Az élet születése Kalendáriumunk írásai az élet ünnepléséből indulnak ki. Különféle kultúrkörökben sokszínűen ünneplik az életet. Az európai kultúrCharles Darwin körben a karácsony az egyik alapvető ünneplése az életnek. A következő fejezetek a születés, a keletkezés témáját dolgozzák fel. Amikor rákérdezünk a születés, a keletkezés, a világ létrejöttének nagy kérdésére akkor tudnunk kell, hogy tudásunk, ismeretünk töredékes. Van egy része az élő világnak, és az élővilág miértjének, amelyre rákérdezhetünk, és amit megismerhetünk. Egészen visszamenve az eredetekig, a természettudomány módszerével, és van egy másik része, amely nem ismerhető meg semmiféle természettudománnyal sem a jelenben sem a világvégezetéig. Annak a tudásnak van létjogosultsága, amely tényekre épül. Sajnos ma a tudomány nevében hangoskodók legnagyobb százalékban saját elméleteiket és áltudományukat próbálják eladni jó pénzért. A valódi tudósokat háttérbe szorítják, vagy lejáratják. Az áltudománnyal az a baj, hogy nem juttatnak
el minket a valódi célunkhoz. Ezért, most a laboratóriumi kutatások és a tények, tényszerű felfedezések segítségével kizárólag a tudomány bizonyítható eszközeivel keressük elsősorban, hogy mi az élet. Az első választ úgy adhatjuk meg, hogy az élet az élőlények lét formája. Ezt bizonyítják és egyértelművé teszik, hogy az egyedi élőlények halálának beálltát az ember mindenkor biztonsággal képes megállapítani. A zavart, az a felismerés okozza, hogy egy új egyedi élőlény születésekor nem ismétlődik meg az élet keletkezése, nem jön létre újonnan az élet. Itt egyetlen egy kivétel van az emberi személy. Az ember születésekor, fogantatásakor ugyanis egy új, teljesen egyedi és megismételhetetlen élet indul el, amely túllépi a földi élet kereteit és már a természetfeletti világ felé mutat. A másik nagy igazság az élettel kapcsolatban, az élet folytonos. Mint egy 4 milliárd éve (!!!) az egész világmindenségben csak itt a Földön van élet, csak itt élnek élőlények. A legnagyobb felfedezés az élet kapcsán éppen Darwiné, ugyanis az ő felfedezésének az az alapja, hogy az élővilág élete egyetlen egy élőből indult el, és hogy ez az elindulás egyetlen egyszer következett be, és 4 milliárd év óta soha nem indult el újra élet. Ebből az egyből, ebből az úgy nevezetett legősibb őssejtből jött létre az az élet, amely 4 milliárd év óta 28
megszakítás nélkül tart. Mindenegyes élőlény leszármazottja ennek az első élősejtnek. Darwin ezt progenitornak hívta. Tehát az ő kutatásainak alapján nem lehet még egy újabb legősibb őssejt, csak egyetlen egy van, ez a progenitor, és ez a darwini felfedezés a lényege. Ezt a laboratóriumi feltételekben teljes mértékkel bizonyítani lehet. A mai tudomány eszközeivel kimutathatóan ugyanis rendelkezésre áll mindenféle élősejt, és azok összes összetevője, és mégsem sikerült soha bármi parányi, bármi egyszerű élőt, élősejtet soha senkinek létrehoznia. Mindenki elképzelheti, hogy a számos Istent tagadó, ateista tudós milyen szenvedél�lyel próbált az elmúlt 2 évszázadban, és próbál ma is élettelen molekulából élősejtet létrehozni, vagy csak az éppen elpusztult sejtet újra élővé változtatni, de nem sikerült. Ez alapos bizonyíték arra, hogy élőlények csak a Földön vannak. Fontos azt is ismételten hangsúlyozni, hogy mindez egyben bizonyíték arra is, hogy az első élősejt, a progenitor létrejötte a tudomány számára, a tudomány eszközeivel soha nem ismerhető meg! Nem véletlen, hogy Darwin a progenitort és a belőle végbe ment kibontakozást, megvalósulást vezérlő törvényt mindenkor minden művében a teremtő Isten teremtői tettének tartotta, és hirdette. Ezt a tényt tagadni nem lehet, mert a könyvében benne van. A másik nagy személyiség, aki az élettudománynak
Nobel-díjasa, Szent-Györgyi Albert. Ő fiatal korában a C-vitaminért kapott Nobel-díjat. Aztán időskorában a laboratóriumát bezárták. Szent-Györgyi élete vége felé ezt a kérdést merte újra és újra feltenni, hogy: Mi az élet? Ő azt válaszolta, hogy kezdem érteni, miért barnul meg a megsebzett alma, és miért nem az ép. Már közel állt a rákkutatásban a rákos betegek gyógyításához. Mi az élet? Erre a kérdésre a híressé vált mondásával így válaszolt: „Az élet a víz tánca a szilárd dallamára”. Korunkban a sejtbiológia a sejt élettan általánosságban az élettudomány az egyik legfiatalabb tudomány. Teljes egyetértés van abban, hogy az élővilággal kapcsolatos kutatások, felismerések a tudomány rangot a sejtek felismerésével érték el. Pontosabban azzal a felismeréssel, hogy minden élőlény sejtből épül fel, hogy a sejt az élővilág tovább nem osztható egysége, vagyis a földi élet nem más, mint az élő sejtek létvilága. Vannak egyetlen sejtből álló élőlények, ezek az egysejtűek, és vannak a többsejtűek, a soksejtű élőlények. A sejtek és a hozzájuk tartozó elemi ismeretek felfedezését két tudós is felfedezte Jakab Schaiden, a másik pedig Tehodor Schwann. Az érvényes mondás tehát továbbra is igaz, hogy élősejt csak élősejtből keletkezik, és ez az igazság elvezet egyértelműen a legősibb sejthez a minden élő közös őséhez.
