Mesterségünk címere

Mesterségünk címere... Nálunk valami mindig történik. Az utóbbi hetekben egymásnak adogatnak bennünket a tévés forgatócsoportok, rádióriporterek, újságírók. A Galaktika hírértéke nagyságrendekkel megugrott. És hogy miért? Nem nehéz kitalálni, a borítón is feltűnő helyen látható az ok: újabb díjat sikerült elnyernünk az európai porondon. Lapunkkal egy idős az Euroconok története, és a szerkesztőség mindig is igyekezett képviseltetni magát e találkozókon. Hozzá kell tennem, nem is eredménytelenül, hiszen rögtön a második seregszemlén, 1974-ben meg is kapta a Galaktika a legjobb európai SF-magazin díját. Akkor még persze Kuczka Péter lobbizott kollégáival a magyar tudományos-fantasztikum szélesebb körű ismertségéért és elismertségéért. Sok víz lefolyt azóta Európa folyóin, a lap rövid időre alá is merült a kavargó habokba, hogy azután megtisztultan, frissen pattanjon elő újra. Ez a kontinentális SF-szervezet képviselőinek figyelmét sem kerülte el, így miután sikerült föleleveníteni a nemzetközi kapcsolatokat, és bemutatni az új, áramvonalasabb Galaktikát, ismét sikerült elnyerni azt a bizonyos megtisztelő címet (ha emlékezetem nem csal, másnak nem is sikerült még dupláznia soha). Az Euroconokon azonban nemcsak a legjobb magazint díjazzák, hanem a legjobb szerzőt, a legjobb fordítót, a legjobb képzőművészt és a legjobb kiadót is. Ez utóbbi minőségében mérette meg magát lapunk és a kapcsolódó könyvsorozatok közreadója, a Metropolis Media (hozzá kell tennem, nem először), s az erős mezőny többi versenyzőjét maga mögé utasítva elhozni idén a díjat. Ezért hát a nagy felhajtás körülöttünk újabban, de mi nem csupán büszkeséget érzünk, hanem a felelősség növekedését is vállunkon, elvégre ha valakire Európa legjobbjaként néznek, hamarabb észreveszik a legapróbb hibáját is. Szerkesztőségünk ennek megfelelően a továbbiakban igyekszik nem is csupán európai, de egyenesen világszínvonalon végezni munkáját, hogy az olvasók is büszkén gondolhassanak ránk. N é m e t h Attila irodalmi szerkesztő

6 C. J. Cherryh: A bűnbak (első rész)

20

22

30

38

48

50

Filmajánló

Margaret Atwood: Amikor bekövetkezik

A civilizáció után

Stephen Baxter: Marsi ősz

A harcos pacifista - Interjú Joan Slonczewskivel

Dragomán György: Döghecc

62

Megvalósult sci-fi

64

Kathleen Ann Goonan: A zsineg

78

80

Kaland vagy vizsga?

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak

88

Vegyen nagy levegőt...

90

Frank Lillie Pollack: Vége

C. J. Cherry: A bünbak (elsö rész)

Ha elfogadjuk az alapfelvetést,

hogy egymás meg nem értése két

csoport között háborúhoz vezethet, következik-e ebböl hogy a megértés elhozza a békét?

DeFranko ül a tündével szemben az asztalnál és egy pillanatig álmodik, nem valami jó álmot, hanem a minapi igazságot: minden egyes részét annak, ami most körülveszi, egy kicsit kevesebbet, mint ami akkor volt, amikor megtörtént, mert az egész emberi szemen és fülön keresztül rostálódott meg és ivódott be, és egy ember sokkal többet és jóval kevesebbet észlel, mint ami valójában zajlik a világon...

felszerelést, ami sokkal átéltebb frusztráció, mint az ellenség, ezen az utolsó, elnyúló versenyfutáson a mély alagutak menedékéig...

...a talaj csontig hatoló dobbanással emelkedik föl, és a föld esőként záporozik alá, újra meg újra; és deFranco térdre vergődik, miközben a göröngyök dübörögve pattannak vissza páncélzatáról. Talán olyan helyre mozdul, ami kráter lesz egy percen belül, és a hely, ahol van, talán szintén kráter lesz ugyanabban a pillanatban. Nincs idő ezen gondolkozni. Csak egyetlen kiút létezik el arról a támadásnak kitett domboldalról: nekivágni és menni megállás nélkül. DeFranco kígyózik és csúszik-mászik a páncélzat súlya alatt, egy pillanatig vakon, amikor a légzőrendszer nem ad annyit, amennyire szüksége van, bár a torka már sebes a kint töltött három nap folyamán beszívott túl sok oxigéntől. Megátkozza a

A tündék végül megtanulták, hol csapjanak le rájuk ezen a fegyverzet rendszeren is, ez az; és deFranco megátkozta őket mind, egyenként és együttesen, miközben a verejték a szemébe csorgott és az oxikeverék a torkát m a r t a és öszszezavarta az agyát. Erről is, arról is gránátok rázkódtatták a levegőt és a földet és a csontjait; és nem először, a rázkódás teljes testével a levegőbe hajította, és a szétdúlt talajhoz csapta, horzsolásokkal és Zúzódásokkal borítva (és, ha nem lett volna a páncélzat, holtan és telis-tele srapnelrepeszekkel). Azonnal fa- és fémszilánkok pendültek le a merevöltözetről, és gravitáció sarkallta sorozatban sárdarabok zuhogta

Hazafelé tartott, haza John deFranco, ha még megvan az otthon, és ha a gránátok, a m i k tönkretették a védőpajzsukat ebben a zónában, nem az egész arcvonalon tették ezt, és nem törölték el a bázist.

puffanva s elkeveredve a sziklák és nagyobb rögök becsapódásával. És aztán, nem lévén halott és közvetlenül a találati zónában, a férfi újra függőlegesbe erőltette izzadó, emberi végtagjait úgy, hogy a páncélzat terhét annak hidraulikus ízületrögzítőire hárította, és kétségbeesetten döcögő, kimerült futásba lendített ötven kilónyi, nem hajlítható kerámiát és gépezetet, meg kilencven kiló remegő emberhúst. Futás és elesés és futás és tántorogva lelassulás baktatásig, amikor a szédülés már túl sok és nem jut idő kitérésre a gránátok elől. De valamikor a rázkódások abbamaradtak és a gránát keltette földrengések megszűntek, és deFranco, fáradságosan haladva a bombatölcsérek borította, veszélyes talajon tudatára ébredt a csöndnek. Tántorgó léptei lelassultak, ahogy megfordult, a páncélzat rákényszerítette esetlenséggel megvetve lábát, hogy egy pillantást vessen maga mögé. Az egész, füsttel teli völgy végiglendült sisakellenzője korlátozott látókörében, mindent megvilágítottak a kísérteties zöld kijelzők, melyek vadul villogtak és tudtára adták, hogy a szeme rángatózik a pániktól s több információt hív elő, mint amenynyit szeretne. Attól félt, megsüketült; ennyire mélynek tűnt a csönd megkínzott fülének. Hallotta a fúvókák és a ventilátor zümmögését a védőruhában, de ez a hang mindig jelen van, az álmaiban is hallja; szóval lehet, hogy csak a fejében hallatszik és nem a fülén át érkezik. Megütötte kerámia védelmezte kézfejével kerámiabevonatú sisakját, és hallotta a koppanást, jóllehet messziről. Szóval a hallása rendben van. Csak a füst és a táj vigasztalan bombatölcsérei mutatják neki, hová csapódtak be a gránátok. És hirtelen az egyik azok közül a kísértetiesen zöld kijelzők közül a sisakellenzőn ugrott egyet, és kiírta: 000, és elkezdett ketyegni, ezért az ellenkező irányba baktatott, hogy fölnézzen, az átlátszó sisaklemez pótolta az eget egy sor villódzással meg elsötétítéssel. A jelzés folytatódott, ketyegve tovább; és a férfi nem tudott semmit sem kivenni, csak az eget, de a bázis még mindig létezett, jeleket sugárzott, és ő tudta, hogy mi történik. A számok elérték a

„Kritikus"-t, és deFranco újra megpördült, és a síkság felé pillantott, amikor az első találatok becsapódtak, és ismét füst szállt a magasba. Ott állt a dombtetőn és figyelte, ahogy a légicsapás, melyet egy fél örökkévalósággal azelőtt hívott ide, ripityára zúzza a síkságot. Ismerte jól az irányított sugárnyalábok és a gránátok pusztítását. És az első és azonnali gondolata az volt, hogy nem lesz több behatolás a védőfalon át és emberi életek menekültek meg. Gyorsabban futott a káosznál és saját tévedését elfedte azzal, hogy - miközben kereste - átkozottul közel került az ellenséges állás tetejéhez. És a második gondolata, szorosan a diadalérzet nyomában, az volt, hogy így is túl sok lárma van a világon, túl sok halál a kezelhetőséghez, mérhetetlenül sok, és sírni szeretett volna megkönnyebbülésében és félelmében, hogy él és mozog. Szőröstül-bőröstül. A bázis felderítője megtalálta a nyavalyás tüzelőállást, belebotlott egy kelepcébe, és a teljes nyavalyás légierőnek jönnie kellett, hogy kihúzza őt a tűzvonalból egymillió kreditet érő nyavalyás gránáttal, amit ledobnak odakint és ami elpusztítja másvalaki tízmilliárd kredit értékű munícióját. Gratulálok, deFranco! Megborzongott. Hátat fordított a látványnak, betájolta a lokátorát, és elkezdett gyalogolni, lassan, lassan, egyik láb a másik elé, és ha időnként meg nem pihen, átállítva a lábakat páncélzatán rögzített állapotba, elesett volna. Ebben a helyzetben ment, eltátott szájjal, és a füle megtelt saját lélegzése érdes zörejével. Ment, elveszetten és irányt tévesztve, míg az egysége venni nem kezdte a helyzetmeghatározó jeleket és haza nem vezérelte az Eltévedt Fiút, akinek viszontlátásában sosem reménykedtek. - Akkor nagy károkat okoztál nekünk - jelenti ki a tünde. - Az volt az utolsó erőfeszítés, amire képesek voltunk, és tudtuk, hogy meg fogjátok semmisíteni az utolsó fegyvereinket. Tudtuk, hogy gyorsan fogjátok ezt megtenni és azután le fogtok állni. Megtanultunk bízni a szokásaitokban, még ha nem is értettük őket. Amikor jött a bombázás, a tornyok le-

dőltek, és a városban több mint ezren haltak meg közülünk. - És ti támadtok tovább. - Támadni fogunk. Addig, míg vége nem lesz, vagy mind meg nem halunk. DeFranco egy pillanatig a tündére mered. A szoba kicsi és steril hely, ottlakásnak semmi jelét nem mutatja, csak az emberi nemre oly jellemző, összes apró jegyet - egy nyugodt hálószoba, sárga és zöld pasztellszínekben. Egy asztal. Két szék. Egy még nem használt ágy. Az ember és a tünde már órák óta néznek szembe egymással e fölött az asztal fölött. Rég abbahagyták a teóriák megbeszélését, és csakis a közelmúltra kezdtek gondolni. És deFranco azon kapja magát, hogy már megint eltévedt a tünde gondolkodásmódban. Annak valahogy sosincs egészen értelme. A feltételezések a sorok mögött sohasem emberi feltételezések, noha a tünde nyelvtudása egész alapos.

Végül, legyőzetve a logikátlan logika által: - Visszamentem a bázisomra - mondja deFranco. - Kértem a tüzelést, pedig tudtam, hogy a bombázás megszűnt. Életben voltunk. Csak ennyit tudtunk. Nem volt benne semmi komiszkodás. Jutott egy fürdés, egy étkezés meg egy kis extra adag whisky. A Főparancsnokság különleges kiváltságként és az épelméjűség megoltalmazójaként szűkmarkúan osztogatta a whiskyt, és az ital ritkasága arra késztette a helyőrség katonáit, hogy gyűjtögessék és grammnyi precizitással adagolják. És ő megitta három napi adagját és a jutalomitalát, egyiket a másik után, mikor már lesúrolta a védőruháját és vett egy hosszas-hosszan tartó fürdőt a cső alatt. Egyszerre igényelte ki a három napnyi whiskyt, mert három, odakint töltött napot kellett kiheverjen, és alsónadrágban ült a sarokban, a

sorkatonák végezték a dolguk, mindegyikük fölismerte a megrázkódtatást átélt, magát komolyan ivásnak adó embert, és egyikük sem volt elég kíméletlen vagy őrült ahhoz, hogy most megzavarja őt, sem gratulációkkal a túléléséhez, sem ajánlatokkal lefekvésre, sem szórványos pillantásokkal. A regulárisok más parancsnokság alatt álltak, ő szigorúan nem volt benne sehol abban a vezényleti láncolatban, amihez ők tartoztak, lévén a Különleges Hadmüveletek tisztje, beosztva ide, a reguláris hadtestparancsnok mellé, hogy az fölhasználja őt, amikor kell. Amennyiben valakit érdekel, bár errefelé, a bunkerekben ez nem fordul elő, ő John R. deFranco hadnagy. Alakulata a Különleges Hadműveletek, és a parancsai mostanság a rangidős századostól érkeznek, aki a vonalnak ezen a szakaszán végig a hadtestparancsnok helyettesítője, mivel az őrnagy nemrég megölette magát, ők meg várnak a helyébe lépő tisztre, köszönjük szépen, uram és asszonyom, miközben a nagyfejűek hűsen és szárazon és biztonságban tartják maguk ezer mérföldnyire a pajzsok mögött a földön, meg fönn az orbitális pályán. És John deFranco, Különleges Hadműveletek és járkáló céltábla, az ezüst bolygó-és-hold kitűzőjét és a kék barettjét és a barna tábori egyenruháját mind összehajtva és becsomagolva tartja, távol a nedvességtől a penésztől védő, műanyag szerelvényében a priccse végén. A védőruha volt a munka közben használt uniformisa, az átkozott, istenverte védőruha, ami minden egyes alkalommal talált egy új, véresre horzsolható helyet, amikor igazított rajta. És most gatyában ült és gyorsan megitta az első pohárral, a következőt meg a következőt meg a következőt lassú kortyokban, és néha - amikor nem feledkezett meg róla - pislogott egyet. A regulárisok, férfiak és nők, alsóban és trikóban mászkáltak a föld alatti kaszárnyákban, akárha khaki kísértetek lennének, akiknek neme nem jelent semmit sem neki, sem általában egymásnak. Amikor a priccsek kettesével teltek meg, az barát-

ság volt, vagy unalom, vagy leplezetlen kétségbeesés; minden szavuk durva volt és egyre durvult, és a tekintetük, amikor az igazi „napokig ide vagyunk szögezve" unalom beállt, maga volt a pokol, mert a 43-as bunker főbejárati falán lévő számbavétel szerint harminchét hónapja voltak idekint és idelent ezen a világon; és a tündék még mindig kitartottak, még mindig megmakacsolták magukat, és még mindig eszeveszett számban haltak meg kapituláció nélkül. - Ejtsenek foglyokat! - adta ki az utasítást a főparancsnokság naiv egyszerűségében; de a foglyok öngyilkosok lettek. A tündék földobták a talpuk, ha meg akartak halni. - Létesítsenek kapcsolatot! - mondta a főparancsnokság. - Beszéljenek hozzájuk... - értve alatta bármilyen találékony módot, amit csak lehet; de ezzel évekig kudarcot vallottak az űrben, és nem számítottak nagyobb szerencsére a bolygófelszínen sem. A beszélgetés egy tündével azt jelentette, hogy vagy távirányitott gépek, vagy eleven személyek hatósugarába kell jutni. A tündék boldogan lőttek bármilyen, szemük elé kerülő célpontra. Rálőttek az első emberi hajóra, amivel találkoztak húsz évvel ezelőtt, és megöltek ezerötszáz férfit, nőt és gyereket Corby Pointnál olyan okokból, amiket soha senki nem értett. Aztán szórványosan folytatták a tüzelést az emberek űrhajóira, ami végül krízishez vezetett. Akkor az emberiség - mind a három emberiség: a Szövetség és a Társulás és a távoli, sértődött Föld - elhatározta, hogy nem lehetséges mérséklet egy olyan fajjal szemben, amelyik, mihelyt megpillantja, rögvest meg is támadja a modern, emberi hajókat évszázadokkal fejletlenebb hadi felszereléssel. Várnunk kell-e arra, ez volt a konszenzus a Földön, míg ráteszik a kezük a fejlettebb cuccokra? Míg lecsapnak egy bolygóra? A Föld megszállottan aggódott az ilyesmik miatt, meggyőződve saját mindenekfelett való, bolygóhoz kötött szentségéről és fontosságáról az univerzumban. Az emberi nem bölcsője. A Szövetség más dolgok miatt aggódott - mint a

rend összeomlása, mint a gyarmatainak elszabadulása a pórázról, miközben ő maga el van foglalva: a Szövetség gyorsaságot erőltetett, a Föld vissza akart térni a saját nyakatekert ügyeihez, és a Társulás a területet óhajtotta, előnyben részesítve a fontolva haladást, nem akarván magának állandó gondokat teremteni egyik oldalán sem. A pletykák más dolgokról is szóltak, hogy a Társulás jeleket fog, messze kintről ebből az irányból, valami másét, nem a tündékét. Komoly ok aggodalomra. Legalább annyi biztos volt, hogy a háborút szorgalmazzák és siettetik és lökik előre; és a tündék viszszalöknek. A tündék hullottak és hullottak, amikor az emberek komolyan a nyomukba eredtek, és bombázták az ugráspontokat, ahonnan megközelíthették volna az űr emberek lakta részét, mert az űrhajóik nem versenyezhettek az ember által készítettekkel. Ám a tündék sosem adták meg magukat és sosem hagyták abba a próbálkozást. - Most mit csináljunk? - kérdezte önmagától a közös parancsnokság együttesen és képletesen. .. mert véres, visszatetsző csapást mértek egy konokul eltökélt és rosszul fölszerelt ellenségre, s a Szövetség meg a Föld gyors megoldásra vágyott. De a Szövetség, szokás szerint, hosszabb távra tekintett, és ebben az egyetlen pontban egyetértés volt. - Ha eltávolítjuk minden hajójukat, amit kihoznak ide, és visszavonulnak, mennyi időbe telik, mielőtt visszajönnek, és fejlettebb fegyverekkel támadnak ránk? Őrültekkel van dolgunk. - Értessék meg velük! - ment ki az üzenet a főhadiszállásról. - Távolítsák el őket a mi világűrünkből, és vigyék el a háborút hozzájuk, haza! Most kell benyomást tegyünk rájuk... vagy később kényszerülünk olyan alternatívákra, amiket senki sem szeretne. Húsz évvel ezelőtt. Alulbecsülve a tündék kitartását. Eltávolítva a hajózási vonalakról és egyetlen világra korlátozva, a háború helyi problémává zsugorodott; a Társulás még mindig adott bele pénzt és csapatokat; a Szövetség

még mindig együttműködött bizonyos fokig. A Föld kalandorokat és sorozottakat küldött, akik gyakran hibbantabbak voltak, mint a tündék: a Bázis sietett kirostálni ezeket. Így aztán tizenhét évig az ügy csak forrongott tovább, a tündék szüntelen meghaltak és meghaltak csekély számú és rosszul fölszerelt hajóikban, míg a közös parancsnokság drasztikusabb eljárás mellett nem döntött: gyorsan megsemmisíteni az ellenség nyomorúságos kis űrállomását, csapatokat dobni a bolygójukra, és lövedékelhárító pajzsokkal körbebástyázni az emberi állásokat, hogy korlátozott és felszíni háborút folytassanak - miközben a tündék fegyverzete lassacskán egyre egyszerűbb és kezdetlegesebb lett, a csapatok meg itták a maguk kicsiny porcióját az importált whiskyből, és lassacskán begolyóztak. És a tündeháborúhoz szorosan kötődő emberek alkalmazkodtak az emberiség sajátos, tébolyult módján. Jóval az arcvonal mögött, amely a tündék saját bolygóján jött létre, letelepedtek, és állandó építményeket emeltek, és tudósok érkeztek, hogy tanulmányozzák a tündéket meg a veszélyeztetett flórát és faunát egy gyönyörű, Földhöz hasonló világon, miközben egyes tündeközpontok nem vettek tudomást a háborúról, és a bombázás szünet nélkül folytatódott kibogozhatatlan zűrzavarban, mert sem a tündék, sem az emberek nem tudták, hogyan kell abbahagyni, vagy ismerték eléggé az ellenséget ahhoz, hogy tudják, hogyan lehetne szétválasztani a szembenálló csapatokat. Vagy hogy rájöjjenek, mit akar a másik. És a háború folytatódhat tovább és tovább - mivel a számítógépek és a följegyzések azokban a lakossági központokban alighanem még mindig rendelkeznek az űrhajók tervrajzával. És nincs az az ellenség, aki miután elszenvedte mindazt, amit a tündék elszenvedtek mostanáig, valaha is elfelejtené ezt. Nem folytak tárgyalások. Egyszer, mindöszsze egyszer, az emberek megpróbálták megközelíteni a kevés semleges körzet egyikét, hogy

tárgyaljanak, és az egész egyszerűen azonnal belépett a háborúba. Igy hát az összes tanulmányozás és az összes erőfeszítés után az emberek éltek a tündék világán, és fogalmuk se volt róla, minek nevezzék őket, vagy hogy mi a bolygó valódi neve, mert az átkozott tündék a végén fölrobbantották a saját űrállomásukat, és módszeresen megsemmisítettek minden följegyzést ugyanúgy, ahogy megsemmisítettek minden egyes falucskát annak eleste előtt, és elégettek minden feljegyzést meg tárgyat. A tündék meghaltak és meghaltak és meghaltak és néha (bár mostanság ritkán) embereket is magukkal vittek, mint amikor még ott lehettek az űrben, és lecsaptak a bázisra a Ticonon a fénysebesség háromnegyedével száguldó sziklákkal, és nem hagytak hátra mást, csak port és hamut. Harmincezer halott és semmiféle istenverte lehetőség a maradványok megtalálására. Ez volt az eset, ami után a közös parancsnokság elhatározta, hogy kifüstölik a tündéket az űrből. És mostanság az emberiség körülzárt városokat, amiket sosem szándékoztak elfoglalni, és szétzúzták az utakat, és kilőtték a tündék repülőit, és szétdúlták a mezőgazdaságot nem nukleáris bombákkal és gránátokkal, megpróbálva nem helyreállíthatatlanul tönkretenni a viiágot, reménykedve, hogy végül lassanként megtörik a tündék ellenállását. De azok gázzal és vegyi hadviseléssel vágtak vissza, amik használatától az emberek tartózkodtak. Az emberek bombázták az utánpótlást, a tündék mégis képesek voltak előhozakodni a szükséges eszközökkel ahhoz, hogy itt-ott áthatoljanak a támaszpont védelmén, mintha az utánpótlásuk kimeríthetetlen lenne, és nem éheznének, és a világ még mindig zöld és sértetlen lenne. DeFranco ivott és ivott, kimért lassúsággal, nézte a regulárisok ide-oda mászkálását dolgaik intézésének lassú táncában. Jó katonák voltak, ez a Delta Század a Nyolcasok közül. Megbízhatóan elvégezték azt, aminek végrehajtása a regulárisok kötelessége ebben a háborúban: a

támaszpont megvédését, az emberek használta utak biztonságosan tartását, landolósávok építését az utánpótlás számára, néha pedig menni és megöletni magukat, hogy az emberiség életformája lépésről lépésre előrenyomuljon valamiféle cél irányába, amit csak a közös parancsnokság ért és ami innen csak valami másik nyavalyás gránáttölcsér ragyázta hegynek látszott. DeFranco feladata megtalálni az ilyen hegyeket. És találni valaki fogságba ejthetőt (állandó érvényű parancs), és megfejteni az ellenséget, ha tudja. Többnyire csak hegyeket keresett. Meg néha elfoglaltatott egyet a századával. De most épp átkozottul nem jó semmire, mert olyan közel jutottak ehhez a névtelen városhoz, amennyire a hegyek és a kedvező stratégiai pontok kifizetődővé tették, úgyhogy ezután kimennek a síkra, és mit csinálnak? Beveszik a helyet lépésről lépésre, utcáról utcára, és fölfedezik, hogy minden egyes átkozott tünde, akivel találkoznak, öngyilkosságot követett el? A tündék hajlamosak erre, ezért az innen délre fekvő falvakban megspórolták nekik a fáradságot, és nem kaptak mást az erőfeszítéseikért, csak véget nem érő, megfontolt vérontást és bársonyos bőrű hullákat, amik odavonzották az apró kártevőket és az óriási szárnyú madarakat... (óvatosak voltak az ökológiájukkal, vélte a Tudományos Minisztérium vég nélküli jelentéseiben, valami sültbolond cikkében a nagy, szárnyas lények túlélésének esélyéről, ha egy domináns faj nem nagyon elővigyázatos velük...) (...vagy a nyavalyás madarak vérszomjasak és galádak és kitartóbbak, mint a tündék, tűnődött deFranco alkoholtól zavarosan, tudván tudva, hogy nincs semmi a teljes világűrben és Teremtésben, ami vérszomjasabb a tündéknél.) Korábban látott egy fiatal tündegyereket, aki egy másikat ölelt, mindkettő halott, csöppség a csöppség karjába zárva: ők is szeretnek, a fenébe, ők is szeretnek... És akkor sírva fakadt,

miközben elbotorkált a kis tündeváros romjai közül, egyre több és több ilyen látvány került elé - mert a tündék bombákat robbantottak a saját városközpontjukban, amiktől az egész tűzvésszé változott. De a két kisgyerek meg nem égetten feküdt ott, és senki sem akarta megérinteni őket, de még csak rájuk pillantani sem. Végül jöttek a madarak. És a regulárisok lőttek a madarakra, míg a hadtestparancsnok le nem állította a lövöldözést, mert az pazarlás: nem harcoló életformát ölt meg, és az (Ó, Istenem!) ellentétes a szabályokkal. Legfőképpen azért állította le a hadtestparancsnok, mert az emberi hatékonyság koptatása volt, hiszen a madarak mindig ott maradtak, ők győztek minden alkalommal. És az átkozott madarak, mint az átkozott tündék, újra meg újra jöttek, nem számított, hogy a lövések tollfelhővé durrantották szét őket. Makacsak, akár a tündék. Őrültek, mint minden más is ezen a bolygón, akár ember, akár tünde. A dolog ragályos. DeFranco dajkálta az utolsó csöpp whiskyt az utolsó pohárban, annyira elzsibbadó kézzel dajkálta, hogy küzdenie kellett az ébrenmaradásért. Csöndes részeg volt, sosem rendetlen. Gondosan megitta az utolsó kortyot, és oldalra dőlt, ernyedten, mint egy hulla, és gyöngéd részvéttel a szolgálat hegymegtaláló fegyverneme iránt, amit a hegyelfoglaló és útépítő regulárisok néha természetes ellenségüknek tekintettek, az egyik nő odament, és kivette a poharat elzsibbadt ujjai közül, és egy takarót borított rá. Itt még mindig emberiek voltak. Megpróbáltak azok maradni. - Nem volt más, amit tenni lehetett volna mondja a tünde. - Ez volt az oka. Tudtuk, hogy egyre közelebb kerültök, hogy az időnk véges. Hosszú, fehér ujjai megérintik az asztal tetejét, a fehér, műanyag asztalt a közönséges kis szobában. - Tömegesen haltunk meg, deFranco, és kegyetlenség volt, hogy csak lassan mutattátok meg nekünk, mire vagytok képesek.

- Rögtön az elején ki tudtunk volna készíteni benneteket. Ezzel tisztában voltatok. DeFranco hangján érződik a frusztráció sürgetése. A gyötrelemé. - Tünde, hát mégsem voltatok képesek ezt fölfogni? - Mindig hagytatok nekünk reményt, hogy győzhetünk. És ezért harcoltunk, és ezért még mindig harcolunk. Egész a békéig. Barátom. - Franc, Franc... - indulatos, fojtott hang szólt, és deFranco előjött a kábulatból a sötétségben, zakatoló szívvel és azonnal ráeszmélve, hogy Dibbs beszél hozzá azon a halk hangon, és ki akarja őt rángatni a takaró alól, ami drótakadály-áttörőket jelent vagy még rosszabbat, egy éjszakai támadást. De Dibbs megmarkolta a karját, hogy mozdulatlanul tartsa, még mielőtt hadonászni kezdhetett volna. - Franc, mozgást észleltünk odakinn, Jake és Cat már elindultak az alagútba, a hadnagy átment az M1-hez, de az M1 van a vonalban, azt akarják, menj ki, expressz szeretnének egy előretolt megfigyelőt a 24-es hegyen. - Huh. - DeFranco a szemét dörzsölte. Huh. - A fölülés brutális volt. A fölállás annál is rosszabb. Tántorgott két lépést, és levette a páncélzata fő darabját az állványról, 12-es számú páncélruha, tetves, bűzölgő páncélzat, ami mindig embertől vagy sártól vagy a csővezetékek tisztításától szaglott, meg az émelyítően illatozó tisztítószertől, amivel kitörölték, mikor fölakasztották az állványra. A testéhez szorította a mellvértet, és Dibbs nekilátott a kapcsoknak az egyetlen 5 wattos izzó fényénél, amit azért hagytak égve, hogy éjszaka is megtalálják a latrinát... - Affene, affene, ki kell... - Kitért Dibbs elől, és a vécéhez ment, és ekkorra az egész hely nyüzsgött az árnyékalakoktól, akár egy jelenet egy aranyszín megvilágítású pokolból. Kortyolt a csípős szájvízből, amit a vécé melletti polcon tartottak, és elvégezte a dolgát, míg Dibbs elkapta őt hátulról, és befejezte a kapcsok beakasztását a bal oldalán.

- A jó életbe, indítsd már el! - mondta az őrmester, és: - Próbálom - felelte Dibbs, miközben a többiek körbefogták deFrancót, és elkezdték, mint egy csecsemőt, bebújtatni az öltözékébe, egyik darab, aztán a másik, bakancs, láb-, ágyék- és karrész, kesztyű, hastámasz, hátizsák és energiaforrás. .. sajogtak az ízületei. Ott állt, a rángatásoktól ide-oda dőlő testtel, és fogta a kezében a sisakját, amikor Dibbs odaadta neki. - Menj már! - sürgette az őrmester, akinek anynyi fölhatalmazása volt bármiféle határozott parancsot adni egy különleges hadműveletesnek, mint amennyire repülni tudott; de a Péká pácban volt, kellettek nekik a képességei odakint, és deFranco hagyta, hogy a sorkatonák taszigálják, ahogy csak akarják: ez volt az ő összebékülése a regulárisokkal, amikor sehol másutt ezen a világon nem volt béke. És egyszer fél tucat ezek közül a sorkatonák közül kijött utána a tűzbe, amit sosem felejtett el. Így engedte, hogy a fegyverkészletét ráakasszák, aztán lehajtotta a fejét, és föltette az átkozott sisakot, és kicsit tekert rajta, hogy záródjon, miközben a kaszárnyák biztonságos világításából nekivágott a hosszú alagútnak, végigtocsogva a mély pontokon a műanyag rácson, ami megóvta a súlyos, páncélba bújtatott lábakat a sárba süppedéstől. - Kód: Éjjellátó - mondta hangosan a védőruhának, a túl kevés alvástól tisztára imbolyogva és dideregve; és az beolvasta rekedt hangmintáját, és kivetítette neki az előtte lévő alagút fátyolos képét. - Kód: Azonosítás - mondta neki, és az elkezdte közölni a valahol az alagútban tartózkodó két lövésszel, hogy ő itt van, már úton. Azonnal megjelent a visszajelzés a képernyőn, amikor Cat nyugtázta. „la-6yg-p30/30", a zöld számok szellemképesen bukkantak föl a sisakellenzőjén, és tudatták vele, hogy Jake és Cat tündéket észlelnek szinte háromdimenziósan a távérzékelőkön, amiket vinniük kellett volna lefelé, és ők maguk maradnak, ahol vannak, nem kockáztatják meg, hogy fölfedjék az alagút helyét. DeFranco kikapcsolta az Azonosítást, és Jake meg Cat is bontották a kapcsolatot. Elkaptak minket, gondolta deFranco. Az átkozott tündék átjutottak a védelmünkön, és most gyalogosan nyomulnak előre, és ennek pokoli ára lesz...

Mögötte hátul a többi csapat most öltözik be, ráérősebben készülődnek az előttük álló nehéz éjszakára. A tündék ritkán jutottak el ilyen messzire, az emberek bunkereiig. Bár próbálkoztak. Közelről és kézifegyverekkel halálosak voltak. Nem csak a tündék hullottak, ha egyszer eljutottak az ember közelébe. DeFrancót hideg verejték verte ki a védőruha alatt. A feje rettenetesen fájt, és az öltözék ránehezedett a térdére és a hátára, amikor hajolt, és fertőtlenítőtől bűzlött, aminek olyan illata volt, mint valami nyavalyás fának azon a nyavalyás világon, ahonnét minden egyes megszületett ember származik, ezt tudta, ám parfümként nem vált be, és nem bírta elnyomni a félelem meg az alagutak szagát sem a hideg, nedves levegőben, amit a védőruha beszívott, ha nem volt önzáródóra állítva. Nem tudott semmit a Földről, csak halványan emlékezett a Pellre, ami kiképezte őt, és útszakaszról útszakaszra idehajózta egy világra, aminek elnevezésével senki sem fáradt. Tündeföld, amikor a Főpékán kitört a szeszélyesség. Meseország, így hívták a sorkatonák valami ősrégi tündérmese nyomán, mert innen egy katona soha nem tér újra haza. Írtak róla egy éneket is, olyan sok strófával, ahány panaszuk volt azokról a dolgokról, amiket egy katona soha nem talál meg Tündeföldön.

... Fuss és fuss és fuss egy védőöltözékben, ami megvéd a gázoktól és a legtöbb gránáttól, amit a tündék elhajíthatnak - néhány kivételtől eltekintve. Kivéve az ízületeket és a sisakellenzőt, mert a tündék húsz évig dolgoztak a tanulmányozásán annak, hogyan lehet az embert megölni. És a levegő elfogy és a szűrők csődöt mondanak és minden kontaktusod Tündehonnal módot ad a tündéknek, hogy hozzád férjenek. Mint az alagút nyílásai, mint a szellőzők, mint az erőmű, ami az egész bázist meg a szerteágazó alagútrendszert működésben tartja. A katonák szétszóródnak, hogy védjék ezeket a pontokat, és te rohansz és rohansz, túl későn megkérdőjelezve, miért akarnak a lövészek egy különleges hadműveletest egy bizonyos ponton, ahol az alagutak leginkább megközelítik a tündéket az alföldjükön. Miért én, miért itt - mert, te idióta, a Péká közeli felderítést akar, ami ugyanaz, amit legutoljára is akartak, mikor kiküldtek téged a sötétségbe a biztonságos pontokon túl - most már másodszor, és elvárják tőled, hogy menj, és csináld meg megint, mert a tündék legutóbb nem találtak el. Legyenek átkozottak mind! (Azzal a gondolattal, hogy addig fognak használni téged, míg csontod nem törik, míg a tested fel nem mondja a szolgálatot. És akkor egy kéthetes pihenő, aztán újra ki a tűzvonalba.) Adnak neked orvosi ellátást egész egy tábori kórház erejéig terjedően, és ott adnak neked vitaminokat, egy fiola pirulát, beléd injekcióznak két adag

Hol az a leszerelés ebből a csatából?

antibiotikumot, és azzal visszaküldenek. „Vannak

Na, az sehol, de sehol sincs, haver.

rosszabbul lévők is", mondják olyankor a dokik.

Hát, mikor száll föl hajó erről a világról?

Mindig vannak rosszabbul lévők. Amíg meg nem

Na, soha, de sohanapján, haver.

halsz.

És az idő az, amiben bővelkedünk

DeFranco ránéz a tündére az asztal túlodalán a kis szobában, és fölidézi, hogy volt, az alagutak szagát, a félelem ízét.

És az idő az, amit fecsérelünk És az idő az, amit leszolgálunk Meseországban.

Ezt dúdolgatta magában olyan hangon, ami reszketett és megbomlott a megerőltetéstől. Sírni szeretett volna, mint egy csecsemő. Szeretett volna megátkozni valakit az időpontért és a félbeszakított pihenéséért. De leginkább szeretett volna néhány nap nyugalmat ezen a fronton, csak néhány napot, hogy újra rendbe szedje az idegeit, és a feje abbahagyhassa a fájást...

II Hé, milyenek a csajok ezen a világon? Na, azzal soha, de soha ne törődj, haver! Hát, milyenek a pasik ezen a világon? Na, ilyet soha, de soha ne kérdezz, haver!

