nagyfokú absztrakciót és egyfajta formálszociológiai látásmódot feltételez, valójában a konkrét megjelenési formák a történeti szituáció, társadalmi körülmények függvényében a legkülönfélébbek lehetnek (itt említendő ismét, hogy Blau – alapvetően keresztmetszeti jellegű – empirikus elemzési keretének ez a dinamikus mozzanat már nem képezte részét). 4. Itt az ideje, hogy már magáról a Blau-féle empirikus megközelítésről, a fogalmak operacionalizálásának módjáról is beszéljünk. A csoportközi kontaktusok kitüntetettnek tekintetett problémáját a házasodási interakción keresztül ragadta meg, és elemzési egységül az amerikai nagyvárosok mintái szolgáltak. Az egyenlőtlenség és heterogeneitás, valamint az interszekció/konszolidáció (mint független változók) nagyvárosonkénti paraméterei is ebből az adatbázisból adódtak. Az empirikus eredmények az elméleti hipotézisek jórészét megerősítették – így a csoportközi házasodás gyakorisága szinte valamennyi vonatkozásban a heterogeneitással, sőt (ami voltaképpen nem annyira triviális) az egyenlőtlenség nagyságával, ugyanígy az interszekció fokával nőtt. Az elmélet szempontjából néhány paraméter, mindenekelőtt a faji hovatartozás kritikus esetnek bizonyult. A heterogeneitás szempontjából tételezett összefüggés csak az interszekciós–konszolidációs paraméter bevonása után mozdult a várt irányba (ott sem egész egyértelműen) – jelezve, hogy pusztán strukturális, összetételbeli jellegzetességek nem adnak teljes magyarázatot minden társadalmi jelenségre. Blau az ilyen és ehhez hasonló (iskolai közösségekben végzett későbbi felvétele során a nem paraméterével kapcsolatos), az elméletnek ismét csak ellentmondó eredmények nyomán vezette be – voltaképpen már kulturális előfeltevést kifejező – „konszenzusklauzuláját”.5 E szerint (Blau [1994] 80.o.) a strukturális összefüggések érvényesülésének feltétele az, hogy a népességben ne legyen konszenzus bizonyos paraméterek meghatározó szerepére vonatkozóan a csoportokon belüli és csoportközi kontaktusok szempontjából – egyszerűbben szólva, nem léteznek csoportközi kontaktust korlátozó előítéletek. Végül is Blau meghajolt az empirikus tények súlya alatt, mikor munkásságának késői szakaszában6 elméleti engedményre kényszerült a kulturális mozzanatok – korábban merev – felfüggesztését illetően. Egyik legfontosabb empirikus megállapítása egyébként éppen az volt, hogy a konszolidációs összefüggések más dimenziókkal leginkább korreláló, legfontosabb mozzanata a vizsgált amerikai közegben a faji hovatartozás. Ez az eredmény maga is azt sugallja, hogy kulturális tényezők (értékrendszer, konszenzusok, illetve előítéletek) alapvetően befolyásolják mind a strukturális tényezők hatását, mind az interszekciós–konszolidációs szindrómák konkrét megjelenési formáját. 5. Bár a formálszociológiai megközelítés árnyoldalaiként is értelmezhető, a jelzett problémák kétségtelen kihívást jelentenek a Blauból kiinduló elméleti építkezés számára, az eddigi eredmények azonban olyan lehetőségeket is felvillantanak, amelyek az empirikus kutatásokban esetleg közvetlenebb módon – például komparatív jelleggel – is hasznosíthatók. Nem látjuk elvi akadályát annak, hogy a Blau-féle strukturális paramétereket éppúgy alkalmazhassuk egész társadalmak, különböző országok összehasonlításakor, mint ahogy ő ezt területi egységek, városok közt megtette. Az ilyen összehasonlító vizsgálatoknak ugyanúgy meglehet a maguk jogosultsága, mint ahogy például a társadalmi mobilitás esetében ma már természetszerű. Egy ilyen típusú összehasonlítás természetesen feltételezi azoknak a releváns társadalmi paramétereknek a kijelölését, amelyek a vizsgált országok közt valamennyiben, vagy legalábbis nagy részben jelentős szerepet játszanak. Ilyenek mindenekelőtt a graduális változók közül a különböző tőkefajták (amelyekről előzőleg Bourdieu kapcsán már említést tettünk). De nagy jelentőségűek az olyan nominális változók is, mint például a nem vagy az etnikai és a vallási heterogeneitás. Az életkori-generációs tagozódás tényezője is bevonandó, noha e paraméter Blau érdeklődését kevéssé keltette fel. Kétségtelen, hogy nem könnyen kezelhető paraméterről van szó. Maga a változó mineműsége, a graduális vagy nominális jelleg szempontjából való besorolhatósága is kérdéses. Formális kritériumok alapján Blau inkább graduális tényezőnek tekintette, azonban számos olyan Nem utolsósorban a Blau által közelségelvként megjelölt posztulátumnak az empirikus elemzési keretbe való következetlen bevonása miatt bírálja a megközelítést Skvoretz [1998] – aki egyébként maga is közreműködött például az interszekciós-konszolidációs fogalompáros operacionalizálásának matematikai-statiszitkai finomításában (még ha javaslatai – például az interszekció–konszolidáció és a heterogeneitás közti interakciós változó bevonására – eddig csak részben valósultak is meg). 6 Peter Blau 84 éves korában, 2002 elején hunyt el. 5


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában életciklushatár létezik (mint például nagykorúság, nyugdíjba menés), amelyek akár jogi szabályozás, akár gazdasági, kulturális (vagy egyszerűen biológiai) kondicionálás nyomán viszonylag éles határvonalú elkülönüléshez vezetnek az egyes korcsoportok között (ez egyben egy példa arra, hogy a graduális és nominális változók megkülönböztetése viszonylagos). A területi klasszifikáció – így az urbánus és rurális településtípusok megkülönböztetése – szintén olyan szempont, amely Blau empirikus vizsgálataiban kisebb szerepet játszott (ilyen szempontból eleve homogén nagyvárosi közegre korlátozódtak – noha a régió tényezője valamelyest mégis megjelenítette e dimenziót). Végül egy, a mi térségünkben feltehetően nagyobb szerepet játszó tényező, a politikai hovatartozás, pártállás dimenziója merül fel olyan nominális változóként, amely tapasztalataink (sőt egyes empirikus eredményeink szerint is) fontos szerepet tölt be a személyközi interakciók szerveződése szempontjából. Olyan – weberiánus alapokra építkező – modern struktúrafelfogások, amelyek a társadalom tagozódásában a hatalomnak kitüntetett szerepet juttatnak, maguk is a politikai dimenzió hangsúlyos figyelembevételét sugallják. Ha a kutatási eredmények arra vallanak, hogy a politikai platformoknak fontos szervező szerepük van a tagoltság egésze szempontjából, ebből önmagukban is fontos strukturális következtetések adódhatnak. 6. Természetesen ilyen – némiképp áthangszerelt – megközelítés sem lehetséges bizonyos problémafókuszok, értékelési szempontok megjelölése nélkül, mint ahogy ezek Blaunál is mindvégig világosan kirajzolódnak. Az egyenlőtlenség és heterogeneitás párosát tekintve, az előbbinek inkább a hátrányait, az utóbbinak viszont inkább az előnyeit hangsúlyozza. Másfelől az interszekció–konszolidáció végpontjai közül inkább az interszekció pozitívumait emeli ki mint a csoportközi kommunikációt, valamint – össztársadalmi értelemben – a makrointegrációt elősegítő tényezőt. (Hozzá kell azonban azt is tenni, hogy a konfliktusok szempontjából nem riad vissza attól az ellentétes jellegű következtetéstől sem, hogy egészében véve a konfliktusok sűrűsége, a deviáns esetek előfordulása is az interszekció arányában emelkedik – amit aztán az empirikus eredmények is alátámasztottak. A fent említett szervomechanizmus tételezése is bizonyíték arra, hogy Blau ténylegesen felismerte a jelzett értékfókusz ambivalens jellegét.) Nem lehet megkerülni azt a kérdést sem, hogy a heterogeneitás és a csoportközi interszekció hangsúlyozása nem rejt-e magában eleve valamilyenfajta apologetikus jelleget a lehetséges osztálykülönbségek lebecsülésével, a határok elmosásával. Blau pályája maga sem mentes ezektől a kételyektől; időskori összegző munkájában kísérletet is tesz ezek exponálására, és a felmerült problémáknak egy, a kritikai elemeket hangsúlyosabban megjelenítő reflektálására. Ennek során azokkal a körülményekkel, történelmi szituációkkal is részletesebben foglalkozik, amelyek között az osztálykonfliktusok élesebben jelentkeznek. 7 Úgy véljük, a jelzett értékambivalenciák bizonyos fogalmi pontosítások révén maguk is mérsékelhetők. Ennek során kísérletet teszünk az interszekció–konszolidáció fogalompáros egy – épp a blaui megkülönböztetésen alapuló – árnyaltabb felfogására. Mindenekelőtt a graduális és a nominális komponenseik megkülönböztetésére gondolunk. Bizonyos fokú konszolidáció megléte szükségesnek tűnik a nominális alapon szerveződő csoportok fennmaradásához, határaik fenntartásához. Jóllehet tudvalevően nem áll tőlünk távol a kapcsolathálózati megközelítés, ez egyben annak hangsúlyozását is jelenti, hogy a csoportviszonyok lebomlása, hálózatszerű szerveződésekben való teljes feloldódása legalábbis ellentmondásos folyamat, amennyiben a társadalom integrációs szerveződésének gyengüléséhez is hozzájárul. A társadalmakban természetesen mindenkor léteznek csoportok és hálózatszerű alakzatok egyaránt. Mindig léteznek kontúros határvonalakkal körülvett társas szerveződések, valamint olyanok, amelyek esetében inkább a határok változékonysága vagy éppen azok áthidalása a jellegadó ismérv. Az előbbiek egyfajta stabilizáló szerepet töltenek be, az utóbbiak inkább a társadalmi flexibilitás hordozói. Persze ezek súlya, optimális aránya társadalmilag-történetileg változik. A sokak (Beck, Castells és mások) által hangsúlyozott individualizáció mai körülményei közt inkább a hálózat jellegű képződményekre terelődött a figyelem. Anélkül, hogy ennek a realitását kétségbe vonnánk, most inkább arra helyeznénk a hangsúlyt, hogy ezeknek a divatáramlatoknak a hátterében kissé elsikkad az az integrációs és érdekérvényesítő szerep, amit a legkülönbözőbb méretű, funkciójú csoportok a mai társadalomban is betöltenek. 7. Visszatérve Blau felfogásához: arról ugyan nincs szó, hogy a csoportok jelentőségét az említett szerzőkhöz hasonlóan értékelné (gyakorlatilag alulértékelné), kétségtelen azonban, hogy a csoportintegráló tényezőkhöz viszonyítva a csoportközi kapcsolatokat helyezi előtérbe. Ennek során ideális állapotként főleg azt a mozzanatot emeli ki, amikor nominális pozíciókhoz, az ilyen értelemben vett csoportkülönbségekhez nem társulnak Itt hivatkozik például Blau Tillynek az egyenlőtlenséggel, történeti osztálykonfliktusokkal kapcsolatos munkáira. Charles Tilly egyébként – nem utolsósorban blaui nyomdokokon – maga is fontos munkát jelentett meg az elmúlt években a nominális-kategoriális megkülönböztetésekben a tartós társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában és megmerevítésében betöltött szerepéről (Tilly [1998]). 7


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában graduális (különböző erőforrásokon alapuló) egyenlőtlenségek. Ezt az értéktételezést magunk is elfogadjuk (persze tudván azt, hogy itt tényleg ideális, a valóságban csak korlátozottan realizálható törekvésről van szó), azonban – épp Blauból kiindulva – szükségesnek látjuk az interszekció–konszolidáció jelenségeinek (a nominális-graduális tipológia alapján) további két esetét is megfontolni. Az 1. táblázat e különböző változatokat és a velük kapcsolatos feltételezett optimumokat kísérli sorra venni.

8.1. táblázat - 1. táblázat. A konszolidáció–interszekció három alaptípusa és optimumként tételezett értékei. A konszolidáció–interszekció alaptípusai

Optimum+

Graduális-graduális

***

Nominális-nominális

**

Nominális-graduális

0

+ Teljes konszolidáció: *****. Teljes interszekció: 0. Úgy gondoljuk, az első sor tartalma – ahol gyakorlatilag különböző típusú erőforrások összekapcsolódásáról van szó – nem szorul viszonylag részletes indoklásra. (És most eltekintünk a valójában nagyon is lényeges megkülönböztetéstől örökölt és szerzett erőforrások között). Ha a teljes egyenlőség elvi lehetőségét kizárjuk, és a társadalomban bizonyos fajta teljesítményelvek érvényesülését indokoltnak tartjuk, akkor az interszekciós– konszolidációs optimumnak valahol félúton kell elhelyezkedni – ha ezt persze nehéz is egyértelműen meghatározni, bizonyára a társadalmi-történeti kontextustól sem független. Kevésbé magától értetődő már a séma közbülső sorának optimumállítása, amely szerint az az eset tekinthető optimálisnak, mikor a nominális tényezők összekapcsolódása nem jár teljes mértékű interszekcióval, noha a kapcsolat némileg mérsékeltebb, mint a graduális-graduális esetben. Két fő érvünk van arra vonatkozóan, hogy nem lenne ideális, ha a szóban forgó érték a korreláció teljes hiányát kifejező zérus lenne. Az első érv többség és kisebbség viszonyával, a kisebbségi csoportok stabilitásával és önfenntartó-érdekérvényesítő képességével kapcsolatos. Hogy egy nagyon egyszerű példát vegyünk: ha egy kisebbségi csoport egyenletesen lenne elszórva az országban (vagyis a kisebbségi és területi pozíció között a kapcsolat a teljes interszekciót kifejező zérus korreláció lenne), akkor mindenképpen megnehezülnének az identitásőrző csoporton belüli kommunikáció feltételei. Persze ami az ellenpólust illeti, a konszolidáció egy ponton túl már szegregációhoz vezetne, ami legalább annyira nem volna kívánatos. A másik érv más természetű – a csoportok határainak kontúrosságával, jellegadó vonásaik megformáltságával, röviden kulturális stílusával kapcsolatos.8 A társadalmak kulturális pluralizmusa feltételezi, hogy léteznek egymástól jól megkülönböztethető, stílusukban is kongruens csoportok, ami viszont a kulturális vonások bizonyos együtt járását, tartós átfedését feltételezi. Ha e vonatkozásban teljes interszekció érvényesülne, ez egyben a szóban forgó kontúrok elmosódásához, jellegtelen homogenizációhoz vezetne. Ami az 1. táblázat harmadik sorának tartalmát, a nominális és graduális pozíciók összefüggését és az itt optimális esetben tételezett teljes interszekciót illeti – erről már szó esett, és talán nem szorul további magyarázatra. 8. A bemutatott megkülönböztetések mindazonáltal nem jelentik azt, hogy az interszekció–konszolidáció fogalompárosát ne kezelhetnénk generikusan, valamely társadalomra vagy egyes csoportjaira általánosan jellemző vonásként – mint ahogy előzőleg ilyen összefüggésben említettük például a társadalmi mobilitás egy megfelelőjeként. A lehetségesnek gondolt komparatív vizsgálatok nemcsak az egyedi korrelációpárosokon alapuló mátrixok, hanem a szerveződés egészére jellemző mutatók kidolgozását is igénylik. Ilyen lehetséges mutató például a főkomponens-elemzés (vagy annak kategoriális változók bevonását is lehetővé tevő megfelelői) főkomponense, amely azt mutatja, hogy különböző dimenziók között mennyire erős a (többszörös korreláción alapuló) belső szerveződés. Blau maga valójában csak tényezőnkénti többszörös korrelációs mutatót 8

Hálózat, stílus és identitás kölcsönös összefüggéseiről lásd White [1992].


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában alkalmazott – amire az előbb utaltunk, tulajdonképpen egy ezeken alapuló, másodlagos szintű összefüggésmutató. Az ilyen elemzés önmagában is fontos terméke, hogy a belső szerveződésben mely paraméterek játszanak vezető szerepet (mint említettük, Blau például hasonló elemzések nyomán az amerikai társadalomra nézve a faji-etnikai hovatartozást jelölte meg ilyen szerepben). A komparatív elemzés során – akár országokat, akár regionális egységüket hasonlítjuk össze – azonban az átfogó mutató mellett az egyenlőtlenség és heterogeneitás részjellemzőit is érdemes figyelembe venni. Ezek együttese alapján az ideáltipikus pólusos esetek közötti árnyalatokhoz is közelebb juthatunk. Míg a mai világban viszonylag ritka, és inkább csak a periférián elhelyezkedő tradicionális társadalmakban fordul elő a magas konszolidáció/alacsony interszekció konstellációjának az indiai kasztrendszerre jellemző esete, legalábbis a fejlett európai társadalmak közelebb állnak a magas interszekcióval jellemezhető pólushoz. Ezen belül azonban több közbülső eset is megkülönböztethető, különösen ha az egyenlőtlenség és heterogeneitás mutatóit is bevonjuk. Például a mai Oroszországra nagy egyenlőtlenség és – legalábbis a korábbi szovjet viszonyokhoz képest – alacsonyabb heterogeneitás lehet jellemző. De a fejlett zónán belül is különbség lehet az olyan régiók – például a skandináv országok régiója – között, ahol az egyenlőtlenség és a heterogeneitás viszonylag egyaránt alacsony, és az olyan régiók, országok között – itt említhetnénk például Hollandia kulturális pillérekre épülő esetét –, ahol szintén alacsony egyenlőtlenséghez nagyobb heterogeneitás társul. A keresztmetszeti komparatív elemzéseken kívül azonban persze a longitudinális megközelítés is lehetséges a szóban forgó mutatók alapján. Ezt akkor is érdemes hangsúlyozni, ha tudjuk, milyen nehézségek állnak fent a többváltozós elemzések dinamikus összehasonlítása esetén. Például a cseppfolyósság–szilárdság– kikristályosodás említett jelenségei nem utolsósorban ilyen elemzések révén érhetők tetten. Ugyanakkor az ilyen elemzéseket is össze lehet kapcsolni keresztmetszeti összehasonlításokkal, amelyek maguk is hozzájárulhatnak a folyamatok dinamikájának megértéséhez. 9. Noha jelen dolgozatunk célja mindenekelőtt a megközelítésben rejlő elméleti és empirikus lehetőségek felvillantása volt, és jelen keretek közt ilyen irányú konkrét elemzések csak korlátozottan lehetségesek, a rendelkezésünkre álló adatbázis alapján ilyen jelleggel néhány összehasonlításra tettünk kísérletet. Három adatbázisunk: az 1986–1987-es kulturális-interakciós rétegződés, az 1997–1998-as kapcsolathálózati felvételünk és a 2001-es ISSP Társas kapcsolatok modul.9 Bár az egyes felvételek tematikája, változókészlete nem esett egybe – mindegyiknek megvolt a maga sajátos fókusza –, néhány, a konszolidáció szempontjából fontos paraméter azonban egymásnak megfeleltethető, vagy legalább egymáshoz hasonló módon volt előállítható. Így mindenekelőtt különböző (anyagi, kulturális, szociális, politikai) tőkefajtákat közelítő erőforrás-jellemzők s emellett olyan demográfiai és egyéb tényezők, mint a nem, életkor, aktivitás, lakóhely. Persze az sem mellékes, hogy mindhárom esetben viszonylag nagy, 1500 főt meghaladó országos reprezentatív mintával dolgozhattunk. Az említett korlátozott keretek alapján, ezúttal egy szűkebb elemzésre, a matematikailag egyszerűbb graduális erőforrások bevonására tettünk kísérletet. A 2. táblázatban ezeket a korrelációkat és az egész összefüggést jellemző főkomponensértékeket mutatjuk be a három időpontra vonatkozóan.

8.2. táblázat - 2. táblázat. Az erőforrás-komponensek közti korrelációmátrixok és főkomponens-mutatók, 1986–1987, 1997–1998 és 2001. (Pearson-féle korrelációs együtthatók, főkomponens-elemzések sajátértékei, magyarázat értékei és faktorsúlyai) Erőforrások

Vagyoni

Kapcsolathálózati

Politikai

Faktor- súlyok

sajátérték: 2,10

1986–1987

magyarázat: 52,4%

Az 1986–1987-es adatok a Tömegkommunikációs Kutatóközpont és az ELTE Szociológiai Intézet Tárki által lebonyolított kulturálisinterakciós rétegződés vizsgálatából, az 1997–1998-es adatok az MTA–ELTE Kommunikációs Kutatóközpont hálózatfelvételéből valók, míg a 2001-esek forrása az ISSP Social support-Social network modul Tárki által lebonyolított magyarországi felvétele. Az előző két vizsgálat a szerzők, az utóbbi Utasi Ágnes irányításával folyt le. 9


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában

Kulturális

0,48

Vagyoni

0,35

0,33

0,76

0,34

0,29

0,74

0,39

0,72

Kapcsolathálóza ti Politikai

0,68 sajátérték: 2,16

1997–1998

magyarázat: 54,1% Kulturális

0,55

Vagyoni

0,36

0,36

0,79

0,42

0,26

0,78

0,36

0,72



2001

magyarázat: 51,5% Kulturális Vagyoni

0,50

0,39

0,28

0,78

0,43

0,20

0,76

0,29

0,75


0,56

Jóllehet – részben a bevont paraméterek szűk körére, részben az alkalmazott mutatók bizonyos egyenetlenségeire tekintettel – itt is hangsúlyozni kell az elemzés kísérleti jellegét, e kereteken belül az eredmények bizonyos részleges következtetések levonására mégis alapot adnak. A legegyértelműbb benyomás a kirajzolódó minta nagyfokú stabilitása. A bevont négy erőforrásfajta alapján a főkomponens-elemzések (első) sajátértékei és magyarázatai jószerint állandóak, de ezen belül az egyes komponensek súlyáról és sorrendjéről is hasonló állapítható meg. Lényegében ugyanez mondható a kiinduló korrelációmátrix konkrét értékeiről is. Az egyetlen említésre méltó mozzanat a politikai involváltság tényezőjének némi súlyvesztése az összefüggésegyüttesben, azonban leginkább éppen erre a tényezőre vonatkoztatható a mutató részlegessége (a fogalom kevés és inkább szubjektív besoroláson alapuló – az érdeklődés fokára, illetve az ilyen irányú kommunikáció gyakoriságára irányuló – lefedettsége). Elsietett volna azonban arra következtetni, hogy a rendszerváltás teljességgel érintetlenül hagyta a strukturális összefüggések ilyen elemeit. Nem alaptalan az a feltevés, hogy a korábbi struktúrák interszekciós jellegű széttöredezése legelőször és legátütőbb módon a centrumokban ment végbe, és hogy ennek specifikus érvényesülését a meglévő adatok alapján leginkább településtípusok szerint – a főváros/vidék, tulajdonképpen települési centrum/periféria megkülönböztetés alapján – kereshetjük. A Budapestre külön is elvégzett elemzések valóban sajátos mintát rajzolnak ki az előzőkhöz képest (3. táblázat).


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában

8.3. táblázat - 3. táblázat. Az erőforrás-komponensek közti korrelációmátrixok és főkomponens-mutatók Budapestre, 1986–1987, 1997–1998 és 2001. (Pearson-féle korrelációs együtthatók, főkomponens-elemzések sajátértékei, magyarázatértékei és faktorsúlyai). Erőforrások

Vagyoni

Kapcsolathálózati

Politikai

Faktor- súlyok

sajátérték: 1,72

1986–1987


0,21

Vagyoni

0,21

0,17

0,62

0,25

0,21

0,68

0,32

0,69



1997–1998


0,40

Vagyoni

0,34

0,35

0,73

0,46

0,27

0,74

0,37

0,76



2001

magyarázat: 51,5% Kulturális Vagyoni

0,36

0,42

0,33

0,74

0,46

0,23

0,72

0,30

0,78


0,61

A főváros esetében a rendszerváltást közvetlenül megelőző 1986–1987-es időszakra vonatkozóan az interszekciós mozzanat lényegesen erőteljesebb volt, mint az ország más területei esetében. Ez mind a főkomponens-elemzés sajátértékei és magyarázatai, mind a korrelációs mátrix alacsony értékeiben is nyomon követhető. E megállapításhoz a későbbiekben érdemes még visszatérnünk, mindenesetre olyan


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában rendszerintegrációs diszkontinuitásra utal a nyolcvanas évek második felében, amely – legalábbis utólagos visszatekintéssel – a bomlás egyik szociológiai tüneteként is kezelhető.10 A rendszerváltás nagy hullámát követően a kilencvenes évek második felére ezek a sajátosságok nagyrészt megszűntek, a centrumban ismét visszaállt a – hosszabb távon feltehetően általánosan érvényesülő – konszolidációs tendencia. A fővárosi adatok ugyanakkor egy további érdekességgel is szolgálnak, már az erőforrások viszonylagos súlyát illetően. Szemben az ország egyéb területeivel, a kapcsolathálózati erőforrások itt elsődleges szerepet játszanak, sőt e sajátosság hosszabb távon is megfigyelhető. Mindez egybecseng az ilyen jellegű képességek, a nexusképző tudás- és stíluselemek szerepének – különösen a felsőbb rétegeken belüli – előtérbe kerüléséről a kulturálisinterakciós rétegződés vizsgálat nyomán korábban levont következtetéseinkkel is (Angelusz–Tardos [1991]). 10. A fenti kísérleti elemzés egy ponton a meglévő adatok alapján is tovább gördíthető: a különböző időszakokra vonatkozóan kirajzolódó főkomponensek egyben arra is lehetőséget adnak, hogy az erőforrások egy globális mutatóját alakítsuk ki. Ez a mutató viszonylag egyszerű egybevetést tesz lehetővé néhány további – graduális vagy inkább nominális – társadalmi-demográfiai paraméter globális erőforrás-összefüggésének időbeli alakulásáról. Ha globális indexünk valamennyire is jól képezi le az egyes időszakokban megvolt főbb társadalmi-gazdasági erőforrások összes készletét, e további elemzésen keresztül arról is képet kaphatunk, hogy mely tényezők mentén rajzolódtak ki a legnagyobb egyenlőtlenségek a különböző időszakokban, és melyek voltak azok, amelyek kevésbé voltak relevánsak e tekintetben. De az e tanulmányban alkalmazott terminológia alapján úgy is fogalmazhatunk, mely társadalmi-demográfiai paraméterek erősítették inkább a konszolidációs, és melyek inkább az interszekciós tendenciákat összességében. (A most bevont változók természetesen csak olyanokat tartalmaznak, amelyek nem állnak közvetlen kapcsolatban a globális erőforrás alapmutatóival, így a következő négy tényező: az aktivitás, a lakóhely, a nem és az életkor állhatott rendelkezésünkre mindhárom időszakra vonatkozóan) (4. táblázat).

8.4. táblázat - 4. táblázat. Az aktivitás, lakóhely, életkor és nem paramétereinek korrelációja a globális erőforrás mutatójával, 1986–1987, 1997–1998 és 2001.(Pearsonféle korrelációs együtthatók; a globális erőforrás mutatója: a négy erőforrás mutatójának első főkomponense). Megnevezés

1986–1987

1997–1998

2001

Aktivitás

0,35

0,34

0,39

Lakóhely (urbanizációs lejtő)

–0,33

–0,23

–0,20

Életkor

–0,21

–0,29

–0,39

Nem

–0,14

–0,13

–0,15

Bár ezek az összefüggések is ellenőrzendők még más forrásokból, néhány jellegzetes tendenciára felhívják a figyelmet. Mindenekelőtt a generációs tényező előtérbe kerülése érdemel említést. Az aktivitási tényező a felölelt időszak során végig erősen differenciálta a különböző javakhoz való hozzáférést. (A rendszerváltás e tekintetben annyiban jelentett változást – ami e táblából közvetlenül nem derül ki –, hogy az inaktív népesség részaránya jelentősen megnőtt). Ugyanakkor az életkori összefüggés – hasonló irányban – felerősödött, az erőforráshiány az idősebb népességet ma fokozottan sújtja (vagy másik oldalról: a rendszerváltás után adódó sok tekintetben szelektív, életkor-specifikus érvényesülési lehetőségekkel leginkább a fiatal, fiatal-közép korcsoportok tudtak élni, ami csak részben kapcsolódik magasabb iskolázottságukhoz, hanem jelentős részben az átalakuló munkaerőpiac korspecifikus követelményeihez, a fiatal korosztályok nagyobb fokú alkalmazkodási készségeihez). További elemzéseket – de további tapasztalatokat is – igényel annak eldöntése, hogy itt mennyire van szó olyan történelmi periódushoz kötődő speciális előnyökről, amelyet az adott kohorszok továbbra is magukkal visznek majd, illetve mennyire a felgyorsult technikai-társadalmi változásokkal (így az úgynevezett információs társadalom térhódításával) kapcsolatos következményekről, amelyek a mindenkori fiatal Tulajdonképpen Kolosi L-modellje (Kolosi [1987]) vagy Szelényi 2-háromszög modellje (Szelényi [1990]) is ebben a vonatkozási keretben értelmezhető, akár mint a blaui terminológia alapján vett interszekció tényezői, akár mint a rendszerintegráció belső feszültségeinek empirikusan is kimutatott tünetei a késői Kádár-korszakban. 10


A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában korosztályok munkaerő-piaci előnyeit állandósítják. Ha – akár ilyen, akár olyan jelleggel – tartós változásról beszélhetünk, az életkori-generációs tényező struktúraképző szerepe növekvő jelentőséget kaphat, bár a hosszabb távú trendek akár meg is fordulhatnak e tekintetben. A 4. táblázat további figyelmet érdemlő – és a kedvező mozzanatok közé sorolható – eleme az erőforrások lakóhely szerinti differenciálódásának mérséklődése. Adataink részletesebb vizsgálata arra utal, hogy ez elsősorban az anyagi erőforrások s azon belül is a tartós javak, háztartási felszerelési eszközök egyenletesebb elterjedésével hozható kapcsolatba. Például olyan tárgyak, mint a személygépkocsi, a telefon, de akár a mobiltelefon tekintetében lényegesen csökkent a városok és a falvak, illetve a főváros és a vidék közti különbség. Ide kívánkozik ez a megszorítás – sőt az utóbbi időben végzett felvételekre talán fokozottan –, hogy részben a legnagyobb, részben a legínségesebb erőforrásokkal rendelkező népesség alulreprezentált e mintákban, és valószínű, hogy ez a tényező mérsékli a kimutatott egyenlőtlenség. A tendencia azonban így is figyelmet, további vizsgálatot érdemel.11

1. Hivatkozások Angelusz Róbert–Tardos Róbert [1991]: Hálózatok, stílusok, struktúrák ELTE–MKI, Budapest. Bertalan László [1987]: Magyarázat, megértés, előrejelzés. TK Szakkönyvtár, Budapest. Blau, P. M. [1977]: Inequality and Heterogeneity. Free Press, New York. Blau, P. M. [1994]: Strucural Contexts of Opportunities. Chicago University Press, Chicago. Blau, P. M. [1998]: Culture and Social Structure. Megjelent: Sica, A. (szerk.): What is Social Theory. Blackwell, Malden–Oxford. Blau, P. M.–Schwartz, J. E. [1984]: Crosscutting Social Circles. Academic Press, New York. Bourdieu, P. [1983]: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital, soziales Kapital Megjelent: Kreckel, R. (szerk.): Soziale Ungleichheiten. Soziale Welt Sonderband, Göttingen. Kolosi Tamás [1987]: Tagolt társadalom. Gondolat, Budapest. Lenski, G. [1966]: Power and Privilege: A Theory of Social Stratification. McGraw-Hill, New York. Lin, Nan [2001]: Social Capital. A Theory of Social Structure and Action. Cambridge University Press, Cambridge. Skvoretz, J. [1998]: Theoretical Models: Sociology’s Missing Links. Megjelent: Sica, A. (szerk.): What is Social Theory. Blackwell, Malden–Oxford. Simmel, G. [1973]: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat, Budapest. Smith, R. D. [1996]: The Career of Status Crystallization: A Sociological Odissey. Sociological Research Online, 3. Szelényi Iván [1990]: Új osztály, állam, politika. Európa, Budapest. Tilly, Ch. [1998]: Durable Inequality. University of California Press, Berkeley. Tönnies, F. [1922]: Zur Kritik der Öffentlichen Meinung. J. Springer, Berlin. White, H. [1992]: Identity and Control. Princeton University Press, Princeton.

Ahogy ez a kérdés is külön figyelmet kaphat az időmetszet mellett a fent felvetett – országon belüli regionális vagy településenkénti és országok közti – komparatív elemzések során. 11


9. fejezet - Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban Az esélyhányados problémái és a hatásnagyság Bartus , Tamás

1. Bevezetés Ez a tanulmány adatok elméletorientált értelmezésével és elemzésével foglalkozik. Az elmúlt években több munka vetette fel azt a problémát, hogy a kutatást motiváló kérdésre valójában nem kapunk választ, ha az empirikus bizonyítékokat nem fordítjuk le a szignifikáns hatások statisztikai zsargonjáról a kutatást motiváló oksági hipotézisek nyelvére (King–Tomz–Wittenberg [2000]), illetve akkor, ha az adatelemzéskor használt statisztikai modell nem konzisztens az adatokat létrehozó folyamatokkal (Freedman [1991], Esser [1996], Sørensen [1999]). A szóban forgó kutatási irány szerint a statisztikai összefüggések oksági értelmezése nem más, mint feltételes várható értékek különbségeinek (a továbbiakban: hatásnagyságoknak) kiszámítása a statisztikai bizonyítékokból (Long [1997], Greene [2000]). Az adatelemzésnek van egy olyan területe, ahol ez az ajánlás valószínűleg kedvezőtlen fogadtatásra találna. Ez a terület a kontingenciatáblázatok elemzése. Kontingenciatáblázatok elemzésének standard eszköze az esélyhányados. A kontingenciatáblázatok elemzésének irodalmában jól ismert az az érv, hogy azért érdemes a hatásnagyság helyett az esélyhányadost használni, mert ez utóbbinak kedvezőbbek a statisztikai tulajdonságai. A tanulmány amellett érvel, hogy kontingenciatáblázatokban az esélyhányados nem feltétlenül megfelelő eszköze oksági kapcsolatok értelmezésének. (Az érvelés kiterjeszthető kategorikus változók regressziós elemzésére is; lásd Bartus [2003]). A tanulmány első részében a probabilisztikus okság koncepciójának bemutatása után amellett érvelek, hogy az esélyhányados értéke nehezen értelmezhető, sőt, üres cellával rendelkező 2 × 2-es táblázatokban hibásan mutatja az oksági kapcsolatot. A tanulmány második részében pedig azt fogom kimutatni, hogy olyan táblázatokban, ahol a függő változó kettőnél több értéket vehet fel, a feszítő cellás esélyhányadosok asszociációt mutathatnak ott, ahol valójában nincs okunk asszociációt feltételezni. A feszítő cellás esélyhányadosok csak akkor mutatják helyesen az oksági kapcsolatok fennállását és a hatás előjelét, ha a független változó nem befolyásolja az irreleváns kimenetek bekövetkezési valószínűségét. Mivel ez a feltétel a gyakorlatban nem mindig teljesül, a gyakorlati alkalmazások során fenntartással kell kezelni a feszítő cellás esélyhányadosokra alapozott oksági következtetéseket. Mivel írásom központi témája a statisztikai bizonyíték értelmezése, nem foglalkozhatom részletesen a hatásnagyság és az esélyhányados statisztikai tulajdonságainak összehasonlításával. Szintén nem tartozik a tanulmány tárgyához az az – oksági következtetés statisztikai irodalmában tárgyalt – kérdés, hogy milyen módszerekkel kell adatokat gyűjteni ahhoz, hogy egy statisztikai összefüggés oksági összefüggésként legyen értelmezhető. Végig feltételezem, hogy a kutató „ideális” adatokat használ, azaz az adatelemzés során használt minta a vizsgált populációból vett véletlen mintának tekinthető. Amellett fogok tehát érvelni, hogy ilyen ideális mintákban a hatásnagyság az esélyhányadosnál jobban alkalmas a kontingenciatáblázatokban összefoglalt információ világos értelmezésére.

2. Oksági kapcsolatok erejének mérése: hatásnagyság és esélyhányados Az empirikus elemzések talán legfontosabb célja annak megállapítása, fennállnak-e az elmélet által feltételezett oksági kapcsolatok. Az eredmények értelmezésének ekkor egy olyan gyakorlatnak kell lennie, amely a statisztikai bizonyítékokat lefordítja az oksági kapcsolatok nyelvére. Amikor a kutatók elméleteket, modelleket alkotnak, rendszerint várható értékek vagy valószínűségek változásainak terminusaiban fogalmazzák meg az oksági kapcsolatokat vagy ezek empirikus következményeit. A tanulmánynak ebben a részében először azt mutatom meg, hogy a hatásnagyság és az esélyhányados mérőszámai szorosan kapcsolódnak az oksági


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban kapcsolatok nyelvéhez. Ezután azt vizsgálom, milyen értelmezési előnyökkel és problémákkal jár együtt az oksági kapcsolatok mérése mind a hatásnagyságnál, mind pedig az esélyhányadosnál.

2.1. Probabilisztikus okság Legalább Hume óta elfogadott az a nézet, hogy az oksági kapcsolat fennállásának három feltétele van: 1. ok és okozat tér- és időbeli összekapcsolódása, 2. az ok megelőzi az okozatot, valamint 3. az ok és az okozat közötti kapcsolat állandó vagy szükségszerű (vö. Suppes [1970]). Az empirikus elemzés fázisában különösen a harmadik kritérium tisztázása fontos ahhoz, hogy a megfigyelt szabályszerűségeket oksági kapcsolatként tudjuk értelmezni.2 Az oksággal foglalkozó irodalomban (lásd például Suppes [1970], Lieberson [1985], Sobel [1998], Winship–Morgan [1999], Goldthorpe [2001]) rendszerint vagy a statisztikai függőség, vagy az okság tényellentétes fogalmát használják a harmadik kritérium explikálásához. Tegyük fel, hogy megfigyeléseink szerint egy C eseményt nagy valószínűséggel követ egy másik, E esemény. Az okság tényellentétes felfogása alapján ebből a megfigyelésből csak akkor következik, hogy C esemény oka E eseménynek, ha igaz az a tényellentétes feltevés, hogy ha C nem következett volna be, akkor nagy valószínűséggel E esemény sem következett volna be. A tényellentétes feltevés természetesen úgy is megfogalmazható, hogy ha –C következett volna be, akkor E csak kis valószínűséggel következett volna be (a – szimbólum a nem jele). A tényellentétes felfogás alapján tehát C csak akkor oka E-nek, ha P(E|C) ≠ P(E|–C).3 Definiáljunk két változót – x-t és y-t – a következőképpen. Ha C bekövetkezik, akkor x = 1, míg ha C nem következik be, akkor x = 0. Hasonlóan, y = 1, ha E bekövetkezik, míg y =0, ha E nem következik be. Ekkor x és y változók között csak akkor áll fenn oksági kapcsolat, ha C esemény oka E eseménynek. Az okság tényellentétes felfogása alapján C akkor és csak akkor oka E-nek, ha P(y = 1|x = 1) ≠ P(y = 1|x = 0). (1) Az (1) alapján világos, hogy oksági kapcsolatok fennállására vonatkozó hipotéziseket a P(y = 1|x = 1) és a P(y = 1|x = 0) feltételes valószínűségek összehasonlításával lehet empirikusan felülvizsgálni. Az (1) egyenlőtlenségből levezethető két minimális követelmény, amelyeket teljesítenie kell egy asszociációs mérőszámnak ahhoz, hogy használatával az oksági hipotézisek felülvizsgálhatók legyenek. Az első követelmény az, hogy a mérőszámnak függetlenséget kell jeleznie, ha az (1)-ben szereplő feltételes valószínűségek azonosak. A második követelmény az, hogy a mérőszámnak annál erősebb kapcsolatot kell mutatnia, minél nagyobb a „távolság” az (1)-ben szereplő feltételes valószínűségek értékei között. A tanulmány hátralevő részeiben kizárólag erre a két intuitív követelményre támaszkodva fogom értékelni a hatásnagyság és az esélyhányados viselkedését.

2.2. A hatásnagyság A valószínűségek közötti „távolság” talán legegyszerűbb mérőszáma a különbség. Ekkor az oksági kapcsolat erejét feltételes valószínűségek különbségeként mérjük. Ezt a mérőszámot a továbbiakban hatásnagyságnak fogom nevezni. (Ennek a mérőszámnak az angol neve az oksági következtetések statisztikai irodalmában effect size; Hyman [1955], Sobel [1998], Winship–Morgan [1999], a kontingenciatáblázatokkal foglalkozó irodalomban pedig difference in proportions.) A hatásnagyság, ∆P(y =i, x) definíciója 2 × 2-es táblázatoknál a következő: ∆P(y = 1, x) = P(y = 1|x = 1) – P(y = 1|x = 0).

Tanulmányunk nem foglalkozik az okság első két kritériumával. Jóllehet az időbeli sorrend figyelembevétele szükséges feltétele az adatelemzés helyességének, az időbeliség nem vet fel további fogalmi problémákat. Az első kritérium empirikus kutatás számára releváns módosítására kitűnő példa az eseménytörténet-elemzés (Blossfeld–Rohwer [1995]; Pötter–Blossfeld [2001]). Érdemes megjegyezni, hogy az oksági elemzés Lazarsfeld által kidolgozott módszerében az első és a harmadik kritérium megfogalmazása eltér az itt ismertetettől (vö. Hyman [1955]). 3 Ugyanez az összefüggés következik a statisztikai függőség elvéből is. Az E esemény statisztikailag függ C eseménytől, ha P(E|C) ≠ P(E). Mivel P(E) = P(E|C)P(C) + P(E| – C)P(–C) és P(–C) = = 1 – P(C), a P(E|C) ≠ P(E) egyenlőtlenség átalakítható a P(E|C) [1 – P(C)] ≠ P(E|–C) [1 – P(C)] egyenlőtlenséggé. Ha C bekövetkezési valószínűsége egynél kisebb, az egyenlőtlenség mindkét oldala osztható [1 – P(C)]-vel, és megkapjuk az első egyenlőtlenséget. Ha C tényleg oka E-nek, a P(C) < 1 feltevés elengedhetetlen, hiszen nem lehet ok egy olyan esemény, amelynek bekövetkezése nem manipulálható (vö. Sobel [1998]). 2


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban (2) A 2 × 2-esnél nagyobb táblázatoknál kétértékű változókkal többféleképpen lehet kódolni az egyes kategóriákat, ezért a (2) nem ad világos szabályokat a hatásnagyság kiszámítására. Tegyük fel, hogy y az 1, .., i, …, I, x pedig az 1, ..,j ,…, J értékeket veheti fel. A hatásnagyság pontosabb megfogalmazása a következő: ∆P(y = i, x jk) = P(y = i|x = j) – P(y = i|x = k) (1 ≤ k ≤ J). (3) A K × L nagyságú kontingenciatáblázatban tehát (K – 1) × (K – 1) hatásnagysággal lehet leírni a feltételezett oksági kapcsolatokat. A hatásnagyságnak van egy olyan tulajdonsága, amely nagyon egyszerűvé teszi az értelmezését. A hatásnagyság értékkészlete korlátos, és ezek a korlátok világos tartalmi jelentéssel rendelkeznek. A hatásnagyság értékkészlete korlátos, mivel a valószínűségek különbsége: a hatásnagyság abszolút értéke 0 és 1 között lehet. Ezek a szélső értékek világos elméleti jelentéssel bírnak: a hatásnagyság abszolút értékei közül a 0 a kapcsolat hiányát (a statisztikai függetlenséget), az 1 pedig a kapcsolat determinisztikus jellegét mutatja. Ez a tény lehetővé teszik a hatásnagyság értékének kvalitatív értelmezését. Ha a hatásnagyság értéke, mondjuk, 0,01, akkor tudjuk, hogy a változók között gyakorlatilag nincs kapcsolat. Ha a hatásnagyság értéke 0,1, akkor tudjuk, hogy a kapcsolat „gyenge”. Ha viszont a hatásnagyság értéke 0,9, a kapcsolatról tudjuk, hogy „erős”. A hatásnagyságnak azonban van egy kedvezőtlen statisztikai tulajdonsága. A kontingenciatáblázatok elemzésével foglalkozó irodalomban fontos szerepet játszik az a gondolat, hogy egy jó asszociációs mérőszám értéke legyen független a táblázat peremeloszlásaitól. A peremeloszlásoktól való függetlenség azt jelenti, hogy a mérőszám nem változik, ha bármelyik sor vagy oszlop gyakoriságait megszorozzuk egy tetszőleges számmal (vö. Agresti [1990]).4 Belátható, hogy a hatásnagyság nem tesz eleget legalább az egyik követelménynek. Tegyük fel, hogy a független változó a sorváltozó! A hatásnagyság értéke változatlan marad, ha az egyik sor gyakoriságait megszorozzuk egy tetszőleges, zérustól különböző számmal, mivel a szorzás nem befolyásolja a feltételes valószínűségek értékeit. Az egyik oszlop gyakoriságainak a megszorzása viszont megváltoztatja a feltételes valószínűségeket. Természetesen a megváltozott feltételes valószínűségek különbsége nem lesz mindig ugyanaz, mint a szorzás előtt. Sőt, az is előfordulhat, hogy a különbség előjele is megváltozik a szorzás hatására. A hatásnagyság használatánál ezért fennáll a veszély, hogy ott is mérhet például pozitív hatást, ahol a hatás valójában negatív. A hatásnagyság értéke tehát nemcsak a populációra jellemző hatásnagyságnak, hanem y mintabeli peremeloszlásának is függvénye.5 A hatásnagyság torzított becslést ad a populációra jellemző hatásnagyságra, ha eltérő y mintabeli és populációbeli eloszlása. Az y változó mintabeli peremeloszlása csak akkor azonos a populációbeli eloszlással, ha a minta kiválasztása és a válaszmegtagadások eloszlása nem függ y-tól. A szóban forgó függetlenségre azonban ritkán van garancia, ezért a hatásnagyság a gyakorlati alkalmazások zömében torzítottan mutatja a populációra jellemző hatásnagyságot.

2.3. Az esélyhányados A hatásnagyság problémája az, hogy értéke közvetlenül függ a P(x = 1) és a P(x = 0) valószínűségektől. Egy egyszerű matematikai eljárással azonban meg lehet szabadulni a P(x = 1) és a P(x = 0) valószínűségektől. Tegyük fel, hogy x pozitív hatást gyakorol y-ra, azaz P(y = 1|x = 1) > P(y = 1|x = 0). Mivel P(y = 1|x = j) + P(y = 0|x = j) = = 1 (j értéke vagy 0, vagy 1), ha a P(y = 1|x = 1) > P(y = 1|x = 0) egyenlőtlenség igaz, akkor fennáll a P(y = 0|x = 1) < P(y = 0|x = 0) (4) egyenlőtlenség is. A matematikai eljárás lényege az, hogy a (2) egyenlőtlenség kétértékű függő változók esetén továbbra is érvényes marad, ha (2) bal és jobb oldalán található feltételes valószínűségeket rendre elosztjuk a (4) bal és jobb oldalán található feltételes valószínűségekkel. Az osztást azért érdemes elvégezni, mert a P(x = 1) és A peremeloszlásoktól való függetlenség mellett egy jó asszociációs mérőszámnak teljesítenie kell azt a követelményt is, hogy ne változzon az asszociációs mérőszám értéke, ha a sorokat és az oszlopokat felcseréljük. A sorok és oszlopok felcserélése után ugyanis nem a megfelelő feltételes valószínűségeket fogjuk kiszámítani (Agresti [1990]). Ez a veszély oksági elemzéseknél nem fenyeget, hiszen az oksági hipotézis alapján tudjuk, hogy a sor- és az oszlopváltozók közül melyik a feltételezett ok, ezért mindig a helyes feltételes valószínűségeket fogjuk kiszámolni. 5 Bár a hatásnagyság értéke közvetlenül csak x mintabeli peremeloszlásától függ, az y peremeloszlásától való közvetett függés azért áll fenn, mert P(x) = P(x|y = 1)P(y = 1) + P(x|y = 0)P(y = 0). 4


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban a P(x = 0) valószínűségekkel egyszerűsíteni lehet az osztás eredményeképpen létrejövő törteket. Az osztás végeredménye a P(y = 1, x = 1)/P(y = 0, x = 1) > P(y = 1, x = 0)/P(y = 0, x = 0) egyenlőtlenség, amit átrendezve megkapjuk a P(y = 1, x = 1)P(y = 0, x = 0)/P(y = 0, x = 1)P(y = 1, x = 0) > 1 egyenlőtlenséget. Ennek alapján az oksági kapcsolat erejének mérésére alkalmas a P(y = 1, x = 1)P(y=0, x = 0)/P(y = 0, x = 1)P(y = 1, x = 0) (5) mennyiség, azaz az esélyhányados. Az esélyhányados alkalmas oksági kapcsolatok erejének mérésére, hiszen minél erősebb az oksági kapcsolat, annál nagyobb az (1) egyenlőtlenség két oldala közötti különbség, és (4) miatt annál nagyobb az esélyhányados értéke. A hatásnagyság első definíciójához hasonlóan, (5) sem ad világos szabályokat arra, hogyan kell kiszámolni az esélyhányadost 2 × 2-esnél nagyobb táblázatoknál. Tegyük fel, hogy az y az 1, .., i, …, I, az x pedig az 1, .., j, …, J értékeket veheti fel. 2 × 2-esnél nagyobb táblázatoknál az asszociációkat a (6) képlettel számoljuk ki: P(y = i, x = j)P(y = k, x = k)/P(y = k, x = j)P(y = i, x= k) (1≤ k ≤ J). (6) Ha a képletben szereplő indexek egymással szomszédos cellákat azonosítanak, a (6) lokális esélyhányadosokat definiál. Ha a szóban forgó cellák közül vannak olyanok, amelyek egymással nem szomszédosak, a (6) feszítő cellás esélyhányadosokat definiál. A K × L nagyságú kontingenciatáblázatban az asszociációkat tehát vagy (K – 1) × (L – 1) lokális, vagy ugyanennyi feszítő cellás esélyhányadossal írhatjuk le (Rudas [1998] 23–25. o.). Az esélyhányados nem rendelkezik azzal a – hatásnagyságra jellemző – kedvező tulajdonsággal, amely egyszerűvé teszi az oksági kapcsolatok erejének megállapítását. Az esélyhányados értékkészlete felülről nem korlátos, hiszen a valószínűségek hányadosa bármekkora nullánál nagyobb és a végtelennél kisebb értéket felvehet. Ezért az esélyhányados értékei közül csak egy rendelkezik világos tartalmi jelentéssel: ha az esélyhányados értéke 1, akkor nincs kapcsolat. Az esélyhányados tehát csak azt mutatja, hogy milyen távol van a kapcsolat erőssége a függetlenségtől (vö. Bishop–Fienberg–Holland [1975]). Lehetetlen azonban megítélni, milyen közel van a kapcsolat a determinisztikushoz, ha az esélyhányados értéke, mondjuk, 10 vagy 100, vagy 1000. Az ilyen nagy értékek értelmezhetőségét javíthatja, ha az esélyhányados helyett annak logaritmusát használjuk. A logaritmus transzformáció használata mellett még az szól, hogy ha az x vagy y változó kódolását megváltoztatjuk, akkor az esélyhányados új értéke a kódolás előtti érték reciproka lesz, az esélyhányados logaritmusa viszont csak előjelet vált a kódolás megváltoztatása után (Reynolds [1977]). Az esélyhányados tehát kiküszöböli a hatásnagyság kedvezőtlen statisztikai tulajdonságát, de mivel a hatásnagyság feltételes esélyek hányadosa, az esélyhányados értékkészlete nem korlátos, ezért kvalitatív értelmezése nehéz. Az esélyhányados matematikai képlete különösen akkor vet fel problémákat, ha a kontingenciatáblázat egyik cellája üres (Fienberg [1987], [Reynolds [1977]). A probléma illusztrálásához tekintsük az alábbi kontingenciatáblázatot!

y=0

y=1

x=0

a

b

x=1

d

0

Tegyük fel, hogy a > b, b ≈0 és a ≈ d! Ekkor a hatásnagyság értéke megközelítőleg zérus, az esélyhányados értéke szintén zérus. A hatásnagyság tehát a kapcsolat hiányát – az esélyhányados viszont a lehető legerősebb negatív kapcsolatot mutatja! Az oksági kapcsolatnak valójában nagyon gyengének kell lennie, hiszen az (1) 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban egyenlőtlenségben szereplő feltételes valószínűségek közül az egyik zérus, a másik majdnem zérus. Most tegyük fel, hogy a > d, d ≈0 és a ≈ b! A hatásnagyság értéke most megközelítőleg –0,5, az esélyhányados értéke viszont megint zérus. A hatásnagyság tehát közepesen erős, negatív kapcsolatot mutat – az esélyhányados viszont a lehető legerősebb negatív kapcsolatot. A két mérőszám közül megint csak a hatásnagyságban lehet jobban megbízni, hiszen nem igaz az, hogy az (1) egyenlőtlenségben szereplő feltételes valószínűségek közül az egyiknek zérus, a másiknak pedig egységnyi az értéke. Az esélyhányados tehát nem értelmezhető üres cellát tartalmazó táblázatnál, hiszen ekkor az esélyhányados determinisztikus kapcsolatra utal akkor is, ha az (1) egyenlőtlenség alapján a kapcsolat ereje nem lehet determinisztikus. Az üres cellát tartalmazó táblázatok nemcsak elméleti konstrukciók, hanem fontos elméleti gondolatok ellenőrzésekor is előfordulhatnak. Nagy hatású munkájában Bourdieu [1978] amellett érvelt, hogy az oktatási rendszernek az a látens funkciója, hogy újratermelje az osztályegyenlőtlenségeket. Az oktatás látens funkciójával kapcsolatos gondolat empirikus következménye az, hogy a származás (szülők osztályhelyzete) nagyobb hatást gyakorol az iskola elvégzése utáni továbbtanulási döntésekre, mint az iskolán belüli sikerre (Bourdieu [1978] 51–53. o.). Most azt a kérdést fogom empirikusan megvizsgálni, hogy az apa iskolai végzettsége az iskola elvégzésére vagy az iskola elvégzése utáni továbbtanulási döntésre gyakorol nagyobb hatást. Az egyszerűség kedvéért csak az általános iskolán belüli lemorzsolódást és az általános iskola utáni továbbtanulást fogom vizsgálni. Az adatok a Tárki 1996-os Monitor vizsgálatából származnak. A kérdőív nem csak az egyén iskolai végzettségével, hanem az egyes oktatási intézményekben eltöltött évek számával kapcsolatban is tartalmaz információkat. Ezeknek az információknak az alapján két dummy változót hoztam létre. Az egyik dummy azt méri, vajon az egyén befejezte-e az általános iskolát, vagy lemorzsolódott. A másik dummy azt méri, vajon az általános iskola elvégzése után a megkérdezett továbbtanult-e valamilyen középfokú intézményben (szakiskola, szakmunkásképző, szakközépiskola, gimnázium, technikum). 6 Az empirikus eredményeket az 1. táblázat tartalmazza. A táblázat első négy oszlopa az általános iskola befejezésére, az utolsó négy oszlopa az általános iskola befejezése utáni továbbtanulási döntésekre vonatkozik. Az adatok érdekessége az, minden jó családi háttérrel rendelkező egyén befejezte az általános iskolát, az egyik cella tehát üres. A hatásnagyságon alapuló értelmezés alapján világos, hogy az adatok alátámasztják Bourdieu hipotézisét. Az apa iskolázottsága erősebb hatást gyakorol a középfokú iskolákban való továbbtanulásra (hatásnagyság: 85,4– 64,6=20,8 százalék), mint az általános iskola elvégzésére (hatásnagyság: –4,3 százalék). Mivel az apa iskolai végzettségének a továbbtanulásra gyakorolt hatása legalább ötszöröse a bukásra gyakorolt hatásánál, megalapozottnak tűnik az az állítás, hogy a származás hatása a továbbtanulásra sokkal erősebb a bukásra gyakorolt hatásnál. Ez az értelmezés azonban nem alapozható meg ilyen jól, ha az esélyhányadosokat használjuk, hiszen a lemorzsolódással kapcsolatos esélyhányados zérus, így nem tudjuk mérni, hányszor nagyobb az egyik hatás a másiknál.

9.1. táblázat - 1. táblázat. Az általános iskolából való kibukás, valamint a középiskolában való továbbtanulás az apa iskolai végzettsége szerint az 1944 után születettek körében: cellagyakoriságok, peremeloszlások és sorszázalékok. Lemorzsolódás

Továbbtanulás

Az apa iskolai végzettség e

igen

nem

összesen

az igen válaszok aránya, százalék

igen

nem

összesen

az igen válaszok aránya, százalék

Legfeljebb nyolc általános

16

359

375

4,3

232

127

359

64,6

Középfok

0

370

370

0,0

316

54

370

85,4

Bourdieu [1978] (58. o.) szerint a továbbtanulási döntés leírásának figyelembe kell vennie azt is, hogy a következő oktatási intézmény vajon „megcsonkított” iskolai karriert kínál-e a diákoknak. Tartalmi szempontból jobb lenne a példánk, ha az általános iskolát elvégzettek körében csak azokat tekintenénk továbbtanulóknak, akik középiskolába vagy gimnáziumba mennek, hiszen csak ezek teszik lehetővé a felsőfokú intézményekbe való továbblépést. 6


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban vagy felsőfok Összesen

16

729

745

548

181

729

Forrás: Tárki, 1996-os Monitor felvétel. Pearson τ2 (df =1) rendre 16,1 és 42,2.

3. A feszítő cellás esélyhányados értelmezésének problémái Az előző részben ismertetett gondolatok alapján egy komoly dilemmával szembesülnek a kontingenciatáblázatok oksági értelmezésére törekvő kutatók: ha az esélyhányadoson és a hatásnagyságon kívül nincs más elfogadható asszociációs mérőszám, akkor vagy a torzítatlan, de nehezen értelmezhető esélyhányadost, vagy a torzított, de egyszerűen értelmezhető hatásnagyságot kell választaniuk. Ennek a dilemmának a szokásos feloldása az, hogy a statisztikai tulajdonságok fontosabbak az értelmezhetőségnél, tehát a két mérőszám közül az esélyhányadost kell választani. Ez az érv különösen akkor meggyőző, ha a kutató célja nem két hipotetikus hatás összehasonlítása, hanem csupán annak eldöntése, fennállnak-e az elmélet által posztulált oksági hatások. Ha a kérdés pusztán az, fennáll-e egy hatás, vagy sem, 2 × 2-es táblázatokban azonos választ kapunk az esélyhányados és a hatásnagyság használatával. De mivel a hatásnagyság értéke torzított lehet, érdemes inkább az esélyhányadost használni. Úgy gondolom azonban, hogy a szóban forgó dilemma nem mindig oldható fel ilyen könnyen. Ennek oka az, hogy olyan táblázatokban, ahol a függő változónak kettőnél több kategóriája van, az esélyhányadosok egy új értelmezési problémát vetnek fel, amely nem merülhet fel 2 × 2-es táblázatokban. Először azt mutatom meg, hogy a feszítő cellás esélyhányadosok közül néhány asszociációt mutat ott, ahol valójában nincs okunk asszociációra számítani. Ezután pedig azt, hogy a feszítő cellás esélyhányadosok által mutatott asszociációk valójában a K × K-s táblázat önálló létezéssel bíró 2 × 2-es résztáblázataiban mért asszociációk. Végül amellett érvelek, hogy az eredeti K × K-s táblázat elemzése nem lehet feltétlenül ekvivalens az önálló létezéssel bíró 2 × 2-es résztáblázatok elemzésével.

3.1. Feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok eltérése mobilitási táblázatokban A tanulmányban eddig 2 × 2-es táblázatokat vizsgáltunk. Az oksági hipotéziseket azonban gyakran 2 × 2-esnél nagyobb kontingenciatáblázatokban kell ellenőrizni. Tipikus példa erre a társadalmi mobilitás vagy akár a házassági homogámia elemzése. Vegyünk egy egyszerű mobilitási példát! Kérdésünk az, hogyan befolyásolja a megszerzett iskolai végzettséget az apa iskolai végzettsége. Az adatok a Tárki 1996-os Monitor vizsgálatából származnak. Hogy a vizsgálandó kontingenciatáblázat egyszerű legyen, az iskolai végzettséget három kategóriával mértem: alapfok (ami valójában a legfeljebb nyolc általános iskolai osztály elvégzését méri), középfok és felsőfok. A nyers adatokat a 2. táblázat tartalmazza.

9.2. táblázat - 2. táblázat. Legmagasabb iskolai végzettség az apa iskolai végzettsége szerint, cellagyakoriságok és peremeloszlás. Legmagasabb végzettség

Az apa iskolai végzettsége alapfokú

középfokú

felsőfokú

összesen

Alapfokú

384

226

127

737

Középfokú

65

148

112

325

Felsőfokú

10

32

67

109

Összesen

459

406

306

1171


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban Ha az alapfokú végzettséget választjuk referenciakategóriának, a származás hatására vonatkozó kérdést négy konkrétabb kérdés megválaszolásával lehet eldönteni. Az egyszerűség kedvéért példánkban a következő két kérdésre keressük a választ. a) Befolyásolja-e az apa felsőfokú végzettsége a felsőfokú végzettség megszerzésének esélyét? b) Befolyásolja-e az apa felsőfokú végzettsége a középfokú végzettség megszerzésének esélyét? Kérdéseink megválaszolásához számítsuk ki mind a hatásnagyságokat, mind pedig a feszítő cellás esélyhányadosokat! A számításokhoz rendre a (3) és a (6) képleteket kell használni. A szóban forgó képletekben szereplő i index értéke például a b) kérdésben a középfokú végzettség, a j index értéke ugyanebben a kérdésben a felsőfokú végzettség, a k index pedig mindig az alapfokú végzettséget jelöli. A számítások eredményeit a 3. táblázat foglalja össze.

9.3. táblázat - 3. táblázat. Az apa iskolai végzettségének hatása a legmagasabb iskolai végzettségre, feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok. Az apa iskolai végzettsége

Feszítő cellás esélyhányados

Hatásnagyság

legmagasabb végzettség


középfokú

felsőfokú

középfokú

felsőfokú

Középfokú

3,87

5,21

14,8

17,3

Felsőfokú

5,44

20,26

–1,3

44,3

A 3. táblázat alapján látható, hogy egy esetben eltérő irányú oksági kapcsolatot mutat a hatásnagyság és az esélyhányados: mégpedig azzal kapcsolatban, vajon az apa felsőfokú végzettsége csökkenti vagy növeli a középfokú végzettség megszerzésének esélyét. Az utolsó két sorból látható, hogy – az alapfokú végzettséghez viszonyítva – az apa középfokú végzettsége pozitív hatást gyakorol a középfokú iskolai végzettség megszerzésére (hatásnagyság = 14,8). Ezzel szemben az apa felsőfokú végzettsége kismértékben ugyan, de csökkenti a középfokú iskolai végzettség megszerzését (hatásnagyság = –1,3). Ha viszont az esélyhányadosokat vizsgáljuk meg, ott más következtetés adódik. Az összes esélyhányados 1-nél nagyobb, ezért arra kellene következtetnünk, hogy az apa felsőfokú végzettsége pozitívan befolyásolja a középfokú iskolai végzettség megszerzését. A feszítő cellás esélyhányadosok és a hatásnagyságok alapján tehát eltérő választ kell adnunk a b) kérdésre. Az eltérés értelmezéséhez a mobilitáskutatások egyik legegyszerűbb modelljét, a kvázitökéletes (quasi perfect) mobilitás modelljét (Hout [1983]) használom.7 A szóban forgó modell a megfigyelt mobilitási folyamatokat két, elméleti szempontból kitüntetett fontosságú (de a valóságban ritkán előforduló) mobilitási modell kombinációjaként értelmezi. Az egyik elméleti modell a tökéletes mobilitás modellje: ebben az esetben az egyének státusát nem lehet előre jelezni a származás ismeretében. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy egy tetszőleges származású egyén α valószínűséggel tesz szert bármelyik státusra. (Természetesen ha a státuskategóriák száma K, akkor α= 1/K). A másik elméleti modell a tökéletes immobilitás modellje: itt az egyének öröklik származási kategóriájukat. Ha a kvázitökéletes mobilitás modellje igaz, akkor a megfigyelt mobilitási táblázat a szóban forgó szélső típusok súlyozott átlagait tartalmazza. Ha az immobilitási modell súlya β(0 ≤ β≤1), a tökéletes mobilitás súlya pedig 1 – β, a mobilitási táblázat az α és β paraméterekkel írható le: a táblázat olyan, hogy diagonális celláiban az (α+ β), a többi cellában pedig az a kilépési valószínűségek (outflow percentages) találhatók (Kα+ β= 1). A mobilitási táblázatot úgy írjuk fel, hogy a származási kategóriák definiálják a sorokat, a kilépési valószínűségek tehát sorszázalékok. Három státuskategóriánál a kvázitökéletes mobilitás modelljét a 4. táblázat mutatja. Milyen választ kapunk az a) és a b) kérdéseinkre a kvázitökéletes mobilitás modelljében? A hatásnagyságok és a feszítő cellás esélyhányadosok kiszámítása ismét a (3), illetve a (6) képletekre támaszkodik. A számítások eredményeit az 5. táblázat foglalja össze.

7

Az érvelés lényegét nem befolyásolja az, ha a kvázitökéletes mobilitás modellje nem illeszkedik jól az adatokhoz.


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban

9.4. táblázat - 4. táblázat. A kvázitökéletes mobilitás modellje (három státuskategória esetén). Az apa iskolai végzettsége

Legmagasabb végzettség alapfokú

középfokú

felsőfokú

α+β

α

α

Középfokú

α

α+β

α

Felsőfokú

α

α

α+β

Alapfokú

9.5. táblázat - 5. táblázat. Feszítő cellás esélyhányadosok és hatásnagyságok a kvázitökéletes mobilitás modelljében. Az apa iskolai végzettsége

Feszítő cellás esélyhányados

Hatásnagyság



középfokú

felsőfokú

középfokú

felsőfokú

Középfokú

β

0

Felsőfokú

0

β

A hatásnagyságok és a feszítő cellás esélyhányadosok mátrixai tehát nem azonosak! Az alapvető különbség az, hogy a hatásnagyságok mátrixában az összes nem diagonális elem zérus, míg az esélyhányadosok mátrixában ezek a nem diagonális elemek nagyobbak 1-nél. Ennek a különbségnek komoly tartalmi következményei vannak. A b) kérdésre ugyanis a feszítő cellás esélyhányadosok alapján igennel kell felelni – a hatásnagyságok alapján viszont nemmel! Miért vezet eltérő válaszhoz a két mérőszám? Tegyük fel, hogy az adatgyűjtés módszere és a kérdések természete alapján megalapozott az a feltevés, hogy a függő változó nem befolyásolta a mintába bekerülés valószínűségét. Ezért kizárható az a lehetőség, hogy a hatásnagyság mintabeli értéke torzított. A probléma akkor is fennállna, ha a mintába a kutatás által megcélzott populáció minden eleme bekerült volna. A kétféle mérőszám eltérése tehát csak azzal magyarázható, hogy az egyik hibásan mutatja az asszociációt. Vajon a hatásnagyság vagy az esélyhányados mutatja helyesen az apa felsőfokú végzettségének hatását a középfokú végzettség elérésére? Ha az apa felsőfokú végzettsége hatással van a középfokú végzettség megszerzésére, akkor az (1)-ben szereplő két feltételes valószínűségnek – a középfokú végzettség megszerzésének esélye a felsőfokú végzettségű apák között, valamint a középfokú végzettség megszerzésének esélye az alapfokú végzettségű apák között – eltérőnek kell lennie. Ez a két feltételes valószínűség azonban a kvázitökéletes mobilitás modellje alapján azonos. A feszítő cellás esélyhányados pozitív kapcsolatot mutat, a hatásnagyság viszont a kapcsolat hiányát. Következésképpen a hatásnagyság helyesen mutatja az oksági kapcsolat fennállását vagy hiányát, a feszítő cellás esélyhányados viszont asszociációt mutat ott, ahol nincs okunk asszociációt feltételezni.

3.2. Feszítő cellás esélyhányadosok értelmezése és a résztáblázatokra bontás módszere Miért mutathat asszociációt ott a feszítő cellás esélyhányados, ahol – az (1) egyenlőtlenség alapján – nincs okunk asszociációra számítani? Számoljuk ki most a feszítő cellás esélyhányadosokat és a hatásnagyságokat 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban úgy, hogy a 3 × 3-as mobilitási táblázatot önálló 2 × 2-es táblázatokra bontjuk, majd ezekben számoljuk ki a hatásnagyságot és az esélyhányadost! A referenciakategória természetesen az alapfokú végzettség marad, tehát ez mindegyik 2 × 2-es táblázatban szerepelni fog. Ezután számítsuk ki mindegyik 2 × 2-es táblázatban a kilépési százalékokat! A számoláskor figyelembe kell venni, hogy a bontás hatására az eredeti táblázatban szereplő α és (α+ β) kilépési valószínűségek soronkénti összege már nem lesz egységnyi. A sorösszeg úgy lesz újra egységnyi, ha az i-edik sorban szereplő kilépési valószínűségeket elosztjuk azzal a kilépési valószínűséggel, amely az eredeti táblázatban szintén az i-edik sorban szerepelt, de a bontás miatt kimaradt a 2 × 2-es táblázatból. Az eredményeket – pontosabban az a) és a b) kérdés megválaszolásához releváns résztáblázatokat – a 6. táblázat tartalmazza. Az eredeti mobilitási táblázat részekre bontásának hatására a hatásnagyság értéke megváltozott. Az a) résztáblázatban az esélyhányados értéke β/(1 – α), tehát (1 – α)-ad része az eredeti táblázatban kiszámolt értéknek. A hatásnagyság azonban pozitív maradt, az a) kérdésre adandó tartalmi választ tehát nem érinti a táblázatbontás. A b) résztáblázatban viszont a hatásnagyság értéke most nem zérus, hanem pozitív! Ezzel szemben az esélyhányados értéke az egyes résztáblázatokban ugyanaz, mint ami a megfelelő feszítő cellás esélyhányados volt az eredeti táblázatban (lásd az 5. táblázatot). A résztáblázatokra bontás módszere tehát nem változtat az esélyhányados értékein. Ez nem meglepő, hiszen az esélyhányados független a peremeloszlásoktól.

9.6. táblázat - 6. táblázat. A kvázitökéletes mobilitási táblázat a) és b) résztáblázatai. Az apa iskolai végzettsége

Az a) résztáblázat

A b) részt áblázat



középfokú

felsőfokú

középfokú

felsőfokú

Alapfokú

Felsőfokú

Az eredeti mobilitási táblázat részekre bontása olyan eredményre vezet, amelyből csábító lehet a hatásnagyság feleslegességére következtetni. Az elemzés során csupán arra voltunk kíváncsiak, van-e hatása az apa iskolázottságának az egyének iskolázottságára. Az önálló résztáblázatokat használva, erre a kérdésre ugyanolyan választ kapunk mind az esélyhányados, mind a hatásnagyság használatával. Az egyik mérőszám tehát felesleges. A peremeloszlásoktól való függetlenség viszont csak az esélyhányadosra jellemző, ezért érdemes annak használatához ragaszkodni. A szóban forgó érv szerint a részekre bontás módszere újra csak azt a közismert tényt illusztrálja, hogy a hatásnagyság értéke függ a peremeloszlásoktól. Ez az érv azonban két ok miatt nem fogadható el. Egyrészt az érv nem ad választ arra a kérdésre, miért mutatják olykor tévesen az oksági kapcsolat létezését a feszítő cellás esélyhányadosok. Másrészt az érv kritika nélkül elfogadja az önálló résztáblázatokra bontás módszerét. De vajon helyes-e ez az elemzési módszer? A következőkben erre a két kérdésre keressük a választ.

3.3. Mikor tévedhetünk a feszítő cellás esélyhányadosok használatával? Vizsgáljuk meg először azt a kérdést, miért mutathatnak a feszítő cellás esélyhányadosok asszociációt ott, ahol nincs okunk oksági hatást feltételezni. A kérdés megválaszolásához ismételjük át, miért mutatja helyesen az esélyhányados az oksági hatások létezését és a hatás előjelét 2 × 2-es táblázatokban! Ha x hatása y-ra pozitív, az esélyhányados azért nagyobb 1-nél, mert a P(y = 1|x = 1)>P(y = 1|x = 0) egyenlőtlenség maga után vonja a P(y = 0|x = 1) < P(y = 0|x = 0) egyenlőtlenséget is. Kiterjeszthető-e ez az érv a feszítő cellás esélyhányadosokra? Vizsgáljuk meg a következő érvelést! 1. Ha x hatása y-ra pozitív, akkor P(y = i|x = j) > P(y = i|x = k). 2. Ha P(y = i|x = j) > P(y = i|x = k), akkor P(y = k|x = j) < P(y=k|x = k). 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban 3. Tehát ha x hatása y-ra pozitív, a feszítő cellás esélyhányados nagyobb 1-nél. Ha a függő változó több mint két értéket vehet fel, az érv 2. lépése nem feltétlenül helyes! Logikailag lehetséges, hogy a P(y = i|x = j) > P(y = i|x = k) egyenlőtlenség mellett P(y = k|x = j) nem kisebb P(y = k|x = k)-nál. Ha viszont a P(y = i|x = j) > P(y = i|x = k) egyenlőtlenségből nem következik a P(y = k|x = j) < P(y = k|x = k) egyenlőtlenség, akkor semmi garancia sincs arra, hogy az esélyhányados 1-nél nagyobb (kisebb) akkor, amikor pedig x hatása y-ra valójában pozitív (negatív). A P(y = i|x = j) > P(y = i|x = k) egyenlőtlenségből csak akkor következik feltétlenül a P(y = k|x = j) < P(y=k|x = k) egyenlőtlenség, ha P(y = i|x = j) + P(y=k|x = j) = = P(y = i|x = k) + P(y = k|x = k). A feszítő cellás esélyhányadosok értékei alapján tehát csak akkor lehet feltétlenül helyesen következtetni az oksági kapcsolat létezésére és előjelére, ha teljesül a P(y = k v y = i|x = j) = P(y = k v y = i|x = k) (7) egyenlőség. (A v szimbólum a „vagy” szót helyettesíti. Bár az érv 2. lépése akkor is helyes lenne, ha a (7) bal oldalán szereplő összeg kisebb, mint a jobb oldali összeg, az egyenlőtlenség megengedéséből az következne, hogy függetlenség esetén a feszítő cellás esélyhányados kisebb lenne 1-nél.) Ha viszont ez az egyenlőség nem teljesül, az érvelés 2. lépése nem feltétlenül helyes, és ezért a feszítő cellás esélyhányados 1-nél nagyobb értéket is felvehet ott, ahol valójában nincs pozitív oksági kapcsolat. A (7) alapján világos, miért kaptunk azonos választ az a) kérdésre a hatásnagyság és a feszítő cellás esélyhányados használatával. A kérdés megválaszolásához a mobilitási táblázat olyan részét kell megvizsgálni, ahol teljesül a P(y = k v y = i|x = j) = = P(y = k v y = i|x = k) = 2α+ β, vagyis a (7) egyenlőség. Az esélyhányados tehát helyesen méri az oksági kapcsolatot. A (7) alapján az is világos, miért kaptunk eltérő választ a b) kérdésre a hatásnagyság és a feszítő cellás esélyhányados használatával. A b) kérdés megválaszolásához a táblázat olyan részét kell vizsgálni, ahol a (7) egyenlőség nem teljesül: a kilépési valószínűségek összege 2α + β, ha az apa iskolázottsága középfokú, de csak 2α, ha az apa iskolázottsága alapfokú. A feszítő cellás esélyhányadosok tehát azért vallhatnak kudarcot, mert figyelmen kívül hagyják x hatását a függő változó azon értékeire, amelyek irrelevánsak a feszítő cellás esélyhányadosok kiszámolásánál. A feszítő cellás esélyhányados számolásakor elhanyagolt harmadik cella fontosságára hívja fel a figyelmet a 2. táblázatban bemutatott iskolai mobilitási példa is. Kódoljuk az alap-, a közép- és a felsőfokú végzettséget a 0, 1, 2 számokkal! A feszítő cellás esélyhányados azért mutat tévesen oksági kapcsolatot az apa felsőfokú iskolai végzettsége és az egyén középfokú végzettsége között, mert hiába van elhanyagolhatóan kis különbség a P(y =1|x =2) és a P(y =1|x =0) valószínűségek között (30,7 százalék és 29,4 százalék), ebből nem következik az, hogy P(y = 0|x =2) és P(y = 0|x =0) is megközelítően azonos lenne. Az adatok alapján P(y = 0|x =2) = 9 százalék sokkal kisebb, mint P(y = 0|x = 0) = 52 százalék. Ennek az az oka, hogy a szóban forgó feszítő cellás esélyhányados számolásakor nem vettük figyelembe a független változó hatását a függő változó harmadik, a számolásnál elhanyagolt kategóriájára. A feszítő cellás esélyhányados kudarcának végső oka az, hogy P(y = 2|x = 2) = 61 százalék nagyobb, mint P(y = 2|x = 0) = 17 százalék. Az előző bekezdésekben arra az eredményre jutottunk, hogy egy feszítő cellás esélyhányados csak akkor mutatja feltétlenül helyesen az oksági hatás létezését és előjelét, ha a szóban forgó esélyhányados kiszámolásához releváns résztáblázatban teljesül a (7) egyenlőség. A feszítő cellás esélyhányadosok ott és azért vallanak kudarcot, ahol ez a feltevés hamis. Ebből az eredményből azonban nem következik automatikusan az, hogy a helyes oksági következtetések levonásában érdekelt kutatónak mellőznie kellene a feszítő cellás esélyhányadosokat. A kedvező statisztikai tulajdonságok miatt az esélyhányadoshoz ragaszkodó kutatók arra a nyilvánvaló tényre alapozhatják érvelésüket, hogy az önálló résztáblázatokra bontás módszerének használata során a (7) mindig igaz. A (7) nemcsak a feszítő cellás esélyhányadosok esetleges kudarcaira hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogyan kell a feszítő cellás esélyhányadosok által mért lokális asszociációkat helyesen értelmezni. A feszítő cellás esélyhányadosok tehát használhatók, pusztán a lokális asszociáció fogalmát kell pontosítani. Az elmondottak alapján a feszítő cellás esélyhányadosok csak akkor használhatók oksági következtetések levonására, ha a lokális asszociáció fogalmát a következőképpen definiáljuk: a lokális asszociációk a vizsgált táblázat önálló létezéssel bíró 2 × 2-es résztáblázataiban mérhető asszociációk. Felcserélhető-e a K × K-s nagy kontingenciatáblázat elemzése a 2 × 2-es résztáblázatok elemzésével? Az esélyhányados tulajdonságainak vizsgálata alapján erre a kérdésre nem lehet válaszolni, hiszen ettől a választól függ a lokális asszociációk helyes értelmezése és ezáltal a feszítő cellás esélyhányadosok használhatóságával kapcsolatos döntésünk. Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre úgy lehet válaszolni, ha az empirikus elemzés elméleti hátterét vesszük figyelembe. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésével kapcsolatos irodalom alapján a 2. táblázatban látható adatok egy olyan társadalmi folyamat eredménye, amelynek kimenete az egyének, családok továbbtanulási döntéseitől, valamint az iskolák szelekciós döntéseitől függ. Most amellett 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban érvelek, hogy a szóban forgó elméleti háttér miatt a 3 × 3-as mobilitási táblázat elemzése nem lehet ekvivalens 4 darab 2 × 2-es táblázat elemzésével. A táblázatdarabolás módszere első látásra nem több a kilépési százalékok matematikailag szükségszerű korrigálásánál: ha a feldarabolandó táblázat darabolásra ítélt részének egyik sorában a kilépési százalékok összege p százalék, akkor a szóban forgó kilépési százalékokat el kell osztani (100 – p)-vel ahhoz, hogy az önálló életre kelt táblázatban a sorszázalékok összege száz százalék legyen. Ennek a korrekciónak azonban van egy fontos tartalmi vonatkozása: a táblázat résztáblázatokra bontásával megváltozik az adatokat generáló társadalmi folyamat természete is. Az eredeti mobilitási táblázat olyan folyamatot feltételez, ahol az egyének, családok három iskolai végzettség közül választhatnak. Természetesen a döntést szimultán vagy szekvenciális döntésként lehet modellezni. (Ez utóbbiban először az általános iskola utáni továbbtanulásról döntenek, ezután pedig a középiskolában továbbtanulók újra döntenek a felsőfokú továbbtanulásról). Az eredeti mobilitási táblázat önálló résztáblázatokra darabolásával az adatokat létrehozó társadalmi folyamat modellje is megváltozik. A b) kérdés megválaszolásához releváns önálló résztáblázat például egy olyan döntési helyzetet feltételez, ahol a felsőfokú végzettség már nem szerepel a megvalósítható alternatívák között. Az önálló résztáblázatok elemzésének tehát az a tartalmi vonatkozása, hogy korlátozza – kettőre csökkenti – a megvalósítható kimenetek számát. A nyilvánvaló probléma az, hogy a társadalmi folyamatok kimenetét rendszerint módosítja az, ha a folyamatot alkotó döntési helyzetekben módosul a megvalósítható alternatívák száma. Az önálló résztáblázatok elemzésével tehát valószínűleg nem azt a folyamatot tanulmányozzuk, ami az eredeti mobilitási táblázatot létrehozza. Következésképpen az önálló résztáblázatok tanulmányozása irreleváns. Egy olyan világban, ahol a felsőfokú oktatás elérhető, a családi háttér befolyásával kapcsolatos kérdéseink nem válaszolhatók meg egy olyan modell implicit használatával, amely azt feltételezi, hogy a felsőfokú oktatás nem jelenik meg megvalósítható alternatívaként a továbbtanulási döntés(ek) meghozatalakor. Foglaljuk össze az előző bekezdésekben kifejtett évet! A feszítő cellás esélyhányadosok csak akkor mutatják helyesen az oksági kapcsolatok fennállását és a hatás előjelét, ha a (7) teljesül. A gyakorlatban kevés esély van arra, hogy a (7) mindig teljesüljön. Ezért a feszítő cellás esélyhányadosok sem mentesek a torzítás problémájától. Ebből a problémából az jelenthetne kiutat, ha a lokális asszociációkat úgy fogjuk fel, mint az eredeti nagy táblázat önálló résztáblázataiban mérhető asszociációkat. Ha azonban az eredeti táblázat helyett annak önálló résztáblázatait vizsgáljuk, az adatokat létrehozó folyamatok természetével kapcsolatos elméleti feltevéseinket is módosítani kell. Ezzel a módszerrel azonban nem azokat az adatokat fogjuk elemezni, amelyeket valójában elemezni akarunk: az eredeti táblázat elemzését ugyanis olyan kérdések és elméleti feltevések irányítják, amelyek már nem relevánsak az önálló résztáblázatok elemzésekor. Ezért komolyan kell venni azt a problémát, hogy a feszítő cellás esélyhányadosok bizonyos körülmények között torzítottan mutatják az oksági kapcsolatokat.

4. Összefoglalás Ez a tanulmány a kontingenciatáblázatok oksági értelmezésével foglalkozik. Az elmúlt években számos módszertani munka fordított figyelmet a statisztikai bizonyítékok oksági értelmezésére. Az adatok oksági értelmezéséhez javasolt mérőszám a hatásnagyság, azaz a feltételes várható értékek különbsége. Ezzel szemben a kontingenciatáblázatok elemzésére rendszeresen használt eszköz az esélyhányados, mivel a hatásnagyság értékét a függő változó eloszlása is befolyásolja. A tanulmány amellett érvel, hogy az esélyhányados nem feltétlenül megfelelő eszköze oksági kapcsolatok értelmezésének. A tanulmány első részében egyrészt megmutattam, nemcsak a hatásnagyság, hanem az esélyhányados is kapcsolatba hozható az okság probabilisztikus elméletével. Másrészt azt is megmutattam, hogy az esélyhányados nem képes az oksági kapcsolat olyan világos értelmezésére, mint a hatásnagyság. Ennek oka az, hogy a mérési módszer miatt az esélyhányados értéke nehezen értelmezhető, sőt, üres cellával rendelkező 2 × 2-es táblázatokban hibásan mutatja az oksági kapcsolatot. A tanulmány második részében az esélyhányadosnak egy még alapvetőbb problémáját mutattam ki. Olyan táblázatokban, ahol a függő változónak kettőnél több kategóriája van, a feszítő cellás esélyhányadosok közül néhány asszociációt mutat ott, ahol valójában nincs okunk asszociációra számítani. A feszítő cellás esélyhányadosok csak akkor mutatják helyesen az oksági kapcsolatok fennállását és a hatás előjelét, ha a független változó nem befolyásolja az irreleváns kimenetek bekövetkezési valószínűségét. Mivel ez a feltétel a gyakorlatban nem teljesül mindig, a gyakorlati alkalmazások során fenntartással kell kezelni a feszítő cellás esélyhányadosokra alapozott oksági következtetéseket.


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban Az itt kifejtett érvek alapján úgy gondolom, bizonyos feltételek mellett a hatásnagyság alkalmasabb kontingenciatáblázatok elemzésére, mint az esélyhányados. Főleg a tanulmány második részében kifejtett érvek alapján védhetőnek tartom azt az álláspontot, hogy a hatásnagyság alkalmasabb az adatok oksági értelmezésére, mint az esélyhányados. Természetesen az esélyhányados mellett a peremeloszlásoktól való függetlenség szól. A mintavétel és az adatgyűjtés módszereinek ismeretében azonban meg lehet fogalmazni ésszerű feltevéseket azzal kapcsolatban, egyezik-e a függő változó mintabeli és populációbeli eloszlása. Úgy gondolom, hogy az esélyhányadosok helyett a hatásnagyságot kell használni, ha indokolt a reprezentativitás feltevése, és ha az adatok alapján fennáll a feszítő cellás esélyhányadosokkal való tévedés lehetősége. Terjedelmi korlátok miatt számos olyan kérdést kellett figyelmen kívül hagynom, amelyek megválaszolásával további szempontotokat találhatunk az esélyhányados és a hatásnagyság közötti választáshoz. Kritika nélkül elfogadtam azt, hogy az okság probabilisztikus elmélete szolgáltatja azt a mércét, amivel megítélhető az, hogy egy asszociációs mérőszám mikor mutatja helyesen vagy tévesen az oksági kapcsolatok fennállását. Csak korlátozottan foglalkoztam az asszociációs mérőszámok statisztikai tulajdonságaival: az esélyhányadost és a hatásnagyságot csak a torzítatlanság követelménye alapján hasonlítottam össze, de nem terjesztettem ki az összehasonlítást a konzisztencia, a hatékonyság és a robusztusság követelményeire. Végül azokat az eltérő modellezési lehetőségeket sem vizsgáltam, amelyekkel elvileg leírhatók azok a változások az empirikus elemzés elméleti kontextusában, amelyek akkor következnek be, amikor a nagy kontingenciatáblázatokat önálló 2 × 2-es résztáblázataikra bontjuk. Az eltérő modellezési döntések valószínűleg segíthetik a lokális asszociációk elemzésével kapcsolatos problémák pontosabb leírását. Úgy gondolom, érdemes további munkákban foglalkozni ezekkel a kérdésekkel.

5. Hivatkozások Agresti, A. [1990]: Categorical Data Analysis. John Wiley. New York. Bartus Tamás [2003]: Logisztikus regressziós eredmények értelmezése. Statisztikai Szemle, 81. 328–347. o. Bishop, Y. M. M.–Fienberg, S. E.–Holland, P. W. [1975]: Discrete Multivariate Analysis. Theory and Practice. MIT Press, Cambridge, MA. Blossfeld, H.-P.–Rohwer, G. [1995]: Techniques of Event History Modeling: New Approaches to Causal Analysis. Erlbaum, Hillsdale, NJ. Bourdieu, P. [1978]: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat. Esser, H. [1996]: What is wrong with ’variable sociology’? European Sociological Review, 12. 159–166. o. Freedman, D. A. [1991]: Statistical analysis and shoe leather. Sociologial Methodology, 21. 291–313. o. Fienberg, S. E. [1987]: The Analysis of Cross-Classified Categorical Data. MIT Press, Cambridge, MA. Goldthorpe, J. H. [2001]: Causation, Statistics, and Sociology. European Sociological Review, 17. 1–20. Greene, W. [2000]: Econometric Analysis. Prentice Hall, New Jersey. Hout, M. [1983]: Mobility Fables. Newbury Park, CA. Sage. Hyman, H. [1955]: Survey Design and Analysis. Free Press, Glencoe. King, G.–Tomz, M.–Wittenberg, J. [2000]: Making the most of statistical analyses: improving intepretation and presentation. Americal Journal of Political Science, 44. 341–355. o. Lieberson, S. [1985]: Making It Count. The Improvement of Social Research and Theory. University of California Press, Berkely. Long, J. S. [1997]: Regression Models for Categorical and Limited Dependent Variables. Sage, Thousand Oaks, CA. Pötter, U.–H.-P. Blossfeld [2001]: Causal inference from series of events. European Sociological Review, 17. 21–32. o.


Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban Rudas Tamás [1998]: Odds Ratios in the Analysis of Contingency Tables. Sage, Thousand Oaks, CA. Reynolds, H. T. [1977]: The Analysis of Cross-Classifications. Free Press, New York. Sørensen, A. B. [1999]: Statistical Models and Mechanisms of Social Processes. Paper presented at the Annual Meetings of the Swedish Sociological Association, University of Stockholm. Stockholm, Svédország, január. Sobel, M. E. [1998]: Causal inference in statistical models of the process of socioeconomic achievement. Sociological Methods and Research, 27. 318–348. o. Suppes, P. [1970]: A Probabilistic Theory of Causality. North Holland, Amszterdam. Winship, C.–S. L. Morgan [1999]: The estimation of causal effects from observational data. Annual Review of Sociology, 25. 659–707. o.


10. fejezet - Társadalmi racionalitás 1 Zsolnai , László Amartya Sen amellett érvelt az On Ethics and Econimics című művében, hogy egy cselekvés átfogó értékelésekor nem elég megnézni a cselekvés inherens morális értékét, de meg kell vizsgálnunk annak instrumentális értékét és másokra gyakorolt hatását is. A következmény-szempontú számbavételt össze kell tehát kapcsolnunk a deontológikus értékeléssel és a cselekvő szempontjainak tekintetbevételével (Sen [1987] 75. és 77. o.). Három nézőpontot különböztethetünk meg egy cselekvés vagy politika értékelésekor. Ezek rendre a következők: • a döntéshozó nézőpontja (doer perspective), • az érintettek nézőpontja (receiver perspective), • a megfigyelő nézőpontja (observer perspective). Írásomban amellett érvelek, hogy e nézőpontok mindegyike sajátos racionalitást képvisel, és a társadalmi racionalitás eléréséhez szükség van mindegyik figyelembevételére.

1. Plurális racionalitás Társadalmi döntési helyzetekben megkülönböztethetünk 1. etikai normákat, 2. elérni kívánt célokat és 3. érintetteket. 1. Az etikai normák kötelességeket fogalmaznak meg. A döntéshozó kötelességei különfélék lehetnek (O’Neil [1992]). A kötelességek vagy kapcsolódnak, vagy nem kapcsolódnak jogokhoz. Mások jogai kötelességeket jelentenek számunkra, de olyan kötelességeink is vannak, amelyekhez nem tartoznak jogok senki részéről. Például kötelességünk, hogy tiszteletben tartsuk mások tulajdonjogait. Az is kötelességünk azonban, hogy megőrizzük a természeti ökoszisztémákat, jóllehet a természetnek nincsenek jogai, amiket tekintetbe kellene vennünk. Azt gondolhatnánk, hogy a jogokhoz kapcsolódó kötelességek erősebbek, mint a jogokhoz nem kapcsolódó kötelességek, hiszen az előbbi esetben az érintettek képvisel(het)ik a kötelességeink teljesítésével kapcsolatos jogaikat, míg az utóbbi esetben nincsenek olyan szereplők, amelyek ilyen igénnyel léphetnének fel. A jogokhoz nem kapcsolódó kötelességek azonban szintén erős motiváló erővel bírhatnak, ha azok a döntéshozó értékvilágából következnek. A kötelességek egy másik csoportosítása aszerint történik, hogy azok speciális vagy általános kötelességek. Speciális kötelességek azokkal a szereplőkkel szemben állnak fenn, amelyekkel a döntéshozó jól definiált kapcsolatban áll. Az általános kötelességek ellenben mindenkire kiterjedhetnek. Adott munkaadó például speciális kötelességekkel bír a saját munkavállalóival szemben, mivel azok vele szemben sajátos jogokkal rendelkeznek. Ez tehát a speciális, jogokkal kapcsolatos kötelességek esete. Vannak azonban speciális, jogokhoz nem kapcsolódó kötelességek is. Bizonyos szülők érezhetik kötelességüknek azt, hogy az alapvető szükségletek megadásán túl gyerekük számára nyári és téli vakációzást is kell biztosítaniuk. Ez azonban nem jelenti, hogy a gyerekek jogként követelhetnék a nyári és a téli vakációzást. Az általános kötelességek szintén lehetnek jogokhoz kapcsolódó vagy jogokhoz nem kapcsolódó kötelességek. A jogokkal kapcsolatos általános kötelességek mindenki kötelességeit fogalmazzák meg mindenki mással szemben. Az emberi szabadságjogokhoz általános kötelességek kapcsolódnak, nevezetesen, hogy mindenki szabadságát tiszteletben kell tartania mindenkinek. A jogokhoz nem kapcsolódó általános kötelességek mindenkire vonatkoznak, de nem állnak jogok mögöttük. Például mindannyiunknak vannak kötelességei a természeti lényekkel és a jövő generációkkal szemben, jóllehet azoknak nincsenek és nem is, lehetnek jogaik a szó hagyományos értelmében.

1

Az írás a szerző A döntéshozatal etikája című monográfiáján alapszik (Zsolnai [2000]).


Társadalmi racionalitás

A kötelességek lehetnek élesen definiáltak vagy lazán definiáltak. Az élesen definiált kötelességek egyértelműen előírják teljesítésük módját, míg a lazán definiált kötelességek különböző értelmezésekre adnak módot. Például az igazságosság lazán definiált kötelessége nem mondja meg precízen, hogy adott helyzetben mit kell tennünk, de tűz esetén a kötésségünk egyértelműen, élesen definiált. Az etikai normák általában valamely közösség vagy tradíció keretein belül érvényesek. Az emberi jogok és a hozzá kapcsolódó kötelességek sem érvényesíthetők kulturális korlátozások nélkül. Elég itt az Egyesült Államok és Kína vitájára gondolnunk. Ha a döntéshozó és az érintettek nem tartoznak ugyanahhoz a morális közösséghez vagy tradícióik különbözők, akkor ez nehezen feloldható konfliktushoz vezethet. (Donaldson–Dunfee [1999]). 2. Amitai Etzioni – gazdag pszichológiai és szociológiai szakirodalom alapján – kimutatta, hogy az emberi döntéshozatalban a célokat az eszközökkel összekapcsoló logikai-empirikus következtetéseknek kevés szerep jut. Elsődlegesen nem logikai-empirikus, hanem normatív-affektív tényezők alakítják a döntéshozatal folyamatát. Normatív-affektív tényezők befolyásolják az eszközök hozzárendelését a célokhoz. Ez úgy történik, hogy a normatív-affektív tényezők teljesen háttérbe szorítják a logikai-empirikus megfontolásokat, vagy pedig úgy, hogy átszövik-befolyásolják azokat. A normatív-affektív tényezők jelölik ki azokat az indifferenciazónákat is, amelyekben a logikai-empirikus megfontolásoknak szerep jut (Etzioni [1988] 92. o.). A célok és az alternatívák nem függetlenek egymástól, hanem egymásra is hatnak. A felmerülő döntési alternatívák fényében újraértékelődnek az elérhető célok, az eszközök pedig általában visszahatnak a célokra, amelyek elérését hivatottak szolgálni. A Stanford Egyetemen James March és kollegái megalkották a szervezeti változás úgynevezett szemétvödörmodelljét (garbage can model). A modell szerint a szervezetek céljai sok esetben csak a cselekvési lehetőség megállapítása után határozódnak meg. Az eszközök kergetik a célokat. (Cohen–March–Olsen [1978]). 3. Minden társadalmi döntési helyzetben vannak érintettek. Definíció szerint érintettnek (stakeholder) tekintendő minden olyan létező, amelyre egy döntés vagy cselekvés hatással van (Zsolnai [1994]). Ez azt jelenti, hogy csak azokat a létezőket kell érintettekként számba vennünk, amelyekre egy döntés vagy cselekvés hatással van, azokat azonban nem, amelyek az adott döntést vagy cselekvést befolyásolják ugyan, de maguk általa nem befolyásoltak. Az ilyen szereplők kibicek, nem pedig érintettek. A fenti definíció megfelel annak a teoretikus követelménynek, amit Kenneth E. Goodpaster fogalmazott meg. Szerinte ugyanis érintettnek nemcsak azok a szereplők tekinthetők, akik etikailag relevánsak, vagyis akikkel kapcsolatban etikai követelményekfogalmazódnak meg (Goodpaster [1991]). Egy döntés érintettjei között sok esetben megtalálható a természeti környezet valamely eleme vagy rendszere is (természeti lények, ökoszisztémák vagy akár a Föld maga). Hasonlóképpen a jövő generációk is érintettként szerepelnek számos esetben. Jóllehet ők még nem léteznek, de a jelenben meghozott döntések és cselekvések jelentősen befolyásolhatják majdani életfeltételeiket és kilátásaikat. A megfigyelő nézőpontjához az értékracionalitás tartozik, vagyis az, hogy a releváns normák miként valósulnak meg az adott cselekvés vagy politika által. A döntéshozó nézőpontjához a célracionalitás kapcsolódik, vagyis az, hogy a szóban forgó cselekvés vagy politika mennyire járul hozzá céljai eléréséhez. Az érintettek nézőpontjából a „stakeholder” racionalitás merül fel, vagyis az, hogy számukra milyen hatással van az adott cselekvés vagy politika. A fenti racionalitások irreducibilisek, és egyik sem fontosabb, mint a másik. Egy elfogadható cselekvésnek vagy politikának mindhárom racionalitást ki kell elégítenie. A „társadalmi racionalitás” a döntéshozó, az érintettek, valamint a megfigyelő nézőpontjainak a szimultán alkalmazását követeli meg. Hogyan lehetséges ez?

2. A maximin szabály Egy társadalmi döntési helyzetről átfogó képet kaphatunk egy olyan mátrix segítségével, amely az egyes döntési alternatívák több nézőpontú értékelését tartalmazza. Egy ilyen mátrix sokszor összemérhetetlenséget jelent a döntéshozó számára. Isaac Levi értékkonfliktusnak nevezi az ilyen eseteket. Javaslata az, hogy a döntéshozónak rangsorolnia kell az értékeket, és azután azt az alternatívát kell választania, amelyik a legjobb az általa legfontosabbnak ítélt értékdimenzióban. Vagyis a döntéshozó az úgynevezett lexikografikus szabály szerint járjon el: válassza azt az alternatívát, amelynek az értéke a legjobb a legtöbbre értékelt értékdimenzióban (Levi [1986]). Társadalmi döntési helyzetekben a lexikografikus döntési szabály alkalmazása azonban meglehetősen problémás, ugyanis a döntési probléma komplexitását egyetlen dimenzióra redukálja. Másik lehetőségként 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


adódik, hogy megőrizzük a döntési helyzet komplexitását és a legkevésbé rossz alternatíva kiválasztására törekszünk. Ez az úgynevezett maximin döntési szabály alkalmazásával érhető el. A maximin szabály annak az alternatívának a választását írja elő, amelynek a legrosszabb értéke jobb, mint bármely más alternatíva legrosszabb értéke (latinul maximum minimorum). A maximinszabály jól ismert a sakkjátékosok körében. Arról van szó, hogy az ellenfél legerősebb, azaz számunkra legrosszabb lépésre kell felkészülnünk, és ennek fényében kell a saját lépésünket megtervezni. A maximin szabályt elsőként 1921-ben írta le Ernest Zermello osztrák filozófus, logikakutató. Igazán ismertté azonban Neumann János tette, aki játékelméletében mint a bizonytalansággal szembeni alapvető stratégiát határozta meg (Neumann–Morgenstein [1944]). A maximin szabály érvényességi köre túlmutat a játékelméleten. John Rawls e szabály alkalmazásával fogalmazta meg híres igazságossági koncepcióját (difference principle) (Rawls[1997]). Bródy András modellje szerint pedig a gazdaság általános haladását mindig a leginkább visszamaradott ágazatok határolják be. Ezért olyan maximin típusú gazdaságpolitikára van szükség, amelyik mindig a leginkább elmaradott ágazatok felzárkóztatásán munkálkodik (Bródy [1983]). A maximin döntéshozatal a legkevésbé rossz alternatíva választását jelenti a plurális racionalitás által kijelölt többdimenziós döntési térben. A választott alternatíva legrosszabb értéke tehát jobb, mint az összes több alternatíva legrosszabb értéke. Az ilyen módon választott alternatíva Pareto-optimális eredményt jelent abban az értelemben, hogy a szóba jöhető alternatívák között nincs olyan, amelyik valamely értékdimenzióban jobb lenne, mint a választott alternatíva, de egyetlen másik értékdimenzióban sem rosszabb nála.

3. Az információs bázis kiterjesztése A gazdasági cselekvések és politikák elemzésekor ki kell terjesztenünk azt az információs bázist, amelynek alapján értékítéletet hozunk. A célelérési értékek mellé be kell vennünk az érintettek értekeit és a normák teljesítésének értékét is. A jogállamiság, a hatékonyság és a demokrácia követelményéinek együttes alkalmazására van szükség a társadalmi jólét növeléséhez.

4. Hivatkozások Bródy András [1983]: Lassuló idő. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Cohen, M. D.–March, J. G.–Olsen, J. P. [1978]: A Garbage Can Model of Organizational Choice. Administrative Science Quarterly, No. 3. Donaldson, Th.–Dunfee, Th. W. [1999]: Ties that Bind. A Social Contracts Approach to Business Ethics. Harvard Business School Press, Boston, Mass. Etzioni, A. [1988]: The Moral Dimension. The Free Press, New York. Goodpaster, K. E. [1991]: Business Ethics and Stakeholder Analyses. Business Ethics Quarterly, No. 1. Levi, I. [1986]: Hard Choices: Decision Making under Unresolved Conflict. Cambridge University Press, Cambridge. Neumann, J. von–Morgenstern, O. [1944]: Theory of Games and Economic Behavior. Princeton University Press, Princeton. O’Neill, O. [1992]: Duty and Obligation. Megjelent: Becker, L. C.–Becker, Ch. B. (szerk.): Encyclopaedia of Ethics. Garland Publishing, New York–London, 273–278. o. Rawls, J. [1971]: A Theory of Justice. 1971. Cambridge, Harvard University Press. Rawls, J. [1997]: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest. Sen, A. [1987]: On Ethics and Economics. Blackwell, Oxford, Egyesült Királyság–New York, Egyesült Államok. Zsolnai László [1994]: Gazdasági etika és ökológia. Társdalom és Gazdaság, No. 2. 23–26. o. 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Zsolnai László [2000]: A döntéshozatal etikája. Kossuth Kiadó, Budapest.


11. fejezet - A jelentésháló pókja Adalék a kulturális kérdéséhez

antropológia

érvényességi

határának

Letenyei , László „Az a kultúrafogalom, amely mellett síkraszállok (…) lényegében szemiotikai jellegű. Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom.” (Geertz [1988] 16. o.) Harmadév végén, a vizsgán találkoztam először Bertalan Lászlóval. Azt a kérdést tette fel, hogy milyen szemiotikai értelmezést adtak az antropológiában Max Weber értelmező szociológiájának. A kérdésről semmit sem tudtam, így Bertalan László tartott e témában egy kisebb előadást, én pedig kaptam egy jelest. Jelen írásban ezen a régi vizsgán elhangzottakat szövöm tovább.1

1. Bevezetés A kultúra fogalmának, illetve a kulturális antropológia érvényességének meghatározása hosszú időn át foglalkoztatta a társadalomkutatókat. Míg korábban a kultúrát elsősorban az emberi viselkedésben vélték felfedezni (például: a kultúra az öröklött és tanult viselkedésformák összessége), a hatvanas évektől kezdve egyre inkább egy olyan kultúrafogalom kristályosodik ki, amely nem magát a viselkedést, hanem a viselkedést generáló jelentésrendszert tartja vizsgálhatónak. Geertz idézett munkája szerint az ember nem viselkedik, cselekszik stb., hanem a viselkedését, cselekvését, jelentéssel ruházza fel. Az egyik szemünk rándulása – Geertz példájában – attól válik kacsintássá, hogy a résztvevők egy jelnek ismerik el magát a mozdulatot. A jelentések társadalmilag konstruáltak, az egyén szempontjából azonban adottak. Ez a jelrendszer az a „pókháló”, amelybe a mi is beleragadtunk, és amely tág értelemben a kultúra (szokások, gesztusok, szabályok), szűkebb értelemben pedig a nyelv révén határozza meg a gondolkodásunkat. Nem nagyon tudunk olyan dolgokról gondolkodni, amelyre nincsenek szavaink, és ha mégis találkozunk valami ilyesmivel, akkor általában igyekszünk szavakba önteni. Egy másik kultúra egy másik pókhálót jelent. Az antropológus feladata, hogy az egyik pókhálót megfeleltesse a másiknak. Ez a munka az a bizonyos interpretáció, amelyről az interpretív antropológia a nevét kapta.

1. ábra. Pontok és vonalak. Jelentések és struktúrák

1

Köszönet Antal Z. Lászlónak, Nagy Dórának, Niedermüller Péternek, Primavera Eszternek és Vörös Miklósnak, gondolataikért.


A jelentésháló pókja

Jelen dolgozat két kérdéssel foglalkozik. Az egyik gondolat magának az interpretációnak a nehézsége. Arra kívánok rámutatni, hogy eltekintve az antropológiai módszertan sajátságaiból fakadó nehézségektől, az etikai problémáktól, az egyszerre belül- és kívülállás gyakorlati megvalósításának nehézségeitől, maga az interpretáció is elkerülhetetlen akadályokba ütközik, tökéletes megvalósítása pedig lehetetlen. Egy kultúrát vagy annak elemeit elméletileg sem lehetséges egy másik kultúra számára interpretálni, illetve ha ez mégis megtörténik, akkor szükségszerűen módosul az eredeti jelrendszer, tehát az eredeti szándékhoz képest hibás lesz az interpretáció. A gondolat illusztrálására a sarokba szőtt pókháló képét használom fel. Tegyük fel, hogy ez a pókháló éppen azoknak a jelentéseknek a hálózata, amelyet az antropológus vizsgálni kíván. Ha feltételezzük, hogy az adott kultúrába csöppenve az antropológus tökéletesen megismerheti a vizsgált kultúra egy kiválasztott szeletét, roppant nehéz dolga van, ha azt megpróbálná egy másik kultúrába, a hasonlathoz visszatérve, egy keresztes pók kör alakú hálójába illeszteni. Meg kell változtatni a szálak hajlásszögét, hosszúságát, sok tényezőjét. A kultúra konverziója után kapott eredmény csak épp annyira tükrözheti a megfigyelt kultúrát, mint amennyire a sarokba szőtt pókhálóról készített fénykép hasonlít a háromdimenziós eredetire. A másik gondolat a létező fogalmakkal nem leírható kulturális jelenségek antropológiai vizsgálatának lehetőségével foglalkozik. Antal Z. László a rendkívüli jelenség fogalmát vezeti be az adott kultúra érvényes ismeretei alapján oksági magyarázatokkal nem magyarázható empirikus tapasztalatokra (Antal [2001]). Jelen írásban a rendkívüli jelenségeket még szűkebben értelmezzük, az adott kultúra érvényes fogalmai alapján nem leírható empirikus tapasztalatokra utalva.

2. ábra. Jelentéshálók konverziója. Az interpretáció nehézségei Amikor Geertz átvette Webertől a pókhálóba ragadt és vergődő ember képét, ezt csupán annak bemutatására használta, hogy van egy rendszer, egy fogalmi háló, és mi abban vagyunk. Kimaradt az a gondolat, hogy nem vagyunk, hanem vergődünk, mert a jelentésháló (mint a hálók általában) nem lehetőségeket teremt, hanem lehetőségektől foszt meg. A háló szálai között ott van az üres tér, amely számunkra megragadhatatlan és értelmezhetetlen, ugyanakkor szintén valós. A szavak és kultúránk által meg nem közelíthető világ természetesen sokkal nagyobb a kulturálisan felfogható világnál, miként a pókháló körüli tér sokkal nagyobb magánál a hálónál. Bár mindenképpen valamilyen véges ismerethalmaz áll szemben egy végtelen ismeretlennel, megkérdőjelezhetetlen az igyekezet, hogy a világ megismerhetőségét lehetővé tevő jelentéshálót minél szorosabbra fűzzük. A kultúrák összehasonlító tudománya, az antropológia elvben lehetőséget teremt a jelentésháló kiterjesztésére. Ha feltételezzük, hogy a különböző kultúrák eltérő jelentésrendszerrel bírnak, ezek megismerésével és integrációjával elvben a meg nem értett jelentések egyre nagyobb tartományát tehetjük érthetővé. Gyakorlatban azonban az antropológia az eltérő jelenségek hazai pályára hozásával, interpretációjával, nem pedig a tudások integrációjával foglalkozik. Összefoglalva a fenti gondolatmenetet, a kulturális antropológia – ahogy ma értelmezzük – elsősorban egy kultúra egy másik kultúra felőli vetületének felvázolására alkalmas. A kultúra képviselői és az antropológusok közötti aszimmetrikus viszony (amely a kultúrakutatás etikai szempontú újragondolását eredményezte a nyolcvanas-kilencvenes években) nem teszi lehetővé, hogy az antropológusok kilépjenek saját kultúrájuk keretei közül.



Jelen írás üzenete az, hogy a valódi antropológiai interpretáció az antropológuskultúra és szaknyelv jelentéshálójának elhagyását követeli meg. A létező fogalmak meghaladása teszi lehetővé, hogy az antropológus – mint a kultúra pókja – más kultúrákból hozott elemekkel szője sűrűbbre a jelentéshálót, és hozzájáruljon a „rendkívüli jelenségek” egy részének megértéséhez.

2. A kultúra fogalmáról Jelen fejezetben a kultúrafogalom antropológiai megközelítéseit tekintjük át. A teljesség igénye helyett egy másik elvet követünk, miszerint csak azokat a gondolatokat szeretnénk felidézni, amelyek közvetlenül hatottak a nyolcvanas években elfogadottá vált interpretív iskola kialakulására. A kultúra fogalmának első antropológiai definícióját Edward Burnett Tylor brit antropológus adta: „a kultúra vagy civilizáció, a maga teljes etnográfiai értelmében az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, törvényt, hagyományt és mindazon egyéb képességeket és szokásokat, amelyekre az embernek, mint a társadalom tagjának szüksége van” (Tylor [1989]). A kultúra vizsgálata hosszú időn át egyet jelentett az emberiség fejlődéstörténetének felvázolásával. Az egyes kultúráknak ebben a felfogásban csak annyi szerep jutott, hogy példaként lehetett bemutatni őket az emberiség egyetemes fejlődésének illusztrálására. Lewis Henry Morgan, Az ősi társadalom című munkája előszavában azt írja könyve megírásának indítékairól, hogy újabb adatokkal kívánja bizonyítani, „hogy az emberiség életmódja a történelem hajnalán kezdetleges volt, hogy erkölcse és szellemi képességei tapasztalatainak növekedésével fokozatosan fejlődtek, és hogy a civilizáció felé vezető úton hosszas küzdelemmel kellett legyőznie az akadályokat.” (Morgan [1961].) Morgan nem tartozott a „karosszék-antropológusok” közé, személyesen ismerte az általa leírt irokéz, szeneka és más őshonos népcsoportokat, mégis azt gondolta, hogy tudományos kutatás célja a civilizáció folyamatának megragadása, amelyhez az egyes kultúrák esettanulmányszerű leírása csak egy-egy lépcsőfokot jelent. A történeti partikularizmus Franz Boashoz köthető tanításai azt emelték ki, hogy a különböző kultúrák a sokszínű emberi lét egyedi és megismételhetetlen megnyilvánulásai. Elképzelésük a német romantikus „népszellem” gondolatához állt közel, amely talán hatással is volt a kulturális relativizmus kialakulására. Az iskola elképzelhetetlennek tartotta a kultúrák evolúciós skálán való elhelyezését, primitívség, illetve civilizáltság szerinti osztályozását. Mivel Boas és tanítványai elsősorban az amerikai indiánok kultúrájának megfigyelésével foglalkoztak, a kultúra fogalmát többnyire a modern, városi civilizáció ellentéteként is használták – a kultúrafogalom „egzotikus” kicsengése napjainkig sem tűnt el teljesen az antropológiából. Az antropológia négy kutatási területének meghatározásánál Boas a kultúra kérdését egyenrangúnak tekintette például a fizikai antropológia vagy a régészet kérdéseivel. A kultúra – megítélése szerint – az emberi viselkedésben ragadható meg, a kulturális antropológia feladata tehát a viselkedés tanulmányozása. Az 1911ben megjelent, és talán legnagyobb hatású írása, a The Mind of Primitive Man ennél is tovább megy, és a nyelvet vizsgálja mint a kultúra legfontosabb hordozóját. Jelen írás keretei között nem térhetünk ki a kultúra fogalmát némiképpen háttérbe szorító strukturalistafunkcionalista megközelítésekre, a húszas-harmincas-negyvenes évek eszmetörténeti hullámzásaira, a pszichologizáló antropológiai iskolákra, a szimbolikus antropológiára. A különböző megközelítések között az ötvenes években Alfred Louis Kroeber igyekezett „rendet csinálni”, és ezért nagy hangsúlyt helyezett a diszciplína érvényességi körének és a kultúra fogalmának meghatározására. Clyde Kluckhohnnal 1951-ben közösen megjelentetett cikkükben, több mint háromszáz addig megjelent kultúradefiníció áttekintése után egy – reményeik szerint – széles körben elfogadható definícióval rukkoltak elő: „A kultúra olyan viselkedési és viselkedést szabályozó, explicit és implicit mintákból áll, amelyeket az emberek szimbólumok használata útján sajátítanak el és közölnek egymással. A kulturális minták az emberek csoportjainak sajátos teljesítményét, valamint e teljesítmények tárgyakban való megtestesüléseit hozzák létre. A kultúra lényegi magja tradicionális (történetileg származtatott és szelektált) gondolatokból és különlegesen a hozzájuk rendelt értékekből áll. A kulturális rendszerek felfoghatók úgy is, mint cselekvések termékei, de úgy is, mint a további cselekvések alapjai.” (Kroeber–Kluckhohn [1951] 357. o., idézi: Vörös [1994] 258. o.) Kroeberék kultúrafogalma már tartalmazza azokat a legfontosabb jegyeket, amelyeket a legtöbb kultúrameghatározás azóta is elfogad: a kultúra szimbólumokban nyilvánul meg, amely szimbólumok társadalmilag konstruáltak. Ezek a társadalmilag konstruált jelképek az egyén számára adottak, ezek befolyásolják viselkedését. A kultúra meghatározásának kérdése azóta – ha nem is került le teljesen a napirendről – már nem áll a társadalomkutatók érdeklődésének középpontjában.



A hetvenes évek közepétől kezdve az interpretív antropológiai iskola központi szerepet tölt be az antropológián belül. A legtöbb antropológus Geertz [1988] Sűrű leírás című tanulmányát tartja az interpretív antropológia alapkövének. A tanulmány nemcsak az antropológia területén, hanem a legtöbb társtudományban, így a szociológiában is új utakat nyitott. „A társadalomtörténészek – írja a magyar kiadás szerkesztője – benne találták meg azt az archimédeszi fix pontot, melyre támaszkodva leválhattak tanítómestereikről, valamint korábbi önmagukról, és új utakra léphettek.” (Vári [1998] 9. o.) Az interpretív antropológia az utolsó erélyes támadás a strukturalista-funkcionalista és a fenomenologizáló kultúraértelmezések ellen. Geertz Max Weberre hivatkozik, amikor a „jelentések hálójában függő emberről” beszél. Megközelítésében nem elég az ember viselkedését, mozdulatait és azok fenomenológiáját vizsgálni, hanem a viselkedéseket alakító jelentésrendszert kell értelmezhetővé tenni. „Az etnográfia művelése ahhoz hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot (abban az értelemben, hogy létrehozzuk annak valamilyen olvasatát) egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, amely azonban nem a hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott.” (Geertz [1988].) A weberi megértő szociológiával ellentétben Geertz arra is felhívja a figyelmet, hogy a cselekvéseket generáló kulturális kontextus megértése (és annak módszertana, a „sűrű leírás”) még nem teljes eredmény. Az antropológus munkájának másik fele a megismert kulturális jelentésháló lefordítása, konverziója az antropológus kultúrájára. Ez utóbbi művelet maga az „interpretáció”, amelyről az interpretív iskola a nevét kapta. A nyolcvanas években megerősödő kognitív antropológia követői a nyelv szerepét hangsúlyozzák. Megállapításaik szerint a nyelv az az elsődleges jelrendszer, amely gondolatainkat strukturálja. Csak olyan dolgokról gondolkodhatunk, amelyre vonatkozóan vannak kifejezéseink, koncepcióink. Ha a nyelv által elérhető világon kívüli jelenségekkel találkozunk, akkor általában igyekszünk szavakba önteni. A kognitív antropológusok szerint a nyelvhez hasonlóan az emberi gondolkodás is megfejthető kategóriákból áll. A nyelvtani szabályok mintájára az emberi gondolkodás és így a kultúra is leírható axiómák és logikai szabályok együtteseként. Az antropológusok többsége a kultúra fogalmát nem szűkíti a nyelvre, hanem számos más szokás, gesztus, szabály vizsgálatára is kiterjeszti. A fogalmi háttér elégtelensége miatt Pierre Bourdieu a kultúra és a jelrendszer fogalmak túlhaladására a tőkék, mezők és habitus fogalmakat vezeti be. A habitus szerinte egyszerre a viselkedés által generált és a viselkedést generáló tényező, amely az adott mezőben meghatározza a tétek elnyeréséért folytatott küzdelem módját.

3. Az integratív antropológia programja Képzeljük el a jelentések Weber és Geertz által felvázolt hálóját egy N dimenziós térben! Maguk a jelentések a hálózat pontjait jelenthetik, a pontokat összekötő vonalak pedig a jelentéseket összekapcsoló összefüggések. Amennyiben a bourdieu-i értelemben vett nyelvi mezőt választjuk, a pontokat a szavaknak és kifejezéseknek, a vonalakat pedig nyelvtani vagy gondolati kapcsolatoknak feleltethetjük meg. Egy másik példa lehet az adott kultúrában érvényesnek tekintett zenei hangok világa. A pontok a hangok (az öt hang a pentatónia, az egész és fél hangok a klasszikus zene világában stb.), a vonalak pedig a hangokat összekötő dallamképletek. Az emberi viselkedések megfigyelése a pontok és vonalak számtalan empirikus hálózatát hozza létre. Az antropológus feladata, az interpretáció egy N dimenziós térben megismert jelrendszernek egy másik, M dimenziós térre vonatkozó konverziója, amely a saját kultúrája, pontosabban az adott kultúrában érvényes antropológiai tudományos jelentésháló. A feladatot egy statisztikai példával illusztrálom. A Prokrusztész statisztikai eljárás azzal foglalkozik, hogy különböző terekben található sokaságokat (pontokat) hasonlít össze.2 Az elemzés első lépéseként az eljárás a tereket igyekszik megfeleltetni egymásnak: az N dimenziós teret M dimenzióssá alakítja át. Ezután a két M dimenziós sokaságot már össze lehet hasonlítani, korrelációkat és más számításokat végezni. Az antropológus szimbolikus Prokrusztész-elemzést végez, amikor egy idegen jelentésrendszert igyekszik a sajátjára átfordítani. Az „interpretáció” tulajdonképpen konverziós probléma: azzal foglalkozik, hogy Az eljárás mitikus névadója, Prokrusztész, a hírhedt kilikiai útonálló, meg volt győződve, hogy a saját méretei tökéletesek. Az arra járó utazókat a saját méretére ácsoltatott ágyba fektette, és a túlnyúló végtagokat egy bárddal, a rövidebbeket pedig egy nyújtóval „tökéletesítette”. 2



átkonvertálja a megismert valóságdarabkákat azokra a dimenziókra, amelyeket az anyanyelve fogalmi kerete, azon belül is az antropológia tudományos szaknyelve lehetővé tesz. A konverziós folyamat azonban nem egyoldalú. Az antropológus feladata ugyan az, hogy a megfigyelt és értelmezett jelenségeket a saját kultúrájában interpretálja (ha egyáltalán sikerült elkerülnie a csapdát, hogy a saját kultúrájából kiindulva értelmezze), de a minél pontosabb interpretáció érdekében törekednie kell az antropológus szaknyelv és környezet kitágítására. „Innen nézve – mondja Geertz – az antropológia célja az emberi beszéd világának bővítése.” (Geertz [1988] 32. o.) Az antropológusok által használt nyelvi és kulturális környezet nem statikus, hanem a társadalom tagjai által formált, dinamikusan változó környezet. A nyolcvan-kilencvenes években számos empirikus kutatás folyt a témában, hogy tetten érjék az érvényes jelrendszer bővülésének folyamatát. Egy franciaországi kutatás például egy biokémiai kutatócsoport munkáját kísérte figyelemmel másfél éven keresztül. Tanúja lehetett, ahogy a csoport munka közben és a munkavégzés szüneteiben megalkotta a kutatás tárgyát képező koncepciót, és a szükséges új kifejezéseket. A munka innentől fogva már nem a koncepció megalkotása, hanem annak fizikai, anyagi jellegű megteremtése irányában folyt tovább. Sok fizikai-kémiai jelenség esetében előbb létezik a koncepció, és csak jóval utána születik meg a koncepciót tartalommal kitöltő anyagi jelenség. Más esetekben már régóta ismert jelenségek magyarázatai, fogalmai születnek meg később. Az mindenesetre látható, hogy a jelenségek és a róluk alkotott fogalmak elválaszthatók egymástól. A funkcionalista magyarázatok szerint a művészek (és bizonyos mértékig a tudósok) szerepe, hogy tevékenységükkel kitágítsák a jelentésháló határait. Ahogy a költők a maguk nyelvi újításaival a nyelv által leírható világ határait tolják egyre messzebb, a vizuális művészetek művelői a képi, a zenészek a zenei világgal teszik ugyanezt. Geertz ajánlása, hogy az antropológusoknak az emberi beszéd határait kell kitágítaniuk, a kultúra kutatóit a művészekkel állítja egy vonalba. Feladatuk azonban mégis kötöttebb, mint a művészeké, mert nem fikciókkal, hanem az általuk felfedezett, megismert és a hazai kultúrában ismeretlen jelentéstartalmak minél kevésbé torzított átültetésével kell sűrűbbre szőniük a jelentések hálóját. Tevékenységük azonban túlmutat az interpretív antropológia lehetőségein. Arra készteti az antropológusokat, hogy hagyják el az antropológuskultúra dimenzióit, és igyekezzenek az interpretáció dimenzióihoz hűek maradni. Az eredeti célkitűzés, hogy az interpretálandó kultúra jelentéshalmazait minél kisebb veszteséggel lehessen konvertálni egy másik jelentéshálóhoz, módosul. Az antropológus feladata ebben az új értelmezésben nem az interpretáció, hanem inkább az integráció, azaz az eredeti jelentésháló meghaladása és kiegészítse a megismert új jelentésháló elemeivel.

3. ábra. A jelentések struktúrái (háló) és a valóság (tér) Az integratív antropológia – ebben a megközelítésben – leginkább egy minden kultúrára kiterjedő oktatási programhoz hasonlítható, amelynek célja az emberiség különböző csoportjainál fellelhető tudástartalmak összegyűjtése és kölcsönös tanítása, azzal a megkötéssel, hogy igyekszik nem csorbítani a felfedezett jelentésstruktúrák érvényességét.

4. A „kultúra” és a „rendkívüli jelenségek” 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Amikor Geertz átvette Webertől a pókhálóba ragadt ember analógiáját, kihagyta azt gondolatot, hogy csak annyit értünk a világból, amennyit a háló elemei, a pontok és a vonalak kirajzolnak a számunkra. A háló szálai között azonban mégiscsak ott marad egy számunkra megragadhatatlan és értelmezhetetlen, ugyanakkor szintén valós tér. A kultúra szimbólumai által megragadható jelentéstartalmak szükségszerűen véges számúak lesznek, amelyek nem állíthatók arányba a valóság feltehetően végtelen információtartalmával. A fejtegetés illusztrálására egy másik példát hozok fel. Aki európai típusú szolfézst tanul, az megtanulja az egész és félhangok világát, illetve az ezek összetételéből keletkező összhangzattant. Nagyon ritkán felhasználhatják a negyedhangokat is. Az ezeken kívül eső hangok azonban disszonánsnak tűnnek. A valóságban azonban egy egyszerű szirénahang számos hangot kiad, ami nem írható le ezekkel a kategóriákkal, és ezért soha nem szerepelhetnek a zenében, habár léteznek. Rosalia Martínez bolíviai etnomuzikológus a kilencvenes években hosszabb ideig terepmunkát folytatott az Altiplano őshonos muzsikusai között. Első adatközlője, és ilyen értelemben tanítómestere, egy tülkön játszó aymara zenész egy egyszerű dallamot tanított neki. Martínez asszony zenész is volt, több fúvós hangszert ismert, a dallam visszajátszása mégsem nyerte meg mestere tetszését. Heteken át újra és újra eljátszatta vele a kívülállóknak egyszerű bődülésre emlékeztető dallamot, míg az antropológus rájött arra, hogy ő – műveltségéből fakadóan – ösztönösen „kijavította” a dallamot, abban az értelemben, hogy tisztán, disszonáns felhangoktól mentesen játszotta le. Így azonban a dallam helyi értelmezés szerint nem volt teljes, hiszen azt a disszonáns felhangokkal együtt tartották értelmezhetőnek, teljesnek. Az eset az antropológus számára rendkívül tanulságosnak bizonyult, annak ellenére, hogy a gyűjtött dallamok kottázásával, és így a gyűjtés feldolgozásának hagyományos módszereivel fel kellett hagynia. Hasonló eseteket a magyar néprajzi hagyományban is találunk. A Somogy megyei népi dallamok például bővelkednek az olyan negyedhangokban, amelyeket a legtöbb gyűjtés kottán sem jelöl, és a későbbi előadók – disszonánsnak, hamisnak tartva – kihagynak a dalokból. A disszonáns zenei elemek azért válhattak a 20. században a formabontó zenei irányzatok repertoárjának részévé, mert ezzel tudtak eleget tenni annak a kihívásnak, amit a művészektől általában vár a társadalom, azaz, hogy szélesítsék a megismerhetőség, a (zenei) szimbolikus érvényesség határait. Ahogy a zenében a disszonáns elemek használata, a nyelv világában az új fogalmak, koncepciók bevezetése segít tágítani, sűrűbbre szőni a megismerhető jelentések hálóját. Az antropológus lehetőségei azonban – a művészekétől és a legtöbb tudományág tudósaitól eltérően – korlátozottak. Az antropológus feladata – jelen írás értelmezése szerint – nem innovatív tevékenység. Az antropológiai tolmácsolás nem új dolgok felfedezésére, új jelentések megalkotására irányul, hanem – jó esetben – integratív szerepet kap: az általa feltárt és megismert jelentésháló-elemekkel egészíti ki a már létező jelentéshálókat. Az integratív célkitűzéseket vállaló antropológiai munka azonban elméletileg sem irányulhat az ismeretlen világ, a „rendkívüli jelenségek” megismerésére. Bár a különböző kultúrákban érvényes jelentéshálók minél tökéletesebb átvitelével maguk a hálók egyre sűrűbbre fonhatók, az antropológia célkitűzései miatt teljesen kizárt olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek az összes vizsgált kultúrában „rendkívülinek” minősülnek.

5. A jelentésháló pókja Az antropológiai megismerés lehetőségeivel foglalkozó dolgozatban két megállapítást igyekeztem megfogalmazni. Az első az interpretív antropológiát lassanként felváltó, jobb híján általam „integratív antropológiának” nevezett irányzattal foglalkozik, a második gondolat pedig csupán annyi, hogy az úgynevezett rendkívüli jelenségekkel még az integratív antropológia sem foglalkozhat. Amennyiben – az interpretív antropológia tanítása nyomán – a kultúrát szimbólumok hálójaként képzeljük el, úgy az antropológus feladata nem lehet egyszerűen az egyes hálózatok átkonvertálása egy másik (hazai) hálózat dimenziónak megfelelően. A konverzió során feltétlenül konverziós hibák lépnének fel. Az interpretív antropológia kétféle hiba elkövetésére hajlamos: az egyik, ha szembenézve a konverziós nehézségekkel, hogy az idegen kultúrát megismerhetetlennek és interpretálhatatlannak tételezzük. A másik, ha eltekintünk ezektől, és feltételezzük, hogy a megismert kultúrákat a mi kultúránk dimenziói szerint tökéletesen lehet interpretálni. Az antropológusoknak az interpretációnál többre, illetve másra kell törekedniük, éspedig a saját kultúrájuk jelentéshálójának kiegészítésére a megismert (interpretálandó) jelentésháló-elemekkel. Bár maguk is a saját kulturális környezetük részei, és köti őket – egyebek mellett – az anyanyelv, illetve az antropológia tudományos jelentéshálója, igyekezniük kell ezt meghaladni, és más mesterségek képviselőihez, művészekhez, tudósokhoz 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


hasonlóan maguknak is a hálót szövő pók, azaz a jelentésstruktúrákat kibővítő alkotó szerepére kell vállalkozniuk. Szerepük ilyen értelemben nem interpretív, hanem integratív, mert nem egyszerűen átkonvertálnak, interpretálnak bizonyos elemeket a saját kultúrájuk számára, hanem átveszik, minél kisebb torzítással átültetik és integrálják ezeket az elemeket. A jelentésháló pókjai, az antropológusok azonban saját elméleti-módszertani kereteik rabjai maradnak. Az emberi kultúrák, az emberiség által már előállított jelentésstruktúrák megismerésével és integrációjával foglalkozó tudomány sohasem merészkedhet a feltáratlan jelentéstartalmak, feltáratlan világok, az Antal [2001] által „rendkívülinek” nevezett, valamennyi vizsgált kultúrában ignorált jelentésstruktúrák megismerése felé.

6. Irodalom Antal Z. László [2001]: A „rendkívüli jelenségek” társadalmi hatása. NKA pályázat, kézirat. Boas, F. [1911]: The mind of primitive man. Macmillan, New York. Boas, F. [1997] (1896): Az összehasonlító módszer korlátai az antropológiában. Megjelent: Bohannan, P.– Glazer, M. (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest. 135–145. o. Bourdieu, P. [1978]: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Gondolat, Budapest. Bourdieu P. [1991]: Language & Symbolic Power. Polity Press, Cambridge. Geertz, C. [1988] (1973): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. Megjelent: Vári András (szerk.): Misszionáriusok a csónakban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kroeber, A. L.–Kluckhohn, C. [1951]: Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions. Papers of the Peabody Museum of American Archeology and Ethnology, Harvard University, Cambridge, 47. kötet. Morgan, L. H. [1961] (1877): Az ősi társadalom. Gondolat, Budapest. Tylor, E. B. [1989] (1871): A kultúra tudománya. Megjelent: Maróti Andor (szerk.): Forrásmunkák a kultúra elméletéből, 1. szöveggyűjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest, 167–178. o. Vári András (szerk.) [1988]: Bevezetés. Megjelent: Misszionáriusok a csónakban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Vörös Miklós [1994]: Határesetek. Replika, 14–15. sz. 239–266. o.


12. fejezet - Hierarchia Kísérlet a fogalom explikációjára Szakadát , István Nem voltam a tanítványa, sőt egyetlen hivatalos óráján sem voltam jelen. Sokáig csak a hírét ismertem. Később többször hallottam őt beszélni: hatott rám, de nem volt magával ragadó. Egyszer aztán a kezembe kerültek a tanítványai által leírt előadásjegyzetek. Lenyűgöztek! A Mester ellopott és titkon továbbadott szavai, az igazság titkos dokumentumai – nekem ezek voltak. Hitet, megnyugvást adtak, hogy a társadalomról lehet egzakt módon gondolkodni. Hogy lehet, mert tudhatunk, hogy lehet, mert merhetünk képletet felírni egy társadalmi jelenségről. Nekem ő a társadalom, a cselekvő ember matematikusa volt. 1996-ban a társadalomtudományi módszerekről írt órai jegyzeteiből szerettem volna megjelentetni egyet az ABCD Interaktív Magazin Modell rovatában. Engedélyt kértem tőle, beleegyezett. Akkor többször találkoztunk, erről-arról faggattam őt, volt a kézben korsó is. Azt mondta, most már tényleg megírja. Megírja a művet. A MűVET. Mondták mások: mindig ezt mondta. És nem jelent meg. Sosem jelent meg. Sokszor elmondta, de egyszer sem írta le. Aztán elment közülünk. Embernek törékeny volt, hát eltörött. Mi hallottuk őt, tudtuk, ki ő. Amit adott nekünk, adhatjuk tovább. És mondhatjuk, ki volt: Bertalan László.

1. A fogalom Max Weber az uralom szociológiájában hosszan elemzi a bürokratikus racionális uralom jellegzetességeit. Az uralom legelterjedtebb típusaként minősített racionális bürokratikus uralom meghatározásakor – többek között – a következőket írja. „A racionális uralom alapkategóriái tehát a következők: 1. folyamatos, szabályokhoz kötött hivatali ügyvitel, melynek körét 2. az illetékesség (a hatáskör) vonja meg. Ez a) a tevékenységek megosztása következtében elkülönülő, tárgyilag körülhatárolt feladatkört jelent, b) a feladatok ellátásához esetleg szükséges parancsadási jogokkal, és c) adott esetben megengedett kényszerítő eszközöknek, valamint alkalmazásuk feltételeinek szigorú körülhatárolásával. Az ilyen rendezetten működő hivatali gépezetet „hatóságnak” nevezzük. (…) A racionális uralom alapkategóriáihoz tartozik még: 3. a hivatali hierarchia elve, vagyis az a rend, amelyben minden hatóságnak világosan ki van jelölve az ellenőrző és felügyeleti hatósága, és az alárendelteknek ugyanakkor fellebbezési és panasztételi joguk van fölfelé.” (Weber [1987] 226. o.) A bürokrácia működéséről szóló weberi fejtegetéseket röviden a következő kijelentésben summázhatjuk: a bürokrácia fegyelmezett tudásuralom. Weber szerint mindkét mozzanat, azaz a fegyelmezettség és a „tudásalapúság” egyaránt fontos a bürokratikus uralom dominanciájának a kialakulásában. A tudás intézményes beépítése biztosítja az uralom szakszerűségét, amit Weber hosszan és alaposan elemez. Kevesebbet foglalkozik viszont azzal a kérdéssel, hogy vajon a bürokrácia minek is köszönheti a fegyelmezettségét. Közvetlen módon Weber nem mondja ki, de a szövegeiből levezethető az a tétel, miszerint a fegyelmezett működésmód jelentős részben annak köszönhető, hogy a hivatal tagjai hierarchikus rendbe tagozódva dolgoznak. A tétel bizonyítását itt nem végezzük el, mert figyelmünket másra szeretnénk összpontosítani. A továbbiakban azt szeretnénk megvizsgálni, mit is jelent valójában a hivatali hierarchia elve. Más szavakkal: a tanulmány célja kísérletet tenni a hierarchia fogalmának explikációjára.


Hierarchia

A hierarchia természetesen nem csak Webernél, sőt, nem is csak a társadalomtudományokon belül vált kiemelt fogalommá! Mind a hétköznapi életben, mind a különféle tudományszakok területén gyakran és széles körben használják ezt a terminust – igaz olykor változó jelentésárnyalatokkal. Épp ezért a tanulmány első részében rövid kitekintést teszünk, hogy képet alkothassunk, hogyan használják a fogalmat különböző tudásterületeken, majd ezek fényében próbáljuk meg kibontani és rögzíteni a fogalom egzakt jelentését. Ehhez támaszkodni fogunk Bertalan László egy rövid írására, illetve felidézzük a matematikai apparátusokat használó tudományterületek fogalomhasználati gyakorlatát.

1.1. Fogalomhasználati kitekintés Anélkül, hogy a fogalom alaposabb etimológiai elemzésére vállalkoznánk, meg kell említenünk azt a jól ismert tényt, hogy a hierarchia fogalma egyházi eredetű. A szó maga görög eredetű. Két összetevője a hieros (megszentelt) és az archein (parancs), tehát a fogalom – a dolgokat kissé leegyszerűsítve – megszentelt parancsként értelmezhető.1 Először a hatodik században bukkan fel Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita A mennyei hierarchiáról és Az egyházi hierarchiáról című műveiben.2 „A szerző három csoportba sorolja az angyalokat, az egyes csoportokat pedig további három rendre bontja, összesen kilenc angyali rendről értekezik. Az angyalhierarchiák tükrözik az isteni jóságot az alacsonyabb rendű lények felé… A mennyei hierarchia tükörképe a földi hierarchia… Az egyházi hierarchia tagozódása megfelel a mennyei hierarchia tagozódásának. Az első fokozat: a keresztség, az eukharisztia, a müron (bérmálás). A második fokozatot alkotják: a püspökök, papok, diakónusok. A harmadik fokozat: szerzetesek, hívők (bűnbánók, katekumenek).” (Vanyó [1980] 898. o.) A hierarchia leírásakor a számunkra legfontosabb mozzanat a következő: a hierarcha 3 „egy személyben” ad ki másoknak parancsokat, és hajt végre mások által kiadott parancsokat, de nem engedelmeskedik azoknak, akiknek parancsol. Ezáltal szükségszerűen kialakul valamiféle fokozatosság, valamiféle elrendezés a különböző szinteken levő hierarchák között, és ez a fokozatosság, ez a rend, amely az angyalok között az égi hierarchiában jelenik meg, még inkább meg kell jelennie az emberi társulatokban, társaságokban megszilárduló hierarchiában is. „A mennyei hierarchia és az egyházi hierarchia kiegészíti egymást, mindkettő ugyanazt a célt szolgálja, egy és ugyanazon isteni mű keretében illeszkedik, az eget és földet átfogó hierarchia minden fokozata az isteni működéseket tükrözi vissza, illetve a felsőbb fokozatok áttükrözik az isteni energiákat az alsóbb fokozatokra.” (Vanyó [1980] 900. o.) A hierarchia tehát „az ember örök üdvözülésének elérése céljából az Egyházban megszilárdult hatalom teljességét jelenti”, amely azonban szintekre, rendekre, fokozatokra van felosztva, és e szinteknek megfelelően a felüllevők parancsolnak az alárendelteknek, az alullevők pedig kötelesek engedelmeskedni a fölérendelteknek. A hierarchia kialakulásának, megszilárdulásának folyamatát egyháztörténészek nagyjából a második század közepére teszik, és az egyház hierarchikus szervezetének kialakulását – nem igazán meglepő módon – hasonló okokkal magyarázzák, mint amelyek később majd a szervezetszociológiai elemzésekben is gyakran felbukkannak a hierarchikus szerveződés terjedésének magyarázatában: „A hierarchikus struktúra megszilárdulása vetett véget ama bizonytalanságoknak is, melyeket a karizmatikusok, a vándortanítók váltottak ki az egyházban. A misszionáló tekintélyek helyére lépett a helyhez kötött hierarchia.” (Vanyó [1980] 93. o.) A keresztény egyháznak ebben az időszakban ugyanarra volt szüksége, mint a későbbi, modern, világi szervezeteknek: egyértelmű utasítási és felelősségi jogkörök mentén működő szervezetirányítási rendszerre.

2. Szervezetirányítási probléma Sok szótárban szent uralomként adják meg a szó eredeti jelentését. 2 The Catholic Encyclopedia, http://www.newadvent.org/cathen/07322c.htm 3 A hierarcha a „megszentelt parancsoló”, azaz a hierarchia valamely pontján álló személy. 1 2


Hierarchia

Bár érdekes lenne, de nem célunk áttekinteni azt a történelmi folyamatot, ahogyan a világi szervezetek belső felépítésüket, rendjüket fokozatosan az egyházi hierarchia mintájára alakítják ki. Ezen a ponton elégnek tartjuk, ha visszatérünk Weberhez, és egy kicsit alaposabban kibontjuk mindazt, amit az uralom, illetve azon belül a modern szervezetek szociológiájáról írt. Kezdjük a legfontosabbal! Tudjuk, hogy Weber a hierarchia elvét az uralom szociológiájának kibontása közben használja. Az a társadalmi viszony, amit Weber az uralom fogalmával ír le, a hierarchia különböző szintjein álló személyek között egy aszimmetrikus, parancsadási és parancs-végrehajtási valószínűséget tartalmazó viszonyt fejez ki,4 tehát a fogalom ekkor még nagyon hasonló jelentéssel bír, mint a szó eredeti – egyházi – jelentése. A parancsadási lehetőségek persze nyilván eltérő tartalmú parancsok kiadására és végrehajtására irányulnak a két esetben, de ez a formális felépítés, azaz a kialakuló szervezet szempontjából nem érdekes. Az igazán fontos mozzanat itt az, hogy ettől kezdve fokozatosan és egyre inkább a modern szervezet felépítésének belső szervező elvévé válik a hierarchia elve. Már maga Weber, majd utána sok-sok szervezetszociológus megállapítja és elemzi a hierarchikus szervezetek dominanciájának kialakulását, elterjedését a modern gazdasági, politikai és kulturális élet minden területén. A bevezetőnkben már említettük, hogy Weber a tudáskövetelmények, illetve a fegyelmezett működésmód miatt tartja mindennél hatékonyabbnak a – hierarchikus elven működő – bürokráciát. Az intézményesen biztosított szaktudás, illetve szolgálati tudás a döntéshozatal (illetve döntés-előkészítés) szakszerűségét, megalapozottságát, a fegyelmet követelő és fegyelmet tartó hivatali rend az egyértelmű és hatékony döntés-végrehajtást segíti elő. A fegyelmezettség magyarázata a következő: 1. mivel a hivatalnokok: • „állásukat szerződés alapján töltik be”, • „fix fizetést kapnak pénzben”, • „hivatali munkájuk jelenti egyedüli vagy főfoglalkozásukat”, • „pályafutásuk … a hivatali elöljáró ítéletétől függő »előmenetelt« jelent”, • „el vannak választva az igazgatás eszközeitől” (Weber [1987] 228. o.); 2. ezek miatt a hivatalnokok egzisztenciájukat csak saját hivatali munkájuk révén képesek biztosítani; 3. ezért rákényszerülnek arra, hogy minél pontosabban, minél fegyelmezettebben végrehajtsák főnökeik utasításait. Ezek az utasítások viszont a hivatali hatáskörök egymástól való pontos elhatárolása, azaz illetékesség elvének betartása miatt egyértelmű parancsadási és parancs-végrehajtási viszonyrendszert alakítanak ki és tartanak fent az uralmi szervezetbe tartozók között. Ez azt jelenti, hogy minden hivatalnoknak egy közvetlen főnöke van, tehát a hivatal összes alkalmazottja (elméletileg) mindig csak egy embertől kaphat közvetlen utasításokat. Emiatt válnak egyértelművé (nyomon követhetővé és számon kérhetővé) a parancsadási folyamatok a szervezeten belül. Weber első állítása tehát a bürokrácia (hierarchia) dicséretéről szól. Ezek után azonban Weber rögtön figyelmeztet arra is, hogy a bürokráciák mindennél jobban kiszolgáltatottá tehetik saját vezetőiket, illetve a hivatal által szolgálni hivatott emberek körét abban az esetben, ha a vezetőik nem képesek megtörni azokat a hatalmi helyzeteket, amelyeket a bürokraták alakítanak ki saját tudásmonopóliumaikra támaszkodva. A bürokráciák saját valószerűségigényük miatt ezt a feladatot minden más uralmi formánál hatékonyabban, pontosabban képesek elvégezni. Weber ezért nevezi ezt tudásuralomnak. A tudás, az információ monopolizálása azonban történelmileg újfajta hatalmi helyzetet teremt, könnyen és gyakran átformálja a modern táradalmak hatalmi szerekezetét.5 Weber azonban még nem veszi észre a hierarchikus szerveződéseken belül könnyen felbukkanó – információáramlással kapcsolatos – problémákat. A modern uralmi szervezetekben ugyanis kétféle tartalmú és kétféle irányú viszonyrendszer egyidejű létezéséről kell beszélnünk. Az uralmi viszonyokat a főnök– beosztott szerepek mentén érvényes, parancsadással és parancs-végrehajtással kapcsolatos cselekvéseket jellemzik, de ugyanezen kapcsolatrendszer mentén a szervezetnek el kell látnia egy másik funkciót is: össze kell gyűjtenie a döntésekhez szükséges információkat, amit nyilván alulról felfelé építkezve tehet csak meg. Mivel azonban a hierarchikus szervezetekben az információáramlás is ugyanolyan szigorúan meghatározott módon, Weber jól ismert meghatározása az uralomról a következőképpen szól: „Uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak.” (Weber [1987] 77. o.) 5 A hatalom és uralom fogalmának különbségeiről lásd Szakadát [1993]. 4


Hierarchia

ugyanazon rögzített útvonalakon keresztül valósulhat meg, mindez – ahogy azt később látni fogjuk – az információs igények növekedésével együtt elvezet oda, hogy a hierarchia elvét érdemes lesz felváltani másfajta (például heterarchikus) szerveződési elvekkel.

2.1. Rendszerirányíthatósági probléma Az emberek által létrehozott és működtetett társulásokat, szervezeteket bonyolult rendszerekként is szemlélhetjük. Ha így teszünk, akkor rutinfeladatként fogalmazhatjuk meg azt a követelményt, hogy meg kell vizsgálni a rendszerek irányítási struktúráját, irányítási mechanizmusát. Nem kell komoly bizonyítási apparátust megmozgatni ahhoz, hogy elfogadjuk azt a tételt, miszerint minél nagyobb szervezetet, minél nagyobb rendszert feltételezünk, annál nagyobb információs igény jelentkezik az adott rendszer működtetésekor. Az irányítási rendszerek szerkezetének elemzésekor – tehát a politikai szociológiától távoli szakterületen – szintén központi szerepet kap a hierarchia fogalma (Vámos [1984]). Ekkor azonban – az eltérő kiindulópontok, másfajta szempontok és kérdésfeltevések miatt – már egészen más jelentésrétegek tapadnak hozzá. A bonyolult rendszerek6 irányíthatóságának és számíthatóságának kérdését vizsgálva, a hierarchikus módon irányított szervezetek mellett gyakran említik az úgynevezett heterarchikus módon működő szervezeteket, s mint két, eltérő vezérlési elv kerül szembe egymással: • a heterarchikus irányítás elve, illetve • a hierarchikus irányítás elve. Ebben a megközelítésben a hierarchikus irányítást a centrális, azaz a szigorúan egyközpontú vezérlési rendszer módosított változataként lehet elgondolni, ami miatt egy alaposabb tárgyalás során ki kellene térnünk a centrális irányítással kapcsolatos kérdésekre is, de az igazán bonyolult rendszerek centrális irányítás mellett sosem tudnak tartósan fennmaradni, ezért nekünk elég itt csak a hierarchikus és a heterarchikus rendszereket megvizsgálni. A hierarchikus irányítás tulajdonságait könnyen el lehet képzelni a hierarchikus szervezetek működésmódjának az ismeretében. Rendszerirányítási szempontból nézve a hierarchikus vezérlés legfontosabb vonása az, hogy a rendszer központjában kell folyamatosan gyűjteni és értékelni a vezérléshez szükséges információkat, majd ugyancsak a központból kell az utasításokat megküldeni a hierarchia egyes pontjaira, hogy a rendszer egésze a kívánt, elképzelt módon működjék. Ez a működésmód a nagy bonyolultságú rendszerek esetében könnyen számításkapacitási gondokhoz vezethet, könnyen megjelenhet az úgynevezett számíthatósági probléma, amikor a szükséges információ számításkapacitási gondok miatt nem áll megfelelő időben rendelkezésre. Minél több elemből, minél több részrendszerből, minél bonyolultabb kapcsolatrendszerből építkezik az adott rendszer, illetve minél inkább dinamikus rendszerről van szó, annál nagyobb mértékben nő a központban, a magasabb hierarchikus szinteken elvégzendő számítási feladatok nagyságrendje. Ez pedig bizonyos méretek felett már megoldhatatlan problémákat generál az adott rendszerek számára. Éppen ezért a bonyolult rendszerek vezérlését, irányítását másként lehet csak megoldani, és ez a másik irányítási módszer a heterarchia elvére támaszkodik. Ennek egyik lényeges összetevője az, hogy a rendszeren belül sok központ van engedélyezve. Ez irányítási, információgyűjtési és információfeldolgozási szempontból azt jelenti, hogy több helyen állnak rendelkezésre az irányításhoz, működéshez szükséges információk. A sokközpontúság ténye teszi lehetővé azt, hogy a heterarchia elvének másik fontos összetevője is értelmet kaphasson. A heterarchia elve ugyanis megengedi, hogy egy adott rendszerelem, részrendszer számára szükséges információt többféle helyről, irányból, többféle útvonalon keresztül is meg lehessen szerezni, ami az ilyen rendszereknek nyilvánvalóan nagyobb rugalmasságot, gyorsabb és hatékonyabb reagáló képességet tesz lehetővé. A heterarchikus működésmód példájaként utalhatunk a piaci elven működő gazdaságra, illetve az internetre. 7 Ebben az összefüggésben a hierarchikus irányítás alapvető problémája a központ (vagy a központi szint) szükségszerű túlterheltsége: a központnak a rendszer minden állapotáról, minden változásáról tudnia kell, minden rendszereseményben részt kell vennie, ami miatt a központ feladatainak száma a bonyolultság fokozódásával (azaz a rendszer összetevői számosságának növekedésével) exponenciálisan nő. A hierarchikus Bonyolult rendszereken itt az olyan rendszereket kell érteni, mint a piac vagy tervgazdaság mint gazdasági rendszer, a demokrácia vagy diktatúra mint politikai rendszer, vagy az olyan nagy nemzetközi cserehálózatok, mint a villamosenergia-hálózatok, a nemzetközi postai rendszer, a telefonhálózatok, nagy ipari termelési rendszerek, robottechnikán alapuló gyártósorok, lokális számítógép-hálózatok vagy épp a teljes internet. 7 Nem ismerjük ugyan a szervezetszociológiai szakirodalmat, mégis meg kell jegyezzük, hogy felületes benyomásaink alapján úgy tűnik, mintha a heterarchia fogalmát felkapta volna az utóbbi évek szervezetszociológiája, és a modern szervezetek irányításában is megjelentek azok a kísérletek, amelyek a heterarchia elvét próbálják megvalósítani (lásd például Wilson [2001]). 6


Hierarchia

rendszer legfőbb fenyegetettsége abból fakad, hogy a központ esetleges kiesésével a teljes rendszer működésképtelenné válik. A hierarchikus rendszereket a tervezhetőségük tartja életben. Kisebb méretek, alacsonyabb bonyolultsági fok mellett a tervszerű vagy terv szerinti működés lehetősége és kívánatossága miatt alkalmazzák.

2.2. Szerkezetépítési probléma Más összefüggésben és más értelmezés mentén jelenik meg a vizsgált fogalom Herbert Simon gondolatmenetében (Simon [1982]), amikor a rendszerek strukturáltságát (részekre tagoltságát) vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy a hierarchikusan strukturált rendszerek hatékonyabb működésmódra képesek a strukturálatlan rendszerekhez képest. Tanulmányában Simon – saját állítása szerint – bővebb jelentést tulajdonít a hierarchia terminusának, mint ami az etimológiai elemzések során szokásos. Először definiálja, mit gondol a hierarchiáról. „Hierarchikus rendszeren vagy hierarchián olyan rendszert értek, amely egymással kölcsönös kapcsolatban álló alrendszerekből áll. Ez utóbbiak struktúrája szintén hierarchikus; egészen addig, amíg el nem érjük az elemi alrendszerek legalsó szintjét.” (Simon [1982] 90. o.) Majd ezek után jelzi, hogy ez az értelmezés tágabb a szokásos meghatározásoknál: „A terminust általában azokkal a bonyolult rendszerekkel kapcsolatban szokták használni, amelyekben az egyes alrendszereket hatalmi viszony rendeli alá azoknak az átfogóbb rendszereknek, amelyekhez tartoznak. Pontosabban: egy hierarchikus fölépítésű, formális szervezetben minden rendszer egy »főnökből« és a neki alárendelt alrendszerek halmazából áll. Az alrendszerek mindegyikének van »főnöke«, aki a rendszer főnökének közvetlen alárendeltje.” (Uo.) A tágabb értelmezés megvilágítása érdekében aztán Simon (különböző területekről válogatva) utalást tesz néhány hierarchikus felépítésű rendszerre: • társadalmi rendszer: család–falvak–törzsek, • biológiai rendszer: sejt–szövet–szerv–élőlény, • fizikai rendszer: elemi részecske–atom–molekula–makromolekula, • szimbolikus rendszer: szó–szókapcsolat–mondat–bekezdés–szakasz–fejezet–szöveg. Ezután híressé vált példájában a két órásmester – Hora és Tempus – történetének bemutatásán keresztül a bonyolult rendszerek evolúciójával kapcsolatban úgy érvel, hogy „… ha léteznek stabil, közbeeső formák, akkor a bonyolult rendszerek sokkal gyorsabban fejlődnek ki az egyszerű rendszerekből, mint akkor, ha efféle formák nem léteznek. A létrejövő bonyolult formák az előző esetben hierarchikus szerkezetűek lesznek.” (Simon [1982] 90. o., 101. o.) Majd a kvázifelbonthatóság fogalmát bevezetve, a hierarchikus rendszereket kvázifelbontató rendszernek minősíti (amikor is a rendszer alkotórészein belüli kapcsolatok erősebbek, mint az alkotórészek közti kapcsolatok). A kvázifelbonthatóság miatt viszont a hierarchikus rendszerek viselkedése és leírása is nagymértékben leegyszerűsödik.8 Simon értelmezésében tehát a hierarchikusság éppen az ellenkezőjét jelenti, mint a tanulmány előző fejezetében bemutatott irányításelméleti problémák esetében. Simon idézett rendszerei esetében a hierarchikus szerkezet a biztosítéka a rendszerek létrejöttének és fennmaradásának, szemben a korábban idézett rendszerekkel, amelyek esetén a hierarchikus irányítás a megfelelő működésmód akadálya. Nem érezzük feladatunknak ebben a tanulmányban megmagyarázni az ellentmondás okát, de megjegyezzük, hogy – megítélésünk szerint – a bonyolultság és számíthatóság eltérő dimenzióiról lehet itt szó.

2.3. Osztályozási probléma

Simon itt egyfelől a bonyolult rendszerekben található redundancia kihasználásáról, illetve az állapotleírások eljárásleírásokkal való helyettesítéséről értekezik hosszabban, ami témánk szempontjából kevésbé fontos. 8


Hierarchia

A kulturális értékek, normák átörökítésének egyik módja az átadandó, áthagyományozandó információk, üzenetek rögzítése, tárolása különféle típusú dokumentumokban (könyvekben, újságokban, filmeken, állóképeken, hanganyagokban stb.). A különféle dokumentumtípusokat eltérő tárolási, rendezési, feldolgozási elvek mentén különféle memóriaintézményekben tároljuk, de egy feladatkörben ugyanazon problémákat kell megoldani – legyen szó könyvtárakról, film-, tévé-, rádió- vagy újságarchívumról, hangtárról, lemeztárról, videotékáról, levéltárról stb. A dokumentumokat ugyanis úgy kell tárolni, hogy könnyen, gyorsan és biztosan megtalálhatók legyenek, ami miatt valamilyen tárolási és visszakeresési rendszert, szerveződést kell kialakítani. A dolgokat kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy mindehhez arra van szükség, hogy a szóban forgó dokumentumokat osztályokba soroljuk abból a célból, hogy az effajta rendezés után és alapján képesek legyünk a hatékony keresésre. Meg kell vizsgálnunk tehát, mit jelent az osztályozás, osztályozási rendszer fogalma. „Az osztályozás logikai elveit Arisztotelész dolgozta ki, azonban csak hat évszázaddal később Porphüriosz görög filozófus, Arisztotelész műveinek kiváló magyarázója öntötte őket jelenlegi formájukba. Porhüriosz szerint az osztályok közötti kapcsolatot az határozza meg, amit ő „praedicabiliá”-nak (predikátumoknak) nevez. Az öt „praedicabilia” közül három lényeges az osztályozás szempontjából: a nem (genus), amely a kiinduló osztály, a faj (species), amelyet származtatott osztálynak nevezünk, és a differentia specifica vagyis az ismertetőjegy, amely a nem tulajdonságaként lehetővé teszi, hogy belőle fajt képezzünk. A „faj” tartalma így felöleli a nem tartalmát, valamint azt a sajátos ismertető jegyet is, amely a fajra jellemző. Ezt az elvet a Porphüriosz fája néven ismert dichotóm osztályozás szemlélteti. Ez az osztályozás Pierre de la Ramée XVI. századi francia filozófus révén vált híressé, aki kiemelte a feledés homályából.” (Dobrowolski [2001] 148–149. o.)