29
De vajon létezett-e ez az első sejt? Újra és újra felteszik a kérdést. A válasz viszont egyértelmű, hogy volt, kellett lennie egy első sejtnek. Éppen a kutatások és az igazi megfigyelések miatt egyértelmű a válasz. Volt első, mert az élet két alapvető élettelen világtól eltérő lényegi tulajdonságát mutatja, vagyis hogy folytonos és változékony. Ez viszont az egyetlen kezdetre, az egyszeri kezdetre mutat rá. Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyítják ezt a folytonosságot. Viszont csak ismétlődő újdonképződéssel, önreprodukcióval, s rá következő osztódással valósulhat meg. Ezért kellett lenni, és volt is egy egyetlen első, amely úgy különült el a környezetétől, a víztől, hogy közben újra termelte saját összetevőit, azaz önmagát, és utána osztódni kezdett. Valami különös okból kifolyólag ez az újdonképződés és oszlás megszakítás nélkül folyik immár négymilliárd éve itt a Földön. Az első sejteknek a legkülönbözőbb változatában ez a négymilliárd éves folytonos létezés egyike annak a valaminek, amit élet fogalommal jelölünk. A tény, hogy az első élőlény az első élő sejt önreprodukciója, majd oszlása volt a kezdet, egyben azt is jelenti, hogy az élet az élővilág léte társas létezés, mert az első oszlás után már legalább kettő volt, s utána egyre több és több. Tehát az élet társas létezés, mégpedig önszabályozó társas létezés. A rendelkezésre álló élettérben az élő egyedek száma visszaszabályozza a szaporodás mértékét. Ez az élőlények létezésének egyik alaptörvénye. Tehát az élővilág mintegy négymilliárd
éves folytonossága, és változékonysága valami egészen különlegeset eredményezett: lakhatóvá tette a Földet számunkra, emberek számára. Lett atmoszféra, lett ózon pajzs, amely megvéd a káros elektromágneses sugaraktól. A felszínen lett édesvíz, az időjárás kedvezővé vált. Igen az élővilág alakította Földünket számunkra lakható hellyé, édenkertté. Összegezve. Az első élőtől az önmagát reprodukálni, oszlani és változni képes élőlénytől, a legősibb őssejttől, a változások célirányosságát senki nem tagadhatja. Tehát nem lehet elégszer hangsúlyozni, a tudomány eszközeivel bizonyított tényt, hogy volt kezdete az életnek és volt egyetlen élő ős. Ezt hívhatjuk a legősibb őssejtnek, amely képes magát újdonképezni, majd oszlani és ez továbbra is megőrizte ezt az oszló képességét. Hiszen az élet egyszerre jelenti a folytonosságot és a változékonyságot. Mindkettő hátterében anyagot, atomot, molekulákat találunk, amelyekre az anyagi világ törvényei teljes bizonyossággal ugyanúgy érvényesek, mint az élettelen világban. A kutatások tehát azt bizonyítják, hogy a sejt az a közös lényegi, anyagi szerveződés, amely az egész, az élővé szerveződött anyag, a víz és a fehérjék, a víz és a makromolekulák dinamikus közös rendszere. Hogy mikor és hol, s miért jött létre az első élősejt? Szeretnénk kérdezni, szeretnénk mindegyikre cáfolatlan igaz tudományos választ adni és kapni, de nem tudunk. Először is azért nem, mert nem tudunk időben oda visszamenni. Másrészt azért, mert ha vizsgálódá30
sunk azt bizonyítja, hogy csak egyetlen egy formában jött létre az első élő sejt, a megismételt létrehozása eleve kizárt. Az az elmélet, hogy a véletlenből alakult ki ez a folyamatos fejlődés az élet területén, önellentmondásos. Azt állítani, hogy létezik az irányított véletlen ez önmagában ellentmondás, mert a véletlen pont azt jelenti, hogy nem irányított, nem célirányos. Tehát a véletlent kizárhatjuk. Az élővilág maga bizonyítja ezt a célszerűséget. Az is hamis állítás, hogy ahol víz van, előbb utóbb szükségszerűen megjelenik az élet. Ez nem igaz. Richard Davkins az „Édenkertről” című híres írásában ezt olvassuk. Minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik, ehhez nem férhet kétség. Charles Darwin a fajok eredete című fő művében szóról szóra ezt írja az utolsó oldalon. „Nagyszerűség van abban a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt a bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki, és most
is bontakozik ki.” Darwin határozottan szembe száll azokkal, akik a Bibliát az ő idejében és valójában bármikor természetes, természettudományos műnek tekintik és hirdetik. Az élet keletkezéséről és az első élő sejt létrejöttével Darwin nem tagadja a teremtést, a teremtő Istent, ellenkezőleg kinyilvánítja, hogy a Teremtő teremtette az első élő sejtet, az ő elnevezésében a progenitort. Ebből a sejtből indult el a kibontakozás. A Teremtő hozta létre az élővilág létrejöttét vezérlő törvényt. Az Alkotó egyetlen egy sejtben hozta létre az életet és nem fajok szerint, ahogy ezt ma is észlelhetjük. Az első művében Darwin még nem beszél evolúcióról, meg sem említi ezt a fogalmat, hanem kibontakozásról teremtői terv megvalósulásáról szól. Evolúcióról később Az ember származása művében beszél, hogy az élőlények fajokba sorolhatók. Itt Darwinnal szemben azt kell állítanunk, hogy itt az ember nem úgy sorolható fajokba, mint az állatvilág, vagy a növények. Ugyanis az emberre vonatkozólag nincs kötelezően érvényes faji keret. Minden egyes embernek, magának az embernek is van eltérése az állatvilágtól. Vagyis az embereknek nincs
