Megmaradásunk záloga anyanyelvünk Ifj. Tompó László Ma, amikor megmaradásunk esélyeirôl töprengünk, többnyire csak fizikai-biológiai megoldásokat keresünk, melyekkel túlélni véljük a cionista világpolitika globális diktatúráját: a multinacionális termékek bojkottjáról beszélünk, és egyre égetôbben kérdezzük, mi lesz, ha nem lesz elég víz, olaj, fûtés, gabona, miközben gyakran megfeledkezünk azonban a humán erôforrásokról, gondolkodásunk alapjáról, megmaradásunk zálogáról, anyanyelvünkrôl. Napjaink gazdaságközpontú létszemlélete mintha nem számolna a Kárpát-medence szellemi, földrajzi, gazdasági és katonai egységét csak a magyarság fenntartásával biztosító – és ezzel egész Európa békéjét állandósító – szellemi honvédelemmel, csodálkozva, miért éppen anyanyelvünkben látjuk megmaradásunk zálogát, mondván, hovatovább hiába ápoljuk azt, ha a globális felmelegedés elôidézte ökológiai végpusztulásnak nemhogy túlélôi, hanem egyenesen áldozatai leszünk. Természetesen nem vitatjuk mindezek fontosságát, mégis, mivel nem a lét határozza meg a tudatot, mint hirdette a marxizmus, hanem pont fordítva, a tudat a létet, gondolkodásunk megtisztítása nélkül aligha lehetnek hosszútávon eredményesek a globális hódítással szemben megmaradásunkat szolgálni hivatott gazdasági, népesedéspolitikai vagy mentális megoldási kísérletek. Ez pedig csak gondolkodásunk alapja, anyanyelvünk megôrzésével és ápolásával valósulhat meg. Ma leginkább nyelvünket rombolják a globális körök, hiszen ha ezt teszik, szó szerint minden „megetethetô” médiumaik által a vegetatív szintre zsugorodottan életét tengetô robotemberekkel. Pedig nem mindig volt ez így. Nálunk például a két világháború között intézményes anyanyelvápolás folyt országszerte, köszönhetôen gróf Klebelberg Kunó kultuszminiszternek, aki meggyôzôdéssel hirdette, hogy egy Trianonban porig alázott ország „igazi honvédelmi minisztere a kultuszminisztere”. Egységes népiskolai szabályozást vezetett be, ötezer népiskolát építtetett, Collegium Hungaricumokat létesített, és az analfabétizmust 80 %-ról 8 %-ra csökkentette le. 1945-tel, hazánk bolsevizálásával vette kezdetét gondolataink anyanyelvünk szándékos, hivatalos politikai támogatással való megrontása a magán- és közélet minden területén. Csak egy példa: az 1980-as években a „Magyar Nôk Lapjá”-ban megjelent egy felmérés, miszerint arra a kérdésre, a kismamák milyen keresztnevet adnak majd gyermeküknek, egyikük azt felelte, hogy inkább idegent, mert szebb, mint a magyar. Valaha Kölcsey Ferenc „Parainesis”-ében arra intett, hogy tiszteljük és tanuljuk más idegen népek nyelvét (különösen az ógörögöt és a latint), de ne feledjük: amíg idegen nyelveket tudni szép, addig a hazait „lehetségig mûvelni” kötelesség! Ha élne, Vörösmartyval kérdezhetné: „Ó hon, meghallasz-e engem / S nagyra törô tehetôsb fiaid hallgatnak-e szómra?” Nem is hinnénk, mennyire létfontosságú anyanyelvünk ápolása. Nem egy ruhadarab ugyanis, amit leveszünk, aztán újat veszünk fel, hanem olyan, mint a gránit: fennmarad az idôk végezetéig, amit csak csiszolhatunk. Szenteljünk tehát idônként, még ha csak néhány órát is, arra, hogy elgondolkodjunk, honnan ered, és mivé lehetünk általa? A magyar nyelv helye a földgolyón Ezzel a címmel fordult nyílt levélben Kosztolányi Dezsô Paul Jules Antoine Meillet (1866-1936) francia nyelvészhez, aki könyvében a magyar nyelvet gyökértelennek, elavultnak, mi több logikátlannak, ezáltal a tudományok mûvelésére teljesen alkalmatlannak ítélte, és rajta a herderi jóslatot betelesedni látta, hirdetve, csak idô kérdése, mikor tûnik el földünk színérôl. Kosztolányi hûvös tárgyilagossággal és lefegyverzô logikával szedte ízeire a párizsi professzor nyelvészhez méltatlan állításait. Persze nem ez volt az elsô nyelvünk elleni frontális támadás, hiszen nálunk jóval Meillet elôtt már létezett egy elmélet, amely nyelvünk ôsiségét tagadta, és eredetét rossz helyen kereste. A finnugor származáselméletrôl van szó. Sokan Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József nevéhez kötik, tény azonban, hogy régebbi. Egy jezsuita csillagásztól, Sajnovics Jánostól (1733-1785) ered felvetése, aki az 1769-ben, hogy a Vénusz bolygó napkorong elôtti átvonulását behatóbban megfigyelje, az Észak-Norvégia partjainál lévô Vardô szigetére látogatott, ahol feltûnt neki a „halszagú” lappok egyes szavainak a magyar szavakkal való hang- és alaktani azonossága. Ebbôl messzemenô rokonságelméletet dolgozott ki könyvében („Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse”: „Bizonyítása annak, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos”, 1770), elfeledve, hogy egyes hang- és alaktani azonosságok még korántsem egyöntetû bizonyítékai egy nép más néppel való rokonságának, hiszen ennek tudományos igényû igazolásához továbbá ember- és öröklôdéstani, élettani stb. azonosságok is szükségesek. Sajnovics persze nem volt nyelvész, így kísérlete jóhiszemûségéhez nem fér
kétség, ellenben a XIX. század második felében a fent említettek már fegyverként használták ellenünk, megfogadva Talleyrand Napóleonnak adott, Metternich által 1825-ben elfogadott tanácsát, miszerint a magyarokat csak dicsôséges történelmük dicstelenre való átírásával lehet leigázni, megbélyegezvén ezáltal a Keresztesi Józseffel, Horvát Istvánnal és Kôrösi Csoma Sándorral ígéretesen megindult eredetkutatásokat, sôt más (leginkább a Vámbéry Ármin szorgalmazta, nyelvünk török eredetét hangsúlyozó) rokonságelméleteket is. Utódai, mint múlt századunkban Zsirai Miklós, vagy korunkban Hajdú Péter és Csúcs Sándor (utóbbi Szakács Gábor íráskutatóval való nyilvános beszélgetésében egyenesen így fogalmazott: „olyan elmélettel [mármint a nem finnugorral – Ifj. T. L.], hogy a magyarok ôsei a világûrbôl jöttek, tudományosan nem lehet mit kezdeni"!), egyenesen sarlatánságnak tartják a tôlük eltérô álláspontot, így Baráth Tibor, Nagy Sándor, Varga Zsigmond vagy Bobula Ida érveit szóra sem méltatják, és oktatási intézményeinkben (kivéve a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemet) hallgatnak róluk, elfeledve a római bölcsességet, miszerint „az igazság semmitôl sem fél, csak attól, ha elhallgatják”. (Veritas nil veretur nisi abscondi.) Bármennyire is meglepô, helyettük inkább külföldi költôk, írók, nyelvészek vallomásaiból kell kiindulnunk, ha anyanyelvünk földgolyón való helyét szeretnénk megtalálni. Számos írott és elektronikus összeállítás készült már belôlük nálunk is, mi ezúttal közülük az összehasonlító nyelvtudomány által hitelesítettekbôl adunk közre szemelvényeket. Ove Berglund svéd orvos, mûfordító a „Magyar Nemzet” hasábjain (2003. december 12. 