- Engem kiküldtek oda - mondja deFranco, és a tünde - egy ember tán rábólintott volna, de

a tündéknek nincs ilyen szokása - komolyan néz, ahogy ülnek egymással szemben, kezek az asztalon. - Mindig azt mondod, „ők" - feleli a tünde. - Mi azt mondjuk, „mi" határoztuk el. De ti másként csináljátok a dolgokat. - Talán az tényleg mi - ismeri el deFranco. - Talán tényleg az, a dolgok mélyén. Mi. Néha azonban nem úgy tűnik. - Azt hiszem, még most sem érted, hogy miért csináljuk, amit csinálunk. Én sem értem igazából, miért jöttél ide, vagy miért hallgatsz meg, vagy miért maradsz most itt... De ezt mi nem is fogjuk megérteni. Nem hiszem, hogy mi ketten meg fogjuk. Mások esetleg. Te azt akarod, amit én. Ez az, amiben leginkább bízom. - Gondolod, hogy működni fog? - Számunkra, igen. A tündék számára. Abszolúte. Még ha hazugság is, működni fog. - De ha nem hazugság... - Igazzá tudod tenni? Te nem hiszed. Azt... ehhez keresnem kell a szavakat... de azt sem értem. Hogy mit érzel. Hogy mit teszel. - A tünde átnyúl az asztal fölött, és a vízre ömlött olaj színárnyalataiban játszó, mégis fehér, keskeny kéz a barna, fakó bőrű ujjak után kap, amelyek körme (a tündének nincs) töredezett és durva. - Számotokra ez sosem volt választási lehetőség. Még csak föl sem merült bennetek, hogy szétzúzzatok minket a szívünkig, a velőnkig. Talán ez nem maradt volna így. Mély érzés él bennem irántad, deFranco. Amikor először láttalak, föltámadt bennem ez az érzés irántad; tudtam, hogy te vagy az, akit eljöttem megkeresni, de hogy te a segítő vagy az elpusztító erő vagy, azt nem tudtam akkor, csak azt, hogy amit tettél, mikor megláttál minket, az az, amit az emberek mindig is tettek velünk. És hittem abban, hogy te megmutatod nekem, miért. DeFranco egy darabig fölváltva mozgolódott és ült moccanatlan szerelésének sötétjében, bűzében és korlátozásában; miközben valahol, két hegygerinccel arrébb két, ideges reguláris letáborozott az alagút bejáratánál, izzadva a maguk merevöltözetében, és ugyanúgy nem kapcsolták be a maguk ventilátorát meg szivattyúzását, ahogy ő sem - mert a tündék

hallása legendásan jó, a szerelés meg lármás, és épp elég nehéz volt egy ilyen vacakban mozogni anélkül, hogy zajt csapna az ember: valaki a Pékán gyanította, hogy a tündék képesek meghallani a működés neszeit. Vagy vannak további érzékszerveik. De azok nélkül a ventilátorok meg pumpák nélkül az öltözet nyak alatti részét nem hűtötte semmi, és még éjszaka is bemelegedett. És a kesztyűket meg a sisakokat állandóan viselni kell, amikor valaki odakint tartózkodik, ez volt a szabály: egy tünde sem vetett egyetlen pillantást sem eleven emberre, kivéve az olyan helyeket, mint a Nyolcadikok Gamma Százada. Talán még ott sem. A tündék általában alaposak szoktak lenni. DeFranco ekkor éppen rögzített állapotban tartotta a térdízületeket, amitől lett mihez szilárdan nekitámaszkodnia fáradt térdével és hátsójával. Nekidőlt, csillapítva ezzel nemrég ébredt és alváshiányos végtagjai borzongását és reszketését, mielőtt még csörömpölni kezdett volna páncélzatával, és riasztott volna egy egész domboldalt, tele tündével. Nem volt valami jól védett állás, amit elfoglalt: alig jutott takarás, eltekintve magától a dombtól, és ezeken a dombokon meglehetősen kevés fa maradt, csak amiket megkíméltek a gránátok meg az ágyútűz. De a pernye közepette nagy nehezen előbújt némi zöld, és bokrok nőttek azon a vonalon lent, a völgy alján, ahol három évvel korábban a tündék egyik útja húzódott. Az éjjellátója árnyékképekkel pásztázta a bozótot. Valami megérintette az érzékelőket, miközben ő ott pihent az őrségben, egy különös, suttogó hang és egy borostyánsárga kijelző suhant föl kísértetiesen a sisakellenzőjére, egymás után következő pontok hullámoztak abba az irányba, ahonnan a vett jel jött. Nem a szél volt az: a belső számítógép kiszűri a szél fehérzaját és az öltözet zörejeit. Az anomáliákat hozza be és erősíti föl; és amit most fölerősített, az egy motor fura, szabályos lüktetésének hangzott.

DeFranco kiadta az utasítást végtagjai rögzítésének megszüntetésére, lejjebb csusszant a dombon, és elindult egy másik felé, ami jobb kilátást ígért az út nyugat felől érkező részére óvatosan, szabálytalan időközönként megtorpanva, miközben megkerülte a dombot, hogy olyan pozícióba jusson, ahonnan azt az irányt kémlelheti. A lokátorának kimenete még mindig ki volt kapcsolva. Ahogy mindenki másé is, hátul a bázison. A Pékának fogalma sem volt róla, mostanra milyen kifinomultságra tettek szert a tündék a lehallgatásban és a lokátorok beirányozásában, és milyen sokat tudnak fogni a maguk műszereivel. Csak az volt biztos, hogy míg egyes tünde fegyverzetek primitívebbé és szedett-vedetté lettek az idők során, a számítógépes technológiájukkal egyáltalán nem volt semmi gond. DeFranco megint letelepedett egy újabb domboldalon, és fülelt, azt kívánva, bárcsak megvakarhatna egy tucat őrjítő viszketést, bárcsak biztonságban lehetne valahol másutt: az egész ügynek katasztrófaérzete volt kezdettől fogva, hogy a tündék olyat tesznek, amit még soha. Másra sem tudott gondolni, csak a halott Gamma Századra és hogy mi történhetett velük, mielőtt a tündék elérték őket és elgázosították a bunkert és utat vágtak maguknak befelé a mellett a néhány katona mellett, akik csaknem föl tudták venni a páncélzatukat időben... Vajon ott is kint jár a különleges hadműveletes őrködve? Vajon a 35-ös bunkerhez tartozó fickó rossz döntést hozott, és az egész így kezdődött azon az éjjelen, amikor meghaltak? Határozottan motorzaj volt. DeFranco magasabbra húzódott az új domboldalon, és lelapult, hasra fekve a gerincen. Hüvelykujjával fölnyomta a nagyítólemezt a sisakellenzőre, és a kézikamera kígyófejoptikáját a gerinc fölé juttatta abból a feltevésből kiindulva, hogy az kisebb és előnyösebb célpont, mint ő maga, és sokkal jobban lát éjjel. A homályos éjszakai kép visszatért az útról, közben a zaj folytatódott. A távolból érkezett, a füle is, a kijelző is ezt mond-

ta neki; még távoli, versengve a borongós hajnal első vörös élvonalával, ami már megmutatkozott jó messze a síkságon, és nappali fénnyel fenyegetett itt kint. DeFranco még mindig nem lépett adásba. A parancsok szigorúak voltak. A bázisnak vagy tudatlannak kell maradnia afelől, hogy egy jármű érkezik az úton, vagy neki vissza kell mennie, és személyesen jelentenie; akkor viszont nyomát veszti, akármi is az, ami most idekint van, pont amikor kezd elég közel érni ahhoz, hogy komoly kárt okozzon. A fenébe a különlegesek hiányával, akikkel össze lehetne állni idekint a forró helyzetekben, és a fenébe az ólomlábú regulárisokkal; egyedül kell odamennie, egyedül kell határoznia, remélve, hogy Jake és Cat helyesen cselekszenek a maguk helyén, remélve, hogy a többi reguláris nem moccan. És ő ezt utálja.

Lemászott erről a dombról úgy, hogy az végig közte és a tönkrement, gránáttölcséres út között maradjon, és elkezdett egy harmadik jó leshellyel kecsegtető pont felé mozogni, olyan halkan lopakodva, amennyire egy páncélzatot viselő ember képes erre. És élénken remélte, hogy a motorzaj nem csalétek, és hogy semmi sem kerül mögé. A tündék megtévesztők is, és ravasz ellenségek bámulatos hallással. DeFranco most reménykedett, hogy a motor lármája elnyomta az ő zaját - de egyetlen tünde sem elég bolond ahhoz, hogy így érkezzen azon az úton, ez biztos csapda, annak kell lennie, nem lehet semmi más, és ő zuhanórepülésben fog beleesni, ha nem elég óvatos. Hasra feküdt a következő lejtőn, és a kamerakígyót a tető fölé emelte, rögzítette az öltözet csuklós illesztéseit, és mozdulatlanul hevert a túlhevült kerámiapáncél-

ban, levegő után kapkodva egy oxigén és whisky roncsolta torkon keresztül, pislogva minden fejfájások öreganyja ellenében, amit a másnaposság okozott és amit a sisakellenző kijelzőjének közelsége csak még inkább súlyosbított. Az orra viszketett. A fejbőrén viszketett egy hely a füle mögött. Abbahagyta azon helyek katalogizálását, ahol viszketett, mert kezdett beleörülni. Helyette hunyorgott és a szemét forgatta, ezzel előhívta a passzív rendszerek adatait, majd azokra összpontosított. Pislogás. Pislogás-pislogás. Számok szökkentek elő. A számítógép előállt a becsült távolsággal, amit valami domb passzív visszhangjából kalkulált és egybevetett a memóriájába táplált helyi domborzattal. A francba! Közel van. A számítógép megadta neki a sebességet. 40 km/h, a négyes meg a nulla oda-vissza ingadozott a 30-ba. DeFranco viszszafojtotta a lélegzetét és ellenőrizte a kézi rakétavetőjét, betöltve egy sorozat páncéltörő lőszert, csöndesen, olyan csöndesen, amenynyire csak csöndes lehet egy ember mozgása. A závár olyan halkan Csukódott le, amennyire csak lehalkíthatja a huzamos idejű begyakorlottság. És végül egy nevetséges, nyitott tetejű jármű érkezett zötykölődve, nyikorogva a kátyúkon és gránáttölcséreken át, és általában lármásan és bizonytalanul haladt előre. A kátyúk ellenére nagy sietségben volt, és tündék ültek benne, méghozzá négyen, mind halovány a köntösében és az egyikükön - nő? férfi? az alak a vezetőtől jobbra - hidegen csillant valami fém. Az autó meg-megugrott, kanyargott, fölcikkezett és -cakkozott a meredek úton a sebesség csökkentése nélkül, tiszta erőből provokálva egy lövedéket. Csalétek? Öngyilkosság? Ezek őrültek voltak, amennyire csak a tündék őrültek lehetnek, vagyis teljesen. Egyenesen az álcázott bunker felé tartottak, és lehetségesnek tűnt, hogy gáz vagy egy bomba van náluk abban a kocsiban, vagy pusztán azt tervelték el, hogy rövid úton lelövetik maguk, akármi is jár a fejükben, pont oda mennek, ahol a legnagyobb kárt okozhatják.

DeFranco kikapcsolta kerámiavégtagjai rögzítését, amik megrogytak a súlya alatt, míg le nem feküdt hasra; lassan fölemelte a fegyverét, és hason fölaraszolt, így aztán ezúttal sérülékeny feje emelkedett a gerinc fölé. Reszketett és borzongott, és úgy vélte, lehet ott egy kráter, ahol épp tartózkodik, méghozzá egyszeriben, ha nekik van egy rakétavetőjük az autóban és ő hagy nekik rá időt, hogy felé irányozzák. De a tündék szorongatása és kifürkészése része a feladatának. És ezek tagadhatatlanul rendellenesek. Odalőtt egyet a jármű elé, és félig-meddig arra számított, hogy a tündék öngyilkosok lesznek azon nyomban. Az autó megfarolt, és belezökkent egy kátyúba, amikor a gránát becsapódott. Oldalra dőlve megállt, és ő tartotta magát, ahol volt, a szíve kalapált, és maga sem volt biztos, miért a kocsi elé célzott azzal a lövéssel, és nem a kellős közepükbe, ahogy egy épeszű ember tenné, a Péká parancsai dacára. A tündék azonban úrrá lettek az oldalra dőlésen, és az autó megállt; és ahelyett, hogy azonnal fölrobbantották volna magukat, vagy támadtak volna a saját rakétavetőjükkel, az egyikük kiugrott az ajtó fölött, míg a sisakérzékelő vette a motor beindításának kísérletét. Köhögés-nyikorgás. A kocsi zökkent egyet. A tündesofőr vadul megfordult, az pedig, amelyik kiszállt, csak állt ott - állt, fölbámult, és fölemelte mindkét kezét. DeFranco feküdt a dombon; és a tündék, akik beindították a kocsit, kifaroltak a kátyúból, amiben elakadtak, és zötyögve elmenekültek, nem lettek öngyilkosok - míg az az egy szem a fémszegélyes köntösben csak állt ott, az első eleven fogoly, akit valaha ejtettek, fölbámulva rá, fölkínálva magát. - Meg ne moccanj, nyavalyás! - üvöltött le a kommunikációs rendszeren kívül lévő tündének, és gázra meg vegyi anyagokra gondolt, meg arra, hogy ha ezek előrukkoltak egy embereket is megfertőző betegséggel, itt van elterjesztésének az a módja, ami elég elvetemült és elég őrült számukra. - Ember! - kiáltotta föl neki egy éles hang. - Ember!

DeFranco egy pillanatra megkövült. Egy tünde tudja, minek nevezze őket: egy tünde beszél. Egy tünde áll ott fölbámulva a dombjára a közelgő hajnal derengésében, és hirtelen semmi sem úgy történik, ahogy mindeddig zajlottak a dolgok a tündék és az emberiség közt. Legalábbis ha megesett korábban, egyetlen ember sem maradt életben, hogy elmesélje. - Ember! - kiáltotta ugyanaz a hang... emmbel, amennyire csak a magas tündehang képes kiejteni. A tünde nem követett el öngyilkosságot. A tünde nem mutatta jelét, hogy ilyesmit akarna tenni; és deFranco feküdt és borzongott a páncélzatában, és átkozottul erős késztetést érzett, hogy megtörölje az orrát, amit nem tudott elérni, vagy hogy fölkeljen, és futásban keressen menekvést, amit csak egy bolond tenne. Ennél is rosszabb, hogy a hólyagja váratlanul tudatta vele, tele van. Sürgetően. Egy nevetségesen kis dologra terelve a figyelmét, miközben próbál élve hazajutni. Érkezett a hajnala pusztaság felől: a fény áradatként terjedt, olyan gyorsan a talaj itteni bizarr szögében, hogy szétözönlött, mint a víz a síkon. És a tünde ott állt, miközben a hajnal fénye egyre erősödött, tisztábban megmutatva őt, mint ahogy deFranco valaha is látott eleven ellenséget, mint valami kereszteződés egy ember meg egy nyurga, emberbőrbe bújt és rovarszerű dolog közt. A fölfelé hajló fül sosem hagyta abba a mozgást, de általánosságban felé fordult. Amúgy idegesen. Mit akar, miért áll ott, miért dobták ki a többiek? Célpont? Figyelemelterelés? Tünde elvetemültség. DeFranco várt és várt, és a nap följött; míg valahol az alagutakban a katonák tűnődnek és készültségben állnak a fegyverüknél, készen arra, hogy önmagukat elzárják a gáz vagy akármi elől, amit ezek a tébolyultak hoztak. Most elég fény volt ahhoz, hogy kivegye a szellőben verdeső köntös vörösét. És elég fény, hogy lássa a tünde kezét, ami úgy tűnik... ami, akármilyen eszeveszett ötlet is, úgy tűnik, öszsze van kötözve. (folytatjuk) Sohár Anikó fordítása

Star Trek ÚJRA SZÉLESVÁSZNON

a

Star

Trek. Régóta vártunk már a folytatásra. A Star Trek univerzuma megrendült a 2002-es Nemezis mozifilm, és a szokatlan ódon, mindössze négy évadot megélt Enterprise sorozat sikertelensége után. Azonban itt az új film, ami egyszerűen a Star Trek címet viseli, mindenféle sorszám és alcím nélkül. A készítők ezzel akarták jelezni, hogy céljuk a széria megújítása, új alapok lefektetése a folytatáshoz. Olyan újraértelmezésnek lehetünk szemtanúi, amely például a Ratmannek is sikerült már. A készítők vágya az, hogy a Star Trek-rajongókon kívül más nézőket is becsábítsanak a mozikba. A film visszarepít minket a kezdetekhez, amikor az első Enterprise még csak épül, a legendás eredeti legénység tagjai éppen hogy kadétok, és mindenki szemérmetlenül fiatal. Természetesen a feladat most sem kevesebb, mint hogy meg kell állítaniuk egy gonosz lényt, akinek bosszúmissziója az emberiség létét fenyegeti. A galaxis sorsa két rivális kezében van. Egyikük James Kirk, a bajkeverő, kalandkereső iowai farmerlegény. A másik, Spock egy logikán alapuló társadalomban nevelkedett, amely elvet mindentéle érzelmet. Amint a heves ösztön összecsap a hideg ésszel, valószínűtlen, de erős szövetségük az egyetlen, amely átvezetheti legénységüket az elképzelhetetlen veszélyeken. A filmhez megnyerték rendezőnek J. J. Abramset, aki már kultikus figurává nőtte ki

magát az Alias és a Lost sorozatokkal. A filmben a régi gárdából mindössze Leonard Nimoy fog feltűnni, aki az öreg Spockot alakítja. Régi hagyományokhoz híven a fedélzeti komputer, hangja az azóta sajnos elhunyt Majel BarrettRoddenberry, Gene Roddenberry felesége. Eredetileg ő játszotta a klasszikus Star Trekben Chapel nővért, valamint a későbbi sorozatokban és filmekben a föderációs csillaghajók számítógépeinek hangját. Ő az egyetlen olyan visszatérő szereplője a Star Trek világának, aki valamennyi szériában játszott. A filmen nagyon sok múlik, mert ettől függ, hogy készül-e újabb tévésorozat. Az előzetes vetítések alapján azonban akkora sikert várnak a producerek, hogy már elkezdtek dolgozni a folytatáson. Volt Amerikában egy meglepetés-premier is. Texasban rajongók gyűltek össze egy moziban, hogy megnézzék a Khan haragja című klasszikus Trek filmet, és mellé csemegeként tíz percet az új produkcióból. Elkezdődött a vetítés, ám néhány perc után a film elolvadt. Felgyulladt a villany, és a színpadon megjelent Leonard Nimoy. Mr. Spock egy filmdobozt tartott a kezében, és megkérdezte: „Nincs kedvetek inkább az új filmet megnézni?" A közönség üdvrivalgásban tört ki, amely csak akkor csillapodott, mikor újrakezdték a vetítést. Kovács „Tücsi" Mihály

Matgaret Atwood: Amikor bekövetkezik

Aki egy világégést túl akar élni, nem kezdheti elég korán a felkészülési De fel lehet-e készülni ilyesmire egyáltalán, különösen lélekben?

MRS. BURRIDGE zöld paradicsomokat tesz el savanyúságnak. Két hatalmas, tizenkét literes befőttesüveget tölt meg velük, és még ki is marad valamenynyi, de nincs több üvege. A boltban azt mondják, sztrájk van a gyárban, ahol készítik őket. Mrs. Burridge erről nem tud, de azt tudja, hogy ilyen üveget nem lehet akárhol kapni, és amikor lehetett, már akkor is kétszer annyiba került, mint tavaly. Még szerencse, hogy neki van ez a kettő a pincében. Sok a zöld paradicsom, mert előző éjjel az időjárás-jelentésben mondták, hogy fagyni fog, ezért magára kapta a vízhatlan kabátját, fogta a lámpást, és kiment a vaksötét kertbe, hogy összeszedjen minden paradicsomot. Több mint három véka volt. Egyedül is elbírta volna a teli kosarakat, de megkérte Franket, hogy vigye be neki. Frank ilyenkor morog, de igazából örül, hogy megkéri. Reggel a hírekben azt mondták, hogy a termesztőket rosszul érintette a fagy, és ettől fel fognak menni az árak. Nem mintha a termesztők bármit is keresnének rajta, mindenki tudja, hogy a boltok teszik el a nagy pénzt.

Gazdagabbnak érzi magát, mint előző nap, ugyanakkor tudja, hogy nem sokra megy a zöld paradicsomokkal. Nemigen esznek savanyúságot, és Frank idén is elmondta, ahogy minden évben, hogy sosem fog elfogyni huszonnégy liter zöld paradicsom így, hogy a gyerekek már kirepültek. Eltekintve attól, amikor hazajönnek, és felfalnak mindent, amit csak találnak, teszi hozzá magában Mrs. Burridge. Az igazság az, hogy emberemlékezet óta két adagot csinált, és a gyerekek sosem szerették. Frank ette meg mindig, ahogy most is meg fogja anélkül, hogy észrevenné. Szereti kenyérrel és sajttal, amikor hokimeccset néz, és minden reklám alatt kimegy a konyhába egy újabb karéjért. Akkor is, ha előtte jól beebédelt. Régebben dühítette Mrs. Burridge-et a sok morzsa és paradicsomdarab, amit a konyhában és a széke előtti szőnyegen szétszórt, de most már csak szomorúságot érez; egykor azt gondolta, hogy örökké együtt fognak élni, most már azonban kezd rájönni, hogy nem így lesz. Már ahhoz sincs kedve, hogy az úszógumija miatt piszkálja, de azért mondogatja neki ugyan-

úgy, mert tudja, hogy Frank hiányolná, ha abbahagyná. - Nézd meg magad! - mondja azon a kimért, rideg hangon, amin nem változtathat, mert mindenki ezt várja tőle, és ha máshogy beszélne, azt hinnék, beteg. - Ha ennyit nassolsz, reggelente nem lesz nehéz dolgom, ha ki akarlak tessékelni az ágyból. Egyszerűen csak meglöklek, te meg legurulsz a lépcsőn, mint egy hordó. Mire Frank halkan, tagoltan válaszol, mintha lusta volna, pedig nem az. - Néha mindenkinek kell egy kis szórakozás. Mintha savanyúságot és sajtot enni egyet jelentene egy orgiával. Minden évben elmondja a feleségének, hogy túl sok zöld paradicsomot tett el, aztán meg morog, amikor egy nap lemegy a pincébe, és rájön, hogy elfogyott. Mrs. Burridge 1952 óta készít saját savanyúságot, vagyis azóta, hogy van saját konyhakertje. Azért emlékszik rá ilyen pontosan, mert épp Sarah lányával volt várandós, és alig tudott lehajolni, hogy kihúzkodja a gyomokat. Az ő kislánykorában mindenki készített magának savanyúságot, de a háború után a legtöbb nö felhagyott vele. Több lett az emberek pénze, és egyszerűbb volt megvenni a boltban. Mrs. Burridge sosem hagyott fel vele, bár a barátnői azt gondolták, időpocséklás, amit csinál. Most örül, hogy nem hallgatott rájuk, így legalább nem jött ki a gyakorlatból, miközben másoknak újra meg kell tanulniuk, hogyan is készítsék. Bár ha ilyen ütemben emelkedik a cukor ára, akkor hamarosan már a házi készítésű ételeket sem engedhetik meg maguknak. Papíron Frank többet keres, mint korábban valaha, mégis úgy tűnik, mintha egyre kevesebb pénzük lenne. A farmot végszükség esetén eladhatják, gondolja, a városiak valószínűleg megvennék hétvégi háznak. Jó pénzt kaphatnának érte, sok farmot el is adtak így az évek során. Mrs. Burridge azonban nem nagyon bízik a pénzben, sajnálná elkótyavetyélni ezt a földet, hiszen ez az otthona, itt minden úgy van, ahogy ő akarja. Amikor a második adag is forrni kezd, odamegy a hátsó ajtóhoz, kinyitja, összefonja a karját a hasa előtt, megáll, és csak bámul kifelé. Naponta négy-öt alkalommal is megismétli ezt,

és igazából maga sem tudja, miért. Nem sok látnivaló van, csak a csűr és a hátsó udvar a kiszáradt szilfákkal - Frank állandóan mondogatja, hogy kivágja őket -, meg Clarke házának teteje, ami kilátszik a dombtető mögül. Nem tudja pontosan, mit keres a tekintetével, de a lelke mélyén arra számít, hogy valami égni fog: egy vagy több füstoszlop kígyózik majd az égen, ha legközelebb elnéz dél felé. Erről azonban senkinek nem beszél. Tegnap Frank meglátta, hogy áll a hátsó ajtónál, és vacsoránál rákérdezett; ha valamit meg akar vele beszélni, azzal mindig megvárja a vacsorát, még akkor is, ha már reggel eszébe jut. Kíváncsi volt, hogy mit csinált a hátsó ajtónál, miért állt ott vagy tíz percig, Mrs. Burridge pedig hazudott, amitől kényelmetlen érzése támadt. Azt mondta, furcsa kutyaugatást hallott, ami nem volt valami jó mese, mert a saját kutyáik is ott voltak, és azoknak nem tűnt fel semmi. De Frank ráhagyta; talán azt gondolja, hogy a felesége kezd szenilis lenni öregkorára, és nem akarja felhívni rá a figyelmet. Ez rá vallana. Gondolkodás nélkül betrappol a sáros csizmájával a frissen felmosott padlóra, de képtelen lenne bárkit is megbántani. Mrs. Burridge kissé szomorúan úgy dönt, hogy fafejűsége ellenére a férje alapvetően egy kedves, szerethető ember, és ettől úgy érzi magát, mintha megtagadná valamelyik dédelgetett rögeszméjét, mintha azt mondaná, hogy a föld mégsem lapos. Frank anynyiszor feldühítette. Amikor a savanyúság kihűl, felcímkézi az üvegeket, ahogy mindig, most is ráírja a nevet és a dátumot, majd leviszi őket a pincébe. Régi típusú pincéjük van, kőfalakkal és döngölt földpadlóval. Mrs. Burridge szeret mindent rendben tartani - még mindig élire vasalja a lepedőket -, ezért rögtön az esküvő után csináltatott ide Frankkel néhány polcot. A savanyúság kerül az egyik oldalra, a lekvárok a másikra, a befőttek pedig alulra. Régebben megnyugtatta a tudat, hogy ilyen sok ennivalójuk van a pincében; azt gondolta, hogyha egy hóvihar elzárja őket a külvilágtól, akkor is lesz mit enniük. De mostanában már nem ezt gondolja. Inkább az jár a fejében, hogy ha hirtelen el kell hagynia a házat, akkor nem tudja majd magával vinni az üvegeket, mert túl nehezek.

Miután levitte az üvegeket, visszamászik a lépcsőn. Már nem megy olyan könnyen, mint egykor, a térde rakoncátlankodik, mióta elesett hat évvel ezelőtt, megbotlott az utolsó előtti lépcsőfokban. Legalább egymilliószor kérte Franket, hogy javítsa meg a lépcsőt, de nem tette meg, erre gondol, amikor azt mondja rá, hogy fafejű. Ha kettőnél többször kér tőle valamit, Frank azt mondja, hogy piszkálja, és talán igaza is van, de ki fogja megcsinálni, ha ő nem? A kérdés mögött rejlő hideg üresség elviselhetetlen számára. Erőt kell vennie magán, hogy ne menjen oda újra a hátsó ajtóhoz. Helyette a hátsó ablakhoz lép, és azon bámul ki, onnan szinte ugyanazt látni. Frank a csűr felé megy, visz valamit, talán egy villáskulcsot. Lassabban lépked, mint régen, a háta kissé meghajlott - hátulról nézve olyan, mint egy öregember, vajon hány éve jár így? -, és arra gondol, hogy Nem tudna megvédeni. Nem szándékosan gondol erre, csak úgy eszébe jut, és

nemcsak Frankről van szó, hanem mindnyájukról, elveszítették az erejüket, látszik a járásukon. Mindannyian várnak, akárcsak Mrs. Burridge, hogy bármi is az, de történjen már meg. Akár tudatában vannak, akár nem. Nemrégiben, amikor bent járt a városban, látta a nők arcát - legtöbbjüket ismeri, biztosan nem tévedett -, ideges, zárkózott kifejezés ült mindenkién, mintha rettegnének valamitől, de nem beszélhetnének róla. Azon gondolkodnak, mit tegyenek, vagy talán már rájöttek, hogy semmit sem tehetnek. Ez a tehetetlenség felbőszíti Mrs. Burridge-et, aki mindig nagyon gyakorlatias volt. Hetek óta oda akar menni Frankhez, és megkérni, hogy tanítsa meg lőni. Két fegyverük is van, egy vadászpuska meg egy huszonkettes; régebben Frank eljárt kacsára vadászni ősszel, meg ott vannak a mormoták is, amiket muszáj irtani, különben kilyuggatják a földeket, és előfordul, hogy Frank felborul miattuk

a traktorral. Sok férfi megsérült már efféle traktorbalesetben. De nem kérheti meg, mert nem tudná megmagyarázni, mire kell neki a puska, és ha nem magyarázza meg, akkor Frank csak cukkolná vele. - Lőni mindenki tud - mondaná. - Csak meg kell húzni a ravaszt, és kész. Ja, hogy el is akarsz találni valamit? Miért nem ezzel kezdted? És kit akarsz agyonlőni? Lehet, hogy nem mondaná ezt; lehet, hogy csak húsz évvel ezelőtt beszélt volna így, mielőtt elveszítette az érdeklődését a házon kívüli dolgok iránt. De Mrs. Burridge ezt sosem fogja megtudni, mert sosem fogja megkérni rá. Nincs szíve azt mondani a férjének: Lehet, hogy meghalsz. Lehet, hogy épp nem leszel itthon, amikor bekövetkezik, lehet, hogy háború lesz. Emlékszik még az utolsó háborúra. Semmi nem változik odakint, ezért elfordul az ablaktól, és leül a konyhaasztalhoz, hogy megírja a bevásárló listát. Holnap fog bemenni a városba. Próbálja megtervezni a napot, így időnként le tud ülni; különben feldagad a lába. Ez Sarah-val kezdődött, a másik két gyerekkel csak még rosszabb lett, és utána soha nem múlt el. Egész életében, mióta férjhez ment, listákat írt arról, hogy mit kell megvenni, megvarrni, elvetni, megfőzni, elrakni; mindig volt egy listája karácsonyra, rajta a nevek és az ajándékok, hogy kinek mit fog venni, és a karácsonyi vacsora hozzávalói. De most nem tud vele foglalkozni, túl távolinak tűnik. Nem hisz már a távoli jövőben, nem hiszi, hogy az is olyan rendezett volna, mint a múlt. Nincs már hozzá energiája, mintha spórolna vele akkorra, amikor majd szüksége lesz rá. Még a bevásárló listával is meggyűlik a baja. Ahelyett hogy a papírra koncentrálna - a 365 lapos naptár letépett lapjainak hátuljára ír, Frank minden évben vesz neki egy ilyet -, tekintete fel-alá ugrál a konyhában, számba veszi, mi mindent kell majd itthagynia, amikor elmegy. Az lesz a legnehezebb. Az anyja porcelánjai, az ezüstök, hiába régimódi a mintájuk és már kopottak, a csirke alakú konyhai stopper, amit

Sarah adott neki tizenkét évesen, a kerámia sótartó a zöld lovakkal, amit a másik gyerekeitől kapott. Arra gondol, ami az emeleten van, az összehajtogatott ágyneműre a szekrényben, a törölközőkre a polcon, a bevetett ágyakra, az ágytakaróra, ami még a nagyanyjáé volt, és legszívesebben elsírná magát. Az íróasztalán az esküvői fényképére, amelyen csillogó szaténruhában van (a szatén hiba volt, kihangsúlyozta a csípőjét), Frank öltönyben - azóta se volt rajta, csak akkor, ha temetésre kellett mennie -, a haja pedig olyan, mint egy harkálynak, oldalt rövid, a feje búbján hosszú. A gyerekek, amikor még kicsik voltak. A lányaira gondol, és reméli, hogy nem lesz gyerekük; már nem alkalmas rá az idő. Mrs. Burridge azt kívánja, bárcsak valaki világosabban beszélne, hogy tudjon tervezni. Mindenki tudja, valami történni fog, látszik az újságokból és a tévéből, de senki nem tudja, mi lesz az, senki nem biztos benne. Neki azonban megvan róla a saját elképzelése. Eleinte minden csendesebb lesz. Hatalmába keríti majd az a különös érzés, hogy valami nem stimmel, de napokba is beletelik, mire rájön, mi az. Aztán észreveszi, hogy nem szállnak már repülőgépek a Malton Repülőtér felé, és a két mérföldnyire húzódó autópálya zaja, amely egyértelműen kivehető, ha lehullnak a fákról a levelek, szinte teljesen eltűnt. A televízió úgy tesz majd, mintha nem nem történt volna semmi. Míg korábban egymást érték a rossz hírek sztrájkokról, megszorításokról, éhínségekről, elbocsátásokról és áremelkedésekről, a tévé egyszerre békés és engedékeny lesz, a rádióban pedig hosszú klaszszikus zenei blokkok tűnnek fel. Mrs. Burridge pedig rá fog jönni, hogy a híreket cenzúrázzák, mint háború idején. Nem tudja pontosan, mi fog történni azután, illetve azt tudja, mi fog történni, csak azt nem, hogy milyen sorrendben. Arra számít, hogy a benzin és a petróleum lesz a következő. A petróleumszállító férfi egyszerűen nem jön többet, a sarki töltőállomást pedig be

fogják zárni. Csak így, mindenféle magyarázat nélkül, mert ők nem akarják - azt nem tudja, kik azok az „ők", de mindig hitt a létezésükben -, hogy az emberek pánikba essenek. Igyekeznek fenntartani a látszatot, mintha minden rendben lenne, valószínűleg már el is kezdték, ezért tűnik még minden normálisnak. Szerencsére neki és Franknek van egy tartálya a fészerben, háromnegyedéig tele benzinnel, és van saját adagolójuk is hozzá. A férfival behozatja a fafűtéses kályhát a fészerből, amit akkor vittek ki, mikor bevezették az áramot, és lett kazánjuk. Most az egyszer áldja Franknek azt a szokását, hogy semmit nem dob ki. Évekig piszkálta vele, hogy szabaduljanak meg attól a kályhától, de most jól jön. Frank majd kivágja azokat az elszáradt szilfákat, és eltüzelik őket.