31
faji létkeretük, egyáltalán nincs, mint ahogy ez az állatoknak, vagy a növényeknek van. Az emberiség Darwin előtt, és Darwin után is tudta és tudja, hogy az egyes embereknek, szemben minden más élőlénnyel, nincs kötelező érvényű faji keretük. Az ember ugyanis szabad. Az egyedül létező az anyagi világmindenségben, aki fel van szabadítva a természeti törvény, jelesül a fajhoz kötöttség kötelező törvénye alól. Az persze természetes, hogy az ember maga is élőlény. Tehát egyedi, de egyediségében is egyedülien felszabadított a törvény automatikus parancsa alól. Ezért mondjuk, hogy az ember személy.
Olyan élőlény, akinek a létéhez az egyediségéhez, az egyedi felszabadítás titok és misztérium tartozik. A többi más élőlényhez nem tartozik külön titok. Ezt ki kell hangsúlyozni továbbra is, hogy soha meg nem ismerhetőségi határ tartozik az első élősejt létrejöttéhez és a törvényhez, ami a kibontakozást az egyetlenből az élővilág létrejöttéig vezérelve irányította. Az ember tehát egy többlet misztériummal rendelkezik, amely a természettudomány keretein túl tapasztalható meg.
id. Prof. Dr. Kellermayer Miklós
Az emberi személy főbb jellemzői: 1. Észlelni, megtapasztalni, megismerni képes. 2. Tud elnevezni, fogalmakat alkotni, azokat közreadni, megörökíteni. 3. Bírálni, ítéleteket mondani, elméleteket (hipotéziseket) felállítani, a Teremtő Istent felismerni, de isteneket (bálvány isteneket) "gyártani" is képes. 4. Alkotni, munkálkodni, jó és rossz között különbséget tenni képes. (Az ember nem társteremtő!) 5. Szeretni Istent és embertársat szeretni, velük közösséget alkotni, közösségben élni képes. A tudás kizárólag a megtapasztalás útján megismert igazság lehet. Igazi tudásunk akkor van, ha képesek vagyunk rácsodálkozni dolgokra, ha tudunk alázatosak lenni, és a Teremtő Istent imádni, szolgálni.
32
Id. Prof. Dr. Kellermayer Miklós életrajza
Pécsi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar, Laboratóriumi Medicina Intézet id. Prof. Dr. Kellermayer Miklós emeritus egyetemi tanár 1939. november 4-én született Budapesten. Végzettség: 1965-ben szerzett „summa cum laude” általános orvosi diplomát a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Szakképesítések: Kórbonctan és kórszövettan 1968-ban, Laboratóriumi vizsgálatok 1972-ben. Munkahelyek, beosztások: 1965-1968: POTE, Kórbonctani Intézet gyakornoka, majd tanársegéde. 1969-től POTE, Klinikai Kémiai Intézete, jelenleg Laboratóriumi Medicina Intézete tudományos munkatársa. Tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, intézet-igazgató, társprofesszor, jelenleg emeritus profes�szor. TMB címek: Orvostudományok
kandidátusa 1974-ben, Orvostudományok doktora 1987-ben. Oktatói- és tudományszervezési tevékenység: 1965-1968: gyakorlati oktatás, kórbonctan; 1982-86: élettani oktatás; 1982-től klinikai-kémiai oktatás; 1978-1985: POTE, Tudományos Diákköri Tanács tagja; 1985-1990: Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Bizottsága X. Klinikai Kutatási Szakbizottságának titkára; 1985-1991: POTE, Molekuláris patológia Ph.D. doktori programjának vezetője. Közoktatási, kulturális tevékenység: 1992-1996: Duna TV Kuratóriumának tagja; 1996-tól MTV Közalapítványi Kuratóriumának Ellenörző Testületi elnöke; 1996-2000: Magyarok Világszövetségének Elnökségi tagja; „Összefogás Pécsért Egyesület” elnöke. Egyetemi szervezés: 19911995: POTE oktatási rektor helyettese. Tudományos társasági tagságok: 1974-től a Magyar Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság tagja; 1982-90 között vezetőségi tagja; 1976-tól a Magyar Biológiai Társaság Sejtbiológiai Szekciójának tagja, 1984-től vezetőségi tagja; 1976-1982: International Society for Supramolecular Biology tagja; 1977-től: a Magyar Biofizikai Társaság tagja; 1981-1989: The New York Academy of Science tagja; 1982-től a Magyar Biokémiai Társaság tagja. Folyóirat kiadói testületi tagság: 1982-től Physiological Chemistry and Physics and Medical NMR tagja. Tudományos közlemények száma: 128. Tudományos absztraktok száma: 73. Megjelent közlemények összes impakt faktora: 124. 3 „Nobel-díj szintű”, tényeken alapuló sejtbiológiai felfedezése van (szerk.).