5. old.) megvallotta: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv szerkezetérôl, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.” Jakob Grimm, a tizenkilencedik századi német romantika klasszikus mesegyûjtôje és egyben az elsô tudományos német nyelvtan megalkotója, hasonló következtetésre jutott: „A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” Sir John Bowring brit költô és mûfordító antológiája (Poetry of Magyar, 1830) – amelyben anyanyelvén olvashatók magyar költôk (különösen Vörösmarty) versei – elôszavában vonta le a nyelvünk vizsgálatából levonható talán legmélyebb következtetést: „A magyar nyelv messze magasan áll magában. Egészen sajátos módon fejlôdött, és szerkezetének kialakulása olyan idôkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlôdött nyelv, amelyben logika van, sôt matézis, erô, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az elsô tételét…” Giuseppe Mezzofanti bíboros, aki 58 nyelven írt és 108 nyelven beszélt, mondta Ludwig August Frankl költônek, anyanyelvünk irodalmi értékét hangsúlyozta: „Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv elôtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlôdésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklô költôi lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.” George Bernard Shaw drámaíróról aligha köztudott, hogy behatóan foglalkozott nyelvünk felépítésével: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyôzôdésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életmûvem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerûen azért, mert ezen a különös, ôsi erôtôl duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Grover S. Krantz amerikai történész szintén anyanyelvünk ôsiségét és maradandóságát emelte ki: „A magyar nyelv ôsisége Magyarországon meglepô: úgy találom, hogy átmeneti kôkori nyelv, megelôzte az újkôkor kezdetét: az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.” Végül Kemény Ferenc nyelvkutatót (Oslo) idézzük, aki negyven nyelvet ért tizenötöt beszél, így összehasonlított valamennyi nyelvet egymással, és arra a következtetésre jutott, hogy „a legôsibb eurázsiai nyelv a magyar”.
Nyelvünk csodái Miért csodálták meg ennyire anyanyelvünket más nemzetek írástudói? Elsôsorban írásbeliségének régisége miatt. Nem lehet eléggé nyomatékosítani, hogy amikor a honvisszafoglalás (896) idején Európában csak a görög és római írásbeliség volt, mi már akkor egy kiforrott, mintegy 6000 éves írásbeliséggel rendelkeztünk. Másodsorban szerkezetének maradandósága váltott ki általános csodálatot belôlük. Párizsban, a Sorbonne nyelvészei számítógépes összehasonlításaikkal, a nyelvek ôsiségét vizsgálva, vagyis azt, hogy melyik nyelv ôrzött meg legtöbbet az ôsmûveltség elemeibôl, az ôs-etimonokból, ôs-alapszavakból, a következô eredményre jutottak: amíg a mai angol 4 %, latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óceáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az ôs-török (türkmén) 26 %, addig a mai magyar nyelv 68 % etimont tartalmaz! Ez magyarázza irodalmi nyelvünk maradandó szépségét, képzetgazdagságát, amelynek révén a tizenkilencedik században Arany László, Erdélyi János, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Kriza János, Sebestyén Gyula lejegyezte népmeséinket- és mondáinkat éppúgy tudjuk nyelvészeti tanulmányok és szótárak nélkül olvasni és értelmezni, mint akár az Ómagyar Mária Siralmat, bibliafordításainkat (Erdôsi Sylvester János, Károli Gáspár, Káldi György), magyar egyházi énekeinket, nem is szólva Balassa/Balassi Bálintról vagy Tinódi Lantos Sebestyénrôl. A British Múzeum könyvtárában a legértékesebb közép-európai ôsnyomtatvány 1533-ból fennmaradt szövege például így kezdôdik: „Az Ephesom helyeknek yrth Zent Pál levelenek elsew capitoliuma”. Nem kell átírni, lefordítani, ellenben tény, hogy Shakespeare ma már magyarázatok, sôt szótár nélkül nem érthetô. Ôsetimon-készletünk egyedülállóan gazdag mivolta által már nem csodálkozhatunk, miért bôvelkednek irodalmi emlékeink annyira metafizikai mélységekben és magasságokban, miért, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet már 200 000 magyar népdalt tart számon, melyek fele már meg is jelent nyomtatásban, míg a 80 milliós Németországban összesen 6000 népdalt tudtak csak mindmáig összegyûjteni, és miért, hogy Európában nálunk kívül nincs sehol megfelelô szó a tündérre, a hetedhét országra, a fanyüvôre és a hétfejû sárkányra. Egyedülálló tulajdonságai Magánhangzó-gazdagsága azonnal szembeötlik. Míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak hét magánhangzót ismernek, (sôt az olasz csak ötöt), addig a magyar 14-et: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ô, u-ú, ü-û. Dallamossága szintúgy egyedülállóvá teszi. Összehasonlító nyelvészeti kutatások szerint dallamosság tekintetében a nyelvek közül elsô helyen az olasz, a második helyen a görög, a harmadik helyen a magyar áll. Egyediségei közül megemlítendô magánhangzó-illeszkedése és toldalékolás általi