A telefonvezetéket letépi egy vihar, és senki nem jön, hogy megjavítsa; legalábbis Mrs. Burridge így okoskodik. Így vagy úgy, a telefonok süketek lesznek. Mrs. Burridge ezt nem annyira bánja, sosem szeretett telefonálni, ettől függetlenül nem örül a dolognak. Nagyjából ezzel egy időben férfiak bukkannak fel a mellékúton, a kavicsos úton a kapun túl, általában egyedül gyalogolnak majd, néha párban. Észak felé mennek. Többnyire fiatalemberek, a húszas éveikben. Nem úgy vannak öltözve, mint a környékbeliek. Régóta nem látott senkit se gyalogolni ezen az úton, amit rossz jelnek vesz. Rászokik arra, hogy nem köti meg a kutyákat, pedig korábban minden este megkötötte őket, mióta egy vasárnap reggel megharaptak egy Jehova Tanúját. Mrs. Burridge nem szimpa-

őket. Soha életében nem volt még olyan dühös Frankre, mint amikor ő és Henry Clarke a fejükbe vették, hogy pulykát fognak tenyészteni. Bele is vágtak, Mrs. Burridge minden tiltakozása ellenére. Attól kezdve az ő baja volt, hogy állandóan kiszöktek és mindent összejártak a kertben, ráadásul alig lehetett őket elkapni. Mrs. Burridge azt vallotta, hogy Isten legostobább teremtményei, és egészen addig hetente egyet meg kellett kopasztania közülük, míg a májgyulladás el nem vitte minden harmadikat, és a férje végül el nem adta a maradékot, nehogy azok is megdögöljenek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor örült Frank kudarcának.

tizál Jehova Tanúival - ő maga unionista -, de tiszteli az állhatatosságukat, ők legalább bíznak a saját egyházukban, ami a saját hittársairól nem mindig mondható el, és ezért rendre vesz tőlük egy Őrtoronyt. Talán egész idő alatt nekik volt igazuk. Nagyjából akkor veszi majd el az egyik fegyvert, valószínűleg a vadászpuskát, mert azzal több esélye lesz eltalálni valamit, és elrejti a fészerben a töltényekkel együtt. Franknek nem mondja el; neki ott lesz a huszonkettes. Már ki is választotta a helyet. Nem akarják majd pazarolni azt a kevés benzint, ami még van a tartályban, ezért nem tesznek felesleges kirándulásokat. Csirkét fognak enni, amire Mrs. Burridge viszolyogva gondol. Ki nem állhatja kopasztani és tisztítani

Mrs. Burridge aznap fogja érezni, hogy a helyzet komolyra fordult, amikor elmegy az áram, és nem is jön vissza. Tudja, egyfajta fatalizmussal, hogy ez novemberben fog bekövetkezni, amikor a fagyasztó tele van zöldségekkel, de még nincs olyan hideg, hogy kint is fagyjon. Áll majd, nézi, ahogy a bezacskózott bab, kukorica, spenót és sárgarépa lassan kiolvad, és arra gondol, Miért nem tudták megvárni a tavaszt? Semmi sem dühíti fel annál jobban, mint amikor valami kárba vész, jelen esetben az ennivaló és az ő kemény munkája. Amit lehet, megment. A nagy válság idején, emlékszik, hogy akik vidéken éltek, azok jobb helyzetben voltak, mint a városiak, mert nekik legalább jutott ennivaló. Ha az embernek volt egy farmja, nem halt éhen. De ma már ez sem igaz. Úgy érzi magát, mint akit körülzártak, elvágtak a külvilágtól, mint akit elrekesztettek egy erődben, pedig senki nem háborgatja őket, napok óta senkit nem láttak, még a magányos gyalogló férfiak is eltűntek. Áram nélkül nem lesz televíziójuk sem. A rádióállomások, amikor sugároznak egyáltalán valamit, csak nyugtató zenét fognak adni, amit Mrs. Burridge egyáltalán nem talál majd megnyugtatónak. Egy reggel odamegy a hátsó ajtóhoz, kinéz rajta, és meglátja a füstoszlopokat, pontosan ott, ahol számított rájuk, dél felé. Szól Franknek, és együtt nézik őket tovább. Vastag, fekete, olajos füstoszlopok, mintha felrobbant volna valami. Nem tudja, Frank mit gondol, de neki a gyerekek járnak majd a fejében. Hetek óta nem hallott

róluk semmit, de hogyan is hallott volna. Akkor már jó ideje nem jár majd postás. Tizenöt perccel később megérkezik Henry Clarke a féltonnás teherautójával. Szokatlan látvány, egy ideje senki nem jár már kocsival. Lesz vele egy másik férfi is, Mrs. Burridge felismeri, három farmmal odébb lakik, négy vagy öt éve költözött oda. Frank kimegy, beszél velük, majd hátramennek, és beletölti az értékes benzin maradékát a teherautóba. Frank visszajön a házba. Azt mondja, van egy kis gond az úton, és elmennek megnézni, mi az, de nem kell aggódnia. Aztán bemegy a hátsó szobába, hozza a huszonkettest, és megkérdezi, hol van a vadászpuska. Mrs. Burridge azt feleli, hogy nem tudja. Frank keresi egy ideig, eredménytelenül - hallani, ahogy káromkodik, pedig az ő jelenlétében nem szokott -, majd egy idő után feladja. Kijön, búcsúzóul megcsókolja, ami szokatlan tőle, és azt mondja, néhány óra múlva jön. Mrs. Burridge az ajtóból figyeli, ahogy a három férfi elhajt Henry Clarke teherautóján, a füst felé. Tudja, hogy nem fognak visszajönni. Talán jobban kéne bánkódnia, de felkészült már rá, magában évekkel ezelőtt búcsút intett a férjének. Visszamegy a házba, és becsukja az ajtót. Ötvenegy éves, fáj a lába, és nem tudja, hová mehetne, de tisztában van vele, hogy itt nem maradhat. Sok éhes ember lesz, akik idáig még el tudnak jönni a városból. Fiatalok és erősek, az ő háza pedig úgy áll itt, mint egy világítótorony, meleget és élelmet ígérve. El fogják foglalni, de azt már nem várja meg. Felmegy az emeletre, megkeresi a szekrényben a vastag nadrágját és a két legmelegebb pulóverét. Odalent összeszedi az összes olyan élelmiszert, ami elég könnyű ahhoz, hogy magával vigye: mazsola, csokoládé, aszalt szilva és sárgabarack, egy fél vekni kenyér, tejpor, egy darab sajt. Azután kimegy a fészerbe, és előveszi a vadászpuskát. Egy pillanatra majd átfut az agyán, hogy lelövi az állatokat, a csirkéket, a tehenet és a disznókat, nehogy olyan tegye majd meg, aki nem ért hozzá. De ő maga sem tudja,

hogyan kell, soha életében nem ölt meg semmit. Az mindig Frank dolga volt, így csak annyit tesz, hogy kinyitja a csirkeól ajtaját és a hátsó kaput. Reméli, hogy az állatok elmenekülnek, de tudja, hogy valószínűleg nem fognak. Vetni fog még egy utolsó pillantást a házra. Eszébe jut a fogkeféje, és visszamegy érte; nem szeret fogmosás nélkül lefeküdni. Nem ereszkedik le a pincébe, de látja maga előtt a lezárt befőttesüvegeket, ahogy a földön hevernek öszszetörve, piros, sárga, lila vértócsákban. Azok, akik jönnek, nem fognak vigyázni semmire. Amit nem tudnak megenni, azt megsemmisítik. Megfordul a fejében, hogy inkább ő maga gyújtja fel a házat, mielőtt másvalaki tenné meg helyette. Mrs. Burridge a konyhaasztalnál ül. A kitépett naptárlap - egy hétfő - hátuljára felírta, hogy zabliszt. Általános iskolás gyöngybetűkkel ír, amire mindig dicséretet kapott, és ami azóta sem sokat változott. A kutyák problémát fognak jelenteni. Némi gondolkodás után majd eloldozza őket, de azt nem engedi, hogy kimenjenek a kapun. Még elárulnák. Belebújik nehéz bakancsába, és elindul észak felé, a vízhatlan kabát a kezében, nincs még olyan hideg, hogy felvegye, azon kívül az ételek vannak nála, és a vadászpuska, amit nem felejtett el megtölteni. Átvág a temetőn, ahol a szülei és a nagyszülei vannak eltemetve; régen a templom is itt volt, de tizenhat évvel korábban leégett, és az autópálya mellett építették fel újra. Frank rokonai a másik temetőben vannak, egészen a dédnagyapjáig visszamenően, de ők anglikánok, nem mintha Frank tartaná a vallást. Senki nincs az úton; egy kicsit ostobán érzi magát. Mi van, ha téved, és Frank visszatér? Mi van, ha nincs semmi baj? Margarin, írja fel a listára. Citromos pitét akar sütni vasárnap, amikor két gyerekük hazalátogat a városból. Lassan beesteledik majd, és Mrs. Burridge elfárad. Nem emlékszik, hogy valaha is járt volna erre, bár nem tért le a jól ismert útról; számtalanszor végigmentek már rajta ko-

csival. Gyalog azonban nem ugyanaz. Az egyik oldalon földek, épület sehol, a másikon erdő. Egy patak folyik át az út alatt. Mrs. Burridge lehajol inni; a víz jéghideg és fémes íze van. Reggelre be fog fagyni, érzi rajta. Felveszi a kabátot és a kesztyűt, majd elindul az erdő felé. Ott nem látják meg. Eszik egy kis mazsolát meg sajtot, és pihenni próbál, várja, hogy felkeljen a hold, és folytatni tudja útját. Már majdnem teljesen sötét van. Föld, fa és rothadó levelek szagát érzi. Akkor hirtelen megpillant majd egy apró, vörös fényfoltot, és mielőtt visszafordulhatna hogy történhet ez ilyen gyorsan? -, már alakot is ölt: nem messze jobbra egy tábortűz az, két férfi kuporog mellette. Ők is észrevették; az egyikük feláll, és elindul felé. Mosolyog, kivillannak a fogai; azt hiszi, könnyű dolga lesz, ez csak egy öregasszony. Mond majd valamit, de Mrs. Burridge nem ért belőle semmit, nem tudja, milyen nyelven beszélnek azok, akik így öltözködnek.

Észrevették a fegyverét, a tekintetük rászegeződik, el akarják venni. Mrs. Burridge tudja, mit kell tennie. Meg kell várnia, míg elég közel érnek, aztán felemelni a fegyvert, és tüzelni. Egyenesen az arcukra célozva. Máskülönben ők ölik meg, efelől kétsége sem lehet majd. Gyorsnak kell lennie, ami nem lesz könnyű, mert a keze nehéz és görcsös; fél, nem akarja hallani a hangos dörrenést és látni a kifröccsenő vért, ami követni fogja. Soha nem ölt még. Eddig a pontig látja, hogy mi fog történni, tovább nem. Az ember sosem tudhatja, hogyan fog viselkedni egy ilyen szituációban, amíg oda nem kerül. Mrs. Burridge az órára pillant. Felírja a bevásárló listára, hogy sajt. Több sajtot esznek, mióta így felment a hús ára. Feláll, és a konyhaajtóhoz lép. Illés Róbert fordítása

A civilizáció után Amikor Albert Einsteint megkérdezték, hogy szerinte milyen fegyverekkel fogják megvívni a harmadik világháborút, azt válaszolta: „Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a negyediket bunkóval és kőbaltával." A MINDENNAPJAINKAT abban a hitben éljük, hogy biztonságban vagyunk, minden rendben megy körülöttünk. Sokan nem is sejtik, hogy civilizációnk mennyire törékeny és sebezhető. Egy komolyabb természeti vagy társadalmi csapás elég ahhoz, hogy az egész pillanatok alatt összeomoljon, és visszasüllyedjünk valami számunkra már rég elfogadhatatlannak tünő állapotba. Vagy elmerüljünk a történelem süllyesztőjében mindörökre. Az emberiség történetében erre épp elég példa van. Civilizációk emelkedtek fel és tűntek el.

Az elmúlt évtizedekben a világ két részre szakadt: fejlett és fejlődő országokra. A társadalomra leselkedő veszély jól leírható egyetlen kifejezéssel: technika-függés. A fejlett társadalmakban élők minél messzebb kerülnek a természettől, minél inkább mesterségesen létrehozott eszközeikre hagyatkoznak, annál nagyobb veszélyben vannak egy igazi krízis idején. Ök a fejlett technikai társadalom kiszolgáltatottjai és részben kiszolgálói. Ha visszatekintünk a múltba - évszázadokat, -ezredeket, de akár csak száz évet -, láthatjuk, hogy a civilizáció nem volt akkora veszélyben,

mint napjainkban. Az emberek együtt éltek a természettel, a szükséges javakat nagyrészt maguk állították elő. Ez manapság jelentős mértékben megváltozott. A fejlődő országok társadalma kevésbé sérülékeny, mert szegénységük miatt kevésbé vannak másokra utalva a mindennapi életükben. A fejlett országok városlakói azonban már nem képesek ellátni magukat. Mindig más dolog adott okot a rettegésre. A hidegháború idején az atombombáktól féltettük a civilizációt. Napjainkban már egy világjárvány, a környezetszennyezés, az energiaválság vagy egy kozmikus esemény taszíthat vissza minket akár a középkorba.

A városok pusztulása Az elmúlt évtizedekben jelentősen felgyorsult az emberek városokba áramlása, ennek megfelelően ugrásszerűen növekszik a települések mérete. Mindez gyakran olyan méreteket ölt, amivel maga az infrastruktúra képtelen lépést tartani. Mai civilizációnk alapjait gyakorlatilag a városok képzik. Az emberiség jelentős része már városlakó lett, és ez a tendencia egyre erősödik, becslések szerint néhány évtizeden belül a populáció több mint tele fog nagyvarosokban élni. |avarészt az azokat körülölelő nyomortelepeken.

Civilizáció

A

CIVILIZÁCIÓ definícióját nagyon sokan megpróbálták megfogalmazni. A civilizáció egy érték, amelyet az emberiség egy csoportja az idők során halmozott fel. Ebbe beleértendők a felhalmozott társadalmi és történelmi ismeretek, a tudományos és gazdasági tudás, a szellemi műveltség. Megkülönböztetünk kultúrát és civilizációt. Míg korábban elkülönült a civilizált és vadember fogalma, a szembeállítás mára értelmét vesztette. Most az ausztrál őslakosok civilizációjáról, vagy a hunok civilizációjáról beszélünk, holott ezeket még néhány évtizede is a barbárság megtestesüléseinek tartották. A szó nem is olyan régen került használatba. A XVI. században alakult ki a civilizáció fogalma, és függetlenül kezdték el használni a kultúrától. Rotterdami Erasmus 1530-ban használta először, „civilizált viselkedés" értelmében. A XX. századig sokan próbálták meghatároznia fogalmat, gyakran az aktuális társadalmi, gazdasági, vagy technikai irányzatoknak megfelelően. De a kultúra definíciójához való viszonyával mindig voltak problémák, ugyanis ezt nagyon nehéz megállapítani.

A városokban folyik az ipari termelés, itt folyik az oktatás, a közigazgatás. Jelentős a népsűrűség, nagyon magas az emberi kapcsolatok száma. Ennek megfelelően bármilyen csapás esetén is a varosok fogják hatványozottan megsínyleni a negatív folyamatokat. A termelés és az irányítás miatt a városok elsődleges háborús célpontok. A doktrínák változásai miatt cél lett ezek minél teljesebb elpusztítása. Egy járvány esetén is a városokban várható a nagyobb pusztítás, mert sokkal több az emberi érintkezések száma. A zsúfoltság miatt gyorsabban terjednek a fertőzések. A repülés a városokat órákon belül elérhetővé teszi, ezért gyorsan elterjedhet minden világszinten. A spanyolnáthanak 1918-ban hónapokra volt szüksége, hogy mindenhova eljusson a Földön. Ma ehhez elég két nap. De nem csak az ember veszélyezteti a városokat. A felmelegedés hatására növekszik a sivatagok mérete, fogy az ivóvíz, emelkedik a tenger szintje. Becslések szerint az emberiség 25-30 szazalé-

Például Elias civilizációelmélete szerint a civilizáció folyamata azt jelenti, hogy bizonyos irányba mutatóan megváltozott az ember viselkedése és érzelemvilága. A civilizáció a mindennapi élet viselkedése.

Eltűnt civilizációk BÁRMERRE MEGYÜNK a Földön, nyomát

találhatjuk olyan civilizációknak, amelyek hajdanán hatalmas tettekre voltak képesek. Legtöbbszőr romokat hagytak maguk után, dicső történelmük kőbe faragott bizonyítékát, de van, amikor még a nevükben sem lehetünk biztosak. A legismertebb eltűnt civilizációk Amerihoz köthetők. A hajdani nagy indián népek, az olmékok, a maják, az aztékok és az inkák itt emelkedtek fel és hullottak porba. Az olmék birodalom i. e. 1200 és i. e. 400 között, a maja birodalom a 4. századtól a 10. századig, míg az azték birodalom a 12. századtól 1521-ig állt fenn. Az inka birodalom legnagyobb kiterjedésekor magába foglalta a mai Ecuador, Peru, Kolumbia, Bolívia, Argentína és Chile több részét.

De ott vannak azok a civilizációk, amelyekről semmit sem tudunk. Fogalmunk sincs, kik és miért rajzolták a híres vonalakat a Nascafennsíkra. Vajon ki építette a bolíviai Titicacató közelében álló tiahuanacói Napkaput? De akad rejtély a mai USA területén is. Colorado államban található a Chaco-kanyon, melyet régen egy igen fejlett nép lakott, akik nyom nélkül eltűntek. Még a nevüket sem tudjuk, az utánuk érkező navahók nyelve után anasaziknak hívjuk őket. A szó jelentése „az ősök". A navahók semmit sem tudnak az ősökről, rnár ők is mindent így találtak.

ka él a tengerparton, olyan területen, ahol veszélyt jelent rá a vízszintemelkedés. Kínában városokat ürítettek ki amiatt, hogy elfogyott a víz, a környéket elragadta a sivatag. És emellett még számolhatunk - a szerencsére rendkívül ritkán bekövetkező - kozmikus katasztrófákkal, amelyek globálisan elsöpörhetnek mindent. Csak arra az apró tényre emlékezzünk, ha a Tunguzka-eseményt előidéző objektum három órával később csapódik be, Moszkvát törli el a föld színéről. Még pár órai késés Londont tűntette volna el. Bármelyik katasztrófa mennyire megváltoztatta volna ez a történelmet! Egy adott közösség túlélési esélye egyenesen arányos azzal, mennyire képes előállítani szükségleteit közvetlen környezetéből. Itt a valós szükségletet kell érteni, amely az életben maradáshoz szükséges, hiszen minden további javunk csak a kényelmünket, jólétünket szolgálja. Értelemszerűen egy mezőgazdaságból élő kisközösségnek van a legnagyobb esélye, egy tanya vagy tanyacsoport akár meg sem rendül egy civilizációt érő csapás alatt, hiszen túlnyomórészt meg tudja termelni es elő tudja állítani a számára nélkülözhetetlen dolgokat. Ugyanezen szempontból kevésbé érzékenyek a gyűjtögetésből élő, számunkra primitívnek tünő, de nagy túlélési potenciállal bíró bennszülött törzsek. Ennek ellenpontiaként az ellátás

összeomlása és a boltok kiürülése után a nagyvárosok lakói reménytelen helyzetbe kerülnek. Egyrészt nem rendelkeznek az alapvető élelmiszerek előállításához szükséges tudással, másrészt nem rendelkeznek az ehhez szükséges földterülettel. Budapest lakói nem sokáig maradnának életben, ha az összes fellelhető táplálék a margitszigeti aranyhalak, a Városligeti-tó hattyúi, vagy a Ferenciek terének galambjai. De a kertvárosban élők zömének is csak a fű rágcsálása maradt, mert a nagyvárosi kertkultúra manapság már csupán a fűnyírásra és virágültetésre szorítkozik. Bármilyen katasztrófáról is beszéljünk, leginkább a városokat sújtja. Az infrastruktúra ijesztően gyorsan összeomolhat. Áram és víz nélkül egy-két nap alatt káosz lesz úrrá. Erre bőven volt példa - habár jóval kisebb léptékben - az elmúlt időkben is.

És mi lesz azután?

Az igazi kérdés, hogy mi lesz a civilizációnk öszeomlása után jóval később. Ez elsősorban négy tényezőtől függ: mennyire sérült a környezet, milyen mértékű pusztulás volt az emberi népes-

ségben, van-e alternatív lehetőség a túlélésre, és mennyi tudás veszett el. Nézzük az első szempontot. Természetes környezetünk legfontosabb szerepe, hogy eltartson minket, hiszen nem rendelkezünk a Star Trekből jól ismert készülékkel, amely pusztán energiából kész vacsorát kreál nekünk (arról nem is beszélve, hogy energia nélkül ez a készülék sem működik). Túlélésünk attól függ, mennyire sérült a környezet, hány embert tud élelemmel és ivóvízzel ellátni. Például egy emberiséget megtizedelő járvány alatt nem keletkeznek komolyabb károk. Egy világháború már jelentős pusztítást képes okozni: megmérgezi a földeket, a vizeket, elpusztulnak az állatállományok, a termés tönkremegy. A nukleáris tél vagy az ahhoz nagyon hasonló becsapódási tél akár évekre, évtizedekre megszüntetheti a növényi vegetációt. Élelem nélkül elpusztulnak az állatok és az emberek is. Mai technikai szintünkön a túlélési esély gyakorlatilag nulla. Ehhez szorosan hozzácsatlakozik a másik szempont: a népesség száma. Hány ember jut az adott terület eltartó képességére. Például egy falusi kö-

Környezeti menekültek AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEKBEN Új fogalmat

zösség csekély emberi veszteség után is könnyebben lennmarad, mint a nagyvárosok lakói, egész egyszerüen azért, mert a környezetükben rendelkezésre áll a túléléshez szükséges élelem és víz. A túlélő népesség egyenes arányos a környezet sérülésével és eltartó képességével. A környezet gyorsan szelektál, ha nincs elég táplálék, éhínség lesz, a gyengék elpusztulnak.

kellett megtanulnunk: ökológiai vagy környezeti menekültek. Azokat a menekülteket nevezzük így, akik természeti okok miatt kénytelenek elhagyni szülőföldjüket. Ilyenek voltak például a Szahel-övezet szárazság elől menekült szerencsétlenjei. Ök mindenüket otthagyva próbálnak maguknak új hazát keresni. Egyre több ember él olyan sérülékeny körülmények között, hogy egy természeti csapást követően már nem képesek az adott helyen újrakezdeni életüket, így egyetlen megoldás az elvándorlás. Az ökológiai menekültek problémája egyre nagyobb gond, számuk becslések szerint 2010-re elérheti az 50 milliót.

A harmadik lehetőség a menekülési alternatívák, vagyis van-e olyan mód, hogy a közösség kitérjen a csapás elöl. Hajdanában a háborúk elöl a falvak lakosai az erdőkbe, mocsarakba menekültek. A járvány idején lezárták a települést, nem lephetett be senki. A mai modern háborúkban a kész óvóhelyek nyújthatnak védelmet, de ezek csak a lakosság töredéket tudják befogadni. Egy világjárvány vagy egy kozmikus csapás elől azonban nem lehet elrejtőzni. A környezetváltozásra az egyik megoldás a környezeti feltételek megtartása. Például az elsivatagosodás megakadályozható öntözéssel, szárazsagtürőbb fajok nemesítésével, a sivatag terjedését megfogó erdők telepítésével. De vannak olyan körülmények, amelyekkel nem tudjuk felvenni a harcot, csak elmenekülhetünk előlük, el kell költözni. Itt ket újabb kérdés merül tel, van-e a túlélőknek elég erejük és készletük, hogy el tudjanak menni, azonkívül van-e hova menni. Azt ma már tudjuk, hogy az anasazik vagy például Angkor lakói az éghajlatváltozás elől menekültek el, és hagyták el korábbi városaikat. De nem tudjuk, hogy megérkeztek-e valahova, es ott befogadták-e őket. Mert a menekülésnél ezek a fontos szempontok: kitartanak-e a menekülök addig, amíg új életteret találnak maguknak. Mert egy globális katasztrófa elöl nincs hova menekülni.

A két fő ok az elsivatagosodás és a felmelegedés. A Góbi-sivatag Kínában alig több mint háromévente egy Magyarországnyi területtel növekszik. Törökország, Líbia, Egyiptom, Marokkó és Tunézia évente hektárok ezreit veszíti el a sivatagosodás és erózió következtében. Csupán Alaszkában 200 olyan település van, amelyet a felmelegedés okozta vízszintemelkedés veszélyeztet a tengerparton, de hamarosan városok tízezrei követhetik őket, köztük New York is. Tuvalu lehet az elsö ország, amely kénytelen lesz elköltözni minden lakójával, mert a sziget legmagasabb pontja mindössze 4,5 méter, és az egyre magasabb dagály mind többször önti el sós vízzel a termőterületeket.

Összeomlás után egyik remek példája a sajnos rövid életű, de azóta kultikussá váló sorozat a Sötét angyal (Dark Angel) alaptörténete. 2009 júniusában terroristák atombombát robbantottak az USA felett, amelynek radioaktív sugárzása elenyésző volt, de a robbanás keltette elektromágneses hullám hatására minden számítógép memóriája az utolsó bitig törlődött. Ez alapjaiban roppantotta meg az Egyesült Államok gazdaságát, totális káoszba taszítva az országot. 2019-re (a sorozat jelenidejére) a nagyhatalmi szerep már a múlté, a harmadik világ szintjére süllyedt az egész ország. Szétzüllött társadalom, diktatórikus vezetés, katonai irányítás és mindennapi harc a megélhetésért. A társadalom még mindig a régi világ romjai között él. A TÁRSADALMI ÖSSZEOMLÁS

Ez a meglehetősen sötét disztópia bemutatja, hogyan is omolhat össze biztonságos társadalmunk egyik pillanatról a másikra, mennyire sérülékeny a technikánk és menynyivel nehezebb ismét elérni a pusztulás előtti szintre. A dinamikus fejlődés gyors eredményeit nem lehet az újrakezdés után reprodukálni, a helyreállítás sokkal több időt vesz igénybe.

Ráadásul az új élettérnek vagy üresnek kell lenni, vagy csak akkora népességgel rendelkezhet, amelyhez csatlakozhatnak a menekülők. Az ilyen betelepülésre számtalan példa van a magyar történelemben is. A háborúk és járványok által megtizedelt lakosság helyére a környező országokból települtek vagy telepítettek ide családokat. Ezért alakultak ki hazánk nagy német, szlovák és egyéb közösségei. És a negyedik kérdés: mennyi tudás marad fenn. Ebből a szempontból érdekes a tudás kettéválása. Egyrészt adott a gyakorlati tudás, amely a mindennapi életünkhöz szükséges. Másrészt van az elméleti tudás, amely az irodalmon és a történelmen kívül magába foglalja azokat az ismereteket is, amelyek nem hozhatnak közvetlen, alapvető hasznot a társadalomnak. Ilyen a csillagászat, a matematika és a fizika nagyon sok területe. Ezeknek a területeknek a művelői nem vesznek részt ténylegesen a termelésben, a civilizáció gondoskodik róluk. Minél nagyobb mértékű a civilizáció összeomlása, annál nagyobb veszteségek érik az összegyűjtött tudást. Esősorban ezektől a szempontoktól függ, hogy a civilizáció összeomlása után a romokból felépülhet-e egy újabb. Mennyit sikerült megmenteni az előzőből, mennyit tudunk átadni a következő generációknak. Ma már tudjuk, hogy egy kisebb csapás is komoly károkat okozhat annak a technologizált civilizációnak, amelyben élünk. Egy igazán komoly katasztrófa akár el is törölhet bennünket. De lehet, hogy maradnak néhányan, akik újra megtanulnak kőbaltát pattintani. Kovács „Tücsi" Mihály

Stephen Baxter: Marsi ösz

A világvége nem feltétlenül hangos robbanással köszönt be. Szép csöndben akár már el is kezdődhetett körülöttünk.

Úgy mesélem el ezt a történetet, ahogy akkoriban a naplómban leírtam. Régimódi, tudom, de nem látok jobb módot, hogy elmondjam, velem hogyan esett meg. Már ha van valaki, aki elolvassa. Bob még egy utolsó ellenőrzést végzett bőrszkafanderén. Tette mindezt gondolkodás nélkül, egy Marson született tizennégy éves bevésődött szokásával. Majd Lyallt követve hagyta, hogy a zsilip ciklusa lefusson, és a traktorból a marsi porba lépett. Ez volt az Isidis Planitia, a Mars északi síkságait és ősi, déli hegyvidékeit felölelő hatalmas medence. Késő délután volt, egy nyugodt nap a hosszú, bágyadt marsi ősz kezdetén. Minden kiábrándítóan vörösesbarna volt: a szennyes ég, a zárt kráter falait nyaldosó alacsony dűnék körvonala. Kamera-szentjánosbogarak felhője lebegett a feje körül. A pillanat hírértékkel bírt, a Mars legfiatalabb lakosa meglátogatja a legidősebbet. Bob tudomást sem vett a bogarakról. Egész életében követték. Meg Lyall két karját kitárva állt, mintha keresztre feszítették volna. A Marsot élvezve körbe-körbe forgott, az idős kor reszkető, bizony-

talan mozdulataival. Bob csak ott állt, rettenetes zavarban. Lyall megszólalt: - Akarod tudni, mi a legjobb a modern Marsban? A bőrszkafanderek. - Lyall behajlította a kezét, figyelve, ahogy az anyag összegyűrődik, majd kisimul, színhullámok haladnak át felszínén. - '29-ben még hatalmas, esetlen, rákszerű szkafanderekbe kellett bezárnunk magunkat, csupa kemény burok és tömőanyag, olyan nehéz, hogy az ember alig tudott egy lépést megtenni benne. Most meg mintha semmit sem viselnénk. - Nem egészen. A nő ránézett, vizenyős szeme a Föld kékségét hordozta. - Nem, igazad van. Tényleg nem olyan, mintha a nyílt levegőn lépkednél a fűvel borított mezőn, ugye? Mert azt hiszed, ezt fogod tenni hat hónap múlva. Felnézett a Föld ragyogó, pislákoló fényére. - Hatvan évvel az „Újraindítás" után a Föld az erődítmények világa. Még a füvet is őrzik. De talán neked mégis megengedik, hogy sétálj rajta. Elvégre híres vagy!

A harag, mint mindig, könnyen felizzott. - Nem fogod megakadályozni, hogy elmenjek. - Ó nem is. - Lyall szinte döbbentnek tűnt a javaslatot hallva. - Nem erről van szó. Menned kell. Ez nagyon fontos. Talán nincs is ennél fontosabb. Meglátod. Gyere velem! Bob nem tudta visszautasítani. De nem engedte, hogy Lyall kézen fogja. 2008 áprilisa Tricester, az angliai Oxfordshire-ben. Úgy hiszem, igen furcsa hely: régi és modern, ősi zöldellő falu, a Corwell nevet viselő hatalmas részecskegyorsító épületének árnyékában; hatalmas, kör alakú gerinc a viruló tájban. Történelemmel zsúfolt hely. A nevem egyébként Marshall Reid. 2008 áprilisában a falu iskolájában természettudományt tanítok. Íme, hogyan is kezdődik számomra a történet. Ragyogó tavaszi délután, tizenegy iskolást viszek ki terepgyakorlatra a Corwell intézményhez. Amikor elmenetelünk a névtelen épületek mellett, odabent vészhelyzet alakul ki, a szigetelőanyag valamiféle elégtelensége, és mindannyiunkat kék villanás borít be. Elvakított, de nem sérültem meg. Némelyik gyerek mozdulatlan, csendes, mintha megzavarodott volna, mások nagyon megrémültek. Mindegyikük sértetlennek tűnik. Előre megjósolható a radioaktív szivárgástól való félelem. Az idegenvezetők gyorsan beterelnek minket egy váróhelyiségbe. Behívják Miranda Stewartot, és bemutatják nekünk. Ő a régió Vészhelyzeti Tervezési Felelőse, a helyi meghatalmazott tisztviselő, aki névlegesen felelős az ilyen jellegű műveletekért, feltételezhetően a számos kényszerhelyzeti eljárást koordinálja. Ötvenes éveiben jár, geordie - Északkelet-Angliából, Newcastle környékéről való -, korábbi katona. Azonnal megkedvelem, jelenléte megnyugtató. Ám Stewartot éppen ellepik a környezetvédelmi minisztériumtól jött technikusok, hivatalnokok és szakértők. Védőöltözetbe burkolt kutatók vánszorognak Geiger-számlálóikkal ijesztően a terepen. Minket, tanárt és diákokat ennek kellős közepén tartanak, rendezett sorokban ülve, hivatalnokokkal, rendőrökkel és egészségügyisekkel körülvéve, mobiltelefonjainkat aggódó szülők ostromolják. Mindannyian zavarban vagyunk és félünk.

Stewart végül vonakodva beleegyezik, hogy a falut kordonnal lezárják, a lakosokat és a helyi termést alapos teszteknek vessék alá, satöbbi. Ám nem rendelnek el riadót: a fedősztori kémiai szivárgásról szól majd. A rendőrség blokádokat emel az intézmény és a falu köré. A sajtó máris érdeklődik, és zöld tiltakozók jelennek meg a kordonoknál. Emma, a feleségem ebbe a blokádba fut bele, amikor hazatér londoni munkahelyéről. A harmincegy évével nálam kicsit fiatalabb Emma PR-tanácsadó. Hiányzik neki a főváros. Emma hét hónapos terhes. Számára a Corwell-incidens az utolsó csepp a pohárban. Szerinte ez nem biztonságos hely egy gyerek felneveléséhez. Később, a nap folyamán ismét azon vitatkozunk, hogy visszaköltözzünk-e Londonba. Ám én elkötelezett vagyok a munkám iránt, és hű a gyerekekhez. A vita eredménytelen, mint mindig. Mindeközben a részecskegyorsítónál - ahogy később megtudom - a technikusok nem bukkannak sugárzás okozta kár nyomaira. Ám egyikük, aki a környező vegetációt ellenőrizte, egérfészekre bukkant - egy fészekre, melyben nem voltak utódok. Azt hiszem, ez csak valamiféle nagyobb dolog kezdete. Ezért döntöttem úgy, hogy naplót írok. Amikor Bob visszanézett, látta, hogy a traktor már elsüllyedt a Mars közeli horizontja mögött. Fogalma sem volt, merre tartanak. Nem igazán élvezte szkafandere intelligens anyagának sikamlós érzetét, ahogy az bőrén csúszkálva próbálta kiegyenlíteni a testét érő hőmérsékletet és nyomást. Olyan volt, mintha hatalmas, nyirkos kéz tartotta volna fogva. Élete folyamán mindössze tucatszor lépett a Mars durva felszínére. A bolygó fagyott sivatag volt - mit lehetett ott látni? Egész életében a Mangala, az Árész vagy a Hellász szűk folyosóin száguldozott, a falakat a Föld izzó színeivel - lila, kék és zöld - festették be. A Föld! Most láthatná, amint a kékesfehér esti csillag éppen emelkedik, az egyetlen szín ebben az egész, rozsda uralta tájban - a Föld, ahová álmaiban megszökött, már jóval azelőtt, hogy rájött volna, igazi csodabogár. A legfiatalabb gyerek volt a Marson: az utolsó, aki megszületett, ahogy a Föld által magukra hagyott telepesek kötelességtudóan lezárták életüket. Kicsivel később árva lett, ami még inkább csodabogárrá tette. Semmivel nem tartozott a Marsnak. Nem illett oda. Mindenki Szánakozva

bámulta. Nos, már csak egy hét, és eltűnik innen: az egyetlen, a Föld által engedélyezett menekült. De először át kellett esnie ezen a borzalmas látogatási rituálén Meg Lyallal. Eközben a nő beszélt. - Azt hiszem, már hozzászoktál a szentjánosbogarakhoz. Biztosan egész hazáig figyelni fognak. Pont mint amikor kivezettem ide az Árészt, még 2029-ben...

Lyall kifulladva megállt, és megfordult, hogy szembenézzen vele. - Miért? Már ott vagyunk. Nem ismered a saját történelmedet? Átvezette egy alacsony emelkedőn. És ott, egy kis átlátszó, marsi porral csak vékonyan borított kupola alatt ült a Beagle 2.

Újabb öregasszonyos emlékmesélés - gondolta Bob borongósan. - Itt voltunk a nagy, ronda központi modulunkban, és az egész kifelé tartó úton lebegő kamerák vettek körül. Először azt hittem, az emberek figyelik, ahogy közösülünk, székelünk vagy veszekszünk. Aztán kiderült, a legnagyobb nézettséget a hétköznapi tevékenységek hozták, amikor nyugodtan dolgoztunk, főztünk vagy aludtunk. Mintha a halat figyelnéd az akváriumban. De soha nem látod a halat. Talán az emberek éppen akkor túl elszigeteltek voltak. Most természetesen sokkal rosszabb. De szociális élőlények vagyunk, szükségünk van emberekre magunk körül. Mit gondolsz?

2008 májusa Néhány hét elteltével a kordont megszüntették, de a technikusok még mindig a területen cirkálnak névtelen készülékeikkel, míg a gyerekek és én továbbra is egészségügyi ellenőrzések alanyai vagyunk. Megpróbáltam megvédeni a diákjaimat, ám komoly a médiaérdeklődés: kellemetlen szalagcímek, hatalmas agyú, a sötétben izzó kölykökről készült karikatúrák. Természetesen mérges vagyok. A diákjaimat már elárulták a hatóságok, amiknek meg kellett volna őket védeni, most pedig szörnyszülöttekként ábrázolják őket.

- Azt hiszem, el kellene mondanod, hova megyünk.