33
A vallás születése A kutató értelem szeretne mindig a dolgok, a tények mögé látni. Az értelem keresi az eredetet, a keletkezést, fő kérdése: a Honnan? Mióta ember él a földön mindig izgatta a fantáziáját a világ születése, a világ létrejötte ezen belül különösen érdekes kérdés az élet születése, az élet eredete. Honnan van az élet? De rögtön ott a kérdés, hogy ahol van élet, ott van halál is. Honnan van a halál? Van-e még valami a halál után? Vagy a halál mindennek a végét jelenti? S ha egyszer elindult az élet, keletkezett, van-e neki értelme, s ha van mi az értelme? Az élet csorbulásaiban, devianciákban, a különféle mutánsokban mit lehet felfedezni? Magának az emberi életnek a szenvedéseire rákérdezve, ezeket látva, van-e értelme az egésznek? Van-e az emberi életnek célja? Mi az emberi élet keletkezésének a fő motivációja? Mit jelent ez a szó, hogy szeretet? Honnan ered maga a szeretet? Mi a helyes értelmezése a szeretetnek? Számtalan kérdés fölmerül az ember életében és ezekre a kérdésekre
lehet egy általános megközelítéssel válaszolni, általános megnyugtató irányokat adni, és lehet egyéni feldolgozása ezen kérdések megválaszolásának. Minden esetre az emberiség egy nagy közösséget alkot, hasonló módon kell átélnie a születést, az élet forgatagát, az élet lezajló szakaszát, éveit, az öregséget és a halált. Ezért a természettudományos magyarázatokon túl, amelyek nem tudnak semmit mondani ezekre a kérdésekre csupán a világ keletkezését annak elindulását tudják megközelíteni, de nem tudnak az első lépés elé lépni, ezért a vallástudomány az, amely ezekre a kérdésekre választ ad. Ez azért is fontos, mert amióta ember él a Földön minden kultúrában, minden rasszban és minden törzsben megtalálhatók a vallás nyomai. Napjainkig is a legtöbb ember valamely vallást sajátjának tartja, vagy közelinek érzi magához, mert ezek a vallások tudnak az élet megoldhatatlan kérdéseire választ adni. A vallásos emberek azt állítják, hogy az életnek
34
e nagy kérdéseire egy világ felett álló, végtelen valaki, aki személy, az tud választ adni. A vallásos emberek ezt a személyt Istennek hívják. Vallják, hogy az ember ezzel a lénnyel kapcsolatba léphet, bizalommal lehet felé és ez a személy lesz az, aki az élet nagy kérdéseit megoldja. Ennek a műfaja a hit, amely a bizalomra épül. Az a hit, amellyel egy valaki egy másik személytől várja életének a megoldását. Az ember társas lény, közösségi lény és a vallás kibontakozása közösségben nyeri el a maga egészét, a maga teljességét. Az általános vallásos hit tehát egy meggyőződés egy isteni hatalomnak a létezéséről. A hívők, akik a hitben művelik magukat és tanulnak, és ismereteket szereznek, kijelentik, hogy tudom, kiben hiszek és tudom, hogy ki az, akinek hiszek. Hogyha valaki az mondaná, hogy nem összeegyeztethető a természettudomány látásvilága és a hit világ, akkor az téved, mégpedig abban, hogy összekeveri a kettőnek a tárgyát. Más a tárgya és a tudási területe a természettudományoknak, és más a hitnek. A természettudomány a hogyanra, a kialakulásra a világ fejlődésére tud részleges válaszokat adni, míg a hit a miértekre, a honnanra, a természettudományos tényekre tud rá kérdezni. Arra tud megfelelő válaszokat adni. A világban sokféle vallás van. Ezek a vallások fejlődésen mentek keresztül. Az ősi népeknek, a görögöknek, a rómaiaknak is voltak vallásaik. Ma a kereszténység, a hinduizmus, buddhizmus, a mohamedanizmus a legelterjedtebb
vallás. A közös ezekben a vallásokban, hogy van egy világot átható felsőbb hatalom, akitől mi emberek függünk, akivel kapcsolatba kerülhetünk itt a Földön imák, szertartások által és a halál után pedig egy új élet következik, amely a legtöbb vallás szerint a földi élet jutalma, vagy büntetése. A vallások tehát az emberiség közös Istenre utaltságáról, Isten kereséséről tanúskodnak. Krisztus korában ezt írja Cicero: - Minden nép között megtalálható az egyértelmű meggyőződés: hiszen mindannyiunk lelkébe van vésve, hogy vannak istenek. Sokan helytelenül gondolkoznak róluk, de eggyek abban, hogy egy isteni erő és egy isteni természet létezését ismerik. A vallások kifejlődésében egyik jelentős és egyik legelterjedtebb vallás a kereszténység. Minden vallásban megcsillan valami az ember legmélyebb kérdéseiből az isteni igazságokról. De ha megismerjük a történelem nagy vallásait az az érzésünk, hogy mindegyik töredékes. A mohamedanizmus például mély hittel imádkozik és tiszteli Istent, de gyűlölettel képes megsemmisíteni azokat, akik másképp gondolkoznak. A hinduizmus, a buddhizmus meg akarja szabadítani az embert minden önzéstől, minden káros szenvedélytől. Ezek a vallások túlságosan elfordulnak az anyagi világtól és valamiképpen az emberi személy megsemmisülésében látják a célt (a buddhizmus nem mindegyik irányzata gondolkodik így). Az előzőkkel összefügg, hogy a különböző vallások egymásnak ellentmondó felismerésre jutnak. Ez is utal arra, hogy 35