tömörítô hatása, szavaink képalkotó képessége, a tárgyas és alanyi ragozás megkülönbözetése (szemben a latinnal, amely azt, hogy „a mondát elbeszélem”, ugyanúgy fejezi, mint azt, hogy „elbeszélek egy mondát”: „fabulam narro”), harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, rengeteg kezdô, mûveltetô, ható igéje, akárcsak igekötôink elôre-hátra vetései, melyekkel a cselekvés és az idô boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelöli, példátlan igemódozatai (néz: nézeget, nézelôdik, nézôben, nézve, nézvést, nézett, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében stb.), fônév-képzôdményei (mag, maga, magyar, magyaráz stb.). Lefordíthatatlansága váltja ki mégis a legnagyobb ámulatot. Álljon itt ennek igazolására elöljáróban Gyimóthy Gábor verse (Nyelvlecke. Firenze, 1984. december 12.): Egyik olaszóra sodrán, Ím a kérdés felmerült: Hogy milyen nyelv ez a magyar, Európába hogy került? Elmeséltem, ahogy tudtam, Mire képes a magyar. Elmondtam, hogy sok, sok rag van, S hogy némelyik mit takar, És a szókincsben mi rejlik, A rengeteg árnyalat, Példaként vegyük csak itt: Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk, Mikor mondom, hogy megyek. Részeg, hogy dülöngél nálunk, S milyen, ha csak lépdelek. Miért mondom, hogy botorkál Gyalogol, vagy kódorog, S a sétáló szerelmes pár, Miért éppen andalog? A vaddisznó, hogy ha rohan, Nem üget, de csörtet – és Bár alakra majdnem olyan Miért más a törtetés? Mondtam volna még azt is hát, Aki fut, miért nem lohol? Miért nem vág, ki mezôn átvág, De tán vágtat valahol. Aki tipeg, miért nem libeg, S ez épp úgy nem lebegés, Minthogy nem csak sánta biceg, S hebegés nem rebegés! Mit tesz a ló, ha poroszkál, Vagy pedig, ha vágtázik? És a kuvasz, ha somfordál, Avagy akár bóklászik. Lábát szedi, aki kitér, A riadt ôz elszökell. Nem ront be az, aki betér… Más nyelven hogy mondjam el? Jó lett volna szemléltetni, Botladozó, mint halad, Avagy milyen ôgyelegni? Egy szó – egy kép – egy zamat! Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”? Száguldó hová szalad? Ki vánszorog, miért nem kószál? S aki kullog, hol marad? Bandukoló miért nem baktat? És ha motyog, mit kotyog, Aki koslat, avagy kaptat, Avagy császkál és totyog? Nem csak árnyék, aki suhan, S nem csak a jármû robog, S nem csak az áradat rohan, S nem csak a kocsi kocog. Aki cselleng, nem csatangol, Ki „beslisszol”, elinal, Nem „battyog” az, ki bitangol, Ha mégis: a mese csal!
Hogy a kutya lopakodik, Sompolyog, majd meglapul, S ha ráförmedsz, elkotródik. Hogy mondjam ezt olaszul? Másik, erre settenkedik, Sündörög, majd elterül. Ráripakodsz, elódalog, Hogy mondjam ezt németül? Egy csavargó itt kóborol, Lézeng, ôdöng, csavarog, Lôdörög, majd elvándorol, S többé már nem zavarog. Ám egy másik itt tekereg, Elárulja kósza nesz – Itt kóvályog, itt ténfereg… Franciául hogy van ez? S hogy a tömeg miért özönlik, Mikor tódul, vagy vonul, Vagy hömpölyög, s még sem ömlik, Hogy mondjam ezt angolul? Aki surran, miért nem oson, Vagy miért nem lépeget? Mindezt csak magyarul tudom, S tán csak magyarul lehet..! Csak magyarul bizony, miként Homérosz két hôskölteményét (Iliász, Odüsszeia) vagy Vergilius Aeneis-ét bár többen kiválóan lefordították anyanyelvünkre, ám Vörösmartyét, a „Zalán futásá” -t nem sikerült idegen nyelvekre. Milyen nyelven is lehetne például csak prológusát visszaadni: Régi dicsôségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyészô Fénnyel jársz egyedûl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késô százak után, méltán láttassa vezérlô Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velök alszik az ôsi dicsôség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elô az erôsebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késô unokát, ki elôbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén, Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték. Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván, Biztos erôt érzek: kebelemben nagyra kelendô Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekrôl, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem, S nagyra törô tehetôsb fiaid hallgatnak-e szómra? Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengô Lelkem elôtt lobogós kopiák és kardok acéli Szegdelik a levegôt: villog, dörög a hadi környék. Látom, elôl kacagányos apák, s heves ifjú leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl. Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat: Késôn hangzik már, de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hû a haladékony idôhöz. Vagy tolmácsolható-e Arany, akár csak két-két sora is, mint a „Toldi” („Ég a napmelegétôl a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”) és a „Toldi estéje” kezdete („Ôszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele.”), netán ôsi gondolkodásunkat, népmeséinket, balladáinkat idézô lírájával Weöres Sándor négy sora: Bóbita-bóbita táncol, Körben az angyalok ülnek, Békahadak fuvoláznak, Sáskahadak hegedülnek.
Viszont magyarul az idegen irodalmak is a mienkké lényegülnek. Lássunk erre három példát. Publius Ovidius Naso disztichonját idézzük: Donec eris felix, multos numerabis amicos, Tempora si fuerint nubila, solus eris. Szabó Dezsô, az író, kolozsvári kollégiumi tanulóévei alatt így tolmácsolta: Míg csak boldogul élsz, számlálsz sok ezernyi barátot, Hogyha eged beborul: jaj de magadra maradsz. Janus Pannonius (Csezmiczei János) „Laus Pannoniae” („Pannónia dicsérete”) címû epigrammája: Quae legerent omnes, quondam dabat Itala tellus, Nunc e Pannonia carmina missa legit. Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior, Nobilis ingenio patria facta meo. Berczeli Anzelm Károly fordításából közismert: Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám. Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld.
