Menekülésem története
Zob Álmos, 1956-ban a mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia első éves hallgatója volt. A tapolcai gimnáziumban érettségizett fiatalember szinte el sem kezdte felsőfokú tanulmányait, amikor kitört a forradalom. A mosonmagyaróvári sortűzben súlyosan megsebesült fiatalember, felépülése után menekült el a megtorlás elől. Az Amerikában élő Zob Álmos Úr elektronikus levelezés útján emlékezett vissza a forradalmi időkre. Látom a nevemet a sebesültek listáján. Tulajdonképpen nagyon szerencsés vagyok, hogy a nevem nem a halottak listáján van említve. Én a felvonulók első sorában voltam, talán csak tízméternyi távolságban az egyik géppuskától. Hogy én ott nem haltam meg, az egy csodálatos dolog! Nagy izgalom volt a főiskolán, amikor a budapesti eseményekről először hallottunk október 24-én. Később megjött a hír arról, hogy már Győrben is megindult a tüntetés. Az egyik kollégám Győrből való volt, s vele mindjárt elutaztunk oda, hogy lássuk mi lesz az eredménye a felvonulásnak. Úgy emlékszem, hogy ott elég simán mentek a dolgok, volt egy kis lövöldözés, de nem sokan sebesültek meg. Az orosz tankok kint voltak az utcákon meg a tereken, de nem avatkoztak be a tüntetésbe. Másnap mi visszajöttünk Mosonmagyaróvárra. Alig vártuk, hogy elmondjuk kollégáinknak mi történt Győrben. De akkor már itt is megindult a tüntetés, s mi örömmel csatlakoztunk a felvonulókhoz. Amikor a laktanya elé érkeztünk, én a felvonulók első sorában voltam, s ha jól emlékszem egy zászlót vittem. Volt egypár katona kint az utcán az épület előtt. Úgy emlékszem, először az volt a benyomásunk, hogy a katonák békésen fogadnak bennünket, s csak később vettem észre, hogy egy gépfegyver van álcázva előttem. Amikor az egyik tiszt jelet adott a lövöldözésre, én mindjárt levágtam magamat a földre, de túl későn, mert egy golyó az előttem lévő géppuskából már eltalált. Aztán próbáltam megfordulni, mert a géppuska csöve pontosan velem szemben állt, de ez nem volt jó ötlet, mert úgy látszik egy kicsit felemelkedtem a földről és
megint kaptam egy golyót. (Ezek valami robbanó golyók voltak, mondták nekem az orvosok később, mert sok kis srapnelt találtak a combomban meg a hátamban.) Nem a géppuska volt az egyetlen veszély. Kézigránátokat is dobáltak, meg az ablakokból is lövöldöztek. Onnan is kaptam több golyót, de szerencsémre a kézigránátok elrepültek felettem. Amikor a lövöldözésnek vége lett, próbáltam felkelni, de még megmozdulni is alig tudtam. Csak ott feküdtem a sok szerencsétlen sebesült és halott között. Én akkor meg voltam győződve arról, hogy a halál küszöbén állok. Semmi remény nem volt. Csak egy pár perc, és én tudni fogom, hogy milyen a túlvilág. Kinek lesz igaza, a papoknak vagy a kommunistáknak? Nem tudom mennyi ideig voltam ott a sebesültek között, de végül is megérkeztek azok – talán a mosonmagyaróvári katonák - akik fölraktak bennünket teherautókra, s vittek a kórházba. Mosonmagyaróváron csak egy kis kórház volt, ahol nem volt elég orvos meg ápolónő, hogy ilyen rengeteg sebesültet tudjanak kezelni. Engemet bekötöztek, s megállították a vérzést, de az én sebeim túl súlyosak voltak, túl sok időt vett volna igénybe engem operálni, s talán nem is volt olyan sebész, aki ezt tudta volna csinálni. Kaptam morfint, hogy ne szenvedjek túl sokat, de azt hiszem az orvosok lemondtak arról, hogy engem megmentsenek. De megint szerencsés voltam, mert a főiskolás barátaim megtaláltak ott a kórházban, s valahogyan sikerült egy autót szerezni, amivel elvittek engem a győri kórházba. Én voltam az első mosonmagyaróvári sebesült, aki a győri kórházba érkezett. Azonnal több orvos megvizsgált, és kezdtek vérátömlesztést adni. Az volt a nagy kérdés, mit csináljanak velem, amputálják-e a bal lábamat, vagy próbálják megmenteni. Olyan sok vért vesztettem már, és olyan nagy része az izmoknak el volt pusztítva, hogy az egyik sebész szerint nem volt sok remény, hogy a lábamat meg lehetne menteni. De szerencsére a főorvos, akinek volt egy hasonló tapasztalata személyesen, amikor megsebesült a második világháborúban, az amputálás ellen határozott, s többen elkezdtek a szétszaggatott combomon dolgozni. Állítólag az operáció négy óráig tartott, de persze én már nem voltam ébren, s utána több napig eszméletlenül feküdtem. Amikor eszméletre tértem, az első tapasztalatom az volt, hogy hallottam egy hangot a rádióból, aki segítséget kért Magyarországnak és ezt több nyelven ismételte. (Talán ez Nagy Imre volt.) Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, de azt hiszem azt kérte, hogy nyugaton ismerjék el az új magyar kormányt, s talán azt is mondta, hogy megindult az új támadás Oroszországból. Tehát mindjárt tudtam, hogy a forradalomnak csak átmeneti sikere volt, s most megint nagy veszélyben vagyunk. Alsó testem béna volt két hétig, de aztán lassan elkezdtem mozogni. Nagy eredmény volt, amikor végre magamtól tudtam felülni az ágyban. És végül sikerült felállni és mint egy kisgyerek kezdtem a járást tanulni. Mindenki
segített és drukkolt, hogy sikerüljön teljesen meggyógyulnom. A főorvos, nevére még mindig emlékszem: Dr. Patkós. Mindent megtett, hogy segítsen engem, s végül még azt is megengedte, hogy biciklizzek a kórház udvarán, mert szerinte az fontos volt, hogy gyakorlatozzam az izmokat a lábamon. Közben Mosonmagyaróváron eltemették a sok halottat. Az újságban megjelent a halottak névsora, s még az én nevem is azok között volt. Ez valószínűleg azért történt, mert amikor a barátaim engem elvittek a kórházból, a ruháimat ott hagyták a személyazonossági igazolványommal együtt. Később ott a kórházban amikor ezeket megtalálták, akkor feltételezték, hogy ez az egyik halotthoz tartozott. Hát nekem ez nem számított, de szegény szüleimnek, amikor tudtukra jutott ez a hír, nagy szomorúságot okozott. Szegény apám elindult Kisörsről motorbiciklivel Mosonmagyaróvár felé, de aztán útközben valakitől megtudta, hogy én csak megsebesültem, s meg is talált a kórházban. Sajnos sok rossz hír is volt. A szabadságharcunk elbukott, semmi segítséget nem kaptunk a nyugatról és a diktatúrát visszaállították az új orosz csapatok segítségével. A bosszúállás is megkezdődött. Decemberben már kezdték kutatni a kórházat is, hogy vannak-e ott a felkelők közül, s nekem már többször kellet elbújnom. Azt hallottuk, hogy az orosz csapatok is rohangáltak Győr utcáin, fasisztákat kerestek, és sok szerencsétlen embert agyonlőttek. Én két hónapig maradtam a győri kórházban, s amikor kibocsátottak, az volt az első feladatom, hogy elmenjek a rendőrségre, mert egy új személyazonossági igazolványra volt szükségem. A rendőrség ugyanabban az épületben volt, mint az orosz parancsnokság, s amint mentem föl a lépcsőkön, találkoztam egy tapolcai ismerősömmel, aki orosztanár volt a gimnáziumban, de most az oroszoknak tolmácsolt. Ő megismert engem, s kérdezte, hogy mi van velem, mit csinálok ott? Hát elmondtam neki röviden, hogy megsebesültem, kórházban voltam sokáig, s elveszett a személyazonossági igazolványom. Ő erre azt mondta, hogy ez nagy baj, s biztos volt abban, hogyha ezt a rendőrség megtudja, akkor engem azonnal le fognak tartóztatni, s hosszú ideig börtönbe fognak zárni. Mert ő már látta, hogy ez történt másokkal az enyémhez hasonló helyzetben. Nagyon megköszöntem neki, hogy ezt tudomásomra hozta, s én azonnal visszafordultam. Nagyon reménytelen volt a helyzetem, s végül is arra a következtetésre jutottam, hogy nincs más megoldás, mint megpróbálni a kiszökést Ausztriába. Az nagyon könnyen ment a forradalom utáni első hónapban, de aztán novemberben a határőrség már jól működött és sokat elfogtak azokból, akik próbáltak átkelni a határon. Decemberben már felállítottak egy belső határt is, kb. 3 kilométerre belül az igazi határon, s már ott is tartottak őrjáratot. Tehát a menekülőknek már két határon kellet átlépni, hogy Ausztriába jussanak.