gyakran ellentétes oldalról közelítik meg a kérdéseket és ezért válaszaik is egyoldalúak. Például a hinduizmus, a buddhizmus a passzivitásban a világtól való elvonulásban látja a vallás útját. A mohamedanizmus, viszont szükség esetén a véres harcban. A hinduizmus és a buddhizmus számára az örök élet egyfajta szent feloldódás. A mohamedanizmus viszont egyszerűen az érzéki gyönyörök kielégítésében látja a túlvilági örömöket. Számos olyan alapvető emberi, vallási kérdés van, melyre különböző vallásokban sem találunk kielégítő megoldást. Inkább az az érzésünk, hogy a sötétben tapogatózunk. A keresztények azt állítják, hogy ők megtalálták a megoldást. Azt vallják, hogy Isten megszólította az emberiséget Jézus által, és választ adott az élet legfontosabb kérdéseire, az emberiség és a vallások nagy kérdésére. Azt vallják, hogy az ellentmondásokat, melyekkel a világban találkozunk, amelyek megoldását sem vallások sem filozófusok évezredeken át nem találták, Krisztus megoldotta. A keresztény hit igazságáról mindenki találhat írásokat, összefoglaló tankönyveket, amelyek elvezetnek az élet legfontosabb problémáinak megoldásához és a teológia szinte összes elemének megismeréséhez.
Mire alapul a keresztény vallás? A keresztények hisznek abban, hogy Isten maga a végtelen szeretet és igazság, aki lelke legmélyén szereti az embert. Olyan Istenben hisz a kereszténység, aki minden bűn és elesés után újrakezdésre hív, megadja az esélyt a helyrehozatalra, a renovációra, olyan Istenben hisz, aki értelmet ad minden szenvedésnek és értelmetlenségnek, mert ezeknek is van valamilyen céljuk az ember életében. Olyan Istenben hisz, aki győzelemre viszi a világban a szeretetet és az igazságot, elsősorban az emberek lelkében. Olyan Istenben hisz, akiben az ember megtalálhatja a legteljesebb önmagát. Olyan Istenben hisz, aki által megszülethet egy testvéri, közösségi társadalom. Olyan Istenben hisz, aki végül, életünk után úgy hív meg az örök életre, hogy benne s általa megtaláljuk legteljesebb és legtisztább Istenre hivatott emberségünket, minden emberi vágyunk beteljesedését. A hívő keresztények életét ezért hatja át béke és öröm, mert kielégítő és örvendetes választ kapnak az élet megoldhatatlannak, sokszor bonyolultnak, kilátástalannak tűnő eseményére, végzetesnek tűnő nagy kérdéseire.
mm 36
Misztikus születések Az első részben a sejtkutató természettudomány megállapította, hogy az élet egyetlen őstől indult el. Az élet, azóta folytonos és változékony. Ebben az életben az ember különleges helyet foglal el, csak neki van személyenkénti újrateremtése, személyenkénti új élet kezdete a halhatatlan lélek elindulásával, a magzati élet kezdetén. Elérünk a természettudomány határáig, és megállapítható, hogy a természetes, leíró tudományon túl, a világ fizikai leírhatóságán túl, a természetes világon túl van az embernek átlátása, és ezt a túlit hívjuk természetfölöttinek. Az ember szeretne átlépni ezen a határon, a természetes és a természetfölötti határán. Ezen ősi emberi törekvések megismerésében segít a vallás és a néprajztudomány. Benne megismerhetünk különféle ősi rituálékat és szertartásokat. Ezért különféle mítoszok újjászületéseket, beavatásokat, misztikus születéseket próbálnak elérni. Ahhoz, hogy mindezt megtudjuk érteni, kicsit
el kell sajátítanunk a modern kor előtti ember látásmódját, az ősi társadalmak világképét. Ezt nehéz annak a modern embernek megtenni, aki kizárólag történeti tények alapján szeretné megérteni magát, és kizárólag egy szent nélküli világban akar élni. A hagyományos társadalom embere ezen túl lát, és a beavatás segítségével jut el egy új látásmódra. Beavatás alatt általában a rítusok, és szóbeli tanítások olyan együttesét értjük, melynek célja a beavatandó alany vallási, és társadalmi státuszának gyökeres módosítása. Vagyis a beavatás a létezés mikéntjének létbeli megváltoztatásával egyenértékű. A beavatandó újonc megpróbáltatásai végeztével egészen másféle létnek örvend, mint a beavatás előtt, azaz mássá lett. Minden úgynevezett primitív társadalom rendelkezik mitikus hagyományok összefüggő együttesével, vagyis világképpel. Az avatandó előtt ez a világkép tárul fel fokról-fokra a beavatás során. Nem pusztán egy oktatásról van szó a szó modern értelmében. Az
37