Végül Johann Wolfgang Goethe „Über allen Gipfeln” („A vándor éji dala”) címû híres költeményét: Über allen Gipfeln ist Ruh, in allen Wipfeln spürest du kaum einen Hauch; die Vögelein schweigen im Walde, warte nur, balde ruhest du auch!
Tóth Árpád tette halhatatlanná, imígyen: Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj... Mindezen példák egyértelmûen megerôsítik Ove Berglund, Jakob Grimm, Sir John Bowring, Giuseppe Mezzofanti, George Bernard Shaw, Grover S. Krantz és Kemény Ferenc idézett igazságait. Anyanyelvünk ugyanakkor nemcsak a szépirodalom, hanem a tudományok legmagasabb szintû mûvelését is lehetôvé tette, ezért, hogy nemcsak a lírában, hanem például az esztétikai, filozófiai és teológiai gondolkodásban, sôt a matematika, fizika, a mûszaki- és természettudomány bármelyik ágában szintúgy világelsôk vagyunk. Küzdelem a magyar anyanyelvvé tételéért Évszázadokon át tudósaink (mint Bél Mátyás, Bolyai János és Farkas, Czvittinger Dávid, Csapodi Lajos, Horányi Elek, Katona István, Pray György, Révai Miklós, Sinai Miklós) többsége latinul írt, megteremtve ezzel a nemzetközi tudományos kapcsolatokat, ugyanakkor a tizennyolcadik század második felében elemi erôvel tört felszínre a magyar anya-nyelvként való kimûvelésének és elterjesztésének igénye, különösen is az erdélyi Aranka György révén. Nyelvmûvelô társaságok születtek gyors egymásutánban, Széchenyi István szellemében hirdetve, hogy „nyelvében él a nemzet”. Költôink, íróink (fôként Ányos Pál és Kármán József) különösen nemeseinket korholták, amiért többnyire görög, latin, francia, olasz, német, angol szerzôket olvastak (míg a magyarok közül inkább csak Gyöngyösi Istvánt), és egyéb szokásaik (öltözködésük, étkezésük) is idegenek voltak, míg a székely jezsuita költô és mûfordító, Baróti Szabó Dávid (1739-1819) a magyar ifjúsághoz fordult, buzdítva magyar szóra, írásra, anyanyelvünk elsorvadásában a nemzet kihalását látva: Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved, Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet. Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént. Nincs s nem is lesz ennél tehetôsb eszköz: ezen kap Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz. S mely szép versekkel telnek sajtói naponként! Mint hordják hozzád!... mely ragadozva veszed… Mint telik a külsôk szédítô kéncsivel honnod! Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz. Bécsi testôr-íróink, mint Báróczi Sándor (1735-1809) és Bessenyei György (1746-1811), nemcsak önálló alkotásokra ösztönözték kortársaikat, hanem a kortárs külföldi szellemi javak lefordítása általi nyelvmûvelésükre is. Bessenyei egyenesen Széchenyi akadémialapító célkitûzését idézôen írta: „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belôle nem szedik: mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai ôt sem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják. Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem.” Legismertebb regeköltônk pedig, Kisfaludy Sándor (1772-1844) alábbi soraival mindenekelôtt a magyar nemességet kívánta felrázni: „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása: nincs hazafisága, mert nincs hazája. És csak a szerencsés idôk-nek tudhatni be, hogy az ilyen nem-nemzetet, hanem csoportot a másik nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a fo-lyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.” Egyes tudósaink azonban már magyarul írtak, mint az elemi tanítás anyanyelvünkön történéséért küzdô, a számtan elemeit magyarul megíró (Arithmetica, 1743) Maróthi György (1715–1744), Bod Péter (1712-1769), az elsô magyar írói életrajz-gyûjtemény szerzôje (Magyar Athenás, 1766), Pápay Sámuel (1770-1827), az elsô rendszerezô magyar irodalomtörténet (A magyar literatura esmérete, 1808) írója, Horvát István (1784-1846), nyelvünk eredetkutatója és ôstörténelmünk elsô módszeres feltárója (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királynak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében, 1815, Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteibôl,1825), Verseghy Ferenc (1757-1822), aki két könyvé-
vel (A tiszta magyarság, 1805, Magyar Grammatika, 1821) nyelvészeti irodalmunk megteremtôinek egyike lett, Budai Ézsaiás (1766-1841), az elsô rendszerezô mûvelôdéstörténet (Régi tudós világ históriája, 1802) és magyar történelem (Magyarország históriája, 1805-1812) írója, Virág Benedek (1752-1830), a pálosok legkiválóbb történetíróinak egyike (Magyar századok, 1808). A hivatalos nyelv azonban 1844-ig a latin maradt. Mivel nagyon sok ma már közismert kifejezés (például az alak, alap, cím, egyetem, érv, étvágy, gyár, ideg, ipar, irodalom, izom, jellem, láz, mondat, rajz, regény, szellem, színész, szobrász, történelem, zene) akkor még nem létezett, óriási viták kíséretében minden költô, író, sôt tudós (mint orvostudományunk képviselôi közül fôként Bugát Pál) arra törekedett, hogy lehetôleg mindenre megfelelô magyar szót keressen vagy alkosson. Így születtek olyan kifejezések is, melyek vagy egyáltalán nem honosodtak meg (mint az oxigénre az éleny), vagy csak részben (mint a latin schola (iskola) helyett javasolt tanoda, képezde, növelde). Szóképzési vitáikban egyes, Révai Miklós (17491807) köré csoportosult költôk, írók és nyelvészek mindig a régi magyarság nyelvét tekintették mérvadónak, míg a Verseghy Ferenc körébe tartozók a kortárs magyarságét. Az igazi harcot azonban a hivatalos irodalomtörténet-írásban mindmáig túlértékelt Kazinczy robbantotta ki, újításaival megosztva költôinket, íróinkat, eleve tévesnek ítélve minden övétôl eltérô szó- és stílusteremtô törekvésüket. A reformkor (1825-1849) alig negyedszázadának sok százados mulasztást bepótló nyelvmûvelô törekvései költôi nyelvünk világelsôvé és a tudományok most már anyanyelvünkön való mûvelésének lehetôvé tétele mellett köznyelvi mûveltségünket is megalapozta azzal, hogy megindult alatta az a nyelvünk szókincsét felderítô és közkinccsé tevô kutatómunka, amelynek gyümölcseként Czuczor Gergely (1800-1866) és Fogarasi János (1801-1878) megalkották (hét kötetben) „A magyar nyelv szótárá”-t (1862-1874). Vaskos könyvészeti kiadványokból képet kapunk arról, hogy a magyar tudósok a tôlük megszokott ékes magyarsággal és logikai pallérozottsággal csak a reformkor óta mennyire egyedülállóan gazdaggá tették a világ szellemi arculatát. Elég legyen közülük talán a nemzetközileg is legjobban ismertek egyikére, a magyar ôshaza megtalálásáért tizennyolcezer kilométert gyalogúton megtevô, eközben két év alatt a tibeti nyelvészet alapjait lerakó, majd nyolc év alatt a tibeti-angol szótárat megalkotó Kôrösi Csoma Sándor (1784-1842) példájára hivatkoznunk, akinek teljesítményére mi sem jellemzôbb, mint hogy amikor egy idegen nyelvet tanult, naponta száz szót sajátított el átlagosan, és ha netán csak hetvenet, böjtöléssel büntette magát: aznap nem vacsorázott! Már csak miatta is érdemes és jó magyarnak lenni!