Az iskola házinyulainak nincsenek utódai. Feltűnt Paul Merrick hátizsákostul, és egy helyet keresett, ahol elalhat. Merrick a negyvenes éveiben jár, Jeff Goldblum kinézetű amerikai kör-

nyezetvédő kutató. Egyfajta szabadúszó lett belőle, vitatható elméletekkel a környezet holisztikus aspektusairól. A főiskolán Emma tanára és szeretője volt. Most ő hívta el. Tudta, hogy Merricket kíváncsivá teszi a baleset, és ismerni akarta a férfi véleményét. Nem örülök, hogy ez a szellem föltűnt a feleségem múltjából. Merrick és Emma engedély nélkül körbeszaglásztak Corwellnél. Gyanítom, hogy Emmának aki jelenleg szülési szabadságon van - kéne valami, ami eltereli a figyelmét saját életének közelgő felbolydulásáról: egy utolsó fiatalos kalandra. Madárfészkeket találnak tojások nélkül. A Vészhelyzeti Tervezési Felelős Stewart felfedezi őket. Megpróbálja kidobni őket, és fennhéjázva kijelenti, ez rutin tisztogatási akció. Ám Merrick kutakodó kérdéseket tesz fel a sterilitási esetekről, melyekről már az egész falu beszél. Stewart rámutat, hogy a szomszédos farmokon élő juhok és marhák a szokásos módon ellenek. Merrick szerint ennek oka talán a különböző vemhességi időtartamoknak köszönhető. Ha valamiféle sterilizációs hatás ment végbe, az a rövid vemhességi periódussal rendelkező élőlényeket érinti először. Stewart - aki nem kutató, és akinek gyanúm szerint a minisztériumi emberek nem mindent árulnak el - zavarban van, de biztos abban, hogy létezik „racionális" magyarázat. Emma elgondolkodva simogatja pocakját, miközben a történet ezen részét meséli nekem. Merrick, ő és én a kocsmában átbeszéljük az esetet. Bosszúságomra Emma túl sok személyes dolgot mond el, például hogy fogamzása vakáción történt baleset volt. Merrick, bár fékezi magát, nyilvánvalóan féltékeny. Merrick megjósolható dolgokat mond. Hogy olyan, mintha hatalmas, ellenőrizetlen kísérletet végeznénk a természettel. Hogy Anglia apró és zsúfolt hely, amely telítődik mindennel, amit ráontunk - elektromágneses sugárzással, rovarirtókkal, genetikai módosításokkal, savas esőkkel és most még a nukleáris balesetből származó egzotikus sugárzással is. Hogy olyan nyomást gyakoroltunk a természetes rendszerekre, ami már meghaladja azok korlátait. Hogy mindennek

eredményeképpen valami furcsa dolog zajlik itt de ki tudja, mi az? Értelmetlen fecsegés. Úgy döntök, az előttem álló sürgős kérdésekre koncentrálok, azokra az emberekre, akiket szeretek. Szeretem Emmát és a terepgyakorlatos gyerekeket. Nem sok néznivaló volt a Beagle-ön. Csak egy tortatál formájú hüvely, mely ejtőernyők és gázzal töltött zsákok rendszere segítségével leszökkent az égből. A por felett korong alakú napelemtáblák nyíltak ki, és egy szenzorokkal ellátott teleszkóp emelkedett fel, mint valami periszkóp. És ennyi. Amikor öt évtizeddel landolása után az emberek eljöttek megnézni, a Beagle 2-t majdnem teljesen eltemette a szélfútta, mérgező por. És mégis, apró talajmintáinak hevítésével és a ritkás levegő elemzésével életet fedezett fel a Marson. - Az atmoszferikus szenzor érzékelte - mondta Lyall. - A szonda a tájnak csak apró szeletét képes közvetlenül megvizsgálni, ám egy marsi tehén bárhol szellenthetne a bolygón, a Beagle 2 ki tudná szagolni a metánt. Újabb harminc évbe telt, míg bárki kézzel fogható mintához jutott, de a Beagle bizonyította, az élet itt várt a felfedezésre. Jóval azelőtt, hogy Lyall és csapata elhagyta volna a Földet, a robotszondák eredményei már számtalan, a Marsról szőtt ősi álmot zúztak darabokra. Nem voltak csatornaépítők, sem buja hercegnők, sem sóvárgó, aranyszemű poéták, bőrszerű tüdőfüvek. Hosszú ideig azt hitték, az egész egy halott világ. Ám aztán egy kozmikus véletlen során a Mars fosszíliákkal tűzdelt apró darabkája került a Földre meteor képében, és mindent megváltoztatott. Több milliárd évvel ezelőtt a fiatal Mars és Föld olyanok voltak, mint a testvérek. Mindkettő meleg planéta, sekély óceánokkal és tavakkal tarkítva. És mindkettő életet hordozott - testvéri életet, mely, mint kiderült, az egyik vagy a másik világon indult fejlődésnek, és meteorokon utazott az űrön keresztül. Lyall körbefordult, hagyta, hogy kesztyűs ujjai végigkövessék a kráterfalak vonalát. - Azt hiszem, nem tudod elképzelni, hogy nekem még mindig mennyire furcsa

ez a látvány. Egy ilyen krátert látni, a benne lévő víz alkotta jellegzetességekkel, a vízmosások hálózataival, kiszáradt folyóágyakkal és az ősi tavak hullámzó partjaival... Egy olyan sziklába vájt kráter, mely a tenger mélyén alakult ki, egy kráter, melyet később víz árasztott el újra és újra. Amikor annyi idős voltam, mint te, bármit megadtam volna azért, hogy ide hozzanak, hogy ott állhassak, ahol most te - hogy tudhassam, amit most tudok. Bob azt gondolta, Lyall pontosan úgy viselkedik, mintha most lépett volna csak ki nyikorgó, öreg űrhajójából. A Mars túl apró volt. Nem tudta megtartani a vulkánjai által kipöfögött gázokat, és a tektonikus újrahasznosítás nélkül az atmoszféra a karbonáttal teli sziklákban rekedt. A levegő megritkult, az óceánok és szárazulatok megfagytak, a kíméletlen napsugárzás eltüntette a vizet. És mégis, az élet fennmaradt. - Nyálka - mondta Bob. - A marsi élet csak alga, kilométeres mélységben. Lyall a fiúra meredt, mintha személyesen őt sértették volna meg. - Nem alga. Biofilm. A marsi élet nem primitív. Négymilliárd évnyi evolúció eredménye... egy másfajta evolúcióé. Az anaerob létformák összerendezik magukat, együttműködnek, az egyik a másik energiájából él. A marsi élet egésze az együttműködésről szól. Egyesek szerint az egész marsi bióta, mely azokban a mély, termális hasadékokban ragadt, semmi más, mint egyetlen hatalmas közösség. - Biztosan. És akkor mi van? Nem lehet megenni. Nem csinál semmit. Lyall igyekezett komoly maradni, majd vigyor törte meg cserzett arca feszességét. - Oké. Ugyanazt éreztem, amit most te, annak ellenére, hogy negyvenéves voltam, mikor idekerültem. Amint elvégeztük az első fázisú felszíni műveletet, saját küldetésemnek tekintettem, hogy valamivel többet találjak. - Többet? - Igen, többet, mint egy nyavalyás mikroba. Valamit, aminek gerince és agya van. Valami olyasmit, mint én. 2008 júniusa Az iskolai tóban élő békák ikrákat raktak, ám nincsenek ebihalak. Ahogy terjed a pletyka a ste-

rilitásról, a gyerekek a kéretlen figyelem középpontjában maradnak. Egyeseken a stressz jelei mutatkoznak - furcsa képek és történetek, különös játékok a játszótéren -, egyre visszahúzódóbbak lesznek, egymáshoz fordulnak támogatásért. Pedig ők csak ugyanazon hipertechnológiai baleset áldozatai, mely kétségtelenül előidézte a sterilitási problémát. De mégis olyan, mintha a gyerekeket boszorkányokká változtatnák, valamiféle szörnyűséges tömegakarat révén. Abszurd, paradox, rémisztő. Közben a minisztérium kutatói azt fontolgatják, elhagyják a terepet. Tesztjeik hatástalannak bizonyultak. Merrick vitatja ezt. Szerinte valami szövevényes és furcsa dolog bontakozik itt ki, amit tanulmányozni kell. Bemutat Stewartnak, Emmának és nekem egy életfa-szerű falitérképet. A sterilitási hatás „lefelé" halad a fán, a fiatalabb, jóval összetettebb létformáktól - mint amilyenek az emlősök - az idősebbek felé. Előrevetítése szerint a hüllők lesznek a következő, tünetek által sújtott állatcsoport. Stewart ragaszkodik a parancsnoki lánchoz, elszánt, hogy fenntartsa az ellenőrzést, minimalizálja a zavar és pánik esélyét. Ám most személyes krízis dereng fel előttünk. Emmánál megindult a szülés. Orvos és bába látja el. Merrick az eseményt tipikus módon további adatok gyűjtésére használja fel. Zavaró kérdéseket tesz fel az emberi fogamzás példáiról a faluban a baleset óta. A bába elismétel néhány pletykát. Mindeközben az ősi angol vidék eme darabkájának teljes egészét érintően egyre több történet kering az üres fészkekről és tavakról. Elküldte Bobnak a levelet. Egy valódi levelet, melyet műanyaggal megerősített papír vékony lapjaira írtak kézzel. Bob a felét nem értette. De tudta, a levél az „Újraindításról" szól, a földi katasztrófa eredetéről. - Soha nem ismertem - mondta Lyall. - Mármint Reidet. Csak egy angol fickó volt. Azt hiszem, már meghalt. Azt sem tudom, miért küldte nekem a levelet. Mi voltunk az elsők a Marson, mindenhonnan kaptunk leveleket. Talán valamiféle kapcsolatot látott kettőnk között. Ott volt egy új világ születésénél, ahogy én is. - Lyall doktor...

A nő Bob vállára tette kezét, lágyan, de ujjai erősek voltak, mint a karmok. - Légy még kicsit türelemmel! Nagyon fontos, higgy nekem! Néhány lépéssel eltávolodott a megünnepelt Beagle-től, és lábujjaival kaparászta a vöröses marsi port. - A Föld elhagyása előtt tanultam meg a fosszíliákra vadászni, Kenya sivatagos szívében. Ez Afrikában van. Hallottál már Afrikáról? Tudod, kétmillió vagy még több évig is éltek ott emberek. De még ott sem találni csak úgy, a talajból kiálló csontokat. Szisztematikusnak kell lenni. Tudni kell, hol és hogyan keress. A marsi táj több milliárd évvel idősebb Afrikánál. Minden porrá enyészett. A fosszíliavadászat itt elképzelhetetlenül nehezebb. A távoli kráterfalakra mutatott. - De nem lehetetlen. Tanulmányoztam az ilyen krátereket, az üledékes sziklák napvilágra került rétegeit. Bob érezte, hogy lagymatag kíváncsisága felizzik. - És találtál valamit? Lyall elmosolyodott. - Évekig tartott. Szkafanderének egyik zsebéből kőzetdarabot húzott elő, melyet áttetsző müanyagkorongba ágyaztak. Odaadta Bobnak. A fiú újra és újra megforgatta. Olyan volt, mint egy levélnehezék. Leszámítva azt a tényt, hogy két árnyalt sávot tartalmazott, melyeket tiszta, éles vonal választott el egymástól, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármely más kőzet a Marson. Valahol csalódottnak érezte magát. - Nem látok semmit. - A bizonyíték mikroszkopikus. Ez különben is csak egy bemutató minta. De itt voltak, Bob, többsejtű élet, összetett élet, egy egész közösség. Úgy tűnik, hogy a földi prekambriumihoz hasonló evolúciós robbanás van mélyen elrejtve a Mars múltjában, mely sokkal korábban ment végbe, mint bármely hasonló folyamat a Földön. Az óceánokban éltek. Zömök, a fenéken táplálkozó lények, és sima héjú úszók, melyek felépítésüket tekintve a halak megfelelői voltak... - Miért nem tud erről mindenki? - Mert még mindig azt próbáljuk kideríteni, hogyan pusztultak el mind egy szálig.

Bob megvonta a vállát. - Mit kell itt kideríteni? A Mars kiszáradt, és minden megfagyott. - De a kihalás hirtelen esemény volt - mondta Lyall. A sziklában látható különböző színű rétegek között húzódó vonalra mutatott. - A Földön is találsz ilyen sziklákat. A vonalak a geológiai adatokban olyan helyeket jelölnek, ahol nagyobb kihalási események mentek végbe. Alatta: van élet. Felette: nincs élet... vagy legalábbis másmilyen élet van, sokkal ritkásabb. - Mint a dinoszauruszok. Lyall helyeslően bólintott. - Igen, vannak marsi dinoszauruszok Bob. De nem üstökös pusztította el őket. Nem is a fagy... nem közvetlenül. Ennél sokkal gyorsabban ment végbe a dolog. Aztán Bob meglátta, olyan volt, mintha a vörös táj fordult volna el a szikladarab körül. - „Újraindítás" volt. - Igen - mondta Lyall. - Pont, mint a Földön. - Pont, mint a Földön.

2008 júliusa Merrick kiderítette, hogy már a rovarok sem szaporodnak, a farmokon a termény megromlik. Ezt a kibontakozó környezeti katasztrófát természetesen már lehetetlen eltussolni. Visszatér a kordon. A kormány emberei, a kutatók és sajtó képviselői nyüzsögnek a területen. Az iskolában hírzárlat lépett életbe, és komoly biztonsági intézkedések - „a gyerekek védelmében". Örülök, hogy Miranda Stewart még itt van, és megpróbálja fenntartani a megfelelő körülményeket, ezzel reagálva a normális állapotokat célzó kéréseimre. Ám a gyerekek elszigetelődtek. Ismét orvosok, szociális munkások, oktatás-specialisták, pszichológusok és egyéb kutatók alapos vizsgálatainak és végtelen tesztjeinek alanyai. Ezek az úgymond „szakértők" természetesen semmit nem találnak. Úgy látom, minden egy abszurd boszorkányüldözés része. A gyerekek szülei izgatottak, rémültek és mérgesek. „Nem akarjuk, hogy a gyerekünk különleges legyen. Miért mi?" Néhányan azzal fenyegetnek, hogy beperelnek engem vagy a kormányt. De a gyerekek valójában nem sérültek meg. Semmi olyasmit nem tudok mondani, amivel megnyugtathatnám őket.

Joel egyike a terepgyakorlatos gyerekeknek. Általa megtudtam, hogy farmer családját súlyosan érinti az eset. A kormányt és a gyerekeket okolják. Még magát Joelt is, mondja szegény. Azon tűnődöm, mi zajlik az otthonában, messze a hivatalos szemektől. Annyi időt töltök a gyerekekkel, amennyit csak tudok. A helyzetem azonban nehéz. Nagyon örülök a kisfiamnak, és azt hiszem, titokban mindketten megkönnyebbültünk, hogy a baba „normális". Ám Emma fél és úgy gondolja, terveznünk kellene, hogy olyan messzire menjünk innen, amennyire csak lehet. A lojalitást érintő konfliktusaim mélyülnek. - Amikor bekövetkezett a kiszáradás, az evolúció vánszorgássá lassult. Az élet takarékosságra kényszerült, arra, hogy az egyszerűség, a kitűnő állóképesség és a kooperáció irányába fejlődjön. Bármely tetszetős, többsejtű struktúra csak teherré vált. Hatalmas közösségek fejlődtek, komplexitásuk osztott volt, egy teljesen új típus egyszerű, felcserélhető komponensekkel. - Az emberek helyett: nyálka. - Pontosan. De nagyon gyorsan kellett történnie. Legalábbis az evolúciós időskálát tekintve... Figyelj, nem tudom pontosan elmondani ezt a történetet. Semmi tudatos nincs az evolúció irányában, semmi szándékosság. De volt valami a génekben, valami, ami aktiválódott, amikor megfelelőekké váltak a körülmények, amikor túl nagy lett a nyomás. Valami, ami lekapcsolta azt a létformát, amely nem tudta volna túlélni a kiszáradást. - Valami? - Úgy hisszük, ismerjük a mechanizmust mondta Lyall sötéten. - Bob, a DNS-ed nem a genetikai gépezet tökéletesen konzisztens része. Génjeid endogén retrovírusokat, úgynevezett ERV-ket tartalmaznak. - Retrovírusokat? Mint a HIV? - Pontosan. Az ERV-k valamikor független létformák voltak, mint a HIV, olyan vírusok, melyek több millió évvel ezelőtt megszállták őseink sejtjeit. De az ERV-k annyira szerették új lakóhelyüket, hogy úgy döntöttek, maradnak. Integrálódtak az emberi génállományba, szaporodtak, és a generációkon keresztül öröklődtek. Ez már legalább harmincmillió éve így zajlik. Lehetséges, hogy génállományod egytizedét ERV-k és töredékek képviselik. És minden, általunk megvizs-

gált emlősnél is megvannak. Az együttélés letelepedésre készteti a vírusokat. Szánalomra méltó az a parazita, mely elpusztítja saját gazdatestét. De néha a megszelídített vírusok megvadulnak. Úgy tűnik, a retrovírusok felelősek az autoimmun betegségekért. Amikor működésbe lépnek, az olyan, mintha szervezeted immuntámadást indítana saját sejtjeid ellen. És nem csak erre képesek. Bizonyos körülmények között, úgy tűnik, teljes egészében képesek leállítani a DNS-molekulák replikációját... - Lyall megvonta a vállát. - Ide figyelj, kölyök, hajtóművekkel foglalkozó mérnök vagyok, még csak nem is kőzetgyűjtő, még kevésbé mikrobiológus. De azt értem, hogy... - A marsi „Újraindítást" az ERV-k okozták fejezte be Bob. Lyall mogorván bólintott. - Vagy valami hozzájuk hasonló. A bizonyíték kétes, hisz az egész nagyon régen történt, de ez a helyzet.

Bob próbálta megérteni, amit Lyall elmondott. - A Földön is egy ERV okozta? - Igen - válaszolt a nő, időt hagyva, hogy Bob egyedül jöjjön rá. - Ó - mondta a fiú -, ugyanaz az ERV. - Ugyanaz az ERV. 2008 augusztusa Most már komolyan pusztulnak a növények - a búza, a fű, a gyomok. A középpontban, közel magához Corwellhez, csak az egysejtű élőlények szaporodnak, az evolúciós fa gyökerei. Merrick végigkövette ezt a komor folyamatot az osztálytermemben lévő életfa-diagrammal, lépésről lépésre. Egyre nő az ellenségeskedés a gyerekekkel szemben. Forró az augusztus, a vérmérséklet pedig az egekbe szökik. A folyamat végül kulminálódik. A helyiek némelyike részeg támadást indít. Az őrségben lévő katonák hezitálnak, együttérzésük megrepedezik, parancsaik homályosak. Stewart,

Merrick, Emma és én rohanunk, hogy megvédjük a gyerekeket. Joel részeg és kétségbeesett apja összerak egy Molotov-koktélt, és eldobja. Saját gyermeke a célpont. Soha nem voltam rossz véleménnyel az emberi fajról. Ahogy egy valószínűleg végzetes katasztrófa bontakozik ki körülöttünk, nem tehetünk mást, mint keresünk valakit, akit okolni lehet, zaklatjuk az ártatlanokat és elesetteket. Talán nem érdemeljük mega túlélést. A gyerekek megmenekültek a tűztől. Emmát megölték. Nem tudom, hogyan másként írjak le egy ilyen eseményt. Lyall csak ott állt, szkafanderének alsó részét világos vörösre festette a por, és nézett felfelé, a Földre. - A Földnek nem kell elpusztulnia - mondta. Ez a lényeg. A Föld nem fagy meg és nem szárad ki, mint az ősi Mars. Azt hiszem, az a francos ERV véletlenül aktiválódott. Az a kis lepra angliai hely, a talajban lévő mérgek elegye, a légszennyezés és az ott zajló egyéb folyamatoktól származó nyomás lehet az oka. A mi hibánk, ez biztos... mindazonáltal baleset is. A Föld ideje még nem érkezett el. A még mindig sértődött Bob egyre jobban megrémült ettől a nyolcvanéves embertől, és a hatalmas biológiai katasztrófától, mely mögötte sejlett fel. A milliárd éves árnyéktól. - A Föld miért nem tesz ellene valamit? Lyall felsóhajtott. - Mert nincs „Föld". Csak csoportok, nemzetek és vállalatok vannak. Hosszú ideig reménykedtünk, még akkor is, amikor a katasztrófa már kibontakozott. Az isten szerelmére, még küldetéseket is szerveztünk a Marsra. Azt hiszem, mindig azt hittük, hogy legyőzhetjük a pestist. De nem sikerült. A remény meghalt. Most országok vannak az országokon belül, és erődítmények. Erődből pedig nem lehet tudományos kutatást végezni. Hallgass rám! Te vagy a Mars utolsó gyermeke. A Földön szentimentális jelkép leszel, egy ötperces csoda. Lesz pódiumod. Ki kell használnod. Kezét Bobéra, és benne a kőzetre kulcsolta. - Vedd rá őket, hogy meghallgassanak! Rángasd ki őket az erődjeikből, rettegő őrületükből! Olvasd fel a levelet! Vedd rá őket, hogy maguk

vonják le ennek a kőzetnek tanulságait, és rakják össze, mi is folyik körülöttük! Többet tudtunk meg a marsi mikrobák első nyomaiból, mint ötven év alatt egyetlen bolygó biológiájából, és hiszek abban, hogy ez megismétlődhet. Bizonyos szempontból gyönyörű... az elhagyatott világ ősi létformái segítenek szenvedő testvérének... Vedd rá őket, hogy ezt észrevegyék! - Lyall aggódva fürkészte Bob arcát. - Megértetted? Bob kinyitotta tenyerét. A lassan halványuló fényben az ártatlan kődarabra bámult, szerette volna látni az élőlényeket, melyek valamikor az eltűnt marsi tengerekben úsztak. 2008 szeptembere Merrick, halott feleségem szeretője velünk maradt. Emma halála összekovácsolt minket. Merrick útmutatása furcsán megnyugtató, valamilyen elvont módon. Azt mondja, lényegében egyfajta „újraindítási" mechanizmus zajlik. Pontosan mint ahogy az öszszeomlott számítógépet a biztonsági fájlokból helyre lehet állítani, úgy a tűréshatárait a nyomás miatt átlépett bioszférát is. Ekkora magasabb biológiai létformák a „kukába kerülnek", és csak a legalapvetőbbek maradnak meg talán annak reményében, hogy azok már az új környezeti feltételekhez alkalmazkodva ismét kifejlődnek. Merrick azon töpreng, ez a mechanizmus életbe léphetett-e már a múltban, a nagyobb kihalási eseményeknél. Mindez nekem kicsit kísérteties. Olyan látszata van, mintha Gaia Anyánk bosszút állna. De keveset tudok a tudományról, így megtartom magamnak tanácsaimat. A vírus levegővel, vízzel és érintéssel terjed. Merrick internetoldalakat tört fel, hogy bizonyítékot találjon arra, már máshol is érezteti hatását, messze Tricestertől. Azt jósolja, talán egy évszázadunk maradt hátra. Száz év, mialatt az emberek és egyéb magasabb rendű létformák elhullanak, mint az őszi falevelek. Elringatom gyermekemet, és azon gondolkodom, vajon hány hozzá hasonló gyerek születik még. (Colin Pillingernek és a Beagle 2 csapatának) Németh Magdolna fordítása

A harcos pacifista

Joan Slonczewski lengyel származású amerikai írónő, biológus professzor ritkán publikál, de akkor igazán érdemes odafigyelni arra, amit ír. Feminizmusa egészen egyéni módon párosul humanizmussal és mély elkötelezettségével a béke iránt, mindehhez pedig hozzájárul munkájából fakadó tudományos szemlélete is, egészen egyedivé téve műveit. Galaktika: Hogyan született az Elíziumciklus? A cserék voltak a kiindulópont? Joan Slonczewski: Elsősorban a Philadelphiában és New Havenben található Barátok Vallásos Társasága (kvékerek) körében szerzett tapasztalataim ihlették. A környezetet óceánbiológiai ismereteim inspirálták, illetve szerettem volna megteremteni Frank Herbert Dűnéjénék. az ellenpontját. G: Az Ajtó az óceánba című kötetét - többek között - a hidegháború ihlette. Olvasható egyfajta ódaként a békéért és a nőkért. Meglepő módon az Elízium lányában meghatározóbb a politika. A hidegháború vége nem hozta el az áhított lelki nyugalmat? J. S.: Az Ajtó az óceánba dinamikájához a lengyelországi és csehszlovákiai megmozdulások adták az inspirációt. Mindenesetre a könyv még a sikerek előtt megjelent, hallottam olyan cseh szabadságharcosokról, akik olvasták a könyvemet. A hidegháború vége persze nem jelentette a politika végét. Egy olyan kor kezdődött, amikor az egész világon mindent elkezdett átszőni a politika. G: A Bronz Égbolt-i Esőfelhő és Feketemedve egy újfajta családi modellt állítanak elénk, amely épp fordítottja a hagyományosnak. Amikor elkezdte írni az Elízium-ciklust, szándékosan feminista könyvet akart írni, vagy csak így alakult? J. S.: A könyveim az élettapasztalataimat tükrözik. Úgy alakult, hogy én voltam a családfenntartó Kenyon College-beli tanári állásommal, amíg a férjem vállára került két gyermekünk felnevelésének felelőssége. G: Az Elízium lányának cselekménye kulturális konfliktusok körül bonyolódik csakúgy, mint a többi könyvéé. Gondolja, hogy

mindig meg lehet oldani békésen ezeket az ellentéteket? J. S.: Azt nem értem, az emberek miért nem inkább azt kérdezik, vannak-e olyan konfliktusok, amelyeket meg lehet oldani háborúval? A közelkeleti helyzetet például meg lehet oldani háborúval? Ez is bizonyítja, hogy a háborúnak semmi értelme. G: Az „életformálás" olyan, mintha egy modern - és a biológiához közelebb álló formája lenne a genetikai manipulációnak. Gondolja, hogy néhány elképzelése valóra válhat a jövőben? J. S.: A legtöbb már valóra is vált, például a mesterséges megtermékenyítés, tervezett gyermek, a saját genomok meghatározása, illetve a nemváltás és az azonos nemű szülők. G: Herbert Dűnéket sivatag borítja. Szándékosan írt ön ennek a világnak az ellentétéről, egy teljes egészében óceánnal borított világról? J. S.: Igen, ez volt a fő inspirációm. Azt is gondoltam, hogy a fremenek sokkal érdekesebbek lennének pacifistaként. Másik ihlető forrásom Ursula K. LeGuin Word for World is Forest című írása volt, amelyben az erdőlakók pacifisták, de ezt végül feladják. Nálam más vége lett a történetnek. G: Ha jól tudom, az Ajtó az óceánba eredetileg másként végződött. Tudna mondani pár szót az eredeti befejezésről? J. S.: A korai változatban Merwen meghal a könyv vége előtt. Akkoriban a szerkesztőm, David Hartwell azt állította, hogy önfeláldozása sokkal inkább egy női áldozatnak tűnik, mint hősies keresztényi cselekedetnek. Némi idő elteltével - figyelembe véve nemi előítéleteimet - azt kell mondjam, hogy igaza volt. Igy hát végül lecseréltem egy hasonlóan erős befejezésre, amelyben Merwen lánya játszik meghatározó szerepet.

G: Amellett, hogy író, foglalkozására nézve biológia professzor. Tudósként hogyan került kapcsolatba az SF-fel? Hogyan vált íróvá? J. S.: Egyszerűen csak tisztában voltam vele, hogy tudok írni. New Havenben találkoztam írók egy csoportjával, akik segítettek, hogyan boldogulhatok a kiadókkal. G: Tudomány és fikció rendkívüli módon összekapcsolódnak a könyveiben. Gondolja, hogy fontos az SF tudományos alapokra helyezése? J. S.: Igen, erről szól az igazi science-fiction. Túl sok manapság az olyan „SF", ami csak a külsőségekre épít, mintha csupán egy videojáték lenne. G: A Shorára holdként hivatkozik, de sosem ír a bolygóról, ami körül kering. Miért van ez? Egy gázóriás az anyabolygó? Vagy a holdat szimbólumként kell kezelni? J. S.: A Shora és a Valedon „ikerbolygók", nagyjából ugyanolyan méretűek és egymás körül keringenek. Ez ugyanakkor a nemek egymás közti viszonyát is kifejezi - mindkét nem úgy gondolja, hogy a másik holdként kering körülötte. Csak kevesen - mint Merwen (és végső soron Spinel is) - látnak egy, a valóságoz közelebb álló egyensúlyt. G: Melyik a kedvenc kötete az Elíziumciklusból? J. S: Most a Brain Plague a kedvencem, mert a Kenyon College-beli tanítványaim inspirálták, akik a „Biológia a science-fictionben" című kurzusomra jártak. G: Lesz ötödik Elízium-kötet is? Legutóbbi könyve, a Brain Plague 2000-ben jelent meg. Kérem, nyugtasson meg, hogy nem hagyta abba az írást! J. S.: Az Elízium-ciklust befejeztem. Épp egy könyv végénél járok, ami körülbelül száz év múlva játszódik. Ekkor az emberek a globális felmelegedés és idegen fajok elől megpróbálnak olyan űrállomásokra menekülni, amelyeket az amerikai őslakók kaszinói finanszíroznak. G: Vannak kedvenc írói, akik hatással voltak a munkáira? J. S.: Elsősorban Robert Heinlein és Ursula K. LeGuin írásai hatottak rám. az interjút Csordás Attila készítette

Dragomán György: Döghecc

Az ember túlélési ösztöne mindennél erősebb, és paradox módon időnként éppen ez az ösztön hajszolja bele olyan helyzetekbe, amiket nem egyszerü túlélnie.

(1) SZAKEMBEREK - Szemedet! - Janó gyorsan behunyta a szemét, amennyire csak tudta, összeszorította, hallotta, hogy Misi bá felrázza a flakont, aztán a hosszú sziszegés, a szilikonspré mesterséges fenyőszaga megtöltötte az orrát, Misi bá rendesen körbefújta felsőtestét, a karját meg a fejét. - Kinyithatod - mondta, Janó kinyitotta, hunyorogva előrenézett, az öltöző pozdorjafaláról vastagon hámlottak a régi plakátok. - Utálom ezt a szart, mester - mondta, a nyelve is fenyőfaízű lett. Misi bá intett a flakonnal. - Tudom - mondta -, én is jobban szerettem a vazelint - a földre köpte a nikotinos rágót -, de azok az idők elmúltak. Ide ez kell, az izzadsággal emulziót alkot, jó síkos leszel, ennél jobb nincs, legfeljebb csak megkarcol, de rendesen megharapni nem tud.

Janó bólintott, hátul lent a vállában még mindig ott volt a csomó. - Tudom, mester. De utálom akkor is. - Tudom, fiam. - Misi bá közben elővette a sárga tégelyt. - Karodat! - mondta, Janó emelte is már a két karját, fel egészen a feje fölé, a rongykesztyükön a vasszegek a mennyezetnek ütődtek, a gipszkartonba karcoltak, Janó karján fájdalmasan futott végig a csiklantás, ahogy Misi bá a hüvelykujjával a hónaljába dörzsölte a mirigykivonatot. - De büdös - mondta Janó, leengedte a karját. Misi bá bólintott, becsavarta a tégelyt. - Büdös hát - mondta -, az a lényeg, ez az egyetlen szag amitől félnek. Inkább örülj, hogy nem emberek ellen mész! - Örülök is. - Janó odahajolt a pultra állított szívókás flakonhoz, egy kicsit kortyolt az ener-

giaitalból, megforgatta a szájában, visszaengedte. - Mennyi az oddsz? - kérdezte. Misi bá rántott egyet a vállán: - Két órája még négy az egyhez volt, de ezek nem ismernek. Azt hiszik, veszteni hoztunk ki ide. Csak mi profi szakemberek vagyunk. - Az a jó. - Janó a sporttáska felé intett. - Vegyük fel a nyakvédőt, mester - mondta -, mindjárt jön a bevonuló zene, és lemerevszik a nyakam attól a rohadt hideg vastól. Misi bá az órájára nézett: - Iól van - mondta. Janó elkezdett nyakkörzéseket végezni, hogy még jobban átmelegedjenek az izmok, nem szerette lecsukni a szemét közben, mert olyankor szédült, a padlót nézte, a kopott falakat, az egyiken a repedt talpigtükröt, a szürke plafont, a másik falat, megint a padlót, közben látta, hogy Misi bá kinyitotta a sporttáskát, a nyakvédő vékony acélszemei megzördültek, ahogy az öreg kicsatolta a kapcsokat, elkezdte leszedni a fémhálóból körben kiálló háromélű pengékről a védőtokokat. Épp az utolsó előttinél tartott, amikor megszólalt a mobil. Janó feje megállt a körzés közben: - Ez meg ki a franc? - kérdezte, de addigra Misi bá már fel is csattintotta és a füléhez tartotta a telefont. Janó közelebb lépett: - Ki az, mester? - kérdezte, Misi bá intett felé, hogy csend. - Értem - mondta közben, aztán bekattintotta a telefont, Janóra nézett, egészen fehér volt az arca. - Nyakvédő nélkül mész - mondta, fél kézzel megpróbálta visszatenni az egyik pengés szegre a védőkupakot, mellényúlt, majdnem kiesett a kezéből a barna műgyanta henger. Janó érezte, hogy a torkát belülről hirtelen marni kezdi a krokodil-hasnyálmirigy fenyőtűvel kevert szaga: - Nem - mondta -, az nem lehet. Misi bá nagyon halkan szólalt meg: - Muszáj, azt mondták, hogy muszáj. Janó erre nem mondott semmit, csak bólintott, lassan, nagyon lassan egymáshoz nyomta két öklét a mellkasa előtt, lehajtotta a fejét, mélyen beszívta a rongykesztyűk avas vérszagát. „Segíts meg!" - gondolta. „Segíts meg!" A

hangszórókból akkor nagyon hangosan kicsapott a bevonuló zene, valami helyi hiphop volt, Janónak az jutott eszébe, hogy ha tudná a nyelvet, most akkor se értené a szöveget, Misi bára nézett, az öreg simára borotvált arcán kicsi tűhegynyi verítékcseppek csillogtak, sápadt volt, nagyon hangosan mondott valamit, Janó mégis csak a szájáról tudta leolvasni: - A szemére menj, hallod, a szemére! Janó bólintott. - Igenis - mondta -, a szemére, igenis!