1. ábra. Porphüriosz fája A híressé vált ábrát (melyet a mesterséges intelligencia területén használt szemantikus hálók ősképének is tekintenek egyben) mi abban a változatában közöljük, amelyben a bal oldalon a terminusok magyarázatként szolgáló jelölések vannak feltüntetve (1. ábra). 9 Az ábrán a nagybetűvel szedett kategóriák az osztályozási rendszer elemei, míg a kis betűs „ismérvek” jelentik a származtatott osztályok, a specifikus fajfogalmak differentia specificáit.

Porphüriosz fáját tehát nem a Dobrowolski által közölt formában jelenítjük meg, hanem egy 1239-ből származó, Peter of Spain nevű szerző által közvetített változatot mutatunk be (lásd Sowa [2000] 5. o.). 9


Hierarchia

Az osztályozási rendszerek kapcsán többféle terminust használnak. Néha teljesen, néha csak részben azonos értelemben, és egy meglehetősen absztrakt viszonyrendszeren belül definiálják és használják az olyan fogalmakat, mint osztályozás, klasszifikáció, taxonómia, extenzió, intenzió, konnotátum, konceptus, referátum, denotátum, tartalom, terjedelem, reláció, ekvivalenciareláció, osztályképzés, osztályba besorolás, faj–nem viszony, rész–egész viszony, rend, rendezés, rendszer, struktúra, szerkezet, szisztéma stb. Ingetraut Dahlberg a terület szakkifejezéseinek tisztázásakor röviden elvégzi az osztály fogalmának etimológiai elemzését: „Az »osztály« fogalmának – indogermán nyelvű – megnevezései (»Klasse«, »class«, »classe«) egyrészt a görög »kaleo« – »összehívás«, »összegyűjtés« (»to kleos« = »hívás«; »Ekklesia« = »népgyűlés«) – szóból vezethetők le (latinul »calere« = »hívás«), másrészt pedig a görög »kleio« = »zárás«, »körülhatárolás« – szóból, amelyből a latin »lauco«, s ebből a »conclave« (»konklávé« = »zárt pápaválasztó gyűlés«) származott. A latin nyelvben a »classis« szó már létezett és részleget, néposztályt, seregtestet, flottarészt jelentett.” (Dahlberg [2001] 221–260. o.) Az osztály fogalma után Dahlberg egymás után sorba veszi a kapcsolódó egyéb terminusokat, Ennek során figyelemreméltó – ám ahogy azt a későbbiekben próbáljuk majd bemutatni: pontatlan – megállapítást tesz a struktúra és rendszer fogalmainak megkülönböztetése során amikor kijelenti, hogy: „a struktúra a rendszer elemeit összehangoló relációk halmaza.” (Dahlberg [2001] 241–242. o.) Végül a fogalmak tisztázását célzó fejtegetései lezárásaként Dahlberg az osztályozás alapkategóriájának az osztályozási rendszert tekintve az alábbi meghatározást adja: „Osztályozási rendszer: Osztályozási ismérvek (»klasszémák«) szerint összefogott és rendszerelvek alapján a rendszer meghatározott helyeire sorolt fogalmak összessége.” (Dahlberg [2001] 247. o.) A dahlbergi osztályozási rendszer meghatározása által kijelölt nyomvonalon halad tovább Jurij Anatoljevics Šrejder, aki az elemzése során a terminusok intenzionális és extenzionális természetét egyaránt figyelembe veszi (Šrejder [2001a], [2001b]). Šrejder a fogalmak kettős természetéhez igazodva két új terminust vezet be, illetve ezeket használva kétféle tevékenység egyidejű létezésére mutat rá. Legfontosabb állítása az, hogy az osztályozásnak kettős természete van. „A tárgyak osztályozása a megismerés leghagyományosabb módszere; az osztályozás eredményeként az ismeretek osztályozási táblázatok formájában jelennek meg. A táblázatokban a vizsgált tárgyak célszerűen kiválasztott ismérvek alapján osztályokba (taxonokba) rendeződnek; az ismérvek az osztályozás alapelemeinek tekinthetők.”(Šrejder [2001a] 297. o.) „A taxon a névvel jelölt tárgyak osztályát (a megfelelő fogalom terjedelmét) képviseli; az ismérv ezzel szemben a névhez fűződő képzetet (a fogalom tartalmát) adja meg. (…) az osztályozás a taxonómia (a tárgyak hasonlóság szerinti csoportosítása) és a meronómia (a tárgyak olyan elkülönítése, amely lehetővé teszi a közöttük fennálló hasonlóság fokának megállapítását) dualitásként értelmezhető.” (Šrejder [2001a] 299. o.) „… a taxon nem szervezetek (általánosítva: osztályozott objektumok) halmaza, hanem fajok halmaza.” (Šrejder [2001a] 301. o.) „Amikor az osztályozáskor az objektumok részekre – meronokra – való bontásával foglalkozunk, ezzel a vizsgált objektumok meronómiáját írjuk le. A meronokra bontás struktúrája alkotja az objektumok archetípusát (őstípusát).” (Šrejder [2001a] 306. o.) Nem tűnik teljesen tudatosnak, ahogy Šrejder elkezdi használni a struktúra fogalmát. Először megjelenik nála a hierarchikus struktúra kategóriája, majd azt a könyvtári osztályozás során használt, úgynevezett fazettás struktúrákkal szembeállítva rövid utalást tesz bizonyos matematikai struktúrákra: „A hierarchikus és fazettás struktúrák bizonyos értelemben ellentétesek. De sok olyan struktúra létezik, amely nem tartozik sem az egyik, sem a másik típushoz. Például lehetséges két olyan hierarchikus struktúra, hogy az első struktúra bármely taxonjának a másik struktúra bármely taxonjával közös metszete új taxont eredményez. Kérdéses, hogy milyen a hierarchikus és fazettás struktúrákat szélsőséges esetként tartalmazó taxonómiai struktúrák lehetséges spektruma. Kiderül, hogy izomorfikus pontossággal az összes struktúra leírható idempotens félcsoportok segítségével. Ahány ilyen félcsoport lehetséges, annyi nem izomorf taxonómiai struktúra létezik.” (Šrejder [2001a] 304. o.) 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hierarchia

A félcsoport terminusa itt egy konkrét – a matematikában használt – struktúratípusra utal, amelyet az absztrakt algebra területén szigorú pontossággal definiálnak, Šrejder azonban sajnálatos módon nem fejti ki a taxonómiai struktúrák és a félcsoportok viszonyrendszerét.10 Nem tudhatjuk meg éppen ezért, mit ért hierarchikus vagy bármilyen más struktúrán. Pedig a könyvtári, archívumi osztályozás és információkeresés területén csak akkor igazodhatunk el, ha a struktúra fogalmát kezelni tudjuk. E nélkül nem lehetünk képesek az osztályozási rendszerek területén oly fontos – a hierarchiával kapcsolatos – fogalmak megkülönböztetésére sem. Az osztályozási rendszerek használata megköveteli az egyértelmű és gyors „bejárást” lehetővé tevő belső szerkezet kialakítását, amire a hierarchikus felépítés nagyon alkalmas lehet. A hierarchikus szinteken lefelé haladva úgynevezett hierarchialáncokat képezhetünk, amelyek a csúcspontból a különböző végpontokba vezető útvonalakat különítik el egymástól. A hierarchia elvének megfelelően egy adott pontba mindig csak egyetlen útvonalon juthatunk el. Viszont a hierarchialáncok gyors bejárását, illetve egyértelműségét lehetővé tevő „egyutasság” egy adott ponton, egy adott méreten túl már könnyen merevséggé válhat, ami már a rendszeren belüli mozgás, eligazodás könnyedsége és gyorsasága ellenében hathat. A hierarchikus szervezési elv szigorúságát éppen ezért érdemes megtörni azáltal, hogy bizonyos pontokon „átkötéseket” engedélyezünk a hierarchia más pontjaira. Ezzel természetesen megtörjük a hierarchia egyértelműségét, bár a rendszerek használata során jelentős részben ugyanaz az élmény megmarad, mint amit a tiszta hierarchikus rendszerek használata során lehet érezni, hiszen a rendszer elemei közötti alá-fölé rendeltségi viszonyok nem változnak. Ezt a kettősséget – hogy bár változik a rendszer állapota, de azért nem igazán komoly mértékű ez a változás – fejezi ki az a névválasztás, amelyet ezen a területen „vezetnek be”, amikor a tisztán hierarchikus rendszereket monohierarchikusnak, míg az oldalági linkeket alkalmazó rendszereket polihierarchikusnak nevezik. A polihierarchikus rendszerekben a rendszer bizonyos pontjain megengedik, hogy adott elemnek több közvetlen fölérendeltje legyen. Hogy a polihierarchia és a monohierarchia miben tér el egymástól, illetve miben egyezik meg egymással, a későbbiekben alaposabban meg kell vizsgáljuk.

2.4. Tudásrendezési probléma Amikor az osztályozási, tudásszervezési rendszerek segítségével egy adott tudásterület dokumentumait elrendezzük, akkor kétféle értelemben beszélhetünk rendezésről. A könyvtárosi, archívumi feltáró munkák során a dokumentumok formai és tartalmi leírásakor újfajta információt – úgynevezett metainformációt – hozunk létre a dokumentumok eredeti információtartalmához képest, amit a katalógusok, tezauruszok, terminuslisták segítségével rögzítünk. Először a katalógusokban meglevő metainformációkat kell rendezzük, hogy a – „katalógustermekben” – keresést végző személy minél gyorsabban és könnyebben megtalálja a keresett dokumentumot, majd a – fizikailag „raktárakban” – tárolt dokumentumok gyors és biztos kereshetősége, elérhetősége céljából rendezzük a fizikailag létező dokumentumokat is (természetesen úgy, hogy a katalógustermi és raktártermi információk össze legyenek egymással kötve). Ekkor alapvetően még elválasztjuk egymástól a kétféle információtípus (a dokumentuminformációk és a metainformációk) kezelését. A digitális dokumentumkezelés világában azonban jelentősen változik a helyzet. A digitális dokumentumokat, illetve az azokat leíró metainformációkat ugyanolyan módon és ugyanazon a helyen lehet tárolni. Ezt a lehetőséget azonban ma még kevéssé használják ki. Szemben az analóg világgal, ahol a dokumentumok rendezése azért alapvetően a metainformációk rendezésének, osztályozásának problémáival foglalkozott, a digitális információkezelés területén a rendezési, osztályozási probléma érdekes módon a másik irányból, a dokumentumok irányából fogalmazódik meg. Az operációs rendszerek szintjén ugyanis kezdetektől fogva adott az a feladat, hogy a dokumentumokat és más digitális állományokat valahogyan tárolni kell, valahogyan el kell tudni rendezni és visszakereshetővé kell tenni. Az állományok (fájlok) tárolására alkalmazott kizárólagos módszer pedig a hierarchia elvén működő könyvtári rendszer (directory system) lesz.11 A hierarchikus állománykezelés legfőbb előnye és értéke az, hogy ezáltal biztosíthatjuk azt, hogy minden állomány egyértelműen és biztosan elérhető legyen a számítógépek és felhasználóik számára. A hierarchikus állománykezelés azonban ugyanazokat a nehézségeket okozza a felhasználók számára, mint amelyek a szigorú hierarchikus szervezési, eligazító rendszerek esetében jelentkeztek: az állományok hierarchikus elrendezése miatt sok esetben nagyon kényelmetlenné válik azok megtalálása, illetve az azokra történő hivatkozás. Azt az igényt aztán, hogy adott állományt a hierarchikus rendszer több pontján (azaz több könyvtárban) is el lehessen érni, több helyen is „lehessen látni”, különféle módszerek alkalmazásával teszik lehetővé: szimbolikus linkek, alias nevek stb. bevezetésével hivatkoznak több helyről is a fizikailag ugyanazon helyen tárolt, ugyanazon fizikai állományra. A szimbolikus linkekkel ugyanezt a problémát akarják kezelni, és lényegét tekintve ugyanazt

10 11

A tanulmány későbbi fejezetében még foglalkozunk a matematikai struktúrákkal. A számítógépek állományainak kezelésére szolgáló állományhierarchia-rendszer szabványát lásd: http://www.pathname.com/fhs/.


Hierarchia

az eljárást alkalmazzák, mint a tudásszervezési rendszerek „fellazításakor”, vagyis polihierarchikus „szervezetet”, rendszert működtetnek.12 Vizsgált témánk szempontjából érdekes informatikai terület még a JAVA programozási nyelven felépített osztályhierarchiák rendszere,13 de ennek tárgyalása meghaladja jelen tanulmány kereteit.

3. A fogalom explikációja A hierarchia fogalmának különböző szakterületeken, eltérő kontextusokban történő használatát áttekintve, írásunk hátralevő részében explikációs kísérletet teszünk. Először Bertalan László egyik előadásjegyzeteiből vesszük át a számunkra szükséges fogalmakat, majd néhány matematikai kategória segítségével felépítjük a hierarchia fogalmának egy lehetséges, egzaktnak tekinthető meghatározását.

3.1. Tudományos terminusok Amikor Bertalan László Köznapi és tudományos terminusaink című tanulmányában (Bertalan [1996]) bemutatja a tudományos fogalomkezelés alapvető terminusait, fejtegetéseit a terminusok extenziójára és intenziójára vonatkozó fregei megkülönböztetéssel kezdi (Frege [1980]). „Terminusaink egyfelől vonatkoznak valamire, jelölnek valamit – ez az extenziójuk, vagyis a terjedelmük. Másfelől azonban jelentenek is valamit – ez az intenziójuk, vagyis a jelentésük.” A következő lépésben aztán – a terminusok extenzióinak és intenzióinak segítségével – Bertalan definiálja gondolkodásunk két alapvető terminustípusát, a tulajdonságterminust, illetve a relációs terminust. „A modern logika alapján a köznapi és a tudományos terminusoknak két fő típusát különböztethetjük meg: a tulajdonságterminusokat és a relációs terminusokat. Tulajdonságterminus minden olyan terminus, amelynek az extenziója különálló elemeknek – individuumoknak, tárgyaknak, dolgoknak, relációknak – az osztálya, intenziója pedig egy olyan tulajdonság, melynek külön-külön a birtokában van a szóban forgó osztály valamennyi eleme. Tulajdonságterminus például a »férfi« és a »szimmetrikus« kifejezés.” Relációs terminus pedig minden olyan terminus, amelynek nem különálló elemek, hanem rendezett n-esek alkotják az extenzióját, az intenziója pedig egy olyan viszony, illetve kapcsolat, amely külön-külön fönnáll ezeknek a rendezett n-eseknek a tagja között. Relációs terminus például az »apja« vagy a »nagyobb, mint« kifejezés.” (Bertalan [1996].) Mielőtt továbblépünk, szükséges itt egy megjegyzést tennünk. Amikor Bertalan meghatározza a két alapterminust, azt úgy teszi, hogy mindeközben hivatkozatlanul használ két (vagy három) fogalmi primitívet: a halmaz, illetve az elem (és a rendezett n-es) fogalmát.14 A halmaz és az elem (rendezett n-es) terminusait a matematikában is definiálatlan fogalomként használják, tehát itt Bertalan nem követ el semmilyen módszertani hibát, bár talán érdemes lett volna felhívni a figyelmet arra, hogy levezetései során támaszkodik definiálatlan terminusokra is. Csak azért említjük meg mindezt, hogy felhívhassuk a figyelmet arra a hasonlóságra, ami az elem terminusának bevételével jön létre a Bertalan által kibontani kívánt tudományelmélet módszertana és az informatika területén domináns relációs adatbázis-modellezés módszertana között. Utóbbi tudásterületen ugyanis a modellezni kívánt jelenség leírásához a következő három alapkategóriát használják: • egyed, • tulajdonság. • kapcsolat.

Érdemes megemlíteni, hogy bár megjelentek olyan elképzelések, amelyek az operációs rendszerek szintjén is megpróbáltak valamilyen heterarchikus elvet érvényesítő megoldást kitalálni (lásd például a következő javaslatot az úgynevezett Liquid File System megvalósítására: http://nooface.net/articles/01/10/12/1431223.shtml), de az ilyen elképzelések a mai napig megmaradtak a javaslatok szintjén. 13 http://java.sun.com/products/jdk/1.1/docs/api/tree.html. 14 Ezen a ponton nem kell eldöntenünk azt a kérdést, vajon az elem és a rendezett n-es fogalmait meg kell-e különböztetnünk egymástól, vagy sem. Mindenesetre egy alaposabb tárgyalás során tisztázni kellene a köztük levő különbségeket, és vélhetőleg érdemes lenne ezeket külön fogalmakként kezelni. 12


Hierarchia

A relációs modellben az egyedeket egyfelől tulajdonságaikkal határozzák meg, és ezeket az adatokat az egyedek tulajdonságtábláiba írják bele, másfelől külön táblázatokban tárolják a különböző egyedek közt létrejött kapcsolatok adatait. Az egyed fogalmát nyilván az elemnek, a kapcsolatét pedig a relációnak megfeleltetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ugyanazon három alapterminusból építkezik mindkét módszertan. 15 Mivel Bertalan a relációs terminusokat rendezett n-esek segítségével definiálta, magától értetődő a relációk argumentumainak bevezetése. Amennyi tagja van a relációs terminusok rendezett n-eseinek, annyi „argumentumú” relációknak nevezzük őket: „… négyargumentumú reláció például a »cserél«, az »elad«, a »vásárol« és a »hitelez« reláció. A »hitelez« relációs terminusnak például hitelezőkből, hitelekből, hitelt felvevőkből és kamatokból álló négyesek alkotják az extenzióját, intenziója pedig a közismert hitelező–adós viszony.”16 A Bertalan-jegyzet a továbbiakban a reláció fogalmát a középpontban hagyva további terminusokat definiál (nyitott láncok, relációhatványok, relációs gyűrűk, relációs struktúrák, különböző függvényfogalmak), azonban – mivel Bertalan nem vezeti be, és így nem is használ(hat)ja a művelet fogalmát – ezeket itt mi nem mutatjuk be. Megítélésünk szerint, amikor Bertalan nem veszi igénybe a relációnál szűkebb, de pontosabb tartalmú művelet terminust, akkor nem teszi lehetővé, hogy széles körben használt matematikai alapfogalmakra támaszkodva végezhesse el a struktúra meghatározását. Mi pedig pontosan azt szeretnénk megtalálni, hogy milyen ismert matematikai fogalmakra vezethetjük vissza a hierarchikus struktúra fogalmát. Éppen ezért ezen a ponton nem követjük tovább a bertalani gondolatmenetet, hanem átlépünk a matematika világába, és ott folytatjuk tovább explikációs kísérletünket. * A matematika több területe is foglalkozik a struktúrákkal. Mi itt két megközelítést veszünk figyelembe. Egyfelől röviden bemutatjuk az algebrai struktúrákkal kapcsolatos fogalmakat és meghatározásokat, másfelől felidézzük a gráfelmélet vonatkozó állításait. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a matematika több ága is foglalkozik még ilyen kérdésekkel, mivel azonban az idézett két területet elégségesnek tartjuk mondanivalónk megalapozásához, nem érezzük szükségét annak, hogy fölöslegesen terheljük tanulmányunk gondolatmenetét más tudományterületekre történő elkalandozás nehézségeivel.

3.2. Algebrai alapfogalmak Az algebrai struktúra fogalma kiemelt jelentőségű a matematika számára. A különböző algebrai struktúrák, mint a csoport, a test, a háló, a gyűrű adott halmazon értelmezett műveletek tulajdonságai mentén különülnek el egymástól. Ha ismertnek, adottnak (fogalmi primitívnek) vesszük a halmaz, illetve az elem fogalmát (valamely dolgok összessége, illetve valamely dolog konkrét előfordulása), akkor szükségünk van a művelet fogalmára, illetve ismernünk kell azt is, hogy a műveleteknek milyen tulajdonságaik lehetnek. A művelet fogalmához azonban szükség van a reláció és a függvény terminusaira, és akkor már érdekes lehet – bár nem szükséges – ezek tulajdonságainak számbavétele is. Bár a fogalmak definiálására többféle lehetőség is van, és a részletes tárgyaláshoz szükség van kiegészítő fogalmak használatára is, itt mi csak a reláció, a függvény és a művelet egymásra támaszkodó meghatározását végezzük el anélkül, hogy minden eközben használt fogalmat pontosan definiálnánk. 17 Relációk • A reláció fogalmát a következőképpen definiálhatjuk. Legyen: A és B nem üres halmaz, R ⊆ A×B Descartes-szorzat részhalmaza, illetve

Ez a hasonlóság, egybevágóság számunkra azért különösen fontos, mert az informatika folyamatosan fejlődő világában jelenthet valamiféle biztonságot arra nézve, hogy milyen mértékben lehet, érdemes várnunk forradalmi változásokra az adatmodellezés területén. A fentiek miatt a relációs adatbázis-modellezés alapvetéseit – bizonyos értelemben – „örök érvényűnek” tartjuk, és az informatika világában ma – egyébként méltán – egyre népszerűbb objektumorientált adatmodellezést csak a relációs módszertan finomításának, továbbépítésének, de nem radikális meghaladásának tekintjük. 16 Kétargumentumú relációra az „apja”, a „házastársa” és a „tulajdona”, háromargumentumú relációra az „ajándékoz”, a „tudósít”, a „tájékoztat”, az „adományoz”, az „utasít” és az „eloszt” relációkat sorolja fel példaként Bertalan (Bertalan [1986]). 17 Szintén nem térünk ki az itt használt – a matematikában szokásos – jelölési rendszer értelmezésére sem. 15


Hierarchia a ∈ A, b ∈ B Ebben az esetben: a elem (R-)relációban áll b elemmel, ha (a, b) ∈ R. A relációnak természetesen a matematikában is központi szerepe van, hiszen egyike a legalapvetőbb matematikai primitív fogalmaknak. Többek között a reláció fogalmára támaszkodva lehet a függvény, illetve a művelet fogalmait is meghatározni. A relációk tulajdonságai • A reláció tulajdonságai mentén szintén fontos következtetéseket lehet megfogalmazni, ezen a területen is a relációtulajdonságok adják meg a relációtípusok képzésének lehetőségét, de itt nem fogjuk definiálni ezeket a tulajdonságokat. Elegendőnek tartjuk csak megemlíteni, hogy a reflexivitás (reflexív, irreflexív), a szimmetricitás (szimmetrikus, aszimmetrikus, antiszimmetrikus, nem szimmetrikus), a tranzitivitás (tranzitív, intranzitív, nem tranzitív) és az összefüggőség (összefüggő, nem összefüggő) témakörébe tartozó tulajdonságokat lehetne definiálni. Függvények • A függvényleképezés speciális reláció, melyet definiáljunk az alábbi módon: Legyen: B és A i nem üres halmaz, i = 1, 2, …, n, R ⊆ A 1×A 2×…×A n Descartes-szorzat részhalmaza, a j ∈ A j , j = 1, 2, …, n, (a 1 , a 2, …, a n) ∈ R, b = f(a 1 , a 2, …, a n). Ebben az esetben: f(a 1 , a 2, …, a n) reláció függvény, ha b ∈ B. Az R halmazt a függvény értelmezési tartományának, B halmazt a függvény értékkészletének nevezik. Sajnos nincs egységes fogalomhasználati gyakorlat ezen a területen, így különböző szerzők egyaránt használják a függvény és leképezés fogalmakat. Függvények tulajdonságai • A (függvény) leképezés fenti definíciójának a lényege az, hogy az értelmezési tartomány minden eleméhez egy és csak egy elem rendelhető hozzá az értékkészletből. A meghatározás „megengedi” egyfelől azt, hogy az értékkészletnek ne minden eleme legyen hozzárendelve az értelmezési tartomány valamelyik eleméhez, illetve másfelől azt, hogy egy értékkészletbeli elem több értelmezési tartománybeli elemhez is tartozhasson egyszerre. A leképezéseket az értékkészlet és értelmezési tartomány elemei közötti viszonyrendszer különbségei mentén három típusba sorolhatjuk be. E szerint egy leképezés:

szürjektív, amikor az értékkészlet minden eleme hozzá van rendelve az értelmezési tartomány valamelyik eleméhez;


Hierarchia

injektív, amikor az értelmezési tartomány különböző elemeihez az értékkészlet különböző elemei vannak hozzárendelve;

bijektív, amikor a leképezés egyszerre szürjektív és injektív. Újra fel kell hívni a figyelmet arra, hogy minden függvény/leképezés természetesen reláció is egyben, tehát a függvény a relációnál szűkebb kategóriának tekinthető. A művelet pedig egy további feltétel megadásával határozható meg, tehát a számunkra fontos terminust, a művelet fogalmát a függvény fogalmának segítségével értelmezhetjük. Műveletek • A művelet speciális függvény, melyet a következőképpen határozhatunk meg: Legyen: A nem üres halmaz és A i = A , i = 1, 2, …, n, R ⊆ A 1×A 2×…×A n Descartes-szorzat részhalmaza (R ⊆ A n), a j ∈ A j, j = 1, 2, …, n, (a 1 , a 2, …, a n) ∈ R, b := f(a 1 , a 2, …, a n) , Ebben az esetben: f(a 1 , a 2, …, a n) függvény művelet, ha b ∈ A. A művelet sajátossága a hozzá kötődő halmazok tulajdonságán alapul: a művelet olyan speciális függvény, amelynek értelmezési tartományát és értékkészletét alkotó halmazok megegyeznek.18 Attól függően, hogy hány elemű rendezett n-esről van éppen szó, beszélhetünk egy-, két-, három-, sokváltozós műveletről.19 Műveletek tulajdonságai • A relációk tulajdonságai akkor kapnak fontos szerepet, amikor relációtípusokat akarunk képezni, és konkrét relációkat akarunk típusosztályokba sorolni. A műveletek tulajdonságaira nekünk most más ok miatt van szükségünk. Az algebrai struktúrák bevezetésekor ezekre támaszkodva tudjuk a különféle struktúratípusokat elkülöníteni egymástól. A következő művelettulajdonságokat lehet figyelembe vennünk: • asszociativitás, • kommutativitás, • disztributivitás, • idempotencia, • elnyelőség, • invertálhatóság. Bár a mélyebb tárgyalásmód már megkövetelné, de különféle okok miatt a fenti művelettulajdonságok meghatározását itt nem adjuk meg.

Egészen pontosan: az értelmezési tartományt adó Descartes-szorzat mindegyik összetevője ugyanazon halmaz, mint az értékkészlet halmaza. 19 Egyváltozós művelet például egy szám reciprokának képzése, kétváltozós művelet az egyszerű összeadás vagy szorzás. 18


Hierarchia

Algebrai struktúrák • Amilyen fontos az algebrai struktúra fogalma, olyan egyszerű a meghatározása. Az algebrai struktúra ugyanis nem más, mint egy S nem üres halmaz és legalább egy, az S halmazon értelmezett f művelet rendszere. Az algebrai struktúrában tehát a – lényege szerint amorf – halmaz rendezetlenségéből a művelet alakít ki valamilyen rendet, formát, szerkezetet. Ha a halmaz elemei között végzett művelet valamilyen tulajdonsággal minősíthető, akkor ez a minőség a halmaz elemei közti viszonyra átörökítve, egyfajta állandóságot biztosíthat, és ez az állandóság, megformáltság adja a struktúra specifikumát. Ezért fontosak a műveletek tulajdonságai. A különböző algebrai struktúrákat saját műveleteik tulajdonságai által határozhatjuk meg, amelyek közül néhányat az 1. táblázatban mutatunk meg.

12.1. táblázat - 1. táblázat Megnevezés

Művelet

Asszo-ciatív Kommu-tatív Idem-potens

El-nyelő

Invertálható

Félcsoport

kétváltozós

×

Kommutatí v félcsoport

kétváltozós

×

×

Multiplikatí v félcsoport

szorzás

×

×

összeadás

×

×

kétváltozós

×

×

szorzás

×

×

Additív csoport

összeadás

×

×

Abelcsoport

kétváltozós

×

×

×

összeadás

×

×

×

szorzás

×

összeadás

×

szorzás

×

összeadás

×

szorzás kétváltozós

Additív félcsoport Csoport Multiplikatí v csoport

Asszociatív gyűrű

Ferdetest

Test

Félháló

Disztri-butív

×

× ×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×


Hierarchia

Háló Disztributív háló

Metszés egyesítés metszés egyesítés

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

×

Az absztrakt algebra a különböző struktúratípusok meghatározásával, tulajdonságaik leírásával és az alapfogalmakból levezethető tételek bizonyításával foglalkozik. Ha mi a hierarchikus struktúra fogalmát szeretnénk meghatározni, az 1. táblázat kategóriáit használhatjuk fel kiindulásként. Mielőtt azonban tovább lépnénk ebben az irányban – a hierarchia jellegzetességeinek feltárása érdekében –, érdemes egy kitérőt tenni egy másik matematikai terület, a gráfelmélet világában.

3.3. Gráfelméleti alapfogalmak Mivel a hierarchia, illetve bármely más szervezeti, szerkezeti struktúra reprezentálására, grafikai megjelenítésére a gráfelmélet nyújtja a talán legalkalmasabb eszköztárat, ezért meg kell ismernünk az elmélet legalapvetőbb fogalmait. Gráfok • A gráfokat pontokból és a köztük levő élekből (vonalakból) építjük fel, melynek során a pontokkal a leírni kívánt rendszer elemeit, míg az élekkel az elemek közötti relációkat reprezentáljuk. Ha két elem között létezik az adott reláció, akkor azt a közéjük behúzott vonallal fejezhetjük ki. 20 Ha a reláció szempontjából fontos, akkor jelezhetjük a reláció irányát, amikor is irányított élről, illetve irányított gráfról beszélünk. Útvonalak • A gráfok alapfelépítéséhez nem tartozik hozzá, de a struktúrák értelmezéséhez fontos fogalom még az útvonal kategóriája.21 Útvonalnak nevezik a gráf bizonyos éleinek összefüggő, egymáshoz a végpontjaikban kapcsolódó, sorozatát. A gráfelmélet, a gráfok gyakorlati hasznosításakor mindig fontos a gráfok pontjai közti haladás, a gráfbejárás művelete. Ameddig két pont között létezik él, addig – irányított élek esetében az irányításnak megfelelően, nem irányított élek esetében tetszőleges irányban – lehet egyik pontból a másikba „mozogni”. Ha a „célpont” és egy újabb (harmadik) pont között is létezik él, akkor abban az irányban is tovább lehet menni. Amíg így lehet pontról pontra járni, addig beszélhetünk egy konkrét útvonalról. A gráfokban természetesen többféle útvonal létezhet a különböző pontok, ponthalmazok között. Érdemes észrevenni, hogy – a dolgokat rendszerelméleti nézőpontból tekintve – az útvonal fogalmával új rendszerkategória jelenik meg, hiszen az útvonalak értelmezhetők a pontok és élek mint elemek, illetve a gráf mint a teljes rendszer kategóriái között létező részrendszerekként. Végül említenünk kell még az összefüggőség fogalmát. Egy gráf akkor összefüggő, ha bármely pontja elérhető bármely másik pontból. Ciklusok • Az útvonal fogalmának ismeretében lehet értelmezni a gráfok ciklikusságának kategóriáját. Ciklusról (olykor körről) beszélnek a gráfelméleten belül, ha létezik egy gráf egy adott pontjából kiinduló és ugyanabban a pontban végződő út. Ha egy gráfon belül nincs ciklus, akkor nem ciklikus gráfról (ciklus nélküli gráfról) beszélnek, ha van ciklikus út, akkor ciklusos gráfot mondanak.22 Fagráfok • Témánk szempontjából legfontosabb gráfelméleti kategória a fagráf fogalma. Az osztályozás kategóriarendszerének tárgyalásakor bemutattuk Porphüriosz fáját, de akkor nem hangsúlyoztuk annak sajátos szerkezeti felépítését. A fagráfot röviden is meg lehet határozni (összefüggő, nem ciklikus gráf), de nekünk itt érdemesebbnek tűnik két alternatív, az előzőnél mindkét esetben jobban kibontott meghatározást adni erre a kategóriára. Tehát a fagráf: 1. egy vagy több, de véges számú csúcspontból álló halmaz, amelynek egy eleme képezi a fa gyökerét, a többi pedig n ≥ 0 részhalmazra oszlik. Ezek a T 1 , T 2, …, T n részhalmazok szintén fát alkotnak, és ezek a fák az eredeti fa részfái. (Rendezett fáról beszélünk, ha lényeges a részfák sorrendje); 2. egy irányított, nem ciklikus gráf, amelynek: Így készíthetjük el egy közösség szociometriai szerkezetét mutató ábrát, amikor a csoport tagjait pontokkal jelölve a köztük levő ismertségi vagy érzelmi viszonyokat a vonalak feltüntetésével ábrázoljuk. 21 Gyakran csak a rövidebb alakú út kategóriáját használják ugyanebben az értelemben. 22 Későbbi mondanivalónk szempontjából fontos lehet itt megemlíteni, hogy a ciklikusság fogalmának másik gyakori értelmezési lehetősége valamely rendszeresen és azonos sorrendben ismétlődő műveletcsoportra történő hivatkozás. 20


Hierarchia

a) van pontosan egy olyan csúcsa, ahová nem fut él, ez a fa gyökere; b) az összes többi csúcsba pontosan egy él fut be; c) a gyökérből bármely csomóponthoz csak egyféle úton lehet eljutni. A fagráfok vizuális megjelenítésére természetesen a gráfelméletben megszokott reprezentációs technikát, a nyíldiagramokat alkalmazzák leggyakrabban, de elméletileg teljesen egyenrangú lehetne a halmazelméletben megszokott ábrázolási technika használata is, ahogy ezt a 2. ábra két részén bemutatjuk:

2. ábra A fákkal kapcsolatos terminológia egyfelől növénytani, másfelől származástani eredetű, hiszen az elmélet különböző pontjain olyan kapcsolódó fogalmakat értelmeznek, mint fa, erdő, levél, gyökér, illetve ős, leszármazott, gyermek, szülő, apa, fiú, testvér. Ezen a ponton talán csak a levél fogalmát érdemes kiemelni és meghatározni: a fák levelein azokat a pontokat értik, amelyeknek már nincsenek alárendeltjeik, tehát csak fölérendelt csomópontokba irányuló kapcsolatokkal rendelkeznek. A fagráf azért fontos kategória, mert ezt, illetve a hierarchia fogalmát gyakran összemossák, gyakran egymás szinonimájaként használva őket. Pedig – ahogy nemsokára tárgyalni fogjuk – a hierarchiának van olyan típusa, amelyet nem lehet fagráffal reprezentálni. Emiatt nem szabad megengedni, hogy a hierarchiát a fagráffal azonosítsuk. Ahogy azt a fogalomhasználati kitekintésünkben jeleztük, a hierarchia fogalmát néhány szakterületen alábontják, és egymás mellett használják a monohierarchia és a polihierarchia terminusokat. Nézzük meg, hogy ezek a fogalmak miben egyeznek meg egymással, és miben különböznek egymástól? Monohierarchia • Biztosan nem tudjuk, de – más magyarázatot nem nagyon látván – feltételezzük, hogy a dokumentumok feltárásával, osztályozásával foglalkozó szakmák képviselőinek a monohierarchia fogalmára csak azért lehetett szükségük, hogy a polihierarchia fogalmát a hierarchia fogalmából vezethessék le (hogy tehát a hierarchia fogalmának két alárendeltjét, a monohierarchiát, illetve polihierarchiát lehessen megjelölni). Amennyiben egyetlen (például a generikus vagy a partitív) reláció mentén szerveződik a struktúra, akkor leggyakrabban monohierarchikus szerkezet alakul ki, alakítható ki. A monohierarchia gráfelméleti reprezentációja egy irányított fagráf, azaz: • a gyökérpontnak nincs fölérendeltje, • minden más pontnak pontosan egy közvetlen fölérendeltje van, • nincs ciklus a struktúrában. Az irányítottság létezése mellett a polihierarchikus gráfra ugyanúgy mondhatjuk majd, hogy nincs ciklus benne (ez a fajelleg legfontosabb meghatározó tényezője), de egy ponton jelentősen eltér a monohierarchikus struktúrától. Polihierarchia • A polihierarchia fogalmát – vélhetőleg – azzal a szándékkal vezették be, hogy azzal a hierarchikus kapcsolatrendszer egy másik típusát írják le. A polihierarchia az irányított, nem ciklikus gráfok azon formája, mely esetben: • a ciklus továbbra sincs engedélyezve, de


Hierarchia

• a pontoknak tetszőleges számú közvetlen fölérendeltjei lehetnek, és • gyakran megkövetelik, hogy a gyökérpontnak ne legyen fölérendeltje. A könyvtári, osztályozási világon kívül némiképpen szokatlan és vitára ingerlő a fenti meghatározás, ugyanis ha az irányítást nem vesszük figyelembe, akkor a polihierarchia gráfjában vannak ciklusok azáltal, hogy adott pontban több közvetlen fölérendelt is lehetséges. A polihierarchikus gráf esetében csak az irányítottság létezése miatt nem lehet ezeket a körbe érő útvonalakat bejárni. Az osztályozással foglalkozó szakemberek szerint azonban a polihierarchia a monohierarchiához képest sokszor megfelelőbb eszköz. Elsősorban azért, mert a polihierarchiát a része (részhalmaza) reláció mentén lehet definiálni és használni, amelynek általánosabb értelmezése megengedi a halmazok átfedését, nem kell tehát megkövetelni – mint a monohierarchia esetében – a teljes tartalmazás létezését. Összehasonlítva a monohierarchia – korábban bemutatott – gráfelméleti, illetve halmazelméleti reprezentációját, a polihierarchia saját ábráival a különbségek szembeötlők (3. ábra). Heterarchiák • Ha már foglalkoztunk a hierarchiák különböző típusaival, érdemes említést tennünk a heterarchia fogalmáról is. Ebben a struktúrában létezik olyan csomópont, amelynek több fölérendeltje van, és létezik irányított ciklus benne, tehát semmiképpen sem lehet fagráffal reprezentálni. A heterarchia esetén: • bármely két pont között lehetséges kapcsolatot teremteni, • a ciklusok megengedettek. Heterarchikus szerkezet minden nem hierarchiával leírható, összefüggő struktúra, amelyekre szokás még a hálós kapcsolatrendszer terminusát is alkalmazni. Kevert hierarchiák • Bár tanulmányunknak nem célja, hogy az összes lényeges struktúratípust tárgyalja, mégis meg kell jegyeznünk, hogy nagyon sok szerveződés, struktúra olyan, hogy azt nem lehet egyetlen struktúratípus terminusával lefedni. Viszont gyakran előfordulhat olyan eset, amikor bizonyos műveletek mentén tiszta struktúratípusokat lehet részstruktúraként lehatárolni a struktúra egészéből. Ilyen értelemben lehetséges „kevert hierarchiákat” találni, amelyek egészükben olyan struktúráknak minősíthetők, amelyeken belül tiszta hierarchiák különíthetők el egymástól. A tezauruszok szerkezetében például tiszta hierarchiaként létezik a része–egésze reláció vagy a generatív reláció mentén elkülöníthető részstruktúra.

3. ábra

3.4. Végső értelmezési kísérlet Ahogy azt a gráfelméleti kitérő előtt már jeleztük, a gráfok (és különösen a fák) alkalmazása nagyon hasznosnak tűnik a hierarchikus rendszerek jellemzésekor, elemzésekor, nem ad azonban egzakt eszközöket ahhoz, hogy magát a struktúra fogalmát és azon belül a különböző struktúratípusokat jól és egzakt módon meg lehessen határozni. Ezért most vissza kell térnünk az absztrakt algebrai fogalmakhoz.23 Ha a hierarchia fogalmát valamilyen struktúraként gondoljuk el, akkor az algebrai struktúra meghatározásához szükségünk van arra, hogy megmondjuk, milyen műveletet lehet értelmeznünk a hierarchia esetében. Látni kell ugyanis azt, hogy mint minden struktúrában, úgy természetesen a hierarchiában is léteznek a relációk az egyes csomópontok között, de azok még nem a műveletek! Ezen a ponton nagyon fontos figyelnünk arra a 23

A használni kívánt fogalmakat jobbára a következő két mű alapján mutatjuk be: Birkhoff–Bartee [1974], Fried [1972].


Hierarchia

különbségtételre, hogy a matematikai struktúrát nem a relációval, hanem a művelettel (mint egy speciális függvénnyel, illetve mint egy még speciálisabb relációval) tudjuk pontosan definiálni. A hierachikus struktúra műveletének meghatározásához azonban szükségünk van néhány segédfogalom bevezetésére. Rendezési fogalmak • Először is vezessük be a részben rendezés reláció, illetve a részben rendezett halmaz fogalmait! Az S halmaz valamely kétváltozós relációját részben rendezésnek nevezzük, ha az reflexív, antiszimmetrikus és tranzitív. Az ilyen relációkat általában a ≤ szimbólummal jelöljük. A meghatározást egzaktabb formában a következőképpen bonthatjuk ki: ∀ x ∈ S elemre igaz, hogy x ≤ x, (1) ∀ x, ∀ y ∈ S elemre igaz, hogy ha x ≤ y és y ≤ x , akkor x = y, (2) ∀ x, ∀ y , ∀ z ∈ S elemre igaz, hogy ha x ≤ y és y ≤ z , akkor x ≤ z. (3) Részben rendezett halmaznak olyan [S, ≤] párt nevezünk, ahol ≤ művelet az S halmaz egy részben rendezése. Teljesen rendezett halmazon vagy láncon olyan részben rendezett halmazt értünk, amely a részben rendezés fenti, három feltételének teljesülésén túl kielégíti még az következő feltételt is: ∀ x , ∀ y ∈ S elemre igaz, hogy vagy x ≤ y vagy y ≤ x. (4) Ha egy halmazon adva van egy ≤ részben rendezés, akkor a halmazon még más kétváltozós relációnak is léteznie kell. Léteznek például a <, illetve > rendezés relációi, melyek meghatározása a következő: x < y, ha x ≤ y, de x ≠ y, (5) x > y, ha y < x. (6) A részben rendezés „nem teljességét” jelzi az a reláció, hogy vannak olyan elemek, amelyek között nem értelmezhető a (részben) rendezési reláció (jele: ||), amely tehát az összehasonlíthatatlan elemek között áll fenn: x || y, ha sem x ≤ y, sem y ≤ x nem igaz. (7) A fenti relációk felhasználásával egy részben rendezett halmazra igaz, hogy: ∀ x, ∀ y ∈ S elemre mindig csak egyetlen alternatíva teljesül az alábbiak közül: x = y, x > y, (8) x < y, x || y. Végül létezik a következő reláció, amely a hierarchia meghatározásakor lesz fontos számunkra, és amelyet olykor fedésnek, olykor közvetlen fölérendeltjének szoktak nevezni. Egy ≤ művelet szerint részben rendezett S halmazban b elem fedi az a elemet, ha a < b, de nem létezik olyan x ∈ S, amelyre teljesülne, hogy a < x < b. (9) Ezek után bevezethetjük a legnagyobb alsó korlát, illetve a legkisebb felső korlát fogalmait. Legyen [S, ≤] egy részben rendezett halmaz, és legyen a ∈ S és b ∈ S. (10) Egy d ∈ S elemet az a és a b elemek legkisebb felső korlátjának nevezünk: ha a ≤ d , b ≤ d, valamint a ≤ x és b ≤ x egyszerre igaz, akkor abból következik, hogy d ≤ x. 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hierarchia

A legnagyobb alsó korlát fogalmát az alábbi duális módon lehet értelmezni a legkisebb felső korlát fogalmához képest: Legyen [S, ≤] egy részben rendezett halmaz és legyen a ∈ S és b ∈ S. (11) Egy d ∈ S elemet az a és a b elemek legnagyobb alsó korlátjának nevezünk: ha d ≤ a , d ≤ b , valamint x ≤ a és x ≤ b egyszerre igaz, akkor abból következik, hogy x ≤ d. Könnyen belátható, hogy a legkisebb felső korlát, a legnagyobb alsó korlát, illetve a fedés fogalmainak meghatározása olyan, hogy rájuk támaszkodva lehetségünk nyílik egy-egy művelet értelmezésére. Definiálhatjuk ugyanis a következő műveleteket műveleteket: • két elem legkisebb felső korlátjának képzése, • két elem legnagyobb alsó korlátjának képzése, • egy elem közvetlen fölérendeltjének képzése. A műveletek szemléltetésére vizsgáljunk meg egy konkrét példát! A következő gráffal reprezentált halmazban a legkisebb felső korlát képzésének műveletét δ-val jelölve, a következő műveleti értékeket kapjuk:

δ(D,E) =B δ(E,C) =A δ(B,F) =B δ(F,B) =B δ(E,E) =E A részben rendezés (azaz az x ≤ y) művelete ebben az összefüggésben értelmezhető úgy, hogy „az x az y-nak alárendeltje”, amikor megengedjük, hogy egy elem saját magával is kapcsolatban állhasson, és ebben az esetben önmagának lehessen alárendeltje. A legnagyobb alsó korlát műveletét a fentiekhez hasonlóan lehetne szemléltetni. A fedés (közvetlen fölérendelt) képzésének műveletét pedig a fenti példa segítségével a következő kimeneti értékekkel jellemezhetnénk:

δ(E) =B δ(C) =A δ(F) =B δ(B) =A δ(D) =B


Hierarchia

Meg kell jegyeznünk, hogy a fedés műveletét nem lehet a teljes részben rendezett halmazon értelmezni, mert a legnagyobb elem 24 esetében nem lehet közvetlen fölérendeltről beszélni, ezért ezt a műveletet csak a legnagyobb elem nélküli halmazra lehet vonatkoztatni. A legnagyobb alsó korlát, illetve a legkisebb felső korlát képzésének műveletei meghatározó szerepet töltenek be egyes matematikai struktúrák definiálásakor. A háló algebrai struktúráját például olyan részben rendezett halmazként értelmezhetjük, amelyben bármely két elemnek létezik legkisebb felső korlátja, illetve legnagyobb alsó korlátja. Könnyen belátható azonban, hogy a hierarchia esetében nem minden elemnek van legnagyobb alsó korlátja,25 ezért az nem lehet háló. A legkisebb felső korlát képzésének fogalma azonban már alkalmas arra, hogy a hierarchia struktúraként való meghatározásához annak műveleteként értelmezzük. Nézzük meg, hogyan! A hierarchia fogalma • Legyen az S halmazon értelmezett δ művelet a legkisebb felső korlát képzése művelet. Az ilyen struktúra kielégíti a hierachikus szerkezettel szembeni követelményeket. Igazolható továbbá, hogy a δművelet asszociatív, idempotens és kommutatív. Bár az asszociatív algebrai struktúrák általában a félcsoportok struktúratípusába tartoznak, de a kommutatív és idempotens tulajdonságok együttes létezése miatt már többet mondhatunk annál, hogy a hierarchia valamilyen félcsoport lenne. A hierachia a félháló algebrai struktúrák közé tartozik. (12) A hierarchia fenti besorolása egyaránt érvényes a monohierarchia és a polihierarchia terminusaira. Hogy utóbbi két terminus elhatárolását egymástól megtehessük, újabb művelet bevezetésére van szükség. Amennyiben a fedés képzésének műveletét értelmezzük a hierarchia második műveletének, már meglesz a lehetőségünk arra, hogy megkülönböztessük egymástól a kétféle hierarchiatípust. Ha a fedés képzésének műveletével kibővített hierarchikus struktúrán belül minden elemre igaz, hogy egy és csak egy fedő eleme van, akkor monohierarchikus struktúráról beszélhetünk. Ha ez nem igaz, a hierarchia polihierarchia. (13) A hierarchia tulajdonságai • A (mono)hierarchia szerkezetépítési szempontból talán legfontosabb tulajdonsága, hogy könnyen szegmentálható, részekre bontható.26 Ez előny is, meg hátrány is. Amikor azt akarjuk, hogy a részrendszerek (amelyek mindig részfák!) önmagukban is kezelhetők, irányíthatók legyenek, akkor nagy előny, hogy ezek a teljes rendszer egészétől elválasztva, szinte teljesen önálló részrendszerként kezelhetők. Amikor rendszereket építünk, akkor előnyös, ha a részrendszerek önmagukban is építhetők, kezelhetők. Hátránnyá is válhat azonban ez a könnyű szegmentálási lehetőség. Amikor ugyanis már arra van szükség, hogy az elkülöníthető részrendszereknek az egész részeként kell működniük, és a teljes rendszer működése megköveteli az adott részrendszer – rendszeren belüli – működését, akkor a részrendszer szegmentálása (ebben az értelemben már: kiesése) a rendszer egészének funkcionalitását veszélyezteti.27 Az előzőkből már magyarázható, de külön is megemlítendő a hierarchiának azon tulajdonsága, hogy nincs oldalirányú kötése, ereje, ami a fizikai analógia mentén szemléletesnek tűnik ugyan, de a kijelentés hasznosságát ezen túl nem tudjuk indokolni. A részfákra bontáson túl többféle értelemben lehet még részstruktúrákat, részrendszereket elkülöníteni és elemezni a hierarchián, fagráfon belül. Egyfelől mindig érdekes lehet egy-egy hierarchialánc, azaz valamiféle felmenői sor meghatározása (fiú, apa, nagyapa, dédapa, nemzetségfő, klánfő stb.). Másfelől értelmes osztályozási, csoportosítási lehetőség még az azonos hierarchikus szinteken levő elemeknek (mondjuk így: egy korosztály tagjainak) együttes kezelése – azon az alapon, hogy „ők egyszerre, egy időben születtek”. A hierarchiának (fának) két ábrázolási módja, formája lehetséges és értelmes, amelyek egymásra tükrözhetők. Ezek:

Tudni kell, hogy bizonyítható az a tétel, hogy minden részben rendezett halmaznak legfeljebb egy legnagyobb eleme lehet. A fagráf bármely két levelére igaz ez az állítás – annál is inkább, mivel a leveleknek még alsó korlátaik sincsenek. 26 Emlékezzünk rá, hogy Herbert Simon kvázifelbonthatóságnak nevezi ezt a tulajdonságot! 27 Jelentős részben ez volt az oka annak, hogy amikor az internet ősét meg kellett tervezni, akkor a heterarchikus hálózatépítési elvet választották. A feladat ugyanis az volt, hogy olyan számítógépes hálózatot kell előállítani, amely akkor is működőképes marad (azaz az egyes gépek akkor is kommunikálni tudnak egymással), ha valamelyik elem, valamelyik hálózati szegmens kiesik a rendszerből. Ez hierarchikus szerkezet esetén nem valósulhat meg, hiszen ha egy hierarchikus csomópontban levő gép semmisül meg, az alá tartozó szegmens elérhetetlenné válik a rendszer „maradék része” számára. 24 25


Hierarchia

• lombhierarchia (alul van a gyökérpont), • gyökérhierarchia (felül van a gyökérpont), Általában a gyökérhierarchia formájú megjelenítést szokták használni. Informatikai szempontból tűnik igazán fontosnak, de érdemes azért itt megemlíteni, hogy kétféle módon lehetséges egy hierarchiát, fát felépíteni. Egyfelől létezik a • „bottom-up” típusú fafelépítés: alulról felfelé építi fel a hierarchiát, ehhez minden csomópontra meg kell adni a felettesét, „szülőcsomópontját” • „top-down” típusú fafelépítés: felülről lefelé építi fel a fát, ehhez minden csomópontra meg kell adni a „gyerekcsomópontokat”. A hierarchiák, fák struktúrájának, elemeinek minősítésére többfajta jelző- és mérőszámot kidolgoztak. A hierarchiaszint fogalmának kétféle értelmezése is van. Elterjedtebb az a felfogás, amely a gyökérponttól mérve azonos távolságban elhelyezkedő pontokat sorolja ugyanazon hierarchiaszintre. A társadalmi szervezetek hierarchiái azonban sokszor „felülírják” ezt a szintezést, amikor az algebrai értelemben vett hierarchiaszintek helyett „mesterséges” hierarchiaszinteket definiálnak. Egy minisztérium főosztályvezetői, illetve osztályvezetői például külön hierarchiaszinten vannak, de előfordul az, hogy egy osztályvezetői szintet úgy csatolnak be a miniszterhelyettesi szintre, hogy kihagyják a főosztályvezetői szintet. Ez a „kivételes helyzetű” osztályvezető társadalmi értelemben az osztályvezetők szintjén, matematikai értelemben a főosztályvezetők szintjén van.28 Egy csomópont rangját az alárendelt hierarchikus szintek számával mérik. Egy pont struktúrában betöltött szerepét a fokszámokkal érzékeltetik. Irányított gráfok esetében egy csomópont be- és kimenő fokszámán a csomópontból kimenő, illetve befutó élek számát értik. Szokás még megadni a hierarchiának vagy annak egy részének (azaz egy részhierarchiának) a terjedelemét is, amivel az adott csomópont alá rendelt pontok számosságát értik. A hierarchia, fagráf „fizikai” méretére vonatkozóan szokták kiszámolni a struktúra mélységét (magasságát), illetve szélességét. Mélységen (magasságon) a gyökérponttól mért leghosszabb távolságot, 29 szélességen az azonos hierarchikus szinten található elemek legnagyobb számát szokták érteni. A gráfok kezelésekor fontos feladat, hogy minél pontosabban definiáljuk, illetve minél konzekvensebben kezeljük az élekkel kifejezett relációk minőségét. Az osztályozási rendszerekben például gyakran nincsenek minősítve a relációk, és így sokszor formálisan mindent egyetlen minőségként kezelve valójában (tartalmilag) igen sokféle reláció létezik a különböző elemek között.30 Érdemes éppen ezért a relációkat is minősíteni, sőt olykor még azt is érdemes megtenni, hogy a relációk pontossági fokát is figyeljük. Bizonyos esetekben ugyanis az általánosan ismert és – relatíve – széles körben használt relációtípusokat az utóbbi években, évtizedekben elkezdték alábontani, pontosítani. Kiderült például, hogy a rész–egész relációnak további altípusai lehetségesek,31 amelyeket adott esetben már érdemes lehet megkülönböztetni egymástól – ezáltal a rész–egész viszonynak egy pontosabb leírását valósítva meg.

4. Összegzés A fogalomhasználati elemzés során jeleztük, hogy a hierarchikus struktúrával rendelkező szervezetek, szerkezetek működését nem minden esetben lehet hasonló módon megítélni. Bizonyos helyzetekben előnynek, bizonyos helyzetekben hátránynak tartják a hierarchia létezését, működését. Jelen tanulmányban nem tartjuk feladatunknak megválaszolni a kérdést, mikor jó és mikor rossz a hierarchia. Csak jelezni kívánjuk, hogy egy Ennek a különbségnek nem szabad alábecsülni a jelentőségét, elég, ha csak a miniszteri személyi titkárok formális pozíciójuknál jóval erősebb befolyásának jól ismert esetére gondolunk, ami strukturális szempontból a most tárgyalt jelenséghez teljesen hasonló. 29 Két pont közti távolságon a köztük levő legrövidebb út lépéseinek számát értjük. 30 Amikor például az osztályozási rendszerekben nem szokták megkülönböztetni a relációkat egymástól, gyakran eltérő tartalmú kapcsolatokat kezelnek egyféle módon, összekeverve mondjuk a generikus (faj–nem) relációkat a pozitív (rész–egész) relációkkal. 31 Egy tanulmányban hétféle altípust különböztetnek meg: összetevő–objektum (például ág/fa); tag–gyűjtemény (például fa/erdő); „homogén rész, porció”–egész (például szelet/torta); (nyers)anyag–késztermék (például alumínium/repülőgép); mozzanat–tevékenység (például fizetés/vásárlás); hely–terület (például Philadelphia/Pennsylvania); fázis–folyamat (például kamaszodás/felnövés). (Lásd Winston és szerzőtársai [1987].) 28


Hierarchia

ilyen elemzésnek legalább kétféle szempontra figyelnie kellene. Egyfelől amikor a szervezeteket, szerkezeteket kell irányítani, akkor mint egy rendszer működésére koncentrálunk, és ekkor az egész működése szempontjából az elemek közti „összekötő” relációk olykor fontosabbaknak tűnnek. Más esetekben viszont a hierarchikus a szerkezet elemeinek tartalma a fontos (például amikor osztályozunk), akkor a rendszerelemekre koncentrálunk. Másfelől viszont a hierarchikus rendszer elemeinek és a köztük levő kapcsolatoknak a számossága vélhetően el tud érni egy olyan nagyságrendet, amikor már túllépjük a számíthatósági korlátokat, és ekkor a hierarchikus rendszerek merevekké, nehezen kezelhetőkké válnak.

5. Hivatkozások Bertalan László [1996]: Köznapi és tudományos terminusaink. ABCD Interaktív Magazin, 2. sz. Modell rovat. Birkhoff, G.–Bartee, T. C. [1974]: A modern algebra a számítógép-tudományban. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Dahlberg, I. [2001]: Az ismeretek egyetemes rendjének alapja. Megjelent: Ungváry Rudolf–Orbán Éva (szerk.): Osztályozás és információkeresés. I. kötet. OSZK, Budapest. Dobrowolski, Z. K. [2001]: Osztályozási rendszerek szerkesztése. Megjelent: Ungváry Rudolf–Orbán Éva (szerk.): Osztályozás és információkeresés. I. kötet. OSZK, Budapest. Frege, G. [1980]: Jelentés és jelölet. Megjelent: Logika, szemantika, matematika. Gondolat, Budapest, 156–190. o. Fried Ervin [1972]: Absztrakt algebra elemi úton. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Simon, H. A. [1982]: Bonyolult rendszerek szerkezete. Megjelent: Simon, H. A.: Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 87–120. o. Sowa, J. S. [2000]: Knowledge Representation. Logical, Philosophical, and Computational Foundations. Brooks Cole Publishing Co., Pacific Grove, CA. Šrejder J. A. [2001a]: A kettősség elve az osztályozáselméletben. Megjelent: Ungváry Rudolf–Orbán Éva (szerk.): Osztályozás és információkeresés. II. kötet. OSZK, Budapest, 314–325. o. Šrejder J. A. [2001b]: Rendszerek és modellek. Megjelent: Ungváry Rudolf–Orbán Éva (szerk.): Osztályozás és információkeresés. II. kötet. OSZK, Budapest, 297-314. o. Szakadát István [1993]: A kommunista uralmi rend és a nómenklatúraelv. Kandidátusi értekezés, Budapest. Vámos Tibor [1984]: Kooperatív rendszerek, új fejlődési távlatok. Megjelent: Vámos Tibor: Hazánk és a műszaki haladás. Gyorsuló idő, Magvető, Budapest, 126–167. o. Vanyó László [1980]: Az ókeresztény egyház és irodalma I. kötet Szent István Társulat, Budapest. Weber, M. [1987]: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Wilson, J. F. [2001]: Hierarchy versus heterarchy in gaining competetive advantage: a comparison of BAE Systems in Lancashire and Bombardier in Northern Ireland. Queen’s University of Belfast. Winston, M. E.–Chaffin, R.–Hermann, D. [1987]: A taxonomy of part-whole relations. Cognitive Science, 11.


13. fejezet - Tipikus gondolatok Balogh , Gábor A típusalkotás nem tartozik a szociológia magyar művelőinek kedvelt témái közé. Talán nem véletlen. A tipológia ugyanis nem tekinthető magyarázó elméletnek. Minden tapasztalati megalapozottsága ellenére valójában „heurisztikus eszköz”, a társadalomelmélet-alkotás nélkülözhetetlen „heurisztikus eszköze”. Részben a hazai tipológiai hagyomány hiánya, részben elméleti megfontolások indítottak arra, hogy két szakterületen is típusokat alkossak (a társadalombiztosítás területére érvényes ügyféltípusokat, illetve az információs társadalom homoinformaticusát). A két típusalkotási kísérlet számos gondot okozott. Innen a Tipikus gondolatok cím. Jelen előadásban főként elméleti szempontból mutatok rá a típusalkotás (tipológia) néhány problematikus vonására.

1. Előzetes megjegyzések Hagyományos gondolkodásunk hozzászokott ahhoz, hogy a társadalomtudós „objektumai” maguk a cselekvőképes „szubjektumok”, akik cselekvésükhöz szubjektív értelmet kapcsolnak (Esser [1993] 83. o.). Alfred Schütz a cselekvők szubjektív képzeteit (elvárásokat, értékeléseket), értelemvilágait elsőrendű konstrukcióknak nevezte. Ezek a konstrukciók szolgálnak minden szociológiai magyarázat kiindulópontjául. Már rögtön a kezdetek kezdetén problémába ütközünk: mit tekinthetünk magyarázatnak, helyesebben, szociológiai magyarázatnak. Az nyilvánvaló, hogy a szociológiai magyarázat – ide értve a magyarázatot mint olyat is – többet jelent az elsőrendű konstrukciók leírásánál vagy megértésénél. Oldjuk fel a problémát a magyarázat ellentétének az oldaláról! Mi nem magyarázat? Az elhatárolás kritériuma a „miért” szó. E kritérium alapján nem tekinthető magyarázatnak, ha nem arra a kérdésre kapunk választ, hogy a vizsgálandó jelenség (társadalmi képződmény vagy folyamat) miért így létezik, miért így funkcionál, miért úgy változik (változott) meg, ahogy azt leírták stb. (Esser [1993] 39., 56. és a köv. o.). Ennélfogva nem minősülnek magyarázatnak a leírások, az elbeszélések, az analógiák; továbbá a formalizált összefüggések, ha hiányzik belőlük az összefüggések pontos specifikációja, valamint az alapelvek, a fogalmak vagy a fogalmak általi magyarázat (szociologizmus1), a fogalomelemzések, az osztályozások vagy maguk a tipológiák sem. Hasonlóképpen nem fogadhatók el magyarázatként az elemzések, függetlenül attól, hogy oksági elemzések-e, vagy sem, a magyarázathoz használt általános törvények stb. A helyzetet bonyolítja, hogy a szociológiai magyarázat 2 tárgyai (explanandumai) sajátosak, különböznek minden más tudományétól. Az explanandumok alapvetően társas vagy társadalmi jelenségek (események, képződmények, folyamatok) – rendszerint sajátos logikákkal (szituációs, szelekciós és aggregációs logikákkal), sajátos szabályszerűségekkel, sajátos rekonstrukciós lehetőségekkel, magyarázó modellekkel. Alfred Schütz szerint másodrendű konstrukciók, amelyek – magától értetődően – az elsőrendű konstrukciókat is tartalmazzák. A másodrendű konstrukciókkal vagy magyarázó modellekkel szembeni tudományos követelmény, hogy racionálisak, logikailag konzisztensek, ellentmondásmentesek legyenek, és nem utolsósorban magyarázó erővel bírjanak. E követelményt nem befolyásolja az a tény, ha a cselekvők elsőrendű konstrukciói nem logikusak. Tehát a tudás szubjektivitásától és a motívumok „irracionális” jellegétől függetlenül, követelményként fogalmazódik meg, hogy a szociológiai magyarázó modellek rendelkezzenek explanandumokkal, objektíven és a logika szempontjainak megfelelően írják le (tárgyalják) és magyarázzák azokat.

2. Problématerületek Weber a Gazdaság és társadalom című munkájában a szociológiát a társadalmi cselekvés értelmező megértésével foglalkozó tudománynak tekinti, amely típusfogalmakat alkot és a történés általános szabályait kutatja (Weber [1987] 1. §. I. 11. 49–50. o.).

2.1. Előzményproblematika A szociologizmus Émile Durkheimre vezethető vissza, aki a társadalmit csak a társadalmin keresztül, illetve mindent és mindenkit a társadalomból magyaráz. 2 A szociológiai magyarázatok a társadalmi cselekvésekkel, társas jelenségekkel, ezek lefolyásával, hatásaival és interpretatív megértésével foglalkoznak. 1


Tipikus gondolatok

A típusfogalmak alkotásának – és egyáltalán a tipológiának – a problematikája a 19–20. század fordulójának módszertani vitáira nyúlik vissza. Akkoriban írta Heinrich Rickert, hogy minden tudomány, amelynek tárgya és célja az egyén (individuum), szükségképpen fogalmakban fejezi ki magát (Rickert [1926]). A fogalmak logikai képződmények, amelyek tartalmilag magukban foglalják az objektumok érvényes megismerését. Az egyes tudományok elhatárolásához Rickert bevezeti az általánosító és idiografikus fogalomalkotás megkülönböztetést. Nézete szerint a természetre az általános, a történelemre pedig a különös (sajátos) és egyedi fogalmiság a jellemző. Mint írja: .„vannak tudományok, amelyek (…) nem (…) általános fogalmak alkotására irányulnak, és ezek a történeti tudományok a szó legtágabb értelmében. (…) ők a valóságot – amely sohasem általános, hanem mindig egyedi (individuell) – individualitásában akarják bemutatni…” (Rickert [1926] 53. és a köv. o.). Bár vannak helyzetek, amikor a történettudományok is általános fogalmakat kénytelenek használni, illetve a természettudományoknak individuumokkal kell foglalkozniuk. Az általános és egyedi megkülönböztetésére esetünkben – az előadás témájához kapcsolódóan – a típusfogalom miatt van szükség. Rickert értelmezésében a típus előképet (Vorbild) vagy átlagosat (das Durchschnittliche) jelent. A típus alkotásához értékelésre van szükség. A történelem azonban sem értékelést nem végez, s nem is nagyon mutat érdeklődést az átlagos iránt (Janoska-Bendl [1965] 20–21. o.). Max Weber fogalmi és módszertani fejtegetéseiben a vitának ebből az eredményéből merít. Elvben és részben a Rickert-féle módszertant követi: a tudomány célja az individuális, az egyedi. Viszont továbblép, és meghaladja a rickerti felfogást azáltal, hogy a kultúrával és tudományokkal kapcsolatos fogalmai és fejtegetései teleologikusak, illetve kauzálisak. A századforduló tudósainak munkáiban egy másik – kevésbé elhanyagolható – tudományos sajátosságra is felfigyelhetünk. Abban az időben a szavak és mondatok jelentésének elemzésére a szemiotika helyett gyakran a logika kifejezést használták. Sőt, nem tettek éles különbséget a logika és az ismeretelmélet között sem. Az észrevételezés – bizonyos mértékben – Max Weberre is vonatkoztatható, bár kategóriatanában valóban nem ismeretelméletet művel a szó filozófiai (ontológiai) értelmében, hanem típusokat alkot, viszont amikor az értékítélet kérdésével és az ideáltípusokkal foglalkozik, ismeretelméleti-ontológiai feltételezésekből indul ki. Ezt támasztja alá irracionalitásfelfogása, a racionalitás–irracionalitás elhatárolása egymástól, illetve azon tétele, hogy a valóság, amennyiben emberi-társadalmi valóságot jelent, racionálisan oksági rendbe illeszkedik.

2.2. Oksági vagy motívumproblematika A „szociológia (…) – írja Max Weber – [a társadalmi cselekvés értelmező megértésén keresztül] a cselekvés menetének és hatásainak oksági magyarázatára törekszik” (Weber [1987] 38. o. 1. §.– kiemelés tőlem, B. G.). „A kauzális magyarázat annak megállapítását jelenti, hogy egy bizonyos megfigyelt (külső vagy belső) folyamatra egy valamiképpen fölmérhető, ideális esetben – ritkán – számszerűen is megadható valószínűségi szabály szerint egy másik folyamat következik (vagy vele együtt lép föl).” (Uo. 43. o. 1. §. I. 7.). Az oksági magyarázat olyan magyarázat, amely a „külső folyamatot és a motívumot mint egymáshoz illőket” ragadja meg.3 Az idézetekből kitűnik, hogy Weber oksági magyarázata a folyamatban rejlő – megfigyelhető – szabályszerűségre épít. Túllép – vagy legalábbis zárójelbe téve feltételezi – a természettudományok oksági relációján, amikor a folyamatokat nem törvényekre visszavezethetően, hanem motívumhoz rendelten igyekszik megragadni és feltárni, a feltárás nyomán pedig magyarázni.4 Ennélfogva az oksági magyarázat nem ontológiai állítást, hanem összefüggések – tapasztalatnak megfelelő – elrendezését, rendszerezését és logikai egységbe foglalását jelenti olyan formán, hogy adott folyamatot valami kiválthatja vagy előidézhette. Ez a valami indítékszerepet tölt be, motívumnak minősül. Weber a motívumot értelmi összefüggésként (Sinnzusammenhang) fogja fel, amelyben a cselekvő vagy a megfigyelő egy viselkedés értelem szerinti „okát” (sinnhafter „Grund”) látja. A hangsúlyt nem az értelmi összefüggés mély magyarázatára, hanem az adekvátságra helyezi, vagyis arra, hogy összefüggő viselkedésvagy a folyamatsorozat esetén milyen megfelelőség (értelem szerinti vagy kauzális megfelelőség) áll fenn. Az értelmi összefüggés lényegével és ennek viszonyulásával a konkrét cselekvéshez mindvégig adós marad. Következésképpen – fogalmaz A. Schütz – Weber nem tesz mást, minthogy kihasználja a motívumban rejlő Wright [1987] (88. o.) oksági magyarázatnak nevezi az „olyan rendszert, amelyben a szóban forgó (genetikus) jelenség, az explanandum, valamilyen feltételreláció révén kapcsolatba hozható egy másik jelenséggel”. 4 Ebből a szempontból az egyes definíciókhoz, paragrafusokhoz fűzött magyarázatai, értelmezései sokkal fontosabbak, mint maguk a definíciók! 3


Tipikus gondolatok

ambivalenciát, amikor a cselekvést egyrészt jövőbeli eredményre irányultan (vö. teleologikus reláció), másrészt múltbeli élményre visszavezethetően (vö. oksági reláció) definiálja. Általánosítva a mondottakat: a motívum terminusában rejlő kettősség az időben, pontosabban az idő horizontján kétirányú interpretálásra vagy magyarázatra ad módot:5 egyrészt az „azért, hogy” relációs összefüggésben rendszerint a jelenből a jövőbe, másrészt a „mert” összefüggésben a múltból a jelenre irányulva teszi értelmezhetővé vagy magyarázhatóvá a cselekvést, illetve a társadalmi jelenségeket. Messzemenő következményekkel jár, hogy Weber nem indokolja meg a motívum kettős értelmezhetőségét: mivel sem a cselekvés, sem a társadalmi cselekvés kapcsán, sem egyéb helyeken nincs egyértelműen indokolva a motívum kettős értelmezési lehetősége, ezért a motívum-összefüggés mint értelmi összefüggés adott helyzetben ideáltípus létrehozására alkalmas módszer.6 Különösen a Rationalität–Irrationalität, Sinnadäquanz– Sinnfremdheit esetében bizonyul ideáltípus-alkotónak, minthogy ezekben az esetekben a részek kapcsolatát mint tipikus értelmi összefüggést fogadjuk el. (Vö. Janoska-Bendl [1965] 51. o.)

2.3. A típusalkotás problematikája A típusalkotás – közel háromnegyed századon keresztül – a szociológiai elemzések vagy magyarázatok sine qua nonjának bizonyult. Hátterében módszertani célszerűség húzódott. A 19–20. század fordulóján két fő áramlata, a weberi és a fenomenológiai típusalkotás emelkedett ki és uralta a szakterületet. 1. Jellegét tekintve a weberi típusalkotás áthidaló módszernek tekinthető a szociológiai tények feltárására és megértéséhez. Például a cselekvés tipizálása arra szolgálhat, hogy a szigorúan célracionális cselekvés konstrukciójának segítségével „a reális, mindenféle irracionalitások (érzések, indulatok, tévedések) által befolyásolt cselekvést a tisztán racionális viselkedés esetén várható folyamattól való »eltérésként« érthessük meg”. (Weber [1987] 1. §. I. 3.) A szociológia – mint társadalomtudományi szakterület – szintén elkészíti tiszta ideáltípusát ahhoz, hogy valamennyi történést (külső és belső történést) ideáltipikus módon tudjon megragadni. Max Weber szavaival: „csak a tiszta ideáltípusból kiindulva lehet a jelenségeket szociológiai fogalmak alkalmazási eseteiként tárgyalni”. (Uo. 1. §. I. 11.) Addig nem is merül fel probléma, amíg a cselekvés az egyes személyek cselekvéseként értelmezendő. Viszont vannak társadalmi képződmények, például nemzet, állam, sajtó, nép, osztály stb., amelyek egyénfölöttiek, azaz: kollektív személyiségek. A szociológia azonban – állítja Weber [1987] – „semmiféle »cselekvő« kollektív személyiséget nem ismer”. (1. §. I. 9.) Ha a kollektívafogalmak mégis szóbeli kijelentések alanyaivá válnak, antropomorfikus metafora jellegűknek tulajdonítható. Ugyanis a cselekvés megértő értelmezésekor ezek a képződmények csupán az egyes emberek specifikus cselekvéseinek lefolyásai és összefüggései; „egyes emberek tényleges vagy lehetségesként megkonstruált társadalmi cselekvése, amely meghatározott módon megy végbe”; jogi képzetek vagy olyan képzetek, amelyekhez az emberek cselekvései kauzálisan igazodnak. 2. A típusalkotás másik elvi megközelítését a fenomenológia szolgáltatja. Alfred Schütz szerint a tipizálás egyik alapfeltétele a felismerés (recognitio). A felismerés a már meglévő tudáskészletre, a már megszerzett tapasztalatokra alapozódik. Tapasztalatmezőnk típusos, „a külvilág tárgyait nem mint egyszeri, egyedi tárgyakat fogjuk fel, hanem mint valamilyen típusba sorolhatókat”. (Karácsony [1995] 65. o.) A tipizálás aktusában elvonatkoztatunk, generalizálunk, formalizálunk és idealizálunk. Ha például ideáltípust akarunk konstruálni, akkor a tapasztalt dolgot az értelmezési sémáknak rendeljük alá. Bár az ideáltipikus értelmezési sémák bizonyos mértékben üres formáknak tekinthetők, ennek ellenére – beállítódástól, kapcsolatoktól, élményektől, viselkedésmódoktól, anonimitástól függően – különböző tartalommal töltődnek meg (Inhaltserfülltheit) (Schütz [1993] 273. o. ). Már a fentiek is elegendőnek bizonyulhatnak a kétfajta metódus megkülönböztetéséhez. De további lényeges különbségként említendő, hogy míg Max Weber ideáltípusai – empirikus relevanciájuk ellenére – egymástól szigorúan elkülönülnek, addig Alfred Schütznél az egyik típus a másikra épül, és tipikusnak feltételezett

Az oksági magyarázat inkább a múlt felé mutat, a jövő felé pedig a teleologikus magyarázat. G. H. von Wright szerint „az oksági és a kváziteleologikus, valamint a kvázioksági és a teleologikus magyarázatok konceptuális különbsége abban rejlik, hogy az első típusba tartozó magyarázatok érvényessége nomikus kapcsolatok fennállásától függ, míg a második típusba tartozó magyarázatoké – legalábbis nyílt formájukban – nem ettől függ.” (Wright [1987] 113. o.) 6 Ez a kérdés felveti az ideáltípus történetiségének, illetőleg az egyedi és általános fogalom problematikáját. 5


Tipikus gondolatok

viselkedés standardizálódásán keresztül mindegyik visszautal a személyi ideáltípusra (például a megszokás emberének személyi ideáltípusára vagy egyéb személyi ideáltípusokra).

3. Elméleti típusok Weber a típusait nem empirikus adatok alapján alkotta meg. Típusai elméleti konstrukciók, amelyek egyediséget fejeznek ki. 1. Weber általában tiszta típusfogalmak megalkotására törekedett. Külön konstruált típusokat a cselekvéseknek, szabályszerűségeket felmutató különféle képződményeknek, társadalmi kollektíváknak (vö. Bertalan [2001]). Ezenkívül a társadalom, a gazdaság, a vallás stb. területére érvényes típusokat is alkotott. Mivel a valóság nem minden esetben teszi lehetővé a tiszta típusok alkotását, létrehozta a típusok vegyes változatát is. Az általa konstruált típusok három nagy csoportba foglalhatók: racionális, irracionális ideáltípusok és átlagtípusok. Ez utóbbiba sorolandók az olyan típusok, amelyek egynemű viselkedéseken belül csupán fokozati különbségeket mutatnak. 2. Fenomenológiai módszer (gondolkodási eljárás) segítségével szintén többféle típus alkotható; mindenekelőtt személyi vagy karakterológiai, habituális és materiális vagy cselekvés lefolyása (menete) szerinti típusok (Ablaufstypen). A személyi és a cselekvés lefolyása szerinti ideáltípus között bizonyos mértékű bensőséges kapcsolat áll fenn: a személyi ideáltípus lényege szerint az utóbbira épül (Schütz [1993] 265. o.). A habituális ideáltípus a viselkedésből, habitusból nyeri alakját; jellemzője, hogy „társvilágbeli alter egoját” habituális és ezért tipikusnak tételezett funkciójában ragadja meg [például postai alkalmazott mint levélhordó cselekvésének tipikus menetéhez (levéltovábbításhoz) tartalmát tekintve viszonylag üres személyi ideáltípust rendelek]. A fenti tipológiai fogalmak a klasszikus logika nyomait követik. Carl G. Hempel – eleinte Paul Oppenheimmel közösen, majd önállóan – a tipológiai fogalmak logikai státusával foglalkozva, illetve a tipológiai fogalmak logikai és módszertani jellemzőinek és jelentőségének megvilágításához, valamint vizsgálatához már a modern logika apparátusát is felhasználta. Ezek nyomán különítette el a típusfogalmak három fő fajtáját, a klasszifikatorikus (osztályozó jellegű), a szélsőséges és az ideáltípusokat.

3.1. Klasszifikatorikus és szélsőséges típusok Franz von Kutschera a típusfogalmak szerkezetének logikai elemzése során különös súlyt helyezett a klasszifikatorikus vagy egy helyértékű (einstelliger) és szélsőséges vagy két helyértékű (zweistelliger Begriff) fogalmakra. Kimutatta, hogy a klasszifikatorikus és komparatív fogalmak eltérő fogalmi formákat jelölnek: a komparatív fogalmak nem csak osztályozáshoz használhatók és fordítva. Ha típusfogalmakat alkotunk, előfordulhat, hogy a típuspredikátumok mind klasszifikatorikus, mind komparatív jegyeket egyaránt tartalmaznak. Vegyük például a „prímszám” fogalmát. A „prímszám” tiszta klasszifikatorikus fogalom. Vagy nézzük a „piknikus” fogalmát. A „piknikus” viszont már egy típusfogalom. „A piknikusok nem mind egyformán piknikusok. A piknikus tiszta esetként többnyire ritka. A legtöbb ember, akiket ezzel illethetnek, piknikus jegyeik mellett testfelépítésükön más, nem tipikus vonásokat is hordoznak. Ezért okkal mondható: a tipikusabb piknikus eset, mint b, azaz: piknikusnak lenni nemcsak »vagy-vagy«, hanem »többé vagy kevésbé« dolga is lehet.” (Kutschera [1975] 276–277. o.) a) A klasszifikatorikus tipológia során egyrészt szisztemetizálás történik, másrészt hatékonysági szempontok érvényesülnek. Maga a típusalkotás természetes vagy mesterséges osztályok kialakítására irányul. Az eljárás lényege, hogy a vizsgálat (kutatás) során minden egyedi esetet tulajdonságuk szerint külön vesznek, megvizsgálnak, a tulajdonságokat általánosítják, definíciós bázist alakítanak ki. A közös tulajdonságokat osztályba sorolják. Ezt a fajta tipológiát elsősorban a pszichológia, a viselkedésszociológia területén alkalmazzák. A klasszifikatorikus típusok sajátos válfaját képezi a „tipikus” kifejezés, például tipikus magyar stb. A tipikus kifejezés célja, hogy adott osztályba tartozókra átlagost tudjunk megállapítani. Ebben az esetben szintén klasszifikáció történik, mégpedig az „átlag” értelmében. Leginkább a statisztika és a politika világa él ezzel a lehetőséggel. b) Abban az esetben, ha nem éri meg vagy nem lehet klasszifikatorikus típusokat alkotni, mert a vizsgálati objektum tulajdonságai nem alkalmasak rá – például az osztályok nem választhatók el egyértelműen egymástól –, célszerűbb a végsőkig kiterjeszteni és „szélsőséges” vagy „tiszta” típusokat létrehozni. Olyan típusokat 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tipikus gondolatok

képezni, amelyek a valóságban ritkán fordulnak elő, viszont jól használhatók fogalmi vonatkoztatási pontokként (a két pólus közé minden, a valóságban előforduló jelenség besorolható). A szélsőséges típusfogalmak jellemzője tehát, hogy csak közelítően, viszonylagosan lehet az egyes eseteket hozzájuk rendelni. Egy-egy konkrét eset a szélsőséges típusfogalom két vége között helyezkedik el, csak többékevésbé hasonlít valamelyik széléhez, még ritkábban azonos vele. Éppen ezen tulajdonságai miatt rendező típusnak is tekinthető. A rendező jellegű vagy tisztán komparatív jellegű szélsőséges típus nem az osztályfogalomhoz hasonlóan genus és differentia specifica segítségével, hanem kettős diadikus viszony specifikációjával definiálható.

3.2. Ideáltípusok Weber kategóriatanában kiemelt helyet foglalnak el a „tiszta” (rein) vagy ideáltípusok, amelyek a racionális– irracionális fogalompárra épülnek. Racionális ideáltípusnak tekinthető például a célracionális és az értékracionális cselekvés. A valóságban a célok és a következmények ütközhetnek. A célracionális cselekvés mindig racionális. De egy cselekvés (például döntés) lehet „értékracionálisan” irányított, ekkor a cselekvés csupán eszközeiben célracionális. „A célracionalitás álláspontjáról nézve azonban az értékracionalitás mindig irracionális, méghozzá annál irracionálisabb, minél inkább az abszolút érték rangjára emeli azt az értéket, amelyhez a cselekvés igazodik.” (Weber [1987] 2. §. 4. 54. o. – kiemelés az eredetiben) Éppen a fentiekre tekintettel mondható, hogy a weberi ideáltípus Gattungsbegriff, genusfogalom, amely a genus nem minden mintájára érvényes. Carl G. Hempel úgy vélekedik, hogy „egy Weber szerinti ideáltípus gondolati konstrukció, amelyet egy vagy több szempont egyoldalú fokozásával (Steigerung) nyertek. Ez a gondolatkép fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem fordul elő; egy utópia; …” (Hempel [1971] 85–86. o.). A Weber által alkotott ideáltípus a következő sajátosságokkal rendelkezik: az ideáltípus • „genetikus, vagyis történeti egyént ábrázol, annyiban áll fenn oksági kapcsolat kulturális jelentőséggel bíró jelenségek és közte, illetve fordítva, amennyiben kulturális jelentőségű ok okozatának tekinthető”; • adott tárgy besorolása érdekében kulturális jelentőségű tárgyak lényeges jegyei között oksági összefüggést hoz létre; • konstruált, azaz a valóságból származik, de nem a valóságot ábrázolja; • alkotó elemeinek gyarapodása ellenére önmagában véve továbbra is ellentmondásmentes marad; • a valóságra alkalmazzák, a valóságot pedig hozzá mérik (vö. Janoska-Bendl [1965] 25. o.). Mindezen sajátosságok közül az ideáltípusok legalapvetőbb jellemzői, hogy konstruáltak. Elemeiket a valóságból vonják ki, de ideáltípusokká forrva már nem a valóságot mutatják. A valósággal egybevetve többnyire határesetnek tekinthetők.7 Ilyen jellemzőik miatt nem általánosításhoz használják őket mint a rendező típusokat, sem egy stádium leírásához, osztályba sorolásához miként a klasszifikatorikus típusokat, hanem fogalmaknak és heurisztikus eszközöknek tekintik, amelyek elősegítik a valóság értelmező megértését és szociológiai magyarázatát. Másként kifejezve: specifikus eszközök a társadalmi és történelmi jelenségek magyarázatához.

3.3. Ideáltípusok, hipotézisek és elméleti modellek Az ideáltípusok státusa sajátos. Sajátosságuk nem abban áll, hogy a tényekkel összeegyeztethetetlenek, hanem hogy konkrét tények magyarázatához használhatók olyan mérceként, amellyel a valóságot egybevetjük. Bizonyos fenntartással implicit elméletnek, illetve általános hipotézisnek tekinthetők. Ilyen értelemben közelített Howard Becker, aki szerint az ideáltípus implicit elmélet (általános hipotézis) funkcióját tölti be, ha a kutatás célja • egyrészt törvényszerűségek megállapítására irányul, „Ez azonban – mint írja Weber – egyáltalán nem állja útját annak, hogy a szociológia a lehetséges »szándékolt értelem« osztályozásával alkossa meg a fogalmait [függetlenül attól, hogy a cselekvés tényleges menetében tudatosan igazodik-e az értelemhez, illetve csakugyan ahhoz igazodik-e, valamint számításba véve azt a tényt, hogy] fogalmai eltérnek a valóságtól.” (Weber [1987] 1. §. I. 11.) 7


Tipikus gondolatok

• másrészt az ideáltípusok empirikus tartalmának az általánosítása (Janoska-Bendl [1965] 88. o.) Howard Becker – hasonlóan Franz von Kutscherához – az ideáltípusokat mint konstruált típusokat a következő logikai összefüggésbe helyezte: „Ha P, akkor Q”, ahol a P a szándékolt típust jelenti, a Q pedig többé-kevésbé komplex tulajdonságot jelöl. Ezzel a matematikai logika szabályai megjelennek a típusok szintjén. A matematikai logikai szabályok megjelenésének másik következménye, hogy kapcsolat jön létre az ideáltípusok és az elméleti modellek között. Ha az összefüggések mélyére nézünk, az ideáltípusok valójában elméleti modellekként is felfoghatók. Az ideáltípusok elméleti rendszereknek minősülnek, ha • olyan tulajdonságok hordozói, amelyekkel az elmélet is foglalkozik; • hipotéziseket fogalmaznak meg ezekről a tulajdonságokról; • ezeket a tulajdonságokat empirikusan interpretálják, ami az elméletnek specifikus alkalmazási területet biztosít; • s ha távlati célként az elméleti rendszer egy átfogó elméletbe tagolódik. Az ideáltípusok módszere nem különbözik azoktól a módszerektől, amelyeket más tudományok magyarázó fogalmak és elméletek alkotására és alkalmazására használnak (Hempel [1971] 100. o.).

4. Alkalmazott típusok Míg a tipológia elmélete a típusalkotás szellemi „művészetére” (sokszínűségére) utal, felhívva a figyelmet, hogy a dimenziók mentén milyen „fokozási” lehetőségeket enged számunkra a valóság, addig empirikus megalapozással is alkothatunk típusokat. Mindkét esetben konstruált eredményeket kapunk, amelyeket a valóság megismeréséhez, elemzéséhez és nem utolsósorban magyarázatához használhatunk. A következőkben két típusalkotási kísérletemet vázolom röviden. Az egyik az információs társadalomhoz – és perspektivikusan az élettársadalomhoz –, a másik a társadalombiztosítás intézményéhez kapcsolódik. Az egyik esetében elméleti fogalmak segítségével mutatom be az információs társadalom embertípusát, a homo informaticust (hálózati polgárt), a másik esetben empirikus adatokból állítom össze a társadalombiztosítás ügyféltípusait. Míg a homo informaticus esetében a „szociológiai tényállás” az ember–valóság viszonyba ágyazódik, addig az ügyféltípusok esetében a társadalmi életvilágbeli beállítódásokra, kapcsolatokra, viszonyokra vonatkoztatva járok el. Tehát mindkét eset teljesen más eljárást követ. A homo informaticus típus hasonlít leginkább a Bertalan László által interpretált weberi tipológiához.

4.1. A homo informaticus típusa A homo informaticus fogalma az ember–gép kapcsolatra alapozódik. Jellemzője a vezérlés és a logika. Az ember–gép-kapcsolatban „sajátos kötődés irányítja az ember cselekvését, ami sajátos vezérlésként fogható fel. Ezáltal megváltozik az ember »szándékolt értelmi« viselkedése, a cselekvése és cselekvésének irányultsága. Módosul a racionalitás értelme. A racionalitás helyébe sajátos logika lép, amely már megfelel egy új »ember– gép« paradigmatikus kapcsolatnak.”8 A homo informaticus (HI) típuselemei a) információalapú kommunikáció, b) temporalitás, c) hálózatiság. A típuselemek alapján több HI-ideáltípus alkotható. a) Információalapú kommunikáció. Az információalapú kommunikációt két komponens alkotja: az információ és a kommunikáció. Ennek alapján két tiszta ideális altípus hozható létre. 1. Az információra alapozva négy típuskategória különböztethető meg: a tartalomorientált, a formaorientált, a viselkedésorientált és a hatásorientált ismeret- vagy információtípus (továbbiakban: ismerettípus). A négy kategória fejlődési fokozatoknak is tekinthető, amely többé-kevésbé egymásra épül. A legmagasabb fokozatot a Vö. Balogh [2002] 446. o. A homo informaticus típussal kapcsolatos idézetek – ha külön nem jelzem – szintén ebből a tanulmányomból származnak. 8


Tipikus gondolatok

hatásorientált ismerettípusok alkotják; ezek közvetlenül tagolódnak intelligens cselekvésbe. A tartalomorientált ismerettípusok fontos szerepet játszanak a virtuális (értsd: alkalmazkodóképes és interaktív) tevékenységekben [túlnyomórészt történelmi természetű (például személyi akták, ügyfelek adatai stb.) információkat tartalmaz]. A formaorientált ismerettípusok egy-egy objektum felépítésére és megjelenésére, külső formájára vonatkozóan adnak eligazodási támpontokat. A viselkedésorientált ismerettípusok az objektumok viselkedéseinek szabályszerűségét „közvetítik” és az objektumok viselkedéseit kiszámíthatóvá vagy előre jelezhetővé teszik. A fenti ismerettípusok információi hármas tulajdonsággal rendelkeznek: erőforrásként használhatók, döntéstámogató (segítő) szerepet töltenek be és igényt elégít ki. Ennek fegyelembevételével további altípusai különíthetők el. Az információ „az ismeret–tudás–intelligencia környezetbe ágyazódik, mégpedig úgy, hogy az ismeret és a tudás közvetlenül hat az információra, az információ pedig az intelligenciát stimulálja, vagy úgy, hogy az ismeret és a tudás meghatározott információs tartalommal bír, amikor befolyásolja az intelligenciát.” Az intelligencia a feltétele a kommunikációnak. Az információ megfeleltetése a tudással és az ismerettel jelzi, hogy az információ magasabb szintű axiomatikus egység, amelyen a kommunikáció alapul. A kommunikáció bázisa az információ, ám kommunikáció csak az intelligencia közreműködésével valósulhat meg. Nem az információ, hanem az intelligencia a feltétele a kommunikációnak. 2. Minthogy az információ alapú kommunikáció a homo informaticus axiomatikus alkotóeleme, stratégiai funkciót tölt be. Stratégiaátalakító vagy axiomatikus ereje csak a kommunikációnak van, értékkel viszont csak az információ bír. Ahhoz, hogy az ember információhoz jusson, kommunikálnia kell. Ahhoz, hogy az ember kommunikálni tudjon valakivel, intelligenciára van szükség. Ahhoz, hogy az ember kommunikálni tudjon valamit, információ szükségeltetik. Amit kommunikál az ember, tehát a kommunikálandó „dolog” az információ. Aki kommunikál, az intelligens. A tudás, az ismeret, az információ eszköz az intelligens számára. A kommunikáció az intelligencia megnyilvánulásának egyik jele. Ebben és csakis ebben az értelemben igaz, hogy a kommunikációs módok az intelligencia különböző szintjeire utalnak. A HI kommunikációs módok megválasztása nyomán szintén ideáltípusokba sorolható, például HI technicus, HI socialis (technikai vagy társadalmi HI). A HI socialis klasszikus felfogásán alapul például a weberi társadalmi cselekvés, a HI technicus eszméjére épül a távoktatás, a távmunka stb. b) A temporalitás mint típustulajdonság. A temporalitás mint olyan azzal függ össze, hogy az ember cselekvése térben és időben megy végbe. Ez az a két alapkritérium, amely minden cselekvő életvilágát áthatja. A tér a társadalmasodott ember számára mint társadalmi tér, az idő társadalmi időként jelenik meg. Ebben a „társadalmi” minőségben (dimenzionáltságban) épül be és szervül a mindennapi életben. Nem másnak tekinthető, mint olyan kommunikálható társadalmi jelképnek vagy tájékozódási egységnek, amely a homo informaticus vonatkoztatott hálózati tevékenységének múlt és jövő közötti differenciálására szolgál. A temporalitás típusalkotó tulajdonságaira tekintettel két homo informaticus ideáltípus különíthető el: az egyiket individualizált temporalitás, a másikat hálózati temporalitás vagy hálózati idő nyomán képezzük: HI real time, HI net time, illetve HI synchronitatis vagy asynchronitatis. c) Végül a hálózatiság – mint a hálózati polgár téridőbeli kommunikációs kapcsolati rendszerének, illetve adott társadalmi kommunikációs alakzatának relációs tulajdonsága – szintén típusalkotó. A hálózatiság a társadalmi tér adekvát kifejezője, a kommunikáció lehetőségének kritériuma, valamint a homo informaticus olyan típusalkotó tulajdonsága, amellyel az ember géplény logikának megfelelő képessége birtokában távérintkezések sorozatát hozza létre. A homo informaticus hálózatiságára épül a gazdaságban az e-gazdaság, a piac hálózati strukturálódása, az emailen stb. keresztül történő érintkezés, az internet és még sorolhatnám. Ebben az esetben a HI ideáltípusát online vagy off-line kapcsolat jellemzi (HI on-line, HI off-line).

4.2. Ügyféltípusok Az ügyfél-tipológia módszertani lehetőség. Alapvető feladata és célja az ügyfelek igényeinek, viselkedés és cselekvésmódjainak feltárása és ábrázolása. Vele szemben tudományos, általános és speciális követelményeket támaszthatunk (Mertens [1992] 18. o.). A tudományos kijelentésekkel (rendszerekkel) szembeni követelmény mindenekelőtt az állítás (kijelentés, rendszer) logikai és empirikus érvényességében, valamint magas 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tipikus gondolatok

információtartalmában jelölhető meg. Általános követelményszinten a tipológiának pontosságot, állandóságot, előre jelezhetőséget, gazdaságosságot és homogenitást kell mutatnia. Speciális követelményként pedig megkövetelhető az ügyfelek viselkedésmódjait feltáró és bemutató viselkedési relevancia, az ügyfelek igényeit feltáró igény- vagy szükségleti relevancia és a biztosítási üzem célkitűzésének hatékony eléréséhez a szükséges információkkal és marketingpolitikai eszközökkel támogatott döntési relevancia. Gyakran az ügyfél-tipológiát használják fel, hogy információkat szerezzenek az ügyfelekről. Ezenkívül számos ok miatt is alkalmazható az ügyfél-tipológia mint a típusalkotás módszere és eljárása, például a társadalombiztosítás bonyolult piaci struktúrájának egyszerűsítése, a kockázatközösségi tagok különféle viselkedési formáinak (járulékbefizetés elmulasztása, keresletorientált magatartása stb.) feltárása, magyarázata és előre jelzése, a pénztárválasztási szabadság nyomán létrejött piaci viszonyok előrejelzése, a piac átláthatóságának javítása stb. érdekében. A típusalkotáshoz ideális esetben demográfiai (nem, kor, családi állapot, gyermekekre vonatkozó adatok), társadalomdemográfiai (család, magánháztartás életformái), társadalomgazdasági (képzettség, foglalkozás, jövedelem, vagyon/eladósodottság, társadalmi réteghez tartozás), földrajzi (mint strukturális tér, politikaiadminisztratív régiók stb.), pszichológiai (kognitív, affektív, viselkedési), valamint az életstílusra vonatkozó indikátorok (változók) állnak rendelkezésre. A hazai hivatalos statisztika azonban csak igen ritkán elégíti ki ezeket a követelményeket. A mélyebb, feltáró jellegű elemzéshez szűkmarkúan mér adatokat. Ügyféltípusokat kvantitatív és kvalitatív adatokból (változókból) alkothatunk.

4.3. Faktorelemző eljárással alkotott típusok Röviden összefoglaljuk a hazai társadalombiztosítás tagságát jellemző cselekvéstípusokat és cselekvőtípusokat. A tipológiához részben statisztikai, részben empirikus adatokat használtunk. A hazai hivatalos statisztika a mélyebb, feltáró jellegű elemzéshez szűkmarkúan mér adatokat. A különböző közvélemény-kutató intézetek empirikus felvételei sem kizárólag típusalkotási céllal készülnek. Az 1997. évi nyugdíjreformhoz kapcsolódóan azonban történtek vizsgálatok a biztosítás témakörében. Ezek közül a Magyar Gallup Intézet (Budapest) biztosítási témakörben végzett három felmérését, illetve az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság statisztikai adatait használjuk. A statisztikai adatok a formális, nagyvonalú megközelítési lehetőségeknél közelebbi (mélyebb) tipológiai változatokat nem tesznek lehetővé. Az adatok nyomán elkülöníthetők az intézményi szabálykövető és nemintézményi szabálykövető cselekvéstípusok. A cselekvéstípusok kiindulópontját képezhetik egy mélyebb elemzésre alkalmas tipológiai eljárásmódnak (1. táblázat).

13.1. táblázat - 1. táblázat. A cselekvéstípusok cselekvés jellege szerinti tipológiája Intézményi szabálykövető cselekvés

Nem intézményi szabálykövető cselekvés

B

Sz

P

E

H

K

(bizton-

(szerzés)

(piac-

(érdek-

(hazar-

(konf-

orient.)

érv.)

díroz)

liktus)

EE

EH

EK

HE

HH

HK

KE

KH

KK

ság) B

BB

BSz

BP

(biztonság) Sz

(érdekérv.) SzB

SzSz

SzP

(szerzés) P

E

H (hazardíroz)

PB

PSz

PP

K

(piacorientá 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tipikus gondolatok

lt) Ha a cselekvés jellege alapján különböztetjük meg az egyes cselekvéstípusokat, akkor három jellemző „szempontot” emelhetünk ki, amely a társadalombiztosítást dominálja: intézményi szabálykövető cselekvés esetén a biztonság, a szerzés és a piacorientáltság figyelhető meg, nem intézményi szabálykövető cselekvés esetén pedig az önérdek, a hazardírozás és a konfliktus a jellemző cselekvésfajta. Ezek páronkénti összehasonlítása nyomán alakíthatók ki az úgynevezett elsődleges típusok, amelyek közül a főátlóban elhelyezkedő típusokat minősíthetjük tiszta típusoknak, míg a többi az úgynevezett vegyes típust alkotja. Ezt követően tárjuk fel a társadalombiztosítást jellemző főbb típusokat a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján. Az adatok értékelését faktorelemző eljárás keretében maximum likelihood módszerrel végezzük. Általános megállapítások • Az empirikus adatok értékelése során az első lényeges eredmény, hogy mindhárom minta valamennyi, vizsgálatba vont változóra reprezentativitást mutatott és összességében lehetővé tette a nem, lakhely, jövedelem stb. szerinti szelektálást, illetve rétegezést. A kapott értékek csak a változók faktorsúlyaiban és az egyes változók több faktorhoz való hozzájárulásának számában térnek el a főbb motivációs, valamint beállítódást visszatükröző faktorokétól. Ez azt jelenti, hogy a motiváció és beállítódás faktorai nem vagy kevésbé függnek a nemi jellegtől, a lakhelytől stb. Nem találtunk lényeges különbséget a község és a megyei jogú város faktorainak számában, jellegében, hasonlóképpen a biztosítással szembeni beállítódásban a nemi jelleg nem játszik lényeges szerepet. Viszont eltérés mutatható ki abban, hogy az egyes faktorokhoz milyen mértékben járulnak az egyes változók. Ezen általános homogenitásból többet állítani nem lehet, mivel a szelektáló (rétegező) változó nem felel meg mindenben a vele szemben támasztott követelményeinknek. A másik általános észrevétel, hogy az elméleti fejtegetéseinkben említett státusorientáltság (státusorientált helyzet) a családpárti és a pallérozott faktorokon keresztül jelenik meg. A családpárti típust alkotó változók igen magas faktorsúlyokkal homogének, a pallérozott típust alkotó változók a faktort bipolárissá teszik, vagyis az iskolázottsági szint és a beosztás ellentétes értékekkel járul adott faktorhoz. A társadalombiztosítás működésében és működtetésében fontos helyet foglalnak el a finanszírozási kérdések. Ehhez a területhez tartoznak a bizalmi kéz és az óvatos duhaj jelzőkkel illetett típusok. A típusok azt jelzik, hogy a pénzkezelésben és a befizetés tekintetében a hely megválasztásával a tiszta piaci magatartás megtorpan. Az emberek, bármennyire piacorientáltak és piacpártiak, mégis nagyobb fokú pozitív bizalmat éreznek a társadalombiztosítás és az állami garanciával működő magánnyugdíj-pénztárak, mint a biztosítótársaságok és bankok iránt. Az egészségkockázattal összefüggő változók feldolgozásakor az empirikus adatokból 2, illetve 4 faktor képezhető. A legnagyobb faktorsúlyokat azok a változók veszik fel, amelyek a társadalombiztosítás finanszírozási területének kiterjesztését célozzák meg. Ezért az 1. faktort expanziópártinak nevezhetjük. A 2. faktor azokból a változókból képződött, amelyek szerint az egészségkockázatok bekövetkezésekor a saját zsebükbe kell nyúlni, egy-egy kockázat anyagi megterhelést jelent. Ebből egy visszafogott piacpártiság érződik ki. Amit egyszerűbben úgy fogalmazhatunk meg, hogy „igényes vagyok, piacpárti, de ne az én zsebem érezze” (vö. a 2. és 4. faktor). S végül az elégedetlenkedő típus panasza sejlik vissza a megfelelő ellátás hiánya és az alacsony színvonalú ellátások miatt. A motiváció típusalkotó szerepe • A motivációk vizsgálata során további típusok körvonalazódnak. Az adatokból kitűnik, hogy az emberek nagy része az előrelátó és az ügynökfüggő típusba tartozik. Az előrelátó típust nagymértékben áthatják a közvetett ösztönzők (például az adókedvezmény), a biztosításkötéshez szükséges fedezet megléte (kedvező anyagi helyzet), s csak ezt követően jelennek meg a befektetési és megtakarítási szándékok mint ösztönző, motiváló tényezők. A motivációval összefüggésbe hozható másik faktor az ügynökfüggő. E faktor belső homogenitása arra ural, hogy az embereket ösztökélni kell: az egyes biztosítások megkötésében komoly feladat hárul az ügynökökre, a rábeszélő képességükre, hogy az ügyfelek kössenek biztosítást. Nem véletlen, hogy hazánkban a 22 magánnyugdíj-pénztárból hat kezében koncentrálódik a magánnyugdíj-pénztárpiac taglétszámának és vagyonának 80 százaléka, s ezek mögött biztosítótársaságok és bankok húzódnak meg. A beállítódás tipizáló szerepe • A cselekvés logikája elméleti modelljében második szociokulturális tényezőként (determinánsként) a beállítódást jelöltük meg. Az empirikus felvétel beállítódással kapcsolatos faktorai lényegében az ügyfél társadalombiztosításról alkotott véleményét és vele szembeni követelményeit (kognitív beállítódását) adják vissza. Külön vizsgáltuk azokat a változókat, amelyek a társadalombiztosítás mint egész jelenlegi helyzetével és strukturális alakításával függnek össze, s külön azokat, amelyek ágazati szinten vagy azzal kapcsolatban mutatkoznak meg. 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tipikus gondolatok

13.2. táblázat - 2. táblázat. Ügyféltípusok a cselekvés típusa és jellege szerint. Intézményi szabálykövető cselekvés

B (biztonság)

Sz (szerzés)

P (piacorientált)

Nem intézményi szabálykövető cselekvés

B

Sz

P

E

H

K

(biztonság)

(szerzés)

(piac-

(érdek-

(hazardí-

(konf-

orientált)

érv.)

rozó)

liktus)

BB

BSz

BP

E

EE

EH

EK

márkahű

óvatos

expanzió-

(érdekér-

érdek-

anyagias

mérlegelő

duhaj

párti

vényesítő)

követő

SzB

SzSz

SzP

H

HE

HH

HK

igényes

előrelátó

konfron-

(hazar-

szerencse-

hazardőr

potyautas

tálódó

dírírozó)

játékos

PB

PSz

PP

K

KE

KH

KK

bizalmi-

ügynök-

piacpárti

(konfliktus)

„ki-

dezertáló

elége-

kéz

függő

zsebelt”

detlen

A megkérdezettek nagy része igen jelentős mértékben a kettős rendszer (alap- és kiegészítő biztosítás állami garanciával!) mellett áll ki (1. faktor, magánosító). Hogy miért ez a vélemény alakult ki, a második faktor (kritizáló) ad rá magyarázatot: a járulékok magasak, az ellátás színvonala alacsony, a társadalombiztosítás szolgáltatásainak köre szűkül. Ez egyfajta biztosításpolitikai állásfoglalásnak is tekinthető a profiltisztítás ellen és megoldási javaslatként a duális rendszer mellett. Összegezve a faktorelemzéssel készített ügyféltípusokat, és beazonosítva őket a cselekvés típusa és jellege szerinti táblázatba, megállapítható, hogy a társadalombiztosításra vonatkozó típuslista teljessé vált.

5. Összefoglalás A típusfogalom jelentős szerepet játszott az empirikus tudományok – köztük a szociológia – fejlődésében. A kezdeti időszakokban kizárólag a klasszikus logika fogalmait és alapelveit használták a tipológiai fogalmak logikájának tanulmányozásához. A klasszikus logika lényegében tulajdonságokra és osztályokra helyezte a hangsúlyt, s ezért alkalmatlannak bizonyult a viszonyok (relációk) és kvantitatív fogalmak adekvát befogadására. „Nagyon jól megvilágítja ezt a helyzetet Max Weber egyértelműen negatív kijelentése az ideáltípusok logikai státusáról, amelyek módszerét a társadalomtudományok esetében igen hatásosan veszi védelmébe: az ideáltípusok nem definiálhatók genus proximum és differentia specifica séma szerint, vagyis: nem egyszerűen osztály- vagy tulajdonságot jelző fogalmak.” (Hempel [1971] 85. o.) A kilencvenes évektől napjainkig a típusalkotási hév nemzetközi szinten is szünetelni látszott. A tudományos élet mintha megrekedt volna a már megszületett alaptípusok memorizálásánál. Mintha nem törekednének már az adott helyzetek, esetek jellegzetes vonásaiból a lényegi jegyeket csoportosítva értelmezni és ezek segítségével megérteni a szabályszerűségeket és magyarázni a valós helyzetet. Mintha kielégítené a szakembereket adott „szociológiai tényállás” (helyzet vagy folyamat) formális tulajdonságainak bemutatása, adott típusú összefüggések és mechanizmusok feltárása és leírása. Mintha a társadalomtudósok világosan stilizált és végletekig leegyszerűsített mintákra tértek volna át. Számomra úgy tűnik, hogy a típusalkotási kedvet a magyarázó modellek szorították ki, a típusalkotás helyébe pedig a modellalkotás lépett. Ennek ellenére okkal kockáztatom meg, hogy a típusok és a tipológia egyre inkább – ha nem is az oksági vagy teleologikus magyarázatok – a magyarázó modellek mélyrétegeibe hatol s nélkülözhetetlen módszertanukká, illetve „heurisztikus eszközükké” válik. 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tipikus gondolatok

6. Irodalom Albert, H. [1971]: Modell-Platonismus. Der neoklassische Stil des ökonomischen Denkens in kritischer Beleuchtung, Megjelent: Topitsch, E. (szerk.): [1971] 406–434. o. Balogh Gábor [2001a]: Társadalombiztosítás felsőfokon. Megjelent: HR – Emberi erőforrás menedzsment, 9. fejezet, Management Kiadó, Budapest. Balogh Gábor [2001b]: Viselkedési kockázatok és típusok a társadalombiztosításban (Tanulmány), Kézirat, Budapest. Balogh Gábor [2002a]: Homo informaticus: új embermodell? Megjelent: Elek Andrea (szerk.): A tudás társadalma. Tanulmányok, esszék, reflexiók, I-II., Ipargazdasági Kutató és Tanácsadó Kft., Budapest, 445–461. o. Balogh Gábor [2002b]: Új társadalomelmélet. eVilág, 5. sz. 8–12. o. Balogh Gábor [2002c]: Racionális cselekvés és public choice a társadalombiztosításban. Budapest. Balogh Gábor [2003]: Ügyféltípusok a társadalombiztosításban. Szociológiai Szemle, 2. sz. 101–115. o. Berger, P. L.–Luckmann, Th. [1998]: A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. Jószöveg Műhely, Budapest. Bertalan László (szerk.) [1987]: Magyarázat, megértés és előrejelzés. Tömegkommunikációs Központ, Budapest. Bertalan László (szerk.) [1997]: Szociológiatörténeti szöveggyűjtemény I–II. BKE Szociológia és szociálpolitika tanszék, Budapest. Bertalan László [2001]: Max Weber cselekvéstipológiája. Kézirat, Budapest. Boudon, R. [1979]: La logique du social. Introduction a l’analyse sociologique, Hachette, Párizs. Boudon, R. (szerk.) [1992]: Traité de Soziologie. PUF, Párizs. Eisermann, G. [1989]: Max Weber und Vilfredo Pareto. Dialog und Konfrontation, Mohr, Tübingen. Esser, H. [1993]: Soziologie. Allgemeine Grundlagen. Campus, Frankfurt–New York. Hempel, C. G. [1971](1952): Typologische Methoden in den Sozialwissenschaften. Megjelent: Topitsch, E. (szerk.): [1971] 85–103. o. Hirschman, A. O. [2000]: Versengő nézetek a piaci társadalomról. Jószöveg Műhely, Budapest. Janoska-Bendl, J. [1965]: Methodologische Aspekte des Idealtypus. Max Weber und die Soziologie der Geschichte. Duncker und Humblot, Berlin. Karácsony András [1995]: Bevezetés a tudásszociológiába, Osiris-Századvég, Budapest. Kluge, S. [1999]: Empirisch begründete Typenbildung. Zur Konstruktion von Typen und Typologien in der qualitativen Sozialforschung. Diss. Leske und Budrich. Kutschera, F. von [1975]: Sprachphilosophie. Fink, München. Lazarsfeld, P. [1971]: Wissenschaftslogik und empirische Sozialforschung. Megjelent: Topitsch, E. (szerk.): [1971] 37–49. o. Mertens, M. [1992]: Kundentypologien im Versicherungsgeschäft mit Privatkunden. Eul, Bergisch Gladbach – Köln. Rickert, H. [1926]: Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft, Tübingen.


Tipikus gondolatok

Schütz, A. [1993] (1974): Der sinnhafte Aufbau der sozialen Welt, Suhrkamp, Frankfurt/Main. Topitsch, E. (szerk.) [1971]: Logik der Sozialwissenschaften, Kiepenheuer und Witsch, Köln–Berlin. Weber, M. [1979]: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Weber, M. [1987]: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Wright, G. H. von [1987]: Magyarázat és megértés. Megjelent: Bertalan László (szerk.): [1987] 43–210. o.


III. rész - ÉRTÉKEK, NÉPESSÉG, OKTATÁS


Tartalom 14. „Nőkérdés” a 18. század végén ............................................................................................... 127 1. Hivatkozások .................................................................................................................... 131 15. Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából ...................... 132 1. Népesedés és értékrendszer .............................................................................................. 134 1.1. A Nobel-díjas életminőség-koncepció strukturális és tartalmi üzenete ............... 134 1.2. A népességfogyás forrásait felélő életszínvonal-politika 1956 óta ...................... 135 2. A felvilágosodás átértelmezése ......................................................................................... 136 3. A nemzetstratégiai folyamat a korszerű stratégiatudományban ....................................... 137 3.1. Reálpolitikus stratégia: aktualitásokból nyert impulzusok az irányjavításra ...... 137 3.2. Egy középhatalom „országimázs központjának” stratégikus évtizedei ............... 138 3.3. Aktuális hazai példa a stratégiai folyamat súlypontkeresésére: a státustörvény (illetve kettős állampolgárság) ............................................................................................... 139 4. Hivatkozások .................................................................................................................... 142 16. Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban ............................. 144 1. A differenciálódás és diverzifikálódás magyarországi sajátosságai ................................ 145 2. A homogenizálódás elemei ............................................................................................... 148 3. A szupranacionális szabályozás kettős hatása ................................................................. 148 4. Hivatkozások ..................................................................................................................... 150 17. A társadalomtudományi gondolkodás határai ......................................................................... 152 1. Új tendenciák a népesedési folyamatokban ...................................................................... 152 2. Egy lehetséges magyarázat .............................................................................................. 156 3. Hivatkozások .................................................................................................................... 159 18. A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között ........ 161 1. A második világháborút megelőző időszak ...................................................................... 161 2. A második világháború utáni korszak .............................................................................. 162 2.1. Lakóhely szerinti megoszlás ................................................................................ 162 2.2. Az épület jellege szerinti megoszlás ..................................................................... 166 3. Irodalom ........................................................................................................................... 173 19. Szegénység és termékenység ................................................................................................... 174 1. A helyi társadalom rétegződése ........................................................................................ 175 2. Iskolázottság ..................................................................................................................... 177 3. Gyermekvállalás, termékenység ....................................................................................... 178 4. Záró megjegyzések ........................................................................................................... 186 5. Irodalom ........................................................................................................................... 187


14. fejezet - „Nőkérdés” a 18. század végén Wessely , Anna 1892-ben Georg Simmel Egy nőmozgalmi jubileum című cikkében(Simmel [1996] 151–160. o.) ásta elő a könyvtárak porosodó raktáraiból egy elfeledett szerző éppen száz éve kiadott munkáját, Theodor Gottlieb von Hippel, königsbergi főpolgármester 1792-ben kiadott könyvét A nők polgári helyzetének javításáról (Hippel [1977]). A művet a 19. század végi nőmozgalom fő történelmi, társadalmi, pszichológiai és erkölcsi érveinek megelőlegezőjeként méltatta, s a nők egyenjogúsága érdekében kifejtett gondolatok többé-kevésbé töretlen társadalom- és eszmetörténeti kiteljesedése egyik jelentős állomásának minősítette. Hippelt a kor – „egy majdani évszázados fejlődés csíráit hordozó korszak” – tipikus szellemi képviselőjének tekintette, akinek gondolkodásában „mintegy összetorlódott (…) a múltba néző és a jövőbe tekintő tendencia” (Simmel [1996] 151. o.). A mű ismertetése során Hippel érdemének tudta be kísérletét a nemek közti egyenlőtlenség kialakulásának történeti rekonstrukciójára és magyarázatára, hibájául rótta fel viszont az emancipáció leszűkítését a nők oktatására, továbbá azt, hogy a nemi erkölcs kérdésében – a természet szándékaira hivatkozva – konzervatív, a nőket hátrányosan megkülönböztető álláspontot fejtett ki. Pedig „ez az állítólagos természet” – fűzte hozzá Simmel –, „melynek céljai igazolást vagy elutasítást sugároznak a mi céljainkra, igencsak hajlítható és önkényes lény. Miután teljességgel képtelenek vagyunk céljai objektív megismerésére, minden alkalommal olyannak alkotjuk meg azokat, hogy egybecsengjenek máshonnan merített meggyőződésünkkel.”(Uo. 159. o.) Érdekes módon elkerülte Simmel figyelmét, hogy az újra felfedezett szerző hasonlóképpen vélekedett a természetre hivatkozó érvekről, amikor az akkoriban kibontakozó tapasztalati lélektan (Erfahrungsseelenkunde) képviselőivel vitázva leszögezte: „A filozófiának és az észnek is vannak eretnekei; mert minden állítás a természetre mutogat mint a maga alapjára – egy olyan forrásra, melyben, mint általában az okleveles forrásokban, mindenki azt találja meg, amit keresett.” (Hippel [1977] 36. o.) E vita ténye egyben azt is jelezheti, hogy az az „évszázados fejlődés”, amelyről Simmel ír, nem a Hippel által felvázolt pályán haladt, aki a 18. század végén már a vesztes fél eleve kisebbségi véleményét képviselte. Hogy e nőpárti szerző neve nem merült végleg feledésbe, az elsősorban a Kant-kutatóknak és Hippel két regényének köszönhető, amelyet a germanisták a németországi Lawrence Sterne-hatás példáiként tartanak számon. Egy ifjúkori dráma kivételével Hippel valamennyi műve névtelenül vagy szerzői álnévvel látott napvilágot, ami persze végeláthatatlan találgatásra és nyomozásra ösztönözte a kortársakat. A Visszafelé tartó életrajzok A, B és C melléklettel című regényt ki Lichtenbergnek, ki Kantnak tulajdonította, hivatalos nyilatkozatra késztetve az ily módon gyanúba kevert gondolkodókat. Kantnak a találgatásokat elhárító nyílt levele már Hippel halála után íródott. Az a számos olvasó által észrevett tény késztette magyarázkodásra, hogy a regény egyes helyei „szó szerint megegyeznek a sokkal később, A tiszta ész kritikája után következő írásai” (Kant [1922b] 512. o.) gondolataival: „Mármost azt, ami az előadások nyilvánosan megvásárlásra felkínált áruja, bárki felhasználhatja anélkül, hogy ehhez előbb a gyártó engedélyére volna szüksége; s barátom így használhatta a kezébe került anyagokat mintegy olvasói ínyét csiklandó fűszerként anélkül, hogy számot kellett volna adnia arról, hogy e fűszerek a szomszéd kertjéből, Indiából vagy a saját kertjéből valók-e. – Ezzel magyarázható, hogy e bizalmas barátom közeli kapcsolatunk során arról, hogy e könyveknek írója ő volna, soha egy szót sem ejtett, én pedig a szokásos tapintatból nem akartam erre terelni a szót. Ezzel megoldódik a rejtély, s mindenki megkapja a maga osztályrészét.”(uo. 513. o.) Az igazi rejtély azonban, ami még nem oldódott meg, nem is ez. Kant elhatárolódása két műre vonatkozott: az említett regényre s az 1774-ben A házasságról címmel kiadott kis értekezésre, amely valóságos sikerkönyv lett, kiérdemelve, hogy az 1791-es harmadik kiadás címlapját már a kor legismertebb német illusztrátorának, Daniel Chodowieckinek két metszete díszítse. (Az egyiken egy ifjú házaspár látható négy pajkos gyermekével, a másikon az ellenpélda – a sivár szobájába hazatérő agglegény.1) Ez utóbbi írás tökéletesen illeszkedik a korszaknak a nőkről és a házasságról vallott nézeteihez, s ezen belül is Kantnak tíz évvel korábban, a Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről című írásában a nemek különbözőségéről és egymáshoz való viszonyáról megfogalmazott álláspontjához. Hippel azonban minden újrakiadás számára bővítette, átdolgozta A házasságról szóló könyvét. Egyre radikálisabb gondolatokat fejtegetett, s a negyedik kiadásában már 450 oldalasra duzzadt mű Kanttal is vitába száll, különösen azokkal a megállapításokkal, amelyeket a filozófus 1790–1791 telén Emberismeret avagy filozófiai antropológia címmel tartott előadásaiban fogalmazott meg (az 1

Engelmann katalógusában a 669. és 670. (Engelmann [1926]), Bauernál az 1560. és 1561. számú mű (Bauer [1982]).


„Nőkérdés” a 18. század végén

előadások anyaga csak Hippel halála után, 1798-ban jelent meg Anthropologie in pragmatischer Hinsicht címen – vö. Kant [1922a] 1–228. o.). Az igazi rejtély tehát az, hogy mi késztette e magas rangú porosz államhivatalnokot korábbi álláspontja felülvizsgálatára, a kortársak szemében a nevetségességig meghökkentő gondolatokra. A nők polgári helyzetének javításáról írott könyv egyik recenzense szerint e „minden tapasztalattal vitába szálló állítások, hallatlan paradoxonok és teljesen kivihetetlen és képtelen javaslatok” egyeseket arra késztettek, hogy szatírát sejtsenek Hippel művében.2 Javaslatai a nők körében sem arattak sikert. A nők szellemi műveléséért síkra szálló Amalia Holst is úgy vélte, hogy „a zseniális szerző éles elméjűen védelmezi jogainkat, de túl messzire megy”, amikor „azt akarja, hogy a nők még a különböző állami hivatalokban is részt vegyenek. Bármennyire is köszönettel nyugtázzuk dicséretes buzgalmát, amellyel ügyünk mellé áll, ezen véleményében nem osztozhatom. Azt gondolom ugyanis, hogy egy ilyen teljes átalakulás a polgári viszonyokban óriási zavart keltene. S arra a kérdésre, hogy a két nem egyáltalán elér-e valaha olyan műveltségi fokra, hogy ilyesmi hátrányok nélkül bekövetkezhessék, egyelőre nem lehet bizonyos igennel válaszolni.” (Holst [1802], idézi: Honegger [1991] 92. o.) Míg Simmel úgy látta, hogy Hippel lényegében ugyanúgy az oktatásra szűkíti le „a nőkérdés gyakorlati oldalát, a megreformálás óhaját” (Simmel [1996] 153. o.), mint a többi egykorú pedagógiai reformer, a nők magasabb iskolázása mellett lándzsát törő Amalia Holst pontosan észlelte a döntő különbséget, ami meg is rémítette: a teljes állampolgári emancipáció politikai követelését. Erre már a könyv címe is figyelmeztethette volna Simmelt, hiszen az tudatosan idéz fel egy tíz évvel korábban, A zsidók polgári helyzetének javításáról címmel kiadott munkát. Szerzője, Christian Wilhelm Dohm, ugyancsak porosz államhivatalnok, Moses Mendelssohn barátja, aki gondosan és módszeresen érvelt amellett, hogy államérdek a zsidók polgári – vagyis politikai – egyenjogúsítása, ami jellemük és erkölcsi állapotuk javulását is maga után vonná. A felvilágosult politika egyenlő mértékkel mérő igazságosságot és a gazdasági tevékenység lehető legnagyobb szabadságát követeli a köz javának érdekében – vallja Dohm. A zsidók, „eme szerencsétlen ázsiai menekültek” elnyomott helyzete „csak a sötét századok politikailag tudatlan és embertelen előítéleteinek maradványa, tehát nem méltó arra, hogy korunkban fennmaradjon”. A polgárjog megadása „boldogabbá és államaink számára hasznosabbá tenné az emberi nem e számottevő részét”, s ami a legfontosabb: „a polgári boldogság és az oly sokáig megtagadott szabadság élvezete egy ilyen jól elrendezett államban elűzné a vallási érzések társiatlanságát. A zsidó elsősorban ember s csak másodsorban zsidó”, s mint embert illetik meg s fogják megnemesíteni a polgári jogok (Dohm [1781] 3–28. o.). A zsidóellenességét nyilvánosan nem hangoztató, de az államminiszter által megrendelt bizalmas politikai tervezetben szabadjára engedő Hippel nemcsak a címet, hanem az érvelés több elemét is átvette Dohm könyvéből – mindenekelőtt a felvilágosult államérdekre hivatkozást, a polgári státus erkölcsi haladást ösztönző jótékony hatásának feltételezését és az emberjogi egyenlőség hangsúlyozását (Kohnen [1991] 79–95. o.). Egy helyütt hangot is kap ez a kapcsolódás, azt is jelezve, hogy a szerző a nők emancipációját sürgetőbbnek és fontosabbnak is tartja a zsidókénál: „Korunkban oly nagyon ajánlják a zsidók polgári helyzete javítását; s vajon kevésbé érdemli-e meg Isten valódi népe (a másik nem) ezt a gondoskodást, mint az úgynevezett népe? (…) S vajon az emberi nem erkölcsi jobbításának akadályai – mely jobbítást célul tűzték, majd elkedvetlenedve feladták a világ legjobb emberei, köztük II. Frigyes – nem elsősorban abban rejlettek, hogy a szép nemet meghagyták romjaiban, s e szentélyt csak a mi nemünkből akarták felépíteni? Nem megbocsáthatatlan vétek hagyni, hogy az emberi erők fele ismeretlenül és megbecsülés híján parlagon heverjen? A társadalom a szövetségre lépettek egyenlőségét előfeltételezi, s ez volt az emberek teremtőjének szándéka is, amikor az embereket egyenesnek teremtette – csakhogy az emberek túl sok mesterkéltséggel próbálkoznak. Minden társaságban elterjed a tisztesség, ha nők is részt vesznek bennük – s vajon nem így lenne ez az állam esetében is, amelynek ügyeibe új fény és élet költözne, ha a nők is bebocsátást nyernének, fényükkel bevilágítanák az államügyeket, és új lendületet adnának nekik?” (Hippel [1977] 20–21. o.) A házasságról írott könyvecske szerzője még egészen másképp beszélt. Mint a kortársak többsége, magától értetődőnek tekintette a nemek különbözőségét ellentétpárokban leíró modellt, amelyet Kant is használt – „inkább megfigyelőként, mint filozófusként” (Kant [2003] 287. o.) tett – megfigyelései során a szépről és a fenségesről. Kant szerint a férfi nemhez hozzárendelhető minőségeknek – melyek közt egyaránt találunk alkati és gondolkodásbeli sajátságokat, jellemvonásokat, cselekvésmódokat, tevékenységeket és erkölcsi attitűdöket – a szöges ellentétét, udvariasabban mondva, a természetes kiegészítőjét alkotják a női minőségek. Tehát a férfi A névtelen recenzens írását az Allgemeine Literatur-Zeitung 1794. decemberi, 287. számából Paul Peterken idézi Hippel-mongráfiájában (Peterken [1981] 329–330. o.). 2



nagy termetű, a nő kicsi; a neki való napszak a nappal, a nőé az éjszaka; a férfi értelme mélyreható, míg a női értelem szép avagy szellemes. A férfi munkáját töprengve és erőfeszítéssel végzi, a nő könnyedén; a férfit merészség és őszinte nyíltság, önuralom és elveken nyugvó erényesség jellemzi, míg a nőt a furfang, a tetszésvágy, az illedelmes viselkedés átvett – udvariasabban: szép – erénye. Az igazi férfi elgondolkodóan hallgatag, a nő beszédes, a férfit nagyra becsüljük, a nőt szeretjük stb. Mindehhez igazodnia kell a nő oktatásának is: felesleges elvont tudományokkal, alapelvek megértésével vagy adatokkal terhelnie szép értelmét, hiszen „nagy tudománya sokkal inkább az ember, és az emberek között a férfi.” (uo. 311. o.) A nőknek elég csak az erkölcsi érzékét fejleszteni, s azt sem általános szabályok beláttatásával, hanem „olyan ítéletekkel, melyek a saját maga körül látott viselkedéssel kapcsolatosak”. (Uo.) Nehéz, de nemes feladat a nő oktatása, de ha elmarad, az se nagy baj, „mert általában anélkül is jól kiműveli magát.” Azok a férfiak, akik a komoly tudományokra próbálják rászoktatni a nőket, gonosz játékot űznek, hiszen valódi szándékuk csak az, hogy a nőkkel szemben kiélvezhessék határozott fölényüket. Pedig a nőknek a gyengeségei is, mondhatni, szép hibák, s mint ilyenek szeretettel elnézhetők, nem úgy, mint a nemük természetéhez hűtlen „tudós nők” viselkedése: „Az a nőszemély, akinek a feje teli van a görög nyelvvel, mint Dacier asszonynak, vagy alapos vitákat folytat a mechanikáról, mint Châtelet márkinő, akár még szakállt is viselhetne; mert ez talán még világosabban tükrözné a mélyértelműség arckifejezését, amelyre az ilyen hölgyek törekednek. A szép értelem mindent tárgyául választ, ami csak közelebbi rokonságban áll a finomabb érzéssel, és az absztrakt spekulációkat vagy ismereteket, melyek hasznosak, de szárazak, átengedi a serény, alapos és mély értelemnek. A nő ennélfogva nem fog geometriát tanulni; az elégséges ok elvéről vagy a monászokról csak annyit tud majd, amennyi ahhoz szükséges, hogy elvegye ama gúnyversek élét, melyekben nemünk sekélyes töprengői gúnyolódnak. A szebbik nem tagjai nyugodt lélekkel hagyhatják Cartesius örvényeit magunkban kavarogni, anélkül hogy gondjuk lenne rá, még ha mindjárt az udvarias Fontenelle kalauzolná is őket a bolygók között, és bájaik mit sem veszítenének vonzerejükből, ha semmit sem tudnak abból, amit épülésükre Algarotti – Newton nyomán – a durva anyag vonzási erejéről felvázolni igyekezett. Nem fogják csatákkal teletömni a fejüket történelemből, és erődítményekkel sem földrajzból; mert éppoly kevéssé illik hozzájuk a puskapor szaga, mint a férfiakhoz a balzsam illata.” (Uo. 310–311. o.) Hippel nem foglalkozik ennyire „mélyrehatóan” az értelmi képességek különbségével, őt, a jogászt elsősorban a házasság intézményének rendeltetése s a házassághoz kapcsolódó viszonyok, jogok és kiváltságok szabályozása köti le. Hiszen megeshet, hogy a nő eszesebb a férjénél, de ez sem kezdheti ki a férj uralmát, nem enyhítheti a nő engedelmességi kötelezettségét, amit már a házasság jogi keretei rögzítettek: „A férfiakat illeti a kormányzás, és minden férj jogtudós a maga házában. A törvényeket, amelyek szerint ítélkezik, házi jognak nevezzük. (…) A terhességek minden tiszteletbeli állást kizárnak, tehát a ház kormányzását is. (…) Vagyis maga a természet nyilvánította a nőket alkalmatlannak a kormányzásra. (…) Még ha az Ön férjének kevesebb is az esze, mint Önnek, Asszonyom, nem árt, ha ő az úr a házban. Mennyire okos is Ön, ha nem mond ellent a természetnek, s úgy viselkedik, mint egy ostoba uralkodó kabinetminisztere, aki mindenre legkegyelmesebb ura jóváhagyó pecsétjét kéri. Azt hiszi, Asszonyom, Ön bármit is veszít ezzel? Természetellenes, ha a nők kormányoznak, s tisztességtelen, ha ezt még jelzik is, mert a házassági társadalomban nincs egyenlőség. Nem tudni, vajon a gyászos bűnbeesés vagy valami más gyászos dolog folyományaképp, de annyi bizonyos, hogy a férj nemcsak a terhességek miatt, hanem a gyerekek szoptatása és a női gyengeségre való havi emlékeztetők miatt is kizárja feleségét a kormányzásból. De ki ne tudná, hogy egy okos feleség fel tudja úgy készíteni a férjét, hogy az csak azt parancsolja, amit ő akar? Egyáltalán, minden törvénynek ilyennek kellene lennie. Ahol másféle törvényeket hoznak, ott nincs jól a nép. (…) A nőnek hallgatnia kell a közösségben; nem lehet kezes; semmit sem tehet a férje nélkül, aki a házasságnál fogva gyámja; hogyan is vágyhatna a kormányzásra?” (Hippel [1979] 48–49. o.) A „Ki az úr a háznál?” kérdése nem hagyta nyugodni a kedélyeket, a szerzők újra és újra visszatértek hozzá. Marianne Ehrmann 1784-ben kiadott Egy nő filozófiája című könyvében még a polgári család korábbi rendjét idézi fel, amikor a férj ugyan ura és parancsolója volt a feleségének, de a ház a nő birodalma volt. Szerinte a jó házasságban harmónia uralkodik, mert mindkét fél parancsol is, engedelmeskedik is. Hippeltől eltérően ő a nőknek igényli a kormányzást, amit persze a végrehajtó hatalomra korlátoz: „A házat úgy kell kormányoznia az asszonynak, mint a miniszternek az államot, parancsokat követ abban, amit tenni akar. Ám ha visszaél jogaival, s maga is parancsolna, az csak nyomorúságot, bosszúságot és becstelenséget szül.” (Ehrmann [1784], idézi: Honegger [1991] 33. o.) 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Ehhez a megoldáshoz csatlakozik Kant is antropológiai előadásaiban, s döntését a nemek alkati különbségével igazolja: „Hogy akkor ki legyen a főparancsnok a háznál? Mert csak egyikük hozhatja a ház minden dolgát a saját céljaival egybehangzó összefüggésbe. – A gáláns udvariasság nyelvén (de nem minden igazság híján) azt mondanám: a nő uralkodjék, és a férfi kormányozzon; mert a hajlam uralkodik, az értelem kormányoz.” (Kant [1922a] 203. o.) A házasságról negyedik kiadásában már Hippel is ezen a véleményen van, mondván, hogy ha a férj a házi bíróság elnöke, akkor a feleség legyen a rendőrfőnök. Míg a korai mű zárszavában Hippel azzal hárítja el a nőolvasók esetleges szemrehányásait, hogy ő voltaképpen „a női előjogok szigorú védelmezőjeként” lépett fel, A nők polgári helyzetének javításáról két évtizeddel később írott munka egyik legnagyobb érdeme, hogy kiváltságok helyett jogokat követel a nőknek: „Amíg a nőknek csak kiváltságaik, de nem jogaik vannak; amíg az állam csak mint élősködő növényekkel bánik velük, s polgári létüket és értéküket annak a férfinak köszönhetik, akivel a sors összepárosította őket, addig betöltheti-e a nő természetes hivatását – hogy férjének neje s gyermekeinek anyja, s e nemes meghatározottságok folytán az államnak tagja, polgára, s ne pusztán gyámolítottja legyen…?” (Hippel [1977] 45. o.) A 18. század második fele a német területeken is jelentős társadalmi átalakulások korszaka. Folyamatosan nőtt az agrártermelés szintje, a merkantilista politika ösztönözte a nehézkesen meginduló ipart, sokszorosára duzzadt az államhivatalnoki réteg, kiterebélyesedett a folyóiratok közvetítette társadalmi nyilvánosság, lenyűgöző intenzitással, sok jelentős és jelentéktelen figura közreműködésével folyt az élénk, olykor heves irodalmi és társadalompolitikai diskurzus, mely egyaránt figyelt Lawrence Sterne-re és Adam Smithre, Rousseau-ra, az amerikai és a francia forradalom eseményeire és Nagy Katalin oroszországi törvénykezésére. A középrétegek életmódja is megváltozott, kialakult a polgári társas élet, és új formák kezdték kiszorítani a hagyományos, késő középkori típusú polgári családi együttélést, mindinkább tért hódított a polgári kiscsaládi forma. A rendi társadalomban a hivatalnoki kar felé megnyíló mobilitási pályák, a társadalmi presztízs új kulturális jelvényeinek növekvő szerepe, a társasság új formái mind előtérbe helyezték a művelődést és a családi nevelést (Gerth 1935]). Ebben az összefüggésben új megvilágításba került az anya szerepe, a nemek közti kapcsolat, a házasság intézménye is. Egyszerre számos, különböző eredetű és változó tartósságú elképzelés kavargott a fejekben: a nők arisztokratikus eredetű, esztetizált képe, mely civilizáló hatásukat hangsúlyozta; a finomkodást és kétségeket nem ismerő, jámbor, de határozott hagyományos polgári háziasszony eszménye; félelem a tudós nők tudományos és művészeti ambícióitól; aggódás a nemzet fizikai és erkölcsi egészségéért a társas életben forgolódó nők láttán; az érzékenység kultusza és annak paródiája, a mindennapi tapasztalatokat a nemek egymást kiegészítő jellemzőinek rendszerévé szervező bölcselkedések. A pedagógiai reformterveiről híres Joachim Heinrich Campe 1788-ban kiadott Atyai tanács leányomnak című könyvében így intette lányát: „Az első és legfontosabb, amit – ha nem vetted volna már magad is rég észre – közölnöm kell veled: az a nem, amelyhez Te tartozol, világunk jelenlegi rendje szerint függő, szellemi és testi gyengeségre irányuló állapotban él, s ameddig ez a világrend fennáll, szükségszerűen így is kell éljen. (…) Mindezek miatt szilárd meggyőződésed legyen, hogy a türelem, a szelídség, az engedékenység és önmegtagadás nemed nélkülözhetetlen erényei, (…) A házasság az egyetlen, nektek még meghagyott eszköz, hogy bizonyos társadalmi állásra, hatókörre, védelemre, megbecsülésre meg nagyobb fokú szabadságra és önállóságra tegyetek szert.” (Campe [1788], idézi: Honegger [1991] 66. o.) S a rezignált helyzetképet megtoldotta a jó tanáccsal, hogy az embertudományokat tanulmányozva majd szertefoszlanak lánya illúziói a nő társadalmi esélyeit illetően. Az embertudományok – az introspekción és mások megfigyelésén alapuló tapasztalati lélektan, a medicina és az antropológia – ugyanis „tudományosan” igazolták, hogy a nők a „gyengébb nem” és alárendelődésük természeti törvény. E tudományokkal Hippel még szembeszállt, de ez már csak utóvédharc lehetett. ő még felháborodott azon, hogy „ha a tapasztalat megszólal, az okoskodás hallgasson, térdepeljen le s hozzá imádkozzék.” Hiszen, teszi hozzá, a látszat csalhat, s nemcsak téves következtetések, téves tapasztalatok is léteznek (Hippel [1977] 26-27. o.): „A nemi különbség nem megfelelő válasz, ha az a kérdés, vajon a férfi nemnek vannak-e lényeges testi és szellemi előnyei a nőihez képest. A nemi meghatározottságon kívül egyéb különbségeket az anatómusok szikéje mind ez idáig sehogy sem tudott felfedezni, (…) A pszichológusoknak mind ez idáig sehogy sem sikerült a



szellem világában oly messzire eljutni, hogy megmondhatnák, van-e a férfi és a nő szellemében lényegi különbség; mindenesetre még nem jelentkezett egy szellem-Linné, aki osztályozta volna a szellemeket. (…) Az egyes tapasztalatok csak szubjektív meggyőződést alakíthatnak ki; ahhoz, hogy erre az alapra általános igazságot emeljünk, csak olyan tapasztalatok elégségesek, amelyek ugyanolyan általánosak, mint az az igazság, amelyet megalapozni hivatottak. Mióta gyűjtünk e tárgyban tapasztalatokat? Milyen módszerekkel éltünk? Oly jól választottuk-e meg őket, hogy tőlük helyes eredmények várhatók? Valóban rendelkezünk-e a tapasztalatok olyan tárházával, hogy megkockáztathatunk egy rendszert, amely szerint az emberi nem felére nézve bizonyossággal meghúzható egy ennyire hátrányos demarkációs vonal? (…) A tapasztalati lélektan pozíciója a tudományok sorában egyelőre még ingatag; de bármi lesz is a sorsa, az igazság – mely megelőzte és túl fogja élni – nem veszít vele.”(Uo. 26–27., 35–36. és 37–38. o.) A női emancipáció gondolatának kibontakozása olyannyira nem volt töretlen, hogy a 19. századot jórészt a természettudományos bizonyítékokra hivatkozó diszkrimináció uralta, s a mai viták láttán nem kizárt, hogy még a 21. században is érdemes, de legalábbis érdekes és tanulságos újra szemügyre venni Hippel érvelését a társadalmi különbségtételeket biológiai összefüggésekkel igazolni próbáló nézetekkel szemben.

1. Hivatkozások Bauer, J-H. [1982]: Daniel Nikolaus Chodowiecki. Galerie J. H. Bauer, Hannover. Campe, J-H. [1788]: Väterlicher Rath für meine Tochter. Braunschweig. Dohm, Ch. W. [1781]: Ueber die bürgerliche Verbesserung der Juden. Friedrich Nicolai, Berlin és Stettin. Ehrmann, M. [1784]: Philosophie lines Weibs (kiadó és hely feltüntetése nélkül). Engelmann, W. [1926]: Daniel Chodowieckis sämmtliche Kupferstiche. Karl W. Hiersemann, Lipcse. Gerth, H. [1935]: Die sozialgeschichtliche Lage der bürgerlichen Intelligenz um die Wende des 18. Jahrhunderts. Ein Beitrag zur Soziologie des deutschen Frühliberalismus. Frankfurt. Hippel, Th. G. v. [1977]: N. N.: Über die bürgerliche Verbesserung der Weiber. Voss, Berlin, 1792 újrakiadása a Hippels Sämmtliche Werke (1828) alapján. Syndikat, Frankfurt/Main. Hippel, Th. G. v. [1979]: Über die Ehe. Szerk.: Günter de Bruyn. Buchverlag Der Morgen, Berlin. Holst, A. [1802]: Ueber die Bestimmung des Weibes zur höheren Geistesbildung. Berlin. Honegger, C. [1991]: Die Ordnung der Geschlechter. Die Wissenschaften vom Menschen und das Weib 17501850. Campus, Frankfurt–New York. Kant, I.[1912]: Beobachtungen über das Gefühl des Schönen und Erhabenen. (1764), Megjelent: Immanuel Kants Werke. Szerk.: Ernst Cassirer. II. kötet, Bruno Cassirer, Berlin. Kant, I.[1922a]: Anthropologie in pragmatischer Hinsicht. Megjelent: Immanuel Kants Werke. Szerk.: Von Ernst Cassirer. VIII. kötet, Bruno Cassirer, Berlin. Kant, I.[1922b]: Erklärung wegen der Hippel’schen Autorschaft. (1796. december 6.) Megjelent: Immanuel Kants Werke. Szerk.: Ernst Cassirer. VIII. kötet, Bruno Cassirer, Berlin. Kant, I. [2003]: Megfigyelések a szép és a fenséges érzéseiről. Fordította: Czeglédi András. Megjelent: Prekritikai írások. Osiris–Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 285–336. o. Kohnen, J. [1991]: Hippel und die Juden. Recherches Germaniques, 21. Peterken, P.[1981]: Gesellschaftliche und fiktionale Identität. Eine Studie zu Theodor Gottlieb von Hippels Roman ’Lebensläufe nach aufsteigender Linie nebst Beilagen A, B, C’. Heinz, Stuttgart. Simmel, G. [1996]: Egy nőmozgalmi jubileum.Fordította: Bognár Virág. Megjelent: A kacérság lélektana. Atlantisz, Budapest, 151–160. o.


15. fejezet - Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából1 A kelet-európai rendszerváltozás újszerű magyarázata – a szabadságértékek átcsaptak a frontvonalakon Varga , Károly A kelet- és közép-európai rendszerváltozást közkeletűen új világpolitikai konstellációnak, nevezetesen az Amerika által kilátástalan fegyverkezési versenybe szorított kommunista világtérfél gazdasági összeomlásának szoktuk betudni. Ez valószínűleg tényleg érvényes, megfellebbezhetetlen magyarázat. Néhány jel azonban arra is utal, hogy ennek a változásnak igen nagy mélysége dacára meglepő hirtelensége, nem várt könnyedsége és olajozottsága – sőt itt-ott „bársonyossága” – valamilyen endogén, belső tényezőcsoporttal is összefügg. S itt ad hominem érveléssel „Lenin elvtársat” idézhetjük: a forradalmi változáshoz kettő kell: a hatalomban lévők már ne tudjanak, de a hatalom által elnyomottak már ne is akarjanak a régi módon kormányozni, illetve engedelmeskedni. E szerint a szovjet világbirodalomnak az atlanti birodalmi centrum általi „kimattolása” – úgy tűnik – e politológiai („lenini”) alapigazságnak csak az első felét igazolja vissza. Érdemesnek tetszik tehát némi vizsgálódást annak irányában is tenni, hogy mik lehettek még a belső, a Lajtától keletre ébredező okai ennek a történeti léptékben – minden elhúzódó tisztázatlanságaival és visszahőköléseivel együtt – félelmetesen gyors és radikális rendszerváltásnak. Jan W. van Deth, a European Science Foundation által szponzorált Hit a kormányzatokban tématikájú kutatási beszámoló (Deth [1995]) egyik szerzője koronatanúként idézi Ronald Inglehartot, a Csendes forradalom szerzőjét, miszerint a hatvanas évek második felétől a politikai részvétel „elit által irányított” változatát egyre inkább felváltotta az „elitet irányító” vagy az „elithez kihívást intéző” módozat (Inglehart [1977]). Deth azonban ebben még Inglehartnál is átfogóbb váltást tételez fel: a fejlett ipari társadalmak értékorientációjának azt a gyökeres megváltozását, amely az emancipatórikus értékeket juttatta egyre inkább érvényre. Nos, ha fölvetjük, hogy hol volt a legnagyobb szükség valódi emancipációra, válaszul egy evidens szillogizmushoz jutunk: Ha az ezredfordulóra készülő emberiség legfejlettebb tudományos-technikai, gazdasági és politikai nemzetcsoportjaiban kezdte már elérni a „felnőtté válásnak” a szellemi és érzületi felszabadulás, emancipáció értékeiben érvényesülő fokozatát vagy mintázatát, akkor ennek – épp ennek (!) – a fejleménynek valódi kihatása kellett hogy legyen a földrajzilag és sokszintű és soktartalmú kommunikációban szomszédos, de az itt releváns felszabadultságban, emancipáltságban jó pár fokozattal lemaradó „létezett szocializmus” ugyanazon (vagy valamivel utána következő) időszakának az értékalakulására is. Amikor a rendszerváltozás után immár eltűnődhetünk azon, hogy nemigen képzelhető el meredekebb hazugság, mint ami a szabadság (és parlamentarizmus) zászlóra tűzése az egyetlen alternatíva „szabad” választására zsugorított „népi demokráciában” dívott, akkor így utólag arra is ráeszmélhetünk, hogy micsoda energiák voltak itt lefojtva a nép szabadságigényéből. Ha viszont természetesnek vehető, hogy Ciszlajtániában épp ezek a szabadságértékek váltak a legmélyebbről fakadó vágy, kielégítetlen emberi szükséglet tárgyaivá, életfontosságúnak érzett hiánycikké, akkor szinte átértelmezhetjük a világviszonylatban észlelt emancipációs megatrend egész földrajzi-történelmi formációját. E feszültség tehát korszakos jelentőségű dinamika rejtett tartaléka kellett hogy legyen: „készenléti hídfőállás” vagy „ötödik hadoszlop” a politikai intézményrendszer változásához, amely épp a „lenini képlet” alapján csak arra várt, hogy elnyomó hatalmi ellenpólusán mikor lesznek észlelhetők a gyengülés jelei.

Értékek fénykörében: 40 év értékkutatás és új országos értékvizsgálat egy nemzetstratégia megalapozásához című monográfia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. Az itt található szöveget Bertalan László volt egyetemi évfolyamtársunk és kutatóintézeti kollegánk tiszteletére rendezett emlékkonferencián vitattuk meg az emlékező barátok körében. E szövegrészek időközben módosításokon (árnyaló halványításokon) mentek keresztül. Ezért talán nem érdektelen, hogy ebben az emlékkötetben az eredeti nyersebb, élmény közelibb változat dokumentumai szerepeljenek. 1


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából Erre a nem mindennapi kontrasztból születő feszültségre világít rá az Etzioni-féle „aktív társadalom”, illetve az ebből levezetett Breed-féle „önvezérlő társadalom” elmélete is (Etzioni [1968], Breed [1971]), amelyek az Inglehart-féle első művek idején, vagyis a nyugati világban észlelt értékváltozás első nagy hulláma nyomán születtek. Etzioniék kimutatták, hogy a szocialista típusú társadalom nyíltan elidegenedett abban az értelemben, hogy különösen hiányos a politikai célkitűzésekbe való beleszólási lehetőség.2 A „Jaltától Máltáig” és hasonló világpolitikai konstellációmodellek mellett (ha nem is helyett) tehát felvillanhat bennünk egy ilyen értékváltozási dinamika evidenciája. S ekkor egyenesen elcsodálkozhatunk azon, hogy ennek a modellnek miért „nincs igazán sajtója”, holott a politikai változás hirtelensége nyíltan árulkodik valamiféle ideológiai és érzületi előkészítettségről még az elnyomó apparátusok tagjaiban is.3 Az emancipációs világtrend marxista apologetikus értelmezése: „a kapitalizmus újabb válságjelensége” • E modell valószínűsítésére – ti. hogy itt nálunk is a frontvonalon túli ízléserők hathattak – további közvetett bizonyíték merült fel vizsgálódásainkban: a szocializmus intelligens apologétáinak reagálásából. Itt két kiváló lukácsista értékteoretikus, Vitányi Iván és Bayer József munkásságát idézzük, amely tanúsítja, hogy az éber marxista szociológusok érzékelték, de természetesen hárítani is próbálták az értékváltozásban sejtett veszélyt. A vihar előtti légköri és tereptárgyi elektromos polarizáció, illetve a kisülés előtti feszültségnövekedés analógiájára („földjeinkben az idő érik zajtalanul és félelmesen” – József Attila) megérkezett, és jelezte magát a félévszázados rendszert elsöprő „ítéletidő” előszele, amit a hozzáértő társadalmi-politikai meteorológusok műszereinek is regisztrálnia kellett. Csakhogy az adatokból ők fennhangon azt olvasták ki, hogy itt csak a kapitalista társadalom (újabb) válságjelenségéről van szó, ami (az olajárrobbanáshoz hasonlóan) nem fog begyűrűzni a történelmi materializmus törvényei szerint kézben tartott fejlett szocialista társadalomba. Az értékrendszer átalakulása szerintük legfeljebb csak a szocialista társadalmak fejlődésének újabb, komplikáltabb, több alternatívát kínáló szakaszát jelezhette előre. Ha viszont immár valószínűsítettnek látjuk a jelentörténeti-szociológiai hipotézist, hogy az emancipációs értékeknek az ezredforduló közeledtével a fejlett ipari társadalmakban végigsöprő megatrendje (is) felelős a kelet- és közép-európai rendszerváltozásért, egy lépéssel tovább is vezethetjük gondolatmenetünket. Logikusan itt ugyanis az a kérdés merül fel, hogy ez az autonómiaértéket (vagyis a valóságos választás jogát és lehetőségét) érvényesíteni óhajtó, felnőtt társadalom mire is használja ezt az belülről fakadó emancipációs lendületét. Mire is emancipálódott a korábbi kötöttségeiből, mire is akart felszabadulni, mi is volt és lett az a központi vezérlő célértéke (target value), amihez eszközértékként (instrumental value) (vö. Rokeach [1979], Varga [1995]) rendelhetjük hozzá a korábbi életvitelével való szakítás bátorságát? Empirikus evidenciáink vannak a válaszra: ez nem más, mint az életminőség.4 Gazdag szinonimikájával: a szubjektív jó közérzet (Diener [1984]), az életszínvonal vagy életstandard Sen [1990]), az életút, illetve életfelfogás (Morris [1942]),5 az élethelyzettel való elégedettség (Robert [1986], a boldogság (Veenhoven [1984], [1993]), az élet kiteljesítése (László [1998]. Az életminőség választott koncepciója: funkció és kapacitás • Az életminőség azonban – ahogy felvillantott szinonimikájából is kitűnik – rendkívül összetett, sokjelentésű, sőt egy-egy jelentésen belül is sokárnyalatú terminus, nem is beszélve még gazdagabb konnotációjáról, vagyis arról, hogy milyen jelentéskör társul még hozzá, amely más-más irányokból más-más érték- és magatartáselméletekhez kapcsolódik. Ebből a zavarba ejtő gazdagságból a rendszerváltozás után hatalomra került kormányzatok társadalompolitikáját kutatással segíteni akaró szociológusoknak választaniuk kellett. A szociológiai relevanciának és a nemzetstratégiai aktualitásnak a kritériumegyüttese két figyelemreméltó kutatási irányzat közelébe sodorta a magyarországi kutatókat. Ezek egyikét a fentebb említett Amartya Sen, 1998-as közgazdasági Nobel-díjas életstandard-kutató, másikát a magyar származású kiváló chicagói életminőség-kutató Csíkszentmihályi Mihály neve fémjelzi. Ami Amartya Sent illeti, akinek tudományos teljesítményét – és ennek szellemi áttörés jellegét – a legmagasabb értékelő grémium hitelesítette, bizalommal választottuk kalauzul. Nem mai keletű tapasztalatunk ugyanis, hogy a Nobel-díjjal kitüntetett tudósok olyan felfedezéssel viszik előbbre a szaktudományuk állását (state of the art), ami kulcsot ad a sürgetően időszerű, ám e felszabadító belátás nélkül zavaros, széteső vagy éppenséggel nagyon

Igaz, hogy ez a társadalomkritikai iskola a liberális kapitalizmust is elmarasztalja, mégpedig nem autentikus jellegében, amellyel elidegenítő hatását elrejti a konzumjólét és a beleszólási látszat mögé, vagyis manipulálja az egyént és a társadalmat. A nyílt elidegenedettség és az álcázott manipuláltság általában hajlamosak egymás rovására terjeszkedni. 3 Hasonlóan ahhoz, amit Voltaire, Rousseau és az enciklopédisták gyakoroltak még a felvilágosult abszolutista uralkodókra, például egy II. Katalin cárnőre is. 4 Vö. az életminőség-kutatás klassztikusaként: Campbell–Converse–Rodgers [1976] vagy egy új gyakorlati programadóként: Gerster [1994]. 5 Ez a fogalom Morris [1956] egy másik könyvében „Ways to Live” lett, amit mi a hazai vizsgálatra „életfelfogásként” magyarítottunk. Definíciója: „amit különböző személyek különböző időkben magukénak vallottak és követtek”. 2


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából is összekuszálódott problematikákhoz.6 Ezért próbálják meg a magyarországi életminőség-kutatások szempontrendszerét Sen professzor új távlatot nyitó „életstandard-elméletével” megújítani. A seni gondolat ugyanis kitör a témát kezelő közkeletű szempontrendszer inherens ellentmondásosságából. Sen koncepciója szerint az életszínvonal nem a fogyasztó számára való „utilitásban” ragadható meg, hanem abban a társadalmilag elismert funkcióban, teljesítményben, amit a javak, illetve szolgáltatások fogadója ténylegesen betölt, megvalósít, illetve aminek betöltésére, megvalósítására képességgel, kapacitással rendelkezik. Ebbe a funkcióként, illetve kapacitásként felfogott életstandardba azonban az elért javak mellett más természetű tartalmak is belefolynak (környezeti, szociális, politikai tényezők, személyi, pszichikai, sőt etikai jellemzők stb.). Ha pedig valóban a „funkcionálás öröme”, a teljesítmény tudata és érzete, vagyis a jó munkavégzés élménye az emberi boldogság és elégedettség egyik fő összetevője, akkor a jövedelem, jólét fogyasztásszempontja mellé belép az eme funkcionalitást a javaknál közvetlenebbül megalapozó kapacitás. Mégpedig ennek nemcsak fizikai összetevői, hanem például az egészség testi és leki tényezői is, sőt a teljes képességi és készségi (motivációs) készlet is, ahol a élettervek (Buschhoff [1997] 352–367. o.) szerves kapcsolatban állnak a személy (csoport, réteg) értékrendszerével. Ez a koncepció ugyan egyfelől felszabadítja a szűkös forrásokra utalt társadalom-, gazdaság-, jólét- és egészségpolitikát az akut zsákutcaérzéstől, vagyis attól, hogy a korlátozott forrásokkal rendelkező államnak benyújtott jóléti igényekre, illetve elégedetlenségi jelzésekre az életszínvonal-politikának szükségképpen szuboptimális választ kelljen adnia, de másfelől ez már azt is jelenti, hogy a mindenkori kormányzatnak és törvényhozásnak egy sokkal nehezebb, komplexebb, stratégikusabb, vagyis jóval hosszabb lejáratú társadalomfejlesztő és emberi erőforrás-fejlesztő programra kell magát elköteleznie.