Kôrösi Csoma Sándor A nyelvvédelem nemzetvédelem Anyanyelvünk, amint felismerte a már idézett Sir John Bowring, „a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az elsô tételét…” S mert így van, sohasem lehetünk eléggé hálásak a Teremtônek, hogy pont minket ajándékozott meg Vele, hogy
általa – és csak általa! – találunk célt és értelmet a világban, amiért védenünk, óvnunk, ápolnunk kell, akár az anyának a gyermekét. Már maga az anyanyelv szó is isteni titkot jelent, azt, hogy ez metafizikai létünk értelme, Istennel való kapcsolatunk kifejezôje. Anya-nyelv. Más nyelv nem is ismeri, igaz, a vele rokon „hazaszeretet” kifejezést sem. (A német például csak a „Vaterlandsliebe”-t ismeri helyette!) Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára vôn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt hogy befogadja éked, Ôrzô oltárrá válik a kebel. Pajzán, derûs vagy, mint nôink szeme, S erôs, szilárd, mint hôsök jelleme! Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék, S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég! Minden, mi fejben, vagy szívben fakad, Tôled nyer pompát, színdús szavakat. Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, Mint egy király az ünneplô bíbort! Így vallott róla Ábrányi Emil (1850-1920), Byron „Don Juan”-jának és Rostand „Cyrano”-jának avatott mûfordítója, Reményik Sándor (1890-1940) pedig a trianoni nemzetgyilkossági kísérlet tapasztalatait magába foglaló emésztô aggódással és szerelmes szeretettel, a Szent János-i evangélium prológusát (Jn 1, 1-14) megidézô lelkülettel védte (Az Ige): Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végsô menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrhát hozna! És aki költô, az legyen király, És pap, és próféta és soha más, Nem illik daróc fôpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Elôre néz s csak néha-néha vissza -, S a kelyhet többé nem engedi el! Sajó Sándor (1868-1933) szintén anyanyelvünk misztikus csodáját véste versbe (A magyar nyelv): Köszönöm, édes anyanyelvem, Te gyönyörû, egyetlenegy, Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét S megengedted, hogy szívem dobogását Magyarul muzsikáljam; Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben: Áhítatomban búgó orgona, Búbánatomban síró hegedû,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait A te tilinkód zendítette dalba. Köszönöm édes anyanyelvem, Hogy fészket raktál hallgatag szívemben: Sasfészket büszke álmaimnak Szent magyarságom sziklaormán, Turbékos hangú gerlefészket Szerelmes lelkem lombos ágán S hogy örömeim pipacsos mezôit Pacsirtaszóval zengetted teli… Ó, boldogító sokszavúság, Te lélekbûvölô varázs: Te gordonkázó szomorúság, Vagy füttyös kedvû vigadás: Te ezerszínû hangszivárvány Egy kicsi kerek ég alatt: Tanultalak egy élet árán És kincsemmé tanultalak! Te vagy az áhítat zenéje, Szerelmes szív ha csillagokba néz S megcsordulsz, szívbôl ajkra érve, Mint édes tiszta méz; Te vagy a zengô ôserô, Ha keservekbôl törsz elô, Mint bús igazság, szent harag, S e búsan búgó szent kesergôt Úgy zúgatják itt vizek, erdôk, Hogy magyarul visszhangzanak! Ó, jártam én is messzi templomot; Az Isten lelke ott is ott lobog, De más, de szebb a hangja itt: Ez árvaságos szûk határon Jobban megértem és csodálom A nagy mindenség titkait; Itt hozzám minden magyarul beszél, A földi hant, az égi csillag, Az erdôn átzúgó vihar, Fûszálra lengô röpke szél… E hangok édes dallamán, Még hallom, mit mond boldogult anyám, S hiszem, mit kiskoromba’ hittem: Ha ünnephangon szól az isten, Az ô ajkán is magyar szó lebeg, Te zengsz a messzi égvilágon, Hamupipôkés árvaságom, Én féltett kincsem, anyanyelvem, Te gyönyörû, egyetlenegy!
A két világháború közötti szellemi honvédelmi küzdelem fô célja a magyar nyelv minél magasabb óraszámban való tanítása volt az elemi iskolától a középiskolán/polgárin át az egyetemig, fôiskoláig. E küzdelem részeként voltak, mint Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspök, író, akik a görög és latin óraszámának csökkentésével párhuzamosan a magyar nyelv és irodalom nagyobb óraszámban való tanítását javasolták. Irodalmi és tudományos nyelvünk tüzetes tanulmányozása után aligha lehet kétséges törekvéseik idôszerûen jogos mivolta.