(2) GYERMEKÁLDÁS

A távkapcsoló egy picit arrébb csúszhatott, mert amikor Janó el akart kapcsolni a talkshow-ról, nem történt semmi. Megint megmozdította az ujját, de megint nem történt semmi, a képernyőn még mindig ott veszekedett egymással a hosszú vörös hajú nő meg a jól öltözött szakállas férfi, Janó még mindig nem szedett fel a nyelvből eleget ahhoz, hogy pontosan megértse, miről beszélnek, a szakállas egyfolytában azt a szót ismételgette, hogy narkotikum vagy narkotika vagy mi, a közönség időnként tapsolt, néha még kiabáltak is. Janó megint megmozdította a hüvelykujját, megint nem történt semmi. - A francba - mondta, még így, nyolc hét után is meglepte, hogy milyen reszelős lett a hangja, mondjuk a doki megmondta, örülhet, hogy az után, ami történt, egyáltalán össze tudták varrni a hangszálait. Megpróbált oda nézni, ahol a távkapcsolónak kellett volna lennie, ott lent, a hüvelykujja alatt, de útban volt a teste meg a takaró, csak a könyökét látta, meg az alkarja tetejét, a bőrén a kék tetoválást, a koponya ebből a szögből úgy nézett ki, mint egy szétfolyt kék tükörtojás, alatta a feliratot hál' istennek egyáltalán nem lehetett elolvasni. A kezét viszont nem látta, az ujjait se, a távkapcsolót se, semmit, tudta, hogy csak egy kicsit kéne mozdítania a fején, már az is elég lenne, hogyne, persze. A szeme sarkából jobbra nézett, a kisasztalra, ott az ágy mellett, a pohárral és a vizeskancsóval, a kancsó tükrében aztán mégiscsak meglátta a kezét, az üveg görbülése egészen elnyújtotta az ujjait, egy ötlábú fehér pók ült ott, az alkarja végén, a távkapcsoló is ott volt, a halványzöld lepedőn, épp

csak arrébb csúszott valahogy egy kicsit, épp csak egy centivel, lehetetlen volt elérni. Mindegy, azért mégiscsak megmozdította a hüvelykujját, tudta, hiába, de akkor is jó volt látni, hogy legalább az az egy ujja mozdul, le-fel, le-fel, le-fel. Felnézett megint a tévére, a készülék alsó részén vörösen villogó órára, közben elképzelte, hogy megmozdítja a karját, csak úgy, egyszerűen felemeli, és megfogja a távkapcsolót, és átkapcsol, ha igazán akarná, talán meg tudná csinálni, az utolsó szám kilencesről nullásra váltott, aztán egyesre, aztán kettesre, semmi sem történt, Janó érezte, hogy elönti a harag, a meccsre gondolt, a tömegre a sportarénában, a bevonuló zenékre, a szpíker üvöltözésére. - Misi bá! - kiáltotta. - M i s i bá, jöjjön, kapcsoljon már át, kezdődik a meccs! A másik szobából semmi sem hallatszott, Janó tudta, hogy Misi bának ott kell lennie, hová mehetett volna, megint elkiáltotta magát:

- Misi bá! Hallja? A meccs! Misi bá nem válaszolt, Janó érezte, hogy megfájdultak a hangszálai a sok kiabálástól, igazából nem bánta, megmondta a doki, hogy a fájdalom az jó, annak örülni kell, bárcsak a teste is fájna, bárcsak a sebhelyek is fájnának, akkor még volna remény. Az órát nézte, ahogy lassan váltanak a számok, nyolc, kilenc, nulla, kiütés. Az ajtó váratlanul nyílt ki, Misi bá nem egyedül jött, még négyen jöttek vele, egy fiatal pár és még két öreg néni, megálltak rögtön, ahogy beléptek az ajtón, látszott, zavarban vannak. - Szervusz, fiam - mondta az öreg, közben intett a vendégeknek, hogy jöjjenek beljebb. - Ezek meg kik? - kérdezte Janó, a szemével a vendégek felé intett, azok ott álltak az ágya mellett, látszott, ünneplőben vannak, a férfi egy széles karimájú fekete kalapot gyűrögetett a kezében, bajuszos volt, de az arcán látszott, hogy nagyon fiatal. A lány, aki

mellette állt, legfeljebb ha tizenhét lehetett, szőke haja kusza fonatokban volt a fejére tornyozva, a szeme szürkén villant, ahogy végignézett a szobán. - Na ne - szólalt meg Janó újra, a sok kiabálástól most olyan volt a hangja, mint a medvedörmögés -, mester, ezt nem csinálhatja velem, elegem van ebből a hülye babonából. - Azzal neked nem kell törődni, fiam. - Misi bá közelebb lépett, kivett a zsebéből egy vastag borítékot, odamutatta Janónak. - Neked csak ezzel kell törődni - mondta. - Nem - Janó hangja már úgy csikorgott, mint az üvegzúzalék -, szó sincs róla, nem vagyok hajlandó - mondta. - Nem hát. -Misi bá mosolygott. - Nem hát - mondta még egyszer, lehajolt, megfogta a takaró szélét, egy mozdulattal lerántotta Janóról, Janó tudta, hogy most fáznia kéne, semmit sem érzett, a látogatókat nézte, a két öreg néni szinte ugyanazzal a mozdulattal, egyszerre vetett keresztet, a fiatalok nem mozdultak, csak a férfi markolt rá jobban a kalapra, álltak, Janót nézték, a sebhelyeit, a mellkasán, a nyakán és a vállán a hatalmas fognyomok vörös hegeit. Az egyik öregasszony sutyorogva imádkozni kezdett. Janó a szemével Misi bát kereste. - Akkor már mesélje el nekik az egészet - mondta -, csinálja végig az egész cirkuszt, mondja el nekik, hogy volt meg, hogy mi történt, hogy milyen meccs volt, hogy nyakvédő nélkül mentem ellenük, és hogy egyedül, és mutassa meg nekik a kesztyűket is az üvegszilánkokkal, mondja el az egészet! Misi bá nemet intett. - Tudod, hogy nem érdekli őket - mondta. Tudod, hogy nem a sztoridért fizetnek. Janó érezte, hogy elönti a fáradtság, majdnem olyan fáradt volt, mint a meccs után, amikor leemelték róla dögöt, és kihúzták az arénából. - Jól van - mondta, úgy érezte, tele van üvegszilánkokkal a torka. - Jól van. Csinálják! Lehunyta a szemét, persze semmit sem érzett, de tudta, hogy mi történik, a nő és a férfi lassan

kinyújtják a kezüket, megérintik a mellkasán valamelyik sebhelyet, aztán, mintha félnének, hogy megégeti őket, hirtelen elrántják a kezüket. Hallotta is a nő ruhájának suhogását, meg azt is, hogy most már mind a két öregasszony hangosan imádkozik, tudta, hogy már megvolt, már megérintették, de semmit sem érzett, az jutott eszébe, hogy a nőnek biztos puha a keze, még az ujjai hegyén is biztos sima és puha a bőr. - Jól van, ha ebben hisztek, akkor legyen így - suttogta még mindig csukott szemmel -, mit érdekel engem, legyen gyereketek, szülessen fiatok!

(3) EDZÉS

A repedt falú úszómedencében jó ha húsz centi víz lehetett, többet nem tartott meg a fólia, harminc vagy negyven centi lett volna az ideális, de még ezzel a kevéssel dolgozni is sokkal jobb volt, mint egy szárazedzés. - Nem jó! - üvöltötte Misi bá a medencéből. Megmondtam, hogy alulról indítsál és ne ugrándozzál, mi a franc van már veled?! Tessék, menjél le, jövök még egyszer! Janó a hüvelykujjával megpöccintette az irányítókart, a kerekesszékbe épített villanymotor felzümmögött, arrébb vitte a medence szélén, most már megint rendesen látta Misi bát is, meg a srácot is. A srác maga alá húzott lábakkal, ugrásra készen guggolt a vízben, mintha értette volna, hogy mit kiabált a mester, pedig nyilván csak annyit foghatott fel az egészből, hogy újrakezdik. Misi bá a tricikli nyergében hátrafele tekerte a pedálokat, hátrahúzódott egészen, közben a kézifékek teleszkópos áttéteivel nyitogatta és csukogatta a kormányra hegesztett hosszú vascső végére rögzített nagy koponya mozgatható állkapcsait. A fogak helyére csavarozott vastag alkoholos filcekről csepegett a víz, ahogy Misi bá finoman ide-oda hintáztatta a fröccsöntött műanyag koponyát. A srác a medencében összehúzta magát, látszott, hogy a felsőteste és a válla tele van a filcek vörös nyomaival. Ahogy megfeszült, a vastag vörös csíkok egy pillanatra

igazi mély sebeknek látszottak, Janó érezte, hogy a mellkasán és a hátán fájdalom nyilall a sebhelyekbe, tudta, hogy ezt most tényleg nem csak képzeli, amióta gerincvelőbe kapta naponta ezt az újfajta sejtkoktélt, egyre többször előfordult ilyesmi. - Épülnek az idegpályák - mondta halkan, csak úgy magának, és mosolygott. Misi bá triciklije közben már egészen a medence hátsó falához ért, látszott, mindjárt indulni fog, a srác a vízben összehúzta magát, az ökleit a szegecses versenykesztyűkkel a víz alatt tartotta, majdnem tökéletes volt a tartása, „na, talán most" - gondolta Janó, de akkor a srác oldalra nézett, épp csak a szeme villant, a feje alig mozdult, Janó érezte, hogy elönti a harag. - Hát, mester, ez se ér semmit - kiáltotta oda Misi bának -, ez se jobb semmivel, mint a többi öt volt, nézze meg, megint ugrani fog, az előbb balra ment, most jobbra fog, akármibe lefogadom. Misi bá nem mondott semmit, csak a vízbe köpött, aztán elindult előre a triciklivel, a fejet a cső végén felemelte, olyan pontos és szép volt a mozdulat, hogy Janó szinte hallotta is a vad, mély horkantást, a srác szépen levitte a súlypontját, aztán a fej elindult lefele, az állkapocs a filcekkel szélesre tárult, Janó orra megtelt nehéz, olajos mocsárszaggal. - Most! -kiáltotta -, most menjél be! - és a srác tényleg indult is már, de nem előre ugrott, ahogy kellett volna, hanem oldalra, egész szaltót csinált, közben a szegecselt kesztyűkkel felülről próbálta megütni a koponyát, Misi bá persze könnyedén kikerülte, hátratekert, aztán megint előre, közben oldalra fordította a fejet úgy, hogy a nyitott állkapocs oldalról telibe kapta a srácot, rácsapódott a hátára és a bordáira, összezárult a testén, látszott, hogy az oldalán és a hátán párhuzamos vörös csíkokat húztak a filcek, Misi bá egész hátrarántotta, csak aztán engedte el, a srác leesett, fejjel előre zuhant a vízbe. - A francba az egésszel! - Misi bá leengedte a fejet, megint a vízbe köpött. - Csak tudnám, hogy mi az istennek ugrálsz, te degenerált, ha élesbe ment volna, már két darabban lennél, azt' még egy nyamvadt ütést se vittél be, minek kell ugrálni, mi? Minek?

A srác persze erre se mondott semmit, feltérdelt a vízben, a kesztyűit igazgatta, nem látszott nagyon megrendültnek. Janó hátrált egy kicsit a kerekesszékkel, ideoda pöckölgette az irányítókart, hogy ki-be kapcsolgasson a motor, tudta, káromkodni nem nagyon érdemes, a srác úgyse értené, egészen körbefordult a székkel, tudta, a motor zümmögése lassan meg fogja nyugtatni. -Na jó - mondta, megállította széket -, Misi bá, nyomjunk még egyet, hátha most jobb lesz. Misi bá megrázta a fejét. - Ez ennél jobb már nem lesz, fiam - mondta. - Itt voltál, láttad, hogy legalább hússzor elmondtam és megmutattam neki, mit kell csinálni, nem tudom, miért nem érti meg, hogy nem tudja kikerülni, az egyetlen dolog, amit csinálhat, hogy mélyre megy, hogy alá kerüljön, aztán ott kell megsorozni, gégetájon, bal-balbal-jobb-jobb, aztán, ha lehet, még könyökkel is, ha rendesen eltalálja, le tudja lassítani, nem tudom, mit nem lehet ezen megérteni - legyintett -, mindegy, nyomjuk még egyszer, csak tudod, Janó fiam, az a baj, hogy amíg nem hozzuk az eredményt, nem mehetünk haza, és ha ez így megy tovább, itt maradunk örökre. Janó oldalra fordította a széket. - Gondolkoztam, mester - mondta -, szerintem direkt csinálják, az oddszot építik, így akarják a lehető legtöbbet kihozni a dögből. Küldik ezeket a szerencsétlen akrobatákat ellene bohóckodni, ez is itt hány kiló, vaságyastól mondjuk hatvan, ugrálhat, ahogy akar, úgyse lesz esélye. A hülye nézők meglátják, hogy az elején milyen szépen szaltózik meg pattog, aztán nem bírják ki, csak rátesznek egy kis pénzt arra, hogy győz, vagy legalább arra, hogy tíz percig kibírja. A dög a víztől meg közben szépen magához tér, a mozgástól öt perc alatt kimegy belőle a nyugtató, közbe szegény srác jól felidegesíti, úgyhogy egyszer csak megrázza magát, aztán kész, annyi volt, jó napot, jöhet a mentő. Mi csak azért kellünk, hogy a nevünket adjuk az egészhez, attól, hogy mi készítjük fel, azt hiszik, van esélye, csak azért, mert egyszer győztünk. - Egy pöccentéssel körbefordította a kerekesszéket a tengelye körül. - Már ha az győzelem volt - mondta, sóhajtott. - Úgyhogy szerintem mindegy is, mit csinálunk,

a fő, hogy foglalkozzunk vele, de szerintem nagyon ne törje magát, mert úgyis hiába. Misi bá rántott egyet a vállán. - Lehet - mondta, hátratekerte a triciklit. - Lehet, hogy igazad van. Mindegy, nyomjunk még egyet, ne rajtunk múljon! - Meghúzta a bal oldali fékkart, kiemelte a vízből a koponyát. Na figyelj! -kiáltotta oda a srácnak. - Jövök még egyszer. A srác bólintott, leguggolt szépen, ahogy kell, de Janó látta, hogy megint jobbra néz. - Ez reménytelen - szólt oda Misi bának. Mindegy, azért csak csináljuk! Végül is ezért tartanak. (4) BALESET Misi bá nem mert túl gyorsan menni fényszórók nélkül a zuhogó esőben, ráhajolt a kormányra, úgy vezetett, és amennyire csak tudta, előrenyújtotta a nyakát, hogy azért mégis lásson valamit az útból. Janót elszédítette a furgon szélvédőjét és tetejét verő esőcseppek zuhogása, a motor zaja és a láz, ráadásul a kerekesszék sem volt rendesen kiékelve, meg-megmozdult, ahogy Misi bá időnként ráhajtott az aszfalt huppanóira. Janó az ölébe rakott, bekötött szájú zsákot figyelte, nem tudta eldönteni, hogy csak a láztól képzeli, vagy tényleg megmozdult benne valami. A durva szövésű, elszürkült anyagot nézte, és igen, tényleg, nemcsak látta, hanem érezte is: a zsák egyik oldala egy kicsit kidudorodott, aztán rögtön el is tűnt a dudor. - Mester, ez mozog, érzem - mondta Misi bának, egészen érdes volt a hangja a láztól. Misi bá nem vette le a szemét az útról, úgy szólalt meg: - Mozog a fenét, be van nyugtatózva, meg melegen is tartod, nem nagyon mozoghat, de még ha mozogna is, akkor se éreznéd, nyaktól lefele nem érzel semmit, mióta az anyadög a meccsen félig átharapta a nyakcsigolyádat, nem emlékszel? - Mester, ne legyen szemét! - mondta Janó. - Rossz érzésem van, forduljunk vissza, én azt mondom. Misi bá tenyérrel a kormány műanyagfonatú borítására vágott.

- Ne szórakozzál velem, Janó fiam - mondta haragosan -, meddig akartál még ott maradni, abban a rohadt városban, nem volt még eleged a dögökből meg a dögheccekből? Mert én nem azért lettem edző, hogy Vérengző dögök ellen próbáljak felkészíteni szerencsétleneket. Hány marcangolást akarsz még végignézni? Mi? Nem volt még eleged? - Nem az, hogy nincs elegem, mester - mondta Janó -, de akkor is, megkérdezhetett volna, hogy mondjuk nem akarom-e előtte végigcsinálni a kezelést. A doki azt mondta, már csak kétszer kellett volna kapjak abból az őssejtkoktélból. - Hagyjál már - morgott Misi bá -, amit azok csinálnak, az kuruzslás. Két hónapig injekciózgatták a gerincedet, aztán mi lett? A nagy semmi, az. Janó a zsákot figyelte, a furgon döccent egyet, ahogy Misi bá ráhajtott egy kátyúra. A zsák mintha újra megmozdult volna, és Janó érezte, hogy megérinti a szédülés örvénye. - És a cucc, amit maga adott be nekem? - kérdezte. - Az mi volt? - Mit tudom én, hogy mi volt. A dokitól vettem azt is, lényeg, hogy lázad legyen tőle. Hogy negyven fok fölött tartsa a testhöd. A kis dög, ha magához tér, ettől azt hiszi, az anyja mellett van, és nyugton marad. Tudod, hogy ezekre nem hat rendesen a nyugtató. Janó még mindig a zsákot nézte, a majdnem teljes sötétben alig látszott valami a megfakult kínai írásjelekből és a vörössel föléjük nyomtatott cirill betűkből. Tudta, hogy semmit se kéne éreznie, se a láz forróságát, se a zsák súlyát, se azt, hogy a kerekesszék csőváza alulról a combjának nyomódik, semmit, egyáltalán semmit, de mégis szúrást érzett a combjában, mintha a nadrágján és a zsákvásznon keresztül egy karmos mancs nyomódna neki, érezte, hogy a karmok a két réteg anyagon keresztül is a combjába vágnak. - Mester, ez magához tért - mondta. - Érzem. Komolyan mondom, hogy érzem. Forduljunk vissza!

- Nem fordulunk! - Misi bá rámarkolt a volánra, a foga közt szűrte a szót. - És nem érzel semmit. Béna vagy. A meccsen agyonverted, de átharapta a gerinced. Nem fordulunk. - Mester, egy dolog lelépni, és más dolog ellopni a kölyköt. Ezt nem fogják lenyelni. Tudja, mennyire imádják. Biztos, hogy jönnek is már utánunk. Mester, komolyan mondom, forduljunk vissza! Akkor talán még megúszhatjuk. - Mondtam, hogy nem! - Misi bá tövig nyomta a gázt, a kormány fölé hajolt, úgy nézte a sötét országutat, mintha attól, hogy előredől, gyorsabban menne a furgon. - Szépen átérünk a határon - mondta -, le van beszélve, várnak mentőkocsival, inkubátorral, mindennel. Megkapják a kölyköt, mi megkapjuk a pénzt, téged megműtenek, három hét múlva talpra állsz, aztán nyithatsz egy büfét vagy bunyózhatsz megint, vagy mit tudom én. Minden el van intézve. - Hogyhogy megműtenek? - Janó érezte, hogy forrón kavarog a testében a láz. - Eddig nem volt szó semmiféle műtétről - kiáltotta -, nem kellek én magának, inkubátornak használ, arra kellettem csak, hogy el tudja lopni a kölyköt, hogy ne fázzon meg, hogy szépen negyven fokon tartsuk! Azt hiszi, nincs annyi eszem, hogy magamtól is rájöjjek? Álljon meg! Hallja, Misi bá, álljon meg azonnal! - Fogd már be a szád, te béna! Elég legyen! Janó érezte, hogy elönti a harag, forró volt, forróbb a láznál, a forrósága megtöltötte tűzzel a testét, és egyszerre mindent érzett: az ujjait, a bokáját, a térdét, a tolószék nyomását a feneke alatt, a kölyök nyugtalan mozgolódását az ölében, a hátát, a vállát, a két karját, mindent. - Álljunk meg! - kiáltotta, és felemelte hozzá a karját, igen, a keze mozgott, a karja mozgott, a válla mozgott, odanyúlt, megfogta és maga felé rántotta a volánt, a műanyag hideg volt és síkos a tenyere alatt. - Érzem! - kiáltotta. - Érzem! A furgon megrándult, az út padkája felé tartott, Misi bá kiáltott valamit, a fékre taposott, próbált ellenkormányozni, a kerekek kipörögtek a vizes aszfalton, a furgon

zökkenve hajtott le az útról, fiatal fák csapódtak az oldalának, ahogy félig felborulva csúszott a nedves avaron, a szélvédő betört, minden recsegett, Janó kiesett a kerekesszékből, a falnak csapódott, beverte a fejét, ott feküdt a furgon tolóajtaján, a kilincs az oldalának nyomódott, érezte, hogy nagyon szúr a bordája. A zsák ott volt a felborult kerekesszék mellett, karnyújtásnyira, mozgott, nyilvánvalóan mozgott. Misi bát az első ülésben tartotta a biztonsági öv, a feje vérzett, lefejelhette a kormányt. Lassan Janó felé fordította a fejét. - Ezt megcsináltad, te kretén barom - sziszegte. A motor leállt, Janó hallotta, hogy az eső veri a furgon ajtaját. - Mester -mondta -, futás! - Kinyúlt, a karja tényleg mozgott, még mindig, megfogta a zsák száján a kötelet, meg tudta fogni, meg tudta rántani, hallotta, hogy Misi bá nagyon hangosan azt

kérdezi: „Mi van? Mit csinálsz!?" - de akkorra Janót már elöntötte a fáradtság, hidegebb volt, mint a jégzselé, hidegebb volt mindennél. Lehunyta a szemét, még hallotta, hogy a kölyök lassan kimászik a zsákból, a karmai ott kopogtak a furgon padlóján. - Mit csinálsz!? - Ezt Misi bá kiáltotta megint, Janó hallotta, hogy kikapcsolja az övet, hogy kinyitja az ajtót, hogy lihegve és nyögve próbál kimászni, hallotta, ahogy a kölyök kaffan egyet, tudta, hogy megérezte a vér szagát. „Hajrá, Misi bá" - formálta valahol a torka mélyén a szavakat, de kimondani már nem tudta a mondatot, csak feküdt a furgon ajtaján, és érezte, hogy egészen elborítja a hideg.

(5) GYÜMÖLCSÖK Ahogy ment felfele a lépcsőn, Janó érezte, hogy még mindig szokatlan a járás,

nem a sorvadás miatt, a pár hónap, amit a tolószékben töltött, szerencsére nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy rendesen elkezdjenek leépülni az izmok, de az idegpályák regenerációja még mindig messze nem volt teljes, nem mindegyik izom reagált rendesen, tudta, nagyon sokáig darabos lesz még a mozgása. Amikor befordult a folyosóra, valahogy túl nagyot is lendített a lábán, majdnem elvesztette az egyensúlyát, szerencsére még időben sikerült a falba kapaszkodnia, közben önkéntelenül magához szorította a papírzacskót, érezte, hogy szétnyomódik benne néhány szőlőszem, talán az egyik füge is. Misi bá az ágyon ült, a kötését igazgatta a nyitott fürdőköpenye alatt. A falba rögzített vaskarikától az acél nyakörvéig vezető lánc meg-megcsördült, ahogy a fogával az egyik csíkot tépte a másik után a nagy leukoplaszttekercsből. Amikor meglátta Janót, egészen elsötétült az arca. - Mit akarsz? - kérdezte. Janó feléje nyújtotta a zacskót. - Hoztam gyümölcsöt, mester - mondta, a kötést nézte. A fásli rétegei Misi bá vállától indultak, és jóval a dereka alá értek, az egymásra rétegzett, itt-ott elsárgult pólyadarabokat elszürkült leukoplasztcsíkok tartották össze, Janó látta, hogy Misi bá mellkasán porszemek tapadnak a régebbi leukoplasztcsíkok ragacsos nyomaiba. - Jól elintézett, mi? - Misi bá az állával a kötés felé bólintott, közben tenyérrel rányomta az utolsó ragasztócsíkot, felszisszent, ahogy a kötés rányomódott a varratokra. - Ahhoz képest, hogy csak egy kölyök volt. Ha nem szedik le rólam, simán ki is belez. Janó bólintott, közelebb lépett. - Mi a fenének akarta ellopni, mester? - Legyintett, mint aki úgyis tudja a választ, odatette Misi bá mellé az ágyra a zacskót. - Szőlő, alma, füge, gránátalma - mondta. - Csupa vitamin. Misi bá beletúrt a zacskóba, kivett egy szőlőszemet. - Na, azzal ki leszek segítve - mondta, bekapta, a földre köpte a szőlő héját és a magot. - Mi az istennek nekem vitamin? - kérdezte, a háta mögé gyűrte a párnát, aztán hátradőlt, fél kézzel a láncot fogta, mintha a krómozott

láncszemek erejét próbálgatná. - Hogy lelkesebben dugjam majd a fejem a hurokba? Hallottad az ítéletet. Ezek csak azt várják, hogy megint járni tudjak, aztán levágják a fejem vagy felakasztanak. Példát akarnak statuálni, hozzányúltam a szent dögeikhez - a fejével a tévé felé intett -, láttam én is híradót, tudom, hogy megy ez itt, teltházas stadionokban tartják a kivégzéseket. Janó Misi bá kezét nézte, azt, ahogy az ujjai a láncot fogdossák és gyúrogatják, úgy jó féltenyérnyi helyen egészen lekopott a szemekről a krómozás, látszott az ötvözet matt szürkesége. - Megváltoztatták az ítéletet - mondta, látta, hogy Misi bá ujjai mozdulatlanná merevszenek a láncon. - Elengednek? - kérdezte, de látszott az arcán, hogy meg is bánta azonnal a kérdést. Janó nemet intett. - Harc lesz - mondta. - Összeraknak egy döggel - Misi bá hangja halk volt, száraz és recsegős, mintha hirtelen kiszáradt volna a szája -, nagy ötlet, menjen be az edző is az arénába, mutassa meg, hogy mit tud igazából! - Rámarkolt a láncra, megrántotta, elengedte. - Nem! - kiáltotta, a lánc hangosan csörgött, ahogy megrázta a fejét. - Nem vagyok hajlandó! - Tenyerével a zacskóra csapott, a zacskó eldőlt, szőlőfürtök borultak belőle a lepedőre. - Menj szépen vissza, és mondd meg nekik, hogy nem vagyok hajlandó! - Megrázta a fejét. - Semmi esélyem. Egy kéthetes kölyök is látod, mit csinált velem? Janó odalépett az ágyhoz, megfogta a láncot. - Nem egyedül megy - mondta, a másik kezét is a láncra tette, meghúzta, mintha az erejét próbálgatná. - Ketten leszünk. Maga meg én. Most az a terv, hogy össze is láncolnak. - Mi van? Téged meg engem? Janó bólintott. - A nyakunktól fogva. - Hát az remek lesz. Úgy aztán tényleg lesz esélyünk. Akkor már inkább a gilotin. Az legalább nem fáj. - Nem úgy van az - mondta Janó. Odaült Misi bá mellé az ágyra. - Az a helyzet, hogy a dög is öregszik. Azt mondják, nagyon megunta már a hecceket. Egyből gyomorra megy, aztán vége.

Már a nézők is unják. - Beletúrt a zacskóba. Mióta nem mi készítjük fel az ellenfeleket, azóta még rosszabb. Nagyon leszállt az oddsz, és minden heccen buknak vagy nyolc százalékot. Nincsen aki legyőzze. Nem tudják lecserélni, a nézők meg nem vennének be egy sima bundát. Mi viszont a múltunkkal meg a tapasztalatunkkal... Janó elhallgatott, Misi bá közben kivett a zacskóból egy gránátalmát, kettétörte, három ujjal belenyúlt, kitépett belőle egy darabot, a fehér hártyán ülő vörösesrózsaszín magokat nézte. - Két összeláncolt nyomorék végez egy döggel - mondta -, nagyon hihető. - Szájába vette a gránátalmadarabot, ahogy rágta, a gyümölcs piros leve rácsepegett a kötésére. Janó rántott egyet a vállán. - A meccs meg lesz rendezve. Ha kitalál valami hihetőt, segítenek. Ha tudunk szépen győzni, elengednek. Ha nem, akkor annyi. Úgyhogy kezdjen el gondolkozni, mester! Misi bá bólintott, roppanva kifordította a gránátalma egyik felét, arcához emelte a gyümölcsöt, szürcsölve rágta le a hártyákról a magokat. Janó elfordult, elindult kifele, nem akarta látni, hogy csorog az öreg állán a gránátalma leve. Már az ajtónál volt, amikor Misi bá utánaszólt: - Legközelebb banánt hozzál! Az több erőt ad. Janó nem válaszolt, becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy fél kézzel a falat fogva lépegetett, mintha még sokáig hallotta volna Misi bá láncának finom zördüléseit. (6) BILINCSEK Az öltöző megváltozott. A kopott falakra, a padlóra, de még a plafonra is kerítésdarabokból, kovácsoltvas rudakból, rozsdás betonvasakból, L-vasakból és vascsövekből hegesztett rácsokat szegecseltek, az amúgy is kicsi szoba ettől egészen ketrecszerűvé szűkült, szinte állni is alig volt hova benne. A fény is sápadtabb volt, a neon hidegen, sercegve világított a rácsok mögött. Ahogy Janó ledobta magáról a frottírköpenyt, kusza árnyékok vetültek a bőrére. A repedt talpigtükör még ott volt a régi helyén, a párnázott ajtó mellett, a rácsok mögött, a falon. Janó lassan kinyújtózott, jobb csuklójára szegecselt fémbilincsből induló vastag lánc

megfeszült, Misi bá éppen fél lábon állva húzta lefele a nadrágját, amikor a lánc megrántotta a bal kezét, majdnem elesett, aztán csak sikerült megkapaszkodnia az asztal peremében. - Figyelj már oda! - mordult rá Janóra. - Melegítsünk, ne rángass összevissza! Janó nem válaszolt, a tükröt nézte, a tükörben a testét, viaszosra sápadt bőrét, a zöldeskék tetoválásokat, a vörös hegeket, az elfeketült hatalmas fognyomokat, a megereszkedett bőrt, a kiálló bordákat. - Hova melegítsünk, mester? - kérdezte, Misi bához lépett, lerántotta róla a felhasított ujjú köpenyt. - Nézze meg, kilátszanak a bordáink. Misi bá a tükörre nézett, egy pillanatra a mellkasán meg a hasán húzódó vörös sebhelyekre és varratnyomokra tette a tenyerét. - Hát, szépek nem vagyunk, az egyszer biztos - mondta, az asztalhoz lépett, elhúzta a sporttáska cipzárját, elkezdett kipakolni. Betartották amit ígértek - bólintott. - Adtak mindent - mondta. - Vazelin, szilikonspré, mirigykivonat, könnyített nyakvédők hosszított pengékkel, tépőzáras kevlár artériavédők,

súlyozott kesztyűk, műgyantába ültetett szegecsekkel, pengékkel és üvegszilánkokkal, igazi prémium szerelék. Még abba is belementek, hogy ne a nyakunktól, hanem a csuklónktól fogva legyünk összekötve. Janó elfintorodott: - Ja, rájöttek, hogy a fémnyakörvekkel csak mi járnánk jól. Ha arra vennénk a nyakvédőt, azt tuti nem bírná átharapni - mondta. Misi bá a fejét rázta. - Átharap az akármit. Egyszer láttam, hogy kettéharapott egy Merci-ütközőt. Csak hál' istennek finnyás. És a tüskéket utálja. Ez meg már öreg is, megtanulta, hogy jobb békén hagyni a pengéket. Nem fogja bántani a nyakunkat. Meg azt ígérték, dupla adag nyugtatót kap. Nagyon akarják, hogy kinyírjuk. Janó bólintott, az asztalhoz lépett, kézbe fogta a mirigykivonatos tégelyt, lecsavarta a tetejét. - Kenjen be, mester, aztán mondja el még egyszer, hogy mi a terv! - mondta, beleszagolt a tégelybe, várta, hogy megcsapja a krokodilhasnyálmirigy-kivonat csípősen keserű szaga, de csak avas vajszagot érzett. - Valami nem jó - mondta, Misi bá felé nyújtotta a tégelyt. Az öreg kikapta a kezéből, beleszagolt, aztán beledugta a hüvelykujját, kikapart egy kevés sárga krémet, megszagolta, megnyalta. - Ez vaj - mondta. - Ez sima, egyszerű vaj. Letette a tégelyt, a másikat is kinyitotta, abban is csak vaj volt. Janó érezte, hogy kiszárad a szája, felkapta az asztalról a nyakvédőt, pár pengéről lehúzta a műgyanta kupakot, az egyiket megfogta, két ujjal meghajlította. - Bádog - mondta, olyan reszelős lett a hangja, mint rögtön a műtét után, mintha nemrég varrták volna csak össze a hangszálait. Misi bá megfogta az egyik kesztyűt, ahogy rámarkolt, a festett gyurma foglalatból rajzszögek és színes műanyag darabok peregtek ki. - Ügyes - mondta. Janó a sarokba vágta a nyakvédőt.

- Rohadjatok meg! - üvöltötte. A nyakvédő zörögve a rácsoknak ütődött, az egyik elgörbült pengétől fogva fennakadt rajta. Janó odarohant, belerúgott, aztán megfogta a rácsot, két kézzel rámarkolt, megrántotta, rázta, közben morgó hangon, káromkodva üvöltött. A rács nyikorogva a gipszkartonnak csapódott, a gipszkarton egy helyen behorpadt, de a rács kitartott, Janó elengedte, aztán vállal nekirohant, egyszer, kétszer, háromszor, közben végig torka szakadtából üvöltött: - Nem ezt ígértétek, rohadjatok meg! - A hangja reszelősen, mélyen zengett, áthatolt a falakon, aztán mintha valahogy visszhangot vert volna, egy hosszan elnyújtott, mélyen zengő, hörgő üvöltés válaszolt rá. Janó karján és a vállán felmeredt a szőr, apró verítékcseppek ültek ki a bőrére, elengedte a rácsot. - Engedjetek kü Halljátok?! Engedjetek kü Rohadtak! - mondta most már egészen halkan, majd elhallgatott. Egy pillanatra csend lett, aztán újra felhangzott az üvöltés. Misi bá is egészen sápadt volt, fél kézzel az asztalra támaszkodott. - Ez nem úgy hangzott, mintha tele lenne nyugtatóval - mondta, a földre köpött. - Ezek szerint mégse akarják olyan nagyon, hogy győzzünk. Janó az öregre nézett. - Én nem csinálom ezt végig még egyszer mondta -, érti, mester, nem csinálom. Tudom, én rángattam bele magát ebbe, de akkor se. Nem akarom, érti, nem akarom, hogy kettéharapjon. Végighúzta tenyerét a mellkasát borító fognyomokon, fel egészen a nyakáig, aztán egy hirtelen mozdulattal rátekerte a csuklójára a szegecselt láncot, magával rántotta Misi bát, ahogy megint a rácshoz ugrott, és a bal kezével megpróbálta a rácsból kiálló egyik L vas élébe akasztani a láncot. - Mit csinálsz? - Misi bá megrántotta a láncos karját, a lánc így nem akadt rá az L vasra, közben

a másik öklével amilyen erősen tudta, gyomorszájon vágta Janót. - Mit csinálsz, mi? Janó összegörnyedt, kopaszra nyírt feje csillogott az izzadságtól. - Hagyjon! - nyögte. - Hagyjon! Misi bá odaguggolt mellé a földre. - Nem hagylak - mondta. - Nem hagylak. Hiába voltunk itt fél évig, ezek még mindig nem ismernek. Azt hiszik, veszteni jöttünk. Hát nem. - Hátrahajtotta a fejét, benyúlt a szájába, a fogai közül kipiszkált egy megbogzott damilvéget, az ujjai közé fogta, elkezdte lassan kifele húzni, közben megfeszítette a nyakát, és az egész teste rázkódott, ahogy öklendezett, aztán a damil végén megjelent egy összecsomózott óvszer, az öreg lassan kihúzta a szájából, Janó látta, hogy valami sűrű, barnás folyadékkal van tele. - Mi ez? - kérdezte. Misi bá köpött egyet, aztán megtörölte a száját. - Napalm - mondta, közben középen összefogta az óvszert, meghúzta és kétszer megcsomózta úgy, hogy két részre oszlott benne a folya-

dék. - Nem igazi, én csináltam tiszta szeszből, cukorból, fügelekvárból, sebbenzinből és vérből. De van olyan jó, mint az igazi. - Felemelte a földről a nyakvédőt, az egyik bádogpengével nyiszitelni kezdte az óvszert a csomók között. - Az egyik fele a tied. Beveszed a szádba, ráharapsz, és ha tudod, pofán köpöd a dögöt. Pofán vagy szemen. - Odadobta Janónak az óvszer egyik felét. Janó megfogta a gumit, megszorította, émelyítően és sűrűn áramlott a tenyere alatt az olajos folyadék. - És hogy gyújtjuk meg? - kérdezte. Misi bá válasz helyett megbilincselt kezével rávágott Janó megbilincselt csuklójára, a lánc megcsörrent, a két acélbilincs egymásnak csattant, kékes szikrákat vetett. - Így - mondta. - Kiégetjük a szemét, tönkrevágjuk a szaglását. Aztán megfojtjuk a lánccal. Nagy cirkusz lesz. De túl fogjuk élni. Megértetted? Janó bólintott, a rózsaszín óvszert nézte. - Igenis, mester - mondta. - Igenis. Túl fogjuk élni.

Kihajtható balkon HOFMAN D U J A R D I N holland építész egy olyan ötlettel rukkolt ki, amelytől mindenki csak a fejét fogja, hogy ez miért nem jutott eddig még senki eszébe. Egy hagyományos többlakásos házon váltakoznak az ablakok és a balkonok. Miért ne lehetne a kettőt egyesíteni? A BloomFrame ablakkeret 200 cm széles és 270 cm magas. A 150 centiméter tal fölött 120 centiméter magas ablak húzódik teljes szélességben. Azonban egy gombnyomásra a fal kihajol a házból, maga után húzva az ablaktáblát. A falból egy 200x150 cm-es balkon padlója lesz, az ablakból korlát. A balkon két végét automatikusan szétcsúszó oldalfal zárja le. A megoldás zseniálisan egyszerü, és számos előnyt nyújt. Például nincs gond a balkon takarításával, nem lesz óhatatlanul a tél folyamán lomraktár. Ha ehhez hozzászámoljuk, hogy a balkonok általában a lakás négyzetméterárának teléért kerülnek kiszámlázásra, ez a módszer akár olcsóbb is lehet. A BloomFrame fejlesztése 2002-ben kezdődött. A múlt évben elnyerte az Audi, valamint a Red Dot dizájndíjat. Az idei évben már besöpörte a Wallpaper Design Award nagydíját is.

Segway P.U.M.A. közlekedési es/köze a világon mindenhol meghódította az embereket. Villámgyors elterjedésének egyetlen tényező szab gátat: az ára. De közben a fejlesztések folynak tovább. A Segway és a General Motors bemutatta közös fejlesztését. A P.U.M.A. (Personal Urban Mobility and Accessibility - személyes városi mozgékonyság és elérhetőség) a roller nagyvárosi kétszemélyes változata, amely már az autót is tudja pótolni. Működési elve ugyanaz, csak a lépték változott. Nagyobb és erősebb akkumulátorok. erősebb elektromos motorok, az utas biztonságát és kényelmét fokozó fülke és bukócsövek. A P.U.M.A. végsebessége 56 km/h, hatótávolsága 56 kilométer. Ha lemerül az akku, ez a jármű is felbillen, ezért támasztókerekeket kapott. A nagyvárosi közlekedésben tökéletes lenne, de használhatóságát befolyásolja, hogy akkumulátorainak feltöltése több órát vesz igénybe. A járműből eddig még csak bemutató példány készült, egyelőre szó sincs a gyártásáról. A fejlesztők szerint munkájuk még nem ért véget, de hamarosan feltűnhetnek utcáinkon A SEGWAY K É T K E R E K Ű

ezek a látványos praktikus járművek.