1. Népesedés és értékrendszer 1.1. A Nobel-díjas életminőség-koncepció strukturális és tartalmi üzenete Népesedési problémánk értékszociológiai vetületére Vukovich György mutatott rá. „A felvilágosodás hatására a XVIII. század második felében kialakult alapvető emberi jogok rendszerét a francia forradalom kanonizálta. Az ennek következtében megerősödő individualizmus, az egyén jogainak és érdekeinek abszolút primátusa fokozatosan szembekerült a közösség érdekeivel, és a XX. század második felében az individualizmus legszélsőségesebb formái váltak majdnem törvényszerűen uralkodóvá, ami a közösség morális és kulturális hagyományaiból való elszakadáshoz, a tömegessé váló, csak a fogyasztást, élvezetet és a mindenek feletti „önmegvalósítást” hirdető fogyasztói magatartáshoz, hedonizmushoz vezetett. A kezdeti kapitalista, majd a posztindusztriális társadalom gazdasági folyamatai ugyanis olyan egyéni magatartásformák kialakulásának kedveztek és tették általánossá, amelyek végső fokon az e társadalmak hagyományait képező kultúrát, erkölcsi értékrendszert veszélyeztetik, feloldják, és – legalábbis a demográfiai folyamatok, valamint a társadalom kulturális önazonossága tekintetében – saját pusztulását idézik elő.” (Vukovich [2001] 6. o.) Az értékszociológia művelője nem csodálkozik azon, hogy „eggyel több” szakterületen az axiológiától várják a „mélyebb magyarázatot”. Ez az értékszociológia „Universalschlüssel” (tolvajkulcs) szerepéből fakad. 7 A demográfus tételét tehát árnyaltan így igazolhatjuk. A legújabb kori értékváltozás a korszerű axiológia szerint valóban a történelmileg kialakult erkölcsi (és hatalmi) rend elleni lázadással jár együtt, tehát egy megatrendben érvényesülő emancipációs bátorsággal mint eszközértékkel. Ám aminek felszabadító ereje – alapirányát tekintve – nem biztos, hogy eleve destruktív, hiszen 1. az emberméltóság, 2. a magasabb közműveltség, 3. a törvény előtti egyenlőség, 4. a hatalom demokratikus ellenőrzése, 5. a vallások civilizáltsága és végső soron 6. a magasabb életminőség kialakítása és elterjesztése célértékeire irányul. Ez a „saját jövőnk felélése, elpusztítása” téma tehát nem fő vonulatában, hanem valamiképp melléktermékként csapódott ehhez az alapjában pozitív – mert a népesség felnőtté válását célzó – folyamathoz. Amikor tehát megatrendben diagnosztizáljuk a népességfogyás értékrendszeri okait – tőlünk nyugatabbra és itt nálunk –, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenünk. Ott Nyugaton nem is öntik ki,8 de nekünk, kelet-európaiaknak, ahol igazán elkelt már Így sikerült az 1993-as közgazdasági Nobel-díjas Douglas C. North gazdaságtörténeti koncepciójával megvilágítanunk a rendszerváltozás és az azt követő évek gazdasági-társadalmi problémáinak egy látens tényezőcsoportját. Ez a nagy tudósok eredményeiből profitáló szerzett belátás tartós holland–magyar kutatói együttműködés alapját képezte (vö. Varga [1994]). 7 Ez Max Webernek modellje – „a protestáns etika mint a kapitalizmus dinamizálója” – óta bevett, és egyre terjedő gyakorlat. Klages [1990] tucatnyi szociológiai területet említ, ahol ezt a mélyebb magyarázatot az értékkutatástól várják. 8 A mi súlyos népesedési gondjainktól megkímélt hollandusok – akiknek népesedési rátája az utóbbi évtizedekben is folyamatosan „veri” a magyart – könnyen átsiklanak az „értékrendszeri emancipáció” e vonatkozásban észlelt patológiáján. De számunkra túlélési feltételként jelentkezik épp e patológia értékrendszerszintű gyógyítása. 6


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából egy középkori vagy ázsiai tekintélyuralmi rendszer alól való emancipálódás beköszönte, erre még jobban kell vigyáznunk. Ha ugyanis közelebbről megnézzük ezt a célértékcsokrot, az életminőséget, amire ez a tekintély- és hagyományellenes lázadás mint bátorság-eszközérték irányul, és amely csokorból hajlamosak vagyunk – mint ezt a demográfus is tette – a hedonista szálat hangsúlyozni, meg kell állapítanunk, hogy az életminőség tartalma korántsem csak hedonizmus. Az életminőség gazdag szinonimikájában ugyanis, mint fentebb láttuk, olyan kategóriák is szerepelnek, mint a „tökéletes élmény” (Csíkszentmihályi) vagy „az élet kiteljesítése” (László Ervin). Ami tehát az Amartya Sen-féle „funkcionális életminőség” koncepcióját illeti, ennek az általános jelentőségén túl a hazai viszonyokra létezik még egy, a népesedéspolitikába is átvihető tanulsága. Ez a koncepció, mint láttuk, egyfelől felszabadítja a szűkös forrásokra utalt társadalom-, gazdaság-, jólét- és egészségpolitikát a heveny zsákutcaérzéstől, vagyis annak kényelmetlen ódiumkénti megélésétől, hogy a korlátozott forrásokkal rendelkező államnak benyújtott jóléti igényekre, illetve elégedetlenségi jelzésekre az életszínvonal-politikának tudottan és belenyugvóan szuboptimális választ kell adnia. Másfelől azonban azt is jelenti, hogy a mindenkori kormányzatnak és törvényhozásnak egy hosszabb lejáratú, nehezebb, komplexebb, stratégikusabb társadalomfejlesztő és emberierőforrás-fejlesztő programra kell elköteleznie magát. Mivel pedig a hazai népességfogyás problémája éppúgy megoldhatatlan, mint az elmaradott életstandard tőkeszegény szociálpolitika útján való gyors emelésének a közkeletű közelítésben feloldhatatlan ellentmondása, ezért ez utóbbinál is célszerű a kiutat orientációban „fölfelé és előre”, konkrétan pedig nagy türelemmel és hosszú távú, alapozó tevékenységgel keresni, illetve kialakítani. Ez a Sen-koncepció strukturális üzenete. A tartalmi viszont az lesz, hogy ebben a felvilágosodás óta elindult és a modernitásban, illetve a posztmodern-posztmaterialista életérzésben csúcsosodó, pozitív irányú folyamatban (ahol csupán egy negatív melléktermék az a tendencia, hogy az emancipált ember hajlamos a jövőt is a jelen életminősége oltárán feláldozni) meg kell látnunk, és bátorítanunk kell az életigenlő, magasabb egészbe integráló alaptendenciát.

1.2. A népességfogyás forrásait felélő életszínvonal-politika 1956 óta A magyar nemzeti túlélés szempontjából fölvetődő értékrendszeri problémát több hazai szerző drámai hangvétellel (például Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok, vö. Fekete [1972] és [1983]) és/vagy impozáns szaktudományi eredmények felvonultatásával9 exponálja. Mi azonban e rövid áttekintésben meg kell, hogy elégedjünk az új Magyar Katolikus Lexikon „abortusz” szócikkének (I. kötet 16–24. o.), illetve az ezt megalapozó tanulmány (Molnárfi [1993]) alapos és bátor10 gondolatmenetének summázatával. Ennek szerzője, Molnárfi Tibor egy gyakran figyelmen kívül hagyott összefüggés homloktérbe emelésével világítja át a „magyar publicisztikai halandzsában” feledésbe merített lényeget: „1946-tól 1955-ig nőtt a népesség, csökkent az életszínvonal, a nyugtalanságig felpörgött a politikai közélet. Ennek a szakasznak a végén kibontakozik 1956 előjátéka… Az abortusz engedélyezése kétségkívül nem volt öncélú próbálkozás, nem volt az emberi jogok kiterjesztésének jámbor fejleménye. Életbe léptetésével lehetett megvalósítani a kívánt és szándékolt célt, a politikai elégedetlenséget okozó, a gazdasági feszültséget kiváltó alacsony életszínvonal megszűntetését, stimulálását egy emberöltőnyi időre, tehát egy eléggé hosszú történelmi szakaszra. Az abortusz segítségével érték el az átlagos családnagyság szintjének állandó csökkenését. Ennek logikus (mintegy gazdasági törvényszerűségként ható) következménye lett, hogy a régi (magasabb) és az új (alacsonyabb) országos családnagyság közötti különbség (indexelméleti nyelven: a negatív irányú arányeltolódásból adódó értékkülönbség) képezze a családok életszínvonal-emelésének egyik gazdasági forrását… (Ezt gyakorlati példán könnyen megérthetjük: 1955-ben mondjuk 5-tel, 1988-ban pedig 2-vel, 3-mal kell a családi jövedelmet elosztani.”) Ha ugyanis elmarad vagy legalábbis csökken a „kannibalizmusból” származó életszínvonal-hányad [vagyis a Molnárfitól idézett indexelméleti nyelven kifejezve: teherként lép be az immár pozitív irányú arányeltolódásból adódó értékkülönbség (!)], akkor kedvünket szegheti az, hogy a hatalmas erőfeszítések a vártnál szerényebb eredményeket szülnek. Szerencsére azonban itt a szaktudósok egy váratlan könnyebbséget is kiszámoltak Vö. a Demográfia című folyóirat 1991. 1–2. számát, amely több mint 300 oldalon közli a Népesedési és népesedéspolitikai tudományos konferencia anyagát. 10 Míg az alaposság igazolásához azokat az egyedülálló kutatásokat kell felemlítenünk, amelyek a hazai népességalakulási adatokat a környező országok, Európa és a mohamedán világ népességalakulási adataival hozza szoros összevetésbe, miáltal néhány megdöbbentő tényadat krónikus elködösítése szertefoszlik, a bátorság bizonyítására elég II. János-Pál enciklikája, a Sollicitudo rei socialis, alábbi kitételének mottóul vétele: „Riasztónak tűnik sok országban a kormányok kezdeményezése és propagandája a szervezett születésszabályozás érdekében… bizonyos nyomás alatt, külföldi tőke finanszírozásával. Nem indokolatlan a gyanú, hogy ez a fajüldözés új formája, amely olykor a fajirtás jellegét ölti.” 9


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából („némi hátszelet a meredekre váltó kaptatón”), amit az idézett demográfus, Molnárfi Tibor fogalmazásában a következő tételezéssel vázolhatunk: „Előzetes szakértői becslés alapján állítható, hogy Magyarországon a népesedéspolitika szokásos eszköztárát egyéb lehetőségek is kiegészítik. Ismeretes, hogy az egészségügyi, közlekedési és az oktatási kapacitás több helyen már ma nagyobb, mint a társadalmilag jelentkező igény. (A csökkenő lakossági létszám miatt a kórházi férőhelyek üresek, egyre több óvodát, iskolát szüntettek meg vagy vontak össze, pedagógusokat bocsátottak el stb.) Az utóbbi ötven év romló demográfiai helyzete miatt a népesedésnövekedés hosszabb távon (több területen azonnal!) problémamegoldó lehetne. Így például mérsékelné a helyi munkaerő-foglalkoztatási gondokat, ezzel a munkaerő-vándorlás okozta szociális feszültségeket (lakás, étkeztetés, egészségügyi gondok stb.). Végül évről évre javíthatná az inaktívak keresőkhöz viszonyított arányát is.” E szerint a gyermekfogyás lassítását célul tűző, átfogó szociálpolitika kilátásai valójában mégis jobbak, mint e szakértői okadatolások nélkül gondolhattuk volna.

2. A felvilágosodás átértelmezése Addig nem tudhatjuk nemzetstratégiailag rendbe tenni e demográfiai kérdéskör értékszociológiai vonatkozását, amíg mintegy összemberiségi szinten nem tisztázhattuk, hogy a francia forradalomtól számított legújabb kor alapérzülete és felvilágosodott világnézete voltaképpen milyen jövőt érlelhet számunkra. A legműveltebb, leghaladottabb, politikailag és vallásilag legcivilizáltabb nemzetek értékalakulásának tisztázása és a tisztázott irány követése nélkül mi sem oldhatjuk meg a saját értékrendszeri problémáinkat – és nyilván ezek népesedéspolitikai vonatkozásait sem – , főleg, ha immár szervezetileg is ezek családjába igyekszünk. Nézzük tehát, mi a helyzet a fejlettebb Európa szintjén! Olyan evidenciákkal hangolódhatunk rá egy magasabb szintézisre, hogy egyfelől nem mondhatjuk megszorítás nélkül sem azt, hogy igaza van a szuverén individuumnak: ne hagyja magát gyötörni többé „elnyomó, művi életvitellel”, hanem legfőbb jóként „teljesítse ki egyéniségét”. De másfelől nemes egyszerűséggel azt sem, hogy ellenkezőleg: „csatolódjunk vissza a felvilágosodás mögé”, vagyis az ott elindult „alapvető emberi jogok eónját” megelőző teokratikus világszemléletbe, „hiszen a legújabb kor több bajt hozott, mint üdvöt, és lám, végpusztulással fenyeget”.11 Hanem a megoldás irányát valóban valamiféle szintézisben, illetve integrálásban képzeljük el.12 A gyermekvállalás értékrendszeri megalapozása tekintetében, ahol kétségkívül a valláshoz való viszony az egyik legfontosabb erőhatás, pro vagy kontra, zárószónak kapóra jön a jeles „modernség–posztmodernség” szakértő Jürgen Habermasnak egy aktuális, szeptember 11-e utáni megnyilatkozása, amely – részben saját eddigi állásfoglalásaival szemben is (Habermas [1994]) – kifejti, hogy a vallásos fanatikus Oszama bin Laden embereinek öngyilkos merényletei „azért irányultak a nyugati világ ellen, mert ez háromszáz év óta lépésről lépésre nemcsak világi hatalmától fosztotta meg a vallást, hanem hitelre méltó értelmét is elvitatta, »tudománytalanná« nyilvánította (és nyilvánítja) (…) [holott] (…) a modern kor fejlődése nem teszi szükségessé a vallás trónfosztását, megrontását. Ez a felvilágosodás káros félreértése. A szekularizációnak nem megsemmisítenie kell a vallást, hanem képessé kell tennie arra, hogy feladatát új módon töltse be tudományos civilizációnkban. Ez természetesen mély átalakulási folyamatot jelent. (…) A vallási tudatnak • fel kell dolgoznia a más vallásokkal és felekezetekkel való találkozás tényét, • el kell fogadnia a tudományok tekintélyét, • és el kell fogadnia a világi erkölcsön alapuló alkotmányos jogállamot.

Amely utóbbi üzenetet néha olvashatjuk mai fundamentalista teológusoknál is, és teljes virulenciában a kereszténységen belül csak a „legmélyebben hívő” Észak-Írországban és a Fülöp-szigeteken található, bár igazi virágzása a II. vatikáni zsinat előtti „négy Pius korszakára” esik. 12 Kétségkívül szerencsésebben, mint amilyennel a neotomista Jacques Maritain kísérletezett a harmincas években. Vö. Maritain [1968] (1936). 11


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából A kereszténység már régen erre az útra tért, a katolikus egyház pedig a II. vatikáni zsinat során (1962–1965) tette meg a végleges fordulatot. De mi lesz az iszlámmal, a zsidó vallással, a buddhizmussal és az úgynevezett neoezoterikus modern vallásokkal?”13 Tehát nincs szó a felvilágosodás előtti teokratikus világ- és emberképhez való visszatérésről, de korrigálni kell a felvilágosodás „káros félreértését” is. Ez egybevág a vallásosságnak a polgári társadalomban várható jövőjét prognosztizáló vitakötetünk (Varga [1999]) Nyíri Tamástól idézett mottója üzenetével: „Nincs jövője az emberi kultúrának vallás nélkül, de akkor sincs, ha a vallások úgy maradnak, amilyenek.” (Nyíri [1993] 105. o.) Vagyis lehet jövőnk – jövőnk akkor lehet, demográfiai értelemben is –, ha hűséges és egyben befogadó lélekkel ráállunk az itt felmutatott szintézisre.

3. A nemzetstratégiai folyamat a korszerű stratégiatudományban 3.1. Reálpolitikus stratégia: aktualitásokból nyert impulzusok az irányjavításra A következőkben áttérünk az általunk régebbről kedvelt, a stratégiatanban Amerika vietnami zsákutcája után („csak egy biztos: semmi sem úgy történik, ahogy előre elterveztük”), illetve a japán ipar és kereskedelem (közelebbről a Honda cég) nehezen megmagyarázható amerikai térfoglalása nyomán14 a tényekkel szembenézni merő és a dogmákkal szakítani bátor – és ezért új paradigmát kialakítani képes! – szerző, Henry Mintzberg, a Cornell Egyetem professzora „adhocráciának” vagy a „felmerülő stratégia” tanának nevezett rendszerére. Ennek az új, hangsúlyozottan reálpolitikus paradigmának egyes elemei egy nemzetstratégiát kialakító akciókutatás mikrovállalkozásában, más alkatrészei magában a makroskálájú nemzetstratégiában ígérkeznek hasznosíthatóknak. Mintzberg egyes vezérlő szempontjai már a koncepcióját az interneten elemző Fred Nickols szinkretista stratégiatanában is helyet kapnak, amikor például a következőket tételezi: „Bizonyos idő múltán az erőforrások alkalmazása olyan aktuális eredményekhez vezet, amelyek a megcélzott eredményekre figyelemmel átalakítják az erőforrások jövőbeli bevetésének szerkezetét. Ez jelenti azt, hogy az akciók és döntések mintázatából »felmerül« a »megvalósult« stratégia. És ez jelenti azt, hogy a stratégia így annak lesz adaptív meglátása, hogy mire is van szükség a célok eléréséhez.” (Nickols [2001].) Itt már oldódik annak a közkeletű nézetnek a szigorúsága, miszerint a stratégia mindenestől valami előre eltervezett programnak a végrehajtása, bár még inkább csak az aktualizált eszközválasztás, mintsem az újonnan felmerülhető célok vonatkozásában. Előbbre hatolunk viszont a „felmerülő stratégia”, illetve a „stratégikus folyamat” koncepciója felé, ha azt a fogalmazást vesszük alapul, ahogyan Nickols a saját modelljétől függetlenül reprodukálja Mintzberg [1994] mondanivalóját. Eszerint „a stratégia akkor merül fel, amikor a szándékok összeütköznek a változó valósággal, és igazodni kénytelenek hozzá. A kezdet így valóban egy perspektíva (ami rokon a divatos »vízióval« vagy irányválasztással), ami hamarosan egy elérendő pozíció megcélozásába torkollik, amely pozíció elérésére viszont értelemszerűen gondos tervet kell készítenünk, ám végül is ténylegesen oda jutunk, hogy stratégiánk egésze egy időben lezajló döntési és cselekvési mintázattá válik, amit szabatosan nevezünk el »megvalósult« vagy »felmerülő« stratégiának.”(Nickols [2001].) Nickols még nem mulaszt el utalni arra, hogy ez a gondolat nem egészen új, hiszen főbb elemei már megtalálhatók korábbi jeles szerzők, így például Kenneth Andrews koncepciójában. De az igazi gondolati újdonság Mintzberg saját fogalmazásának árnyalati üzeneteiben található, ahogy ezeket például az

Christ in der Gegenwart, október 28. – idézi: Heti Válasz, 2001, november 16. 74. o. Úgy tűnik, az amerikai belterjes dogmadivatok (viszonylag gyorsan dogmává izmosodó divatirányzatok, mint például az egyoldalú kreativitásfejlesztő oktatási-nevelési eszmény) meghaladásához szükség van az amerikai elsőbbséget meggyőzően cáfoló, kívülről eredő megrázkódtatásokra. Ilyen volt az 1950-es évek második felében Amerikára rátörő „szputnyiksokk”, amely a megelőző évtizedek egész amerikai oktatási rendszerének gyökeres újragondolásához és a hagyományos európai normák közelébe visszaterelő átalakításához (a puszta kreativitásfejlesztés helyett a jóval magasabb arányú pozitív tudás közvetítésének rendszeréhez) vezetett (vö. Wolfenstein [1958]) – De ilyen dogmatörő megrázkódtatásnak tekinthetjük a 2001. szeptember 11-ei New York-i és washingtoni merényleteket is, melyeknek egyik alaptanulsága („Amerikának sem fizikai biztonsága, sem szeretetreméltósága nem mindenekfeletti”) bátor és felkészült gondolkodóiban – nemcsak műszaki és hadtudományi, de társadalom- és embertudományi szakértőiben is – várhatóan új paradigmák megteremtésének igényét fogja kiváltani. 13 14


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából „adhocratikus” stratégiaalakításáról szóló, említett tanulmányában kifejti, ahol az elméleti felvetéseket és az ezekből csiszolt tételeket egy nevezetes tárgyú esettanulmányból hozza elő.

3.2. Egy középhatalom „országimázs központjának” stratégikus évtizedei Ennek az esettanulmánynak a tárgya egy olyan kanadai szervezet első négy évtizednyi működésének stratégiatani elemzése, amely szervezet hasonlít az előző parlamenti ciklusban felállított hazai Országimázs Központra. Ez a szervezet, a National Film Board of Canada (NFB) még 1939-ben alakult mint a kanadai szövetségi kormányzat szerve, teljes állami tulajdonlással és azzal a céllal, hogy olyan filmeket készítsen és forgalmazzon, amelyek Kanadát „interpretálják” mind a kanadaiak, mind a külföldiek számára.15 A Mintzberg által elemzett 37 esztendő periódusában (1975-ig, amikor az NFB már közel ezer főt foglalkoztatott 23,5 milliós kanadai dolláros évi költségvetéssel) 2839 eredeti filmet produkált és terített 37 témakörben, amelyek színvonalát elnyert Oscar-díj is fémjelzi. Mintzberg negyvenoldalas tanulmányának törzse ezt a csaknem négy évtizedet követi végig igen fejlett elemzési módszerrel. Azt vizsgálja tudniillik, hogy milyen stratégiaelemekkel hozhatók kapcsolatba az egyes tartalmak megjelenésének folyamatai • „szivárgó” szakaszaik (trickles), • „radarkép-kibontakozású” periódusaik (blips) és • kiteljesedett „fókuszolt stratégiáik” váltakozásában. E stratégiaifolyamat-szakaszolás kapcsán fejti ki Mintzberg „dandelion”, magyarul „pitypang” vagy „gyermekláncfű” címkézetű stratégiakoncepcióját, felfedezve nyugati irányból, amit mi keletről odautaztunkban figyelhettünk meg: Európában salátaként élvezik annak a gyomnövénynek a leveleit, amely – mint mondja – Amerikában úton-útfélen a leghétköznapibb. Szembeállítja ezt a „gizgazt” az üvegházi palántákkal, amelyek immunrendszere korántsem olyan szívós, mint a maguktól nőtt gyomoké. A hasonlattal természetesen csínján kell bánnunk: csak ez a szívósság és megkapaszkodni tudás, ami átvihető a győztes stratégiára, amit épp az üzleti hadvezetésben kiváló japánok ismertek fel és célzott erőfeszítéssel felhasználtak. A célzott erőfeszítés arra irányult, hogy stratégiájukat a menetközben folyamatosan gyűjtött jelzésekből építették ki, és kreatív módon módosították úgy, hogy szervezeti bürokráciájukat mindvégig sikerült féken tartaniuk (értsd: az észlelt szükségletekre érzékenyített projektek önereje mögé szorítaniuk) (Pascale [1984]). Ebben a hozzáállásban nem lehet általánosságban megmondani, miből születik a stratégia, és mitől vesz ilyen vagy olyan irányt. Van, hogy a stratégiai folyamat egyik vonalának csörgedező, sőt, csak szivárgó patakja hirtelen megárad, és összpontosított stratégiává duzzad (mert például kiderül, hogy a szervezetnek olyan speciális szellemi erőforrás áll rendelkezésére, amivel a versenytársakat megelőzve aknázhat ki egy létrejött konstellációt). Ilyenkor a csúcsvezetőség berkeiben előre betervezett stratégiát, költségvetést, kapacitáselosztást rugalmasan félre kell tenni, és az addigi periferiálisból határozott akarattal centrálist avatni. Ilyenkor nagy a veszély arra, hogy a „gépies bürokrácia” beépített racionalizálási hajlamának áldozatul esik egy élő és virágzásba s akár csodálatos termésbe is fordulható „felmerült stratégia”. De természetesen ez nem jelenti azt, hogy a projektszervezet se maradjon szervezet, vagyis a kreatív impulzusokat is a célra irányított rend felé kell terelni. Sőt, itt az évtizedes folyamatokat tüzetesen figyelve és elemezve Mintzberg és munkatársai egy ciklusmodell érvényesülését tapasztalták a divergencia és konvergencia lüktetésében. Más szóval: az adhocrácia és a bürokrácia hangsúlyait váltakozva kellett érvényre juttatni. Sőt – az élő szervezethez hasonlóan – az ember felállította organizáció is szemmel láthatóan igényelte a „periodikusan bekövetkező felrázást, új rezsimre való átállást”. E nélkül a centrális irányzat erőforrásai kimerültek volna, frissessége unalomba ment volna át. A periodikus váltás így eredhetett magából a szervezet erőforrás- és ideakészletének belső alakulásából, de természetesen még gyakrabban és mélyrehatóbban a külső igények változásából. És itt jutott el a kutató az adhocrácia vagy „felmerülő stratégia” koncepciójának lényegéhez, amit a kanadai nemzeti filmtestület közel negyvenéves sikermérlegének biztosítéka alapján fogalmazott meg, aminek szerényen Ha ezt mi magyarok már akkoriban elleshettük volna tőlük, vagy pláne nekünk is még hamarabb eszünkbe jutott volna egy ilyen nemzetek közötti pr-stratégiai húzás, lehet, hogy másképp alakul a hazai közelmúlt történelme. Különös tekintettel arra, hogy a kisantant államai köztudottan jeleskedtek saját pozitív országképük és a magyarság meglehetősen negatív imázsának nemzetközi elterjesztésében. 15


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából hangzó, de igen komoly mottója: az NFB a világ filmiparában „megvalósította a kanadai jelenlétet”. Azt a kanadai jelenlétet tudniillik, amely ilyen szinten és erővel sem az állami támogatás nélkül, sem a szervezet ilyen szabad, adhocratikus stratégiája nélkül biztosan nem valósulhatott volna meg. Ez a megtalált lényeg egy paradoxon, egy dilemma feloldása. Úgy gyakorolni befolyást a stratégiai folyamatra, hogy szabad kezet adunk az alkotóknak és a szakértőknek. Ennek magvát Mintzberg a következőképp fogalmazza meg: „Szakértőket lehet szelektálni, de »átnevelni« nem. Egy film nem lehet jobb, mint azoknak az embereknek a képességei, akik létrehozzák. A bürokratikus beavatkozások ugyanis sohasem hozzák feljebb a gyengén teljesítőket, csak a jókat akadályozzák. Az adhocrácia menedzselőinek voltaképp ugyanazt kell tenniük – írja –, mint nekünk kutatóknak: a cselekvések folyamában mintázatokat kell keresniük. És ezek közül »stratégiai ernyőt« tartaniuk az ígéretesek fölé. (…) Erre nyilván csak olyan vezetők képesek, akiknek víziójuk van, vagy másokban észre tudják venni a víziót, és kölcsönözni tudják tőlük.” (Mintzberg–McHugh [1985]) Vajon milyen érdemi tanulságok vihetők át ebből a mendzsmenttudományi tisztázásból egy tényleges nemzetstratégiára? Nos, a Mintzberg-féle „gyermekláncfűmodell” nem kevesebbet sugall, mint azt, hogy a túlélés és boldogulás érdekében egyszerű feladat a nemzet természetes „implicit stratégiájának” politikai célkitűzésekbe történő átfogalmazása. Hogy tehát az erőltetett „üvegházi” stratégiák helyett arra is ügyeljünk, hogy kis- és nagyléptékű törekvéseink potenciális partnereit adott „ökológiai” kontextusban saját érdekeik és érdekperspektíváik fogják motiválni.

3.3. Aktuális hazai példa a stratégiai folyamat súlypontkeresésére: a státustörvény (illetve kettős állampolgárság) A kanadai példában láthattuk, hogy a stratégiai folyamat egyes tartalmi elemei milyen intenzív váltakozásokkal cserélgethetik súlypontjaikat. Itt viszont megragadjuk az alkalmat e szabályszerűség aktuális hazai példán való illusztrálására. A 2002. év elején életbe lépett kedvezménytörvény (majd a 2003-ban ebből továbbnövő kettős állampolgárság szorgalmazása) témájánál keresve sem találhatnánk kiválóbb illusztrációt arra a mintzbergi központi tételre, miszerint egy szerényen csordogáló témapatak egyszerre sodró folyóvá képes dagadni, ami áttörheti az előzetes tervezésben neki kimért meder gátjait. A kedvezménytörvény által kiváltott hatások homloktérbe emelésével tehát életszerűen igazolhatjuk a „felmerülő stratégia” tanát, amennyiben korábban programba vett nemzetpolitikai témáknál való leragadással itt is unalmassá válna minden, ez utóbbit elkerülő mellétematizálás. Ahogy Illyés Gyula jeleníti meg Közügy című kötetének névadó versében azt a pillanatot (egy nagyon is rokon témában), amitől számítva valóban unalmassá, sőt fölöslegessé válnak a korábban érdekesnek (szellemesnek, fontosnak) vélt hírek, témák: Hősöket szülő s temető, távoli városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős folyóiratban a fölösleges versek végleg kiürülnek. A zenegépből az opera is híg: fölösleges. Röstellnivaló amit tovább szellemeskedik gyanútlanul a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy zavaros történet-tudósi föltevés, kórokozó áttételeivel… Ki tapsol? Országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak. Ki a jó szomszéd? S ki a rossz? Székreccsenés jelent föl gondolatárnyalatot… Ki az inter- s ki a sovén (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik vádként süvöltik? Fogalmak vetkeznek kacagtatóbban már, mint az a kövér király s iszonytatóbban, mint kéjre kész szadisták, ha ágyon már az áldozat, lekötve. (Illyés [1981] 120–124. o.) Illyés Gyula – aki a fentebbi stratégiaelméleti rávezetésünk mellett – mély intuíciójával a koronatanúnk a kedvezménytörvény (vagy későbbi változatában a kettős állampolgárság) egész jelentőségének fölbecsülésében, a halála előtti években már nem tudta elviselni azokat a „tetszetős folyóiratokban található, kiürült, fölösleges verseket, zenegépből jövő híg operákat, röstellnivaló, gyanútlan továbbszellemeskedéseket”, amikre a


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából nemzetidegen puha diktatúra korlátozta a kultúra fogalmát, 16 halál előtti komolysággal kimondta, hogy mi az a téma, amitől „villámkisülés nélkül is tisztul a lég”, vagyis amitől szétválnak, amik addig össze voltak keveredve („országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak”), illetve „összenőnek, amik egymáshoz tartoznak”: egy kisiklott érzületű hazai baloldal(rész) és a tovább élő kisantant „Unheilige Allianz”-a. Ezzel a Közügy című versével nagyjából egy időben írta ugyanis Illyés Gyula azt a híres karácsonyi-újévi cikkét Válasz Herdernek és Adynak címen, amelyben egyfelől felidézte Gottfried Herder 1791-ből származó gyászos jövendölését („A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.”), amely Ady nem kevésbé kétségbeesett jóslatával együtt (hogy ő az utolsó élő magyar), „rendre szemünk előtt válik valóra” (Illyés [1977]). Másfelől rámutatott arra a tragikus történelmi ellentmondásra, hogy „a magyar baloldal a két világháború közötti korszakban már inkább Masarikék és Benesék érzületi vonalát választotta, semmint az Adynál még a »nemzeti« és a »haladó« irányzatok bontatlan egységben való vállalását.” Itt írja ezt is: „A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a közérzés kohéziója – nélkül nincs nemzet.” De itt meri fölvetni a Kádár-rendszer csúcsán – Prága után, Gdansk előtt –, az 1956-ot követően még némi impulzust nyert, majd hallgatásba fulladt címervita 17 radikális (bár csak költői, de mégis vagy épp ezért történelmi irányt jelölő) eldöntéseként: „Megrajzolni mai karakterisztikából egy-egy nép címerét? – Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát még üres kép helyett újat, elevent verjünk a köztudatba. Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal. Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja. Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmillió magyar él. Ebből azonban tízmillió az ország határain belül, a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térképbeli országra, mint a kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.” Antall József „lélekben” 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Azóta a kormányzatok vagy visszalépnek ettől a nagyobb felelősségű szolgálattól, vagy segítenek „testet ölteni” neki. Vagy visszaállnak az e tekintetben már állásfoglalásra kénytelenített Grósz Károly álláspontjára: „egy asszimiláció törvényszerűen végbemegy” és „a nemzetiségi politika természetesen minden ország belügye”, 18 vagy vállalják a Trianon óta

Ugyanezen kötetének Peroráció: Záróbeszéd című versében jelenik meg ’45 után először, a körülírás mellett is egyedülálló bátorságról tanúskodó „Csonka-Magyarország” utalás. De olyan bölcsen, hogy egyazon strófában mondja el még aktualizált Zrínyi-parafrázisát („Ne bánts magyar magyart!”), és azt a nyelvtanilag is merész kitételt – szintén Zrínyi-aktualizálást –, hogy immár belenyugszunk abba, hogy a nemzet egyharmada mások fennhatósága alá került, csak abba semmiképp, hogy ott sínylődjenek: 16

(Száll hírem síromról szélverte homokkal.) Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra: „Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva, Mert lehet aliud, ha az a sors bona: Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra. Emlékezzünk, hogy a második világháború és napjaink között hat címerváltása volt az országnak. 1. a hagyományos koronás magyar címer 1946-os kicserélése a korona nélküli Kossuth-címerre, 2. 1948-ban arra a szovjet címerre hasonlító, de imbecillis tervezésű (állítólag személyesen Rákositól származó) címerre, melyben egy kalapács nagyságú kalász, illetve egy kalász kicsinységű kalapács egymással való keresztezése jelképezi a munkás–paraszt szövetséget, 3. ezt követi 1956-ban pár hétig a kivágott kerek lyuk, amit 4. a Kádár-rendszer először újból csak Kossuth-címerre mer fölcserélni, majd terrorszervezeteinek kiépülése után 5. egy olyan sapkarózsára, amelyben a három színsáv hátteréből semmilyen figurális elem nem emelkedik ki, 6. végül a rendszerváltás visszaállítja a hagyományos magyar címert. 18 Vö. Varga [1989] A fehér terrorral való fenyegetéstől március 15-e ünnepnappá avatásáig című fejezetét (188–192. o.), ahol beszámoltam arról, hogy 1988 júniusában nyílt levelet küldtem be a Magyar Nemzetbe az MSZMP főtitkárának (ami természetesen fönnakadt a főszerkesztői aggályoskodás hálóján). Ebben a könyvemben mégis közölt levélben rákérdeztem G. K. itt is idézett két szomorú kitételére, valamint arra, amit a munkásőrparancsnokok országos értekezletén mondott: „Felütötte fejét a közvéleményben egy túlhajtott magyarkodásba bújtatott nacionalizmus. Ma a haza érdekét igazából az képviseli, aki fellép a nacionalizmussal szemben, s az indokolatlan magyarkodás hirdetése helyett a valódi hazaszeretet talaján áll.” (Magyar Nemzet, 1988. június 13.) Majd kitértem az aradi találkozóra amit „úgy hiszem, senki sem könyvelt el a politikai tőkegyarapítás csúcsteljesítményének”, végül a fejezetcímben említett március 15-ike kapcsán (aminek ünnepnappá avatását G. K. volt kénytelen bejelenteni) ezt írtam: „A haladás tagadhatatlan. 1987. március 15. táján Patrícia-Minerva lányom (azóta Palládium-díjas festőművész) érdekes rajzzal kopogtatott a Ludas Matyi ajtaján. Kamaszgyereket ábrázolt a színes rajz, egyik szeme körül hatalmas, ezúttal nem kék-zöld, hanem piros-fehér-zöld folttal. A rajzszerkesztőből kibukott a nevetés, de közölni nem merték.” 17


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából eltelt csonka évszázad egyre világosabbá váló feladatát: az országhatárokon kívülre rekedt egyharmadnyi nemzet szülőföldjén való boldogulásának előmozdítását. Ami a státustörvény (illetve 2003-tól a kettős állampolgárság) országosra dagadt vitájánál számunkra leginkább feltűnő, az az, hogy az idődimenziót, pontosabban ennek jövőbe mutató nyilát, mintha teljesen elhanyagolnák az éles vitaközegben. Pedig egy kiegyenlítő szimmetriának a múlt és a jövő időskálái között alaptörvényszerűen érvényesülnie kell! Amit 80 év elrontott – főleg világpolitikai konstellációk negatív hatására, de hazai felvilágosult, felelős és célratörő erők hiányában is –, azt 80 nap nem fogja tudni reparálni. Még akkor sem, ha ez a konstelláció (a trianoni és jaltai rendek szétfoszlásával) most lényegesen kedvezőbb, és a hazai szorgalmazók is okosabbak és határozottabbak, mint a kérdéshez korábban így vagy úgy hozzáálló magyar politikai elitek. Itt sokmenetes játékláncolat áll előttünk. Ehhez a „nemzetintegrálási olimpiához” még nem kevesebb össznemzeti erőfeszítés kell, mint a sokadszorra célba vett magyar nyári sportolimpiász megrendezési jogának elnyeréséhez és a monumentális kettős cél – kiváló megrendezés és még kiválóbb sportszereplés – megvalósításához kellett volna.19 De ami magát az idődimenziót illeti, ki kell törnünk a politikai huzakodások rövid távúságából, és a nemzet egyesítésének az új európai és globális szabályrendszer szerinti játszmáját reálisan a magyar nemzet sikeres sportolimpiája néhány évtizedes időhorizontjába kell áthelyeznünk. Mert ne áltassuk magunkat az ellenerők szívósságának csökkenéséről. A nemzet „implicit stratégiájával” (amit a jelen törekvések – státustörvény, kettős állampolgárság – kezdenek csak Trianon óta először explicit államstratégiává, nemzetpolitikává tenni) még mindig szemben áll az egész hajdani kisantant, de több-kevesebb maradványelköteleződéssel az egész trianoni világrendet létrehozó és garantáló nagyhatalmi „pax” is. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a volt kisantant még meglevő és már ott is csak „utód” államaiban az Európa szeme előtt és füle hallatára diplomáciai szalonképességre stilizált nyilatkozatok és félmanifeszt intézkedések mögött valójában a 80 éves status quo fenntartásának stratégiája, illetve meghosszabbításának taktikája húzódik meg. A hazai baloldal számos képviselőjénél pedig – Illyés Gyula idézett diagnózisát megdöbbentő pontossággal visszaigazolva – most is az az érzületi szövetség hat, amely „Masarik és Benes (és utódai) pártját fogja” azokkal szemben, akik – mint Antall József fogalmazott – a Horthy-rendszer törvényes ellenzékének utódai, s mint ilyenek, az „implicit nemzetstratégia” örökösei, sőt egy kedvező külső-belső konstellációt kihasználva: „explicit stratégiává”, értsd: nemzetpolitikává formálói is. Ezt a tisztázást egyaránt alkalmasnak érezzük egy, a menedzsmenttudomány vívmányai nemzeti színtérre való átvitelét kidolgozó akciókutatási projekt elindításához, és egyben magának a makromozgásnak a megvilágítására is. Annak leírásaként tehát, hogy a Kárpát-medencei és a világban szétszórt magyarság túlélési és boldogulási törekvése mint „implicit nemzetstratégia” hogyan válhat egy új világrendszeri konstellációban, egy szerencsés nemzedék tudatában és akarásában „explicit nemzetpolitikává”, és e helyzetmegragadó tudatosodás, közös akarat és bátor cselekvés hogyan szolgálhatja a nemzet időbeli és térbeli egységének ügyét. Az időbeliség szempontját fölerősítette a honfoglalás millecentenáriuma és az államalapítás millenniuma (különösen az utóbbi széles körű mozgósító hatásával). A térbeliség pedig a határokon átnyúló egység, szolidaritás és majdan kölcsönösbe forduló előnyök térfogata, amit egyfelől az országon és nemzeten belüli próbálkozások (státustörvény, kettős állampolgárság), másfelől – és talán hatékonyabban – a földrész új integrálási törekvéseinek immár komolyra fordulása tölthet meg élettel, békével és jövővel.20 Mindkét dimenziót érzékelteti Illyés Gyula idézett Perorációja, amely a „szkíta-kori űzöttségig” visszatekintve tűzi célul végre: „bár szétszórt és kevés: Az lett volna az igazán szép, ha a magyar olimpián már magyar színekben versenyezhettek volna az elcsatolt területek magyar versenyzői is (ami pillanatnyilag még álomnak is groteszk). 20 Ahogyan Konrád Györgytől – Bertalan Lászlóval közös valamikori kutatóintézeti kollegánktól – olvashattuk aacheni kitüntetése alkalmára írott békedeklarációjában: „Az európai nemzet kialakulása a második évezred végén nem kisebb jelentőségű fordulat, mint amilyen a keresztény Európa kialakulása volt az első évezred végén… Mivel Nagy Károly volt az első európai, akinek jogara alatt a mai németek és franciák ősei még a közös uralkodó alattvalói voltak, van okunk méltányolni a Nagy Károly nevéhez kapcsolódó szimbolikát: a hegemóniáért folyó német-francia versengés civilizált szintre való lefokozását a közös európai szuverenitás jegyében… A magyaroknak például két világháború veszteseiként van okuk kárhoztatni ezt a versengést. A legtöbb tömegsírt azok az államok állították elő, amelyeket olyannyira eltöltött egy közös eszme, hogy minden más közös eszmét alsóbbrendűnek és harcban legyőzendőnek tekintettek Ezen a hamar átrepülhető kontinensen, amelyen az embereknek és műveiknek sűrűsége rendkívüli, több ezer évnyi vad történelem kellett ahhoz, hogy kezdjük felfogni: a különbözés nem ok a háborúra.” 19


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából Legyen a vándornép tábor-tömör egész.”

4. Hivatkozások Breed, W. [1971]: The Self-Guiding Society. The Free Press, New York. Buschhoff, K.-S. [1997]: Lebensentwurfe, Lebensformen und Lebensqualität. Zeitschrift für Soziologie. Vol. 26. No. 5. október, 352–367. o. Campbell, A.–Converse, Ph. E.–Rodgers, W. E. [1994]: The Quality of American Life. Russell Sage Foundation, New York, 1976., Deth, J. W. van–Scarbrough, E. (szerk.) [1995]: The Impact of Values. Oxford University Press. Diener, E. [1984]: Subjective Well-Being. Psychological Bulletin. Vol. 95, No. 3. 542–575. o. Emmons, R. A. [1986]: Personal Strivings: An Approach to Personality and Well-Being. Journal of Personality and Social Psychology, Vol. 51. No. 5. 1058–1068. o. Etzioni, A. [1968]: The Active Society: A Theory of Societal and Political Processes. The Free Press, New York. Fekete Gyula [1972]: Éljünk magunknak? Magyarország felfedezése kötetsorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. Fekete Gyula [1983]: Sarkcsillag. Magvető kiadó, Budapest. Gerster, F. [1994]: Ansichten über Lebensqualität: Parteipolitischer Konsensus und Dissens. Megjelent: Bellebaum, A.–Barheier, K. (szerk.): Lebensqualität: Ein Konzept für Praxis und Forschung. Westdeutscher Verlag, Opladen. Habermas, J. [1994]: A modernség: befejezetlen program. Megjelent: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, 259– 282. o. Habermas, J. [2001]: Christ in der Gegenwart, október 28. Idézi: Heti Válasz, 2001. november 16. 74. o. Illyés Gyula [1977]: Válasz Herdernek és Adynak. Magyar Nemzet, karácsony–szilveszter. Illyés Gyula [1981]: Közügy. Versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 120–124. o. Inglehart, R. [1977]: The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles Among Western Publics. Princeton University Press,. Klages, H. [1990]: Die Gegenwärtige Situation der Wert- und Wertwandelforschung. Megjelent: Klages, H. és szerkesztőtársai (szerk.): Werte und Wandel. Campus Verlag, Frankfurt–New York. László Ervin [1998]: Systemtheorie als Weltanschauung. Eugen Dietrichs Verlag, München. Maritain, J. [1968] (1936): Humanisme Integral: Problèmes Temporels et Spirituels d’une Nouvelle Chrétienté. Új kiadás, Aubier-Montaigne, Párizs. Mintzberg, H. [1994]: The Rise and Fall of Strategic Planning. The Free Press, New York. Mintzberg, H.–McHugh, A. [1985]: Strategy formation in an adhocracy. Administrative Science Quarterly, 30. 160–197. o. Molnárfi Tibor [1993]: Magyar holocaust, 1950-1989. Adalékok a magyarországi népesedési politika negyven évének végső következményeihez. A Céh, 1. sz. 44–63. o. Morris, Ch. [1942]: Paths of Life. Preface to a World Religion, Harpers, New York.


Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából Morris, Ch. [1956]: Varieties of Human Value. University of Chicago Press, Chicago. Nickols, F. [2001]: Strategy: Definitions and Meaning. Internet Encyclopedia. Nyíri Tamás [1993]: Mélylélektan és ateizmus. Herder, Budapest. Pascale, R. T. [1984]: Perspectives on strategy: The real story behind Honda’s success. California Management Review, Vol. 26. No. 3. 47–72. o. Rokeach, M. (szerk.) [1979]: Understanding Human Values: Individual and Societal. Free Press, New York. Sen, A. [1990]: The Standard of Living. Cambridge University Press, Cambridge, New York. Varga Károly [1989]: Politikai tőke ’89. Téka Kiadó, Budapest. Varga Károly [1994]: Sticking to a „free rider”-society. IAREP-SABE Conference: Integrating Views on Economic Behavior. Erasmus University, Rotterdam, július. Varga Károly [1995]: Elméleti és empirikus Szenvedélybetegségek, III. évf. 6. sz. 428–454. o.

vizsgálódás

az

„önösség”-skála

validitásáról.

Varga Károly [1999]: Vallásosság-szindróma és polgári társadalom. 2. kiadás, Osiris, Pázmány Szociológiai Műhely, I., Piliscsaba. Veenhoven, R. [1984]: Conditons of Happiness. Reidel, Dodrecht, Boston. Veenhoven, R. [1993]: Happiness in Nations. Risbo, Rotterdam. Vukovich György [2001]: A magyar népesedés az európai trendben. Magyar Nemzet, október 30. 6. o. Wolfenstein, M. [1958]: The Emergence of Fun Morality. Megjelent: Larrabee , E.–Rolf, M. (szerk.) Mass Leisure. Free Press, Glencoe, Ill.


16. fejezet - Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban Nemzetközi trendek – összetett folyamatok Hrubos , Ildikó A felsőoktatás tömegessé válását kísérő strukturális változások egyik alapvető eleme az intézményrendszer differenciálódása és diverzifikálódása. A felsőoktatás ilyen típusú átalakulással kívánt alkalmazkodni a gazdaság és a társadalom igényeihez. Erre ösztönözték az egyre heterogénebb összetételűvé váló hallgatói tömeg motivációi, előképzettsége, karriertervei, a korábbinál változatosabb munkahelykínálat. Az UNESCO 1998-ban kibocsátott deklarációjában – amely a 21. század felsőoktatására vonatkozó elképzeléseket foglalja össze – többször és kiemelten szerepel a diverzifikálás fogalma mint a jövőben is kívánatos tendencia (World Declaration... [1998]). A politikusok egyértelműen támogatják ezt a folyamatot, mivel azt remélik, hogy a felsőoktatással kapcsolatos permanens finanszírozási problémák kezelése ezen az úton valósítható meg. Míg az 1960-as, 1970-es évtizedben a társadalmi nyitottság, a továbbtanulási esélyek közötti különbségek csökkentése volt a kiemelt politikai szempont, az 1980-as években a hatékonyság kérdése került előtérbe, az 1990-es évtized fő problémája a minőség megőrzése lett. A felsőoktatás diverzifikálása látszik olyan eszköznek, amely megoldást ígér mindhárom – társadalmi, gazdasági, akadémiai – kérdésre. A komplex igényekre komplex rendszer képes rugalmasan és adekvát módon reagálni (Teichler [1993]).1 Egyes kutatók szerint a differenciálódás és diverzifikálódás a felsőoktatási rendszerek immanens tulajdonsága. Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy a 20. században – és főleg annak második felében – maguk a tudományok differenciálódtak, új és új tudományok jöttek létre, a korábban egységes tudományokról leváltak a specializálódott részek és önálló státust követeltek maguknak. Ennek következtében a felsőoktatási programok, tantárgyak burjánzása feltartóztathatatlanná vált. A differenciálódás egyik látványos megnyilvánulása, hogy az oktatási programok széles skálája alakult ki a tanulmányi idő hosszúsága és a képzés iránya szerint. A nagy növekedés első szakaszában az egyetemek mellett megjelent a rövidebb (3-4 éves) oktatási ciklusú főiskola, majd tovább szélesedett a skála. Az 1980-as évektől a kontinentális Európában is kiépült a korábban itt ismeretlen PhD-képzés, a rendszer másik végpontján pedig sok helyen kiépítették és a harmadfokú képzés szabályos elemévé emelték a rövid (kétéves) felsőfokú szakképzést. Az egyre komplexebbé válás egyértelmű jele, hogy a különböző végzettségi szinteket (fokozatokat) képviselő programokat egyetemi és nem egyetemi státusú intézmények is meghirdetnek. Tehát az intézmények hierarchikus rendet követő szektorai közötti határok elmosódóban vannak, és elsősorban a kutatói pályára felkészítő PhD-programok tekintetében maradnak meg – amennyiben azokat csak egyetemi státusú intézmények hirdethetik meg (Hrubos [2002]). A differenciálódás technikai értelemben is bekövetkezett. A hagyományos egyetemi képzési formák mellett megjelent és teret nyert a munka melletti képzés, a távoktatás, az úgynevezett nyitott egyetem és az utóbbi évek számítástechnikai forradalma következtében a virtuális egyetem gondolata. Az „egész életen át való tanulás” egyre szélesebb körben válik gyakorlattá, ami a továbbképzések, átképzések, a második és további végzettségek elérésének valóságos igényekre adott válasz. Ez értelemszerűen szükségessé teszi a nem hagyományos képzési formák kialakítását (Nyíri [1999]). A kormányzatok szándéka és az irányítási rendszer jellege is erősíti a diverzifikálódást. Az 1980-as évek közepétől az indirekt irányításra való áttérés, a kormányzati támogatás egyre nagyobb részének A felsőoktatás-kutatás az 1990-es évek közepétől kiemelt figyelmet fordít a jelenségre. Először is meg kellett teremteni azt az elméletifogalmi keretet, amelyben értelmezhető és vizsgálható. Biológiai és szervezetszociológiai háttérből kiindulva megtörtént a két alapvető – és egymástól nehezen elhatárolható – fogalom definiálása. E szerint a differenciálódás olyan folyamat, amelynek során a korábban egységes egészen belül különböző részek jönnek létre. Tehát a folyamat az „egészet” érinti. A diverzifikálódás viszont a „részek” együttesére vonatkozik, arra utal, hogy a részek egymáshoz való viszonya változik, távolságuk, eltéréseik növekednek, egyre többfélék lesznek (Huisman [1995]). 1


Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban versenyeztetéssel való elosztása, általában a piaci viszonyok térnyerése azzal jár, hogy a felsőoktatási intézmények helyzete, működése a korábbinál nagyobb eltéréseket mutat (Clark [1983], [1996]). Amikor már a releváns korcsoport közel fele beléphet a felsőoktatásba, és a felsőoktatási intézmények bevételeinek döntő része a hallgatók létszámától függ (tandíj vagy költségvetési fejkvóta formájában), megindul a hallgatókért való verseny. Kialakul és elfogadottá válik az intézmények presztízssorrendje (amely Európában korábban ismeretlen volt). Ez a sorrend meglehetős állandóságot mutat. A régebbi, nagyhírű egyetemek pozíciója általában megrendíthetetlen, és az újabbak csak utánuk következhetnek, legfeljebb a „távolságok” változtatására van lehetőség. Mindazonáltal vannak példák arra is, hogy a leghátrányosabb helyzetű fiatal egyetemek bátor nyitásukkal, vállalkozói bravúrral ki tudnak törni reménytelennek látszó helyzetükből és jelentősen előre léphetnek a presztízsrangsorban (Clark [1998]). A differenciálódással és diverzifikálódással párhuzamosan ellenkező irányú folyamatok is tapasztalhatók. Az 1980-as években a költségvetési megszorítások kényszerében a gazdasági és szakmai értelemben vett hatékonyság szempontjai előtérbe kerültek. Ennek egyik következménye volt, hogy több országban racionalizálták az intézményhálózatot, ami lényegében a kisebb és szűk szakmai választékot nyújtó intézmények összevonását, nagyobbakba történő beolvasztását vagy megszüntetését jelentette. Így méretek és szakmai összetétel szempontjából a korábbinál homogénebb intézményhálózat jött létre (Goedegebuure [1992]). Az ezzel egy időben megjelenő és azóta legalábbis nem enyhülő, a korlátozott erőforrásokért folyó küzdelem ellentmondásos helyzetet teremtett és teremt. Elvileg ugyan diverzifikálódáshoz vezet a kormányzatok által is támogatott piaci elemek térnyerése, a valóságban azonban ennél bonyolultabb a kép, és inkább ellenkező hatásra utal. A verseny arra készteti az intézményeket, hogy hasonló taktikát alkalmazzanak, utánozzák a sikereseket (a felsőoktatási intézmények „mimikriképessége” igen fejlett). A kormányzati kontroll is inkább egységesítéshez vezet, mint tényleges sokféleséghez. Az indirekt irányítással együtt járó akkreditáció és minőség-ellenőrzés éppen a centralizálás irányába hat, a hasonló követelményeket szentesíti (Vught [1996]). Más oldalról az „akadémiai sodrás” ereje következtében a felsőoktatási intézmények igyekeznek a magas presztízsű, elit egyetemek standardjaihoz, programkínálatához igazodni, ami ugyancsak a homogenizálódást erősíti (Huisman [1995]). Végül is úgy tűnik, hogy a differenciálódás és a homogenizálódás sohasem abszolút értelemben vett folyamat, a kettő egy időben jelentkezik. A felsőoktatás egyes részei (egyes intézmények, szektorok, szakterületek) másmás irányban mozdulhatnak el, és a folyamat iránya időben is változhat (Neave [1996]).

1. A differenciálódás és diverzifikálódás magyarországi sajátosságai A magyar felsőoktatás az 1980-as és 1990-es évek fordulójáig őrizte elit jellegét (a beiskolázási arány a megfelelő kohorszban 10 százalék körül alakult). A hallgatói létszámexpanzió 1990-től indult meg, tehát a fejlett nyugati országokhoz képest mintegy 30 éves késéssel. Egy évtized alatt több mint háromszorosára emelkedett a beiskolázottak száma (1990-ben 102 387, 2000-ben pedig 327 289 fő volt).2 Ilyen ütemű növekedés a nyugati országokban általában az expanzió első, legintenzívebb szakaszában, két évtized alatt zajlott le. További különbség, hogy az utóbbi régiókban a felsőoktatás ilyen mértékű kiterjedése a nagy gazdasági fellendülés körülményi között ment végbe, amikor is a felsőoktatás kiemelten nagy költségvetési támogatást kapott. Magyarországon ugyanezt a folyamatot a jelentős gazdasági visszaesés és a felsőoktatási támogatás reálértékének csökkenése kísérte. Az a sajátos helyzet állt elő az 1990-es évtizedben, hogy Magyarországon időben sűrítetten és erőteljesebben jelentkeztek azok a feladatok és problémák, amelyekkel a nyugati országok felsőoktatása korábban, időben elnyújtottabban és jobb anyagi feltételek között szembesült. Ebből adódnak a hasonlóságok és a különbségek a differenciálódás és a homogenizálódás tekintetében is. Bár a mennyiségi növekedés csak 1990-től indult meg, az intézményhálózat bővülésére és bizonyos differenciálódására már korábban sor került. A felsőoktatási intézmények száma először az 1950-es években emelkedett jelentősen, legalábbis jogi és technikai értelemben (ekkor került sor a hagyományos felépítésű egyetemek szakegyetemmé való szétdarabolására). Nagyobb intézményalapítási hullám az 1970-es évtizedben volt, amikor kiépült a főiskolák rendszere, ez után 1954–1958-től egészen 1989-ig stagnált az intézmények száma. A társadalmi és politikai fordulattal szinte egy időben 77-re, 1992-ben pedig 91-re emelkedett ez a szám (az intézményhálózat átalakítása előtt, 1999-ben 89 felsőoktatási intézmény volt Magyarországon). Az intézmények számának ilyen nagymértékű növekedése döntően abból adódott, hogy új egyházi és alapítványi egyetemek, illetve főiskolák jöttek létre. Ez jelentős differenciálódásnak mondható, mivel a korábban fenntartói

2

A magyar felsőoktatásr vonatkozó statisztikai adatok forrásai MKM [1990/1991], OM [2000/2001].


Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban szempontból egységes rendszer többszektorúvá vált. Diverzifikálódás abban az értelemben kísérte ezt a folyamatot, hogy az új intézmények a korábbiakhoz képest általában kisméretűek voltak, így az intézmények mérete jelentősen különbözött, tartalmi értelemben pedig új elemet jelentett, hogy kisegyházak is létre hoztak felsőoktatási intézményeket. 2000-ben a hallgatók 86,8 százaléka járt állami fenntartású intézménybe, 5,4 százaléka egyházi, 7,8 százaléka pedig alapítványi intézménybe. Az 1990-es évtizedben a korábban két képzési szintet ismerő felsőoktatás tovább differenciálódott. Az 1993-as felsőoktatási törvény újra az egyetemek jogkörébe helyezte a doktori fokozat megítélését. Ennek alapján megindult a nemzetközi formai és tartalmi követelményeket megcélzó doktori (PhD), illetve mester programok megalkotása. 1995-ben kezdődött meg az ilyen szintű képzés Magyarországon, 2000-ben 6752 hallgatója volt a doktori, illetve mester programoknak. A képzési hierarchia még hiányzó alsó szintje, a rövid idejű szakképzés (hivatalos nevén az akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzés) meglehetős késéssel kapott helyet a magyar felsőoktatási rendszerben (1998ban indult az első évfolyam), miközben a nyugati országok jelentős részében a tömegesedés egyik fontos színtere éppen a rövid idejű felsőfokú szakképzés volt. Nyilvánvaló, hogy néhány évnek kell eltelnie, hogy valóban ismertté váljon ez a képzési forma a családok, a hallgatók és a leendő munkáltatók körében. A felsőoktatási intézmények közül sokan éltek ezzel a lehetőséggel, részben érdemi szakmai okokból (hiszen nem minden szakmában indokolt és lehetséges ilyen szintű képzés), részben pedig az „akadémiai sodrásnak” megfelelő arisztokratizmusból (Polónyi [2002]). Egyelőre meglehetősen kis létszámot – 3464 – főt képviselnek ezen képzési szint hallgatói. Megnőtt a súlya és stabilizálódott a státusa az első végzettség utáni szakirányú továbbképzésnek, szakosító képzésnek (2000-ben 6752 hallgatója volt ennek a képzési szintnek). 2000-ben a 327 289 fő hallgató megoszlásának alakulását a különböző képzési szintek között az 1. táblázat mutatja.

16.1. táblázat - 1. táblázat. A képzési szintek megoszlása, 2000 Megnevezés

Százalék

Akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzés

1,1

Főiskola

55,5

Egyetem

34,7

Szakirányú továbbképzés, illetve szakosító képzés

6,7

Doktori, illetve mesterképzés

2,0

Összesen

100,00

N

327 289

A 2. táblázatból kiderül, hogy a létszámnövekedés üteme a főiskolai szinten volt a legnagyobb, a szakirányú továbbképzés és szakosító képzés igen nagy ütemű felfutása pedig már egy következő kérdésre, a hallgatók tagozat és életkor szerinti diverzifikálódására vezet át. (Ezt megelőzően azonban érdemes hozzátenni az előbbi adatsorhoz, hogy ha csak a felsőfokú képzés két nagy szintjét, a főiskolát és az egyetemet vesszük figyelembe, akkor szembetűnő, hogy jelentősen megváltozott egymáshoz viszonyított súlyuk. Míg 1990-ben a hallgatók megoszlása 51,0-49,0 százalék volt az előbbi javára, addig 2000-ben a főiskola már 61,5 százalékot képviselt az egyetem 38,5 százalékával szemben.)

16.2. táblázat - 2. táblázat. A hallgatói létszám növekedése, 2000/1990. Megnevezés

Százalék

Főiskola

348,5


Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban

Egyetem

226,1

Szakirányú továbbképzés, illetve szakosító képzés

347,8

Az 1990-es évtized várhatóan egy nagyon jelentős fordulatot előrevetítő történése – a hagyományos nappali, esti és levelező oktatási forma, tagozat mellett – a távoktatás megjelenése. 2000-ben az összes hallgató több mint 10 százaléka tanult ezen a tagozaton. Figyelemre méltó továbbá a hagyományos tagozatok súlyának változása is. 1990-ben az összes hallgató megoszlása tagozat szerint a következő volt: nappali 75, esti közel 5, levelező több mint 20 százalék. 2000-re ezek az arányok a következőkre módosultak: nappali 70, esti 3, levelező 27, amiből távoktatás több mint 10 százalék. Az arányok ilyen változása abból adódott, hogy a hallgatói létszám növekedése jóval nagyobb volt a levelező tagozaton (főleg ha a távoktatási tagozattal együtt számoljuk), mint a nappali és esti tagozaton. 2000-re a nappali tagozat hallgatóinak száma az 1990. évi létszám közel 230 százalékára növekedett, az esti tagozat hallgatóié 182 százalékára, a levelező tagozat hallgatóié 377 százalékára (távoktatással együtt ez utóbbi 524,3 százalékára). Mindez figyelemreméltó diverzifikálódásként minősíthető, amennyiben a hallgatók összetétele a teljes idejű képzés felől a nyilvánvalóan jóval bonyolultabb társadalmi és munka-erőpiaci beágyazottságú munka melletti képzés irányába tolódott el. Ez a változás eltérően érintette a képzés egyes szintjeit. A két legnagyobb volumenű hagyományos és időben összehasonlítható tagozatot tekintve, a nappali tagozatos hallgatók létszáma nagyságrendileg hasonló ütemben növekedett a főiskolai (240,4 százalék) és az egyetemi (220,9 százalék) képzésben. (Az esti tagozatra járók mindkét képzési szinten kis arányt képviselnek, ezért nem változtatta meg lényegesen a képzési struktúrát). A levelező tagozat esetében viszont igen nagyok a különbségek. A főiskolai szinten 1990-hez képest 2000-re 421,4 százalékra, a távoktatással együtt számítva 637,5 százalékra emelkedett a hallgatói létszám. Ugyanez az arány az egyetemi szinten meghaladta a 280 százalékos növekedést. Összegezve a képzési szintek és a tagozatok együttes elemzését, megállapítható, hogy az expanzió kiemelkedő mértékben a főiskolák levelező, illetve távoktatási tagozatain zajlott le.3 A munka melletti képzési formák térnyerése következtében értelemszerűen fokozódott a nem tipikus életkorú hallgatók részvétele. Kevésbé kézenfekvő, hogy valószínűleg a nappali tagozat esetében is diverzifikálódott a hallgatóság ebből a szempontból. Összehasonlítható adatokkal 1990-re vonatkozóan nem rendelkezünk. Mindazonáltal a 2000-es adatok ezt látszanak alátámasztani. A nappali tagozaton tipikusnak már nem mondható 24 éves és idősebb hallgatók aránya az akkreditált rendszerű felsőfokú képzésben 3,4 százalék, a főiskolai képzésben 9,6 százalék, az egyetemiben pedig 2,0 százalék. A főiskolai képzés tehát ebben a tekintetben is eltérő jeleket mutat az akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzéshez és az egyetemi képzéshez képest, amely az előbbi esetében azt jelenti, hogy jelenleg szinte kizárólag a frissen érettségizett korcsoportot vonzza, utóbbinál pedig, hogy megtartotta hagyományos szerepét ebben a tekintetben is. A nyugati országokra vonatkozó elemzések – mint korábban láttuk – a diverzifikálódás fontos elemének tekintik a programok számának látványos emelkedését. Ennek a folyamatnak a követése meglehetősen nehéz a magyar felsőoktatás esetében. A szakok és programok értelmezésére, a kettős, illetve többes szakkombinációk számbavételének egységesítésére irányuló törekvések az utóbbi években már hoztak bizonyos eredményeket. Mivel a képzési rendszer az elmúlt tíz év alatt minden tekintetben sokat változott, korrekt módon összehasonlítható adatokat aligha lehet találni, így az időbeli változást pontosan nem lehet értékelni. Ami a legnagyobb hallgatói létszámú főiskolai és egyetemi szintet érinti, 2000-ben 166 főiskolai, illetve 191 egyetemi szintű szakon (programban) folyt oktatás. Egyes becslések arra utalnak, hogy Magyarországon a szakok burjánzása ezen a két képzési szinten nem a nagy növekedés kapcsán, hanem már korábban, az 1980-as években történt meg. Feltehető, hogy a szakirányú továbbképzés, illetve szakosító képzés területén viszont éppen a vizsgált évtizedben jelentek meg nagy számban új szakok. A felsőoktatási statisztikák egyre bonyolultabb és gazdagabb volta, valamint az utóbbi években változó felépítése és kategóriarendszere önmagában is mutatja a felsőoktatásban lezajló nagymértékű diverzifikálódást. Pontosabban: vélhetően alábecsli azt, mivel a statisztikai rendszer sajátosságai következtében csak bizonyos késéssel tudja követni a reálfolyamatokat. Ennél is lényegesebb, hogy a tartalmi folyamatok értékelése más,

A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy az 1990-ben még nem létező doktori, illetve mesterképzésben 2000-ben a hallgatók 67,4 százaléka nappali, 32,6 százaléka levelező tagozatra járt, az ugyancsak új AIFSZ-képzésben pedig 81,8 százalék volt a nappali, 0,9 százalék az esti és 17,3 százalék a levelező tagozatra járók aránya. A szakirányú továbbképzés, illetve szakosító képzés tekintetében nincsenek 1990es összehasonlítható adatok. 2000-ben a hallgatók 2,0 százaléka járt nappali, 8,5 százaléka esti, 76,9 százaléka levelező és 12,6 százaléka távoktatási tagozatra. 3


Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban bonyolultabb módszereket igényelne, miközben a diverzifikálódás legfontosabb elemei minden bizonnyal éppen a tartalmi kérdésekben keresendők. Ilyen kérdés az intézmények presztízssorrendje, illetve e sorrend esetleges változása. Ennek mérésére Magyarországon még nem alakultak ki elfogadott módszerek. Összetett kérdésről van szó, amelynek alakulását a felvételi pontszámoktól a túljelentkezési arányokon át a végzett hallgatók elhelyezkedési és előmeneteli lehetőségeiig sok mutatóval kellene mérni. Ebből következik, hogy hosszabb időszak szükséges ahhoz, hogy megalapozott ítéleteket lehessen alkotni. Az azonban máris megkockáztatható, hogy a nagyobb múltú intézmények nálunk is magasabb társadalmi megbecsülésnek örvendenek, mint az újabbak. A távolságok esetleges változásáról azonban még nem tudunk számot adni (csupán a túljelentkezési arányok elemzése nagyon leegyszerűsített képet mutatna). Az egyetemek szabadabb gazdálkodási tevékenységnek, pályázási aktivitásának, vállalkozói gyakorlatának tulajdonítható diverzifikálódás, esetleges presztízssorrend-változás ugyancsak hosszabb távon bontakozhat ki.

2. A homogenizálódás elemei A hatásában a homogenizálódást erősítő folyamatok közül a vizsgált évtizedben az intézményhálózat átalakítása tekinthető a legjelentősebbnek. A cél az elaprózott hálózat ésszerűsítése volt, abból a megfontolásból, hogy mind szakmai, mind finanszírozási szempontból hatékonyabb, nagyobb méretű és a tudományok szélesebb körét művelő, szélesebb szakmai spektrumú intézmények jöjjenek létre. 1996 után megindult az úgynevezett intézményi integráció folyamata, amely több elemében hasonló, más elemeiben pedig eltérő volt a nyugati fejlett országokban az 1980-as években végrehajtott összevonásokhoz képest. (A legfontosabb különbség, hogy a nyugati országokban általában nem került sor egyetemek összevonására a több tudományterületen való működés céljából, mivel ott korábban nem történt meg a hagyományos egyetemek szakegyetemmé való szétdarabolása. Eltérés továbbá, hogy míg Nyugaton a racionalizálásra a növekedés első, leghevesebb szakasza után került sor, addig Magyarországon azzal párhuzamosan. Mindezek következtében a folyamat Magyarországon az érintett szereplők számára nagyobb megterhelést jelentett.) A korábbi 25 állami egyetemből az összevonások után 17 egyetem jött létre (ebből négy művészeti egyetem). Az így létrejött új egyetemek nagyobbak és összetettebbek elődeiknél. Míg az integráció előtt a 25 állami egyetemből hat tartozott a tudományegyetem kategóriájába, 19 pedig szakegyetem jellegű volt, az átalakítás utáni 13 egyetem (a művészeti egyetemek nélkül) több tudományterületet művelő universitas jellegű egyetem lett (illetve belátható időn belül azzá válik). A főiskolák esetében elsősorban a kisebb méretű intézmények, illetve a hasonló szakterületet művelők összevonására, beolvasztására került sor. A korábbi 52 állami főiskolából 13 intézmény lett. Ez a folyamat egyben méretek szerint is egyenletesebb intézményeket hozott létre. (Az átalakítás nem érintette az egyházi ás alapítványi intézményeket, így öt egyházi egyetem, 21 egyházi főiskola és hat alapítványi főiskola alkotja a nem állami hálózatot, ott tehát továbbra is fennmaradtak a mértbeli nagy különbségek. Az összes felsőoktatási intézmény száma az integrációs folyamat eredményeképpen 77-ről 62-re csökkent.) Míg az intézményi integrációnak a hálózat egésze szintjén bizonyos homogenizáló hatása volt, az intézményeken belül jelentős differenciálódáshoz és diverzifikálódáshoz vezetett. Az új egyetemeknek – korábbi önálló főiskolák csatlakozása következtében – főiskolai karaik is lettek, a több tudományterületet, szakterületet művelő karok értelemszerűen összetettebb intézményt jelenítenek meg mind az egyetemek, mind a főiskolák esetében. Belső diverzifikálódást okoz az elődintézmények bizonyos önállóságot fenntartani szándékozó törekvése is, ami feltehetően hosszabb ideig érvényesülni fog. A felsőoktatás tartalmi és minőségi értelemben vett homogenizálódását támogatja az akkreditációs rendszer. A Magyar Akkreditációs Bizottság – az európai szokásoknak megfelelően akadémiai típusú közvetítő szervezet – hatáskörébe kerültek a programok alapításáról és indításáról szóló döntések. A testület akadémiai szemlélete értelemszerűen áthatja a működését. Ez bizonyos szempontból zavaró elemet jelent, főleg a gyakorlatiasabb irányultságú programok esetében (Polónyi [2002]). A pályázati rendszer – mint homogenizáló tényező – valódi hatása értelemszerűen nehezebben mutatható ki, mint az előbbi tényezőké. Mindazonáltal a világbanki pályázatok jó példái a „tanulási folyamatnak”, amely a sikeresekhez való igazodásban, egyben a hasonlóság iránti törekvésben jelenik meg.

3. A szupranacionális szabályozás kettős hatása 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban A Római Egyezmény (1967) az oktatást még a nemzeti kormányok hatáskörébe utalta, ezzel szemben a maastrichti szerződés (1992) értelmében az Európai Bizottság felügyelete kiterjed erre a területre is. Főleg a felsőoktatást érinti az összehangolás követelménye, mivel az Egységes Európai Piac alapelveit követő szabad munkaerő-vándorlásban az eddigi tapasztalatok és az előrejelzések szerint elsősorban a felsőfokú végzettségű munkavállalók vesznek részt. Ebben a folyamatban fontos esemény volt a Sorbonne Nyilatkozat aláírása 1998-ban (Sorbonne... [1998]). A nyilatkozat felhívja Európa országait az Európai Felsőoktatási Térség létrehozására, amelynek kulcsszerepe lehet a munkaerő és a tanárok, illetve hallgatók nemzetközi mobilitásának támogatásában. A konkrétabb lépésekről 1999-ben, Bolognában állapodtak meg az oktatási miniszterek, aminek eredményeképpen nyilatkozatot írtak alá és hoztak nyilvánosságra (The European Higher Education... [1999]). A nyilatkozat leszögezi, hogy a felsőoktatási rendszerek fokozott összehangolására kell törekedni. A fő feladat az európai felsőoktatási rendszerek pozíciójának megtartása és javítása a nemzetközi versenyben, mivel az az európai kultúra életképességének és hatékonyságának egyik mércéje. Felsorolja azokat a konkrét teendőket, amelyek a harmadik évezred első évtizedében esedékesek. A kitűzött célok elérésének alapvető feltétele a végzettségek összehasonlíthatóságának megoldása. Két kulcsfontosságú pont az európai kredit-transzferrendszer kiteljesítése és a fokozatok rendszerének egységessé tétele. Míg a kreditrendszer kiépítése és működtetése területén már sok helyen komoly eredmények születtek és várhatóan – bár sok vitával és sok időigényes munkaráfordítással – alapvető elemeiben belátható időn belül működni fog, a fokozatok rendszerének összehangolása nehezebb feladatnak ígérkezik. A nyilatkozat szerint az összehangolás abban az értelemben történik meg, hogy az egyetemek mindenütt két, egymásra épülő fokozatot adnak ki (hasonlóan az angolszász világban jellemző többlépcsős – lineáris – rendszerhez). Az első fokozatot 3-4 éves programok alapján lehet megkapni. Ez a fokozat lesz az Európán belül általánosan elismert és összehangolt fokozat, amelynek birtokában tovább lehet tanulni valamely más európai egyetemen a második fokozathoz vezető programokban, és ezt a fokozatot fogja ismerni és elismerni az európai munkaerőpiac. A kontinentális Európában, ahol általában a duális rendszer szerint épült ki a felsőoktatás, nem kis gondot okoz ez e követelmény. Mindenképpen meg kell változtatni az eddig egymás mellett működő, jól bevált egyetemi és főiskolai szektor egymáshoz való viszonyát, oktatási programjaik tantervének felépítését. A folyamat egyértelmű nyertesének a nem egyetemi szektor látszik, mivel a két szektor a rendszer átalakítása folytán nem fog markánsan elkülönülni. A felsőoktatási rendszer ebben az értelemben egységessé válik, elvileg bármely intézmény indíthat első és második fokozathoz vezető programokat. Ez a főiskolák számára jelentős presztízsnövekedést hozhat. Az egyetemek eddig érvényes misszióját, tantervi filozófiáját viszont súlyosan érintheti a változás. A lehetséges nyertesek és vesztesek szereposztását azonban erősen befolyásolja a finanszírozás – intézménytípusonként és szintenként esetleg eltérő – megoldása. A Bolognai Nyilatkozat utáni fejlemények arra engednek következtetni, hogy a jövőben a felsőoktatás szabályozásában megerősödik a szupranacionális szervezetek szerepe, és gyengül a nemzeti kormányzatoké. A felsőoktatási intézmények igyekeznek nemzetközi pozíciókat szerezni, és kevésbé kívánnak saját kormányzatuktól függni. Az egyes intézmények mozgástere és felelőssége fokozódik. Kérdés, hogy ebben az erőtérben a differenciálódás, diverzifikálódás vagy a homogenizálódás irányába történik-e elmozdulás. Az európai kredittranszferrendszer bevezetése és a fokozatok rendszerének egységesítése értelemszerűen európai szinten a homogenizálódás irányába hat. Ugyanakkor a nemzeti oktatásirányítás súlyának csökkenése és az egyes intézmények jelentőségének fokozódása éppen ellenkező hatást válthat ki. Az intézmények közötti verseny európai dimenzióba való emelkedése következtében újabb szinten érvényesülhetnek azok a jelenségek, amelyeket eddig nemzeti keretekben tapasztalhattunk. Valószínűnek látszik, hogy még összetettebbek lesznek ezek a folyamatok, és az említett mindkét irányú változások bekövetkezésére lehet számítani. Lehetséges, hogy vegyes rendszerek fognak kialakulni, tehát olyanok, amelyekben az eredeti modellnek megfelelő programok és az új, a kétszintű fokozat elvét követő programok egymás mellett élnek. Bizonyos szakterületeken olyan nagy (és továbbra is nagy lesz) az egyetemek és a szakmai kamarák ellenállása, hogy nem fogják bevezetni a lineáris rendszert (például az orvosi, a jogi, egyes bölcsész szakokon). Más szakterületeken viszont kevesebb ellenzője akad a változtatásnak, és sikeresen megtörténhet az átalakítás (például az üzleti, informatikai, műszaki és agrárképzésben). Az egyetemek – hagyományos presztízsűk védelmében – úgy alakítják képzési programjaikat és felvételi gyakorlatukat, hogy az általuk meghirdetett, második fokozathoz vezető programokra gyakorlatilag csak saját hallgatóikat (esetleg más egyetemek hallgatóit) engedik be, a nem egyetemi szektorban első fokozatot szerzetteknek erre tömegesen nem lesz esélyük. Másfelől az egyetemek első fokozatot adó programjai megőrzik alapvetően akadémiai jellegüket, és kevéssé lesznek meghatározók a közvetlen munkaerő-piaci kilépés tekintetében. Tehát a hallgatók itt eleve azzal a szándékkal kezdik el tanulmányaikat, hogy mindenképpen azonnal továbblépnek a második szakaszba. A nem egyetemi státusú intézmények viszont kiépíthetik saját második szintű (master) programjaikat a helyi 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban sajátosságok, a gyakorlatiasabb irányultság figyelembevételével, amelyek idővel vonzók lehetnek a hallgatók és a munkaerőpiac számára (Introduction of the Bachelor’s … [2000]). Magyarországon a bolognai követelményeknek való megfelelés hasonló problémákat vet fel, mint általában a kontinentális Európa országaiban. Bizonyos értelemben helyzeti előnyt jelent, hogy az intézményhálózat átalakítása következtében az egyetemek jelenlegi formájukban általában rendelkeznek főiskolai karral, tehát szervezeti értelemben lehet erre építeni. A döntő kérdés azonban nem ez, hanem az érintett szakma sajátossága. Egyes szakmák tekintetében már komoly hagyományai vannak a kétszintű képzésnek (az alapképzés és a kiegészítő képzés létének). Itt már sok szempontból a bolognai követelmények szerint alakult ki a programok és fokozatok rendje. Elsősorban a műszaki, a gazdasági (üzleti) és az agrár képzésben mondható ez el. A Felsőoktatási Konferenciák Szövetsége, a Magyar Akkreditációs Bizottság és a Felsőoktatási és Tudományos Tanács megindította és koordinálja azokat a folyamatokat, amelyek a struktúra átalakításához és az új rendszer korszerű szakmai tartalommal való megtöltését segíthetik. Az intézmények szintjén történő munkának a következő fázisban, az előttünk álló években kell megtörténnie. 4 Várható, hogy mindezen folyamatok eredményeképpen a magyar felsőoktatás – más európai országokéhoz hasonlóan – még összetettebb lesz. Ennek kezelése a korábbinál jóval bonyolultabb kommunikációs és szervezési feladatot jelent elsősorban az intézményi menedzsmentek számára, de új szemléletet követel az akadémiai közreműködőktől is. Az energiabefektetés remélhetőleg meghozza gyümölcsét, és valóban megindul a jelenleginél nagyobb volumenben és most már egyértelműbben intézményesült keretek között a tanárok, a kutatók és a hallgatók nemzetközi mobilitása. Mindez professzionális szervezőmunkát igényel. Az oktatásirányításnak, az országos szintű adatszolgáltatásnak új módon, új szemlélettel kell betöltenie hivatását.

4. Hivatkozások Clark, B. R. [1993]: The Problem of Complexity in Modern Higher Education. Megjelent: Rothblatt, S.– Wittrock, B. (szerk.): The European and American University since 1800. Cambridge University Press Clark, B. R. [1996]: Diversification of Higher Education: Viability and Change. Megjelent: Meek, V. L.– Goedegebuure, L.–Kivinen, O.–Rinne, R. (szerk.): The Mockers and Mocked: Comparative Perspectives on Differentiation. Convergence and Diversity in Higher Education. Pergamon Press, Oxford. Clark, B. R. [1998]: Creating Entrepreneurial Universities. Organisational Pathways of Transformation. IAU Press Pergamon, London. Education at … [2000]: Education at a Glance. OECD Indicators. OECD/CERI, Párizs. Goedegebuure, L. [1992]: Mergers in higher education. A comparative perspective. CHEPS Uitgeverij Lemma, B.V Utrecht. Goedegebuure, L.–Kaiser, F.–Maassen, P.–Meek, L.–Vught, F.–de Weeret, E. [1993]: Higher Education Policy. An International Comparative Perspective. IAU Press Pergamon, Oxford, New York, Szöul, Tokió. Hrubos Ildikó [2000]: Új paradigma keresése az ezredfordulón. Educatio, 1. sz. Hrubos Ildikó [2002]: A rövid idejű felsőfokú szakképzés létrejötte és szerepének alakulása – nemzetközi tendenciák. Megjelent: Az ismeretlen szakképzés. Új Mandátum, Budapest. Huisman, J. [1995]: Differentiation, diversity and dependency in higher education. Lemma, Utrecht. Introduction of the Bachelor’s … [2000]: Introduction of the Bachelor’s – Master’s system into Higher Education. Summary. Recommendation of the Education Counsel issused to the Minister of Education, Science and Cultural Affairs. Hága. MKM [1990/91]: Statisztikai tájékoztató. Felsőoktatás. Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Budapest. Neave, G. (szerk.) [1991]: The Changing Relationship between Government and Higher Education in Western Europe. Pergamon Press, Oxford. Az Oktatási Minisztérium Ekvivalencia és Információs Központja megbízásából az Oktatáskutató Intézetben jelenleg folyik az a kutatás, amely a bolognai követelmények megvalósíthatóságát, a megvalósítás eddigi lépéseit vizsgálja elsősorban Magyarországon, valamint Európai különböző régióiban. 4


Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban Neave, G. [1996]: Homogenization. Integration and Convergence. Megjelent: Meek, V. L.–Goedegebuure, L.– Kivinen, O.–Rinne, R. (szerk.): The Mockers and Mocked: Comparative Perspectives on Differentiation. Convergence and Diversity in Higher Education. Pergamon Press, Oxford. Neave, G.–Vught, F. A. (szerk.) [1991]: Prometheus Bound. Pergamon Press, Oxford. Nyíri Kristóf [1999]: A virtuális egyetem felé. Világosság, 8–9. sz. OM [2000/2001]: Statisztikai tájékoztató. Felsőoktatás. Oktatási Minisztérium, Budapest. Polónyi István [2002]: Az akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzés társadalmi, gazdasági integrációját meghatározó tényezők. Megjelent: Hrubos Ildikó (szerk.): Az ismeretlen szakképzés. Új Mandátum, Budapest. Sorbonne … [1998]: Sorbonne Joint Declaration. Párizs, május 25. Teichler, U. [1993]: Structures of Higher Education Systems in Europe. Megjelent: Gellert, C. (szerk.): Higher Education in Europe. Jessica Kingsley Publishers, London, 23–36. o. The European Higher Education… [1999]: The European Higher Education Area. Az európai oktatási miniszterek közös nyilatkozta. Bologna, június 19. Vught, F. [1996]: Isomorphism in Higher Education? Megjelent: Meek, V. L.–Goedegebuure, L.–Kivinen, O.– Rinne, R. (szerk.): The Mockers and Mocked: Comparative Perspectives on Differentiation. Convergence and Diversity in Higher Education. Pergamon Press, Oxford. World Declaration…[1998]: World Declaration on Higher Education for the Twenty-first Century: Vision and Action. World Conference on Higher Education, UNESCO, október 9.


17. fejezet - A társadalomtudományi gondolkodás határai A népesedési folyamatokat eredménytelenségéről

vizsgáló

kutatások

Antal Z. , László „Láttuk-e, hogy jön?” – tették fel a társadalomkutatók önmaguk számára ezt az önkritikus kérdést 1990-ben. Egy konferencia keretében keresték a választ arra a kérdésre, hogy miért érte olyan váratlanul őket is az a gyors változás, amely a volt szocialista országokban azokban az években lejátszódott. Az előadók többsége arról beszélt, hogy a rendszer válságának jeleit érzékelték, de nem számítottak arra, hogy ilyen gyorsan következnek be ilyen méretű társadalmi változások. Némileg hasonló, de mégis más jellegű kérdéssel szembesülnek azok a társadalomkutatók, akik a népesedési folyamatok elemzésével foglalkoznak. Hiszen éppen a demográfia az a szakterülete a társadalomtudományoknak, ahol a várható társadalmi folyamatok előrejelzése módszertanilag a legmegalapozottabb. Ezeknek az előrejelzéseknek az ismeretében ma már egyre jobban lehet látni – ha pontosan nem is –, hogy a fejlett országokban olyan népesedési folyamatok indultak el, amelyek a társadalmak működőképességét veszélyeztetik – azaz egyre pontosabban „látjuk, hogy jön”. Az évtizedek óta folyó kutatómunka ellenére azonban mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy „miért jön”, és ennek a hiányában arra a kérdésre sem tudunk válaszolni, hogy mit tehetnek ezek a társadalmak hosszú távú fennmaradásuk érdekében. Tanulmányomban – a népesedési folyamatok néhány, az elmúlt években bekövetkezett változásának ismertetése után – arra kérdésre keresem a választ, hogy miért nem találták még meg a népesedési folyamatokat elemző kutatások az emberiség történetében eddig ismeretlen társadalmi jelenség magyarázatát?

1. Új tendenciák a népesedési folyamatokban A népesedési kérdésekkel foglalkozó demográfiai szakirodalomban második demográfiai átmenetnek nevezik azt az új, a fejlett országokban megfigyelhető társadalmi jelenséget, amelyre eddig nem volt példa az emberiség ismert történetében. Ennek főbb jellegzetessége az alacsony gyermekszám és az aránylag rövid idő alatt 80-85 évesre növekvő születéskor várható átlagos élettartam. Ennek következtében a 65 évnél idősebbek aránya néhány évtized alatt 15 százalékról 35 százalékra emelkedhet. Mindez az öregedés új szakaszának tekinthető. A társadalom elöregedése azonban nemcsak azt jelenti, hogy folyamatosan emelkedik a népességen belül az idősek aránya! Mindez olyan új helyzetet teremt, amely az eddig magas életszínvonalat segítő intézmények fenntarthatóságát lehetetlenné teszi. Az elkerülhetetlen változásokról egyre többet olvashatunk a nemzetközi szakirodalomban. A második demográfiai átmenet következményeként a korfák folyamatos „megnyúlását” és „elvékonyodását” láthatjuk. A korábban „stabil” piramisforma előbb – néhány évtizedik tartó átmeneti szakaszban – urnához, majd egy egyre bizonytalanabb alapú és folyamatosan karcsúsodó jegenyefához kezd hasonlítani. A modern társadalmak a stabilitás – a fiatalok és a középkorú népesség – hiányát a bevándorlók számának növelésével próbálják csökkenteni. A szakemberek egy részének is az a véleménye, hogy a bevándorlás fogja majd megoldani ezeket a kérdéseket. Már eddig is tapasztalható azonban, hogy a nagyszámú bevándorló egyre nehezebben kezelhető feszültségeket vált ki a befogadó országokban. 2001-ben az ENSZ népesedéssel foglalkozó részlege tanulmánykötetet adott közre, amely azt a kérdést vizsgálta, hogy a fejlett országok népességcsökkenésére és elöregedésére, az abból adódó súlyos problémákra megoldás lehet-e a „helyettesítő bevándorlás” (Replacement … [2001]). A tanulmány hat különböző feltételt fogalmaz meg – a bevándorlás nélküli eset mellett néhány, a társadalom egésze szempontjából fontos arányszám szinten tartásának figyelembevételével –, és kiszámítja, hogy ezek teljesüléséhez milyen mértékű bevándorlás lenne szükséges (2025-ig, illetve 2050-ig), s ez hogyan hatna a népesség számának, összetételének alakulására. Olyan, viszonylag nagy országokban végezték el a 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalomtudományi gondolkodás határai számításokat, amelyekben a születések száma nem elégséges a népesség jelenlegi számának megtartásához. A kiválasztott nyolc ország a következők volt: Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Dél-Korea, Oroszország, Nagy-Britannia, Észak-Írország és az Egyesült Államok. A kiválasztott két régió pedig Európa és az Európai Közösség volt. Az ENSZ-tanulmány részletes ismertetésére itt nem vállalkozhatunk, csak néhány, a problémák jellegét, súlyát és prognosztizált súlyosbodását érzékeltető – lényegét tekintve Magyarországra is érvényes – részletét, valamint a kutatás fő megállapításait emeljük ki. Már a bevezetőben néhány figyelemreméltó adatot közöl a tanulmány, felhívva a figyelmet arra, hogy ezekkel a kérdésekkel már most komolyan kell foglalkozni. Az ENSZ által készített népességszám-előrejelzések szerint (a középső variáns adatai alapján) Japánban és jóformán minden európai országban a népesség csökkenése várható az elkövetkező 50 évben. Például Olaszország népessége jelenleg 57 millió, a számítások szerint 41 millióra fog csökkenni 2050-re. Oroszország népessége várhatóan 147 millióról 121 millióra fog csökkenni 2000 és 2050 között. Japánban is hasonló tendenciák érvényesülésére lehet számítani: a jelenlegi 127 milliós népesség az előreszámítások szerint 105 millióra csökken 2050-ben. A népesség csökkenése mellett Japánban és az Európa országaiban egy aránylag gyors elöregedési folyamat figyelhető meg. Japánban például a következő fél században a lakosság átlagéletkora várhatóan 8 évvel – 41 évről 49 évre – fog növekedni. Ráadásul a 65 éves és idősebb japán népesség aránya a teljes népességen belül várhatóan a jelenlegi 17 százalékról 32 százalékra emelkedik. Olaszországban ehhez hasonlóan a lakosság átlagéletkora várhatóan 41 évről 53-ra, a 65 évesek és idősebbek népességen belüli aránya pedig 18 százalékról 35 százalékra fog nőni (Replacement… [2001] 1. o.). Az ENSZ-tanulmány arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon a bevándorlás megoldás-e a népesség csökkenésére és az elöregedésre. E kérdés megválaszolásához kiszámították, hogy milyen méretű bevándorlásra lenne szükség a vizsgált országokban és régiókban, amely elegendő lenne a népesség csökkenésének elkerüléséhez és az elöregedés ellensúlyozására. A számítások eredményei és az ezek alapján készített korfák az ENSZ népesedési részlegének honlapján megtekinthetők, ezért most mindössze néhány figyelemreméltó adatot és következtetést ismertetünk. „Minden országban, ahol a termékenység a reprodukciós szint alatti: a közeljövőben bevándorlás nélkül a népesség csökkenni fog, ha ez eddig még nem következett be. (…) Néhány országban az előreszámított népességcsökkenés a 21. század első felében olyan nagy mértékű lesz, hogy elérheti a teljes népesség egy negyedét vagy harmadát.” (Replacement… [2001] 97. o.) A bevándorlás nélküli számítások eredményeinek összefoglaló értékelése – többek között – kiemeli: „A 15–64 éves korcsoportba tartozó népesség minden országban és régióban hamarabb és gyorsabban fog csökkenni, mint az össznépesség. Például az Európai Unióban miközben 2000 és 2050 között a teljes népesség 17 százalékos csökkenése lesz észlelhető, addig a 15–64 éves korú népesség 30 százalékkal fog csökkenni.” (Replacement…[2001] 22. o.) Az ENSZ által végzett vizsgálat és annak főbb megállapításai közül itt mindössze három, vizsgálatunk szempontjából fontos pontot ismertetünk. 1. Egyre fenyegetőbb kihívás az a fejlett országok többségében megfigyelhető társadalmi jelenség, hogy a népesség csökken és elöregszik. 2. Az ötven évre készített előrejelzések szerint – még akkor is, ha ezekben számos bizonytalanság megnehezíti az értelmezést, és annak ellenére, hogy az ilyen jellegű trendek és a valós társadalmi folyamatok között a legtöbb esetben eltéréseket tapasztalhatunk – a jelenlegi tendenciák arra figyelmeztetnek, hogy ezekkel a kérdésekkel az eddiginél sokkal komolyabban kell foglalkozni. 3. A fejlett országokban tapasztalható népességfogyás és a fejlődő országokban még mindig tartó népességrobbanás várható következményeit is alaposan végig kell(ene) gondolni, azokra fel kell(ene) készülni. Ezek után vizsgáljuk meg, hogy a volt szocialista országok – amelyek számára a kilencvenes évek elejétől kezdve a „nyugati” minta követése volt a legfontosabb cél – milyen gyorsan vették át a nyugati „demográfiai mintát”. Néhány idézet és adat segítségével azt mutatjuk be, hogy ezen a területen – először a Magyarországra vonatkozó adatokat elemezve – milyen gyors ütemű volt ez az alkalmazkodás.


A társadalomtudományi gondolkodás határai „Az elmúlt tíz évben nemcsak folytatódott, hanem fel is erősödött a termékenység hosszabb időszak óta észlelt hanyatló irányzata. Az 1990. évi 126 ezres születésszám 1998-ban a kritikusnak mondott 100 ezer alá esett, 1999-ben pedig már nem érte el a 95 ezret sem. A csökkenés ilyen mértéke bizonyos értelemben váratlan volt. Egy adott időszak születéseinek számát ugyanis alapvetően két tényező befolyásolja. A szülőképes korban lévő nők száma és gyermekvállalási kedvük, vagy más szóval a termékenység aktuális szintje. A szülőképes nők számát tekintve, kedvező változások történtek az elmúlt tíz évben, mivel az 1990-es évek közepétől léptek legtermékenyebb korukba a húsz évvel korábban született nagyobb létszámú nemzedékek. Ennek eredményeként a születésszám szempontjából meghatározó 20–29 éves nők létszáma folyamatosan emelkedett, és az ezredfordulón is mintegy 160 ezer fővel magasabb, mint tíz évvel korábban. A termékenység kisebb mértékű csökkenését ellensúlyozhatta volna a létszámemelkedés, de legalábbis mérsékelhette volna annak ütemét. Erre számítottak az 1990-es évek elején készült előreszámítások is, amelyek az évtized közepétől mérsékelt születésszám-emelkedést prognosztizáltak. Ez azonban nem következett be, mert a szülési kedv olyan mértékben csökkent, hogy teljesen háttérbe szorította a létszám emelkedés jótékony hatását.” (Kamarás [2001] 53–54. o.) Mindez nemcsak a jelenlegi helyzet elemzésére alkalmas, hanem mint az 1. ábrán látható, az elkövetkező évtizedekre is kihathat. Ha a jelenleg nagy létszámú, szülőképes korban lévő korosztályok később sem szülik meg gyermekeiket, akkor a jelenleginél még gyorsabb ütemű csökkenésre számíthatunk. Akkor már elméletileg is nehéz lesz válaszolni arra a kérdésre, hogy mit tehetünk a népesség további csökkenésének megállítása érdekében.

1. ábra. Évenkénti élve születések (1947–2002) és a 20–29 éves nők száma (1947–2023) Magyarországon. Forrás: Kamarás [2003]. Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a többi volt szocialista ország adatait elemezve. „Demográfiai téren is alapvető változásokat hozott ez az időszak. A házasodás és a termékenység szintje erősen, 20-40 százalékkal csökkent egy évtized alatt ezekben az országokban, és 1,5-3-szorosára nőtt a házasságon kívüli szülések aránya. Közben gyors növekedésnek indult az első házasságkötésnek és az első gyermek megszülésének az átlagos életkora is. A mortalitás általában nőtt, és felélénkült a külső migráció. A népességcsökkenés Szlovákia és Lengyelország kivételével általános, egyes országokban (Észtország, Lettország, Oroszország, Magyarország, Bulgária és a volt NDK területe) kifejezetten jelentős mértékű volt. Benne legtöbbször mind a kivándorlás és a halandóság növekedése, mind a termékenység zuhanása szerepet játszott.” (Tárkányi [2002] 48. o.) A változások jelentőségét aláhúzza, hogy még az 1980-as években is jelentős különbségek voltak a „keleti” és „nyugati” országok között ebben a tekintetben is. „(…) termékenységük a ’80-as évek végén általában jóval magasabb volt, mint a fejlett európai országokban. 1990-ben csak a volt NDK területének termékenysége volt alacsony (1,50 – igaz Jugoszlávia kevéssel később függetlenedő tagköztársaságában, Szlovéniában is csak 1,46 volt). A szovjet blokk többi országában vagy a reprodukciós szint körül volt – például Lengyelországban (2,05) –, vagy csak viszonylag kevéssel maradt el attól, Magyarországon például 11 százalékkal (1,87). Ugyanekkor a fejlett európai országok többségében a teljes termékenységi arányszám mélyen a reprodukciós szint alatt volt.” (Tárkányi [2002] 49. o.)


A társadalomtudományi gondolkodás határai A kialakult új termékenységi arányszámok azt mutatják, hogy a volt szocialista országok ebben a tekintetben „sikeres” mintakövetők voltak. Egy az európai termékenységi mintákat elemző tanulmány már a kialakult közös vonásokra hívja fel a figyelmet. „Az európai országok úgynevezett alacsony termékenységű országok Törökország, Albánia és Grúzia kivételével, vagyis a nők életük során kevesebb mint 2,1 gyermeket hoznak világra. Ez a születésgyakoriság a szülőgenerációk pótlását már nem biztosítja. A visszaesési folyamat Nyugat- és Észak-Európában 1965–1975, Dél-Európában 1960–1989 között, majd végül a 90-es években a közép- és kelet-európai reformországokban ment végbe. Nyugat-Európában ezt követően egy stabil alacsony színvonal áll be, Észak-Európában rövid ideig tartó kismértékű emelkedés következett, míg Dél-Európában és a reformországokban rendkívül alacsony szint alakult ki.” (Dorbritz [2000].) A születések számának csökkenésében egyre nagyobb szerepet játszik a „gyermektelenség” fokozódó népszerűsége. „A gyermekek utáni vágy, és világra hozataluk néhány évtizede még úgyszintén magától értetődő volt, a gyermektelenség panaszra adott okot. Régóta azonban fennáll az a vágy, hogy a gyermekek ne legyenek túl sokan. Ez a vágy időközben növekvő és kívánt gyermektelenséggé alakult át. A nyugat-németországi 40 évesek átlagosan több mint 26 százaléka gyermektelen maradt, ez az arány az igazán nagy városokban, majdnem 40 százalék. A nagy városokban ennek a korosztálynak csupán 50 százaléka házas és 30 százalékuknak vannak gyermekei.” (Schwarz [2001] 200. o.) „Szólni kell egy sajátos jelenségről, a családeltartó gyermek megjelenéséről, illetve arról, hogy az ilyen gyermek megszületése egyre gyakoribbá válik. A munkanélküliség, amely főleg az iskolázatlan (alacsony iskolai végzettségű), szakképzetlen munkát végző rétegekben súlyos probléma, ezeket a rétegeket reménytelen helyzetbe sodorta. Nemcsak arról van szó, hogy az ilyen emberek közül igen sokan munkanélküliek, de arról is, hogy szinte kilátásuk sincs arra, hogy munkához jussanak. Ezeknek az embereknek a családjában a fő, ha nem az egyedüli jövedelemforrás a gyermek(ek) után járó juttatások. (…) Figyelemreméltó jelenség, hogy a törvényes kötés nélkül létrejött párkapcsolatokban nagyobb a negyedik, ötödik, hatodik és további élve szülöttek hányada, mint a házasságban. Valószínű, hogy az előbbi sokaság túlnyomórészt a társadalom perifériájára szorult emberekből áll. A családeltartó gyermek, illetve számuk növekedése főleg az 1990-es években súlyos társadalmi, közegészségügyi probléma.” (Józan [2000] 347. o.) A gyermekszegénységgel foglalkozó szakirodalomban közölt adatok arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak vékonyabb, de egyre „gyengébb” is lesz a korfa alsó része. A témakör újabb kutatásairól beszámoló tanulmánykötet bevezető mondatai tömör és komor helyzetképet adnak: „A gyermekes családok anyagi helyzetének radikális romlása az átalakulás egyik legnegatívabb társadalmi következménye. Mára már kevesen vonják kétségbe az UNIFEC 1990-es évek elején-közepén kelt jelentésének summázatát, amely úgy szólt, hogy a »gyermekek a rendszerváltás vesztesei«. Több tanulmány is leírja e negatív folyamatot, a relatív helyzetromlás mértékét, elemzi az ezekért felelős összefüggéseket. (…) Azt is tudjuk, hogy a gyermekek helyzetének romlása már a rendszerváltás előtt elkezdődött, és a fejlett ipari társadalmakat is hosszú távon jellemző tendencia. (…) Továbbá tudjuk, hogy a negatív következmények nem minden családot érintenek egyformán. (Spéder– Monostori [2001] 7. o.) „Minden volt államszocialista országban igaz: a szegénység által érintett csoportok között első helyen a gyermekek találhatók, s minél fiatalabb a gyermek, annál erősebb a szegénység kockázata. A szegénység gyakoribb és gyorsabban terjed a gyermekek, mint általában a felnőttek, illetve az idősek körében. (…) A gyermekszegénység egész társadalomra ható negatív externáliái a pszichológiai, pedagógiai és szociológiai szakirodalomból jól ismertek. A rossz egészségi állapot, a gyenge iskolai teljesítmény, a tanulási, magatartási és beilleszkedési zavarok, az iskolai lemorzsolódás a későbbi társadalmi beilleszkedés szempontjából kedvezőtlen előjelek.” (Darvas–Tausz [2001] 48–49. o.) A gyermekek egészségi állapotában és a gyermekes családok anyagi helyzetében bekövetkezett romlás – amely ma már az általános iskolákban mind a gyermek fizikai, mind mentális állapotában bekövetkezett változásokban érzékelhető – még inkább veszélyezteti a korfa egyébként is gyors ütemben gyengülő stabilitását. Magyarországon az elmúlt 12 évben a középkorúak és az idősek esetében nem következtek be olyan újabb radikális változások, mint amilyeneket a születések számát vizsgálva bemutattunk. Az eddig elvégzett elemzésekből arra következtethetünk, hogy e korcsoportokban a korábbi – a korfa felső harmadát mindinkább torzító – tendenciák folytatódtak. Míg a magyarországi korfa alsó részének – az eddiginél gyorsabb ütemű – elvékonyodását figyelhettük meg, ez nem járt együtt – nyugati mintára – a középkorúak és az idősek életkilátásainak javulásával. Így a mintakövetés 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalomtudományi gondolkodás határai csak „féloldalasnak” tekinthető. E két tendencia együttes érvényesülése eredményezi azt – ha időközben nem következik be valamilyen változás –, hogy az elkövetkező évtizedekben az eddiginél gyorsabb ütemű népességfogyásra számíthatunk Magyarországon. A népesedési folyamatok várható következményeivel már a 20. században is számos szakterület képviselője igen részletesen és alaposan foglalkozott. Ezeknek a tudományos munkáknak köszönhetően egyre többet tudunk magáról a társadalmi jelenségről és várható következményeiről, de a folyamatok mélyebb okai lényegében feltáratlanok, illetve erősen vitatottak. ENSZ népesedéssel foglalkozó részlege az előzőkben ismertetett vizsgálat eredményeinek közzététele után nemzetközi szakértői megbeszélést hívott össze, amelyen az eredményekből levonható következtetéseket vitatták meg. A számos elhangzó javaslat ellenére a tanácskozás nem hozott olyan eredményt, amely az idő előrehaladtával folyamatosan növekvő feszültségek csökkentésére megoldást kínálna. A vitazáró összefoglalóban megfogalmazott javaslat ennek az óriási munkának – mint annyi más hasonló munkának – az eredménytelenségét jelzi. „Legjobb lenne meggyőzni az embereket, hogy korábban legyenek gyermekeik.” (United Nations… [2001] 3. o.) Ez az idézet azt a következtetést támasztja alá, hogy a népesedési folyamatok várható következményei egyre nyilvánvalóbbak, a megoldásuk azonban még nem.

2. Egy lehetséges magyarázat A népesedési folyamatok alakulását jól mutató időrendben egymást követő korfák elemzése során egy olyan dimenziónak a jelentősége tűnt elő, amely az eddigi kutatásokban háttérbe szorult. Ez pedig az emberi életfeltételeket meghatározó tér és idő véges vagy végtelen szemlélete. Mivel ennek összefüggése a demográfiai folyamatok alakulásával nem magától értetődő, e kapcsolat fontosságát az életünket alakító normák és a vallásosság szerepének elemzésén keresztül mutatom be. Andorka Rudolf több évtizedes nemzetközi és saját kutatási eredményeit összefoglaló – Gyermekszám a fejlett országokban című – könyvében azt a végkövetkeztetést fogalmazza meg, hogy a gyermekszám alakulására nem a sokat elemzett és bemutatott, szinte már rutinszerűen alkalmazott szempontok (jövedelem, iskolázottság, lakóhely…), hanem a társadalmi normák gyakorolják a legnagyobb hatást. „A kívánatos gyermekszám tehát ugyanolyan viselkedési norma és érték, mint más viselkedési szabályok, és úgy ahogyan a szocializáció során, a közvetlen környezettel való érintkezés folyamán sajátítják el. Természetesen a felnőttkori környezet módosíthatja ezeket a normákat és értékeket.” (Andorka [1987] 217. o.) Más szavakkal, de hasonló következtetést vont le Cseh-Szombathy László is több évtizedes, e témakörben végzett kutatása után. „A gyermekvállalás okainak vizsgálatánál Pongrácz Tiborné és S.Molnár Edit több vizsgálat során mutatta ki az attitűdök szerepét. Vitathatatlan ezen kutatások eredményei alapján, hogy a tudatos gyermekvállalás nálunk, de ma már valamennyi európai országban is az egyének, a csoportok attitűdjeitől függő. (…) Saját kutatásaim alapján az általános világnézet és értékítélet az, ami kulcsfontosságú. őszintén szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a gyermekvállalás áldozatokkal is jár: a szülőknek számos szükségletük teljes kielégítéséről le kell mondaniuk, kényelmetlenségekkel kell számolniuk, megszaporodnak gondjaik, és nincs biztosíték arra nézve, hogy gyermekük, gyermekeik felnőve viszonozzák a rájuk fordított fáradságot.” (Cseh-Szombathy László [2000b] 12. o., kiemelés tőlem – A. L.) A gyermekszám alakulásában fontos szerepet játszó normák működését jól szemlélteti egy erdélyi falu sorsát igen pontosan és részletesen bemutató elemzés – Balázs Lajos, egy erdélyi falu (Csíkszentdomonkos) szokásait harminc évig tanulmányozó néprajzkutató legújabb – eredményei is. 1999-ben megjelent könyvében igen részletesen bemutatja a gyermekszám alakulását befolyásoló normák működését. A vallásos, régi szokásait sokáig őrző közösségben mind a gyermektelenség (sőt a kevés gyermek is) ugyanolyan normasértésnek számított, mint a sok gyermek! Balázs Lajos könyvének újdonsága éppen az, hogy bemutatja: a születésszabályozást – a norma felső határának betartása érdekében – mindig is használták és alkalmazták ebben a kultúrában is. „»Itt Domonkoson azt mondták 5-6 gyermek elég.« Ahol a normától eltértek, a közösség sokféle módon jelezte nemtetszését. Ezek közül most néhány olyat idézek, amely a túl sok gyermek születését »szankcionálta«. (…)»Anyósom örökké zsörtölődött a sok gyermekért.« (…) »Ahol sok született, arra mondták, hogy szaporítanak, mint a nyúl.«”(Balázs [1999] 122. o.) Ez a norma jelentősen megváltozott már a második világháború után, de különösen az 1990-ben történt fordulat után. Ma már az erdélyi falvakban is a városi mintát közelíti a születések száma, amelynek jól látható következménye, hogy összevont osztályokban tanítanak olyan falvakban, ahol még tíz éve önálló osztályok 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalomtudományi gondolkodás határai voltak. Véleményünk szerint ez a látványos változás egyértelműen alátámasztja azt, hogy a gyermekszám csökkenése nem elsősorban a fogamzásgátló módszerek elterjedésének, hanem a politikai váltással együtt járó új normák gyors és erőteljes érvényesülésének következménye. Éppen ezért a születések számának változását a társadalmi normák kialakulásának és változásának kutatásával közelíthetjük meg a legjobban. Az eddig elmondottak alapján feltételezhetjük, hogy a normák változásának okait kutatva juthatunk közelebb annak megértéséhez, hogy miért csökkent a szülési hajlandóság a modern társadalmakban. „Azon gondolati rendszerek között, amelyek a társadalmaknak normákat ajánlanak és a normákat alátámasztó értékeket kínálnak, a vallások a legfontosabbak.” (Andorka [1997] 547. o.) A vallásosság háttérbe szorulásának következtében a vallások által támasztott normarendszerek helyébe is újak léptek. Ezek az új normák már olyan gyermekszámot tartanak „normálisnak”, amely a társadalom fennmaradásához sem elegendő! Feltételezhető, hogy az a nagyfokú bizonytalanság, amely a mai modern társadalmakat jellemzi, a normák bizonytalanságából eredeztethető. „A normák azonban gyenge lábon állnak, ha nem támasztja alá őket az a meggyőződés, hogy ezek a normák valamilyen értékekből következnek. Az értékek támaszai pedig az emberi élet végső vagy egzisztenciális kérdéseire adott válaszok. A vallások – a fenti tág értelemben vett definíció szerinti vallások és világnézetek – ezekre a végső vagy egzisztenciális kérdésekre kínálnak válaszokat. Ezért ahhoz, hogy az ember az őt körülvevő világban tájékozódni tudjon, valamilyen vallási jellegű elképzelésekre, világképre van szüksége.” (Andorka [1997] 550. o.) Minél elmélyültebben foglalkozunk azonban a születés és halál kérdéseivel, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy itt az élet alapvető kérdéseihez jutunk el, és ezekre az emberiséget mindig is foglalkoztató kérdésekre (Miért élünk? Mi értelme, célja van a szenvedéseknek? Mi lesz velünk a halál után?) adandó válaszunknál túl kell lépnünk a népesedési folyamatok vizsgálata során az eddig alkalmazott szempontokon. A vallás és a vallásos emberek eltérő válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. Míg egy vallásos 1 ember számára az élet értelmének keresésében alapvető fontosságú a túlvilághit, egy vallástalan ember számára nem. Ez olyan alapvető különbséget jelent, amely az élethez és a halálhoz való viszonyban is egyértelműen megjelenik. A vallásos emberek világa egy tág, az érzékszervi tapasztalati világon túlnyúló szakrális világ. Ennek a világnak sem térben, sem időben nincsenek határai, és igen fontos része a végtelen világnak a meghalt embereknek helyet adó, őket befogadó túlvilág. A nem vallásos emberek térben és időben lehatárolt deszakralizált világban élnek. Számukra csak az valóságos, amit érzékszerveikkel vagy műszereik segítségével megtapasztalnak. Az időhatár nem végtelen, hanem leszűkül a születéstől a halálig tartó időszakra. A tér és az idő felfogásban bekövetkezett változás gyökeresen megváltoztatta az ember mindennapi életét. A végtelen térből és időből egy önmaguk által korlátozott és szűkre szabott térbe és időbe kerültek. Ennek az időbeli „bezártságnak” az egyik jellegzetes tünete a korunk betegségének tartott rohanás, kapkodás, sietség, amelyet számos lelki és testi betegség kiváltó okai között tartanak számon az orvosok. Számos pszichológus a szűkre szabott tér és idő szorításából való kitörési kísérletnek tartja a narkotikumok elterjedését is. (Erre utal az ezen a területen használatos „utazás” kifejezés is.) De a leszűkült tér és időkorlátok tágításának legújabb módja a „virtuális világban” való kalandozás is ide sorolható. A továbbiakban az időszemléletben fellelhető különbséget emeljük ki, és azt vizsgáljuk, hogy mindez hogyan befolyásolhatta a népesedési folyamatok alakulását. Mint erre már az előzőkben utaltunk, a szakrális időben élő ember az örök életre készül, a deszakralizált világban élő ember számára pedig az időhorizont végessé válik. Ez a szemléletbeli különbség alapvető különbségeket jelent az élethez és halálhoz való viszonyulásban. Az örök életre készülő emberek többsége nyugodtabban fogadja az élet végének közeledtét. ők még azt is tudták, hogy a végső búcsú az élet szép, felemelő pillanatai közé tartozott azok számára, akik szépen élték le az életüket. S számon tartották azokat, akik szépen haltak meg. „Az egyszerű nép nem fél a haláltól. Isten rendelésének tekinti: aki született, annak meg is kell halnia. Ha Isten betegséggel, megpróbáltatásokkal, csapásokkal látogatja meg, megnyugvással fogadja. Szenvedéseiről alig beszél, halottait nem igen siratja, de soha el nem felejti. (…) Ezért igyekszik a halál elfogadására méltóképpen felkészülni. Mondhatjuk, hogy a halálra folytonosan gondol. Életében és munkájában a végső dolgokat általában még nem tévesztette szem elől. (…) Ez a tudat megnemesíti és életének erkölcsi értelmet ad. Ma már szépen élni és szépen meghalni kevés kivétellel csak a szerzetesek és a parasztok tudnak, akiknek egész életét betölti az 1

Itt az egész európai kultúrát alapvetően meghatározó kereszténységre gondolunk.


A társadalomtudományi gondolkodás határai isteni jelenlét érzése, akik korunk nyomasztó atmoszférájában sem feledkeznek meg a lélek nagy számadásáról, a halálról.” (Bálint [1943] 185. o.) Hasonlóan fogalmazza meg ezt Balázs Lajos a már említett erdélyi faluban Csikszentdomokoson végzett kutatásai alapján. „…Az elmúlás és halál szentdomonkosi hiedelemvilágának uralkodó eleme az erős animizmus, az erős lélekhit, az, hogy a lélek a testtől független lény. Szinte nincs is olyan rítusa az elmúlásnak, a halottkultusznak, amelynek ne ez lenne a mozgatórugója. (…) [a] szentdomonkosi, általam megismert és felvázolt világkép számomra legfontosabb és legmegdöbbentőbb jellemzője az, hogy benne a túlvilág szinte földrajzi valóságként felismerhető, társadalmilag pedig emberi környezetként tükröződik: a lélek nem a semmibe megy és nem senkik közé. (…) A temetőbe testét tudatosan az elhunyt rokonokkal egy helyre temetik. (…) A paraszti létbiztonságkeresésnek, szerintem, ez is megrendítő példája: egy életfelfogás, életfilozófia egységes és következetes jelenléte még a túlvilági szférában is.” (Balázs [1995] 268. o.) A szakrális világot elveszítő ember számára rémisztő, félelmetes lesz a halál, amely után a teljes megsemmisülés vár rá. Ez a halálfélelem igen erős ösztönzést jelent arra, hogy a leszűkített időtáv határait minél messzebbre kinyújtsák. Ezért tölt be olyan fontos szerepet a modern emberek értékrendjében az örök élet helyett a hosszú élet. A kérdés jelentőségének növekedésére utal, hogy egy ezzel foglalkozó új tudományág is kialakult. „Napjainkban a tanatopszichológia már kiterjedt tudományággá vált. Kutatja a halálfélelem összetevőit és megnyilvánulási formáit, a haláltudat és az egyéni halálkép kialakulásának, fejlődésének folyamatát, a haldoklás és a gyász pszichológiai hátterét, a haldokló és hozzátartozóik támogatásának lehetőségeit (mind a betegség, mind a gyász időszakában), valamint a haldoklók és gyászolók professzionális támogatását végzők mentálhigiénés védelmének módszereit.” (Pilling [1999] 1. o.) Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a modern társadalmak demográfiai sikereire a megoldatlan félelemérzet komoly hatást gyakorolt. S bár az élet meghosszabbításáért folytatott küzdelmek egyre eredményesebbek, az ilyen jellegű kutatások eredményei szerint a félelemérzetet nem csökkentik. „… még sajátosabb színezetet kap a halállal kapcsolatos csaknem általános rettegés és a legtöbb emberben szinte generalizált halálfélelem, mivel ezek befolyásolják az orvosoknak/egészségügyi dolgozóknak a mulandósággal kapcsolatos emberi és professzionális attitűdjét is.” (Temesváry [1996] 1420. o.) Jól ismertek azok a küzdelmek, amelyeket az orvosok folytatnak néhány halálos beteg életének meghosszabbításáért. S számos beteg minden anyagi áldozatra hajlandó azért, hogy életét meghosszabbítsák. S a hozzátartozók is úgy érezték, ez a kötelességük. Ilyen krízishelyzetben a deszakralizált létszemlélet nem nyújt igazi segítséget. Talán az egyetlen viselkedési minta, amit kínál, az orvosi segítség, a különleges gyógyító eljárások keresése. Eközben nem is gondolva arra, hogy mindez rövid időn belül felemésztheti mindazt az anyagi tartalékot, amit a beteg és családja egész élete során összegyűjtött, s hogy ezáltal mennyire megnehezítheti utódainak életét. A túlvilághit folyamatos gyengülését egy új társadalmi szintű változás követte: egyre jobban erősödő nyomás nehezedett az orvosokra. Egyre többen szerették volna saját és családtagjaik életét meghosszabbítani. Ennek az erős kívánságnak az orvosok egyre jobban eleget tudtak tenni, ami – több más tényező mellett – hozzájárult ahhoz, hogy a születéskor várható élettartam gyorsan emelkedni kezdett. „Bár sokan azt gondolják, hogy az orvos feladata mindig is az volt, hogy az élet bármi áron való megőrzésére törekedjék, és ezért soha nem volt szabad egyetlen lehetséges kezelésről sem lemondania, valójában ez a felfogás jellegzetesen modern. Az ókori görög medicinában nincs nyoma… nem véletlen, hogy a halál minden lehetséges eszközzel való elkerülése, illetve az élet minden eszközzel megkísérelt meghosszabbítása éppen akkor lett a legfőbb erkölcsi parancs az orvosok számára, amikor a vallásos gondolkodás elterjedtsége csökkenni és a túlvilági életbe vetett hit tünedezni kezdett. A bármi áron való kezelésre törekvés tehát egy tradíció nélküli modern sajátság.” (Kovács [1997] 396. o.) S ha az ilyen irányú törekvések nemcsak néhány családban, vagy szűk csoportokban terjednek el, hanem – mint ahogy az történt a 19. és főleg a 20. század folyamán – általánossá válnak, akkor ez már nemcsak az adott család utódainak, hanem az egész társadalom jövőjét fenyegeti. Az eddigi leírtak alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy ha egy társadalom politikai és szellemi vezetői (a modern társadalmakban a tudósok, ezen belül a társadalomtudósok) a végtelen tér- és időszemléletről áttérnek e dimenziók véges szemléletére, akkor az olyan komoly működési zavarokat okozhat, amelyek a társadalom 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A társadalomtudományi gondolkodás határai fennmaradását veszélyeztetik. A születés és még inkább az elmúlás kérdéseit kutatva, egyre megalapozottabb az a megközelítés, hogy az ember a végtelenre nyitott lény, s hosszú távon nem képes a társadalomtudományi gondolkodás által is közvetített szűk határok között élni. A népesedési folyamatok vizsgálatának kudarcai e megközelítés szerint abban keresendők, hogy az embert deszakralizált mivoltában közelítették meg. Tanulmányomat egy a politikai éltből vett példával fejezem be. A volt szocialista országok vezetőinek egy része a nyolcvanas években felismerte, hogy a szocialista modell keretei között már nem lehet ezeket az országokat irányítani. (Azaz ők látták, hogy jön!) A várható gazdasági és politikai összeomlás elkerülése érdekében – külföldi támogatással – áttértek a „piaci” modell alkalmazására. A demográfiai krízis elhárításának is egy lehetséges módja, egy hasonló jellegű váltás. A társadalomtudósokon is múlik, hogy felismerve gondolkodásmódjuk határait és a változások szükségességét (hiszen ők is látják, hogy jön), áttérnek-e a végtelenre nyitott emberkép és az ezen az alapon működő társadalom törvényszerűségeinek a vizsgálatára.

3. Hivatkozások Andorka Rudolf [1987]: Gyermekszám a fejlett országokban. Gondolat, Budapest. Andorka Rudolf [1988]: A magyarországi népesedési tendenciák gazdasági és társadalmi következményei és a népesedéspolitika lehetőségei. Szociológiai Műhelytanulmányok, 10. Budapest. Andorka Rudolf [1994]: Népesedési problémák – világméretekben, Európában és Magyarországon. Magyar Tudomány, 8. sz. 944–958. o. Andokra Rudolf [1997]: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. Antal Z. László [2000]: Népesedési folyamatok és az európai kultúra jövője. Megjelent: Spéder Zsolt–Tóth Pál Péter (szerk.): Emberi viszonyok. Cseh-Szombathy László tiszteletére. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Budapest, 307–322. o. Balázs Lajos [1995]: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés. Csíkszentdomonkoson. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. Balázs Lajos [1999]: Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomonkoson. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. Bálint Sándor [1943]: Sacra Hungária. Veritas, Szeged. Cseh-Szombathy László [2000a]: A család változása XX. század második felében. Megjelent: Család és társadalom. Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 31–38. o. Cseh-Szombathy László [2000b]: Lehorgasztott fejjel? A magyar pesszimizmusról. Válaszok Solymosi Frigyes körkérdésére. Magyar Tudomány, 1. sz. 12. o. Cseh-Szombathy László–Tóth Pál Péter (szerk.) [2001]: Népesedés és népesedéspolitika. Századvég Kiadó, Budapest. Darvas Ágnes–Tausz Katalin [2001]: Gyermekszegénység és családtámogatás. Eszmélet, 49. 46–64. o. Dorbritz, J. [2001]: Europäische Fertilitätsmuster. (Európai termékenységi minták.) Ismerteti: Sz. G. S., Demográfia, 1–2. 153–154. o. Józan Péter [1994]: Epidemiológiai válság Magyarországon a kilencvenes években. Statisztikai Szemle, 1–2. sz. Józan Péter [2000]: A századvég népesedési viszonyai Magyarországon. Megjelent: Spéder Zsolt–Tóth Pál Péter (szerk.): Emberi viszonyok. Cseh-Szombathy László tiszteletére. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Budapest, 335–361. o. Kamarás Ferenc [1995]: Európai termékenységi és családvizsgálat Magyarországon. Demográfia, 4. sz. 309– 339. o.


A társadalomtudományi gondolkodás határai Kamarás Ferenc [2001]: Családalapítás és gyermekvállalás az 1990-es években és az ezredfordulón. Demográfia, 1–2. sz. 44–73. o. Kamarás Ferenc [2003]: A gyermekszám alakulása az elmúlt évtizedekben. Előadás a Népesedés és család. 40 éves a KSH Népességtudományi Kutaintézete című konferencián. Budapest, 2003. Kovács József dr. [1997]: A modern orvosi etika alapjai. Medicina, Budapest. Pilling János [1999]: A halál és a haldoklás kultúrantropológiája. SOTE KODK, Budapest. Replacement… [2001] Replacement Migration. Is it a Solution to Declining and Ageing Populations? United Nations, Population Division, New York (http://www.un.org/esa/population/publications/migration/migration.htm]:. Schwarz, K. [2001]: 2000. évi jelentés a németországi demográfiai helyzetről. Demográfia, 3–4. sz. 175–226. o. Spéder Zsolt–Monostori Judit [2001]: Mozaikok a gyermekszegénységről. KSH NKI, Budapest. Tárkányi Ákos [2002]: A családpolitika változásának hatásai a termékenységre Közép-Európában. Demográfia, 1. sz. 48–79. o. Temesváry Beáta [1996]: A halálfélelem néhány sajátos aspektusa. Orvosi Hetilap, 26. sz. 1419–1424. o. United Nations… [2001]: United Nations Expert Group Meeting on Policy Responses to Population Ageiny and Population Declire. New York, 2000. október 16–18. o.


18. fejezet - A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között Ladányi , János A nagyvárosok térszerkezete, a különböző szociális és etnikai csoportok térbeli elkülönülésének alakulása e csoportok együttélésének és konfliktusainak, bonyolult társadalmi viszonyrendszerének térbeli megjelenéseként is felfogható. Mivel a különböző társadalmi státusú családok a szociális távolságokat térbeli elkülönüléssel is igyekeznek megjeleníteni, sőt fokozni, és mivel a társadalmi elkülönülésnek ez a térben objektíválódott vetülete gyakran stabilabb és az empirikus társadalomkutatás eszközeivel pontosabban mérhető rendszert alkot, mint például a különböző társadalmi csoportok közötti jövedelemegyenlőtlenségek rendszere vagy a más etnikai csoportokkal szembeni elutasítás erőssége, a lakóhelyi szegregáció mintáinak és tendenciáinak elemzése hasznos eszköz lehet lényeges társadalmi szabályszerűségek jobb megismeréséhez. Különösen igaznak tűnik mindez olyan társadalmi csoport történetének és jelenlegi helyzetének elemzésére, mint amilyen – a többségi társadalomba való integrálódás folyamatában többször is tragikus módon megrekedt, gyakran identitásának eltitkolására vagy eltorzítására kényszerülő – magyarországi zsidóság. A budapesti zsidó népesség lakóhelyi szegregációjának elemzésétől ezért azt vártuk, hogy segítségével közelebb juthatunk az identitásváltás olyan, sokszor eltitkolt, elfojtott, vagy kevéssé tudatosult következményeihez, amelyek más módszerekkel nem, vagy csak kevésbé egzakt módon elemezhetők.

1. A második világháborút megelőző időszak A magyarországi zsidókra vonatkozóan 1949-ig meglehetősen részletes statisztikai adatok állnak rendelkezésre. Ezek az adatok azonban módszertani okok miatt nem vethetők közvetlenül egybe a tanulmányunk alapjául szolgáló 1999-es kutatás adataival, alapvetően azért, mert a kutatás alapsokaságát a korábbiaktól eltérő módon definiálták. Az 1949 előtti statisztikákban az „izrealita felekezetűek” minősültek zsidónak. Ezzel szemben az 1999-es vizsgálat során – az 1945 májusa előtt születettek esetében – a zsidóságuk miatt a vészkorszakban üldözöttek közül kárpótlásért folyamodók, lényegében tehát a nürnbergi törvények hatálya alá tartozó, ma is Magyarországon élő népesség alkotta azt az alapsokaságot, amiből véletlen mintát vettek, míg az 1945 után születettek esetében a többnyire zsidó származású kérdezőbiztosok által zsidónak tartott személyek köréből vettek nem véletlen mintát. Az alapsokaság különböző definiálásából adódó eltérés az általunk elemzett korszak elején kisebb, később, időszakonkénti ingadozással, egyre nagyobb problémát okoz, amire amikor ez szükséges lesz, még ki fogunk térni. Adataink szerint a budapesti zsidó vallású népesség száma az 1869-es csaknem 45 ezres létszámról – ami akkor 16,8 százalékos pest-budai népességarányt jelentett – 1930-ra valamivel több mint 200 ezerre emelkedett, ami a fővárosban akkor 21,5 százalékos arány volt. E népesség aránya ezután, a kitérések, vegyes házasságok és a kényszerasszimiláció következtében valamelyest csökkent, de még 1941-ben is 185 ezer (15,8 százalék) volt. Ekkor azonban már mintegy 60 ezer volt a „keresztény vallású, de zsidó származású” (értsd: a zsidótörvények alapján zsidónak minősülő) személyek száma (Dolányi [1944] 100. o.). A holokauszt utáni első népszámlálás eredményei szerint Budapesten 1949-ben 96 ezer zsidó élt, ami az akkori, a mainál kisebb területű főváros lakosságának 9,1 százalékát jelentette (Zeke [1990] 163. és 188. o.). Az 1999-es kutatás adatai szerint a budapesti zsidó népesség száma körülbelül 85 ezer volt, ami mintegy 4,5 százalékos arányt jelent. Hozzá kell azonban tenni, hogy a mintavétel kényszerűségből adódó hiányosságai és az alapsokaság eltérő volta miatt az utóbbi számokat nagy óvatossággal kell kezelni. Rátérve most már a fővárosi zsidó népesség városrészek közötti megoszlásának elemzésére, mindenekelőtt a pesti Belvárossal szomszédos, kezdetben a Király utca köré tömörülő „zsidó városrész” kialakulása érdemel figyelmet. A vizsgált időszakot megelőzően, 1850-ben az akkori Terézvárosban a zsidó népesség aránya 26,9 százalék volt, és ezt az arányt akkor még a Lipótvárosban és Óbudán is valamelyest meghaladta a zsidók aránya. Kevesebb mint húsz év alatt, 1869-re 9 ezerről 26 ezerre emelkedett a terézvárosi zsidó népesség száma. Ez 35,8 százalékos részesedést jelentett a kerület lakosságából, ami már valamelyest meghaladta a 34,0 százalékos lipótvárosi és több mint kétszerese volt a 15,5 százalékos óbudai arányoknak. A később két részre osztott kerület népessége az első világháború előtt érte el a csúcspontját, amikor több mint 50 ezer zsidó élt az akkori 161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között Terézvárosban, és csaknem 70 ezer az Erzsébetvárosban, ami az előbbi kerületben 32,5 százalékos, az utóbbiban pedig 38,5 százalékos kerületi népességen belüli arányt jelentett. E két kerületben élt 1910-ben a budapesti zsidóság 59,3 százaléka. Ezután már valamelyest csökken az említett területen élő zsidók száma és aránya, miközben jelentősen megnő a „zsidó városrész” területe. Az 1869 és 1920 közötti fél évszázadban 4,9-ről 23,1 százalékra emelkedett a zsidó népesség Józsefvároson belüli aránya. Különösen erős volt a növekedés az Erzsébetvárossal határos városrészben, ahol a zsidók aránya már egyharmad körül mozgott (Thirring [1925]). Legalább ilyen fontos, hogy miközben az említett városrész zsidó népessége már nem növekedett tovább, sőt, valamelyest csökkent is, számottevő eltolódások mentek végbe az ott élő zsidó népesség összetételében. Már az általunk vizsgált időszak elején megindult, majd egyre gyorsuló ütemben folytatódott a magasabb státusú zsidók áramlása a Lipótvárosba. Mint Zeke Gyula írja: a századforduló után „már nem a továbbra is legsűrűbben lakott Teréz- és Erzsébetváros azonosodott a »pesti zsidó« alakjával, (…) hanem a nagytőke intézményeinek s a zsidó nagypolgárságnak helyet adó Lipótváros. Ez vált a kapitalizmussal szinonimaszerűen összekapcsolt zsidóság szinte országos szimbólumává.” (Zeke [1990] 173–174. o.) Tegyük hozzá, hogy a Lipótvárosba e tekintetben bele szokás érteni a kerületből csápszerűen kinyúló, hasonlóan magas vagy még magasabb státusú olyan nyúlványokat is, mint amilyen az Andrássy út mentén végighúzódó, a végén kiszélesedő, „rendkívül előkelő környék”, ami később még a Stefánia villanegyedében is folytatódik. A „zsidó városrészből” kiáramló magas státusú népesség helyét részben újonnan bevándorló, szegényebb, gyakran ortodox zsidók foglalták el, akik Zeke szerint „(…) döntő mértékben járultak hozzá a két világháború között a városrész zsidó jellegének folyamatos fenntartásához.” (Zeke [1990] 175. o.) A 1869 és 1920 közötti fél évszázadban mindegyik fővárosi kerület zsidó népességének száma emelkedett. A már említett pesti kerületeken kívül a zsidók aránya a Ferencvárosban is gyorsan – 4,6 százalékról 14,1 százalékra – nőtt. Különösen a városrész belső, Nagykörúton belüli részén emelkedett meg a zsidó vallású népesség száma és aránya. A zsidók létszáma a városegyesítéskor még „szinte tiszta keresztény” budai kerületekben is meghétszereződött – állapítja meg Thirring Gusztáv némileg elborzadva (Thirring [1936/37] 38. o.). Mindezzel együtt 1920-ban a budapesti zsidó népességnek mindössze 8,7 százaléka lakott Budán, és a városegyesítéskor még „szinte tiszta keresztény” két budai kerületben még 1920-ban is csak 6,0 százalékuk élt, ami az ott lakó népességének kevesebb mint egytizedét (9,4 százalékát) jelentette. 1920 után, döntően a kényszerasszimilációnak tulajdoníthatóan, 215 ezerről 184 ezerre csökkent a fővárosban az izraelita hitfelekezetűként nyilvántartottak száma. Egy kivételével mindegyik kerületben csökkent az ily módon definiált zsidó népesség száma, és – részben a mintegy 60 ezer „keresztény vallású, de zsidó származású” személy lakóhelyének kevésbé szegregált elhelyezkedése miatt – erősödött a budapesti izraelita vallású népesség térbeni koncentrációja. E koncentráció egyrészt a „zsidó városrész” újbóli összeszűküléséhez vezetett, másrészt – és ez gyökeresen új jelenség – „új zsidó városrész” jött létre. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, mintegy a Lipótváros Nagykörúton kívüli kiterjesztéseként, egykori Duna-parti üzemek, raktárak és fatelepek helyén, új városrészt alakítottak ki. Újlipótváros azonban nem egyszerűen a Lipótváros folytatása, amiről már az itt felépült házak zömének stílusa is egyértelműen árulkodik. A két világháború közötti – meglehetősen konzervatív, domináns építészeti stílusában is a világtól elzárkózó, múlt felé forduló – korszak egyetlen nagyobb kiterjedésű, modern városrésze épült itt fel, ahová „a zsidó szabadfoglalkozású értelmiség és magántisztviselőség újabb budapesti generációja” (Zeke [1990] 178. o.). költözik. Ebben a kerületben növekedett egyedül a zsidó népesség aránya a húszas éveket követően, és ez az a kerület, ahol a zsidók aránya már 1941-ben meghaladta a „tradicionális zsidó városrészben” mért arányt (Budapest Székesfőváros … [1943] 32. o.). Témánk szempontjából érdemes összehasonlítani az Újlipótvárossal azt az ugyanebben az időszakban felépült, városszerkezeti szempontból igen hasonló fekvésű városrészt, amelynek megépülésével a fővárosban lényegében ki is merültek a két világháború közötti városszerkezeti léptékű változások. A budai oldalon, szintén a Duna mentén, szintén a sűrűn beépített várostest folytatásaként felépülő Lágymányos – mind beépítési szerkezetével, mind a felépített házak zömének építési stílusát tekintve – jóval konzervatívabb. A várostörténetben kevéssé tájékozott szemlélő azt hiheti, hogy évtizedekkel előbb épült fel, mint az Újlipótváros. Valójában nem évtizedek, hanem „egész világok” választják el a két városrészt egymástól. Lágymányost a kor hivatalosan elismert „építőművészei” tervezték, a városrész rövidesen „a keresztény értelmiség és köztisztviselők” negyedévé válik, ahol az Újlipótváros 34,4 százalékos és a főváros 15,8 százalékos arányával szemben elenyésző, mindössze 3,8 százalék a zsidó népesség aránya (uo.).

2. A második világháború utáni korszak 2.1. Lakóhely szerinti megoszlás 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között Mint ismeretes, a holokauszt nyomán lényegesen megváltozott a magyarországi zsidó népesség demográfiai, szociális és földrajzi összetétele is. Ez szűkebb témánk szempontjából azt jeleni, hogy míg az 1941-es népszámlálás szerint izraelitának minősülő népesség 46,0 százaléka, a „zsidótörvények által érintettek” 48,8 százaléka volt budapesti lakos (Dolányi [1944]), a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviseletének 1946-os felmérése szerint az „izraelita” népesség 67,2 százaléka lakott Budapesten. Az 1999-es kutatás adatai egyértelműen mutatják, hogy a zsidó népességnek a fővárosba való koncentrálódása a jelenlegi generáció életében is folytatódott (1. táblázat).

18.1. táblázat - 1. táblázat. A megkérdezettek és a felmenők közül budapesti lakóhellyel rendelkezők aránya (százalék). A nagyapa

A megkérdezett

Az apa

legtartósabb lakóhelye Budapest

40

születési helye

jelenlegi lakóhelye

70

86

71

A zsidó népesség Budapesten belüli elhelyezkedésének vizsgálatát egy hosszú távú idősor adatainak áttekintésével kezdjük. A lakóhelyre vonatokozó adatok összehasonlíthatósága érdekében a különböző időpontokra vonatkozó lakóhelyet besoroltuk a jelenlegi terület és a ma érvényes kerületek szerint (2. táblázat). Elmondható, hogy a holokausztot túlélő és a fővárosba visszatért vagy oda beköltözött zsidó népesség lakóhelyeinek kerületenkénti megoszlása 1948-ban nem tért lényegesen el a tíz évvel korábbi mintától. Sokkal lényegesebb változások zajlottak le 1949 és 1956 között. Ebben az időszakban valamelyest megemelkedett a belső budai kerületekben élő zsidó népesség aránya, ami – mivel ezen a területen akkor jóformán nem épülnek új lakások – döntően az államosítások, kitelepítések, lakásleválasztások, kényszer-társbérletesítések következtében előállt új helyzettel magyarázható. Ugyanakkor megindult a zsidó népesség kiáramlásának máig tartó folyamata a belső pesti kerületekből, ami különösen az Erzsébet- és Józsefváros esetében már ebben az időszakban is erőteljes ütemű volt. Tovább folytatódott a zsidó népesség arányának már 1938 és 1948 között is megfigyelhető emelkedése a XIII. kerületben, ami döntően az újlipótvárosi építkezések a harmincas évek végére, negyvenes évek elejére tehető befejeződésével, majd e városrész zsidó népesség körében való egyre népszerűbbé válásával magyarázható. Már ekkor jól megfigyelhető volt a külső pesti kerületek zsidó népességének igen alacsony aránya, ami később, döntően a lakótelep-építések következtében, valamelyest emelkedik ugyan, de a vizsgált időszak egészében meglehetősen alacsony maradt.

18.2. táblázat - 2. táblázat. A budapesti megkérdezettek lakóhelyeinek kerületek szerinti megoszlása (1950-től érvényes kerületi beosztás) (százalék). Kerület

Születésk or

1938

I.

2,2

0,5

1,0

3,6

2,2

2,6

2,9

3,5

3,7

II.

5,9

3,9

3,9

9,9

7,4

10,1

12,7

12,7

13,9

III.

2,7

3,1

1,8

6,0

1,4

3,0

5,2

6,0

7,6

IV.

2,9

3,7

4,5

2,2

2,5

2,1

2,2

2,4

4,9

V.

7,7

10,7

11,3

6,9

9,6

9,0

8,6

7,5

3,1

VI.

10,7

12,6

12,4

6,5

12,1

8,8

5,1

4,7

3,5

VII.

19,9

24,8

23,8

10,3

19,6

13,0

7,9

7,6

6,3

1948

1946

1956

1970

1990

1999

Gyerek összesen


A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között VIII.

10,4

11,9

10,1

4,8

8,6

7,1

5,1

3,9

3,7

IX.

4,5

3,1

3,3

2,9

3,8

3,6

3,6

3,2

3,8

X.

1,5

1,2

1,0

1,5

0,8

1,8

1,5

1,5

1,4

XI.

3,9

2,0

3,5

8,4

3,4

6,6

7,2

6,6

8,8

XII.

3,2

1,7

2,1

5,6

3,2

3,6

5,3

5,2

5,1

XIII.

13,3

9,7

11,7

16,8

14,4

14,7

18,2

18,4

13,1

XIV.

5,7

5,4

6,2

8,0

6,7

9,3

7,6

8,3

9,8

XV.

0,7

1,7

1,3

1,6

1,5

1,3

1,8

2,0

3,2

XVI.

1,2

0,3

0,3

0,8

0,3

0,7

1,4

1,7

2,2

XVII.

0,3

0,3

0,5

0,7

0,0

0,5

0,3

0,5

0,8

XVIII.

0,7

0,9

0,2

1,0

0,3

0,9

1,0

1,2

0,9

XIX.

1,1

0,5

0,4

0,6

0,9

0,3

0,8

1,0

1,0

XX.

1,0

1,7

0,5

0,8

0,6

0,7

0,5

0,4

0,9

XXI.

0,3

0,2

0,0

0,4

0,1

0,3

0,2

0,6

0,3

XXII.

0,2

0,0

0,0

0,6

0,1

0,2

0,7

0,7

0,8

XXIII.

0,0

0,0

0,0

0,1

0,1

0,1

0,1

0,1

0,0

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

N

1226

588

821

3834

1048

1253

1530

1559

829

Az egyes időpontokra vonatkozó megoszlások nem a budapesti zsidó népesség lakóhelyeinek adott időpontban vett kerületenkénti megoszlását mutatják, hanem a jelenleg Budapesten élő zsidó népesség (egy viszonylag jó mintájának) kerületenkénti megoszlásaként értelmezendők, az 1950 után érvényes kerületenkénti beosztás szerint. 1956 után – döntően a társasház-építkezéseknek tulajdoníthatóan – felgyorsult a budai zöldövezeti kerületek zsidó népességének aránynövekedése, ami ebben az időszakban különösen a II. és a XI. kerületben volt erőteljes. A belső pesti kerületek zsidó népességének aránya tovább csökkent. Ezzel szemben tovább folytatódott az Újlipótváros „zsidó városrésszé” válása. A kilencvenes évek elején, amikor ez a folyamat elérte eddigi csúcspontját, már a budapesti zsidóság csaknem egyötöde lakott ebben a viszonylag kicsiny városrészben. A kilencvenes évek elején – döntően a lakásprivatizációnak és a városból való kiáramlásnak tulajdoníthatóan – új tendenciák jelentkeztek a budapesti zsidóság térbeli elhelyezkedésében is. Nemcsak a viszonylag magas státusú Újlipótváros aránynövekedése állt meg, de megállt – sőt, valamelyest csökkent – a budai zöldövezeti zsidó népesség arányának évtizedek óta tartó növekedése is. Megkérdeztük a vizsgálatba bevontak gyermekeinek jelenlegi lakcímét is. E kérdésnél viszonylag magas volt a válaszmegtagadók aránya. Az is gyakran előfordult, hogy a megkérdezettek csak kerületet vagy csak kerületet és utcát, de pontos címet nem voltak hajlandók elárulni. Mindezek ellenére a szülők lakóhely szerinti 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között megoszlásának elemzéséhez hasonló vizsgálatokat a gyermekek esetében is el tudtuk végezni. Az elemzést nem külön-külön az első, a második és a harmadik gyermekre, hanem összesítetten végeztük el. Az életkorhatás kiszűrése érdekében a szülők generációján belül bemutatjuk az 1945 előtt született, idősebb generáció jelenlegi lakóhelyeinek kerületenkénti megoszlásait is (3. táblázat). Mint ez az adatok összevetéséből kitűnik, az egyre fiatalabb generációk lakóhelyeinek kerületek szerinti megoszlása mentén kirajzolódó tendenciák korántsem tekinthetők egyértelműnek. Míg például a II. kerület esetében monoton növekvő tendencia érvényesült, ugyanez nem mondható el a hasonló szociális és ökológiai státusú XI. és XII. kerület esetében. A leromló belső pesti VI–VIII. kerületre ugyan igaz, hogy ezen a területen a zsidó népesség aránya az életkor csökkenésével többé-kevésbé párhuzamosan csökkenő tendenciát mutat, de az e népesség által igen kedvelt XIII. kerületben (mint látni fogjuk, döntően annak újlipótvárosi részén) a tendencia megint nem egyértelmű: itt az arány a középkorúak körében a legmagasabb, majd erősen csökkenő tendenciát mutat. Fontos kiemelni, hogy 1970 óta – amikor is a súlypont az Erzsébetvárosból az Újlipótvárosba tevődött át – először a megkérdezettek gyermekei már legmagasabb arányban nem a XIII. kerületben élnek. Figyelemre méltó, hogy a főváros külső kerületeiben lakó zsidó népesség aránya egyötöddel magasabb a fiatalabb megkérdezettek körében, mint az 1945 előtt születettek esetében, és ez az arány a megkérdezettek gyermekei körében még nagyobb. Sokkal egyértelműbb tendenciák rajzolódnak ki, ha a Budapest határain kívül élők adatait is megvizsgáljuk. Figyelemre méltó, hogy ha a gyermekek generációjánál a főváros környékén élők arányát a zöldövezeti kerületekben élők arányával együtt szemléljük, egyértelművé válik a fiatalabb generáció zöldövezeten belüli felülreprezentáltsága. Némileg meglepő, hogy a főváros körüli agglomeráción kívüli vidéki településeken élők aránya, ami az 1945 előtt és az után születettek körében nem tér el lényegesen egymástól, a megkérdezettek gyermekei körében valamelyest magasabb. Mivel ezen adatok között a kollégiumokban lakók vagy sorkatonai szolgálatot teljesítők ideiglenes lakcímei nem szerepelnek, a nem Budapesten lakóknak a fiatalabb generáció körében mutatkozó magasabb aránya a vidéken élő zsidóság arányának csekély mértékű emelkedésére hívja fel a figyelmet. Az adatok részletesebb elemzése azonban azt is mutatja, hogy a „vidéken élő” zsidó népesség túlnyomó többsége nem falusi, hanem városi vagy város környéki községi településen él.

18.3. táblázat - 3. táblázat. A budapesti megkérdezettek és azok gyermekei jelenlegi lakóhelyeinek kerületek szerinti megoszlása (százalék). Kerület

1945 előtt született kérdezett

Összes kérdezett

Gyerekek

I.

3,2

3,5

3,7

II.

11,7

12,7

14,1

III.

6,7

6,0

7,6

IV.

2,4

2,4

5,0

V.

9,5

7,6

3,1

VI.

4,5

4,7

3,5

VII.

7,9

7,6

6,4

VIII.

4,0

4,0

3,7

IX.

3,6

3,2

3,9

X.

2,1

1,5

1,4

XI.

7,4

6,6

8,8


A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között XII.

4,7

5,2

5,2

XIII.

17,3

18,5

13,1

XIV.

8,7

8,3

9,9

XV.

2,2

2,0

3,2

XVI.

0,8

1,7

2,4

XVII.

0,5

0,5

0,8

XVIII.

1,2

1,2

1,0

XIX.

0,4

1,0

1,1

XX.

0,1

0,4

0,7

XXI.

0,5

0,6

0,5

XXII.

0,4

0,7

0,8

XXIII.

0,1

0,1

0,0

100,0

100,0

100,0

N

758

1565

829

Agglomeráció

30

47

97

Egyéb vidék

117

203

192

2

3

144

907

1818

1262

Összesen

Külföld Mindösszesen (N)

Feltétlenül említést érdemel, hogy a gyermekek közül sokan élnek külföldön, a megkérdezettek gyermekei közül minden kilencedik. Hangsúlyoznunk kell, hogy – mivel a kérdés erre irányult – nem átmeneti, hanem tartós külföldi tartózkodásról, letelepedésről van itt szó. Nem tudjuk megmondani, hogy ez az arány milyen magas az idősebb generációk esetében, hiszen mintánkat úgy definiáltunk, hogy abban csak a kérdezés időpontjában Magyarországon élő személyek vehettek részt. Azt azonban tudjuk, hogy ez az arány sokkal magasabb a nem zsidó népesség körében mért aránynál, ami azt jelenti, hogy a vizsgált populációból származó gyermekek az átlagot jóval meghaladó arányban vándoroltak el Magyarországról.

2.2. Az épület jellege szerinti megoszlás Az, hogy különböző időpontokban milyen jellegű épületben laktak a megkérdezettek, illetve gyermekeik, azért lényeges, mert az épülettípusok megfelelő csoportosításával összesített képet alkothatunk a különböző státusú népesség fővároson belüli mozgásának főbb irányairól, arról, hogy milyen jellegű területekről költöztek ki, illetve milyen jellegű területek felé áramoltak az egyes státuscsoportok. Az épület jellege azért is fontos, mert a kerületek meglehetősen heterogén területi egységek; egy-egy kerületen belül gyakran nagyon különböző beépítési intenzitású, jellegű területek is találhatók, ezért a kerület szerinti elemzés önmagában igen félrevezető lehet.


A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között

18.4. táblázat - 4. táblázat. Az épület jellege, ahol különböző időpontokban laktak a megkérdezettek (%). Megnev Zsidó népesség ezés 1938 1948

Budapesti népesség 1956

1970

1990

1999 összesen

felsőfok ú végzettségű

összesen felsőfokú végzettgyerségű mekek

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

(6)

(7)

(8)

(9)

(10)

Régi bérház

80,1

78,3

75,8

56,3

37,9

34,1

31,6

30,0

24,7

19,7

Harminc as években épült bérház

3,7

7,7

8,0

11,0

11,7

13,1

15,2

9,4

6,4

8,1

Új lakótele p

0,0

0,0

1,5

12,8

22,9

22,0

20,8

25,5

35,7

31,9

Társashá z, sorház, villa

2,1

3,1

4,0

9,4

17,4

16,6

18,4

22,9

7,4

18,0

Kertes ház

6,7

7,0

7,0

7,7

8,4

12,1

12,1

11,3

19,2

18,1

Egyéb

7,4

4,0

3,7

3,0

1,7

2,1

1,9

0,9

6,6

4,2

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

520

785

1024

1258

1548

1529

866

709

Összese n N

1 517 05 315 853 6

Az épülettípusok szerinti megoszlások a korábban bemutatott indikátoroknál sokkal egyértelműbben mutatják a budapesti zsidó népességnek a város térszerkezetén belüli tipikus mozgási irányait (4. táblázat). Jól nyomon követhető a fővárosi zsidó népességnek a hagyományos bérházas környékről történő kiáramlása. A második világháború előtt még a népesség négyötöde, 1956-ban is több mint háromnegyede, 1999-ben már alig több, mint egyharmada lakott régi bérházban. A megkérdezettek gyermekei már egyharmados aránynál is kevesebben laknak ebben a háztípusban. Később még látni fogjuk, hogy ez a kiáramlás nem független a vizsgált népesség státusának emelkedésétől – és a bérházas övezet státusának leértékelődésétől. Az 5. táblázat mutatja, hogy a megkérdezettek körében hogyan változott az adott háztípusban lakók között az alacsonyabb presztízsű, udvari lakásokban lakók aránya.