avatandó csupán a szellemi felkészülés végeztével válik méltóvá a szent tanításra. Mindaz ugyanis, amit a világról és az emberi létről megtanul, nem alkot a mai kor felfogása szerinti ismeretet, nem nyer a végtelenségig helyesbíthető információt. Számára a világ egy természetfeletti lény műve, isteni alkotás, következésképpen a maga felépítésében szent. Az ember olyan univerzumban él, amely természetfeletti eredetű lévén formájában, sőt olykor lényegében is szent. A világnak története van, a természetfölötti lények megteremtik. Ezt követi a kultúrhérosz, vagy a mitikus hős érkezése, kulturális tevékenysége, kalandjai végül pedig eltűnése. Ez a szent történelem, vagyis a mitológia példát mutat: elmondja miképp jöttek létre a dolgok, de megalapoz minden emberi viselkedést, társadalmi és kulturális intézményt is. Mivel az embert természetfeletti lények teremtették, viselkedésének és természetének summája a szent történelemhez tartozik. Nagyon fontos, hogy ezt gondosan őrizzék és érintetlen formában adják tovább az új nemzedékeknek. Látásmódjukban az ember alapjában véve azért olyan, amilyen, mert az idők kezdetén a mítoszokban elbeszélt dolgok megtörténtek vele. Ugyan úgy, ahogy a modern ember történelmi lénynek az egész emberiség egész története letéteményesének kiáltja ki magát. Az ősi társadalmak embere egy mitikus történelem, az idők kezdetén, a maga idejében végbement események végeredményének fogja fel magát. Ám míg a modern ember tisztán emberi alkotásnak tekinti az
őt megelőző történelmet, s főként azt hiszi, hogy hatalmában áll ezt az idők végezetéig megélni és tökéletesíteni. Ezzel szemben a hagyományos társadalmak emberének szemében minden jelentőséggel bíró dolog a kezdetekben történt. Az összes, tehát teremtő, hatalmas dolog a kezdetekre vezethető vissza, a mitikus időkre. A mítoszokban megőrzött történelem azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk csak látszólag „zárt”. Ha a primitív társadalmak embere beérte volna azzal, hogy a végtelenségig utánozza a mítoszokban megmutatkozó néhány gesztust, nem lehetne magyarázatot adni az idők során felhalmozódott számtalan újításra. Abszolút zárt primitív társadalom nincs. Egyetlenegyet sem ismerünk, amely ne vett volna át kulturális elemeket, amely e kölcsönzéseket követően ne változtatott volna intézményeinek néhány aspektusán; egyszóval amelyeknek ne lenne „történelme”. Csakhogy a modern társadalomtól eltérően ők minden újítást megannyi emberfölötti eredetű „kinyilatkoztatásként” éltek meg. Az avatandók előtt tehát e hagyományos tudás útja tárul fel. Tanítóik hosszan oktatják őket; titkos szertartásokon vesznek részt, egy sor próbatételt állnak ki, s főképp ezek alkotják magát a beavatási élményt: a találkozást a szenttel. A beavatási próbatételek zöme többé-kevésbé átlátszó módon magában foglalja a rituális halált, melyet feltámadás vagy új születés követ. Minden beavatás központi pillanata az a szertartás, amely az újonc
38
halálát, majd visszatérését jelképezi az élők közé. Csak, hogy új emberként, új létmódot kiteljesítve tér vissza. A beavatási halál a gyermekkor, a tudatlanság és a profán létmód végét szimbolizálja egyidejűleg. Az archaikus gondolkodás számára semmi sem jelképezi jobban a „vég”, a végérvényes befejeződés gondolatát, mint a halál – éppúgy, ahogy semmi sem fejezi ki jobban az „alkotás”, a „csinálás”, az „építés” gondolatát, mint a világteremtés. A világteremtés mítosz mintaképül szolgál bármiféle „csináláshoz”. Semmi nem biztosítja jobban egy „alkotás” sikerét, mint ha az alkotások alkotásáról, a világteremtésről másolják. Mi több: minthogy a primitívek szemében mindenekelőtt a világteremtés jeleníti meg az istenek teremtőerejét és következésképpen a szent robbanásszerű megnyilvánulását, a világ és az emberi társadalom megújítása érdekében időről időre megismétlik. A teremtés szimbolikus megismétlése ugyanis magában foglalja az ősesemény újraaktualizálását, tehát az istenek és teremtő energiáik jelenlétének a felidézését. A visszatérés a kezdetekhez azoknak a szent erőknek újbóli működésbe lépésén keresztül fejeződik ki, amelyek annak idején nyilvánultak meg először. Azzal, hogy a világ vis�szaváltozott olyanná, amilyen születése