Aki megrontja, megfertôzi gondolkodásunkat, eltaszít Istentôl A világpusztító erôk sátáni játszmájának tétje anyanyelvünk megrontása. Ez bizony már a bölcsödében megkezdôdik, amikor az emberpalánta, ha játszópajtásától valamit kér, nem azt mondja neki, hogy „add ide!”, hanem hogy „add oda!” Talán bele sem gondolunk, hogy az öklömnyi gyermekfejekbe mennyire beleprogramozódik így a szómágia, hogy a szavak értelme már elôttük is mennyire elhomályosul, amelynek egyenes következménye, hogy nincs többé számukra édesanya, csak „Muter”, édesapa, csak „Fater”, nincs nô, csak „csaj”, nincs férfi, csak „csávó”. Ahogyan megtanulja a kisgyermek a beszédhangokat és a szavakat, késôbb úgy is fog gondolkodni és viselkedni, gátakat szabni vagy törni magának. A szó ugyanis, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja, gondolataink ruhája, ebbôl következôen szeméremforrás is: természetes/természetellenes korlátokat, gátakat szab cselekvésünknek, így aki tisztán beszél, tisztán cselekszik. A megrontók sohasem beszélnek tisztán. Médiumokból milliók megcsodálta „ékesszólásuk” csak céljaik leplezésére, „eltakarására” szolgál, bízva abban, amit Marcus Tullius Cicero kifejezett, miszerint „semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetôvé”. Náluk a szó sohasem „jelent”, hanem csak „takar” valamit, olyan, mint a gyógyszeripar valamennyi terméke: öl, butít, nyomorba dönt. Nem véletlen például a sajtó nagyhatalommá kinövésének és a gyógyszeripar, sôt az orvosi egyetemek megjelenésének (az elsô az 1890-es években létesült – az USA-ban!) egybeesése: a tizenkilencedik század második felétôl indult meg a szavak értelmének kifordításán, csûrésén-csavarásán alapuló médiavilág és az embert a természettel való együttéléstôl elszakító, a cionista pénzvilág leányvállalataként mûködôen rabszolgájaként kezelô gyógyszeripar „diadalútja”. „Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki, / Az tépi fel frigyládánk fedelét.” – írta Reményik Sándor, és aligha lehetne találóbban kifejezni annak lényegét, amit anyanyelvünkkel szemben másodpercenként elkövet az írott és elektronikus sajtó.
Anyanyelvünk megrontása Anyanyelvünk megrontása már a tizenkilencedik század második felében megkezdôdött a médiaiparrá vált újságírással, lapszerkesztéssel, a szláv-héber-német keveréknyelv, a jiddis észrevétlen tovaterjedésével, amely már múlt századunk elsô harmadában olyannyira megtette hatását, hogy, mint Makkai János írta (Urambátyám országa. Bp. é. n. Singer és Wolfner Rt. 163. old.), „Budapest ma is tele van zsidó szólásmódokkal és ezeket antiszemita emberek is használják. Jól nevelt emberek tartózkodnak a legkirívóbbaktól. Ilyenek a ’sag schon’, a ’mondd már’, a ’nekem legyen mondva’, a ’te jó Isten!’ és mások, amelyek németbôl fordított jiddis eredetû szólások. Jobb elemek ugyancsak igyekeznek elkerülni a kifejezetten zsidó szavak használatát, de ezek sokhelyütt mégis közkeletûek. Ilyenek: ’kóser’, ’ajser’, ’kabbala’, ’jampec’ stb. Általánosabban elterjedtek a kevésbé észrevehetô zsidó szólásmódok, mint például ’mit tudom én’, ’csak nem fog megharagudni’, ’maga csak tudja’, ’tegye azt ó’ és így tovább.” Akkor még valóban úgy tûnt, hogy „jól nevelt” emberek tartózkodnak a felsorolt kifejezésektôl, ma viszont ezerszeresen igaz, hogy „antiszemiták” is használják a galíciai bevándorlás óta hazánkat, különösen Budapestet ellepô, Makkai János jellemezte szláv-héber-német keveréknyelvet, a jiddist. Bárczi Géza nyelvész egyik tanulmányában (A „pesti nyelv”. Bp. 1932. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 18-23. old.) számos további jiddis kifejezést felsorolt és egy zsidó kiadvány (A zsidó Budapest. Szerkesztette Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea. Bp. 1995. II. köt. 1645-1649. old.) egyedülálló részletességgel ismerteti ôket. Noha rovatunkban korábban már idéztünk belôlük (Héber nyelvrontás), elrettentésül újra közétesszük a leggyakrabban használtakat: ajvé (ajaj), balhé, (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitôl/valamitôl), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erô), kibic (megfigyelô), lébecol (könnyelmûen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger (hitvány alak). Az iménti felsorolásból azonnal szembeötlik a gondolatszegénységbôl, sôt hiányból eredô nyelvi gyökértelenség, továbbá, hogy kizárólag a gazdasági, ipari, kereskedelmi élet szókészlete ez, a (Fritz Hippler filmjébôl, „Az örök zsidó”-ból („Der ewige Jude”) mindenkor oly ismerôsen) velejéig materialista, hitet, hazát nem ismerô világvándoroké, akik a huszadik század eleji Budapestnek korántsem csak a már akkor is gettónak minôsülô erzsébetvárosi negyedét tették egyre
elviselhetetlenebbé. Ezért írta Ady Endre, hogy a zsidótól „igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket” (Vallomások és tanulmányok. Bp. 1944. Athenaeum, 237. old.), sôt maga Szerb Antal is kénytelen volt elismerni: „Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv lévén.” A héber nyelvrontás végsô soron csak azt bizonyítja, hogy amilyen a lélek, a gondolkodás, olyan a nyelv: a jiddis szóhasználatban nincs szó hitrôl, vallásról, szeretetrôl, szerelemrôl, tudományról, ezért vele sem a teológus, sem a filozófus, sem a nyelvész nem tud mit kezdeni, legfeljebb a kriminológus.