18.5. táblázat - 5. táblázat. A hagyományos bérházban lakók közül udvari lakásban lakók arányának alakulása. Időpont

Százalék


A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között 1938

32,9

1948

32,5

1956

25,6

1970

20,9

1990

16,9

1999 megkérdezettek

19,4

1999 megkérdezettek gyermekei

17,4

Az adatokból nyomon követhető az udvari lakásokban lakók arányának erőteljes csökkenése. A második világháború előtt még a hagyományos – többnyire körfolyosós – bérházban élő zsidó népesség egyharmada, 1999-ben már csak kevesebb mint egyötöde lakott udvari lakásokban. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a körfolyosós bérházakban lakók aránya folyamatosan csökken, az udvari lakásokban lakók arányának csökkenése a rendszerváltás után megállni látszik, sőt valamelyest még emelkedik is; 1999-ben még a megkérdezettek gyermekei is valamivel magasabb arányban laktak ilyen lakásokban, mint szüleik 1990-ben. Mindez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás és a lakásprivatizáció után polarizálódik a hagyományos bérházas övezet. E terület egyik szegmense katasztrofálisan leértékelődik, és onnan mindenki, aki csak teheti, elmenekül. A bérházas övezet másik, tegyük hozzá, kisebb része azonban lassan megújul. A házakat a megvásárolt lakások lakói felújítják, új, gyakran fiatal és magasan iskolázott lakók kezdenek beköltözni. A hagyományos bérházas terület, sőt még az udvari lakások egy részének relatív felértékelődése persze valószínűleg azzal is magyarázható, hogy – a hosszabb fizetett szabadság, a hosszú hétvége és a rövidebb munkaidő korában, a gépkocsi és a nyaraló viszonylag széles körű elterjedtsége mellett – a korábbinál már jóval kisebb jelentősége van annak, hogy a lakás „utcára néző” és „napos” legyen. Ráadásul az utcai lakások, az autóforgalom és az azzal járó zaj megsokszorozódása miatt gyakran sokkal kevésbé lakhatók, mint a kevésbé napfényes és világos, de jóval kevésbé zajos udvariak. A 4. táblázatból látható az is, hogy a harmincas években és a negyvenes évek legelején épült, új típusú bérházakban élő zsidó népesség aránya – a hagyományos bérházakban élők arányának rohamos csökkenésével szemben – dinamikusan emelkedett. A két bérháztípus közötti különbség lényege abban ragadható meg, hogy a hagyományos, „körfolyosós” bérházban az utcai lakások nagyok, többszobásak és komfortosak, az udvari lakások pedig tipikusan „szoba–konyhásak” és komfort nélküliek voltak. Míg tehát a körfolyosós bérházba a szegregáció „bele lett építve”, a harmincas évek bérházaiban homogén státusú népesség lakik. Ezekben a házakban is találhatók ugyan nagyobb és kisebb lakások: a többszobás lakások mellett egyszobás, „teakonyhás garzonlakások” is épültek. De mindegyik lakás komfortos, és a lakásméretek eltérései nem annyira státus-, mint inkább demográfiai különbségeket tükröznek. Azt is mondhatjuk ezért, hogy míg a hagyományos bérházas környékek népessége meglehetősen heterogén szociális összetételű, a harmincas évek bérházas környékei szociális és etnikai értelemben egyaránt igen homogének. Említettük már az ugyanabban az időszakban épült Újlipótváros és Lágymányos példáját, azt, hogy a nagyon hasonló városszerkezeti elhelyezkedés és a lakók igen hasonló anyagi helyzete ellenére mennyire különbözik egymástól a két környék etnikai összetétele. Tegyük hozzá, hogy a két környék „etnikai karaktere” az azóta eltelt csaknem fél évszázad alatt alig változott. Az Újlipótvárosban ugyan valamelyest csökkent (34-ről 29 százalékra) a zsidó népesség aránya, e mögött azonban a zsidó lakosság fővárosi arányának jóval erőteljesebb csökkenése következtében valójában a zsidó népesség sokkal erőteljesebb újlipótvárosi koncentrálódása húzódik meg. Más a helyzet Lágymányoson: itt máig is csak valamelyest, az 1941-es 4 százalékról 7 százalékra emelkedett a zsidók aránya. Ez azonban még mindig azt jelenti, hogy két meglehetősen hasonló fekvésű és lakásállományú környék esetében, ráadásul olyan környékek esetében, amelyeknek a népessége szociális helyzet és iskolázottság szerinti összetétel tekintetében is igen-igen hasonlít egymáshoz, az etnikai jellegű különbségtétel – egy olyan, igen viharos fél évszázadon át is, amely alatt nagyon lényeges körülmények többször is, igen számottevően megváltoztak – meglehetősen stabil rendszert alkot. A szociális és etnikai értelemben vett homogenitás nemcsak a harmincas évek bérházaival beépített környékekre, hanem az ilyen bérházak és közvetlen környezetük viszonyára is igaz. Azokon a környékeken, 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között ahol ilyen bérházak elszórtan épültek – mindenekelőtt tehát Pest és Buda belső kerületeiben –, ezek a homogén szociális összetételű népességet tömörítő bérházak státusukat tekintve élesen elkülönülnek a közvetlen környék épületeinek státusától. Az ismert történelmi okok miatt mindmáig a harmincas évek bérházai jelentik a magyarországi tömeges lakásépítés csúcspontját mind a lakások nagysága és színvonala, mind az épületek építészeti értéke tekintetében. Ez persze az ilyen épületekben található lakások árában is kifejeződik. Adatainkból jól látható az, hogy hogyan tolódott el az idők folyamán a bérházakban élő, budapesti zsidó népességen belül a hagyományos és a harmincas években épült bérházakban lakók közötti arány. 1938-ban, amikor ezen háztípus többsége már felépült, még csak kevesebb mint minden huszadik bérházban élő „budapesti zsidó” lakott ilyen lakásban. Mint már említettük, a holokauszt előtti és az utáni időszakokra vonatkozó adataink nem vethetők közvetlenül egybe egymással. A trend azonban a második világháború utáni időszakban is töretlenül folytatódik. 1948-ban már minden tizedik, 1970-ben minden ötödik, 1999-ben pedig már minden második-harmadik bérházban élő, budapesti zsidó lakott a harmincas években épült, „modern” bérházban. Ha a harmincas évek bérházai jelentik mindmáig a hazai tömeges lakásépítés csúcspontját, a mélypontot minden bizonnyal az úgynevezett új lakótelepek jelentik. Tipológiánkban ebbe a kategóriába soroltunk minden második világháború után, telepszerű formában épült lakást. A lakótelep-építés – és a lakásépítések általában is – csak az ötvenes évek elején-közepén indult meg, akkor is meglehetősen lassú ütemben. 1956-ban még elenyésző volt a lakótelepi lakásban élő zsidó népesség aránya, ami ezután, a lakótelep-építések tömegessé válásával párhuzamosan, igen dinamikusan emelkedett. 1970-ben már valamivel több, húsz évvel később már majdnem kétszer annyi budapesti zsidó élt „új lakótelepen”, mint harmincas években épült bérházban. Figyelemre méltó azonban, hogy míg az utóbbi lakástípusokban élők arányának emelkedése a rendszerváltás után is töretlenül folytatódik, az új lakótelepen lakók aránya már csekély mértékű csökkenést mutat. Ez arra látszik utalni, hogy azon kívül, hogy megfigyelhető a budapesti zsidó népességnek az alacsonyabb státusú lakótelepek (Csepel, Újpest-városközpont, Havanna, Békásmegyer, Újpalota stb.) felől a magasabb státusú lakótelepek (Kárpát utca, Gazdagrét, Pók utca) irányába irányuló mozgása, lassan megindul a magasabb státusú zsidó népesség kiáramlása az „új lakótelepekről”. Tipológiánk következő elemét a „társasház, sorház, villa” kategóriába sorolt lakások alkotják. A kategória csaknem háromnegyedét adatfelvételünk időpontjában már a társasházban lakók tették ki. A másik két típus súlya az egész vizsgált időszakban csekély volt, amin belül a villalakásokban lakók aránya csökkenő, a sorházakban lakóké pedig növekvő tendenciát mutat. E három típus egyetlen kategóriába történő összevonását az utóbbi két típus csekély súlyán kívül elsősorban az indokolja, hogy mindhárom esetben döntően zöldövezeti, néhány lakásos épületről van szó, mindhárom esetben olyan lakásokról, amelyekben döntően erősen privilegizált helyzetű népesség lakott, illetve lakik. A 4. táblázatban jól nyomon követhető, hogy e típus súlya az 1960-as évektől kezdve növekszik meg, ami a budai zöldövezeti társasházas-építkezések megugrásának tulajdonítható. Figyelemre méltó, hogy a rendszerváltás időpontjában a budapesti zsidó népesség körében ennek a típusnak az aránya már jóval nagyobb volt, mint az e népesség körében szintén kedvelt és szintén dinamikusan emelkedő tendenciát mutató harmincas években épült bérházas típusé. Látható azonban az is, hogy a rendszerváltás után e típus súlya is valamelyest csökkent. E csökkenés okát a kertes házakba költözésben kell keresni, ami már a hetvenes évektől kezdve megindult, s ellentétben az új lakótelepeken és a társasházakban lakók arányának csökkenésével, a kertes házban lakók aránya a rendszerváltás után nem csökkent, hanem közel egy évtized alatt csaknem másfélszeresére növekedett. Mint látni fogjuk, ennek a jelenségnek az okát mindenekelőtt a magasabb társadalmi státusú csoportoknak Budapest sűrűbben beépített területeiről való kiáramlásában kell keresnünk. Hogy összevessük egymással a megkérdezettek és gyermekeik lakásviszonyait, tekintsük a 4. táblázat 6. és 8. oszlopait! A megkérdezettek gyermekei körében, a státusemelkedéssel párhuzamosan, megfigyelhető az idősebb generáció lakhelyválasztásával kapcsolatban már leírt tendencia: a budapesti zsidó népesség körében jelentősen csökken a hagyományos bérházban lakók aránya. Csökken a harmincas évek bérházában lakók aránya is, de ez más okokra vezethető vissza. Ebben az esetben ugyanis a budapesti lakáspiac viszonylag kis szegmensével van dolgunk, ráadásul egy olyan kis szegmenssel, amelynek súlya szükségszerűen csökken, hiszen ilyen bérház, a definíciónak megfelelően, már nem épül többé. A fiatalabb generáció tagjai közül döntően azért választanak egyre kevesebben ilyen típusú lakást, mert ezekből több új nem épül, a régiből pedig alig van ma kínálat a piacon, hiszen a bent lakók ragaszkodnak magas színvonalú lakásaikhoz és környékükhöz. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a fiatalabb generáció körében valamivel magasabb az új lakótelepen élők aránya. Sokszor leírt jelenség, hogy a fiatalok mintegy „ugródeszkának” használják a lakótelepet, és tovább költöznek, amint anyagi lehetőségeik ezt megengedik. A társasházas környékeken élők aránya is magasabb a gyermekek körében, ami szintén arra utal, hogy a fiatalabb generáció – vagy legalábbis annak egy jelentős része – kifele törekszik a város régibb, sűrűbben beépített területeiről. A fiatalabb generációnak az „új lakótelepi” és a zömében szintén viszonylag új, társasházi lakásokban való felülreprezentáltsága nyilván azzal is magyarázható, 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között hogy csak ezek azok a lakástípusok, amelyek építéséhez korábban szubvencionált kamatú kölcsönöket és a gyermekek után járó különböző szociálpolitikai támogatásokat a leginkább igénybe lehetett venni. Csak első pillantásra meglepő, hogy a kertes házban lakók aránya a gyermekek között valamivel alacsonyabb, mint az idősebb generáció körében. E jelenség okainak keresése azonban már átvezet minket a főváros körüli agglomerációs gyűrű elemzését is lehetővé tevő területi tipológiánkhoz. Vizsgáljuk meg azonban előbb még azt, hogy a budapesti zsidó népesség lakástípusok közötti megoszlása mennyire magyarázható státustényezőkkel, illetve más okokkal! A 4. táblázat 6., 7., 9. és 10. oszlopai tanúsága szerint a fővárosi összlakosság és a zsidó népesség lakástípusok szerinti megoszlása igen jelentős eltéréseket mutat. Korábban már láttuk, hogy a zsidó népességen belül a második világháború körüli négyötödről mára alig több, mint egyharmadra csökkent a hagyományos bérházban lakók aránya. Ez az arány azonban a budapesti átlagnépesség körében még ennél is jóval alacsonyabb, valamivel egynegyed alatt van. Ezzel szemben a budapesti zsidó népesség több mint kétszeresen felülreprezentált a harmincas években épült bérházakban. Az új lakótelepi lakások esetében szinte pontosan fordított a helyzet, mint amit a hagyományos bérházakkal kapcsolatban leírtunk: a lakótelepeken, ahol a budapesti népesség több mint egyharmada lakik, a zsidóknak csak kevesebb mint egynegyede él. A zsidó népesség viszont lényegesen magasabb arányban él társasházas környékeken és kertes, családi házas környezetben, mint a fővárosi átlagpopuláció. Adatok hiányában a státust itt a legmagasabb iskolai végzettséggel mérjük, és a befejezett egyetemi és főiskolai végzettségű zsidó és az összes budapesti népesség adatait vetjük össze egymással. Feltűnő, hogy a tanult és tanulatlan zsidó népesség lakóhelyeinek megoszlásai sokkal kevésbé térnek el egymástól, mint a tanult zsidó és tanult nem zsidó népességéé. Azt is mondhatjuk, hogy az etnikai hatás jóval erősebb ebben az esetben, mint a státushatás. Ez persze nagy részben azzal magyarázható, hogy a zsidó népesség sokkal magasabb iskolázottságú, mint a budapesti átlagnépesség (például a felsőfokú végzettséggel rendelkező 24 évesnél idősebbek aránya a budapesti zsidó népességen belül 56,6 százalék, míg a fővárosi össznépesség körében ez az arány csak 20,8 százalék), azonban az etnikai hatás még így is igen számottevő. A 6. táblázat a budapesti – és ezen belül a zsidó – népesség városrészenkénti eloszlásának főbb jellegzetességeit mutatja.

18.6. táblázat - 6. táblázat. A budapesti lakónépesség és a budapesti zsidó népesség, valamint ezek felsőfokú végzettséggel rendelkező alcsoportjainak városrészek szerinti megoszlása (százalék). Városrész

Lakónépesség

Zsidónépesség

18év

felsőfokú

18év

felsőfokú

feletti

végzettségű

feletti

végzettségű

Belső Buda

13,6

20,2

16,2

17,8

Budai hegyvidék

8,0

16,7

15,4

17,3

Külső Buda

9,0

9,1

5,3

5,9

Régi „zsidó Pest”

13,5

12,7

22,4

20,5

Új Lipótváros

2,4

3,3

15,3

15,6

Egyéb belső Pest

15,4

13,8

13,9

13,0

Külső Pest

38,1

24,2

11,5

9,9

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

1579857

263522

1648

774

N


A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között Mint korábban láttuk, a budapesti zsidó népesség az általunk vizsgált időszak elején, a városegyesítést megelőző korszakban még a pesti városfalon kívül, a Király utca két oldalán elhelyezkedő városrészben tömörült. Ez a „zsidó városrész” a későbbiekben fokozatosan kiterjedt a Teréz- és Erzsébetváros környező területeire, majd egy idő után a szomszédos Józsefvárosnak, sőt a Ferencvárosnak a Nagykörúton belüli részeire is. Ezzel párhuzamosan azonban megindult a magasabb státusú zsidó népesség kiáramlása is a hagyományos „zsidó városrészből”. A jobb módú zsidó lakosság egy része előbb a Lipótváros, később már az abból csápszerűen kinyúló, magas státusú területek irányába is költözött, majd – inkább csak a harmincas évektől kezdve és viszonylag lassú ütemben – megindult a magas státusú zsidó népesség kiáramlása a budai kerületek felé. A holokauszt előtti korszak utolsó fejleménye az „új zsidó városrész”, az Újlipótváros felépülése és magasan kvalifikált zsidó népességgel való benépesülése volt. A második világháború után – mint láttuk – fokozatosan átalakult a megfogyatkozott számú fővárosi zsidó népesség térbeli elhelyezkedése. Mindenekelőtt a hagyományos „zsidó városrészben” lakók arányának töretlen ütemű csökkenése érdemel említést. A népesség egyik, alacsonyabb státusú része az új lakótelepek, másik, magasabb státusú része pedig előbb Buda belső, majd egyre kijjebb fekvő zöldövezeti területei felé áramlott. A rendszerváltás táján már megindult a fiatalabb zsidó családoknak a városon kívülre költözése is. Területi tipológiánkkal a fent röviden vázolt folyamatokat kívántuk megragadni. Mint adatainkból kitűnik, a budapesti zsidó és a fővárosi össznépesség városrészek közötti eloszlása igen számottevően eltér egymástól. Ennek az eltérésnek azonban jelentős része eltűnik, ha a magasan iskolázott zsidó népesség adatait nem a budapesti átlagnépesség, hanem a felsőfokú végzettséggel rendelkező fővárosi népesség adataival vetjük egybe. Az eltérés nagyobbik része tehát státusokokra vezethető vissza. Érdemes azonban tüzetesebben is szemügyre venni a státushatás kiszűrése után is megmaradó leglényegesebb különbségeket. Mint adatainkból látható, a diplomás budapesti népesség 46 százaléka, a diplomás zsidó népességnek csak 41 százaléka lakik Budán. A zsidó népesség belső Budán valamivel alacsonyabb, a budai hegyvidéken lényegében ugyanolyan arányban van jelen, mint a diplomával rendelkező budapesti népesség. Számottevően kevesebb zsidó család él azonban a külső budai körzetekben. Ennél is nagyobb eltérés mutatkozik a külső pesti területeket tekintve, ahol a diplomás zsidóknak csak egytizede, míg a felsőfokú végzettséggel rendelkező budapesti népességnek csaknem a negyede él. A „zsidó városrészeken” kívüli belső pesti területekre a zsidó és nem zsidó népességre vonatkozó arányszámok szinte teljesen megegyeznek. A korábban elmondottak után nem nagyon meglepő, hogy az Újlipótvárosban igen erősen felülreprezentált arányban élnek zsidó családok. Legfeljebb az érdemel említést, hogy a diplomás és annál alacsonyabb iskolai végzettségű családok e városrészen belüli aránya lényegében megegyezik egymással, ami nyilván az itt élő idős zsidó népesség és főleg az özvegy zsidó nők viszonylag magas arányával magyarázható. A 6. táblázat legfigyelemreméltóbb adata talán az, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – milyen jelentős mértékű a zsidó népesség felülreprezentáltsága a „régi zsidó városrészben”. Ez az erős felülreprezentáltság a státushatás kiszűrése után is érvényesül: míg a diplomás fővárosi népességnek csak egynyolcada, az ugyanilyen képzettségű zsidó népességnek az egyötöde lakik ebben a városrészben. A zsidó népesség felülreprezentáltsága egyébként még az „életkorhatás” kiszűrése után is igen jelentősnek mondható: igaz, hogy a megkérdezettek gyermekei közül már csak minden hatodik (16,8 százalék) lakik a Király utca környékén, ez az eltérés azonban nem nagyobb annál, mint amit ennek a városrésznek, és általában a belső pesti városrészeknek az összlakosság körében mért idősebb korösszetétele „indokolttá tesz”. Végül megvizsgáljuk néhány olyan adat városrészenkénti alakulását, amelyekkel nyomon követhető a zsidó származás, neveltetés, zsidó intézményekhez kapcsolódó vallási, szociális és kulturális aktivitás. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyiben tulajdonítható a budapesti zsidó népesség városrészek közötti aszimmetrikus eloszlásának szociális és demográfiai tényezőkkel nem magyarázható része annak, hogy a zsidó népességen belül az etnikailag zártabb, a vallásosabb és/vagy a zsidó kultúrához valamilyen módon erősebben kötődők a zsidók által felülreprezentált városrészekben, illetve a tradicionális zsidó negyedben élnek. Kérdésünk tehát az, hogy a lakóhelyi eloszlás szerinti aszimmetrián belül kimutatható „etnikai faktor” milyen tényezőkre vezethető vissza.

18.7. táblázat - 7. táblázat. Néhány származásra, neveltetésre, szociális, kulturális és vallási aktivitásra vonatkozó adat alakulása városrészenként (százalék). Városrés Minden

Nem zsidó

Kapcsol

Zsidó


Hit-

Zsidó aktivitás

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között z

szülő

anya

apa

és nagy-

házastár s

feleség

ati hálón

családi

községi

légkör

tag

semmi

erős

belüli zsidó

szülő zsidó

személy ek aránya

Belső Buda

82,5

7,1

6,1

41,9

46,2

69,9

63,4

75,2

25,9

12,1

Budai hegyvid ék

79,9

9,8

4,9

36,3

38,0

71,0

57,7

76,8

19,8

13,5

Külső Buda

73,5

5,9

13,2

54,0

54,0

64,5

48,1

85,7

26,0

11,7

Zsidó Pest

78,5

7,7

8,8

44,7

48,2

67,6

57,3

69,8

27,9

12,1

Újlipótv áros

80,2

5,3

10,1

37,6

39,2

73,0

61,5

74,1

24,9

12,2

Egyéb belső Pest

73,9

9,2

12,5

43,9

45,1

69,0

59,8

71,2

22,9

11,9

Külső Pest

79,0

6,3

12,6

61,8

64,6

64,1

48,5

79,6

39,5

7,2

Budapes ti agglome ráció

76,7

11,6

7,0

61,4

63,6

60,8

59,6

89,4

51,1

4,3

Vidék

76,4

11,5

10,9

68,6

69,8

58,7

61,1

56,3

42,0

10,5

Összese n

78,5

8,1

9,3

47,9

50,2

67,9

58,2

72,9

28,9

11,3

Mivel az „etnikus hatás” indikátorainak kiválasztása igen bonyolult és korántsem egyértelműen megoldható feladat, igyekeztünk sokféle, különböző módszerekkel kialakított és a kérdés szakértői által kidolgozott mutatót felhasználni (Lásd Kovács [2002] és Angelusz–Tardos [2002]). Mint ez a 7. táblázatból is kitűnik, a felhasznált indikátorok mentén kevés igazán határozott tendencia rajzolódik ki. Ilyen mindenekelőtt az, hogy a vidéken és a Budapest körüli agglomerációs településeken, esetenként a külső Pesten élő zsidó népesség adatai viszonylag jelentős mértékben eltérnek az összes többi fővárosi városrészben lakók adataitól. A többi városrész közötti különbségek azonban általában csekélyek. Fontosabb ennél, hogy az eltérések nehezen értelmezhetők, mert kevés kivételtől eltekintve nem mutatnak határozott tendenciát, hanem hol ebbe, hol abba az irányba mutatnak. Problémánk szempontjából a legfontosabb az, hogy semmiképpen sem állítható, hogy – akár népességének zsidó származását, neveltetését, akár az itt élők jelenlegi vallási, kulturális vagy társadalmi aktivitását tekintve – a „zsidó városrész” lakói „tradicionálisabban” vagy kevésbé „asszimiláns zsidó” módjára viselkednének, mint jó néhány más budapesti városrész lakói. Újlipótváros, belső Buda, a budai hegyvidék, esetenként még a külső budai városrészek zsidó népessége is a legtöbb indikátor tekintetében valamivel kevésbé asszimilált karaktert 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsidó népesség térbeli elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között mutat, mint az a tradicionális zsidó Pest esetében megfigyelhető. Még egyszer meg kell ismételnünk azonban azt, hogy a fent bemutatott eltérések általában csekélyek, és a tendenciák korántsem tekinthetők egyértelműeknek. * Összegezve az elmondottakat, megállapítható, hogy a budapesti zsidó népesség városrészek közötti megoszlását elemezve egyfelől egyértelműen kimutatható egy olyan, demográfiai és szociális különbségekkel nem magyarázható eltérés, amit indokoltnak tűnik etnikai alapú szegregációnak tekinteni. Másfelől viszont megállapítható az is, hogy a budapesti zsidó népesség térbeli eloszlása semmilyen általunk használt mutatót tekintve sem követi a – szociális, kulturális vagy vallási értelemben a többségi társadalomtól élesen eltérő jellegzetességű – etnikai kisebbségek lakóhelyi szegregációjának más városokból ismert mintáit. A legkevésbé sem mutatható ki például az, hogy a zsidóság városon belül egy vagy több – de kevés számú – területen tömörülne, és ezekből a koncentrátumokból kifelé haladva folyamatos csökkenne az arányuk. Sőt, egyértelműen megállapítható, hogy a tradicionális zsidó városrész – annak ellenére, hogy népessége az átlagosnál jóval idősebb – korántsem jellemezhető azzal, hogy az itt lakó zsidók más fővárosi városrészek zsidó lakosainál etnikai, vallási vagy kulturális értelemben kevésbé asszimiláltak lennének. Mindez véleményünk szerint mintegy térbeli megjelenése annak az állapotnak, hogy a magyarországi zsidó népesség – miközben demográfiai és társadalmi összetételét tekintve igen karakterisztikusan különbözik az átlagnépességtől – sem genetikai, sem vallási, sem kulturális értelemben nem tekinthető homogén társadalmi egységnek. Jóval meghatározóbb tényező a társadalmi környezet kirekesztése, a kirekesztésre való reagálás folytonos kényszere, illetve a kirekesztettség történelmi tapasztalata.

3. Irodalom Angelusz Róbert–Tardos Róbert [2002]: Társas kötelékek és kulturális tradíciók a magyar zsidóság különböző nemzedékeiben. Megjelent: Kovács András (szerk.): Zsidók a mai Magyarországon. Múlt és Jövő, Budapest. Budapest Székesfőváros … [1943]: Budapest Székesfőváros statisztikai és közigazgatási évkönyve. Budapest. Dolányi Kovács Alajos [1944]: A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint. Magyar Statisztikai Szemle, Budapest, 4–5. sz. Kovács András [2002]: Zsidó csoportok és identitásstratégiák. Megjelent: Kovács András (szerk.): Zsidók a mai Magyarországon. Múlt és Jövő, Budapest. Thirring Gusztáv [1925]: Budapest félévszázados fejlődése. 1873–1923. Statisztikai Közlemények, 53. kötet, Budapest. Thirring Gusztáv [1936/37]: Budapest főváros demográfiai és társadalmi tagozódásának fejlődése az utolsó 50 évben. Budapest. Zeke Gyula [1990]: A budapesti zsidóság lakóhelyi szegregációja a tőkés modernizáció korszakában, 1867– 1941. Megjelent: Lendvai L. Ferenc–Sohár Anikó–Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet kiadása, Budapest. II. kötet.


19. fejezet - Szegénység és termékenység1 Gyermekvállalási közösségben

szokások

változása

egy

kisfalusi

cigány

Durst , Judit A kilencvenes években a társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás mellett rendszerváltás zajlott le a demográfiában is – írja Kamarás István a legújabb demográfiai folyamatokat elemző tanulmányában. „Miközben a termékenység folyamatosan csökkent, idősebb korra tolódott át a gyermekvállalás, emelkedett a szülő nők átlagos életkora. (…) Mindez annak az eredménye, hogy megváltozott a fiatalok családalapítási és gyermekvállalási stratégiája.” (Kamarás [2001] 55. o.) Az országos adatok tanúsága az, vonja le a következtetést az idézett szerző, hogy „a korai házasságkötés és a fiatalon vállalt anyaság már a múlté, és ki tudja, visszatér-e valaha is ez a magatartási forma.” Van azonban a társadalomnak egy olyan – viszonylag szűk – rétege, amely az országos tendenciával ellentétben, szülési kedvének növelésével, pontosabban a gyerekvállalás kamaszkorra történő előrehozásával „alkalmazkodott” az élethelyzetében bekövetkező változásokhoz. „Míg az elbizonytalanodó életfeltételekre a közép és felső rétegekhez tartozók a szülések számának visszafogásával reagáltak, addig a szegények legszegényebb részénél éppen a demográfiai robbanás figyelhető meg.” (Gyenei [1998] 24. o.) Jelen tanulmányban egy apró falusi, „mély szegénységben” élő cigány közösség (nevezzük Láposnak) gyermekvállalási szokásait, illetve az elmúlt 50 év során e magatartásban bekövetkezett változásokat próbálom bemutatni. Az 1962 óta vezetett úgynevezett védőnői terhestörzslapokból, valamint a 2000-ben általam végrehajtott – a falu összes lakóját számba vevő – cenzusból nyert adatok alapján úgy tűnik, az egyik legfontosabb változás Láposon az elmúlt tíz évben az, hogy a mai tizenéves lányok esetében anyáik, illetve nagymamáik generációjához képest is jelentősen előretolódott az első gyermek szülésének ideje. Míg a nagymamák, illetve az anyák generációja átlagban 19-20 évesen adott életet első gyermekének, addig a mai fiatal lányok zöme 16 éves korára már anya lett (lásd később a 3. táblázatot). Mi lehet az oka ennek a korábbi évtizedekhez képest is új jelenségnek, a fiatalkori gyermekvállalás elterjedésének, tömegessé válásának a láposi szegény cigány nők körében? Többek között erre próbálok választ adni ebben az írásban. A védőnői, illetve saját cenzusbéli adataim mellett a faluban végzett terepmunkám során szerzett tapasztalatok alapján amellett érvelek, hogy a láposi cigányok gyermekvállalási szokásait nem lehet megmagyarázni a cigányokkal foglalkozó szakirodalomban elterjedt kétfajta megközelítés egyikével sem. Az egyik, az úgynevezett stratégiai gyerekre vonatkozó elmélet szerint (Gyenei [1998]) a szegények a gyerekek után járó szociálpolitikai juttatások elnyeréséért vállalkoznak újabban szülésre. „Nem lehet nem szembenézni azzal a ténnyel, hogy egyre többen születnek azért, hogy segítsenek eltartani a családot. őket hívjuk stratégiai gyereknek, mert részét képezik egy háztartási stratégiának, melynek célja a túlélés.” (Uo. 24. o.) E nézet képviselői hangsúlyozzák ugyan, hogy a stratégiai gyerek vállalása nem etnikumhoz, sajátos szubkultúrához kötődő jelenség, hanem „egy olyan élethelyzethez való igazodás, amelyet alapvetően a munkaerő-piaci pozíciók határoznak meg”, a közvélekedésben azonban elterjedt a cigányokra leszűkített változata, miszerint a „romák a pénz miatt szülnek, a családira hajtanak”. (A láposi „parasztok” is nagy általánosságban így vélekednek a helyi cigányokról: „maguk is gyerekek még, és szülik azt a sok kicsit, minek az nekik, csak a pénzre hajtanak, ahelyett, hogy tanulnának. …”) E „jóléti” elmélet hívei is hangsúlyozzák, hogy az efajta magyarázat csak akkor működik, „a szisztéma csak akkor lehet rentábilis, ha egy gyermek »bekerülési költsége« alacsonyabb annál az összegnél, amit családi pótlék, illetve egyéb gyermektámogatási juttatások címén bevételként el lehet könyvelni.” (Uo. 24. o.)

A tanulmány az Andorka Tudományos Társaság, illetve a Soros Alapítvány ösztöndíjának támogatásával született. Külön köszönöm Spéder Zsoltnak, a Társaság elnökének ezen írás elkészüléséhez nyújtott segítségét. Köszönettel tartozom még Gyenei Mártának, Havas Gábornak, Kemény Istvánnak és Szelényi Ivánnak a dolgozattal kapcsolatos tanácsaiért, megjegyzéseiért. 1


Szegénység és termékenység

Nézetünk szerint ez az a pont, ahol az elmélet érvényessége leginkább kétségbe vonható. (Azon túl, hogy maguk az érintettek Láposon a legmesszebbmenőkig tiltakoznak e felfogás ellen. „Most mondd meg, mi az a kis pénz, amit kapsz? A családi 16 800 forint, a gyes 23 000, na meg van a csekkpénz: 20 000 hét gyerekre. Sok gyerek, nagy szegénység. Ha ruhát veszek rájuk, fát nem tudok venni. Kaja az mindig kell. Mindig meg kell válni valamitől, minden hónapban.”) Leszámítva azokat az extrém eseteket, ahol a gyerekeket teljesen elhanyagolják, a legtöbb sokgyerekes szegény családban éppen a kicsikre megy el a legtöbb pénz. Láposon a családok havi összkiadásának szerkezetét vizsgálva, kiderült, hogy a bevételeknek mintegy húsz százaléka jut – a kicsiknek adandó – gyógyszerre, illetve ruhára. És akkor még nem is beszéltünk az étkeztetésükről. (Láposon például egy családnak havi 3 ezer forintjába kerül egy gyerek óvodai vagy iskolai étkeztetése.) A másik – a közfelfogásban is gyökeret eresztett – magyarázat (nevezhetjük ezt biológiai-kulturális magyarázatnak) szerint a cigányok biológiai adottságaiból, kultúrájukból, a hagyományos cigány nagycsaládos modellből következik a rájuk évszázadok óta jellemző nagy termékenység, illetve korai gyerekszülés. (Somogyban például van olyan falu, ahol a polgármester ezt a biológiai magyarázatot olyan komolyan veszi, hogy már a – kizárólag cigány gyerekek által látogatott – helyi általános iskola 4. osztályában kötelezővé tette a „szexuális felvilágosítás” című tantárgyat. Hátha így meg tudja akadályozni, hogy a lányok ne serdülőkorban szüljenek….) Láposi adataim ezzel szemben azt mutatják, hogy a fiatalkori anyaság korántsem volt mindig jellemző a cigányokra, tehát nem a „kultúrájukban gyökerező”, „tipikus cigány demográfiai magatartás”, hanem időben változó, a vizsgált csoport aktuális társadalmi helyzetétől függő viselkedésforma. Láposon például csak az elmúlt tíz év óta van terjedőben – annak köszönhetően, hogy az itteni fiatal lányok előtt a többségi társadalom számára elérhető erőforrásokhoz vezető útak (például a továbbtanulás, vagy egy állandó munkahely megszerzésének lehetősége) elzáródtak. Én tehát egy harmadik típusú – az amerikai antropológiai szakirodalomban már régebb óta fellelhető (Kelly [1998]) – magyarázattal próbálok előállni, amely kissé sarkítva úgy szól, hogy a többségi társadalomtól szegregálva, annak erőforrásaitól elzárva élő láposi szegény cigánylányok számára a korai gyermekvállalás az egyetlen lehetőség a „felnőtté válásra”, a régi családban betöltött nagylány szerepből való kitörésre, és ezzel együtt saját helyük megtalálására az adott közösségben. Ahhoz azonban, hogy a „kapuk bezáródását”, az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetetlenségét érzékelni lehessen, szükséges röviden bemutatni a láposi cigányok szűkebb életterét, a falu társadalmát, illetve az itt lakók státusát.

1. A helyi társadalom rétegződése Lápos Észak-Magyarország egyik aprófaluja, 560 fős lakosságából mára 75 százalék a romák aránya. Míg az itt lakó magyarok („parasztok”) 3 közül mindössze négy férfinak nincs állandó munkaviszonya – igaz, ez a gazdaságilag aktív korú lakosság egynegyedét jelenti! –, addig a cigányok körében lassan tíz éve teljes körű a munkanélküliség. Ennek megfelelően a jövedelmi viszonyok tekintetében is számottevő a különbség a két csoport között: miközben a „parasztoknál” (ahol az átlagos háztartásnagyság 2,5 fő) közel 25 000 forint az egy főre jutó átlagos jövedelem, addig a jóval nagyobb (átlagban 4,7 fős) háztartásokkal rendelkező cigánycsaládokban ugyanez az összeg mindössze 12 000 forint.4 Lápost, bár az északkeleti országvég határőr-települése – szimbolikusan inkább zsákutcás falunak lehetne nevezni, ahonnan az ottlakók többsége számára nem látszik a kifelé vezető út. Az 1971-es, 1000 lakosnál kisebb falvakat „kihalásra szánó” településpolitika megtette a maga hatását ezen a településen is (Havas [1999]). A körzetesítéssel szinte az összes mozgatható intézményt elvitték a faluból: az általános iskolának csak az alsó két osztályát hagyták itt, óvoda hosszú évtizedekig nem volt, két évvel ezelőtt indították újra, azóta telt házzal üzemel. Bár a templomot nem tudták áthelyezni a körzetközpontba, Lápost megfosztották saját lelkészétől.

Ezen a vidéken a cigányok „parasztnak” nevezik a nem cigányokat. Itt nem terjedt el sem a – Magyarországon többnyire az oláhcigányok által használt – „gázsó” (Stewart [1990]), sem a manapság politikailag korrektnek számító „roma” elnevezés, ezért a dolgozatban én is végig az általam vizsgált csoport kijelölő kategóriáit fogom alkalmazni, bár tisztában vagyok azzal, hogy jelen esetben a parasztnak nevezett embereknek semmi közük nincsen a többek által lefestett „valódi parasztokhoz” (lásd például Fél–Hofer [1969], Erdei [1940] stb.). 4 Ezek az adatok saját felmérésemből származnak. Az adatfelvétel során – melyre 2000 nyarán került sor Láposon – a Szelényi Iván vezette kelet-európai összehasonlító vizsgálat Poverty and Ethnicity című kutatás kérdőívét használtam. 3



Az iskolán, az óvodán meg a templomon kívül van még egy postahivatal, két kisbolt, meg egy kocsma. Gyakorlatilag ennyi a falu „intézményi ellátottsága”. Mindezen felül itt működik a megyei önkormányzat által fenntartott állami kisegítő és speciális iskola (továbbiakban: intézet), 120 kiskorú gyermeknek adva otthont. Bár az intézet 30 kilométeres körzetben a környék legnagyobb – és szinte egyetlen… – munkaadója, a falubéliek mégis erős fenntartásokkal viseltetnek iránta. Elsősorban is azért, mert a láposi szegény cigányok közül többen az itt nevelkedő fiatalokkal állnak, illetve házasodnak össze.5 Bár az intézet igazgatója, meg a szomszéd faluban lakó(!) körjegyző – egészséges „vérfrissítésként” értékelik az effajta házasságokat, mondván: jót tesz az egymás között házasodó láposi cigányoknak, ha „friss vér” kerül a családba, a láposi polgármester meg a helyi parasztok mégis aggódnak a falu jövőjéért, mert attól tartanak: „még több fogyatékos gyerek fog születni Láposon”.6 Mégis, mikor néhány évvel ezelőtt a megyei önkormányzat – forráshiányra hivatkozva – be akarta zárni az intézetet, a falu szinte egy emberként tiltakozott. Ami érthető, hiszen az itt élő aktív korú magyar lakosság 95 százalékának az intézet a munkaadója. Láposon a helyi társadalom erősen rétegzett, s a különböző rétegek egymástól szegregáltan, elkülönülten élnek. A társadalmi hierarchia tetején a régi gazdálkodó, földműves családok leszármazottai állnak, akik már egyáltalán nem nevezhetők „parasztoknak” (proper peasants”, lásd Fél–Hofer [1969]), sokkal inkább az alsó szellemi, illetve fizikai dolgozók osztályához tartoznak. Fő megélhetési forrásuk a bérmunka (mindannyiukat az intézet alkalmazza), ami mellett legtöbben még „háztáji” gazdálkodást is folytatnak: állatokat (disznót, csirkét, nyulat stb.) tartanak, kiskertet művelnek, de földműveléssel közülük is már csak egyetlen család foglalkozik (10 hold földön, amit kárpótlásként kaptak vissza az államtól, búzát, kukoricát, gabonát termelnek). Ez a réteg kizárólag a maga közül valókkal barátkozik – kapcsolati hálója nem terjed túl a réteghatáron. A másik, élesen elkülönülő csoport a „kiemelkedetteké”, a vegyes házasságban élő, cigányszármazású nők családjáé, illetve azoké, akik nevük megváltoztatásával („magyarosításával”) igyekeznek szimbolikusan is jelezni, hogy ők már nem tartoznak a cigányok közé. Bár e két csoport egymással nem barátkozik, megélhetési stratégiájuk nagyon hasonló. Mindkét csoport (összesen tíz családról van szó) a paraszti életformát követi, minden tekintetben. Bár a férfiak közül itt is néhányan munkanélkülivé váltak – jelenleg közhasznún dolgoznak, a cigányokkal együtt –, ám nekik mindig akad valami alkalmi munka a környékbéli parasztoknál. A férfiakkal ellentétben, a nők mind dolgoznak – vagy az intézetben, vagy a helyi önkormányzat alkalmazásában, ki takarítónőként, ki konyhai munkásként, ki pedig postai kézbesítőként. Gyermekeiket kivétel nélkül mindannyian taníttatják, azok a közeli városokba járnak gimnáziumba, szakközépiskolába, illetve ha már nem tanulnak, szakmunkásként dolgoznak építési vállalkozóknál, akik gyakran viszik őket Németországba, Ausztriába dolgozni. A „kiemelkedettek” önmagukat mindannyian magyarnak tartják, és egyértelműen arra törekszenek, hogy gyermekeiket a környezetük már ne tekinthesse cigánynak. Ezért fontos számukra a gyerekek taníttatása, legalább az érettségiig való eljuttatása, meg az, hogy szakma legyen a kezükben, amivel később bárhol – csak nem Láposon(!), mert ahogy ők mondják: „ebben a faluban nincs jövő” – álláshoz tudnak jutni. A kiemelkedettek kizárólag saját csoporthatáraikon belül barátkoznak, ha egyáltalán… A névváltoztatókra például az jellemző, hogy teljesen magukra maradtak a helyi társadalomban – mind a szegény cigányoktól, mind a nem cigányoktól elszigetelődve élnek, s legfőbb vágyuk elköltözni a faluból.

Erős túlzás, sőt, a cigányokkal szembeni elfojtott gyűlöletet jelzi, ahogy néhány „paraszt” kommentálja az ilyen házasságokat: „ hidd el, sokan direkt befektetik az intézetis fiúk alá a lányokat. Miután elszedték a pénzét, elkergetik a fiút.” Az ilyen durva megnyilatkozásoknak egyetlen alapja az, hogy az intézetben nevelkedett fiatalok, nagykorúvá válván, azaz 18. életévüket betöltvén, ha önálló életvezetésre alkalmasnak találtatnak, az Intézetet elhagyván életkezdési támogatásban részesülnek, ami olykor a másfél millió forintot is elérheti. (A faluba beházasodottak esetében azonban ez az összeg egyetlen esetben sem volt nagyobb néhány százezer forintnál.) 6 Mindkét vélemény szélsőséges és durva. A helyzet az, hogy az intézetbe kerülő, 90 százalékban állami gondozott gyerekek egyharmad része egyszerűen csak azért jár a kisegítőiskolába, mert szülei elhagyták, s az intézetből kikerülve, probléma nélkül integrálódik a társadalomba. A gyerekek második harmada csak „szociálisan problémás” – ingerszegény környezetből származik, beilleszkedési zavarokkal küzd stb. És csak egy harmaduk az, aki valóban szellemileg enyhén sérült, és sohasem lesz önálló életre alkalmas. Ez utóbbiak azonban általában nem is kerülnek ki az intézeti gondozásból. 5



A harmadik, a helyi társadalom peremén élő réteg a szegény cigányoké. Ez a réteg is gyakorlatilag két részre osztható: a telepiekre (vagy ahogy a faluban nevezik őket: a putrisokra), és az Új soron lakókra. Ez utóbbiak még a nyolcvanas évek elején, a cs-házak építésekor le tudtak költözni a cigánytelepről, s bár a falu nem cigány lakosságától szegregáltan, a cs-házak alkotta újabb cigánysoron élnek, lakáskörülményeik egy fokkal jobbak, mint a telepieké. E két utóbbi csoport azonban kapcsolati hálóján keresztül összekapcsolódik. Bár a faluban a barátságok inkább lakóhely szerint köttetnek – a lakószomszédok azok, akik számíthatnak egymásra –, a kiterjedt nagycsaládi kapcsolatok miatt a telepiek meg az Új soron élők között nincs éles csoporthatár.

2. Iskolázottság Az iskolai végzettség, valamint a munkaerő-piaci pozíció két olyan fontos státusjellemző, amely alapvetően befolyásolja a gyermekvállalási szokásokat. A szakirodalomból jól ismert tény, hogy a képzettségi szint emelkedése az általános termékenység csökkenése irányába hat (Szukicsné [2000]). Az 1996. évi mikrocenzus termékenységi adatai is azt mutatták, hogy azokban a családokban születik a legtöbb gyerek, ahol a szülők még az általános iskolát sem végezték el (Kamarás [2000]). A láposi cigány gyerekeknek az iskolai eredményeik is sokkal rosszabbak, mint a nem cigányoké. (A témával foglalkozó kutatók mind ugyanezt találták – lásd például Kemény–Havas–Kertesi [1994]). Míg a 16 éven felüli helyi cigány lakosság átlagos iskolai végzettsége 6 osztály, addig a „parasztoké” 11 – másképpen fogalmazva: míg a cigányok zöme az általános iskola elvégzéséig se jut el, addig a nem cigányok zömének minimum szakmunkásvégzettsége van. A tavalyi adatfelvételünk szerint az iskolaköteles korú cigány gyerekek 23,5 százaléka nem jár már iskolába! A cigány gyerekek iskolai lemorzsolódása – amely főként az általános iskola felső tagozatára jellemző –, régi keletű probléma. A hatvanas évek elején, az akkor a faluba került iskolaigazgató (ma ő a polgármester) úgy próbálta javítani a lemorzsolódók arányát, hogy felment a cigányokhoz a dombra, és lezavarta a gyerekeiket az iskolába. Még ma is büszkén meséli, hogy volt néhány szülő, akit elrettentő példaként egy hétre lecsukatott, mert rendszeresen nem küldte iskolába a gyerekeit. A cigányok „iskolai felzárkóztatását” – mint asszimilációjuk egyik legfontosabb eszközét – célul kitűző, 1961es párthatározatot követő időszak egyetlen sikereként könyvelhető el, hogy a mai 40-50 évesek generációjából a férfiak 50 százalékának van befejezett általános iskolai végzettsége. (Más kérdés, hogy mindez mára teljesen elértéktelenedett.) Az öregebbek, de ami még rosszabb, a fiatalabbak közül viszont csak elvétve akad olyan, aki eljut a nyolc osztályig. A védőnő néhány évvel ezelőtt kapott egy értesítést a megyei egészségügyi osztálytól, hogy ösztöndíjast keresnek egy nyolc osztályt végzett cigány lány részére. Mivel egyetlen ilyen lányt ismert, fent a soron, felkereste szüleit. Az édesanya azt felelte, nem megy a lánya sehova, különben is, „a lyány már elhált, embere van”. A láposi cigány asszonyokat férjük általában nem engedi el dolgozni – még ha lenne hova, akkor se –, mondván, az asszonyoknak a gyerekek mellett a helye. Ezért a szülők sem nagyon ösztönzik őket tanulásra. Ahogy a soron lakó egyik édesanya mondta: „a nőszemély úgyis arra van ítélve, hogy férjhez menjen, meg nevelje a gyerekeit”. Míg korábban, a szocializmus kezdeti, illetve középső időszakában az extenzív iparosítás felszívta a képzetlen cigány munkaerőt is, addig ma a gazdaság nem tud mit kezdeni a képzetlen cigányok tömegével. A falubeliek már lassan 10 éve, hogy kikerültek a formális munkaerőpiacról, s még a nyolc általánost végzetteknek sincs semmi esélyük, hogy visszakerüljenek oda. Többéves sikertelen próbálkozásuk tükröződik abban az – akár megdöbbentőnek is tekinthető – adatban, hogy a munkanélküliek 80 százaléka válaszolta azt, hogy nem is keres munkát. („Hol keressek?? Az egész környéken nincs munka” – legtöbben ezt kérdezték vissza.) Így aztán nem csoda, ha sokan a gyerekeiket sem nagyon tudják ösztönözni arra, hogy tanuljanak, mert attól majd jobb lesz nekik. „Hiába van nyolc osztályom, mire mentem vele?! A nagyobbik fiamnak is megvan a nyolc, fel is vették Miskolcra karosszérialakatosnak, de nem tudtam elengedni. Miből? Csak a vonat lett volna havi tízezer …” Szemmel láthatóan a tanárok sem tudnak mit kezdeni az utóbbi években újra erősen növekvő lemorzsolódás problémájával. Az első néhány igazolatlan mulasztás után még fel-feljelentik a szülőket – mert így írja elő a törvény –, de hogy ezután sem változik semmi, felhagynak az amúgy is időigényes feljelentgetéssel, és inkább felmentik – a szülők kérésére – a gyerekeket. Könnyebb helyt adni a kérésnek – mely rendre arról szól, hogy a 177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nagycsaládos szülőnek szüksége van otthon a legnagyobb gyerek segítségére –, mint valami eredményt produkálni az iskolába néhanapján előforduló gyerekkel.

3. Gyermekvállalás, termékenység Miközben Magyarországon nagyjából 1958 óta az a jellemző, hogy a nők termékenysége még az egyszerű reprodukció szintjét sem tudja biztosítani (Szukicsné [2000]), addig a láposi cigányoknál (de említhetnénk e vidékről más települést is) az elmúlt 40 év során közel megduplázódott az élve születések száma (1. ábra). (Ezzel egyidejűleg a csecsemőhalandóság is minimális szintre csökkent.) Ez a szám önmagában még nem mond semmit a láposi nők termékenységének változásáról. Hiszen a születésszám jelentős növekedése mögött részben az áll, hogy emelkedett a szülőképes korú cigány nők száma. Az 1960. évi 490 főről úgy nőtt mára 560-ra a falu lakóinak száma, hogy nagymértékben kicserélődött a lakosság.7 A „parasztok” nagy része elvándorolt, a „tősgyökeres” (többnyire a múlt század vége, e század eleje óta) itt élő láposi cigány családok pedig gyorsan szaporodtak. Ráadásul míg a magyarok közül többnyire csak az idősebbek maradtak a faluban, a felcseperedő cigány gyerekek közül – a régi szokással ellentétben – már nemcsak a fiúk, de a lányok is idehozzák élettársaikat. Ahogy egyikük fogalmazott: „Láposon jobb az élet, mert sok a fiatal”.

1.ábra. Az élve születések száma Láposon a különböző etnikumoknál (1962–2000). Nemcsak a születések számában, de a szülések egyéb jellemzőiben is egyre nagyobb lett a távolság a láposi cigány, illetve nem cigány lakosság között a vizsgált négy évtizedben. Erről tanúskodnak a terheseket, illetve kisgyermekes családokat ellátó védőnő vezette úgynevezett terhestörzslapok adatai. 8 Ezek az adatok azt mutatják, nem csupán arról van szó, hogy egyre több újszülött születik a cigány családokban, de ezek az újszülöttek egyre rosszabb esélyekkel indulnak (1. táblázat).

19.1. táblázat - 1. táblázat. A koraszülöttek aránya a különböző etnikumoknál (1962– 2000). Születési év

cigány

nem cigány

Koraszülött

Érett

7

32

17,9%

82,1%

8

40

16,7%

83,3%

4

16

20,0%

80,0%

19

88

17,8%

82,2%

1962–1969 vegyes

összesen

Forrás: az 1960. január 1-ei népszámlálási adatok. Magyarország Helységnévtára, 1965. Az 1962 óta a védőnők által vezetett gyermek-egészségügyi törzslapokon többek között a következő adatok vannak feltüntetve: az újszülött gyermek neve, születési súlya, testhossza, a szülők születési ideje és foglalkozása (néha a lakóhelyük meg a munkahelyük is), az édesanya anyjának lánykori neve. Ezek az adatlapok – a születési, házassági és halotti anyakönyvekkel együtt – kiváló forrásnak bizonyulnak a családrekonstitúcióhoz is (Andorka [1988]). 7 8



cigány

nem cigány

17

54

23,9%

76,1%

5

42

10,6%

89,4%

4

9

30,8%

69,2%

26

105

19,8%

80,2%

22

46

32,4%

67,6%

1

11

8,3%

91,7%

6

14

30,0%

70,0%

29

71

29,0%

71,0%

34

73

31,8%

68,2%

1970–1979 vegyes

összesen

cigány

nem cigány 1980–1989 vegyes

összesen

cigány

7

nem cigány

100,0% 1990–2000 8

18

30,85

69,25

42

98

30,0%

70,0%

vegyes

összesen

Míg a hatvanas évtizedben a láposi cigány csecsemőknek „csak” 17,9 százaléka volt koraszülött (az országos átlag ekkor is 10 százalék körül volt), addig ugyanez az arány a nyolcvanas évekre már 32,4 százalékra emelkedett, hogy nagyjából ezen a szinten stabilizálódjon a következő tíz évben is. Mindeközben a nem cigány újszülötteknek 62 százaléka született éretten a hatvanas években, 1990–2000 között pedig egyetlen koraszülött sem volt köztük. (Igaz, e 10 év alatt mindössze hét magyar gyerek jött világra Láposon …) Az élve születések abszolút számának változásánál azonban sokkal többet mond, ha azt nézzük meg, hogy a ma Láposon élő, különböző korú cigány asszonyok eddig hány gyermeknek adtak életet, valamint hogy milyen életkorban kezdtek el szülni (2. táblázat).



19.2. táblázat - 2. táblázat. Az átlagos gyerekszám alakulása a láposi cigány nők születési kohorszaiban (1950–2000). Anya születési

Anya átlagéletkora

Átlagos

első gyermeke születésekor

gyermekszám

1930–1939

20,60

7,00

4

1940–1949

19,00

8,25

4

1950–1959

20,27

5,18

11

1960–1969

20,84

5,20

19

1970–1979

16,75

3,87

10

1980–1989

16,62

2,00

10

éve

Esetszám

Forrás: saját adatfelvétel, 2000 nyarán (a Szelényi Iván vezette Poverty and Ethnicity című kelet-európai összehasonlító szegénységvizsgálat kérdőívének felhasználásával). Itt azonban muszáj egy látszólag kitérőnek tűnő megjegyzést tenni. Amikor ebben a fejezetben a láposi cigány lányokról, nőkről beszélek, nem tekintem közéjük tartozóknak azokat a falu által „kikupálódottnak”, „kiemelkedettnek” nevezett cigány származású családok felnőtt lánygyermekeit, akik minden tekintetben másként viselkednek, mint a láposi cigányok. Ezek a „kiemelkedettek”, mint azt a korábbiakban bemutattuk, aspirációikban az általuk „parasztnak” nevezett nem cigányok felé törekednek, ez irányítja demográfiai magatartásukat is, amelyre az jellemző, hogy maximum 2-3 gyereket vállalnak. Ahogy egyikük nagyon plasztikusan megfogalmazta e csoport véleményét: „ott, ahol már három gyereknél több van, elvadul minden, megette a fene az egészet …” Ami másképpen szólva annyit jelent, hogy sok gyerekkel már nem lehet kitörni a nyomorból, amiben a láposi cigányok zöme él. Éppen ezért a kiemelkedettek gyerekvállalási stratégiájának az az alapja, hogy kevés gyerek legyen, de azoknak minél többet meg tudjanak adni. „Két gyereket akartam. Már a harmadikat is csak azért tartottam meg, hátha fiú lesz. Minek több gyerek? A szegénységbe? Kitaníttatom mind. Fontos, hogy tanuljanak, szakmájuk legyen, hogy normálisan férjhez menjenek. Mi az, hogy normálisan? Hogy művelt, iskolázott fiúhoz menjenek. Mert ők is műveltek, nem? Háromnak is nehéz mindent megadni. Mindnek házat kellene venni, takarékbetétet csinálni, hogyha 18 éves lesz, legyen miből elindulni…”. Mindez egyben azt jelenti, hogy akárcsak a magyarországi romák, úgy a láposi cigány lakosság sem alkot homogén társadalmat. A különböző élethelyzetű, különböző társadalmi státusú cigány nők termékenységtörténete is élesen eltér egymástól. Vagyis nem helytállók az olyan állítások, hogy például „a cigányok demográfiai jellemzője, úgy tűnik, a nagy termékenység” (Hoóz [1973]). A 2. táblázat alapján két fontos tendencia látszik kirajzolódni. Az egyik, hogy a ma az ötvenes-hatvanas, illetve hatvanas-hetvenes éveikben járó nagymamák – az ő esetükben már befejezett termékenységről beszélhetünk – generációjához képest (akik átlagosan hét-nyolc gyereket szültek), a mai középkorú anyák nemzedéke – a maga 5 átlagos gyerekszámával – már visszafogta szülési kedvét. (A befejezett termékenység már az ő esetükben sem sokat változhat, hiszen közülük a legfiatalabb is elmúlt 40 éves.) Ennek oka alapvetően az volt, hogy ezek a nők – akik a hetvenes évek második felében kezdték meg a gyerekvállalást –, akkoriban el tudtak helyezkedni a munkaerőpiacon – ki a közeli erdészetbe járt „csemetézni”, ki takarítónőként, betanított munkásként dolgozott a nagyobb települések gyáraiban. (Az 1993-as, Kemény István vezette országos reprezentatív cigányvizsgálat adatai szerint 1971-ben a munkaképes korú cigány nők közel egyharmada volt foglalkoztatott, 1987-re viszont már minden második munkaképes korú roma nőnek volt munkahelye (idézi Janky [1999]).



Alapvetően a javuló munkaerő-piaci pozíciók késztették ezeket a láposi nőket arra, hogy éljenek az akkoriban már itt is népszerűsített családtervezés, fogamzásgátlás eszközeivel. Nem ritka köztük az olyan asszony, aki 19 évesen megkezdve a gyerekszülést, 26 éves korára, 5 gyerekkel már be is fejezte „termékenységtörténetét.”. A 2. táblázatból kiolvasható másik fontos változás a vizsgált fél évszázados időszak során az, hogy a szülők, illetve nagyszülők generációjához képest a mai tizen- vagy huszonéves fiatal lányok már serdülőként, az előző generációkhoz képest mintegy három évvel korábban, átlagban 16 évesen váltak anyákká. Bár ezeknek a fiataloknak a befejezett termékenységéről ma még semmit sem lehet mondani, az mindenképpen figyelemreméltó tény, hogy már most, húszegynéhány évesen többségüknek 4 gyereke van (miközben országosan ennek a korosztálynak jó, ha megszületett már az első gyermeke.) Ezek az első terhességek általában, ha nem is mindig tervezettek, szinte kivétel nélkül a „kívánt terhesség” kategóriájába tartoztak a védőnői minősítés szerint (amit az érintett lányok maguk is megerősítettek). 9 Hasonló jelenséget találtak a Népességtudományi Kutatóintézet munkatársai is 1983-ban, a serdülőkorban szült anyák körében folytatott próbafelvételük során (Pongráczné [1984]). Adataik szerint a vizsgált fiatal anyák több mint 80 százaléka arról számolt be, hogy semmiféle fogamzásgátlást nem alkalmazott – többségük azért, mert szülni kívánt. A 10 évvel később, ugyanebben a körben végzett longitudinális vizsgálatuk alapján pedig azt a következtetést vonták le, hogy „a fiatalkorban vállalt anyaság megbánása ritka (…) a korai gyerekszülés inkább csak beilleszkedett egy olyan életvezetési stratégiába, amelyre a környezeti, szociális feltételek is motiválták őket, s amelyben a tanulás, a szakmaszerzés igénye háttérbe szorul” (Pongráczné–S. Molnár [1994] 32. o.). Számos kulturális antropológiai kutatás (lásd például Horváth [2001]) megfigyelésével összecsengően saját etnográfusi munkám során azt tapasztaltam, hogy a fiatalon anyává vált lányok esetében korántsem arról van csupán szó, hogy nem lenne igényük tanulni, szakmát szerezni. Sokkal inkább az a helyzet, hogy az adott pillanatban a számukra elérhető, illetve el nem érhető lehetőségek alapján mérlegelnek, és ez befolyásolja viselkedésüket, többek között „demográfiai magatartásukat”. M. Patricia Fernandey Kelly – akinek elméletét segítségül hívom a láposi cigányok körében tapasztalható fiatalkori anyaság terjedésének magyarázatához – nyugat-baltimore-i gettólakó afroamerikaiak körében folytatott kutatása (Kelly [1998]) alapján arra jutott, hogy nincs igaza az amerikai szakirodalomban is túlsúlyban lévő konzervatív felfogás szószólóinak, akik szerint a fiatalkorú terhesség terjedésének a jóléti programoktól való függőség az oka. (Sem azoknak, akik úgy vélik, az afroamerikaiknál kulturális és biológiai okok miatt magas a kamaszkori terhességek aránya.) Kelly ezzel szemben azzal érvel, hogy a baltimore-i gettólakó lányok számára – nem lévén előttük más alternatíva – a korai anyaság az egyetlen lehetőség a felnőtté válásra, a tisztelet kivívására, az önbecsülés megszerzésére. „Szinte egyetlen olyan esemény sem lelhető fel a gettóban, amely gazdagabb környékeken a gyerekkorból a felnőttkorba való átmenetet jelzi. A takarékbetétkönyv, az iskolán kívüli elfoglaltság, a jogosítvány megszerzésének reménye, a jól fizető állás kilátása – a felnőttkorhoz való közeledés középosztálybeli előfeltételei – igen ritkák a szegény környékeken. A csecsemők felvillanyozzák az embereket, és az önmegkülönböztetés lehetőségét kínálják. A gyerekszülés tehát nem a felelőtlen magatartás következménye, hanem olyan eszköz, amellyel értelmet adnak életüknek”. (Kelly [1998] 265. o.) A fiatalkori terhesség kortünet – vonja le a tanulságot Kelly –, amely olyan körülmények között terjed el, ahol a – többség számára nyitva álló – lehetőségekhez és erőforrásokhoz vezető út elzárult. (Az okból azonban egy idő után – ha a társadalmi feltételek változatlanok maradnak – okozat lehet, folytathatnánk a gondolatmenetet. Hiszen az iskolázatlan, szegény, fiatalkorú anyától született gyerekek nagy valószínűséggel maguk is szegény, tanulatlan felnőttekké válnak, s a jelenség a következő generáció esetében is újratermelődhet. Ezt sejteti a Pongráczné–S. Molnár [1994]) már idézett kutatási beszámoló is. A Kelly által vizsgált baltimore-i afroamerikai lányok helyzete sok szempontból hasonló a mindennapi megélhetésért küzdő, a többségi társadalomtól gyakorlatilag elkülönülten élő, szegregált „telepen”, illetve utcasoron lakó láposi cigány nőkéhez.10

Az egészségügyi törzslap egyik betétlapján a védőnő minden terhese esetében látogatási jegyzőkönyvet vezet. Itt jegyzi fel az általa fontosnak vélt információkat a terhesség körülményeiről, a terhes nő egészségi és szociális állapotáról. És szinte minden esetben megemlíti, hogy kívánt vagy nem kívánt terhességről van-e szó. 10 Van azonban egy nagyon lényeges különbség a két csoport között, nevezetesen, hogy míg az amerikai gettólakó nők többnyire lányanyák, egyedül nevelik gyerekeiket, addig a láposiak „házasságban” élnek. Náluk ugyanis az élettársi kapcsolat házasságnak számít. Ha egy cigány lány „megszökik” egy fiúval, és hozzáköltözik, akkor már azt mondják: „férjhez ment”. Ez azonban a magyarázat logikáján nem változtat. 9



Azok a választási lehetőségek, amelyek a hasonló korú, de magasabb társadalmi státusú nem cigányok előtt nyitva állnak, a láposiaknak gyakorlatilag elérhetetlenek. Számukra a piac által értékelt, egy jobb állást lehetővé tevő iskolai végzettség megszerzése nem jelent reális esélyt – éppen ezért nem is cél. A szülők sem nagyon ösztönzik őket tanulásra, mert maguk is azt tapasztalják, hogy ma már a nyolc osztály elvégzése sem jelent semmiféle előnyt a munkaerőpiacon – ennél magasabb iskolai végzettség megszerzésére pedig – többnyire anyagi források híján – nem látnak reális esélyt. Így aztán nem is csoda, ha a szülők egy része nemigen törődik azzal, ha a gyereke megbukik az iskolában. Többen ezt úgy ideologizálják meg, hogy eféléket mondanak: „mibűl taníttatnám őket? Úgysem lesz belőlük semmi, mert nem tudnak tanúni, nem fog az eszük. Ötödikesek, aszt nem tudnak írni, olvasni”. Ugyanígy, akkor sem történik tragédia, ha a lányok kimaradnak az iskolából. (Nyolc osztály vagy hat, hét – nem mindegy? …) Ráadásul a nagyobb lányok munkájára, otthoni segítségére nagy szükség van a szegény családokban. ők vigyáznak a kisebb gyerekekre, míg az anyjuk intézi a dolgát: orvoshoz viszi valamelyik gyerekét, vagy akár gombázni, somozni megy az erdőbe. (Mindez többórás távollétet jelent.) Nagyjából tízéves koruktól befogják őket a házimunkába is. Segíteniük kell a főzésben, a takarításban, illetve az egyéb, ház körüli teendők elvégzésében. „Le is törte volna anyám az ujjamat, ha nem tanulok meg tizenkét évesen főzni” – mondja az otthoni neveltetéséről egyikük. Ebből az anyának engedelmességgel tartozó „nagylány” szerepből kitörni, felnőtté válni csakis egy módon lehet: ha a lány gyermeket szülve új családot alapít. Ez az önállóság és ami még fontosabb: a tisztelet és az azzal járó önbecsülés megszerzésének egyetlen, számukra is lehetséges eszköze. A láposi erőforrás-hiányos, szegény környezetben – ahol ráadásul a cigányok nap mint nap kénytelenek szembesülni a külső világot jelentő „parasztok” megvetésével, a „cigányokról” alkotott negatív ítéleteivel – a cigány nőnek egyetlen „jövedelmező”, profitot (azaz tiszteletet, megbecsülést) termelő szimbolikus tőkéje van: a gyerek. A fiatalkori anyává válásnak – mintegy húsz esetről beszélünk –, úgy tűnik, egységes „forgatókönyve” van Láposon. A többnyire 16–19 éves sihederek „megszöktetik” a 14–16 éves lányokat. A szülők először nehezen, ma már azonban – a jelenség tömegessé válása óta – egyre könnyebben beletörődnek, hogy lányuk gyerekfejjel „férjhez ment”. A férjhezmenetelt pedig hamarosan követi az első gyermek megszületése – ami teljesen megfelel a magyar gyakorlatnak (Kamarás [2001]). Azt az asszonyt, aki férjhezmenetele után egy évvel még nem lett terhes, már elkezdik húzni, hogy valami baja van. „Itt a faluban azt szokták mondani arra a párra, akinek még nincs gyereke, hogy mi van, nem tudol má’ semmit, menjél orvoshoz!”. (Természetesen mindez csak a cigány közösségen belül értendő.) De nem csak azt piszkálják, akinek nincs gyereke. „Azt is töri az ideg, hogy mi van már, akinek csak lánya van. Vagy csak fia. A T. Robinak például négy fia van, neki azt szokták mondani, hogy mi van, nem tudol lányt csinálni, csak fiút? Tegyél kalapácsot az ágy alá, vagy küldd át a feleséged hozzám egy hétre …” (Néhányan azzal indokolták sokadik gyermekük megszülését, hogy nem vetették el, mert abban reménykedtek, hátha végre „besikeredik” egy lány vagy éppen fiú – mikor mi hiányzott a családból.) Az eddig elmondottakat alátámasztandó, álljon itt néhány, a láposi fiatalkorban szült anyákkal készített interjúrészlet illusztrációként. H. Mari 15 éves volt, mikor „férjhez ment”. „A Móni kezdte, ő 14 évesen szökött meg az Atival. Tudod, mi egy társaság voltunk. Aztán elmentek mások is a párjukkal, csak mi maradtunk ketten a barátnőmmel. Mi is szerettük a párunkat, hát mire vártunk volna? Én hat osztályt jártam, akkor a tanulással nem foglalkoztunk. Akkoriban olyan tanárok voltak, hogy a cigány gyerekeket lenézték. Nagyképűek voltak. Nem igen szerettünk mi iskolába járni. Most mit kezdenék vele, ha meglenne a nyolc osztályom? Ilyen megélhetőség mellett, ami ezen a vidéken van…” A baráti társaság másik tagja így emlékszik vissza a régi történetre: „Az volt az álmunk, hogy elmegyünk innen Láposról, hátha akkor tudunk valami munkát találni. Mari mondta mindig, hogy lesz felvétel D.-n, a hűtőgyárba, ő tudta, mert neki vannak ott rokonai. De hát a Mari megkezdte a férjhezmenést, ezzel puff abba maradt minden. (…) Tudod, itt a fiatalok mennek egymás után. Meg aztán az öregeken látod, a gyerekek mennyi örömet okoznak. A barátnőknek már volt kit babusgatniuk, az rosszul jött ki, hogy nekünk még nincs.” H. Rozi a barátnők hatása mellett azért szökött el otthonról, mert végre „saját életet akart”. „Meg akartam már szabadulni Anyutól, Aputól. Más életet akartam. 13 éves voltam, mikor elszöktem a férjemmel. Itt a cigányok, ha egyszer összemennek, akkor már szét nem mennek. Mindenki szerette a párját, azt akkor úgy elment mindenki. Én arra gondoltam, jaj, lesz egy kislányom, szépen fogom öltöztetni, lesz íróasztala, ahol tanulni fog.



Csak én azt nem tudtam, hogy ennyi felelősséggel jár ez, hogy törd a fejed mindennap, mi lesz a kaja. Otthon akkor nem volt ilyen gondunk.” K. Juli nem a barátok hatására, hanem azért ment férjhez, mert elege volt már az otthoni életből, a nagylányként rá jutó feladatokból. „16 éves voltam, muszáj volt elszöknöm. Elég volt nekem, amit küszködtem otthon is. 13 éves koromtól én takarítottam, mostam, főztem, a kicsikkel voltam. Öt iskolám van – elég volt az iskolából is. Anyunak muszáj volt menni a faluba dolgozni, kapálni, ültetni, hogy legyen mit enni. (…) Elegem volt már otthon, meguntam, hogy a más gyerekeivel küszködjek. (…) Megszerettem a férjem, azt elszöktem vele. Most csak a családom érdekel, csak velük foglalkozom, más semmivel.” T. Erit is csak a gyerekek érdeklik. „15 voltam, mikor elszöktem, 16, mikor megszültem Bécit. Ha járok még iskolába, mivel tudtam vón többet? Úgyse szerettem vón továbbtanulni. Szerettük egymást. Nekem ez az élet, a gyerekek. (…) Egy nőnél az a fontos, hogy iparkodó legyen, hogy a gyerekeinek éljen, hogy tartsa a gyerekeit rendben, tartsa a házát rendben. Nálunk itt a faluban ez a divat. (…) Én csak arra vágyok már, hogy legyen meg a gyerekeknek a kaja, a fa, meg hogy jöjjön haza a férjem a börtönből, hogy tudjon segíteni.” T. Zita – ma 22 évesen öt gyerekes anya – 13 esztendős volt, mikor megszületett első gyermeke. „Nekem jó így. A tanároknak is megmondtam, hogy nem megyek többet iskolába. Dolgozni meg hova mentem volna? (…) Ezt választottam, azt kész. Anyám beletörődött. Gyerek nélkül milyen az élet? Szerintem az az élet, ha sok gyerek van”. A gyerekeknek a láposi cigányok értékrendjében – persze nem csak náluk! – kitüntetett jelentősége van. Az a cigány nő, aki nem tud gyereket szülni, nem is élvez tiszteletet ebben a közösségben. Az a család, ahol nincs utód, a láposiak szemében nem is lehet boldog. Éljenek bár náluk sokkal jobb anyagi helyzetben, nem ér az egész semmit, ha nincs gyerek. T. Józsi például – egyebek mellett – azért vált el első feleségétől, mert az asszonynak öt év alatt se lett gyereke. „A Teréz pedig iparkodó asszony volt, de nem csoda, hogy elvált tőle a Józsi. Se gyerek, se semmi, akkor mit ért az élete? Itt van ez az új asszony, ezzel meg milyen szépen élnek. Már van egy közös gyerekük is.” (A cigányok, illetve a parasztok közti eltérő értékrendre jó példa, hogy míg az előbbiek feltétlenül pozitívan ítélték meg Józsi új családalapítását, addig az utóbbiak, többek között a falu polgármesterének véleménye az, hogy a férfi „rossz családba” – értsd a telepiekhez – keveredett, ez az oka, hogy visszasüllyedt oda, ahonnan már kezdett volna kikapaszkodni (cs-lakásából, a felhalmozódott kifizetetlen adósságok miatt, kénytelen volt kiköltözni, s fel kellett hogy menjen a dombra, a cigánytelepre, a régi putriba …) Van olyan idős házaspár is fent a telepen, akinek egészségügyi okokból nem lehetett gyerekük, ők azonban úgy oldották meg a problémát, hogy örökbe fogadták egyik –náluk is – szegényebb testvérük elsőszülöttét. A láposi „parasztok” is érzékelik a gyermek kitüntetett jelentőségét a cigány családokban. A gyerekszeretet azon kevés tulajdonságok egyike – vagy szinte az egyetlen? –, amit méltányolnak náluk. Azonban még ezt is így kommentálják: „Egyetlen dolog maradt meg bennük, a gyerekszeretet. Az az asszony nem asszony, akinek nincs legalább öt gyereke. (…) Borzasztóan ragaszkodnak a gyerekeikhez”. Ez utóbbi mondat nem túlzás. Mazsolánénak már 17 éves a nagyfia, aki súlyos testi és szellemi fogyatékossággal született. A fiút édesanyja havonta viszi ellenőrzésre a miskolci kórházba, sohasem lesz önellátásra képes, még ma is pelenkázni kell. Mazsoláné mégis felháborodva meséli, hogy az orvosok azt mondták, jobb lenne talán intézetbe adni a fiút … „Nem volna annyi pénz, hogy intézetbe adjam őt. Inkább sínylődünk így. Ahhoz más szív kéne, hogy egy anya beadja intézetbe a gyerekét.” Cs. Andinak is azt javasolták Miskolcon, hogy intézetbe kellene küldeni 4 éves epilepsziás, szellemi fogyatékos kislányát, aki koraszülöttként jött a világra, mert nem fogja tudni felnevelni. Andi ezen persze nagyon felháborodott. „Elkezdtem ott velük ordítani. Mondtam nekik, hogy akinek volt már gyereke, az nem mondhat ilyet. Soha nem tudnám őt intézetbe adni. Ez a gyerek az életem.” Hibát követnénk el azonban, ha a fiatalkori anyává válás magyarázatakor kizárólag csak a nők élethelyzetére koncentrálnánk. A továbbtanulási, munkaerő-piaci, illetve az önálló egzisztencia megteremtéséhez szükséges egyéb erőforrások beszűkülésének tétele a láposi kamasz fiúkra ugyanúgy érvényes, mint a fiatal lányokra. A falubéli 16–24 éves fiatalemberek közül mindössze egynek volt eddig életében munkahelye. Míg régebben – nagyjából a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig – az apák már a tizenöt éves fiaikat is magukkal vitték dolgozni (ki a bányába, ki a postára vagy éppen az építőiparba), addig ma az ilyen korú fiúk többnyire állandó elfoglaltság nélkül csellengenek a faluban. Igaz, a nagycsalád munkamegosztásában fontos szerepük van: ha apjukat elhívják napszámba, nekik kell fáért menni az erdőbe (ez télen napi többórás



kemény fizikai munkát jelent), illetve, ha nincs nagylány a családban, anyjuk távollétében ők vigyáznak a kicsikre. Akárcsak a lányok, ezek a tinédzser fiúk sem találnak nagyon más értelmet életüknek, minthogy – követve az elmúlt években már divattá vált gyakorlatot – korán új családot alapítanak. Egyikük édesanyja így kommentálja fia „megházasodását”: „Most mán ez a divat, hogy szökdösnek el 14–15 évesen. A mi időnkben nem így volt, nem volt ez szokás, hogy 13-14 évesen szültek a lányok. Ránk vigyáztak a szüleink, nem engedtek korán házasodni. Én 18 éves koromig jártam apámmal a legelőre, pásztor volt, vagy otthon kellett dolgoznom. Csak aztán engedtek el. (…) Most más a divat. A fiam idehozta a menyemet, hogy én tartsam őket. 15 éves, de mán akarna szülni, lelátszik róla! Hány osztálya van? Mit tudom én, meg se kérdeztem, valami kisegítő iskolába járt, nem zavar. Ha szereti az inas, vele marad.” Láposon a választási lehetőségek hiányának, az önálló egzisztencia megteremtéséhez szükséges erőforrások elérhetetlenségének hatását ráadásul még felerősíti az itt élő fiatalok társadalmi kapcsolathálójának csonkasága, homogenitása – az a tény, hogy gyakorlatilag nincsen semmiféle kapcsolatuk magasabb státussal, eltérő élettapasztalattal, világlátással rendelkező személyekkel.11 (Ilyen helyzetben nem csoda, ha különösen erős, a szülők mellett szinte kizárólagos hatást gyakorol az itteni fiatalokra saját falubéli kortárscsoportjuk.) A láposi cigányok társadalmi kapcsolathálójának csonkasága másfelől azt jelenti, hogy nincsenek olyan ismerőseik, akik segíteni tudnának nekik – akár a falubéli kortárscsoporttól eltérő szerepmintát adva, akár tanácsot vagy éppen konkrét fizikai segítséget nyújtva – kitörni a „gettólétből”. A kitörés nehézségét mutatja a következő két eset. H. Ilon, aki 14 évesen lett terhes, nyár elején még azt mondta, tudja, hogy elrontja az életét, ha szül, és nem megy továbbtanulni Miskolcra, de akkor is, a baba sokkal fontosabb minden másnál – nyár végén elvetélt. Szeptemberben el kezdte az iskolát. Két hét múlva öngyilkosságot kísérelt meg, gyógyszermérgezéssel kórházba vitték. Mikor felépült, már nem kellett visszamennie az iskolába, szülei megengedték, hogy otthon maradjon. Apja, aki évek óta azért dolgozott, hogy a lányát kitanítassa, beletörődve mesélte nekem, mikor a kórházi eset után találkoztunk: „Végül is férjhez ment, ahogy a többi lány itt a faluban. Ha neki így a jó. (…) Most már az anyjával mi is nagyon várunk egy babára.” Ilon azt mondja, nem szerette az iskolát, nem tudta megszokni Miskolcot. „A tanárok is rosszak voltak, az iskola unalmas, itt kellett hagyni a barátomat is, ki tudja, megvárt volna-e, míg kijárom az iskolát? Én itt szeretek a faluban, a cigányok között. Csak már lenne nekem is gyerekem…” Ilon példája azt mutatja, hiányos kapcsolathálóval, a más társadalmi rétegek felől érkező segítő kapcsolatok hiányában pokolian nehéz kitörni a „gettólétből”. Nehéz otthagyni a megszokott és szeretett cigányközösség nyújtotta biztonságot, és felcserélni arra a bizonytalanságra, amit a cigányokkal szemben amúgy is előítéletes, sokszor ellenséges környezet kínál alternatívaként. A legtöbb láposi lánynak azonban még nehezebb a helyzete: Ilonnal ellentétben szüleik nem tudják felkínálni a továbbtanulás lehetőségét, a maguk erejéből pedig, még ha szeretnének, se tudnak kitörni a nyomorból. H. Andrea tavaly nyáron még eltökélten mondta nekem, hogy ő más lesz, jobb életet fog élni, mint a telepi lányok. „Én itt nem maradok. Elmegyek Fehérvárra dolgozni. Megmutatom nekik, hogy lehet másképp is élni…” (Andreát az tette eleve mássá a telepi lányok között, hogy ő kisgyerekkorától rendszeresen eljárt a miskolci rokonaihoz vendégségbe, ahol „más világot” látott, más tapasztalatokat gyűjtött, és ahol más értelmezést is kapcsoltak mindahhoz, ami a szűk falujában, annak is a cigánysorán olyan egyértelműnek tűnik az ott élők számára). Andrea ősz elején már nem lakott a faluban. „Férjhez ment R.-re” – mesélte kérdezősködésemre anyja.12 Kiderült, Andrea valóban megpróbált Székesfehérváron munkát keresni, de nem talált, mert mindenütt túl fiatalnak tartották. Az meg, hogy tanuljon valamit, szóba se jött, mert a családnak, ahol egyetlen kereső sincs, rajta kívül még hat gyereket kell eltartania. A lehetőségek így elfogytak, a kör bezárult: Andrea, jobb választás híján, beállt a sorba, hogy élje a telepi lányok megszokott életét. Igaz, nem Láposon, de egy másik elszegényedett cigányfaluban. Az általam vizsgált 50 év láposi termékenységtörténetét, az itteni cigányközösség gyermekvállalási szokásainak változását elemezve – a fentebb magyarázott két jelenség mellett – érdemes még megemlíteni harmadikként azt a korábbi évtizedekhez képest új keletű fejleményt is, hogy az elmúlt tíz évben számottevően megnőtt a 35 év felett gyermeket vállaló nők aránya a faluban (3. táblázat). Ez egyrészt abból fakad, hogy a korábbiakhoz képest A társadalmi kapcsolatháló csonkasága ugyanakkor nem jelenti a társadalmi tőke hiányát, ahogy erre Kelly [1998] is felhívja a figyelmet. Sőt, a különbözo szegénycsoportok vizsgálata (például Ambrus [1988]) éppen azt mutatja, hogy ezek a csoportok a rokoni, családi kötelékek mentén szerveződő erős kötéseiknek, a kölcsönös szívességtételnek, azaz a társadalmi tőkének (Coleman [1998]) köszönhetik túlélésüket. Láposon is a társadalmi tőke az egyik legfontosabb megélhetési forrása a minimális készpénzzel gazdálkodó cigány családoknak. 12 R. négy falunyira van Lápostól, a cigány lakosság aránya ott már 85 százalék. 11



népesebb lett ez a korosztály, másrészt viszont a „nem kívánt”, „véletlen” terhességeknek is komoly szerepük van ezen késői szülésekben.

19.3. táblázat - 3. táblázat. Az anya életkora gyermeke születésekor a különböző etnikumoknál. Születési év

korcsoportja

1962–1969

A gyermek etnicitása

Anya

Összesen

cigány

nem cigány

vegyes

–16

–

–

1

1

17–19

3

5

1

9

20–24

16

23

5

44

25–29

7

14

3

24

30–34

11

3

8

22

35–39

2

3

2

7

összesen

39

48

20

107

–16

2

–

–

2

17–19

12

–

–

12

20–24

24

17

4

45

25–29

16

9

3

28

30–34

8

7

1

16

35–39

3

1

2

6

40–

–

–

1

1

összesen

65

34

11

110

–16

2

–

2

4

17–19

13

–

4

17

20–24

27

2

11

40

25–29

18

7

4

29

30–34

7

–

1

8

35–39

1

–

–

1

összesen

68

9

22

99

–16

8

–

2

10

17–19

25

–

7

32

20–24

26

3

9

38

1970–1979

1980–1989

1990–2000



25–29

15

3

4

22

30–34

25

–

3

28

35–39

13

2

–

15

40–

1

–

–

1

113

8

25

146

Összesen

Míg a nyolcvanas években a védőnő sikerként könyvelhette el, hogy sok családjánál hat a „felvilágosítás”, működik a családtervezés, addig a nyolcvanas évek vége – a láposi cigány férfiak körében szinte teljessé vált munkanélküliség – óta, ahogy szegényednek el a családok, egyre kevesebb pénzük van gyógyszerre, egyre kevesebben tudják megvenni a fogamzásgátló tablettát. (Tavaly a védőnő örömmel terjesztette a hírt, hogy van egy új fogamzásgátló módszer: egy injekció, ami csak 700 forintba kerül, viszont három hónapra védettséget nyújt. Annak ellenére, hogy az injekciónak számos mellékhatása van, egyre több asszony használja. Mert jóval olcsóbb, mint a tabletta.) Bár az abortuszok száma nőtt az elmúlt négy évben, mégis az a jellemző, hogy a láposi nők inkább megszülik a megfogant babákat. ők ezt kétféleképpen indokolják: vagy azzal, hogy későn vették észre a terhességet, vagy hogy a férjük nem engedte azt elvetetni. Ritkábban, de előfordul olyan indoklás is, hogy félnek a kórháztól, az orvostól. K. Teréz 36 éves, 8 gyereke és 3 unokája mellett most várja a kilencedik gyermekét. „Elég lett volna kettő vagy három, a többi csak jött, meglepett nagyon, de késő volt már elvetetni.” Teréz férje erről úgy mesél, hogy ő nem hagyta elvetetni a gyerekeket, mert szereti, ha sokan vannak. „Úgy voltam vele, ami megvan, az legyen is meg. (…) Én úgy szeretem, ha zajos az élet. Nekem is kilenc testvérem volt.” H. Julinak már 20 éves volt a nagyfia, mikor elkezdett nőni a hasa. „Mentem az orvoshoz, mondom neki, mi van, doktor úr, rákos vagyok? Én annyira ríttam, ha láttál volna (…) istenkém, öregségemre a Jóisten egyszerre két gyereket ad, hát mit fogok velük csinálni? (Julinak persze azóta az ikrek a szeme fényei.) K. Éva 37 évesen lett terhes hetedik fiával. „Nem akartam én annyi gyereket, de gyöttek. Nem védekeztem, mert a férjem nem hagyta. Azt mondta, hadd legyenek. Szerette a gyerekeket. (…) Nem mindenki egyforma. A cigányok sose fogják úgy eldobni a gyereket, mint a parasztok. Mi, ha a fogunk közt fogjuk hurcolni, akkor is megszüljük.” Bár a falut irányító polgármester próbálja megakadályozni a – saját nézete szerint – nem kívánatos helyre történő sokadik szüléseket, ez többnyire nem vezet eredményre. Nemrégiben egy 39 éves telepi cigányasszonynak adott 10 000 forint rendkívüli segélyt a kórházi ellátásra, hogy elvetesse leendő nyolcadik gyermekét, „jó szándéka” – ahogy a falubéli parasztok kommentálták az esetet – azonban nem járt „eredménnyel”. „A gyerek is megvan, a pénz is megmaradt” – mesélték tréfálkozva a láposi parasztasszonyok. (Az abortuszra váró asszony a kórházból megszökött. Férje nem engedte elvetetni a magzatot, meg hát jobb helyre is került az a pénz, hiszen az otthon maradt gyerekeknek legalább jutott belőle kenyérre…) A polgármester ez irányú erőfeszítései eddig egy esetben jártak sikerrel, amikor egy 32 éves cigány asszonyt rá tudott beszélni, hogy tizenkettedik gyermeke megszülése után sterilizáltassa magát. (Természetesen úgy, hogy a műtéti beavatkozást, amelynek díja 15 000 forint, az önkormányzat finanszírozta.)

4. Záró megjegyzések Írásomban azt próbáltam bizonyítani, hogy a láposi cigányközösség körében az elmúlt tíz évben „divattá” vált fiatalkori anyaság új jelenség, amellyel ezek a fiatalok a társadalmi változások okozta új élethelyzetre reagálnak. Vagyis nem a „mindenkori, hagyományos cigány kultúrából”, illetve az e népcsoportra jellemző „örökletes biológiai adottságokból” következik – nevezetesen, hogy a cigány lányok magyar társaikhoz képest korábban érnek –, sokkal inkább sajátos élethelyzetükből, a társadalom peremén élésükből, a többségi társadalom tagjai számára a felnőtté váláshoz, az önálló egzisztenciához szükséges erőforrások elérhetetlenségéből fakad, hogy már „gyerekfejjel” anyává válnak. 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Amellett érveltem hogy a láposi cigány lányok, akik a többségi társadalomtól elszakadva, szigetszerű létben, lakóhelyileg, iskolailag is szegregálva, tartós mély szegénységben élnek, és akik úgy érzik, semmi lehetőségük nincs arra, hogy munkát találjanak a formális munkaerőpiacon, azért vállalkoznak már kamaszkorukban a gyerekszülésre, mert ez az egyetlen esemény, amely értelmet ad életüknek, a nyomorúságos gürcölésnek, és amely a helyi felnőtt közösség megbecsült tagjává teszi őket. Ezek a 15–25 éves anyák mai fejükkel úgy gondolják, hogy gyerekeiknek nem szabad követni az ő sorsukat. Arra akarják majd nevelni őket, hogy tanuljanak, aztán néhány évig még dolgozzanak, és 18-19 éves korukra halasszák a férjhez menést, hogy legalább ők ne a nyomorba szüljék majd a gyerekeiket. Ahogy többen közülük megfogalmazták: „ha a mostani fejemmel lennék, nem ily fiatalon, ily nyomorult életbe szülnék. Előbb kicsit dolgoznék magamnak, aztán mennék csak férjhez, úgy 19 évesen. 2-3 gyereket szülnék, többet nem. Mán akkor nem vón ily szegény élet, mint most”. Más kérdés, hogy ezekből a gyerekekhez fűzött reményekből mi fog valóra válni. Már ma látni, hogy azok a fiúk, lányok, akik még első-második osztályban a helyi általános iskolában osztályelsőknek számítottak, átkerülvén a körzeti általánosba, kilépvén a számukra biztonságot nyújtó helyi iskolából, jelentősen rontanak tanulmányi eredményeiken. Azok a jelenleg harmadik-negyedik osztályosok, akik egy-két éve még azt mesélték, hogy szeretnek suliba járni, jól megy a tanulás, mostanában már arról beszélnek, hogy csupa ketteshármas a bizonyítványuk, unalmas az iskola, nem érdekli őket a tanulás …

5. Irodalom Andorka Rudolf [1988]: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. KSH Népességtudományi Kutató Intézet, Történeti Demográfiai Füzetek, 4. Ambrus Péter [1988]): Dzsumbuj. Magvető, Budapest. Coleman, J. S. [1998]: A társadalmi tőke az emberi tőke termelésében. Megjelent: Lengyel György–Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták. Aula, Budapest. Erdei Ferenc [1940]: A magyar paraszttársadalom. Franklin, Budapest. Fél Edit–Hofer Tamás [1969]: Proper Peasants. Traditional life in a hungarian village. Chicago. Aldine– Corvina, Budapest. Gyenei Márta [1998]: A „stratégiai gyerek”. Népszabadság, november 14. 24–25. o. Havas Gábor [1999]: A kistelepülések és a romák. Megjelent: Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. Hoóz István [1973]: Nemzetiségek demográfiai sajátosságai Baranya megyében II. A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének jelentései. 37. Budapest. Horváth Kata [2000]: Epizódok egy falusi magyar cigány közösség életéből. Antropológiai esettanulmány. Kézirat. Janky Béla [1999]: A cigány nők helyzete. Megjelent: Pongrácz Tiborné–Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről. Tárki–SZCSM, Budapest. Kamarás Ferenc [2000]: A termékenység alakulása és befolyásoló tényezői. Századvég, tavaszi szám, 3–28. o. Kamarás Ferenc [2001]: Családalapítás és gyermekvállalás az 1990-es években és az ezredfordulón. Demográfia, XLIV. évf. 1–2. sz. Kelly, M. P. F. [1998]: Társadalmi és kulturális tőke a városi gettóban: következmények a bevándorlás gazdaságszociológiájára. Megjelent: Lengyel György–Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták: a társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Aula, Budapest. Kemény István (szerk.) [1976]: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest.



Kemény István (szerk.) [1999]: A cigányok Magyarországon. Megjelent: Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. Magyar Tudományos Akadémia: Budapest. Kemény István–Havas Gábor–Kertesi Gábor [1994]: Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 februárja között végzett kutatásról. Budapest: ILO-programiroda részére készült tanulmány. Kézirat. Neményi Mária [2000]: Csoportkép nőkkel. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Okely, J. [1996]: Own or Other Culture. Routledge, London. Pongrácz Tiborné [1983]: Fiatalkori terhességek társadalmi, demográfiai vizsgálata. A KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentések, 13. KSH, Budapest. Pongrácz Tiborné–S. Molnár Edit [1994]: Serdülőkorban szült anyák társadalmi, demográfiai jellemzőinek longitudinális vizsgálata. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentések, 53. KSH, Budapest. Stewart, M. [1993]: Daltestvérek. T-twins Kiadó–MTA Szociológia Intézet–Max Weber Alapítvány, Budapest. Szukicsné Serfőző Klára [2000]: A termékenység változásának néhány jellemzője a legutóbbi nyolc évtizedben. Demográfia, XLIII. évf. 4. sz.


IV. rész - GAZDASÁG, JÓLÉT, POLITIKA


Tartalom 20. A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei .............................................. 192 1. Minimálbér és foglalkoztatás ........................................................................................... 192 2. A minimálbér-emelésből származó bérsokk ..................................................................... 195 3. Foglalkoztatás a minimálbér-emelés előtt és után – néhány megjegyzés ......................... 201 4. Foglalkoztatás a kisvállalati szektorban, 2000–2001 ...................................................... 204 5. Állásvesztési esélyek 2001-ben ......................................................................................... 210 6. Elhelyezkedési esélyek 1998–2002-ben ............................................................................ 213 7. Összegzés ......................................................................................................................... 216 8. Hivatkozások .................................................................................................................... 217 9. Függelék ........................................................................................................................... 220 9.1. A 2001. évi minimálbérsokk és a tényleges bérek emelkedése ............................. 220 21. Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? . 223 1. A családi gazdaság definíciója és a mezőgazdasági üzemek tipológiája ......................... 224 2. A családi gazdaság szerepe a fejlett országok mezőgazdaságában ................................. 224 3. A családi gazdaságok fennmaradásának magyarázatai ................................................... 227 3.1. A Schmitt-modell .................................................................................................. 228 3.2. Az Allen–Lueck-modell ........................................................................................ 231 4. Összefoglalás ................................................................................................................... 234 5. Irodalom ........................................................................................................................... 234 22. Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? ............................. 238 1. Bevezetés és problémafelvetés .......................................................................................... 238 2. A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása 1962–2001 között ............................................. 239 2.1. Az egyenlőtlenségek hosszú távú trendjei ............................................................ 239 2.2. Jövedelemegyenlőtlenségek 1987 és 2001 között – objektíven és szubjektíven .... 241 3. Az egyenlőtlenségek szerkezetének átalakulása ............................................................... 242 3.1. Az egyenlőtlenségek tényezőkre bontásának módszere ........................................ 243 3.2. Empirikus eredmények: az egyenlőtlenség dimenziói .......................................... 244 3.3. Empirikus eredmények – az életkor és az iskolázottság megváltozott szerepe ..... 247 4. Az eredmények magyarázata és következtetések .............................................................. 249 4.1. Az átalakulás szakaszai ....................................................................................... 249 4.2. Az egyenlőtlenségek értékelése ............................................................................ 250 4.3. A mért adatok más lehetséges interpretációi ....................................................... 251 5. Hivatkozások .................................................................................................................... 252 6. Függelék ........................................................................................................................... 255 6.1. Adatforrások és módszertani megjegyzések ......................................................... 255 6.2. Táblázatok ........................................................................................................... 256 23. Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ...................................................... 264 1. Bevezetés .......................................................................................................................... 264 2. Újraelosztás és hozamok felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ...................................... 264 3. Hozamok az eszmei tőkeszámlás felosztó-kirovó rendszerekben ...................................... 267 4. Hozam a nyugdíjrendszerben. Minek a mije? .................................................................. 268 5. Minek a hozama a nyugdíj? ............................................................................................. 271 6. Hivatkozások .................................................................................................................... 272 24. Szülői transzferek meghatározói Magyarországon .................................................................. 274 1. Bevezetés .......................................................................................................................... 274 2. Nemzedékek közötti magántranszferekkel kapcsolatos korábbi vizsgálatok Magyarországon 274 3. A transzferek gyakorisága és a transzferadási szándék elterjedtsége .............................. 276 3.1. A háztartások által adott transzferek ................................................................... 276 4. A szülői transzferek meghatározóinak többváltozós elemzése ......................................... 279 5. Összegzés ......................................................................................................................... 283 6. Hivatkozások .................................................................................................................... 284 7. Függelék ........................................................................................................................... 285 25. Szolidaritási normák és jóléti preferenciák .............................................................................. 289 1. Méltányossági elvek az egyéni preferenciákban .............................................................. 290 2. A méltányossági elvek evolúciós háttere .......................................................................... 291 3. A méltányossági elvek formái ........................................................................................... 291


GAZDASÁG, JÓLÉT, POLITIKA

4. Szolidaritási normák ........................................................................................................ 5. Társadalomszerkezet és a jóléti preferenciák .................................................................. 6. Irodalom ........................................................................................................................... 26. A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban ........................................ 1. Bevezetés .......................................................................................................................... 2. Hipotézisek ....................................................................................................................... 3. Adatok .............................................................................................................................. 4. Eredmények ...................................................................................................................... 4.1. Az 1. hipotézis vizsgálata ..................................................................................... 4.2. A 2. hipotézis vizsgálata ...................................................................................... 4.3. A 3. hipotézis vizsgálata ...................................................................................... 4.4. A 4. hipotézis vizsgálata ...................................................................................... 5. Összefoglalás ................................................................................................................... 6. Irodalom ........................................................................................................................... 27. Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben ............................................................ 1. Nemek és menedzsment .................................................................................................... 2. Azonosság és/vagy különbség? ......................................................................................... 3. Nőiesség–férfiasság .......................................................................................................... 4. Vezetői stílusok, vezetői stílusváltás ................................................................................. 5. Létezik-e nőies vezetési stílus? ......................................................................................... 6. Vélt különbségek–valódi hasonlóságok ............................................................................ 7. Nemi eltérések a befolyásban és a vezetővé válásban ...................................................... 8. Összefoglalás ................................................................................................................... 9. Irodalom ........................................................................................................................... 28. Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések ............................................................................ 1. Néhány elméleti megfontolás ........................................................................................... 2. A közvélemény-kutatók téves előrejelzései – tények, okok, magyarázatok ....................... 3. Egy alternatív magyarázat: három kollektív tévedés ....................................................... 4. Következmények ............................................................................................................... 5. Néhány tanulság ............................................................................................................... 6. Irodalom ........................................................................................................................... 29. Újragondolt közszolgáltatás .................................................................................................... 1. Az államigazgatás szervezése ........................................................................................... 2. Szervezet- és igazgatáselméleti előzmények ..................................................................... 3. Vissza a józan észhez! Elméletek és módszerek ................................................................ 4. Közigazgatási reformtörekvések ...................................................................................... 4.1. A közszolgáltatások átalakításának legfontosabb feladatai ................................. 5. Irodalom ........................................................................................................................... 30. A máshol publikált írások megjelenési helye ........................................................................... 31. A kötet szerzői ..........................................................................................................................


293 294 296 298 298 299 300 301 301 304 304 306 308 309 311 311 312 313 314 315 317 317 318 319 321 322 328 337 344 345 346 348 348 349 350 352 355 356 360 361

20. fejezet - A 2001. évi minimálbéremelés foglalkoztatási következményei Kertesi , Gábor Köllő , János A kormányzat 2001 januárjában 25 500 forintról 40 000 forintra, egy évvel később pedig 50 000 forintra növelte a minimálbért. E döntés foglalkoztatási következményei legalább három okból érdemelnek figyelmet. A közgazdaságtan alapmodelljei éppen az exogén árváltozások keresleti és kínálati következményeit vizsgálják, ám előrejelzéseik ellenőrzésére – ilyen árváltozások hiányában – igen ritkán kerülhet sor. Másodszor, a minimálbér foglalkoztatási hatásával kapcsolatban, mint arra később kitérünk, világszerte éles viták folytak az elmúlt években. Végül, de nem utolsósorban itt és most fontos kérdés, hogy hozzájárult-e a minimálbér emelése a hazai foglalkoztatásnövekedés – éppen 2001 januárjában bekövetkezett – megtorpanásához. Tanulmányunk a minimálbér-emelés első hullámának foglalkoztatási következményeit vizsgálja. A második (2002. évi) lépcső elemzéséhez egyelőre nem rendelkezünk megfelelő adatokkal, és ha lennének is adatok, akkor sem lenne könnyű elválasztani a minimálbér-emelés hatását más természetű, egyidejűleg bekövetkezett sokkok következményeitől, mint a 2001 őszétől fokozatosan kibontakozó gazdasági recesszió vagy a 2002. évi parlamenti választásokat megelőző és követő bőkezű osztogatás. A hatás felmérését több körülmény is könnyíti, a feltételek mégsem tekinthetők ideálisnak. A döntés váratlanul érte a gazdasági szereplőket (egy olyan kormánytól, amely mindaddig a középosztály relatív jólétének emelése, valamint a hazai termelők versenyképessé tétele mellett tört lándzsát). Az emelés mértéke rendkívüli volt, hasonlóra csak néhány fejlődő országból hozhatunk példát. (Lásd Rama [2000], illetve Atalas–Cameron [2003] tanulmányait Indonéziáról, valamint Freeman–Castillo-Freeman [1992] cikkét Puerto Ricóról.) A magyar munkaerőpiacot megrázó sokk mértékét tovább növelte az a körülmény, hogy a minimálbér-szabályozás minden munkaszerződésre kiterjed, nem állapít meg kivételeket a fiatal munkavállalókra, kisvállalatokra, elmaradott régiókra vagy alacsony bérű iparágakra – eltérően az Európai Unió országainak általános gyakorlatától (Dolado és szerzőtársai [1996]). Ugyanakkor az elemzést nehezíti – a „különbség a különbségben” (difference in difference) megközelítés alkalmazását pedig kizárja –, hogy az érintettséget az emelés előtti tényleges bérek, nem a minimálbér(ek) varianciája határozta meg. A programértékelés nyelvén fogalmazva, nincs mód különböző dózisokkal „kezelt” – minden egyéb tekintetben, így az induló bérszintjükben is hasonló – egyének, csoportok vagy vállalatok összehasonlítására, csak arra, hogy az eltérő bérszintekből fakadó eltérő érintettség függvényében vizsgáljuk a döntés következményeit. Ez az eljárás téves következtetésekre vezethet, ha a gazdaságban egyidejűleg más bérspecifikus tényezők is hatnak a foglalkoztatásra. A kockázatot az elemzés terepétől függően megválasztott kiegészítő próbákkal igyekszünk mérsékelni. Először azt a kérdést vizsgáljuk, hogy miért tekinthető elméletileg nyitott kérdésnek a minimálbér-emelés foglalkoztatási hatása. Majd a 2001. évi minimálbér-emelés által kiváltott bérsokk mérésével próbálkozunk, kitérve arra a kérdésre is, vajon az emelés effektív volt-e, a munkáltatók eleget tettek-e a szabályozás rendelkezéseinek. Ezt követően megnézzük, hogy az aggregált és csoportosított adatok egyáltalán indokolják-e, hogy energiát pazaroljunk a foglalkoztatási hatás felmérésére, s ha igen, mely területeken célszerű részletesebb elemzést végezni. A tanulmány voltaképpeni elemző részei a kisvállalati szektorra, valamint a foglalkoztatottak állásvesztési, illetve a munkanélküliek elhelyezkedési esélyeire összpontosítva érvelnek legfontosabb állításunk – a minimálbér-emelés foglalkoztatáscsökkentő hatása – mellett.

1. Minimálbér és foglalkoztatás A minimálbér negatív foglalkoztatási hatását megkérdőjelező modellek elvetik a kompetitív elmélet azon feltevését, hogy az egyes vállalatok számára megnyilvánuló munkakínálat végtelenül rugalmas. A pozitív hajlású kínálati görbét feltételező elméletek ősforrása a helyi monopszónium modellje. Mivel a vállalat az egyetlen vásárló a piacon, csak akkor bővítheti a foglalkoztatást, ha emeli a bért. Ha – mint általában feltételezik


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei – a határmunkás bére csak akkor emelkedhet, ha mindenki más bérét is emelik, a vállalat munkaerő-határkiadási görbéje (ME) meredekebb, mint az S kínálati görbe (1. ábra).2 A minimálbér-emelés előtt a foglalkoztatás és a bér szintje az A pontban van, ahol a vállalat a kínálat által megengedett legalacsonyabb bért fizeti a határkiadás és határbevétel egyenlőségét (ME=MRP) biztosító foglalkoztatás mellett. A minimálbér emelése után a határkiadási görbét a kétszer megtört szaggatott görbe jelzi, és az új helyzetben (B pont) mind a foglalkoztatás, mind a bér magasabb. Ez addig igaz, amíg a minimálbér nem túlságosan magas: ha az emelés után a minimálbér szintjét jelző egyenes (ME vízszintes szakasza) A-tól balra metszi a határbevételi görbét, akkor a bér nő, de a foglalkoztatás csökken.

1. ábra. Kismértékű minimálbér-emelés hatása monopszónium esetén További, pozitív foglalkoztatási hatást is megengedő modellek már több évtizeddel azelőtt is ismertek voltak, hogy néhány tanulmány empirikusan is igazolta volna ilyen esetek létezését. Mincer [1976] parciális egyensúlyi modellje, amely a kínálati hatásokat és a munkaerő-forgalmat is figyelembe veszi a minimálbér-emelés hatásának tanulmányozásakor, megmutatja, hogy a keresleti és kínálati rugalmasság, valamint a fluktuációs (munkaerő-cserélődési) ráta egymáshoz való viszonyának függvényében a foglalkoztatás és a munkanélküliség csökkenhet, növekedhet vagy változatlan maradhat. Pettengil [1981] felhívta a figyelmet arra, hogy a foglalkoztatás növekedhet, ha érvényesek a hatékonybér-elmélet feltevései. Mortensen [1986] és Burdett– Mortensen [1989] keresési modelljeiben a minimálbér-emelés a keresési súrlódás csökkenésén keresztül vezethet a foglalkoztatás bővítéséhez. Az igazi áttörést Card [1992a], [1992b], Katz–Krueger [1992] és Card– Krueger [1994] tanulmányai jelentették, amelyek kvázikísérleti helyzetekben empirikusan is alátámasztották ezeket az előrejelzéseket. E tanulmányok – melyekről áttekintést ad Card–Krueger [1995] könyve a „minimálbér új közgazdaságtanáról” –, továbbá Európában Machin–Manning [1994] és Dolado és szerzőtársai [1996] eredményei gyenge negatív, zérus vagy pozitív hatásra engedtek következtetni. Az ebben az időszakban becsült longitudinális modellek szintén gyengébb negatív hatást jeleztek, mint a korábbiak (Brown [1999]). Ez a kihívás mind az elméleti, mind az empirikus kutatásnak új lendületet adott, és hatással volt a minimálbérpolitikára is. A minimálbér foglalkoztatási hatásának modern elméletei így vagy úgy a monopszóniummodell alapvető megfontolását általánosítják, és tehetik is, mert a modell logikája széles körben alkalmazható. Ha az egymunkáltatós települések ritkák is, számos vállalat egyedüli vásárló egy-egy foglalkozás helyi piacán. Még a nagy, versengő munkaerőpiacokon is igaz, hogy a mobilitási költségek bizonyos fokú monopszon hatalommal ruházzák fel a vállalatokat. Az állás-, illetve munkáskeresés súrlódásai korlátozzák a foglalkoztatást – ha a minimálbér emelése képes csökkenteni ezeket a súrlódásokat az álláskeresés ösztönzésén és a munkahelyekért folyó verseny bátorításán keresztül, akkor nőhet az egyensúlyi foglalkoztatás, még akkor is, ha néhány vállalatot be kell zárni (Ahn–Arcidiacono [2003]). A bérek, a foglalkoztatás és a termelékenység egyidejűleg növekedhet, ha a munkások szorgalmasabban dolgoznak a magasabb minimálbér és ehhez képest alacsonyabb segélyek mellett (Rebitzer–Taylor [1995]). További, a monopszónium esetéhez áttételesen kapcsolódó modellek arra hívják fel a figyelmet, hogy a foglalkoztatási hatás függ a munkaerő fix és változó költségének arányától

Az érvelés és a közölt ábra is fellelhető a bevezető munkagazdaság-tani tankönyvek többségében, például Ehrenberg–Smith [2003] magyarul most kiadott könyvében. 2


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei (Bashkar–To [1999]), illetve az érintett és nem érintett (béralkut folytató) munkavállalók közötti helyettesíthetőségtől (Cahuc és szerzőtársai [2001]). A kompetitív elméletet nem döntötték meg ezek a teoretikus újítások, és az sem állítható, hogy az empirikus eredmények megkérdőjeleznék a versenyzői modell központi előrejelzését. Card és Krueger eredményeit számos, részben az adataik megbízhatóságára vonatkozó bírálat érte (Neumark–Wascher [1994] és mások), és egy sor tanulmány mutatott ki azóta is negatív foglalkoztatási hatást, többek között Deere–Murphy–Welch [1995] és Neumark–Wascher [2002] az Egyesült Államokban; Abowd–Kramarz–Margolis [1999] amerikai– francia összehasonlításban; Bell [1997] és Maloney–Mendez [2003] Kolumbiában; Freeman–Castillo-Freeman [1992] Puerto Ricóban; El Hamidi–Terrell [1997] Costa Ricában (magas foglalkozási minimálbérek esetén); Pereira [1999] Portugáliában a tizenévesek körében, valamint Rama [2000] és Alatas–Cameron [2003] Indonéziában a kisvállalatok körében. A talált hatások gyakran gyengék, vagy a piacnak csupán egy-egy szegmensére korlátozódnak, de az ortodox megközelítést támogatják, míg a „minimálbér új közgazdaságtanát” alátámasztó érvek – a már idézett Card, Krueger és Katz jegyezte tanulmányoktól eltekintve – zömmel elméletiek vagy kísérletiek (Falk és szerzőtársai [2003] ). Nem valószínű, hogy a magyar kormányt a monopszóniummodellek vagy a Card–Krueger-könyv bátorították volna a minimálbér példátlan mértékű emelésére, de kétségtelen, hogy a sajtótájékoztatókon és szónoklatokban elhangzott legfontosabb érvek – közgazdasági lényegükre csupaszítva – nem álltak távol az új iskola szellemiségétől. A minimálbér felemelésére azért van szükség, mert ettől egy sor igen kedvező munkapiaci hatás remélhető: a magasabb minimálbér fokozza a munkateljesítményeket; növeli a termelékenységet; a vállalkozók számára megkönnyíti új alkalmazottak felvételét; a csökkenő segély–bér arány pedig intenzívebb álláskeresésre ösztönzi a munkanélkülieket. A nyilatkozatokban természetesen szó esett a munkaerő-keresletről is, a kereslet visszaeséséből adódó lehetséges veszélyeket azonban általában elhanyagolható mértékűnek ítélték. Jóllehet az érvek többnyire nem közgazdasági terminusokban fogalmazódtak meg – a megemelt minimálbér „helyreállítja a munka becsületét”; „segít leküzdeni a segélyekkel való visszaélést”; „kifehéríti a szürkegazdaságot” stb. –, nem nehéz észrevenni bennük a rokonságot a minimálbér új közgazdaságtanának fontosabb állításaival.3 Az a feltételezés, hogy a keresleti oldalról jövő hatásoktól nem kell tartani, erőteljesen (és indokolatlanul) derülátó volt. A munkaerő-kereslet bérrugalmasságával kapcsolatos mérések szerint a magyar vállalatok érzékenyek a bérköltségek alakulására, s ez különösen igaz az alacsony bérű, alacsony iskolázottságú munkaerő iránti keresletre. Kőrösi [1998], [2000] homogén munkát feltételező dinamikus munkaerő-keresleti modelljei viszonylag alacsony, de szignifikánsan negatív rövid távú keresleti rugalmasságokat határoztak meg az átmenet utáni periódus valamennyi évére: a szerző által megfelelőnek ítélt modellváltozat szerint a bérrugalmasságok az 1992–1995 közötti időszakban –0,55 és –0,65 között, 1996–1997-ben pedig –0,31 és –0,33 között mozogtak. Köllő [2001] tanulmányban közölt, a transzlog költségfüggvényből származtatott, heterogén munkát feltételező, tényezőkeresleti modellen alapuló becslések arra utaltak, hogy a képzetlen munka iránti kereslet az átlagosnál rugalmasabb. A klasszikus keresleti hatást ellensúlyozó erőkre mindazonáltal lehetett számítani, különösen az ország elmaradott régióiban, ahol alacsony a foglalkoztatás és a bér, a munkakeresés hozama viszonylag szerény, a keresés és a munkavállalás fix költsége viszonylag magas; és az országosan egységes segélyek viszonylag bőkezűen kompenzálják a munkanélkülieket. Ezekben a régiókban az alkalmi munkákra és segélyekre támaszkodó családi stratégiák terjedtek el, és ezek vonzerejét növeli, hogy a gyakran monopszonhelyzetben levő munkáltatók alacsonyan tarthatják a béreket – olyan „rossz egyensúly” látszik kialakulni, amelyet alacsony munkapiaci részvétel, foglalkoztatás, bérek és alacsony álláskeresési intenzitás jellemez. A segélyek és bérek közötti távolság megnövelésével a kormányzat esetleg kibillentheti a piacot az alacsony szintű egyensúly állapotából.4 Látni kell azonban, hogy a kínálatserkentő politika kockázatos: a segélyek csökkentése vagy a minimálbér emelése a piaci súrlódások növekedéséhez, a foglalkoztatás csökkenéséhez és a szegénység súlyosbodásához vezethet, ha alapvetően keresleti okok vagy mobilitási korlátok állnak az alacsony foglalkoztatási szint hátterében. A minimálbér példátlan mértékű emelése mögött a kormányzatnak az a várakozása állt, hogy az alkalmazkodási mechanizmusokat alapvetően jelentős mértékű, pozitív előjelű kínálati Említést érdemel továbbá az az érv, amely szerint a magasabb minimálbérekre azért van szükség, mert ezt a túlságosan alacsony bérekből adódó „jogosulatlan versenyelőny” mérséklése miatt, illetve a társadalmi kohézió elősegítése érdekében az Európai Közösség „elvárja” tőlünk. Noha az állítást semmilyen ismert dokumentum nem támasztja alá, bizonyos mértékig hihetőnek tűnik – a hasonló mértékű indonéziai és Puerto Ricó-i emelésekben is szerepet játszott az Egyesült Államok, illetve egyes kereskedelmi szervezetek nyomása. 4 Az 1998 és 2002 között hivatalban volt kormány megelőzően már kísérletet tett arra, hogy erőteljes munkára ösztönzéssel növelje a foglalkoztatást. A munkanélküli-segélyek 2000. január–májusi szigorítása azonban nem hozta meg a várt eredményt (Galasi–Nagy [2001a], Galasi–Nagy [2001b], Fazekas [2001]). 3


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei hatások határozzák meg, melyeket csak elhanyagolható mértékű, negatív előjelű keresleti hatások tompítanak majd.

2. A minimálbér-emelésből származó bérsokk A mindenkire nézve kötelező, országosan egységes minimálbért Magyarországon közvetlenül a rendszerváltás megelőzően, 1989-ben vezették be. (Implicit módon, a bértarifa-szabályozás keretében korábban is létezett legkisebb törvényes bér.) A szabályozás a túlóra-, műszak- és egyéb pótlékoktól, valamint a jutalmaktól és prémiumoktól megtisztított bruttó havi keresetre vonatkozott; jogilag kötelező érvényű volt; valamennyi munkaadóra és teljes munkaidőben alkalmazott foglalkoztatottra kiterjedt. Ezek az alapelvek azóta sem változtak. Az 1990 és 1998 közötti időszakban a mindenkori minimálbér szintjét a háromoldalú érdekegyeztetés mechanizmusán keresztül határozták meg, s ennek nyomán került be a költségvetésbe. Az 1998–2002 közti időszakban a minimálbért egyoldalúan a kormány állapította meg. Bevezetésének első évében a minimálbér az országos átlagbér 34,6 százalékát tette ki. Ez az érték jóval az Európai Unióhoz tartozó országok kilencvenes évek közepi átlaga alatt – jóllehet az EU-országok hasonló adatainak sávján belül, hajszálnyival Spanyolország adata fölött – helyezkedett el. Az átmenet éveiben a minimálbér relatív szintje csaknem folyamatosan csökkent: 2000-re az országos átlagbérnek már csak 29,1 százalékát tette ki.5 Ez azonban nem jelentette, hogy a minimálbér vesztett volna effektivitásából. A minimálbér közeli béren (a minimálbér ±5 százalékos sávjában) fizettetek aránya 1989-ben 1 százaléknál, 1997-ben 3 százaléknál is kisebb volt, 2000-ben azonban már elérte az 5 százalékot (Kertesi–Köllő [2003a]). Az, hogy a minimálbér–átlagbér arány 1991 és 2000 között folyamatosan csökkent, miközben a minimálbér körül fizetett dolgozók részaránya folyamatosan emelkedett, egy számarányában mindinkább növekvő alacsony bérű népesség létrejöttére utalt. A minimálbér–átlagbér arány 2001-re 29 százalékról 39 százalékra, majd 2002-re 43 százalékra szökött. Még a 2002. évi arány is alatta maradt a OECD-országok átlagának, de már meghaladta az angol, amerikai, portugál és spanyol szintet. Ugyanakkor a minimálbér közelében foglalkoztatottak részaránya már a 2001. évi emeléssel kiugrott az OECD-országok adatainak sávjából, amikor a 2000. év 5 százalék körüli értékéről 2001-re 10 százalék fölé emelkedett, 2002-re pedig 17 százalékos, az OECD-ben példa nélkül álló arány alakult ki. A minimálbér-emelés által kiváltott bérsokk mértékéről önmagában nem sokat mond magának a minimumnak az emelkedése, a hatás függ a tovagyűrűző hatásoktól. Longitudinális kereseti adatok hiányában egy, a Bértarifa-felvétel 2000. és 2001. évi hullámaiból létrehozott kvázipanel segítségével vizsgáltuk a keresetek emelkedését a teljes béreloszlás mentén. A 2000. évi hullámban szereplő egyéneket nemük, koruk, iskolázottságuk, vállalatuk, telephelyük és négyjegyű foglalkozási kódjuk alapján próbáltuk megtalálni a 2001. évi mintában. A többszörös találatok kizárása után 52 057 nagy biztonsággal azonosítható egyént találtunk, majd őket a 2000. évi béreik alapján kereseti percentilisekbe rendezve megvizsgáltuk, mennyit kerestek 2001ben. Az egyes percentilisekbe tartozók 2001. évi béreinek átlagát és szórását a 2. ábra jelöletlen görbéje mutatja.

Hasonló irányú változásról számolt be más közép-kelet-európai országok tekintetében Standing–Vaughan-Whitehead [1995] tanulmánykötete. 5


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei

2. ábra. 2001. májusi havi bérek a 2000. májusi béreloszlás mentén (egyéni panel a Bértarifa-felvétel 2000. és 2001. évi hullámaiból) A tényadatokat három olyan „forgatókönyvvel” vetettük össze, amelyek egyszerű szabályait akár kisebb csoportok vagy vállalatok szintjén is alkalmazhatjuk a minimálbér-emelés okozta átlagbérsokk becslésére. A három forgatókönyv közös abban, hogy a 40. percentilis fölött a nominális GDP-emelkedéssel megegyező ütemű bérnövekedést feltételeznek – az így készült becslés szinte tökéletesen illeszkedik az adatokhoz. Az első forgatókönyv az 1–40. percentilisben is ezzel a növekedési ütemmel számol, azaz feltételezi, hogy a minimálbér-emelésnek nem volt hatása. A második merev béreket tételez fel: a minimálbér szintjére emelik a legalacsonyabb keresetű dolgozó bérét, a 40. percentilisig pedig lineárisan közelíthető átgyűrűző hatás érvényesül. Végül, a harmadik forgatókönyv azzal számol, hogy a közvetlenül érintett munkavállalók (1–16. percentilis) bérét januárban 40 000 forintra emelik, és semmi más nem történik, az 1–16. percentilisben januártól, a 17–100. percentilisben pedig mindvégig a főszabály szerint nőnek a bérek. 6 Látható, hogy a harmadik egyszerű forgatókönyv adja a legpontosabb becslést a teljes eloszlás mentén végbement bérnövekedésre, azaz nem járunk messze az igazságtól annak feltételezésével, hogy a vállalatok az új minimum szintjére emelték a közvetlenül érintettek bérét, és rövid távon nem érvényesült erőteljes átgyűrűző hatás.7 Ilyen esetben a minimálbér-emelés által kiváltott azonnali bérsokk mértékére az (1) formula segítségével adhatunk becslést:

(1) ahol F jelöli a megemelt minimálbér alatt fizetett dolgozók részarányát a bázisidőszakban, w F ezeknek a dolgozóknak az átlagbérét a minimálbér-emelés pillanatában, w H a többi dolgozó átlagbérét, ω* pedig az újonnan bevezetett minimálbért. A bérsokk mérésére alkalmazott ω mutatót azért részesítjük előnyben a minimálbér alatti béren foglalkoztatottak arányával (F) szemben, mivel az előbbi – az utóbbival ellentétben – hasznosítja az emelés előtti bérek színvonalával kapcsolatos információt is.

A számítások során mindvégig csak a szabályozás alá kerülő kereseti részt vettük tekintetbe, azaz figyelmen kívül hagytuk a pótlékokat és a nem rendszeres kifizetéseket. 7 Kísérleteink szerint a történteket legpontosabban egy olyan forgatókönyv írná le, amelyben az 1–10. percentilisben az új minimálbért fizetik, a 11–40. percentilisben fokozatosan csökkenő ütemű átgyűrűző hatás érvényesül, e felett pedig a „főszabály” szerint nőnek a bérek. Ez a szabályhármas azonban nem alkalmazható kisebb csoportok vagy vállalatok érintettségének közelítésére. 6


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei Az 1. táblázatban öt életkori, három iskolázottsági, valamint négy regionális csoportra 8 nézve adunk becslést a minimálbér-emelés által kiváltott bérsokk mértékére, egyaránt alkalmazva az F, illetve az ω mutatót, értékeiket a 2000. évi Bértarifa-felvétel egyéni adatai alapján számítva.9 A 2001. évi minimálbér-emelés által kiváltott bérsokk átlagos mértéke a gazdaság egészében a havi átlagbér 2,33 százalékát tette ki. (A hasonló módon számított mutató értéke a 2002. évi, második minimálbér-emelés esetében a népgazdaság egészére nézve 1,78 százalékos béremelkedést jelzett előre.) A csoportszintű ω értékek meglehetősen széles sávban szóródnak: az érettségivel vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében mért 1 százaléktól az általános iskolánál nem magasabb végzettségűek körében mért 6 százalékig; a 45 évnél idősebb dolgozók esetében mért 1 százaléktól a 25 évnél fiatalabb dolgozók körében mért 6,1 százalékig, valamint a „legjobb” régiótípusban mért 1,7 százalékos értéktől a legrosszabb foglalkoztatási helyzetű régiótípusban mért 3,6 százalékig terjednek. Ha a minimálbér-növelés által vélhetően leginkább érintett a kombinált típusra – az általános iskolai vagy szakmunkás végzettséggel rendelkező, 35 évnél fiatalabb, magas munkanélküliség által sújtott (3. és 4. kvartilishez tartozó) régiókban élő dolgozókra – számoljuk ki a bérsokk mértékét kifejező ω mutatót, akkor a minimálbér-emelés által kiváltott azonnali átlagbér-növekedés mértékére igen magas, 9,7–16,7 százalék közötti értékeket kapunk.

20.1. táblázat - 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. A) Az alacsony bérűek aránya (alapbér < 38,685 forint), százalék Régió kvartilisei

A teljes munkaidőben foglalkoztatottak életkora 15–24 éves

25–34 éves

35–44 éves

45–54 éves

Összesen 55+ éves

Általános iskola

38,4

1. kvartilis

34,7

30,3

31,9

28,0

33,1

2. kvartilis

45,3

35,5

34,1

36,6

38,6

3. kvartilis

57,9

46,8

44,3

43,3

42,4

4. kvartilis

58,5

52,9

54,5

49,9

50,6

Szakmunkásképző

27,5

1. kvartilis

32,7

29,6

21,0

18,2

14,8

2. kvartilis

42,3

29,8

24,0

21,2

17,7

3. kvartilis

51,3

35,4

30,3

23,8

19,0

4. kvartilis

52,5

39,4

33,6

22,9

22,5

Érettségi, diploma 1. kvartilis

22,9

12,8

9,2

11,3 6,7

5,8

A régiócsoportokat a 151 kistérségre számított helyi munkanélküli-ráta kvartilisek alapján alakítottuk ki, ahol az 1. kvartilis tartalmazza azokat a kistérségeket, ahol a legalacsonyabb, a 4. pedig azokat, ahol a legmagasabbak voltak a helyi munkanélküliségi ráták. 9 A minta reprezentatív a öt foglalkoztatottnál több dolgozót alkalmazó vállalati szektorra, valamint a közszféra egészére. Mivel a Bértarifafelvétel adatai 2000. májusi béradatokat tartalmaznak, ezeket oly módon hoztuk összhangba a 2001. január 1-jén érvénybe lépő új minimálbér (w*) értékével, hogy ez utóbbit a KSH havi bérnövekedési adatai alapján 2000. májusi értéken vettük számításba. A KSH 2000. évi havi kereseti adatait felhasználva, május és november között r = 0,32 százalékos havi átlagos béremelkedési mutatót számoltunk. A decemberi adatot figyelmen kívül hagytuk, mivel az aránytalanul nagy mértékben tartalmaz év végi prémiumokat és jutalmakat, valamint év végi szabadságolásokat, csupa olyan tényezőt, amely a minimálbér értékét nem befolyásolja. w* értékét így a következő korrekcióval számoltuk ki: w* = 40 000/(1 + r)8, ahol r = 0,0032. 8



2. kvartilis

28,9

16,0

9,9

6,7

5,2

3. kvartilis

35,9

17,7

9,9

7,5

5,4

4. kvartilis

38,1

18,7

9,6

6,7

4,3

Összesen

36,0

24,5

20,1

17,6

16,2

21,7

20.2. táblázat - 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. B) A minimálbérsokk (w) átlagos értéke, százalék Régió kvartilisei

A teljes munkaidőben foglalkoztatottak életkora 15–24 éves

25–34 éves

35–44 éves

45–54 éves

Összesen 55+ éves

Általános iskola

6,0

1. kvartilis.

7,1

5,3

5,0

4,2

5,4

2. kvartilis

10,2

7,2

6,2

5,5

6,2

3. kvartilis

13,2

9,7

7,9

6,9

7,0

4. kvartilis

16,7

13,1

10,1

8,8

10,3

Szakmunkásképző

4,1

1. kvartilis

5,5

4,3

3,0

2,3

1,9

2. kvartilis

8,7

4,9

3,6

2,8

2,5

3. kvartilis

12,8

6,4

4,8

3,9

3,2

4. kvartilis

12,4

7,4

5,1

3,4

2,8

Érettségi, diploma

1,0

1. kvartilis

2,4

0,9

0,6

0,4

0,4

2. kvartilis

4,3

1,4

0,8

0,5

0,4

3. kvartilis

6,5

2,2

1,0

0,6

0,5

4. kvartilis

5,8

2,1

0,9

0,6

0,3

Összesen

6,1

2,6

2,1

1,0

1,0

2,3

20.3. táblázat - 1. táblázat. Az alacsony bérűek aránya (F) és a minimálbérsokk (w) átlagos értéke 2000 májusában. C) A teljes munkaidőben foglalkoztatottak megoszlása A munkavállalók életkora szerint


Összesen


15–24 év

25–34 év

35–44 év

45–54 év

55+ év

10,0

24,0

26,6

31,4

7,9

A munkavállalók iskolai végzettsége szerint

100,0

Összesen

általános iskola

szakmunkásképző

érettségi, diploma

20,1

30,7

49,2

100,0

A régiók kvartilisei szerint

Összesen

1. kvartilis

2. kvartilis

3. kvartilis

4. kvartilis

46,5

20,8

21,8

10,8

100,0

100,0

Forrás: Saját számítás, 2000. májusi Bértarifa-felvétel. N = 179 177. Tényleg kifizették-e a vállalatok a megemelt minimálbért? Ezt a kérdést mindenképpen empirikusan is meg kell vizsgálni egy olyan országban, ahol a szabályszegő és jogelkerülő viselkedésnek erős hagyománya, és változatos formakészlete alakult ki. A 2. táblázatban összefoglalt adatok és becslési eredmények arra utalnak, hogy nyílt szabályszegésre csak kivételes esetekben került sor. A minimálbér alatti béren foglalkoztatott teljes munkaidősök aránya 2001 májusában a Bértarifa-felvétel vállalati adatai szerint 1,9 százalék alatt volt. A lakossági felmérések ehhez igen hasonló mértékekre utalnak. Az OMK elhelyezkedő munkanélküliekre kiterjedő 2001. áprilisi adatfelvétele szerint (Köllő [2001]) a teljes munkaidős foglalkoztatottként elhelyezkedő munkanélküliek mindössze 1,4 százalékát foglalkoztatták minimálbér alatt. A KSH Munkaerő-felvételében a megkérdezett teljes munkaidőben dolgozóknak csupán 3,6 százaléka számolt be arról, hogy a 2001. április– június közötti időszakban 40 000 forintnál alacsonyabb bruttó keresettel rendelkezett. 10 Mindezek a százalékarányok felső becslésnek tekinthetők, hiszen fizetetlen hiányzások és más véletlenszerű tényezők következtében is előfordulhat, hogy a havi fizetés átmenetileg alatta marad a minimálbérnek. A szabályok kijátszásának azonban lehetnek más, rejtettebb formái is. Előfordulhat, hogy a vállalat részmunkaidősként regisztrál, valójában azonban teljes munkaidőben alkalmaz valakit, ekképpen jogszerűnek tűnő módon fizet minimálbér alatti bért. A 2. táblázatban ennek az anomáliának az előfordulási valószínűségére is adunk becsléseket. Az a tény, hogy a részmunkaidős foglalkoztatottakat egyaránt magában foglaló teljes alkalmazotti kör esetében is a KSH Munkaerő-felvételben (2001. 2. negyedév) mindössze 5,5 százalékot, a OMK elhelyezkedő munkanélkülieket vizsgáló felvételében (2001. április) pedig mindössze 2,6 százalékot tesz ki a minimálbér alatti béreken foglalkoztatottak részaránya, arról tanúskodik, hogy szabályok kijátszásának ez a módja nem lehetett túlságosan gyakori.

20.4. táblázat - 2. táblázat. Adatok a minimálbérszabályok betartásáról. Megnevezés

Mutató

Forrás, időpont, megfigyelési egység

1,9

Bértarifa-felvétel, 2001. május, vállalati közlés

A minimálbérnél kevesebbet keresett (százalék) Teljes munkaidős

Az abból adódó torzítás, hogy az utóbbi adatfelvételek esetében nem tudunk különbséget tenni alapbér és kereset között, megítélésünk szerint a kereseti eloszlás alsó szegmensében nem lehet túlságosan nagy. A Bértarifa-felvétel adatai szerint 2001 májusában a 40 000 forint alatti keresetűek körében az átlagkereset 35 025 forint, az átlagbér pedig alig kevesebb: 34 736 forint volt. 10



Teljes munkaidős

3,6

Munkaerő-felvétel, 2001. április– június, egyéni kikérdezés

Teljes munkaidősként elhelyezkedő

1,4

OMK, 2001. április, egyéni kikérdezés

Összes alkalmazásban álló

5,5

Munkaerő-felvétel, 2001. április– június, egyéni kikérdezés

Összes elhelyezkedő

2,6

OMK, 2001 április, egyéni kikérdezés

Vállalkozási szerződéssel dolgozik (százalék)

1,5

OMK, 2001 április, egyéni kikérdezés

∂(alapbér)/∂ω

0,96

Bértarifa-felvétel, 2001. május/2000. május; 60 csoport, kor × iskolázottság × régió1

∂(kereset)/∂ω

1,00

Bértarifa-felvétel, 2001. május/2000. május; 60 csoport, kor × iskolázottság× régió1,2

∂(bérköltség + járulékok)/∂ω

1,00

vállalati mérlegek, 2001/2000, 432 szakágazat1

∂(bérköltség + járulékok + egyéb)/∂ω

0,95

vállalati mérlegek, 2001/2000, 432 szakágazat1,3

Becsült rugalmasságok

1

Lásd a Függeléket.

2

A kereset magában foglalja a túlóra- és műszakpótlékot, valamint a jutalmakat.

3

Magában foglalja az „egyéb személyi kifizetéseket”.

A munkaadók oly módon is kijátszhatják a szabályozás előírásait, hogy formálisan elbocsátják egyes dolgozóikat, majd alvállalkozói szerződést kötnek velük. Ennek a fajta manipulációnak a mértékére nehéz általános érvényű becslést adni, az elhelyezkedő munkanélküliekre vonatkozó OMK adatfelvétel azonban az alacsony bérű dolgozók almintájára nézve ad bizonyos támpontokat. E szerint a 2001 áprilisában frissen munkába állt alacsony bérű segélyezetteknek11 mindössze 1,5 százaléka jutott vállalkozói szerződéses díjazás formájában keresethez, a munkába állók zöme havidíjasként (64,7 százalék), illetve órabéresként (33,8 százalék) állt munkába. Az alacsony bérű frissen elhelyezkedettek 3157 fős mintájában mindössze egyetlen olyan személyt találtunk, aki vállalkozói szerződésből 40 000 forintnál alacsonyabb havi bruttó jövedelemre számított. Végül a vállalatoknak elvileg az is módjukban áll, hogy a szabályozás előírásaival összhangban emeljék az alapbéreket, de ezzel egyidejűleg csökkentsék az egyéb járandóságok és pótlékok összegét. Ennek a gyakorlatnak az elterjedtsége az alapbérek és a keresetek közötti kapcsolat vizsgálatával állapítható meg. Mivel a nem szabályozott kereseti összetevők többnyire bérarányosak (a legnagyobb súlyt képviselő túlóra- és műszakpótlékok mellett egyes jutalmak is), a keresetnek a havi alapbérrel nagyjából azonos arányban kellett emelkednie, amennyiben a munkaadók eleget tettek a szabályozás előírásainak. Mint a 2. táblázat alsó blokkjában látható, a csoportosított, illetve ágazati becslések (előzők a Munkaerő-felvétel és a Bértarifa-felvétel alapján, utóbbiak a vállalati mérlegek alapján, szakágazati szinten) egyöntetűen magas, 1-hez közeli elaszticitásokat mutatnak: az átlagos alapbérnek a minimálbér-emelés által kiváltott 1 százalékos emelkedése 1 Azokról van szó, akik a munkanélküliséget megelőzően 2001. márciusi értéken számítva 40 000 forintnál kevesebbet kerestek, azaz a közvetlenül érintettek csoportjába tartoztak. 11


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei százalékos teljes kereset-, illetve munkaerőköltség-emelkedést valószínűsített. A részletekről a Függelék számol be. Összességében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a minimálbér-emelés 2001. évi első hulláma effektív volt, és mértékénél fogva súlyos megrázkódtatást jelentett a munkaerőpiac szereplői számára.

3. Foglalkoztatás a minimálbér-emelés előtt és után – néhány megjegyzés A közmegegyezés szerint a 2001. évi minimálbér-emelés nem csökkentette a foglalkoztatást, csak a második emelés után, a sűrűsödő vállalati panaszok és néhány nagyvállalat kitelepülése nyomán szólaltak meg aggodalmaskodó hangok. Ezt a véleményt alátámasztani látszik a kérdésben folytatott kutatás (Berki [2003]), amely szerint az első emelés nem igazolta a munkanélküliség növekedésével kapcsolatos aggodalmakat. Mi úgy látjuk, hogy már az aggregált és csoportosított adatok sem támasztják alá ezt a következtetést. Az 3. ábra szezonálisan kiigazított havi adatok alapján mutatja a foglalkoztatást 1998–2002-ben, és világosan jelzi, hogy a növekedés 2001 januárjában letért a korábban követett pályájáról.12 Ha a trend folytatódott volna (amint azt az görbe extrapolált szakasza jelzi), akkor az aggregált foglalkoztatásnak 2001 januárja és decembere között további 2,8 százalékkal növekednie kellett volna. A növekedési pályáról való letérés éppen 2001 januárjában vette kezdetét. (Ezt jelzi a 1998–2002 közti időszak 36. hónapjához – 2001 januárjához – behúzott függőleges vonal.) A trend megtörését látjuk akkor is, ha a foglalkoztatásnak a GDP-hez való viszonyát vizsgáljuk. A 4. ábra vízszintes tengelyére a GDP-t, függőleges tengelyére a foglalkoztatást mértük. A gazdasági növekedés ütemét az éveket elválasztó függőleges vonalak távolsága, a GDP-növekedés és foglalkoztatás-növekedés viszonyát pedig a görbe, illetve a görbéhez illesztett trend meredeksége mutatja. (Mivel a GDP-ről nem állnak rendelkezésre havi adatok, itt a foglalkoztatást is negyedéves sűrűséggel mérjük). Ebben az esetben is jól látható a trend megtörése 2001 első negyedévében, tehát jóval azelőtt, hogy a recesszió – a nyár derekától – elérte volna a magyar gazdaságot. A 2001 januárját megelőző időszakban a magyar gazdaság olyan pályán mozgott, amelyen 1 százalék gazdasági növekedést 1/2 százalék foglalkozásnövekedés kísért. Ha ez a trend 2001 januárja után is folytatódott volna, akkor – még a lelassult GDP-növekedési ütem mellett is – 2001-ben 1,7 százalékos, 2002ben pedig 1,8 százalékos foglalkoztatásnövekedésnek kellett volna bekövetkeznie.

12

A MNB által simított adatok hozzáférhetővé tételéért ezúton mondunk köszönetet Ferenczi Barnabásnak.


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei 3. ábra. Foglalkoztatás 1998 és 2002 között (szezonálisan kiigazított havi szintek, millió fő, a mezőgazdaság és a közszféra nélkül) Forrás: KSH munkaerő-felvételek, MNB általi szezonális kiigazítás.

4. ábra. Negyedéves GDP- és szezonális kiigazított foglalkoztatási adatok, 1998–2002 (szezonálisan kiigazított havi szintek, millió fő, a mezőgazdaság és a közszféra nélkül) Forrás: KSH munkaerő-felvételek, MNB általi szezonális kiigazítás; GDP: KSH, www.ksh.hu/stadat.


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei 5. ábra. A minimálbérsokk és a foglalkoztatás változása 60 demográfiai csoportban (2000 IV. és 2001 IV. negyedéve között) Forrás: KSH munkaerő-felvételek (foglalkoztatás), Bértarifa-felvétel, 2000 (bérek). Természetesen az aggregált adatok legfeljebb annyit mutatnak, hogy a foglalkoztatás 1997–1998 táján elkezdődött növekedése valamilyen okból megtört, ám legfeljebb gyanút ébreszthetnek a minimálbér-emelés esetleges szerepét illetően. A gyanút azonban tovább táplálják a Munkaerő-felvételből és a Bértarifa-felvételből származó csoportosított adatok. Az 5. ábrán a már korábban definiált 60 munkaerőcsoport foglalkoztatási rátájának változását ábrázoltuk 2000 és 2001 negyedik negyedéve között (függőleges tengely) annak függvényében, hogy a minimálbér-emelés milyen mértékben érinthette az adott csoport átlagkeresetét (vízszintes tengely). Jól látható, hogy az erősen érintett csoportok foglalkoztatása kedvezőtlenebbül alakult. A minimálbér-emelést megelőzően, 1998–1999-ben, illetve 1999–2000-ben az alacsony bérű – ennélfogva 2001-ben erősen érintett – csoportok foglalkoztatási rátája más csoportokéhoz hasonlóan vagy annál kedvezőbben alakult. Ezt világosan mutatják a 3. táblázat regressziós becslései. Úgy tűnik, a legalapvetőbb nyers adatok sem támasztják alá azt az elterjedt nézetet, hogy az első minimálbéremelést követően nem történt érdemleges változás a foglalkoztatás szintjében és szerkezetében. A tanulmány további részében megpróbálunk megalapozottabb modellek segítségével érvelni amellett, hogy a nyers adatok alapján megfigyelt összefüggések más tényezőket azonosnak tekintve is érvényesek: a minimálbér-emelés számottevő foglalkoztatási veszteségekhez vezetett.

20.5. táblázat - 3. táblázat. A 2001. évi minimálbér-emelésben eltérően érintett csoportok foglalkoztatásának alakulása, 1998–2001, [függő változó: log(foglalkoztatottak arányának változása), megfigyelési egység: az 1. táblázatban szereplő 60 (40) csoport]. 1998–1999 összes

1999–2000 összes

alacsony

2000–2001

alacsony

összes

alacsony

iskolázott-

iskolázott-

iskolázott-

ságúak

ságúak

ságúak

Legkisebb négyzetek módszere ln(ω)

–0,0936

–0,3682

0,9986

0,9987

–0,5431

–0,9566

(0,24)

(0,58)

(3,32)

(2,52)

(1,89)

(2,04)

0,1601

0,1572

0,2574

0,3294

0,0596

0,0626

(5,05)

(3,53)

(10,76)

(11,83)

(2,60)

(1,90)

Konstans

0,0086

0,0319

–0,0291

–0,0396

0,0096

0,0396

F

13,77

7,52

58,4

70,2

6,6

5,32

Sign F

0,0000

0,0018

0,0000

0,0000

0,0026

0,0093

60

40

60

40

60

40

Kor > 55

N

Robusztus regresszió



ln(ω)

Kor > 55

Konstans F Sign F N

0,2962

0,7803

0,3809

0,5619

–0,5880

–1,249

(1,39)

(1,82)

(2,35)

(2,42)

(2,69)

(3,76)

0,1381

0,2693

0,2019

0,2437

0,0253

0,0036

(8,07)

(8,91)

(15,50)

(14,93)

(1,42)

(0,15)

–0,0024

–0,0325

–0,0015

–0,0164

0,0182

0,0674

32,7

39,9

120,6

112,9

6,28

8,39

0,0000

0,0000

0,0000

0,0000

0,0035

0,0010

60

40

60

40

59

39

Megjegyzés: a foglalkoztatást a Munkaerő-felvétel módszertana szerint mérjük. A foglalkoztatási ráta a nappali tagozatos tanulók és öregségi nyugdíjasok kizárásával számított munkavállalási korú népességre vonatkozik 1999–2000 és 2000–2001-ben. 1998–1999-ben a munkavállalási korú népességre, mert a tanulóstátus számbevételének változása (1999) miatt a későbbi években alkalmazott szűkítésre nincs mód. Forrás: KSH munkaerő-felvételek (foglalkoztatás és népesség) és Bértarifa-felvétel, 2001 (bérsokk). Az empirikus kutatások érdeklődésének homlokterében mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában a fiatal munkavállalók – elsősorban a tizenévesek –, illetve az alacsony bérű iparágakban dolgozók állnak, mi azonban úgy találtuk, hogy a magyarországi eset releváns szempontjai másutt keresendők. Magyarországon a minimálbérhez közeli béreken foglalkoztatottak túlnyomó többsége (háromnegyede) 25–54 év közötti, csak 1/5ük fiatalabb 25 évnél, a tizenévesek részaránya pedig a 2 százalékot sem éri el. Ezzel szemben a minimálbérhez közeli béreken foglalkoztatottak erős koncentrációját figyelhetjük meg az alacsony vállalati szolgálati idővel rendelkező dolgozók körében. Az alacsony bérű dolgozók 20-25 százaléka egy évnél rövidebb ideje, 38 százaléka két évnél rövidebb ideje, 60 százaléka pedig öt évnél rövidebb ideje van a vállalatánál (miközben csak 4-5 százalékuk van öt évnél rövidebb ideje jelen a munkaerőpiacon). 13 További sajátosság, hogy minimálbérhez közeli keresetek elsősorban a kisvállalati szférában fordulnak elő. A Munkaerő-felvétel, illetve a Bértarifafelvétel alapján úgy becsülhetjük, hogy 2001 tavaszán a minimálbéresek 15–20 százaléka 5 főnél, nagyjából 60 százaléka 20 főnél, hozzávetőlegesen 70 százaléka pedig 50 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásoknál dolgozott (Kertesi–Köllő [2003a]). A minimálbér foglalkoztatási következményeit tárgyaló vizsgálódásnak tehát Magyarországon nem a legfiatalabb foglalkoztatottakat és az alacsony iskolázottságúakat kell az elemzés központjába helyeznie, hanem a kisvállalati szektort, valamint a belső munkaerőpiacok nagy forgalmú belépési és kilépési kapuit. A rendelkezésünkre álló adatok alapján három különböző oldalról tudjuk ezt a nagyobb kérdéskört alaposabban megvizsgálni. Először egy kisvállalatokból álló, 2000–2001. évi panelmintán megvizsgáljuk, hogy a minimálbér 2001. évi felemelése milyen bér- és foglalkoztatási alkalmazkodással járt. A következő pontokban a minimálbér-emelésnek a munkapiaci áramlásokra gyakorolt hatását vesszük szemügyre. Előbb a minimálbérhez közeli, illetve a némileg magasabb béreken alkalmazott foglalkoztatottak állásvesztési esélyeit vetjük össze, majd az ellentétes irányú áramlást, az alacsony bérű munkanélküliek elhelyezkedési esélyeit vizsgáljuk. Mivel e három elemző fejezet más-más adatbázisokból von le a következtetéseket, a megfelelő helyen adunk teret a módszertani megjegyzéseknek.

4. Foglalkoztatás a kisvállalati szektorban, 2000–2001 A minimálbér-emelés a magyar kisvállalatok többségét az elé a választás elé állította, hogy vagy magasabb béreket fizet alacsony bérű dolgozóinak, vagy elbocsát közülük egyeseket. Az alternatíva természetesen nem kizárólagos: egy vállalat egyszerre élhet az alkalmazkodás mindkét módjával, sőt az is elképzelhető, hogy ha az elbocsátás eszközével él, az nem hagyja érintetlenül a magasabb bérű alkalmazottainak foglalkoztatását sem. Az adatok a Munkaerő-felvétel 2001. II. negyedévi hullámából származnak, és a minimálbér tízszázalékos környezetében keresőkre vonatkoznak (lásd Kertesi–Köllő [2003a]). 13


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei Várakozásunk szerint a minimálbér-emelést követő bérnövekedés – minthogy kétségtelenül exogén hatásra következett be – a szokásosnál erősebb foglalkoztatási reakciót vált ki. Ezt a hatást a (2) feltételes tényezőkeresleti egyenlet révén ragadhatjuk meg:

(2) ahol L, q, w képviseli a létszámot, az outputot és a vállalati reálátlagbért, Z és Y a kontrollváltozókat, α 2 pedig az érdeklődésünk tárgyát képező foglalkoztatási bérrugalmasságot. Ha nem állnak rendelkezésre közvetlen információk arról, hogy a vállalatok a minimálbér-emelés következtében milyen mértékű bérsokknak lettek kitéve, akkor a kutató nem nagyon tehet mást, mint hogy a (2) egyenletnek megfelelő módon, a megfigyelt bérváltozások hatását vizsgálja időben. (Ezt az eljárást követi például Kim–Taylor [1995] tanulmánya a kaliforniai kiskereskedelemről.) Megbízhatóbb mérés végezhető akkor, ha valamilyen közvetlen információ (F, ω vagy valamilyen más mérőszám) is rendelkezésre áll arról, hogy a gazdaság szereplőit mekkora bérsokk érte a minimálbér-emelés következtében. Ezt az eljárást követi például Machin–Manning–Rahman [2003] tanulmánya, amely a (2) egyenlethez hasonló modellt becsül oly módon, hogy ∆w instrumentumaként a minimálbérsokk egy mérőszámát használja fel (egy, a mi ω-ánkhoz hasonló változót). A minimálbérsokk hatását a bérek változására explicit módon is modellezhetjük:

(3) és többféle módon is beépíthetjük a keresleti egyenletbe. Az egyik lehetőség, hogy a (3) béregyenlet regresszorait exogénként kezeljük, és a béregyenletet behelyettesítjük a (2) keresleti egyenletbe. Az így becsülhető paraméter ∂L/∂ω = α2β1 , egyszerre tükrözi a kereslet rugalmasságát és a minimálbér-rendelkezés végrehajtását a vállalatok részéről. Végezetül, a (2) és a (3) egyenletekből álló rendszer szimultán is becsülhető, amennyiben eleget tesz az identifikációs feltételeknek. Ezt a megoldást választjuk a (4) specifikáció becslésével:

(4)

(5) ahol ∆ln(L) a létszám, ∆ln(w) és ∆ln(q) pedig a munkaerőköltség, illetve az anyagmentes árbevétel logaritmikus (nagyjából: százalékos) változása reálértéken számolva, azaz termelői árindexszel diszkontálva, X pedig regionális és iparági dummy változók vektora. A béregyenlet specifikációjának megválasztásakor feltételeztük, hogy a bérek (a minimálbérsokk adott értéke mellett) a nyereségesebb cégek esetében gyorsabban nőnek, mivel ezek inkább képesek jövedelmükön osztozni alkalmazottaikkal. Arra számítunk, hogy a rossz foglalkoztatási helyzetű régiókban inkább eleget tesznek a minimálbér-szabályozás rendelkezéseinek, mert a bérek ott általában alacsonyabbak, s ezért a kötelező emelés elmulasztása a törzsállomány elveszítésével fenyegetne. Hogy e lehetséges nemlinearitást megragadjuk, a minimálbérsokk változóját a helyi munkanélküli-ráták alapján megkülönböztetett régiócsoportok dummy változóival interaktív módon szerepeltetjük a béregyenletben. Előrejelzésünk szerint a β 1j paramétereknek – az alacsonytól a magas munkanélküliségű régiók felé haladva – emelkedniük kell. A foglalkoztatási egyenletben a munkakínálati hatásokat regionális dummy változókkal, a minimálbérsokkal össze nem függő konjunkturális tényezőket pedig ágazatváltozókkal ellenőrizzük. A bázisidőszaki tőke–munka arány változóját azért vontuk be, mert a tőkeintenzív vállalatokról feltételeztük, hogy azok – legalábbis rövid távon – kevésbé hajlamosak elbocsátani dolgozóikat. A bér, illetve az output exogenitását Durbin–Wu–Hausmann-próbával, a túlidentifikáltságot Sargant-próbával, a kizárási korlátozásokat pedig a foglalkoztatási egyenletből kizárt exogén változók együttes szignifikanciáját 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei vizsgáló F-próbával vizsgáltuk. A próbák alapján a bért endogénként, a kibocsátást pedig exogénként kezelve, a háromlépcsős legkisebb négyzetek módszerével (3SLS) becsültük a rendszert. Adatok • A létszám-, a bérköltség- és az outputadatok a 5–20 fős vállalatok mérlegadataiból származnak. A mintát a 2000. és 2001. évi Bértarifa-felvételben egyaránt szereplő vállalatokra korlátoztuk. A minimálbérsokk (ω) változóját a 2000. májusi Bértarifa-felvétel vállalati szintre aggregált egyéni béradataiból számítottuk ki. Ezt azért tehettük meg, mert a 5–20 fős kisvállalati kategóriában – a Bértarifa-felvétel általános szabályaitól eltérően – az adatfelvétel minden dolgozóra kiterjed, ami lehetővé tette F, illetve ω megbízható mérését. Mintaszelekció • A kisvállalatok a Bértarifa-felvétel keresztmetszeti mintáiba a négyjegyű szakágazati besorolás kategóriáin belüli véletlen kiválasztás útján kerülnek be. Durván 12 százalékos mintavételi arányt alapul véve, a felvétel célsokaságának ismeretében arra számítottunk, hogy egy körülbelül 350 vállalatból álló mintát tudunk kétéves panelmintában nyomon követni. Valójában a 2000. és a 2001. évben egyaránt megfigyelt kisvállalatok száma a mintában 2008 volt. Ez megkérdőjelezi az egymást követő keresztmetszeti minták függetlenségét, azonban – jelen elemzés szempontjából szerencsés módon – a vártnál lényegesen nagyobb esetszámú mintát bocsát a rendelkezésünkre. A 2008 kisvállalat közül 1818 olyan vállalatot találtunk, amelyre nézve rendelkeztünk az előbbiekben ismertetett modell becsléséhez szükséges összes változóval. A 4. táblázat alapján képet alkothatunk arról, hogy panelminta összetétele milyen irányban és mértékben tér el a bázisidőszak keresztmetszeti mintájának összetételétől. A bázisidőszakban 2874 kisvállalatot figyeltek meg a Bértarifa-felvételben. Ezekhez a vállalatokhoz képest a kisvállalati panelbe bekerült 1818 vállalat létszám tekintetében átlagosan nagyobb volt, bázisidőszaki profitját tekintve, átlagosan nyereségesebb volt, és a bázisidőszakban kevesebb minimálbér alatti béren foglalkoztatott dolgozóval rendelkezett. Mindez arra utal, hogy modellünk alulbecsüli a minimálbérsokk által kiváltott esetlegesen kedvezőtlen foglalkoztatási következményeket. Leíró statisztikák • A becslésünk alapjául szolgáló minta medián vállalatának 2000-ben 14 alkalmazottja volt; közülük nagyjából 5-nek volt a bére alacsonyabb a bázisidőszakban a 40 000 forintra megemelt minimálbérnél. Mint az 5. táblázat mutatja, a minimálbérsokk erősségének függvényében meredeken emelkedtek a reálbérköltségek: (6,2, 9,1, 17,7 és 30,5 százalék), ugyanakkor az átlagos vállalati létszám meredeken csökken (+4,5, –0,7, –5,4 és –9,0 százalék). Becslési eredmények • A becslési eredményeket a 6. táblázat mutatja be. A bérköltségeknek a minimálbérsokkra mért rugalmassága a 0,65 és 0,77 közötti tartományban mozog, a munkáltató régiójának foglalkoztatási helyzetétől függően. A magasabb helyi munkanélküliségi rátájú kistérségekben magasabb elaszticitásokat kapunk. A bázisidőszaki nyereség hatásiránya a várttal egyező. A munkaerő-keresleti egyenletben 0,25 értékű termelési, illetve –0,41 értékű bérköltség-rugalmassági értéket kaptunk. A tőkeintenzív vállalatok, a vártnak megfelelő módon, az átlagnál kevésbé csökkentették létszámukat.

20.6. táblázat - 4. táblázat. Kisvállalati panel, 2000–2001* (mintaszelekciót mérő probit becslések). Minta

2000-ben megfigyelték

2000-ben és 2001-ben megfigyelték

Függő = 1, ha Foglalkoztatot Alacsony tak száma bérűek aránya 2001-ben is megfigyelték

valamennyi adattal rendelkezik (1818)

Veszteséges 2000-ben

Pszeudo R2

Esetszám

0,0209

2874

0,0166

2008

0,0012

–0,1074

–0,1239

(2,43)

(4,96)

(5,93)

0,0036

–0,0099

–0,0581

(2,51)

(0,60)

(3,17)

Ez csak akkor nincs így, ha az ő béreik is emelkednek, például azért, mert a vállalat fenn kívánja tartani a megfelelő ösztönzés érdekében kialakított bérskáláját. Mint tárgyaltuk, a 2001. évi minimálbér-emelést követően a bérek az átlagosnál gyorsabban emelkedtek egészen a 40. kereseti percentilisig, miközben a közvetlenül érintettek a 2000. évi eloszlás 1–16. percentilisben foglaltak helyet, az emelkedés azonban sokkal nagyobb mértékű volt a közvetlenül érintettek körében. 14


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei * A táblázat a marginális hatásokat mutatja.

20.7. táblázat - 5. táblázat. Évi átlagos teljesítménymutatók – kisvállalati panel, 2000– 2001. Minimálbé Alacsony Átlagos ω r-sokk (ω) bérűek (százalék) aránya (százalék) 2000 májusában (százalék) 0

Átlagos logaritmikus változás (a bázisidőszaki létszámmal A vállalatok súlyozva) száma átlagos kereset

Bérköltség / termelői árindex

létszám

termelés

állóeszköz ök

0,0

0,0

0,125

0,062

0,045

0,046

0,132

468

0–10

27,4

3,2

0,158

0,091

–0,007

–0,034

0,047

632

10–25

74,1

16,6

0,279

0,177

–0,054

–0,007

0,148

319

25–100

95,9

35,9

0,399

0,305

–0,090

–0,032

0,119

399

43,5

11,9

0,224

0,146

–0,020

–0,017

0,108

1,818

Forrás: Vállalati mérlegállomány, 2000, 2001, éves adatok.

20.8. táblázat - 6. táblázat. A (4)–(5) egyenletrendszer 3SLS becslése – kisvállalati panel. Koefficiens

Standard hiba

Log minimumbérsokk × 1. Régiókvartilis

0,6554 ***

0,0537


0,7071 ***

0,0674


0,7629 ***

0,0678


0,7703 ***

0,1049

Profit 2000

0,0003 **

0,0001

Függő: reál-munkaerőköltség változása (log)

Konstans

0,1247

τ2

305,861

0,0000

Log outputváltozás

0,2522 ***

0,0242

Log reál-munkaerőköltség változás

–0,4089 ***

0,1029

Függő: foglalkoztatásváltozás (log)



Tárgyi eszközök/dolgozó 2000

* 0,0006 *

0,0004

Iparági dummy változók4 (10)

igen

0,0794 4

Regionális dummy változók4 (17)

igen

0,3322 4

Konstans

0,1299

τ2

140,125

0,0000

Specifikációs próbák Exogenitás: munkaerőköltség (P > |t|)1

0,001

Exogenitás: output (P > |t|)1

0,272

Túlidentifikáltság (P(τ2))2

0,051

Kizárási restrikciók (P > F)3

0,002

1

Durbin–Wu–Hausmann-próba.

2

Sargant-próba.

3

A kizárt exogén változók együttes szignifikanciája.

4

F-próba az együttes szignifikanciára. Az eseteket a bázisidőszaki foglalkoztatással súlyoztuk.

*** 0,01 ** 0,05 * 0,1 százalékos szinten szignifikáns. Az alternatív specifikációk hasonló eredményeket adtak. A Machin–Manning–Rachman-féle eljárást követve a bérelaszticitás –0,43-nak adódik. A béregyenletet a keresletibe helyettesítve, az OLS becslés ∂L/ ∂ω = –0,31, ami nem különbözik érdemben a 3SLS eredmények alapján számított regionális rugalmasságok kicsivel –0,3 alatti átlagától. Mit mondhatunk ezeknek a becsléseknek az alapján a minimálbérsokk foglalkoztatási hatásának nagyságáról? Az ország legrosszabb foglalkoztatási helyzetű régióiban a minimálbérsokk által indukált 1 százalékos bérnövekedés 0,32 százalék létszámcsökkenéshez vezetett. A munkanélküli ráta alacsonyabb kvartilisei felé haladva, a megfelelő elaszticitások értékei rendre csökkennek: –0,31, –0,29, –0,27. Egy 20 főt foglalkoztató alacsony bérű vállalat (F > 0,25 és = 0,36), ha alacsony munkanélküliségű régióban volt a telephelye, átlagban 1,9 állást veszített, ha magas munkanélküliségű régióban akkor 2,4-et. Az alacsony bérű dolgozók 10– 25 százalékos részaránya mellett ( = 0,165) ezek a régióspecifikus veszteségek alacsonyabbak: átlagban 0,6, illetve 0,7 állás megszűnésével számolhatunk. A minimálbérsokk átlagos értékén mérve, és az átlagos elaszticitással számolva, a húszfős cégekben átlagosan 0,7 állás szűnt meg. A KSH adatközlése szerint az 5–20 főt alkalmazó kisvállalati szférának a bázisidőszakban összességében 328 000 foglalkoztatottja volt. Ha adatainkat erre a bázisra vetítjük, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a 2001. évi minimálbér-emelés következtében a kisvállalati szektorban mintegy 12 000 állás szűnt meg – zömében éppen azokban a kistérségekben, amelyek amúgy is szűkében voltak a munkahelyeknek. Természetesen mindez csak a rövid távú hatást érzékelteti, és alsó becslésnek tekinthető, mert mintánk a viszonylag jól működő, magas bérű cégek javára torzított. A zsebbe fizetés gyakorlata nem torzítja az eredményeinket. Amennyiben a vállalatok egy része csupán papíron alkalmazta a dolgozóit minimálbéren, az azt jelentené, hogy a minimálbéren bejelentett dolgozók egy részének munkaerőköltsége nagymértékben, másoké kismértékben – csupán a két minimálbér adóteher-különbözetével – emelkedett. Ha azonban nem a ω, hanem a pontosan mért F mutatót szerepeltetjük a modellben, hasonló nagyságrendű munkahelyveszteséget becslünk.


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei A hatás felülbecslésére akkor kell számítanunk, ha az erősen érintett vállalatok a minimálbér-emelés hatására formálisan elbocsátották dolgozóik egy részét, majd szolgáltatásaikat vállalkozási szerződéses formára áttérve vásárolták meg. Ilyen esetben a munkainput kisebb mértékben csökken, mint amit a mérlegadatok mutatnak, igaz, valószínűleg a munka díjazása sem nő olyan mértékben, mint amit az alkalmazottként ottmaradtak bérnövekedése jelez, illetve amire az alacsony bérű dolgozók bázisidőszaki aránya alapján számítanánk. Az ilyen manipuláció azonban kimutatható, mivel a nem bérjellegű költségek emelkedésével jár. Előfordulását a (6) és (7) egyenlet becslésével vizsgáljuk:

(6)

(7) ahol W a bértömeg, C pedig a nem bér jellegű költségek összege (anyagköltség, eladott áruk beszerzési értéke, egyéb), q továbbra is a reálkibocsátást, ω pedig a minimálbérsokkot jelöli. A munkainput fenti értelemben vett „formaváltozására” egyfelől β2 magas értéke utalna, másfelől pedig E(uv) < 0, a reziduumok negatív korrelációja. (Utóbbi azt jelezné, hogy azokban a vállalatokban, ahol a bértömeg nem emelkedett az „elvárható” mértékben, azaz u i negatív volt, viszonylag gyorsan nőttek a nem bér jellegű költségek, azaz, ν i pozitív volt). Mint a 7. táblázatban látható, β2 = –0,0183 (t = 0,42), azaz a minimálbér-emeléssel erősen sújtott cégeknél nem növekedtek gyorsabban a nem bér jellegű költségek, a maradéktagok pedig –0,0108 szinten korreláltak, azaz a bértömeg tipikusnál lassabb növekedése nem járt együtt a nem bér jellegű költségek tipikusnál gyorsabb növekedésével. Hasonló eredményt kapunk, ha a (6) egyenletben nem a bértömeget, hanem a létszámot szerepeltetjük. Végezetül ki kell térnünk arra a kérdésre, vajon nem áll-e fenn valamiféle általánosan érvényes kapcsolat az alacsony kereseti szint és a foglalkoztatás változása között. (Ha igen, akkor az alacsony bérű vállalatoknál végbement 2001. évi foglalkoztatáscsökkenést tévesen tulajdonítjuk a minimálbér-emelés hatásának.) Ilyen kapcsolatot teremthet, ha az alacsony kereseti szint a gyenge vállalati teljesítmény jele – és a fenyegető leépülés előjele. Elképzelhető az is, hogy a bérkiigazítás késedelmességéről van szó: a t-edik évi alacsony bérszintet a (t+ 1)-edik évben gyors bérnövekedés és foglalkoztatáscsökkenés követi.