Lebegő felhő-ágy EGY KORÁBBI SZÁMUNKBAN már írtunk a lebegő ágyról, amely mágnesesen lebeg mintegy 40 centiméterre a padló felett. A korábbi modell leginkább Clarke monolitjára emlékeztetett a 2001. Űrodisszeiából. Elkészült a lebegő ágy legújabb változata. Az elv most s ugyanaz, a padlóban és a fekhelyben egyaránt neodínium mágnes van, amelynek ellentétes pólusai taszítják egymást. Az ágyat az ellebegéstől négy vékony huzal tartja vissza. Az új modell csak külső megjelenésében változott. Maga az ágy leginkább egy felhőre emlékeztet, szinte éteri lebegéssel kényeztetve tulajdonosát. Az alsó mágnes is a padló helyett egy elegáns krómszínű „lencsébe" került. A négy huzal már annyira vékony, hogy csaknem láthatatlan. A bútor ára nem ismert. Oe mivel az előző típus is napi áron számolva négyszázmillió torint, ne legyenek vérmes reményeink a vásárlásra.

Itt a CANDY TRIO JELENTŐS ÁTALAKULÁS folyik mindennapi életünkben. A válság és a csökkenő energiakészletek miatti áremelkedés egyre kevesebbeknek engedik meg, hogy nagy lakásban vagy házban éljenek. A szingli életmód terjedése is a kis lakásoknak kedvez. Azonban a kis lakás kevesebb helyet is jelent, amelyhez a bútoroknak, berendezéseknek és haszna lati tárgyaknak is alkalmazkodni kell. Nincs szükség hatkilós befogadóképességű mosógépekre, tizenkét terítékes mosogatókra vagy egyéb nagycsaládos készülékekre. Ebben a folyamatban iránymutató a Candy legújabb konyhai fejlesztése, a TRIO. Ez a kis műszaki mestermű egyetlen készülékben egyesít egy nagyméretű főzőlapot, egy sütőt és egy hatterítékes mosogatógépet. Azok számára ideális, akik helyproblémákkal küszködnek a konyhájukban. A TRIO az egyetlen készülék, amely 85x60x60 cm-es szabványos konyhai térben olyan korszerű megoldást kínál, amely révén a lehető legjobban használható ki a tér, és eközben a lehető legjobb teljesítmény érhető el. (x)

Kathleen Ann Goonan: A szineg DAN MEGPRÓBÁLT nem törődni a szo-

morúsággal, mely hatalmába kerítette, valahányszor Jessicával játszott. Rámosolygott, a kislány mosolya pedig azt üzente neki: - Ne aggódj, apa, minden rendben. Sokkal érettebb gondolkodású volt, mint az apja. Az orvosok azt mondták a férfinak, hogy egy halálos betegség sokszor okoz ilyen szövődményt egy gyereknél. A tavasz mindig hűvös volt Cincinnatiban, gyakran borult be az ég. Dan futó pillantást vetett lefelé, miközben kigöngyölte a Jessica által kiválasztott pompás papírsárkányt, és egy zsineggel hurkot kötött rá.

Jessica felemelte a sárkányt, melynek különös szárnyait felduzzasztotta a szél. - Pompás - mondta -, lila, piros és sárga! A férfi rámosolygott, ő pedig visszavigyorgott apjára, világosbarna hajának fürtjei kiszabadultak fülére húzott kalapja alól, zöld szemében olyan értelem tükröződött, amilyen mértékűt egyetlen gyereknek sem kellene birtokolnia; ezt azon idő alatt szerezte meg, amikor egyik névtelen kórházi ágyat nyomta a másik után, miközben teleszurkálták tűkkel, ezeken keresztül pedig teljesen hatástalan kísérleti gyógyszereket juttattak a vénáiba, melyeket egyre nehezebben tudtak kitapintani. - Nos, mire vársz? - kérdezte az apja.

Csakis rajtunk múlik, milyen az életünk, milyen a világ, ami bennünket körülvesz. Sokszor apró dolgok is nagy változásokat idézhetnek elő, jelentéktelennek tűnő dolgok, mint például történetünk főszereplője... - Gyere már, apa! - sürgette ugrándozva a kislány. - Mi tart ennyi ideig? - Kissé aggódom a fák miatt - válaszolta. Hatalmas tölgyfák szegélyezték a házukkal szemben, az utca túloldalán elterülő focipályát, de ez volt a legszabadabb terület a környéken. A széllökések a megfiatalodás édes illatát hordozták magukban. Vajon hány tavaszt ér majd meg a lánya? Kétszer kellett megpróbálnia csomót kötni a zsinegre; első alkalommal remegett a keze, és elfelejtette átfűzni. Jessica nyolcesztendős volt, korához képest alacsony, és gyakran lihegett. Dan tudta, hogy néhány éven belül meghal, de megpróbált nem túl gyakran gondolni erre. Ö sem él majd örökké. Anita már fájdalmasabban élte meg, hogy lányuk rángógörcsben szenved, és úgy tűnt, Dant okolja az egészért, bár tudta, hogy mindkét szülő génjei „kellettek" ehhez.

Figyelte, hogyan fut a zsineg a kislány kezei között, miközben a szél felkapta a sárkányt. Addig engedte, amíg a sárkány egészen magasra nem ért, és aprónak látszott, majd játszani kezdett vele, lehúzta úgy, hogy hosszú farka láthatatlan írásként örvénylett a szürke égbolton. Aztán felsikoltott, mert egy erős szélroham kirántotta kezéből a zsineg végét, melyet Dan egy bot köré csavart. A sárkány egy pillanatra megállt a levegőben, majd ide-oda táncolva rázuhant egy tölgyfára. - Jaj, ne! - szólt döbbenten Jessica. - Semmi baj - nyugtatta meg apja. Felmászott a fára, zsebkésével elvágta a zsineget, kihúzta a sárkányt az ágak közül, és a földre dobta. Kissé felhasadt, de úgy tűnt, meg tudja javítani. Amikor már majdnem leért, észrevette, hogy az összegubancolódott zsinór fennakadt egy alacsonyabb ágon. Odanyúlt, kioldozta, és zsebre

vágta. Aztán kézen fogta Jessicát, és visszasétáltak az öreg házhoz, melyben az apa gyermekkora óta lakott. Aznap este, miután elrakta az edényeket, Jessica pedig már lefeküdt aludni, eszébe jutott a zsineg, és kivette a zsebéből. Anita a hatalmas, tulajdonképpen nappaliként is szolgáló konyha egyik részében barikádozta el magát számítógépes tervezőprogramjával, és valamilyen, a munkahelyéről hazavitt feladaton dolgozott. Olyan elégedettek voltak vele, hogy cége állta a program otthoni telepítésének költségeit is. Most felnézett. - Az mi? - kérdezte. - Csak a sárkányzsineg. - Semmi szükség újabb kacatra. Dobd kü Ahelyett, hogy így tett volna, Dan leült az asztalhoz, és forgatni kezdte a zsineget. - Nézd csak, ez nem is igazi csomó - mondta. - Ennél valódibb csomó már nem is lehetne válaszolta Anita. - Nem igaz, nézd: az egyik vége még mindig a bothoz tapad. A másik meg a sárkányhoz. Ez nem csomó. A zsineg végei nem keresztezték egymást. Elméletileg ez csupán egy tökéletesen egyenes zsineg. - Igen - mondta Anita. - Persze. Pontosan úgy is néz ki. Nos, le kell feküdnöm. Azt hiszem, rajtam a sor, hogy holnap erőnléti kezelésre vigyem Jessicát - folytatta azzal az ismerős, neheztelő éllel hangjában. - Elvinném én, de délután értekezletem van. - A férfi statikus mérnök volt. Tudta, hogy Anita, aki ragyogó és szeszélyes építész, néha butának találja az ő módszeres, makacs életszemléletét. A férfi gyakran szeretett volna kevésbé kiszámíthatóan megnyilvánulni, de képtelen volt rá. Már régóta háttérbe vonult, és minden lehetséges módon támogatta az asszony gyorsan felfelé ívelő karrierjét. Dan félórát ült az asztalnál, és a zsineget tanulmányozta. Végül kivett két kést a fiókból, és mindkét végét hozzákötözte egyhez-egyhez. Aztán kezdte szétbontani a feszesre gubancolódott középső részt. Mindegyik lazítás a kibogozás újabb lehetséges útjait tárta fel, és egyre elbűvöltebben bámult a

gombolyag belsejébe. Amikor egy-egy részt kitágított, behatolt a résbe egészen a legbelső régiókig, húzgálva-bogozva, amíg az bele nem veszett a sűrűség szövevényébe. Az öröm apró harangja kondult meg benne, ahányszor csak feltárult a belső egy-egy újabb részlete. Hajnali háromkor fejezte be, rácsodálkozva az órára. Hogyan merülhetett el ennyire ebben? Már azon volt, hogy leoldozza a zsineget a késekről, és kidobja, amikor gondolt egyet, elmosolyodott, és az egészet egy fiókba tette. Legalább lesz mivel foglalkozni. Rég érezte magát ilyen jól, mint most, lefekvéskor. Amikor aznap este hazaért a munkából, Jessica ezzel a felkiáltással üdvözölte: - Találd ki, mi történt! Nőtt a tüdőm térfogata! - Ez igaz? - kérdezte Dan Anitától, aki répát hámozott. Az asszony nem fordult oda, de beszéd közben abbahagyta a hámozást. - Ezt mondták - felelte azon a szörnyen érzéketlen hangon, melyet mindig használt, valahányszor Jessica egészségügyi gondjai szóba kerültek. Aztán újra hámozni kezdett. - Ez nagyszerű, tökmag! - mondta Dan, felkapta, és feldobta Jessicát. Megtanultak örülni mindennek, ez azonban egészen különleges dolog volt. - Igeeen - nevetett a kislány. Odament az evőeszközös fiókhoz, kihúzta, hogy megteríthessen. - Ez mi? - kérdezte, és kivette az egyik késről lógó gombolyagot. - Ez a sárkány zsinegje? - Nahát, Dan, úgy emlékszem, azt mondtam, dobd ki - jegyezte meg Anita. Dan elvette a köteget, valamilyen rejtélyes védelmező ösztön kerítette hatalmába. - Szórakoztató - mondta. - Egy rakás pénzbe kerülne egy olyan jó fejtörő, mint ez. Gyere, segítek megteríteni az asztalt - fordult lányához, miután egy polcra tette a zsineget. Vacsoráztak, majd elraktak mindent, Anita pedig újból elmélyedt a számítógépes tervezőprogrammal való foglalatoskodásban. Állandóan dolgozott. Jessica belekezdett házi feladatába, Dan pedig levette a zsineget a polcról, és játszani kezdett vele.

Kifejezetten szoros volt a gubanc. Szüksége volt valamire, amit becsúsztathat a szálak alá, hogy meglazítsa őket. Szórakozottan felállt, és némi kotorászás után két osztrigavillát vett ki a fiókból. Az egyiket beakasztotta a főszálba, a másikkal pedig kezdte meglazítani az egyik hurkot. Miközben feladatára koncentrált, hirtelen azon kapta magát, hogy nem is a zsineg jár a fejében, hanem Jessica. Megpróbálta elfojtani azt a megkönnyebbülést és boldogságot, amit a tüdőtérfogattal kapcsolatos hír váltott ki belőle (végül is a betegség folyamatában ez csupán részsiker volt), mindazonáltal nagyon örült annak, hogy kislány - bármennyire rövid ideig is, de - könnyebben lélegezhet. Akarata ellenére elképzelte őt, amint a többi gyerekhez hasonlóan futkos, játszik, megszabadulva attól az állandó és természetellenes sejtelemtől, hogy bármikor meghalhat. Elképzelte, amint épp a baseballpályán készülődik ütéshez, kis popsiját kitolja, miközben az ütőt markolva derékból előrehajol. Haját lobogtatja a szél. - Mehet! - kiáltja a dobónak. - Mit csinálsz, Dan? - kérdezte Anita, miközben árnyéka az asztalra vetült. - Nos - válaszolta a férfi, visszarángatva a jelenbe -, ezek a szabályok: mivel a zsineg végei nem keresztezték egymást a kötözés közben, értelemszerűen úgy kell kiegyenesítenem, hogy közben nem húzom keresztül a végeket. Azok mindig kívül kell legyenek. - Úristen - reagált erre az asszony. - Nos, elmúlt éjfél. - A férfi felnézett, látta, hogy hálóingben van. - Már egy órája ágyban vagyok. Hiszen tudod, hogy nem érzed jól magad, ha nem alszol eleget, és fogalmam sincs, hánykor feküdtél le tegnap éjjel. - Igazad van - mondta Dan, feltette a zsineget a polcra, és elment lefeküdni. Álmaiban azonban minduntalan megjelent Jessica, amint éppen körbefut a baseballpálya bázisain. Három héttel később még mindig nem sikerült megoldania a zsineg problémáját. Minden éjjel

foglalkozott vele, ami kifejezetten felháborította Anitát. - Egyre undorítóbb - jegyezte meg az asszony. Egy keddi estén valaki kopogott a külső ajtón. Dan felnézett. - Frank - mondta. - Kerülj beljebb. Az utcájukban lakó özvegyember, Frank Jones belépett, az ajtó bevágódott mögötte. A tücskök egyre hangosabban ciripeltek, frissen vágott fű illata áradt szét a konyhában. Frank magas, vékony férfi volt, hófehér hajú, majdnem hetvenéves kora ellenére éles eszű; most csípőre tett kézzel ráncolta szemöldökét: - Mi az ördögöt művelsz? - kérdezte. - Úgy viselkedik, mint egy hülyegyerek, ezt műveli - szólt Anita a számítógépe mellől. - Apa épp kibogozza a zsineget - mondta Jessica, miközben átviharzott a konyhán. - Te meg hová mész? - kérdezte Dan. - Kimegyek bújócskázni a srácokkal. - Pontosan tizenöt percet maradhatsz. - Ugyan már, apa! - Nem viccelek. - Dan titokban örült. A kislány már évek óta nem érezte annyira jól magát, hogy ilyen hosszú ideig ide-oda mászkáljon, most meg minden este jóval sötétedés utánig odakint maradna a szomszéd gyerekekkel, ha ő nem áll a sarkára. - Jó, rendben - dünnyögte Jessica, és kirohant az ajtón. - Hozz egy sört, és ülj le, Frank! - mondta Dan, miközben le nem vette szemét a fejtörőjéről. - Ez is a szándékom. - Az idős férfi kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, és odahúzott egy alumíniumcsövekből készült széket, melynek ülőkéjét és támláját sötétzöld márványmintájú viaszosvászon borította. - Mi a helyzet, öreg? A Rolling Rock sört tartalmazó üveg sziszegett egyet, amikor Frank kibontotta. - Semmi új. Nem bánnám, ha a gyerekek közelebb laknának. Tudod, vannak jó és rossz napjaim, mint mindig.

Három év telt már el azóta, hogy felesége hirtelen meghalt agyvérzésben, és Frank rendszeresen átjárt elpanaszolni, mennyire magányos az élete, amivel Dan nagyon is tisztában volt. Miközben a zsineg fölé hajolva Frank sirámait hallgatta, felidézte magában az idős férfi feleségét. A mosókonyha kemény világához szokott, serény, boldog nő volt. Két fiút nevelt föl, amihez Frank a matracgyárban eltöltött harminc évvel járult hozzá, és mindeközben az asszony gondját viselte a hatalmas kertnek, meg persze sütött-főzött is, mint egy valódi konyhafőnök. Nagyon élénken emlékezett a Jones házaspár esti sétáira is, amint minden egyes nap kéz a kézben ballagtak a tölgyfák szegélyezte utcában, amióta csak az eszét tudta. Felidézte, hogyan tanította meg neki Frank a lágy dobást az utca túloldalán lévő parkban, mert apja, noha barátságos ember volt, maradi módon idegenkedett a legnépszerűbb sportágtól. Frank kedves arca fiatalabb volt akkor, és Dan rejtélyes módon emlékezett rá, hogy szeme ragyogott az örömtől, amikor egy napon egyenesen az ő szemébe nézett, és azt mondta:

- Tudod, ez nagyon szórakoztató. Bár csak tízéves volt akkor, Dan megértette, az „ez" nem csupán arra vonatkozott, hogy megtanítsa őt arra, hogyan járjon túl az ütőjátékos eszén, hanem a magával az élettel való mély, alapvető elégedettséget és elismerést tükrözte. Dan most felpillantott Frankre. A férfi kibámult az ablakon, arca kifejezéstelennek és öregnek tűnt. Dan nem értette, miért kellett ennek így lennie, miért rohant át rajta az élet, mint egy hullám, mely aztán visszahúzódott. Olyan volt az öreg, mint egy kiszuperált edény vagy bútordarab, és ez fájdalmat okozott neki. Felállt, az ajtóhoz ment. - Jessica! - kiáltotta. - Már félórája odakint vagy! Azonnal gyere be! Jessica feltrappolt a lépcsőkön, a veranda lámpája megvilágította kipirult arcát. A férfi karjaiba furakodott, majd felrohant az emeletre, mielőtt az megszólalhatott volna. - Gyerekek - mondta Frank, de arca továbbra is öregnek és élettelennek tűnt.

Valamivel később aznap este, miután Anita lefeküdt aludni - úgy tűnt, az asszony beletörődött a férfi furcsa rögeszméjébe -, Dannek újra eszébe jutott Frank. Újra boldognak és hasznosnak látta az öreget, ragyogó arccal, amilyen egészen Stella halálának napjáig volt. Dan teljes mértékben átérezte, milyen mélységesen elégedett volt amaz a dolgok alakulásával, és többnek érezte magát attól, hogy megoszthatja vele ezt az érzést. Most már tudta, hogy ez micsoda ritkaság. Harmadnap este Frank ismét átment hozzájuk. Olyan puhán lépkedett a verandán, hogy Dan nem ismerte fel, arca pedig annyira megváltozott, hogy amikor felnézett a gombolyagjáról, egy pillanatra tíz évvel fiatalabbnak érezte magát. - Gyere be! - szólt Dan. - Remekül nézel ki. Frank a söréért ment, aztán elterpeszkedett a széken, kinyújtotta hosszú lábát, és mosolygott: - Tudod - kezdte -, a múltkori este után elgondolkodtam azon, hogy milyen gyakran jövök át és siránkozom, aztán eldöntöttem, hogy felemelem a seggem, és csinálok valami hasznosat. Elmentem az ötödik utcában lévő bölcsődébe, és felvettek önkéntesnek. Én mondom neked, Dan, csuda boldog vagyok, hogy mindennap kimozdulhatok abból a házból. Fel sem tűnt, milyen nyomasztó az állandóan behúzott függönyeivel. Annyira aranyosak azok a kölykök! Arca olyan volt, amilyennek Dan előzőleg felidézte. Tulajdonképpen egy pillanatra el is akadt a lélegzete, amikor rájött, pont azt képzelte el, hogy Frank ugyanígy ül itt, bár úgy gondolta, hogy boldogságának forrása nem ez, hanem egy új barátnő. - Biztos aranyosak - mondta. A sarokban abbamaradt a számítógép billentyűinek pötyögése, és megszólalt Anita: - Bárcsak Dan foglalkozna valami mással is a röhejes zsinegjén kívül! Ki kéne mozduljon, és valami egyébbel elfoglalnia magát. - Például mivel, Anita? - kérdezte Dan, a félelemre gondolva, hogy meg kell válnia a zsinegjétől. - Például néha elmehetnénk moziba. Vagy egyszerüen csak vacsorázni. Semmi mást nem

csinálunk esténként, csak ülünk itt, mint két rakás szerencsétlenség, és kezd elegem lenni ebből! - Szólnod kellett volna - mondta Dan, és arrébb tolta a zsineget. Nagyon is kellemes meglepetés volt ez a számára, még akkor is, ha Anitából csupán a zsinegnek szentelt figyelme miatti féltékenység váltotta ki ezt a választ. - Azt hiszem, éppen odaérünk a nyolcórás filmre, ha sietünk. - És ki vigyáz Jessicára? - Én - mondta Frank. Gyakran vállalt gyerekfelügyeletet, de rendszerint nem ilyen rövid időre. - Biztos? - kérdezte Dan. - Persze, hogy biztos - mondta Anita, miközben gyorsan felállt. - Hol vannak a kulcsaim? Dan a moziban egész idő alatt csak arra tudott gondolni, hogy mi legyen a következő lépés a zsineg kibogozásában. Most már álmodott is vele, valósággal memorizálta, mint egy megtervezhető sakkjátszmát. Mégis mihelyt meglazította az egyik részt, egyre mélyebb és összetettebb gubancok tárultak fel. Ilyenkor ahelyett, hogy csalódott lett volna, mohón beleásta magát az újabb rejtélybe. Hangos robbanás riasztotta fel. Éppen a levegőbe röpítettek néhány szereplőt, a vásznon vér borított mindent. Valamilyen különös okból úgy érezte, vissza kell fojtania a könnyeit. Hogyan képesek az emberek arra, hogy meghatottság nélkül nézzenek ilyen sok halált, még akkor is, ha megjátszott az egész? Miközben a filmet nézte, az újabban a hírekben szereplő nepáli háborúra gondolt, ahol Kína és India harcolt a helyi nacionalistákkal a szegény, hegyvidéki ország fennhatóságáért. A Time címlapján látta egy halott falusi ember arcát, és most ez a kép helyettesítette azt, ami éppen a filmben történt. Ezek a háborúk vég nélkül zajlottak, és az emberiség nagyrészt ugyanolyan szenvtelen maradt, mint azok, akik körülötte ültek a moziban, az áldozatok pedig eltűntek a történelem névtelen süllyesztőjében, mely gyűjtőhelye volt a végtelen számú embernek, akiket más emberek öltek meg. Megkereste Anita kezét; hidegnek és mozdulatlannak érezte.

- Dan - suttogta az asszony -, ne olyan szorosan! Fáj. Elengedte, behunyta szemét, és megpróbálta emlékezetből kibogozni a zsineget. Közben valamilyen fehér forróság öntötte el, a gyilkosságok, a mészárlás, a fájdalom okozta düh. Még akkor is dühös volt, amikor hazaértek, és levette a zsineget a polcról. Ahogy Anita feltrappolt az emeletre, abból tudta, hogy az asszony teljesen fel van háborodva, de képtelen volt ellenállni a gombolyagnak. Arcok tobzódtak képzeletében, amint finoman húzgált és kutakodott: fekete és fehér halott emberek sorakoztak, mint a haditudósításokban, melyeket apja, miközben elgondolkodva támaszkodott az ajtófélfának, kezében meggyújtott pipájával, minden vasárnap éjjel megnézett; arcok a vietnami háborúból; parasztok közönyös és állhatatos arcai a világ száz országából, akik azért harcoltak, hogy beleszólásuk lehessen a saját életükbe azokkal szemben, akik kihasználták, hogy nekik semmilyen hatalmuk sincs. Felidézte, milyen szép volt a vidék egy, a diákéveiben tett gyalogtúrán, és az egyetlen gazdag falut is, amelyet a sok szegény mellett látott. Bárcsak mindegyik felvirágozhatna! Ezt a képet magával vitte álmaiba, amikor az asztalra hajtotta fejét, hogy egy pillanatra megpihenhessen, és rögvest el is aludt. Másnap reggelizés közben a nemzetközi hírek rovatához lapozott az újságban. Ott volt. Csekélyke három hüvelyknyi hír a felkelésről. Jessica berobogott a konyhába. - Hé, add ide azt az újságot! - mondta, miközben kinyitotta a szekrényt, kivett egy tálat, és az asztalra csapta. - El is felejtettem, friss hírekre van szükségem ma reggel. - Tejet löttyintett a gabonapehelyre. - Ülj le! - szólt neki Dan. - Nem lehet. Lekésem a buszt. - Majd én elviszlek autóval. Tessék. Mit szólsz ehhez a nepáli forradalomhoz? A kislány odasompolygott mellé, és vetett egy pillantást a hírre.

- Tökéletes. Nem túlzottan hosszú - mondta. - Hát nem - felelte Dan -, kifejezetten nem túl hosszú. A hírben semmi sem szólt a nagy szűkölködésről, amelyről Dan tudott, a nyomorról, a megfelelő élelmiszerek és gyógyszerek hiányáról. Egyetlen szó sem volt benne arról, hogy a nepáli férfiaknak csupán 10 százaléka, a nőknek pedig mindössze 2 százaléka tud olvasni. Nem említette, hogy az átlagos várható élettartam 36 év. Jessica iskolába menet, az autóban olvasta el a hírt. Három nappal később Jessica ismét a nemzetközi rovatot böngészte. - Cranshaw kisasszony folytatást szeretne - mondta. - Néhány srác megkérdezte tőle, mi történne, ha nem találnának semmit, amire azt válaszolta, hogy jobban teszik, ha találnak. Nézd, apa, ez itt biztos jó. A SZERZŐDÉS BIZTOSÍTJA AZ ÚJ NEPÁLI KORMÁNY SZUVERENITÁSÁT - Azt írja, hogy India és Kína egyaránt elismerte az újonnan választott nepáli kormányt folytatta Jessica. - Ez jó, nem? - De - mondta Dan lassan. - Ez nagyon jó. Jessica felnézett rá, és hosszú ideig bámulta őt. - Furcsa a hangod - jegyezte meg. - Megfáztál? Dan követte a kislány pillantását, és észrevette, hogy jobb keze ökölbe szorult, és a zsineget szorongatja. Ujjizületei kifehéredtek. - Óvatosan, apa, még elrontod a zsinegedet. Dan azon az éjjelen ügyelt rá, hogy tiszta maradjon a feje, miközben a gombolyaggal matat. Nincs összefüggés, gondolta. Semmilyen összefüggés sincs. Zajt hallott, megfordult, és meglátta Jessicát, aki a konyhaajtóban állt fehér hálóingében. Áthatóan nézte őt fekete szemével, a férfi észrevette, hogy teljesen éber.

- Tényleg későig fenn maradsz, ugye? - kérdezte. - Gondolod, hogy valaha is sikerül kibogoznod azt a zsineget? Dan felállt, felkapta a kislányt. Nagy volt, és gyorsan nőtt; apjának eszébe jutott, hogy egy gyors mozdulattal hogyan ölelte magához, amikor kicsi volt még. „Remélem, hogy nem" - ez volt az első gondolata. - Miért ne sikerülhetne? - kérdezte. Mire újból lefektette, a kislány már szinte aludt. Aztán ő maga is lefeküdt, és ezúttal az asztalon hagyta a zsineget. Anita rossz hangulatban jött haza a munkából, mint mindig az utóbbi két hétben. - A fene egye meg - mondta, az asztalra hajítva adathordozójának bőrtokját -, rengeteg idejük volt átnézni azt a múzeumi előterjesztést. Az enyém lesz a legjobb, amit kapnak. - Biztos vagyok benne - válaszolta Dan. Minden tőle telhetőt megtett, hogy nyugodt hátteret biztosítson az asszonynak. Anita valamilyen okból úgy gondolta, egész karrierje ettől az egyetlen előterjesztéstől függ, és ha nem fogadják el, elkerülhetetlenül megindul lefelé a lejtőn, a bizonytalanságba. Dan mégis rettegett a gondolattól, hogy az aszszony megkapja ezt az állást. Úgy tűnt, házasságuk romokban hever, és számára mintha az lenne az utolsó csepp a pohárban, hogy az asszony annyi időt szentel majd a múzeumnak, amennyit csak szükséges. - Ugyan már, mit érdekel ez téged? - csattant fel Anita. - Mást sem csinálsz, csak játszol azzal a zsineggel. Dan már nem is tiltakozott. Felfogta, hogy hülyeségnek tűnik, amit csinál, de már jóval több volt egy rögeszménél. Egyszerűen életszükséglet. Néha az volt az érzése, hogy a zsineg ugyanúgy játszik vele, ahogy ő a zsineggel, kibogozza és megváltoztatja életének egyes részleteit. Először is, a nyár folyamán Jessica állapota sokat javult. Sikeres volt az új genetikai légzési kezelés, amit kipróbáltak, és bár az orvosok figyelmeztették őket, hogy ez minden bizonnyal csupán ismét egy átmeneti megoldás, a legfrissebb kutatások azt mutatták, nagyon is valóságos gyógymódja lehet a rángógörcsnek. Jessica egyre javuló állapota nagyon feldobta Dant.

Megszólalt a telefon, Anita pedig azonnal odaugrott. - Igen? - szólt bele izgatottan. - Igen, Anita Brewer beszél. Hosszú csend következett, végül fakó hangon ennyit mondott: - Értem. Letette a kagylót. - Nem kaptam meg - mondta. Keserűsége annyira mély hatással volt Danre, hogy elakadt a lélegzete. - Minden rendben lesz, drágám - mondta, és át akarta ölelni. Most talán több figyelmet szentel majd nekem. És Jessicának is. - Hagyj már békén, te idióta! - fakadt ki az asszony. - Mit értesz te ebből? Kiment a szobából. Dan utánaeredt, de az aszszony bevágta a hálószoba ajtaját, és bezárta. A férfi elkészítette a vacsorát Jessica számára. - Mi van anyával? - kérdezte a kislány. - Nem érzi jól magát. Nem kapta meg a szerződést. -Ó! Aznap éjjel, amikor a zsineggel játszott, a friss végzős Anita képei jelentek meg képzeletében. Mennyire ragyogott, valósággal elmerült az építészet szövevényes világában, akkor értette meg először, hogy valóban remek szakemberré válhat. A férfit elbűvölte, hogy egy ilyen tehetséges valaki törődik vele, nagyon hálás volt, amikor beleegyezett, hogy hozzámegy feleségül. Az élvonalhoz tartozás érzése tette boldoggá az asszonyt, a férfi rájött, hogy ez volt élete értelme, nem pedig ő, és még csak nem is Jessica. Mégis örült, hogy ilyen boldognak látja, tele a saját gondolkodásmódjából merített energiával, mely mások elismeréséből, dicséretéből, a tőlük kapott díjakból táplálkozott; ezek az emberek laktak képzeletbeli építményeiben, amikor azok felépültek és használatba kerültek. Valamilyen magasabb igazságérzet lengte körül, amely felülmúlta mindennapi kicsinyeskedését, és Dan ezt szerette benne, hiszen enélkül nagyon nehezen tudott volna együtt élni vele. A boldog családnak a férfiban kialakult képe viszont hadakozott ezzel, mintha a puszta kívánság elég lett volna ahhoz, hogy kettejük szívét és eszét az ötvenes évek valamelyik, harmonikus

életről szóló helyzetkomédiájába kényszerítse még akkor is, ha az egész merő csatározás volt, mely túlment minden határon. Nem könnyű egy halálosan beteg gyerekkel sem, de Jessica azóta már jobban lett. Miközben pedig dolgozott, a foglalkozásával elégedett Anita látomása elhalványult. Jó állása volt a cégnél. Miért nem tudta ez boldoggá tenni? Fontos volt, hogy Jessicának stabil, jó otthona legyen. Anitát nem terhelték olyan sok munkával, hogy minden este és hétvégenként is dolgoznia kelljen. Megengedhette magának, hogy lazítson néha. Miközben azon az estén dolgozott, Dan haragja fokozatosan önelégült makacssággá szelídült. Viszont a szokottnál korábban döntött úgy, hogy túl fáradt a további ténykedéshez, és elrakta a zsineget. A hálószoba ajtaja továbbra is zárva volt, így aztán ledőlt a díványra, és magára terített egy gyapjútakarót. A rákövetkező estén átjött Frank. Fáradt, bizonytalan léptekkel közeledett a hátsó veranda öreg fapadlóján. Néhány pillanatra megállt a külső ajtó előtt, és bámult, de nem befelé a szobába, hanem csak úgy. Dan felugrott az asztaltól. A zsineg mintha élettelen lett volna a kezében ezen az estén, úgy érezte, egyáltalán nem halad vele. Mihelyt kihúzott egy szálat, egy másik rész azonmód még szorosabbra gubancolódott. Ajtót nyitott, és behúzta Franket. - Ülj le! - mondta. - Mi a baj? Frank arca meg-megrándult, azonban rácáfolva Dan félelmére, nem kezdett sírni. Ehelyett azt mondta: - Az egyik gyerek kiszaladt ma az útra, és elütötte egy autó. A szoba túlsó részében Anita felnézett. - Jaj, ne - suttogta. - Eegen, nos, igazán szerencsés volt. Visszapattant az autóról, összevissza horzsolta magát. Az út melletti fűre repült. De az én hibám volt. - Tényleg? - kérdezte Dan. - Eegen. Úgy gondolom. Azt mondták, hogy nem az én hibám, hogy Cassandra feladata volt ügyelni a gyerekekre, meg egy másik segédé, aki évek óta ott dolgozik, de én épp elfordultam, hogy megkössem egy gyerek cipőjét, ez a lökött kö-

lyök meg máris a kerítésen túl járt... mindenki azt tartja, afféle féktelen fiú, azon gondolkodnak, hogy megmondják a szülőknek, sehogy sem bírnak vele... - Tehát nem a te hibád volt, Frank - hangsúlyozta Dan. - Nem úgy tűnik, hogy a tiéd lett volna mondta Anita. - Ne légy olyan szigorú magaddal szemben! - Túl öreg vagyok én már az ilyesmihez - szólt Frank. - Láttam, hogy arra megy, de az a helyzet, hogy már nem vagyok képes olyan gyorsan mozdulni. Jessica leszaladt az emeletről. - Frank - mondta, és megölelte. Aztán gyorsan ki is ment. - Nem hiszem, hogy visszatérek oda - mondta Frank. Csak állt ott, és megvonta a vállát. - De azért nem mész máris, ugye? - kérdezte Dan. - Igyál egy sört!

Frank megfogadta a tanácsot, de nem tudtak sokkal többet kihúzni belőle, és egy óra múlva elment. Amikor röviddel később Anita kikapcsolta számítógépét, Dan meglepődött. - Ilyen korán? - kérdezte. - Mi értelme? - kérdezte az asszony. - Mindent beleadtam, a legjobb tudásom szerint próbáltam megcsinálni. Tudom, hogy jó munkát végeztem. Tudom, hogy az előterjesztés kitűnő volt. Nem tudom, mi történt, Dan. Mi értelme az egésznek? Akár szembe is nézhetnék vele. Csupán egy újabb jelentéktelen, ismeretlen építész leszek, aki egy hatalmas cégnél dolgozik, és egész életemben valamilyen idős, buta primadonna vízióit igyekszem majd megvalósítani. Kényszeredetten nevetett. - Azt hittem, én leszek az az idős, buta primadonna. Ó, Dan, olyan sok mindent reméltem!