pillanatában volt, hogy megismételték azokat a gesztusokat, melyeket az istenek legelőször a maguk idejében tettek meg, az emberi társadalom és az egész világmindenség is visszaváltozott azzá, ami akkor volt: tisztává, hatalmassá, hatékonnyá, elbűvölővé, csorbítatlan lehetőségekkel telítetté. A beavatási rítusok forgatókönyvében a „halál” a káoszba való időleges vis�szatérésnek felel meg; vagyis valójában egy létmód, a tulajdonság és a gyermeki felelőtlenség létmódja véget érésének példázatszerű kifejezése. A beavatási halál teszi lehetővé azt a tiszta lapot, a tabula rasa-t, amelyre az egymást követő, az új ember megformálását célzó újabb és újabb kinyilatkoztatások fölírhatók. Lentebb szólni fogunk az új, szellemi életre születés különféle módozatairól. Mondjuk ki azonban már most, hogy igazi emberi létnek ezt az új életet tekintik, mivel ez nyitott a szellemi értékekre. Az, amit a „kultúra” általános, minden a szellemi tevékenységet magában foglaló fogalma alatt érteni szokás, csakis a beavatott számára hozzáférhető. Egyszóval a szellemi életben való részvétel a beavatás során kiváltott vallási élményeknek köszönhetően lehetséges. Az újjászületés, vagy a feltámadás valamennyi rítusa, a bennünk foglalt szimbólumokkal együtt, azt jelzi,
39
hogy az újonc a létezés egy új fokára jutott, amely hozzáférhetetlen mindazok számára, akik nem ismerték meg a halált. Jegyezzük meg az ősi gondolkodásmódnak ezt a sajátosságát: azt a hiedelmet, hogy egy állapotot nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy előzőleg meg ne szüntetnék; jelen esetben anélkül, hogy a gyermek meg ne halna a gyermekkor számára. A „kezdetekhez” egyszóval az abszolút kezdethez: a világteremtéshez való makacs ragaszkodás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahhoz, hogy valamit jól csináljon az ember, ugyanúgy kell eljárni, mint előszörre. Márpedig „előszörre” az a dolog nem létezett, isteni teremtés útján jött létre. Így a maguk idejében (in illo tempore), amikor az a tárgy, állat, viselkedés létrejött, olyan volt, mintha az istenek hatalmánál fogva a lét szökkent volna elő a nemlétből. A szellemi élet „kezdetéhez” elengedhetetlenül szükséges a beavatási halál. Funkcióját abból érthetjük meg, amit előkészít: ez pedig a magasabb rendű létmódra születés. Mint lentebb látni fogjuk, a beavatási halált gyakran szimbolizálja a sötétség, a kozmikus éjszaka, a föld méhe, a kunyhó, egy szörny gyomra. Mindezek a képek inkább egy formák előtti állapotot, lappangó létmódot fejeznek ki, nem pedig a teljes megsemmisülést, ahogy a modern ember használja ezt a fogalmat. A rituális halál e képei és szimbólumai szorosan összekapcsolódva
a csírázással, a magzati állapottal már jelzik, hogy új élet van születőben. Amint bemutatjuk majd a beavatási halálnak nyilvánvalóan más értékei is lehetségesek például belépés a halottak, és az ősök társaságába. Azonban itt is a kezdeteknek az a szimbolikája fedezhető fel, ami a szellemi élet kezdetéé, amit ebben az esetben a szellemekkel való találkozás tesz lehetővé. Az ősi gondolkodás számára tehát az ember nem magától lesz, hanem csinálják, alkotják. Mégpedig az öreg beavatottak, a szellemi tanítómesterek alkotják. Ők azonban csak azt alkalmazzák, amit az idő kezdetén a természetfölötti lények felfedtek előttük. Ők e lények képviselői csupán, sok esetben egyébként meg is testesítik őket. Ahhoz, hogy az ember valóban emberré váljék egy mitikus mintaképhez kell hasonlítania. Az ember ezt a mintaképet akkor ismeri fel önmagában, amikor már nem természeti ember többé, hanem egy példamutató és ember feletti szabály szerint másodszor is meg van csinálva, meg van alkotva. A beavatáskori új szülés, nem természetes szülés, jóllehet olykor szülészeti szimbólumokkal fejeződik ki. Ez a születés olyan rítusokat foglal magába, amelyeket a természetfölötti lények vezettek be. Isteni alkotások tehát, természetfeletti lények hatalma, és akarata hozta létre őket. Nem a természethez tartoznak, hanem a történelemhez. A második beavatáskori születés, nem az elsőt, a biológiait ismétli. Ahhoz, hogy az ember a be40
avatottak létmódjához eljusson, olyan realitásokkal kell megismerkednie, amelyek a természetfeletti lények életrajzához, tehát a mítoszokban megőrződött szellemi történelemhez tartoznak. A mítoszok, miközben úgy tűnik természeti jelenségekről szólnának (például a Nap járásáról), olyan valóságra utalnak, amik már nem a természet valósága, már ahogy ma azt a modern ember ismeri. A primitív ember számára a természet nem egyszerűen természeti, hanem természetfeletti is, tehát szent erők megnyilvánulása, és a természetfeletti realitások titkos írása. A mítoszok ismerete nem azt jelenti, hogy az ember tudomást szerez egyes kozmikus jelenségek szabályszerű voltáról, hanem mindenekelőtt az, hogy megtudja mi történt valójában a világban? Mit csináltak az istenek és a kultúrhéroszok? Megismeri alkotásaikat, kalandjaikat, drámáikat. Ez tehát egy isteni történelem megismerése. Mai szóhasználatban azt mondhatnánk, hogy a beavatás véget vet a természeti embernek, és az avatandót a kultúrába vezeti be. Az ősi társadalmak szemében azonban a kultúra nem emberi, hanem természetfölötti eredetű alkotás. Mi több az ember a