20.9. táblázat - 7. táblázat. A (6)–(7) egyenletrendszer OLS becslése – kisvállalati panel. Függő változó Δln(q) ln(ω) Konstans R2

Δln(W)

Δln(C)

0,2747

(9,80)

0,8608

(58,7)

0,4527

(5,38)

–0,0183

(0,42)

0,0915

–0,0009

0,0644

–0,6552

A maradékok korrelációja –0,0103, Breusch–Pagan τ2= 0,191 (0,662) Mivel az 5–10 fős vállalatokat a Bértarifa-felvételben csak 1999-től kezdve figyelték meg, csupán két évpárt tudunk összehasonlítani (8. táblázat). Látható, hogy az induló bérszint és a foglalkoztatásváltozás között 1999– 2000-ben negatív és nem szignifikáns, 2000–2001-ben viszont pozitív és szignifikáns kapcsolat volt. Hasonlóképpen, az alacsony bérű munkavállalók aránya és a foglalkoztatásváltozás között pozitív és nem szignifikáns, a minimálbéremelés évében viszont negatív és szignifikáns kapcsolat állt fenn.

20.10. táblázat - 8. táblázat. Bérszint és foglalkozatásváltozás (OLS) – kisvállalati panel. Függő változó: a

1999–2000

2000–2001


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei létszám változása (log) Átlagkereset a bázisidőszakban (log)

–0,014

0,40

Alacsonybérűek aránya 2000-ben (w < 38,685 forint → 1– 16. percentilis) Alacsony bérűek aránya 1999-ben (1– 16. percentilis → w < 34,953 forint)

0,004

0,056

3,49

–0,121

4,51

0,06

5. Állásvesztési esélyek 2001-ben Ebben a pontban abból a tényből indulunk ki, hogy a kormányzat döntése véletlenszerűen osztja két részre az alacsony bérű populációt. Azok, akik kicsivel az új minimálbér felett kerestek, képzettség és munkafajta tekintetében erősen hasonlítanak a közvetlenül érintettekre, de a foglalkoztatási esélyük nem romlik, sőt a helyettesítés miatt még javulhat is.13 Erre építünk, amikor a minimálbéren fizetettek és a kicsit többet keresők állásvesztési valószínűségét tanulmányozzuk a Munkaerő-felvétel 2001. I–IV. negyedévi adatai alapján. Megközelítésünk hasonló a Currie–Fallick [1996] és Abowd és szerzőtársai [1997] tanulmányokban alkalmazotthoz: egy „kezelésben részesült” és egy „kontrollcsoportot” különböztetünk meg, az előbbibe azok tartoznak, akik 2001 első negyedévében a bruttó minimálbér 90–110 százalékát keresték, utóbbiba azok, akik 110–125 százalékot. Azt várjuk, hogy az előbbi csoport tagjai nagyobb valószínűséggel veszítették el az állásukat, mint az utóbbiak. Mivel az alacsony bérek és a magas állásvesztési (kilépési) esély együttesen jellemző a munkaerőpiac alsó szegmensében, a vizsgálatot azokra korlátozzuk, akik 2001 tavaszán már legalább két éve dolgoztak az állásukban. Modell • Mint Jenkins [1995] megmutatta, amennyiben megfigyelési egységnek az egyének adott hosszúságú (esetünkben negyedéves) foglalkoztatási periódusait választjuk, akkor az állásvesztés feltételes valószínűsége egy időfüggvénnyel kiegészített logit modellel becsülhető:

(8) ahol t az állásban eltöltött idő, τ a munkaviszony hossza annak megszakadásakor, w a bér (melyet dummy változókkal írunk le), X a kontrollváltozók vektora, f(t) pedig a kilépési esélynek az időtől való függését ragadja meg. Minta és adatok • A mintában azok, a munkahelyükön legalább két éve dolgozó, teljes munkaidős alkalmazottak szerepelnek, akiket a KSH a 2001 II. negyedévi Munkaerő-felvételben (kivételesen) megkérdezett a keresetükről. A mintába tartozókat 2001 végéig követtük. Azért nem használtuk ki a Munkaerő-felvételben lehetséges leghosszabb követési időszakot (5 negyedév), mert 2002 januárjában a kontrollmintát ugyanolyan jellegű hatás érte, mint a „kezelt csoportot” 2001 januárjában. Ily módon a becslési minta 22 315 negyedéves foglalkoztatási periódusból áll. A Bértarifa-felvétel adatait felhasználva, megvizsgáltuk, helytálló-e az a feltevés, hogy a minimálbér 90–110 százalékát keresők korábban a minimálbér alatt kerestek, a kontrollcsoport tagjai pedig nem. Itt ismét a bérváltozások elemzésében már felhasznált kvázipanelre támaszkodunk. A 2001-ben a minimálbér 90–110 százalékát keresők zöme (83,6 százalék) valóban az új minimálbér szintje alatt keresett 2000-ben, ugyanakkor a


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei kontrollmintába tartozóknak csak 54,4 százaléka keresett a minimálbér felett. 15 Mivel a rosszul osztályozott esetek nagy része a kontrollmintában van, eljárásunk alábecsüli a minimálbér esetleges hatását. 16 A kontrollváltozók között a nem, az életkor, a foglalkozás jellege, a szakszervezeti tagság, a munkaszerződés jellege, a kistérségi munkanélküliség, egy ágazati változó és a naptári időt mérő dummy szerepelnek. Az alaphazardot leíró függvényt [f(t) = e–t ) úgy választottuk meg, hogy érzékeny legyen az állásvesztési esély különbségeire a viszonylag rövid munkaviszonyok tartományában. 17 A becslést elvégeztük úgy is, hogy a helyi munkanélküliségi rátát összeszoroztuk a bérszintet jelző dummy változókkal. Az interaktív változók paramétereiből következtethetünk arra, hogy a minimálbér-emeléssel közvetlenül érintett csoportban erősebbeke vagy gyengébbek a regionális különbségek. Ha a hatások alapvetően keresletiek, akkor az állásvesztési esélyek munkanélküli-rátával növekvő különbségeit várjuk az érintett csoportban. Eredmények • A minimálbéren fizetett, munkahelyükön legalább két éve dolgozó munkavállalók esélye arra, hogy állásukat elveszítsék, és munkanélkülivé váljanak (azaz: a kikerülés után állást keressenek) 2001 folyamán szignifikánsan magasabb volt, mint a kicsivel a minimálbér felett fizetetteké – ahogy azt a paraméterek egyenlőségét vizsgáló F-próba mutatja a 9. táblázat alján. Az inaktívvá válás valószínűsége tekintetében a két csoport nem különbözött egymástól. A minimálbéren fizetettek munkanélkülivé válási esélye erősebben növekedett a kistérségi munkanélküliség szintjével, mint amit a kicsivel többet keresőknél tapasztalunk, de a regionális hatás erőssége csak 0,09 szignifikanciaszinten tekinthető eltérőnek. Az inaktívvá válás esélye ebben az esetben is azonos volt. A két csoport közötti minimális összetételbeli eltérés nem magyarázhatja az állásvesztési esélykülönbségeket: a kezelt csoport, illetve kontrollcsoport átlagos életkora (39,2 és 40 év) és átlagos szolgálati ideje (6,67 és 7,33 év) a megfigyeltnél nagyságrendileg kisebb különbséget implikálna. Egy 25 éves, munkahelyén öt éve dolgozó férfi állásvesztési esélye minimálbér esetén (és más változók átlagértéke mellett) éves szinten 0,972 százalékra, kicsivel magasabb bér esetén 0,476 százalékra becsülhető. A példában szereplő két dolgozó esélye arra, hogy nyugdíjig sikerül elkerülnie a munkanélkülivé válást – ilyen kilépési ráta mellett – 67,5, illetve 82,6 százaléknak adódik konstans kilépési valószínűség feltételezésével. [A bennmaradási esély (1 – h)40]. Ez a különbség nem elhanyagolható, statisztikailag szignifikáns, és olyanokra vonatkozik, akik a megfigyelt időszakot megelőzően legalább két éve (átlagosan pedig hét éve) stabil állásban dolgoztak. Míg a közvetlenül nem érintett csoportokban semmilyen regionális különbséget sem észleltünk az állásvesztési esélyben (negatívak és nem szignifikánsak a paraméterek), a közvetlenül érintett csoportban a munkanélküli-rátával növekvő kilépési esélyeket figyeltünk meg.

20.11. táblázat - 9. táblázat. Kilépés a foglalkoztatásból 2001 II–IV. negyedévében(diszkrét időtartam modell, multinomiális logit forma, a mintát a 2001 második negyedévében megfigyelt keresők negyedéves foglalkoztatási periódusai alkotják) Kilépettek vagy elbocsátottak jellemzői

Munkanélkülivé vált

Inaktívvá vált

együttható

Z

együttható

Z

Férfi

–0,0948

–0,31

–0,5614

–3,10

Életkor

0,5115

3,39

–0,3338

–6,75

Életkor négyzete

–0,0063

–3,38

0,0041

7,01

Az érintettség meghatározásában a 2000. májusi kereset év végi értékét vettük figyelembe az átlagbérindex alapján. Itt említjük, hogy a minimálbér 90 százalékánál kevesebbet keresőket kizártuk a mintából, mert számításaink szerint e csoportban sok nyugdíj előtt álló ember van, akiknek kilépési esélye ennél fogva magas, továbbá erős mobilitást tapasztaltunk e bérkategória és a többi között az említett bértarifapanelben, ami arra utal, hogy a minimálbértől elmaradó kereset gyakran átmeneti okokra vezethető vissza. 17 Az esetszám nem engedi meg rugalmas alapesély feltételezését, mert a szolgálati év több kategóriájában zérus vagy 100 százalék a kilépők aránya. 15 16



Segédmunkás

–0,1559

–0,32

–0,4750

–1,20

Betanított munkás

0,1277

0,33

0,0850

0,34

Szakmunkás

0,2456

0,64

–0,0043

–0,02

Kistérségi munkanélküli ráta (log)

–0,0166

–0,08

0,3708

2,54

Költségvetési szektor

–0,9144

–1,65

–0,0598

–0,22

Szakszervezet i tag

–0,7294

–1,82

0,1420

0,63

Határozatlan idejű munkaszerződ és

–0,3426

–0,62

–0,6559

–2,08

Bér 36 000– 44 000 forint (kezelt)

1,0592

3,00

0,1078

0,44

Bér 44 000– 50 000 forint (kontroll)

0,1494

0,31

0,0600

0,19

Bér 75 000– 100 000 forint

–0,5535

–1,14

–0,4572

–1,63

Bér >100 000 forint

–0,0494

–0,10

–0,3114

–0,97

2001 negyedik negyedév

0,3108

1,09

0,3152

1,79

Exp (–évek a vállalatnál)

4,4246

2,61

–0,2657

–0,09

–15,5633

–5,06

2,8677

2,50

Konstans Megfigyelése k száma

22 315

–log likelihood

1302,12

Pszeudo R2

0,0525

F-próba b_kezelt = b_kontroll

4,13 (0,0421)


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei (munkanélküli ség) F-próba-próba b_kezelt = b_kontroll (inaktivitás)

0,02 (0,8906)

Együtthatók más specifikációból: Bér 36 000– 44 000 forint (kezelt) × U

3,9671

2,13

3,6431

2,37

Bér 44 000– 50 000 forint (kontroll) × U

–1,3663

–0,38

2,3481

1,27

Bér 50 000– 75 000 forint ×U

–3,8709

–0,93

3,9035

2,68

Bér 75 000– 100 000 forint ×U

–10,5781

–1,56

–0,76228

–0,29

Bér > 100 000 forint × U

–8,7551

–1,55

3,2095

1,20

Referenciakategóriák: nem fizikai, bére 75 000–100 000 forint. A standard hibák az egyénekre mint klaszterekre kiigazítottak. Adatforrás: Munkaerő-felvételek 2001. második, harmadik, negyedik negyedév + második negyedévi kiegészítő felvétel.

6. Elhelyezkedési esélyek 1998–2002-ben Az ortodox elmélet alapján azt várjuk, hogy a minimálbér-emelést követően nehezebben helyezkednek el azok a munkanélküliek, akik a korábbi állásukban kevesebbet kerestek, mint a megemelt bérküszöb. Ez az egyszerű séma azonban nem veszi tekintetbe, hogy a megemelt minimálbér intenzívebb keresésre ösztönözheti a munkanélkülieket, az állásokért folyó erősebb verseny pedig olcsóbbá teszi a munkaerőt – ezért megnő a munkanélküliek és az üres állások sikeres találkozásának esélye. Különösen igaz lehet ez az elmaradott térségekben, ahol a keresési intenzitás hagyományosan alacsony, és a megemelt minimálbér sokak számára teszi kifizetődővé az álláskeresést és a munkát. A bérspecifikus elhelyezkedési esélyek vizsgálatára a Munkaerő-felvétel – béradatok hiányában – nem alkalmas, ezért a kérdést a Foglalkoztatási Hivatal munkanélkülisegély-regiszterének adataira támaszkodva elemezzük. Ezek 172 munkaügyi kirendeltségben, 54 hónapon keresztül (1998. január–2002. június) mutatják a hó eleji állományban levők és az elhelyezkedés miatt kilépők számát iskolai végzettség (három kategória) és bérszint (két kategória) szerint. Csak a peremgyakoriságokat ismerjük, azt tehát nem, hogyan oszlottak meg a segélyezettek, illetve kilépők bérszint szerint az egyes iskolázottsági kategóriákon belül. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan alakult az alacsony bérű munkanélküliek kilépési esélye az alacsony iskolázottságú (érettségivel nem rendelkező) munkanélküliek kilépési esélyéhez képest. Modell • Eljárásunk hasonló ahhoz, amit Deere–Murphy–Welch [1995] követtek, amikor a tizenévesek kilépési esélyét vizsgálták a felnőttekhez képest az amerikai szövetségi minimálbér emelését követően. A (9) panelmodellt becsüljük:



(9) ahol h it a havi kilépési esély az i-edik irodában a t-edik hónapban, U az irodakörzet munkanélküli rátája, HD és EVD hónap- és évdummyk, az AB index az alacsony bérűekre, az AI index az alacsony iskolázottságúakra utal. Mivel hAB és hAI viszonya irodáról irodára különbözhet a regionális bérszint függvényében (ahol az átlagbér magas, ott a valamely országos mutató alapján meghatározott „alacsony bérűek” aránya kisebb és átlagos kilépési esélye várhatóan alacsonyabb), az ebből eredő tartós különbségeket a c fix egyedhatásokkal ragadjuk meg. Várakozásunk szerint β1 = 1, β2 < 0 (a munkanélküli-ráta emelkedése, illetve süllyedése esetén az alacsony bérűek relatív elhelyezkedési rátája romlik, illetve javul), és β4 = 0, azaz bérspecifikus sokkok hiányában az évhatások nem szignifikánsak. A (9) egyenletet a nyilvánvaló endogenitás miatt, továbbá azért is célszerű instrumentális változókkal (IV) becsülni, mert bizonyos típusú regionális sokkok korrelációt teremthetnek a v maradéktag és hAI között. Ha egész gyárakat nyitnak (zárnak be), akkor az alacsony iskolázottságúak elhelyezkedési esélye javul (romlik), az alacsony bérűeké pedig várhatóan kisebb mértékben javul (nagyobb mértékben romlik), mert ilyen esetekben a szokásosnál inkább számíthatunk a bérszint – mint minőségjelzés – szerinti szűrésre. Az ebből eredő korreláció előjele a priori nem határozható meg, ezért az OLS együttható torzításának irányát sem ismerjük. Instrumentumként hAI egy időszakkal késleltetett értékét használjuk azon feltételezés alapján, hogy az említett sokkok jellemzően rövid lefutásúak, ezért miközben hAI it és hAI i,t-1 korrelált, v it és hAI i,t-1 nem korrelált. Adatok és minta • A magas és alacsony bérű segélyezett munkanélkülieket a kapott segély alapján különböztetjük meg. Bár a segélyezettek korábbi bére ismert, a jelenértékek számításához több millió egyedi béradatot kellett volna diszkontálni, ennek költsége meghaladta a rendelkezésünkre álló források szabta korlátokat. A munkanélkülisegély-regisztert felhasználva azonban megállapíthattuk, hogy a segély alapján pontosan következtethetünk a munkanélküliség előtti bérre. A 2001. márciusi segélyes állományban az átlagosnál kisebb segélyt kapók 98,7 százaléka a mediánnál (40 000 forint) kevesebbet keresett, az átlagosnál nagyobb segélyben részesülők 87,9 százaléka pedig a mediánnál többet. Összességében a segély alapján az esetek 92,3 százaléka helyesen osztályozható alacsony vagy magas bérűként. Alacsony iskolázottságúnak azokat tekintettük, akik nem rendelkeztek érettségivel. Az idézett adatbázisból megállapítható, hogy az alacsony bérűek zöme (81,4 százaléka) alacsony iskolázottságú, az alacsony iskolázottságúaknak azonban csak a fele (48,8 százalék) alacsony bérű, ezért hAB és hAI viszonya alapján következtethetünk az alacsony iskolázottságúak csoportján belüli hAB |hAI bérspecifikus elhelyezkedési esélyekre. A vizsgált időszakban három irodát érintettek szervezeti változások – ezeket kihagytuk az elemzésből. Az alacsony iskolázottságú kilépők száma néhány esetben zérus volt, ezért a modellt megbecsültük ezen esetek kihagyásával, valamint úgy is, hogy ezekben az időszakokban és irodákban 1/2 fő kilépését feltételeztük – a választás az eredményeket nem érinti. A regionális különbségeket úgy próbáljuk megragadni, hogy a (9) egyenletet a (10) formában írjuk fel:

(10) ahol U a munkanélküliségre, T a minimálbér-emelés utáni időszakra utal. (U × T) ki = 1 a munkanélküliség alapján képzett k-adik régiókvartilisbe tartozó i-edik irodában 2001–2002-ben, egyébként pedig 0. Ez a specifikáció a hAB és hAI viszonyában beállott regionális változásokat igyekszik megragadni. Eredmények • A 10. táblázatban közölt becslési eredmények mindenekelőtt azt jelzik, hogy a nem instrumentált modellben β1 lefelé torzított, értéke szignifikánsan kisebb 1-nél, míg az instrumentális változós modellekben egyenlő 1-gyel, azaz a várakozásnak megfelelően, azt jelzi, hogy az alacsony iskolázottságú segélyezettek kilépési rátájának 1 százalékos emelkedése 1 százalékkal növeli az alacsony bérű (és zömmel alacsony iskolázottságú) segélyezettek kilépési rátáját. Ezért a továbbiakban az instrumentális változós eredményeket értékeljük. A bennünket érdeklő évhatások egyértelműek: míg 1999–2000-ben az alacsony bérűek relatív elhelyezkedési esélye azonos volt a referenciaként szolgáló 1998. évivel, addig 2001-ben 7-8 százalékos romlás, 2002 első 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei félévében pedig újabb 2-3 százalékos romlás következett be. Az évhatások páronkénti egyenlőségének vizsgálata (11. táblázat) arra utal, hogy valóban „rezsimváltás” következett be, a 2000–2001-es évhatások erőteljesen különböznek a korábbi évekéitől, egymástól azonban csak 5 százalékos szignifikanciaszinten térnek el.18

20.12. táblázat - 10. táblázat. Az alacsony bérű segélyezett munkanélküliek állásba lépési rátája, 1998–2002 [irodai szintű havi adatok1998. január–2002. június, fix egyedhatásokat feltételező (FE) panelbecslések, függő változó: az alacsony bérű segélyezettek havi elhelyezkedési rátájának logaritmusa]. Megnevezés

FE – instrumentális becslés

FE

a hiányzó értékek helyettesítésével

a hiányzó értékek kihagyásával

Alacsony iskolázottságúak elhelyezkedési rátája (log): β1

1,0242

17,13

0,9560

15,96

0,8120

105,51

Kistérségi munkanélküliség (log)

–0,0191

0,64

–0,0224

0,82

–0,0444

2,70

1999

–0,0199

1,80

–0,0199

1,97

–0,0274

2,68

2000

–0,0062

0,48

0,0051

0,41

0,0267

2,59

2001

–0,0883

5,88

–0,0742

5,26

–0,0451

4,36

2002

–0,1173

6,56

–0,0960

5,83

–0,0712

5,43

Konstans

–0,0150

0,007

–0,2346

1,08

–0,5988

21,79

Belső R2

0,7190

0,7363

0,7409

Általános R2

0,7773

0,7846

0,7818

9116

8975

9116

τ2 = 738 744

τ2 = 890 437

F=1502,4 4

Megfigyelések száma Wald τ2, illetve F-próba

F-próba. H0: β1=1

a hiányzó értékek helyettesítésével

0,16

0,6857

0,47

0,4909

591,96

0,0000

–0,0871

8,42

–0,0778

8,07

–0,0536

7,35

–0,0863

5,31

–0,0782

5,37

–0,0589

4,12

Együtthatók alternatív specifikációkból: 1. 2001–2002 dummy 2. 2001–2002 × alsó kistérségi kvartilis

A szezonális hatások erőteljesek, és jelzik az alacsony bérű állományban bekövetkező időszakos változásokat: augusztustól decemberig a képzetlen munka iránti kereslet alacsony, ugyanakkor a nyáron „munkanélküli-szabadságra” távozott fiatalok egy része ismét munkát keres, ilyenkor hAB viszonylag magas hAI -hez képest. 18



2001–2002 × második kistérségi kvartilis

–0,0548

3,15

–0,0563

3,60

–0,0441

3,09

2001–2002 × harmadik kistérségi kvartilis

–0,0967

5,69

–0,0873

5,63

–0,0605

4,18

2001–2002 × felső kistérségi kvartilis

–0,0992

5,21

–0,0819

4,58

0,0521

3,59

átlag

szórás

Az alacsony bérű segélyezettek havi elhelyezkedési rátája

0,0658

0,0415

Az alacsony isk. segélyezettek havi elhelyezkedési rátája

0,0622

0,0381

Megjegyzés: a munkanélküli-ráta a regisztrált munkanélküliség és a továbbvezetett aktív korú népesség hányadosa, a ráta az irodák által kiszolgált körzetre vonatkozik, Budapest egy körzet. A hónapváltozók együtthatóit nem közöljük. Instrumentum: hAI egy hónappal késleltetett értéke.

20.13. táblázat - 11. táblázat. Az alacsony bérű segélyezett munkanélküliek állásba lépési rátája, 1998–2002 (F-próba az évhatások egyenlőségére).

1998

1999

2000

2001

2002

3,25

0,22

34,5 **

43,1 **

0,89

17,8 **

27,3 **

58,5 **

63,1 **

1999 2000 2001

4,66 **

* 0,05, ** 0,01 szinten szignifikáns. Az alacsony bérűek relatív elhelyezkedési esélye valamivel nagyobb mértékben romlott azokban a régiókban, ahol magas a munkanélküliség, azaz a harmadik és felső kvartilisben. A regionális hatás nem erős (az interaktív változók együtthatói egymástól nem különböznek szignifikánsan), az azonban kizárható, hogy a minimálbéremelés után javult volna az elesett régiók munkanélkülijeinek relatív állástalálási esélye. Ez annál is kevésbé valószínű, mert modellünk alábecsüli az elmaradott és fejlett régiók közötti különbséget. Egy pozitív bérspecifikus sokk nagyobb mértékben emeli hAB -t hAI -hez képest ott, ahol kevés az alacsony bérű munkanélküli, tehát a fejlett térségekben. Ha mégis azt tapasztaljuk, hogy hAB inkább az elmaradott régiókban esett vissza, az a fortiori érv a pozitív hatás feltételezése ellen. A segélyezett munkanélküliek a munkavállalási korú nem foglalkoztatott népességnek csupán 1/7-ét tették ki a minimálbér-emelés időszakában. Sajnos, adatok hiányában nem végezhető hasonló elemzés szélesebb körre – azonban azt sincs okunk feltételezni, hogy a segélyezett munkanélküliek helyzete különleges lenne az itt vizsgált szempontból, s hogy az itt megfigyelt jelentős változás erre a szűk körre korlátozódna.

7. Összegzés A tanulmányunkban bemutatott elemzés nem nyújt átfogó képet a minimálbér megduplázásának következményeiről. Csak az első emelés hatását vizsgáltuk, azt is csak rövid távon, és elemzésünk nem terjedt ki


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei a nagyobb vállalatokra és a költségvetési szférára.19 Annyit azonban megállapíthattunk, hogy a) a legerősebben érintett kisvállalati szférának abban a részében, amelyről rendelkezésre állnak elemzésre alkalmas adatok, a minimálbér-emelés hatására 2000–2001-ben éves összehasonlításban legalább 3,5 százalékkal csökkent a foglalkoztatás; b) a minimálbéren (túl)fizetett munkavállalók kétszer olyan valószínűséggel vesztették el az állásukat 2001 második–negyedik negyedévében – átlagosan hétéves folyamatos munkaviszonyt követően –, mint a náluk kicsit jobban fizettek és c) erőteljesen romlott az alacsony bérű segélyezett munkanélküliek elhelyezkedési esélye. Mindez még inkább így történt az elmaradott régiókban. A minimálbér-emelés tapasztalatainak értékelése a rendelkezésre álló kutatási eredmények birtokában nem könnyű, de nem is reménytelen feladat. A mérleg egyik serpenyőjében a legalacsonyabb bérek növekedése, a kereseti egyenlőtlenség csökkenése áll, amelyet azonban nem tanácsos túlértékelni. A Bértarifa-felvétel adatai szerint a bruttó keresetek d10/d1 decilis rátája a 2000. évi 4,86 értékről 4,18-ra, majd 4,1-re csökkent – ez utóbbi érték azonban még mindig magasabb volt, mint a Bokros-csomag végére (1996) kialakult szint (4,08), és természetesen sokkal magasabb mint az 1986-os (2,6) vagy 1989-es (3,12) érték. A mérleg másik serpenyőjében először is az azonnali foglalkoztatási veszteség áll, amelynek mértékét néhány kulcsfontosságú területen sikerült kimutatni. Ha a közepes méretű és nagyvállalatokban, továbbá a költségvetésben egyáltalán nem esett vissza a munkaerő-kereslet (amit kétlünk), akkor sem állítható, hogy az emelést sikerült foglalkoztatási veszteség nélkül végrehajtani. Igaz, a munkaerő-kereslet bérelaszticitását egységnyinél jóval kisebbre becsülhetjük – az érintett népesség összjövedelme még segélyek hiányában is nagy valószínűséggel növekedett –, ám ez nem feltétlenül jelent jóléti nyereséget, mert a munkanélküliség a tárgyban végzett kutatások szerint nagyon súlyosan rontja az érintettek elégedettségét. A költségek között kell elszámolnunk a minimálbér-emelés tovagyűrűző bérhatását, amelynek jelei már 2001ben is megmutatkoztak, 2002-ben pedig felerősödtek (Palócz–Tóth [2003]). Nem ismert ugyan, hogy a gazdasági növekedés lelassulásáért és a versenyképesség csökkenéséért milyen mértékben felelős a hazai bérek gyors növekedése, de ha ez a hatás szerény lenne is, a minimálbér-emelésnek része van benne. Végül, Halpern és szerzőtársai [2004] szimulációs kísérletei szerint – amelyek a foglalkoztatási hatást és a szürkegazdaság „kifehéredéséből” eredő esetleges adótöbbletet is figyelembe veszik – az emelések nem csökkentették, hanem növelték a költségvetési hiányt. Az Orbán-kormány döntése különleges kísérleti helyzetet teremtett annak tanulmányozására is, hogy az elmaradott térségek alacsony foglalkoztatási arányáért milyen mértékben felelősek az alacsony bérekből (és ennélfogva magas segélyekből) eredő ösztönzési problémák. A tanulmányban megvizsgált adatok nem támasztják alá, hogy elsősorban ilyen okok állnának az alacsony foglalkoztatás hátterében. A pozitív hatást eredményező piaci feltételeknél minden régióban erősebbnek bizonyultak a negatív keresleti reakciók. Az egymáshoz hasonló fajlagos regionális hatások azt jelentik, hogy az erősebb bérsokk miatt az elmaradott régiók amúgy is alacsony foglalkoztatási szintjére különösen kártékony befolyást gyakorolt a 2001. évi minimálbéremelés.

8. Hivatkozások Abowd, J.–Kramarz, F.–Lemieux, Th.–Margolis, D. [1997]: Minimum wages and youth employment in France and the US. NBER Working Paper, No. 6111, Cambridge, MA. Abowd, J.–Kramarz, F.–Margolis, D. [1999]: Minimum wages and employment in France and the United States. NBER Working Paper, No. W6996. Ahn, T.–Arcidiacono, P. [2003]: Minimum wages and positive employment effects in general equilibrium. Duke University, Department of Economics. www.econ.duke.edu/~psarcidi, március. Alatas, V.–Cameron, L. [2003]: The impact of minimum wages on employment in a low-income country: an evaluation using the difference-in-difference approach. The World Bank Group Policy Research Working Paper, No. 2985, Washington D.C., február. Bashkar, V.– T. To [1999]: Minimum wages in a symmetric model of monopsonistic competition. Kézirat.

A közepes méretű vállalatokról nem állnak rendelkezésre az F- vagy ω- mutatók kiszámításához szükséges adatok. A 300 főnél többet foglalkoztató cégek esetében a (4)–(5) modell negatív, de nem szignifikáns foglalkoztatási hatásra engedett következtetni. 19


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei Bell, L. [1997]: The impact of minimum wages in Mexico and Columbia. Journal of Labor Economics, 15. 103– 105. o. Berki Erzsébet [2003]: A 2001–2002. évi minimálbéremelés. OFA, Budapest. Brown, Ch. [1999]: Minimum wages, employment, and the distribution of income. Megjelent: Ashenfelter, O.– Card, D. (szerk.): Handbook of Labor Economics. Vol. 3. Elsevier Science B.V. Burdett, K.–Mostensen, D. T. [1989]: Wage differentials, employer size, and unemployment. International Economic Review, 39. 257–273. o. Cahuc, P.–Saint-Martin, A.–Zylberberg, A. [2001): The consequences of the minimum wage when other wages are bargained over. European Economic Review, 45. 337–352. o. Card, D. [1992a]: Using regional variation in wages to measure the effect of the federal minimum wage. Industrial and Labor Relations Review, 46. 22–37. o. Card, D. [1992b]: Do minimum wages reduce employment? A Case study of California. Industrial and Labor Relations Review, 46. 38–54. o. Card, D.–Krueger, A. B. [1994]: Minimum wages and employment: A case study of the fast food industry. American Economic Review, 84. 772–793. o. Card, D.–Krueger, A. B. [1995]: Myth and measurement: The new economics of the minimum wage. Princeton University Press, Princeton, NJ. Carbeiro, F. G. [2000]: Time series evidence on the employment effect of minimum wages in Brazil. Economics Research Network Working Paper, 1–20. o. Currie, J.–Fallick, B. [1996]: The minimum wage and the employment of youth. Journal of Human Resources, 31. 404–428. o. Deere, D.–Murphy K.–Welch, F. [1995]: Employment and the 1990-1991 minimum wage hike. American Economic Review, Papers and Proceedings, 85. 232–237. o. Dolado, J.–Karamarz, F.–Machin, S.–Manning, A.–Margolis, D.–Coen, T. [1996]: The economic impact of minimum wages in Europe. Economic Policy, 23. 319–372. o. Ehrenberg, R. G.–Smith, R. S. [2003]: Korszerű munkagazdaságtan. Elmélet és közpolitika. Panem, Budapest. El Hamidi, F.–Terrell, K. [1997]: The impact of minimum wages on wage inequality and employment in the formal and informal sector in Costa Rica. William Davidson Working Paper, No. 479. The William Davidson Institute, Ann Arbor, MI. Falk, A.–E. Fehr–C. Zender [2003]: The behavioral economics of the minimum wage, IZA, Bonn, Kézirat. Fazekas Károly [2001]: Az aktív korú állástalanok rendszeres szociális segélyezésével és közcélú munkavégzésével kapcsolatos önkormányzati tapasztalatok. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 2001/8. Freeman, R.–Castillo-Freeman, A. J. [1992]: When the minimum wage really bites: the effect of the US-level minimum on Puerto Rico. Megjelent: Borjas, G.–Freeman, R. (szerk.): Immigration and the work force. The University of Chicago Press, Chicago, Illinois. Galasi Péter–Nagy Gyula [2001a]: Munkagazdaságtani Füzetek, 2001/8.

Járadékjogosultság

és

elhelyezkedési

esélyek.

Budapesti

Galasi Péter–Nagy Gyula [2001b]: A munkkanélküli-ellátás változásának hatása a munkanélküliek segélyezésére és elhelyezkedésére. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 2001/8. Galasi Péter–Nagy Gyula [2002]: Járadékjogosultsági időtartam és elhelyezkedés. Közgazdasági Szemle, 2. sz.


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei Halpern László–Kertesi Gábor–Koren Miklós–Köllő János–Kőrösi Gábor–Vincze János [2003]: A bérpolitika és a foglalkoztatáspolitika nemzetgazdasági összefüggéseinek makrogazdasági elemzése a kelet-európai új piacgazdasági körülmények között. FMM–MTA KTK, Budapest. Halpern László–Koren Miklós–Kőrösi Gábor–Vincze János [2004]: A minimálbér költségvetési hatásai. Közgazdasági Szemle, 4. sz. 325–345. o. Jenkins, S. [1993]: Easy estimation methods for discrete-time duration data. Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 129–138. o. Kaitz, H. [1970]: Experience of the past: the national minimum. Megjelent: Youth unemployment and minimum wages. Bulletin, No. 1657, US department of Labor, Bureau of Labor Statistics, Washington, DC. 30–54. o. Katz, L.–Krueger, A. B. [1992]: The effect of the minim wage on the fast-food industry. Industrial and Labor Relations Review, 46. 6–21. o. Kertesi Gábor–Köllő János [2001]: A gazdasági átalakulás két szakasza és az emberi tőke átértékelődése. Közgzdasági Szemle, 11. sz. Kertesi Gábor–Köllő János [2002]: Ágazati bérkülönbségek Magyarországon. OFA, Budapest. Kertesi Gábor–Köllő János [2003a]: The implications of nearly doubling the minimum wage. Budapest Working Papers on the Labour Market, 6. sz. Kertesi Gábor–Köllő János [2003b]: Ágazati bérkülönbségek Magyarországon, I–II. rész. Közgazdasági Szemle, 11. és 12. sz. Kim, T.–Taylor, L.J. [1995]: The employment effect in retail trade of California‘s 1988 minimum wage increase. Journal of Business and Economic Statistics, 13. 175–182. o. Köllő János [2001a]: Hozzászólás az elmaradt minimálbérvitához. Közgazdasági Szemle, 12. sz. Köllő János [2001b]: A segélyezett munkanélküliek álláskilátásai 1994-ben és 2001-ben. Budapest Working Papers on the Labour Market, 6. sz. Kőrösi Gábor [1998]: Labour demand during transition in Hungary. Econometric analysis of Hungarian firms 1986-1995. Budapest Working Papers on the Labour Market, 5. sz. Institute of Economics – Budapest University of Economics, Budapest. Kőrösi Gábor [2000]: A vállalatok munkaerőkereslete. Budapest Working Papers on the Labour Market, 3. sz. Institute of Economics–Budapest University of Economics, Budapest. Maloney, W. F.–Mendez, J. N. [2003]: Measuring the impact of minimum wages: evidence from Latin America. NBER Working Paper, 9800. NBER, Cambridge, MA Machin, S.–Manning, A. [1994]: The effects of minimum wages on wage dispersion and employment: Evidence from UK wages councils. Industrial and Labor Relations Review, 47. 319–329. o. Machin, S.–Manning, A.–Rahman, L. [2003]: Where the minimum wage bites hard: Introduction of minimum wages in a low wage sector. Journal of the European Economic Association, 1(1) 154–180. o. Mincer, J [1976]: Unemployment effect of minimum wages. Journal of Political Economy. 84. 87–104. o. Mortensen, D. [1986]: Job search and labor market analysis. Megjelent: Ashenfelter, O.–Layard, R. (szerk.): Handbook of Labor Economics. North Holland. Neumann László [2001]: Van-e munkaerő-piaci hatása a decentralizált kollektív alkunak Magyarországon? Közgazdasági Szemle, 5. sz. Neumark, D.–Wascher, W. [1994]: Employment effects of minimum and subminimum wages: Reply to Card, Katz and Krueger. Industrial and Labor Relations Review, 47. 497–512. o.


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei Neumark, D.–Wascher W. [2002]: State-level estimates of minimum wage effects. The Journal of Human Resources, 37. 35–62. o. Palócz Éva–Tóth István János [2003]: A 2002. évi bérnövekedés okai. MKIK GVI Kutatási Füzetek, 1. sz. Pereira, S. C. [1999]: The impact of minimum wages on youth employment in Portugal. Onderzoekzentrum Financieel Economish Beleid. OCFEB Research Memorandum 0004, Rotterdam. Pettengil, J. [1981]: The long-run impact of a minimum wage on employment and the wage structure. Report of the Minimum Wage Study Commission, Vol. VI. US Government Printing Office, Washington, DC. 63–104. o. Rama, M. [2000]: The consequences of doubling the minimum wage: the case of Indonesia. Industrial and Labor Relations Review, 54. 864–881. o. Rebitzer, J.–Taylor, L. [1995]: The consequences of minimum wage laws: some new theoretical ideas. Journal of Public Economics, 56. 245–255. o. Standing, G.–Vaughan-Whitehead,W. [1995]: Minimum wages in Central and Eastern Europe: From protection to destitution. CEU Press, Budapest–London–New York.

9. Függelék 9.1. A 2001. évi minimálbérsokk és a tényleges bérek emelkedése A minimálbér-emelés előírásainak végrehajtását legegyszerűbben az 1. táblázat csoportjait alapul véve ellenőrizhetjük. A ∆ln(w) = bln(ω) + cX + u típusú egyszerű leíró regressziók20 alapján – amelyeknek eredményeit az F1. táblázatban közöljük – azt látjuk, hogy egy 1 százalékkal magasabb minimálbérsokk nagyjából 1 százalékkal magasabb átlagos javadalmazásban öltött testet 2001 májusában 2000 májusához képest, akár alapbérben, akár teljes keresetben mérjük a javadalmazást.

20.14. táblázat - F1. táblázat. A bérsokk (ω) által kiváltott tényleges bérnövekedés regressziós becslése, 2000–2001 (60 csoport, robusztus regressziók) Függő változó

ln(w)

Felsőfok

Konstans

F

F-próba: b = 1

Δln (alapbér)

0,9598

0,0180

0,1283

49,37

0,14

(9,05)

(2,49)

(0,0000)

(0,71)

0,9988

0,0073

50,73

0,00

(8,37)

(0,90)

(0,0000)

(0,99)

Δln (teljes kereset)

0,1093

Megfigyelési egység: három iskolázottsági szintet, öt korcsoportot és négy helyi munkanélküli-ráta kvartilist tartalmazó 60 kombinált csoport. A helyi munkanélküli-ráták kvartilisei 151 kistérség 2000. májusi adatain alapulnak. Előtte/utána: 2000. május/2001. május. Forrás: 2000., 2001. évi Bértarifa-felvételek. Megbízhatóbb eredményeket kapunk, ha a mérést vállalati vagy iparági szinten végezzük el, és azt ellenőrizzük, hogy a bérsokk milyen mértékben hatott a reálbérköltségekre vagy a teljes reál-munkaerőköltségekre, amennyiben a termelékenységnövekedés értékét és egyéb bérmeghatározó tényezők értékét rögzítjük. Bérköltségen (BK) a bérjellegű kifizetések (a pótlékok és prémiumok összegével megnövelt alapbér) és a tbAz egyenletek kontrollként tartalmaznak egy dummy változót, mellyel megkülönböztettük az érettségivel vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező csoportokat a többitől abból a célból, hogy kontrolláljuk az abból adódó különbségeket, nevezetesen: ezekben a csoportokban az egyéb kereseti összetevők aránya az alapbérekhez képest csökkent, ami a bérsokkhoz képest gyorsabb alapbér-emelkedést eredményezhet. (Ez a teljes keresetre nem érvényes.) 20


A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei járulékok együttes összegét értjük. Teljes munkaerőköltségen (TMK) pedig az egyéb személyi kifizetésekkel (szerződéses díjakkal, honoráriumokkal, illetve egyéb eseti kifizetésekkel) megnövelt bérköltséget. Az egyes munkaerőköltség-komponensek részarányai 2000-ben a következők voltak: a bérjellegű kifizetéseké 64,0 százalék, a tb-járulékoké 24,4 százalék, illetve az egyéb személyi kifizetéseké 20,6 százalék. Mivel az egyéb személyi kifizetések részben nyereségrészesedési jellegű keresetelemeket is tartalmaznak, illetve olyan kifizetéseket is, amelyeket nem az adott vállalatban dolgozó személyek kapnak kézhez, ezért úgy gondoljuk, hogy a bérköltségmutató (BK) jobban közelíti annak az elméleti mérőszámnak (a vállalati munkaerőköltségnek) az értékét, amely a vállalat erőforrásokkal való gazdálkodását végül is meghatározza, mint az egyéb személyi kifizetésekkel megnövelt teljes munkaerőköltség (TMK) mutatója. Ennek ellenére a számításokat mindkét függő változóra (BK, TMK) nézve elvégezzük. A Pénzügyminisztérium 2000. és 2001. évi mérlegadataira (melyek 2000-ben 20 601 vállalat, 2001-ben pedig 21 722 vállalat adatait tartalmazták), illetve az OMK bértarifa-felvételeinek egyéni adatfájljaira támaszkodva végeztük el a számításokat. Minthogy a Bértarifa-felvétel mintavételi eljárásából adódóan a bérsokk mértékét kifejező ω mutatót megbízható módon egyedül a kisvállalatok esetében tudnánk csak megbecsülni, négyjegyű szakágazati szintre aggregált adatokkal dolgoztunk. A modellt, amelynek révén megbecsültük, milyen mértékben hajtották végre a vállalatok a minimálbér-emeléssel kapcsolatos szabályozás előírásait, (11)–(12) szimultán egyenletrendszer írja le:

(11)

(12) ahol w képviseli a szakágazati bérköltséget vagy a teljes munkaerőköltséget; ω jelenti a minimálbér-emelés által kiváltott azonnali bérsokk mértékét; q és L jelölik a szakágazati output-, illetve létszámadatokat, FU a szakszervezeti szervezettség egy mutatója (a kollektív szerződés által lefedett dolgozók aránya a szakágazaton belül),21 X és Z kontrollváltozók,22 a ∆-k pedig 2000 és 2001 közötti változásokra utalnak. A pénzben kifejezett adatokat két-, három- vagy négyjegyű ágazati termelői árindex adatokkal (35 különböző értékkel) diszkontáltuk. A modell figyelembe veszi, hogy a termelékenység változását részben a foglalkoztatás alakulása befolyásolja, a termelékenység azonban a béreken keresztül visszahat a foglalkoztatásra. A béregyenletet a feltételes tényezőkeresleti egyenlettel szimultán becsültük. Érdeklődésünk tárgya a β 1 paraméter, amelynek előre jelzett értéke 1 abban az esetben, ha a vállalatok maradéktalanul eleget tettek a minimálbér-emelés előírásainak. Az F2. táblázat a modell kétfajta (SURE és 3SLS) becslési eredményeit tartalmazza. A 3SLS becslésekben a foglalkoztatást és a bért (s így a termelékenységet) endogén változóként kezeltük. A bérváltozást (w-t) bérköltséggel (BK) mérő modellváltozatban az érdeklődésünk tárgyát képező β1 paraméter erősen szignifikáns, és értéke – várakozásainkkal egyező módon – közel van 1-hez: a SURE becslés paramétere 0,94, a 3SLSbecslés paramétere pedig éppen 1. A bérváltozást (w-t) a teljes munkaerőköltséggel (TMK) mérő változatban a bérsokk (ω) hatására alacsonyabb értékű paramétereket kaptunk – 0,87-et SURE becslés, illetve 0,95-öt a 3SLS becslés esetében –, ami arra utal, hogy azok a szakágazatok, amelyeket a minimálbér-emelés által az átlagosnál erősebb bérsokk ért, az egyéb személyi kifizetések bizonyos komponenseit erőteljesebben megkurtíthatták.

20.15. táblázat - F2. táblázat. A 2001. évi minimálbér-emelés bérhatása [a (11)–(12) egyenletrendszer becslése, megfigyelések száma: 432 szakágazat] Megnevezés

SURE

3SLS bérköltség

Minimálbérsokk

0,9442

SURE

3SLS

teljes munkaerőköltség 1,0049

0,8650

0,9530

A szervezettségi adatok forrása az OMK 1998. évi adatfelvétele a kollektív szerződésekről. Lásd erről: Neumann [2002] és Kertesi–Köllő [2002] tanulmányát. 22 A béregyenlet kontrollváltozója a helyi munkanélküli-ráták szakágazati szintre átlagolt értéke, amelyet az adott szakágazat foglalkoztatottjainak regionális eloszlása alapján számítottunk ki. A tényezőkeresleti egyenlet kontrollváltozója pedig a kisvállalatoknál (5– 25 fő) foglalkoztatottak aránya a szakágazatban. 21



(7,26)

(7,57)

(5,65)

(6,06)

0,2150

0,0492

0,2919

0,0627

(7,08)

(1,13)

(8,14)

(1,22)

0,0451

0,0366

0,0832

0,0771

(2,56)

(2,02)

(4,01)

(3,59)

0,0091

0,0132

–0,0071

(0,48)

(0,69)

(0,32)

(0,19)

Konstans

0,0863

0,1161

0,0469

0,0783

R2

0,1599

0,1442

0,1300

0,1083

Termelékenység

Szervezettség

Átlagos log munkanélküli-ráta

létszám Termelés

–0,0043

létszám

0,4914

0,4733

0,4956

0,4701

(7,57)

(17,87)

(19,06)

(17,77)

–0,4335

–0,2678

–0,4186

–0,1377

(8,88)

(2,09)

(10,01)

(1,15)

0,0374

0,0350

0,0832

0,0505

(1,31)

(1,21)

(1,82)

(1,63)

Konstans

–0,0407

–0,0512

–0,0341

–0,0600

R2

0,4523

0,4597

0,4530

0,4530

Bérköltség (teljes munkaerőköltség)

Kisvállalatok (5–25) részaránya

Megfigyelési egység: négy számjegyű szakágazatok, 2000/2001. A pénzbeli aggregátumok termelői árindexszel korrigált adatok, és a két év közötti változások logaritmusában vannak megadva. Bázisidőszaki létszámmal súlyozott adatok. A SLS egyenletek exogén regresszorokként 9 szektordummyt is tartalmaznak. Forrás: Vállalati mérlegadatok, kivéve: minimálbérsokk (Bértarifa-felvétel), szervezettség (Bértarifa-felvétel, 1998) és termelői árindex (KSH STADAT).


21. fejezet - Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában?1 Fertő , Imre A mezőgazdaság szerkezetének átalakulásához kapcsolódó problémák régóta az érdeklődés tárgyai az agrárközgazdaságtan főáramában. A mezőgazdaság szerkezetének számos értelmezése lehetséges. Knutson és szerzőtársai [1995] a mezőgazdaság szerkezetét a farmok nagyságával és számával, az erőforrások tulajdonával, illetve a fölöttük való ellenőrzéssel, valamint a farm technológiai, tőke- és menedzseri igényeivel írják le. Stanton [1993a] szerint a mezőgazdaság szerkezete általában három egymással szorosan összefüggő kérdéskör külön vizsgálatát igényli: 1. a farm mint üzleti entitásnak, 2. a mezőgazdasági háztartások igényeinek, illetve 3. a mezőgazdasági erőforrások természetének az elemzése. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a mezőgazdaság szerkezetét tágabb összefüggésben célszerű kutatni, nevezetesen az alapanyaggyártástól a fogyasztóig tartó összefüggő kínálati lánc mentén. A téma szerteágazó volta ellenére a mezőgazdasági szerkezet átalakulásáról szóló vita középpontjában döntően csak a farmok mérete és hatékonysága közötti kapcsolat áll. Ehhez kapcsolódva többnyire két kérdést szoktak vizsgálni (Chavas [2001]). Hatékonyabb-e a nagy farm, mint a kis farm? Meghatározható-e az optimális üzemméret nagysága? Érdemes megjegyezni, hogy az üzemszervezet problémájának sokkal kevesebb figyelmet szentelnek az irodalomban. Másképpen fogalmazva, meglepően kevesen foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a mezőgazdaságban végbement nagymértékű és sokrétű változások ellenére miért a családi gazdaság maradt a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában. A fejlett országokban a farmok számának csökkenése, az átlagos üzemméret növekedése és a technológiai változások következtében a farmok egyre inkább tőkeintenzív vállalkozásokká váltak. Az agrárközgazdászok többsége impliciten azt feltételezi, hogy a farmok nagyságában és a tőkeintenzitásban végbement változások egyben hasonló változásokat idéztek elő a farmok üzemszervezetében is. Továbbá, az is gyakori feltevés, hogy a mezőgazdaság egyik ágazatában végbement változások általánosíthatók az ágazat egészére (Allen–Lueck [2000]). Az üzemszervezet problémája iránti érdektelenség azért is különösen furcsának tűnhet, mert a fejlett országokban az agrárpolitika egyik legfontosabb célkitűzése a családi gazdaságok fenntartása, illetve gazdálkodásuk ösztönzése. Úgy tűnik továbbá, hogy az üzemszervezet problémája jobban érdekli a szociológusokat, a gazdasági antropológusokat és a földrajzosokat, mint a közgazdászokat. Az előbbiek ugyanis kitartóan vitáznak – többnyire marxista alapon – arról, hogy vajon a családi gazdaság egy olyan termelési forma, amely megfelel a kapitalista rendszernek, vagy inkább egy olyan átmeneti formáról van szó, amelynek szerepe elkerülhetetlenül csökkenni fog a termelésben, illetve a mezőgazdasági üzemek számában (Moran és szerzőtársai [1993]). A kérdést általánosabban is megfogalmazhatjuk. Miért kicsik a farmok az ipari vállalkozásokhoz képest (Johnson–Ruttan [1994])? Miért nem jellemzők a hierarchizált üzemszervezeti formák a mezőgazdaságban (Hayami–Otsuka [1993])? A tanulmányban a mezőgazdasági termelés szerkezetének változásai közül a szervezeti oldalra koncentrálunk. A dolgozat célja kettős. Egyrészt, igyekszünk igazolni a címben feltett kérdésben megfogalmazott állítást, nevezetesen, a fejlett országok mezőgazdaságában a családi gazdaságok meghatározó szerepet játszanak. Másrészt, bemutatjuk, hogy milyen magyarázatok születtek eddig az irodalomban arra, hogy a marxista próféciák és az általános közvélekedés ellenére a családi gazdaságok inkább tartós, mint átmeneti jelenségnek számítanak a fejlett országok mezőgazdaságában. A továbbiakban szükséges néhány megszorítást tennünk. Egyrészt, a kifejtés során fejlett országokat terjedelmi korlátok miatt döntően az Európai Unió tagállamaira és az Egyesült Államokra szűkítjük. Másrészt, hangsúlyozzuk, hogy a bemutatott irodalom alapvetően a mezőgazdasági termelésre koncentrál, vagyis elsősorban a farmerek szempontjából igyekszik megérteni azok döntéseit, ezért számos kérdést nem, vagy csak érintőlegesen vizsgálunk (például az agrárpolitika szerepe, a farmereknek az input- és outputcsatornákhoz való kapcsolódása stb.).

1

A kutatást az OTKA A mezőgazdaság a gazdasági fejlődésben című programja támogatta.


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? A tanulmány szerkezete a következőképpen épül fel. Először, áttekintjük a családi gazdaság különböző definícióit, és bemutatunk egy lehetséges üzemtipológiát. Ezt követően megvizsgáljuk a családi gazdaságok súlyát a fejlett országok mezőgazdaságában. Majd két alternatív, részben egymás kiegészítő elméletet mutatunk be a családi gazdaság dominanciájának magyarázatára. Végezetül megfogalmazunk néhány következtetést.

1. A családi gazdaság definíciója és a mezőgazdasági üzemek tipológiája A családi gazdaságok vagy a családi farm fogalmakat gyakran használják az agrárpolitikai vitákban, ennek ellenére meglehetősen ritkán definiálják. Noha a nemzetközi irodalomban számos meghatározása létezik a családi gazdaságnak, az egyes szerzők egyetértenek abban, hogy a családi gazdaság fontos jellemzője a különböző inputok fölötti ellenőrzés, másrészt a gazdaság és a háztartás egysége (Gasson–Errington [1993], Raup [1986], Knutson és szerzőtársai [1995], Swinnen és szerzőtársai [1993]). Jól tudjuk azonban, hogy a mezőgazdaságban nemcsak családi gazdaságok, hanem másféle farmok is léteznek. A mezőgazdasági szerkezet átalakulásának jobb megértése szempontjából hasznos, ha a különböző típusú üzemeket világos kritériumok mentén meg tudjuk különböztetni. Roumasset–Uy [1987] és Roumasset [1995] a mezőgazdasági vállalat olyan tipológiája mellett érvelnek, amely a munka és a menedzsment és az ellenőrzési funkciók elkülönítésén alapul. Az egyes funkciók elkülönülése vagy a szakosodás mértéke alapján a mezőgazdasági vállalatoknak olyan csoportosítását kapjuk, ahol a vállalatok a két szélső pólus között helyezkednek el. Az egyik oldalon azok a vállalatok állnak, ahol az egyes funkciók specializációja a legkisebb, azaz a munka- és a menedzsmentfunkciók a farmháztartásból származnak. A másik póluson a leginkább specializált vállalatok helyezkednek el, amelyekben a három funkció tökéletesen elválik egymástól. A két szélső pont között azonban számos átmeneti üzemforma létezik. Swinnen és szerzőtársai [1993] hasonló tipológiát javasolnak. A szerzők abból indulnak ki, hogy az inputkombinációk kialakításán és a vállalaton belüli szerződéses kapcsolatokon kívül a vállalat működésével kapcsolatos kérdéseket összegezni lehet a vállalkozó, a menedzser és a munkás közötti viszonyok vizsgálatával. A szerzők a fentiekhez hasonlóan két szélső üzemtípust különböztetnek meg – a családi gazdaságot és az ipari farmot – annak alapján, hogy a család mennyiben képes ellátni az egyes funkciókat, illetve mennyire szükséges családon kívüli munkaerő alkalmazása.3 Ezt a csoportosítást tovább árnyalja, hogy a munkaidő forrása, illetve a háztartás jövedelmének forrása milyen mértékben kapcsolódik a mezőgazdasághoz.

2. A családi gazdaság szerepe a fejlett országok mezőgazdaságában A családi gazdaság súlyának vizsgálata különböző országok mezőgazdaságában meglehetősen nehéz feladat. A farmszerkezetről szóló statisztikákat ugyanis általában nem az üzemszervezet oldaláról szokták összeállítani. A mezőgazdasági üzemeket ugyanis általában az inputhasználat, a termelési érték, az árbevétel vagy a gazdaságban előállított termékek szerint csoportosítják. Ezekből az adatokból azonban csak igen nehéz az üzemszervezetre vonatkozó információkat megszerezni. A családi gazdaságok súlyát az Európai Unió mezőgazdaságában – más alternatíva híján – a munkaerő felhasználás oldaláról közelíthetjük meg. A legfrissebb adatok sajnos csak a nyolcvanas évek végéről állnak rendelkezésre. Hill [1993], [1996] a farmokat annak alapján különböztette meg, hogy milyen viszony van a családi munkaerő és a bérmunkaerő között a farmon felhasznált munkamennyiségben. 4 A szerző ezek alapján három üzemtípust különített el: 1. családi farm, ahol FWU/AWU > 0,95, 2. közbenső farm, ahol FWU/AWU ≥ 0,5 – 0,95, 3. nem családi farm, ahol FWU/AWU < 0,5.

A tipológia részletes leírását magyarul lásd Fertő [1997]. FWU (Family Work Unit): a családi munkaerő egysége, a tulajdonos és a családtagoknak a farmon felhasznált évi munkaerejének átszámítása egy teljes munkaidős dolgozó egyenértékére. AWU (Annual Work Unit): éves munkaerőegység, minden fajta munkaerőinput átszámítása egy teljes munkaidős dolgozó egyenértékére. 3 4


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Hill vizsgálatainak eredményét az 1. táblázat mutatja. Az adatok értékelésekor a következőket kell figyelembe venni. A számítások az EU-nak a mezőgazdaságra vonatkozó reprezentatív felmérésén, az úgynevezett FADN (Farm Accountancy Data Network) adatbázison nyugszanak. Ez csak a kereskedelmi nagyságot elérő üzemeket tartalmazza, így kizárja a küszöbérték alatti gazdaságokat. Ez azt jelenti, hogy noha a termelés túlnyomó részét reprezentáló farmok szerepelnek a felmérésben (az EU–12 szintjén az összes standard fedezeti összeg 94,3 százaléka), addig az összes farmnak csak alig több, mint a fele van a mintában (56,4 százalék az EU–12 esetében). A felmérésben szereplő adatok csak a mezőgazdasági tevékenységre vonatkoznak, így a nem mezőgazdasági tevékenység, illetve az abból származó jövedelem nem tárgyai a vizsgálatnak.

21.1. táblázat - 1. táblázat. A családi gazdaság részesedése az Európai Unió országainak mezőgazdaságában a farmok száma és a termelési érték alapján 1989-ben (százalék). Ország

EU–12

Belgium

Dánia

Egyesült Királyság

Franciaország

Görögország

Írország

Luxemburg

Hollandia

Németország

Megnevezés

Családi

Közbenső

Nem családi

farm

farm

farm

farmok száma

70,4

22,9

6,8

termelési érték

54,4

27,1

18,5

farmok száma

80,5

16,5

3,0

termelési érték

75,5

18,0

6,5

farmok száma

69,6

22,7

7,7

termelési érték

38,7

35,8

25,5

farmok száma

41,4

35,1

23,6

termelési érték

16,3

28,4

55,4

farmok száma

78,9

17,0

4,1

termelési érték

66,2

22,9

11,0

farmok száma

73,0

24,9

2,1

termelési érték

65,5

31,0

3,4

farmok száma

83,3

14,2

2,5

termelési érték

55,6

30,9

13,5

farmok száma

87,9

10,6

1,6

termelési érték

82,4

15,8

1,7

farmok száma

62,0

27,4

10,6

termelési érték

49,0

28,6

22,5

farmok száma

67,7

27,9

4,4


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában?

Olaszország

Portugália

Spanyolország

termelési érték

54,0

35,6

10,4

farmok száma

79,0

18,2

2,9

termelési érték

69,0

23,0

8,0

farmok száma

49,5

41,4

9,1

termelési érték

48,5

36,4

15,1

farmok száma

63,3

20,1

16,5

termelési érték

48,0

21,1

30,9

Forrás: Hill [1993] 1. táblázat 363. o. Az adatok tanúsága szerint az EU–12 szintjén az FADN-mintában szereplő összes gazdaság közül a családi farmok 70, a közbenső farmok 23, míg a nem családi gazdaságok mindössze 7 százalékkal szerepelnek. A családi gazdaságoknak azonban a mezőgazdasági termelésben számarányuknál kisebb a részesedésük, valamivel több, mint 50 százalék, a közbenső farmok hányada mintegy 23 százalék, míg a nem családi gazdaságok aránya kis számuk ellenére majdnem eléri a 20 százalékot. A családi gazdaság aránya jelentősen eltér tagországonként: Belgiumban, Írországban és Luxemburgban a farmok számában meghaladja a 80 százalékot, míg ez a mutató kevesebb, mint 50 százalék Portugáliában és az Egyesült Királyságban. A családi gazdaság magas aránya az összes gazdaságon belül jóval alacsonyabb részesedéssel párosul a kibocsátásban Írország és Dánia esetében. A közbenső farmok aránya egy jelentős kisebbséget tesz ki a tagállamok többségében. Számarányukat tekintve a legkevésbé jelentősek Írországban és Luxemburgban (kisebb mint 15 százalék). A közbenső farmok szerepe Portugáliában és az Egyesült Királyságban a legfontosabb, részesedésük a farmok számában 41 és 35 százalék, a kibocsátásban pedig 39 és 28 százalék. A nem családi gazdaságok elsősorban az Egyesült Királyságban játszanak fontos szerepet, az összes farm mintegy egynegyedét teszik ki, továbbá jelentősebb arányuk van még Spanyolországban, Hollandiában, Portugáliában és Dániában. A nem családi gazdaságok a kibocsátás oldaláról elsősorban az Egyesült Királyságban meghatározók (55,4 százalék). A termelés több mint egynegyedét adják a nem családi gazdaságok Dániában és Spanyolországban. Az Egyesült Államokban a farmokat az árbevétel és a működtető foglalkozása alapján csoportosítják (Hoppe és szerzőtársai [2001]). A kis családi gazdaságok közé tartoznak azok a farmok, ahol az árbevétel kevesebb mint 250 ezer dollár évente. A kis családi gazdaságokat további öt csoportba sorolják. 1. Az első típushoz a korlátozott erőforrásokkal rendelkező farmokat soroljuk, ahol az éves bevétel kisebb 100 ezer dollárnál, a farm vagyona kevesebb 150 ezer dollárnál, a teljes háztartás jövedelme 20 ezer dollár alatt van, a farmer dolgozhat a farmon vagy a mezőgazdaságon kívül, illetve nyugdíjban lehet a fő foglalkozásából. 2. A második csoportba azok a gazdaságok tartoznak, amelynek tulajdonosa nyugdíjban vannak, kivéve az előző típusba tartozó nyugdíjasok által vezetett farmokat. 3. A következő típust a lakó vagy életstílus farmok adják, amelyek tulajdonosának nem a mezőgazdaság a fő foglalkozása. Az utolsó két csoportba a mezőgazdasági foglalkozású tulajdonosok által vezetett farmok tartoznak. A különbség a két típus között az árbevétel nagysága: 4. alacsony árbevételű gazdaságnak 100 ezer dollár alatt, míg 5. magas árbevételű farmnak hívják őket 100 és 250 ezer dollár között. A 250 és 500 ezer dollár közötti árbevételt elérő gazdaságokat a nagy családi farmok közé sorolják. Nagyon nagy családi farmoknak nevezik, ahol az árbevétel meghaladja az 500 ezer dollárt. Nem családi gazdaságokhoz sorolják azokat a farmokat, amelyek nem családi korporáció vagy szövetkezeti formában működnek, illetve a bérelt menedzserek vezetik. A 2. táblázatban az egyszerűség kedvéért összevontuk a különböző típusú kis családi gazdaságokra vonatkozó adatokat. Az Egyesült Államok agrárszerkezetét a családi gazdaságok dominálják, az összes farm 98 százalékát, 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? a földtulajdon közel 90 százalékát és a mezőgazdasági vagyon 93 százalékát és a termelési érték mintegy 87 százalékát adják. A családi farmokon belül a kis családi gazdaságok alkotják az összes farm 90 százalékát, a földtulajdon és a vagyon mintegy 70 százalékát, a termelési értékből azonban csak egyharmad arányban részesülnek. A nem családi gazdaságok kicsiny számszerű súlyuk (2 százalék) ellenére a termelési értékből közel 14 százalékkal részesednek. A nagyméretű családi gazdaságok adják a mezőgazdasági termelés több mint a felét.

21.2. táblázat - 2. táblázat. A családi gazdaság szerepe az Egyesült Államok mezőgazdaságában, 1998-ban különböző mutatók alapján (százalék). Megnevezés

Farmok száma

Termelési érték

Földtulajdon

Vagyon

Kis családi farm

90,5

33,4

68,3

69,4

Nagy családi farm

4,5

16,6

11,2

10,3

Nagyon nagy családi farm

3,0

36,5

10,0

13,2

Nem családi farm

2,0

13,5

10,5

7,1

Forrás: Hoppe és szerzőtársai [2001] 3–4. ábra 8. o. Az Egyesült Államok mezőgazdasági szerkezetét megvizsgálhatjuk a szervezeti formák szempontjából is. Ebben az esetben idősoros adatok is a rendelkezésre állnak. A 3. táblázatból láthatjuk, hogy az Egyesült Államok mezőgazdaságában az egyéni tulajdonú gazdaságok a legnépszerűbbek, az összes gazdaság 86 százaléka ilyen. Érdemes megjegyezni, hogy az egyéni tulajdonú gazdaságok aránya a hatvanas évek vége óta alig változott. A következő legjellemzőbb jogi forma a társaság, részesedésük 8 és 10 százalék között mozgott a vizsgált időszakban. A korporációk aránya folyamatosan növekedett, de részesedésük még nem érte el az 5 százalékot. Az egyéb jogi formákban működő farmok aránya 1 százalék alatt maradt. A különböző szervezeti formák aránya az értékesítésben a fentiektől némileg eltérő képet mutat. Az egyéni tulajdonú farmok aránya 1997-ben meghaladta az 50 százalékot, de részesedésük folyamatosan csökkent 1969 és 1997 között. A társaságok aránya az értékesítésben meglehetősen stabil, 16 és 18 százalék között mozog. A korporációk aránya a duplájára emelkedett (29 százalék). Ezen belül is a családi korporációk részesedése a meghatározó, arányuk a korporációkon belül 70 százalékról 80 százalékra emelkedett 1978 és 1997 között. Az egyéb jogi formájú farmok aránya az értékesítésben, akárcsak a farmok számában, nem haladta meg az 1 százalékot. A különböző jogi formák részesedése eltér az egyes farmtípusok között. A farm méretének növekedésével általában csökken az egyéni tulajdonú üzemek aránya. Az adatok szerint 1998-ban a kis családi gazdaságok döntően (több mint 90 százalékuk) egyéni tulajdonú farmként működnek. A nagy családi gazdaságok kétharmada egyéni tulajdonú farmként, 20 százalékuk pedig korporációként dolgozik. A nagyon nagy családi gazdaságok 60 százaléka az egyéni tulajdonú, míg 24 százalékuk társasági formát választotta. A nem családi gazdaságok kétharmada korporációként, 31 százalékuk pedig egyéni tulajdonú farmként működik. Összegezve, számarányukat tekintve a családi gazdaságok a meghatározó üzemformák az Európai Unióban és az Egyesült Államokban. Az egyes országok között azonban jelentős eltérések tapasztalhatók a családi gazdaságok súlyát illetően. A családi gazdaságuk súlya a termelésben vagy az értékesítésben azonban kisebb, mint a gazdaságokon belüli részesedésük. Ennek ellenére a termelés, illetve az értékesítés nagyobb részét a családi gazdaságok adják, kivéve az Egyesült Királyságot, illetve Portugáliát.

3. A családi gazdaságok fennmaradásának magyarázatai A bevezetőben már említettük, hogy a családi gazdaságok fennmaradása okainak vizsgálata nem tartozik az agrárközgazdászok kedvenc kutatási témái közé. Ezért nem számolhatunk be átfogó, a probléma különböző 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? részleteit alaposan megvilágító kutatási eredményekről. Ebben a fejezetben két egymást kiegészítő elméletet ismertetünk.

3.1. A Schmitt-modell Noha a családi gazdaságok fennmaradása magyarázatának bizonyos elemei már korábban is megjelentek (például Raup [1986]), de Schmitt [1989], [1991] volt az első, aki modellszerű kifejtésre vállalkozott. Schmitt elméletének korai változatát sokan vitatták a német irodalomban a keletnémet agrárátalakulásról szóló vitákban (Beckmann és szerzőtársai [1993], Peter–Weikard [1993a], [1993b], Balmann [1994], Brandes [1995]). A következőkben ezért Schmitt elméletének továbbfejlesztett változatát mutatjuk be, amely a kritikákra is kitér. Schmitt teóriája három alappillérre épül: egyrészt Chayanov [1966] elméletére a paraszti gazdaságról, másrészt a Becker [1965] által megalapozott új háztartás-gazdaságtanra, végezetül a tranzakciós költségek elméletének alkalmazása a háztartás-gazdaságtanra (Pollack [1985]).

21.3. táblázat - 3. táblázat. A farmok és a mezőgazdasági termékek értékesítésének eloszlása az Egyesült Államokban mezőgazdasági szervezetek szerint (százalék). Megnevezés

1969

1978

1989

1997

Egyéni tulajdon

90,7

87,1

86,7

86,0

Társaság

8,1

10,3

9,6

8,9

Korporáció

0,8

2,2

3,2

4,4

– családi korporáció

n. a.

2,0

2,9

4,0

– nem családi korporáció

n. a.

0,2

0,3

0,4

Egyéb

0,4

0,6

0,5

0,7

100,0

100,0

100,0

100,0

Egyéni tulajdon

67,8

61,6

56,3

52,2

Társaság

17,4

16,1

17,1

18,1

Korporáció

14,2

21,7

25,6

28,9

– családi korporáció

n. a.

15,1

19,5

23,3

– nem családi korporáció

n. a.

6,6

6,1

5,6

Egyéb

0,6

0,6

1,0

0,8

100,0

100,0

100,0

100,0

A farmok százalékában

Összesen Az értékesítés százalékában

Összesen


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Forrás: Census of Agriculture 1987–1998, USDA és Stanton [1993b] 4.11. táblázat. Schmitt és szerzőtársai [1996] abból indulnak ki, hogy a mezőgazdasági háztartás és az üzem elválaszthatatlan egységet alkot. Ebből következően a klasszikus mezőgazdasági üzemtant mint a probléma magyarázatára alkalmas elméleti konstrukciót elutasítják, mivel az egyrészt csak a mezőgazdasági vállalat döntéseivel foglalkozik, másrészt kizárja a vállalaton belüli döntések vizsgálatát. Az elemzés keretéül ezért a mezőgazdasági háztartás elméletét választják.5 A családi gazdaságok döntési helyzeteinek vizsgálatát a korábbi félrevezető kisüzem–nagyüzem dichotómia helyett egy új összefüggésbe helyezik. A szerzők kérdésfeltevésének lényege, hogy a mezőgazdasági háztartásnak nem a farm profitját, hanem a mezőgazdasági háztartás jövedelmét kell optimalizálni. A háztartás-gazdaságtan feltevései szerint ez a tagok munkaideje, illetve pihenőideje közötti megfelelő átváltással lehetséges, figyelembe véve a tagok mezőgazdaságból és nem mezőgazdaságból származó jövedelemszerzési lehetőségeit, valamint a bérmunka lehetséges alkalmazásának költségeit. A mezőgazdasági háztartás munkaerő inputja tehát nem homogén, megkülönböztetik a családi munkaerőt és a bérmunkaerőt.6 A családi gazdaságot a munkaerő-felhasználás felől vizsgálják, ezért a következő kutatási kérdésekre keresik a választ. 1. Milyen feltételek mellett érdemes a családi munkaerőt bérmunkával helyettesíteni? 2. Hogyan lehet a gazdaság méretét növelni a munkaerő-felhasználás tekintetében? Az elemzés során mezőgazdasági háztartások döntési függvénye a következő: Y = f(A, O, H, TC), (1) ahol Y a mezőgazdasági háztartás jövedelme, A mezőgazdaságból, O a nem mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelem, H a bérmunka alkalmazásából származó jövedelem, TC a bérmunka alkalmazásához kapcsolódó tranzakciós költség. A szerzők érvelése az első lépcsőben abból indul ki, hogy egyrészt a munkaerőpiac tökéletes (a bérek a gazdaság különböző szektoraiban azonosak), másrészt a családi és a bérmunka tökéletesen helyettesíthető egymással (nincs tranzakciós költség). A háztartás ott optimalizálja a jövedelmét, ahol a nem mezőgazdasági bérek és a mezőgazdasági időfelhasználás összevont jövedelemlehetőség-görbéje és a háztartás közömbösségi görbéje érintik egymást. Ebben az esetben nem érdemes pótlólagosan sem családi, sem bérmunkát alkalmazni, mivel a tökéletes munkaerőpiac miatt a munka határterméke a bérráfordítás alatt lenne. A bérmunka és a családi munkaerő tetszőleges arányban helyettesíthető egymással. A szerzők az elemzés alapján három fontos következtetést vonnak le: 1. a háztartás jövedelme változatlan marad, függetlenül attól, hogy családi vagy bérmunkát alkalmaznak; 2. az optimális üzemnagyságot nem befolyásolja, hogy családi vagy bérmunkát alkalmaznak; 3. a modell semmit sem tud mondani a bérmunka és a családi munka viszonyáról. A szerzők a második lépcsőben feloldják a tökéletes munkaerőpiac feltevését, és megvizsgálják, hogyan hat a modell eredményeire, ha az egyes ágazatok között eltérő a bérszínvonal. Két esetet vizsgálnak. Az első esetben a mezőgazdasági háztartás bérmunkát alkalmaz. Ez nyilvánvaló következménye a tökéletlen munkaerőpiacnak, hiszen a család tagjainak megéri a mezőgazdaságon kívül állást keresni, ahol magasabb jövedelemhez jutnak. Ugyanakkor a család tagjai helyett a nem mezőgazdasági béreknél olcsóbban tudnak bérmunkát alkalmazni. A modell következményei: 1. az optimális üzemnagyság és a háztartás jövedelme magasabb, mint a tökéletes munkaerőpiac feltevése mellett; 2. a növekvő bérkülönbség a mezőgazdaság és a többi ágazatok között növekvő bérmunka-felhasználáshoz vezet. A második eset a tiszta bérmunkásüzem, amikor a háztartás minden tagja a mezőgazdaságon kívül dolgozik, és az üzemben kizárólag bérmunkásokat foglalkoztatnak. Ebben az esetben az optimális üzemnagyság azonos az előző esettel, a háztartás jövedelme viszont magasabb, mivel a háztartás tagjai a mezőgazdaságon kívül magasabb jövedelemhez jutnak. A modell implikációja, hogy az üzemnagyságtól függetlenül érdemes bérmunkát alkalmazni. Összegezve, a tökéletlen munkaerőpiac feltevése mellett, az ágazatok közötti bérkülönbségeknek a családi munkának a bérmunkával való folyamatos helyettesítéséhez kell vezetnie. Hogyan támasztják alá az adatok a modell feltevéseit, illetve előrejelzéseit? A munkaerő-piaci statisztikák azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban a mezőgazdasági bérek és a nem mezőgazdasági magánvállalkozások nem vezető dolgozói béreinek aránya 1950-ben 55 százalék, míg 1988-ban 53 százalék volt (Gardner [1992]). A mezőgazdasági háztartások elméletéről rövid összefoglalót magyarul lásd Szép [1994]. A munkainputok fenti megkülönböztetésének agrárpolitikai szempontból is nagy jelentősége van. Dawson [1984] és [1988] megmutatta, hogy a különböző agrárpolitikai eszközök (ártámogatás versus közvetlen támogatás) eltérő módon befolyásolják a tisztán családi gazdaság, illetve a bérmunkát is alkalmazó farmok jövedelmét. 5 6


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Németországban a mezőgazdasági bérek az ipari bérek 47 százalékát tették ki 1975-ben, míg ez az arány 46 százalék volt 1992-ben (Schmitt és szerzőtársai [1996]). Más szavakkal, az Egyesült Államokban és Németországban az ipari és a mezőgazdasági bérek hosszú távon is jelentős eltérést mutatnak az előbbiek javára. A 4. táblázat az mutatja, hogy az EU-12 átlagában a bérmunka aránya változatlan maradt (22 százalék) maradt az összes mezőgazdasági munkaráfordításon belül, miközben a mezőgazdasági munkaerő jelentősen csökkent (43 százalék). Az egyes tagállamok között természetesen jelentős eltérések tapasztalhatóak. A bérmunka aránya 1991–1993-ban viszonylag alacsony (10 százalék körüli) volt Írországban, Görögországban, Németországban és Belgiumban, míg 30 százalék fölötti arányt tapasztalhatunk Olaszországban és az Egyesült Királyságban. A vizsgált periódusban emelkedett a bérmunka aránya Hollandiában, Dániában, Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Portugáliában és az Egyesült Államokban. Ezzel szemben a bérmunka részesedésének csökkenését tapasztalhatjuk Olaszországban, Írországban, Görögországban és az Egyesült Királyságban. Összefoglalva, a statisztikai tények ellentmondanak a modell előrejelzéseinek: a bérmunka arányának nincs egyértelmű trendje a fejlett országokban, miközben a bérkülönbség jelentős és állandó maradt a mezőgazdaság és a több szektor között. Továbbá, korábban már igazoltuk, hogy a családi gazdaságok súlya meghatározó a fejlett országok mezőgazdaságában. Schmitt és szerzőtársai [1996] két okot jelölnek meg ennek magyarázatára. Egyrészt, a bérmunka ellenőrzésének a magas tranzakciós költségeit. Másrészt a családi munkaerő csak korlátozottan helyettesíthető bérmunkával a képzettségbeli különbségek miatt. Az elmélet egyik leggyakrabban kritizált gyengéje, hogy a tranzakciós költségeket nem lehet mérni, ezért nem igazolható empirikusan, hogy a családi gazdaság vezetésének alacsonyabb tranzakciós költsége ellensúlyozhatja a bérmunkásokat alkalmazó nagyüzem nagyobb méretéből fakadó költségcsökkenést (például Peter–Weikard [1993b], Balmann [1994]). Ez a vélemény hallgatólagosan azt feltételezi, hogy szoros kapcsolat van az üzemszervezet és az üzemméret, illetve a hatékonyság között, amelyet nem bizonyít. Másrészt nem világosak az összehasonlítás kritériumai: milyen családi gazdaságot vet össze milyen bérmunkásokat alkalmazó üzemmel. A kevés számú ázsiai esettanulmány eredményei azonban azt sugallják, hogy a bérmunka ellenőrzésének tranzakciós költségei jelentősek lehetnek (Dong–Dow [1993], Balmann Balmann [1994], Evenson és szerzőtársai [2000]). Schmitt [1997b] úgy érvel, ha bérmunkásokat alkalmazó üzemek hatékonyabbak, mint a családi gazdaság, akkor ennek meg kell mutatkoznia az agrárszerkezet átalakulásában. A szerző Németország mezőgazdasági struktúráját 1979 és 1994 között elemezve, úgy találja, hogy koncentráció folyamata folytatódott, ha az üzemek nagyságát az egy gazdaságra jutó földterületben mérjük. Ha viszont a farmok nagyságát az egy üzemre jutó munkaerő számával mérjük, akkor a farmok koncentrációja az egy bérmunkásnál kevesebbet foglalkoztató, illetve a két munkaerőnél (családi és bérmunkaerő összesen) kevesebbet foglalkoztató üzemek irányába mutat. A vizsgált időszakban a három bérmunkásnál többet alkalmazó farmok aránya az összes teljes idős farmon belül 0,5 százalékról 0,2 százalékra esett vissza, átlagos területük 105 hektárról 91 hektárra, a 100 hektárra jutó számosállatok száma pedig 80-ról 43-ra csökkent, miközben az egy üzemre jutó bérmunkaerő száma 4,15-ről 4,34-re emelkedett. Ezek a tények Schmitt [1997b] szerint arra utalnak, hogy a családi farmok kapacitásának bérmunkával való növelésének a lehetőségei korlátozottak, ami egyben a tranzakciós költségek fontosságának implicit bizonyítékai.

21.4. táblázat - 4. táblázat. A bérmunka arányának változása a fejlett országokban (százalék). Ország

1973/1975

1991/1993

Belgium

9,2

11,8

Dánia

17,9

27,1

Egyesült Államok

29,1

40,7

Egyesült Királyság

43,1

36,3

Franciaország

14,8

17,9

Görögország

12,4

7,8


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Hollandia

17,3

27,0

Írország

10,0

7,7

Németország

10,3

11,8

Olaszország

33,8

31,5

Portugália

16,2

16,8

Spanyolország

23,7

23,7

EU–12

21,9

21,8

Forrás: Schmitt és szerzőtársai [1996] 2. táblázat 214. o. Schmitt és szerzőtársai [1996] a német viszonyokat elemezve rámutatnak arra, hogy a farm tulajdonosának és utódjának a képzettsége magasabb volt 1991-ben, mint a farmon foglalkoztatott bérmunkásoké. Huffman [1996] vizsgálatai azt mutatták, hogy 1990-ben az Egyesült Államokban a bérmunkások mindössze 50 százalékának volt legalább olyan magas végzettsége, mint a farmok tulajdonosainak. Effland–Runyan [1998] szerint az Egyesült Államokban a mezőgazdasági bérmunkások demográfiai jellemzői nem változtak a kilencvenes években: fiatalabbak és kevésbé képzettebbek, mint az összes bérmunkások átlaga a gazdaságban. Ezek a tények arra utalnak, hogy a bérmunkások csak korlátozottan, illetve tökéletlenül tudják helyettesíteni a családi munkaerőt. Ez különösen érvényes a farmok irányítására. Fontos hangsúlyozni, hogy a bérmunkaerő jelentős hányada szezonálisan dolgozik, amely a bérmunka kiegészítő jellegére utal. Németországban a bérmunkások teljesítményének 29 százaléka szezonális jellegű volt 1991-ben, míg ez az arány az Egyesült Királyságban 37 százalék volt 1999-ben. Errington és szerzőtársai [1997] kimutatták, hogy az Egyesült Királyságban 1957 és 1990 között a bérmunkaerő és a családi munkaerő keresleti rugalmassága eltért egymástól, az előbbiek rugalmasabban reagálnak a mezőgazdaságon kívüli bérekre. Benjamin [1994] a francia farmháztartások stratégiáit keresztmetszeti adatokon vizsgálva, arra a következtetésre jutott, hogy a bérmunka inkább kiegészítő jellegű volt 1988-ban. Összegezve, a mezőgazdaságban alkalmazott bérmunka jórészt kiegészítő jellegű, illetve csak tökéletlen helyettesítője a családi munkaerőnek.

3.2. Az Allen–Lueck-modell A családi gazdaságok fennmaradásának második magyarázata a modern vállalatelmélet néhány megfontolásán és a mezőgazdasági termelés bizonyos sajátosságain alapul. Allen–Lueck [1998], [2000] elmélete a modern vállalatelmélet következő elemeiből építkezik: az ellenőrzés szerepe a vállalaton belül (Alchien–Demsetz [1972]), a vállalaton belüli feladatok és ösztönzők fontossága (Holmstrom–Milgrom [1994]) és az átváltás a szakosodás és az erkölcsi kockázat között (Becker–Murphy [1992]). A mezőgazdasági termelés egyik legfontosabb sajátossága a természet által meghatározott szezonalitás. Az agrárközgazdászok már régóta hangsúlyozzák a szezonalitás fontosságát a mezőgazdasági termelésben, mint olyan tulajdonságot, amely alapvetően megkülönbözteti a mezőgazdasági szervezeteket ipari társaiktól. A szezonalitás egyik fontos következménye, hogy az iparosodás hatása eltérően befolyásolta a mezőgazdaság és az ipar átalakulását (Brewster [1950]). A szezonalitás nem teszi lehetővé, hogy a mezőgazdasági termelés különböző lépcsőit egyidejűleg végezzék. Emiatt például nem lehet olyan munkamegosztás a növénytermesztésben, amelyikben egymással párhuzamosan az egyik ember csak szánt, a másik vet, harmadik pedig arat. A szezon ebben az összefüggésben tehát azt jelenti, hogy a farmerek az évnek egy bizonyos szakaszában csak meghatározott tevékenységet folytathatnak (például vetés), és ezt a lehető legjobban kell elvégezniük. A szezonalitás befolyásolja a termelési ciklusok számát egy éven belül, a cikluson belüli termelési fázisok számát, az egy fázison belüli speciális tevékenységek számát, végül pedig a fázis hosszát. A természet erői tehát megkülönböztetett szerepet játszanak a mezőgazdaságban. A véletlenszerűen előforduló természeti jelenségek különösen sok gondot okozhatnak a farmereknek, gondoljunk csak a szárazságra, a fagyra, az árvízre vagy a különböző növényi kártevőkre és állati betegségekre. A természet két szempontból is fontos


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? hatást gyakorol a mezőgazdasági termelésre. Egyrészt előreláthatóvá teszi a termelés szezonalitását, másrészt viszont a váratlan események tönkretehetik részben vagy egészben a termelési folyamat addigi eredményeit. A mezőgazdasági üzemrendszer fejlődésének megértéséhez az a kulcs, hogy a természet milyen módon befolyásolja a farmereket az üzemszervezeti forma megválasztásában. Két tényezőt érdemes számba venni. Először, a természet által generált termelésingadozások lehetőséget adnak a bérmunkásoknak, hogy kihúzzák magukat az esetlegesen rosszul végzett munkájuk következményei alól. 7 Másodszor, a szezonalitás korlátozza a szakosodásból fakadó nyereséget, és időbeli problémákat okoz a termelés egyes fázisai között. A szerzők a mezőgazdasági üzemeknek három típusát különböztetik meg. A tiszta családi gazdaság, ahol a farmer egyedül birtokolja az outputot, valamint az inputok és a farm vagyona fölötti ellenőrzést. A másik ideáltípus az iparszerű korporáció (ipari farm), amely sok ember tulajdona, és a munkaerőt nagyszámú, specializált bérmunkás alkotja. Köztes formaként definiálják a mezőgazdasági társaságot, amelyben két-három tulajdonos osztozik az outputon és a tőkén, valamint mindegyik tulajdonos dolgozik is a farmon. A családi gazdaság előnyei nyilvánvalók. Egy családi gazdaságban a farmert, mivel ő a tulajdonos, senkinek nem kell ösztönöznie, vagy ellenőriznie, hogy megfelelő munkát végezzen. A hatékony munka iránti elkötelezettsége tehát tökéletes. E forma költségei abból származnak, hogy szakosodás hiányában a farmernek mindenhez kell értenie a termelés minden fázisában. Egy ilyen általános képzettségű ember szükségszerűen hátrányban van azokkal szemben, akik csak a termelés egyik fázisára specializálódtak. A családi farm ugyanakkor magasabb egységköltséggel működteti tőkéjét. A családi gazdaság növekedésének ugyanis gátat szab a család mérete és vagyona. Ez a kötöttség megakadályozhatja, hogy kihasználják a termelés bővítéséből fakadó előnyöket. Például egy nagyobb teljesítményű traktor nagyobb földterület megművelését is lehetővé tenné egy adott, optimálisnak minősülő időszak alatt. A földterület esetleges növelését azonban a család rendelkezésére álló erőforrások már nem teszik lehetővé. Az ipari farm előnyei elsősorban a magasan specializálódott bérmunkások termelékenységéből és az alacsonyabb egységköltségből származnak. Az érem másik oldalán azonban azt találhatjuk, hogy a bérmunkásokat hatékony munkára kell ösztönözni. Ez a feladat pedig jelentős többletköltségekkel járhat a vállalat számára. A mezőgazdasági fontos jellemzője, hogy élő és folyamatosan növekvő jószágokat állít elő, amelyek számos szakaszon mennek keresztül a termelési folyamat során. A fontosabb lépcsőfokok a növénytermesztésben: a talaj-előkészítés, vetés, talajmegművelés, aratás, begyűjtés, tárolás és feldolgozás. Az állattenyésztésben is megkülönböztethetünk jó néhány szakaszt az állat megfogantatásától a vágásig bezáróan. A természet tehát a mezőgazdasági termelés mindkét fő ágazatának teljesítményét befolyásolja. A farmer döntését, hogy a termelés különböző fázisait saját üzemén belül vagy a piacról kívánja-e megoldani, az határozza meg, hogy milyen átváltás létezik az adott termelési fázisra való szakosodás haszna és a piaci tranzakció költsége között. Érdemes-e például a szántóföldi növényvédelmet egy erre szakosodott vállalkozásnak kiadni, vagy inkább a farmer saját maga végezze el ezt a feladatot. A mezőgazdaságban éppen úgy, mint a gazdaság más ágazataiban a közbenső lépcsőfokok egy ösztönzési problémához vezetnek, mivel az egyes fázisok között ütemezési gondok léphetnek fel. Az ösztönzési probléma különösen komoly a mezőgazdaságban, mert a közbenső jószágokat – élő jellegük miatt – nem lehet tárolni. Semmilyen növény és állat nem áll meg a növekedésben csak azért, mert a termelés következő fázisa még nem készült fel a fogadásukra. Sok esetben a termelési feladatok kis időbeli csúszása jelentősen csökkenti a kibocsátást. A növényvédelem vagy az aratás nem megfelelő időzítése súlyos következményekkel járhat a növénytermesztésben. Az időbeliség azért okoz ösztönzési problémát, mert minden eltérés az adott termelési fázis optimális időben történő elvégzésétől károsan hat a termelés végeredményére. Másrészt nem lehet előre tudni, hogy pontosan mikor jön el az optimális időszak. Ez a probléma költségessé teszi az egyes termelési fázisok közötti együttműködés szerződéses alapokra való helyezését. Ha növekszik a bizonytalanság, akkor csökken annak a valószínűsége, hogy két mezőgazdasági vállalkozás szerződéses kapcsolatba lépjen egymással a termelési fázisok között. Az időbeliség mellett a termelési ciklusok száma, az egyes szakaszok hossza, és az egyes szakaszokon belüli feladatok száma is befolyásolja az ösztönzőket. Ha kevés termelési ciklus van, az egyes szakaszok hossza rövid, ha szakaszon belüli feladatok száma kevés, akkor csak kevés előny származik a szakosodott bérmunka

Nerlove [1996] hangsúlyozza még a bizonytalan termőhely-specifikus technológiának, a termelési tényezők nagyfokú heterogenitásának, valamint a nagymértékű termőhely-specifikus humántőke-befektetésnek a fontosságát. 7


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? alkalmazásából egy komplex vállalatban. Ezek a feltételek nemcsak a szakosodásból származó előnyöket korlátozzák, hanem a bérmunkások ellenőrzését is költségessé teszik. Ilyen körülmények között a családi gazdaságok vonzó alternatívát jelentenek a mezőgazdasági szervezetek számára. A másik lehetséges eset, amikor a termelést sok ciklus, hosszú fázisok és fázison belüli számos feladat jellemzi. Ekkor a szakosodás és az intenzív tőkefelhasználás előnyei a nagyméretű ipari farmok számára teremtenek kedvező környezet. Ha a farmerek képesek enyhíteni a szezonalitás és a kibocsátás véletlenszerű ingadozásaiból fakadó problémát, akkor a mezőgazdasági üzemszervezet a nagyméretű, iparszerű vállalati forma irányába fejlődik. Allen–Lueck [1998] a fenti megfontolások alapján a mezőgazdasági üzemszervezet választásának egy olyan általános modelljét fogalmazta meg, ahol a mezőgazdasági szervezet maximalizálja a termelés várható értékét annak bármelyik fázisában: V= max (V F , V P , V FC ), (2) ahol V F , V P és V FC a családi farm, a mezőgazdasági társaság és az ipari farm függvényének optimális értéke. Hasonló módon vizsgálják a piaci kapcsolatok választását az egyes lépcsőfokok között. A mezőgazdasági szervezetek döntését a következő paraméterek határozzák meg: a szakosodás fontossága, a ciklusok száma, a ciklusok hossza, a feladatok száma a cikluson belül, a fázisspecifikus sokkok varianciája, a feladatok időbeliségére való érzékenység. Az egyes üzemszervezeti formák előnyeit és hátrányait három hatás mentén hasonlítják össze: specializációs hatás, a feladatok számának hatása és az időbeliség hatása. A modell predikciói – részben megismételve a korábbiakat – a következők. 1. A szakosodás fontosságának növekedésével a családi farm kevésbé valószínű választás, mint a mezőgazdasági társaság és az ipari farm. 2. A feladatok számának növekedése esetén kevésbé valószínű, hogy a családi farmokat választják. 3. A termelési fázis növekedése csökkenti a családi farmok választásának a valószínűségét. 4. Amikor a ciklusok száma növekszik (feltéve, hogy a fázisok száma és hossza konstans) és az egy feladatra jutó időmennyiség teljes összege nő, akkor a családi farmok választásának esélye kevésbé valószínű. 5. A fázisspecifikus sokkok varianciájának növekedése a növeli a családi farmok választásának a valószínűségét. 6. A munka ellenőrzése költségeinek növekedése a családi farmok választásának esélyét növeli. A modell előrejelzései alapján a mezőgazdaság két főágazatában eltérő üzemszervezeti formák dominanciája várható. A családi gazdaság a növénytermesztésben számíthat hatékony megoldásnak, mivel a növénytermesztésben kevés a ciklus, a fázisok hossza rövid, és kevés feladat van az egyes fázisokon belül. Továbbá a természet erőinek kiszámíthatatlan játéka jelentősen befolyásolja a termelést. Ezt támasztja alá, hogy 1997-ben a búzatermelő farmok 80 százaléka egyéni tulajdonú farmként működött, míg a többi gazdaság döntően családi társaság vagy családi korporáció formájában dolgozott. Az értékesített búza mindössze 0,4 százaléka származott társasági formában működő nem családi farmokról. Az állattenyésztésben ezzel szemben a természet erői már közel sem befolyásolják annyira a termelés feltételeit, mint a növénytermesztésben, azaz az állattenyésztésben megteremtődtek a „gyárszerű” termelés feltételei. Ennek következtében ma már a nagyméretű, magasan specializált bérmunkán alapuló ipari farmok jellemzik a baromfi- és a sertéshústermelést. Ezt jelzi az a tény is, hogy a sertéságazatban az árbevétel több mint a felét a korporációk adták 1997-ben. A termelési méretek további növelésének és fenntartásának ma már inkább az egyre súlyosabbá váló környezetvédelmi problémák szabnak határt. Allen–Lueck [1998] modelljük előrejelzéseit gazdaságtörténeti példákkal is igyekeztek alátámasztani. A 19. század végén például Észak-Dakotában és Minnesotában számos nagyméretű iparszerű gabonatermelő gazdaságot, úgynevezett bonanza farmokat hoztak létre. Ezeket a farmokat olyanok irányították, akiknek általában nem volt mezőgazdasági tapasztalatuk. A farmok a legmodernebb technológiával és nagyszámú bérmunkással működtek hierarchikus üzemszervezetben. A fejlett technológia, a professzionális vezetés és a 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? magasan specializált bérmunkások ellenére ezek a gazdaságok a 20. század elejére jórészt megszűntek, vagy később kisebb egységekre bontva dolgoztak tovább. A gabonatermelés szervezetében döntő változást hozott a többfunkciós kombájnok alkalmazása. A kombájnok bevezetése az aratásban a korábban tíz funkciót igénylő munkát mindösszesen egy fázisra csökkentette, illetve az aratás hosszát is radikálisan csökkentette. Továbbá az aratásra specializálódott munka fontossága jelentősen visszaesett, ugyanakkor az egyfázisúvá vált aratás ellenőrzési költségei is erősen csökkentek. Összegezve, ezek a változások hozzájárultak ahhoz, hogy a gabonatermelés meghatározó formájává a családi farm vált. Végezetül, a szerzők úgy találták, hogy 1992-ben Louisiana és Brit-Kolumbia államokban 1000 fős mintán elvégzett felméréseik eredményei korrekt módon előrejelzik a farmszervezetek választását.

4. Összefoglalás A tanulmányban a mezőgazdasági üzemszervezetek problémáját vizsgáltuk a fejlett országok mezőgazdaságában. Rámutattunk, hogy a mezőgazdasági szerkezetben végbement országonként eltérő arányú koncentráció ellenére a családi gazdaságok szerepe, ha különböző mértékben is, de domináns maradt. Hasonlóan fontos jelenség a részmunkaidős vagy többfoglalkozású farmok stabil és jelentős aránya, illetve a számos kisméretű gazdaság fennmaradása. Ezek a tények kétségbe vonják azokat a marxista ihletésű előrejelzéseket, hogy a mezőgazdaság iparosodásának következményeképpen az iparhoz hasonló, hierarchizált üzemszervezetű, döntően bérmunkán alapuló üzemek lesznek a meghatározók. Következésképpen szükség van olyan elméletre, amelyik kielégítő magyarázatot ad a fenti jelenségekre. A dolgozat második felében két egymást kiegészítő elméletet mutattunk be. Schmitt teóriája a mezőgazdasági háztartás modelljében rejlő lehetőségeket hangsúlyozza a fejlett országok agrárszerkezete változásának megértésében. A modell azt sugallja, hogy a családi munkaerőt csak korlátozottan lehet helyettesíteni bérmunkával. Ennek oka egyrészt a bérmunka alkalmazásához kapcsolódó tranzakciós költségek, másrészt a bérmunka alacsonyabb képzettsége. Allen és Lueck modellje rámutat arra, hogy a mezőgazdasági termelés természete korlátozza a szakosodásból fakadó hasznokat. Másrészt hangsúlyozza a mezőgazdasági ágazatok termelési technológiájának eltéréseit, amelyek az üzemszervezet-választásban is megjelennek. A bemutatott elméletek azonban számos tényezőt figyelmen kívül hagynak, amelynek befolyása lehet a mezőgazdasági üzemszervezet átalakulására. Az egyik legnyilvánvalóbb tényező az agrárpolitika. Általános nézet, hogy a családi gazdaságok a támogatásoknak köszönhetik fennmaradásukat, illetve, hogy az agrárpolitika fékezi a mezőgazdaság szerkezetének átalakulását (pédául Balmann [1994], Johnson [1991]). Ennek némiképpen ellentmond, hogy a mezőgazdasági támogatások 70-80 százalékát a gazdaságok 20-30 százaléka kapja meg, s ezek feltehetően jórészt nem családi gazdaságok (OECD [1999]). A probléma reális elemzését azonban jelentősen hátráltatja, hogy az agrárpolitikák általában egymással ellentétes hatású eszközöket működtetnek egyidejűleg (például ártámogatás és termeléskorlátozás). Az eddigi vizsgálatok arra utalnak, hogy a kormányzati programokon kívül a farmháztartások demográfiai jellemzői, a mezőgazdaságon kívüli munkavállalás lehetőségei, a helyi gazdaság szerkezete legalább olyan fontos tényezők a farmszerkezet átalakulásában (Andermann és Schmitt [1996], Gale [1993], Goetz–Debertin [1996], Hearn és szerzőtársai [1996], OECD [2001]). A másik fontos tényező a mezőgazdasági üzemeknek a piacokhoz való kapcsolódása. Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb jelensége, hogy a farmok a mezőgazdasági termelésnek egyre kisebb részét tartják ellenőrzésük alatt. Míg 200 évvel ezelőtt a farmer tevékenysége a vetőmagtermesztéstől az áru közvetlen eladásáig terjedt, addig ma jórészt csak szűken vett termelésre korlátozódik. A mezőgazdaság iparosodásával a vertikális koordináció egyre szorosabb formái jelentek meg a mezőgazdaságban, amelyek átértékelik a mezőgazdasági szervezetek korábbi értelmezéseit. Az árupiacokba való bekapcsolódás, a vertikális koordináció rendelkezésre álló lehetőségei vélhetően szintén befolyásolják az üzemszervezet kialakítását. A tanulmányban bemutatott elméletek elsősorban a munkaerő oldaláról elemezték a különböző üzemtípusokat, nem foglalkoztak a többi termelési eszköz (föld, tőke, egyéb inputok) szervezési problémáival. Ezek pedig különösen fontosak az ázsiai országok mezőgazdaságában (Hayami–Otsuka [1993]). Összegezve, a mezőgazdasági üzemszervezet problémájának elemzése eddig még gyerekcipőben jár. A rendelkezésre álló elméletek a kérdéskörnek csak bizonyos oldalait vizsgálták meg. A mezőgazdasági szerkezet kutatása ezért vélhetően még jó ideig ígéretes kutatási irányt jelent a jövendő kutatógenerációk számára is.

5. Irodalom 234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Alchien, A. A. –Demsetz, H. [1972]: Production, Information Costs and Economic Organization. American Economic Review, 62. 777–795. o. Allen, D. W–Lueck, D. [1998]: The Nature of the Farm. Journal of Law and Economics, 41. 343–386. o. Allen, D. W–Lueck, D. [2000]: Family Farm Inc. Choices, Vol. 15. No. 1. 13–17. o. Andermann, G.–Schmitt, G. [1996]: Die Bestimmungsgründe des agrarstrukturellen Anpassungprozesses in der Bundesrepublik Deutschland 1971–1991: Eine quantitative Analyse der kurzfristigen Anpassung des lanwirtschaftlichen Arbeitansatzes. Berichte über Landwirtschaft, 74. 232–258. o. Andermann, G.–Hockmann, H.–Schmitt, G. [1998]: Historical Changes in Land-Labour Relationschips in Western Europe. Journal of European Economic History, Vol. 27. No. 2. 245–283. o. Balmann, A. [1994]: Ansätze zur Erklärung einer Dominanz und Persistenz Betriebsgrössenstrukturen in der Landwirtschaft. Agrarwirtschaft, 43, 227–236. o.

„suboptimaler”

Becker, G. S. [1965]: A theory of allocation of time. Economic Journal, 74. 493–517. o. Becker, G. S.–Murphy, K. M. [1992]: The Division of Labour, Coordination Costs, and Knowledge. Quaterly Journal of Economics, 107. 1137–1160. o. Beckmann, V.–Schmitt, G.–Schulz-Greve, W. [1993]: Betriebgrösse und Organisationsform für die landwirtschaftliche Produktion. Anmerkungen. Agrarwirtschaft, 42. 412–419. o. Benjamin, C. [1994]: The Growing Importance of Diversification Activities for French Farm Households. Journal of Rural Studies, Vol. 10. No. 4. 331–342. o. Brandes, W. [1995]: Antwort auf Günther Schmitt – eine Polemik. Agrarwirtschaft, 44. 120–123. o. Brewster, J. M. [1950]: The Machine Process in Agriculture and Industry. Journal of Farm Economics, 32. 69– 81. o. Chavas, J. P. [2001]: Structural Change in Agricultural Production. Megjelent: Gardner, B. L.–Rauser, G. C. (szerk. ): Handbook of Agricultural Economics. Volume 1A. Agricultural Production. North-Holland, Amszterdam, 263–286. o. Chayanov, A. [1966]: The Theory of Peasant Economy. Manchester University Press, Manchester. Dawson, P. J. [1984]: Labour on the Family Farm: a Theory and Some Implications. Journal of Agricultural Economics, 35. 1–19. o. Dawson, P. J. [1988]: Labour on the Family Farm: a Theory under Uncertainty. Agricultural Economics, 1. 365–380. o. Dong, X.–Dow, G. K. [1993]: Monitoring Costs in Chinese Agricultural Teams. Journal of Political Economy, Vol. 101. No. 3. 539–553. o. Effland, A. B. W.–Runyan, J. L. [1998]: Hired Farm Labor in U. S. Agriculture. Agricultural Outlook, 19–22. o. Errington, A. J.–Harrison Mayfield, L.–Khatri, Y.–Townsend, R. [1997]: Estimating the price elasticity of demand for family and hired farm labour in England and Wales. Applied Economics, 29. 1561–1574. o. European Comission [1999]: Income from agricultural activity 1998. Data 1980–1998. EC, Luxembourg. Evenson, R. E.–Kimhi, A.–Sanjay DeSilva [2000]: Supervison and Transaction Costs: Evidence from Rice Farms in Bicol, The Philippines. Előadás az Amerikai Agrárgazdasági Társaság Kongresszusán, Baltimore. Fertő Imre [1997]: Az Európai Unió agrárstruktúrája. Külgazdaság, Vol. 41. No. 9. 62–78. o. Frisvold, G. B. [1994]: Does supervision matter? Some hypothesis test using Indian farm-level data. Journal of Development Economics, 43. 217–238. o.


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Gasson, R.–Errington, A. [1993]: The Farm Family Business. CAB Intenational, Wallingford. Magyarul megjelent: Családi farmgazdaság. Mezogazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 1999. Gale, F. H. [1993]: Why Did the Number of Young Farm Entrants Decline. American Journal of Agricultural Economics, 75. 138–146. o. Gardner, B. L. [1992/1998]: Changing Economic Perspectives on the Farm Problem. Journal of Economic Literature, 30. 62–101. o. Magyarul megjelent: Fertő Imre–Éder Tamás (szerk.) [1998]: Az agrárpolitika gazdaságtana. Századvég Kiadó, Budapest, 15–76. o. Goetz, S. J.–Debertin, D. L. [1996]: Rural Population Decline in the 1980s: Impact of Farm Structure and Federal Farm Programs. American Journal of Agricultural Economics, 78. 517–529. o. Hayami, Y.–Otsuka, K. [1993]: The Economics of Contract Choice. An Agrarian Perspective. Clarendon Press, Oxford. Hearn, D. H.–McNamara, K. T.–Gunter, L. [1996]: Local Economic Structure and Off-Farm Labour Earnings of Farm Operators and Spouses. Journal of Agricultural Economics, Vol. 47. No. 1. 28–36. o. Hill, B. [1993]: The ’Myth’ of the Family Farm: Defining the Family Farm and Assessing its Importance in the European Community. Journal of Rural Studies, Vol. 9. No. 4. 359–370. o. Hill, B. [1996]: The numerical importance of family farming in the European Community. Megjelent: Carruther, S. P.–Miller, F. A. (szerk. ): Crisis on the family farm: ethics or economics. CAS Paper 28. Reading Centre for Agricultural Strategy. 138–143. o. Holmstrom, B.–Milgrom, P. [1994]: The Firm as an Incentive System. American Economic Review, 84. 972– 971. o. Hoppe, R. A. (szerk.) [2001]: Structural and Financial Characteristics of U. S. Farms: 2001 Family Farm Report. USDA Economic Research Service. Agricultural Information Bulletion, No. 768. Washington. Huffman, W. E. [1996]: Farm labor: Key conceptual and measurement issues on the route to better farm cost and return estimates. Staff Paper, No. 280. Department of Economics, Iowa State University. Johnson, D. G. [1994]: World Agriculture in Disarray. Macmillan, London. Johnson, N. L.–Ruttan, V. W. [1994]: Why Are Farms So Small? World Development, Vol. 22. No. 5. 691–706. o. Knutson, R. D.–Penn, J. B.–Boehm, W. T. [1995]: Agricultural and Food Policy. Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ. Moran, W.–Blunden, G.–Greenwood, J. [1993]: The role of family farming in agrarian change. Progress in Human Geography, Vol. 17. 1. 22–42. o. Nerlove, M. [1988]: Modernizing Traditional Agriculture. International Center for Economic Growth, Occasional Paper Number, 16. San Fransisco. Nerlove, M. [1996]: Reflections on the Economic Organization of Agriculture: Traditional, Modern and Transitional. Megjelent: Martimort, D. (szerk.): Agricultural Markets: Mechanisms, Failures and Regulations. North Holland, Amszterdam. 9–30. o. OECD [1999]: Distributional Effects of Agricultural Support in Selected OECD Countries. OECD, Párizs. OECD [2001]: Agricultural Policy Reform and Farm Employment. OECD, Párizs. Peter, G.–Weikard, H-P. [1993a]: Betriebgrösse und Organisationsform für die landwirtschaftliche Produktion. Agrarwirtschaft, 42. 313–323. o. Peter, G.–Weikard, H-P. [1993b]: Erwiderung. Agrarwirtschaft, 42. 420. o.


Miért a családi gazdaság a meghatározó üzemforma a fejlett országok mezőgazdaságában? Pollack, R. [1985]: A Transaction Cost Approach to Families and Households. Journal of Economic Literature, 23. 581–608. o. Raup, P. M. [1986]: Family Farming: Rhetoric and Reality. Staff Paper P86-56. Department of Agricultural Economics and Applied Economics, University of Minnesota, St. Paul. Roumasset, J. [1995]: The nature of the agricultural firm. Journal of Economic Behaviour and Organization, 26. 161–177. o. Roumasset, J.–Uy, M. [1987]: Agency Costs and the Agricultural Firm. Land Economics, Vol. 63. No. 3. 290– 302. o. Schmitt, G. [1989]: Warum ist Landwirtschaft eigentlich überwiegend „bäuerliche Familienwirtschaft”? Berichte über Landwirtschaft, 67. 161–219. o. Schmitt, G. [1991]: Why is the agriculture of advanced Western economies still organized by family farms? Will this continue to be so in the future? European Review of Agricultural Economics, 18. 443–458. o. Schmitt, G. [1997a]: Unvolkommene Arbeitsmärkte, Opportunitätskosten der Familienarbeit und Betriebsgrösse. Zur Problem der optimalen Betriebsgrösse in der Landwirtschaft. Berichte über Landwirtschaft, 75. 35–65. o. Schmitt, G. [1997b]: Betriebsgrösse und Lohnarbeitskäfte in der Landwirtschaft – Wie relevant sind Transaktionkosten wirklich? Berichte über Landwirtschaft, 75, 224–249. o. Schmitt, G.–Schulz-Greve, W.–Lee, M-H. [1996]: Familien- und/oder Lohnarbeitskräfte in der Landwirtschaft? Das ist hier die Frage. Berichte über Landwirtschaft, 74. 211–231. o. Stanton, B. F. [1993a]: Farm Structure: Concept and Definition. Megjelent: Hallam, A. (szerk.): Size, Structure and the Changing Face of American Agriculture. Westview Press, Boulder, 14–29. o. Stanton, B. F. [1993b]: Changes in Farm size and Structure in American Agriculture in the Twentieth Century. Megjelent: Hallam, A. (szerk. ): Size, Structure and the Changing Face of American Agriculture. Westview Press, Boulder, 42–70. o. Swinnen, J.–Christiaensen, L.–Felton-Taylor, L. [1993]: Agricultural Production Structures and Their Determinants. Megjelent: OECD: Agricultural Co-operatives and Emerging Farm Structures in Hungary. Párizs, 98–121. o. Szép Katalin [1994]: Mezőgazdasági kistermeléssel foglalkozó háztartások gazdálkodási modelljei. Szigma, Vol . 25. No. 1–2. sz. 3–14. o. Tschanajow, A. (Csajanov, A.) [1923]: Die Lehre von der bäuerlichen Wirtschaft. Parey, Berlin.


22. fejezet Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Tóth , István György

1. Bevezetés és problémafelvetés Magyarországon az emberek abszolút többsége úgy gondolja, hogy a jövedelemegyenlőtlenségek túl nagyok. 1990-ben 75 százalék, 1992-ben 84 százalék értett egyet ezzel a kijelentéssel (Kolosi [1990], Sági [1996]). 1999-re a Tárki ISSP-vizsgálat1 eredményei szerint ez az arány már 93 százalék volt, későbbi vizsgálatok szintén egy ilyen érzet széles körű elterjedtségére engednek következtetni. Önmagában persze az így feltett kérdés keveset mond az egyenlőtlenségek részleteinek, kialakulási mechanizmusának értékeléséről, és más módszerekkel esetleg valamelyest eltérő véleményszerkezetet fogunk találni (Tóth [1992]; Medgyesi [1997]). Mindazonáltal az aligha vitatható, hogy kilencvenes években a népesség nagy és növekvő aránya érzékelte nagynak és növekvőnek a jövedelemegyenlőtlenségeket, és az értelmiségi diskurzusban is sokszor fejeződik ki egy efféle vélemény. Ez nyilván (sok más mellett) egyik eleme lehetett annak is, hogy a „megkeseredett rendszerváltás” érzete széles körben elterjedt a magyar társadalomban (Róbert [1996]). Ugyanakkor a szisztematikusan gyűjtött adatokra2 épített, a szegénységgel és a jövedelemeloszlással kapcsolatos tanulmányok (Andorka–Spéder [1996], Galasi [1998], Havasi és szerzőtársai [1998], Kattuman–Redmond [1997], Spéder [2002], KSH [1998], Kolosi [2000], Kapitány–Molnár [2002], Tóth [2002a]) nem, vagy csak részben igazolják vissza a jövedelemegyenlőtlenségek töretlen növekedésének tézisét. Ezek szerint a jövedelemegyenlőtlenségek növekedése a rendszerváltást jóval megelőzően kezdődött. Az átmenet idején, a kilencvenes évek elején tapasztalt a gazdasági visszaesés következtében megugrottak, utána viszont lényegében stagnálást mutatnak az egyenlőtlenségi mérőszámok. A magyar fejleményeket nemzetközi kontextusban bemutató tanulmányok többé-kevésbé egyetértenek abban is, hogy az egyenlőtlenségek nagysága Magyarországon kezdetben nem volt és később sem vált kiugróan magassá az európai országokban mérthez képest sem, és különösképpen nem a tőlünk keletre levő országokhoz viszonyítva (Andorka–Ferge–Tóth [1997], Atkinson–Micklewright [1992], Förster [2000], Flemming–Micklewright [1999], Förster–Tóth [1997a], [1997b], Förster–Szivós–Tóth [1999], Milanovic [1998]). Ebben a cikkben azt keresem, hogyan változtak a jövedelemegyenlőtlenségek fontosabb mutatói az utóbbi évtizedekben. Milyen szakaszokra osztható az elmúlt időszak ebből a szempontból? Mi lehet a gyökere az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos percepció és a mért adatok közötti látszólagos ellentmondásnak? Miért érezzük növekvőnek az egyenlőtlenségeket, ha azok nem, vagy nem a feltételezett mértékben nőnek? Miért nem mérjük az aggregált mutatókat olyannak, ami a mindennapi percepcióinkat jobban igazolná? A cikk második része újra áttekinti a szisztematikusan gyűjtött empirikus társadalomkutatási adatok alapján a magyarországi rendszerváltás során kialakult egyenlőtlenségi rendszerről szerzett ismereteket. A harmadik rész a jövedelmi egyenlőtlenségek társadalmi csoportok közötti dekompozíciójának segítségével megvizsgálja, hogy a kilencvenes évek második felében tapasztalható, lényegileg stagnáló mutatókkal jellemezhető egyenlőtlenségi rendszerben milyen szerkezeti változások mentek végbe. Azt feltételezem, hogy a különböző társadalmidemográfiai jellemzőkkel leírható csoportokat eltérő mértékben érintette a gazdasági átmenet, majd az egyenlőtlenségek tényezőkre bontásának módszerével azt vizsgálom, hogy az összes egyenlőtlenség alakulásában mekkora szerep tulajdonítható az egyik vagy másik tényezőnek. A negyedik részben a tanulmány összefoglalása mellett hipotéziseket fogalmazok meg a fent említett paradox helyzet feloldására.

International Social Survey Project. Ezek közül a KSH fogyasztás- és jövedelemfelvételekről, a Magyar Háztartás Panelről, a Tárki Háztartás Monitor elnevezésű vizsgálatáról a Függelék részletesebben is beszámol. 1 2


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk?

2. A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása 1962–2001 között 2.1. Az egyenlőtlenségek hosszú távú trendjei Az egy főre jutó háztartási jövedelmek személyi eloszlására vonatkozó egyenlőtlenségi mutatók idősora szerint a jövedelmi egyenlőtlenségek 1962 és 1982 között alapvetően csökkentek. Ezt a csökkenő tendenciát csak kissé törte meg a vélhetően az „új gazdasági mechanizmus” hatvanas-hetvenes évek fordulóján történt bevezetésének tulajdonítható enyhe emelkedés 1972-ben. Az egyenlőtlenségek a rendszerváltás általánosan elfogadott időpontjánál sokkal hamarabb, 1982 után növekedésnek indultak, amikor a gazdasági tevékenységek liberalizációja (több piaci jellegű elem bevezetése a gazdasági rendszer működésébe) jellemezte a gazdaságpolitikát. Az egyenlőtlenségek növekedése ugyanakkor a gazdasági rendszerváltás kezdetével természetesen felgyorsult az évtizedforduló környékén. Tehát 1982 és 1987 között kisebb mértékben, az ezt követő tíz évben viszont jelentősebben növekedtek az egyenlőtlenségek, majd 1996 és 2001 között lényegileg egy nagyon kicsit emelkedő, inkább csak stagnáló trendet tapasztalhattunk.3 Az adatokból feltételezhető, hogy az egyenlőtlenségek változása a vizsgált időszaknak legalább egy részében alapvetően a szélső decilisekben élők jövedelmi helyzetének alakulásával volt összefüggésben. Erre enged következtetni, hogy a jövedelemeloszlás középső szegmensében bekövetkező változásokra érzékeny Giniegyüttható a csökkenés időszakában enyhébben esett, a növekedés időszakában viszont kevésbé erőteljesen emelkedett, mint az alsó és a felső decilis átlagjövedelmeinek a hányadosa (1–2. ábra) 4 A legfelső decilis részaránya az összes jövedelemből (leszámítva a már említett 1972-es kisebb törést) szintén csökkent az első húsz évben, majd 1992 után emelkedni kezdett 1996-ig, amikortól 2001-ig lényegileg nem változott. A szélső értékekre szintén kevéssé érzékeny percentilis arányok (P90/P50 és P50/P10) összevetése alapján 1982 és 1992 között inkább a legfelső decilis és a középső decilisek közötti távolság nőtt meg, míg a középső és az alsó decilis közötti távolság alig változott (tehát a gazdagok lettek gazdagabbak a középrétegekhez és a szegényekhez képest), majd 1992 és 1996 között a középrétegek és a szegények közötti távolság jelentősebb megnövekedését tapasztalhattuk. 1996 és 2001 között viszont mind a P90/P50, mind a P50/P10 arányok csökkentek (miközben a szélső decilisek részesedésének hányadosát mutató S10/S1hányados értéke stagnált vagy csak kissé emelkedett), ami szintén arra utal, hogy a jövedelemeloszlásnak a decilissel nem mérhető (legalsó vagy legfelső három-öt százalékot érintő) részében növekedhetett jelentősebb mértékben a jövedelemegyenlőtlenség.

A KSH által 1996-ban végzett jövedelemeloszlási vizsgálat adatai (KSH [1998]; Havasi és szerzőtársai [1998]; UNDP–MTA VK [é. n.]) az itt közölt 1995-ös értékekhez nagyon közeliek. Havasi és szerzőtársai szerint például S10/S1:7,58, Éltető–Frigyes-index: 2,36, Robin Hoodindex: 21,0, Gini: 0,296. Ez a két egymástól teljesen független becslés tehát megerősíti egymást. Ezek az eredmények egyébként nagy vonalakban, a trendeket tekintve konzisztensek Galasi Péter 1995-ös, illetve 1998-as eredményeivel (Galasi [1995], [1998]) is, de az egyes mutatók közvetlen összehasonlítása nehézkes, hiszen Galasi Péter egy főre jutó jövedelmeket használ és háztartások közötti egyenlőtlenségeket vizsgál. 4 Redmond–Kattuman [1999] szerint egyébként az 1987–1993 közötti időszakban a jövedelemeloszlás alsó és felső széleire érzékeny egyenlőtlenségi mutatók (a Theil-mutató és a relatív szórás) egyaránt erőteljesen emelkedtek, miközben a középre érzékeny Gini-koefficiens sokkal kevésbé nőtt. Szerintük tehát ebben az időszakban a jövedelemeloszlás alapvetően a széleken változott, ez vezetett az időszak egészét jellemző növekedéshez. Magyarázatra szorul azonban, hogy az ő elemzésükben miért csökkent szignifikánsan az egyenlőtlenség mértéke az 1989–1991 közötti időszakban. 3



1. ábra. Az egy főre jutó háztartási jövedelmek személyek közötti eloszlásának néhány fontosabb egyenlőtlenségi mutatója Magyarországon, 1962–2001 Magyarázat: lásd a Függelék F2. táblázat magyarázatát. Forrás: 1962–1987: KSH jövedelemfelvételek alapján Atkinson–Micklewright [1992] HI1. táblázat; 1992–1996: Magyar Háztartás Panel I–VI. hullámai, 2001: Tárki Háztartás Monitor, 2001.

2. ábra. Az egyes egy főre jutó jövedelmek szerint képzett személyi decilisek százalékos részesedése az összes jövedelemből, 1962–2001 Magyarázat: lásd a Függelék F2. táblázat magyarázatát.


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Forrás: 1962–1987: KSH jövedelemfelvételek alapján Atkinson–Micklewright [1992] HI1. táblázat; 1992–1996: MHP I–VI. hullámok, 2001: Tárki Háztartás Monitor, 2001.

2.2. Jövedelemegyenlőtlenségek 1987 és 2001 között – objektíven és szubjektíven Az 1987 és 2001 közötti időszakban a személyi ekvivalens jövedelmek eloszlására számított Gini-együtthatók, az általánosított entrópia mutatói és az Atkinson-mérőszámok5 hasonló trendet mutatnak, mint az egy főre jutó jövedelmek eloszlásának idősorai (1. táblázat). Az egyenlőtlenségek csökkenő mértékben növekedtek az egymást követő három periódusban (vagyis 1987–1992, 1992–1996 és 1996–2001 között). A jövedelemeloszlás közepére érzékenyebb Gini-mutató változékonysága kisebb volt, mint a jövedelemeloszlás szélére érzékenyebb GE(1) mutatóé. A magasabb paraméterrel (ami a gazdagok iránti kisebb, a szegények helyzetével kapcsolatosan viszont nagyobb fokú „empátiát” tükröz) ellátott Atkinson-mutató viszont a periódus végén még csökkent is, ami egybevág azzal, amit a percentilis arányokkal kapcsolatosan fentebb találtunk.

22.1. táblázat - 1. táblázat. Személyi ekvivalens jövedelmek eloszlása Magyarországon néhány fontosabb egyenlőtlenségi mutató alapján, 1987–2001. Mutató

1987

1992

1996

2001

2001/1987 1992/1987 1996/1992 2001/1996 (százalék)

Gini

0,236

0,263

0,290

0,298

26

12

10

3

GE(0)

0,092

0,121

0,143

0,145

58

31

19

1

GE(1)

0,097

0,129

0,159

0,149

55

33

24

–6

Atkinson

0,024

0,030

0,035

0,035

49

26

19

0

0,046

0,058

0,069

0,069

51

27

19

0

(0,25) Atkinson (0,5)

Általánosított entrópia mérőszáma:

ha α≠ 0,1 és

ha α= 0 és ha α= 1. A Gini-koefficiens előnye, hogy lehetséges értékeinek halmaza jól definiált terjedelmet vehet fel (0 és 1 között), ennélfogva könnyen interpretálható. A Gini-mutató egy kiterjesztése képes arra, hogy negatív jövedelmeket is tekintetbe vegyen. A Gini-mutató nem egyéb, mint a népesség összes tagja által birtokolt jövedelmek súlyozott összege, ahol a súlyokat az adott jövedelembirtokosok nagyság szerinti rangpontszáma adja. Az általánosított entrópia mérőszámainak családjába tartozó eszközök előnye nemcsak az, hogy megfelelnek az egyenlőtlenségi mérőszámokkal szemben támasztott fontosabb követelményeknek (transzferérzékenyek, skálafüggetlenek, megfelelnek a monotonitási, skálafüggetlenségi és anonimitási axiómáknak), hanem az is, hogy tényezőkre bonthatók, aminek jó hasznát vesszük a következőkben. Az Atkinson-féle mérőszám előnye viszont az, hogy az alkalmazott paraméter megfelelő beállításával társadalmi jóléti megfontolások és igazságossági preferenciák is beépíthetők a mérőszámba. A szóródási típusú egyenlőtlenségi mérőszámok elemzéséhez Sen egyszerű, ám filozófiai értelmét tekintve mély írása (Sen [1973]) mellett Jenkins [1991] lényegre törő elemzése, valamint Cowell [1995], [1998] alapos, sok részletre kiterjedő írása, magyarul pedig Hajdú [1997] szolgáltat alapot. A számítás során a bevezetőben említett okok miatt ekvivalens jövedelmekkel számoltam, ahol a háztartás létszámot e = 0,73 rugalmassági együtthatóval korrigáltam. Az eljárás indokolása a Függelékben található. 5



Atkinson-mutató:

ε≥ 0, de ε≠ 1 esetén és

ε=1 esetén, ha exp(.)=e (.), ahol n a mintában szereplő megfigyelési egységek száma, y i az i-edik megfigyelési egység jövedelme, µ az összes y i számtani átlaga, α és ε pedig olyan paraméterek, amelyeket attól függően adunk, hogy milyen súlyt szánunk az eloszlás különböző szintjein levő megfigyelési egységek jóléti szintjének. α alacsonyabb értékeivel a jövedelemeloszlás alsó régióira érzékenyebb mérőszámot hozunk létre, a magasabb értékei pedig az eloszlás magasabb tartományaiban teszik érzékenyebbé a mutatót. Forrás: 1987: KSH jövedelemfelvétel, 1992, 1996: MHP, 2001: Tárki Háztartás Monitor. Összességében az egyenlőtlenségek nagysága az 1987–2001 közötti periódusban a GE(0) értékével mérve, mint láttuk, mintegy 58 százalékponttal, 0,092-ről 0,145-re emelkedett. Ennek a növekedésnek a legnagyobb ugrása az 1987–1992 közötti periódusra tehető, amikor a GE(0) értéke 0,092-ről 0,121-re emelkedett, ami 29 pontos emelkedést (százalékosan mintegy 31 százalékot) jelentett. Az időszak elején tapasztalt jelentős növekedés után a kilencvenes évek második felében már alig változott az aggregáltan mért egyenlőtlenségek terjedelme. Az árnyalt értékeléshez az is hozzátartozik, hogy miközben 1987 és 1992 között csökkenő jövedelmi szint mellett nőtt az egyenlőtlenség, 1996 és 2001 között a szélső értékek arányai nem változtak, de a jövedelemszint növekedése egyben a szélső értékek közötti különbségek növekedésével is járt. Ugyanebben az időszakban, 1987 és 1999 között drasztikusan átrendeződött az a kép, ami az emberek fejében a társadalom szerkezetéről él. 1987-ben a megkérdezettek fele még valamilyen középosztályos társadalomképet választott akkor, amikor alternatív rajzolatok közül kellett a magyar társadalomra leginkább illőt megjelölnie a felkínáltak közül (egyharmad szerint a legtöbben középen voltak, mintegy 20 százalék szerint pedig a társadalom egy piramishoz volt hasonlatos, ahol a piramis széles talpa alatt egy kis létszámú társadalmi csoport helyezkedett el). 1999-ben a megkérdezettek 60 százaléka szerint „kevesen vannak fent, nagyon kevesek középen, a nagy tömegek pedig alul”. Mindemellett a válaszadók újabb egynegyede a piramis alakzatot tartotta a leginkább adekvátnak a társadalmi egyenlőtlenségek jellemzésére. Ez így együtt azt jelenti, hogy a többség egy általános lecsúszási folyamatot, vékonyodó középosztályt és elitet képzelt (Kolosi [2000]). Az egyenlőtlenségeket már 1990-ben is a megkérdezettek háromnegyede, a kilencvenes évek végén pedig már több mint kilenctizede tartotta túl nagynak. Ez azzal párosult, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországot a többi rendszerváltó országgal összevetve nálunk különösen magas a saját jövedelmeikkel, életszínvonalukkal elégedetlenek aránya (Rose–Haerpfer [1994], Andorka [1996], Lengyel–Tóth [1996]). Mindez az 1990-es évek során csak viszonylag keveset változott, bár az elégedettség görbéje trendjében késleltetéssel, de határozottan követi a transzformációs visszaesés kronológiáját (Sági [2001]). Ennek ismeretében kétszeresen is fel kell tennünk a kérdést: vajon az egyenlőtlenségek stagnálónak mért aránya azt jelentette-e, hogy valóban nem történt változás, vagy esetleg olyan változások történtek, amelyeket az aggregált mutatók nem mutattak ki? Esetleg nem arról van-e szó, hogy az emberek percepciói is helyesek, érzékenyek voltak, az alkalmazott mérőszámok viszont valamit elmulasztottak jelezni? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához szükség van az egyenlőtlenségek belső szerkezetének a vizsgálatára.

3. Az egyenlőtlenségek szerkezetének átalakulása A következő elemzésben néhány egyszerű, jól megfigyelhető, ám annál fontosabb dimenzióban vizsgálom az egyenlőtlenségek alakulását.6 Azt igyekszem számszerűsíteni, hogy az aggregált egyenlőtlenségek alakulásához mekkora mértékben járult hozzá a kérdezett háztartások háztartásfőinek életkora, iskolázottsága, etnikai hovatartozása, illetve a háztartások munkapiaci összetétele és gyermekszáma alapján definiált részhalmazokon belüli és azok közötti egyenlőtlenségnövekedés. Az elemzésben mindegyik dimenzióban megvizsgálom az átlagos logaritmikus eltérés [MLD, azaz a GE(0)-mutató] alakulását az egyes részhalmazokra vonatkozóan (ezeket a F3. táblázat tartalmazza), majd megnézem, hogy az egyes években a szóban forgó dimenziók mekkora mértékben befolyásolták az egyenlőtlenség mértékét (F4. táblázat). Végül azt vizsgálom, hogy az Hangsúlyozni szeretném: a megfigyelhetőség nemcsak azért fontos, hogy könnyebb legyen a szociológiai adatfelvétel adatainak elemzése. Azért is, mert – kiinduló kérdésünkre visszautalva – az emberek az egyenlőtlenségek egészére, ennélfogva a többi ember becsült/elképzelt/hitt jövedelmeire vonatkozó értékelő megállapításaikat is a jól megfigyelhető jellemzők alapján teszik meg. 6


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? egyenlőtlenségi mutatók változásában mekkora szerepet játszottak az egyes csoportokon belüli, illetve az egyes csoportok közötti egyenlőtlenségek és az időközben esetleg lezajlott strukturális változások (F5. táblázat).

3.1. Az egyenlőtlenségek tényezőkre bontásának módszere Az egyenlőtlenségek mértékének tényezőkre bontásához nagyon kényelmes és intuitíve jól értelmezhető mérőszámot kapunk, ha az anonimitási, népességfüggetlenségi, transzfer-, skálafüggetlenségi és tényezőkre bonthatósági axiómáknak egyaránt megfelelő (Cowell [1995]) általánosított entrópia (Generalized Entropy, GE) mérőszámok osztályából választunk mutatót. Az átlagos logaritmikus eltérés (mean logaritmic deviation, MLD) mutatót a következőképpen definiálhatjuk:

ahol n a mintában szereplő megfigyelési egységek száma, y i az i-edik megfigyelési egység jövedelme, µ az összes y i számtani átlaga. Az MLD-mutatót tehát lényegében úgy kapjuk, hogy az eloszlás egyedi értékeivel elosztjuk az átlagértéket, majd a kapott értékek logaritmusainak átlagát vesszük. Az MLD számos pozitív tulajdonságai közül azt használjuk ki, hogy additív módon tényezőkre bontható (Shorrocks [1980]), tehát a vele bizonyos D(y i) eloszlásra mért egyenlőtlenségek nagysága előállítható a D(y i) által magában foglalt, egymást kölcsönösen kizáró résznépességek egyenlőtlenségi értékeinek összegeként. A dekompozíciós eljárás ismertetéséhez Jenkins [1995] alapján vezessük be még a következő jelöléseket. Legyen v k a népesség k részhalmazának aránya a teljes népességben, tehát v k = n k /n, továbbá λk a k népességcsoport átlagjövedelmének aránya a népesség egészének átlagjövedelméhez, tehát λ k = µk /µ, és θk a k népességcsoport részesedése a népesség összes jövedelméből, tehát θk = v k /λk. Az MLD-index segítségével kifejezett teljes egyenlőtlenség felbontható két komponens összegére:

A kifejezés első része a „csoporton belüli” egyenlőtlenséget jelöli: ez az egyes résznépességeken belüli egyenlőtlenségek súlyozott átlaga. A kifejezés második része a „csoportok közötti” egyenlőtlenséget mutatja, ami nem más, mint az egyenlőtlenségnek az a mértéke, ami akkor állna fenn, ha a részhalmazok minden egyes tagjának a jövedelmét pontosan a csoport átlagával helyettesítenénk be. Mivel a csoportokon belüli és a csoportok közötti egyenlőtlenség összege pontosan megegyezik az összes egyenlőtlenség nagyságával, az egyes komponenseket százalékos formában is felírhatjuk. Az időbeli változások nyomon követésére szükség lehet az egyenlőtlenség változásának tényezőkre bontására. Az MLD két időpont, t és t + 1 közötti változása (∆MLD) a következőképpen írható fel (Mookherjee–Shorrocks [1982] nyomán Jenkins [1995]):

[A komponens] [B komponens] [C komponens] [D komponens], ahol az aláhúzott kifejezések a t és a t + 1 periódusra vonatkozó értékek átlagát jelölik. Azért, hogy a különböző dimenziók mentén megvalósított tényezőbontások könnyebben értelmezhetők legyenek, érdemes a változások arányait figyelembe venni, ezért az F5. táblázatban feltüntetjük az egyenlőtlenségváltozás mértékét a kiinduló időpontra vonatkozó érték százalékában (%∆MLD ≡ ∆MLD/MLD(t)). A fenti tényezőkre bontás egyes komponensei közül az A komponens az egyenlőtlenség növekedésének „tiszta” hatását jelöli (ez a csoporton belüli egyenlőtlenség növekedésének köszönhető), a B és C komponensek az egyes részhalmazok népességarányaiban bekövetkezett strukturális 243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? hatásokat mutatják, míg a D komponens méri az egyes csoportok relatív jövedelmeiben bekövetkezett változások hatását (Jenkins [1995]).

3.2. Empirikus eredmények: az egyenlőtlenség dimenziói A háztartásfő neme szerint képzett csoportok közötti különbségek tekintetében semmilyen változást sem tapasztalhatunk a vizsgált időszakban. A férfi háztartásfők háztartásaiban élők között a jövedelmek szóródása minden adatpontban nagyobb, mint a női háztartásfőkkel jellemzett háztartások tagjai között. Mindkét nemen belül nőttek az egyenlőtlenségek, nem változott viszont a nemek közötti relatív jövedelempozíció, és nem változott a szóródás egymáshoz viszonyított aránya sem.7 Az egyenlőtlenségeket teljes mértékben a nemeken belüli egyenlőtlenségek magyarázzák, és nincs szerepe a nemek közötti különbségeknek, továbbá mindez időben sem változott 1987 és 2001 között (F3. táblázat). Az életkori csoportok közötti különbségek – az aggregált egyenlőtlenségeken belül – szintén viszonylag kis magyarázattal szolgálnak: az egyes életkori csoportok közötti különbségek mintegy 2–6 százalékban határozták meg az MLD nagyságát a periódus során (F4. táblázat). Keveset változott az egyes életkori csoportok relatív jövedelempozíciója is (F3. táblázat). A 18 éves és fiatalabb népesség jövedelme csökkent az átlaghoz képest (1987-ben az átlag 93 százalékával rendelkeztek, szemben a 2001-es évben tapasztalt 86 százalékkal), miközben a 60 év felettiek relatív pozíciója javult (az átlaghoz képest vett lemaradásuk 16 százalékról mintegy 10 százalékra csökkent). Látni kell azonban, hogy az egyes életkori csoportokon belül egymással ellentétes irányú változások zajlottak le. A 35 év alatti háztartásfők háztartásaiban 0,092-ről 0,195-re növekedett az MLD értéke. Ez azt jelenti, hogy 1987-ben a fiatalok háztartásai között még az átlagnak megfelelők voltak az egyenlőtlenségek, 2001-ben viszont már (helyenként jelentősen) nagyobbak lettek. Az időskorúak közötti egyenlőtlenségek 1987 és 1992 között nőttek, majd a kilencvenes évek hátralevő részében csökkentek. Hozzá kell tenni, az egyes időszakokban végig az életkori csoportokon belüli és nem az életkori csoportok közötti egyenlőtlenségek növekedéséből származott az MLD aggregált értékének növekedése (F5. táblázat), tehát nemcsak az egyes életkori csoportok relatív jövedelmi helyzetének változása gyakorolt kis hatást a szóródásra, hanem a strukturális hatás is kicsi volt. Az iskolázottság gyakorolta minden kétséget kizáróan a legnagyobb hatást az egyenlőtlenség nagyságára és annak változására.8 Ezen belül az egyes iskolai szintek eltérő megtérülése és a szerkezeti változások egyaránt szerepet játszottak. 1987-ben az összes egyenlőtlenség 8 százalékát magyarázta a háztartásfő iskolázottsága, 2001-re ez az arány 27 százalékra emelkedett (F4. táblázat).9 Az iskolázottság dimenziójában a csoportok közötti különbségek változásának magyarázatát tekintve azonban, úgy tűnik, a vizsgált időszakban a trendek nem mutatnak teljesen egységes irányba. 1987 és 1996 között az egyes csoportok relatív jövedelmi pozíciójának változása jelentős mértékben járult hozzá az összes egyenlőtlenség változásához (például 1992 és 1996 között az MLD 19 százalékos emelkedéséből 12 volt köszönhető a relatív jövedelemváltozásnak). 1996 és 2001 között azonban a csoportok közötti és a csoportokon belüli egyenlőtlenség változása is csökkentette a teljes egyenlőtlenséget, a szerkezeti változások azonban növelték (F5. táblázat). Hozzá kell tenni, hogy az iskolázottság megtérülésének javulását három különböző tényező is okozhatta. Egyfelől volt egy szelekciós jellegű „tisztulási” folyamat a munkapiacon, mivel a „munkahelyrombolás” jelentős mértékben érintette a relatíve túlfizetett, de alacsony képzettséget igénylő munkákat. Másfelől a munkapiacon bennmaradók között felszabadulhatott az, a szocializmusban mesterségesen fenntartott korlát, ami a szellemi típusú munkákat alulértékeltette, a fizikai munkákat pedig túlértékeltette. Végezetül, nagyon fontos lehetett az is, hogy a megjelenő/emelkedő új ágazatok magas képzettségű alkalmazottakat kerestek, amikor még belőlük, különösen néhány képességkombinációban igen alacsony volt a kínálat. A háztartások munkapiaci jellemzői. A gazdasági rendszerváltás társadalmi szempontból legmaradandóbb és az életkörülményeket leginkább meghatározó tendenciája a munkapiacnak a gazdaság strukturális átalakulása miatt bekövetkező átrendeződése volt. Most a dekompozíciós elemzésben (a háztartásfő foglalkoztatottságát, illetve a

Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy ha az egyenlőtlenségeket csak a megkérdezett férfiak és nők között vizsgáljuk, akkor 1987-ben még valamelyest nagyobb volt a nők közötti egyenlőtlenség mértéke, mint a férfiak közötti egyenlőtlenségé. 8 A népesség iskolázottsági szerkezetének személyi szinten bekövetkező változása bonyolult áttételeken keresztül jelenik meg a háztartásfők iskolázottsági szerkezetében. A férfiak és a nők iskolázottságának eltérő ütemű változása, a különböző korszakok eltérő iskolázottsági szintje és együttélési mintái, valamint a háztartásfő meghatározásának időbeli változásai, mind szerepet játszanak. A tanulmány végig a háztartásfők iskolázottságával foglalkozik. 9 Az általunk mért adatok szerint 1992-ben a csoportok közötti egyenlőtlenség az iskolázottság dimenziójában 18 százalék volt. Bailey [1997] más ekvivalenciaskálákkal (e = 0,5) ugyan, de nagyon hasonló arányt talált. Ugyanebben az időszakban az ő eredményei szerint Szlovákiában 15 százalék, Csehországban 13 százalék, Lengyelországban 13 százalék volt a csoportok közötti egyenlőtlenség magyarázóereje. 7


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? háztartásban levő foglalkoztatottak számát magában foglaló változó segítségével) a háztartások munkapiaci jellemzőit vizsgálva is megmutatkozik a munkapiaci átrendeződés egyenlőtlenségekre gyakorolt hatása. Relatív jövedelmi pozícióikat tekintve, azok a háztartások vannak a legjobb helyzetben, amelyekben a háztartásfőn kívül van más foglalkoztatott is. Az ilyen háztartások 1987-ben az átlagnál mintegy 11 százalékkal rendelkeztek magasabb egy fogyasztási egységre jutó jövedelemmel, 2001-ben pedig már 21 százalékkal (F3. táblázat). Ez azért tekinthető jelentős emelkedésnek, mert lényegében ez az egyedüli csoport, amelyik átlag feletti jövedelmi szinttel rendelkezett a periódus végén. A legalacsonyabb a jövedelmi szintje azoknak a háztartásoknak, ahol a háztartásfő inaktív.10 A jövedelmi szint nyilvánvalóan függ attól, hogy a háztartásban van-e valaki, aki foglalkoztatott, még akkor is, ha a háztartásfő maga nem az. Az egyes csoportok belső egyenlőtlenségeit tekintve, az inaktívak a leginkább heterogén (egyenlőtlen) csoport (F3. táblázat). 1987 és 2001 között az összes aggregált egyenlőtlenséggel nagyjából összhangban emelkedett minden munkapiaci háztartáscsoport belső egyenlőtlensége, leszámítva a nyugdíjas háztartásfők háztartásait. Esetükben az időszak egészét tekintve lényegében egyáltalán nem változott a jövedelmek belső szórása: az 1987 és 1996 közötti növekedés után 2001-ben is ugyanakkorára csökkent a nyugdíjasháztartások jövedelmeinek belső egyenlőtlensége, mint amekkora 1987-ben volt (F3. táblázat). Mindezek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy a csoporton belüli egyenlőtlenség és a csoportok közötti egyenlőtlenség aránya lényegében nem változott a vizsgált időszakban (F4. táblázat). A háztartások között a munkapiacot tekintve alapvetően a strukturális átalakulások feleltek a jövedelemegyenlőtlenség növekedésért, ezek is a legjelentősebbek 1987 és 1992 között voltak (F5. táblázat). Ekkor a legalább két foglalkoztatottal rendelkező háztartásokban élők aránya 56 százalékról 46 százalékra csökkent, miközben lényegében nulláról 8 százalékra emelkedett azoknak a személyeknek az aránya, akik inaktív háztartásfőjű háztartásokban élnek (Tóth [2002b]). 1992 után a foglalkozások szerinti háztartáscsoportokon belüli szórás növekedése volt a meghatározó, leszámítva a nyugdíjasháztartások már említett esetét. A települési olló látványosan kinyílt a szóban forgó időszakban. Miközben 1987-ben az összes egyenlőtlenségen belül csak mintegy 2 százalékot magyarázott a települési hierarchiában való elhelyezkedés, 2001-ben ez az arány már 12 százalék volt (F4. táblázat). Minden településtípuson belül növekedett az egyenlőtlenség mértéke, és növekedett a településtípusok közötti jövedelmi különbség is (F3. táblázat). A folyamat már jellemző volt az 1987–1992 közötti periódusban is, de utána még erősödött. Ezt mutatja például az is, hogy míg 1987–1992 között az MLD-index 31 százalékos növekedéséből 7 százalékot magyarázott az egyes települések közötti különbség változása, addig 1992 és 1996 között a 19 százalékos növekedésből szintén 7 százalékot magyaráztak az egyes településtípusokon lakók relatív jövedelempozíciójában történt változások (F5. táblázat). Nagyon fontos azonban kiemelni, hogy az alapvető változások a Budapest–vidék relációt érintették. Az ország fővárosa nagyobb ütemben kezdett el felzárkózni az európai nagyvárosokhoz, mint amennyire az ország többi része az európai országokhoz. 2001-ben a budapestiek jövedelmei mintegy 37 százalékkal haladják meg az országos átlagot, miközben a falusiak jövedelmei 17 százalékkal elmaradnak attól. Mindezt persze azzal együtt kell értelmezni, hogy Budapesten belül az egyenlőtlenség nagysága (MLD: 0,170) is lényegesen meghaladja a falusiak között tapasztalható értéket (MLD: 0,115). A gyermekes háztartások közül minél nagyobb gyermekszámú háztartásról van szó, annál nagyobb mértékben romlott a relatív jövedelmi pozíció. A gyermektelen háztartások tagjainak ekvivalens jövedelme 1987-ben mintegy 5 százalékkal haladta meg az átlagot, 2001-ben pedig 9 százalékkal, miközben a három- és többgyermekes háztartásokban élők jövedelme az átlag 75 százalékáról 65-re csökkent ugyanebben az időszakban (F3. táblázat). Mindez úgy következett be, hogy az egyes csoportokon belüli egyenlőtlenség is differenciáltan nőtt. A gyermektelenekre vonatkozó MLD-index értéke mintegy 36 százalékkal – 0,102-ről 0,138-ra – növekedett, miközben a három- és többgyermekes háztartásokban élők MLD-mutatója csaknem kétszeresére – 0,079-ről 0,156-ra – emelkedett. Részben pontosan ennek a következménye az, hogy a csoportok közötti egyenlőtlenségek magyarázóereje alig változott valamit a vizsgált periódusban. A különböző gyermekszámú csoportok közötti eltérések az összes egyenlőtlenségnek mintegy 5 százalékát magyarázták 1987-ben és 2001-ben is (F4. táblázat). Értelemszerűen az egyes részperiódusok közötti változást tekintve is alapvetően a csoportokon belüli egyenlőtlenségek változása volt a meghatározó, bár néhány százalékos változásban a strukturális elmozdulások (1996 és 2001 között kissé az egyenlőtlenségeket inkább csökkentve), illetve a relatív jövedelmi változások is

10

Az inaktívak csoportjába a munkanélküliek is beletartoznak, de a nyugdíjasok önálló kategóriát alkotnak.


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? szerepet játszottak (az összes egyenlőtlenségnövekedésen belül dinamikusan növekvő részaránnyal, lásd az F5. táblázatot). A cigány etnikumhoz tartozók relatív jövedelmi helyzete az egyébként is nagyon alacsony szintről (a népesség átlagjövedelmének 65 százalékáról) tovább esett (az átlagjövedelem 45 százalékára) 1992 és 2001 között (F3. táblázat). Ezenközben a cigányság nemcsak szegényebb lett, de homogénebb is: a cigányok közötti jövedelemegyenlőtlenség 1992-ben még jelentősen meghaladta a nem cigányok közötti jövedelemegyenlőtlenség mértékét. 2001-re mindez úgy fordult meg, hogy közben azért az összes egyenlőtlenség mintegy 20 százalékkal növekedett. A dekompozíciós elemzés tapasztalatait sűrítve foglalja össze a 2. táblázat. E szerint 1987-ben a jövedelmek aggregált egyenlőtlenségére a legnagyobb hatást a háztartások foglalkoztatottsági összetétele gyakorolta. Viszonylag jelentősebb volt még a háztartásfő iskolázottsága szerint képzett csoportok közötti egyenlőtlenség magyarázóereje. 2001-ben a foglalkoztatottsági csoportok, az iskolázottsági csoportok és a településtípusok közötti egyenlőtlenségnek is nagyobb a magyarázóereje, mint volt 1987-ben.11 A teljes periódusban a legnagyobb strukturális átrendeződés a háztartási-foglalkoztatottsági kategóriák között zajlott le. Az MLDindex 1987 és 2001 közötti változását csaknem felerészben magyarázza a foglalkoztatás ekképpen értelmezett polarizációjából fakadó strukturális hatás. A társadalmi csoportok közötti polarizáció leginkább az iskolázottság dimenziójában jellemző. Így vizsgálva az MLD értékének 1987 és 2001 közötti növekedését, 55 százalékban határozta meg az iskolázottsági szintek közötti jövedelmi különbség növekedése. Ebben a tekintetben jelentős (mintegy 30 százalékos) a magyarázóereje a településtípusok közötti átlagos jövedelemkülönbség növekedésének is.

22.2. táblázat - 2. táblázat. Az egyenlőtlenség növekedésének tényezőkre bontása és az egyes dimenziók fontossága az 1987– Megnevezés

Az egyenlőtlenség csoportok közötti A komponens* része (az összes, adott évben mért egyenlőtlenség százalékában)

B és C D komponens*** komponensek**

(az egyenlőtlenség változásának százalékában (Δ%MLD = 100)

1987

2001

A háztartásfő kora

6

3

104

–2

–2

A háztartásfő iskolázottsága

8

27

41

–2

55

A háztartás foglalkoztatottsá ga

12

14

56

46

–2

Gyermekek száma

5

5

88

5

7

Településtípus

2

12

69

1

30

* A csoporton belüli egyenlőtlenségek változásának hatása. ** A strukturális változás hatása. *** Az egyes csoportok relatív jövedelemváltozása.

Hangsúlyozni kell: ez nem azt az egyébként triviális dolgot jelenti, hogy miközben nőttek az egyenlőtlenségek úgy általában, közben nőttek az egyes társadalmi csoportok között is. Ez azt jelenti, hogy az összes egyenlőtlenség magyarázatát nagyobb mértékben produkálják az említett változók 2001-ben, mint 1987-ben. 11



3.3. Empirikus eredmények – az életkor és az iskolázottság megváltozott szerepe Van azonban az eddigi elemzési tapasztalatoknak még egy eleme, amelyik részletesebb figyelmet is megérdemel: az iskolázottság és az életkori változás együttes hatása. Ezzel kapcsolatban az utóbbi években számos érdekes elemzés készült el, döntően a munkapiacon jelen levő személyek kereseteinek vagy jövedelmeinek életkori profiljára vonatkozóan, a humán tőke munkapiaci átértékelődésével kapcsolatosan. Köllő [2000], valamint Kézdi–Köllő [2000] azt találták, hogy az általuk vizsgált bértarifa-felvétel adataiban a munkavállalók kor–kereseti profiljai 1986 és 1996 között egyre laposabbá váltak. A gyakorlati tudás piaci értéke ebben az időszakban folyamatosan csökkent. A fiatal, iskolázott munkaerő felértékelődött a rendszerváltás éveiben, miközben az idősebb, iskolázott munkaerő relatív bérhozama számottevően csökkent hozzájuk képest. Kertesi–Köllő [2001b] regressziós modelljeinek eredményei szerint a különféle korosztályok közötti iskolázottsági hozamkülönbségek nem változtak a rendszerváltás első szakaszában (nagyjából 1993-ig), utána azonban az olló mindinkább kinyílt a fiatalabb és az idősebb korosztályok hozamai között. A felsőoktatás hozama minden korosztályban nőtt, de legnagyobb mértékben a fiatalabb korosztályokban. Egy korábbi elemzésemben hasonló eredményekre jutottam (Tóth [2002b]). E szerint az 1992 és 2001 közötti években különböző mértékben ugyan, de minden iskolai végzettségi szinten a kor–kereseti profilok konkáv karaktere erőteljesebb lett. A közepes hosszúságú tapasztalattal rendelkezők relatív bérelőnye általában nőtt a rövid és a hosszú munkatapasztalatokkal rendelkezőkhöz képest. A középiskolát végzettek és a felsőfokú végzettségűek között a kor–kereseti profil csúcspontja érezhetően balra tolódott, tehát fiatalabb korban következett be. A kilencvenes években általában nőtt a magasabb iskolai végzettségűek bérelőnye a legfeljebb általános iskolát végzettekhez képest. Összességében, abszolút értékben természetesen a felsőfokú végzettségűek keresetei a legmagasabbak, ám az ő relatív bérelőnyük a középfokú végzettségűekhez képest csak a kilencvenes évek első felében nőtt, utána nem változott, vagy csökkent az egymást követő években. Érdemes ezért külön figyelmet szentelni annak, hogy a különböző iskolázottságú és életkorú háztartásfőkkel jellemzett háztartásokban élők között hasonló jelenségeket tapasztalhatunk-e. A 3. táblázat tapasztalatai eléggé drámaiak. 1987 és 2001 között az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkező háztartásfők jövedelmi pozíciója romlott a legnagyobb mértékben, ezen belül is különösen a legfiatalabbak között. Eközben pontosan a 35 év alatti háztartásfők háztartásának tagjai között nőtt meg a jövedelmi egyenlőtlenség a legnagyobb mértékben. A szakmunkás végzettségűek jövedelmeinek az átlagostól vett lemaradása szintén nőtt a kilencvenes években. Ebben a csoportban az életkor kevésbé differenciál. Ugyanakkor 2001-ben a 60 év feletti szakmunkás végzettségűek körében sokkal alacsonyabb az egyenlőtlenség mértéke, mint bármelyik másik csoportban, eltérően a 36–59 kohorsztól, ahol ugyan a népesség egészéhez képest kisebb az egyenlőtlenség, de messze nem annyival, mint az idősebbek esetében. A legnagyobb jövedelmi differenciálódás a felsőfokú végzettségűek között zajlott le, életkori kohorsztól csaknem függetlenül. Ezeknek a csoportoknak az átlaghoz képest vett jövedelmei is jelentősen emelkedtek a periódus folyamán, eltérően az alacsonyabb végzettségűekétől. Kicsit másképpen a következőkben foglalhatjuk össze az életkor és az iskolázottság dimenziójában lezajlott változásokat. • Azonos életkori kohorszokon belül jelentősen nőttek az egyes iskolai végzettségi szintekkel elérhető jövedelmek közötti különbségek. Ezen belül az alapfokú és a szakmunkás végzettségűek relatív jövedelmi helyzete romlott, a felsőfokúaké javult, a középfokú végzettségűeké pedig lényegileg nem változott. • Azonos iskolázottsági szinteken belül a változások eltérően érintették az egyes életkori kohorszokat. • Az alapfokú végzettségűek közül leginkább a fiatalok helyzete romlott, a felsőfokú végzettségűek között viszont éppen a fiatalok helyzete javult a leginkább. • Mindez azzal járt, hogy az alacsonyabb végzettségűek között meredekebb lett az életkor–jövedelem profil (a periódus végén két alapfokú végzettségű háztartásfő között nagyobb lett a különbség az idősebb javára, mint volt a periódus elején). A felsőfokú végzettségűek között pedig éppen fordított a helyzet. Miközben 1987-ben egy 35 év alatti felsőfokú végzettségű háztartásfő háztartásának jövedelme 7 százalékkal, egy 60 év feletti háztartásfő háztartásának jövedelme 22 százalékkal volt az átlag felett, 2001-re mindkét kategória növelte ugyan relatív jövedelmi helyzetét, de az életkor–jövedelem profil nemcsak hogy laposabb lett, de éppenséggel megfordult. 2001-ben a 35 év alatti, felsőfokú végzettségű háztartásfők háztartásaiban élők jövedelmei 52 százalékkal, a 60 év fölöttiek jövedelmei pedig 45 százalékkal haladják meg az átlagot.


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Összességében a fiatalok között (a szakmunkásokat kivéve) valamennyi iskolázottsági csoportban alaposan megnőtt a jövedelmek egyenlőtlensége. Ebben a tekintetben a legnagyobb mértékben a fiatal felsőfokú végzettségűek jövedelmeinek szórása emelkedett, de a szórás növekedése a fiatal alap- és középfokú végzettségűek között is jelentős volt.

22.3. táblázat - 3. táblázat A személyi ekvivalens jövedelmek egyenlőtlensége és a relatív jövedelmi pozíció változása 1987 és 2001 között a háztartásfők életkori és iskolázottsági kombinációival jellemzett háztartásokban A háztartásfő életkora

A háztartásfő befejezett iskolai végzettsége alapfokú

szakmunkásképz ő

középfokú

felsőfokú

együtt

MLD×1000, 1987 35 év alatt

79

88

88

75

92

36–59 év

77

72

77

74

82

60 év és fölötte

76

42

106

84

92

Összesen

86

80

86

81

MLD×1000, 2001 35 év alatt

174

80

137

176

194,9

36–59 év

104

110

93

117

139,2


52

38

76

156

88,6

Összesen

103

94

104

130

A 2001. évi MLD-érték az 1987. évi MLD-érték százalékában 35 év alatt

219

90

156

236

212

36–59 év

135

153

121

158

170


68

91

72

185

97

Összesen

119

118

121

162

Az egyes csoportokba tartozók jövedelmeinek átlaga a népesség átlagának százalékában, 1987-ben (λk = μk/μ) 35 év alatt

74

92

99

107

91

36–59 év

102

99

117

137

109


78

101

108

122

85



Összesen

91

96

111

129

Az egyes csoportokba tartozók jövedelmeinek átlaga a népesség átlagának százalékában, 2001-ben (λk = μk/μ) 35 év alatt

52

78

99

152

90

36–59 év

74

90

114

149

108


73

85

111

145

88

Összesen

69

87

110

149

Az adott csoportba tartozók átlagjövedelmeinek növekedése: a 2001. évi relatív érték az 1987-es érték százalékában 35 év alatt

70

85

100

143

99

36–59 év

72

90

98

109

99


94

84

102

119

103

Összesen

76

90

99

116

Miközben a népesség egészére vonatkozó MLD-index értéke csaknem 60 százalékkal növekedett, bizonyos alcsoportokban éppenséggel jelentősen csökkentek az egyenlőtlenségek. Ide tartozik a fiatal szakmunkás végzettségűek mellett a 60 év fölötti háztartásfők háztartásaiban élők közül a legfeljebb középfokú végzettségűek mindhárom iskolázottsági csoportja.

4. Az eredmények magyarázata és következtetések Az elemzésben feltárt eredmények segítenek megérteni az átalakulás szakaszainak eltérő jellegzetességeit és hozzájárulnak ahhoz, hogy közelebb jussunk az egyenlőtlenségek belső, strukturális átalakulásának feltáráshoz, egyben segítenek feloldani a cikk elején jelzett látszólagos paradoxont is.