Ezután csak két éjszakát töltöttem Győrben, s december 20-án hajnalban már útban voltam. Lébényig elmentem vonattal, s onnan kezdtem gyalogolni a határ felé. Most azon a vidéken a Fertő-Hanság Nemzeti Park fekszik. Ez egy olyan mocsaras vidék, sok bozóttal, kis erdőkkel van beborítva. Akkor nem volt itt semmi fontos út, csak lovas kocsik, meg szekerek mehettek erre. Lébénytől a határig csak egy falu lehetett az utamban: Mosonszentjános (most Jánossomorja). Nagy rejtély nekem az, hogy akkor én hogyan találtam meg az utat a határ felé. Mert abban biztos vagyok, hogy iránytűm nem volt. Az is biztos, hogy senkivel nem találkoztam, senkivel nem beszéltem, s elkerültem a kis tanyákat, amik voltak az irányban. Hogy pontosan hol közelítettem meg a határt, Mosonszentjánostól északra, vagy délre, azt nem tudom. Amikor teljesen besötétedett, s már nagyon fáradt voltam, megálltam egy helyen, hogy ott töltsem az éjszakát. Volt egy kukorica halom a közelben, amibe bebújtam, s ott pihentem, talán még aludtam is egy kicsit. Aztán hirtelen vége lett a csöndnek, több lövést hallottam, s láttam, hogy világító rakétákat lövöldöznek egypár kilométerre tőlem. Ez azt jelentette, hogy közel voltam a határhoz. Egy darabig csak figyeltem az eseményeket, és észrevettem, hogy a határőrök, mintha összecsomósodtak volna egy helyen. Tehát az lett a benyomásom, hogy a határőrök elkaptak egy menekülő csoportot, s ezek letartozásával voltak elfoglalva. Azt gondoltam, ez alkalmat ad nekem, hogy ezeket kikerülve átlépjek a határon. Mindjárt elindultam egy olyan irányban, hogy elkerüljem a katonákat. Teljesen sötét volt, s nem volt zseblámpám. Hogy pontosan hol volt a határ, s azt mi jelölte, azt persze nem tudtam. Volt-e ott drótkerítés, árok, stb., azt sem tudtam. A határon régebben még aknák is voltak, de úgy tudtam, hogy azokat már kiszedték. Azért az mégis egy veszélyt jelentett, hátha maradt még egypár akna, amit a kiszedők nem találtak. S amikor véletlenül majdnem ráléptem egy csoport fajdra, s azok hirtelen felrepültek, ami úgy hangzott mind egy robbanás, a szívem majdnem megállt az ijedtségtől. Már hajnalodott, amikor hangokat hallottam közelben. Először megijedtem, hogy ezek határőrök, de aztán láttam, hogy nem voltak egyenruhában, s egy nő is volt közöttük. Aztán hallottam, hogy magyarul beszélnek, s mondták, hogy már Ausztriában vagyok, de még ne álljak meg, mert a magyar határőrök még ide is átjönnek amikor a menekülőket üldözik. Tovább folytattam utamat nyugati irányban, s hamarosan egy utat elértem, ahol egy motorbiciklis fiatalember felvett, s elvitt a menekülőket fogadó központba. December 21-én reggel már túl voltam a nagy veszélyen, s életem elindult egy új irányba, amit egypár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni. Nagyon szerencsés voltam, hogy sikerült jó egészségemet
visszanyerni, annak ellenére, hogy olyan súlyosan megsebesültem. Bécsben még egy hétig kórházban feküdtem. Közben sikerült kapcsolatba jutni szüleimmel (de hogyan, arra nem emlékszem; lehetett volna telefonálni?). Tőlük kaptam egy bécsi címet, ahol édesanyámnak egy régi barátnője és annak családja lakott. Oda elmentem, akik nagyon barátságosak voltak s meghívtak, hogy maradjak náluk addig, amíg sikerül Kanadába eljutnom. Február közepén sikerült egy hajóval elindulnom Kanadába. Wienernaustadtból vonaton mentem Triesztbe, s onnan hajóval Halifaxbe. Onnan mentem nővéremhez, aki Hamiltonban, Ontárióban lakott. 1957 szeptemberében felvettek a torontói egyetemre (University of Toronto), a mérnöki karra (Faculty of Engineering). Ez nagy teljesítmény volt, mert csak fél évem volt arra, hogy megtanuljak angolul. 1961-ben kaptam mérnöki diplomát (Bachelor of Applied Science, és később, 1965-ben Master of Applied Science fokozatot).