Ugyan mitôl lenne szép az idegen szó? Kosztolányi Dezsôt nagyon elszomorított ugyan mindennemû magyartalanság, de fôleg a „pesti nyelv” részeként a jiddis. Emellett leginkább az idegen szavak teljesen felesleges használata ellen emelte fel szavát. A szerkesztésében megjelent Pesti Hirlap Nyelvôre (Bp. 1928. Légrády Testvérek) ezért, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvmûvelô Bizottságával karöltve, számos tanulmányban ismertette, mely szavakat, szófordulatokat mikor, hogyan használjunk vagy ne. Ma is megszívlelendô belôle például Tolnai Vilmos (1870-1937) nyelvész, irodalomtörténész mûve, „A tiszta magyarság szótára” (98-224. old.), amely a köznapi beszédben és írásban leggyakrabban használt idegen szavakat magyar szavakkal helyettesíti, vagy Zolnai Gyula nyelvész szemfelnyitó tanulmánya („Nemzeti öntudat a nyelvben”, 38-42. old.), amelynek alapján valóban jogosan merül fel a kérdés, mitôl lenne szép az idegen szó (38-39. old.): »Raffay Sándor püspök 1921-ben egy fôvárosi bizottsági ülésen így fakadt ki: „Nálunk a nemzeti öntudat rongyolódott le legjobban, sokkal jobban, mint a határaink.” A nemzeti öntudatnak ezt a nagy hanyatlását az irodalmi nyelvben s a
mûvelt köznyelvben évtizedek óta elszomorodva látom. A nemzeti öntudat szunnyadásából lehet ugyanis elsôsorban megérteni azt, hogy mind több és több eredeti magyar szavunkat hagyjuk kipusztulni, hogy egyre nagyobb arányban hozunk divatba idegen szókat olyan fogalmakra, amelyeket eddig magyar szóval tudtunk kifejezni, nem gondolva meg, hogy eredeti szavainknak idegenekkel való szükségtelen fölcserélése nyelvünket lassanként kivetkôzteti a maga jellegébôl. Csak egy-két példát jegyezhetek ide az olyan magyar szók százaiból, amelyeket egyre jobban elhanyagolunk, úgyhogy maholnap elavultaknak fogjuk tekinthetni. Ma mindenkinek csak ambíciója van, becsvágyunk eltûnt, és mind ambiciózusak vagyunk, ahelyett, hogy becsvágyók maradtunk volna. Alig beszélünk már jellemrôl, többre becsüljük a karaktert, és amit eddig jellemezni szoktunk, azt ma karakterizáljuk. Különbözet helyett mindenki differencát mond: következmények helyett konzekvenciákat vonunk le: a jeles tulajdonságot és kiválóságot kvalitásnak nevezzük. A székesegyházat katedrálisnak, a bíbornokot kardinálisnak, a tábornokot generálisnak, a szabadelvût liberálisnak, a társadalmi kérdéseket szociális problémáknak, a mûvelôdési célokat kulturális céloknak, sôt félig német szóval kultúrcéloknak mondogatjuk (hiszen önállóan kultúr nincs is a magyarban [mellesleg a nyelvmûvelô Kodály nem gyôzte eléggé ostorozni minden kultúr-elôtag használatát – Ifj. T L.]). Az ügyvitelt és ügykezelést az egész vonalon adminisztráció váltotta föl, s ennek tervezett és elrendelt egyszerûsítését racionalizálásnak, sôt talán racionalizációnak is nevezgetjük. Az elôadók és jelentéstevôk referensek lettek, és nem elôterjesztéseket vagy jelentéseket, hanem referátumokat készítenek. Az irály, fajkép, széptan, könyvészet, könyvbarát stb. kihalt szóknak tekinthetôk, helyükbe a stílus, típus, esztétika, bibliográfia, bibliofil stb. léptek. Az orvosok egy sereg jó magyar szót juttattak sírba: a gümôkórt, amelybôl tuberkulózis lett, a hátgerincsorvadást, amely tábesszé alakult át, a fertôzést, amely helyett csak infekciót ismernek, a befecskendezést, amelynek helyében injekciókat kapunk stb. Legújabban a százados évfordulót centenáriumra kereszteltük, s aztán minden századévi dolgot centenárisnak mondunk már. Az emberbaráti mozgalmakat karitatív akciókkal cseréltük föl, s a nemes cselekedeteket gesztusoknak nevezzük […]. Már a magyar látóhatárnak és szemhatárnak is befellegzett, helyében a görög-latin horizont tárul ismét elénk, szomorú perspektívát nyitva a nemzeties fejlôdés távlata helyett stb. Csak a latin-görög szók közül soroltam itt elô néhányat, amelyek kitúrni készülnek szókincsünk eredeti elemeit. Vége-hossza nem volna panaszomnak, ha azokra a szükségtelen német és francia [az angolról már nem is beszélve – Ifj. T. L.] szókra is ki lehetne terjeszkednem, amelyek szintén eredeti magyar szóknak jogait bitorolják. És ha kérdem, mi az oka ennek a nemzetietlen nyelvhasználatnak, fô okul a nemzeti öntudat elhomályosulását kell vallanom, azt, hogy ma nem a nemzetiesség korát éljük, hanem a neonacionalizmus éráját.« Szintén Kosztolányi juthat eszünkbe a fenti ijesztô példák után, aki meggyôzôdéssel hirdette, hogy „senki sem jobb európai és mûveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”. Nem bizony, és ez is a héber nyelvrontás eredménye, ugyanis használói mindig többnek akarnak látszani, mint amik. Náluk a „mûveltség” fokmérôje az ötnyelvû szótár, ezzel takarják el tudáshiányukat. Ô, aki legalább nyolc nyelven írt, olvasott, beszélt, mégis azt vallotta, hogy „csak anyanyelvemen lehetek igazán én”, és „gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket” (A Pesti Hírlap nyelvôre, 11. old.), amelynek szerinte a tíz legszebb szava: láng, gyöngy, anya, ôsz, szûz, kard, csók, vér, szív, sír. Az igazság az, hogy addig mûködött a világon bárhol is csak a szellemi élet, ameddig megakadályozták a nyelvi kevere-dést, az idegen szavak, kifejezések, szófordulatok majmolását. Caesar, Cicero, Seneca, Quintilianus például következetesen kerülték a görög szókat, noha a latin és a görög közmondásosan rokon nyelvek. Médiamoguljaink szavával nem szerették a másságot, csak az azonosságot, amiért nem másokkal, hanem önmagukkal akartak békében élni. A felsorolt, Tolnai-szótárban szereplô és a többi hasonló idegen szavak sohasem látott mértékû elterjedése