4.1. Az átalakulás szakaszai Az egyenlőtlenségek növekedése az 1987–2001 közötti időszakban három jól elkülöníthető periódusra osztható. Az első időszak nagyjából 1987 és 1992 között tartott. Ezekben az években zajlott le a magyar gazdaság második világháború utáni legnagyobb visszaesése, a munkapiac átrendeződése, a munkanélküliség felfutása, a háztartások foglalkozási polarizációja. A második időszakban, 1992 és 1996 között a gazdaságot még többékevésbé a stagnálás, viszonylag magas infláció és munkanélküliség jellemezte. A harmadik periódusban, 1996 és 2001 között növekedésnek indult a gazdaság, csökkent a munkanélküliség és az infláció. A három időszakban az egyenlőtlenségek alakulása jól elkülöníthető mintát mutatott. Az első időszakban, 1987 és 1992 között következett be az egyenlőtlenségek legjelentősebb növekedése. A transzformációs átalakulásnak ebben az első szakaszában minden egyenlőtlenségi mutató jelentősen növekedett. A legfelső és a legalsó decilis átlagjövedelmeinek aránya a nyolcvanas években jellemző 4,5 körüli arányról 6 körülire, az egy főre jutó jövedelmek Gini-mutatója 0,24-ről 0,27-re, az ekvivalens háztartási jövedelmekre számolt MLD-index értéke pedig mintegy 30 százalékkal, 0,092-ről 0,121-re emelkedett. Ebben az időszakban a legjelentősebb változás a háztartások foglalkozási-munkapiaci polarizációja volt: csökkent a foglalkoztatottak száma a háztartásokban, ezáltal csökkent a foglalkoztatott háztartásfőjű háztartásokban élők aránya, és még inkább csökkent azoknak az aránya, akik legalább két foglalkoztatottal rendelkező háztartásban éltek. A háztartások iskolázottsági különbségei szerint nőttek a háztartások közötti jövedelemkülönbségek, az 249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? iskolázottsági szerkezet átrendeződésének (ami esetünkben inkább a háztartásfők között megvalósult szelekciót jelentette, és nem az iskolarendszer kibocsátásának megváltozását) ebben az időszakban inkább egyenlőtlenségeket csökkentő hatása volt.12 Az átalakulás második szakaszában (1992 és 1996 között) az egyenlőtlenségek továbbra is viszonylag számottevően, bár a korábbi időszakhoz képest kisebb mértékben nőttek. Nőtt a legfelső decilis részesedése az összes jövedelemből, emelkedett a felső percentilis aránya a mediánhoz, nőtt a Gini-együttható, és az MLDmutató értéke 0,121-ről 0,143-ra, tehát 19 százalékkal emelkedett Ebben az időszakban az egyenlőtlenség növekedését leginkább az iskolázottsági szintek közötti egyenlőtlenségek növekedése magyarázta. Emellett a gyermekszám, az etnikum és a településtípus dimenziójában is viszonylag nagy hatást gyakorolt az egyenlőtlenségek növekedésére a csoportok közötti egyenlőtlenség növekedése. Nem lehet azonban kizárni azt, hogy valamekkora mértékben a szóban forgó népességi részhalmazok iskolázottsági összetétele is meghatározó volt. Ebben az időszakban minden társadalmi kategóriában növekedett az egyenlőtlenség, a 60 év fölötti háztartásokat és a cigány háztartásokat kivéve, ahol egyaránt csökkent a belső egyenlőtlenség, ezek azonban csak kismértékben hatottak a teljes egyenlőtlenségre, és mivel mindkét csoport átlagjövedelmei csökkentek, nem is feltétlenül jártak az összes jövedelemegyenlőtlenségre csökkentő hatással. Az átalakulás harmadik szakaszában (a kilencvenes évek második felében) minimális mértékben változtak a mért egyenlőtlenségek, és az eloszlás különböző szegmenseire érzékeny mutatók nem is mutatnak teljesen egyértelmű eredményeket ebben a tekintetben. Összességében alig változott a legfelső decilis részesedése, előbb csökkent, majd nőtt a felső percentilis alsó határának aránya a mediánhoz képest, csökkent, majd visszaugrott a Gini-együttható értéke, emelkedett, majd csökkent a Theil-mutató értéke, kismértékben, mindössze 2 százalékponttal, 0,143-ról 0,145-re emelkedett az MLD-mutató értéke. Tekintettel arra, hogy a növekedés a hibahatáron belül volt, ebben a periódusban helyesebb a jövedelemegyenlőtlenség stagnálásáról beszélni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem történtek változások az egyenlőtlenség szerkezetében, csak ezek valószínűleg összességében kioltották egymást. Növelte a teljes egyenlőtlenség mértékét, hogy a jövedelmek átlaga és egyenlőtlensége egyaránt emelkedett azokban a háztartásokban, amelyek budapestiek, amelyekben (már vagy még) nincs eltartott gyermek, ahol a háztartásfő 35 év alatti, vagy amelyekben a háztartásfőnek felsőfokú végzettsége van. Csökkentő hatása volt annak, hogy kisebb lett az egyenlőtlenség azon háztartások között, amelyek városiak, ahol nyugdíjas a háztartásfő és nincs más kereső a családban, valamint ott, ahol a háztartásfő szakmunkás végzettséggel rendelkezik, illetve ahol a háztartásfő 36–59 év közötti.

4.2. Az egyenlőtlenségek értékelése A magyarországi elégedetlenség és frusztráció magas arányát magyarázandó felállított számos hipotézis közül (Róbert [1996]; Kolosi [2000]; Örkény [1997]; Örkény–Székelyi [1998]; Sági [2000]) nagy valószínűséggel komoly magyarázóereje lehet a referenciacsoportokkal kapcsolatos gondolatmenetnek. Sőt, bizonyos mértékig ez a gondolatmenet adhat magyarázatot arra is, hogy az elégedetlenség mértéke a valós helyzetet is csak kevéssé tükrözi, és a jövedelmi skálának minden szintjén vannak elégedetlenek. Mivel nagyon átfogó kognitív képességek kellenének ahhoz, hogy az egészet úgy en bloc bárki is átlássa, természetesen (a jövedelemstatisztikusokon kívül) senkiről sem feltételezhetjük, hogy egyben, teljes egészében látják a jövedelemeloszlást. Nagyon valószínűnek tűnik ezért az, hogy az egyének a saját jövedelmi helyzetüket nem az egész eloszláshoz mérik, hanem annak valamilyen kiválasztott szegmenseihez. A szociológiában a referenciacsoportok elmélete (Runciman [1966], Merton [1980]) azt hangsúlyozza, hogy az emberek az értékítéleteiket általában nem a társadalom egészére vonatkozóan, hanem saját közvetlen környezetükkel (családjukkal, szomszédjukkal, munkatársaikkal) összevetésben fogalmazzák meg. Ez minden bizonnyal igaz az elosztási igazságossággal kapcsolatos percepcióikra és a saját szubjektív helyzetük megítélésére is (Evans– Kelley–Kolosi [1992]). Egy, a Tárki Háztartás Monitor felvételén 1999-ben végzett vizsgálat szerint valószínűleg az állhat a viszonylag konstans elégedetlenség hátterében, hogy a népesség különféle csoportjainak eltérők a referenciái, és a rendszerváltás utáni helyzetben bizonyos csoportok esetében bekövetkezett a vonatkoztatási csoportok egyfajta váltása is (Sági [2000]). Miközben a többség az átlaghoz, illetve saját környezetében tipikusnak tekintett jövedelmekhez viszonyítja a saját helyzetét, számosan saját múltbeli helyzetükből indulnak ki. 13 Különösen a Ebben az időszakban Kattuman–Redmond [1997] a KSH családiköltségvetés-vizsgálata alapján hasonló jellemzőket talált, bár az eredmények az eltérő specifikációk miatt nehezen vethetők össze. Szerintük mindenesetre 1987 és 1993 között az iskolai végzettség változása inkább csökkentette az egyenlőtlenségeket. A munkapiaci státust tekintve szerintük a háztartásokon belüli eltartottsági hányad változása nagyobb hatást gyakorolt, mint magának a háztartásfőnek a munkapiaci pozícióváltozása. 13 Azon belül is valószínűleg inkább a rendelkezésre álló jövedelemhez, illetve a belőle megvalósított és látható fogyasztási mintákhoz viszonyítanak. 12


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? kiemelkedett, magasabb jövedelműek közül sokakat már nem elégít ki a legvidámabb kelet-európai barakkban elérhető viszonylagos szabadság és életszínvonal, hanem jólétüket a Nyugat-Európában jellemző életszínvonalhoz igyekeznek viszonyítani. Számukra tehát elégedettséget csak annak az életszínvonalnak a megközelítése jelenthetne. Ebben a tanulmányban az aggregált egyenlőtlenségi mutatószámok tekintetében a kilencvenes évek fordulóján lezajlott egyenlőtlenségnövekedés, majd a kilencvenes évek első felében a transzformációs válság miatt kialakult jövedelemcsökkenés és egyenlőtlenségnövekedés után a kilencvenes évek második felében csak kis változást regisztrálhattunk. A dekompozíciós elemzés megmutatta, hogy miközben összességében előbb csökkenő mértékben nőttek, majd pedig lényegében stagnáltak az egyenlőtlenségek, mindez folyamatosan jelen levő, jelentős belső átrendeződéssel párosult. Nőttek az egyenlőtlenségek egyes életkori kohorszokon belül (elsősorban a fiatalok között), egyes iskolázottsági csoportok között (mindenekelőtt a felsőfokú végzettségűek javára), az egyes településtípusok között (különösen a Budapest–vidék összehasonlításban) és a különböző munkapiaci csoportok között (a háztartások foglalkoztatottsági polarizációja mentén). Ezáltal számos társadalmi csoport tapasztalhatott változást jövedelmében saját referenciacsoportjához képest, és nagyon sokan lehettek azok, akik mindezt negatívan élték meg. Az idősebb felsőfokú végzettségűeket frusztrálhatta a fiatalabb magas iskolázottságúak jövedelmi nyeresége, az életkor–jövedelmi profilok kisimulása, a korábban viszonylag jobb helyzetű nyugdíjasokat a nyugdíjasok jövedelemarányainak összenyomódása, a stabil felső rétegeket a nyugati társadalmakból választott referenciáikhoz képest vett esetleges pozíció romlása és így tovább. Ezek a változások összességében inkább az egyenlőtlenségek összesített mértékének csökkenését jelenthették, miközben az egyes érintett „vesztes” rétegek esetleg méltánytalanságként, esetleg az egyenlőtlenségek növekedéseként élhették meg mindezt.

4.3. A mért adatok más lehetséges interpretációi A dolgozatnak két fő állítása van. Egyfelől az, hogy a kilencvenes évek második felében nem nőttek lényegesen a jövedelmi egyenlőtlenségek. Másfelől az, hogy megváltozott viszont az egyenlőtlenségek szerkezete azokban a megfigyelhető dimenziókban, amelyekre vonatkozóan az egyének által kialakított normatív vélemények válaszolnak, és ennek köszönhetően térnek el egymástól az egyenlőtlenségek objektív trendjei és azok percepciói. Egyik állítás esetében sem szeretném kizárni az alternatív magyarázatok lehetőségét. Vegyük most, legalább vázlatosan sorra ezeket! 1. Az egyenlőtlenségek a kilencvenes évek második felében is nőttek, de a Tárki által készített empirikus adatfelvételek ezt nem regisztrálták. Noha ezt teljességgel nem lehet kizárni, elgondolkodtató, hogy az adott időszakra elérhető egyetlen éves idősoros vizsgálatból, a KSH háztartás-költségvetési felvételéből készített elemzés szintén az egyenlőtlenségek stagnálását mutatta ki a kilencvenes évek második felében (Kapitány– Molnár [2002]). Elképzelhető persze, hogy mindkét adatfelvétel növekvő mértékben vesztette el a kapcsolatot a valósággal. A viszonylag kismintás felvételekből nyert adatoknak az alapsokaságtól vett eltérései (a mintavételi hiba itt nem tárgyalt problémáját nem számítva) alapvetően két ok miatt fordulhatnak elő. Először is, ha a jövedelemeloszlás széleit szisztematikusan nagyobb mértékben érintő válaszmegtagadás időben növekvő méreteket ölt. A másik lehetőség pedig az, hogy ha az évek során növekszik a jövedelemeltitkolás a jövedelemeloszlás felső szélein, vagy csökken az alsó széleken. Bár szisztematikus validálási kísérletek híján nem tudjuk megítélni, egyik lehetséges trendet sem valószínűsíthetjük akkora mértékűnek, hogy az képes lehetett volna „eltüntetni” az egyenlőtlenségek nagyobb mértékű növekedését, nem beszélve arról, hogy például a jövedelemeltitkolás mértékének megítéléséhez egyfajta proxyként használható rejtett gazdasági aktivitások visszaszorulásáról is készültek elemzések. 2. Az egyenlőtlenségek a kilencvenes évek második felében tényleg nem nőttek jelentős mértékben, de a megfigyelt percepciós eltérések valamilyen más referenciaelemeknek tudhatók be. Lehetséges például, hogy az egyének az értékítéleteiket nem annyira a saját referenciacsoportjaiknak tulajdonított jövedelmekhez vagy fogyasztási mintákhoz viszonyítva alakítják ki, hanem valamilyen anekdotikus, esetileg felmerülő evidenciák (kirívó esetek, médiában felmerült botrányok stb.) alapján, és a hozzájuk kapcsolódó, médiaalapú sztereotípiák általánosításai alapján alakítják ki véleményeiket. Ezenkívül számos más, hasonló logikájú hipotézisnek lehet létjogosultsága ebben a tekintetben, és mindegyiket alaposan meg kellene vizsgálni egy, az egyenlőtlenségek megítélésének társadalmi-pszichológiai meghatározottságát vizsgáló elemzésben. 3. Az egyenlőtlenségek a kilencvenes évek második felében tényleg nem nőttek jelentős mértékben, de nem a referenciák változtak, hanem maguk az egyének mozogtak a jövedelemeloszláson belül. A kilencvenes évek első felében, amikorra adataink vannak a háztartáspanelből, erőteljes jövedelmi mobilitás volt jellemző (Spéder [2002], Habich–Spéder [1998], [1999]). 1992 és 1997 között a népesség közel fele élt meg változó jövedelmi helyzetet, amellett hogy mintegy 20 százalék masszívan a stabil alsó vagy alsó-közép jövedelmi csoporthoz 251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? tartozott (Kolosi [2000]). A háztartás-költségvetési felvételre épülő rotációs panel alapján szintén számottevő jövedelmi mobilitást regisztráltak a kilencvenes évek első felében (Kapitány–Molnár [2002]). Mindkét vizsgálat a jövedelmi mobilitás csökkenését mutatta ki az évtized második harmadában. Lehetséges tehát, hogy a nem változó aggregált egyenlőtlenségek körülményei ellenére növekvőnek érzékelt szóródás valamilyen módon az egyéni „liftezések” és a másokra vonatkozóan látott vagy feltételezett „liftezések” megítéléséből fakad. Mindhárom itt említett téma kiváló kutatási lehetőségeket jelenthet a jövedelemegyenlőtlenségekkel és az egyenlőtlenségek megítélésével foglalkozó kutatók számára. Bízzunk abban, hogy számos kutatási eredmény születik a nem túl távoli jövőben e hipotézisek ellenőrzése alapján.

5. Hivatkozások Andorka Rudolf [1996]: Elégedetlenség. Megjelent: Sik Endre–Tóth István György (szerk.) [1996]: Társadalmi páternoszter 1992–1995. Jelentés a Magyar Háztartás Panel 4. hullámának eredményeiről. BKE–Tárki–KSH, Budapest. Andorka Rudolf–Ferge Zsuzsa–Tóth István György [1997]: Valóban Magyarországon a legkisebbek az egyenlőtlenségek? Közgazdasági Szemle, 2. sz. 89–112. o. Andorka Rudolf–Spéder Zsolt [1996]: A szegénység Magyarországon 1992–1995. Esély, 4. sz. Atkinson, A. B.–Rainwater, L.–Smeeding, T. M. [1995]: Income distribution in the OECD countries. OECD Social Policy Studies No. 18., Párizs. Atkinson, A.–Micklewright, J. [1992]: Economic Transformation in Eastern Europe and the Distribution of Income. Cambridge University Press, Cambridge. Bailey, D. [1997]: Separate but Equal? Comparing and decomposing income inequality in Central and Eastern Europe. Az EBRD a szegénység és egyenlőtlenségek az átmeneti gazdaságokban témakörben megrendezett, 1997. májusi konferenciájára benyújtott tanulmány. Coulter, F.–Cowell, F.–Jenkins, S. P. [1992]: Equivalence scale relativities and the extent of inequality and poverty. The Economic Journal, Vol. 102. szeptember, 1067–1082. o. Cowell, F. A. [1995]: Measuring Inequality. 2nd Edition. Hemel Hempstead, Harvester Wheatsheaf. Cowell, F. A. [1998]: Measurement of inequality. LSE STICERD Distributional Analysis Research Programme. Discussion Paper, No. 36., 95. o. Evans, M.–Kelley, J. –Kolosi Tamás [1992]: Images of class: public perceptions in Hungary and Australia. American Sociological Review, Vol. 57, augusztus, 461–482. o. Flemming, J.–Micklewright, J. [1999]: Income distribution, economic systems and transition. Innocenti Occasional Papers Economic and Social Policy Series, No. 70, 94. o. Förster, M. F. [2000]: Trends and driving factors in income distribution and poverty in the OECD area. Labour Market and Social Policy Occassional Papers, No. 42, OECD, Párizs. Förster, M. F.–Szivós Péter–Tóth István György [1999]: Welfare support and poverty: the experiences of Hungary and the other Visegrad countries. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Social report 1999. Tárki, Budapest, 293–309. o. Förster, M. F.–Tóth István György [1997a]: Szegénység és egyenlőtlenségek Magyarországon és a többi visegrádi országban. Tárki Társadalompolitikai Tanulmányok, 1. Tárki, Budapest. Förster, M. F.–Tóth István György [1997b]: Poverty, inequalities and social policies in the Visegrad countries. Megjelent: Economics of Transition. Vol. 5. No. 2. 505–510. o. Galasi Péter [1995]: A jövedelemegyenlőtlenségek változása Magyarországon 1987, 1992–1994. Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutató Intézet, Budapest, 60. o.


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Galasi Péter [1998]: Income inequality and income mobility in Hungary 1992–1996. UNICEF Innocenti Occasional Papers Economic and Social Policy Series, No. 64, UNICEF ICDC, Firenze. Habich, R.–Spéder Zsolt [1998]: Vesztesek és nyertesek: a társadalmi változás következményei három országban. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998. Tárki, Budapest. Habich, R.–Spéder Zsolt [1999]: Folytonos változás – eltérő változatok. A jövedelmek egyenlőtlensége és dinamikája három társadalomban. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3–29. o. Hajdú Ottó [1997]: A szegénység mérőszámai. KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, Statisztikai Módszerek témadokumentáció sorozat, 22. sz., KSH, Budapest, 99. o. Havasi Éva–Horváth Ádámné–Rédey Mária–Schnell Lászlóné [1998]: A mai magyar háztartások jövedelemeloszlása. Statisztikai Szemle, 3. sz. 221–237. o. Jenkins, S. P. [1991]: The measurement of income inequality. Megjelent: Osberg, L. (szerk.): Economic inequality and poverty: International perspectives. ME Sparpe, New York–London, 3–38. o. Jenkins, S. P. [1995]: Accounting for inequality trends: decomposition analyses for the UK, 1971–86. Economica, Vol. 62. 29–63. o. Kapitány Zsuzsa–Molnár György [2000]: Inequality and mobility analysis by the Hungarian Rotation Panel 1993–1998. MTA KTK Műhelytanulmányok MT-DP. 4. Budapest. Kapitány Zsuzsa–Molnár György [2002]: Egyenlőtlenség és mobilitás a magyar háztartások jövedelmében, kiadásaiban és tartós fogyasztási cikkeinek állományában. Közgazdasági Szemle, 12. sz. 1015–1041. o. Kattuman, P.–G. Redmond [1997]: Income inequality in Hungary, 1987, 1993. DAE Working Papers No. 9726., Department of Applied Economics, University of Cambridge, Cambridge. Kertesi Gábor–Köllő János [2000]: A gazdasági átalakulás két szakasza és az emberi tőke átértékelődése Magyarországon, 1986–1999. Közgazdasági Szemle, 11. sz. Kertesi Gábor–Köllő János [2001]: A gazdasági átalakulás két szakasza és az emberi tőke átértékelődése Magyarországon, 1986–1999: a bérszerkezet átalakulása. Közgazdasági Szemle, 11. sz. Kézdi Gábor–Köllő János [2000]: Életkor szerinti kereseti különbségek a rendszerváltás előtt és után. Megjelent: Király Júlia–Simonovits András–Száz János (szerk.) [2000]: Racionalitás és méltányosság. Tanulmányok Augusztinovics Mária születésnapjára. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 27–60. o. Kolosi Tamás [1990]: Egyenlőtlenségtudat nemzetközi összehasonlításban. Megjelent: Andorka Rudolf–Kolosi Tamás–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990. Tárki, Budapest. Kolosi Tamás [2000]: A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Osiris Kiadó, Budapest. Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.) [1998]: Társadalmi riport 1998. Tárki, Budapest. Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.) [2002)]: Társadalmi riport 2002. Tárki, Budapest. Kovács Balázs–Gál Róbert Iván [2002]: Adóteher-elosztás és korosztályi elszámolás. Számítások végzése a magyarországi jövedelem- és adóteher-eloszlásra vonatkozóan. Tárki, Budapest. Köllő János [2000]: Bérek a politikai rendszerváltástól az ezredfordulóig. Megjelent: Fazekas (szerk.) [2000]: 35–145. o. KSH [1990]: Jövedelemeloszlás Magyarországon. Az 1988. évi felmérés adatai. KSH, Budapest. KSH [1998]: Jövedelemeloszlás Magyarországon. 1995, KSH, Budapest. KSH [2000]: Családi költségvetés 1999. Adattár. KSH, Budapest.


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Lengyel György–Tóth István János [1996]: Az életszínvonallal való elégedettség társadalmi tényezői. Jel–Kép, 1. sz. 31–46. o. Litchfield, J. A. [1999]: Inequality: methods and tools. Text for World Banks Web Site on Inequality. Poverty and Socio-economic performance: http://worldbank.org/poverty/inequal/index.htm. Medgyesi Márton [1997]: A kereseti egyenlőtlenséggel kapcsolatos attitűdök változása a rendszerváltás során. Szociológiai Szemle, 4. sz. 87–108. o. Merton, R. [1980]: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Budapest. Milanovic, B. [1998]: Income inequality and poverty during the transition from planned to market economy. The World Bank, Washington D.C. Mookherjee, D.–Shorrocks, A. F. [1982]: A decomposition analysis of the trend in UK income inequality. Economic Journal, 92. 886–992. o. OECD [1999]: Trends in income distribution and poverty in the OECD area. OECD, Párizs. Örkény Antal [1997]: Hétköznapok igazsága. Új Mandátum Kiadó, Budapest. Örkény Antal–Székelyi Mária [1998]: Igazságosság és legitimáció. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. Tárki, Budapest, 449–571. o. Redmond, G.–Kattuman, P. [1999]: Inequality and polarization in Hungary in transition. Paper prepared for the Phare-Ace Projest on Household Welfare and behaviour during transition in Bulgaria, Hungary and Poland. Tárki, Budapest, június. Révész Tamás [1994]: An analysis of the representativity of the Hun Samples. Discussion Paper on Economic Transition DPET No. 9403, University of Cambridge. Róbert Péter [1996]: Fogcsikorgatva: a megkeseredett rendszerváltás. Századvég, Új folyam, 2. sz. ősz, 59–86. o. Rose, R.–Ch. Haerpfer [1994]: New democracies barometer III. Studies in Public Policy. Glasgow, University of Strathclyde, 216. sz. Runciman, W.G. [1966]: Relative deprivation and social justice. Routledge–Kegan Paul, London. Sági Matild [1996]: Egyenlőtlenségek és egyenlőségtudat. Megjelent: Andorka Rudolf–Kolosi Tamás– Vukovich György [1996]: Társadalmi riport, 1996. Tárki, Budapest, 528–561. o. Sági Matild [2000]: Az anyagi helyzettel való elégedetlenség és a vonatkoztatási csoportok. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György [2000]: Társadalmi riport 2000. Tárki, Budapest, 260–297. o. Sági Matild [2001]: Elégedettség, jövedelmi feszültség. Megjelent: Szivós Péter–Tóth István György (szerk.): Tíz év. Tárki Monitor Jelentések. Tárki, Budapest, december, 148–164. o. Sen, A. [1973]: On Economic Inequality. Clarendon Press, Oxford, 118 o. Shorrocks, A. [1980]: The class of additively decomposable inequality measures. Econometrica, Vol. 48, No. 3, április, 613–625. o. Sik Endre–Tóth István György (szerk.) [1998]: Zárótanulmány. Jelentés a MHP VI. hullámának eredményeiről. BKE Szociológia Tanszék–Tárki, február. Smeeding, T.–Gottschalk, P: [1995]: The international evidence on income distribution in modern economies: where do we stand? LIS Working Paper, No. 135. Spéder Zsolt [2002]: A szegénység változó arcai. Tények Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Budapest.

és


értelmezések.

Andorka

Rudolf

Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Szivós Péter–Rudas Tamás–Tóth István György [1998]: TÁRSZIM97 modell az adók és támogatások hatásvizsgálatára. Tárki Társadalompolitikai Tanulmányok, 10. sz. Tárki, Budapest. Szivós Péter–Tóth István György (szerk.) [2001]: Tíz év. Tárki Monitor-jelentések. Budapest. Tóth István György [1992]: Attitudes towards „just” earnings differentials in eight countries. A Magyar Szociológiai Társaság konferenciájára benyújtott tanulmány, Budapest, október 17–18. Tóth István György [2002a]: Jövedelemeloszlás a kilencvenes években. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. Tárki, Budapest, 20–41. o. Tóth István György [2002b]: Jövedelemeloszlás a kilencvenes évek Magyarországán. PhD disszertáció. BKÁE, június. UNDP–MTA VK [é. n.]: Az emberi erőforrások jellemzői Magyarországon, 1999. UNDP–MTA Világgazdasági Kutató Intézet, Budapest. World Bank [1995]: Hungary. Poverty and Social Transfers. World Bank Country Study, Washington D.C. World Bank [1996]: From plan to market. The World Bank, Washington D.C. World Bank [2000]: Making transition work for everyone: Poverty and inequality in Europe and Central Asia. The World Bank, Washington D.C. World Bank [2001]: Hungary. Long-term Poverty, Social Protection and the Labor Market. Report No. 20645Hu. World Bank, Washington D. C.

6. Függelék 6.1. Adatforrások és módszertani megjegyzések KSH jövedelemfelvétel • E felvételsorozat 1962-től ötévente folytatódott egészen 1987-ig. (KSH [1990]). A sohasem publikált 1992-es vizsgálat után 1996-ban (az 1995-ös referenciaévre vonatkozóan) készült az eddigi utolsó jövedelemfelvétel (KSH [1998]). E tanulmányhoz a szokásosnál valamivel nagyobb, mintegy 20 ezer háztartást felölelő mintán végzett 1988. évi jövedelemfelvétel adatait használtam. Ez a vizsgálat az akkor még megvalósítható módszertannak köszönhetően kivételesen jó adatminőséget produkált: a makrogazdasági jövedelemadatoktól mindössze 4 százalékkal tértek el a vizsgálatba bevont jövedelmek. Ez nagyságrenddel kisebb volt, mint amilyen jövedelemhiányokkal a kilencvenes évek végének vizsgálatai küzdöttek. Magyar Háztartás Panel Kutatás (MHP) • A BKE és a Tárki közös kutatásaként, több évben a KSH részvételével folytatott vizsgálat 1991-ben 2600 háztartást magában foglaló indulómintáját panelszerűen követte 1997-ig – a kérdezett háztartások tagjainak munkapiaci pozíciójával, jövedelmeivel, lakáskörülményeivel, illetve véleményeivel kapcsolatban. Ez a longitudinális vizsgálat követte más európai országok, mint például a német GSOEP, a brit BHPSP vagy például az amerikai PSID módszertanát. Az MHP eredményeit műhelytanulmányok (utoljára Sik–Tóth [1998]), könyvek (Kolosi–Tóth–Vukovich [1998]), valamint magyar és nemzetközi szektorális elemzések (például a szegénységre és egyenlőtlenségekre vonatkozóan Smeeding– Gottschalk [1995], World Bank [1995], [2001]) mutatták be. Bár az MHP-vizsgálat adatfelvételei 1997-ben lezárultak, a panel adatállományán a vizsgálat befejezése után is folyamatos munka folyt. Ennek keretében fejeződött be 2000-ben a panel adatbázisának tisztítása, a korábban két elkülönült (országos és budapesti) mintán folyt vizsgálat visszamenőleges összevonása és ellátása egységes súlyrendszerrel. A tanulmány az összevonás utáni adatállományból használt idősorokat. Tárki Háztartás Monitor • Ez a vizsgálat az MHP módszertanát követte, de nem longitudinális, hanem éves idősoros adatfelvételekre alapozva. Az MHP egyes éveinek keresztmetszeti adatai azonban a monitoradatokkal idősorba tehetők, ez nem okoz összehasonlíthatósági problémákat. Többet a vizsgálatról Szivós–Tóth [2001], nemzetközi összehasonlításban pedig Förster [2000], OECD [1999] nyújt. A kilencvenes évek során egy adatpontra rendelkezésre álló KSH jövedelemfelvétel alapján a jövedelemegyenlőtlenségek nagysága tekintetében lényegében ugyanazt találták, mint a háztartáspanel vonatkozó évében (KSH [1998], Havasi és szerzőtársai [1998], UNDP–MTA VK [é. n.]). Emiatt feltételezhetjük,


Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? hogy a KSH 1988-as jövedelemfelvételének és a Tárki háztartási adatállományainak idősorba állítása nem okozhat összehasonlíthatósági gondokat. A KSH háztartás-költségvetési felvétele • Ezt a felvételt a KSH 1993-ig kétévente, azóta évente végzi, a háztartások fogyasztási szokásai feltérképezésének céljával. A mintavételi eljárás többször változott, de mindig többlépcsős, rétegzett mintavételt alkalmaztak, és az egyes években 8-10 ezer közötti háztartást kerestek meg. Részletes fogyasztási napló mellett a vizsgálat jövedelemkérdéseket is tartalmaz. A háztartás-költségvetési felvétel módszertanáról a kilencvenes években követett gyakorlatról részletesen tájékoztat a KSH [2000]. Mivel azonban a részletes naplózás tekintetében a vizsgálatban való részvétel szelekciós torzításokat okoz, a vizsgálatból származó jövedelemeloszlási adatok tekintetében óvatosságra van szükség (Révész [1994]). Kiváló időbeli összehasonlítások és remek dekompozíciós elemzések születtek belőle (Kattuman–Redmond [1997], Kapitány–Molnár [2002]), a háztartás-költségvetési felvétel alapján nyert egyenlőtlenségi mutatók azonban sokkal alacsonyabbak a másik két adatállományból kaphatóknál. A háztartás-költségvetési felvétel a jövedelemeloszlásnak egy szűkebb szegmensét fogja át (Andorka–Ferge–Tóth [1997], Kapitány–Molnár [2002]), aminek következtében a belőle készített nemzetközi elemzések (World Bank [1996], [2000], Kattuman– Redmond, [1997]) gyakorlatilag egy másik egyenlőtlenségi rezsimbe helyezik Magyarországot, mint a KSH jövedelemfelvétele és a Tárki háztartásvizsgálatai. A jövedelemegyenlőtlenségeket a háztartásmérettel korrigált éves nettó összjövedelmek alapján számítottam. Az éves számbavételi periódust a hazai és nemzetközi gyakorlat indokolja. A választott időperiódus hosszának növelése kissé csökkentené a kapott egyenlőtlenségi mutatókat, mint ahogy az éves jövedelmek egyenlőtlensége is kisebb valamelyest a havi jövedelmekkel mért egyenlőtlenségeknél (Tóth [2002b]). Az elemzés korlátozását nettó jövedelmekre az teszi szükségessé, hogy a vizsgált időszak elején, 1987-ben még Magyarországon nem is volt személyi jövedelemadózás, később pedig az itt használt adatállományok nem teszik lehetővé a bruttó jövedelmek vizsgálatát.14 A háztartásmérettel korrigált összes háztartásjövedelem számítására azért van szükség, mert ez jobban tükrözi a háztartások jólétében fellelhető tényleges különbségeket. Az eltérő méretű háztartásoknak eltérők a fogyasztási szükségletei, a nagyobb háztartások fogyasztási szükségletei azonban a méretgazdaságosság miatt nem egyenes arányban növekszenek a háztartások méretével. Ebben a vizsgálatban a hosszú távú idősorokban azért számoltam egy főre jutó jövedelmekkel, mert ezek esetében állnak rendelkezésre a KSH-adatokból számított hosszú távú idősorok (Atkinson–Micklewright [1992]). A kilencvenes évekre vonatkozó számítások és a dekompozíciós elemzés során azonban a háztartások által szerzett jövedelmeket egy, a háztartásméretet tekintetbe vevő együtthatóval (e = 0,73) korrigáltan allokáltam vissza minden egyes egyénhez. Ennek az úgynevezett eredeti OECD-ekvivalenciaskálának a használatát az indokolja, hogy ez nagyjából a magyar jóléti rendszerben használatos feltételezett méretgazdaságosságot reprodukálja, például a létminimum-számítások is hasonló méretgazdaságosságot tételeznek föl (Förster–Tóth [1997a]). Az ekvivalenciaskála megválasztásának, a számbavételi periódus hosszának és egy sor más tényezőnek lényeges következménye lehet a mért egyenlőtlenségek konkrét mértékére (Atkinson–Rainwater–Smeeding [1995], Coulter–Cowell–Jenkins [1992]). Alternatív ekvivalenciaskálákra részletes érzékenységi teszteket futtattam (Tóth [2002b]), az ismertetéstől azonban a terjedelmi korlátok mellett azért is eltekintek, mert a fő mondanivaló szempontjából nem okoznának érdemi eltéréseket.

6.2. Táblázatok 22.4. táblázat - F1. táblázat. A tanulmányban leginkább extenzíven használt adatállományok alapvető jellemzői (súlyozatlan adatok). Adatfelvétel éve

Adatállomány

N

Hiányzó

Átlag

Medián

Módusz

Szórás

jövedelem adat

Vizsgálati alapegység: egyének. Jövedelem: egy főre jutó háztartás éves jövedelem, forint

A TÁRSZIM mikroszimulációs modellnek ugyanakkor pontosan az volt az egyik célja, hogy a nettó jövedelmekhez hozzáallokálja a személyi jövedelemadókat és a fizetett társadalombiztosítási járulékokat (Rudas–Szivós–Tóth [1998]). Hasonlóképpen, nemrégen Kovács– Gál [2002] kísérletet tett a teljes adórendszer újraelosztási hatásainak vizsgálatára, az adók és jövedelmek egyesített állományai alapján. Ezek a kísérletek nagyon fontosak az újraelosztási hatások tekintetében, de nem céljuk az egyenlőtlenségek nagyságának bemutatása. 14



1987

KSH jövedelemfelvétel

56 439

0

5 163

4 635

3 775

2 580

1992

MHP

6 948

317

122 564

103 570

96 000

77 389

1993

MHP

6 495

179

147 132

125 360

133 500

98 706

1994

MHP

5 803

417

177 348

145 773

162 000

142 437

1995

MHP

5 135

358

203 029

168 800

132 000

164 313

1996

MHP

4 440

367

227 526

195 717

89 050

174 588

1997

MHP

3 501

277

262 135

224 253

157 800

334 221

1998

Monitor

5 195

98

277 082

245 800

56 732

180 149

1999

Monitor

5 431

9

338 483

299 750

312 000

215 570

2000

Monitor

5 253

0

390 202

336 250

360 000

272 816

2001

Monitor

5 952

8

442 276

392 670

29 178

275 292

Vizsgálati alapegység: háztartások. Jövedelem: egy főre jutó háztartás éves jövedelem, forint 1987

KSH jövedelemfelvétel

19 856

0

5 389

4 785

4 064

2 850

1992

MHP

2 569

99

127 516

106 100

96 000

80 533

1993

MHP

2 374

60

154 979

129 683

120 000

104 502

1994

MHP

2 144

117

186 977

151 683

168 000

150 680

1995

MHP

1 885

102

216 436

176 454

159 000

182 246

1996

MHP

1 639

102

244 762

207 000

234 000

189 662

1997

MHP

1 306

79

288 821

238 800

240 000

381 781

1998

Monitor

1 970

41

298 704

268 750

210 000

197 324

1999

Monitor

2 020

4

367 887

322 233

312 000

252 127

2000

Monitor

2 013

0

428 018

361 360

360 000

321 742

2001

Monitor

1 942

4

473 872

418 117

414 883

301 635

22.5. táblázat - F2. táblázat. Az egy főre jutó háztartási jövedelmek személyek közötti eloszlásának fontosabb egyenlőtlenségi mutatói Magyarországon, 1962–2001. Mutató

1962

1967

1972

1977

1982

1987


1992

1996

2001


P10

–

57

56

61

62

61

60

48

50

P90

175

165

165

161

162

173

183

191

184

1,8

1,8

1,6

1,6

1,6

1,7

2,1

2,0

P50/P10 P90/p50

1,8

1,6

1,7

1,6

1,6

1,7

1,8

1,9

1,8

P90/P10

–

2,89

2,94

2,65

2,61

2,81

3,07

3,95

3,7

S1

3,6

4,1

4,0

4,5

4,9

4,5

3,8

3,2

3,2

S5+S6

18,0

18,7

18,6

18,7

18,6

17,9

17,4

17,5

17,5

S10

20,8

19,1

19,7

18,6

18,6

20,9

22,7

24,3

24,3

S10/S1

5,8

4,7

4,9

4,1

3,8

4,6

6,0

7,5

7,7

Robin Hoodindex

18,5

16,0

17,6

15,0

14,9

17,0

18,5

20,7

20,9

Éltető– Frigyesindex

2,09

1,92

1,96

1,84

1,82

2,00

2,13

2,32

2,34

Giniegyütthat ó

0,257

0,227

0,236

0,214

0,209

0,244

0,266

0,300

0,304

A mutatók az egy főre jutó jövedelmek személyi eloszlása alapján lettek kiszámítva. P10: a legalsó decilis felső töréspontja a mediánhoz tartozó jövedelemérték (P50) százalékában. P90: a legfelső decilis alsó töréspontja a mediánhoz tartozó jövedelemérték (P50) százalékában. S1, S5, S6 és S10: a legalsó az ötödik, a hatodik és a legfelső decilisek által kapott jövedelem az összes jövedelem százalékában. Robin Hood-index: az átlagtól elmaradó részesedésű decilisek összes részesedésének eltérése az adott decilisek által maximálisan „kapható” jövedelemtől. Éltető–Frigyes-index: az átlag feletti jövedelmek és az átlag alatti jövedelmek hányadosa. Gini-együttható: szóródási típusú jövedelemegyenlőtlenségi mutató, értéke 0 (minden személy jövedelmének teljes egyenlősége) és 1 (az összes jövedelem koncentrálódása egy személynél) között van. Forrás: 1987: KSH jövedelemfelvételek alapján Atkinson–Micklewright [1992] HI1 táblázat]), 1992–1996: MHP I–VI. hullámok, 2001: Tárki Háztartás Monitor 2001. Az 1992 és 2001 közötti években a feltüntetett év az adatfelvétel éve. A referencia-időszak az előző év áprilisától az adott év márciusáig tart.

22.6. táblázat - F3. táblázat. Jövedelemegyenlőtlenség és relatív jövedelmi szint egyes társadalmi csoportokon belül, 1987–2001.



Megnevez és

Összesen

Az adott társadalmi csoporton

Az adott társadalmi csoport

belüli jövedelemegyenlőtlenség

átlagos ekvivalens

mértéke, ε= 0,73 ekvivalens

jövedelmének aránya

jövedelem személyi eloszlására

a népességátlag

számolva

százalékában

(MLD×1000)

(λk = μk/μ)

1987

1992

1996

2001

1987

1992

1996

2001

92

121

143

145

100

100

100

100

Településtípus Falu

85

119

121

115

96

93

85

83

Város

90

93

130

120

100

96

98

97

Budapest

105

141

135

170

111

129

138

137

A háztartásfő neme Férfi

n.a.

116

145

149

n. a.

104

102

102

Nő

n.a.

119

127

113

n. a.

86

90

86

A háztartásfő kora –35

92

108

133

195

91

94

93

90

36–59

82

120

164

139

109

107

107

108

60+

92

114

78

89

85

88

89

88

A háztartásfő iskolázottsága Alapfokú

86

121

109

103

91

80

73

69

Szakmunk ás

80

74

106

94

96

96

93

87

Középfokú

86

80

107

104

111

110

114

110

Felsőfokú

81

120

109

130

129

150

163

149

97

98

96

A háztartásfő foglalkoztatottsági státusa Egyedül foglalkozta tott

108

123

159

167

88



Foglalkozt atott, más

76

96

115

116

111

117

121

121

Inaktív

262

155

168

206

53

73

65

67

Nyugdíjas

76

89

97

76

75

75

82

79

Nyugdíjas, van

59

73

83

87

105

103

104

95

foglalkozta tott is van

foglalkozta tott is Gyermekek száma a háztartásban 0

102

123

129

138

105

104

112

109

1

79

107

144

137

105

103

100

98

2

76

103

129

122

95

101

97

90

3+

79

147

141

156

75

78

72

69

Etnikum Nem cigány

n. a.

110

131

134

n. a.

102

103

103

Cigány

n. a.

191

132

128

n. a.

62

46

45

Forrás: 1987: KSH jövedelemfelvétel, 1992–1996: MHP I és V. hullámok, 2001: Tárki Háztartás Monitor 2001.

22.7. táblázat - F4. táblázat. A teljes jövedelemegyenlőtlenség tényezőkre bontása különböző dimenziók szerint, 1987–2001. Év

MLD×1000

Csoporton belüli

Csoportok közötti

egyenlőtlenség, százalék

egyenlőtlenség, százalék

(teljes MLD = 100)

(teljes MLD = 100)

1987

92

98

2

1992

121

94

6

1996

143

89

11

2001

145

88

12

A háztartásfő neme



1987

92

n. a.

n. a.

1992

121

98

2

1996

143

99

1

2001

145

99

1

A háztartásfő életkora 1987

92

94

6

1992

121

97

3

1996

143

98

2

2001

145

97

3

A háztartásfő iskolázottsága 1987

92

92

8

1992

121

82

18

1996

143

75

25

2001

145

73

27

A háztartásfő foglalkoztatottsága 1987

92

88

12

1992

121

85

15

1996

143

86

14

2001

145

86

14

A gyermekek száma 1987

92

95

5

1992

121

97

3

1996

143

94

6

2001

145

95

5

Etnikum 1987

n. a.

n. a.

n. a.

1992

121

96

4



1996

143

93

7

2001

145

93

7

22.8. táblázat - F5. táblázat. Az egyenlőtlenség változásának tényezőkre bontása, 1987– 2001. Időszak

Az egyenlőt-

A komponens:

B és C

D komponens:

lenségi mutató

az egyenlőt-

komponensek:

az egyes

változása

lenségek

a strukturális

csoportok relatív

százalékos formában

változásának

változás

jövedelem változá-

Δ%MLD

hatása

hatása

sainak hatása

1987–2001

58

40

0

17

1987–1992

31

26

–1

7

1992–1996

19

12

1

7

1996–2001

1

0

0

1

Településtípus

A háztartásfő neme 1987–2001

58

n. a.

n. a.

n. a.

1987–1992

31

n. a.

n. a.

n. a.

1992–1996

19

20

0

–1

1996–2001

1

0

0

1

A háztartásfő kora 1987–2001

58

60

–1

–1

1987–1992

31

34

0

–3

1992–1996

19

19

0

0

1996–2001

1

1

0

1

A háztartásfő iskolázottsága 1987–2001

58

24

–1

32

1987–1992

31

20

–5

16

1992–1996

19

8

–1

13



1996–2001

1

–2

5

–2

A háztartásfő foglalkoztatottsága 1987–2001

58

33

27

–1

1987–1992

31

15

21

–1

1992–1996

19

15

2

1

1996–2001

1

1

0

0

Gyermekek száma 1987–2001

58

51

3

4

1987–1992

31

31

2

–2

1992–1996

19

14

1

4

1996–2001

1

2

–2

1

Etnikum 1987–2001

n. a.

n. a.

n. a.

n. a.

1987–1992

n. a.

n. a.

n. a.

n. a.

1992–1996

19

14

0

5

1996–2001

1

1

0

1

Megjegyzés: az egyes komponensek az egyenlőtlenségi mutató megoszlását hivatottak jelezni. A 3–5. oszlopok összege az a kerekítések miatt nem feltétlenül teszi ki a 2. oszlopban jelölt számot.


23. fejezet - Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Gál , Róbert Iván

1. Bevezetés A felosztó-kirovó társadalombiztosítási nyugdíjrendszer – messze a legnagyobb társadalmi program – hatékonysága megkerülhetetlen jelentőségű kérdés egy modern társadalom boldogulása szempontjából. Ebben az esszében támpontokat kívánunk adni a tájékozódáshoz e témakörben. Először röviden ismertetünk néhány empirikus vizsgálatot a szóban forgó hatékonyságról, arról nevezetesen, hogy milyen befizetésekre milyen hozamok adódnak. A következő lépésben e vizsgálatok mögé próbálunk betekinteni, és megmutatjuk, hogy a világos jogi meghatározások ellenére távolról sem egyértelmű, hogy a nyugdíjrendszerbeli hozam minek a mije. Végül ismertetünk egy olyan új megközelítést, amely azzal kecsegtet, hogy rendet teremt e fogalmi kuszaságban – egyebek mellett azzal, hogy világossá teszi: a nyugdíjrendszer még sokkal nagyobb, mint elsőre látszik.

2. Újraelosztás és hozamok felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben A nemzedékek közötti újraelosztás világos jele, ha az életpálya-járadékok és -járulékok egymáshoz viszonyított nagysága nagyon eltér az egyes generációk esetében. A két jövedelemfolyam összemérésére többféle módszert szoktak alkalmazni (lásd Leimer [1995]). A leggyakrabban alkalmazott metódus a belső megtérülési ráta (angol betűszóval: IRR) kiszámítása. A belső megtérülési ráta az az inflációval korrigált diszkont ráta, amely mellett egy kohorsz életpálya-járulékainak jelenértéke éppen egyenlő az életpálya-járadékok jelenértékével. Azt lehet mondani, hogy a járulékfizetés a belső megtérülési ráta értékének megfelelő átlagos évi hozamot produkált. A másik eljárás, a nyugdíj/járulék hányados (PVB/PVT) kiszámítása az életpálya-járadékok jelenértékét vetíti az életpálya-járulékok jelenértékére. Azt, hogy egy generáció visszakapja a pénzt, amit befizetett, a PVB/PVT 1 feletti értéke mutatja. A harmadik mérési módszer, a nyugdíjak nettó jelenértékének (NPV) kiszámítása, ami nem más, mint a nyugdíjak jelenértékének és a járulékok jelenértékének a különbsége; a kritikus érték ebben az esetben 0. Egyes tanulmányok ugyanezt társadalombiztosítási vagyonnak nevezik. A negyedik eljárás a korosztályok közötti újraelosztás számszerűsítésére a visszafizetési idő (PBP) vizsgálata, vagyis annak kiszámítása, hogy mennyi idő alatt kapja vissza egy korosztály átlagos tagja nyugdíj formájában azt, amit járulékként befizetett. Ha a visszafizetési idő egy korosztály számára hosszabb, mint a nyugdíjba vonuláskor átlagosan várható hátralévő élettartam, a szóban forgó korosztály abszolút értelemben is vesztese a rendszernek. Végül ötödikként szokás a nettó nyugdíjakat, vagyis az NPV mutatót az életpálya-keresetek arányában is megadni (nettótranszfer-arány, rövidítve NTR), és így összevetni az egyes kohorszokat. Ez utóbbi megoldás előnye, hogy kiszűri a gazdaság növekedésének hatását a nemzedékek közötti újraelosztást mérő indexből. Az NTR negatívja a nettó járulékráta (NCR), mely az életpálya-járulékok és -nyugdíjak különbségét vetíti az életpálya-jövedelemre. Ståhlberg [1990] Svédországra vonatkozóan azt találta, hogy a nagyjából a második világháború befejezéséig született korosztályok nyertek a nyugdíjrendszeren, a később születettek viszont veszítettek. A nyugdíj/járulék hányados folyamatosan csökkent, minél később született egy generáció. A csökkenő tendencia monotonitása nem egyszerűen arra utal, hogy véletlenszerű újraelosztás zajlott – voltak szerencsés, és voltak kevésbé szerencsés korosztályok –, hanem kifejezetten a korábbi szimulációs modellnek megfelelően az elsőként érkezők javára billent a mérleg. A teljes, már befutott és még hátralévő életpályát figyelembe véve az 1905 és 1914 között születettek befizetéseik majdnem hatszorosát kapták vissza, míg az 1944 és 1950, valamint az épp a vizsgálat idején pályára lépő 1964 és 1970 között születettek várhatóan már csak a járulékok 80 százalékát kapják majd meg nyugdíjként. Az első világháború előtt született korosztályok nyereménye a nyugdíjrendszerben eléri teljes életpályajövedelmük 2 százalékát. Tekintve, hogy ezek a korosztályok rövidebb ideig kapják a szóban forgó transzfereket, az utánuk következő évfolyamok számára még magasabb nyeremények adódnak, értékük felmegy az életpálya-jövedelmek 4 százalékára. A háború után születettek azonban ugyanebben az újraelosztási folyamatban elveszítik életpálya-jövedelmük 2 százalékát. Mint emlékezetes, a nettótranszfer-arány (NTR) értékei kiszűrik az újraelosztási mutatóból a gazdaság növekedésének hatását. 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Az Egyesült Államok társadalombiztosítási nyugdíjrendszerében elért hozamokra – a tervezett privatizáció kapcsán – egy sor különböző számítás készült. A leggyakrabban hivatkozott tanulmány Leimer [1994]. E kalkuláció szerint az amerikai társadalombiztosítási nyugdíjrendszer komoly átcsoportosítást hajtott végre az első, közel nyolcvan évfolyam javára. Ennek nettó értéke a teljes életpályára előrevetítve, 1997-es jelenértéken számolva 9700 milliárd dollár. A belső megtérülési ráták az elsőként belépő évfolyamok számára még lényegesen meghaladták a tőkepiacon elérhető hozamokat. Az 1876 előtt születettek évi átlagban 75 százalékos hozamokat regisztrálhattak, de még az 1900-asok is több mint 10 százalékos, és az 1925-ösök is majdnem 5 százalékos éves hozamhoz jutottak. A jelenlegi aktív évfolyamok nagy része azonban már jobban járt volna, ha idős korára nem társadalombiztosítási jogosultságot, hanem tőkepiaci eszközöket halmozott volna fel. Ezek a számok azonban még továbbgörgetendő hiányt takarnak, minthogy a jelenlegi járulékfizetési és nyugdíjmegállapítási szabályok figyelembevételével készültek. Leimer [1994] azt is közli, hogy miként alakulnának a hozamok, ha járulékemeléssel vagy nyugdíjcsökkentéssel hosszú távú egyensúlyba hoznák a nyugdíjköltségvetést (az 1. táblázatban csak az esetleges járulékemelés következményeit mutatjuk be). Ez a vizsgálat idején munkába álló és a későbbi korosztályok hozamait tovább rontja.

23.1. táblázat - 1. táblázat. Hozamok és újraelosztás egyes felosztó-kirovó rendszerekben. Svédország a kohorsz

PVB/

születési

PVT

NTR

éve

Egyesült Államok

Németország

IRR (százalék)

a kohorsz

az évfolyam

IRR

a kohorsz

(százalék)

születési

születési

jelenlegi

egyensúlyi

születési

éve

szabályok

költségvetés

éve

szerint

mellett

éve

1905–1914

5,9

0,02

1876 előtt

75,0

75,0

1930

3,3

1930–1935

1915–1923

3,7

0,04

1876

36,5

36,5

1945

1,8

1936–1945

1924–1933

2,0

0,04

1900

11,9

11,9

1960

1,2

1946–1955

1934–1943

1,2

0,01

1925

4,8

4,8

1980

0,3

1956–1965

1944–1950

0,8

–0,02

1950

2,2

2,2

1964–1970

0,8

–0,02

1975

1,9

1,8

2000

1,7

1,5

2025

1,7

1,2

2050

1,7

0,9

Forrás: Svédország: Staåhlberg (1990), Egyesült Államok: Leimer [1994], Németország: Schnabel [1998], Hollandia: Nelissen [1995]. Megjegyzések: egyensúlyi költségvetés (Egyesült Államok): hiány nélkül záró költségvetés, 75 éves előretekintéssel. PVB/PVT: életpálya-járadékok és életpálya-járulékok jelenértékeinek hányadosa. NTR: nettó életpálya-nyugdíjak és életpálya-keresetek jelenértékeinek hányadosa.


h

Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben IRR: inflációval korrigált diszkontráta, amely mellett az életpálya-járulékok jelenértéke megegyezik az életpálya-járadékok jelenértékével. NPV: a nettó életpálya-nyugdíjak jelenértéke. Németországra vonatkozóan Schnabel [1998] közöl belső megterülési rátákat. Az 1930-as évfolyam számára adódó 3,3 százalékos átlagos éves hozam nem biztos, hogy elmarad a tőkepiacon realizálhatótól, legalábbis magasabb, mint a szimulációban használt hosszú távú kamatláb. Ugyanakkor Schnabel a német állampapírok hozamához viszonyítva ezt az értéket is alacsonynak tekinti. Az újonnan munkába álló évfolyamok számára pedig egyértelműen sikertelen a program. Az 1. táblázatban csak a konstans foglalkoztatási szint melletti átlaghozamokat tüntettük fel. Schnabel eltérő munkaerő-piaci feltételek, növekvő foglalkoztatási szintek mellett is számított belső megtérülési rátákat, amelyek valamivel kedvezőbb képet festenek, bár az így előálló magasabb hozamok is igen szerények. A holland adatokat, Nelissen [1995] alapján, helyenként újracsoportosítva mutatjuk be. Az újracsoportosítás azért vált szükségessé, mert Nelissen a teljes társadalombiztosítást vizsgálta, ehelyütt pedig csak a nyugdíjrendszerekkel foglalkozunk. Az 1. táblázatban a munkahelyi nyugdíjprogramok mellett szereplő általános biztosítás így is tartalmazza az öregségi, hozzátartozói és rokkantnyugdíjon kívül a családi pótlékokat, de ezek kiszűrésére sajnos nem volt mód. Az adatok alapján a holland rendszer lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint az eddig tárgyaltak. Bár az idő előrehaladtával minden mutató folyamatosan romló tendenciát mutat, nincsenek olyan kohorszok, amelyek vesztesei lennének a rendszernek. A magyar adatokon végzett számítások eredményei (Gál–Tarcali [2003]) egybevágnak a nemzetközi tapasztalatokkal, és jelentős újraelosztást mutatnak az elsőként belépő korosztályok javára. Az 1. ábrán a bal oldali Y tengelyre mérve feltüntettük a nyugdíj/járulék hányados (PVB/PVT) értékeit, a jobb oldali Y tengely pedig az egyes korosztályok életpályajárulék-egyenlegének 2000-es jelenértékét mutatja. Az ábrán világosan látszik, hogy az elsőként belépő, 1880 után született, körülbelül 50 évfolyam nyert a nyugdíjrendszeren. Minél mélyebbre süllyed ugyanis az életpálya-járulékegyenleg szaggatott vonallal jelölt görbéje a negatív tartományban, annál nagyobbak az életpálya-nyugdíjak az életpálya-járulékokhoz viszonyítva, azaz annál nagyobb a nettó nyeremény (a szaggatott vonalú görbét a jobb oldali tengelyhez kell mérni, melynek máshol van a 0 pontja). Ez a nyereség az első körülbelül 20-25 évfolyam számára folyamatosan emelkedik, majd a most 70 évesekig folyamatosan csökken, de még nyereséges marad. Onnantól kezdve azonban a rendszer minden évfolyam számára veszteséges. A legnagyobb nettó életpálya-befizetők az 1940 és 1955 között születettek. A náluk fiatalabbak számára a nettó veszteség folyamatosan csökken.

1. ábra. Újraelosztás és hozamok a magyar nyugdíjrendszerben


Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Forrás: Gál–Tarcali [2003]. Az egyes újraelosztási eredmények meglehetősen érzékenyek a paraméter-beállításokra, azaz arra, hogy a kutató milyen jövőbeli tőkepiaci, makroökonómiai, munkaerő-piaci és demográfiai környezettel számol. Emiatt szokás alternatív beállítások mellett is kiszámítani az eredményeket. Jelentősen befolyásolja a számítások kimenetelét, hogy a kutatók pontosan hol húzzák meg a nyugdíjrendszer körvonalait, azaz milyen programokat vonnak be a kalkulációba, kiváltképp, hogy a rokkant- és a hozzátartozói nyugdíjakat figyelembe veszik-e. Ugyancsak fontos módszertani kérdés, hogy a számítások során milyen megoldással kezeljük a regisztrált hiányokat, azaz általános adóból vagy adósságból finanszírozott hiányt tételezünk-e fel. Nyilvánvaló, hogy az újraelosztás szempontjából egyáltalán nem mindegy, mely korosztályokkal állíttatjuk helyre a hosszú távú költségvetési egyensúlyt. Sok múlik azon, hogy mekkorának tekintünk egy korosztályt, a születéskor, vagy valamely későbbi időpontban aktuális létszámot vesszük alapul. Végül jelentősen befolyásolja a számítások kimenetelét, hogy a járulékokat milyen mértékben írjuk a munkavállaló, milyen mértékben a munkáltató és milyen mértékben a fogyasztók számlájára – feltéve, hogy a munkavállalók, a tulajdonosok és a fogyasztók korösszetétele eltér egymástól. Ez a kérdés a hagyományos adóteher-elosztás (tax-incidence) probléma („valójában ki fizeti az adókat?”), és a jelek szerint a korosztályok közötti újraelosztás vizsgálatánál nem kap hangsúlyt. 1 Mindezek miatt az egyes nemzeti nyugdíjrendszerekre külön-külön, nem egységesített módszerekkel végzett számításokat csak fenntartásokkal lehet egymással összevetni.

3. Hozamok az eszmei tőkeszámlás felosztó-kirovó rendszerekben A generációk közötti újraelosztás, a korosztályonként eltérő hozamok kiszámítása fáradságos és időigényes munka. A hozammutató az elterjedőben lévő és Magyarországon is több kutató által javasolt (Németh [2000], Banyár–Mészáros [2003]) úgynevezett eszmei tőkeszámlás rendszerekben explicitté válik. Először az eszmei tőkeszámlás rendszerekről. A modern nyugdíjrendszerek osztályozása több dimenzióban lehetséges, ezek között van a finanszírozási forma és a nyugdíj-megállapítás eljárása. Finanszírozási forma szerint szokás megkülönböztetni a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszereket, a nyugdíj-megállapítási eljárás szerint a szolgáltatásmeghatározott és a járulékmeghatározott rendszereket. Felosztó-kirovó (angolul pay-asyou-go, PAYG) finanszírozású a séma akkor, ha a mindenkori járulékokból fedezik a mindenkori nyugdíjakat. Tőkefedezet esetén ezzel szemben a járulékokat felhalmozzák a tőkepiacon, majd e felhalmozásokat váltják át életjáradékra a nyugdíjba vonuláskor (e rendszer angol neve fully funded, FF). A szolgáltatásmeghatározott (angolul defined benefit, DB) rendszerekben a nyugdíjakat a fedezettől függetlenül, előre meghatározott feltételek – többnyire a szolgálati idő és a keresetek – alapján állapítják meg. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek történetében számos példa van azonban arra, hogy a szolgáltatások meghatározása a politikai erőviszonyok vagy a költségvetés helyzete miatt mégiscsak változik menet közben. A járulékmeghatározott (angolul defined contribution, DC) szisztémában a nyugdíjat a korábban befizetett járulékok alapján számítják ki. A két dimenzió keresztezéseként kapott négy lehetséges típusból kettő a valóságban igen ritka. A társadalombiztosítási felosztó-kirovó rendszerek szinte kivétel nélkül szolgáltatásmeghatározott nyugdíjmegállapítási szabályokra épülnek, azok a vállalati felosztó-kirovó és DB rendszerek pedig, amelyek a járulékmértéket állították be változónak a szolgáltatások helyett, kiszorulóban vannak. Továbbá, jóformán valamennyi FF séma DC alapokon áll. Az elmúlt szűk évtizedben a nyugdíjrendszerekben jelentős változás történt. Több európai országban, nevezetesen Olaszországban, Lettországban, Lengyelországban és Svédországban, ezeken kívül pedig Mongóliában és Kirgíziában bevezették az úgynevezett eszmei tőkeszámlás (NDC) rendszereket. Ezek egyszerre felosztó-kirovó finanszírozásúak és járulékmeghatározottak. A befizetett járulékokat az egyéni tőkeszámlához hasonló módon jóváírják, valamilyen technikai kamatlábbal kamatoztatják, majd a nyugdíjba vonuláskor ennek alapján számítanak életjáradékot. A továbbiakban először áttekintjük, hogy a jelenleg létező eszmei tőkeszámlás rendszerek milyen kamatlábat vesznek figyelembe az eszmei felhalmozások értéknövekedésének kiszámításánál (lásd a 2. táblázatot). Az ismertetés Chlon–Fox–Palmer [1999], Disney [2000], Valdes-Prieto [2000], valamint Williamson–Williams [2003] tanulmányai alapján készült. Az ismertetés során kizárólag az európai országokra koncentrálunk. A két ázsiai rendszer iránt érdeklődő olvasó a Williamson–Williams [2003] tanulmányt használhatja. Svédországban a technikai kamatláb az átlagbér növekedése. Ez a mutató nem tükrözi a foglalkoztatottak számában, a járulékmértékben és a járulékfizetési hajlandóságban beállt változásokat. A járulékalap növekedési 1

E módszertani kérdésekről lásd Leimer [1995] tanulmányát.


Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ütemének használata, aminek alapján a lett és a lengyel rendszer működik, kiszűri az első problémát. A másik kettőre csak a járuléktömeg változásának mérése jelent megoldást. Ez utóbbit Valdes-Prieto [2000] vetette fel, jelenleg sehol sem alkalmazzák. A GDP növekedési üteme, amit az olasz rendszerben használnak, egybeesik a járulékalap növekedési ütemével, tehát a lett megoldással, ha a nemzeti számlák rendszerében a teljes bérköltség aránya változatlan a GDP-n belül, és nem változnak a járulékszabályok. Ha akár a bérek részesedése, akár a járulékok csökkennek, akkor a jövőbeli nyugdíjak összege is csökken. Ha bármelyik is nő, anélkül, hogy a másik csökkenése ezt kompenzálná, az azzal fenyeget, hogy a rendszer elveszti stabilitását.

23.2. táblázat - 2. táblázat. Technikai kamatlábak eszmei tőkeszámlás rendszerekben – javaslatok és alkalmazott eljárások. Gazdasági

Állampapírok

Átlagbér

Járulékalap

Járuléktömeg

növekedés

hozama

növekedése

növekedése

növekedése

Buchanan

Buchanan

Svédország

Chlon–Fox–

Valdes-Prieto

[1968]*

Palmer [2000]

[2000]

Németh [2000]

Lettország

[1968]* Olaszország

Lengyelország

(GDP-növekedés, 3 éves mozgó

(járulékalap

átlag)

növekedésének 75 százaléka)

* Buchanannél a két javasolt kamatláb közül azt kell választani, amelyik magasabb hozamot kínál. Az állampapírok hozamához kötött kamatláb alkalmazása feltételezi, hogy a felhalmozott jogosultság úgy működik, mint az államkötvények: a járulékok beszedésével párhuzamosan az állam implicit adósságot halmoz fel. Az első eszmei tőkeszámlás (NDC) javaslat (Buchanan [1968]) is erre a hasonlatra épült. Magyarországon Németh [2000] vetette fel újra.

4. Hozam a nyugdíjrendszerben. Minek a mije? A hozammutatók ilyen vagy olyan módon, de valamiképpen összevetik a járulékokat a járadékokkal. Nyilvánvaló tehát, hogy a nyugdíjrendszer hozama nagymértékben attól függ, hogy mit tekintünk járuléknak, és mit tekintünk nyugdíjnak. Ez a természetes és magától értetődőnek tűnő szempont távolról sem egyértelmű. Például, csak hogy folytassuk a fenti ismertetést, a jelenlegi eszmei tőkeszámlás rendszerek hozzájárulásnak többnyire csak a befizetett nyugdíjjárulékot tekintik. Igaz, a legtöbb esetben vannak kivételek. Lettországban szolgálati időnek fogadják el a munkanélküliként, a katonai szolgálatban és a táppénzen töltött időt, valamint a rokkantnyugdíjas éveket. Svédországban ez a lista kiegészül a főiskolai-egyetemi tanulmányokra fordított idővel. Lengyelországban sem az utóbbi, sem a táppénz és a rokkantnyugdíjas idő nem számít jogosultságszerzőnek, a fogyatékos gyermekkel otthon töltött idő viszont igen. Mindhárom ország szolgálati időnek tekinti a gyesen vagy a gyeden eltöltött éveket. A járulékfizetés alapjául vett összeg vagy a minimumbér, vagy a kapott készpénzes juttatás összege. Olaszországban a bérjövedelmeken kívül semmi mást nem írnak jóvá a nyugdíjszámlán. Nem csak a nemzetközi összehasonlítást teszi nehézzé a járulékdefiníciók sokfélesége. A magyar elszámolások példáján bemutatjuk, hogy ugyanazt a rendszert is többféleképpen le lehet írni. A magyar nyugdíjrendszerre többféle járulék- és nyugdíjdefiníció is használatos, és még ezeken kívül is több más definíció lehet értelmes. Mind a bevételek, mind a kiadások között összemosódik a társadalombiztosítás két feladata, a keresőképességnek az idősödésből, illetve az aktív életszakaszban egészségügyi okokból bekövetkező csökkenésének, pontosabban, az ebből adódó jövedelemcsökkenésnek a kompenzálása. Az, hogy e két tétel 268 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben összekeveredik a költségvetésben, nem véletlen. Az aktív életszakaszban az életkorral az egészségi állapot lassan, de folyamatosan romlik, a keresőképesség csökken. Ugyanakkor a technikai fejlődés és más munkaerőpiaci sokkok gyorsan leértékelik az évtizedekkel korábban szerzett ismereteket, és a munkaerő-piaci karrier során összegyűjtött tapasztalatokat, tehát az idősödés nem csupán biológiai, hanem munkaerő-piaci kategória is. A keresőképesség jelentősen visszaeshet akkor is, ha az egészégi állapot nem romlik. Nem véletlen tehát, hogy összemosódik a határ a rokkantnyugdíj és az öregségi nyugdíj, illetve az Egészségbiztosítási Alap (EBA) és a Nyugdíjbiztosítási Alap (NYBA) hatásköre között. Az alábbiakban négy megközelítést ismertetünk. Az első a költségvetési szemlélet: bevétel az, amit a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlege bevételnek tekint, kiadás az, amit kiadásnak, a hiány pedig a kettő különbözete. Ezzel szemben a nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások hivatalos meghatározása lefed minden olyan ellátást, amely így vagy úgy a munkaerőpiac teljes vagy részleges, de végleges elhagyásával kapcsolatos, akár a társadalombiztosítás, akár a központi költségvetés finanszírozza. E kategóriát használják a KSH Statisztikai Évkönyvek Társadalombiztosítási fejezetei vagy az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság statisztikai évkönyvei is. Végül egy harmadik értelmezés olvasható Rocha–Vittas [2002] tanulmányából, mely a nyugdíjreformnak a rendszer hosszú távú egyensúlyára gyakorolt hatásával foglalkozik. A szerzők vizsgálata, amennyire ez tanulmányukból rekonstruálható, számol minden nyugdíjjal és nyugdíjszerű ellátással, kivéve azokat, amelyeket nem a társadalombiztosításból fizetnek. Éppen ezért „társadalombiztosítási nyugdíjként” fogunk rá hivatkozni. Megítélésünk szerint mindhárom megközelítés konzisztens, és erős érvek hozhatók fel mellettük. Ennek ellenére bemutatunk egy negyedik lehetséges mérleget is, amely jobban megfelel az öregségi nyugdíjrendszer általánosan elfogadott biztosítási elvű megközelítésének. E szerint az öregségi nyugdíjrendszer nem tartalmazza az egészségi állapot aktív kori romlásából fakadó jövedelemkiesés kockázatával szembeni biztosítást (bizonyos halálozási kockázatokkal szembeni biztosítást viszont igen), és csak a járulékfizetéssel megalapozott követelést tekinti jogosultságnak. Ezt a definíciót alkalmaztuk az 1. ábrán bemutatott számítás során is. Mielőtt bemutatnánk az „öregségi nyugdíjbiztosítás” szemléletű mérleget, először ismertetjük a három alternatív megközelítést. Mindhárom kiadási tételként kezeli az öregségi nyugdíjat, valamint a rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjnak azt a részét, amelyet a Nyugdíjbiztosítási Alap finanszíroz. Ugyancsak egybehangzó a három megközelítés a hozzátartozói nyugdíjak és az egyéb, a Nyugdíjbiztosítási Alap által finanszírozott nyugdíjak kérdésében is. A Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetése azonban nem sorolja a nyugdíjkiadások közé a rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjaknak az Egészségbiztosítási Alap által finanszírozott részét, míg ez szerepel a nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások rovatában. Ugyanoda teszi ezt a tételt a Rocha–Vittas [2002] tanulmány is. A nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások hivatalos meghatározása ezen felül még a nem a társadalombiztosításból finanszírozott ellátásokat is a nyugdíjrendszer részeként kezeli, eltérően a másik két forrástól. E kiadáscsoport körülbelül 30-40 ellátást tartalmaz, melyek egy része kifejezetten nyugdíj (korkedvezményes nyugdíj, előnyugdíj, bányásznyugdíj), más része a jelenlegi munkaerő-piaci körülmények között nyugdíjként funkcionál (átmeneti járadék, rendszeres szociális járadék), néhány viszont esetlegesen került e kiadások közé (vakok személyi járadéka, hadigondozotti ellátás, cukorbetegek járadéka stb). Ezzel szemben, csak a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlege számol a működési költségekkel (postaköltség, vagyongazdálkodási kiadások, működésre fordított kiadások), igaz, ez a tétel eltörpül a többi mellett. Hasonló eltérések tapasztalhatóak a bevételi oldalon is. Bár abban egyetért minden forrás, hogy a munkavállalóktól és a munkáltatóktól levont nyugdíjjárulékot egyöntetűen bevételként kezeli, az egyes kisebb tételek – így az egyéb hozzájárulásszerű bevételek, mint a késedelmi pótlék és a bírságok, a tévesen kiutalt, visszatérített nyugdíjak és a működési bevételek vagy a Nyugdíjbiztosítási Alap rendkívüli bevételeinek – besorolása nem egyöntetű. A Rocha–Vittas-szerzőpáros egyikkel sem számol, a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlege viszont mindkettővel. Mindkét esetben, ahol az Egészségbiztosítási Alap által finanszírozott rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjak is a nyugdíjrendszer kiadásainak minősültek, logikus számolni az ezeket fedező járulékokkal is, annak dacára, hogy e járulékokat nem a nyugdíjrendszerbe, hanem az egészségügybe fizetik. Nem egységes a rendkívüli bevételek elszámolása – a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlege értelemszerűen feltünteti, még akkor is, ha ez a hosszú távú kalkulációt elhomályosítja –, valamint a központi költségvetés befizetéseinek figyelembevétele. A Rocha–Vittas-szerzőpáros nem kalkulál sem a rendkívüli bevételekkel, sem azokkal a költségvetési tételekkel, amelyek nem a magánpénztári tagdíjak miatt kiesett járulékbevétel visszapótlására szolgálnak. Ez a hosszú felsorolás is mutatja, hogy nem egyszerű meghúzni a nyugdíjrendszer határait, és ezért a nyugdíjköltségvetés hiányának megadása is egy sor kutatói vagy adminisztratív döntéstől függ. A 3. táblázatban 269 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ismertetjük a különböző definíciók szerint számolt bevételeket, kiadásokat és hiányokat 1992 és 2002 között. A táblázat világosan mutatja, hogy a nyugdíjrendszerben egy korosztály által elérhető hozamok döntő mértékben függnek attól, hogy mit tekintünk járuléknak, és mit nyugdíjnak. Ha csupán a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlegéből indulunk ki, tizenötször kisebb hiányt találunk 2002-re, mintha az összes társadalombiztosítási nyugdíjat számításba vesszük, bevételnek viszont csak a járulékfizetést tekintjük.

23.3. táblázat - 3. táblázat. Bevételek és kiadások a magyar nyugdíjrendszerben: eltérő definíciók (folyó áron, millió forint) Év

Nyugdíjak és

Társadalombiztosítási

„Öregségi

nyugdíjszerű ellátások

nyugdíjak

nyugdíjbiztosítás”

kiadás bevétel hiány


NYBA-mérleg


kiadás bevétel

hiány

1992

288 51 278 89 – 318 21 323 02 4 811 296 36 305 92 9 559 283 68 261 79 – 0 4 9 616 4 5 6 5 2 4 21 888

1993

333 98 326 58 –7 402 380 73 382 19 1 463 354 94 361 96 7 013 336 68 306 34 – 3 1 2 5 8 1 2 7 30 335

1994

452 09 428 62 – 498 43 486 42 – 442 23 422 30 – 437 78 364 50 – 3 8 23 465 9 8 12 011 9 1 19 938 3 1 73 282

1995

511 91 493 72 – 582 16 561 82 – 511 26 489 95 – 494 69 421 85 – 7 8 18 189 9 8 20 341 9 3 21 316 8 3 72 845

1996

584 803

559 963

–24 840

669 766

639 163

–30 603

584 066

566 527

–17 539

566 473

487 327

–79 146

1997

623 39 628 60 5 214 804 83 726 80 – 706 73 699 21 –7 526 681 43 601 01 – 1 6 8 6 78 033 8 2 0 2 80 418

1998

801 16 781 11 – 989 04 879 01 – 879 74 834 15 – 866 52 744 75 – 0 9 20 041 8 9 110 02 8 0 45 598 7 0 121 77 9 7

1999

915 58 916 70 1 126 1 117 2 1 030 1 – 1 007 7 941 07 – 976 52 828 12 – 0 6 32 06 87 126 32 3 66 659 9 8 148 40 1

2000

1 021 2 1 003 4 – 1 228 4 1 132 1 – 1 124 5 1 075 4 – 1 076 5 981 72 – 42 60 17 782 67 60 96 307 67 52 49 115 95 1 94 874 1 176 590

1 468

1 420 172

1 334 590

–85 582

1 308 272

1 217 921

–90 351

1 232 452

1 082 706

–149 745

2001

1 175 122

2002

1 405 1 391 6 – 1 696 2 1 585 9 – 1 570 7 1 343 8 – 1 468 6 1 178 2 – 852 51 14 201 89 51 110 33 89 92 226 89 17 27 290 39 9 8 0

Forrás: KSH Statisztikai Évkönyvek és az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság statisztikai évkönyvei. Az egyes definíciókat lásd a szövegben.


Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Az „öregségi nyugdíjbiztosítás” megközelítésnek megfelelően a nyugdíjkiadások és bevételek alternatív csoportosítását mutatjuk be. Igyekszünk különválasztani azokat a tételeket, amelyeket azok kapnak, akik életkoruk miatt hagyják el a munkaerőpiacot azoktól a tételektől, amelyeket a megromlott aktív kori egészségi állapot okozta jövedelemkiesésre fizetnek. Ugyanakkor idősödésnek tekintjük a munkaerő-piaci idősödést is. Ez azt jelenti, hogy a rokkantnyugdíjasok és kvázi-rokkantnyugdíjasok egy részét nem soroljuk azok közé, akik valóban egészségi okok miatt hagyták abba a munkát, tekintve, hogy a jelenlegi munkaerő-piaci körülmények között aligha tévedünk azzal, ha az alacsonyabb fokozatú rokkantakat és a hasonló ellátásban részesülőket olyan kivonulóknak tekintjük, akik nem egészségi okok miatt hagyják el a munkaerőpiacot, hanem azért, mert nem kapnak állást, és fiatalabbak a nyugdíjkorhatárnál. Ennek alapján nyugdíjkiadásként kezeljük az öregségi és a hozzátartozói nyugdíjakat. A rokkantsági nyugdíjak közül – elfogadván az államigazgatási besorolást – csak azokat vesszük figyelembe, amelyeket a Nyugdíjbiztosítási Alap fizet, ezeket viszont mind, függetlenül attól, hogy korhatár alattiak vagy felettiek kapják. (Az I. és a II. fokú korhatár alatti rokkantellátást a Nyugdíjbiztosítási Alap fizeti, éppúgy, mint a korbetöltöttet). A munkaerőpiac pillanatnyi állapota szerint a korhatár alatti alacsonyabb fokú rokkantnyugdíjak valójában főként öregségi nyugdíjként működnek, azaz kimenekülési utat jelentenek a munkaerőpiacról azok számára, akik életkoruknál fogva még nem részesülhetnének öregségi nyugdíjban, elhelyezkedési esélyeik azonban rosszak. A rokkantnyugdíjazás területi eloszlása világosan mutatja, hogy itt kifejezetten munkaerőpiaci öregedésről, nem pedig aktív kori megrokkanásról van szó. Ugyanebből a megfontolásból a nem társadalombiztosítási alapokból finanszírozott egyéb nyugdíjszerű ellátások közül a nyugdíjrendszerbe soroltuk azokat, amelyek államigazgatási besorolásuk szerint nem, közgazdasági tartalmuk szerint viszont nyugdíjként működnek, vagyis a foglalkoztatáspolitikai nyugdíjakat (előnyugdíj, bányásznyugdíj, korengedményes nyugdíj), az átmeneti járadékot és a rendszeres szociális járadékot. E definícióból következnek a legnagyobb hiányok. Ez arra utal, hogy a munkaerőpiac időskori vagy idősebb aktívkori elhagyása valójában sokkal súlyosabb problémát jelent, mit ami a Nyugdíjbiztosítási Alap mérlegéből látszik. Jelen tanulmány szempontjából azonban ennél még fontosabb, hogy újólag igazolja, a hozamok kiszámítása távolról sem egyértelmű.

5. Minek a hozama a nyugdíj? A nyugdíj a járulékfizetés hozama. A definíciós kérdések is akörül forognak, hogy milyen szűken vagy tágan vonjuk meg a járulékok, illetve a nyugdíjak körét. Pedig a befizetők nyugdíját még közvetve sem abból a járulékból finanszírozzák, amit ők fizettek be, hanem abból, amit a fiatalabbak épp most fizetnek be. Ezt a következőképp írhatjuk le. A felosztó-kirovó rendszer a piaci biztosítási termékek közül leginkább az elérési életbiztosításra hasonlít, mely a folyamatosan érkező befizetéseket felhalmozza, és a korhatár elérésekor életjáradékra váltja, ha pedig a biztosított a felhalmozási időszakban meghal, a hátramaradottak részesülnek a járadékból. A felhalmozási periódus a tőkefedezeti rendszerben egyszerűen a járulékok összegyűjtése az aktív életszakasz során. A felosztó-kirovó rendszer fedezete nem fizikai, hanem humán tőke: a felnövekvő új nemzedék járulékfizető képessége és hajlandósága. A felhalmozás tehát az új nemzedék felnevelése, kiképzése és munkahatékonyságának növelése. A humán tőke felhalmozásának folyamatát elfedi, hogy a nyugdíjmegállapítási formula általában nem veszi figyelembe a gyermekvállalásra és gyermeknevelésre fordított erőforrásokat. Az efféle rendszerek humántőke-fedezetét azonban világosan mutatja, hogy – legalábbis nyitott gazdaságokban – a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer demográfiailag sebezhetőbb a tőkefedezeti rendszernél, mert a tőke könnyebben mozog, mint a munka. A humántőke-fedezet másik indikátora, hogy gazdasági vagy társadalmi kataklizmák esetén a felosztó-kirovó rendszer általában stabilabb, és gyorsabban regenerálódik, mint a tőkefedezeti séma, mivel a humántőke nehezebben pusztítható el, mint a fizikai tőke. Tudomásunk szerint még sehol sem készültek olyan számítások, melyek a felosztó-kirovó rendszerek hozamát az állami humántőke-beruházások hatékonyságával mérték volna. Egy efféle számítás nem is támaszkodhatna olyan nyilvántartásokra, mint amelyekre a korábban ismertetett számítások épültek. A jelenlegi elszámolási módszerek egyáltalán nem tartják nyilván az egyéni nyugdíjszámlákon a családtámogatási, a gyermekszámhoz kötött lakásépítési, az oktatási és a gyermek-egészségügyi közkiadásokhoz történő hozzájárulásokat és azokat az egyéni kiadásokat és munkaráfordítást sem, amelyeket a családtámogatási rendszer nem kompenzál, annak ellenére, hogy adott generáció nyugdíja az eszmei tőkeszámlás rendszerekben is a következő nemzedék járulékaiból származik, nem a szóban forgó generáció korábbi járulékfizetésétől. Ugyancsak figyelmen kívül marad az életpálya-keresetek kieső nettó része, tehát az az összeg, amennyivel a gyermekesek nettó életpályakeresete elmarad az azonos végzettséggel és adottságokkal rendelkező gyermektelenek életpálya-keresetétől.


Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Disney [2000] kritikai összefoglalója a jelenleg létező eszmei tőkeszámlás rendszerekről a nyugdíjrendszer tartós fennmaradásának feltételeit az intergenerációs transzferáramlási lánc keretében vizsgálja. Megállapítja, hogy a kormányzat képessége korlátozott, hogy hiteles ígéreteket tegyen az eszmei tőkeszámlás rendszer kulcsparamétereivel kapcsolatban, és így tényleges intézményi stabilitást biztosítson. Egy dinamikus gazdaságban a szóban forgó paraméterek, vagyis a megtakarítások szintje, a tőkepiaci kamatláb, az emberi tőkébe történő beruházás és ezen belül kiváltképpen a gyermekvállalási hajlandóság nem exogének. Disney ebből arra következtet, hogy a tőkefedezet nélküli nyugdíjrendszer nem képes imitálni a fedezett rendszereket. Adódik azonban egy másik következtetési lehetőség is: a létező rendszerekben exogén paraméterként szereplő tényezőket endogenizálni kell. Befejezésül ezeket a következtetéseket mutatjuk be. A létező eszmei tőkeszámlás rendszerek – csakúgy mint a szolgáltatásmeghatározott rendszerek – járulékfizetési szabályai figyelmen kívül hagyják, mennyit vállal az egyén a következő nemzedék járulékfizető képességének előállításából, márpedig – mint a fentiekben már megállapítottuk – egy nemzedék nyugdíja éppen ettől és nem az általuk korábban kifizetett járulékoktól függ. Ebből az a következtetés adódik, hogy az egyéni eszmei tőkeszámlán nem, vagy nem pusztán a nyugdíjjárulékot kell jóváírni, hanem azt az összeget, amely az egyén összes adóbefizetéséből oktatásra, gyermekegészségügyre, családtámogatásra és minden olyan közkiadásra jut, amely vagy természetbeli juttatásokat finanszíroz gyermekek számára, vagy készpénzes kifizetésként aktív korúakhoz jut ugyan, de a jogosultság feltétele a gyermeknevelés. Az így nyilvántartásba vett összeg azonban hiányos. Míg a jelenlegi nyugdíjakhoz történő egyéni hozzájárulást viszonylag egyszerű számba venni, a következő nemzedék járulékfizető képességéhez történő ráfordítások számottevő része nem folyik keresztül a jóléti rendszeren. A gyermeknevelés lényegesen kisebb mértékben államosított, mint az idősekről való gondoskodás. Ezért járulékfizetés a gyermek fogyasztására fordított összes háztartási kiadás, a gyermeknevelésre szánt idő és a kieső jövedelem. Ami e járulékok technikai kamatlábát illeti, a felnövekvő generáció járulékfizető képességére fordított erőforrások megtérülését legpontosabban a járuléktömeg alakulása méri. Ez az a mutató – mint már láttuk a fentiekben –, amely a legtöbb elemet lefedi. Az idős generációnak fizetett transzferek „hozama” az, hogy a rendszer tartósan fennmarad. Ennek alapján e hozzájárulásrészt egyfajta „járulékfizetési hajlandóság” változásának indexével kell kamatoztatni. A szóban forgó index azt mutatja, hogy miként alakul a járulékalap és a teljes bérköltség viszonya. Ha nő a járulékelkerülés, kiterjed a feketegazdaság, illetve ha szaporodnak a járulékmentességek, és nőnek a járuléktartozások, akkor a járulékfizetési hajlandóság indexe csökken.2 A járulékfizetési hajlandóság növekedése mindazt lefedi, amit a járuléktömeg-növekedés, a foglalkoztatás alakulásának kivételével.

6. Hivatkozások Banyár József–Mészáros József [2003]: Egy lehetséges és kívánatos nyugdíjrendszer. Gondolat, Budapest. Bokros Lajos–Dethier, J-J. (szerk.) [1998]: Public finance reform during the transition: the experience of Hungary. World Bank, Washington, DC. Bőhm Antal–Honvári János (szerk.) [2000]: Előadások a generációk dialógusa témakörhöz. Széchenyi István Főiskola, Győr. Buchanan, J. M.[1968]: Social insurance in a growing economy. National Tax Journal, 21. 386–395. o. Chlon. A.–Fox, L.–Palmer, E.[1999]: Notional defined contribution systems: How are they implemented? Kézirat. Disney, R. [2000]: Notional accounts as a pension reform strategy: an evaluation. World Bank Pension Reform Primer, Washington, DC. Ez az index nem ismeretlen a nyugdíj-közgazdaságtanban. A nyugdíjrendszer bevételi oldalának alakulását szokás a járulékalap GDP-hez viszonyított arányának változásával mérni, a kérdéses arány pedig egy dekompozíciós eljárás során tovább bontható: 2

járuléktömeg/GDP = járulékmérték × lefedettség × munkarészesedés, ahol a járulékmértéket a jogszabályok adják meg, a lefedettség mutatja, hogy a bérek hány százaléka elérhető az adóhatóság számára, a munkarészesedés pedig a bérköltségek relatív súlyát adja meg a GDP-ben (egy alternatív dekompozíciós módszer leírását lásd Palacios– Rocha [1998] tanulmányában).


Járulék és hozam a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben Feldstein, M.–Siebert, H. (szerk.) [2002]: Social security reforms in Europe. University of Chicago Press, Chicago IL. Gál Róbert Iván (szerk.) [2003]: Apák és fiúk és unokák. Osiris, Budapest. Gál Róbert Iván–Tarcali Géza [2003]: Nemzedékek közötti újraelosztás. Kutatási eredmények magyar adatokon. Megjelent: Gál (szerk.) [2003] 103–119. o. Leimer, D. R. [1994]: Cohort-specific measures of lifetime net social security transfers. Social Security Administration Office of Research and Statistics Working Paper, 59. Washington, DC. Leimer, D. R. [1995]: A guide to social security money’s worth issues. Social Security Bulletin, 58, 3-20. o. Nelissen, J. H. M. [1995]: Lifetime income redistribution by social security. Journal of Population Economics, 8. 89–105. o. Németh György [2000]: Nyugdíj, nyugdíjrendszer, nyugdíjreform. Megjelent: Bőhm–Honvári (szerk.) [2000]: 113–134. o. Palacios, R.–Rocha, R. [1998]: The Hungarian pension system in transition. Megjelent: Bokros–Dethier (szerk.) [1998]: 177–216. o. Persson, I. [1990]: Generating equality in the welfare state: the Swedish experience. The Norwegian University Press, Oslo. Rocha, R.–Vittas, D. [2002]: The Hungarian pension reform: a preliminary assessment. Megjelent: Feldstein– Siebert (szerk.) [2002]. Schnabel, R. [1998]: Rates of return of the German pay-as-you-go pension system, Finanzarchiv, 55. 374–399. o. Ståhlberg, A-C. [1990]: Lifecycle income redistribution of the public sector: inter- and intragenerational effects. Megjelent: Persson (szerk.) [1990] 97–121. o. Valdes-Prieto, S. [2000]: The financial stability of notional account pensions. Scandinavian Journal of Economics, 102. 395–417. o. Williamson, J. B.–Williams, M.[2003]: The notional defined contribution model: An assessment of the strengths and limitations of a new approach to the provision of old age security. Center for Retirement Research Working Papers, 18. sz.


24. fejezet - Szülői transzferek meghatározói Magyarországon1 Medgyesi , Márton

1. Bevezetés Az egyének életútjukat egy családtagokból és nem családtagokból álló kapcsolatháló tagjaiként élik le, amelyen keresztül anyagi javak, szolgáltatások és információ áramlik az egyén felé, illetve tőle a kapcsolatháló többi tagjaihoz. Ennek a kapcsolathálónak kitüntetett része az egyén és szülei közötti kapcsolat. A nemzedékek közötti transzferáramlás vizsgálata számos kutatási kérdés kapcsán felkeltette a társadalomkutatók figyelmét. Családszociológiai kutatások például azt vizsgálják, hogy a családi kapcsolatháló „vertikalizálódása”, vagyis az a tény, hogy az egyének egyre hosszabb ideig élnek együtt szüleikkel, nagyszüleikkel, míg a gyerekszám általános csökkenése miatt a horizontális kapcsolatok meggyengülnek, hogyan befolyásolja a családtagok közötti együttélési, szolidaritási mintákat. A demográfiában a csökkenő termékenység magyarázatával kapcsolatos elméletek irányították erre a kérdésre a figyelmet. Caldwell [1978] szerint a termékenység jelentős csökkenése a társadalmi modernizáció során azért következik be, mert megfordul a nemzedékek közötti vagyonáramlás iránya. Közgazdaságtani kutatásokban a nemzedékek közötti transzferek kérdése a háztartások megtakarításainak magyarázata szempontjából is lényeges. A nyolcvanas években komoly vita bontakozott ki egyesült államokbeli kutatók között arról, hogy mekkora a háztartások vagyonán belül a munkajövedelmek megtakarításából, illetve más háztartásoktól kapott transzferekből származó vagyon részaránya (lásd Kotlikoff [1988] és Modigliani [1988]). Közgazdászok világítottak rá arra is, hogy a szülői státus átörökítésének, illetve az állami újraelosztási programok hatásának problémája szoros kapcsolatban áll a transzferek motivációjának kérdésével. Becker– Tomes [1986] elmélete szerint a nemzedékek közötti vagyoni (és a fogyasztási) mobilitás alacsonyabb mértékű, mint a munkajövedelmek mobilitása. A szülők altruisták, nemcsak saját fogyasztásuk, hanem gyermekeik jóléte is fontos számukra. A jómódú szülők vagyontranszfer segítségével megvédik a rosszabb képességű, ezért alacsonyabb keresetű gyermekeiket a „lecsúszástól”, a kevésbé tehetős szülőknek viszont nem áll módjában anyagi segítséget nyújtani. A családi transzfereknek és a fiskális politikának az összefüggésével kapcsolatban Barro [1974] bebizonyította, hogy altruista családi transzferek semlegesítik a nemzedékek közötti újraelosztást jelentő állami programok hatását. Egy olyan rendszer bevezetése, amely az aktív generációra kivetett adókból finanszíroz a jelenlegi idős generáció számára kifizetéseket (például felosztó-kirovó nyugdíjrendszer), ahhoz vezet, hogy az idős generáció tagjai épp annyival növelik meg a fiatalok számára hátrahagyott örökség összegét, hogy az fedezze a következő generáció megnövekedett adókötelezettségét. A transzferek nem altruista modelljeiből azonban nem következik sem az alacsony vagyoni mobilitás, sem az állami újraelosztás semlegessége.3 A transzferek különböző motivációinak empirikus vizsgálata nem könnyű feladat. Itt az egyes motivációk szabatos tesztelésének igénye nélkül vizsgáljuk, hogy a különböző szülői és gyermeki tulajdonságok hogyan befolyásolják a transzferek előfordulását. Mielőtt erre rátérnénk, először bemutatjuk a háztartások, illetve nemzedékek közötti transzferek magyarországi empirikus vizsgálatait, azután pedig felvázoljuk a szülői anyagi segítség elterjedtségéről adataink alapján kirajzolódó képet is.

2. Nemzedékek közötti magántranszferekkel kapcsolatos korábbi vizsgálatok Magyarországon Egyrészt a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) háztartáskutatásai, a háztartás-költségvetési felvétele, valamint az életmód-időmérleg felvétele szolgáltat adatokat a háztartások közötti anyagi, illetve munkatranszfer jellemzőiről. Másrészt a fiatal felnőttek életkörülményeit vizsgáló családszociológiai kutatások, mint a KSH A tanulmány az emlékkonferencián elhangzott előadás átdolgozott változata, jelentősen támaszkodik egy megjelent változatra (Medgyesi [2003]). Köszönet illeti Gál Róbert Ivánt és Kézdi Gábort, valamint az emlékkonferencia és a 2002. novemberi Tárki-szeminárium hallgatóságát a tanulmányhoz fűzött értékes megjegyzéseikért. A tanulmány hibáiért természetesen csak a szerzőt terheli felelősség. 3 Az altruizmuson kívül leggyakrabban vizsgált másik elmélet a transzfereket szülő és gyermek közötti cserekapcsolat részeként értelmezi. Ilyenkor a szülő által a gyermeknek nyújtott segítség egyfajta „fizetség” a gyermek figyelméért, gondoskodásáért (lásd például Cox [1987]). 1


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon gyermek- és ifjúsági felvétele,4 illetve a Magyar Közvélemény-kutató Intézet A fiatal felnőtteknek nyújtott szülői segítségek elnevezésű kutatása azt a szülői támogatást elemezték, amely a fiatal felnőttek önállósodását, családalapítását kíséri, segíti. A háztartás-költségvetési felvétel a háztartások közötti anyagi segítségnyújtást vizsgálja, a nemzedékek közötti szempontot figyelmen kívül hagyva. A legutóbbi felvétel alapján megállapítható, hogy a háztartások jelentős része vett részt a háztartások közötti transzferáramlásban: a háztartások 78 százaléka adott és 62 százaléka kapott anyagi segítséget az 1990-es években háztartáson kívüli személytől (lásd Keszthelyiné [2001]). A tendencia ráadásul a segítségnyújtás gyakoribbá válását jelzi, hiszen a kilencvenes évek elején 73 százalék volt a transzfert adó, és 53 százalék a transzferben részesülő háztartások aránya. A vizsgálat szerint a 30–44 éves korosztályban volt a legmagasabb, 68 százalékos, az anyagi segítséget kapók aránya, míg a transzfert adókat a 60–69 évesek között találták a legnagyobb arányban. Az ajándékozás még erősebben függ a jövedelmektől. A háztartások jövedelme szerint képzett legalsó és a legfelső tizedben a többi jövedelmi csoportnál valamivel alacsonyabb volt a transzferben részesülők aránya, a transzfert adók aránya viszont monoton nő a legalsó tizedben tapasztalt 58 százalékos arányról a legfelső tizedre jellemző 85 százalékos arányig. Az átlagosnál magasabb volt az anyagi segítséget kapók aránya a gyermekesek között, ugyanakkor a budapesti háztartások mindössze 39 százaléka számolt be arról, hogy transzfert kaptak. Az időmérleg-felvétel alapján valamelyest alacsonyabb arányok adódnak a háztartások közötti újraelosztásban résztvevők esetében, és a trend is inkább csökkenő tendenciát jelez (lásd Bocz–Harcsa [2001]). Míg 1986-ban a háztartások 50 százalék adott anyagi támogatást, és egyharmada kapott, addig 2000-ben a támogatást adók aránya 36 százalékra csökkent, míg a támogatást kapók aránya nem változott lényegesen. Ugyancsak kiderült a kutatásból, hogy a leggyakrabban élelmiszer-, illetve ruhanemű-támogatás formájában kapják a segítséget, ilyet a háztartások majdnem egyharmada említett. A napi megélhetés megkönnyítése, illetve nagyobb kiadások fedezésének megkönnyítése érdekében a háztartásoknak egyaránt 6-7 százaléka kapott transzfert. Itt a vizsgálat kiterjedt a transzfereket adók és a transzferek címzettjeinek kilétére is: a rokoni/baráti kapcsolatok közül messze a szülők és gyermekek közötti transzfer a legfontosabb. Ráadásul az a tény, hogy a transzfert adók aránya az 50–69 éves életkori csoportban, a transzferben részesülők aránya pedig a 40 évnél fiatalabbak között magas, mutatja, hogy a családon belüli jövedelemátcsoportosítás iránya döntően az idősebbtől a fiatalabb generációk felé, szülőktől a gyermekekhez halad. A kutatás azt is kimutatta, hogy a transzferadás valószínűsége erőteljesen növekszik a háztartás jövedelmének növekedésével, és a budapesti háztartások között magas a háztartások közötti újraelosztásból kimaradók az aránya. A KSH gyermek- és ifjúságfelvétele a 30 év alatti népesség életkörülményeinek felmérésére koncentrál, ennek keretében a fiatal házasoknak adott szülői segítséget is felmérték. A kutatás szerint a napi kiadások fedezéséhez 1995-ben a fiatal házasok 20 százaléka kapott segítséget, ami az 1984-es 41 százalékhoz képest jelentős visszaesésnek tűnik. Nem csökkent azonban a nagyobb értékű fogyasztási gépek vásárlásához nyújtott szülői segítség, mind a nyolcvanas, mind a kilencvenes évek közepén a fiatal házasok egynegyede részesült ilyenben. A lakásvásárlásához, építéshez, bútorvásárláshoz, gyermekruha-vásárláshoz adott segítség, illetve a mezőgazdasági termékek ajándékozása is csökkent, így összességében jelentősen kisebb lett a szülői támogatásban részesülők aránya (Harcsa [1996]). A legrészletesebb a Magyar Közvélemény-kutató Intézet fiatal felnőtteknek nyújtott szülői segítséggel kapcsolatos 1989-ben végzett vizsgálata.5 Ez a kutatás a fiatal felnőttek (18–28 éves korosztály) által kapott transzfereket vizsgálta. A szülőktől a gyermekek felé irányuló pénzügyi támogatás esetében megkülönböztetnek rendszeres és alkalmi segítséget, amelyet a kérdezést megelőző egy évben kaptak. A kutatás megállapításai szerint a fiatal felnőttek 25–30 százaléka részesül rendszeres pénztámogatásban, mégpedig a diákok, illetve katonák mellett főképpen az alacsony jövedelmű aktívak. Alkalmi anyagi segítséget a megkérdezettek egytizede kapott az elmúlt egy évben, de hosszabb távra visszanézve, 54 százalék számolt be arról, hogy valamikor kapott ilyet. Ilyen alkalmi segítséget az iskolázott, magas jövedelmű szülőknek áll módjában nyújtani. Legtöbbször már párral rendelkező fiatal aktívak kapják ezeket a transzfereket, jellemzően lakásvásárlási célból. A kérdőív annyi újdonságot is tartalmaz, hogy kitér a fiatal felnőttek részére átadott transzferek időzítésére is, vagyis arra, hogy életük milyen eseményéhez (önállóvá válás, első tartós elköltözés, tanulmányok befejezése, katonai szolgálat teljesítése, első saját lakás, első munkahely, önellátás, szülőktől való anyagi függetlenség, első autó, biztos partner, házasságkötés) kapcsolódtak transzferek (Spéder [1989]). Az idézett kutatások fontos ismeretekkel gazdagítják a háztartások, illetve a nemzedékek közötti anyagi segítségnyújtás jellemzőiről szóló tudásunkat. A definíciós eltérések miatt ugyan jelentős szóródást mutatnak a 4 5

Kutatásvezető: Harcsa István. Kutatásvezető Vaskovics László és Andorka Rudolf.


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon transzferben részesülők és transzfert adók arányára adott becslések, a tárgyalt kutatások alapján azonban egyértelműen megállapítható, hogy Magyarországon, hasonlóan a többi fejlett, társadalombiztosítási nyugdíjrendszerrel rendelkező országhoz, a családon belüli nemzedékek közötti transzferek döntően az idősebbektől a fiatal felnőttek felé áramlanak. A szülőktől a fiatal felnőtt gyermekekhez irányuló transzferek jelentős szerepet játszanak a tanulmányok idején a megélhetés, később az önállósodást, családalapítást kísérő nagyobb kiadások finanszírozásában. Ugyanakkor a legutóbb tárgyalt Vaskovics–Spéder-féle kutatás kivételével egyik kutatás sem tartalmazza egyszerre a transzfer adójának és a transzfer címzettjének háttérváltozóit. Továbbá egyik kutatás sem igyekszik a lehetséges kapók körét teljes mértékben feltérképezni, egyik sem vizsgálja a transzfereknek a gyermekek közötti elosztását. Empirikus vizsgálatunkat ezért úgy terveztük meg, hogy ezeknek a követelményeknek megfeleljen.

3. A transzferek gyakorisága és a transzferadási szándék elterjedtsége 3.1. A háztartások által adott transzferek A nemzedékek közötti transzferek változatos formákat ölthetnek. A transzfer lehet anyagi, pénzbeli transzfer, jelenthet házimunkára, gyermekek, idősek gondozására fordított időt, jelenthet lakhatási lehetőséget a szülőknél. Az anyagi transzferek két nagy csoportra oszthatók. Vannak egyrészt kisebb összegű, esetleg rendszeres fogyasztási típusú segítségek, amelyek azonban a transzfert kapó háztartás vagyonképzéséhez nem járulnak hozzá. Másrészt az anyagi transzferek között lehetnek nagyobb volumenű, sokszor valóságos örökségként kapott, esetleg előrehozott örökségként értelmezett transzferek, amelyek jelentősen hozzájárulnak a háztartás vagyonához. Itt főképpen tartós fogyasztási cikkek vásárlásánál és különösen a lakáshoz jutásnál kapott segítségre vagy nagyobb pénzadományra gondolunk. Empirikus kutatásunk terjedelmi korlátai miatt nem tudtunk mindenfajta transzfert felmérni. A szülők által a gyermekeknek adott anyagi transzfereket vizsgáljuk. Mivel az örökség nem feltétlenül jelent szándékolt transzfert, ezért a következőkben az élők közötti (inter vivos) transzferekre koncentráltunk. A szülők élete során átadott ajándékok nyilvánvalóan szándékoltak, így több információt közvetítenek a transzferek indítékairól. A szülők által adott segítségek közül is csak a felnőtt gyermekeknek nyújtott anyagi támogatás különböző formáit tudtuk vizsgálni, a kisgyermekek nevelésére fordított költségeket, illetve a gyermekeknek nyújtott munkasegítséget nem. Adatainkat Tárki Háztartás Monitor vizsgálatának 2000. évi felvétele keretében gyűjtöttük. A vizsgálat mintájába kerülő 2013 háztartás úgy választották ki, hogy minden magyarországi háztartásnak egyenlő esélye volt a mintába kerülésre. A minta háztartási valószínűségi minta, amely többlépcsős, arányosan rétegzett kiválasztással készült. Az első lépcsőben kilenc településrétegből véletlen eljárással választották ki a mintába kerülő 89 települést, majd a második lépcsőben a településekről szintén véletlen eljárással a mintába kerülő háztartásokat (részletesebben lásd Szivós–Tóth [2000]). A mintába kerülő háztartásokról egyrészt egy háztartáskérdőívben vettünk fel adatokat (háztartástagok listája, háztartási jövedelmek, megtakarítás, vagyon, lakásjellemzők), amelyet a háztartás gazdálkodásával leginkább tisztában levő háztartástagnak kellett kitöltenie. Emellett minden 16 éven felüli háztartástagról egyéni kérdőív is készült. Mivel korábbi kutatások bizonyították, hogy a transzferek leggyakrabban a szülőktől a gyermekekhez áramlanak, ezért mi is erre a kapcsolatra koncentrálunk. A transzfereket adók (szülők) oldaláról közelítettük meg a kérdést, hiszen így egy válaszadó megkérdezésével tudtuk felmérni a lehetséges címzettek (a gyermekek) körét, és különböző tulajdonságaikat, másrészt empirikus vizsgálatok is bizonyítják, hogy az emberek szívesebben számolnak be arról, amit adnak. Hogy elkerüljük ugyanannak a transzfernek a többszöri számbavételét, a háztartáskérdőívben szerepeltettük a gyermekeknek adott transzferekről szóló kérdésblokkot. Először megkérdeztük a háztartáskérdőívet kitöltő személyt, hogy van-e a háztartáson kívül élő 18 éven felüli gyermekük. Ezután megkérdeztük, hogy adtak-e a gyermekeknek bármilyen anyagi segítséget az elmúlt két évben, és ha igen, akkor mennyit. A 2013 megkérdezett háztartás valamivel kevesebb, mint felében, 989 háztartásban mondták, hogy van 18 éven felüli gyermekük a háztartáson kívül. Az ilyen háztartások 35 százalékában számoltak be arról, hogy az elmúlt két évben anyagi segítséget nyújtottak valamelyik gyermeküknek. Kérdőívünkben azonban nem pontosítottuk, hogy ha a háztartás kérdőívre válaszolónak, illetve ha házastársának vannak előző házasságából különélő gyermekei, akkor azokról is számot adjon-e. Így minden bizonnyal voltak olyan háztartások, amelyek beszámoltak előző házasságból származó gyermekeikről, és olyanok is, amelyek nem. Semmi jel sem mutat azonban ara, hogy ez a pontatlanság szisztematikusan valamilyen irányba torzítaná regressziós becsléseink eredményeit.


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon A felnőtt gyermekeknek adott anyagi segítségen kívül még kétféle transzfer azonosítható kérdőívünkben, az életbiztosítás formájában, illetve a szülőkkel való együttlakás formájában adott transzfer. Az életbiztosítás is nemzedékek közötti transzfernek tekinthető, amennyiben a gyermek a kedvezményezettje, hiszen legegyszerűbb formájában ez azt jelenti, hogy a biztosítási díjért cserébe a biztosított halálakor a gyermek a szerződésben meghatározott összeget kapja meg. A biztosítást megtakarítási programmal kombináló életbiztosítások kedvezményezettje is számos esetben a gyermek, így ekkor is transzferről van szó. Tehát az életbiztosítás vásárlása, amennyiben valamelyik gyermek a kedvezményezett, szintén szándékolt nemzedékek közötti transzfer szándékát jelzi. Az életbiztosításokkal kapcsolatos kérdéseket a háztartások minden 16 évnél idősebb tagjával kitöltött egyéni kérdőívben tettük fel. Az életbiztosítással rendelkezőktől annak típusára és a kedvezményezettek körére is rákérdeztünk, így azonosítani tudtuk azokat a háztartásokat, ahol van olyan életbiztosítás, amelynek a gyermek a kedvezményezettje. A gyermekes háztartások 16 százalékában volt ilyen életbiztosítás. Mivel kutatásunk a háztartásban lakó összes egyénről gyűjtött adatokat, így azonosítani tudjuk azokat a háztartásokat is, akik együttlakás formájában nyújtanak transzfereket nagykorú gyermekeiknek. A fiatal felnőttek így részben vagy egészben mentesülnek a lakbértől és a rezsiköltségektől és esetleg más költségektől (például étkezés). A szülők számára ez a gyermek segítésének viszonylag kisebb költségekkel járó módja, hiszen a lakhatás, fűtés, világítás és egyéb háztartási közjószágok esetén alig jelent pluszköltséget, ha eggyel többen fogyasztják. Az együttlakásnak mint transzfernek az értékét azonban rendkívül nehéz számszerűsíteni, erre itt nem is vállalkozunk, csupán azt fogjuk vizsgálni, hogy volt-e a szülői háztartásban lakó felnőtt, nem tanuló gyermek. Meg kell jegyeznünk, hogy kérdőívünkben nem szerepeltek olyan kérdések, amelyek segítségével pontosabb képet alkothatnánk arról, hogy valójában ki a „haszonélvezője” a szülő és a felnőtt gyermek együttlakásának. Előfordulhat, hogy a gyermek is hazaadja keresete egy részét, viseli a költségek ráháruló részét, vagy esetleg annál is többet. Sőt felnőtt gyermek és szülő együttlakásának alapvető célja lehet az idős, beteg szülő ellátása is. Mivel minket a szülőktől a gyermekek felé irányuló transzfer érdekel, ezért ez utóbbi lehetőséget igyekszünk kizárni azáltal, hogy nem vesszük számításba azokat az eseteket, ahol 45 évnél idősebb gyermek lakik együtt szüleivel. Lehetséges azonban, hogy így is maradnak olyan háztartások, ahol a szülők és felnőtt gyermekek együttlakását tévesen tekintjük a gyermek felé irányuló transzfer esetének. Meggyőződésünk azonban, hogy elenyésző azon esetek száma, amelyeket itt rosszul csoportosítunk. Minden olyan esetben a gyermek felé irányuló transzferről van szó, ahol a gyermek által hazaadott pénz kevesebb annál, mint amiből külön háztartásban meg tudna élni. Minden bizonnyal ez a tipikus eset és nem az ellenkezője (hiszen a nagyon idős szülőkkel való együttlakás esetét elimináltuk). Ugyancsak nem vesszük számításba azokat az eseteket, amikor a gyermek még tanul, ekkor a lakhatási segítség még a gyermek humántőkéjébe való beruházás részének tekinthető. Összességében a 18 éven felüli gyermekkel rendelkező háztartások valamivel több, mint egyötöde lakik együtt valamelyik 18 és 45 közötti, nem tanuló gyermekével. Az általunk vizsgált transzferfajták előfordulásának életkor szerinti gyakoriságát mutatja az 1. ábra, mindegyik esetben a releváns népességen belül vizsgálva a transzfert adók arányát. Látható, hogy az életbiztosítás a fiatalabb korosztályokban gyakoribb, a gyermekes háztartások körében a 45 év alatti háztartásfővel rendelkező háztartások mintegy negyedének van olyan életbiztosítása, amelyiknek gyermek a kedvezményezettje, míg az 55–65 év közötti háztartásfők esetén már csak egytized körüli ez az arány. A nagykorú és már nem tanuló gyermeknek nyújtott lakhatási segítség a 45–55 éves háztartásfők esetén a leggyakoribb, ebben a csoportban az ilyen gyermekkel rendelkező háztartások több mint kétötöde nyújt ilyen segítséget valamelyik gyermeknek. Az 55–65 év közötti háztartásfők esetén a felnőtt gyermekekkel együtt lakók aránya már csak egynegyed-egyötöd körüli, ennél is idősebb háztartásfők esetén pedig tíz százalék körüli a gyermekével együtt lakók aránya.


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon

1. ábra. Különböző transzferfajtákat adó háztatások aránya a háztartásfő életkora szerint képzett csoportokban (a háztartások releváns csoportjához viszonyítva, százalék) Megjegyzés: az életbiztosítással rendelkezők aránya a gyermekes háztartásokhoz, a lakhatási segítséget adók a 18 éven felüli nem tanuló gyermekkel rendelkező háztartásokhoz, az anyagi segítséget adók a 18 éven felüli, nem tanuló, különélő gyermekkel rendelkező háztartásokhoz viszonyítva. Különélő, nagykorú gyermekének az 51–55 éves háztartásfős családok majdnem fele (45 százaléka) nyújtott anyagi segítséget a kérdezést megelőző két évben. Ennél azonban csak 5-6 százalékponttal kisebb a gyermekeiket pénzzel segítők aránya a 41–50 évesek, valamint az 56–70 évesek között. Csak a legidősebb korcsoportban, a hetven éven felüliek között csökken valamelyest a felnőtt gyermekeiket támogatók aránya, de még itt is eléri a 25 százalékot. Mivel 18 éven felüli gyermekkel gyakorlatilag csak 40 év feletti háztartások rendelkeznek, így természetesen az ez alatti életkori csoportokban nincsenek transzferadók. Érdemes a transzferadást nemcsak az adott pillanatban (illetve jelen esetben a vizsgálatot megelőző két évben) nyújtott transzferekre szűkíteni, hanem tágabb értelemben azokat a háztartásokat is transzferadónak tekinthetjük, akik jövőbeli transzferek céljából takarítják meg a pénzük egy részét. Ezeket a háztartásokat a megtakarítói célokkal kapcsolatos kérdésünk alapján azonosíthatjuk. A háztartáskérdőívben azt is megkérdeztük, hogy takarékoskodik-e az adott háztartás a gyermekekkel kapcsolatos nagyobb kiadásokra vagy arra, hogy örökséget hagyjon. Az összes háztartás 14 százalékában említették egyik vagy másik megtakarítói célt. Ugyanakkor ezt a kérdést csak azoknak a háztartásoknak tettük fel, akik saját bevallásuk szerint rendelkeznek megtakarított pénzzel. Ha csak őket vesszük, akkor 27 százalék a gyermekkel kapcsolatos kiadásokra, illetve örökség hagyására takarékoskodó háztartások aránya. A 2. ábra a gyermekkel rendelkező háztartások körében mutatja, hogy mekkora az ilyen célokból takarékoskodó háztartások aránya az egyes korcsoportokban.

2. ábra. Gyermekkel kapcsolatos kiadásra, illetve örökség képzésére takarékoskodók aránya a gyermekesek között életkori csoportokban (százalék)


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon Látható, hogy a megtakarításokkal rendelkező háztartások 10–15 százaléka takarékoskodik a gyermekkel kapcsolatos kiadásokra, és ez az arány nem mutat jellegzetes tendenciát az életkor szerint. Az örökhagyásra takarékoskodók valamivel kevesebben vannak minden életkori csoportban, ezt a megtakarítási célt a megtakarításokkal rendelkező háztartások 4–8 százaléka említette. Bár arányuk valamelyest emelkedik az életkorral, de nem olyan mértékű az emelkedés mértéke, mint ahogyan vártuk. Az eddigiekben külön-külön vizsgáltuk, hogy a háztartások milyen arányban választották az egyes transzferfajtákat, és hogy mekkora részükre jellemző a jövőbeli transzferek érdekében való takarékoskodás. A következőkben ezeket az elemeket egy mutatóba vonjuk össze. Első indikátorunk a transzferadás szűkebb értelmezésének megfelelően az anyagi segítség, életbiztosítás és együttlakás formájában nyújtott segítséget regisztrálja. A második, az előbbiek mellett, figyelembe veszi azt is, ha a megkérdezett jövőbeli transzferek érdekében takarékoskodott. Az első, szűkebb értelmezés szerint háztartások 38 százaléka, ezen belül a gyermekesek 44 százaléka adott valamilyen formában transzfert a gyermekeinek. Ha a megtakarítói célok között a transzferekkel kapcsolatos célokat említőket is hozzávesszük, akkor közel tíz százalékpontnyival többen, a háztartások 46 százaléka, a gyermekeseknek pedig 52 százaléka adott vagy tervezi transzfer adását.

4. A szülői transzferek meghatározóinak többváltozós elemzése Eddigi eredményeink azt mutatják, hogy a gyermekes háztartások több mint fele adott transzfert gyermekeinek, vagy takarékoskodik azért, hogy a jövőben segíthesse őket. Most áttérünk empirikus elemzésünk második fő kérdésére, a transzferek meghatározóinak vizsgálatára. A Tárki háztartásmonitor kutatás kérdőívének megtervezésekor arra törekedtünk, hogy mind a transzferek adóiról, mind pedig a kedvezményezettekről legyen információnk. Amennyiben volt a megkérdezetteknek külön élő, 18 évnél idősebb gyermekük, felvettünk róluk néhány alapvető adatot: nem, születési év, iskolai végzettség, munkaerő-piaci státus, van-e saját lakása, és milyen gyakran érintkezik szüleivel (személyesen vagy telefonon). A gyermekek jövedelmi helyzetének mérésére kérdőívünkben azt a megoldást választottuk, hogy megkértük a szülőt, állítson fel rangsort gyermekeinek anyagi helyzete szerint. Azért választottuk ezt megoldást, mert megbízhatatlannak ítéltük a szülők gyermekeik jövedelmével kapcsolatos összegszerű becsléseit. Így azonban becsléseinkben nem a gyermeki jövedelem konkrét összege szerepel, hanem egy dichotóm változó, ami azt mutatja, hogy az adott gyermek a szülő által felállított rangsorban az utolsó helyet foglalja-e el. Ugyanakkor az anyagi helyzetre vonatkozó kérdés nem specifikálta, hogy a gyermekek pillanatnyi jövedelmi viszonyai vagy pedig permanens jövedelmi helyzete alapján rangsorolják a szülők gyermekeiket. Ezért az elemzésben szerepeltetjük a permanens jövedelmi helyzettel leginkább összefüggésben lévő változót, a gyermek iskolai végzettségét, illetve bináris változóval azonosítjuk a testvérei között a legalacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező gyermeket. A gyermekek jövedelmi rangsorában nemcsak a már elköltözött, hanem a még a szülői háztartásban lakó gyermekek is szerepelnek. Az ő személyes adataikat a háztartástagok alapvető jellemzőit rögzítő háztartáslapról és az egyéni kérdőívekből vettük. A vizsgálat egyik fő kérdése, hogy a gyermekek egymáshoz viszonyított családon belüli relatív anyagi helyzete hogyan befolyásolja a transzferek előfordulását. Azt vizsgáljuk, hogy jellemző-e, hogy a szülők a rosszabb anyagi helyzetű gyermeket részesítik inkább ranszferben. Ezért értelemszerűen az egész elemzésben csak a többgyermekes családból való gyermekeket vizsgáljuk, pontosabban azokat a családokat, ahol több 18–45 év közötti, már nem tanuló gyermek él.6 Tekintsük most a transzferek előfordulásának gyakoriságát a gyermek különböző tulajdonságai szerint! A kereszttábla-elemzés eredményeit a Függelék F1. táblázatában foglaltuk össze. A Függelék F1. táblázatának tanúsága szerint a 18 és 45 éves kor közötti, nem tanuló gyermekek egynegyede él szülei háztartásában, a külön élőknek pedig 27 százaléka kapott az elmúlt két évben szüleitől anyagi segítséget. A férfiak az átlagosnál nagyobb arányban (32 százalék) laknak szüleiknél, míg a 18 éven felüli nem tanuló lányoknak csak 19 százaléka él egy fedél alatt szüleivel. A különélők által kapott anyagi transzfer viszont nem mutat a gyermek neme szerint jellegzetes eltérést. Ugyanakkor mindkét fajta transzfer jellemzőbb a fiatalabb korosztályokra. Különösen a szülőknél lakás mutat jelentős eltéréseket: a 25 év alattiak 59 százaléka a szülőknél lakik, 26 és 30 között azonban már csak a negyedükre jellemző ez. A szüleiktől külön élő 18–25 évesek 43 százaléka kapott az elmúlt két évben anyagi segítséget szüleitől, a harmincas éveikben járóknak viszont csak egyharmada. Mindez alátámasztja azt a nézetet, hogy a felnőttkor elején van leginkább szükség a szülői segítségre. Ebben az időszakban a családalapítás, lakásvásárlás jelentős anyagi terhet ró a fiatal felnőttekre, Elemzésünk alapegysége a szülő–gyermek pár. Ehhez úgy transzformáltuk az adatállományt, hogy minden gyermek külön rekordba kerüljön a szülőre vonatkozó adatokkal együtt. Így kétszintű adatszerkezethez jutunk, amelyben a szülők adatai egynél több sorban is előkerülnek. 6


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon akiknek jövedelmeik még alacsonyabbak és (legalábbis a legutóbbi évekig) nehezebben jutnak hitelekhez. Szembeötlő, hogy a kétfajta segítség másképpen függ az iskolai végzettségtől: az együttlakás gyakoribb a csak általános iskolát végzettek között (30 százalék), mint a diplomás gyermekek körében (16 százalék), míg a szülőktől külön élők között gyakrabban kapnak anyagi segítséget a magas végzettségűek. Ez valószínűleg a szülők és gyermekeik iskolai végzettsége és anyagi helyzete közötti (pozitív) korreláció következménye: az alacsonyabb végzettségű gyermekek szülei között nagyobb arányban vannak alacsony végzettségű, rossz jövedelemi helyzetű egyének, akik emiatt kevésbé tudnak anyagi transzfert nyújtani, ezért inkább jellemző rájuk az anyagilag kevésbé megterhelő együttlakás. Az is megállapítható, hogy a szüleikkel gyakrabban érintkezők nagyobb arányban kapnak anyagi segítséget, ami tulajdonképpen magától értetődő, hiszen az anyagi segítség is a szülők és gyermekek közötti jó kapcsolat része. A lakással rendelkező, illetve lakással nem rendelkező gyermekek között nincs szignifikáns különbség az anyagi transzfer előfordulásának gyakoriságában. Értelemszerűen a lakástulajdon és a szülőkkel való érintkezés gyakoriságának hatását az együttlakás esetében nem tudjuk vizsgálni. Ha a családon belül a testvérek közötti különbözőségeket vesszük, láthatjuk, hogy mindkét fajta transzfer inkább irányul a legrosszabb anyagi helyzetben lévő, illetve a legfiatalabb testvér felé, míg az iskolai végzettségnek láthatóan nincs statisztikailag számottevő szerepe. A Függelék F2. táblázatában a szülői tulajdonságok és a transzferek előfordulásának összefüggését vizsgáljuk. A fiatalabb szülők gyermekei gyakrabban részesülnek transzferben, és gyakrabban élnek szüleikkel. A hatvan évnél fiatalabb szülővel rendelkező gyermekek egyharmada lakik még otthon, míg a 60 és 70 közötti szülők gyermekeinek már csak 11 százaléka. A szülői jövedelem és a szülőknél lakás összefüggése nem lineáris: a jövedelem szerinti alsó és felső negyedbe tartozó szülők gyermekei laknak a szülőkkel a legnagyobb arányban. Az anyagi segítség előfordulása viszont annál nagyobb, minél magasabb iskolai végzettségű, illetve magasabb jövedelmű szülő gyermeke valaki. A szülőkkel való együtt lakás gyakorisága nem mutat jellegzetes eltérést településtípusonként, a szülőktől külön élőknek nyújtott anyagi segítség viszont az átlagosnál ritkább, csak 15 százalék azoknál, akiknek szülei Budapesten laknak. Nem jellemző, hogy azon szülők gyermekei, akik maguk is kaptak saját szüleiktől anyagi segítséget, gyakrabban kapnának támogatást bármilyen formában. A sok testvérrel rendelkező gyermekek viszont az átlagosnál ritkábban kapnak anyagi segítséget. Úgy tűnik tehát, hogy a nagycsalád felemészti a szülői forrásokat. A következő lépésben többváltozós elemzéssel vizsgáljuk a transzferek előfordulásának meghatározóit. Többek között azt vizsgáljuk, hogy az anyagi segítség, illetve a lakhatási lehetőség formájában megnyilvánuló segítség valóban a legrosszabb anyagi helyzetben levő gyermekek felé áramlik-e akkor is, ha a többi magyarázó változó hatását kiszűrjük. Kontrollváltozóként mind a szülők, mind gyermekeik jellemzőit figyelembe vesszük. Feltesszük, hogy a gyermekek által kapott transzfert (T ik ) a következő modell magyarázza. Mivel egy szülőhöz több gyermek is tartozik, ezért úgynevezett kétszintű adatrendszerrel van dolgunk. A kétszintű adatszerkezetet úgy jelöljük, hogy a szülői háztartás jellemzőit i-vel indexszáljuk, az ide tartozó gyermekeket pedig ik indexpár azonosítja. T ik = β 0 + β 1 UTJÖV ik +β 2 UTISK ik + γSz i + δ Gy ik + υ i + ε ik, ahol, UTJÖV ik bináris változó, ami akkor vesz fel 1 értéket, ha az i-edik szülő által felállított rangsorban a k-adik gyermek a legrosszabb anyagi helyzetű volt, az UTISK ik bináris változó, pedig azt mutatja, hogy a gyermek a legalacsonyabb iskolai végzettségű a testvérek között, Sz i az i-edik szülői háztartás néhány egyéb jellemzője (a szülő7 életkora, jövedelme, iskolai végzettsége, vagyoni helyzete, egészségi állapota, településtípus), Gy ik a gyermek néhány egyéb jellemzője (nem, életkor), a β-k, valamint γ és δ regressziós együtthatók vektorai, σi a szülői háztartás nem megfigyelt jellemzőit jelöli (szülői háztartás szintű hibatag), ε ik pedig általános hibatag. Függő változónkat, a gyermekek által kapott transzfert olyan kétértékű változóként mérjük, aminek értéke 1, ha a gyermek kapott transzfert, máskülönben nulla.8 Először feltételezzük, hogy a meg nem figyelhető szülői tulajdonságok (σi) között nincs olyan, amely egyszerre függne össze a transzferadással és valamelyik magyarázó változóval, amelynek hatására kíváncsiak vagyunk. Ekkor például probit modellel 9 becsülhetjük a különböző magyarázó változók hatását. Valójában azonban nincs alapunk arra, hogy kizárjuk a meg nem figyelhető szülői tulajdonságok és a magyarázó változók összefüggését. A vizsgálatunk tárgyát alkotó többgyermekes szülők esetén azonban szülőnként több megfigyeléssel is rendelkezünk, ami lehetőséget teremt arra, hogy a megfelelő statisztikai eljárás alkalmazásával kontrolláljuk a meg nem figyelhető családi (szülői) tulajdonságokat is. A szülő itt a háztartás kérdőívre válaszoló személyt jelenti. Azokban az esetekben, ahol történt transzfer, ismerjük az átadott transzfer összegét is, de a transzferösszegekre vonatkozó elemzést itt nem mutatjuk be. 9 A probit modellel kapcsolatban lásd Greene [1993]. A fixed effects becslésről, a fixed effects logit modellről lásd Greene [1993]. 7 8


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon Számos modellspecifikáció kipróbálása után az 1. táblázatban közölt modellek bemutatása mellett döntöttünk. A szülőktől külön élő gyermekeknek adott transzfer gyakoriságára a testvérek egymáshoz viszonyított helyzetét kifejező változóink közül a legalacsonyabb iskolai végzettséget mérő változó hatása szignifikáns, a testvéreinél alacsonyabb végzettségű gyermek gyakrabban részesül anyagi segítségben. A változók hatásának nagyságát a marginális hatással mérve azt mondhatjuk, hogy – ceteris paribus – 13 százalékkal nagyobb valószínűséggel kapnak azok a gyermekek transzfert, akik családjukon belül a legalacsonyabb iskolai végzettségűek. A szülőkkel való együttlakás becslésének eredményei azt mutatják, hogy az, hogy valaki a szülő megítélése szerint gyermekei között a legrosszabb anyagi helyzetű, növeli annak valószínűségét, hogy a gyermek együtt lakik szüleivel. A legrosszabb anyagi helyzetű gyermek nyolc százalékkal nagyobb valószínűséggel lakik szülei lakásában. Amennyiben az iskolai végzettséget a permanens jövedelmi helyzet proxyjának tekintjük, akkor ezeket az eredményeket úgy értelmezhetjük, hogy míg az anyagi segítségnyújtás elsősorban a gyermek testvéreihez képest várhatóan hosszabb távon rosszabb jövedelmi helyzetét igyekszik kompenzálni, addig az együttlakás inkább az anyagi helyzet rövid távú, „ideiglenes” problémáit orvosolja.

24.1. táblázat - 1. táblázat. Probit modellek az egyes transzferfajták előfordulásának magyarázatára. Megnevezés

Transzfer előfordulása

Együttlakás a szülőkkel

nem korezidens,

a 18–45 közötti,

18–45 közötti, nem

nem tanuló

tanuló gyermekeknél

gyermekeknél

együttható

standard hiba

együttható

standard hiba

Legrosszabb anyagi helyzetű

0,118

0,093

0,297

0,104

Legfiatalabb

–0,019

0,097

0,167

0,107

végzettségű

0,305

0,107

–0,005

0,119

Férfi

0,091

0,090

0,535

0,102

Életkor (évek száma)

–0,016

0,007

–0,123

0,010

Érettségizett vagy diplomás

0,402

0,105

0,088

0,122

Szüleivel hetente érintkezik

0,417

0,115

–

–

0,007

0,002

–0,003

0,002

Gyermeki háttérváltozók

Legalacsonyabb iskolai

Szülői háttérváltozók Szülői háztartás jövedelme (100 ezer forint)



Szülői háztartás vagyoni

–0,205

0,100

0,307

0,109

Szülő 70 éves vagy idősebb

–0,372

0,141

0,115

0,309

Gyermekek száma

–0,188

0,055

–0,060

0,061

Konstans

–0,297

0,327

2,537

0,357

medián felett

N Log likelihood LR τ2(11)

1034

1026

–535,873

–421,616

143,910

320,460

0,000

0,000

0,118

0,275

Prob > τ2 2

Pszeudo R

Megjegyzés: Azok a magyarázó változók, ahol nincs feltüntetve a mértékegység, kétértékű változók, amelyek 1es értéket vesznek fel azoknál az egyéneknél, akikre igaz a változó nevében megjelölt tulajdonság, egyébként nulla értéket vesznek fel. Háztartási jövedelem: éves, egy főre jutó háztartási jövedelem 100 ezer forint. A dőlt betűvel szedett együtthatók 1 százalékos szignifikanciaszinten, a dőlt betűvel szedett és aláhúzott együtthatók 5 százalékos szinten szignifikánsak. Mindkét fajta transzfer általában inkább a fiatalabb gyermekek felé irányul, de a szülőkkel való együttélés esetén jelentősebb az életkor hatása. Tíz eltelt év harminc százalékkal csökkenti a szülőkkel való együttlakás valószínűségét, minden más tényező változatlansága mellett, míg a transzferben részesedés valószínűségét csak öt százalékkal csökkenti. Általában a magasabb végzettségűek és a szüleikkel gyakrabban érintkezők kapnak nagyobb valószínűséggel anyagi segítséget, és az is jellemző, hogy ceteris paribus a férfiak nagyobb valószínűséggel laknak együtt szüleikkel. Ezeknek a változóknak a hatása hasonló nagyságrendű, mindegyik 1213 százalékkal növeli a transzfer valószínűségét. A magas szülői jövedelem csak az anyagi segítség előfordulásának valószínűségét növeli, az együttlakás valószínűségére nincs szignifikáns hatása. A szülői jövedelem és vagyon hatására vonatkozó eredményeket azonban óvatosan kell kezelni. Az anyagi transzfereket ugyanis csak azokban az esetekben vizsgáljuk, amikor a gyermek a szüleitől külön lakik, de ahogy elemzésünkben is jelezzük, a szülőknél lakás szintén egyfajta segítség, amit szintén befolyásolnak a szülők lehetőségei és gyermekeik fogyasztásával, jólétével kapcsolatos preferenciái. 10 Az idősebb (hetven éven felüli) szülők esetén, és nagyobb gyermekszám mellett kevésbé valószínű, hogy a gyermek az elmúlt két évben anyagi segítségben részesült. A hetvenévesnél idősebb szülők 11 százalékkal kisebb valószínűséggel adnak transzfereket, míg még egy testvér a családban hat százalékkal csökkenti annak valószínűségét, hogy egy adott gyermek transzferben részesül. A többi gyermeki és szülői háttérváltozónak egyetlen kipróbált modellspecifikációban sem volt statisztikailag számottevő hatása. Második lépésben figyelembe vesszük adataink kétszintű szerkezetét. Az úgynevezett fixed effects módszer11 alkalmazásával csak a testvérek közötti különbségekre alapozzuk a becslésünket, ezáltal minden családspecifikus hatást kontrollálni tudunk (például a szülői altruizmus foka), akár megfigyelt családi

A szülőktől való elköltözés sokszor éppen azért válik lehetségessé, mert a szülők anyagilag segítik a gyermeket a lakáshoz jutásban. Ez különösen a jobbmódú és altruista szülők esetén jellemző, tehát a gazdag szülőkkel rendelkező, küölön lakú gyermek között felülreprezentáltak lehetnek az altruista szülőkkel rendelkezők. Az ilyen szülők várhatóan anyagi segítséget is gyakrabban adnak, ezért a szülői jövedelem hatását felül fogjuk becsülni. Előfordulhat az is, hogy a rossz anyagi körülmények között élő szülők közül a kevésbé altruisták bátorítják a felnőtt gyermeket, hogy álljon a saját lábára, tehát a szegény szülőkkel rendelkező külön lakó gyermekek között felülreprezentáltak lehetnek a kevésbé altruista szülők gyermekei, akik transzfert is kevésbé gyakran adnak. Ez is ahhoz vezet, hogy a szülői jövedelem hatását a valóságosnál nagyobbnak mutatják becsléseink. 11 A fixed effects becslésről, a fixed effects logit modellről lásd Greene [1993]. 10


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon jellemzőkről van szó, akár olyanokról, amelyeket nem tudunk megfigyelni. A becslés eredményeit a 2. táblázat tartalmazza. A fixed effects módszerrel is kimutatható, hogy a transzfereket (együttlakás, illetve anyagi segítség) jellemzően a családon belül legrosszabb anyagi helyzetben levő gyermekek kapják. A legrosszabb anyagi helyzetű gyermeket megjelölő dummy változó együtthatója mindkét esetben szignifikáns és pozitív. Ugyanakkor itt nem mutatkozik meg, hogy az anyagi segítség valószínűségét a testvérekhez viszonyítva alacsonyabb iskolázottság növelné.

24.2. táblázat - 2. táblázat. Fixed effects logit becslés. Megnevezés


Együttlakás a szülőkkel

nem korezidens,

a 18–45 közötti,

18–45 közötti, nem

nem tanuló

tanuló gyermekeknél

gyermekeknél

együttható

standard hiba

együttható

standard hiba

1,042

0,470

0,535

0,253

végzettségű

–0,166

0,510

–0,510

0,345

Férfi

0,283

0,492

0,403

0,302

Életkor (évek száma)

–0,036

0,052

–0,360

0,057

Szüleivel hetente érintkezik

2,682

0,873

–

–

123

344

–30,562

–74,098

LR τ2(5)

26,170

98,810

Prob > ττ

0,000

0,000

Pszeudo R2

0,300

0,400

Gyermeki háttérváltozók Legrosszabb anyagi helyzetű Legalacsonyabb iskolai

N Log likelihood

Megjegyzés: Azok a magyarázó változók, ahol nincs feltüntetve a mértékegység, kétértékű változók, amelyek 1es értéket vesznek fel azoknál az egyéneknél, akikre igaz a változó nevében megjelölt tulajdonság, egyébként nulla értéket vesznek fel. A becslés csak azokat a családokat tartja meg amelyeknél van olyan gyermek, aki kapott transzfert, és van olyan is, aki nem. A dőlt betűvel szedett együtthatók 1 százalékos szignifikanciaszinten, a dőlt betűvel szedett és aláhúzott együtthatók 5 százalékos szinten szignifikánsak

5. Összegzés


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon Ebben az alfejezetben a szülőktől a fiatal felnőtt gyermekek felé irányuló transzferáramlás jellemzőit vizsgáltuk magyar adatokon. Megpróbáltuk feltérképezni, hogy mennyire fontos megtakarítói motívumot jelentenek a családi transzferek. Ennek érdekében először megvizsgáltuk: a háztartások hány százalékára jellemző, hogy transzfert ad gyermekeinek, illetve hogy jövőbeli transzferek érdekében takarítja meg pénze egy részét. Eredményeink alapján a transzferadást szűkebb értelmezése szerint, tehát csak a gyermekeiknek anyagi segítség, együttlakás vagy életbiztosítás formájában transzfert nyújtókat, ideértve a gyermekes háztartások 44 százalékára jellemző gyermekeinek a segítése. Amennyiben a tágabb értelmezés keretében a jövőbeli transzferek céljából takarékoskodókat is hozzávesszük, úgy a gyermekes háztartások 52 százaléka adott valamilyen formában transzfert vagy nyilvánította ki ebbéli szándékát. Ezek után azt vizsgáltuk, hogy mi határozza meg a transzferek elosztását a gyermekek között. Többváltozós elemzés során megmutattuk, hogy a szülők nagyobb valószínűséggel segítenek a legrosszabb anyagi helyzetben levő gyermeküknek, mind együttlakás, mind anyagi segítség formájában. Ez az eredmény összhangban áll a transzferek altruista modelljével, e szerint ugyanis a gyermekei jólétével egyformán törődő szülő a rosszabb anyagi helyzetű gyermeket segítené inkább. Ugyanakkor a transzferek indítékaival kapcsolatos elméleti elemzések szerint a transzfereket cserekapcsolat részeként értelmező modelleknek sem mond ellent ez az eredmény (Cox [1987]).12 Ugyancsak kimutattuk, hogy mind az anyagi transzferek, mind az együttlakás inkább a fiatalabb és szüleikkel intenzívebb kapcsolatot ápoló gyermekek felé irányul. A szülőkkel való együttlakás inkább a fiatal felnőtt férfiakra jellemző. A szülői háztartás jövedelme csak az anyagi segítség valószínűségét befolyásolta, az együttlakásra nem volt hatása, tehát ez utóbbi alacsonyabb jövedelmű szülők esetén is jellemző. Idős, illetve sokgyermekes szülők esetén alacsonyabb volt az anyagi segítség előfordulásának valószínűsége. Eredményeink értékelésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a nagyobb vagyontranszferek sokszor az egyén életének nagy jelentőségű eseményeihez kötődve fordulnak elő ráadásul sok esetben az egész életpálya során kapott transzfereken belül ezek jelentik a döntő részt. Felvételünk ezzel szemben a kérdezést megelőző két év transzfereire kérdezett rá, amelyben valószínűleg a kisebb összegű, fogyasztási jellegű anyagi segítség dominál, és kevésbé sikerült a nagyobb vagyoni jellegű transzfereket megmérni.

6. Hivatkozások Barro, R. J. [1974]: Are Government Bonds Net Wealth? Journal of Political Economy, Vol. 82. No. 6. Becker, G.–Tomes, T. [1986]: Human capital and the rise and fall of families. Journal of Labor Economics, Vol.4. part 2. S1–S39. Bocz János–Harcsa István [2001]: A háztartások közötti együttműködés jellemzői. Életmód-időmérleg felvétel kiadványai. KSH, Budapest. Caldwell, J. C. [1978]: A Theory of Fertility: From High Plateau to Destabilization. Population and Development Review, december. Cox, D. [1987]: Motives for Private Income Transfers. Journal of Political Economy, Vol. 95. No. 3. Harcsa István [1996]: Az ifjúság életkörülményei. Gyermekek a családban – családok közötti együttműködés. Társadalomstatisztikai füzetek 17, KSH, Budapest. Keszthelyiné Rédei Mária [2001]: A háztartások egymás közötti anyagi segítségnyújtásai, adott-kapott támogatások. KSH, Budapest. Kotlikoff, L. J. [1988]: Intergenerational Transfers and Savings. Journal of Economic Perspectives, Vol. 2. No. 2. Medgyesi Márton [2003]: Családon belüli jövedelem és vagyonáramlás- kutatási eredmények magyar adatokon. Megjelent: Gál Róbert Iván (szerk): Apák és fiúk és unokák. Osiris Kiadó, Budapest. Modigliani, F. [1988]: The Role of Intergenerational Transfers and Life Cycle Saving in the Accumulation of Wealth. Journal of Economic Perspectives, Vol. 2. No. 2.

Cox [1987] szerint cserejellegű transzferek esetén előfordulhat, hogy a gyermekek által kapott transzfer összege növekszik a gyermeki jövedelem növekedésével. Véleménye szerint ezen a tényen kell alapulnia a transzferek indítékaival kapcsolatos vizsgálatoknak, az altruista modellben ugyanis a nagyobb transzferösszegeket mindig az alacsonyabb jövedelmű gyermekek kapják. 12


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon Szivós Péter–Tóth István György (szerk.) [2000]: Növekedés alulnézetben. Tárki Monitor Jelentések. December, Budapest. Spéder Zsolt: A fiatal fenőtteknek nyújtott szülői segítségek. Kézirat. BKE.

7. Függelék 24.3. táblázat - F1. táblázat. A transzferadás előfordulása a gyermek háttérváltozói szerint két vagy többgyermekes családok esetében (százalék) Megnevezés


Együttélés a szülőkkel

külön lakó

a 18–45 közötti

18 éven felüli gyermekeknél

nem tanuló gyermekeknél

27

25

Nő

28

19

Férfi

27

32

p

61

0

18–25 év

43

59

26–30 év

38

25

31–35 év

32

18

36–40 év

34

6

41–45 év

25

0

46 vagy több év

16

0

p

0

0

Legfeljebb 8 általános

18

30

Szakmunkásképző

24

26

Érettségi

35

26

Diplomás

35

16

0

2

Összesen Gyermek neme

Életkor

Iskolai végzettség

p



Milyen gyakran érintkezik a szülőkkel? Ritkábban

15

–

Hetente

31

–

p

0

–

Nincs

32

–

Van

27

–

p

14

–

Nem

25

20

Igen

31

34

p

4

0

Van-e lakása ?

Legrosszabb anyagi helyzetű gyermek

Legfiatalabb gyermek Nem

25

17

Igen

31

37

p

3

0

Nem

26

25

Igen

31

28

p

10

31

Nem

31

–

Igen

11

–

p

0

–

N

1034

1026

Legalacsonyabb iskolai végzettségű gyermek

Szülőkkel legritkábban érintkező gyermek


Szülői transzferek meghatározói Magyarországon Megjegyzés: A p értékek a τ2 próba szignifikanciaszintjeit jelentik, amit szintén százalékos formában adtunk meg. Az 5 százalék alatti értékek esetén mondhatjuk konvenció szerint, hogy a háttérváltozó szerinti csoportokban szignifikánsan eltérő a függő változó megoszlása.

24.4. táblázat - 2. táblázat A transzferadás előfordulása a szülői háttérváltozók szerint két vagy többgyermekes családok esetében (százalék) Megnevezés


Együttélés a szülőkkel

külön lakó

a 18–45 közötti

18 éven felüli gyermekeknél

nem tanuló gyermekeknél

60 év alatt

36

34

60–70 év

31

11

70 év felett

15

7

p

0

0

Legfeljebb 8 általános

24

21

Szakmunkásképző

33

30

Érettségi

34

37

Diplomás

48

24

p

0

0

Legalsó negyed

20

31

2. negyed

20

20

3. negyed

29

24

Legfelső negyed

45

27

p

0

3

Legalsó negyed

25

18

2. negyed

28

25

3. negyed

28

22

Szülő életkora

Szülő iskolai végzettsége

Szülői háztartás jövedelmi negyedei

Szülői háztartás vagyoni negyedei



Legfelső negyed

33

39

p

35

0

Kiegyensúlyozott

25

40

Változó, inkább jó

34

29

Változó, inkább rossz

28

22

Rossz

23

21

p

3

0

Község

26

23

Város

29

26

Megyeszékhely

35

28

Főváros

15

32

p

3

36

Nem kapott

27

25

Kapott

31

28

p

25

25

Egészségi állapot

Településtípus

Szülő is kapott saját szüleitől transzfert

Gyermekek száma

28

2

34

25

3

26

10

4

13

12

5 vagy több

11

29

p

0

1

N

1034

1026

Megjegyzés: A p értékek a τ2 próba szignifikanciaszintjeit jelentik, amit szintén százalékos formában adtunk meg. Az 5 százalék alatti értékek esetén mondhatjuk konvenció szerint, hogy a háttérváltozó szerinti csoportokban szignifikánsan eltérő a függő változó megoszlása.


25. fejezet - Szolidaritási normák és jóléti preferenciák1 Janky , Béla Ebben az írásban azt tanulmányozzuk, hogy a társadalomszerkezet és a morális megfontolások milyen módon befolyásolhatják a jóléti intézményekre vonatkozó állampolgári preferenciákat. A morális megfontolások közül az úgynevezett méltányossági elvek szerepét elemezzük, és azt vizsgáljuk meg, hogy a társadalmi struktúra egyes sajátosságai miképpen befolyásolhatják e normákat – és rajtuk keresztül a jóléti preferenciákat. A strukturális jellemzők közül a kisközösségek kohéziója áll kutatásunk középpontjában. Hipotéziseink kidolgozásakor a következményekkel racionálisan kalkuláló állampolgárokat tételezünk fel, azonban nem fogadjuk el a racionális cselekvés olyan szűk értelmezését, amely szerint csak a személyes anyagi érdek motiválhatja az egyéneket. Az evolúciós modellekkel és empirikus tapasztalatokkal alátámasztott cselekvéselméleti kutatások eredményei alapján feltételezzük, hogy az állampolgárok akár számukra ismeretlen egyének jólétét is figyelembe vehetik preferenciáikban. Ennek mechanizmusa az úgynevezett méltányossági elvek logikáját követi. A méltányossági elvek az egyén és a többiek közös költségekhez történő hozzájárulásának, illetve a javakból történő részesedésének összehasonlításán alapulnak, és a „nem indokolható” egyenlőtlenségek elutasítását jelentik. A méltányossági elvek logikája univerzális, de az elvárt kötelezettségek és az elfogadott jogosultságok szituációról szituációra és társadalomról társadalomra változhatnak. Szintén korábbi kutatásokra támaszkodva feltételezzük, hogy a jóléti intézményekre vonatkozó preferenciákban érvényesülő méltányossági elvek részben az emberek hétköznapjaiban érvényesülő társas szolidaritási szabályok sajátosságait tükrözik vissza. A mindennapok viszonyaiban érvényesülő szabályok méltányossági elvekre gyakorolt befolyása e morális elvek több dimenziójában érvényesül, amelyek közül kettőnek van különös jelentősége tanulmányunk szempontjából. Az egyiket a szükségletorientáltság versus teljesítményorientáltság dimenziójának nevezzük, a másikra pedig a kirekesztés versus befogadás nézőpontjaként hivatkozunk. Az előbbi dimenzióban aszerint különböztetjük meg a méltányossági elveket, hogy elosztási preferenciáik milyen mértékben egalitáriánusak, illetve mennyire érzékenyek a jogosultságokért cserébe nyújtott egyéni hozzájárulásokra. Az utóbbi dimenzió az alapján jellemzi a méltányossági normákat, hogy a morális elveket követő cselekvőnek azokat a társadalom milyen széles körére kell alkalmaznia. A cselekvők mindennapos interakcióiban érvényesülő szolidaritási szabályok szintén jellemezhetők e két nézőpontból. Továbbá gazdaságszociológiai kutatások korábbi eredményeire támaszkodva, feltételezzük, hogy a primordiális kapcsolatok intenzitása hatással van a szóban forgó szolidaritási szabályok fenti két dimenzióban leírható jellegzetességeire. Az erős kisközösségi kohézió növeli a szükségletorientáltság súlyát a szolidaritási normákban, ugyanakkor élesebbé teszi a különbséget a csoporton belüliek, illetve kívüliek irányában mutatkozó morális kötelezettségek között. Tanulmányunk egyik alapvető állítása szerint a jóléti intézményekre vonatkozó preferenciák a bennük rejlő méltányossági elveket meghatározó szolidaritási normákon keresztül függnek a cselekvők mikrokörnyezetét alkotó közösségek kohéziójától. Legfontosabb alapfeltevésünk, hogy a jóléti intézmények többségének esetében a primordiális kapcsolatok intenzitása egymással ellentétes irányban befolyásolja az említett két dimenzióban a mások javát (is) szolgáló jóléti juttatások iránti preferenciákat. Egyrészről a rokonsági-szomszédsági viszonyok erőssége az egalitarianizmus értékén keresztül erősíti a szociális juttatások támogatottságát. Másrészről azonban az intenzív primordiális kapcsolatok következményeként előálló erősebb kirekesztő tendenciák csökkentik annak az esélyét, hogy az egyén olyan intézményeket támogasson, amelyekből személyének vagy szűkebb környezetének nem származik közvetlen haszna. Két ellenőrizhető hipotézist azonban a fentiek ismeretében is meg tudtunk fogalmazni. Egyrészt feltételezzük, hogy a jóléti intézményrendszerhez köthető és a méltányossági elveket a fentiek közül dominánsan csak egy dimenzióban érintő kérdésekben mérhető a struktúra adott dimenzióra gyakorolt hatása. Ilyen kérdésnek tekintjük a közterhek be nem fizetésének megítélését, amelyben hipotézisünk szerint szerepet játszik a méltányossági elvek kirekesztésre vonatkozó dimenziója, de kevésbé van jelentősége a szükségletorientáltság nézőpontjának. Azaz egyértelmű a primordiális kapcsolatok intenzitásának a vonatkozó méltányossági elvekre gyakorolt hatása. Másik empirikus hipotézisünk azt állítja, hogy a jóléti preferenciák szerkezete előre jelezhető A tanulmány bővebb változata része a szerző által a témában készített disszertációnak. Köszönettel tartozunk Lengyel György témavezetőnek a disszertáció itt ismertetett fejezeteihez fűzött megjegyzéseiért. Mindazonáltal tanulmányban szereplő esetleges tévedésekért kizárólag a szerzőt terheli a felelősség. 1


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák kapcsolatban áll a tárgyalt társadalomszerkezeti sajátosságokkal. E szerint egy adott jóléti területen, egy széles kört érintő, illetve egy marginális csoportnak juttatott támogatás megítélése közötti különbség elsősorban szintén a kirekesztés dimenziója mentén elfoglalt pozíciótól függ. Hipotéziseinket megkíséreltük empirikus kutatások eredményeivel összevetni. A részben másodelemzésen, részben feltevéseinket is figyelembe vevő felmérések adatainak vizsgálatán alapuló próbák nem cáfolták az elméleti állításokat. Ugyanakkor a számunkra lényeges társadalomszerkezeti sajátosságok mérése nem könnyű és nem egyértelmű feladat. Az operacionalizálás eredményeképpen alkalmazott változók csak közelíteni tudják az elméleti faktorokat, és számos alternatív hipotézis kizárása nehézségekbe ütközik.

1. Méltányossági elvek az egyéni preferenciákban Tanulmányunk egyik alapkérdése, hogy mi készteti az egyének egy részét arra, hogy olyan intézmények fenntartását támogassák, amelyek működéséből nem származik személyes hasznuk. A probléma vizsgálata során választ keresünk arra a kérdésre is, hogy miért jelenik meg ez a késztetés erősebben egyes társadalmi csoportok bizonyos intézményekre vonatkozó preferenciáiban. Elemzésünk során önérdekkövetőnek nevezzük azt a magatartást, amely szándékai szerint a személyes anyagi eszközök növelésére irányul, illetve amely a személyes fizikai jólét maximalizálására törekszik. Az önérdeken kívül álló motivációs elemek eredményeképpen az egyén hajlandó jólétének szintjét önként csökkenteni. A szakirodalom a jóléti preferenciákkal összefüggésben ez utóbbi elemek három típusát említi különösen gyakran: 3 • A döntések önértékébe vetett hit következményeképpen bizonyos viselkedésformák önmagukban értékkel bírnak függetlenül attól, hogy a szóban forgó tevékenységek végzése és következményeik milyen hatással vannak a cselekvőre és más személyekre.4 • Az altruizmus által motivált egyén cselekvése révén érintett egyes személyek jólétét veszi közvetlenül tekintetbe.5 • Az önérdeken kívüli megfontolások harmadik csoportja a cselekvések másokra gyakorolt hatását veti össze az egyén számára jelentkező következményekkel. Ennek figyelembevételekor a cselekvő többnyire a hozzájárulási és részesedési arányok optimálisnak tekintett referenciapontjához viszonyít. A motivációs tényezők e csoportját méltányossági elveknek6 nevezzük (az általános igényű megfogalmazásokhoz lásd például Sugden [1984], Rabin [1993], Fehr–Schmidt [1999], Bolton–Ockenfels [2000]; a jóléti rendszerre vonatkozóan: Binmore [1998a], [1998b]). Ritkán vizsgálják a racionális döntések elméletének alapjain végzett kutatásokban a méltányossági elvek jóléti preferenciákat befolyásoló szerepét. Az elméleti kutatások ellenben azt mutatják, hogy a biológiai-kulturális koevolúció az idegenekkel történő interakciókra vonatkozóan ilyen típusú normák belsővé válását segítette elő (lásd például: Binmore [1998a], Hoffmann [2000], Sigmund–Fehr–Nowak [2002]). Az utóbbi években született néhány szintetizáló szándékú empirikus tanulmány, amely laboratóriumi kísérletek széles körének tapasztalataira alapozva ugyanerre a következtetésre jut (Fehr–Schmidt [1999], [2001], Bolton–Ockenfels [2000]). Elemzéseinkben ennek megfelelően kiemelt figyelmet szentelünk a méltányossági elvek hatásának. E motivációs tényező döntést befolyásoló mechanizmusai a társadalmi struktúrával meglévő kapcsolatuk tekintetében érdekelnek minket. A méltányossági elvek definiálhatók cselekvésorientáltan. Példa erre Sugden [1984] explikációja, amely a viszonosság elvét fogalmazza meg egy olyan közjószág-előállítási dilemmában, ahol az önérdek által diktált döntés a potyautas-viselkedés. A meghatározás szerint G egyének egy csoportja, amelynek i egy tagja. Tegyük fel, hogy i-től eltekintve G minden tagja legalább e mennyiségű erőfeszítést tett a szóban forgó közjószág előállításának érdekében. Ha i szerint az optimális erőfeszítés szintje legalább e, akkor i kötelességének érzi,

Az önérdeken kívül álló motivációk racionális döntések elméletén nyugvó elemzéséről bővebben egy korábbi tanulmányban írtunk (Janky [2001a]). 4 A feltevés általános megfogalmazásához lásd Weber [1986], Elster [1989]; egy friss hazai formalizálási kísérlethez: Huoranszki [1999]; a jóléti preferenciákhoz köthetően: Andreoni [1990]. 5 Az racionális döntések elmélete kereteiben történő, sokat hivatkozott társadalomtudományi megfogalmazáshoz lásd Becker [1974]; a jóléti rendszerek kialakításával kapcsolatos elmélethez kötődően: Hochman–Rodgers [1969]; az irodalom áttekintéséhez: Hausman–McPherson [1993]. 6 A méltányosság a fairness angol terminus szakirodalomban elfogadott fordítása. A méltányossági elvek kifejezéssel szinonímaként használjuk a méltányossági normák kifejezést, amely a közvetlen fordítása a szakirodalomban alkalmazott fairness norms terminusnak. 3


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák hogy legalább e nagyságú erőfeszítést tegyen a közjószág előállításának érdekében.7 A méltányossági elveket az érintettek javakból történő részesedésének szempontjából is megfogalmazhatjuk. Fehr–Schmidt [1999] szerint a cselekvők preferenciáit a méltánytalansággal szembeni egocentrikus ellenérzés jellemzi. Ez nem az elosztás csoportszinten értelmezhető igazságtalanságaival szembeni érzékenységet jelent. Az egyének saját helyzetüket vetik össze másokéval. A cselekvőkben a számukra kedvezőtlen elosztással kapcsolatos ellenérzés mellett a kedvező elosztási eredménnyel szembeni averzió is létezik.8

2. A méltányossági elvek evolúciós háttere A méltányossági elvek mint koordináló mechanizmusok kialakulásának szempontjából kiemelt jelentősége van az ismétlődő társadalmi dilemma típusú szituációknak.9 Ezekben a helyzetekben ugyanis az egyéni racionalitás konfliktusban áll a kollektív racionalitással. A témával kapcsolatos első kutatások középpontjában a kétszemélyes, ismételt, fogolydilemma típusú játékok álltak. A szituációra vonatkozó első – főként szimuláción alapuló – evolúciós kutatások eredményei azt mutatták, hogy az úgynevezett szemet szemért (tit-for-tat) stratégia különösen sikeres az ismételt, fogolydilemma típusú játékban (Axelrod [1984]). Ez a stratégia levezethető bizonyos méltányossági elvekből, hiszen következetes reciprocitáson alapul. Kooperálást ír elő az első döntési pontban, és a másik szereplő előző alkalommal tett lépésének ismétlését implikálja a további fordulók során. Ugyanakkor a szemet szemért stratégia kiemelt szerepére vonatkozó feltevéseket számos kritika érte elméleti oldalról (Boyd–Larberbaum [1987], Nowak–Sigmund [1993], Binmore [1998a]). Mindazonáltal a legkülönfélébb körülmények között megfigyelhető, hogy a reciprocitáson nyugvó stratégiák egyes típusai széles körben terjednek el a modellezett populációkban (Hoffmann [2000], Sigmund–Fehr–Nowak [2002]). A feltételes kooperáció azonban nem csupán szemet szemért elvet jelenthet. A biológiai és a kulturális evolúció absztrakt modelljei tehát azt sugallják, hogy a méltányossági elvek komoly szerepet játszhatnak a társas viselkedés szabályozásában. Ugyanakkor az eddig tárgyalt kutatások kiindulópontjaként szolgáló egyszerű dilemmahelyzetekben a kölcsönösen kooperatív stratégiák körében csak egy Pareto-hatékony egyensúlyi kombináció létezik, vagy ha több van, azok a kifizetések szempontjából egyenértékűek. A jóléti preferenciák szempontjából azonban kiemelt jelentősége van azoknak a helyzeteknek, ahol a szóban forgó morális megfontolásokat elfogadó egyének különböző szintű kifizetést biztosító, eltérő mértékben és irányban aszimmetrikus kooperatív egyensúlyok között választhatnak. Ezek azok a helyzetek, ahol megjelenik az elosztás problémája. A számos egyszerűsítő feltevést alkalmazó absztrakt modellek arra utalnak, hogy hosszú távon leginkább az egyenlő elosztás elve maradhatott fenn az alkuhelyzetek lehetséges szabályai közül (Binmore [1998b]). Az elosztási dilemmák általános elméleti modelljei alapján azonban nem fogalmazható meg konkrét szituációkra vonatkozóan, hogy milyen elosztási szabályok érvényesülésére van a legnagyobb esély. Az egyének konkrét dilemmák méltányos megoldásáról alkotott elképzelései a szocializáció termékei, így az egyes helyzetekre vonatkozó konkrét szabályok társadalmilag meghatározottak. 10 Mindazonáltal néhány, az elméleti modellekből levezethető általános szabályszerűség a társadalmi meghatározottságra vonatkozóan is létezhet. Számunkra kulcsfontosságú az a hipotézis, miszerint elsődlegesen a családon és kisközösségen belüli kooperáció sajátosságai adják a mintát a társadalom szélesebb körében érvényesülő szabályokhoz. Amennyiben egy kisebb csoportban gyakran és sokféle helyzetben kényszerülnek arra, hogy egymás segítségére siessenek, akkor e kiscsoport tagjai hajlamosabbak úgy gondolni, hogy a nagytársadalom problémáit is nagyobb mértékű újraelosztással és bőkezűbb szociálpolitikával szükséges megoldani (Lindenberg [1988], Binmore [1998a]).