Aznap este Dan nagyon korán a fiókba csúsztatta a zsineget, és lefeküdt. Másnap este nem is vette elő, és harmadnap sem. - Apa, miért nem foglalkozol a zsinegeddel? kérdezte egyik este Jessica. - Á, egészen belefáradtam - válaszolta. - Foglalkozz még vele! - kérlelte a kislány. Tetszett, ahogy bontogattad. - Nem - mondta az apja -, csak egy ostoba időtöltés volt. - Nem is igaz - felelte Jessica, és a férfinak eszébe jutott, hogyan nézte őt a konyhaajtóból akkor éjjel, amikor visszavitte az ágyba. A kislány tudta. Valahogy tudta, ő mit gondol arról, ami történt. Mindig is közel álltak egymáshoz. Most átölelte Jessicát. - Csak egy zsineg volt, drágám. Semmi több. Egy kis játék apának, egy fejtörő. Minden időmet igénybe vette. - Az ilyesmi valóban igénybe kellene vegye minden idődet - mondta a kislány, és a férfit meglepte megfontolt és meggyőződéssel teli hangja. Két héttel később Dant telefonon értesítették a munkahelyén, hogy Jessicának hirtelen légzési nehézségei támadtak az iskolában. Épp akkor vitték el mentővel. Dan rohant a kórházba. Anita már ott volt, Jessica szobájában. A kislánynak oxigénmaszk takarta az arcát. - Nem tudják, mi történt - mondta Anita sírva. - Ó, Dan, ezt nem tudom elviselni! Azt hiszem, már reménykedtem, hogy tényleg jobban van, még akkor is, ha ennek semmi értelme sincs. Állandóan azt mondták, hogy az egész egy kísérlet. Dan átölelte sírás közben, válla fölött Jessica mozdulatlan arcát nézte. Elhatározták, hogy felváltva maradnak mellette az intenzív osztályon. Anita vállalta az első éjszakát, Dan pedig, miután vitt neki néhány ruhát és könyvet, egy sötét, üres házba tért vissza. Felkapcsolta a villanyt a konyhában, kihúzta a fiókot, és kivette a gombolyagot. Csak egy durva, élettelen zsinegcsomó volt. Semmi több. Mekkora

idióta volt, milyen hülye, hogy azt hitte, az ilyesmi lehetséges, függetlenül attól, mi volt a bizonyíték. Egy óráig vagy még annál is több ideig hajolt föléje, de egyszer csak, meglepetésére, azon kapta magát, hogy sír. Mit rontott el? Kislánya kezdett visszatérni az életbe. Most meg minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Hányszor csinálták végig ezt a kórházi menetet azelőtt? Hány éjszakát töltött az ágya mellett, míg a kislány, génsoraik vétlen áldozata, levegőért küszködött? Le van szarva ez a zsineg, ez a kapitális hülyeség, ez az ostoba, tökéletlen élet, amiben kislányok halnak meg minden ok nélkül, amiben a népirtás és a gyűlölet uralkodik, amiben soha semmi sem jó. A szoba sarkába hajította a zsineget, és lekapcsolta a villanyt. Miközben egyedül ment felfelé a lépcsőn, nehezebbnek érezte szívét, mint bármikor addigi életében, beleértve azokat a pillanatokat, amikor végül elvégeztették Jessicán az izzadási vizsgálatot, és kiderült, hogy rángógörcsben szenved. Az addigiakhoz képest komor és teljes volt a különbség, mert az előző hónapok során úgy tűnt, valóban módjában áll javítani a dolgok menetén. És mielőtt elaludt volna, arra gondolt, talán tényleg megtehette volna, és meglehetősen szánalmas módon csődöt mondott. Az önzés és a kapzsiság miatt, mint egy Grimm-tündérmesében, mert a saját útját, a saját látomását akarta érvényesíteni, és mert voltak ebben a látomásban sötét helyek, amelyekről soha nem lehetett tudomása. Dan felébredt. Feketeség volt a szobában. És mégis, valami történt. Könnyűnek és tágasnak érezte testét, s azon gondolkodott, vajon nem álmodik-e. Testében nem volt vér, sem sejtek, sem csontok, sem izmok. Mint egy kusza motring, mely fennakadt egy faágon, teljesen kicsavarodott, és soha többé nem szabadulhat. Ő maga volt az a furcsa, összegubancolt és kibogozhatatlanul kusza entitás, egyik végén a születés, a másikon a halál, és ez az életnek nevezett furcsa átjáró egy

hatalmas, összevissza meglepetés a kettő között, amelynek kicsomózását minden létező gondolata és erőfeszítése ellenére sem sikerült megoldania. És az egyenletben csak nagyon kevés értéket adtak meg előre. Mégis, amint ott feküdt a sötétben, látta, hogy ez a csomó, ez az önmagára való rácsodálkozás pontokból áll. Pont hátán pont, a végtelenségig, megszámlálhatatlanul. Mindegyik ragyogott, mintha számtalan, egymás útját keresztező repülőgép vált volna puha, alakítható masszává kutakodó ujjai alatt, vagy mint egy kecses, folyékony vonal; olyan erősen ragyogtak a sötétben, hogy valósággal meglepődött azon, hogy a zsineg, mely ő maga volt, nem világította meg a szobát. Minden pillanatban arra számított, hogy dicsfény veszi majd körül őt vagy az ágyat, amelyen feküdt. Áradhat majd a mennyezetből, a padlóból, a falakból, a vékony csipkefüggönyökből, a súlyos régi bútorokból, melyeket édesanyja éveken keresztül fényezett. Bárhonnan. Mindenhonnan. Elnyelte őt a pontok végtelen számú tömege, melylyé ő maga változott, és minden egyes pont olyan összefüggést jelentett, amelyről tudta, hogy soha nem fogja megérteni. Viszont rájött arra, hogy mozgatni tudja őket. És abban a pillanatban mintha minden pontnál meglazult volna a zsineg, minden két szomszédos pont közt végtelenül kis rés keletkezett, és impulzusok cikáztak közöttük, mint kilőtt neuronok, egész teste szabad volt és laza, és információt, valójában önmagával nem azonosítható, vegytiszta intelligenciát bocsátott ki egy sötét, feneketlen ürességbe, ő pedig hirtelen teljesen felébredt. Kimászott az ágyból, és lement a földszintre. Fel sem kellett kapcsolnia a villanyt ehhez; a negyvenévnyi mászkálás ebben a házban minden meglepetést kizárt. Amikor felkapcsolta a villanyt a konyhában, a zsineg még mindig elhagyatottan hevert a sarokban, mocskosan, két késhez kötözve. Odament, felvette, leült az asztalhoz. És ahogy megint elkezdett ténykedni vele, fájdalma elpárolgott. És a zsinegen minden pont ragyogni kezdett. Tudta, hogy nem fogja még egyszer abbahagyni.

Csak két hét elteltével bizonyosodtak meg róla teljesen, hogy megfelelően állították be Jessicánál a gyógyszer adagolását, és akkor haza is engedték. Ám ismét biztosra vették, hogy meggyógyul. Annyira új volt nekik ez az egész, hogy néha túladagolták. Az orvosok szerint jelentős mértékű finomhangolásra lesz még szükség. Amikor másnap Anita hazaért a munkából, egyszerre tűnt boldognak és nyugtalannak. - Mi történt? - kérdezte a férfi. - Olyan különös - válaszolta az asszony. - Egy bizottság felajánlott nekem egy egyetemi ösztöndíjat a Harvardra. Mondtam nekik, hogy ez biztos valami tévedés, sohasem pályáztam meg ilyesmit, ők meg azt válaszolták, hogy egyszerűen csak számba vették azokat az embereket, akiket a legjobbnak tartanak a szakmában, és alapos megfontolás után döntöttek. Egészen megdöbbentem, Dan. - Mindig is tudtad, hogy jó vagy - mondta a férfi. - Ez nagyszerű! Akkor meg mi a baj? Az asszony a nappaliba ment, és leült. - Már egy ideje el akartam mondani neked, Dan, de olyan gyáva vagyok. - Mit? - kérdezte, megérezve a pillanat dermesztő elkerülhetetlenségét, amikor reményeit, álmait és terveit egytől egyig fel kell adnia a rövidesen történő dolgok miatt. Anita miatt. - Egyszerűen nem vagyok boldog veled mondta az asszony. - De egyszerűbb volt együtt maradni, mint különválni. Itt minden olyan... állandó. És azt hiszem, bűntudatom volt azért, mert... mert el akartalak hagyni. Most viszont... - És Jessicával mi lesz? - suttogta a férfi, mert nem volt képes hangosabban beszélni. Valósággal rettegett, és rájött, hogy nem csupán azért, mert az asszony elhagyja, hanem mert esetleg magával viszi a lányukat. Anita leült a díványra. - Sokat gondolkodtam ezen. Sokat is olvastam róla, Dan. Nem csak rólam van szó. Mindenkinek nehéz, akinek rokkant gyermeke van. Gyakorlatilag te nevelted fel, mert én na-

gyon féltem attól, hogy közel kerülök hozzá, aztán pedig elveszítem. Rám nincs akkora szüksége, mint rád. - Dehogy nincs! - felelte. - Nincs, és ezt te is tudod. Itt kell élnie, mert közel kell legyen az egyetemhez. Igazán semmilyen drasztikus dolog nem jár a fejemben. Csupán el akarok költözni Bostonba, hogy erre a kutatási feladatra összpontosíthassak. Tudom, hogy kissé elvontnak hangzik számodra, de úgy gondolom, képes vagyok igazán újat mutatni a szakmámban. Sok újdonság van az építészetben. Ki akarom venni a részem ezekből. - Tudom - válaszolta olyan gyengéden, ahogy csak lehetett. Az asszony felállt, és egyenesen a szemébe nézett. - Azért részese akarok lenni Jessica életének. „Csak a tiédnek nem." Most már tudta, mit válaszoljon. Mondania kellett valamit. - Ne aggódj! - felelte. - Majd kitalálunk valamit. Azt hiszem, ez a legjobb megoldás, legalábbis pillanatnyilag. - Reménykedett benne, hogy az

asszony nem veszi észre, mennyire fáj a szíve. De legalább Jessica itt lesz. Boldogulni fog. - Akkor ezt megbeszéltük - mondta az aszszony. „Ennyi volt?" - gondolta a férfi, miközben együtt készítették a vacsorát, ahogy nyolc éve mindig. Rájött, hogy különös módon, de ennyi volt. Dant felvidította, hogy azon az estén benézett Frank, aki megint könnyed léptekkel jött. - Mindennap felhívtak, még a kölykök is beleszóltak a telefonba, hogy hiányzom nekik. Istenem, mennyire örülök, hogy megint ott lehetek! Nagyszerű dolog érezni, hogy szükség van az emberre. Dan pedig minden este a zsineg fölé görnyedt, és még csak nem is gondolt arra, hogy valaha is kibogozza. Egyetlen csomózatlan gombolyag, mely mindörökre összekuszált marad. Az Anita távozása miatti fájdalom nem enyhült, de különös módon sikerült levezetnie a zsinegbe. Az, úgy tűnt, valamilyen hűvös, tiszta energiát bocsát ki magából, amikor csendes a ház, és a férfinak nem kellett azon gondolkod-

nia, milyen üresnek tűnik a jövő az asszony harsogó energiája, számítógépes programjának társaságában töltött minden esti jelenléte, vagy akár a csípős megjegyzései nélkül. El kellett engednie őt. A következő hetet a holmik elosztásával töltötték. Dan segített a pakolásban. Az asszony nem vitt magával sok dolgot, de átnézett minden fiókot és szekrényt. - Szükségem van ezekre az edényekre - mondta például. - Vidd őket! - válaszolta a férfi. Mindennel így volt. Az utolsó együtt töltött estén az édesanyja által ültetett, virágzó rózsabokrok illata szállt be az ablakon. Anita és Jessica is lefeküdt aludni. Ö pedig felnyúlt a polcra, de a zsineg nem volt ott. Felhúzódzkodott az alsó konyhaszekrényre, és térdelve, mereven nézte az üres polcot. Sehol semmi. Kalapáló szívvel nézte végig sorra a csecsebecsés polcokat a mosogató fölött, az ablak mindkét oldalán. Észrevette, hogy Anita eltette édesanyja kis lovacskáit - nos, ez rendben is volt. Olyan növénytartókat és szobrokat mozdított el, amelyek gyerekkora óta ott voltak - egyik-másik még hozzá is ragadt az ősi, porlepte fához. Semmi. Lehet, hogy ezúttal egy fiókba tette. Rémülten nyitotta ki egyiket a másik után, felforgatta őket, aztán kinyitotta az alsó faliszekrényeket is, teljesen eszét vesztve elkezdte a konyha padlójára hajigálni az otthagyott edényeket. Anita jelent meg az ajtóban, alvástól kócos hajjal. - Mi történt? - Hogy mi történt? Eltűnt a zsinegem, az történt! Anita hallgatott. Dan rábámult. - Ugye nem...? - De igen. Utálom azt a zsineget, Dan. Ha az utóbbi hat hónapban nem ücsörögtél volna ott vele, mint egy zombi, talán nem jutottunk volna idáig.

Dan tudta, hogy ez igaz, de nem azokból az okokból, amikre az asszony gondolt. Felkapcsolta a veranda lámpáját, és kirohant. Szerencsére még nem vitték el a szemetet, de a halom iszonyúan nagy volt, tele azokkal a hulladékokkal, amelyeket a nagyszabású takarítás során kidobáltak. Hajnali két órára járt, mire végül megtalálta, zsírosan, egy avas ételmaradékkal teli zacskóban. - Hála istennek! - suttogta. Áhítatosan vitte vissza a házba, és megtöltötte a mosogatót szappanos vízzel és némi fehérítővel. Néhány percig nem nyúlt hozzá, igyekezett minél kevésbé háborgatni, aztán óvatosan átmosta vízzel, és megdörzsölte egy törülközővel. Felnézett, és Jessica megint ott állt a konyhaajtóban. - Egészen olyan leszel, mint egy éjszakai bagoly - mondta a férfi. - Azt hiszem, az orvosságtól nem tudok aludni - felelte, tágra nyílt szemmel figyelve őt. - Mi történt a zsineggel? - Á, véletlenül kidobtam - válaszolta. A kislány egy pillanatig hallgatott. Apja gyanította, hogy tudja az igazat. - Örülök, hogy megtaláltad - mondta végül. - Azt hiszem, nagyon fontos az a zsineg. Azután odament hozzá, és megölelte őt. Ahogy ott állt hozzábújva, a férfi fél karjával átölelte kicsi vállát, másik kezével leoltotta a villanyt, és az ablakon át kinézett az éjszakába. Az ég kitisztult, hideg volt, csillagok pislákoltak az ablaküveg előtt összefonódó csupasz faágak között. A férfi arra gondolt, hogy a tér, amely abban a pillanatban körülvette őket, a maga egymást követő galaxisaival semmi sem volt a fénynek ahhoz a végtelenségéhez képest, a hatalmas, ragyogó, kusza nagyszerűséghez képest, mely kettejüket összekötötte. Joó Attila fordítása

Kaland vagy vizsga?

1

18 éves vagyok. Egy ismeretlen erdő közepén, egy árnyékos tisztáson ébredek. Tudom, mit kell tennem: gondolataim tiszták, határozottak. Másfél órám van, hogy az erdő egy másik pontján lévő találkozóhelyre érjek. Nem tudom, mi vár rám útközben, de az biztos, hogy valamilyen módon meg kell határoznom, hol vagyok. Körülnézek, talán a környezetemben lelek valami támpontot. Egy esőerdőben vagyok, 10-15 méteres fák magasodnak fölém. Alaposabban megnézem őket: göcsörtös, barna törzsük hamar elágazik. Hegyes végű leveleik szórt állásúak, fonákjuk szőrös. Felrémlenek bennem a tanultak, sejtésem bizonyossággá válik, amikor meglátom a fák termését. Kakaófákat látok magam előtt. Mályvavirágúak - latinul Malvales - rendje, kakaóformák alcsaládja. A Dél-Amerika esőerdeiben őshonos fák főként az Amazonas és az Orinoco árterületein élnek. Menet közben tovább sorolom magamban a fa jellemzőit. Az öttagú virágokat rovarok porozzák be, délután nyílnak ki, és egész éjszaka nyitva maradnak. Az ellipszoid alakú termés 15-30 cm hosszú, egy-egy termésben általában 60 mag nő.

Az egyik levélen egy állatot is megpillantok, élénk színe kiemeli a környezetéből. Igen, száz százalék, hogy egy dél-amerikai esőerdőben vagyok - állapítom meg a nyílméregbékát nézegetve. Amphibia osztálya, békák rendje - darálom

magamban. A nevük onnan ered, hogy a dél-amerikai törzsek indiánjai az állatok bőréből kiválasztódó mérget nyilaik végére kenik. Még az egyik fajuk, a rettenetes nyílméregbéka latin neve is beugrik. A Phyllobates terribilisen hangosan felnevetek, de amikor a kétéltű hirtelen felém mozdul, úgy ugrok arrébb, mint egy nyúl. Az utamat vezető ösvényen megpillantok egy üldögélő fiút. „Te hogy kerülsz ide?" - szólítom meg. „Hola! Hablas espanol?" - fordul felém. „Por supuesto! Buenas tardes!" - válaszolom. Örülök, végre nem csak a spanyol bajnokikat nézve villoghatok a nyelvtudásommal. Együtt megyünk tovább, és spanyolul beszélgetünk. Ő is ugyanarra tart, mint én. Már egy órája haladunk, amikor hirtelen oldalra kapjuk a fejünket. Valami mocorog a fák között - jelzem egy intéssel a társamnak. Mély morgás hallatszik az aljnövényzetből. Nee, még ez is! Összeszűkül a gyomrom, és mindketten futni kezdünk. Hátra sem nézve, a tekergő ösvényen a kidőlt fákat átugorva rohanunk. A motivációra igazán nem panaszkodhatok. Már kezd elfogyni a levegőm, amikor hirtelen vakító fény csap az arcunkba. Kiértünk az erdőből. Egy folyó kanyarog előttünk, amibe habozás nélkül belevetjük magunkat. Kísérőm jobban úszik, én még a folyó közepén küzdök az árral, mikor ő már a túlpartra érve kapaszkodik kifelé. Néhány perccel lemaradva, de én is kikászálódom a partra. Ott a tisztás előttünk. Megérkeztünk, végre - sóhajtok fel, és hanyatt vágom magam a puha gyepen.

Egy-két mély levegővétel, és visszakerül a szívem a torkomból a helyére. Elégedetten dőlök hátra, de néhány szívdobbanásnyi idő múlva a levegő vibrálni kezd. Mintha óriási elektromos kisülések vennének körbe. A körülöttem lévő táj megremeg, elhomályosul. A tisztás, az erdő, a folyó eltűnik, és hirtelen egy szobában találom magam, szemben négy idősebb emberrel. „Gratulálunk. Az érettségijének ezen a szakaszán is túl van, és egészen jól sikerült" - szólít meg az egyik idős nő. „Kér esetleg egy pohár vizet? A biológia résszel nem volt gond" - folytatja. „A kakaófa pontos meghatározása és jellemzése, a nyílméregbéka felismerése remekül ment. A latin neveket is szépen tudta, és látszik, hogy kiváló lett a földrajz vizsgája is. Én ötöst ajánlok." „A spanyol szép folyamatosan megy - folytatja a vizsgabizottság férfi tagja -, de a nyelvtanon még van mit csiszolni. Többet kellett volna lapozni a nyelvtankönyveket, és kevesebb Barcelona-meccset nézni" - jegyzi meg a nyelvtanár. „Egyezzünk meg egy négyesben!" „Testnevelésből a futásnál a jeles szintidőt könynyedén teljesítette, ugyanakkor az úszásnál elmaradt az ötöstől. Ez a gyorsúszás nem lett volna elég a krokodilok ellen, a lábtempón még van mit javítani. Négyes" - biccent felém egy mogorva nő. „Köszönjük, most elmehet, és kérem, hívja be a következőt a névsorból!" - szól az utolsó, isme-

rős arc. „Holnap délelőtt tízre várjuk, már csak a történelem és irodalom van hátra. Ha mindkettő sikerül, megvan az érettségije." A bizottság elnöke, a magyartanárnőm az ajtóig kísér. Mielőtt becsukja az ajtót, halkan utánam szól: „Ajánlom, hogy ismételje át a magyar szabadságharcot és Petőfi életművét" - köszön el apró, biztató mosollyal. Ki tudja talán így zajlik majd néhány évtized, évszázad múlva az érettségi. Nem iskolapadban, görnyedt háttal körmölve kell letenniük a vizsgát a következő generációknak, hanem izgalmas kalandokba bonyolódva, virtuális világokba látogatva ellenőrzik tudásukat, léptetik be őket a felnőtt életbe. Idén azonban még a hagyományos formában vizsgáznak a diákok május negyedikétől. Több mint 137 ezer fiatal méretteti meg magát. 191 vizsgatárgyból mintegy 470 ezer középszintű és 25 ezer emelt szintű vizsgát tesznek. A hagyományos tárgyak mellett euritmiából, héber vagy beás nyelvből, de akár mikrobiológiából is vizsgázhatnak a fiatalok. Június végéig mindenesetre a feszültség, az aggodalom, az izgulás része lesz a mindennapjaiknak, hogy az utolsó vizsgát is letéve beléphessenek a felnőttek világába. Sok sikert nekik, sok sikert Nektek! Bálint László

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak

Tudjuk, hogy a denevérek (a microchiropterák, hogy pontosan fogalmazzak) a külső világot elsősorban szonárjuk segítségével, echolokációval ragadják meg... A szonár, bár nyilvánvalóan az érzékszervek egyike, semmilyen tekintetben nem hasonlít a mi érzékszerveinkre, és így semmi okunk sincs feltételezni, hogy a használatából adódó élmény bármire is hasonlít, amit mi is megtapasztalhatunk vagy elképzelhetünk. Ezért a jelek szerint nehézségekhez vezet, ha azt próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen lehet denevérnek lenni. Thomas Nagel: „What Is It Like to Be a Bat?"

- Azt hiszem, madár akarok lenni - mondja a fiú. Legfeljebb tizennyolc éves lehet. Feszültnek látszik. Odakint, a háta mögött, az ablakon túl, az utcán emberek sietnek, a ruhát fázósan összehúzva magukon. Késő délután van, az ég olyan színű, mint az ólom. A házak szürkére vannak festve. - Úgy, ahogyan abban a hirdetésben is szó volt róla. Őszintén szólva nem teljesen világos számomra, hogy ez miként lenne lehetséges, de a hirdetésben... - Igen, tudom. - A toborzótiszt előrehajol a funkcionálisan kialakított, csővázas székben, megkocogtatja tollával az íróasztalon fekvő jelentkezési lapot, és vet rá egy pillantást. - Nagyon

A párhuzamos világok különös ismertetőjegye, hogy a miénkhez képest valami mindig másképpen van bennük. Például hogy folyhat a fegyverkezési verseny egy ilyen alternatív valóságban?

jó hirdetés volt, és már pusztán azáltal is, hogy megértetted, szűrőként szolgált. Erre nagyon kevesen voltak csak képesek. És természetesen akár madár is lehetsz, ha ezt választod. Szükségünk van az ilyen emberekre. - A laborban azt mondták, uram, hogy a tanulásban nagyon jó vagyok, és biztosan meg fogok felelni a feladatra, ha... - Természetesen. Egy pillanatig sem kétséges, hogy tényleg jó, sőt nem egyszerűen jó, hanem kiugró eredményeket értél el, de mivel nem csak madarakra lenne szükségünk, erre még később visszatérünk. Rendben? A fiú némán bólint.

- Remek. Azért mondom ezt, mert nagyon jó szolgálatot tehetnél a vízben is, hogy csak egy példát említsek. Mint hal vagy esetleg delfin, és talán még gyorsabban lehetne belőled tiszt a későbbiekben. Akár tábornok is, hiszen miért is ne. A haditengerészet éppen most fog képzést indítani az ilyeneknek. Legfeljebb hat-nyolc emberre gondolj, és ehhez egy egész tenger alatti komplexumot építettünk a nyugati parton a legkorszerűbb berendezésekkel: üvegfalú medencék, mélyvízi akadálypálya szonárokkal, álcázott hálók, minden, ami csak kell. Te pedig mindig is a tenger mellett éltél, ahogy a személyi anyagodban olvasom, és jól ismered. Vagy... vagy lennének más ajánlataim

is. Esetleg egészen különlegesek. Olyanok, amiket valószínűleg egyelőre még elképzelni sem tudsz. - Valóban csábítóan hangzik, uram. - A fiú megdörzsöli az állát. Közben léghajó úszik el a város fölött, és néhányan felnéznek a motorja hangjára. Az oldalán ott a Koalíciós Erők jele, tehát nem a Szövetséghez tartozik. Nem jelent veszélyt. A járókelők integetnek, és a pilóta visszainteget nekik. - De engem mindig is a sirályok nyűgöztek le. Ahogyan mozognak a levegőben, lebuknak, felemelkednek... - A fiú határozatlan mozdulatot tesz a kezével. - Szeretnék repülni, de nem léghajóval, hanem a saját magam erejéből, szárnyakkal. Hiszen érti. Gondolom, meg tudnám tanulni az ehhez szükséges berendezések kezelését. - Pontosan értem... de mivel a hirdetést a Szövetség ügynökei is megfejthették, ezért nem fogalmazhattunk nagyon világosan. Tehát azt javaslom, hogy először hallgasd végig, valójában miről is van szó. Utána pedig majd kitérünk a részletekre. Mert nem hinném, hogy mindent pontosan értesz. - Nem, azt hiszem, valóban nem értek pontosan mindent, uram. - Jó, akkor kezdjük talán a most folyó háborúval és az eszközeivel. Illetve azzal, hogy a Szövetség vitathatatlanul jobban áll nálunk nem egy területen. Semmi értelme kétségbe vonni, hogy jobbak a fegyvereik, mint a mieink, bár le szoktuk másolni őket, ha módunk nyílik rá. Az ágyúikat, a légibombáikat és a kézifegyvereiket, mindent, amit csak tudunk. De nehéz lépést tartani velük. Jobbak a tengeralattjáróik is, és akár még az is elképzelhető, hogy nem csupán a propagandagépezetük állítja, hogy sikerült a jég alatt elérniük az Északi-sarkot, hanem tényleg igaz. Ha fogadni kellene, akkor én inkább erre fogadnék. Márpedig mi nem lennénk képesek hasonló teljesítményre. És jobbak a léghajóik is: nagyobb távot lehet velük repülni, gyorsabbak, fordulékonyabbak, jobban emelkednek. A mieinknek nem sok esélye van velük szemben, ha... - De hiszen éppen most semmisítettük meg egy teljes légiflottájukat. Hatalmas győzelem volt. Hónapokig fog tartani, amíg magukhoz térnek. Egy-két helyen - a fiú félig hátrafordulva az ablak felé int - még mindig ott van a falakra kiragaszt-

va a győzelmi jelentés a hősi halottak névsorával együtt. Ott szemben, az utca túloldalán is, uram. Láttam idefelé jövet. - Igen, valóban hatalmas győzelmet arattunk, és erre is visszatérek majd, mert ez a számunkra nagyon fontos. Nem csak mint győzelem. De előtte tisztában kell lenned vele, hogy a Szövetség azért ilyen sikeres mostanában, mert még valamikor a múlt század végén úgy döntött, hogy a mechanikai megoldások felé fordul, ami kétségtelenül gyors és hatékony tud lenni. Vagyis hogy nem embereket, hanem gépeket fog használni minden lehetséges célra. - Akkor miért nem tesszük mi is ezt? - kérdezi a fiú. - Nálunk is folytak erről viták a Hadügyminisztériumban, de aztán az útfüggés eldöntötte a dolgot. Vagyis az, hogy ha korlátozottak az erőforrásaink... márpedig mindenkiéi azok... akkor egy egyszer már elkezdett fejlesztést nem olyan egyszerü abbahagyni, és áttérni egy másikra, mert így minden addigi eredmény kárba veszhet. Mint a vasút esetében. És mi nem a gépesítés irányába indultunk el. Egy pillanatra elhallgat, aztán a fiú értetlen tekintetét látva hozzáteszi: - A vasútnak pedig az a lényege, hogy speciális utat építenek olyan speciális járműveknek, amelyek aztán csak azon tudnak közlekedni, viszont onnantól fogva gyorsabban és egyszerűbben, mint a közönséges úton. A Szövetség egész hálózatot épített ki kelet-nyugati irányban, és a katonákat szokta a frontra szállítani vele. De persze a lövegeiket is vasúton szállítják meg a lőszereket, az élelmiszert... Mindenesetre ha az ember egyszer már elkezdte lefektetni a síneket, mármint a speciális út alapjait, akkor még ha közben kiderül is, hogy a további útépítés előtt mindenféle akadályok tornyosulnak, akkor sem... - ...akkor sem fog visszamenni a kiindulási ponthoz, és felszedni az összes sínt, hogy más irányba induljon el. Akkor tehát jól értem, és ez az útfüggés lényege, uram? - Pontosan, és őket is ez köti a mechanikus technológiákhoz. Az iskolákban és az egyetemeken az ehhez szükséges ismereteket tanítják. Mechanika, fizika, kémia, metallurgia, hasonlók. Még arról is hallani, hogy olyan berendezéseket akarnak

építeni, amelyekkel el lehet jutni a Holdra meg a Marsra. A hivatalos álláspont szerint tudományos céljaik vannak, a Világmindenség meg a bolygók keletkezését akarják tanulmányozni, de én ezt nem hiszem el. Inkább arról lehet szó, hogy mind a ketten túlságosan sokat fektettünk ebbe a háborúba, a Szövetség is meg mi is, és most már bármi áron meg kell nyernünk. És persze nem csak nekünk, hanem nekik is ez a céljuk. Bármi áron. - Eddig azt hittem, hogy ilyesmi csak a fantasztikus történetekben lehetséges. Hogy meg akarják hódítani az egész Naprendszert, mintha csak egy újabb kontinens lenne - jegyzi meg a fiú. - Nem, azt nem mondtam. Persze nemcsak ők, de még mi is évszázadok óta ismerjük a Föld elhagyásához szükséges, kémiai hajtóanyagú megoldásokat. Meglehetősen primitív dolog. Mármint a rakétahajtásra gondolok. De gondolhatnék másra is, mert például még a háború kitörése előtt építettek egy óriáságyút. Akkor már tudni lehetett, hogy hamarosan véget fog érni a béke, de még nem voltunk ellenségek. Egy hegybe süllyesztették bele, és a kormányunk képviselőjeként én is ott voltam, amikor először használták. Nagyjából a bolygók keringési síkjába tüzeltek vele. Igazság szerint szívesen találkoztam volna azzal, akitől ez az egész terv származott, de ő nem jelent meg az ünnepségen, és a titkosszolgálatunk később is csak annyit tudott kideríteni, hogy a hivatalos álláspont szerint megőrült, és évekig kezelték egy szanatóriumban, mielőtt belehalt volna valami szokatlan betegségbe. - Ez eléggé furcsán hangzik, uram. - Valóban. De egyelőre térjünk vissza a lövedékhez, melynek üreges magvában egy üzenetet helyeztek el a számok nyelvén írott, korrózióálló fémlapokból összeállított könyvben, hogy ha egy értelmes faj rábukkan, akkor képes legyen megfejteni. Egyenletek és egyenlőtlenségek, igaz és hamis állítások, relációk, halmazok... nagyon szerettük volna megszerezni a pontos szöveget, de nem sikerült. Mára túljutott a Szaturnusz pályáján. A szövetségesek pedig még egy külön képzést is indítottak a katonai rejtjelfejtőiknek arról, hogyan kell egy üzenetet úgy megfogalmazni, hogy egy esetleges idegen lény számára is érthető legyen. Én is ismerem a tananyagot, és van benne néhány egészen érdekes elképzelés... De hagyjuk!

Nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy az újságírókat persze teljesen lenyűgözte az ágyúmonstrum, és utóbb olyanokat írtak, hogy ezzel új korszak kezdődött az emberiség történetében. Meg hasonló ostobaságokat. De valójában nem elhagyni a Földet a nehéz, hanem az, hogy közben irányítani is kell a lövedéket, az űrkabint vagy bármit, mert ha nem számolunk nagyon pontosan, akkor soha nem találjuk el a célt. Meg ha le akarunk vele szállni, akkor pontosan a megfelelő időben be kell kapcsolni a fékező motorokat, a megfelelő ideig kell működtetni, és így tovább. Egyébként azóta is rendszeresen lőnek az óriáságyúból, újabb és újabb üzeneteket indítanak útnak, pedig ez nem lehet olcsó mulatság. - Igen, emlékszem - bólint a fiú. - A természetismeret-tanárunk hozott be egy cikket arról, hogy a lövedék csak az első lépés, és tovább fogják fejleszteni. Nagyon izgatott volt. Én pedig arra gondoltam, hogy egyszer majd ugyanúgy fogunk a bolygók között ingázni, mint most egy menetrendszerű léghajójárattal a város két vége között. Mindannyian hittük, hogy így lesz, az osztálytársaim is. - Nos, valójában nem kizárt, hogy egyszer majd sor kerül erre, az pedig más kérdés, hogy mi lesz az utak célja. Mindenesetre a Szövetség jelenleg is különleges berendezéseket fejleszt, és ezeket kalkulusz-gépnek nevezik, mert nagyon gyorsan és nagyon pontosan végzik el a számításokat. Ha sikerrel járnának, akkor ez azt tenné lehetővé, hogy egyetlen szekundum alatt több tízezer műveletet elvégezve ezek a berendezések mintegy a rakéta agyává és idegrendszerévé váljanak, de ettől persze nagyon messze vannak még. Legalábbis egyelőre. Talán egy hangya szintjén tartanak... márpedig egy hangya nem igazán jó a bonyolult feladatok megoldásában. Másfelől viszont az elhárításunk úgy becsüli, hogy ezeknek a gépeknek a kapacitása mintegy másfél évenként megduplázódik, és ez egyáltalán nem elhanyagolható sebességű fejlődést jelent. Még fontosabb azonban a számunkra az, hogy - a tiszt megfogja a tollat, feldobja a levegőbe, és elkapja, még mielőtt az az asztalra esne - van egy másik lehetőség is... És ezen a területen egyelőre mi állunk jobban. - Micsoda? Milyen lehetőség? - a fiú ültében előrébb hajol.