nálunk párhuzamosan folyt a jiddisével, hiszen akik így akarták, tudták, hogy a magyar lelkiséget (bocsánat, „spiritualitás”-t!), azonosságtudatot (azaz „identitás”-t) sárba kell tiporniuk ahhoz, hogy ôk verjenek tábort földünkön, ahol aztán már ôk parancsolnak az „eladó”-ból lett „termékmenedzser” által a bennszülött, lábszagú, bôgatyás, fütyülô barackos hun ivadékoknak. Az idegen szóáradattal egyetemben az írott és elektronikus sajtó, nem is szólva az oktatásról, valósággal meggyûlöltette ugyanakkor nyelvjárásainkat, tájszavainkat is, ezért, hogy szemlesütve jár, akitôl kiejtése miatt megkérdezik, „hová valósi”. Nyelvjárásaink egyik legkiválóbb tudósa, Horger Antal (1872-1946) írta: „A nép nyelvérôl, az úgynevezett nyelvjárásról (vagy tájszólásról) a legtöbb ember azt hiszi, hogy romlott nyelv, a nemzet mûveltebb osztályaitól beszélt ’mûvelt’ nyelvnek a tudatlan parasztoktól való elrontása. De ez nagy tévedés, mert a nyelvészeti kutatás már rég kiderítette, hogy a népnyelvnek szinte minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlôdése útján keletkezett, míg ellenben az úgynevezett irodalmi nyelv sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye.” (A Pesti Hirlap Nyelvôre, 43. old.) Szintén Horger Antal hívja fel figyelmünket szavaink eredetének kutatása gondolkodásunkat csiszoló, lelkiségünket erôsítô mivoltára, arra, hogy általuk, amint Kiss Dénes hirdeti, nemcsak ôsnyelv vagyunk, hanem egyben a logika nyelve is. Az andalog ige, mint írja (A Pesti Hirlap Nyelvôre, 31. old.), „ma a költôi nyelv szavai közé tartozik és gondolatokba való elmerülést, kellemes mélázást jelent. De nem jelentett mindig ilyen szépet. Régebben egyszerûen csak szórakozottságot jelentett, még régebben azt, hogy ’esztelenül, dôrén cselekszik’. A nyelvtörténeti kutatás kiderítette, hogy az Antal keresztnév származéka, amely egykor a dôreség, esztelenség, bolondság képviselôje volt, mint mai nyelvünkben a Pali s
a vele azonos pali. Sok más esetben is észlelhetô, hogy a tulajdonnévbôl idôvel köznév lesz. A kedves kis fruska például nem egyéb, mint Fruska, vagyis a Fruzsina (latinul Euphrosina) keresztnév becézô származéka és pete nem egyéb, mint Peti (a Péter keresztnév becézô származékának) változata. Az aggastyán szónak nincsen semmi köze az agg szóhoz, hanem csak népetimológia útján kapta ezt a mai alakját: régebben agostyán-nak hangzott, ez pedig csak egyik régi változata az Ágoston keresztnévnek. A kaján szónak régebben kajan, kajon, kajin alakjai voltak, ez pedig azt bizonyítja, hogy azonos a bibliai gonosz Kain nevével. Fukar szavunk végeredményben nem egyéb, mint a XVI. század híres [inkább hírhedten zsidó – Ifj. T. L.] bankárcsaládjának, a Fugger-eknek a családi neve.” Mindezekrôl, köszönhetôen a médiumoknak és iskoláknak, az átlag magyarnak úgy tûnik, fogalma sincs, arról viszont, hogyan lehet már ötévesen angolul káromkodni, annál több. Éppen ezért a mellesleg nyolc nyelven értô Szabó Dezsô javaslata talán sohasem volt annyira idôszerû, mint ma: azt kívánta, hogy a gyermek tizennégy éves koráig semmilyen idegen nyelvet ne tanuljon se iskolában, se azon kívül. „Tegyenek próbát javaslatommal egy-két középiskolában. Meglátják, milyen ösztönös gazdagságát, milyen természetes lendületét fogja jelenteni a gyermek lelki fejlôdésének.” A középiskola ötödik osztályától (14-15 éves kortól) valamelyik újlatin nyelv (francia, olasz) tanítását tartotta lehetségesnek, és csak esetleg az angolt. Az átlag magyar anyanyelv-rombolásáról alighanem Weöres Sándor egyik verse (A birka-iskola) juthat eszünkbe, amelyen nem nevetnünk kellene, hanem inkább sírnunk, amiért tökéletesen ráillik a madáchi falanszterre emlékeztetô mai iskolára, amiért a Sütô András-i intelemnek – „engedjétek hozzám jönni a szavakat” – nem tesz eleget: Egyszer volt egy nagy csoda, neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, Még jutalmat is kapott, Így hát egy se ment oda, Meg is szûnt az iskola.
Miként óvjuk anyanyelvünket? Kézenfekvô a válasz: olvassunk minél többet költôinktôl, íróinktól (idegen irodalmakat is inkább az ô tolmácsolásukból ismerjünk meg!), számûzzük életünkbôl az anyanyelvünket megrontó írott és elektronikus sajtót, és ne majmoljuk az angolt! „A nyugati mûvelt nemzetek felfogása szerint nem az a fokmérôje a mûveltségnek, hogy hány idegen nyelvben van kisebb vagy nagyobb jártasságunk, hanem igazán mûvelt ember csak az, aki jól és szépen tud anyanyelvén beszélni és írni.” (Nagy József Béla) Nem árt továbbá, ha mindig kezünknél van egy nyelvvédô zsebkönyv. Sajnos, tudomásunk szerint jelenleg a könyvpiacon nincs ilyen, antikváriumokban viszont aránylag gyakran felbukkan egy a régebbi, ma is kitûnôen használhatók közül („A Pesti Hírlap Nyelvôré”-n kívül), Pintér Jenô (1881-1940) irodalomtörténészé (Magyar nyelvvédô könyv. Bp. 1938. Sárkány Nyomda Rt.), aki könyvében tételesen felsorolja anyanyelvünk alapsajátosságait (hangzóilleszkedés, fônév- és melléknévképzés, névmás- és igehasználat, szórend, helyesírás, kiejtés) a hétköznapi társalgásban és az újságcikkekben minduntalan elôforduló hibás kifejezéseket, megadva helyettük a helyeseket, végül az anyanyelvünkön kifejezhetô, ezáltal felesleges idegen szavakat is magyar megfelelôikkel. Nem is volt más célunk, mint hogy olvasónkat magába szállásra késztessük: használt-e eddig, és ha most is, miért, például jiddis kifejezéseket? Ha testünket ápoljuk, lelkünk lelkét, anyanyelvünket ugyan miért nem? Miért tartunk fontosabbnak egy show-mûsort, mint egy verseskönyvet, ami Arany János szavaival olyan, mint sebre a balzsam?