3. A méltányossági elvek formái A méltányossági elv vizsgálatának szempontjából a társas kísérletek különböző típusai közül a közjószágelőállítási dilemmáknak, az alkuhelyzeteknek és a piaci versenyt szimuláló egyes szituációknak van jelentősége. Az újabb kutatási eredmények arra utalnak, hogy az önérdekkel társuló méltányossági elv mindhárom helyzetben jól magyarázza a résztvevők viselkedését, miközben a rivális motivációs modellek nem képesek erre (Fehr–Schmidt [1999], Bolton–Ockenfels [2000]). Ugyanakkor különböző nemzetközi összehasonlító vizsgálatok adatai egyértelműen azt mutatják, hogy a különböző kultúrákban egymástól eltérő mértékben hajlamosak az emberek a méltányossági megfontolások figyelembevételére (Roth és szerzőtársai [1991], Weimann [1994], Burlando–Hey [1997], Ockenfels–Weimann [1999], Henrich és szerzőtársai [2001]). Roth és Egyéb cselekvés alapú meghatározáshoz lásd Rabin [1993]. Az elosztás alapú meghatározásokhoz lásd még Bolton–Ockenfels [2000]. 9 A társadalmi dilemmák kutatásának viszonylag friss áttekintéséhez lásd Kollock [1998]. 10 Vö. például Roth és szerzőtársai [1991], Weimann [1994], Burlando–Hey [1997], Binmore [1998a], Fehr–Schmidt [1999], Ockenfels– Weimann [1999], Bolton–Ockenfels [2000], Henrich és szerzőtársai. [2001]. 7 8


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák szerzőtársai [1991] alkuhelyzetekre vonatkozó nemzetközi vizsgálatukban külön hangsúlyt helyeztek a viselkedési minták kvalitatív sajátosságainak és a létrejövő elosztási arányok mennyiségi jellemzőinek elkülönült elemzésére. Azt tapasztalták, hogy a méltányossági szabályok egyformán működnek minden vizsgált társadalomban, ám a létrejövő elosztási arányok különbözhetnek. A többnyire fejlett országok egyetemistáit összevető korábbi kutatásokkal szemben Henrich és szerzőtársai [2001] a legkülönfélébb – modernizáció által kevésbé érintett – kultúrák tagjait vizsgálták, és a korábbiaknál lényegesen nagyobb csoportszintű különbségeket találtak. Hangsúlyoznunk kell, hogy az említett felmérésekben elsősorban az önérdek és a méltányossági megfontolások relatív súlyának különbségeit tanulmányozták, és csak kisebb mértékben a méltányossági elvek tartalmi sajátosságait. A kulturális különbségek tehát már a legalapvetőbb szinten megjelennek, bár a méltányossági elv befolyásoló hatása mindenütt érezhető. Hipotézisünk szerint körülhatárolhatók olyan társadalmi tényezők, amelyek elméletileg előre jelezhető módon befolyásolják a méltányossági elvek sajátosságait. Az idevágó irodalom és saját feltevéseink ismertetéséhez azonban a méltányossági elvek különböző szempontjainak szétválasztására van szükség. Úgy véljük, a társadalmi struktúra általunk vizsgált hatásai ezekben a dimenziókban értelmezhetők. A méltányossági elveken nyugvó motivációs tényezők érvényesülésének két dimenzióját különítjük el a következőkben. Az egyes dimenziók egymáshoz való viszonyát csak annyiban vizsgáljuk, amennyiben közvetlenül érinti gondolatmenetünket. Nem gondoljuk azt, hogy ezek a dimenziók – akár empirikus, akár fogalmi tekintetben – feltétlenül függetlenek egymástól. Álláspontunk szerint azonban mindenképpen szükséges a következő dimenziók szétválasztása annak érdekében, hogy a családszerkezet különböző jellegű és irányú hatásait megkülönböztessük egymástól, és tisztábban értékelhessük őket. Természetesen nem gondoljuk, hogy ezek a nézőpontok a méltányossági elvek összes lényeges sajátosságára rávilágítanak. a) Szükségletorientáltság versus teljesítményorientáltság dimenziója. 11 A konkrét méltányossági elvek alapvető szempontját jelentik a jogosultságok és kötelezettségek tartalmi sajátosságai. Az egyes társadalmi kontextusokban rendelkezésre álló tapasztalatok függvénye lehet, hogy egy adott élethelyzetben lévő egyén segítségre való igényét jogosnak tekintik-e, illetve milyen körülmények menthetnek fel valakit a közös javakhoz történő hozzájárulás alól.12 Legjobban talán egy példán keresztül lehet rávilágítani e dimenzió legfontosabb sajátosságaira. Fontos morális kérdés a modern kapitalista társadalmakban, hogy a munka nélkül maradó emberek milyen ellátásban részesüljenek az állami forrásokból. Ez esetben a modern nyugati civilizációhoz tartozó társadalmakban a domináns méltányossági elv egyértelműen fogalmaz, ám csak általánosabb szinten: aki önhibáján kívül nem tud elhelyezkedni, az jogosult bizonyos, legalább minimális megélhetést biztosító támogatásra. Ennek egy konkrét megfogalmazása lehet, hogy mindazok jogosultak támogatásra, akik jelenleg törekvéseik ellenére nem találnak munkát, függetlenül attól, hogy korábban milyen erőfeszítéseket tettek piacképes képzettség megszerzésére. Nem szükségszerű azonban, hogy a rászorultság elvét ekképpen fogalmazzák meg. Lehetnek olyan társadalmak, ahol a munkaerő-piaci követelményekre való előzetes felkészülés szükséges feltétele az emberek szemében a segélyek jogos igénylésének. A konkrét méltányossági elvek különbségeit ez esetben okozhatja – egyebek mellett – pédául az, hogy az egyes társadalmakban eltérők a tapasztalatok a munkaerő-piaci viszonyok előrejelezhetőségét tekintve. Azon társadalmak között is lehetnek további különbségek a kérdés tipikus megítélésében, ahol csak azt tarják fontosnak, hogy a már munka nélkül maradt egyén tegyen erőfeszítéseket. Ha valahol a közvélekedés szerint a munkavállalási lehetőségek a képzettségtől függetlenül adottak, akkor ott azt is gondolják, hogy a munkanélküliek szükségképpen saját döntésük következményeképpen maradnak otthon. Tehát szerintük a munkanélküliek többsége per definitionem jogosulatlan a segélyre, azzal együtt, hogy a vétlen munkanélküliek segélyezésének elvét változatlanul elfogadják. Látható, hogy a méltányossági elvek sajátosságainak e dimenziója maga is több szempontot rejthet magában. Tanulmányunk szempontjából azonban ezek részletesebb kibontásának nincs különösebb jelentősége. b) A kirekesztés versus befogadás dimenziója. A méltányossági elvek másik, tanulmányunk szempontjából fontos szempontja a szóban forgó viselkedési szabályok által érintett egyének köre. E dimenzió mentén az különbözteti meg az egyes normákat, hogy kivel szemben szükséges alkalmazni őket, és kik azok, akikre vonatkozóan nincsenek morális korlátok. A jóléti preferenciák empirikus vizsgálataiban – az egyes társadalmi Egy másik lehetséges megfogalmazás szerint egalitáriánus, illetve meritokratikus méltányossági elveket különböztetünk meg. A dimenzióhoz illeszkedő megfelelő megfogalmazás két okból is nehézségekbe ütközik. Egyrészt a szóban forgó normák jóval mélyebb elemzésére lenne szükség ahhoz, hogy ezt az dimenziót fogalmilag pontosan körülhatároljuk, és további dimenziókra bontsuk vagy altípusokat különítsünk el. Az alkuelmélet eszköztárának segítségével ilyen mélyebb elemzésre törekszik Binmore [1998a]. Másrészt a nemzetközi szakirodalom ennek a megközelítésnek a leírására gyakran az equality versus equity fogalompárt használja (lásd például Lindenberg [1998]). Az utóbbi terminus közvetlen magyarítása zavart okozhatna, mivel megegyezne a tanulmányunkban kulcsszerepet játszó fairness fordításával. 12 Erre a nézőpontra Fehr–Schmidt [2001] is felhívják a figyelmet áttekintő tanulmányukban. 11


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák csoportok befogadottságának elemzésekor – ez a szempont gyakran kerül előtérbe. Tipikus problémakör ebben a dimenzióban az etnikai kisebbségek, a bevándorlók vagy más országok polgárai normatív preferenciákban elfoglalt státusa (Brown–Crompton [2000]). Bár vizsgálható az is, hogy az egyének közvetlen környezetén kívül állók csoportja, azaz a társadalom túlnyomó többsége milyen körülmények között kerül be a morális motivációk szempontjából releváns személyek körébe.

4. Szolidaritási normák Tanulmányunkban a társadalmi struktúrának csupán egy, elméleti szinten egyszerűen leírható nézőpontját vizsgáljuk. Ebben a dimenzióban a struktúrát azzal jellemezhetjük, hogy az emberek az őket közvetlenül körülvevő szűkebb közösséghez milyen intenzitású kapcsolatokkal kötődnek. Másként fogalmazva, a primordiális kapcsolatok súlyát tekintjük magyarázó változónak. Ez elsősorban – de nem kizárólagosan – a családszerkezet sajátosságaihoz kötődik. A társadalmi struktúra szóban forgó nézőpontján nem csupán a kötések erejének jelzését értjük. A kötelékek intenzitásának egyes tartalmi vonatkozásait is figyelembe vesszük. Elsősorban a kapcsolatokkal együtt járó viselkedési szabályok általános elveire vagyunk kíváncsiak. A családszerkezet, illetve a közvetlen környezettel szembeni viselkedésre vonatkozó normák különböző módon befolyásolhatják a jóléti preferenciák mögött meghúzódó motivációs tényezők egyes szempontjait. Ahhoz, hogy erre vonatkozó hipotéziseinket megfogalmazhassuk, tisztáznunk kell a családhoz és közvetlen környezethez kapcsolódó morál néhány alapvető sajátosságát. Az egyének közvetlen környezetükre vonatkozó preferenciáikban jelentős szerepet kap az altruista motiváció. Minden valószínűség szerint azonban ebben a körben is számos olyan társadalmi norma alakult ki, amelyek betartásakor az egyének nem (tisztán) altruista motivációkra támaszkodnak. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy ezek a társadalmi normák is építenek az altruista motiváció által implikált magatartási mintákra. Az egyén környezetének javát szolgáló társas viselkedési formákra és az ezeket rögzítő szabályok által teremtett kötöttségekre a szolidaritás terminusával fogunk hivatkozni (Lindenberg [1988], [1998]). A fogalmat tágabban értelmezzük, mint a szóban forgó körben érvényesülő méltányossági elveket. 13 A fogalom bevezetését több tényező is indokolja. Az egyik, hogy vizsgálatunk szempontjából viszonylag kisebb jelentősége van annak, hogy milyen belső motiváció ösztönzi az egyéneket a családdal (közvetlen környezettel) kapcsolatos kötelezettségek teljesítésére. Ugyanakkor hangsúlyozottan fontos, hogy végeredményben milyen viselkedési szabályok érvényesülnek a kisközösségekben. Más szóval – szemben a jóléti preferenciák általunk vizsgált gyökereivel –, a szűk környezetre vonatkozó normákat tekintve, nem elsősorban a motivációs háttér, hanem a viselkedési következmények érdekelnek minket.14 A szóban forgó terminus álláspontunk szerint alkalmas a mások érdekeit (is) szolgáló magatartási szabályok lényeges szempontjainak a kifejezésére. A szolidaritás fogalma továbbá elméleti téziseink kifejtését is megkönnyíti, többek között azáltal, hogy illeszkedik a hivatkozott szakirodalom fogalmi keretéhez. A nagytársadalomra vonatkozó méltányossági elvekhez hasonlóan elkülöníthetjük a kisközösségben érvényesülő szolidaritás mértékének és sajátosságainak különböző dimenzióit is. Az előbbiekben ismertetett két dimenzió szétválasztása termékeny lehet a családi normák esetében is.15 Álláspontunk szerint a közvetlen környezetre vonatkozó szolidaritási normák esetében a két dimenzió erősebben köthető empirikusan egymáshoz. Lindenberg a szolidaritási normák két alaptípusát különítette el. Erős szolidaritásnak nevezte a kisközösségekben kialakuló szoros kötődések rendszerét, és gyenge szolidaritásnak a csoporthatárokat kevésbé értelmező morális kötelékeket.16 Tehát az erős szolidaritás a közvetlen társadalmi környezetével szembeni – egyebek mellett méltányossági elveket magában foglaló – kötelezettségeket ró az egyénre (és tőlük várható segítséget is jelent egyúttal). A gyenge szolidaritás olyan – mindenekelőtt méltányossági elveken nyugvó – szabályok rendszerét jelenti, amely az interakciók szélesebb körében alkalmazandó. A tárgyalás gördülékenységének érdekében néhol szinonimaként is használjuk a két fogalmat. A motivációk eltérő szerepének egyik lényeges oka, hogy a kisközösségek számos olyan ösztönző mechanizmust (például „társadalmi szelektív ösztönzőt”) tudnak alkalmazni a közösségre káros egyéni önérdekkövetés kordában tartására, amelyek nem állnak rendelkezésre a tanulmányunk középpontjában álló (a nagytársadalom intézményeire vonatkozó) szavazási jellegű helyzetekben. 15 Ugyanakkor látnunk kell, hogy e szolidaritási szabályok nem azonosíthatók teljes értékben a szűk környezetre vonatkozó méltányossági elvekkel: a morális megfontolások közül nem csupán a méltányossági elvek logikáját követik, hanem többnyire az altruizmusét is. Így a viszonzás esélye nélkül nyújtott segítség parancsa gyakrabban része az interakciókra vonatkozó szabályoknak. 16 A különböző nagyságú és struktúrájú csoportok tagjai között kialakuló kötődések jellegével foglalkozó kutatások kiemelik, hogy általában a közvetlen környezet és különösen a közeli családtagokkal szembeni morális preferenciák nagyobb mértékben képesek ellensúlyozni az önérdekkövetés motivációjának hatását, mint a nagyközösségek tagjaival szembeni morális viselkedést dominánsan szabályozó méltányossági elvek (Lindenberg [1988], Binmore [1998a]). Ez indokolja az „erős” és a „gyenge” jelzők használatát. 13 14


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák Lindenberg [1988] szerint meghatározható, hogy a személyközi interakciók jellege miképpen befolyásolja a közösségekben kialakuló erős és gyenge szolidaritás formáit. Az erős szolidaritás súlyának és sajátosságainak kialakulásában a közös fogyasztásnak van kiemelt jelentősége. Ennek során cselekvéseik intenzív koordinációjára kényszerülnek a közösség tagjai, ami gyakran döntési lehetőségeik jelentős korlátozásával járhat. A közös fogyasztás elsődleges (de nem kizárólagos) forrásai az anyagi szűkösség, valamint a bizonytalanság, amely fogalmak természetesen éppúgy az összehasonlítás kontextusában értelmezhetők, mint a következményként kialakuló szolidaritási normák. Az élet minél több területén okoz problémát a nehézségek egyéni megoldása, és minél több, potenciális segítségkérő él az egyén társadalmi környezetében – minden egyéb változatlansága mellett –, annál erősebb a csoporton belüli szolidaritás (uo.). Az erős szolidaritás a gyengével szemben általában nagy hangsúlyt helyez a pillanatnyi önérdek visszaszorítására és a kölcsönös segítségnyújtásra, így elosztási elvei inkább egalitáriánusak, mint meritokratikusak (Lindenberg [1998]).17 Ugyanakkor az erős szolidaritás normái éles különbséget tesznek az egyént körülvevő szűkebb környezet és az idegenek között. Az individualistább jellegű gyenge szolidaritási normák akkor kapnak nagyobb hangsúlyt, ha nincs olyan közösség az egyén környezetében, amelyre intenzív módon kénytelen támaszkodni szükségletei kielégítése során. A személyközi viszonyok koordinálását ekkor a szükségletorientáltság helyett nagyobb mértékben határozzák meg a hozzájárulás alapú elosztási elvek. Mindeközben a gyenge szolidaritáson alapuló normák kisebb mértékben tesznek különbséget „csoporton belüli” és azon kívüli személyek között.

5. Társadalomszerkezet és a jóléti preferenciák A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy miképpen befolyásolják a társadalmi struktúra egyes sajátosságai a méltányossági elveket a korábban említett két dimenzióban: a szükségletorientáltság versus teljesítményorientáltság, valamint a kirekesztés versus befogadás kérdésében. A közvetlen környezettel fenntartott intenzív kapcsolatrendszer növeli annak az esélyét, hogy az egyén személyes viszonyrendszerére vonatkozóan kialakuló méltányossági elvek nagyobb hangsúlyt helyeznek a szükségletekre és általában az egyenlőségre (Lindenberg [1998]). Tehát kisebb szerepe van a hozzájárulásnak abban, hogy kinek mekkora rész juthat az elosztható javakból. Ez következik mindabból, amit korábban elmondtunk a társadalmi struktúrák és a szolidaritásformák kapcsolatáról. Korábban ismertettük azt a feltevést is, hogy ezek a személyes kapcsolatrendszerre vonatkozó elvek a széles társadalomra vonatkozó megfontolásokban is tükröződnek. Az erős szolidaritás dominanciája ugyanakkor azt is jelenti, hogy a szűk környezeten kívül álló személyek kevésbé fontos szerepet töltenek be a morális elvekben. Így kevésbé erős a morális nyomás arra vonatkozóan, hogy az idegenekkel szemben is méltányosan viselkedjen a cselekvő. Csoporton kívüliek és belüliek felé irányuló morális kötelezettségek konfliktusa esetén ilyenkor nagyobb előnyt élvez a szűk környezet, mint abban az esetben, amikor a gyenge szolidaritás normái dominálnak.18 A méltányossági elvek az erős kohézióval rendelkező közösségekben nagyobb eséllyel mutatnak kirekesztő jelleget. Ezzel a dimenzióval kapcsolatban szintén feltételezzük, hogy a személyes interakciókra vonatkozó elvek mintái megjelennek a jóléti társadalom kialakításával kapcsolatos preferenciákban is. A kirekesztésnek több fokozata lehetséges, mivel a saját csoporton kívüliek is több kategóriába sorolhatók. Ez a többfokozatú kategorizálás szerepet kap a jóléti preferenciákban (Brown–Crompton [2000]). Bizonyos kérdésekben az a lényeg, hogy mi a viszony a szűk környezet és a többiek között. Más esetekben az idegenek között is marginálisnak tekinthető rétegekhez való viszony kap nagyobb hangsúlyt. Az eddigiekben összefoglalt ismereteink alapján megfogalmazhatjuk tanulmányunk motivációs gyökerekkel foglalkozó részének legfőbb téziseit. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy a kisközösségek kapcsolatrendszerének kohéziója miképpen befolyásolja a különböző jóléti intézményekre vonatkozó állampolgári preferenciákat. Korábban utaltunk már rá, hogy az angol nyelvű szakirodalomban az equality versus equity fogalompárt használják, amelyet technikai okok miatt nem tudunk teljes mértékben átvenni. 18 Ilyen dilemma lehet például, amikor a cselekvőnek döntést kell hoznia arról, hogy becsületesen befizeti-e adókötelezettségét, vagy azt visszatartva, szegény rokonán segít-e a megtakarított összeggel. Ha az adott közegben az erős szolidaritás normái dominálnak, akkor nagyobb az esélye annak, hogy a szegény rokonnal szembeni kötelezettség élvez elsőbbséget. 17


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák Az elméleti eredmények feldolgozásán nyugvó előfeltevésünk a következőképp összegezhető. 1. előfeltevés •Az erős kisközösségi kötelékek nyomán kialakuló egalitáriánus preferenciák következményeként az egyének nagyobb eséllyel támogatják általában a jóléti célú újraelosztás kiterjesztését. Ugyanakkor az erős belső kohézió nyomán megerősödő kirekesztés csökkenti annak az esélyét, hogy az állampolgárok a társadalmi értelemben távolinak tekinthető csoportok támogatását legitimnek tekintsék. Az 1. előfeltevés nyomán megfogalmazhatjuk tanulmányunk egyik alapvető empirikus hipotézisét. Gondolatmenetünket az 1. ábrán bemutatott egyszerű séma illusztrálja. 1. hipotézis •A kisközösségi kohézió mértéke egymással ellentétes irányú hatást fejt ki a jóléti preferenciákat befolyásoló méltányossági elvek két dimenziójában. Nem határozható meg egyértelműen az elmélet szintjén, hogy egy adott jóléti intézmény esetében milyen irányú a két hatásmechanizmus eredője. Nem állítható tehát, hogy az erős szolidaritás dominanciájával jellemezhető közösségek a jóléti újraelosztás minden elemének lelkes támogatói lesznek. Az eddig megfogalmazott, meglehetősen általános tételek nem alkalmasak a jóléti preferenciák minden területét átfogó predikciók kidolgozására. A megfogalmazott elméleti feltevés egy további empirikus hipotézist implikál. 2. hipotézis •A kisközösségi kohézió jóléti preferenciákra gyakorolt hatása abban az esetben jelezhető előre, ha az állampolgárok elé kerülő alternatívák csak a méltányossági elvek egyik dimenziójában különböznek érdemben, vagy csak az egyik dimenzióban világos egyértelműen a lehetőségek közötti eltérés jellege. Feltételezésünk szerint ide tartozhatnak a közteherviselés szabályainak betartására vonatkozó morális megfontolások. Feltételezhető, hogy ebben a kérdésben – közvetlen módon –, kevésbé jelennek meg az elosztás sajátosságainak tartalmi dilemmái, és elsősorban a hozzájárulás szabályának betartása vagy be nem tartása közötti dichotóm választás értelmezhető. A kirekesztés dimenziója azonban fontos szerepet kap. A kérdés ugyanis az, hogy az egyén milyen mértékben érzi problémásnak a potyautazást.

1. ábra. A társadalmi struktúra egyes sajátosságai és a jóléti preferenciák között feltételezett kapcsolatok általános sémája Megjegyzés: A nyilak melletti előjelek összeszorzásával adódik a mikroközösségek belső kapcsolatainak erőssége és a jóléti újraelosztás között feltételezett kapcsolat. Látható, hogy ez a méltányossági elvek egyik dimenzióján keresztül érvényesülő hatás esetében pozitív, míg a másik esetben negatív. Elvileg konstruálható olyan kérdés, amely az újraelosztásra oly módon kérdez rá, hogy elmossa annak jelentőségét, hogy kinek és milyen címen jut a közpénzekből. A konkrétság hiánya azonban bizonytalanná teszi a válaszok értelmezését, hiszen nem tudni, pontosan mire gondolhatott az újraelosztást támogató vagy ellenző állampolgár. Feltételezéseink szerint van másik lehetőség is az előrejelzésre: több jóléti intézmény (intézkedés) együttes vizsgálata. Nehéz olyan területet találni, ahol csak a méltányossági elvek egyik szempontja játszik szerepet az említett kettő közül. Könnyebb viszont olyan intézkedéseket egymás mellé tenni, amelyek csak az egyik dimenzióban mutatnak látványos eltérést. Például nehéz meghatározni, hogy egy, a társadalom széles rétegeit érintő intézmény támogatásában milyen szerepet játszik az erős és a gyenge szolidaritás. Ugyanez igaz bizonyos marginális csoportokat célzó szociális juttatásokra. Ugyanakkor a két intézmény közötti eltérés egydimenziós


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák jellege egyértelművé teheti relatív preferáltságuk társadalmi meghatározottságát. Ezen az összefüggésen alapul a 3. hipotézisünk. 3. hipotézis •Amennyiben két jóléti intézmény hasonló jogosultsági logikán alapul, de egymástól jelentősen eltérő a juttatások kedvezményezettjeinek köre, akkor az erős szolidaritás elvei által jobban befolyásolt állampolgárok érzékenyebbek a két intézmény juttatásaiban részesülő csoportok eltérésére. Azaz nagyobb az esélye annak, hogy míg a döntéseiket befolyásoló tényezők eredőjeként támogatnak egy, a társadalom szélesebb rétegeit érintő intézményt, addig a hasonló jellegű, de marginális csoportokat célzó juttatásokat elutasítják. Az 1. hipotézis negatív állítást tartalmaz, és éppen az empirikus vizsgálatok korlátjaira hívja fel a figyelmet. A 2. és 3. hipotézisben feltételezett összefüggések azonban elvileg ellenőrizhetők. Az operacionalizálás folyamata azonban nem triviális. Megfelelő empirikus modell építése számos további áthidaló feltevést igényel. Kutatásaink során kísérletet tettünk e hipotézisek operacionalizálására és ellenőrzésére.17 Az előzetes feltevéseket részben megerősítő eredmények azonban nem tekinthetők az elméleti séma döntő jelentőségű alátámasztásának. Kísérleti mérésekről van ugyanis szó, ahol az operacionalizáláshoz szükséges áthidaló hipotézisek kidolgozása során részben exploratív jellegű elemzést végeztünk. Két empirikus elemzést végeztünk az elméleti hipotézisek alapján. Az első vizsgálat során az adócsalás megítélését meghatározó tényezőket vettük szemügyre a Tárki 2000. évi Háztartás Monitor felmérésének másodelemzésével. Tanulmányunk 2. hipotézisének megfelelően azt feltételeztük, hogy az intenzív primordiális kapcsolatrendszerre utaló sajátosságok az adócsalás erőteljesebb elfogadását valószínűsítik. A szóban forgó hatásmechanizmussal összefüggésben modellbe illesztett változók többsége érdemi hatással volt az adócsalás megítélésére. A vizsgálat során azonban nem tudtunk kiszűrni néhány komoly alternatív hipotézist. Az első kutatás tapasztalatainak figyelembevételével végeztük a második empirikus elemzést, melyben a tanulmány 3. hipotézisének ellenőrzésére tettünk kísérletet. Ez a vizsgálat csak részben tekinthető másodelemzésnek, mivel a 2001 nyarán végzett empirikus felmérésben részben érvényesülhettek hipotézisünk szempontjai. Az elemzésben egy marginális csoport (a külföldi menekültek) egészségügyi ellátásával kapcsolatos attitűdöket hasonlítottuk össze szélesebb körű egészségbiztosítás jellegű juttatásokkal (mozgássérültek segélyei), illetve az állami újraelosztás általános megítélésével. Az eredmények jórészt összhangban vannak feltevéseinkkel, azaz az erős szolidaritás normáinak dominanciája „paradox” jóléti preferenciákat valószínűsít: nagyobb eséllyel jut erős támogatás az általános juttatásoknak úgy, hogy közben a menekültek jobb ellátását elutasítják. Mindazonáltal a változók hatásmechanizmusaira vonatkozó alternatív hipotézisek kizárására itt sem kerülhetett sor, és további, pontosabb méréseket tartunk szükségesnek.

6. Irodalom Andreoni, J. [1990]: Impure Altruism and Donations to Public Goods: A Theory of Warm-Glow Giving? Economic Journal, 100. 464–477. o. Axelrod, R. [1984]: The Evolution of Cooperation. Basic Books, New York. Becker, G. [1974]: A Theory of Social Interactions. Journal of Political Economy, 82. 1063–1093. o. Binmore, K.[1998a]: Game Theory and the Social Contract II. MIT Press, Cambridge MA, London. Binmore, K.[1998b]: The Evolution of Fairness Norms. Rationality and Society, 10. 275–301. o. Bolton, G.–Ockenfels, A. [2000]: ERC: A Theory of Equity, Reciprocity and Competition. American Economic Review, 90. 166–193. o. Boyd, R.–Lorberbaum, J. [1987]: No Pure Strategy Is Evolutionarily Stable in the Repeated Prisoner’s Dilemma Game. Nature, 327. 58–59. o. Brown, P.–Crompton, R. [2000]: Gazdasági átstrukturálódás és társadalmi kizárás. Megjelent: Lengyel György– Nagy Beáta (szerk): Az európai integráció társadalmi feltételei és következményei. Aula, Budapest, 171–181. o. Burlando, R.–Hey, J. [1997]: Do Anglo-Saxons Free Ride More? Journal of Public Economics 64. 41–60. o. Elster, J. [1989]: The Cement of Society: A Study of Social Order. Cambridge University Press, Cambridge.


Szolidaritási normák és jóléti preferenciák Fehr, E.–Schmidt, K. [1999]: A Theory of Fairness, Competition, and Cooperation. The Quarterly Journal of Economics 114. 817–868. o. Fehr, E.–Schmidt, K. [2001]: Theories of Fairness and Reciprocity – Evidence and Economic Applications. Univeristy of Zurich Institute for Empirical Research in Economics Working Paper Series, No. 75. Hausman, D.–McPherson, M. [1993]: Taking Ethics Seriously: Economics and Contemporary Moral Philosophy. Journal of Economic Literature, 31. 671–731. o. Henrich, J.–Boyd, R.–Bowles, S.–Camerer, C.–Fehr, E.–Gintis, H.–McElreath, R. [2001]: In Search of Homo Economicus: Behavioral Experiments in 15 Small-Scale Societies. American Economic Review, 91. (Papers and Proceedings) 73–78. o. Hochman, H.–Rodgers, J. [1969]: Pareto Optimal Redistribution. American Economic Review, 59. 542–557. o. Hoffmann, R. [2000]: Twenty Years on: The Evolution of Cooperation revisited. Journal of Artificial Societies and Social Simulation 3: http://www.soc.surrey.ac.uk/JASSS/3/2/ forum/1.html. Huoranszki Ferenc [1999]: Döntéselmélet és erkölcsi normák. Szociológiai Szemle, 1. sz. Janky Béla [2001a]: Rational Choice Theory in Sociology and Quantitative Empirical Research: A Survey. Review of Sociology, 7. 21–34. o. Janky Béla [2001b]: A nagy elosztórendszerek reformja: a társadalmi hatások és a közvélemény. Kutatási zárójelentés a Gazdasági Minisztérium részére. Tárki, Budapest. Kollock, P. [1998]: Social dilemmas: The Anatomy of Cooperation. Annual Review of Sociology, 24. 183–214. o. Lindenberg, S. [1988]: Contractual Relations and Weak Solidarity: The Behavioral Basis of Restraints on GainMaximization. Journal of Institutional and Theoretical Economics, 144. 39–58. o. Lindenberg, S. [1998]: The Microfundations of Solidarity: A Framing Approach. Megjelent: Doreian, P.–Fararo, T. (szerk.): The Problem of Solidarity: Theories and Models. Gordon and Breach Publishers, Amszterdam, 61– 112. o. Nowak, M.–Sigmund, K. [1993]: A Strategy of Win Stay, Loose Shift That Outperforms Tit-For-Tat in the Prisoner’s Dilemma Game. Nature, 364. 56–58. o. Ockenfels, A.–Weimann, J. [1999]: Types and Patterns – An Experimental East-West-German Comparison of Cooperation and Solidarity. Journal of Public Economics, 71. 275–287. o. Rabin, M. [1993]: Incorporating Fairness into Game Theory and Economics. American Economic Review, 83. 1281–1302. o. Roth, A.–Prasnikar, V.–Okuno-Fujiwara, M.–Zamir, S. [1991]: Bargaining and Market Behavior in Jerusalem, Ljubljana, Pittsburgh and Tokyo. American Economic Review, 81. 1068–1095. o. Sigmund, K.–Fehr, E.–Nowak, M. [2002]: The Economics of Fair Play. Scientific American, január, 83–87. o. Sugden, R. [1984]: Reciprocity: The Supply of Public Goods through Voluntary Contributions. Economic Journal, 94. 772–787. o. Weber, M. [1986] [1922]: Gazdaság és Társadalom 1/1. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Weimann, J. [1994]: Individual Behavior in a Free riding Experiment. Journal of Public Economics, 54. 185– 200. o.


26. fejezet - A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban Lengyel , György Hegedűs , Rita

1. Bevezetés Kutatásunkban a társadalmak szubjektív jólétét befolyásoló objektív tényezőkkel kívánunk foglalkozni, s – Ronald Inglehart és Hans-Dieter Klingemann tanulmányának nyomdokain haladva (Inglehart–Klingemann [2000]) – egy nemzetközi összehasonlításra teszünk kísérletet. A szubjektív jólétnek (subjective well being, SWB) a társadalmi indikátorokról szóló szakirodalomban számos megközelítése van (lásd Hegedűs [2001]). A szociológiai, pszichológiai és közgazdaságtani megközelítések többségében közös elem, hogy a szubjektív jólétet kognitív és affektív tényezők eredőjeként értelmezik. Mi itt az egyszerűség követelménye és az összehasonlíthatóság érdekében szubjektív jóléten az élettel való elégedettség és a boldogság mértékét értjük. 1 A társadalom szubjektív jóléte esetén – hasonlóan például ahhoz, mint amikor egy társadalom „öngyilkossági hajlamáról” beszélnek – olyan fogalomról van szó, amely még kevésbé ragadható meg közvetlenül, mint egyéni szintű megfelelője, s mutatója az egyes, egyéni szintű elemekből állítható össze. Vizsgálatunkban mi azt az eljárást követjük, amelyik egy ország lakosságának szubjektív jólétét az elégedettek és boldogok arányának számtani átlagaként méri.2 Miközben az Inglehart–Klingemann-szerzőpáros elfogadja a neuropszichológusok álláspontjának létjogosultságát – mely szerint a szubjektív boldogságérzetet a dopamin és szerotonin szervezetbeli szintje a gének által szabályozottan valószínűleg jelentősen befolyásolja –, maguk inkább a történelmi és kulturális tényezőkre teszik a hangsúlyt. A nyugati országokban végzett kutatások tapasztalatai alapján úgy látszott: az emberek döntő többsége mindenütt boldognak mondja magát, a boldogság egyfajta norma. A kilencvenes években végzett szélesebb nemzetközi értékszociológiai felvételek azonban arról győznek meg, hogy ez nem így van. Az összehasonlítások egyik alapkérdése éppen az, hogy milyen eltérések vannak az országok között a jólét szubjektív érzékelésében (a boldogságérzetben és az élettel való elégedettségben), s milyen tényezők magyarázzák ezeket az országok közötti eltéréseket. Valószínűtlen ugyanis, érvelnek, hogy az országok közötti szubjektív jólétbeli különbségeket az eltérő génállomány magyarázná (mint például Portugália és Spanyolország között), vagy még inkább, hogy a változások a géntérkép módosulásának következményei lennének (mint Belgium vagy Oroszország esetében, ahol a szubjektív jólét csökkent az évek során). A kutatások jelentős része – miként az Diener és szerzőtársainak [1997] áttekintéséből kiderül – a szubjektív jólét mikroszintű magyarázatára tesz kísérletet: azt vizsgálja, hogy az egyén szubjektív jóléte milyen egyéni adottságokkal és attitűdökkel hozható összefüggésbe. Így van ez a magyarországi kutatásokkal is, mára számos elemzés látott napvilágot az elégedettség egyéni szintű magyarázatáról (például Lengyel–Tóth [1998], Elekes– Paksi [2000], Sági [2000]). Az egyik legutóbbi ilyen elemzés, mely három országot hasonlít össze az elégedettség szempontjából, arra a megállapításra jut, hogy a vizsgált országokban hasonló mechanizmusok érvényesülnek a szubjektív jólét meghatározottsága tekintetében (Spéder–Kapitány [2002] 172. o.). A magyarázatba bevont tényezők (a státusfeszültség, az egyéni anómia indexe és az egészségi állapottal való elégedettség) náluk is individuális szintűek. Titma és szerzőtársai [1997] kilenc volt szovjet tagállam szubjektív jólétét vizsgálták a kilencvenes évek végén, s ők is azt találták, hogy az egyes országokban a meghatározó tényezők nagyon hasonlóak. Elemzésükben kitérnek a különbségekre is, s magyarázatul makroszintű tényezőket említenek.

Az efféle megközelítés szociológiai alkalmazhatósága mellett sorakoztat fel érveket Ruut Veenhoven, aki hollandiai kutatóközpontjában a boldogságra vonatkozó felmérések adatainak és elemzéseinek jelentős mennyiségét gyűjtötte össze és dolgozta fel (Veenhoven [1996]). 2 Az élettel való elégedettséget tízfokú skálán mérték, s a felső öt (6–10.) kategóriát választókat tekintettük elégedetteknek, míg a boldogság esetében a négyfokú skálán az első két kategóriát (a nagyon boldog és boldog opciókat) választókat. 1


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban Az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány a szubjektív jólét makroszintű mutatóját kívánja magyarázni más makroszintű adatokkal. Náluk – szemben a többi tanulmánnyal – az elemzési egységek az országok. Igazán érdekes kísérlet lenne megvizsgálni, hogy a szubjektív jólét mikroszintű változóját milyen módon befolyásolják az egyéni tényezők és az országot jellemző kontextuális – globális és analitikus – tényezők együttesen.3 Melyikük hatása erősebb: a kontextuális változóké vagy az egyéni adottságoké és erőfeszítéseké, s ezen belül a piaci pozícióké, a demográfiai, társadalmi és kulturális tényezőké vagy az attitűdöké? E kérdések megválaszolása szerteágazó, módszertanilag is komoly kihívások elé állítja a kutatót: egyebek közt választ kellene találni arra a kérdésre, hogy mi módon befolyásolja a minták eltérő mértékű reprezentativitása a kontextuális változók mikroszintű hatását, miközben az összehasonlítás az egyének és nem az országos átlagok között történik, valamint meg kellene oldani az eltérő népességszámú országok súlyozását is. E tanulmányban az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány nyomvonalán haladunk, és a makroszintű változóknak a szubjektív jólét makroszintű tényezőjére gyakorolt hatását vizsgáljuk – részben valódi kontextuális hatásokat, részben az egyes egyének tulajdonságainak összegződéseként előálló összetételhatásokat. Az Inglehart–Klingemann-szerzőpáros úgy találta, hogy az országos szintű szubjektív jólét erős pozitív kapcsolatot mutat a gazdasági fejlettséggel (a vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GNP-vel), és azzal, hogy az ország történelmileg protestáns hagyományú-e. Ezzel szemben a szubjektív jólét országos átlagai erős negatív kapcsolatot mutattak az államszocialista múlttal,4 valamint azzal, hogy mekkora az ipari szektorban dolgozók aránya. A hivatkozott tanulmányt releváns és meggyőző írásnak tartjuk. Úgy véljük azonban, hogy – a makroszintű vizsgálatok körén belül maradva – a legtöbb, Inglehart és Klingemann által felvázolt összefüggés helyett találhatók alternatív összefüggések, s cikkünkben megkíséreljük az általunk legfontosabbnak tartottakat kifejteni. Nem biztos, hogy erősebb magyarázó modellekhez jutunk ennek révén, nem kívánjuk azonban a modell magyarázó erejére s a magas R 2 hajszolására redukálni az elemzést, a 0,8-es kiigazított R 2-et amúgy is nehéz lenne túlszárnyalni (Moksony [1998]). Inkább az a meggyőződés vezet, hogy az alternatív hipotézisek felvázolása és ellenőrzése során mind az összehasonlítás, mind pedig a szociálpolitika szempontjából releváns kérdésfeltevésekhez jutunk. Tanulmányunk egy olyan vizsgálat része, amelyben ellenőrizni kívántuk komplex társadalmi indikátorok, egyebek közt a humán fejlettségi index (Human Development Index, HDI) használhatóságát több vonatkozásban, így például a jólét szubjektív érzékelésével kapcsolatban is. A szubjektív jólétre vonatkozó adataink a World Values Survey 1995–1997-es hullámának adatbázisából, az egyes országok objektív mutatói nemzetközi statisztikákból származnak. Az adatok elérhetősége miatt vizsgálatunk 48 országra terjedt ki. E mintában a különféle kontinensek és kultúrák képviselete meglehetősen eltérő súlyú: a 48 ország mintegy fele európai, viszonylag sok az amerikai (az Egyesült Államok kivételével közép- és dél-amerikai), s kevesebb az ázsiai ország, afrikai pedig csupán három akad. Összességében tehát mintánkban nagyobb súllyal szerepelnek a nyugati és a keresztény hagyományú országok, és egyértelműen kisebb súllyal a fejlődő, illetve nem keresztény kultúrájú társadalmak. Egy másik elterjedt csoportosítás szerint nézve: • 11 fejlett országot (Ausztrália, Egyesült Államok, Finnország, Japán, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Új-Zéland); • 20 volt államszocialista országot (Albánia, Azerbajdzsán, Belorusszia, Bulgária, Csehország, Észtország, Grúzia, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Magyarország, Moldávia, Oroszország, Örményország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna); • 17 harmadik világbeli fejlődő országot (Argentína, Banglades, Brazília, Chile, Dél-Afrika, Dominikai Köztársaság, Fülöp-szigetek, Ghána, India, Kína, Kolumbia, Mexikó, Nigéria, Peru, Törökország, Uruguay, Venezuela) vizsgáltunk. Vizsgálati eredményeinket a mintában szereplő országokra és időpontokra tartjuk érvényesnek. Joggal reméljük azonban, hogy rá tudunk világítani a szubjektív jólét olyan összetevőire, a tényezők olyan összekapcsolódási módjaira, amelyekre ennyiféle társadalom adatainak ismerete nélkül nem lennénk képesek.

2. Hipotézisek A kontextuális változók típusairól lásd Moksony [1985], Iversen [1991]. Ez utóbbit években mérve, s nem – mint a protestáns dominanciát – dummy változóként. Mi az adott országcsoport jellemzésére az államszocialista terminust alkalmazzuk, mert adekvátabbnak érezzük, mint az Ingleharték által használt kommunista jelzőt, ez azonban ezen a szinten pusztán elnevezés kérdése. 3 4


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban 1. Első feltevésünk az volt, hogy a gazdasági, demográfiai és kulturális tényezőket magába sűrítő humán fejlettségi index (HDI)5 is szoros kapcsolatban áll a szubjektív jóléttel, nem pusztán gazdasági komponense, az egy főre jutó GDP. Előrebocsátjuk, hogy már a szakirodalomból is előzetesen sejthető volt: ez a hipotézis valószínűleg csak gyengén teljesül. Számos írás utal arra, hogy – legalábbis a nyugati kultúrában – meglepően kevés kapcsolat van a demográfiai, iskolázottsági adatok és az élettel való elégedettség között (Diener és szerzőtársai [1997], Veenhoven [1996]). Mi történik azonban, ha eltérő kultúrákat is figyelembe veszünk, s a közöttük levő különbségeket mérjük, illetve ha nem csupán összetételhatásban gondolkodunk? Ellenőrizni kívánjuk tehát a hipotézist, és a HDI komponensekre bontásával elemezni fogjuk röviden az egyes tényezők hatását. Hasznos lehet elgondolkozni azon, hogy e komplex mutató milyen kapcsolatban áll a szubjektív jólét makroszintű indikátorával. 2. Második hipotézisünk azt a tételt kérdőjelezi meg, hogy a gazdasági struktúrát tekintve, a szubjektív jólét magyarázatában leginkább az ipari szektorban dolgozók aránya a meghatározó. Mi ezzel szemben úgy véljük, hogy a szolgáltatási szektorban dolgozók aránya szorosabb kapcsolatban áll a szubjektív jóléttel. Erre a jelenségre egy helyütt az Inglehart–Klingemann-szerzőpáros is utal, azonban végül is kitart az ipari népesség indikátorának alkalmazása mellett. Úgy véljük, egyértelműsíteni kell, hogy az ipari szektorban dolgozók aránya a hatvanas évek óta már nem tükrözi a modernizáció mértékét – a helyébe a szolgáltatási szektor lépett. Továbbá azt is feltételezhetjük, hogy míg az iparban dolgozók aránya negatív kapcsolatban áll a szubjektív jóléttel, a szolgáltatási szektorban dolgozóké pozitív kapcsolatban áll azzal. 3. A szubjektív jólét egyik fontos meghatározó tényezőjének tartjuk a vallást is. Ami a protestáns hagyomány hatását illeti, ezt nem kívánjuk kétségbe vonni. Megfogalmazunk azonban ezzel kapcsolatban is egy számunkra izgalmasnak tűnő hipotézist – s ez harmadik feltevésünk –, ami nem annyira a protestáns elitekkel, mint inkább a szubjektív beállítottság, a világszemlélet jelenségkörével áll kapcsolatban. Nem a protestáns hagyomány kitüntetetten, hanem általában a vallásos gyakorlat elterjedtsége járul hozzá inkább a szubjektív jólét érzetének magas fokához. Azt várjuk tehát, hogy minél magasabb egy országban a templomba járó emberek aránya, annál magasabb a szubjektív jólét átlaga is. 4. Az államszocialista múlt hipotézisét nehéz kihívni, hiszen ez csakugyan sokféle módon befolyásolta a szubjektív jólét érzetét: kezdve a periódusonként és országonként eltérő mértékű félelmeken és bizonytalanságon, az állandósult hiányon át egészen addig, hogy hozzájárult egy hétköznapi panaszkodási kultúra elterjedéséhez. Mindazonáltal nem feledkezhetünk meg arról, hogy a posztszocialista országokban a kilencvenes években kivétel nélkül jelentős gazdasági recesszió volt, s ez sok esetben láthatóan már a rendszerváltás előtt elkezdődött. Negyedik feltételezésünkként azt az ellenhipotézist fogalmazzuk tehát meg, hogy az egy főre jutó GDP utóbbi tíz éven belüli alakulása jobban magyarázza a szubjektív jólét alakulását, mint az államszocialista múlt. Nehéz persze szétválasztani a két tényező hatását, mivel a posztszocialista országok esetében a kettő egybeesett. A recesszió és a stagnálás azonban nemcsak ezeket az országokat érintette, hanem fejlettebb és kevésbé fejlett országokat is, magyarázó hatása tehát általánosabb lehet. Ez összefüggésbe hozható azzal a jelenséggel is, amit a szubjektív jólét kutatói beállási szintként értelmeznek. A negatív hatások, például egy válság után a szubjektív jólét mutatója csökken, ám hosszabb-rövidebb idő múlva visszatér a normál beállási szintjére. Ha ez igaz az egyének esetében, akkor igaz azok átlagára is: s nem szabad elfeledni, hogy az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány által vizsgált időszakban, a kilencvenes években a válság hatására a beállási szint valószínűsíthetően éppen lecsökkent a volt államszocialista országok legtöbbjében.

3. Adatok A mintáról és a függő változóról már volt szó a bevezetőben. Itt érdemes annyit megismételni, hogy a szubjektív jólét indexét – követve az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány eljárását – két változóból állítottuk elő oly módon, hogy országonként az élettel elégedettek és boldogok arányának számtani átlagát vettük. Az élettel való elégedettséget tízfokú skálán mérték, s a felső öt (6–10.) kategóriát választókat tekintettük elégedetteknek, míg a boldogság esetében a négyfokú skálán a nagyon boldog és a boldog kategóriákat választókat. A magyarázó változókat a következőkben foglaltuk össze. Magyarázó változók: A humán fejlettségi index számítása a különböző években nem azonos módon történt, de 1995-ig alapvetően három komponense – a születéskor várható átlagos élettartam, az írástudók aránya és a vásárlóerő-paritáson vett, egy főre jutó GDP – rögzített maximális értékének az egyes országokra számított arányának számtani átlaga, vagyis a következő két képlet alapján lehet kiszámolni: 5

Lásd ehhez Husz [2001].


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban Vásárlóerő-paritáson vett, egy főre jutó reál-GDP dollárban, 1994-re;a Vásárlóerő-paritáson vett, egy foglalkoztatottra jutó GDP-növekedés (CAG), 1988–1994;b Egy főre jutó reál-GDP-növekedés, 1990–1994;b Vásárlóerő-paritáson vett, egy főre jutó GDP átlagos évi növekedési rátája, 1983–1993;b Munkanélküliségi ráta, 1994;c Munkanélküliségi ráta, 1994/1985; c Ipari, illetve tercier szektorban foglalkoztatottak aránya, 1994; c Humán fejlettségi index (HDI), 1994d Felnőtt írástudási arány a 15 évesek és idősebbek körében, 1994 e Bruttó középiskolai beiskolázási arány, 1994;f Bruttó felsőfokú beiskolázási arány, 1994;f Születéskor várható átlagos élettartam években, 1994;d Versenyképességi index;b Gyakori templomba járók aránya (World Values Survey-ből (WVS95) számolt aggregált mutató) Protestáns dominancia (dummy változó) a

World Development Report 1994, b World Competitiveness Report, 1995, c ILO-évkönyvek.

d

Human Development Report, 1995, e az ENSZ Statisztikai évkönyve, 1996,

f

UNESCO.

4. Eredmények 4.1. Az 1. hipotézis vizsgálata Első lépésben megvizsgáltuk az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány által kulcstényezőként számon tartott gazdasági fejlettségnek a szubjektív jóléttel való összefüggését. A lineáris regresszió eredményei azt mutatják, hogy a GDP – akárcsak az Inglehart és Klingemann által használt GNP – szignifikáns és erős pozitív hatást gyakorol a szubjektív jólétre (1. táblázat).

26.1. táblázat - 1. táblázat. A GDP és GNP szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) Változó

Korrigált

b

R2 Vásárlóerőparitáson vett

Standard

β

t

hiba

Szignifikancia

0,41

1,614E–03

0,000

0,650

5,805

0,000

0,405

1,501E–03

0,000

0,647

5,624

0,000

egy főre jutó reál-GDP, 1994 Vásárlóerő-


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban paritáson vett egy főre jutó GNP, 1995 Ha azonban megnézzük a szórásdiagramot (1. ábra), kiderül, hogy az összefüggés nem lineáris az országok minden csoportjára. Az 1. ábrán más-más szimbólummal jelöltük az egyes csoportokba tartozó országokat, s így helyeztük el a szubjektív jólét és a GDP koordinátatengelyén az országokat reprezentáló pontokat. A nyugati országok szubjektív jóléti szintje a felső sávban van, meghaladja a többiekét, s kevésbé érzékeny a GDP változására. Ezekre az országokra tehát magas GDP és magas szubjektív jólét jellemző, de sokkal erősebben szóródnak a GDP, mint a szubjektív jóléti index szintje szerint. A kelet-európai, volt államszocialista országok ezzel szemben viszonylag egységes alacsony egy főre jutó GDP mellett nagy szóródást mutatnak a szubjektív jólét mértéke szerint. Ezen az úgynevezett kelet-európai tömbön belül elég jól elkülönül egymástól a Kelet-Európa nyugati részéhez tartozó országok (Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Csehország, Horvátország, Szlovákia) és a keleti sávban fekvők szubjektív jóléti szintje. A mintánkban szereplő harmadik világbeli országokat viszonylag alacsony GDP és magas szubjektív jólét jellemzi, elég kis szóródással. (Igazán kirívó eset a latin-amerikai Peru és a Dél-Afrikai Köztársaság, amelyek a többi ide tartozó országénál jóval alacsonyabb szubjektív jóléti szinttel rendelkeznek.) Az 1. ábrán tehát elég jól elkülönül egymástól az első, a második (a volt államszocialista) és a harmadik világbeli országok tömbje. Az egy főre jutó GDP és a szubjektív jólét közötti erős összefüggés láthatóan azért áll fenn, mert a nyugati országok magas GDP-vel és magas szubjektív jóléttel, míg a kelet-európai országok nagy része alacsony szubjektív jóléttel és alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkezett. Országcsoportokon belül vizsgálva azonban az összefüggések csak Kelet-Európára teljesülnek. Sem az első, sem a harmadik világbeli országok csoportján belül nem szignifikáns az egy főre jutó GDP és a szubjektív jólét közötti összefüggés. Kelet-Európán belül azonban olyan erős az összefüggés, mint az összes országra számítva volt. A szubjektív jólét indexe az első ábra tanúsága szerint a posztszocialista országok esetében mint egy füstoszlop emelkedik az egy főre jutó GDP növekedésével, ezért a Kelet-Európa nyugati sávjába tartozó egyes országok magasabb egy főre jutó GDP-je és (viszonylag magas) szubjektív jóléte magyarázza az összefüggést. Kelet-Európa tehát kitüntetett jelentőségű, részint a régiók közötti különbségek, részint pedig a régión belüli szórás miatt.

1. ábra. A GDP és a szubjektív jólét összefüggése országonként – szórásdiagramm Visszatérve a társadalmi-gazdasági „fejlettség” kérdésére: megvizsgáltuk a humán fejlettségi indexnek is a szubjektív jólét országosan aggregált szintjére gyakorolt hatását. Az e mutatóval kifejezett fejlettség csekélyebb hatást (R 2 = 0,137, b = 46,381, standard hiba = 15,931, β = 0,394, szignifikancia = 0,006) gyakorol az egyes társadalmak szubjektív jóléti szintjére, mint a GDP. Az összefüggés még kevésbé lineáris, hiszen az 302 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban alacsonyabb HDI-vel rendelkező fejlődő országok egyértelműen nagyobb szubjektív jólétet tudhatnak magukénak, mint a volt államszocialista országok. A fejlett nyugati országokra pedig nem érvényesül ez a hatás. A HDI használatának korlátait Husz [2001] már részletesebben ismertette, itt ez ismét bebizonyosodott. A 2. ábra tanúsága szerint a szubjektív jólét kevésbé erősen függ össze a HDI-vel, mint a GDP-vel, azonban a gomba formájú ábra ismét jelentős regionális különbségeket rejt magában: Kelet-Európában közepes vagy magas HDI mellett jelentősen szóródik a szubjektív jólét, a harmadik világbeli társadalmakban ezzel szemben nagyobb a HDI szóródása egy viszonylag magas és egységes szubjektív jóléti szint mellett. A bontásokból azonban kiderül, hogy a HDI és a szubjektív jólét indexe csak a kelet-európai országcsoporton belül mutat szignifikáns kapcsolatot, ha régiónként külön-külön vizsgálódunk. Többváltozós regressziót lefuttatva kiderül, hogy a GDP-vel szemben – ami számtalan másképpen is megragadható gazdasági jellegű tényezőt sűrít magában – a HDI a GDP-n kívüli másik két komponense révén a fejlettség olyan elemeit is tartalmazza, amelyek önmagukban is összefüggésben állnak a szubjektív jóléttel.

2. ábra. A HDI és a szubjektív jólét összefüggése országonként – szórásdiagramm Ezek az elemek azonban viszonylag kis önálló hatással bírnak a szubjektív jólétre, ezért e hatások önmagukban gyakran nem mutathatók ki (az általunk vizsgált tényezők közül a HDI első komponensének, az iskolázottságnak egyik mutatója sem – tehát a felnőtt írástudási arány, a bruttó középiskolai beiskolázási arány és a bruttó felsőfokú beiskolázási arány sem – mutat közvetlen szignifikáns kapcsolatot a szubjektív jóléttel),6 mert erősebb szupresszorhatás érvényesül a mintában. A HDI nem gazdasági elemei ugyanis erősen korrelálnak jóval erősebb hatású egyéb (általában gazdasági) fejlettségi tényezőkkel. A GDP mint kontrollváltozó bevonásával azonban némi önálló hatás kimutatható, mégpedig éppenséggel a nem szignifikáns, de eddig egy kivételével pozitív hatás ellenkezőjére fordítva az összefüggés előjelét: ekkor mind a négy általunk vizsgált tényező szignifikáns negatív kapcsolatot mutat a szubjektív jóléttel. Az iskolázottságot mérő három változó esetén a negatív kapcsolat általában egyéni szinten is kimutatható: a magasan képzettek nem szükségképpen a legelégedettebbek. A várható élettartam és a szubjektív jólét negatív kapcsolata első hallásra furcsának tűnik ugyan, de ha belegondolunk abba, hogy a hosszabb élet kilátásával kecsegtető országokban több az idős ember – akik viszont, ha egészségi problémákkal küszködnek, kevésbé elégedettek –, akkor máris érthetővé válik az összefüggés. Úgy tűnik tehát, hogy a HDI nem gazdasági elemeinek valóban van önálló hatása a szubjektív jólétre, de ezt nem egyszerű bizonyítani a HDI használatával, mivel annak legsúlyosabb tényezője, a GDP elviszi a magyarázóerő nagy részét. Ezért szerencsésebbnek tűnik a továbbiakban e tényezőket külön vizsgálni.

Csak a születéskor várható élettartam az a tényező, ami egymagában nézve hatást gyakorol a szubjektív jólétre, itt is probléma azonban, hogy e változó túl erősen korrelál a gazdasági fejlettséget mérő GDP-vel, s ezt figyelembe véve itt is megfordul az összefüggés. 6


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban A HDI használhatóságának vizsgálatán túl megnéztünk egy további, jóval több tényezőt magába sűrítő, szintén összetett mérőszámot is. Ez az alternatív mérőszám – a több száz tényezőt magában foglaló úgynevezett versenyképességi index7 – igen szoros rangkorrelációt mutat a szubjektív jólét szintjével. 8 Megtudhattuk tehát az e mutatóval való kísérletezés révén, hogy egy társadalom fejlettsége a fejlettséget soktényezős módon szemlélve is igen erős kapcsolatban áll a társadalom szubjektív jólétével, a fejlettségnek a gazdasági teljesítőképesség (GDP-vel mért) tényezőjén túl tehát számos más eleme is hat rá. Ha azonban a fejlettség mérésére meg is felel a „versenyképességi index”, éppen túlzottan összetett (és ordinális) jellege miatt valójában nem alkalmas arra, hogy közelebb vigyen minket a szubjektív jólétet magyarázó fontos tényezők megragadásához.

4.2. A 2. hipotézis vizsgálata Adataink egyértelműen alátámasztják azt a hipotézist, hogy a szubjektív jólét a szolgáltatási szektorban dolgozók arányával szorosabb kapcsolatot mutat, mint az iparban foglalkoztatottakéval. Míg a szolgáltatásban foglalkoztatottak aránya pozitív szignifikáns kapcsolatban áll az országok szubjektív jóléti szintjével, addig az iparban foglalkoztattak aránya nem mutat szignifikáns kapcsolatot a szubjektív jólét indexével (2. táblázat). Ez az eredmény ellentmond az Inglehart–Klingemann [2000] tanulmány eredményeinek, mivel nem csupán az derül ki, hogy a szolgáltatási szektor szorosabb kapcsolatban van a szubjektív jóléttel, mint az ipari, hanem az is, hogy ez utóbbi hatása nem szignifikáns. Egyébként természetesen a mi mintánkban is negatív – de nem szignifikáns – az összefüggés az ipari szektorban dolgozók aránya és a szubjektív jólét indexe között. A három országcsoporton belül vizsgálódva eddigi elemzéseink során azt tapasztaltuk, hogy külön-külön egyik csoportra sem szignifikáns a szubjektív jólét és a magyarázó változó (a szolgáltatási szektorban foglalkoztatottak aránya) közötti kapcsolat. Mivel az országok egészére a kapcsolat fennáll, ez azt jelenti, hogy a tercier szektorban foglalkoztatottak aránya erős országcsoport-specifikus jegyeket mutat.

26.2. táblázat - 2. táblázat. Az ipari, illetve szolgáltatási szektorban foglalkoztattak arányának szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) Modell

Korrigált

b

R2 Az ipari szektorban foglalkoz-

Standard

β

t

hiba

Szignifikancia

0,034

–0,446

0,321

–0,267

–1,386

0,178

0,153

0,377

0,158

0,430

2,384

0,025

tatottak aránya, 1994 A szolgáltatási szektorban foglalkoztatott ak aránya

4.3. A 3. hipotézis vizsgálata Mielőtt e hipotézis ellenőrzésébe kezdenénk, itt kicsit részletesebb magyarázatát adjuk feltevésünknek, tekintve, hogy a vallásosság és a szubjektív jólét összefüggése a szakirodalomban igen vitatott. Inglehart [1990] a fejlett ipari társadalmak kulturális változásairól írott könyvében dokumentálja a templomba járás gyakorisága és a szubjektív jólét közötti összefüggést. Úgy értelmezi ezt, hogy a nagy világvallások A versenyképességi indexet 1980 óta adja közre egy nemzetközi szakértői gárda, nyolc terület (hazai gazdasági erő, infrastruktúra, nemzetközi kereskedelem, menedzsment, kormányzat, tudomány és technológia, pénzügyek, emberi erőforrások-demográfia) összesen több száz mutatójából összeállítva (World Competitiveness Report [1995]). 8 Kendall-féle τ: –0,561 és Spearman-féle ρ: –0,764, mindkettő 0,01-es szignifikancia mellett. 7


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban általában az aspirációk visszafogásának szemléletét támogatják, s ez egy hatékony, a szubjektív jólétet maximalizáló stratégia, különösen a preindusztriális társadalmakban, amelyekben mind a gazdasági változás, mind pedig a társadalmi mobilitás foka alacsony (227. o.). Ha egyéni szinten vizsgálódunk, a vallásosság és boldogság, illetve elégedettség közötti kapcsolatot valószínűsíti több megfontolás is: egyrészt a nagy világvallásokban érték a belső harmónia megteremtése, s bizonyos, az emberen túlmutató, transzcendens létezők vagy erők által állított erkölcsi elveknek való megfelelés. Ezért a vallásukat mélyebben megélő emberek valószínűleg jobban törekednek ennek, s így egyfajta boldogságnak, elégedettségnek az elérésére. Másrészt a magukat vallásosnak tartó emberek hajlamosabbak lehetnek magukat egyúttal boldognak és elégedettnek is érezni (hiszen vallási közösségük ezt várja tőlük). Harmadrészt a vallás a közösségteremtéssel, közösséghez tartozással kiemelheti a modern, individualizálódott embert is magányából, társadalmi integrációt, támaszt nyújthat neki, s ezzel is emelheti boldogság- és elégedettségérzését (lásd Ellison [1991]). S valóban, ha vannak is ellentmondásos adatok, egyéni szinten a szubjektív jólét és vallásosság összekapcsolódását gyakran kimutatják (például Swinyard–Kau–Phua [2001], French–Joseph [1999], Lewis [1998]). Ha mikroszinten létezik, makroszinten is valószínűsíthető a kapcsolat vallás és szubjektív jólét között. E kapcsolat megléte nem feltétlenül pusztán a vallásosak nagyobb fokú elégedettségéből, boldogságából adódó automatikus összegződés eredménye. Feltételezhetők olyan helyzetek, amikor a vallás hozzájárul a társadalom valamiféle integrációjához, s ekkor minden bizonnyal létrejön a fenti kapcsolat. Vallás és társadalmi integráció számos, a vallás funkciójáról szóló elméleti megfontolásból következik. Durkheim például a vallás társadalmi funkciójáról gondolkodva az integrációt találta meghatározónak. Számára a premodern társadalomban a vallás a közösség-összetartó és a társadalom egységét szimbolizáló erő. Úgy is felfoghatjuk, hogy maguk a szekularizációs elméletek éppen a vallás össztársadalmi integráló szerepének megmaradását vonják kétségbe. Ugyanakkor, mint Martin [1978] megállapítja, minél nagyobb egy társadalomban a vallási pluralizmus, annál kevésbé jelenik meg a szekularizáció. (A kelet-európai vonatkozásokhoz lásd Casanova [1994], Tomka [1990], [1999], Rosta [2002].) Rátérve adatainkra: Inglehart–Klingemann [2000] alapvetően helyesen utal arra, hogy a protestáns elitek által uralt országok jelentős mértékben egybeestek a gazdaságilag fejlettek csoportjával. Ezért van az, hogy ha a protestáns múlt változóját kihagyjuk a modellből, annak magyarázó ereje alig csökken. Adataink továbbá alátámasztják azt a feltételezésünket, hogy a vallásosságnak önálló hatása van a szubjektív jólétre. Mind a protestáns dominancia, mind a vallásosság mérésére használt, a gyakran templomba járók arányát tartalmazó mutató közvetlenül pozitív hatással van a szubjektív jólét szintjére. Ha ezek után többváltozós modelleket építve bevontuk a protestáns dominancia változója mellé a GDP változóját, nem mutatkozott szignifikáns összefüggés a szubjektív jóléti szint és az előbbi közt. Ezzel szemben mind a GDP-t és a gyakori templomba járók arányát tartalmazó modellben, mind az előbbi modellt (GDP + protestáns dominancia) alapul véve, de azt harmadik változóként a gyakran templomba járók arányával kiegészítve azt találtuk, hogy a gyakori templomba járási arány erős pozitív kapcsolatban áll az ország szubjektív jóléti szintjével (3. táblázat). Fontos felfigyelnünk azonban arra is, hogy ez az összefüggés a szubjektív jólét és a vallásosság között valószínűleg nem csak egyéni szinten érvényesül. Ha a WVS95-ben részt vevő országok egyéni mintáit tartalmazó adatait használva, megnéztük a gyakori templomba járással mért egyéni vallásosság és az adott ország gyakran templomba járóinak arányával mért vallásossági szintjének – mint kontextuális változónak – az egyének elégedettségére vagy boldogságára gyakorolt hatását, azt láthattuk, hogy a kontextuális változónak is önálló pozitív hatása volt.9

26.3. táblázat - 3. táblázat. A történelmileg protestáns dominancia, a GDP és a heti templomba járás szubjektív jólétre gyakorolt hatása (lineáris regresszió) Modell

Korrigált

b

R2 Történelmileg protestáns

0,691

Standard

β

t

hiba 2,562

5,028

Szignifikancia

0,061

0,510

0,613

Ebben az elemzésben az országok 1000-1000 főre súlyozott mintájával dolgoztunk, tehát eredményeinket jobban befolyásolták a több országgal szereplő kelet-európai tömb adatai, mint a másik két tömbéi. 9


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban

dominanciájú ország-e? Vásárlóerőparitáson vett

1,959E–03

0,000

0,777

6,630

0,000

0,462

0,072

0,564

6,397

0,000

egy főre jutó GDP, 1994 Hetente templomba járók aránya a WVS95 szerint

4.4. A 4. hipotézis vizsgálata Inglehart [1990] a kulturális váltásról írott könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a szubjektív jólét országok közti jelentős különbségei egy kulturális komponensre vezethetők vissza, nevezetesen arra, hogy az adott kultúrában mennyire megengedett a boldogtalanság vagy az elégedetlenség kifejezésre juttatása (242. o.). Benyomásaink szerint egy sikerorientált társadalmi közegben a „Hogy van?” kérdésre többnyire rutinszerűen azt válaszolják, „Köszönöm, jól.”, még akkor is, ha valójában nincsenek igazán jól. Mindez egy magyar társalgásban – hogy egy általunk kulturálisan ismert közeget idézzünk – kicsit hűvösen és anakronisztikusan hatna. Sokkal valószínűbb, hogy a „Hogy van?” kérdésre valami panasz a válasz. Nem tudhatjuk, hogy ez pusztán az államszocializmus kizárólagos öröksége-e, vagy vannak-e előképei a modernizáció korábbi időszakaiból. Gerschenkron írásaiból úgy tűnik, hogy a jelenség mélyebbre nyúlik vissza a múltba (Gerschenkron [1984]). Számunkra azonban itt elég annyi, hogy az államszocializmus ebben a vonatkozásban gátolta a sikerorientált, egyéni iniciatívákon nyugvó cselekvési minták terjedését, s inkább adott tápot a panaszkodásnak. S persze az embereknek volt is miért panaszkodniuk. Az államszocialista múlt tehát nem támogatta a sikerekkel való hivalkodást, mert az gyanút és irigységet szült, inkább támogatta a mediokráciát, s itt most a hétköznapok kulturális mintáiról beszélünk, nem a munkaversenyekről és a hivatalos ideológia optimista jövőképéről. Mindez tehát valószínűleg negatívan hat a szubjektív jólét érzetére. Mindazonáltal nem feledkezhetünk meg arról, hogy a posztszocialista országokban a kilencvenes években kivétel nélkül jelentős gazdasági recesszió volt, s ez sok esetben láthatóan már a rendszerváltás előtt elkezdődött. Ha a válságot azzal mérjük, hogy csökkent-e 1988–1994 között az egy foglalkoztatottra jutó GDP, akkor a válságnak jelentős önálló hatása van, az államszocialista múlt szintén megmaradó, jelentős hatása mellett. (Meg kell jegyeznünk: ha nem az egy foglalkoztatottra, hanem az egy főre jutó GDP változását vagy az inflációt vesszük számításba, akkor ezek hatása nem szignifikáns.) Az egy foglalkoztatottra jutó GDP érzékenyebb mutató, mint az egy főre jutó, mivel válság esetén a nevezője csökken. Ha tehát ennek az indexnek az értéke csökken, akkor az azzal jár, hogy a GDP a foglalkoztatotti létszám csökkenésénél nagyobb arányban esik. Ez jut kifejezésre abban, hogy a munkanélküliségi ráta növekedése önmagában is és az államszocializmus tényezője mellett is igen erős szignifikáns kapcsolatban áll a szubjektív jólét romlásával. E hipotézis ellenőrzése kapcsán tehát azt mondhatjuk, hogy a válság értelemszerűen önmagában is negatív hatással van a szubjektív jólétre, s különösen hatványozottan jelentkezett ez az államszocialista múltú országok esetében.

26.4. táblázat - 4. a) táblázat. A szubjektív jólét és különböző válságmutatók összefüggése Modell

1. GDPppp/fo glalkoztatott

Korrigált R2

b

Standard hiba

β

t

Szignifikan cia

N

0,323

1,938

0,539

0,592

3,598

0,001

26


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban ság növekedése (CAG), 1988–1994 2. ReálGDP/fő növekedése, 1990–1994

0,277

1,577

0,484

0,553

3,256

0,003

26

3. GDP/fő 1995/1985

0,135

21,427

8,442

0,399

2,538

0,016

36

4. GDPppp/fő átlagos évi növekedési rátája, 1983–1993

0,023

1,525

1,148

0,232

1,329

0,194

33

5. Infláció változása, CAG, 1988–1994

–0,04

5,869E–02

0,061

0,200

0,957

0,349

24

6. Munkanélk üliségi ráta 1994/1985

0,377

–0,388

0,075

–0,626

–5,197

0,000

44

26.5. táblázat - 4. b) táblázat. A szubjektív jólét és különböző válságmutatók összefüggése, az államszocialista múlt (dummy) változójával kontrollálva Modell

1. GDPppp/fo glalkoztatott ság növekedése (CAG), 1988–1994

Korrigált R2

b

Standard hiba

β

t

Szignifikan cia

N

0,499

1,650

0,473

0,504

3,491

0,002

26

–12,800

4,167

–0,443

–3,072

0,005

0,936

0,574

0,329

1,632

0,116

–11,988

6,389

–0,378

–1,876

0,073

6,303

7,356

0,117

0,857

0,398

Államszocia lizmus 2. Reál– GDP/fő növekedése, 1990–1994

0,346

Államszocia lizmus 3. GDP/fő

0,468


26

36

A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban 1995/1985 Államszocia lizmus 4. GDPppp/fő átlagos évi növekedési rátája, 1983–1993

0,368

Államszocia lizmus 5. Infláció változása, CAG, 1988–1994

0,063

Államszocia lizmus 6. Munkanélk üliségi ráta, 1994/1985 Államszocia lizmus

0,701

–20,298

4,301

–0,647

–4,719

0,000

0,145

0,980

0,022

0,148

0,884

–19,168

4,532

–0,631

–4,230

0,000

3,645E–02

0,061

0,124

0,599

0,556

–8,656

5,406

–0,332

–1,601

0,124

–0,220

0,057

–0,354

–3,830

0,000

–22,760

3,332

–0,631

–6,831

0,000

33

24

44

5. Összefoglalás Számba véve eredményeinket, megállapíthatjuk, hogy – Inglehart–Klingemann [2000] adataival összhangban – a GDP-vel kifejezett fejlettség a társadalmak szubjektív jólétének valóban egyik fontos magyarázó tényezője, bár országcsoportonként vizsgálódva igazán erős összefüggést csak Kelet-Európában találtunk. A HDI-vel kifejezett fejlettség csekélyebb hatást gyakorol az egyes társadalmak szubjektív jóléti szintjére, mint a GDP. Azt tehát nem mondhatjuk, hogy magában nézve a HDI-t, minél nagyobb a vele kifejezett fejlettsége egy országnak, annál nagyobb az ott élő emberek elégedettsége és boldogsága („szubjektív jóléte”). Többváltozós elemzéseink tanúsága szerint azonban messze nem is elhanyagolható a hatása: a GDP-n kívüli másik két komponense révén a fejlettség olyan elemeit is tartalmazza, amelyek önmagukban is összefüggésben állnak a szubjektív jóléttel. Összefoglalóan mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a GDP-nek a HDI-vel való felváltása nem indokolható, a GDP egymagában jóval nagyobb magyarázó erővel bír, mint a nehezebben értelmezhető HDI. Sajátos természetű összetett indexként való használata azonban akár a szubjektív jólét területén is hasznos lehet. Ami a foglalkoztatottak szektorális arányát illeti, adataink ellentmondanak Inglehart–Klingemann [2000] eredményeinek, ugyanis az ipari foglalkoztatottak aránya a mi számításaink szerint a WVS95 mintájában nem mutatott összefüggést a szubjektív jóléttel. A szolgáltatásban dolgozók aránya pedig szorosabb kapcsolatban áll a szubjektív jóléttel, mint az ipari foglalkoztatottaké. A vallásosságot illetően szintén ki kell egészítenünk a szerzők eredményeit: nem a protestantizmus kitüntetetten, hanem a vallásos gyakorlat általában, ami erősebb hatást gyakorol a szubjektív jólétre. Adataink szerint a templomba járók aránya hatást gyakorol az országok átlagos szubjektív jólétére, s ez a hatás erősebb, mint a protestáns dominancia. Eredményeinknek messzire nyúló implikációi lehetnek. Úgy tűnik ugyanis, hogy míg a protestáns hagyomány és a gazdagság szinte elválaszthatatlanul összefonódott, a vallásos beidegződésnek – függetlenül hitbéli tartalmától – önálló hatása van az elégedettségre és a boldogságra. Ha ez így van, az ellentmond az Inglehart–Klingemann-szerzőpáros és az általuk hivatkozott kutatók azon megállapításának, mely szerint a vallásosság (más szociodemográfiai mutatókhoz hasonlóan) nem függ szorosan össze a szubjektív 308 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban jóléttel (Inglehart–Klingemann [2000] 2. o.). Itt azonban figyelembe kell venni, hogy többféleképpen operacionalizálható a vallásosság.10 A templomba járók arányát kontextuális változóként bevonva az elégedettség egyéni szintű magyarázatába, önálló pozitív hatással találkoztunk. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy az országok aggregált adatait vizsgálva sem csupán azzal van dolgunk, hogy a sok vallásos ember magasabb szintű szubjektív jóléte emeli az adott ország szubjektív jóléti szintjét. Ez egyrészt felveti azt a lehetőséget, hogy összességében egy ország vallásos vagy vallásosságot sugalló kultúrája pozitív hatással van az ország lakóinak szubjektív jólétére. Másrészt megfontolandó az is, hogy a templomba járási gyakoriság nemcsak a vallásos kultúrának a mutatója lehet, hanem minden bizonnyal egyféle társadalmi tőkének is – aminek egyik mérésére ezt a mutatót Putnam alkalmazza is (Putnam [2000]). Ez az értelmezés jól összecseng a hipotézisünkben felvetett gondolatokkal. Ha ugyanis elfogadjuk Putnam érvelését a demokrácia zavara és a civil szövetkezés eróziója közötti összefüggésről, elfogadhatjuk az ellentétes irányú összefüggést is, miszerint a vallásosság megerősödése egyúttal a civil társadalom megerősödésének jele is lehet. Az „államszocialista múlt versus válság” kérdést illetően megállapítottuk, hogy ha a válságot azzal mérjük, hogy csökkent-e 1988 és 1994 között az egy foglalkoztatottra jutó GDP, akkor a válságnak jelentős önálló hatása van, az államszocialista múlt hatása mellett. A munkanélküliségi ráta növekedése önmagában is és az államszocializmus tényezője mellett is igen erős szignifikáns kapcsolatban áll a szubjektív jólét romlásával. A válság tehát értelemszerűen önmagában is negatív hatással van a szubjektív jólétre, s különösen hatványozottan jelentkezett ez az államszocialista múltú országok esetében. Ebben az esetben legalább két tényezőcsoport egymásra torlódásáról van szó. Az egyiket úgy nevezhetjük: a felfokozott várakozások hatása. A rendszerváltás kapcsán széles rétegekben éltek felfokozott remények és illúziók, amelyek a demokratikus politikai berendezkedés és a piacelvű gazdaság modelljéhez nyugati minták alapján a jólétet asszociálták. Mindez nem az aspirációk visszafogásának, hanem éppenséggel az aspirációk tömeges elszabadulásának a hatása volt. A másik tényező pedig azzal áll összefüggésben, hogy széles rétegek számára ismeretlenek voltak a munkanélküliség és a létbizonytalanság helyzetei. Az általános foglalkoztatást, minimális megélhetést és biztonságot garantáló államszocialista jóléti intézmények hatására sokak esetében kevésbé fejlődtek ki, vagy elcsökevényesedtek az önmagukról gondoskodás készségei, s nem ismerték ki magukat az összeomló vagy komoly válságtünetekkel küzdő intézmények feltételei között. A válság itt tehát az államszocialista múlt miatt a felkészületlenség és a csalódás kettős hatásával összefonódva befolyásolta a jólét szubjektív megítélését. Az aspiráció–adaptáció folyamata – ha egyáltalán erről van szó – a volt államszocialista országokban egy késleltetetten kezdődő, hosszan elhúzódó, nyers, szélsőségektől sem mentes folyamatnak ígérkezik.

6. Irodalom Casanova, J. [1994]: Public Religions in the Modern World. The University of Chicago, Chicago–London. Diener, E.–Suh, E.–Oishi, S. [1997]: Recent findings on subjetive well-being. Internetes forrás: http://www.pcych.uiuc.edu/~ediener/hottopic/paper1.html Elekes Zsuzsanna–Paksi Borbála [2000]: Anómia, lelki problémák, elégedettség – az évezred végén. Megjelent: Spéder Zsolt (szerk.): A jólét, elégedettség és társadalmi kohézió Magyarországon. BKÁE, Budapest, 71–84. o. Ellison, C. G. [1991]: Religious involvment and subjective well-being. Journal of Health and Social Behavior, 32. 80–99. o. French, S.–Joseph, S. [1999]: Religiosity and its association with happiness, purpose in life, and selfactualisation. Mental Health, Religion and Culture, 2. 117–220. o. Gerschenkron, A. [1984]: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Gondolat, Budapest. Hegedűs Rita [2001]: Szubjektív társadalmi indikátorok – szelektív áttekintés a téma irodalmából. Szociológiai Szemle, 2. sz. 58–71. o. Husz Ildikó [2001]: Az emberi fejlődés indexe. Szociológiai Szemle, 2. 72–83. o.

Meg kell jegyeznünk, hogy a vallásosság másik mutatója, a magukat vallásosnak tartók aránya nálunk sem mutatott szignifikáns összefüggést a jólét szubjektív megítélésével. Ez egy tágabb mutatója a vallásos elköteleződésnek, mivel inkább a hagyományok tiszteletét valószínűsíti, s nem utal a vallásos normák és értékek követéséhez szükséges erőfeszítések mozzanatára. 10


A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban Inglehart, R. [1990]: Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton University Press, Princeton, N.J. Inglehart, R.–Klingemann H.-D. [2000]: Genes, culture and happiness. Megjelent: Diener, E.–Suh, E. (szerk.): Subjective well-being across cultures. MIT Press, Cambridge MA. Iversen, G. R. [1991]: Contextual Analysis. Sage, Newbury Park. Kornai János [1980]: A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Lengyel György– Tóth István János [1998]: Osztályhelyzet, jövedelmi esélyek, elégedettség. Századvég, 9. sz. Lewis, Ch. A. [1998]: Toward a clarification of the association between religiosity and life satisfaction. Journal of Beliefs and Values, 19 (1): 119–122. o. Martin, D. [1978]: A General Theory of Secularization. Harper and Row, New York. Moksony Ferenc [1985]: A kontextuális elemzés. KSH Népességtudományi Kutató Intézet, Budapest. Moksony Ferenc [1998]: A kicsi szép. A determinációs együttható értelmezése és használata a szociológiába. Szociológiai Szemle, 4. 3–17. o. Putnam, R. D. [2000]: Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. London: Simon and Schuster, New York. Rosta Gergely [2002]: Vallásosság és politikai attitűdök nemzetközi összehasonlításban. Kézirat. Sági Matild [2000]: Az anyagi helyzettel való elégedettség és vonatkoztatási csoportok. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2000. Tárki, Budapest, 260–297. o. Spéder Zsolt–Kapitány Balázs [2002]: A magyar lakosság elégedettségének meghatározó tényezői nemzetközi összehasonlításban. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2002. Tárki, Budapest. Swinyard, W. R.–Kau, A. K.–Phua,H. Y. [2001]: Happiness, materialism, and religious experience in the US and Singapore. Journal of Happiness Studies (2): 13–32. Titma, M.–Kelley, J.–Tuma, N. B.–Sivuha, S.–Evans, M. D. R. [1997]: Subjecitve well-being in post-communist society: data from nine nations. Worldwide Attitudes, 12. 28. 1–15. o. Tomka Miklós [1990]: Vallás és vallásosság. Megjelent: Andorka Rudolf–Kolosi Tamás–Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990. Tárki, Budapest, 534–555. o. Tomka Miklós [1999]: A magyar vallási helyzet öt dimenziója. Magyar Tudomány, 5. sz. 549–559. o. Veenhoven, R. [1996]: Developments in satisfaction-research. Social Indicators Research, 37. 1–46. sz. World Competitiveness Report [1995]: World Competitiveness Report. Institute for Management Development és World Economic Forum, Svájc.


27. fejezet - Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben 1 Nagy , Beáta

1. Nemek és menedzsment A felső szintű vezetők között a nemek aránya lassan, de egyértelműen megváltozott a fejlett országokban. Ahhoz a kiinduló helyzethez képest, hogy a női vezetőkre vonatkozó első amerikai vizsgálatot 1960-ban el kellett halasztani, mivel nem volt elegendő vizsgálati alany, mára a témában jelentős elméleti és empirikus eredmények gyűltek össze (Powell [1999]). Az eredeti kérdésfeltevés – miért alulreprezentáltak a nők a gazdasági élet vezetésén belül – helyett ma már inkább azt kérdezzük, mi magyarázhatja azt a makacs tényt, hogy annak ellenére, hogy a nők jelentős mértékben vesznek részt a gazdasági életben és a vezetésben, a legfelső szinten továbbra is jelképes a jelenlétük. Leegyszerűsítve két ténnyel magyarázhatjuk, hogy miért növekedett folyamatosan a nők aránya a menedzseri pozíciót betöltők körében: az egyik ok a demográfiai változásokra vezethető vissza, vagyis a születési arányszámok csökkenése magával hozhatja a munkaerőhiányt, és ezáltal több női munkaerőre van szükség. A másik ok a szervezeti sokféleség, diverzitás iránti igény megnövekedése (Vinkenburg és szerzőtársai [2000]). Közelebbről szemlélve azonban sokkal több összetevője is lehet a változásnak. A nőknek a vezetésben a korábbi időszakokhoz képest elfoglalt magasabb aránya még korántsem jelenti azt, hogy megszűnt volna a gazdaságban és a vezetésben való alárendeltségük. A munkaerőpiac erőteljes szegregáltsága a világ minden táján változatlan maradt, és a nők továbbra is főleg az alacsonyabb presztízsű és kisebb jövedelmű foglalkozásokban koncentrálódnak, munkaerő-piaci aktivitásuk elmarad a férfiaké mögött (Frey [2002]). Különböző magyarázatok léteznek arra, hogy miért nem juthatnak a nők a férfiakhoz hasonló mértékben vezetői pozíciókba, illetve miért ütköznek láthatatlan falakba (úgynevezett üvegplafonba). Most itt három csoportosítást szeretnék bemutatni. I. Az egyik megközelítés szerint a társadalmi nem–szervezet–rendszer (Gender-Organisation-System, GOS) összefüggései képesek magyarázni az eltérő esélyeket (Fagenson [1990]). A társadalmi nem (gender), azaz a nemekhez kapcsolódó szerepek és elvárások, a nemekre jellemző sztereotípiák erőteljesen korlátok közé szorítják az egyének előrejutási esélyeit. Ha tehát a nemek valódi teljesítményében nincs is lényeges különbség, az értékelés a két nem esetében mégis eltérő. Ennek oka lehet például az is, hogyha valaki a nemi szerepeivel összhangban cselekszik (tehát a férfi például menedzseri munkát végez), akkor teljesítményét pozitívan értékelik, míg a nők esetében ez inkongruens tevékenységet jelent, ezáltal alulértékelik. (Hiszen a kongruens feladat a másoknak való alárendeltséget, a helyzet szinte feltétlen elfogadását feltételezné.) A szervezet (organisation) arra utal, hogy a szervezeteken belül a különböző társadalmi csoportoknak az aránya már önmagában véve megmagyarázhatja a csoport pozícióját. A nők a szervezeten, adott esetben a felső szintű vezetésen belül csekély, jelképes arányban vannak jelen. Ez arra utal, hogy nemcsak önmaguk, hanem az egész női csoport képviselőjeként értékelik őket, ami sokszor azt is jelenti, hogy rivaldafényben vannak, teljesítményük állandó ellenőrzés alatt áll. A szervezet erőteljesen gátolhatja a karrierlépéseket azáltal is, hogy strukturálja a karrierutat. A különféle tényezők azonban rendszerré (system) állnak össze, amelyek a társadalom különböző mechanizmusai révén egymást erősítve felelősek a nemek eltérő előrejutási esélyeiért. II. Egy másik megközelítés szintén három fő összetevőre hívja fel a figyelmet: 1. strukturális akadályok vagy diszkrimináció, 2. nemi szerepek és sztereotípiák, 3. egyéni különbségek vagy hiányosságok (Vinkenburg és szerzőtársai [2000] 121. o.). Az első két magyarázat-összetevő megegyezik a már ismertetettel, ezért itt csupán azt tekintjük, hogy a férfiak és a nők egyéniségében meglévő különbségek, ha vannak egyáltalán ilyenek, magyarázzák-e a nők csekély előrejutási lehetőségét. Ezen belül három álláspont rajzolódik ki:

A tanulmány a Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben című OTKA-kutatás keretében készült (T35064). A kutatás időtartama: 2001–2002. 1


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben 1. az egyik azt állítja, hogy a nők „ellentétjei” a férfiaknak, és ez úgy is megnyilvánul, hogy bizonyos (vezetői) képességek hiányában vannak; 2. a másik szerint a nők ugyanolyanok, mint a férfiak, és valójában kevés különbséget lehet találni, azok is meglehetősen ellentmondásosak; 3. míg a harmadik álláspont szerint a nők „ellentétjei” a férfiaknak, mégpedig „különbek” a férfiaknál. Ez a megközelítés képezi az alapját annak az utóbbi időben elterjedt vélekedésnek, hogy a 21. század a nők évszázada lesz, mert a nőiesnek tartott tulajdonságok, mint például a kapcsolatokra való odafigyelés, a gondozás, a felnevelés fontosabbá válnak a vállalatok életében.3 Egyesek felhívják a figyelmet arra, hogy a pozitívnak tartott nőies tulajdonságok szinte mind az anyasággal asszociálhatók (Wajcman [1998]). Ezekről a kategóriákról a későbbiekben bővebben is szó lesz. III. A harmadik – a fentieknél egyszerűbb – magyarázatcsoport két okot nevez meg az üzleti életben tapasztalható nemek szerinti különbségekre. Az egyik ok az anyasággal kapcsolatos, a másik ok pedig a nemekkel kapcsolatos eltérő hagyományok és követelmények csoportja. Noha a gyermekszülés az egyetlen olyan tevékenység, amely csak az egyik nemhez köthető, a nők és a férfiak szocializációja ennek ellenére továbbra is azt erősíti, hogy a nők az élet minden területén tradicionális szerepeiket játsszák. Ennek ellenére elkezdődött a férfi és női szerepek kiterjesztése és összeolvadása is (Schwartz [1989]). Ezt a közeledést nagyon sokan heves indulatokkal fogadják.

2. Azonosság és/vagy különbség? A társadalompolitika – reagálva a női társadalmi mozgalmak, majd pedig a professzionalizálódott kutatási és oktatási központok változó igényeire – különféle nézőpontokat vallott a magáénak a nemek közötti esélyegyenlőség kérdéskörében, és ennek megfelelően dolgozta ki megoldási javaslatait. Magyarországon a diskurzus még nem jutott el a téma megvitatásának arra a pontjára, ahol ez az attitűdbeli tisztázás, a saját álláspont meghatározása egyértelmű igény lenne. A (magyar) társadalmat általában erőteljesen jellemzi a bipolaritás iránti igény, a jelenségek és egyének egyértelmű kategorizálása, noha már sok kutatás, főleg a szociálpszichológia területéről rámutatott arra, hogy az egyes egyének közötti különbség lényegesen nagyobb, mint általában a férfiak és a nők közötti: „a nemek közötti átlagos különbségek sokkal kisebbek és jelentéktelenebbek, mint a nemeken belüli egyéni változatosság” (Gervai [1995] 24. o.). (Erről a kérdésről a későbbiekben részletesebben is szó lesz.) Az érzelmi intelligencia egyik összetevőjét, az empátiás érzékenységet vizsgálva, a kutatások szintén erre az eredményre jutottak, kiegészítve azzal, hogy „a férfiakban ugyanannyi empatikus képesség rejlik, de kevésbé motiváltak az empátiára, mint a nők” (Goleman [2002] 456. o.). Az érzékenység kimutatása ugyanis nem számít elég férfiasnak, a gyengeség jele volna. Sokak szerint igen termékenynek ígérkezhet az az elméleti váz, amelyben elhelyezhető, hogy mennyire különböznek vagy hasonlítanak egymásra a férfiak és a nők, illetve tapasztalataik. Ha ugyanis a kérdésre választ tudunk adni, akkor világos a társadalompolitikai teendő, és így az esélyegyenlőség megvalósításának is megvan a kulcsa. A két dolog – a nemek különbsége és a tapasztalatok eltérése – a várakozások ellenére általában egyáltalán nem fedi egymást, hanem jelentősen különbözik. A „azonosság–különbözőség” (sameness– difference) bipoláris megközelítés eltérő válaszokhoz vezet az akadályokra és a megoldásokra vonatkozóan (Wajcman [1998]). Mivel több az azonosság, mint a különbség a két nem között, és a nőket is a férfiakkal azonos módon kellene értékelni, azonos lehetőségeket nyújtani számukra, azonos feltételek között mérni össze a képességeiket, ezért a nők számára lehetővé kell tenni (például tréningek révén), hogy a férfiakhoz hasonlóan képesek legyenek a jelenlegi viszonyok között versengeni. Mivel a férfiak és a nők különböző társadalmi (nemi) tapasztalatokkal rendelkeznek, ezért a tapasztalataikat egymástól elválasztva, önmagukban kell értékelni. A két megközelítésnek mégis van közös pontja: mindkettő a nőket állítja a probléma középpontjába, mivel normaként a férfi élettapasztalatot állítja be.

Ez a lelkesedés fellelhető a magyar topmenedzserek megnyilatkozásaiban is, amikor a nők esélyeit latolgatják. Ugyanakkor és ugyanők azt is hangsúlyozzák, hogy egyéb tulajdonságoknak lényegesen fontosabb szerep jut: például a gyors döntési képesség jelentősen felértékelődött a vállalatok működésében. 3


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben Judy Wajcman a női és férfi menedzsereket vizsgáló könyvében (Wajcman [1998]) a nemek helyzetére, a nők alárendeltségére reagáló társadalompolitikai megnyilvánulásokat meglehetősen kritikusan szemlélte. A következő szakaszokat különítette el a brit esélyegyenlőség-politikák történetében. 1. A korai időszakban (hetvenes-nyolcvanas években) megjelent tanulmányokban a hangsúly azon volt, hogy a maszkulin munkakörnyezetben hogyan boldogulnak a női vezetők. Milyen sztereotípiákkal kell szembesülniük, és vajon fel kell-e adniuk „nőiességüket” annak érdekében, hogy megfeleljenek a vezetőkkel szembeni követelményeknek? A szakirodalom és a hozzá időben és tematikusan kapcsolódó kormányzati, vállalati politika azt célozta, hogy a nőket is képessé kell tenni arra, hogy ugyanolyan (jó) vezetők legyenek, mint a férfiak. Ennek érdekében számos diszkrimináció elleni intézkedést tettek, hogy a nők szerződtetése és bérezése során megvalósuljon az egyenlőség. Ezek tehát egy, már kialakult helyzetre vonatkoznak, azaz reaktív jellegűek. Ezzel szemben proaktív az egyenlő esélyek politikája. Ennek célja a nem diszkrimináló környezet megvalósítása. Az Egyesült Királyságban különösen kiterjedt ez a program (Opportunity 2000). A vállalatok 75 százaléka folytat esélyegyenlőség-politikát. „Az elgondolás legalább abban segített, hogy – ha a prioritási lista vége felé, de – a szervezetek tartsák napirenden az egyenlő esélyt.” (Rubery és szerzőtársai [1999] 75. o.) Az egyenlő bánásmód azt szorgalmazza, hogy a nők olyan technikákat fejlesszenek ki, hogy őket is ugyanúgy értékeljék, mint a férfiakat. Ez azt jelenti tehát, hogy a férfi tulajdonságok egységes standardját állítják fel, és megkövetelik, hogy a nők tagadják, illetve minimalizálják a különbségeket. (Ez az ára az egyenlőségnek.) Az akadályok csökkentése érdekében különféle eszközöket használnak fel, mint például a gyerekgondozás/munkavállalás összehangolása, tréningek. Ezekkel a társadalompolitikai intézkedésekkel szemben a férfiaknak és a nőknek is sokféle fenntartása van. A férfiak jogtalan előnynek tartják a többletjogokat, amelyekben adott esetben a nők részesednek, a feminista mozgalmak pedig az asszimiláció veszélyére hívják fel a figyelmet. Ezek az esélyegyenlőségi politikák a férfiak helyzetét tekintik normaként, és nem tudják kezelni azt a tényt, hogy a nőknek eltérő a társadalmi, családi beágyazottságuk. A nők magánélethez és családi élethez való viszonya különbözik a férfiakétól, de legalábbis más követelményeket fogalmaznak meg velük szemben. „A nők magánszférához fűződő viszonyának figyelmen kívül hagyása például elleplezi azt a módot, ahogyan a nőket büntetik másságukért.” (Wajcman [1998] 16. o.) 2. A támogató fellépés (affirmative action), amelynek kezdete az 1960-1970-es évekre tehető, hagyományosan azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a nőket a tipikusan férfi foglalkozások irányába bátorítsa. Ezeknek a kezdeményezéseknek az volt a céljuk, hogy a foglalkozási szegregáció határait áttörve, a nők képesek legyenek magasabb fizetés és státus elérésére. A finomabb (soft) akciók tréningek bevezetésére, a rekrutációs gyakorlat befolyásolására, a határozottabb (hard) akciók pedig például a kvótarendszer életbeléptetésére vonatkoztak. Ezek az intézkedések alapvetően hatásosnak bizonyultak, de nem érintették a felső szintű vezetést, és a nemek szerinti társadalmi struktúra változatlan maradt. 3. Az 1990-es évektől kezdődő időszakban jelentős hangsúlyeltolódást figyelhetünk meg: a különbség felértékelődött. Megjelent az igény: ne a női vezetőket trenírozzák arra, hogy a férfiakhoz hasonlók legyenek, hanem – szemben a korábbi gyakorlattal – a nők értékeit és képességeit, a meglévő különbségeiket, másságukat értékeljék, sőt felértékeljék.4 Ez a módosulás a szociológiai, feminista és a menedzsment-szakirodalomban egyaránt nyomon követhető volt. Ez megközelítés azonban főleg az egyén szerepét, az elkötelezettséget tekintette fontosnak. A menedzsment szempontjából például alternatív menedzseri stílus megjelenésétjelenti. Ezzel kapcsolatban is megfogalmazódik a kritika: inkább feloldja, semmint értékeli a különbséget, ugyanis a nők mint csoport hátrányát elmossa.

3. Nőiesség–férfiasság A közvélekedés szerint a menedzseri pozíciókat betöltő nőket sokszor fenyegeti az „elférfiasodás” veszélye. Ennek több okát szokás megnevezni: egyrészt a bekerülő nő igazodik a férfias vállalati kultúrához, átveszi annak értékeit és normáit, sőt túlságosan is igyekszik bizonyítani, hogy ő sem gyengébb. Ugyanakkor az is lehet, hogy ez a vállalati kultúra nem férfias, hanem menedzseri kultúra, ami viszont végül is közelebb áll az úgynevezett maszkulin értékekhez. A társadalmi sztereotípiák makacssága miatt a nők szinte sosem képesek megfelelően viselkedni. „Azok a nők, akik igénylik a rugalmasságot, hogy megteremthessék az egyensúlyt a család és a karrier között, nem megfelelően elkötelezettek a szervezet iránt. Azok a nők, akik ugyanolyan erőszakosan és versengően teljesítenek, mint a férfiak, azok rámenősek és nőietlenek.” (Schwartz [1989] 68. o.) A nők sem mind egyformák A másság nemcsak a nemek közötti különbségre vonatkozhatott, hanem többek között a fogyatékosok bevonására vagy a szexuális orientációk különbözőségére, az etnikai sokféleségre. 4


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben tehát, hanem – akárcsak a férfiak – ők is egyéniségek, különböző tehetséggel, prioritással és motivációval. A nők két típusát ennek megfelelően – leegyszerűsítve, ám értékítélet nélkül – sorolja be Schwartz a karriert előtérbe helyező, illetve karriert és családot összeegyeztető csoportba. Kétségtelen, hogy a női vezetők túlnyomó többsége az utóbbi kategóriába tartozik: szeretne komoly karriert, ugyanakkor gyermekét is saját maga szeretné nevelni. Magyarországon pedig még az 1990-es évek közepén is ez a beállítódás jellemezte az összes női vezetőt, akiknek körében vizsgálataink zajlottak (Nagy [2001]). Más körben és korábban zajlott vizsgálatok bizonyították, hogy nem volt ez másként Magyarországon a szocialista emancipáció egyik kitüntetett időszakában, az 1970-es években sem (Márkus [1986]). Azonban a család és karrier kérdéssel jelen tanulmány hátralévő részében nem foglalkozunk. A nőiesség–férfiasság dimenzióját Hofstede [1998] a nemzeti kultúrák jellemzésére is felhasználta. 5 Maszkulinnak tartotta azt a társadalmat, ahol a férfiak kemények, az anyagi sikerre koncentrálnak, a nők pedig szerényebbek, gyengédek, az élet minősége érdekli őket. Feminin az a nemzeti kultúra, amelyben a férfiakra és a nőkre egyaránt a következő tulajdonságok jellemzőek: szerény, gyengéd, az élet minősége érdekli. Összefoglalva tehát mindazon tulajdonságok, amelyeket hagyományosan nőiesnek tekint a társadalom. A maszkulin/feminin dimenziót azon kérdésre adott válaszok feldolgozásával alakították ki, hogy az elképzelt, ideális foglalkozásban milyen célok, jellegzetességek fontosak. Az eltérő cégkultúrák hatásainak kiszűrése érdekében az IBM-cég leányvállalatainak alkalmazottait kérdezték minden országban (Hofstede [1998]). Magyarország nem szerepelt a vizsgált országok között.

4. Vezetői stílusok, vezetői stílusváltás A nyolcvanas évektől kezdődően a menedzsmentelméletekben megjelent egy új irányzat, amelyben a korábbi hierarchikus vezetéssel szemben előtérbe került a csapatmunka, a konszenzuson alapuló döntéshozatal. Az új korszak kulcsszavaivá a vezetői képesség, just in time menedzsment, csoportmunka, teljes körű minőségirányítás, rugalmasság stb. váltak. Ezek az elvek a japán menedzsmentgyakorlatból kerültek át (Wajcman [1998]). A nagy, hierarchikus szervezetek helyett pedig megfogalmazódott a „laposabb”, kevesebb szintet tartalmazó vállalat gondolata. Ezek az új megközelítések egyszerre jelentettek szervezeti és kulturális változásokat, tehát jelentős paradigmaváltást. A különböző vezetési stílusok jelenléte nem vizsgálható egyszerűen, meglehetősen kevés empirikus kutatás zajlott a vállalatvezetők körében, és kimondottan kevés a férfi–női különbségekre vonatkozóan. A legáltalánosabban elfogadott gyakorlat szerint két dimenzió mentén értékelik az illető egyén vezetési stílusát: 1. feladatorientált versus kapcsolatorientált (interperszonális) (Fiedler kontingenciamodelljét, amelyben ez a személyiségjegy a fő dimenzió ismerteti: Bakacsi [2000] 198. o.); 2. irányító versus résztvevő (participatív). „Nyíltan tudomásul véve vagy sem, a menedzsmentet egyre inkább olyan fogalmakkal írják le, amelyek tradicionálisan nőiesek, úgymint a felelősség megosztása, mások segítése és fejlesztése, a kapcsolatokon alapuló összefüggő hálózatok építése.” (Fondast idézi Vinkenburg és szerzőtársai [2000] 121. o.) Ezt a jelenséget a menedzsment feminizációja elnevezéssel írják le. Ugyanakkor a vezető maszkulin imázsát kikezdi az, hogy látszólag a nőies jellegzetességek váltak hatásos eszközökké a vezetésen belül (Wajcman [1998]). Más szervezetszociológiai művekben is utalnak arra, hogy a vezetésben történt változás a nőies stílus előtérbe kerülésével jár. „A hierarchikustól a lapos, hálózati szervezetformák irányába történő elmozdulás fontos politikai változást hoz létre, amely előnyben részesíti azt, amit tradicionálisan nőies vezetési stílusnak tekintenek.” (Morgan [1997] 193. o.) A menedzsment megváltozásával tehát a nemi sztereotípiák is újraértékelődnek. Ez a folyamat a nők számára látszólag jelentős előnyökkel jár, hiszen az új irányzat alapelvei szemlátomást egybevágnak a nőies jellegzetességekkel. Sokan éppen ezért azt jelentették ki, hogy a hatékony vezetés normájának a nőkön kell alapulnia, és most már a férfiaknak kell elsajátítaniuk ezeket a készségeket. Mindeközben azonban a nemek dichotomizálását nem kezdték ki ezek a megközelítések sem, sőt sok esetben megerősítették (Wajcman [1998]).

Hofstede [1998] negyven ország nemzeti kultúráját hasonlította össze. Kiindulási pontját az a feltevés alkotta, hogy minden nemzetnél létezik egy domináns, mentális program, amelyet elsősorban a középosztályok osztanak, és amely tekintetében viszonylagos konszenzus van. Az általa vizsgált negyven országot négy, erőteljesen különböző dimenzióban lehetett elhelyezni: 1. a hatalomtól való távolság, 2. a bizonytalanság elkerülése, 3. individualizmus/kollektivizmus, 4. férfiasság/nőiesség. A vizsgálatba a későbbiekben bevont egy ötödik dimenziót is, amely a rövid és hosszú távú orientációt különbözteti meg. 5


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben A magyar menedzsment és emberierőforrás-tankönyvekben egyáltalán nincsen jelen a nemre érzékeny megközelítés, míg azt is egyértelműen látni, hogy az angolszász tankönyvek egyik kiemelt témája az elmúlt esztendőknek (bővebben erről lásd: Tóth [2002]).

5. Létezik-e nőies vezetési stílus? A nők megjelenése a felső szintű vezetésben, illetve az évezredváltással kapcsolatos várakozások felerősítették azt a vitát, hogy vajon mennyire különböznek egymástól a női és férfi vezetők, és eltérő-e vezetési stílusuk.6 A kérdésben rendszerint benne foglaltatott a válasz is, amely előre jelezte, hogy a 21. század a nők évszázada, mi több a nők évezrede lesz. Ezeknek a kijelentéseknek a megalapozottsága nem egyértelmű, ugyanis ellentmondásos, rendszerint szűk körre vonatkozó kutatásokon alapulnak. A nemek közötti viszonyokra vonatkozó diskurzusok megélénkülésével – társadalmi, szervezeti és egyéni szinten egyaránt – hangosabbá váltak a sztereotip kijelentések, esszencialista állítások, amelyek egyfajta „nőiességet” emelnek piedesztálra, ráadásul mindezt szorosan szembeállítva egy bizonyos fajta „férfiassággal”. Mindeközben a vállalati életben a vezetési stílus tekintetében lényegesen kevesebb nemek közötti különbséget lehet kitapintani, mint amennyit a közvélemény feltételez. Ha visszatérünk a fentiekben bemutatott férfi–nő viszonyokhoz és képességekhez, akkor a menedzseri szerepre vonatkoztatva azt láthatjuk, hogy időben előre haladva változás történt a női menedzserek pozicionálásában is. A kezdeti, klasszikus kutatások azt hangsúlyozták, hogy a férfiak és a nők közötti különbség minimalizálható, mindkét nem ugyanarra képes a munkája során, ha biztosítják számára az egyenlő esélyeket (Hennig–Jardim [1976], Kanter [1977]). Az 1980-as esztendőktől, az említett paradigmaváltással párhuzamosan fogalmazódott meg a különbségek hangsúlyozása, a nőiesnek talált értékek pozitív megítélése, sőt a férfiasnak tekintett értékek fölé való helyezése. Marshall [1984] véleménye szerint például a női menedzserek körében létezik alternatív, nőies látásmód, „nőies paradigma”. Ez képessé teszi a vezetőket egy új vezetési mód megteremtésére, ami által lehetővé válik, hogy a női menedzserek nőiesek, ugyanakkor mégis kompetensek legyenek. Rosener [1990] is azt emeli ki, hogy a nők végre úgy fognak a férfiakkal „megmérkőzni”, hogy mindeközben nem kell férfiruhába bújniuk. Nem kell tehát magukra vállalniuk férfias szerepeket, a férfiakra vonatkozó normákat. A nők interaktív vezetési stílust valósítanak meg, amelyben „bátorítják a részvételt, megosztják a hatalmat és az információt, hangsúlyozzák más emberek önértékét, és érdekeltté teszik őket munkájukban.” (Rosener [1990] 120. o.) Wajcman [1998] két fő okot említ a lelkesedésre vonatkozóan: egyrészt a két nem közötti különbség már nem jelenti egyszersmind a nők folyamatos alárendeltségét, másrészt a nemek közötti különbség átértékelése magában hordozhatja annak az esélyét, hogy a társadalomban mély változások történnek. Ez azt jelentheti, hogy előtérbe kerülhet a különbözőség: azt kiemelik, nem pedig marginalizálják. Elmozdulás történik tehát az egyenlő esélyek nyelvezetében is az egyenlőségtől a különbözőség irányába. Ugyanakkor – miként a különbözőség gondolata önmagában véve sem – nem kezdi ki azt a gondolatot, hogy a vezetői jellegzetességeket férfi–női dichotómiákba rendezzék el. A másik problémát a kutatások esetlegessége, korlátozott érvényessége jelenti. A megállapítások szinte kizárólagosan interjúkon nyugszanak, érvelésük pedig az általánosan elfogadott sztereotípiákon alapul.7 Még ha ettől el is tekintünk, mindenképpen elfogadhatjuk azt a megállapítást, hogy „az eredmények sosem általánosíthatóak teljesen a különböző szervezetekre vagy kultúrákra.” (Vinkenburg és szerzőtársai [2000] 124. o.) A női vezetési stílusra vonatkozó kutatások bebizonyították, hogy a kérdezettek mindkét nemet sztereotípiákba helyezik, amelyek nagymértékben befolyásolják a vizsgált egyének személyiségét és magatartásmintáját. A nőies–férfias vezetési stílus vizsgálatakor hosszú ideig kizárólag nőket vizsgáltak. őket is elsősorban „laboratóriumi” körülmények között, ahol nagyon sokszor egyetemi hallgatók voltak a vizsgálati alanyok. A megkérdezettek szerint a nőies és a férfias vezetési stílus dichotómiákba rendezhető, egymás viszonyában határozható meg. Ezek a sztereotípiák a következők: 1. a nőies stílus sokkal inkább emberi kapcsolatorientált, illetve részvételorientált; 2. a férfiakhoz szívesen rendelik a feladatorientált, illetve autokratikus stílust (Chapman–Luthans [1985]).

Ezt a kérdést már a magyarországi felső szintű női vezetőkről szóló könyvemben is igyekeztem megválaszolni. (Nagy [2001]) Éppen az eredmények ellentmondásossága inspirálta a jelenlegi kutatás elindítását. 7 Marshall [1984] harminc női menedzserrel készített interjút, akik a könyvkiadás és a kiskereskedelem területén dolgoztak. Ezeket a tapasztalatait általánosította könyvében. 6


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben A menedzsment racionalitásáról szóló diskurzus legitimálta a férfi autoritást és a nők kizárását, megerősítve számos szimbolikus polaritást, táplálva az esszencializmust (kultúra–természet, értelem–test, értelem–érzelem, objektivitás–szubjektivitás, közélet–magánélet stb.). A nőkkel azokat a tulajdonságokat társítják, amelyek a gondoskodást, melegséget, intuíciót fejezik ki, tehát a női lét tradicionális megközelítését. Wajcman szerint a kérdés nem az, hogy a férfiak kevésbé vagy inkább emocionálisak, mint a nők, hanem hogy ezeket a szervezet, illetve annak tagjai hogyan értékelik. Ugyanaz a magatartás, amelyik az egyik nem esetében az erő kifejeződése lehet, a másiknál parancsolgatásnak tűnik (Wajcman [1998]).8 A vezetési stílusokkal kapcsolatos viták során felmerült annak a lehetősége is, hogy a jó menedzser prototípusa sem nem nőies, sem nem férfias, hanem androgün. A megkérdezettektől azonban sokkal gyakrabban érkezett az a válasz, hogy a jó vezető maszkulin, illetve hogy a nőknek az elfogadottság érdekében férfias stílust kell alkalmazniuk. Továbbá több kutatás is egyértelműen maszkulinnak írja le a felső szintű női vezetőket (ezekre utal Butterfield–Grinnell [1999]). Érdekes eltéréseket tapasztaltak ugyanakkor a különböző adatgyűjtési színhelyek függvényében. Amikor laboratóriumi vizsgálatok eredményeit nézték, azok sokkal erősebben mutattak nemek közti különbségeket, míg a valódi szervezeti vizsgálatok esetén a feladat versus kapcsolat dimenzió mentén nem volt eltérés, de a nők kissé gyakrabban voltak részvételorientáltak, mint autokratikusak (Vinkenburg és szerzőtársai [2000] idézik Eagly és Johnson metaelemzését, amelyben 162 kísérletet vetettek össze). Az eredmények ellentmondásossága tehát nagyon nagy részben visszavezethető a kutatások eltérő kontextusára. (Ezeket taglalja például Butterfield– Grinnell [1999].) Chapman–Luthans [1985] szakirodalmi összefoglalójukban körbejárták a női–férfi vezetési különbségekkel kapcsolatos feltevéseket és dilemmákat. 1. A kutatások arra is rámutatnak, hogy különbség nemcsak a vélelmezett vezetési stílusban rejlik, hanem a női vezetők képességeinek a megítélésében is. Tehát ha sikeres vezetőket jellemeznek, akkor azokat a tulajdonságkészleteket sorolják fel, amelyeket többnyire férfiaknak tulajdonítanak (érzelmi stabilitás, rámenősség, vezetési készség, bizonyosság, magabiztosság, lendület, felelősség, komolyság, objektivitás, tudás, szókimondás stb.). Más összefoglaló művekben is találunk utalást arra, hogy a férfiakat pozitívabban ítélik meg akkor, ha strukturáló/direktív stílust alkalmaznak, míg a nőket, ha megfontoltak. Ugyanakkor vannak ennek ellentmondó eredmények is, azaz hogy hasonló stílus alkalmazása esetén hasonló a vezető megítélése, továbbá ha a csoport teljesítménye volt a legfontosabb a csoport tevékenységében, akkor a férfiak és a nők megítélése nem különbözött. (A vizsgálatokat idézi: Butterfield–Grinnell [1999].) 2. Amikor nem a vezetők megítélését vizsgálták, hanem a vezetési stílusokat, akkor nem találtak különbséget, bár előfordulhat, hogy különbség van a vezetési magatartásban. A női vezetési magatartásra vonatkozóan azt állapították meg, hogy a társadalom nemi szerepekre vonatkozó követelménye nagymértékben kihat a viselkedésre, a nőktől sokkal nagyobb fokú alkalmazkodást és kompromisszumkészséget várnak, amelynek általában igyekeznek is megfelelni. 3. A nemek önképe és a hovatartozási igénye is mutatott különbségeket a korábbi vizsgálatok során: a nők gyakrabban utaltak a társadalmi szabályok betartására, az önvédelem hiányára, a demokratikus hozzáállásra, míg a férfiaknak nagyobb igényük volt a cél elérésére, a kompromisszumnélküliségre. Emellett a nők üzenetei sokkal erősebben személyorientáltak voltak. 4. Az úgynevezett női vezetés dilemmájának, hatékonyságának három fő összetevőjét határozták meg: a) a vezető maga; b) a vezetett csoport; c) a szituáció. A (női) vezető ugyanis gyakran fél a sikertől, attól hogy versengő helyzetekben negatív dolgokat kell elkönyvelni (népszerűtlenség, illetve a nőiesség elvesztése), továbbá hogy környezete nem fogadja el. Ez olyan következményeket vonhat maga után, hogy még erőteljesebben alkalmazkodik a feltételekhez. A vezetett csoport részéről megnyilvánuló elfogadás és megerősítés csökkenthetné ezt a félelmet, azonban ez az elismerés általában hiányzik, és ebben a férfiak attitűdjei különösen gátolják az egyenlő helyzet kialakulását. A szituáció tekintetében ugyan látható, hogy egyre több cég diszkriminációellenes programot folytat, a szervezeti kultúra azonban – a törvény és az előírások ellenére – általában nem támogatja a női vezetőket, és a férfiakat helyezi előtérbe. A női vezetők ezért sokszor alárendeltnek érezik magukat.

8

Ennek ironikus bemutatását láthatjuk a következő honlapon: http://www.corsinet.com/braincandy/hgender4.html


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben Az eddigi kutatások tehát esetiek voltak, viszonylag korlátozott érvényességi körrel. Ennek ellenére a kutatók, illetve a kutatásokat felhasználók túlságosan is általánosító megállapításokat tettek a jelenségre vonatkozóan, ezáltal alapvetően az észak-amerikai eredményeket vetítették ki egyetemes érvényű tapasztalattá. Tehát túlságosan általánosították az Egyesült Államokban mért férfi–női különbségtételeket (Adler [1999]).

6. Vélt különbségek–valódi hasonlóságok A fentiekben már említettem, hogy a vezetői stílusokra vonatkozó kutatásoknak milyen gyenge pontjai vannak. Ezeken a módszertani problémákon lépett túl az a Judy Wajcman által 1994-ben Nagy-Britanniában folytatott vizsgálat, amely gazdasági felső szintű vezetőket kérdezett, férfiakat és nőket egyaránt. A kutatás központi kérdése a hasonlóság és a különbség megléte, illetve a képességek megítélése volt.9 A női vezetőkkel kapcsolatos attitűdök tekintetében nem volt jelentős eltérés a két nem válaszai között: minden megkérdezett pozitívan vélekedett a nők vezetői képességeiről, illetve arról az igényről, hogy kombinálják a karriert és a családot. Ugyanakkor volt néhány pont, amelyen némiképpen eltért a két nem hozzáállása. Ezek a következők voltak. Azzal a kijelentéssel, hogy „a nők pozitív képességekkel járulnak hozzá munkahelyükhöz” a nők 80 százaléka, a férfiaknak azonban csak 41 százaléka fejezte ki teljes egyetértését. Azt, hogy „a férfi vezetők elkötelezettebbek a vállalat iránt, mint a női vezetők”, a férfiak 21 százaléka, a nők 52 százaléka nem értett egyet. A férfiak 37 százaléka, a nőknek azonban 62 százaléka utasította el erőteljesen, hogy „a nőknek nem kellene az anyaságot és a vezetői karriert egy időben vállalniuk”. „Pozitív diszkriminációt kellene alkalmazni a női vezetők esetében” – teljes elutasításra talált a férfiak 44 százaléka és a nők 32 százaléka körében (Wajcman [1998] 64. o.). A kérdezettek túlnyomó többsége (86 százalék) nem rangsorolta, hogy férfi és női főnökkel dolgozna-e szívesebben együtt. Ha azonban valaki mégis állított sorrendet, az csakis férfi vezetőt sorolt előre. A kutatás vezetője szerint ez annak jele, hogy a nők még messze vannak attól, hogy teljesen elfogadják őket a felső szintű vezetésben. Ez a kutatás is rámutatott arra, hogy maguk a felső szintű vezetők is úgy vélik, hogy létezik nemek szerinti különbség a vezetési stílus tekintetében (a nők 41 százaléka, a férfiak 69 százaléka volt ezen a véleményen). Az eltérő stílusokat a megszokott sztereotípiák szerint osztályozták. Ugyanakkor saját vezetési stílusuk bemutatásakor és értékelésekor nem lehetett különbséget felfedezni a férfi és női vezetők között, mindkét nem a participatív és kooperatív stílust helyezte előtérbe. A túlnyomó többség (81 százalék) saját magát résztvevő vezetőként jellemezte, ezt pedig paradox módon a női vezetőkkel szokták azonosítani. Ez tehát azt sugallja, hogy többé nem a nőknek kell férfi módra viselkedniük, hanem a férfiak irányítanak inkább nőként. Mivel ez a kérdezett saját besorolásán alapul, megbízhatóbb eredményt nyújthat vizsgálati módszerként az esettanulmány készítése. Wajcman azt találta, hogy létezik egy menedzsmentretorika (management speak), amely az emberierőforrásgazdálkodásban elfogadott modellt hangsúlyozza. A vállalatoknál készített esettanulmány azonban rámutatott arra, hogy a „puha” menedzsmentretorika és a „kemény” valóság között nagy az eltérés. A vállalati leépítések miatt valójában a vállalatirányítás visszatér a hagyományosabb, hierarchikus szerkezethez, amelyeket a nők és a férfiak egyaránt hatékonynak találnak. „A macsó menedzsment újra felívelőben van.” (Wajcman [1998] 71. o.) Kutatása alapján azt lehet látni, hogy az azonos státusú és hatalmú menedzserek hasonlóan viselkedtek. Az nyitott kérdés, hogy esetleg a menedzsment alsóbb szintjein van-e eltérés a vezetési stílusban.

7. Nemi eltérések a befolyásban és a vezetővé válásban Mindazonáltal, még ha a felső szintű vezetők vezetési stílusában nincs is konzisztens különbség, a tapasztalatok alapján mégis léteznek nemek szerinti különbségek. Ennek okait tárta fel tanulmányában a már említett Eagly és szerzőtársa, Carli (Carli–Eagly [1999]). Szociálpszichológiai kutatásaikban arra keresték a választ, hogy miért tapasztalható ellenállás a nők vezetői pozícióba kerülésével szemben. A magyarázatok közül a biológiai vagy a szocializáció során elsajátított különbözőségek helyett a társadalomszerkezeti tényezőket emelik ki. Két megközelítést használtak fel a magyarázat során: a státusjellemzők szerinti és a társadalmi szerep szerinti megközelítést.

9

Wajcman kérdőívének magyarországi kérdezése jelenleg zajlik.


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben A státusjellemzők szerinti megközelítés abból indul ki, hogy egy feladat elvégzésére létrehozott csoport tagjai véleménnyel rendelkeznek, várakozásokat alakítanak ki arról, hogy társaik milyen teljesítményt fognak nyújtani a jövőben. A várakozásnak kétféle alapja lehet: egyrészt az, hogy milyen volt a múltbeli teljesítmény, másrészt hogy az adott társadalmi státushoz milyen várakozások kapcsolódhatnak, azaz milyenek a diffúz státus jellemzői. Ezek olyan „általános jellemzők, mint például a nemi hovatartozás, faj, iskolázottság, foglalkozás vagy testi vonzerő, amelyek a társadalomban összefüggnek a státussal és az emberek által az egyénnek tulajdonított kompetenciával” (Carli–Eagly [1999] 204–205. o.). Akik magasabb diffúz státussal rendelkeznek (például férfiak, fehérek, magasabb beosztással rendelkezők, attraktívabbak stb.) több lehetőséget kapnak a csoport tagjaitól a feladat elvégzésére, és azért jobban meg is becsülik őket, végül is nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a csoporttagokra, véleményükre és viselkedésükre. Ezzel szemben az alacsony státusú személyeknek nincs elegendő legitimitásuk arra, hogy a csoportban vezetőként szerepeljenek. A társadalmi szerep felőli megközelítés a munka nemek közötti társadalmi megosztására vezeti vissza azt, hogy különbözik a két nem társadalmi befolyása, mivel a két nem szerepei erősen eltérnek, és más-más viselkedést követelnek meg. A női szerepekhez kisebb hatalom és státus kapcsolódik, és olyan viselkedés, amelyre az alárendeltség jellemző. A férfiak esetében a nagyobb hatalom és státus az általános, és ehhez kapcsolódóan a domináns viselkedések különféle megjelenési formái. E két megközelítés alapján a szerzők feltételezték, hogy „a férfiak nagyobb befolyást fognak kifejteni a többi embertársukra, mint a nők” (Carli–Eagly [1999] 208. o.). Kutatásaikban bizonyítékokat találtak arra, hogy a nők kisebb társadalmi befolyással rendelkeznek, amelynek több oka lehet: egyrészt a férfiakat kompetensebbnek gondolják, másrészt a kompetens és magabiztos viselkedés kevésbé elfogadható a nők, mint a férfiak részéről. 10 Ugyanakkor a nők a férfiakhoz viszonyítva több „közösségi” képességgel rendelkeznek (kedvesebbek, kifejezőbbek, gyengédebbek és tapintatosabbak), és ezért a nőkkel szembeni attitűd sokkal kedvezőbb. A kutatók ezt a tendenciát a „nők csodálatosak” hatásnak nevezték el. A nőknek olyan jellemzőket tulajdonítanak, melyeket kitűnő emberi tulajdonságoknak tartanak, azonban a szervezeteken belül nincs jelentőségük „A nőknek melegen gratuláltak azokért a megkülönböztetett jellemvonásokért [barátságosság, kedvesség és gondoskodás – N. B.], amelyek megfelelnek a nekik szánt feladatoknak és viselkedéseknek, és amelyek iránt a férfiak nem vágyódnak.” (Carli–Eagly [1999] 210. o.) A férfiak sokkal optimistábbak saját jövőbeli teljesítményükkel kapcsolatban, mint a nők, amennyiben feladatorientált csoportokat vizsgálunk. Ugyanez a helyzet akkor is, ha végül is a nők teljesítménye nem marad el a férfiak teljesítménye mögött, sőt akár meg is haladja azokét. Mint annyi más területen, itt is kettős mérce létezik: a nőktől megkövetelt kompetenciaszintnek magasabbnak kell lennie, mint a férfiaktól megköveteltek. Itt azt a jelenséget figyelhetjük meg, hogy a nők nagyobb nyomás alatt vannak, jobban kell teljesíteniük ahhoz (munkahelyi felvételiknél és az előléptetésnél egyaránt), hogy hasonlóan kompetensnek tűnjenek, mint a férfiak. Ugyanakkor a túlságosan kompetens nőket sem szereti a környezetük. Carli–Eagly [1999] megállapította, hogy „azok a nők, akik habozást és próbálkozást tanúsítottak, nagyobb hatást gyakoroltak a férfi közönségre, mint azok a nők, akik magabiztosságot és rámenősséget árasztottak”. (212. o.) A nők általában negatív visszajelzést kapnak a környezetüktől, hogyha saját teljesítményüket hirdetik, míg a férfiak esetében ennek nagyobb az elfogadottsága. A nők teljesítményét akkor ismeri el szívesebben a környezetük, ha szerények, míg a férfiak esetében elismerik a kezdeményezőkészséget.

8. Összefoglalás A vezetői stílusváltással kapcsolatos irodalmak az 1990-es esztendőktől rendszeresen hivatkoztak arra, hogy a női vezetők egyre nagyobb arányban fordulnak elő a gazdasági élet felső szintű vezetői csoportjaiban. Ez az változás módosítja a domináns vezetői stílust, és ezáltal előnyhöz juthatnak a női vezetők. A lelkesedés alapja egyfajta esszencialista „nőiesség” ünneplése. A kutatók és az újságírók abból indultak ki, hogy létezik a nőiességnek és a férfiasságnak egy társadalmilag elfogadott, kultúrákon keresztülívelő jelentése. Az itt bemutatott szociológiai és szociálpszichológiai szakirodalom általában azt bizonyította, hogy erőteljesen sztereotip gondolkodás létezik a vizsgált egyének szintjén, különösen akkor, ha a vizsgálatra laboratóriumi körülmények között kerül sor. Ezzel szemben „valódi” munkakörülmények között kevésbé érvényesül a sztereotip véleményalkotás. Még ennél is nagyobb volt azonban az ellentét az elképzelések és a valóság között. Ennek első jele az volt, hogy a megkérdezett vezetők túlnyomó többsége saját magára nézve azt a vezetői stílust tartotta jellemzőnek, amelyet nőiesnek szokás leírni, azonban az esettanulmány során kiderült, hogy a recessziós

10

Négy fő által szimulált esküdtszék munkájában a nők szakértői tevékenységét sokkal kevésbé fogadta el a csoport, mint a férfiakét.


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben időszakban elkerülhetetlenül férfias módra kell vezetni a vállalatot ahhoz, hogy hatékony legyen a vezető tevékenysége. A kisszámú kutatási eredmény ellenére azt figyelhetjük meg, hogy a társadalom egészében nehezen megingatható a nőiesség–férfiasság dichotómiája, és maguk a vezetők is ellentmondásos véleménnyel rendelkeznek, ugyanakkor magyar női vállalatvezetőktől azt is hallani lehet, hogy az úgynevezett üvegplafon fölött már nincsen női–férfi különbség a vezetői stílus tekintetében, míg alsóbb vezetői szinteken előfordulhat.

9. Irodalom Adler, N. [1999]: Global Leaders: Women of Influence. Megjelent: Powell, G. N. (szerk.): Handbook of Gender and Work. Sage. Thousand Oaks, CA. 325–346. o. Bakacsi Gyula [2000]: Szervezeti magatartás és vezetés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Butterfield, A.–Grinnell, J. [1999]: Reviewing Gender, Leadership and Managerial Behavior – Do Three Decades of Research Tell Us Anything? Megjelent: Powell, G. N. (szerk.): Handbook of Gender and Work. Sage, Thousand Oaks, CA. Carli, L. L.–Eagly, A. H. [1999]: Gender Effects on Social Influence and Emergent Leadership. Megjelent: Powell, G. N. (szerk.): Handbook of Gender and Work. Sage, Thousand Oaks, CA. Chapman, J. B.–Luthans, F. [1985]: The Female Leadership Dilemma. Megjelent: Stead, B. A. (szerk.): Women in Management. Prentice Hall, Englewood Cliffs NJ. Fagenson, E. A. [1990]: The Earth of Women in Management Research: Theoretical and Methodological Approaches and Their Biases. Journal of Business Ethics, 9. 267–274. o. Frey Mária [2002]: Nők és férfiak a munkaerőpiacon. Megjelent: Nagy Ildikó (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és a férfiak helyzetéről 2001. Tárki–SZCSM, Budapest. Gervai Judit [1995]: A nemek közötti biológiai és pszichológiai különbségek: irányuk, nagyságuk, eredetük, funkcióik. INFO–Társadalomtudomány, 32. Goleman, D. [2002]: Érzelmi intelligencia a munkahelyen. SHL Hungary Kft., Budapest. Hennig, M.–Jardim, A. [1976]: The Managerial Woman. Pocket Books, New York. Hofstede, G. H.(szerk.): [1998]: Masculinity and Femininity. The Taboo Dimension of National Cultures. Sage, Thousand Oaks. Hofstede, G. H. [2001]: Culture’s consequences: comparing values, behaviors, institutions and organizations across nations. Sage, Thousand Oaks. Kanter, R. M. [1977]: Men and Women of the Corporation. Basic Books, New York. Márkus Mária [1986]: Women, Success, and Civil Society: Submission to, or subversion of, the achievement principle. Praxis International, Vol. 5. No. 4. január. Marshall, J. [1984]: Women Managers – Travellers in a male world. Wiley, London. Morgan, G. [1997]: Images of Organization. Sage, London. Nagy Beáta [2001]: Női menedzserek. Aula, Budapest. Powell, G. N. [1999]: Reflections on the Glass Ceiling: Recent Trends and Future Prospects Megjelent: Powell, G. N. (szerk.): Handbook of Gender and Work. Sage, Thousand Oaks, CA. Rosener, J. B. [1990]: Ways Women Lead. Harvard Business Review, november–december. Rubery, J.–Smith, M.–Fagan, C. [1999]: Women’s Employment in Europe. Trends and Prospects. Routledge, London–New York.


Vezetői stílusváltás – női vezetők a gazdasági életben Schwartz, F. N. [1989]: Management Women and the New Facts of Life. Harvard Business Review. január– február. Tóth Herta [2002]: Keresd a nőt?! A társadalmi nem szempontú elemzés hiánya a szervezeti magatartással és humán menedzsmenttel foglalkozó tankönyvekben, Kézirat. Vinkenburg, C. J.–Jansen, P. G. W.–Koopman, P. L. [2000]: Feminine Leadership – A Review of Gender Differences in Managerial Behaviour and Effectiveness. Megjelent: Davidson, M. J.–Burke, R. J.: Women in Management: Current Research Issues. Volume II. Sage, London. Wajcman, J. [1998]: Managing like a Man. Women and Men in Corporate Management. Policy Press, Pennsylvania.


28. fejezet - Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések 1 Becsülhettek-e volna pontosan a közvélemény-kutatók? Tóth , István János Ebben a tanulmányban azzal foglalkozunk, hogy miért szenvedtek látványos kudarcot a magyarországi közvélemény-kutatók a 2002. áprilisi országgyűlési választások első fordulója listás eredményeinek becslésénél. Milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy az április 7-ei vasárnapot a magyar közvélemény-kutatók feketevasárnapként élhették meg? Mi magyarázza azt, hogy a négy, nagy tekintélynek örvendő közvéleménykutató cég egyike sem tudta eltalálni a választások első fordulójában az országos listán legtöbb szavazatot szerző pártot sem március végi, sem pedig közvetlenül a választások előtti előrejelzéseik során? Ez a probléma alapvetően eltér attól, amikor a közvélemény-kutatók azonos hónapokra vonatkozó pártpreferencia-vizsgálatainak az eredményeit vetjük össze. Az előre jelzett és a tényleges eredmények vizsgálatakor az előrejelzések pontosságról, az egymástól független, de azonos jelenségre vonatkozó előrejelzések összevetésénél pedig a vizsgált előrejelzések érvényességéről van szó. Ebben a tanulmányban csak az elsővel foglalkoznunk, korábban (Tóth [2002]) vizsgáltuk a második problémakört. Négy közvélemény-kutató cég (Gallup, Medián, Szonda, Tárki) választás előtti hónapokban adott eredménybecsléseit elemezzük, de ahol szükséges, kitérünk a második forduló előtti közvélemény-kutatói mérések és szakértői becslések – a korábbiaknál nem kevésbé látványos, de méltatlanul kisebb publicitást kapó, immáron pozitív – eredményeire is. Mivel nem álltak rendelkezésünkre e felvételek alapadatai (a Tárki kivételével ezek nem voltak nyilvánosak), ezért az eredmények és megfigyelések tárgyalásakor kénytelenek vagyunk a nyilvánosságra hozott eredményekre és a felvételekkel kapcsolatos adatokra szorítkozni. Némely közvélemény-kutató információgazdag közlési politikájának hála, ezek is bőséggel szolgáltattak támpontot az elemzéshez. Azt állítjuk, hogy választási eredmények előrejelzésének a feketevasárnapéhoz fogható kudarca nagyon ritka eseményt takar és egészen extrém konstelláció eredményeként következhetett csak be. Mint ilyen, ritka alkalmat ad arra is, hogy a választások előtti választói szándékok, az erről való közvélemény-kutatói becslések és a tényleges választói viselkedés közötti kapcsolatokat elemezzük. Úgy véljük, hogy a közvélemény-kutatók látványos kudarca egy sor rajtuk kívül álló ok mellett több félreértésre és néhány módszertani hiányosságra vezethető vissza. Szerepet játszott ebben az, hogy egy – a választási eredményt befolyásoló – politikai esemény (a Medgyessy–Orbán-tévévita) hatását a pártpreferenciákra a kutatók sem márciusi, sem közvetlenül a választás előtti vizsgálataikban nem tudták mérni, nem is mérhették. Ezen túl, véleményünk szerint három kollektív tévedés játszott közre az eredménybecslések kudarcában: a Fideszhez kapcsolódó választói attitűdök félreismerése; a közvélemény-kutatók előrejelzéseinek valóságosként (a valóságos folyamatokat jól leképezőként) való elfogadása és értelmezése; és a választók téves feltételezése a választások várható végeredményéről. A tanulmányban azt mutatjuk be, hogy hogyan is érvényesültek ezek a hatások. A tanulmány négy részre tagolódik. Először néhány elméleti megfontolás mellett elemezzük a választói viselkedés szándékolt és a valóságos típusait, és megfogalmazzuk a pontos eredménybecslés szigorú és kevésbé szigorú kritériumait. A második részben a kudarcot vallott eredménybecsléseket ismertetjük, és áttekintjük a nyilvánosságra hozott, a közvélemény-kutatók felvételeiből kapott megfigyeléseket és a cégek munkatársainak magyarázatait. A harmadik részben azt az alternatív magyarázatot ismertetjük, amely több folyamat egymásra hatásaként írja le és értelmezi a közvélemény-kutatók által megfigyelt jelenségeket és a kudarcot vallott eredménybecslésekhez vezető utat. A tanulmány végén az egyes közvélemény-kutatók kudarcot vallott választási előrejelzéseinek néhány, a pártokat, a választókat és magukat a közvélemény-kutatókat érintő tanulságára hívjuk fel az olvasó figyelmét. Ezúton köszönöm Szántó Zoltánnak és Janky Bélának a tanulmány írása közben adott ötleteit, és Tóth Ágnesnek a közvélemény-kutatók eredménybecsléseinek összegyűjtése során végzett munkáját. 1


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések

1. Néhány elméleti megfontolás A közvélemény-kutatók látványosan tévedtek – állítottuk a bevezetőben. Ez az állítás hallgatólagosan azt feltételezi, hogy a választási eredményekre adhattak volna pontos becslést is. Ez utóbbi azonban korántsem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. A helyes kérdésfeltevés ugyanis, amelyet meg kell válaszolni, fordított: meg tudják-e becsülni pontosan a választások eredményét a közvélemény-kutatók? És ha igen, akkor milyen követelmények teljesülése esetén? Ennek megvilágítására egy olyan képzeletbeli X ország példájából indulunk ki, ahol két párt (A és B) verseng egymással, és a közvélemény-kutatók a választások előtt egy héttel a következő két kérdést teszik fel egy 1000 fős, a választókorú népességet kor, nem és településtípus szerint reprezentáló mintán végzett adatfelvételben: 1. kérdés: „Melyik pártra szavaz Ön az egy hét múlva sorra kerülő választásokon?” Erre a kérdésre a válaszadó háromféleképpen reagálhat: • A párt; • B párt; • nem ad választ („nem tudom” vagy a „nem mondom meg’ választ ad). 2. kérdés: „Elmegy-e Ön szavazni az egy hét múlva sorra kerülő választásokon?” Erre a kérdésre a válaszadó háromféleképpen reagálhat: • igen; • nem; • nem ad választ („nem tudom” vagy a „nem mondom meg” választ ad). Tegyük fel először azt, hogy a közvélemény-kutatások eredményeit nem hozzák nyilvánosságra, így ezek nem is tudnak hatni a tényleges választói viselkedésre. A választások egyfordulósak és tisztán arányos rendszer szerint folynak. A választásokon az egyének két kérdésre adnak választ. Arról határoznak, hogy elmennek-e szavazni; majd pedig, ha elmennek, arról, hogy melyik pártra adják a voksukat. Tegyük fel továbbá, hogy a megkérdezett 1000 fő választásokon való magatartását és pártválasztását pontosan ismerjük, illetve azt, hogy a kiválasztott 1000 fő tényleges szavazási magatartása pontosan tükrözi a választásokon az szavazásra jogosultak szavazási magatartását. Ekkor a szavazási szándékok és pártpreferenciák szerint a következő esetek lehetségesek (lásd az 1. táblázatot).

28.1. táblázat - 1. táblázat. A pártpreferencia-vizsgálatok és a választások során megnyilvánuló választói magatartástípusok Megnevezés

Részvételi szándék

Szándékolt pártválasztás

Várhatóan elmegy szavazni

E*

A*, B*, N*

Várhatóan nem megy el szavazni

nE*

A*, B*, N*

Tényleges részvétel

Tényleges pártválasztás

Szavaz

E

A, B

Nem szavaz

nE

–

A csillag jelenti a pártpreferencia-vizsgálatokban megfigyelt szándékolt választói magatartást, a csillag nélküli pedig a választásokon ténylegesen megnyilvánulót.


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések A: A pártot támogatók, B: B pártot támogatók, N: „nem tudom”, ”„nem mondom meg” válaszok, E: szavazási részvétel, nE: szavazásról való távolmaradás. A közvélemény-kutatók akkor tudják pontosan becsülni előre a választások eredményeit, ha becslésük és a tényleges eredmények között a következő összefüggés áll fenn:

(1) ahol: E A * azok száma, akik a közvélemény-kutatók kérdésére azt válaszolták, hogy el fognak menni szavazni és az A pártra szavaznak, E B * pedig ugyanez a B pártra. E A és E B pedig az A pártra és B pártra ténylegesen szavazók száma (természetesen minden tényezőre igaz, hogy értékük nagyobb, mint zérus). A dolog azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy (1)-ből első ránézésre látszik. Ugyanis a becslések során meghatározott E A * csoport tartalmazhat olyanokat is, akik vagy nem mennek el végül szavazni, vagy meggondolják magukat és nem az A pártra, hanem a B pártra szavaznak. E A -n belül pedig olyanok is lehetnek, akik az adatfelvételkor nE * választ és bármilyen pártpreferenciát mondtak, vagy E B * , vagy E N * csoporthoz tartoznak stb. A közvélemény-kutatók két egyszerű kérdése és a választásokon megnyilvánuló két választói döntés tehát viszonylag bonyolult helyzetet teremt, és számos3 (egészen pontosan 2 × 3 × 3 = 18) választói magatartástípust különít el. Ezeket rendeztük csoportokba a 2. táblázatban. A táblázatban vastagon szedtük azokat a magatartástípusokat, amelyeknél a megkérdezettek az adatfelvétel során adott válaszaiknak megfelelően konzekvensen viselkednek a választások során. Láthatjuk, hogy mindössze öt ilyen eset van, de ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az adatfelvételek során megkérdezettek többsége a priori ide sorolható, az ilyen magatartások az elvártak.

28.2. táblázat - 2. táblázat. A választók szándékolt és tényleges viselkedése által meghatározott választói magatartásminták X-ben Tényleges választói magatartás

B

EA*

e c

nE A *

s

E (A)

EB

nE

Konzekvensek

Átszavazók (A→B)

Lusták

E A *⋂E A

E A *⋂ E B

E A * ⋂ nE

Aktivizálódók

Aktivizálódó átszavazók

Konzekvensek

nE A * ⋂ E A

nE A * ⋂ nE

(B→A)

ü

nE A * ⋂ E B

l EB*

Átszavazók (B→A)

Konzekvensek

Lusták

Az egyszerűség kedvéért a 2. kérdésre adott válaszok alapján pozitív részvételi szándékról beszélünk, ha a kérdezet „igen” választ adott, és nemleges válasznak tekintjük, ha erre a kérdésre „nem” választ adott, vagy a „nem tudom” vagy a „nem mondom meg” válaszlehetőségeket választotta. 3



EB*⋂EA

EB*⋂EB

E B * ⋂ nE

Aktivizálódó átszavazók

Aktivizálódók

Konzekvensek

nE B * ⋂ E B

nE B * ⋂ nE

Rejtőzködők,

Rejtőzködők,

Lusták

n

bizonytalanok

bizonytalanok

E N * ⋂ nE

d

EN*⋂EA

EN*⋂EB

Aktivizálódó

Aktivizálódó

Konzekvensek

k

rejtőzködők

rejtőzködők

nE N * ⋂ nE

o

és bizonytalanok

és bizonytalanok

l

nE N * ⋂ E A

nE N * ⋂ E B

t nE B * (

(B→A)

s

nE B * ⋂ E A

z á

é

EN*

nE N *

t )

v á l a s z t ó i

m a g a t a r 324 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


t á s A csillag jelenti a pártpreferencia-vizsgálatokban megfigyelt szándékolt választói magatartást, a csillag nélküliek pedig a választásokon ténylegesen megnyilvánulót. A: A pártot támogatók, B: B pártot támogatók, N: „nem tudom”, „nem mondom meg” válaszok, E: szavazási részvétel, nE: szavazásról való távolmaradás, ∩: „és” kapcsolat, azaz az első és a második tag (csoport) metszete. A nem konzekvens választói magatartások között négy csoportot és ezek két kombinációját, azaz hat típust különböztetünk meg. Az első ezek közül a lusták csoportja: azoké, akik megmondták, hogy melyik pártot fogják támogatni a választásokon, és az ezeken való részvételüket is biztosra mondták, de végül mégsem mentek el szavazni. A második típus az átszavazóké, akik ugyanúgy jártak el a kérdezés során, mint az előző csoport, de elmentek szavazni, és ténylegesen nem az általuk korábban megjelölt pártot, hanem annak ellenfelét támogatták. A harmadik típus a rejtőzködőké, illetve bizonytalanoké, akik a kérdezés során azt mondták, hogy fognak szavazni, de nem mondták meg, vagy nem tudták megmondani azt, hogy melyik pártot támogatnák, majd ténylegesen részt is vettek a választásokon, és egyik vagy másik pártra adták voksukat. A negyedik, az aktivizálódók típusba azok tartoznak, akik a kérdezés során nem mondták azt, hogy el fognak menni szavazni, de volt választott pártjuk, majd végül mégis az urnákhoz járultak, és az általuk korábban megjelölt pártra szavaztak. Az ötödik az aktivizálódó rejtőzködők és bizonytalanok csoportja, akik a kérdezés során nem válaszoltak a pártpreferencia-kérdésre, és azt sem mondták, hogy elmennek szavazni, végül mégis részt vettek a voksoláson. A hatodik, utolsó csoport pedig az aktivizálódó átszavazóké, akik a kérdezés során nem mondták, hogy részt vesznek a választásokon, de megjelöltek egy pártot, amelyet támogatnának, majd ténylegesen elmentek szavazni, de nem erre a pártra, hanem az ellenfelére adták voksukat. Ahhoz, hogy a közvélemény-kutatók a választásra vonatkozóan pontos becslést adjanak, nem szükséges, hogy minden válaszadó az adatfelvétel során mondott szándékai szerint járjon el ténylegesen a választások során, azaz konzekvensen viselkedjen. Az sem nyilvánvalóan szükséges, hogy a két pártra szavazó, konzekvensen viselkedők aránya megegyezzen a ténylegesen a két pártra valóban szavazók arányával. A pontos becsléshez ennél valamivel gyengébb feltétel is elegendő. Az 2. táblázatban szereplő magatartásminták közül különös figyelmet érdemelnek azok a nem konzekvens 4 típusok, amelyek egyik vagy másik párt javára térítik el a becsült arányokhoz képest a tényleges szavazási arányokat. Ebből a szempontból érdektelen az E N * ⋂ nE típus, azaz azoknak a nem válaszolóknak a csoportja, akik a felvétel során úgy nyilatkoztak, hogy elmennek szavazni (és nem árulták el/nem tudták, hogy melyik pártot támogatnak), de végül mégsem tették ezt. Ezek száma nincs hatással az előbbi arányra. A konzekvens magatartástípusok ugyancsak elhanyagolhatók ebből a szempontból. Csoportosítsuk ezek után a nem konzekvens magatartástípusokat úgy, hogy azok az A párt vagy B párt választási eredményét hogyan befolyásolják! Ekkor a 3. táblázatban leírtakhoz jutunk el.

28.3. táblázat - 3. táblázat. A nem konzekvens és a választási eredményeket A vagy B párt számára kedvezően befolyásoló választói magatartásminták

Nem konzekvenseken a lusták, az átszavazók, a rejtőzködők és az aktivizálódók együttesét (unióját) értjük. Az egyszerűség kedvéért tehát azokat is ide soroljuk (rejtőzködők), akiknél nem értelmezhető az, hogy konzekvensek voltak-e, vagy sem, mivel a kérdezés során nem árulták el pártpreferenciáikat, illetve nem tudtak választ adni az erre vonatkozó kérdésre. 4



Megnevezés

A pártnak kedvező

B pártnak kedvező

1. Lusták

E B * ⋂ nE

E A * ⋂ nE

2. Átszavazók

EB*⋂EA

EA*⋂EB

3. Rejtőzködők, bizonytalanok

EN*⋂EA

EN*⋂EB

4. Aktivizálódók

nE A * ⋂ E A

nE B * ⋂ E B

5. Aktivizálódó rejtőzködők és bizonytalanok

nE N * ⋂ E A

nE N * ⋂ E B

6. Aktivizálódó átszavazók

nE B * ⋂ E A

nE A * ⋂ E B

A csillag jelenti a pártpreferencia-vizsgálatokban megfigyelt szándékolt választói magatartást, a csillag nélküli pedig a választásokon ténylegesen megnyilvánulót. A: A pártot támogatók, B: B pártot támogatók, N: „nem tudom”, ”„nem mondom meg” válaszokat adók, E: szavazási részvétel, nE: szavazásról való távolmaradás, ⋂: „és” kapcsolat, azaz az első és a második tag (csoport) metszete. Az (1)-ben szereplő összefüggést a fenti választói magatartás-típusok segítségével írjuk fel, akkor azt látjuk, hogy a két párt választásokon érvényesülő tényleges támogatottságának aránya a becslések során a konzekvensen viselkedők mellett a rejtőzködők és bizonytalanok, valamint az átszavazók összegének arányától függ. 5 A másik tanulság az, hogy a tényleges részvételre vonatkozó információ (E) tagonkénti ismerete esetén a tényleges választási eredményeket megkaphatjuk az összes megkérdezettre vonatkozó pártpreferencia válaszokból, azaz ezek kiszámíthatók a szavazási szándékokat firtató kérdésre adott válaszok nélkül is. A közvélemény-kutatók tehát kétféleképpen juthatnak el a választások eredményeinek pontos becsléséhez. Vagy tesznek fel kérdést a részvételi szándékra vonatkozóan, vagy nem. De mindkét esetben valamilyen külső forrásból ismerniük kellene a tényleges részvételi arányokat a választók különböző csoportjaiban. Tehát az, hogy tesznek fel kérdést a szavazási szándékokra vonatkozóan, önmagában nem vezet el a tényleges választási eredmények pontos becsléséhez. Ha a közvélemény-kutatók tesznek fel kérdést a szavazási szándékokról (E * ), akkor azt kell pontosan tudniuk, hogy a felvétel során a biztos részvételt mondó A vagy B pártot választók (a biztos szavazó pártválasztók: E A * és E B *) között valóban milyen számban lesznek az A vagy B pártot választók; azok, akik végül nem mennek el szavazni; valamint azok, akik ha el is mennek, de a másik pártra szavaznak át. Ha nem tesznek fel kérdést a választási részvételről, akkor úgy becsülhetik pontosan a választások eredményeit, ha valamilyen külső forrásból pontos információkkal rendelkeznek arról, hogy a felvétel során összes megkérdezetten belül az A vagy B pártra szavazni szándékozók, a rejtőzködők és bizonytalanok, valamint az átszavazók ténylegesen milyen valószínűséggel mennek el szavazni és szavaznak A vagy B pártra. A pontos becslést természetes módon elősegíti az, ha minél kisebb a konzekvensen viselkedőkhöz képest a nem konzekvensen viselkedő típusokba soroltak aránya. Ha viszonylag kicsi az utóbbiak aránya a konzekvensekhez viszonyítva, akkor létrejöhet pontos becslés úgy is, hogy a közvélemény-kutatók nem rendelkeznek

5

A részletes levezetést lásd az eredeti tanulmányban a http://www.wargo.hu címen.


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések ismeretekkel a nem konzekvensen viselkedőkről. De ez csak szerencsés és közvélemény-kutatók által nem befolyásolható esetekben lehetséges. A pontos becslés előállításhoz a fentieknél szigorúbb és némileg egyszerűbb feltétel is megfogalmazható. Az 3. táblázatban szereplő, a különböző magatartástípusokat leíró és A vagy B párt számára kedvező nem konzekvens magatartásúak arányai páronként egyezzen meg az A és B pártokat választó konzekvens viselkedésűek arányával. Azaz a nem konzekvens magatartás-típusok hatása páronként legyen semleges. Eddig azt feltételeztük, hogy a közvélemény-kutatók nem hozzák nyilvánosságra eredményeiket, és így ezeknek nincs is hatása a tényleges választási magatartásra. Most feloldjuk ezt a megkötést. Ha nyilvánosságra hozzák a közvélemény-kutatási eredményeket, akkor a felmért és a választáson megnyilvánuló preferenciák nem lesznek függetlenek egymástól. Herbert Simon kimutatta, hogy amennyiben a közvélemény-kutatók pártpreferencia-vizsgálatai nyilvánosságra kerülnek, akkor elvileg nem is mérhetik pontosan azt a választási eredményt, amely akkor következett volna be, ha eltitkolták volna felméréseik eredményeit, vagy vizsgálataikra nem is került volna sor (Simon [1987]). Nem kizárt azonban olyan becslést adni, amely pontosan megegyezik a választások eredményével, de a felmérési eredmények közlése ekkor is hatással van magára a választási eredményre. Simon idézett tanulmányában két elméleti lehetőséget vizsgál egy olyan helyzetben, amikor két jelölt (párt), A és B versenyez. Mindkettőnél S = f(I, E), azaz a szavazás végeredménye (S) két tényezőtől függ: azoknak a szavazóknak a döntéseitől, akik a felmérés közzététele nélkül is az adott pártra (jelöltre) szavaztak volna (I); és azok döntéseitől, akiket a közvélemény-kutatási adatok „győztek meg”, hogy 1. az A jelöltet kell támogatniuk, ha a „győztesek között szeretnének lenni”; illetve ellenfelét 2. a B-t, ha el szeretnék kerülni a közvéleménykutatások által esélyesebbnek mutatott A jelölt győzelmét (E). Az első esetben a „Siessünk, mert lemaradunk!” hatásról, míg a másodikban a „Vesztes ügy, igaz ügy” hatásról van szó.6 Ha a közvélemény-kutató ismeri e két módon gondolkodó választók viszonylagos súlyát, szavazási hajlandóságát és pártpreferenciáit, akkor a választások előtt módja van pontos választási eredménybecslést adni, vagy a választások előtt olyan választási eredménybecslést közzétenni, ami döntően befolyásolja a választások végeredményét. A pártpreferencia-becslések során kapott eredményeknek tehát nem kell feltétlenül egybeesniük a választások tényleges eredményeivel, bár egybe is eshetnek vele, és ezt a közvélemény-kutatók sikerként könyvelhetik el. Ez a hatás nem kiküszöbölhető velejárója a pártpreferencia-vizsgálatoknak. Hogyan létezhet azonban? Úgy, hogy a választók egy része annak fényében dönti el preferenciáit, „hogy hogyan döntöttek erről a többiek”. E választói csoport pártpreferenciáira nagy hatással vannak a környezetükben élők pártpreferenciái, illetve azok az ismeretek, amelyeket a szélesebb választói rétegek pártpreferenciáiról szerezhető. A közvélemény-kutatóknak a lakosság pártpreferenciáira vonatkozó becslései pedig pontosan ezt a kívánt információt szolgáltatják egyszerűen és közérthetően. A „Siessünk, mert lemaradunk!” hatás léte megragadható gyakran a választások után is. Közismert, és több felmérés eredménye is alátámasztja, hogy többen emlékeznek a választások után úgy, hogy a győztesre adták voksukat, mint ahányan valójában a győztesre szavaztak. E hatás léte tetten érhető továbbá abban, hogy a választások utáni pártpreferencia-vizsgálatok gyakran a választásokon győztes párt nagyarányú előretörését jelzik. Magyar empirikus adatok is szép példákkal szolgálnak e jelenségekre. Az 1998-as választás utáni vizsgálatok például fényesen mutatják a „Siessünk, mert lemaradunk!” elv – akár visszamenőleges hatályú – érvényesülését.7 A közzététel tehát esetenként erőteljesen befolyásolja a tényleges választói magatartást. Annál erősebb ez a hatás, minél szélesebb körben válik ismertté az előrejelzés; minél nagyobb azon szavazók aránya, akik preferenciáikat mások preferenciáinak függvényében döntik el, 8 illetve a választási kampányban a pártok üzenetei minél erőteljesebben hívják elő az egyik vagy a másik viselkedéstípust.

Itt átvesszük a tanulmány fordítójának Csontos Lászlónak és a magyar nyelvű tanulmánykötet szerkesztőjének, Bertalan Lászlónak a fogalomhasználatát. Az eredeti szövegben Simon bandwagon effectről és underdog effectről beszél. 7 Lásd e „megszépítő emlékezetről” a Medián eredményeit a HVG 1998. július 11-ei számában, Fábián [1996] vagy Angelusz–Tardos [2000] (193–217. o). írásait és Marián Béla összeállítását a Marketing–Centrum adatairól (Jel-Kép, 1998. 4. sz. 24. o.). 8 Vegyük észre, hogy itt nem másról, mint az általunk nem konzekvensen viselkedő választói típusokról van szó. A Simon által leírt két eset úgy jöhet létre, hogy a nem konzekvens magatartásúak egyes típusai léteznek (átszavazók, aktivizálódók, illetve aktivizálódó átszavazók). Minél nagyobb ezek aránya a konzekvensen viselkedőkhöz képest, annál erősebbek lehetnek ceteris paribus a Simon által leírt hatások. 6


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések Milyen választási üzenetek erősíthetik fel az egyik vagy a másik elv érvényre jutását? Ennek részletes áttekintése külön elemzést igényelne. Itt csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy vezető pozícióból adott konfrontatív, erős érzelmi töltettel bíró, túlságosan magabiztos választási üzenetek inkább elriasztják a bizonytalankodókat és inkább a „Vesztes ügy, igaz ügy” hatást eredményezik, miközben minimális mértékben segítik elő a „Siessünk, mert lemaradunk” elv érvényesülését. Ugyanebben a nyerési helyzetben a kooperációt, a megegyezést, a nyugalmat hangsúlyozó üzenetek inkább előhívják az utóbbi elv érvényesülését. Minél nagyobb egy választás során azok aránya, akik mások (környezetük) pártpreferenciáinak figyelembevételével alakítják ki saját álláspontjukat, annál erősebb lehet az eredmények közzétételének hatása magára a választások eredményére. Továbbá annál erősebb ez a hatás, minél egyöntetűbb képet rajzolnak egy országban a közvélemény-kutatók a lakosság pártpreferenciáiról. Magyarországon, a 2002-es választások előtt éppen ez volt a helyzet.