Odakint már alig néhányan járnak, égnek a gázlámpák is: mint megannyi sápadt és magányos égitest egymástól mérhetetlen távolságban, közöttük pedig csak az esőfelhőkkel terhes, sötét égbolt és a közelgő éjszaka. - Természetesen nem végeztem bonyolult számításokat ehhez - válaszolja a tiszt -, és a sirályok sem holmi tollas kalkulusz-gépek, amelyek kiszámítják, hogy figyelembe véve a levegő ellenállását, a földi gravitációt, testük impetusát meg még néhány egyéb tényezőt, milyen trajektórián... vagyis pályaíven kell mozogniuk ahhoz, hogy lecsaphassanak a zsákmányukra. De amennyiben ezek a sirályok eléggé okosak lennének ahhoz, hogy meg tudjuk tanítani nekik, mit akarunk tőlük, akkor nem is lenne szükségünk másra. Elvégre miért is tételeznénk fel, hogy csak azért, mert évezredekig az embereket csupán bizonyos dolgokra tanították az olyan iskolákban, mint ahonnét te is jössz, ne lenne lehetséges más megoldás is. Képzelj el például egy ellenséges léghajót, amelyre olyan, felfegyverzett madarak támadnak, amelyek pontosan ismerik annak mind a tűzerejét, mind pedig a gyenge pontjait, és... - De ha jól tudom, a feltenyésztett állatok, mert ugye így nevezik őket, hogy feltenyésztett, nem váltak be, uram - vág a szavába a fiú. - Az egyik osztálytársamnak volt egy ilyen kutyája néhány évvel ezelőtt. A szülei meglehetősen sok pénzt fizettek érte, de még arra sem volt jó, hogy utána vigye az iskolatáskáját. Kutyának túlságosan okos volt, embernek viszont túlságosan buta. Ott ült az iskola kapujában, amikor kijöttünk, és megpróbálta úgy összerakni a szavakat, hogy legyen valami értelmük is, de az sehogy sem sikerült neki. Pedig láttam rajta, mennyire erőlködik. - Igen, a feltenyésztés valóban zsákutcának bizonyult. Kezdetben azt hittük, hogy ha van egy fele olyan kifinomult és nagy agyunk, mint az emberé, akkor hozzávetőleg fele olyan jól fog működni, de persze nem ez történt. Némi iróniával akár azt is mondhatnám, hogy egy félbe vágott kutya sem fele olyan jól működik, mint egy egész. - Akkor viszont... - A fiú megvonja a vállát. Nem értem, hogy merre indulhatnánk tovább. Hacsak nem a technika felé. - Pedig pontosan emiatt vagy itt - válaszolja a tiszt. - Nagyon leegyszerűsítve amiatt, hogy a ki-

tűzött cél, ami legyen mondjuk egy intelligens, a Szövetség léghajóit legyőzni képes madár, elvileg kétféle irányból elindulva érhetjük el. Vagy egy sirály intelligenciáját próbáljuk megnövelni, mint a feltenyésztett állatoknál is tettük, a kutyáknál, a partvédelmi feladatokra szánt fókáknál, a megfigyelésekkel megbízott hollóknál, és még sorolhatnám, vagy pedig... - ... vagy pedig egy embert próbálhatunk meg madárrá alakítani - mondja a fiú. Mély levegőt vesz. - Eddig eszembe sem jutott, hogy lehetséges az ilyesmi. A távolból légvédelmi sziréna hangjai szűrődnek el hozzájuk, az eget a bérházak tetejére telepített reflektorok pásztázzák végig. Egy ellenséges léghajó burkolata úgy csillan meg, akár egy képzeletbeli szörnyeteg teste, aztán már vissza is merült a felhők közé. Valahol felugat egy légvédelmi üteg. Néhány utcával odébb egy épület lángolni kezd. - Nos, hosszú ideig nem is gondoltuk, hogy az, hiszen nagyon komoly problémákat vet fel. Elvégre nem elég érzékelni valamit, tudni kell az adatokat feldolgozni is. Ennek a területnek természetesen hatalmas szakirodalma van, most hadd idézzek egyet. - A tiszt kis alakú könyvet vesz elő a fiókból, kinyitja, lapozgat benne, aztán olvasni kezdi: - „Egy újonnan beültetett kutya-szaglószervvel száz yardról megéreznénk egyetlen millimólnyi vizeletet a tűzcsapon, de ezt csak olyan módon lennénk képesek értelmezni, mint egy ember. Az intenzitásából kifolyólag minden bizonnyal szörnyűnek éreznénk - olyan éles szagnak, amit ember előttünk soha sem érzett."1 Vagyis azzal semmire sem mennénk, ha valakit... mondjunk téged... különleges érzékszervekkel látnánk el. Ez önmagában nem vezetne sehová. - De azért megpróbálkoztak vele? - kérdezi a fiú. Az arcából kifut a vér. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, és akkor is hazudnék, ha azt, hogy első körben nem vallottunk teljes kudarcot. Voltak persze technikai nehézségeink is, kilökődő szövetek meg hasonlók, de amikor kiküszöböltük ezeket... nem olcsón, nem egyszerűen és nem is minden áldozat nélkül. .. akkor kiderült, hogy ez legfeljebb szükséges, de semmiképpen sem elégséges. Az embereink egyszerüen képtelenek voltak feldolgozni az új érzékszerveiktől származó információkat, és jobb

esetben teljesen összezavarodtak, nem maradt hát más megoldás, mint egy újabb műtétsorozat után a leszerelés, rosszabb esetben pedig egyszerűen öszszeroppantak. Kiváló tengeralattjáró-parancsnokok, léghajópilóták és felderítők is voltak köztük. A tiszt egy pillanatra megáll a beszédben. Most nagyon fáradtnak látszik. Visszateszi a könyvet a fiókba, miközben odakint tovább vijjognak a légvédelmi szirénák. Az utca egy pillanatra nappali fénybe borul, majd megint elsötétedik. - De aztán megtaláltuk a megoldást - mondja végül lassan. - Biztosan emlékszel arra, amit éppen az előbb mondtam a tanulásról. - Igen, emlékszem, uram. Hogy mindeddig csak bizonyos dolgokra tanítottak minket az iskolában, pedig, gondolom, másokra is lehetett volna. Azaz ugyanúgy, mint ahogy valaha nem volt természetismeret- meg biológiaoktatás, miért is ne lenne majd a jövőben olyan tárgy is, hogy madárnak vagy halnak, vagy éppen denevérnek lenni? A tiszt bólint. - Sőt már most is van ilyen a katonai bázisokon. A nyugati parton a víziek számára, a légieknek pedig itt, a léghajókikötőben. A dolognak valami

olyasmi a lényege, hogy mint amiképp egy újszülött sem azonnal tanulja meg használni az érzékszerveit, a kísérletben résztvevőktől is hiba volt azt várnunk, hogy azonnal a birtokában legyenek a szükséges tudásnak. Ez a hasonlat persze nem teljesen pontos, hiszen az újszülöttbe mintegy bele vannak huzalozva az érzékszerveihez kapcsolódó képességei, de mára már éppen eleget tudunk ahhoz, hogy így is boldoguljunk. Óvatosan, kis lépésekben haladunk előre, mert ezt csak így lehet... és így is csak akkor, ha valakinek olyan jók a képességei, mint neked. Nem a repüléssel kezdjük, még csak nem is siklással. Először elég egy egészen apró elrugaszkodás... És aki kétségbe vonná a módszer hatékonyságát, az gondoljon csak a legutóbbi légi győzelmünkre. Vannak hozzá tankönyveink, oktatóink, gyakorlópályáink, minden. Innentől kezdve csak rajtad múlik, hogy milyen keményen tanulsz. - Igy már értem, uram. - A fiú nyel egyet. - És akkor választhatom én is ezt, ha madár szeretnék lenni. - Igen. Vagy pedig választhatsz valami mást. Ugyanis ott van a világűr. És ott is fel kell vennünk a versenyt a Szövetséggel, de mi nem va-

gyunk képesek évente megduplázódó teljesítményű kalkulusz-gépekkel előállni. - De hiszen nincs is olyan élőlény, ami képes lenne a világűrben életben maradni, és... - De lehetne - vág a fiú a szavába a tiszt. - Elvileg elképzelhető lenne, és mi a legutolsó részletig ki is dolgoztuk, hogy milyen lenne, hogyan mozogna, milyenek volnának az érzékszervei... Már a teljes tananyag kész van hozzá, és csak arra vártunk, hogy találjunk valakit, aki hajlandó lenne rá. A fiú percekig mozdulatlanul ül a helyén. Odakint, az ablakon túl szinte teljes a némaság, még azt is hallani lehet, amint egy elkésett járókelő megy végig az utcán, és a cipője kopog a macskaköveken. Éjszaka van, és föléjük: a város, a Koalíció és az egész emberi civilizáció fölé sötétség borul. - És ezzel még mindig nincs vége - töri meg végül a hallgatást a tiszt. Most egészen halkan beszél. - Ugyanis annak, aki kimerészkedik oda, nem az lesz a feladata, hogy harcoljon. Hiszen egyelőre nem is lenne kivel. De az óriáságyú talán sokkal átgon-

doltabb próbálkozás, mint amilyennek elsőre látszik, és a Szövetég tud... vagy legalább sejt valamit. Hogy létezik egy idegen faj, amivel így próbálják meg felvenni a kapcsolatot, mert máshogy egyelőre nem képesek. Csakis ez magyarázhatja meg ezt a különben esztelen és pazarló vállalkozást, amivel egyre újabb és újabb üzeneteket indítanak útnak. Talán azt remélik, ezáltal döntő előnyre tehetnek szert velünk szemben a háborúban... vagy nem is tudom. A lényeg akár így, akár úgy, de az, hogy bár ennek nagyon kicsi a valószínűsége, nem kockáztathatjuk meg, hogy amennyiben mégis igazuk van, ők legyenek az elsők. Tehát a kérdés az, vállalod-e. A fiú feláll, odalép az ablakhoz, és kinéz rajta. Legalább egy percig áll így. Semmi sem mozdul. Az utca teljesen üres, mintha már nagyon hosszú ideje lakatlan lenne. Pedig alig néhány órája nappal volt még. - Vállalom - mondja végül. És odakint, az ablakon túl éjszaka van, végtelen és örökkévaló, sötét éjszaka.

1: A mi világunkban ugyanez a szövegrészlet Marc D. Hauser evolúciós pszichológus Swappable Minds című tanulmányában található meg.

Vegyen nagy levegőt.. gyakran nagyon embertelennek és természetellenesnek képzeltük el a jövőt. Ez nem véletlen, hiszen technikai fejlődésünk egy olyan világképet rajzolt fel, amelyben már nincs szerepe a minket körülvevő világnak, ipari-technológiai-városi mesterséges élettérben élünk születésünktől halálunk napjáig. A MÚLT SZÁZADBAN

Azonban a XXI. századra a levegő- és környezetszennyezés, az energiaválság, az elembertelenedett világ újra feltámasztotta az igényt a régi értékek iránt. A természet, a friss levegő, a vízkultúra, a fittness, a wellness lett az új hívószó. Mind többen menekülnek vissza - ha csak néhány napra is - a természetbe, vagy egy számunkra egészségesebb közegbe. Vegyen nagy levegőt... Ezzel a szlogennel csábítja vendégeit a 273 erkélyes szobával rendelkező 3 csillagos hotel-üdülő komplexum, mely egy 5 hektáros őspark közepén helyezkedik el. Az itt megszálló vendégek élvezhetik az Alpok lábánál annak a szubalpesi klímának a varázsát, mely klimatikus gyógyhellyé avatta a Sopron központjától mindöszsze 10 percnyi autóútra fekvő Lövérek városrészt. A szállodától pár száz méterre található a híres sop-

roni szívszanatórium, melynek hírneve a balatonfürediével vetekszik. A szálloda fitness-wellness centruma számos, testet-lelket kényeztető szolgáltatást kínál a gyógymasszázstól az aromafürdőn át a csokoládémasszázsig. Az öthektáros parkból közvetlen kijárat nyílik az erdei túraútvonalakra és futópályára, ahol a sport kedvelői számára a könnyed gyalogtúrától a csapatépítő gyakorlatokon át az extrémsportig határtalanok a lehetőségek. A szálloda további sportkülönlegessége a 6 kiváló salakos teniszpálya, melyet Szieszta Tenisz Klub néven jó hírű szakemberek üzemeltetnek. Családbarát szolgáltatások egész sora várja a legfiatalabb vendégeket, míg a szülőknek a programszervezők kínálnak izgalmas kulturális programokat, kirándulási lehetőséggel Bécsbe és a Fertő tóhoz. Mindezeket kipróbálva jólesik a kékfrankos hazájában a bor mellé a szálloda mesterszakács séfje által készített ízletes menüsor. Utazáskor sokan megerősítik a mondást, miszerint: aki egyszer a Lövérekben érezte az erdő illatát, az nem felejti többet a Hunguest Hotel Sziesztát. (x)

Frank Lillie Pollack: VÉGE

Vajon hol les ránk a halai? Otthon, az utcasarkon, az űrben? A vég előbb-utóbb minden embert utolér. No de csak nem egyszerre...

F Á R A D T VAGYOK - panaszkodott Davis a Fizika Tanszék ablakában ácsorogva és álmos. Elmúlt tizenegy óra. Ez már a negyedik éjszaka, amikor fönn maradok, hogy lássam a maga új csillagát, de az utolsó. Hiszen annak az izének már három héttel ezelőtt meg kellett volna jelennie. - Maga is fáradt, Miss Wardour? - kérdezte Eastwood; a lány pirulva pillantott föl, és tagadólag mormogott. Eastwood ismét megállapította, hogy a lány nyilván rettenetesen szégyenlős. Majdnem olyan jelentéktelennek tűnt, mint amilyen szégyenlősnek, bár a haja rendkívül szép volt, finom, akár a selyem, a színe meg akár a halvány tűzé. Valószínűleg okos is volt; Eastwood gyakran látta rendkívül komoly könyveket olvasni, de szórakozni nem szokott, és kevés dolog érdekelte. Naponta eljárt dolgozni a Képzőművészeti Főiskolások Szövetségébe, és egy házban lakott Eastwooddal, aki azért is hívta meg a

Davis házaspárral együtt, hogy a Fennsíkon álló laboratórium ablakából lessék az új csillagot. - Igazán azt hiszi, hogy van értelme tovább várni, professzor? - kérdezte Mrs. Davis, elnyomva egy ásítást. Eastwoodot kissé bosszantotta, hogy a csillag csak nem mutatkozott, és gyűlölte, ha professzornak szólították, mivel csupán asszisztense volt a fizika professzorának. - Nem tudom - felelte kurtán. - Én már a tizenkettedik éjszakát töltöm várakozva. Persze matematikai csoda lett volna, ha a csillagászok pontosan meg tudnak oldani egy ilyen problémát, még ha egy negyedszázadon át dolgoztak is rajta. A Columbia Egyetem új Fizika Tanszéke legalább tizenkét emeletes volt. A fizikai laboratórium a kilencedik és tizedik emeleteket foglalta el, fölötte helyezkedtek el a csillagászati termek; persze ez az elrendezés elképzelhetetlen lett volna a vibrációs olajpárna fölfedezése

előtt, ami gyakorlatilag elválasztotta a műszeres termeket a földtől. Eastwood egy kis távcsövet állított az egyik ablakba; odalent látszottak New York fényei, hallatszott a város szinte dallamos lüktetése. Az utcákon nyüzsgött a nép, ahogy minden éjjel ötödike óta, amikor is az új csillagnak vagy napnak meg kellett volna jelennie. Valami hiba csúszott a számításokba, bár ahogy Eastwood mondta, a csillagászok már huszonöt éve dolgoztak rajtuk. Valójában immár vagy negyven év telt el azóta, hogy Adolphe Bernier professzor először hozta nyilvánosságra a véges világegyetemről szóló elméletét a párizsi nemzetközi tudóskongresszuson, ahol az egészet alig tekintették valamivel többnek, mint a fantázia szép szüleményének. Bernier professzor nem hitt a világegyetem végtelenségében. Azt állította, hogy a mindenségnek van valahol egy középpontja, ami egyben a forgásának tengelye is. A Hold a Föld körül kering, a bolygók a Nap körül, a Naprendszer valamelyik állócsillag körül, az egész rendszernek pedig egy még távolabbi pont körül kell keringenie. Mindazonáltal a sornak valahol vége kell hogy legyen. Valahol lennie kell egy központi napnak, egy hatalmas, izzó testnek, amely egyáltalán nem mozog. S mivel a Nap mindig nagyobb és forróbb, mint bolygói, a mindenség középpontjában lévő test nagysága és hőmérséklete nyilván jóval nagyobb, mint amire eddigi ismereteink és elképzeléseink következtetni engednek. Az volt az ellenvetés, hogy ennek a feltételezett tárgynak elég nagynak kellene lennie ahhoz, hogy látható legyen a Földről, de Bernier professzor azt felelte, egy napon nyilván látható is lesz. Csak a fénye még nem érte el bolygónkat. A fény a legközelebbi állócsillagról is vagy három év alatt jut el a Földre, és nyilván számtalan olyan csillag van, melyek fénye még nem ért el hozzánk. A nagy központi nap olyan hihetetlenül távol lehet, hogy talán évszázadoknak vagy évezredeknek kell eltelniük, míg fénye eléri a Naprendszert.

Mindezt megvetően „hírlaptudománynak" nevezték mindaddig, míg a huszadik század közepét követő matematikai reneszánsz új módszereket nem talált az igazolására. A princetoni Burnside professzor által fölfedezett és a tokiói Taneka professzor által továbbfejlesztett új tételek segítségével a csillagászok kiszámították a Nap űrbeli mozgásának ívét és annak viszonyát a bolygók pályájához. Ezen az alapon már követni lehetett az egyre táguló kört, az égitestek egymást követő rendszereit és mozgásukat. Bernier professzor elmélete beigazolódott. Bebizonyították, hogy valóban létezik egy hatalmas, izzó anyagtömeg, mely - akár a mindenség központja, akár nem - láthatólag mozdulatlan. Miután az új nap súlyát és távolságát megközelítőleg kiszámították, a fény sebességének ismeretében könnyű volt kikalkulálni, mikor fogják a sugarai elérni a Földet. Akkoriban úgy becsülték, hogy a sugarak huszonhat év alatt érnek ide, és ez huszonhat éve történt. Három hét telt el azóta, hogy az új égitestnek meg kellett volna jelennie, és még mindig nem volt sehol. A számtalan újságcikk hatására a közérdeklődés a csúcsára hágott, az utcákon éjszakánként izgatott tömegek tolongtak látcsövekkel és csillagtérképekkel fölfegyverkezve, s szinte minden sarkon fölállította háromlábú műszerét egy-egy távcsöves ember, akinél öt centbe került egy kukkantás. Hasonló jelenetek zajlottak le a Föld minden civilizált városában. Általában úgy tudták, hogy az új fénypont nagysága valahol a Vénusz és a Hold között lesz. A jól informáltak valami, a Naphoz hasonlóra számítottak, és egy kapitalista szindikátus nagy titokban hatalmas területeket bérelt Grönland partjainál, mert jelentős hőmérséklet-növekedésre és a népesség északra vándorlására számítottak. Az általános bizonytalanság és idegesség az üzleti életre is jelentős mértékben hatott. A részvények estek, és egy kis vallásos szekta nagy merészen a világ végét jövendölte. - Elegem van ebből! - pillantott ismét az órájára Davis. - Menjünk, Grace? Nem tudom, nincs valahogy melegebb?

Kemény februári nap volt, de a hőmérséklet kétségkívül emelkedett. A tetőkről és az ablakokat keretező jégcsapokból víz csöpögött, mintha hirtelen meleghullám tört volna be. - Mi az a fény ott? - kérdezte hirtelen Alice Wardour, aki az ablaknál álldogált. - Biztosan a hold kel föl - mondta Eastwood, bár a láthatár olyan világos volt, mintha pirkadt volna. Davis is elfelejtette, hogy menni akart, és nézték az egyre világosodó, pirosló keleti égboltot mindaddig, míg egy ragyogó fehér korong emelkedett a láthatár fölé. - Jó ég, ez már csakugyan az új csillag! mondta nyugtalanul a férfi. - Nem, csak a hold. Most kell följönnie - válaszolta Eastwood, aki rájött a jelenség okára.

- De az új nap nyilván megjelent a Föld túlsó oldalán. Annak a fényétől ragyog így a hold. És az új nap rövidesen itt is meg fog jelenni. Fényesebb lesz, mint amire számítottunk, és forróbb is - tette hozzá kissé nyugtalanul. - Nem érzik, hogy egyre melegebb lesz? kérdezte Mrs. Davis, és kigombolta a kabátját. - Nem tudná egy kissé lecsavarni a fűtőtestet? Eastwood teljesen kikapcsolta a fűtést, mert a nyitott ablak ellenére a szoba már kellemetlenül meleg volt. A hőség azonban kintről jött; akár egy meleg, tavaszi estén, és a párkányokról potyogtak a jégcsapok. Félórán át egyre csak az ablakban álltak, és alig-alig beszélgettek, míg odalent az utca feketéik az emberektől és fehérlett a fölfelé fordított

arcoktól. A ragyogó hold egyre följebb kúszott, és az éjszaka egyre melegebb lett. Eastwood éjfél után pillantotta meg a felhők vörös szegélyét a keleti égbolt alján, és föl is hívta rá társai figyelmét. - Az lesz az végre! - kiáltott föl, és vibráló izgalommal töltötte el, amit látni fog: a páratlan jelentőségű kozmikus esemény. A fény gyorsan nőtt. - Istenemre, egyre vörösebb! - kiáltotta Davis. - Világosabb van, mint nappal, s meleg! Huh! Az egész keleti égbolt mind mélyebb vörösben ragyogott, és a fény egyre terjedt. A háztetőkön verebek csiripeltek, és úgy tetszett, hogy az ismeretlen csillag bármelyik pillanatban megjelenhet az Atlanti-óceán fölött, de csak késlekedett.

Az égbolt még mindig ezernyi színárnyalatban lángolt, míg végül az egészet elborította a tüzes kemence izzása. Mrs. Davis hirtelen fölsikoltott. A magas épület tetején lévő rúdjáról lángolva zuhant alá az amerikai zászló. A keleti láthatár alján egyre terjedt az eleven tűzcsík, amit hunyorgó, könnyező szemmel bámultak. Mintha a világ vége a fehér izzásig hevült volna. A ragyogásban a fényes, fehér hold tollpihének látszott már csak. A fönti obszervatóriumból zavaros kiáltozás és csörömpölés hallatszott, s amikor a különös új nap fénye elérte az ablakot, a várakozók hátraugrottak, mintha kemencét nyitottak volna ki az orruk előtt. Az üveg széttört, és bezuhant a szobába. Valami a Naphoz hasonló, de ötvenszer akkora és olyan forró emelkedett az óceán fölé. Az ablak mellett álló fémasztalka füstölögni kezdett, és csípős lakkszagot árasztott. - Mi az ördög ez, Eastwood?! - kiáltotta vádlóan Davis. Az utcákról hirtelen a félelem és fájdalom kiáltása hallatszott, milliónyi torok együttes kiáltása, amit a pánikszerű menekülés robaja követett. A tüzes ragyogásban az utcákat eltorlaszolták a pánikba esett emberek, és a fültépő lármát is túlharsogták a tűzoltóautók. A Central Parkon túl több helyről füst szállt föl, és néhány templom harangja tébolyodottan kongott. Az odafönti megfigyelők rohanvást csörtettek lefelé a lépcsőn, mert a liftkezelő már elhagyta a helyét. - Meneküljünk! - ordította Davis, megragadva a felesége karját és az ajtó felé vonszolva az asszonyt. - Rögtön kigyullad a szoba! - Megálljon! Nem mehetnek le az utcára! kiáltotta Eastwood, és megpróbálta megállítani őket. Davis azonban kiszabadította magát, és vágtatott lefelé a lépcsőn, maga után vonszolva rémült feleségét. Eastwood még idejében az ajtónak vetette a hátát, hogy Alice ne követhesse őket. - Ebben az épületben semmi éghető nincs, Miss Wardour - mondta, amilyen nyugodtan

csak tudta. - Jobb, ha egyelőre itt maradunk. A kinti pánik a biztos pusztulás. Figyelje csak! Az utcán a tömeg ide-oda hullámzott, kiáltások, káromkodások, sikolyok kegyetlen kórusa hallatszott. A hőség már szinte égette a bőrüket, bár óvatosan kerülték az új nap sugarait, és az üvegtárgyak sorra, hangosan elpattantak a laboratóriumban. A kikötőből sötét füstfelhő szállt föl, nyilván tüzet fogtak a hajók, és valahonnan iszonyatos robbanás hallatszott. Fél perccel később tucatnyi tűz lobbant föl a város alsó részén, és gomolygó füstjük vékony köddé vált a vakító ragyogásban. A nagy új nap most már teljes egészében a látóhatár fölött trónolt, és az egész keleti égbolt lángolt. Az utcákon rögtön elcsöndesedett a pánik, mert a túlélők a közeli házakban kerestek menedéket, az úttesten pedig ott sötétlettek a mozdulatlan férfiak és asszonyok. - Azt teszem, amit maga mond - jelentette ki Alice, aki halottsápadt, de meglepően fegyelmezett volt. Eastwoodot még ebben a pillanatban is megbűvölte a lány sápadt arcát keretező, halványan lángoló haj ragyogó szépsége. - De itt nem maradhatunk, ugye? - Nem - felelte Eastwood, aki megpróbált legjobb képességei szerint szembenézni a természeti katasztrófával. - Azt hiszem, jobb, ha lemegyünk az alagsorba. Az alagsor mély pincéi, amelyek a finomabb műszerek tárolására szolgáltak, egy időre menedéket nyújtanak. Eastwood arra gondolt, hogy az ideiglenes biztonság volt a legtöbb, amire most a Föld valamennyi élőlénye számíthatott. De azért mutatta az utat lefelé a lépcsőn. Hat vagy hét fordulót tettek meg, amikor megkönynyebbülve látták, hogy az égbolt elborul. Szinte hűvös lett, az eget kifényesített, áttüzesített ezüsthöz hasonlatos felhők borították. Délkelet felől mély, távoli moraj hallatszott, és ők megálltak a második emeleten, hogy az ablakból nézzék, mi történik. Hatalmas, fekete tömeg emelkedett a tengertől az égig, és a város felé száguldott, talán a kikötő

felől - gondolta Eastwood -, de olyan sebesen, hogy pillanatról pillanatra növekedni látszott. - Forgószél... és vízoszlop! - motyogta rémülten. Gondolhatott volna rá, hiszen olyan gyors volt a párolgás és a levegő fölmelegedése. A gigantikus fekete oszlop sebesen pörögve közeledett feléjük, viharos szél és áthatolhatatlan köd követte. Eastwood azt is látta, hogy a sötétlő vízoszlopot hirtelen tucatnyi fölvillanó fény világítja meg, amit nehézágyúk fülsiketítő detonációja követ. Az erődök és hadihajók aknákkal próbálták szétlőni a vízoszlopot, de lövéseik hatástalanok maradtak. Ez volt a város utolsó, sikertelen védekezési kísérlete. Egy pillanattal később nyilván elmerültek az erődök is meg a hajók is. - Gyorsan! Ez az épület össze fog dőlni! — kiáltotta Eastwood. Még egy emeletnyit rohantak lefelé, mikor meghallották a városra zúduló szörnyeteg robaját. Mintha egy víztározó tartalma zúdult volna az utcára, és a víz gőzölgően forró volt. Leomló falak robaja hallatszott, és egy pillanattal később a Fizika Tanszéket akárha egy hatalmas kéz csavarta volna ki a tövéből. A falak leomlottak, és az egész épület kaotikus masszává változott. De a keményacél váz gyakorlatilag törhetetlen volt, és az épület felső része inkább ráhajolt az alsóra, szinte lehántva róla a vakolatot és díszítéseket. Eastwoodot az ütés a földre sújtotta, de amikor magához tért, még mindig ott hevert a riasztóan megdőlt lépcsőfordulóban. Összekuszálódott acélrudak és vezetékek tömege lógott méternyire a feje fölött, és egy hatalmas acélgerenda zuhanhatott le pörögve nem sokkal korábban, szétzúzva mindent, ami az útjába került. A lépcsőt törmelék torlaszolta el, vakolat, tégla és bútordarabok vették körül, s szinte mindenfelé kiláthatott az acélváz repedésein. Alice is fölült egy lépésnyire tőle, automatikusan letörölte arcáról a sarat és a vizet; láthatólag sértetlen volt. A romos épület résein

meleg víz áradt be hullámokban, bár odakint nem esett az eső. A forgószelet kitartó, erőteljes orkán követte, ami némi hűvösséget hozott. Eastwood gépiesen Alice hogyléte felől érdeklődött, bár a dolog a legkisebb mértékben sem érdekelte. Az együttérzésre való képessége valahogy megbénult. - Nem tudom. Azt hittem... azt hittem, hogy valamennyien meghaltunk! - suttogta kábultan a lány. - Mi volt ez? Vége mindennek? - Azt hiszem, ez még csak a kezdet - mondta tompán Eastwood. A szél további felhőket hozott, amelyek vastagon elborították a fehéren izzó égboltot. Hirtelen zuhogni kezdett a forró eső, de mihelyt a sziszegve izzó utcára ért, rögtön vissza is párolgott a levegőbe. Három percen belül minden fuldoklott a forró párában, és az utcák olyanok voltak, akár a dübörögve rohanó folyók. A felhőszakadás olyan erős volt, hogy nem tarthatott sokáig, és egy óra múlva elállt, míg a várost elborította a gőz. A gomolygó ködön át Eastwood romba dőlt épületeket látott, hatalmas törmelékhalmokat, a XX. század legnagyobb metropoliszának maradványait. Aztán ismét lezúdult az eső, mintha a föld vizei ingáznának a tenger és az ég között. A part egy darabja fülsiketítő robajjal a Hudsonba csúszott. A levegő fojtogató és émelyítő volt, akár a gőzfürdőben. A lélegzés fizikai fájdalma kizökkentette Alice-t kábultságából, és a lány szánalomra méltóan siránkozni kezdett, hogy meg fog halni. Az erős szél úgy elárasztotta a romos épületet forró párával, hogy már hihetetlennek tetszett, hogy emberi tüdő életet szívjon a levegőt helyettesítő, félig folyékony valamiből, de ők ketten még éltek. Több órai párolódás után az eső csöndesedett, és amikor a felhők oszlani kezdtek, Eastwood megpillantott valami ismerős dolgot az égbolton. A Nap volt az, a régi Nap, amely kicsinek és nyirkosnak látszott. De az intenzív forróság és fényesség azt tanúsította, hogy

a hatalmas új nap még mindig ott ragyog a felhők mögött. Az eső most már végleg elállt, és az égbolt kemény, vakító fehérsége gyorsan forrósodott. A hőség kemence forróságú volt; a köd eloszlott, a felhők eltűntek, mintha csak a föld egy pillanat alatt kiszárította volna magát. A két nap tüze addig áradt, míg már elviselhetetlen, rémítő lett a forróság. A levegőbe ismét füst szaga vegyült; az utcákat vakító fény borította, nagy felhők szálltak föl az öbölből, de elpárologtak, még mielőtt elsötétíthették volna az eget. Az épület romhalmai elrejtették a két menekültet az új nap közvetlen sugarai elől, de nem a levegő mindenen áthatoló forrósága elől. A test azonban szinte mindent elvisel, ami egy picivel is kevesebb a darabokra tépésnél, legalábbis egy ideig; a finomabb idegrendszer viszont annál jobban szenved. Alice arccal lefelé feküdt a téglák között, sóhajtozott és nyögött. Eastwood agyában lüktetett a vér, és a szeme előtt a legkülönösebb látomások villantak föl. Időnként súlyos kábulatba esett, hogy aztán a kínos valóságra ébredjen. Világos pillanataiban tudta, hogy ez nem tarthat örökké, és megpróbált visszaemlékezni, mekkora hőség okoz halált. Egy órával a szakadó eső után már lázasan szomjas volt, és úgy érezte, hogy egész testéről szinte lehámlik a bőr. Ez a lázas iszonyat addig tartott, míg végül már arra sem emlékezett, hogy valaha is másként lett volna; de akkor végre vörösödni kezdett a nyugati égbolt, és a lángoló nap lement. A megszokott bolygó azonban az égbolton maradt, és nem lett a szokásosnál korábban sötét, bár a hőmérséklet kissé csökkent. Az éjszaka aztán életet adó hűvösséget hozott, mert bár még mindig nagy volt a hőség, a korábbihoz hasonlítva igencsak mérsékeltnek tetszett. A jótét sötétség pedig fátylat borított a nap kataklizmás felbolydulására. - Huh! Ez mennyei! - szólalt meg Eastwood, és mélyeket lélegzett; érezte, ahogy teste és lelke újjáéled a sötétben.

- Nem fog sokáig tartani - mondta Alice, és hangja meglepően nyugodtnak hangzott a sötétben. - Újra megjön a hőség is, amikor néhány óra múlva fölkel a nap. - Közben jobb helyet is találhatunk, egy mélyebb pincét; vagy lemehetünk a földalattiba javasolta Eastwood. - Semmi értelme. Nem érti? Mindent végiggondoltam. Ezután az új csillag már mindörökké ott marad az égen, és mi még egy napot sem bírnánk ki. A hőhullám körüljárja a forgó Földet, és néhány órán belül a bolygó teljesen kiég. Igen valószínű, hogy már csak mi ketten vagyunk életben New Yorkban, vagy talán egész Amerikában. A lány, úgy látszik, szellemi ösztönzést kapott, és magabiztos beszéde szinte megdöbbentette a férfit. - Lennie kell másoknak is - mondta némi gondolkodás után Eastwood. - Mások is találhattak menedéket, vagy a bányászok, vagy a föld alatt tartózkodó emberek. - Megfulladhattak az esőben. Mindenesetre holnap estére senki sem lesz életben. Gondolja csak el - folytatta álmodozva -, ez a tűzhullám évezredeken át száguldott felénk, míg az élet oly boldogan fejlődött a Földön, és mit sem sejtett arról, hogy eleve pusztulásra van ítélve. És most vége. - Nem tudom - mondta lassan Eastwood. - Lehet, hogy vége az emberi életnek, de lenniük kell más formáknak, amelyek életben maradnak, talán mikroorganizmusok, melyek képesek elviselni a hőséget, ha más nem is. Az élet magva megmarad, és ez a lényeg. Az evolúció újrakezdődik, és a megváltozott körülményeknek megfelelő, új típusokat produkál. Bárcsak láthatnám, milyen teremtmények fognak itt élni néhány évezred múlva! De képtelen vagyok megérteni ezt az egészet! - kiáltott föl szenvedélyesen, egy kis szünet után. - Igaz ez? Vagy valamennyien megtébolyodtunk? Olyan az egész, mint egy rossz álom. Miközben beszélt, újra eleredt az eső, és a föld párolgott, bár a kipárolgás nem volt olyan sűrű, mint nappal. A vizek órákon át fürdették forró hullámaikkal a földet, míg az utcák hab-

zó, sárga folyókká váltak, melyeket az épületek romjai eltorlaszoltak. Állandósult a dübörgés, ahogy föld és szikla csuszamlott az East Riverbe, végül a Brooklynhíd akkora robajjal és csobbanással dőlt össze, hogy egész Manhattan beleremegett. Lezuhanó tömege hatalmas árhullámot vert a folyóban. Az eső csöndesedett, majd elállt, nem sokkal azután, hogy a hold árasztani kezdte fátyolos, de vakító fényét a felhők közül. Ugyanakkor világosodni kezdett keleten, és ezúttal már nem volt kétséges, hogy mi következik. Alice közelebb kúszott Eastwoodhoz, miközben a szürke fény kezdett áthatolni a nedves levegőn. - Csókolj meg! - suttogta hirtelen, és átkarolta a férfi nyakát. Eastwood érezte, hogy a lány reszket. - Mondd, hogy szeretsz; végy a karodba! Csak egy óránk van. - Ne félj! Próbálj meg bátor lenni! - dadogta Eastwood. - Nem félek, nem félem... a halált. De sohasem éltem. Mindig félénk és nyomorult és gyáva voltam; féltem beszélni, és szinte jobban vágytam a szenvedést és a nyomorúságot vagy bármit, mint hogy olyan ostoba és néma és halott legyek, amilyen mindig is voltam. Soha senkinek nem mertem elmondani, hogy ki vagyok, hogy mit akarok. Egész életemben féltem, de most nem félek. Sohasem éltem, sohasem voltam boldog; és most együtt kell meghalnunk! Eastwood úgy érezte, hogy egy pusztuló világ végső kiáltását hallja. Karjába szorította a lányt, és megcsókolta az arcához szorított, nyirkos, reszkető arcát. Szinte észre sem vették, hogy elmúlt a hajnal. Az égbolt már kék volt, a bíbor lángok a zenitre hágtak, és ismét nőttön-nőtt a hőség. - Ez már a vég, Alice - mondta Eastwood, és a hangja remegett. A lány ránézett, a szeme földöntúli fénnyel ragyogott, aztán arcát kelet felé fordította. És ott, bíbor- és narancsfényben ragyogott az utolsó hajnal, amit emberi szem látott. Gálvölgyi Judit fordítása

Szerzőinkről C.J. CHERRYH

Amerikai írónő, 1942-ben született. Bölcsészdiplomával a zsebében először tanítani kezdett, szabadidejében pedig SF-regényeket írt. 1976-ban ezek közül kettőt is sikerült eladnia. A gyors egymásutánban megjelent Ivrel kapuja és Brothers of Earth a figyelem középpontjába állította, és hozzásegítette az év legígéretesebb új írója cím elnyeréséhez. Azóta számos regényt és elbeszélést írt, leghíresebb magyarul is megjelent műve a Mélyállomás. M A R G A R E T ATWOOD

1939-ben született kanadai költő- és írónő, hazájának egyik legelismertebb szerzője. Több állami kitüntetést kapott, de éppúgy elnyerte az Arthur C. Clarke-, mint a rangos Booker-díjat. Első igazán fontos SF-műve A szolgálólány meséje című regény (1985), melyet később meg is filmesítették. Később is vissza-visszatért a tematikához, például a 2003-as Oryx ami Crake-ke\. Sokat vitatott megjegyzése, hogy ő nem SF-et ír, mert az inkább „beszélő űrpolipokról szól". STEPHEN BAXTER

Angol író, sokak szerint Arthur C. Clarke méltó utódja. 1957-ben született, és 20 éves kora óta rendszeresen publikál. Hard SF-et ír, de vesszőparipája még az alternatív történelem is. 1997-ben közös munkába kezdett Arthur C. Clarke-kal, melynek eredményei közül eddig egy elbeszélés és két regény jelent meg magyarul. Az Időodisszeia-trilógia befejező kötete, az Elsőszülöttek is hamarosan várható a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában. DRAGOMÁN GYÖRGY

1973-ban született író, műfordító. Erdélyből települt át családjával Magyarországra tizenöt éves korában. Ekkortájt kezdett írni is. Novellái azóta különböző irodalmi és közéleti lapokban

jelentek meg, majd 2002-ben napvilágot látott első regénye, A pusztítás könyve, majd három évvel később a második, A fehér király. Műfordítóként többek közt Irvine Welsh műveit ültette magyarra. KATHLEEN ANN GOONAN Amerikai írónő, 1952-ben született. Első elbeszélése, a „Wanting to Talk to You" 1991-ben jelent meg, de a köztudatba igazán bemutatkozó regényével, az 1994-es Queen City Jazz-zel tört be. Ez a nanotechnológia lehetséges szerepeit vizsgálja a jövő társadalmában. Később három folytatást is írt hozzá, melyek közül a középső New Orleansban játszódik, és a gátak átszakadásával ér véget - a regény öt évvel a Katrina hurrikán valódi tragédiája előtt íródott. GALÁNTAI ZOLTÁN 1964-ben született informatikus, jövőkutató, író. Tudományos publikációi mellett 1992-ben jelentkezett első ízben irodalmi művel, az Adalbert Pseudo-Stifter néven jegyzett. Nyárutó című kísérletező fantasyvel. A továbbiakban is szívesen játszott a történelemmel, két legismertebb (szintén álnéven írt) regénye, a Mars 1910 és A negyedik birodalom cselekményét is alternatív világokba helyezte. Az érdeklődők számos művét elolvashatják elektronikus formában is, az interneten. FRANK LILLIE POLLACK Amerikai SF-szerző, 1876-ban született. Élete egy részét Kanadában élte le, 1957-ben hunyt el. Legismertebb műve a jelen számunkban újraközölt elbeszélés, amely korát megelőző stílusa és témaválasztása miatt azóta is az antológiaszerkesztők kedvence, és talán egyik ihletője Larry Niven 1971-es, sokkal híresebb elbeszélésének, az „Inconstant Moon"-nak.