2. A közvélemény-kutatók téves előrejelzései – tények, okok, magyarázatok A vizsgált négy cég (Gallup, Medián, Szonda, Tárki) mindegyike a választásokat megelőző években havi rendszerességgel becsülte a pártpreferenciák alakulását. Ettől a gyakorlatuktól csak közvetlenül a választás előtt tértek el, amikor a választás előtti hónapban több (a választást előző két hétben két) becslést is adtak. Az utolsó előtti mérésre közvetlenül a pártpreferencia-vizsgálatok közzétételére vonatkozó moratórium lejárta előtt, az utolsóra pedig a választások előtti napokban, illetve a választás napján került sor. A választásnapi előrejelzések látványos, a tévécsatornák által egyenes adásban közvetített kudarcát a közvélemény-kutatók elemzéseikben „feketenapként” (www.gallup.hu) vagy lakonikusan „egy tévedésként” aposztrofálták (Kolosi–Tóth [2002]). Úgy gondoljuk, hogy itt nemcsak egy tévedésről van szó a sok közül. Az első minősítés tehát egyáltalán nem tűnik túlzónak. Ezen a vasárnapon olyan dolog történt, ami Magyarországon alapvetően megrengette a közvélemény-kutatók pártpreferencia-becsléseibe vetett hitet. Olyan eseménnyel állunk itt szemben, amelynek súlyosságát csak ritkaságával tudjuk igazán érzékeltetni. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy a közvélemény-kutatók ezen a (fekete) vasárnapon látványosan tévedtek, hanem arról, hogy ugyanígy tévesnek bizonyultak a nyolcnapos moratórium előtti utolsó (március végi) előrejelzéseik is. Sőt, nem arról van szó, hogy egyik-másik cég tévedett, hanem arról, hogy mind a négy közvélemény-kutató mind a két alkalommal konzekvensen Fidesz-előnyt, várható Fidesz-győzelmet jelzett, miközben az első fordulóban az MSZP kapott listán több szavazatot. Korántsem az a kérdés tehát, hogy miért adott rossz előrejelzést, miért tévedett a Tárki, a Szonda, vagy miért tévedett a Medián vagy a Gallup, hanem az, hogy a négy, közvélemény-kutatásban és pártpreferenciavizsgálatokban nagy tapasztalattal rendelkező cég miért kapott konzekvensen egyformán hibás eredményt kétszer is – egymástól független, szakmailag kifogástalan felvételei során. Az előrejelzések és a valóság ilyen konstellációja azonban nemcsak a közvélemény-kutatások magyarországi történetében ritka és különleges, hanem a mienkénél sokkal nagyobb történeti tapasztalatokkal rendelkező országokéban is. Ilyen ország például Nagy-Britannia, ahol 1945 óta vannak választási közvélemény-kutatások (Moon [1999]). Először a Gallup, majd több más cég (Harris, NOP, MORI stb.) lépett a porondra, és végez lakossági kérdőíves vizsgálatokat a választásokat megelőző napokban.9 Áttekintve az 1945–1997 közötti választásokra készült közvélemény-kutatási előrejelzéseket, és összevetve ezeket a tényleges eredményekkel, azt látjuk, hogy 15 választáson adott előrejelzésből csupán egy esetben – 1992-ben – „lőttek mellé” a brit közvélemény-kutatók olyan mértékben és úgy, mint 2002-ben a magyarok (lásd az 1. ábrát). Nemcsak arról van szó, hogy a két vezető párt (Konzervatív Párt és Munkáspárt) támogatottságára számított átlagos eltérésnégyzetösszeg10 volt a 2002-es magyar eredményhez hasonlóan rendkívül magas (45,7, míg a négy magyar cég nyolc előrejelzésénél 40,6), de arról is, hogy a brit közvélemény-kutatók többsége nem tudta eltalálni, hogy a két nagy párt közül melyik fogja nyerni a választásokat. Hatból négy a Munkáspárt győzelmére „tippelt”, Nagy-Britanniában nincs választások előtti moratórium a közvélemény-kutatási adatok közlésére. Így az ottani gyakorlat szerint ezeket a vizsgálatokat a választás előtti napon, napokon szokták végezni és az eredményeket nyilvánosságra hozni. 9

Az egy időpontra (választásra) számított eltérés-négyzetösszeg (SE) , ahol k a becsült objektumok (pártok) száma, n az előrejelzések (adatfelvételek) száma, E * i,j az i párt becsült választási eredménye a j-edik előrejelzésben, E i pedig az adott i párt tényleges választási eredménye. Egy időpontra (választásra) vonatkozóan az átlagos eltérés-négyzetösszeget (MSE) úgy kapjuk meg, hogy az SE-t osztjuk az előrejelzések számával, n-nel. MSE minimális értéke 0, amikor minden becslés minden pártra pontos volt, maximális értéke pedig a tévedés mértéke mellett függ a pártok és a megfigyelések számától is. 10


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések miközben a konzervatívok nyertek 42,8 százalékkal, 7,6 százalékkal megelőzve riválisukat (Moon [1999] 106. o.).

1. ábra. A nagy-britanniai választások eredményeit előrejelző közvélemény-kutatók előrejelzéseinek a két vezető pártra számított átlagos eltérés-négyzetösszege és a Gallup előrejelzéseinek eltérés-négyzetösszege választásonként, 1945–1997 Az átlagos eltérés-négyzetösszegeket csak a Konzervatív Párt és a Munkáspárt esetében számoltuk. A számításánál csak a közvélemény-kutató cégek adatait vettük figyelembe, és módszertani tisztázatlanságaik miatt elhagytuk a napilapok és a hetilapok saját felméréseinek eredményeit. Forrás: saját számítás Moon [1999] adatai alapján. Ezzel a brit közvélemény-kutatások 1945-től tartó történetében a legrosszabb eredményt sikerült a szigetországban elérni, amelynek lélektani hatásait, úgy tűnik, még ma sem sikerült teljesen az ottani közvélemény-kutatóknak kiheverniük. A kudarc olyan megrendítő volt, hogy a választások után a cégek együttműködve és hosszasan keresték a fiaskó okait. Moonnak a brit pártpreferencia-vizsgálatok történetét áttekintő könyvében külön fejezetet szentel a 1992-es kudarc vizsgálatának és ennek során a 2002-es magyar „feketevasárnap” létrejötte szempontjából több fontos tényezőre hívja fel a figyelmet. Elemzéséből kiderül, hogy a brit 1992-es és a magyar 2002-es kudarcok nemcsak mértékükben voltak rendkívül hasonlók, de az ezeket kiváltó okok között is – mint később látni fogjuk – több analógia figyelhető meg. Nagy-Britanniában a kudarc több egymástól független okra volt visszavezethető: szerepet játszott ebben a pártpreferenciáknak a közvélemény-kutatók által mérhetetlen, az adatfelvételek után bekövetkező változása (late swing); a pártpreferenciák szerint eltérő választási részvételi arányok; a nem válaszolók és a pártot választók pártpreferenciák szerint eltérő összetétele; a „hazudós válaszadók”; és a mintavétel hiányosságai. A magyar kudarc létrejöttében, az utolsó kivételével, minden felsorolt tényező kisebb-nagyobb mértékben szerepet játszott. Mindeddig tévedésről és rossz becslésről beszéltünk, de nem tisztáztuk, hogy miben is áll e tévedés. A célt, a pontos becslést, ugyanis többféle kritériummal is meg lehet adni. A legegyszerűbb esetben úgy, hogy az eredménybecslés arra irányul, hogy melyik párt fogja megnyerni a választásokat. Ekkor a tényleges százalékos eredmény nem érdekes, csak a pártoknak a választásokon – Magyarországon az első forduló előtt a listás szavazatok arányaiból – kirajzolódó sorrendje (Sorrend 1). Ennél jóval szigorúbb kritérium az, ha nemcsak a pártok sorrendje, hanem a támogatottság arányának előrejelzése a cél (Sorrend 3). E kettő között definiálható egy közbülső lehetőség is (Sorrend 2). E szerint két párt támogatottságának (A és B) aránya három helyzetet, három kategóriát határoz meg: vagy A > B, vagy A < B, vagy pedig A ≈ B. Azaz a Sorrend2 szerint a két párt egyértelmű sorrendjén túl (amelyet az első és a harmadik mérce szolgáltat) megenged egy harmadik lehetőséget is: azt, hogy a két párt várható támogatottsága nagyjából megegyezik, a választáson nagyon szoros küzdelem, fej-fej melletti eredmény várható. Egy ilyen szoros küzdelem végső kimenetele pedig a közvélemény-kutatások módszerével nem megállapítható (már csak a mintavételi hiba miatti becslési intervallumok miatt sem). Egy ilyen helyzetet azonban jelezhet előre a közvélemény-kutató, ha a mintavételi hiba figyelembevétele mellett azt kapja például, hogy A párt támogatottsága 42–45 százalék, B párté pedig 44–47 százalék közöttire tehető, 95 százalékos megbízhatósági szinten. A sorrendre vonatkozó első és második mérce közül bármelyiket tekintjük mérvadónak a közvélemény-kutatók választási előrejelzései jóságának mérésére, a 2002-es választások első fordulójára vonatkozó előrejelzések eredményei rendkívül ritka eseményt takarnak. Az első kritérium szerint a két héten belüli nyolc független felmérés egyike sem tudta megmondani, hogy melyik párt kerül ki győztesen az első fordulóból (lásd a 4. 329 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések táblázatot). Egy ilyen esemény bekövetkezésének valószínűsége nagyon kicsi (1/2 8, azaz 0,003906). A második kritérium alapján első ránézésre már jobbnak tűnik a helyzet: a Medián a mintavételi hibát is figyelembe véve, mindkét előrejelzésében kiegyenlített, fej-fej melletti küzdelmet kapott, amit a választásoknak mint kétesélyes küzdelemnek az előrejelzéseként is interpretálhatunk. A két párt első fordulós listás eredményeiben megmutatkozó, nem egészen egy százalékpontos különbség pedig éppen e kiegyenlített küzdelemre szolgáltat bizonyítékot. Tehát a második kritérium szerint a Medián mindkétszer pontos becslést adott. 11 Ez így nem is számít különleges és ritka esetnek: nyolc független megfigyelésből kettő volt pontos (ennek valószínűsége 0,273129).12 De itt nem teljesen ez történt, hiszen az összes többi cég előrejelzése ekkor is hibásnak bizonyult – sőt, konzekvensen egyféle hibát, az MSZP előnyét mutatta ki a Fidesz–MDF-hez képest. Egy ilyen esemény valószínűsége pedig egészen kicsi (28/38, azaz 0,004268), és újra arra hívja fel a figyelmet, hogy a feketevasárnap kudarca valamilyen speciális, mélyen ható és a közvélemény-kutatók alkalmazott módszereitől független tényezőre vagy tényezők együttesére vezethető vissza. A hibás eredménybecslések lehetséges okainak vizsgálatakor tehát csak olyan magyarázatok jöhetnek szóba, amelyek minden közvélemény-kutatóra egyaránt hatottak, és függetlenek e cégek adatfelvételi és kérdezési módszereiben rejlő különbségektől. Azaz semmi olyan tényezőnek nem volt szerepe ebben, amely hozzájárult a közvélemény-kutatók eredményei között meglévő, korábban kimutatott (Tóth [2002]) szisztematikus eltérések létrejöttéhez. Mindenekelőtt a tényezők két lehetséges csoportját kell elkülöníteni. Az elsőbe azon hatások tartoznak, amelyeket a becslés kialakítása során nem lehetett figyelembe venni, mivel a becslés után történtek, és így hatásuk sem mérhető. A másodikba pedig azok, amelyekről már a becslés időpontjában is tudomást lehetett volna szerezni, de valamilyen oknál fogva a közvélemény-kutatók e tényezők hatásaival nem számoltak akkor, amikor választási előrejelzéseiket kialakították. Nézzük e tényezőket kissé részletesebben! Azt első csoport léte magából az előrejelzés természetéből fakad. A választások eredményére vonatkozó becslések egy vizsgált jelenség t n-edik időpontban (n ≥ 1) várható állapotáról az előrejelzés időpontjában (t 0) rendelkezésre álló információk alapján kialakított tudásunkat tükrözi. Mint ilyen feltételezi, hogy az előrejelzés és választás időpontja között nem következik be a pártpreferenciákra ható olyan esemény, amely alapvetően módosítaná A vagy B párt támogatottságát az előrejelzés időpontjában mérthez képest. Ha egy vagy több ilyen esemény bekövetkezik, akkor nem lehetséges előre becsülni a pártpreferenciákat, mivel semmilyen előzetes ismeretekkel nem rendelkezünk ezen események idejéről, természetéről, és arról sem, hogy milyen hatásuk lesz a becsülni kívánt pártpreferenciákra. Ekkor beszélhetünk a pártpreferenciák késői, az adatfelvétel lezárása utáni kilengéséről (late swing).13 A korábban megfogalmazott, a pontos becslésre vonatkozó feltétel a becsült és a tényleges pártpreferenciák arányának egyezéséről eleve nem is teljesülhet.

28.4. táblázat - 4. táblázat. A közvélemény-kutatók moratórium előtti és a választás napján közzétett becslései és a tényleges listás eredmények az első fordulóban Megnevezés

Medián

Gallup

Szonda-Ipsos

Tárki

Av

fo

a a választás a a választás a a választás a a választás a moratórium moratórium moratórium moratórium első első első első sza A fent felsorolt legszigorúbb kritériummal (az arányok pontos becslésével) kapcsolatos mérce, ha az előrejelzések jóságát úgy vizsgáljuk, hogy azokat a megvalósult eredményekkel vetjük össze, és azt nézzük, hogy mennyire sikerült ezeknek „eltalálni” a tényleges választási eredményeket. Ezt szolgálja – többek között – az eltérés-négyzetösszegek összehasonlítása. Ha ezeket a négy közvélemény-kutató és a két versengő nagy párt esetében számítjuk ki, akkor az összehasonlításból ismét a Medián kerül ki győztesen: a Medián előrejelzései voltak legközelebb a realitáshoz, az előrejelzéseihez tartozó átlagos eltérés-négyzetösszeg a legalacsonyabb (10,8). A második helyen a SzondaIpsost (38,3) találjuk, míg a két legpontatlanabb előrejelzés a Tárki (50,6) és a Gallup (62,5) nevéhez fűződik. (A brit és magyar választási előrejelzésekre vonatkozó eltérés-négyzetösszegek részletes számítása a http://www.wargo.hu/ujdonság/news.html címen érhető el.) 12 Nyolc független becslésből, ha minden esetben három kimenet lehetséges, két helyes becslés valószínűsége [(26 ×8!/(2!×(8–2)!))/38].] 13 Ez a jelenség magyarázta 1948-ban az Egyesült Államokban az elnökválasztási előrejelzések első megrendítő kudarcát az okokat vizsgáló Social Science Research Council szerint. Ekkor az elemzők és a közvélemény-kutatók – közöttük a Gallup is – egyértelműen a republikánus Thomas Dewey győzelmét jósolták a demokrata Harry Trumannel szemben, de az utóbbi aratott győzelmet. E kudarc tanulságaként az amerikai közvélemény-kutatók azóta közvetlenül a választás előtti napokban végzik utolsó vizsgálataikat, és ezek eredményeit – moratórium híján – a választást megelőző napon hozzák nyilvánosságra (lásd Moon [1999], Campbell [1976], [1996]). 11



előtti utolsó fordulóját (március végi) becslés1

előtti

fordulóját

előtti

fordulóját

előtti

fordulóját

megelőző/

utolsó

megelőző/

utolsó

megelőző/

utolsó

megelőző/ [és

választás napi

(március

választás napi

(március

választás napi

(március

becslés2,3

Fidesz–MDF (F)

43

44

végi) becslés4 48

becslés2,3,5

47

végi) becslés6 44

(46–47) MSZP (M)

39

42

37

38

39

(38–39) Részvételi arány

70

?

75

70

72

becslés3

végi) becslés7

45

47

(43–47)

(44–48)

40

37

(38–42)

(36–40)

70 (?)

75

választás napi becslés3

45,8

[2 3 37,8

[2 3 x > 65

(százalék) Megkérdezettek/

a

[5 6 1200

3000

2076

2000

3000

15 000

1519

15 000

[8 0

március

április

március

április

március

április

március

április

á

22–24.

5–6.

22–25.

7.

24–25.

4–7.

19–24.

4–6.

± 2,8

± 1,8

± 2,2

± 2,2

± 1,8

± 0,8

± 2,5

± 0,8

F

F

F

F

F

F

F

F

Sorrend2 S2{1,2,3}

F»M

F»M

F>M

F>M

F>M

F>M

F>M

F>M

Eltérés-négyzetösszeg

13,03

8,59

73,53

51,57

56,89

19,65

60,67

40,44

választók száma (fő) A felvétel ideje

Konfidenciaintervallum(*) Sorrend1 S1{1,2}

előrejelzésenként www.median.hu.2 Magyar Hírlap 2002. április 8.3: Népszabadság, 2002. április 8.4 Magyar Nemzet, 2002. március 29. 1

5

www.gallup.hu.6 Népszabadság, 2002. március 29.7 Magyar Hírlap, 2002. március 29.8 www.valasztas.hu;

(*) Konfidencia-intervallum 95 százalékos megbízhatósági szinten, a becsült változó maximális szórásával és a válaszadók számával számolva; ( ): az egyes közvélemény-kutatók által adott, szakértői becsléseket is figyelembe vevő becslési határok. ?: az adott paramétert a közvélemény-kutatók nem tették közzé. (?): a közzétett adat értelmezése nem egyértelmű. A második tényezőcsoport a korábbiakban elemzett becslési eszközökhöz, a közvélemény-kutatók által feltett, a várható választási magatartásra vonatkozó két kérdésre adott válaszok tulajdonságaihoz kapcsolódik. Hiába kérdezik meg explicit módon a közvélemény-kutatók a pártpreferenciákat és a szavazási szándékokat, a tényleges választói magatartásra vonatkozó kiegészítő információk és feltételezések nélkül csak akkor tudnak pontos előrejelzést adni, ha a nem konzekvens magatartásúak aránya kicsi, és – amint azt a pontosság szigorúbb 331 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

F

Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések kritériuma esetében láttuk – legalább páronként torzítatlan. Ha nem ez a helyzet, akkor a két feltett kérdés által szolgáltatott információkon kívül szükség lenne még olyan külső információkra is, amelyek a tényleges részvételi arányokra és a szavazások során ténylegesen érvényesülő pártpreferenciákra vonatkoznak. Ebben az esetben a részvételi szándékra vonatkozó kérdés (Fog-e szavazni Ön a választásokon?) önmagában nem visz közelebb a pontos becsléshez. A második tényezőcsoport tehát a nem konzekvens magatartásúakra hat úgy, hogy egyik vagy másik párt javára módosítja ezek arányát. Itt nemcsak arról van szó, hogy a bizonytalan és válaszmegtagadó válaszolók és a biztos szavazó pártválasztók tényleges pártpreferenciái térnek el nagymértékben, hanem arról is, hogy a szavazásukat biztosra ígérők, de nem szavazók aránya vagy a nem biztos szavazók, de a szavazásokon végül részt vevők aránya is torzított egyik vagy másik párt javára. Nézzük ezek után, hogy a két becsléssorozat tévedéseihez milyen tényezők járulhattak hozzá! Itt csak az MSZP és a Fidesz–MDF párharc kimenetelére vonatkozó előrejelzéseket és eredményeket vesszük figyelembe. Először azokról a megfigyelésekről lesz, szó, amelyek a közvélemény-kutatók nyilvánosságra került eredményeiből és elemzéseiből kiolvashatók. Majd két olyan tényezőt fogunk vizsgálni, amelyek az eddig nyilvánosságra került elemzésekben vagy kevés figyelmet kaptak, vagy egyáltalán nem esett szó róluk. Az egyik a Medgyessy–Orbán-vitához, a másik pedig a két versengő párt, a Fidesz és az MSZP támogatottsága szezonális ingadozásainak különbségeihez kapcsolódik. Végül az eredménybecslések kudarcában szerepet játszó, általunk relevánsnak tekintett tényezőkről, ezeknek a választások három szereplőjének (választók, pártok, és közvélemény-kutatók) magatartására gyakorolt hatásáról és következményeiről lesz szó. Milyen a választási előrejelzés kudarcát megvilágító információk olvashatók ki a közvélemény-kutatók választások előtti vizsgálataiból? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a Magyar Gallup Intézet honlapján közölt elemzések adataira és megállapításaira, Kolosi–Tóth [2002] tanulmányában közöltekre és a Tárki honlapján közölt adatokra, valamint a többi cég újságokban megjelent közléseire tudunk támaszkodni. A választások előtti felvételekből származó első – és talán legfontosabb – megfigyelés a válaszmegtagadó és a bizonytalan szavazók magas és emelkedő arányára vonatkozik. A Tárki utolsó, 15 000-es, három nap alatt (április 4–6.) lebonyolított vizsgálatánál például az első nap 12,7 százalék, a másodikon 15,1 százalék és a választások előtti napom már 19,7 százalék volt a válaszmegtagadók aránya. Ugyanitt a bizonytalanoké (a pártpreferencia-kérdésre „nem tudom” választ adóké rendre 15,6 százalék, 14,4 százalék és 12,8 százalék volt). Tehát a Tárki a kérdezés során a biztos szavazók (ezek aránya 15 000-es mintában 77 százalék, számuk 11 550 fő volt) mintegy 1/3-ának, több mint 3800 főnek nem ismerhette meg pártpreferenciáit. Ugyanezt a jelenséget figyelte meg a Gallup (a választás napi telefonos 2000 fős vizsgálatánál 20 százalék volt a válaszmegtagadók aránya), valamint a Szonda is.14 A második megfigyelés arra vonatkozik, hogy a bizonytalanok és válaszmegtagadók csoportja a pártpreferenciákon kívüli (amely kérdésre nem válaszoltak) más politikaiattitűd-kérdésekre adott válaszok szerint nem tért el egymástól (Gallup [2002a], Kolosi–Tóth [2002]). Harmadszor pedig közvetetten arról is rendelkezünk ismeretekkel, hogy a bizonytalanok és a válaszmegtagadók pártpreferenciái meglehetősen eltértek a biztos szavazó pártválasztók pártpreferenciáitól. Közöttük jóval többen kellett lenniük – ha elmentek szavazni – az MSZP, mint a Fidesz támogatóinak. A Tárki felvételi adatai alapján számított hipotetikus esetben e csoporton belül az MSZP-t támogatók aránya 59 százalék, a Fideszt támogatóké pedig 22 százalék volt.15 A Gallup választás utáni becslései is arra mutattak, hogy a rejtőzködők és bizonytalanok, ha elmentek szavazni, sokkal nagyobb arányban szavazhattak az MSZP-re, mint a Fideszre. A további megfigyelések a Galluphoz fűződnek. A Gallup a felvételei alapján kimutatta, hogy a választások során nemcsak arról volt szó, hogy a bizonytalan és válaszmegtagadó szavazók nagy többséggel az MSZP-t támogatták, hanem arról is, hogy a felvételek során a Fideszre szavazni szándékozók végül feltehetően otthon maradtak (lásd az 5. táblázatot). A táblázatból kiolvasható, hogy míg a 13 óráig szavazók között a fegyelmezett MSZP-támogatók többségben voltak a Fidesz-szavazókhoz képest, addig, akik nem mentek el 13 óráig szavazni, de tervezték, hogy elmennek, 32 százalék volt az MSZP-t támogatók és 53 százalék a Fideszt támogatók aránya. A 17 óráig nem szavazók fele is a Fidesz-támogatók közül került ki. Másrészt a Gallup második forduló előtti vizsgálatai egy fontos jelenségre hívják fel a figyelmet: minél inkább kisebbségben volt (vesztésre állt) az adott pártpreferenciával rendelkező a választókörzetben, annál nagyobb valószínűséggel választotta a „nem tudom” és a „nem mondom meg” válaszokat. Érvényes ez a baloldali

14 15

Lásd a Népszabadság választási különkiadását (2002. április 7.). Lásd Kolosi–Tóth [2002] 2. táblázat.


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések többségű választókerületek Fidesz-szimpatizánsaira éppúgy, mint a jobboldali többségűek MSZPszimpatizánsaira. Tehát a „rejtőzködő MSZP-szavazók” feltételezés valóságosan is létező választói csoportot takar. A felvételek eredményei harmadrészt arra is bizonyítékot szolgáltattak, hogy nemcsak a válaszelhallgatás, hanem a választorzítás vagy átszavazás arányai is szisztematikusan eltértek a két párt esetében mind az első, mind a második fordulóban. A választások első fordulójában résztvevők 9 százaléka változtatta meg az utolsó napokban a preferenciáit (Gallup [2002a]). Továbbá a második forduló előtt a pártot választók mintegy 6 százaléka adott inkonzisztens válaszokat a pártpreferenciára és politikai attitűdre vonatkozó kérdésre. E csoporton belül túlnyomó többségben voltak azok, akik bár a kérdezés során a Fidesz jelöltjét támogatták, de szinte biztosra vehető, hogy az MSZP-s jelöltre szavaztak.16 A becslési hiba okai között mind a Gallup, mind a Tárki esetében a bizonytalanok és a válaszmegtagadók tényleges pártpreferenciái nem ismerésének, illetve helytelen meghatározásának tulajdonítottak meghatározó jelentőséget.17 A bizonytalan és a válaszmegtagadó válaszmintákat, egy jelenség, a megkérdezettek rejtőzködésének kétféle megnyilvánulásaként tárgyalták.18 Hogy az adatfelvételek során egyik vagy másik megkérdezett a rejtőzködő válaszadás melyik típusát választotta, azt leginkább a társadalmi státussal, szociális és demográfiai tényezőkkel hozták összefüggésbe. A „nem tudom” választ adók alacsonyabb státusúak, kevésbé iskolázottak, nagyobb valószínűséggel nyugdíjasok, mint a nyíltan válaszmegtagadó, „nem mondom meg” választ adók (Kolosi–Tóth [2002]). Hasonló következtetésre jutott a Gallup is.19

28.5. táblázat - 5. táblázat. A választásokon meghatározott időpontig szavazók és ezt követően szavazni szándékozók pártpreferenciái, százalék Idő

Már elment szavazni

Még nem ment el szavazni, de tervezi, hogy elmegy

MSZP-támogatók

Fidesz-támogatók

MSZP-támogatók

Fidesz-támogatók

13 óráig

45

41

32

53

15 óráig

41

44

33

51

17 óráig

40

45

35

50

Forrás: Gallup [2002a]. Az a felismerés, hogy a közvélemény-kutatók a bizonytalanok és a válaszmegtagadók pártpreferenciáit a választások első fordulója előtt helytelenül határozták meg, hozzásegítette a kutatókat ahhoz, hogy pontos előrejelzést lehetővé tévő módszereket dolgozzanak ki a második fordulóra. Az első forduló után végzett postelection vizsgálatok eredményeit felhasználva dolgoztak ki olyan, a politikai attitűdöket mérő indikátorokat (kérdéseket), amelyekkel releváns információt lehetett szerezni a rejtőzködők lehetséges pártválasztásairól. A Tárki az így kapott információk alapján egy lépcsőben korrigálta a nyers adatokat, és határozta meg a rejtőzködők pártpreferenciáit (Kolosi–Tóth [2002] 363–366. o.). A Gallup ezen túl, egy második lépcsőt is beépített: azok pártpreferenciáit is korrigálta, akik ezt megmondták, de ehhez képest inkonzisztens válaszokat

Ez a csoport, a „hazudós válaszadók”, akik létét és némi szerepét az előrejelzések kudarcában már az 1992-es brit elemzések is feltételezték (Moon [1999] 127–130. o.). Természetesen nem arról van szó, hogy e válaszadók tudatosan adtak volna félrevezető választ, hanem arról, hogy politikaiattitűd-kérdésekre adott válaszaikkal ellentétes válaszokat adtak a pártpreferencia-kérdésre. 17 A nemzetközi tapasztalatoknak a választások előtti körültekintő elemzése és figyelembevétele módot adott volna e hiba elkövetésének elkerülésére. Ugyanis mind a híres 1948-as amerikai kudarcban, mind pedig a 1992-es brit tévedésben fontos szerepet játszott a válaszmegtagadók problémájának ignorálása, illetve inadekvát kezelése (lásd Niemi–Weisberg [1992], Campbell [1976], Campbell–Godard [1996], Moon [1999]). 18 Ugyanerre a következtetésre jut Moon [1999] is az 1992-es előrejelzések kudarcát elemezve. Véleménye szerint a „nem tudom” nem más, mint a „nem mondom meg” udvariasabb formája. 19 „A »rejtőzködő« MSZP-szavazók tehát a kisvárosok és falvak azon idősebb emberei közül kerültek ki, akik politikailag kevéssé informáltak, ugyanakkor részben életkorukból, részben megélt történelmi tapasztalataikból adódóan hajlamosak az irracionális félelemre.” (Gallup [2002a]) 16


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések adtak a kiegészítő – a pártpreferenciákat becslő – politikaiattitűd-kérdésekre (Gallup [2002b]).20 Mindkét eljárás sikeres volt: mindkét cég korrigált becslése meglehetősen pontosan tudta előre jelezni a második forduló eredményét. A Gallup elfogadta az „rejtőzködő MSZP-szavazók” feltételezését, de az első forduló eredményei létrejöttében a Fidesz nem várt gyenge szereplésének is meghatározó szerepet tulajdonított, és felhívta a figyelmet a két pártot támogatók szavazási részvételének szisztematikus torzítottságára is. 21 Felvetette az „impulzív szavazók” hatását is ebben, egy olyan csoportét, amelynek pártkötődései gyengék, ritkán megy el szavazni, de most az erőteljes választási kampány hatására az utolsó pillanatban a szavazás mellett döntött, és inkább az MSZP-re adta a voksát.22 Ez a magyarázat azonban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miért szavazott inkább az MSZP-re ez a csoport, mint a Fideszre. Az sem világos, hogy az „impulzív szavazók” milyen megfontolások okán mentek el szavazni. Ha valóban inkább az MSZP-t támogatták, akkor a kampány intenzitásán túl valamilyen más tényezőnek is szerepet kellett játszania ebben. A Gallup az MSZP-szavazók rejtőzködésének okait a kampány eldurvulásával és azzal hozta összefüggésbe, hogy az MSZP-t támogatók kisebbségben érezvén magukat és a Fidesz győzelmére számítva, a Fidesztámogatóknál erőteljesebben láttak késztetést arra, hogy torzított, rejtőzködő válaszokat adjanak a kérdezőknek a pártpreferenciákra vonatkozó kérdéseknél. A rejtőzködés létrejöttében tehát a vélt többségi véleményhez való alkalmazkodás, a csoportnyomás is szerepet játszott.23 Kolosi–Tóth [2002] bár nem zárta ki a „rejtőzködő MSZP-szavazók” hipotézisének érvényesülését, inkább ellene hozott fel érveket. Az ilyen szavazók jelentőségét marginálisnak tekintette, és azt állította, hogy a rejtőzködés miatti választorzítás „csak néhány százalékát magyarázhatja a tévedéseknek”. Mivel maguk a becslések is legfeljebb 4 százalékpontos eltérést mutattak a tényleges adatokhoz viszonyítva, ezzel a szerzők egészen minimálisra, néhány ezer fősre becsülték a „rejtőzködő szavazók” táborát. A rejtőzködő szavazók arányának azonban ennél jóval nagyobbnak kellett lennie – figyelembe véve a válaszmegtagadók kimagasló arányát a közvélemény-kutatók választást megelőző becsléseiben. Kolosi–Tóth [2002] inkább az „impulzív szavazók” hipotézisét tartotta relevánsnak, ezen belül is „a magára hagyott közép” hipotézise mellett érvelt. Ezek szerint a Fidesz-szavazók tábora fokozatosan jobbra tolódott egy hipotetikus bal–jobb skálán 1998 és 2002 között, miközben a magukat középre helyező szavazók (a bizonytalanok és rejtőzködők egy ilyen bal–jobb skálán többségükben ide tartoznak, és szimmetrikusan oszlanak meg a skála két oldalán) közelebb érezte magához az MSZP-t, mint a Fideszt, és végül az MSZP-re adta a voksát. A szerzők erre vonatkozóan meggyőző empirikus bizonyítékokkal is szolgálnak. Továbbá amellett érvelnek, hogy a ritkán szavazó alacsony státusúak – ha elmennek szavazni – hagyományosan a baloldalra szavaznak. A fenti magyarázatoknak – amellett, hogy érvényesek lehetnek mind a Fidesztől az MSZP-hez való átpártolás, mind pedig a bizonytalanokon belül az MSZP-hez való húzás megvilágításában – három komoly hiányosságuk van. Egyrészt meg sem kísérlik annak megválaszolását, hogy a „magára hagyott közép” – ha magához az MSZP-t érezte inkább közel a Fidesszel szemben – miért nem mondta a kérdezőknek az adatfelvételkor azt, hogy az MSZP-re fog szavazni (mikor az MSZP volt a hozzá legközelebb álló párt). Miért döntött inkább a válasz elrejtése („nem tudom”, „nem mondom meg” válasz) mellett? Másrészt egyáltalán nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miért mentek el egyáltalán szavazni a rejtőzködő, szavazási szándékukban bizonytalan megkérdezettek? Miért tett így végül azok egy része is, akik nem kívántak részt venni a választásokon, de az MSZP volt a választott pártjuk? Továbbá itt fel sem vetődik az, hogy – mint a Gallup eredményeiből láttuk – létezett egy fordított hatás is: a választási részvételüket biztosra ígérő Fidesz-támogatók egy jelentős része nem ment el végül szavazni az első fordulóban. Ennek mi volt az oka?

Korábban láttuk, hogy a Gallup diagnosztizálta a „hazudós válaszadók” jelenségét is, ezért ez az eljárás logikus reakció volt erre. Mindemellett a „hazudós válaszadók” csoportja az összes megkérdezettnek csak töredékét tette ki. 21 A választáson való részvétel pártpreferenciák szerinti torzítottsága szerepet játszott az 1992-es brit előrejelzési kudarc létrejöttében is (Moon [1999] 114–115. o.). 22 „Ezen embereknek a politikai érdeklődése, politikai »involváltsága« igen alacsony, és egyáltalán nincs kiforrott kötődésük a pártokhoz. Úgynevezett »impulzusszavazók«, azaz rövid távú pillanatnyi hatások erőteljesen befolyásolják őket. Véleményük ingadozó, sőt ebben a körben az is előfordul, hogy egyik napról a másikra változtatják meg pártszimpátiájukat.” (Gallup [2002a]. 23 „Ez a – számukra nyilvánvalóan valóságosként megélt – félelem és a helyi társadalmi mikroklíma feltételezett nyomása játszhatta a legnagyobb szerepet abban, hogy »rejtőzködővé« váltak” (Gallup [2002a]. A csoportnyomás választorzító hatásának létezését húzza alá az, hogy a Gallup adatai szerint március 14. és április 6. között a lakosság stabil kétharmados arányban Fidesz-győzelmet várt (lásd: http://www.gallup.hu). 20


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések Miért viselkedtek tehát az MSZP-t támogatók előzetes szándékaikhoz képest inkább konzekvensen, míg a Fidesz-támogatók nem, és a választásokon részt vevő, eredeti szándékaikhoz képest nem konzekvens magatartásúak között miért volt rendre nagyobb az MSZP támogatottságát növelő és alacsonyabb a Fidesz támogatottságát növelők aránya? Mielőtt az itt felvetett kérdésekre válaszolnánk, térjünk vissza egy pillanatra az eredeti kérdéshez (milyen tényezők játszhattak szerepet a választási előrejelzések kudarcában?), és vizsgáljunk meg két olyan hatást, amelyekről idáig nem esett szó! Az első a miniszterelnök-jelöltek televíziós vitája, a másik pedig a két versengő párt támogatottsága szezonális ingadozásának lehetséges szerepe. A Medgyessy–Orbán-tévévitára végül a Fidesz által megadott időpontban, közvetlenül a választások előtt, április 5-én este került sor.24 A 4. táblázat tanulsága szerint ennek hatását két közvélemény-kutató cég (a Medián és a Tárki) egyáltalán nem tudta mérni: adatfelvételüket ugyanis azelőtt fejezték be, mielőtt a vita elkezdődött volna. A Szonda adatfelvételében és így becslésében szerepet játszatott ez, de csak marginális mértékben: ha 15 000 főt megkérdező vizsgálat egyenletesen oszlott meg a négy felvételi napon, akkor legfeljebb a minta 1/4énél lehetett ennek hatása, a többi megkérdezettnél biztos nem. A Gallup választásnapi vizsgálata az egyetlen, amelyben megkérdezettek pártpreferenciáira elvileg hatást gyakorolhatott e vita. Hogy ténylegesen volt-e vitának valamilyen befolyásoló hatása az ekkor megkérdezettek pártpreferenciáira, nem tudjuk és sajnos már nem is fogjuk megtudni. A vita után készült egyik Gallup-felvétel adatai szerint a vita kimenetele a pártválasztók körében Orbán Viktor számára volt kedvezőbb (e csoportban a válaszadók 51 százaléka látta őt nyertesnek, míg Medgyessyt csak 38 százalék), a bizonytalanok körében az eredmény kiegyenlített volt, míg a pártpreferenciáikat el nem árulók 31 százaléka Medgyessyt látta győztesnek, 29 százaléka pedig Orbánt. A megkérdezett férfiak 43 százaléka Medgyessyt látta szimpatikusabbnak, 32 százaléka viszont Orbánt, miközben nagyjából hasonló arányban látták meggyőzőbbnek az utóbbit az előbbinél. A vita ezek szerint inkább kiegyenlített volt, mint Orbánnak a négy évvel ezelőtti Horn–Orbán-vitán tapasztalt – és most is várt – elsöprő győzelmét hozta volna.25 Mivel a vitán mindenki, talán még Medgyessy is, Orbán nagy fölényét várta, ennek elmaradása, kétségtelenül Medgyessy és az MSZP számára volt kedvező. 26 Nem kizárt, hogy ez az eredmény bátorítóan hatott azoknak a választóknak a választási részvételére, akik az MSZP-t érezték közelebb magukhoz a Fidesszel szemben, de a vita előtt kétségeik voltak arról, hogy érdemes-e egyáltalán elmenniük szavazni, és vállalni azt, hogy – mint korábban hitték – a „biztos vesztesre” adják voksukat.27 A pártpreferenciák és a részvételi szándékok felmérések utáni változásának (late swing) tehát szerepe lehetett a választások előtti előrejelzések kudarcában. A Medgyessy-Orbán vita inkább az MSZP választási eredményére lehetett kedvező hatással – de erről semmilyen empirikus evidencia nem áll rendelkezésünkre. A másik tényező az MSZP és a Fidesz támogatottságának hosszú távú alakulásánál megfigyelt jelenségből fakad. A két párt támogatottságának hosszú távú alakulásában ugyanis létezik egy szezonális komponens is. Ezek az ingadozások valószínűleg részben a választásokhoz és a választási kampányokhoz, részben pedig a mindennapi élet, az interperszonális kapcsolatok évszakokhoz köthető intenzitáskülönbségeihez kötődnek. A választási periódusokban (tavasszal és ősszel) kissé megnő a pártok támogatottsága, augusztusban és a téli hónapokban pedig csökken és viszonylag alacsony szintű. A bizonytalanok aránya éppen fordítva, rendre november és január között, valamint július–augusztusban a legmagasabb. E hatások létének a választásoktól való függetlenségét húzza alá az, hogy azokban az években is jelen vannak, amikor nem is voltak választások. E tényezők természetesen nem játszhatnának szerepet a választások kimenetelében, ha Fidesz és az MSZP támogatottságának szezonális komponense szinkronban lenne. De nem ez a helyzet. A Fidesz támogatottsága az Éles vita bontakozott ki magának a tévévitának az időpontjáról is: a MSZP március 26-át, vagy 28-át ajánlotta, de Orbán mindvégig kitartott az április 5-i időpont mellett. Végül a tévévitára ekkor került sor. 25 Ezt támasztja alá Lányi [2002] tartalomelemzése is. (68. o.) 26 Különösen annak kontextusában, hogy a vita előzményei után többen számítottak arra, hogy a vitára végül nem is kerül sor, mert Medgyessy „úgysem mer arra elmenni”. (Áder János, a Fidesz alelnöke az MTI szerint Vásárosnaményban azt mondta, hogy „a szavazóknak dönteniük kell egy olyan jelölt és a miniszterelnök között, akik közül az egyik a vita elől megfutamodik, a sajtóelemzők háta mögé kíván bújni, és elmenekül a közönség elől, nem vállalva a nyílt polémiát. A másik személy viszont a vitát vállalja, nem tart igényt a média manipulációira, és a közönséget is vitapartnernek tekinti.” (Népszabadság, 2002. március 11. 4. o.) Mikor mégis volt bátorsága elmenni, és vállalta a vitát, már ez is pozitív fogadtatásra találhatott azokban, akik idáig nem döntötték el, hogy kire szavaznak, vagyhogy egyáltalán elmennek-e szavazni. Az ezt követő fejlemények („nem is szenvedett kiütéses vereséget”) is inkább növelték a szimpátiát iránta. 27 Itt kell megjegyezni egy fontos momentumot: a Szonda-Ipsos telefonos felmérése szerint a lakosság túlnyomó többsége, 71 százaléka szerette volna, hogy a tévévitára ne április 5-én, hanem ezt megelőzően kerüljön sor. Különösen a falvakban élők (79 százalék), az alapfokú végzettségűek (75 százalék) és a 40 évnél fiatalabbak (76 százalék) vélekedtek így. Azok közül, akik szerint a tévévita eredménye valamilyen mértékben hatással lesz arra, hogy végül melyik pártra fognak szavazni, 81 százalék gondolta úgy, hogy jobb lenne, ha nem az utolsó lehetséges napon, hanem korábban kerülne sor a vitára (lásd Népszabadság, 2002. március 11. 4. o.). Azok értettek tehát legkevésbé egyet a vita Fidesz által meghatározott, a kampány utolsó napjára eső időpontjával, akikre később a vita eredménye (Medgyessyt „nem mosta le” Orbán) a legnagyobb hatást gyakorolt. ők – a vita időpontjával kapcsolatos előzetes véleményüket és a vita eredményét figyelembe véve – feltehetően inkább az MSZP-t támogatták, mint a Fideszt, ha elmentek szavazni. 24


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések összes megkérdezett között januárban, februárban és októberben növekszik leginkább, az MSZP-é decemberben. Hasonló tulajdonságok jellemzik ebből a szempontból a biztos szavazó pártválasztók pártpreferenciáinak mozgását is. Világos képet kapunk erről a különbségről, ha a pártok támogatottsága havi alakulásának különbségeit az év minden hónapjára kiszámoljuk, és az így kapott értékeket osztjuk a számításba vett évek számával. Ekkor minden hónapra megkapjuk, hogy abban a hónapban átlagosan hány százalékkal változik az adott párt támogatottsága (lásd a 2. ábrát).28 Az adatok bizonyos aszinkronitásról tanúskodnak januárban, februárban, áprilisban és októberben az összes megkérdezett körében. Januárban és februárban a Fidesz támogatóinak aránya az összes megkérdezettnél közel egy százalékponttal nő, míg az MSZP-é januárban két százalékponttal csökken, és áprilisban nő közel fél százalékponttal, amikor meg a Fidesz támogatottsága szokott csökkenni átlagosan ugyanennyivel. A biztos szavazó pártválasztók között ugyanez a helyzet. Január után április az a hónap, amikor a legnagyobb különbség adódik a két párt támogatottságának változása között. Januárban az MSZP támogatottsága szokott csökkenni, és a Fideszé növekedni, áprilisban pedig a helyzet fordított. Április „inkább az MSZP hónapja” mint a Fideszé. Erősebb intenzitású, de fordított irányú különbségek láthatók októberben: ez a hónap inkább a Fideszé, az MSZP támogatottsága októberben csökkenni szokott.29

2. ábra. A Fidesz és az MSZP támogatottságának átlagos havi ingadozásai az év egyes hónapjaiban* az összes megkérdezett körében, a Gallup, a Szonda-Ipsos és a Tárki adatai alapján (1995. január–2003. szeptember; 1998, 2002 nélkül) * Havi ingadozás egy t-edik hónapban: dK t=K t – K t–1 ahol K t a K párt támogatottsága t-edik hónapban, K t–1 a K párt támogatottsága (t – 1)-edik hónapban (t = 1, …, 12). Átlagos havi ingadozás minden t-edik hónapra a három közvélemény-kutató t-edik hónapra vonatkozó n számú megfigyelései-nél a havi ingadozások átlaga: Esetünkben n értéke januártól szeptemberig 15, október-től decemberig pedig 12. Az adatok forrása: saját számítás a Gallup, a Szonda-Ipsos, és a Tárki vizsgálatainak eredményei alapján. E szerint a választások április 7-re való kiírása némileg az MSZP-nek kedvezett, és hátrányba hozta a Fideszt.30 Úgy sejtjük, sem a pártok, sem pedig a közvélemény-kutatók nem voltak tisztában egy ilyen hatás lehetőségével. Ha igen, akkor az előbbiek ezt beépíthették volna választási stratégiájukba, az utóbbiak pedig szakértői becsléseikbe.

A számításokat lásd az eredeti tanulmányban a www.wargo.hu honlapon. E jelenségek okaira csak spekulatív magyarázattal szolgálhatunk. Azt látni kell, hogy itt nem csupán a két párt támogatottságának ellentétes mozgásáról van szó – ez csak következménye annak, hogy a bizonytalanok közül az egyik vagy másik párttal szimpatizálók az év során más-más hónapokban „ébrednek fel”, aktivizálódnak és a pártpreferencia-vizsgálatok során döntenek egyik vagy másik párt mellett. A bizonytalanoknak ebben az eltérő magatartásában feltehetően azoknak a kontextuális hatásoknak van döntő jelentősége, amelyek a bizonytalanok pártpreferenciáinak manifesztálódásához (kinyilvánításához) hozzájárulnak. A szezonális hatások léte szempontjából releváns lehet Durkheim Az öngyilkosságban kifejtett érvelése (Durkheim [1967]). A társadalmi élet intenzitása, az interperszonális kapcsolatok sűrűsége komoly befolyással lehet arra, ahogy a bizonytalanok kialakítják pártpreferenciájukat. E szerint télen, amikor a társadalmi élet a legkevésbé intenzív – és a barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal való találkozások is ritkábbak – a bizonytalanok arányának magasabbnak kell lennie. Míg nyáron, amikor a társadalmi élet intenzívebb, akkor alacsonyabbnak. Ezt az érvelést elfogadva, azonban az MSZP áprilisi rendszeres kiugrásának és a Fidesz visszaesésének oka továbbra is talány marad. 30 Erre a jelenségre már korábbi munkánkban felhívtuk a figyelmet (Tóth [2002] 73. o.). E megfigyelésnek még egy tanulsága lehet a Fidesz és az MSZP támogatottságának becslésére: a biztos szavazó pártválasztók körében a legnagyobb mértékű aszinkronitást januárban és decemberben lehet látni a két párt között – az MSZP támogatottsága rendszerint januárban erőteljesen csökken, a Fideszé pedig növekszik. A Tárki hatalmas visszhangot, értetlenséget és sajtópolémiát kiváltó 2000. decemberi és 2001. januári eredménye mögött éppen ennek az aszinkronitásnak a pontos megfigyelése húzódik meg. Ekkor januárban a biztos szavazó pártválasztók körében a Tárki 10 százalékpontos csökkenést mért az MSZP-nél, és 8 százalékpontos emelkedést a Fidesznél. 28 29


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések A szezonális hatások aszimmetriája azonban csak a március végi előrejelzések pontatlanságában játszhatott egyáltalán közre, a választásokat közvetlenül megelőző eredménybecslések kudarcában már nem. Márciusban (amely hónap egyébként inkább a Fidesznek kedvez) ugyanis a nyers előrejelzési eredmények még nem tartalmaznak semmilyen, egy esetleges áprilisi szezonális hatásra utaló információt. Mivel a közvéleménykutatók moratórium előtti előrejelzései a nyolc nap múlva esedékes választások eredményeire irányultak, ezért ezeket az információkat maguknak a közvélemény-kutatóknak kellett volna figyelembe venniük alapvetően a nyers adatokra épülő szakértői becsléseik kialakításakor.

3. Egy alternatív magyarázat: három kollektív tévedés A következőkben a választást megelőző becslések kudarcának olyan magyarázatára törekszünk, 31 amely választ adhat minden olyan megfigyelt jelenség kiváltó okára, amelyek mozaikszerűen az MSZP-nek a becslésekhez képesti megerősödését és a Fidesz gyengülését jelentették a választásokon. Milyen jelenségekről van szó? Röviden összefoglalva: 1. a felvételek során magas és növekvő volt a rejtőzködők aránya; 2. a rejtőzködők a biztos szavazó pártválasztókon belüli arányokhoz képest nagyobb arányban támogatták az MSZP-t, mint a Fideszt; 3. a rejtőzködők nagy valószínűséggel elmentek szavazni; közöttük azok is, akik eredetileg nem voltak biztosak szavazási szándékukban. Ha elmentek, akkor a biztos szavazóknál nagyobb arányban támogatták az MSZP-t, mint a Fideszt; 4. a pártot választó szavazni szándékozó és szavazók között is magas volt a nem konzekvensen viselkedők aránya: többen szavaztak át az MSZP-re, mint a Fideszre; 5. a Fidesz-támogatókon és szavazási szándékukat biztosra ígérőkön belül magasabb volt az otthon maradók (nem konzekvensen viselkedők) aránya, mint az MSZP megegyező csoportján belül. Visszatérve a választói magatartás a tanulmány elején elemzett típusaihoz, és az ott alkalmazott jelöléseket használva, a 3. táblázatban szereplő becslést torzító nem konzekvens magatartásminták súlya közötti arányokat az 1–5. jelenség alapján felírhatjuk az MSZP és a Fidesz esetében (6. táblázat). Az itt említett utolsó csoport (aktivizálódó átszavazók) arányairól nincs információnk, de mivel mind az aktivizálódók, mind az átszavazók esetében MSZP-dominanciára utalnak a megfigyelések, tényellentétes lenne feltételezni, hogy ami kimutatható külön-külön mindkét csoport esetében, az ne érvényesüljön itt is. Ha a 6. táblázatra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy ebben a helyzetben nem is teljesülhetett a pontos eredménybecslés (1)-ben megfogalmazott követelménye. Elsősorban a lusták csoportjában meglévő torzítottság miatt akkor, ha a konzisztensen viselkedő MSZP-re szavazók többen voltak, mint a Fidesz-szavazók, illetve az összes többi reláció miatt, ha fordított volt a helyzet.

28.6. táblázat - 6. táblázat. A nem konzekvens és a választási eredményeket az MSZP vagy a Fidesz számára kedvezően befolyásoló választóimagatartás-minták közötti relációk

A magyarázat egyik központi fogalma az úgynevezett kollektív tévedés vagy kollektív tévhit, amely a kollektív tudat (Csontos [1999]) egyik esete, amikor ez a közös tudat téves. A kollektív tudat esetei Csontos László nyomán így írhatók fel: legyen X egy jelenség paramétere, amely ténylegesen két értéket vehet fel: 0 vagy 1. Ha egy társadalomban, közösségben 1. mindenki azt hiszi, hogy mindenki más azt hiszi, hogy X = 1; és 2. mindenki azt hiszi, hogy X = 1, akkor ez az X = 1, a közösség közös, kollektív tudatának része, függetlenül attól, hogy X = 1 ténylegesen igaz, vagy hamis. Ha valójában X = 0 teljesül, akkor beszélhetünk kollektív tévedésről, ha igaz (X = 1), akkor „helyes”, „igaz” kollektív tudatról. Különös eset az, hogy kollektív tudat akkor is létezhet, ha csak az 1. feltétel teljesül. Ekkor a kollektív tudat állítása (X = 1) nincs meg a közösség egy tagjában sem, miközben megvan mindenkiben (például „A magyarok azt gondolják magukról, hogy pesszimisták” állítás akkor is lehet a magyar kollektív tudat része, ha Magyarországon senki sem tekinti magát pesszimistának). Ezen túl az is megállapítható, hogy X értékei és a kollektív tudat 1. és 2. feltétele között háromféle reláció lehetséges. Vagy nincs semmiféle kapcsolat közöttük, tehát X állapota független attól, hogy a közösség tagjai mit is gondolnak róla (például a Nap jövőbeli sorsa, léte vagy nem léte független attól, hogy erről mit is hisznek a társadalom tagjai). De lehet olyan kapcsolat, amikor maga az 1. és a 2. feltétel hozza létre azt, hogy X = 1 ténylegesen megvalósul. Ekkor önbeteljesítő jóslattal állunk szemben. Vagy az 1. és a 2. feltétel eredményezi azt, hogy X = 1 nem valósul meg (tehát X = 0 következik be), ekkor pedig önmegsemmisítő jóslattal van dolgunk. Lásd erről még Merton [1980] és Boudon [1979], illetve e dolgozat összefoglaló részében írtakat. 31



Jelenségek

Relációk

A jelenség megfigyelésének forrása

A lustákon belül több Fidesz-, mint MSZP-támogató volt

E*M ⋂ nE < E*F ⋂ nE

Gallup [2002a]

Az átszavazókon belül több MSZP-, mint Fidesz-szavazó volt

E*F ⋂ EM > E*M ⋂ EF

Gallup [2002b]

A rejtőzködőkön és bizonytalanokon belül több MSZP-, mint Fidesz-szavazó volt

E*N ⋂ EM > E*N ⋂ EF

Kolosi–Tóth [2002] Gallup [2002a], [2002b] Tárki [2002a]

Az aktivizálódókon belül több MSZP-, mint Fideszszavazó volt

nEM* ⋂ EM > nE*F ⋂ EF

Gallup [2002a]

Az aktivizálódó rejtőzködőkön belül több MSZP-, mint Fidesz-szavazó volt

nEN* ⋂ EM > nE*F ⋂ EF

Nincs (Medgyessy–Orbán-vita)

Az aktivizálódó átszavazókon belül több MSZP-, mint Fidesz-szavazó volt

nE*F ⋂ EM> nE*M ⋂ EF

Nincs (logikailag levezethető)

A csillag jelenti pártpreferencia-vizsgálatokban megfigyelt, szándékolt választói magatartást, a csillag nélküli pedig a választásokon ténylegesen megnyilvánulót. F: Fideszt támogatók, M: MSZP-t támogatók, N: „nem tudom” „nem mondom meg” válaszokat megadók, E: szavazási részvétel, nE: nem szavazók, ⋂: „és” kapcsolat. A közvélemény-kutatók tehát a Magyarországon hagyományosan alkalmazott módszereikkel (a pártválasztásra vonatkozó kérdés, kiegészítve a részvételi szándékra vonatkozó kérdéssel) a 2002-es választások első fordulója előtt eleve kudarcra voltak ítélve. A tanulmány címében feltett kérdésre tehát egyértelmű nemmel kell felelnünk abban az esetben, ha a választási előrejelzések során csak a két fenti kérdésből származó információkat használták fel. Ebben az esetben nem az számít véletlennek, ha valamelyik közvélemény-kutató tévesen adja meg a pártok sorrendjét, hanem az, amikor mégis eltalálná az eredményt. 32 De mi okozta azt, hogy a 2002-es választások előtt ilyen extrém helyzet állt elő, és a nem konzekvens magatartástípusokat választók száma szisztematikusan kedvezett az MSZP-nek, és hátrányba hozta a Fideszt? Ez nézetünk szerint több olyan tényező együttállásából, interakciójából következett, amelyek külön-külön Tehát azonos kiinduló feltételek esetén valójában nem a sikertelen előrejelzések léte, hanem éppen a sikereseké szorulna magyarázatra. Ebből a szempontból a gyengébb – a harmadik – sikerkritérium szerint helyesnek bizonyult két Medián-prognózis a figyelemre méltó. Három eset lehetséges: vagy véletlen volt ezek sikere; vagy a Mediánnál már ekkor felismerték, hogy milyen helyzettel állnak szemben, és az általánosan alkalmazott két kérdésen túl egyéb indikátorokból származó információkat is figyelembe vettek az első forduló előtti két előrejelzésük kialakításakor. Vagy pedig, harmadik eshetőségként, a „nem tudják, de teszik” jelensége érvényesült, azaz mindent ugyanúgy csináltak, mint korábban, de valamilyen ismeretlen, a mintavétel, az adatfelvétel paramétereivel kapcsolatos tényező miatt tudtak a fenti kritérium szerint helyes előrejelzést adni. 32


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések egyáltalán nem okozták volna az előrejelzések sorozatának kudarcát, de együttesen, egymásra hatva, igen. Nézzük ezek után miről is van szó! Ehhez előre kell bocsátanunk két alapfeltételt: A1. A közvélemény-kutatók nyilvánosságra hozták becsléseik eredményét a választást megelőző hónapokban. (Ezt tették korábban is, de ez a választási eredménybecslések kimenetele szempontjából indifferens.) A2. A választások során érintett mindhárom szereplő, a választók, a pártok és a választói magatartást vizsgálók (a közvélemény-kutatók), a korábbi eredménybecslések kedvező tapasztalataitól vezérelve komoly hitelt adtak a pártpreferencia-vizsgálatok eredményeinek. Ha egy párt támogatottságának csökkenését/növekedését mutatta ki egy közvélemény-kutató, akkor ezt ténylegesen a támogatottság csökkenéseként/növekedéseként értelmezték mind a pártok, mind pedig a (közvélemény-kutatásokra figyelő) választók. A közvélemény-kutatók pedig ugyancsak hittek eredményeik érvényességében. (Hogyan is tehettek volna másképp?) Nézzük meg ezek után, hogy mit is mutattak ezek a vizsgálatok a választások előtti fél évben! Összpontosítsunk az MSZP és Fidesz közötti párharcra, és minden vizsgálat eredményéből csak az MSZP- és a Fidesztámogatottságnak a biztos szavazó pártválasztók között kapott különbségeit ábrázoljuk! Azt látjuk, hogy a Gallup kivételével a többi cég többé-kevésbé hasonló tendenciákat látott az MSZP és a Fidesz támogatottságának alakulásában (lásd a 3. ábrát). Más-más szinten ugyan, de az MSZP és a Fidesz támogatottságának különbsége hasonlóan rajzolható fel a Medián, a Szonda és a Tárki adatai alapján. Ez a különbség egyre csökkent 2001. november és 2002. január–február között, majd márciusra újra megnőtt. Január–februárban mind a Medián, mind a Szonda, mind a Tárki kisebb-nagyobb mértékű MSZP-fölényt mért a biztos szavazó pártválasztók között. Ez a fölény eltűnt március végére, és erőteljes Fidesz-vezetéssé váltott át. Az ezt követő utolsó (az első fordulót közvetlenül megelőző) becslésnél újabb különbség mutatható ki a közvélemény-kutatók között: míg a Szonda szerint nem történt változás, addig a Gallup, a Medián és a Tárki a Fidesz-fölény némi olvadását regisztrálta. Ezek alapján a fenti két alapfeltétel mellett két időben egymást követő eseményre kell felhívnunk a figyelmet.

3. ábra. A négy közvélemény-kutató becslései az MSZP és a Fidesz–MDF támogatottságának különbségére a biztos szavazó pártválasztók körében, százalék 2001. november–2002. április Jelmagyarázat: M1, M2, M3, M4: március első, második, harmadik és negyedik hete. Az egyes cégek márciusi előrejelzéseit úgy szinkronizáltuk, hogy minden esetben az adatfelvétel utolsó napja szerinti hétnél ábrázoltuk azokat. E1. Négy közvélemény-kutatóból három (Szonda, Tárki, Medián) az MSZP megerősödését, előretörését regisztrálta januári és februári felvételei során. E2. A Tárki márciusi első felvétele jelentős „visszarendeződést” mutatott: újra meghatározó (10 százalékpontos!) Fidesz-fölényt. A Szonda következő héten lebonyolított vizsgálatának eredményei követték ezt


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések a tendenciát, de még mindig némi MSZP-előnyt mutatva ki. Később a március végi felvételek már mind egyöntetű Fidesz-vezetést mutattak. Ezek után nézzük meg azt a hat tényezőt, amelyek nézetünk szerint elvezettek az eredménybecslések kudarcához! F1. Tévedés a Fideszhez kapcsolódó szavazási attitűdökben. Döntő jelentőségű volt a téves eredménybecslésekben az, hogy mind a közvélemény-kutatók, mind pedig a pártok között a Fidesz alapvetően tévedett a választások előtti héten a Fideszhez kapcsolódó választói attitűdök megítélésében. Arra számítottak, hogy az egyértelmű Fidesz-vezetést mutató közvélemény-kutatási eredmények nyilvánosságra kerülése (március végén) beindítja a „siessünk, mert lemaradunk!” („csatlakozz a győzteshez!”) folyamatot: azaz, hogy az eddig bizonytalan választók, látva, hogy a Fidesz vezet, kezdenek azon gondolkodni, hogy ők is a Fideszre fognak voksolni, és végül rájuk szavaznak. Ezzel szemben nem ez, hanem ennek fordítottja, a „vesztes ügy, igaz ügy” érvényesült az április 7-i választáson („vezet a Fidesz [ami nem jó], tehát nem a Fideszre kell szavazni!”).33 Ez a félreértés szerephez jutott a választások eredményében is. A közvélemény-kutatók választási eredmény-becsléseik közzétételekor két lehetőség közül választhatnak. Vagy közlik a nyers felmérési eredményeket, és nem korrigálnak, vagy eleve bekalkulálják ezekbe a pártok támogatottságának azokat a várható változásait, amelyeket maga a közzététel eredményez. Ha a „siessünk, mert lemaradunk!” hatás érvényesülését feltételezik a vezető párt esetében, és ez a feltételezés különben helytálló, akkor a kiigazítás és a kiigazított eredmény közlése javít az adott párt helyzetén. A kiigazítás elmulasztásának azonban nem lesz hatása a választások végeredményére. De fordított a helyzet a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás esetén. Ekkor a kiigazítás elmulasztása, és a kiigazítatlan eredmény közzététele ront a vezető párt helyzetén, sőt a választás kimenetelét is megfordíthatja, ha a szóban forgó hatás erős. Ha ekkor előzetesen kiigazítják eredményeiket, és ezeket hozzák nyilvánosságra, akkor ezek nem változtathatják meg a választások kimenetelét – és létezik olyan kiigazított eredmény, amely aztán pontosan be is következhet (Simon [1987]). Ezek szerint a Fidesz támogatottságára vonatkozó becslések kiigazítatlan közlése a márciusi utolsó felvételek során önmagukban is hozzájárulhattak a mértnél alacsonyabb Fidesz-támogatottsághoz az áprilisi választások első fordulójában. Egy ilyen hipotetikus esetet ábrázoltunk (Simon [1987] nyomán) a 4. ábrán. Ebben E-vel jelöltük a közvélemény-kutatók eredménybecsléseit a Fidesz támogatottságára vonatkozóan, S-sel pedig a tényleges támogatottságot. Az ábrán látható 45 százalékos szaggatott egyenes mutatja azokat az eseteket, amelyek mindegyikére S = E, azaz az előzetesen becsült és a tényleges szavazatarányok megegyeznek, az eredménybecslések minden esetben pontosak. Az S = f (I, E) függvény mutatja a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás érvényesülését. Az E * jelenti a Fidesz korrigált becslésből kapott támogatottságát, amely mellett a Fidesz tényleges támogatottságának eredménye S * lesz. E * tehát két fontos tulajdonsággal bír: ha nyilvánosságra hozzák, igazolódni fog; és nem változtatja meg a választás kimenetelét. Egy másik becslést is ábrázoltunk az ábrán, E’-t, ami pedig a Fidesz támogatottságának a közvélemény-kutatók által az adatfelvételek adatai alapján kapott nyers eredményét mutatja. Ennél, ha nem lenne a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás, pontosan I lenne a Fideszre ténylegesen szavazók aránya. De mivel létezik ez a hatás, és az ábrán egészen extrém erősséggel ábrázoltuk, a korrigálatlan adatfelvételi eredmények közzététele után a Fidesz támogatottsága radikálisan lecsökken I-ről S’-re. Mivel pedig I > 50 százalék > S’, ez azt is jelenti, hogy a korrigálatlan eredmények közzététele miatt az eredmény megfordul, és a Fidesz el is veszti a választásokat. 34

Ebben a helyzetben tehát a magát balról és jobbról egyenlő távolságra definiáló, de magát a kormányváltó erőkhöz is soroló Centrum Párt léte kétségtelenül az MSZP-nek kedvezett. 34 Simon erről a két lehetőségről így ír a „vesztes ügy, igaz ügy” esetén: „…megfelelően kiigazított E* előrejelzés nyilvánosságra hozatala nem változtathatja meg egy két jelöltet felvonultató választás kimenetelét; ám az E’ előrejelzés, vagyis I pontos becslésének nyilvánosságra hozatala esetleg megfordítja a választás eredményét. Az utóbbi eshetőség csak akkor következik be, ha a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás nagyon erős.” (Simon [1987] 241. o.) 33



4. ábra. A „vesztes ügy, igaz ügy” hatása a Fidesz választási eredményeire korrigált és nem korrigált közvélemény-kutatói becslés közzététele esetén (S < I, ha E > 50 százalék) Nyilvánvaló, hogy ez csak egy illusztratív példa a Fidesz-támogatottság alakulása és a közvélemény-kutatók eredményeinek nyilvánosságra hozatala közötti összefüggések megvilágítására. De mint ilyen illusztráció fontos annak felismerésében, hogy a „siessünk, mert lemaradunk” és a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás összekeverése és téves megítélése hatással lehetett nemcsak a közvélemény-kutatók eredménybecsléseinek kudarcára, hanem magára a Fidesz támogatottságának alakulására is. Nem tudjuk mennyire volt erős a Fidesszel kapcsolatban a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás március utolsó hetében, a március végi adatfelvételek idején, de feltételezzük, hogy ennek valamilyen mértékben már ekkor léteznie kellett. E két hatással kapcsolatos félreértésnek meghatározó jelentősége volt abban, hogy a közvélemény-kutatók gyanútlanul (és tévesen) úgy határozták meg a nem válaszolók és „nem tudom” választ adók, de a szavazáson biztos részvételüket ígérők pártpreferenciáit, hogy ezeknél a biztos szavazó pártválasztóknál kapott támogatottsági arányokat alkalmazták. Továbbá abban, hogy nem számítottak az általuk becsült részvételi adatok pontatlanságára.35 Ha tudatában lettek volna annak, hogy a „vesztes ügy, igaz ügy” érvényesül a Fideszre vonatkozóan, akkor az április 7-ei eredménybecsléseikben a következőkkel kellett volna számolniuk: a) a nem biztos szavazókon belül végül többen elmennek szavazni, és akik így tesznek, azok többségükben nem a Fideszt fogják támogatni; b) a biztos szavazókon belül, a rejtőzködők között számottevően magasabbnak kell lennie az MSZP-, mint a Fidesz-támogatók arányának, mint a biztos szavazó pártválasztókon belül. Ezen túl a Fidesz maga is félreértette ezt a helyzet. Mégpedig kétszer is. Először akkor, mikor nem vette számításba azt, hogy konfrontatív üzenetektől terhelt kampánya nem hoz, hanem inkább visz szavazatokat, ha vezető pozícióban van. Másodszor pedig akkor, mikor látva a március 29-én közzétett közvélemény-kutatói előrejelzéseket, azt, hogy mindenhol egyértelműen vezet az MSZP előtt, a „siessünk, mert lemaradunk!” hatásra számított, és eleve biztosítva látta azt, hogy kellő számú Fidesz-támogató megy el szavazni, akikhez az eddigi bizonytalanok közül is számosan fognak végül a Fideszhez csatlakozni. Ha tisztában lett volna azzal, hogy vele szemben már a fordított hatás érvényesül, akkor egyből stratégiát kellett volna váltania azért, hogy leszerelje az ellene hangolódott választói csoportokat, és azért, hogy minél inkább a választásokon való részvételre buzdítsa saját híveit.36 F2. A Fidesz konfrontatív üzenetei. A fentiek mellett még arra is szükség volt a hibás becsléshez, hogy a Fidesz, illetve az őt támogató mozgalmak (például a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület) a választások előtti másfél hónapban erőteljes, aktivista és helyenként konfrontatív kampányt folytattak. Bizonyára szerepet játszott ebben az MSZP-nek több közvélemény-kutató által kimutatott, januári, februári előretörése (E1.). Ennek a kampánynak az üzenetei elsősorban nem az MSZP ellen, hanem inkább a nem Fidesz-szavazókra irányultak. őket kívánták meggyőzni arról, hogy „a Fidesznek nincs alternatívája”. A Fidesz ezt a kampánystratégiát folytatta a választások első fordulójáig. Ezen üzenetek azonban közvetlenül nem mozgósítottak, nem szólítottak Hozzá kell tennünk, korábbi empirikus eredményeik az általuk alkalmazott megoldások jóságát támasztották alá (Kolosi–Tóth [2002], Marián [2002]). 36 Erre a váltásra az első forduló után azonnal sor került. A Fidesz meglehetősen pontosan és gyorsan felismerte, hogy jelentős, a pártot támogató tartalékokkal rendelkezik, és ezeket a tartalékokat kell és lehet is mozgósítani: legelőször is azokat a Fidesz-szavazókat, akik a felméréseknél még biztos szavazónak mondták magukat, de akik az első fordulóban végül mégsem mentek el szavazni. Másrészt – gyors váltásként – egy erőteljes MSZP-ellenes kampányba kezdett. 35


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések fel a választásokon való részvételre, és a Fideszre való voksolásra, 37 hanem tényekkel és intellektuális érvekkel („szerződés a polgárokkal”) igyekeztek meggyőzni a választókat arról, hogy a Fidesz milyen sok jót tett kormányzati pozícióban („A jövő elkezdődött”). Ez a stratégia inkább a Fideszt korábban is támogatókat győzte meg újból döntésük helyes voltáról, és kevésbé tudott új szavazatokat szerezni a politikailag kevésbé involvált, bizonytalanok („nem tudom” választ adók) táborából. ők ugyanis a biztos szavazókkal ellentétben inkább az alacsonyabb státusú, alacsonyabb iskolázottságú rétegekből kerültek ki (Kolosi–Tóth [2002]), akik kevéssé fogékonyak az ilyen, intellektuális meggyőzésen alapuló üzenetekre. Másrészt a Fidesz több, a kampányban elhangzott üzenete konfrontatív tartalmú volt. Itt csak két, március közepén-végén történt mozzanatot említünk: a) az első forduló előtti kokárdás „nyílt szavazás” ötletének elfogadását; és b) a Fidesz egyik alelnöke, Kövér László fatálisnak bizonyult március 14-ei, és március 23-ai „köteles beszédeinek” üzenetét.38 F3. Választorzítás, rejtőzködés. Miután a Fidesz MSZP-vel szembeni vezetéséről közvélemény-kutatási adatok kerültek nyilvánosságra (A2., E2.) és a Fidesz bizonyos, a választóknak szóló üzenetei konfrontatív tartalmakat hordoztak (F2.), valamint mindenki hitelt adott a nyilvánosságra került eredmények valóságosságának (A2.), egy olyan folyamat indult meg, ami a közvélemény-kutatási adatok torzítottságához vezetett. Ennek első lépése volt az, hogy a bizonytalanok és a biztos szavazók egy csoportja a Fidesznek a választókhoz címzett konfrontatív üzeneteire39 válaszul, és hitelt adva a közvélemény-kutatók becsléseinek, hogy a Fidesz vezet, három lehetőség között választhatott a pártpreferencia-kérdésre adott válaszai során: a) ellenáll; b) menekül; c) behódol. Az első esetben vagy megmondja választott pártját, ami nem a Fidesz; vagy pedig úgy áll ellen, hogy a „nem mondom meg” lehetőséget választja. A második esetben elkerüli a kényelmetlen helyzetet és a „nem tudom” választ adja. A harmadik esetben több-kevesebb meggyőződéssel (lehet, hogy csak konformitásból) a Fideszt jelöli meg választott pártként. Azok egy része, akik korábban az MSZP-t támogatták, nagy valószínűséggel választották a „nem tudom”, „nem mondom meg” válaszokat – ők lettek a rejtőzködő MSZPszavazók.40 Akik pártválasztásaikban korábban bizonytalanok voltak, továbbra is bizonytalanok maradtak, de valószínű, hogy egyre inkább riasztották őket a Fidesz konfrontatív üzenetei. E csoport egy részének magatartása, illetve magatartásának megváltozása – később látni fogjuk – döntő mértékben hatott egyrészt a választások kimenetelére, másrészt a hibás eredménybecslések létrejöttére. Ez a választorzítás elsöprő erővel az első forduló előtti utolsó becslésekben volt érzékelhető, de kismértékben már meg kellett jelennie a március végi felvételek eredményeiben is. F4. Torzított eredmények mérése és kollektív tévedés ezen eredmények értelmezésében. Részben a választorzítás eredményeként a közvélemény-kutatók a Fidesz további erősödését regisztrálták. Március végi Mozgósító, könnyen megjegyezhető jelszóval éppen a Fidesz operált az 1990-es parlamenti választásokon: („Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”) 38 A békéscsabai „sorsfordító” beszéd története és utóélete külön elemzést kívánna. Itt csak három dolgot jegyzünk meg. Kövér egy szokásos ad absurdum nyelvi fordulatot használt az olimpiai játékok Budapesten történő megrendezhetőségével kapcsolatos álláspontja kifejtésénél. Ha vita közben például azt mondja valaki: „Ha ez neked nem tetszik, akkor fulladj meg!” természetesen ez nem jelenti azt, hogy szeretné megfulladva látni beszélgetőpartnerét. Egy ilyen megnyilatkozás azonban nagyon erős érzelmi intenzitást árul el – ami legalább ugyanilyen erős és negatív érzelmi intenzitást válthat ki abban, akinek mondják. Másrészt Kövér ebben a szerkezetben az öngyilkosságot használta példának egy olyan országban, ahol köztudottan magas az öngyilkossági ráta (és ennek önakasztásos módja messze a legelterjedtebb), ezen ország gazdaságilag viszonylag elmaradott megyéjében (Békés), ahol egyébként a 2001-es adatok szerint az öngyilkosságot elkövetők lakónépességhez viszonyított aránya mintegy 40 százalékkal haladja meg az országos átlagot. A békéscsabai hallgatóságot ez a fordulat tehát különösen érzékenyen érinthette. (Moksony [1995] elemzése kimutatja, hogy a falusi öngyilkosság elterjedtségében meghatározó szerepet kap az elmaradottság, amit felerősít az öngyilkosság szubkultúrájának, a múltbeli öngyilkossági gyakoriságokkal mért hatása.) Nem véletlen, hogy Fidesz március 14-ei szombathelyi kampányfórumán elhangzott beszéd, amelyről a hangfelvétel is készült, semmilyen visszhangot nem váltott ki (lásd http://www.nyugat.hu ). Csak azután vált ismerté szélesebb körben, hogy ilyen beszéd egyáltalán volt, és az erről való hangkazetta sem veszett el, amikor a március 23-ai békéscsabai beszéd ügye március 28-át követően (a Népszabadság cikke nyomán) a politikai diskurzus tárgyává vált. Végül az elhangzott beszéd realizmusa, az öngyilkossági előkészületek pontos, átgondolt leírása erős hatást gyakorolhatott azokra, akik hallgatták, vagy olvasták. A www.nyugat.hu által közölt hangfelvétel idevonatkozó szövege a következő [Kövér előzőleg az olimpiai játékok megrendezhetőségéről beszél]: „… az egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági ágazatunk a turizmus számára. Szóval egy pillanatra fogadjuk el azt, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Hogy egy képesség nélküli, alkalmatlan, tehetségtelen néppé lettünk az elmúlt néhány évtizedben. Csak én erre azt mondom, hölgyeim és uraim, hogy így viszont nem érdemes élni. Tehát, hogyha így gondoljuk, akkor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet, meg egy viszonylag erős gerendát és szöget, és kössük fel magunkat. (Enyhe kuncogás a teremben.) Csak én azt szeretném kérni azoktól, akik ezt próbálják önökkel elhitetni, évek óta ezt próbálják sulykolni az önök fejébe, hogy legalább járjanak elő jó példával. (10 másodperc taps.) És ha ők már mind végeztek, akkor mi meg mégiscsak gondolkodjunk el azon, hátha nélkülük többre mennénk. (Nagy taps.)” 39 Például a „kokárdás szavazás” logikai sémája körülbelül így foglalható össze: „A Fidesz sok jót tett az elmúlt négy évben. Megalapozta a jövőt. A jövő elkezdődött. A Fidesz képviseli az igazi nemzeti oldalt, a másik oldal nemzetietlen és vallásellenes. Sokan szavaznak a Fideszre, ők mind kokárdát hordanak. Ön miért nem hord kokárdát? Nem a Fideszre szavaz? Ha nem, akkor Ön a nemzetietlen és a vallásellenes erőket támogatja. Ön is nemzetietlen és vallásellenes.” 40 A fentiekkel analóg hatásra hívta fel a figyelmet Butler–Kavanagh [1992] az 1992-es brit választási közvélemény-kutatásokban a válaszelhallgatás és torzítás okait elemezve: ”Labour’s campaign, the pollsters, the broadcast media and the press all submerged the Tory vote. Submerged it because people were guilty and because a kind of social dynamism had been established that made Labour more acceptable than the Conservatives. This led people to be publicly embarrassed and uncertain about expressing support for the Conservatives. But it was also submerged and in the sense that many people hid from themselves their real intentions, feelings and view of where their selfinterest lay.” (Idézi: Moon [1999].) 37


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések becsléseikben immár egyöntetűen – a Szonda és a Medián is – Fidesz-vezetést mutattak ki. Ezek az eredmények azonban már részben az F3., részben pedig a rendszeres havi ingadozások különbségeinek figyelmen kívül hagyása miatt torzítottak voltak és (a tényleges helyzethez képest) felülmérték a Fidesz, és alulmérték az MSZP támogatottságát. Az eredményeket mindkét párt valóságosnak gondolta. A Fidesz úgy értelmezte ezeket, hogy sikeres volt az eddigi aktivista kampánya, sikerült meggyőzni a választókat politikája helyességéről és hasznosságáról, és ebben az egyébként konfrontatív üzenetek is szerepet játszottak. Így a helyesnek vélt (ténylegesen hibás) stratégián nem is módosított. Ezzel egy olyan örvényszerű folyamat indult el, amely egyszerre rombolta ténylegesen a Fidesz szavazóbázisát, és javította virtuálisan a közvélemény-kutatók becsléseiben a Fidesz támogatottságát. Az MSZP úgy értelmezte az eredményeket, hogy most már biztosan vesztésre áll, és össze kell szednie magát ahhoz, hogy fordítani tudjon az eredményeken. Az MSZP stratégiájának alapja a Fidesz támadása volt. Tovább fokozták tehát e támadások intenzitását.41 Időközben azonban észrevették a választók meggyőzésére irányuló, helyenként konfrontatív Fidesz-stratégia („kétfajta Magyarország létezik”) romboló jellegét, és az emiatt válaszúthoz került bizonytalan választóknak egyre hangsúlyosabban egy másik lehetőséget is ajánlottak a nyugalom és a konszenzus jegyében. De nem feledkeztek meg arról sem, hogy a választásokon mozgósítani kell a kormányváltást kívánó szavazókat. A választók is elhitték a közölt eredményeket (A2., F3.). A Fidesz-támogatók meggyőződtek arról, hogy „biztos vezetésre állunk”, az MSZP-t támogatók pedig arról, hogy ténylegesen kisebbségbe kerültek. Ennek eredményeként tovább erősödött a választorzítás mértéke (F3.). (Nőtt a rejtőzködők és ezzel a rejtőzködő MSZP-szavazók aránya42 – ezt figyelték meg a közvélemény-kutatók az első forduló előtti felvételeik során.). Másfelől pedig éppen a márciusi eredmények nyilvánosságra kerülésekor megindult a bizonytalanok MSZP-hez való csatlakozása is. Azaz felerősödött a Fidesz kapcsán a „vesztes ügy, igaz ügy” érvényre jutása – csak erről sem a közvélemény-kutatók, sem a pártok, sem a választók nem tudtak. A közvélemény-kutatók is elhitték saját eredményeiket. Egyértelmű Fidesz-előnyt mutattak ki március végi felvételeikben, és ugyanezt kapták a választások első fordulóját megelőző vizsgálataikban is. Magabiztosan és nyugodtan ültek le tehát a tévékamerák elé április 7-én este hét órakor a biztos Fidesz-győzelem pontos előrejelzésének tudatában. F5. A „vesztes ügy, igaz ügy” kibontakozása. A „vesztes ügy, igaz ügy” hatás kibontakozásához szükséges volt az, hogy nyilvánosságra kerüljenek a március végi választási előrejelzések, és ezek eredményeit minden szereplő maradéktalanul úgy értelmezze, mint tényleges Fidesz-vezetést (A1., A2.). Másrész szükséges volt az is, hogy a Fidesz április első hetében továbbra is konfrontatív üzeneteket továbbítson a választók számára (F2.). Ez vezetett egyfelől a választorzításhoz és rejtőzködéshez (F3.), valamint ahhoz, hogy a bizonytalanokban Fidesszel szembeni attitűdöket hívott elő. Ezek az attitűdök a választásokon úgy érvényesültek, hogy a) a szavazni szándékozó bizonytalanok végül elmentek választani, és nem a Fideszre adták voksukat; miközben ugyanígy tett b) a korábban szavazni nem szándékozó bizonytalankodók egy része is. E két csoport aránya nagyobb volt azoknál a bizonytalanoknál, akiket a Fidesz-kampány, illetve a Fidesz vezető pozíciója győzött meg arról, hogy a Fideszre kellene szavazniuk. F6. Tévedés a választásokon megnyilvánuló választói viselkedésre vonatkozó várakozásokban. Utoljára hagytuk a harmadik – de az eredménybecslések szempontjából rendkívül fontos – kollektív tévedést. E szerint Kövér László „köteles beszéde” is ekkor lett téma – ebben végig az MSZP-é volt a meghatározó szerep, az MSZP tematizált, nem pedig a Fidesz. Ebben a diskurzusban a Fidesz több kommunikációs hibát is elkövetett. Például inkonzisztensen védekezett: míg Orbán bagatellizálni próbálta, addig más párvezetők és maga a Fidesz-központ cáfolta az ügyet. Először cáfolták azt, hogy ilyen elhangozhatott, majd lépéskényszerbe kerültek, miután a www.nyugat.hu szerkesztőségében meglelték a kazettát, és feltették a világhálóra; innen pedig a felvétel az olvasottabb weboldalakra került. Az MSZP kommunikációs fölénybe került. Kovács László Mádl Ferenchez írt nyílt levelet („Az MSZP elnöke azt kéri az államfőtől, hogy ítélje el a társadalmi béke megbontóit. Nyílt levelében Kovács László arra szólított fel: a kormányfő és a legnagyobb kormánypárt nyilvánítsa ki, hogy nem ellenséget, nem koloncot, nem kiiktatandó akadályt, hanem a nemzet felemelésében érdekelt és együttműködő, becsületes embereket lát mind a tízmillió magyar állampolgárban” (www.index.hu), kampányfilmet készítetett, amelyben szerepelt, de nem szó szerint, a Kövér-féle akasztásos motívum [„ki nem örül a kormány tevékenységének és sikereinek, az akassza föl magát. Anyu, te érted ezt?” – hallható az MSZP legújabb kampányfilmjében, amelyben felhívja a narrátor a figyelmet arra is, hogy a választó dönti el, kit ültet a hatalomba (uo.), tüntetést szervezett, ahol a tüntetők látványosan, nyakukban egy kötéllel jelentek meg stb.] 42 Ezt a mozzanatot jól leírja a Noelle-Neumann [1984] által kidolgozott elmélet, a „hallgatás spirálja”. E szerint egy népszerűtlennek, illetve kisebbséginek gondolt vélemény képviselői leginkább eltitkolják ebbéli meggyőződésüket mások előtt. Mivel pedig ezek a vélemények így nem nagyon jelennek meg a társas érintkezés során, azt a látszatot keltik, hogy kevesen értenek egyet az ilyen véleményekkel, kevesebben, mint ténylegesen. Ezzel pedig még inkább népszerűtlen lesz ezen vélemények képviselete, és még kevesebben merik ezeket nyilvánosan képviselni. A közvélemény-kutatásokkal kapcsolatos magyar irodalomban Fischer [2001] tér ki e jelenség tárgyalására. 41


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések az F4. nyomán a Fidesz-szavazók a választások napján meg voltak győződve arról, hogy a Fidesz győz az első fordulóban. Ez a hitük pedig alapvetően meghatározta a választási részvételre vonatkozó döntésüket. 43 Másrészt az MSZP-szimpatizánsok és az MSZP-re szavazó bizonytalanok is úgy gondolhatták, hogy a Fidesz biztos nyerésre áll – éppen ezért minden egyes nem Fidesz-szavazatra szükség van (F5.). És ha tudtak, elmentek szavazni. Ezek szerint az „igaz ügy, vesztes ügy”, és a „siessünk, mert lemaradunk” hatás mellett a szavazáskor érvényesült egy másik hatás is, amit „lefutott ügy” hatásként említhetünk. Ennek léte összefüggésben áll a közvélemény-kutatók előrejelzéseinek nyilvánosságra hozatalával, hasonlóan, mint azt a „siessünk, mert lemaradunk” és az „igaz ügy, vesztes ügy” hatásoknál már korábban láthattuk. A „lefutott ügy” hatás annál inkább érvényesül, minél nagyobb az eltérés a versengő pártok becsült támogatottsága között, és minél inkább egységes képet rajzolnak a közvélemény-kutatók előrejelzései a választások kimeneteléről. Érdekessége, hogy mind a vezető, mind a vesztésre álló párt támogatóinak szavazási döntéseiben azonos irányban hat: csökkenti a részvételi hajlandóságot a választásokon. Azonban más-más mértékben érvényesül ez a hatás a nyerésre és vesztésre álló párt esetében akkor, ha az „igaz ügy, vesztes ügy” hatás a domináns, mint akkor, ha a „siessünk, mert lemaradunk” hatás. Vagyis a „lefutott ügy” a másik kettővel való interakcióban érvényesül. Az „igaz ügy, vesztes ügy” hatás esetén a nyerésre álló párt támogatóinál jelentkezik inkább, miközben kevésbé csökkenti a vesztésre álló párt támogatóinak szavazási hajlandóságát. A második esetben (a „siessünk, mert lemaradunk” hatás érvényesülésekor) pedig a vesztésre álló párt támogatóinak szavazási hajlandóságát csökkenti inkább, miközben gyengébben érvényesül a nyerésre álló párt támogatóinál. Még egy fontos különbség megfigyelhető a „lefutott ügy” hatás és a másik kettő között: míg az utóbbiak egyszerre érvényesülhetnek az egyik pártról a másik párthoz való csapódásban, illetve átszavazásban, és a részvételi hajlandóság pártpreferenciák szerinti eltérő alakulásában, addig az előbbi hatástalan a pártpreferenciákra, és csak a részvételi hajlandóságra hat, mégpedig egy irányban: csökkenti azt. Minél nagyobb arányú különbséget mutatnak ki a két párt támogatottsága között a közvélemény-kutatók előrejelzéseikben, illetve minél egységesebb az általuk kimutatott kép, annál inkább. A „lefutott ügy” hatás kimutatása azért olyan nehéz, mert hatásirányában megegyezik az előző kettő egyikével – esetünkben az „igaz ügy, vesztes ügy” hatással. Tisztán csak olyan extrém esetekben mutatkozik meg, mint a fent elemzett magyarországi választások különleges esete, máskor hatása egyáltalán nem érvényesül, vagy nem ennyire erős.

4. Következmények A fenti tényezők együttes hatásából fakadt tehát az előrejelzésekhez képest „földcsuszamlásszerű” változást jelentő MSZP-győzelem. Ez a valójában viszonylag kismértékű győzelem (alig több mint 55 ezren szavaztak többen az MSZP, mint a Fidesz területi listájára) azonban nemcsak a közvélemény-kutatókat, nemcsak az idáig magát biztos győztesnek tudó Fideszt, hanem az MSZP-t, és magukat a választókat is meglepte. Mindannyian úgy vélték, hogy a Fidesz-szavazók vannak többségben – és a Fidesz fogja megnyerni a választásokat. A Fidesz üzenetei, a közvélemény-kutatók eredményeinek valóságosként való elfogadása már március végén választorzítás létrejöttéhez (rejtőzködő MSZP-szavazók) vezetett. Ez választorzítás pedig – a március végi közvélemény-kutatási eredmények nyilvánosságra hozatala nyomán – tovább erősödött az első forduló előtti felvételekben. A konfrontatív tartalmú üzentek, a közvélemény-kutatók által mért Fidesz-vezetés és az MSZP-nek erre a helyzetre adott hatékony válaszai a választási kampány során44 a Fidesszel szemben egyre inkább előhívták a „vesztes ügy, igaz ügy” hatást. A választásokon aztán egyszerre érvényesült a rejtőzködő MSZP-szavazók hatása, és az, hogy a nem Fidesz-szavazók úgy érezték kisebbségben vannak, és az ő szavazataikra nagy szükség van. Sokan elmentek szavazni azok közül, akik nem mondták biztosra a választási részvételüket, és nem árulták el pártpreferenciáikat. ők a Fidesszel szembenálló pártra, az MSZP-re voksoltak (aktivizálódók). Harmadszor pedig voltak olyanok, akik megszabadulva a – választásokkal kapcsolatos – vélt csoportnyomásnak való megfeleléstől, a közvélemény-kutatásokon mondotthoz képest átszavaztak: nem az interjúszituációban megjelölt Fideszre, hanem az MSZP-re adták szavazatukat (átszavazók). Negyedszer pedig a Fideszt támogató szavazók jelentős része – hitelesnek fogadva el a közvélemény-kutatók egybehangzóan Fidesz-vezetést mutató március végi előrejelzéseit – biztos győzelemre számított a választás 43 44

ők így gondolkodtak: „úgyis győzünk, az én szavazatomra már nincs is szükség” (Gallup [2002a] és Marián [2002]. Az ilyen irányú hatásokat Medgyessy szereplése is erősíthette a miniszterelnök-jelöltek tévévitáján.


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések napján. ők végül úgy gondolták, nyugodtan otthon maradhatnak, ezzel nem veszélyeztetik a Fidesz nagy arányúnak ígérkező győzelmét (lusták). Az első fordulóban erőteljesen érvényesült tehát a „lefutott ügy” hatás is.45

5. Néhány tanulság Az eredménybecslések kudarcához tehát a nem konzekvens szavazói magatartástípusok viszonylag nagy súlya és a két párt szerint eltérő arányai járultak hozzá. Ezek elsősorban az a) aktivizálódók, b) a rejtőzködő MSZPszavazók, c) a lusta Fidesz-szavazók, valamint kisebb részben d) az átszavazók voltak. Az a folyamat pedig, amely ezeket a mozgásokat elindította, a 2002-es választások első fordulója előtt jelentkező három kollektív tévedésből fakadt. Egyrészt a „siessünk, mert lemaradunk” és a „vesztes ügy, igaz ügy” érvényesülésének téves megítélésében a vezető pozícióban lévő párt, a Fidesz kapcsán; másrészt a március végi közvélemény-kutatási eredményekben már megjelenő szisztematikus torzítás miatt a közvéleménykutatások eredményeinek valóságosként való elfogadásában és értelmezésében; harmadrészt a választóknak a választások várható nyertesére vonatkozó téves tippjében. Ez utóbbi vezetett a „lefutott ügy” hatáshoz. Nemcsak a közvélemény-kutatók tévedtek tehát – ami, tudjuk, számukra nem gyógyír –, és ők sem csak a választási eredmények előrejelzésében. Az is világos, hogy az első két kollektív tévedésből következett a harmadik – és végső soron ezek magyarázták a közvélemény-kutatók hibás eredménybecsléseit is. Milyen tanulságokkal szolgálnak az eredmények? Először is a pártoknak nagyon óvatosan és körültekintően kell meghatározniuk, hogy mikor indíthatnak „frontális támadást” a választók megnyeréséért, meddig mehetnek el konfrontatív üzeneteikkel. Jó, ha tudják, hogy milyen kép rajzolódott ki róluk a választókban, illetve az a választói kör, amelyet meg kívánnak nyerni maguknak, várhatóan hogyan reagál a különféle üzenettípusokra. Tudniuk kell továbbá azt is, hogy milyen irányú és erősségű választói reakció várható irányukban, ha a rájuk vonatkozó közvélemény-kutatási eredmények nyilvánosságra kerülnek a választások előtt. Nemcsak a „siessünk, mert lemaradunk!”, hanem a „vesztes ügy, igaz ügy” hatással is számolniuk kell. A közvélemény-kutatók számára a pontos eredménybecslésekhez egyértelműnek tűnnek a feladatok. Egyrészt a rejtőzködő („nem tudom”, vagy „nem mondom meg”) választ adó csoportok lehetséges pártpreferenciáit kell meghatározniuk, azt megbecsülniük, hogy milyen valószínűséggel fogják ezek a választói csoportok egyik vagy másik pártot támogatni. Másrészt legalább ennyire fontos a részvételi szándékok pontos előrejelzése. De itt nemcsak azok számát kell meghatározni, akik azt mondták, hogy nem mennek el szavazni, és mégis részt fognak venni a választásokon, hanem azokét is, akik biztos részvételüket ígérték, de nagy valószínűséggel mégsem mennek el választani. Hogy a helyzet ne legyen ilyen egyszerű, ezeket az arányokat nemcsak a választók egészére kell megbecsülniük, hanem a pártpreferencia kérdésre adott válaszok szerint is. Harmadrészt idáig nem volt evidens, de érdemes – legalább a választások előtt – elemezni a közvéleménykutatók becslési eredményeinek hosszú távú adatsorait is. Nem azért, mert ezekből előre lehet jelezni a választási eredményeket – nem lehet. Hanem azért, hogy a választások előtt pontosabban lehessen megítélni és értelmezni az egyes közvélemény-kutatók eredményei közötti különbségeket, kimutatni a szisztematikus, hosszú távon érvényesülő eltéréseket és ezektől elválasztani azokat, amelyek valamilyen szubsztantív, a politikai küzdelem állására vonatkozó információt hordoznak. A negyedik elemzési irány, amely a pontos becslések létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges, az a politikai pártok kommunikációjának, üzeneteinek legalább a választások előtti rendszeres megfigyelése és tartalomelemzése. Ez a nyers eredmények korrekciójánál nyújthat segítséget a közvélemény-kutatóknak a várható szavazói attitűdök meghatározásakor.

Megegyezően a fent leírtakkal, Letenyei–Takács [2003] a téves előrejelzések okait vizsgálva az „igaz ügy, vesztes ügy” hatás és az önpusztító jóslat lehetőségét is feltételezi. Ezekkel kapcsolatban azonban csupán a többségi vélemény ismeretében történő átszavazás jelenségét vizsgálja, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy a választók nemcsak pártkötődéseikről, hanem a választásokon való részvételükről is döntést hoznak. Másrészt kizárja a rejtőzködést, a bizonytalan szavazók választorzítását magyarázó triviális indítékot mint irracionális motívumot. Azaz nem számol a lusta és a rejtőzködő szavazók magatartástípusaival. Elemzésünk és a közvélemény-kutatók post-election vizsgálatai is arra mutatnak, hogy az utóbbi két magatartástípus jelenléte és szisztematikus torzítottsága (többségében lusta Fidesztámogatók és rejtőzködő MSZP-szavazók) nagymértékben hozzájárult az előrejelzések kudarcához, míg az átszavazók hatása érvényesült ugyan, de csak marginális mértékben. 45


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések A közvélemény-kutatókra vonatkozó utolsó tanulság a nyers adatok és a korrigált becslések közzétételére vonatkozik. Láthattuk előbb, hogy a nyers adatok közzététele milyen veszélyekkel jár bizonyos helyzetekben (a „vesztes ügy, igaz ügy” hatás érvényesülése esetén). Az adatok korrekciója pedig legalább ennyire ingoványos talaj. Hol húzható meg a határ, hogy mennyire kell a közvélemény-kutatóknak az adatfelvételük eredményére támaszkodni, és mennyire lehet más információkra alapozni becsléseiket? Az egyik extrém eset az a közvélemény-kutató lenne, amelynek előrejelzéseiben az adatfelvétel csak egy (nem is annyira lényeges) információforrás a sok közül, a másik az, ahol kizárólag az adatfelvételből nyert információkra támaszkodnak, és mindig a nyers eredményeket hozzák nyilvánosságra. De éppen e tanulmányban mutattuk be, hogy az utóbbi taktika csak különlegesen szerencsés helyzetekben célravezető, más helyzetekben nem kívánt hatásokat okoz. A becslés korrekciója, kiegészítő információk gyűjtése elengedhetetlen ahhoz, hogy rendszeresen pontos eredménybecslést lehessen adni. Nem mondhatjuk azt, hogy a nyers adatok közlése tisztességes, a korrigált becsléseké pedig manipulatív. Az utóbbi eset is lehet korrekt, csak a korrigált becsléssel együtt mindig pontosan le kell írni, és nyilvánosságra hozni a korrekció lépéseit és komponenseit. A választók – különösen a Fideszt támogatók – számára is tanulságos volt a 2002-es választások első fordulója. Hitük a győzelemben mint „önpusztító prófécia” (prophétie autodestructrice), 46 olyan jövőre vonatkozó várakozásként érvényesült, amely saját alapjait ásta alá. Mivel az első forduló előtt hitelt adtak a közvéleménykutatók eredményeinek, meg voltak győződve arról, hogy pártjuk nyerni fog – ezért közülük sokan nem is mentek el szavazni. A közvélemény-kutatók előrejelzései tehát rossz irányadónak bizonyultak a választásokon való részvételre vonatkozó döntéseikben. Valószínű, hogy ezután sokkal kevésbé is fognak támaszkodni ezekre, és a jövőben ezen előrejelzések érvényességébe és pontosságába vetett hit is jócskán megcsappan. De ez nem is baj. Itt ugyanis egy önszabályozó folyamattal állunk szemben: a közvélemény-kutatók előrejelzéseivel szembeni túlzott várakozások47 (amit a négy egy irányba mutató márciusi, és az első forduló estéjén nyilvánosságra került, az előbbiekkel megegyező eredményű másik négy előrejelzés is táplált) olyan helyzetet teremtettek, amely szükségképpen vezetett el e várakozások gyengüléséhez.

6. Irodalom Angelusz Róbert–Tardos Róbert [2000]: Pártok között szabadon. Osiris, Budapest. Boudon, R. [1979]: La logique du social. Introduction à l’analyse sociologique, Hachette, Párizs. Boudon, R. [1987]: Oszcillatorikus folyamatok. A tanulmányt fordította: Csontos László. Megjelent: Bertalan László: Magyarázat, megértés, előrejelzés. Membrán Könyvek, 18. sz. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 218–220. o. Boudon, R. [1989]: Subjective Rationality and the Explanation of Social Bahavior. Rationality and Society, Vol. 1. No. 2. október, 173–196. o. Butler, D.–Kavanagh, D. [1992]: The British General Election of 1992. Macmillan, London. Campbell, A. és szerkesztőtársai (szerk.) [1976]: The American Voter, 2. kiadás, University of Chicago Press, Chicago. Campbell, J. E.–Godard, J. C. (szerk.) [1996]: Before the vote: forecasting American national elections, Sage Publications, Thousand Oaks. Csontos László [1999]: Émile Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról, 1986. (Előszó a magyar kiadáshoz). Megjelent: Ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. Osiris Kiadó, Budapest, 19–25. o.

44 A fogalmat Raymond Boudon használja és elemzi részletesen, mint oszcillatorikus folyamatot (processus osscillatoire, Boudon [1987] 218–220. o.). Merton megemlíti az „önmagát beteljesítő jóslat” tárgyalásakor, mint a társadalmi cselekvés nem várt következményeinek harmadik formáját és John Venn 19. századi logikatudós nyomán „öngyilkos jóslatnak” hívja. „Olyan hiedelmekről van itt szó, amelyek megakadályozzák, hogy létrejöjjenek bizonyos körülmények, amelyek önmaguktól különben létrejönnének. (…) Bizonyos csoportok biztosak abban, hogy megnyernek valamilyen játékot, háborút, vagy elnyernek egy általuk nagyra becsült díjat, ezért önelégültté válnak, önelégültségük közönyhöz vezet, s emiatt végül veszítenek” (Merton [1980] 334. o.). Boudon kiemeli, hogy az ilyen folyamatok „különösen gyakoriak azokban a helyzetekben, amelyekben a társadalmi cselekvőknek bizonytalanság közepette kell döntéseket hozniuk. (…) Abból a tényből, hogy a cselekvők úgy vélik: a jövő pontosan olyan lesz, mint a jelen, az következik, hogy a jövő különbözni fog a jelentől” (Boudon [1987] 218. o.) Az igaznak vélt tévhitek racionális alapjait elemzi még Boudon [1989]. 47 A politikai indítékokon kívül ez a túlzott hit is táplálta azt a választások után széles körben elterjedt meggyőződést, hogy nem a közvélemény-kutatók előrejelzései voltak tévesek, hanem a választások eredményeinek összeszámlálásába került hiba. Újra kell tehát számlálni a szavazatokat! 46


Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések Durkheim, É. [1967] (1897): Az öngyilkosság: Szociológiai tanulmány, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Fábián Zoltán [1996]: Szavazói táborok és szavazói hűség. Századvég, Új folyam, 1. sz. nyári szám, 95–111 o. Fischer György [2001]: Hihetünk-e a közvélemény-kutatásoknak?, Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest. Gallup [2002a]: A közvélemény-kutatás feketenapja. http://www.gallup.hu, április 8. Gallup [2002b]: Még egyszer a választási pártpreferenciák mérésének tanulságairól. Miért sikerült a második fordulóban, ami az elsőben nem? http://www.gallup.hu, április 23. Kolosi Tamás–Tóth István György [2002]: Egy tévedés története. Megjelent: Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György: Társadalmi riport, 2002, Tárki, Budapest, 339–367. o. Kovács Éva–Tóth István János [1991]: Ki mit mondott 1990-ben? Választási pártprogramok tartalomelemzése. Politikatudományi Szemle, 1. sz. 1992, 99–123. o. Lányi Gusztáv [2002]: Kampányjátszmák. A 2002-es magyar országgyűlési választások néhány pszichológiai tanulsága. Politikatudományi Szemle, XI. évf. 1–2 sz. 51–72 o. Lavrakas, P. J. (szerk.) [2000]: Election polls, the news media, and democracy. Chatham House Publishers, New York. Letenyei László–Takács Károly [2003]: Önpusztító jóslat. Miért veszítheti el a közvéleménykutatások szerint népszerűbb part a demokratikus választásokat? Századvég, új folyam, 27. sz. 83–99. o. Marián Béla [1998]: Összeállítás az 1998. évi parlamenti választásokkal kapcsolatos közvélemény-kutatásokról. Marketing Centrum. Jel-Kép, 4. sz. 8–27. o. Marián Béla [2002]: „Fekete nap? A közvélemény-kutatók mellélövéseinek szakmai és politikai tanulságai. július, http://www.marketingcentrum.hu Merton, R. K. [1980]: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Budapest. Moksony Ferenc [1995]: A fejlődés ára, vagy az elmaradottság átka? Az öngyilkosság alakulása Magyarország községeiben. Szociológiai Szemle, 2. sz. 73-84. o. Moon, N. [1999]: Opinion polls. History, theory and practice. Manchester University Press, Manchester–New York. Niemi, R. G.–Weisberg, H. F. [1992]: Controversies in Voting Behavior. 3. kiadás Congressional Quarterly Inc. Noelle-Neumann, E. [1984]: The Spiral of Science. University of Chicago Press, Chicago. Simon, H. A. [1987]: Választási előrejelzések ’siessünk, mert lemaradunk’ és ’vesztes ügy, igaz ügy’ hatása. A tanulmányt fordította: Csontos László. Megjelent: Bertalan László: Magyarázat, megértés, előrejelzés. Membrán Könyvek 18., Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 233–244 o. Eredeti megjelenés: Bandwagon and Underdog Effects on Election Prediction. Megjelent: Models of Man, New York, London, 1957, 79–87. o. Tárki [2002a]: A TÁRKI nyilatkozata a választási eredmények téves előrejelzésének okairól. árpilis, http://www.tarki.hu Tárki [2002b]: Gyorselemzés a TÁRKI által 2002. április 10-én készített telefonos vizsgálatról. április, http://www.tarki.hu Tóth István János [2002]: Melyik közvélemény-kutató intézetre szavazna Ön, ha most vasárnap lennének a választások? Wargo Közgazdasági Elemző- és Piackutató Intézet, http://www.wargo.hu.


29. fejezet - Újragondolt közszolgáltatás Mészáros , József A modern államapparátusok majd’ mindegyike az elmúlt száz évben robbanásszerűen növekedett. Korábban az állam csak klasszikus igazgatási funkciókat látott el, napjainkban ez kibővült szociális feladatokkal is. Míg 1800-as évek elején az állam nem jelentett többet, mint az igazságszolgáltatás, a hadsereg és más erőszakszervezetek igazgatási rendszerét, és ezen intézmények finanszírozásához szükséges adó- és pénzügyi apparátust, mára például az oktatást mindenütt természetes állami funkciónak tekintik, holott korábban ezt az egyházak látták el. Az államigazgatás természetes szervezeti szervező elve és létezés módja a bürokrácia volt és maradt, ez természetesnek számított a klasszikus igazgatási szervezetek esetében. Napjainkban mikor az állam szolgáltatási feladatokat is ellát, mindez már nem egyértelmű. Tapasztalhatjuk, hogy a bürokratikusan megszervezett állami szolgáltató intézmények nem jól működnek. Ez nemcsak Magyarországon van így. Az angolszász világ az 1970-es évek közepétől kezdve valóságos szervezeti forradalmat élt át: a reinventing the government forradalmát. Ezt a fogalmat magyar nyelvre nehéz pontosan átültetni, talán a kormányzás újrafeltalálásaként lehetne lefordítani. A thatcheri változások Angliában a közszolgáltatások újraformálásával jártak, és ez később megjelent a tengerentúlon is. A drága, lassú, bürokratikus közszolgáltatások helyett új módon megszervezett valódi szolgáltatóintézményeket kívántak létrehozni. Az Egyesült Államokban az 1980– 1990-es évek közigazgatás fejlesztése hangos volt a „reinventing” mozgalomtól. Hazánkba mindmáig csak kevés szűrődött be ebből a közszolgáltatásokat gyökeresen újraformáló gondolkodásmódból. Mit is jelent ez a gondolkodásmód? Idézzük fel a téma irodalmának klasszikus példázatát! Az 1900-as évek fordulóján az Egyesült Államok haditengerészete megütötte a világátlag színvonalát. A haditengerészet vezetése arra mindig kínosan ügyelt, hogy a térség legjobb tüzérségével rendelkezzen, azaz ma használt idegen szóval fogalmazva: a teljesítményértékelés (benchmarking) szellemében járt el. Egy fiatal tüzértiszt úgy ítélte meg, hogy a hajókra telepített ágyuk célzási technikáját tökéletesíteni lehetne. Különböző beadványokat szerkesztett, de a haditengerészet vezetői rendre elutasították javaslatát, hiszen azt tartották, hogy nincs szükség lényegi javításra, a haditengerészet a régióban vezető szerepet tölt be. Végül a tüzértiszt beadványt szerkesztett az amerikai elnöknek, aki korábban a haditengerészetnél szolgált. Az elnök felismerte a beadvány jelentőségét, és utasította a haditengerészet vezetőségét az új technika bevezetésére. Az új célzási technika megháromszázszorozta a találati pontosságot, azaz élve hadnagyunk javaslatával „reinvenciót” hajtott végre. Nem elégedett meg a viszonylagosan legjobbal. Talán e példázat is rávilágít arra, hogy mit is jelent az újrakitalálás, a reinvenció fogalma, amit röviden talán azzal jellemezhetnénk: vissza a józan észhez! Szeretném hangsúlyozni, hogy a tanulmány tárgya a közszolgáltatások újragondolása, azaz az államigazgatás klasszikus területeivel nem kívánunk foglalkozni, ott helyesnek és rendjén valónak tekintjük a bürokratikus igazgatás elveinek és gyakorlatának további fenntartását.

1. Az államigazgatás szervezése A modern állam kialakulásáról és szervezetéről alkotott véleményünket mindmáig Max Weber munkássága határozza meg. Weber elemzi a modern állam igazgatásának szervezeti megoldásait és a modern államigazgatási szervezet működését. Megállapítja azt, hogy a hatékony államszervezet történelmileg kialakult egyetlen megoldási módja a bürokrácia (Weber [1987] 226–232. o.). Weber szerint a bürokratikus szervezet: • a rögzített hatáskörökön, • a hivatali hierarchián, • az írásbeli ügyvitelen, 348 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Újragondolt közszolgáltatás

• a hivatalnok szakképzettségén, • a szabályok szerint végzett munkán, • a hivatalnokok kinevezésének elvén, • a pozíciótól és a szolgálati időtől függő fizetés elvén alapuló igazgatási szervezet. A weberi elméletet rengetegen bírálták, hosszasan elemezték a bürokrácia diszfunkcióit. Magyar nyelven Michel Crozier [1981] könyve jó összefoglalása a témának. Megítélésünk szerint a weberi elmélet a klasszikus államigazgatási szervezetekre vonatkozik, és nem igazán felel meg az azóta bekövetkezett szervezeti, államigazgatási változásoknak. Weber idejében nem volt még kiterjedt szolgáltató állam, a mai értelemben vett közszolgáltatásokat – amennyiben ilyenek voltak egyáltalán – többnyire magánvállalkozások, egyházak vagy karitatív egyesületek nyújtották, amelyeknek igazgatási szervezete nem bürokratikus elven nyugodott. A „nagy állam” 20. századi létrejötte, azaz az állami szolgáltatóintézmények és szolgáltatások meghonosodása óta a helyzet alapvetően megváltozott. A közszolgáltató intézményeket is igyekeznek bürokratikus elven megszervezni és működtetni. Ez abban az időben, amíg ezen intézmények nem váltak általánossá, valamint hatókörük viszonylag szűk volt, és a közigazgatásban még létezett a bürokrácia ethosza, nem jelentett komoly problémát. Napjainkra azonban a helyzet alapjaiban változott. A közszolgáltató állam elérte növekedésének határait. (Legalábbis a közeljövőt tekintve.) A társadalom érzékennyé vált a szolgáltatások költségére és színvonalára. A globalizációs és transznacionalizációs folyamatok az amúgy is átalakulásra szoruló közszolgáltató intézményeket alapjaiban rázták meg (az más kérdés, hogy sajnálatos módon ezen intézmények jelentős része ezt a válságot nem érzékeli, vagy nem hajlandó szembenézni vele). Globalizáción a tőke nemzetközi áramlásának felgyorsulását és ezen áramlás akadályainak lebontását értjük, míg a transznacionalizáció a korábban nemzeti állami intézmények átalakulását nemzetközivé vagy nemzetközibbé válását jelenti. E kihívásokra új szervezési-szervezeti módok kialakításával próbált reagálni az angolszász és skandináv világ. Az új működésmód kialakításának folyamata – a közszolgáltatások újrafeltalálása – annak kikísérletezését jelenti, hogy hogyan lehet az állami tulajdonban lévő nagy közszolgálati intézményeket ügyfélbarát költséghatékony szervezetekké kialakítani. Magyarországon – és nem csak itt – az állami jelző sajnos nagyon gyakran egyet jelent a silány minőség fogalmával, holott ez nem szükségszerű. Az állami mindössze egy tulajdonformát jelent, és nem szükségszerű, hogy egyben minőséget is jelentsen. Ezzel a kihívással szembesül napjaink magyar közigazgatása is. Az 1990-es években kialakult a piacgazdaság intézményrendszere, és így mára az állami szolgáltatások újragondolásának feladata egyre sürgetőbbé válik. Nem kívánunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy ezen intézmények egy részét érdemes-e állami tulajdonformában tartani, vagy sem. Ez a kérdés általánosságban nem válaszolható meg, minden egyes esetet konkrétan kell megvizsgálni. Azt vizsgáljuk, hogy egy állam által tulajdonolt közszolgáltató intézményt milyen szervezeti megoldásokkal érdemes működtetni.

2. Szervezet- és igazgatáselméleti előzmények Nézzük a bevezetőben említett tüzértiszt példáját! Az újraalakítás (reengineering) irodalmában hagyományosan ezt szokták említeni (többek között Manganelli–Klein [1994] könyvében is szerepel). A találati pontosság majdnem háromszázszoros javulásáról szóló példázatból többek között leszűrhetjük: • az újraalakítás (reengineering) már korábban is volt, önmagában a jelenség nem újdonság, • áttörések csak új „álmok” kapcsán keletkeznek, • a szervezet nagyon gyakran ellenáll az innovációnak, • az innováció csak a vezetés segítségével juthat e céljához, • nagyon gyakran az újdonság a struktúrán kívülről érkezik, • a teljesítményértékelésnek (benchmarking) megvannak a maga korlátai, • az ambíció nagyon fontos motiváló tényező lehet, • a kitartás nagyon fontos erény,



• akár 3 ezer százalékos javulás is elképzelhető. Mit is jelent az újraalakítás? Az újraalakítás a gazdasági, üzleti folyamatok gyors és radikális újragondolása, amely az érintett szervezet addigi céljait és struktúráját érinti azzal a céllal, hogy új módon optimalizálja a szervezet munkafolyamatait. Szervezetszociológiai szempontból nézve egy folyamat különböző tevékenységek együttese, amely az inputokat outputtá formálja. Egy folyamatot három alapvető típusra tudunk bontani: • értéknövelő tevékenység, • kiszolgáló tevékenységek, • és ellenőrző tevékenységek. A folyamat újragondolása a teljes körű tevékenységet érinti, és ily módon nagyon gyakran újradefiniálja az érintett szervezet „üzleti” folyamatait. Az értéknövelő tevékenységeknek azokat nevezzük, amelyek a végtermékek fogyasztói számára igazán fontosak, melyeket valójában hajlandók megfizetni. Az üzleti folyamatok újraalakításához – szemléletéhez, gyakorlatához és alkalmazott módszereihez – igen közel áll a teljes körű minőségirányítás (TQM), a teljesítményértékelés (benchmarking), a legjobb gyakorlat (best practice), a folyamatos fejlesztés (continuous improvement), az üzleti folyamatok teljes újjászervezése (business process improvement) típusú megközelítés. Az újraalakítást szokás a klasszikus szervezetfejlesztési metódusok összefoglalójának is tekinteni, ideértve a teljes körű minőségirányítást, a kihelyezést, az újrastrukturálást stb. Az 1. táblázatban összefoglaljuk az újraalakítás kapcsolatát más szervezetfejlesztési programokhoz.

29.1. táblázat - 1. táblázat. Az újraalakítás kapcsolata más szervezetfejlesztési programmal Újraalakítás

Újra-

Újra-

méretezés

strukturálás

Teljes minőség-

körű Automatizáció

irányítás Kérdésessé

alapvető

személyzet

tett feltevések

a szervezeti

fogyasztói

kapcsoló-

igények

technológia

dások A változás

radikális

terjedelme

személyzet

szervezet

munka-

lentről

alkalmazott

felfelé

rendszerek

megosztás Orientáció

folyamatok

funkconális

funkconális

folyamatok

eljárások

Fejlesztési cél

drámai

részleges

részleges

részleges

részleges

3. Vissza a józan észhez! Elméletek és módszerek A folyamatok újragondolása esetén nagyon gyakran célszerű teljesen elvonatkoztatnunk az adott szervezet aktuális működés módjától, ezt jelenti az üres lap típusú megközelítés. Érdemes pusztán a józan észre hagyatkozva újragondolnunk az adott szervezet alapvető kérdéseit: • a szervezet stratégiája, céljai, • a fogyasztók várakozásai és igényei, 350 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• az alapvető folyamatok értéknövelő megközelítése, • a radikális változás lehetőségei, • a jelenlegi folyamatok problémái, • elképzelések a fogyasztó igényeinek jobb kiszolgálására, • a folyamatok integrációjának és újrakombinálásának lehetőségei, • a támogató folyamatok újraalakításának lehetőségei, • a jelenlegi technológia és egy esetleges radikális változás kapcsolódási lehetőségei, • a szervezeti átalakítás és folyamatszervezés kérdései, • az emberi erőforrás javításának lehetőségei, • esetleges alternatívák megléte. E néhány egyszerű szempont is rávilágít arra, hogy az adott szervezet újragondolása nagyon szerteágazó és alapos forgatókönyvet kíván. Az újraalakítás (reengineering) definíciója: „Az üzleti folyamatok alapvető újragondolása és radikális áttervezése, a szervezet teljesítményének drámai növelése érdekében.” 1 Az elmélet fejlődésére és a realitások talajára való visszaérkezésére utal Hammer–Champy [1994] (219–220. o.), amikor a következőket írják: „Megváltozott-e tudásuk az újraalakításról könyv megírása óta? Igen. Korábban a definíciónkból a »radikálist« gondoltuk a legfontosabbnak.( …) Most azt gondoljuk, hogy a legfontosabb fogalmunk a »folyamat« megragadása. (…) Megközelítésünk lényege az üzlet menedzselése, annak folyamatai körüli fejlesztések révén. Néha ez radikális újratervezést igényel, és néha nem. Ez a hangsúlyeltolódás nem jelenti gondolkodásunk teljes megváltozását, csupán tudásunk finomodását abban, hogy mi a döntő a reeng-ben.” Az angolszász világban az üzleti megoldások átszűrődése a kormányzati szférában már az 1980-as évek derekán megkezdődött. Ennek kiváló összefoglalója Osborne–Gaebler [1992], [1994], amely a téma irodalmát „forradalmasította”. E könyvtől számítva napjainkig könyvtárnyi irodalom született. Az irodalom számos példán keresztül azt mutatja be, hogy hogyan lehet a bürokratikus módon szervezett közszolgáltatásokat hatékony, ügyfélorientált intézményekké alakítani. Bemutatva azt, hogy nagyon gyakran az állam által menedzselt közszolgáltatások privatizációja nem az egyetlen és nem is a legjobb megoldás jó minőségű szolgáltatások nyújtására. Az Egyesült Államokban egyes egyetemek felfedezték, hogy ezek a felszín alatt gyakran nem nagyon sokban különböznek attól az üzleti világtól, amelyet sokszor lenéznek. A Stanford University School of Medicine 1995-ös tanulmánya erre a következtetésre jutott: „Noha az iskola modellje sík/vízszintes és decentralizált, úgy találtuk, hogy mégis a Hammer és mások által leírt hierarchikus felépítés félreérthetetlen érzetét kelti. Ezek a hierarchiák, felelősségi hálók több tucat tanszéken vannak megkettőzve. Mindegyik tanszék szervezeti felépítése egy minihierarchia, amelyet központi hierarchiák felügyelnek olyan funkcionális területek sokaságában, mint a személyi és pénzügyek, támogatott projektek és hasonlók. Ráadásul a kisebb hierarchiák gyakran tükörképei a nagyobbaknak. A problémák mindig egy adott projekt vagy darab papír labirintusszerű útja miatt merülnek fel, amelyet meg kell tenniük, hogy elérjék végső rendeltetésüket. Rutin tételek halmozódnak fel egy jóváhagyásból vagy egy másik számára végzett felülvizsgálatból, gyakorta visszakerülve kis tisztáznivalók miatt. Amikor egy tétel, amely különleges »figyelmet« igényel, átmegy valaki más íróasztalára, bénultan süllyed el a töredékeire hulló munka mocsarában.” Az egyetemek különböző módon válaszolnak a kihívásra. Sokan, köztük az MIT, adminisztratív folyamataikra összpontosítanak, oktatási intézményük ügynevezett üzleti vagy ügyviteli oldalára. Az egyetemek kiadási költségvetése tipikusan több száz millió dollárra rúg, az MIT-é 1,2 milliárd dollár. Ezért érdemes őket közepes vagy még nagyobb üzleti vállalkozásként elgondolnunk, különösen hogy működési infrastruktúrájuk csak közvetetten kapcsolódik oktatási és kutatási tevékenységükhöz. Pénzügyi szervezeteik, beszerzési irodáik és

Hammer–Stanton [1995] (3. o.): The fundamental rethinking and radical redesign of business processes to bring about dramatic improvements in performance. 1



publikációs részlegeik szinte teljesen azonosak magánszektorbeli megfelelőikkel, és ugyanazon módszerekkel alakíthatók is újra. Más tevékenységek – mint igazgatás, diáksegély, regisztráció, szállásügyek – talán speciális elnevezéseket hordoznak, és csak az egyetemekre tűnnek jellemzőknek, valójában üzleti folyamatok funkcionális megfelelői. (Az MIT újralakítási erőfeszítései olyan folyamatokra összpontosítanak, mint a menedzsment beszámolása és a megbízatások, azaz például szerződtetés). E folyamatok újraalkotásával az MIT és más oktatási intézmények lefaragták adminisztratív költségeiket, megszabadították tanszékeiket a papírmunka terheitől, így a valódi munkájukra képesek összpontosítani. A chicagói De Paul Egyetem – Amerika második legnagyobb katolikus egyeteme, több mint 16 000 diákkal – a hallgatókra, fő fogyasztóikra-ügyfeleikre összpontosítva, gondolja újra igazgatási folyamatait. Diákélete során a hallgató számos nem oktatási részleggel lép érintkezésbe. Legtöbb iskolában ezek az érintkezések független, nem integrált folyamatokban történnek. A De Paul Egyetem üzembe helyezett egy számítógépesített kapcsolat/válasz rendszert, amely a diák történetének hosszanti, időbeli bemutatására képes. A rendszer képes új adminisztratív és pénzalapszerző folyamatok integrált rendszerének a támogatására, valamint az egyetem életen át tartó tanulási programjának segítésére is.2 Az említett újraalakítási erőfeszítések, bármennyire értékesek és sikeresek, nem érintik az egyetem és küldetése lényegét: a tanítást és a kutatást. Ezt a határt eddig még csak kevés helyen lépték át, ezek egyike a Boston Waltham külvárosában működő Brandeis Egyetem. Itt Marc Brettler professzor olyan területre alkalmazta újraalakítást, amelyre a legkevésbé gondolnánk: a Biblia tanulmányozására. Minden küldetésvezérelt újraalakítás két dilemmát rejt magában. 1. Hogyan határozzuk meg a sikert? A mennyiség egy ilyen indikátor, de nem elégséges: például több egyetemi hallgató, múzeum- és templomlátogató, több felszolgált étel a rászorulóknak stb. Míg a küldetésvezérelt szervezetek költségeit pénzben mérjük, jótéteményüket nem. Mi a pénzügyi haszna egy jobb Biblia-kurzusnak? Mennyit érdemes költeni újraalakítására? Ki tudja ezt biztosan megmondani? 2. Kik az ügyfelek? Az üzleti világban nagyon egyszerű a válasz. Kövesd a pénz nyomát! De kik Brettle ügyfelei? A diákjai? A diákok szülei, akik állják a számlát? A leendő alkalmazójuk? A bibliatudósok világméretű közössége vagy maga az egész emberiség? Ez a kétértelműség minden küldetésvezérelt szervezetben benne lappang. A fentiekre tekintettel nem meglepő, hogy az első újraalakított küldetésvezérelt szervezetek a leginkább „üzletszerűek” voltak, abban az értelemben, hogy jól meghatározott ügyfélkörrel és pénzügyi fogalmakkal kifejezhető teljesítménymérési lehetőségekkel rendelkeztek. Szerte Észak-Amerikában az első újraalkotott kormányszervek az adóhivatalok voltak. Az adófizetőket fogyasztóikként-ügyfeleikként definiálva – ne felejtsük, hogy ezek nem piacra termelő szervezetek – megpróbálják folyamataikat ügyfél- és szolgáltatásorientáltabbá tenni. Teszik ezt abban a hitben, hogy az adó befizetésének könnyebbé tétele növelni fogja az adózási hajlandóságot és a befolyt adójövedelmeket, a szervezet megújításának sikeressége így pénzügyileg is mérhető. Magyarországon az 1990-es évtizedben létrejött a piacgazdaság szerkezete, alapvető intézményei. Napjainkban válik aktuálissá a közszolgáltatások hatékonyságának növelése. Megítélésünk szerint érdemes másoktól tanulni. Figyelemmel kísérni azt, ami végbement az angolszász világban és Északnyugat-Európában, ahol nagyon gyakran a privatizációt sem lehetségesnek, sem elégségesnek nem tartották, ellenben úgy ítélték meg, hogy az állami szolgáltatások színvonalát radikálisan javítani szükséges, és ehhez találták megfelelő eszköznek az újraalakítást (reengineering).

4. Közigazgatási reformtörekvések Számtalan oka van annak, hogy a közszféra hatékonysága alacsony, néhány ezek közül, amelyek talán a világ összes kormányzatát jellemzik: • a szervezet: a közszolgálati szervezetek gyakran a kliensek szolgálata helyett a belső szabályaikat és a kényelmes működést helyezik a középpontba;

A példák jól megvilágítják, hogy egy európaitól eltérő társadalomban – ahol az állami támogatásra sok területen alig lehet számítani – mennyire fontos és az ügy felől nézve egyáltalán nem megvetendő szerepet tölt be a pénz, a pénzzel való gazdálkodás az üzleti világtól legtávolabb álló területeken is! 2



• tehetetlenségi nyomaték: a kliensek ugyan elégedetlenek lehetnek a szolgáltatással, mégis a szervezet átalakítása nagyon lassú; • a bemenő információk nem a megfelelő kimenetet eredményezik: a szervezeten belül az információk a szervezet működésének minőségét illetően nagyon jelentősen torzulhatnak; • kockázatkerülés: a közszolgálat, a bürokrácia mindig is kockázatkerülő; • a szervezetirányítási készségek alacsony foka: az elmúlt időszakban a közszolgáltatások minősége és az azt előállító szervezet menedzsmentje nem kapott kellő figyelmet; • a közszolgálat hírnévének és hitelének történeti értelemben vett „elrontása”: a közvélekedésben gyakran az „állami” szinonim a silánnyal. Ha Magyarország határain túl keresünk pozitív példákat, akkor láthatjuk, hogy Amerikában különösen sok magán- és közintézet, egyetemi kutatóbázis foglalkozik a kormány és a közintézmények, közszolgáltatások hatékonyságával. Ennek alapvető oka az amerikai állam megszületésében, liberális-republikánus hagyományaiban kereshető, amely az állam szerepét igyekszik minimalizálni, és a meglévőt a lehető legolcsóbbá, leghatékonyabbá tenni. Olyan nagyszabású intézkedések együttesét értjük a továbbiakban reformon, amelyek céljai már nem elsősorban a szűken vett fenti szempontokra irányulnak, hanem a társadalmi igazságosság vagy helyesség és a szociális átalakítás szempontjaira. Tehát, nem annyira a hogyan, hanem a mit és a kiért kérdésre keressük a választ. A forradalmárok és a reformerek között helyezkednek el az olyan közgazdasági gondolkodók (nálunk Liska Tibor, Sós Aladár), akik gazdasági vagy közigazgatási elképzeléseikkel mindkét célt egyszerre kívánnák megvalósítani, de a revolúció hagyományos eszköztára és emberi bázisa nélkül, a kapitalista piacgazdaság talaján maradva. Azt kiteljesítve – még az amerikai megvalósulásán is túllépve – szeretnék elérni a legnagyobb gazdasági versenyképességet és kormányzati hatékonyságot, olcsóságot, valamint egyúttal a társadalmi igazságosságot. Ide tartozhatnak a közigazgatásra is talán alkalmazható „belső vállalkozási modellek” (Síklaky István), amelyek igen hasonlítanak a társadalmi vagy civil vállalkozások (social, civic enterpreneurship) gondolatához, illetve az önmagát megújító (self-renewing) bürokrácia osborne-i gondolatához. A változások nagyságrendjének, mértékének, mélységének vagy radikalizmusának a mértékét a következőkkel ábrázoljuk: Javítások, tökélesítések, teljes körű minőségirányítás (TQM) stb. < újraaalakítás < újrakitalálás < reform < revolúció Az angolszász világban és Északnyugat-Európában sok magán- és közintézet, egyetemi kutató bázis foglalkozik a kormány és a közintézmények, közszolgáltatások hatékonyságával. Ennek alapvető oka ezen államok hagyományaiban kereshető, melyek szerint az állam szerepét erősen ellenőrizni, a meglévő államot pedig olcsóbbá, hatékonyabbá kell tenni. Mit jelent a kormányzati újjászervezés? Olyan nagyszabású intézkedések együttesét, amelynek céljai elsősorban nem az olyan nagyszabású társadalmipolitikai kérdéseket vetik fel, mint a társadalmi igazságosság, hanem azt, hogy a meglévő feltételek mellett hogyan lehet a leghatékonyabban és a legolcsóbban az adott társadalmi célokat megvalósítani. A kormányzás újrafeltalálása (reinventing government) miközben a korábbi javítási módszereknél többet jelent, azokkal él, azokat olvasztja magába, a reform és a revolúció mozzanatát egyszerre tartalmazza. Osborne–Plastrik [2000]: megfogalmazása szerint: „A kormányzat újrakitalálása vagy reinvenciója nem arról szól, hogy megváltoztassuk a politikai rendszert, a választási kampány pénzügyi reformját, a törvényhozói vagy parlamenti reformját (…) stb. Az Egyesült Államokban a politikai reform döntő jelentőségű, ha jelentős reformokat kívánunk elérni a politikában és a kormányzásban – de a reinvención nem ezt értjük, és nem értünk újraalakítást sem. A reinvenció nem arról szól, hogy dobozokat rakosgatunk egy szervezeti ábrán. A reinvenció nem szól a »pazarlás, csalás és visszaélés« megszüntetéséről sem. Nem szól hatékonysági szemlékről sem, amelyek során az egyszeri változtatásokról listát hoznak létre, hogy pénzt takarítsanak meg; a reinvenció arról szól, hogy olyan közintézményeket, szervezeteket alakítsunk ki, amelyek folyamatosan keresik a módját, hogy még hatékonyabbak legyenek. Nem arról van szó, hogy gyomláljuk a kertet, hanem hogy egy olyan rendszert teremtsünk, amely a kertet folyamatosan gyommentesen tartja. (…) Talán legfontosabb, hogy a kormányzat reinvenciója nem szinonim a kormányzat méretének csökkentésével. Egyes közintézmények hatékonyabbak lennének kisebb költségvetéssel és személyzettel, mások nem. Még sohasem találkoztunk senki olyannal – legyen az liberális, konzervatív vagy 353 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


mérsékelt –, aki arra gondolt, hogy azzal tudnánk javítani iskoláinkat, ha lefaragnánk költségvetésüket, és elbocsátanánk tanárjaikat.” Magyarországon e gondolatkör nem ismeretlen, hiszen a témának olyan klasszikusai voltak, mint Liska Tibor és Sós Aladár (sajnálatos módon kezd feledésbe merülni munkásságuk), akik néha forradalmian új elgondolásokat fogalmaztak meg a társadalom, a gazdaság szervezetéről. Liska úgy látta, hogy a jelenleginél sokkal inkább kellene a társadalmi munkamegosztás, a differenciálódás piaci erőinek kibontakozására bízni a közfeladatok megoldását, annál is inkább, hogy az állami, a közszféra teljesítménye rossz. Az külön érdeme Liska eszmefuttatásának, hogy történetiségében és fejlődésében látja a közfeladatok problémáját. Az a néhány száz év, ami alatt kifejlődtek ezek a feladatok, tömeges igénnyé váltak, nem volt elég arra, hogy kibontakozzanak a magángazdasági megoldások, hiszen maga a modern kapitalista piacgazdaság is, leszámítva a néhány száz év előkészítő, felhalmozási időt, alig 200 éves, és érthető, hogy a magánkezdeményezés a leginkább nyereségképes területekre hatolt be. A tömeges oktatás, az egészségügyi ellátás, a nyugdíj történelmi szemmel nézve éppen csak most született. Még Amerikában is az állami oktatásban való részvétel-megtagadó magatartás, és adó nem fizetési magatartás is csak az utóbbi 20 évben lett egyáltalán probléma. Az újrafeltalálás nem szinonim a privatizációval sem. Készleteladások, külső megbízások és más eszközök, amelyek a privatizáció kategóriájába tartoznak, részei az újrafeltalálás eszköztárának. A verseny és a fogyasztói/ügyféli választás az, amely kikényszeríti a javítást. A magánpiaci elemek bevezetése elsősorban azt jelenti, hogy számos piaci cég állandó versenyben van egy bizonyos közfeladat legjobb elvégzéséért, a munka bármikor teljesen vagy részben elveszíthető. Tehát versenyelem kerül a kormányzatba. A fejlett országok tapasztalatai szerint a közszolgálatnak is vannak olyan területei, amelyek felveszik a versenyt a privát szektor hatékonyságával. Osborne véleménye szerint kombinálni kell az üzleti és magángazdasági szellemet a közösségi szemlélettel, hisz nagyon sok mindent a privát gazdaság maga nem tud, vagy nem akar megoldani. Nemcsak a privatizációt, hanem a fogyasztói, ügyféli választást és az érte folytatott versenyt is fontosnak tartja abban, hogy folyamatos javulási kényszer alatt álljon a kormány. Ez a megközelítés meglehetősen egybevág a szociotechnikai szervezetelméleti iskola gondolatatival. Strassmann [1995] ezt írja: „Az kormányzat reinvenciója sem csupán egy másik kifejezés a kormányzat egyszerű hatékonnyá tételére. A hatékonyság a célnak valóban egy része, de sokkal fontosabb a hatásosság. Mi értelme van egy szervezetet vagy rendszert még hatékonyabbá tenni, ha egyébként teljesen hatástalan?…” (24. o.) Az igazi kérdés – eltekintve a korrupció veszélyétől –, hogy az államot mi kényszeríti arra, hogy csökkentse a költségeit, jobb szolgáltatást nyújtson. Tehát például ha van magániskola, mi érdeke van az államnak abban, hogy az állami iskola jobb legyen. Nincs rá igazi válasz. Csak ismételni tudjuk: egyrészt a politikai felelősségérzet, ami minden kiábrándultság és cinizmus ellenére létezik; másrészt a demokratikus többpártrendszer, amely a politika területén biztosítja a versenyt, ezáltal a kritikáját a rossz, pazarló kormányzatnak. Az is nyilvánvaló azonban, hogy ezek messze nem jelentenek olyan erős ösztönző, újraalakító erőt, mint a piacgazdasági verseny. Ezt maguk a politikusok és a teoretikusok is elismerik. A kormányzatiközszolgálati munka újjáformálása, reformja pontosan azt célozza, hogy a hatékonysági mutatók közeledjenek a magánszektorban tapasztalhatóhoz. A legfontosabb vitatott pont az új közszolgálati irányítással (New Pulic Management) kapcsolatban a vállalkozói magatartás megjelenése, illetve annak igénye (Borins [2000]). A kritikusok azt állítják, hogy a vállalkozói szellem azokra az emberekre jellemző, akik a hagyományos szervezeti szerepeket áttörik, akik önmaguk „eladására” nagy hangsúlyt helyeznek, akik kezesség és felelősség nélküli kockázatokat vállalnak, mivel az ajánlók úgy látják, mint a létező jó menedzsmentet, és ajánlják a közszolgálati szektorban való alkalmazását is. A személyek, és a személyi viszonyok jelentőségét is megemlítik e viták során. Egyes szerzők (például Gabis és szerzőtársai [2000]) szerint a helyi önkormányzati és egyéb kormányzati-közszolgálati szervezetek vezetőinek hitelessége, elfogadottsága nagymértékben azon múlik, mennyire jellemzi őket az innováció, a testületi és csoportos döntéshozatali képességek. A vezetéselméleti szakirodalomban ma már ez szinte hagyományos megközelítésnek számít, azonban a közszolgálati szektor számára ez még a fejlett országokban is újdonságnak bizonyul, illetve a 90-es években tetten érhető főáramnak számít. E szerzők összefoglaló javaslatai szerint a vezetés hitelességének ilyen jellegű felvetése segíti a magas szintű adminisztratív vezetők fejlődését, és a közigazgatás szervezeti reformjának sikerét, valamint az együttműködésen alapuló testületi-közösségi munkakultúra kialakulását.



A kormányzati bürokrácia csökkentése egyre fontosabb téma a közszolgálat fejlesztésével foglalkozó szakértők számára (Epstein [1998]). A vállalati folyamatok újraformálása logikájának megfelelően ez a kormányzatiközszolgálati szervezetek belső önvizsgálatával, a kormányzati feladatok és hatalom decentralizálásával, a vevők elégedettségét kiváltó gyakorlat meghonosításával és a lehetséges funkciók privatizálásával érhető el. Számos vezetői reformtörekvést olyan szervezeti elemek akadályoznak meg, amelyek különösen gyakran fordulnak elő a közszolgálatban. Ezek között is a legfontosabb a közszolgálatban dolgozó munkatársak bürokrácia iránti tisztelete, és tradicionálisan kialakult-fenntartott bürokratikus-hierarchikus attitűdjei (Wise [1999]). A munkatársak hagyománytisztelete megnehezíti a modern viszonyokhoz való alkalmazkodást. Hiányzik a bátor egyéni döntéshozói és kockázatvállalói képesség, pedig ez a legfontosabb faktora a tudatos innovációorientáltságnak, az innovációorientált viselkedés szervezeten belüli kialakulásának és e folyamatok támogatásának. Az egyik legnagyobb kihívás a szervezetek számára – különösen a humán erőforrás oldaláról –, hogyan bátorítsanak, neveljenek innovatív magatartásra a szervezeten belül, a tapasztalat és hozzáértés, a tudás és a kreativitás előtérbe helyezésével (Cohen [1999]). Az innovatív magatartás kialakításának módszerét nehéz megtalálni a bürokratikus szervezetekben, sőt, az is előfordulhat, hogy az ellenkezőjét érjük el: az innovációtól való eltántorítást. Ezért nagyon fontosak azok a programok, amelyek a munkaerő számára lehetővé teszik az önfejlődést, az önellenőrzést. Számtalan olyan lehetőség van, hogy a szervezetek támogassák e folyamatokat. Az elektronikus kommunikáció, az e-learning alapú képzési programok mind az önállóságot, az önirányítást és innovatív viselkedést serkentik. Sok újraformálási stratégia és megvalósításuk nem annyira sikeres, amennyire lehetne, mivel a bürokratikus szervezeti kultúra széttöri azt, mintegy harcol ellene (Osborne [2000]). A munkatársak egy része tartózkodik a változásoktól és nem is törekszik a változások lényegének megértésére. Ebben természetesen hibás lehet a menedzsment is, azonban általános jelenség, hogy a bürokratikus szervezetek „tehetetlenségi nyomatéka” még akkor is nagyobb, ha a szervezeti kultúrájukra sokkal inkább jellemző a direkt irányítás, mint a piaci szervezeteknél.

4.1. A közszolgáltatások átalakításának legfontosabb feladatai A közszolgáltatások átalakítás során a sikerhez kombinálnunk kell az üzleti és magángazdasági szellemet a közösségi szemlélettel. Fontosabb céljaink: • költségcsökkentés, hatékonyságnövelés (fajlagos költségek csökkentése), • Az érintettek, ügyfelek kényelmének növelése; • Az úgynevezett bürokrácia csökkentése – ami egyszerre költségcsökkentés, kényelemnövelés és egyszerűsítés, az átláthatóság, az érthetőség növelése; • testre szabás, ügyfélcentrikus, jobb kiszolgálás; • célcsoportok bővítése, szűkítése, váltása; • környezetvédelmi (és nyilván logisztikai, tárolási, racionalizálási) szempontok. Irányelveink a változási programokat illetően a következők. • Legyünk agresszívak, ambícióinkat illetően! (A radikalizmus a célok kitűzésében arra kényszeríti a vezetőket, hogy olyan megoldásokon törjék a fejüket, amelyek segítségével ugrásszerű javulást lehet elérni a működési teljesítményben.) • Ismerjük fel, hogy bár sok minden végrehajtható egy minisztériumon és kormányügynökségen belül, azonban jóval több eredményt lehet elérni a minisztériumok és a hivatalok közötti integrációs erőfeszítések révén! • Tegyük világossá az irányelveket (a stratégiát) a csúcson! Ez egy vezetésről szóló üzenet. Fel kell ismerni, hogy a újraalakítás a működés fejlesztéséről szól. • Végül, sose feledkezzünk meg a politika rejtett zátonyairól! A magángazdasággal ellentétben a kormányzati reingineering erőfeszítések az együttműködők igen széles körét érintik. Meg kell ismerni a legfőbb befolyással rendelkező kulcsszereplőket (szervezetek, vezetők, szakértők), és ki kell építeni a támogatói kört. E nélkül a kormányzati újraalakítási projektek kudarcra ítéltetnek, de legalábbis lelassulnak, és igen költségessé vállnak, kevés eredménnyel.



Az újratervezésben a sürgősség fontos, a végrehajtásról szól. A sietséggel ebben az esetben elkerülhető a pazarlás. Ha tovább tanulmányozzuk a problémát, és tétovázunk, csak a kívülről fenyegető költségvetés és létszámleépítés kockázatát hívjuk ki magunk ellen. Ha a munka nem változik meg, az csak annyit jelent, hogy kevesebb ember többet dolgozik, nagyobb nyomás alatt, miközben csökken a szolgáltatás színvonala. A munka nemcsak költségcsökkentésről és a költségvetés-lefaragásról szól. Az újraalakítás küldetése az, hogy segítségével a kormány lényegesen jobb szolgáltatásokat nyújtson, amelyek versenyképesek a magánszektorral. Az újraalakítás arról is szól, hogy jobb munkahelyeket teremtsünk. Ami azon felül, hogy javítja az állampolgárok kiszolgálását, hangulatát, önmagában is érték egy közérdeket szolgáló állami szervezet számára. Miközben az állami szervezet arra törekszik, hogy a szolgáltatásait igénybe vevő polgárokat a lehető legjobban szolgálja ki, alkalmazottaival szemben is méltányosnak kell lennie. Ez nem mond ellent az osborni javaslatoknak arról, hogy a vezetők kezét fel kell szabadítani a bérgazdálkodás bürokratikus kötöttségeitől.

5. Irodalom Argyris, C. [1974]: The Applicability of Organizational Sociology. Cambridge University Press, New York. Balm, G. J. [1992]: Benchmarking: A Practitioner’s Guide for Becoming and Staying Best of Best, Schaumburg, III. Quality & Productivity Management Association. Becker, D. O.–George, M. A.–Goolsby, A. E.–Grissom, D. C. [1998]: Government: The Ultimate Service Turnaround. The McKinsey Quarterly, téli szám. Behn, R. D. [2001]: Rethinking Democratic Accountability. The Brookings Institution Press, Washington, DC. Binney, G.–Williams, C. [1995]: Leaning into the Future: Changing the Way People Change Organizations, Nicholas Brealey Publishing, London. Blau, P. M. [1973]: The Dynamics of Bureaucracy. University of Chicago Press. Chicago, 2. kiadás. Borins, S. [2000]: Loose Cannons and Rule Breakers, or Enterprising Leaders? Some Evidence About Innovative Public Managers. Public Administration Review, november, Vol. 60. No. 6. Breen, J. [2000]: At the Dawn of E-Government: The Citizen as Customer. Government Finance Review. október. Brudney, J. L.–Hebert, T. F.–Wright, D. S. [1999]: Reinventing Government in the American States: Measuring and Explaining Administrative Reform. Public Administration Review, január. Brudney, J. L.–O’Toole, L. J.–Rainey, H. G. (szerk.) [2000]: Advancing Public Management: New Developments in Theory. Methods and Practice. Georgetown University Press, Washington, D.C. Burton, C. [1999]: Fostering Innovation in a Large Human Services Bureaucracy. Administration in Social Work, nyári szám. Caiden, G. E. [1999]: Administrative Reform – Proceed With Caution. (Special Issue on Administrative Reform in Global Perspectives). Iternational Journal of Public Administration, június. Camp, R. C. [1989]: Benchmarking: The Search for Industry Best Practices that Lead to Superior Performance. ASQC Quality Press, Milwaukee. Caudle, S. L. [1995]: Reengineering for Results: Keys to Success from Government Experience. National Academy of Public Administration, Washington. Cohen, B. [1999]: Fostering Innovation in a Large Human Services Bureaucracy. Administration in Social Work, nyári szám, Vol. 23. No. 2. Coulson-Thomas, C. J. [1999]: Managing Innovation in Public Services: European and International Experience. Total Quality Management, Vol. 9. No. 2–3. május. Crozier, M. [1981]: A bürokrácia jelensége. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 356 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Devenport, T. H. [0993]: Process Innovation: Reengineering Work Through Information Technology. Harvard Business School Press, Boston. Dittrich, E. J.–Kühl, S. [2000]: Miért nem küzdhető le a bürokrácia? Vezetéstudomány, 3. sz. Donahue, J. D. [1999]: Making Washington Work: Tales of Innovation in the Federal Government. Brookings Institution Press, Washington DC. Epstein, J. H. [1998]: Reducing Government Bureaucracy. The Futurist, január–február, Vol. 32. No. 1. Etzioni, A. [1975]: A Comparative Analysis of Complex Organizations. Free Press, New York. Etzioni, A. [1968]: The Active Society. Free Press, New York. Fredrickson, G. H.–Johnston, J. M. [1999]: Public Management Reform and Innovation: Research, Theory, and Application. University of Alabama Press, Tuscaloosa. Gabis, G. R.–Grenell, K.–Ihrke, D. M.–Kaatz, J. [2000]: Managerial Innovation at the Local Level: Some Effects of Administrative Leadership and Governing Board Behavior. Public Productivity and Management Review, június, Vol. 23. No. 4. Gillon, S. M. [2000]: That’s Not What We Meant to Do: Reform and Its Unintended Consequences in Twentieth Century America. W.W. Norton, New York–London. Gouldner, A. [1954]: Patterns of Industrial Buveaucracy. Free Press, New York. Guth, W, D. [1991]: Handbook of Business Strategy, Warren, Gorham and Lamont, Boston. Hammer, M.–Champy, J. [1994]: Reengineering the Corporation. HarperBusiness, New York. Hammer, M.–Stanton, A. S. [1995]: The Reengineering Revolution. HarperBusiness, New York. Harrington, J. H. [1991]: Business Process Improvement: The Breakthrough Strategy for Total Quality, Productivity, and Competitiveness. McGraw-Hill, New York. Heeks R. [2000]: Reinventing Government in the Information Age. International Council for IT in Government Administration (ICA). Routledge, London, április. Huchinson, P.–Sundin, L. 1999]: Great Teaching By Design. DLC Blueprint. Johnson, R. A.–Walzer, N. (szerk.) [2000]: Issues and Trends in Privatization and Managed Competition. Quorum Books, Westport, Conn. Kaplan, R. S.–Norton, D. P. [1999]: Balanced Score Card – kiegyensúlyozott stratégiai mutatószám rendszer. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Kast, F.–Rosenzweig, J. [1973]: Contingency Views of Organization and Management. Science Researche Associates, Palo Alto, Calif. Kearney, R. C.–Feldman, B. M.–Scavo, C. P. F. [2000]: Reinventing Government: City Manager Attitudes and Actions. Public Administration Review. november, Vol. 6. No. 6. Kettl, D. F. [1998]: Reinventing Government: A Fifth Year Report Card. Brookings Institution Press, Washington DC: Kwon, S.–Tang Shui-yan [1998]: Reinventing Government: a Critique From an Institutional Perspectice. International Journal of Public Administration, október. Light, P. [1999]: Sustaining Innovation: Creating Nonprofit and Government Organizations that Innovate Naturally. Jossey-Bass Publishers, San Francisco. Linden, R. M. [1994]: Seamless Government – A practical giude to Re-engineering in the public sector. JosseyBass Publishers, San Francisco. 357 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Liska Tibor [1989]: Szent barmunk – a politika alaprendje. Betűvető, Budapest. Liska Tibor [1990]: Antioroszlán. Képzőművészeti Kiadó, Budapest. Maggs, J. [1999]: High Voltage Innovation. National Journal, március 6. Manganelli, R. L.–Klein, M. M. [1994]: The Reengineering Handbook. A Step-By-Step Guide to Business Transformation, AMACON, New York. McClendon, B. [2000]: Taking Customer Service to the Next Level. Public Management, december, Vol. 82. Minogue, M.–Hulme, D.–Polidano, Ch. (szerk.) [1999]: Beyond the New Public Management: Changing Ideas and Practices in Governance. Edward Elgar, Cheltenham. Mumford, E.–Hendricks, R. [1996]: Reengineering Rhetoric and Reality: the rise and fall of a management. Business Process Resource Centre. Working Paper Series. Nadler, G.–Shozo Hibino [1990]: Breakthrough Thinking: Why We Must Change the Way We Solve Problems, and the Seven Principles To Achieve This. Prima Publishing, Rocklin, Kalifornia. Naisbitt, J.–Aberdene, P. [1985]: Reinventing the Corporation. Warner Books, New York. National Commissionon the Public Service [1989]: Leadership for America: Rebuilding the Public Service. GPO, Washington, D.C. Oregon Progress Board [1992]: Standards for Measuring Statewide Progress and Government Performance. Oregon Press Board, Portland. Osborne, D. [1999]: Healthy Competition. The New Republic, október. Osborne, D. [2000]: Higher Standards. Government Executive, június. Osborne, D. [2001]: Paying for Results. Government Executive, február. Osborne, D.–Gaebler, T. [1992]: Reinveting Government. Addison Wesley, Reading, Mass. Osborne, D.–Gaebler, T. [1994]: Új utak a közigazgatásban. Vállalkozói szellem a közösségi szektorban. Fordította: Jenei György. Kossuth, Budapest. Osborne, D.–Huchinson, P. [2000]: Winning Compliance. Government Executive, június. Osborne, D.–Plastrik, P. [1997]: Banishing Bureaucracy: The Five Strategies for Reinventing Government. Addison Wesley, Reading, Mass. Osborne, D.–Plastrik, P. [2000]: The Culture Chasm. Government Executive, szeptember. Osborne, D.–Plastrik, P. [2000]: The Reinventors Fieldbook. Jossey-Bass, San Francisco. Peters, G. B. [1998]: Administration in the Year 2000: Serving the Client. International Journal of Public Administration, december Vol. 21. No. 12. Peters, G. B.– Savoie, D. J. [1998]: Taking Stock: Assessing Public Sector Reforms. McGill-Queens University Press, Montreal. Peterson, S. [2001]: You’re Only As Good As Your Last Gig. Govenment Technology, 3. Pollitt, C. –Bouckaert, G. [1999]: Public Management Reform: A Comparative Analysis. Oxford University Press, Oxford–New York. Raffai Mária [1999]: BPR – üzleti folyamatok újjárszervezése, Novadat Kiadó, Budapest. Saint-Martin, D. [2000]: Building the New Managerialist State: Consultants and the Politics of Public Sector Reform in Comparative Perspective. Oxford University Press, New York.



Shine, S. 1999]: Giving the Citizen More for Less. Management Accounting, június. Short J. E.–Venkatraman, N. [1992]: Beyond Business Process Redesign: Redefining Baxter’s Business Network. Sloan Management Review, őszi szám, 7–21. o. Síklaki István [1984]: Belső vállalkozás. Ipargazdasági Intézet, Budapest. Sós Aladár [1991]: Szabadság és gazdaság. Elméleti általános közgazdaságtan. Göncöl, Budapest. Strassmann, P. [1995]: The Internet: A Way Of Outsourcing Infomercenaries? American Programmer, augusztus. Temin, T. [1998]: Government Agencies: Different Mandates, Common Goal-Customer Responsiveness. Government Computer News, január 12. Tenner, A. R.–DeToro, I. J. [1998]: BPR – vállalati folyamatok újraformálása. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Thompson, J. R [2000]: Reinvention As Reform: Assessing the National Performance Review. Public Administration Review, november–december. Tomasko, R. M. [1993]: Rethinking the Corporation. AMACOM, New York. Wamsley, G. L. [1998]: From Reorganizing to Reinventing: Sixty Years and We Still Don’t Get It. International Journal of Public Administration, február–április. Watson, G. [1992]: The Benchmarking Workbook: Adapting Best Practices for Performance Improvement. Productivity Press, Cambridge, Mass. Weber, M. [1987]: Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Williams, D. W. [2000]: Reinventing the Proverbs of Government. Public Administration Review. (November, 2000) Wise, L R [1999]: The Use of Innovative Practices in the Public and Private Sectors: The Role of Organizational and Individual Factors. Public Productivity and Management Review, december, Vol. 23. No. 2. 150–168. o.


30. fejezet - A máshol publikált írások megjelenési helye , Angelusz Róbert–Tardos Róbert: A konszolidáció fogalmának perspektívái a szociológiában. Szociológiai Szemle, 2003. 4. sz. Bartus Tamás: Oksági kapcsolatok erejének mérése kontingenciatáblázatokban. Az esélyhányados problémái és a hatásnagyság. Szociológiai Szemle, 2003, 2. sz. Durst Judit: Szegénység és termékenység. Gyermekvállalási szokások változása egy kis falusi cigány közösségben. Századvég, 2001. 3. sz. Erdélyi Ágnes: Rickert és Weber. Az értékvonatkozástól az ideáltípusig. Megjelent: Erdélyi Ágnes: A társadalmi világ ideáltipikus felépítése. Tanulmányok. Tipotex, Budapest, 2003.. Hrubos Ildikó: Differenciálódás, diverzifikálódás és homogenizálódás a felsőoktatásban. Nemzetközi trendek – összetett folyamatok. Educatio, 2002. tavaszi szám. Huoranszki Ferenc: Szabad akarat és természeti törvény. Világosság, 2003. 5–6. sz. Kertesi Gábor–Köllő János: A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei. Közgazdasági Szemle, 2004. 4. sz. Ladányi János: A zsidó népesség térbeni elhelyezkedésének változásai Budapesten 1870 és 2000 között. Megjelent: Kovács András (szerk.): Zsidók a mai Magyarországon. Múlt és Jövő, Budapest, 2002. Lengyel György–Hegedűs Rita: A szubjektív jólét objektív tényezői nemzetközi összehasonlításban. Megjelent: Lengyel György (szerk.): Indikátorok és elemzések. Műhelytanulmányok a társadalmi jelzőszámok témaköréből. BKÁE, Budapest, 2002. Letenyei László: A jelentésháló pókja. Adalék a kulturális antropológia érvényességi határának kérdéséhez. Az Irodalom Visszavág, 2002/2003. téli szám. Medgyesi Márton: Nemzedékek közötti privát transzferek motivációi Magyarországon. Megjelent: Gál Róbert Iván (szerk.): Apák és fiők és unokák. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Orthmayr Imre: A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata. Szociológiai Szemle, megjelenés alatt. Szántó Zoltán: Társadalomtudomány és értékítéletek. Századvég, 2004, 2. sz. Tóth István György: Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Közgazdasági Szemle, 2003. 3. sz. Tóth István János: Előrejelzési kudarcok és kollektív tévedések. Becsülhettek-e volna pontosan a közvéleménykutatók? (angol nyelven) Review of Sociology, 2003. Varga Károly: Szemelvények az Értékek fénykörében című monográfia nyersfogalmazásából. Megjelent: Varga Károly: Értékek fénykörében: 40 év értékkutatás és jelen országos értékvizsgálat. Adalék egy új nemzetstratégia megalapozásához. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.


31. fejezet - A kötet szerzői , Angelusz Róbert ELTE Szociológia Tanszék Antal Z. László MTA Szociológiai Kutatóintézet Balogh Gábor PPKE Szociológia Intézet Bartus Tamás BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Bence György ELTE BTK Filozófia Intézet Durst Judit PhD-hallgató Erdélyi Ágnes ELTE Filozófia Intézet Fertő Imre MTA Közgazdaságtudományi Intézet Gál Róbert Iván Tárki Hegedűs Rita BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Helmich Dezső BKÁE Szociológia Tanszék Hrubos Ildikó BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Huoranszki Ferenc CEU Filozófia Tanszék Janky Béla BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék Kertesi Gábor MTA Közgazdaságtudományi Intézet Köllő János MTA Közgazdaságtudományi Intézet Ladányi János BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Lengyel György BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Letenyei László BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Medgyesi Márton Tárki Mészáros József BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék Nagy Beáta BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Orthmayr Imre ELTE Filozófia Intézet Szakadát István BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék Szántó Zoltán BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Tardos Róbert MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport Tóth István György Tárki Tóth István János MTA Közgazdaságtudományi Intézet Varga Károly PPKE Szociológiai Intézet Wessely Anna ELTE Szociológia Intézet 361 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kötet szerzői

Zsolnai László BKÁE Gazdaságetikai Központ


METODOLÓGIA, TÁRSADALOM, GAZDASÁG

Recommend Documents