kultúra közvetítésével állítja helyre a kapcsolatot az istenek, és más természetfölötti lények világával, és részesül a teremtő energiájukból. A természetfölötti lények világa az a világ, ahol a dolgok először történtek meg, ahol az első tengeri lény, az első fű, az első fa és az első állat életre kelt, ahol egy-egy, azóta vallásos ismételgetett gesztust először tettek meg. Például először jártak egy bizonyos testtartásban, ültettek el egy ehető gyökeret, mentek vadászni az esztendő egy bizonyos szakában. Ahol az istenek és a héroszok ilyen vagy olyan találkozása lezajlott, elszenvedtek valami csapást, kiejtettek bizonyos szavakat, kimondtak bizonyos normákat. A mítoszok, olyan világba vezetnek, amelyet nem lehet leírni, csupán elbeszélni, hiszen ezek teljes szabadsággal végrehajtott tettek, előreláthatatlan döntések, mesés átváltozások története alkotja. Egyszóval története ez mindannak, ami jelentős csak történt a világ teremtése óta, minden eseménynek, ami csak hozzájárult, hogy az embert azzá tegyék, ami ma. Az avatandót, akit bevezetnek a törzse mitológia hagyományaiba, a világ és az emberiség szent történelmébe vezetik be. Ezért oly lényeges a beavatás az ősi ember ismeretéhez. Feltárja előttünk milyen nyomasztó, olykor a rettegésig növekvő súlyként vállalta magára az ősi társadalmak embere a szellemi értékek megkapásának, és a szellemi értékek átadásának felelősségét (újjászületés). Mircea Eliade 41
E L I A D E , MIRCEA (1907, Bucuresti –1986, Chicago): román vallástörténész és író, az általános és összehasonlító vallástudomány fenomenológiai irányzatának egyik legjelentősebb 20. századi képviselője. A bukaresti egyetemen bölcseletet, Kalkutta egyetemén indológiát tanult. A 30-as évek derekától a bukaresti egyetemen tanított, jelentős politikai és publicisztikai tevékenységet fejtett ki és sorra adta közre regényeit, novelláit. 1940-től Londonban és Lis�szabonban teljesített diplomáciai szolgálatot, 1945-től pedig emigrációban maradva G. Dumézil támogatásával Párizsban taníthatott általános és ös�szehasonlító vallástörténetet. 1956ban lett az általános és összehasonlító vallástudomány professzora Chicago egyetemén, a következő évtizedekben pedig a nemzetközi vallástudományi szervezetekben is jelentős szerepet vállalt. Élete különböző szakaszaiban igen alaposan foglalkozott a jóga, a hindu vallásbölcselet valamint az ázsiai sámánizmus kérdésével, alaposan tanulmányozta számos archaikus és primitív kultúra mitikus és rituális hagyományait, legfontosabb, rendszerező írásai azonban elsősorban az egyetemes és összehasonlító vallástörténet fenomenológiai szintézisének megalkotására irányultak. Így R. Otto fogalmi alapvetéséből kiindulva a val-
lási valóságot a szent és a profán szembesülésének tényeként, a mitikusnak a reálisban való megmutatkozásaként, hierophániák sorozataként igyekezett értelmezni. Hatalmas, bár az indoeurópai anyagot erősen felértékelő és némi román nacionalizmustól és sovinizmustól sem mentes munkásságában a világ minden tájáról összegyűjtött etnológiai és vallástörténeti anyagon igyekezett alátámasztani elméletét, amelyre a vallási szimbólumok világából, vagy a beavatási és átváltozási rítusok köréből hozott bizonyítékokat és alapos elemzésnek vetette alá a csodálatos születések mitológiáját is. Több munkájában is igyekezett a vallási valóság fenomenológiai leírásához alkalmas fogalmi rendszert kidolgozni, amely a mítosz fogalmában, mint a szent megmutatkozásának közvetlen aktusában vélte felismerni a vallási jelenségvilág lényegét, élete utolsó, befejezetlenül maradt művében pedig a fenomenológiai módszerre támaszkodva a vallási valóság egyetemes történetének és morfológiájának áttekintésére is vállalkozott. Hatalmas történeti és néprajzi anyagot feldolgozó írásainak sajátos vonása volt a vallási világ közös és összehasonlítható, archaikus elemei iránti érdeklődés, a modern vallási jelenségek iránti ezzel társuló meglehetős érzéketlenség. Tudományos teljesítményének egyik csúcspontját a monumentális The Encyclopaedia of Religion főszerkesztői munkája jelentette, amely ma a fenomenológiai elkötelezettségű vallástudományi szemlélet mértékadó szintézise. 42
A vallás és a Biblia A vallás eredete általában széleskörű viták, találgatások tárgyát képezi. Hangoztatják azt a nyilvánvaló tényt, hogy az állatoknak nincs vallásuk. Jézus Krisztus idejében 2000 évvel ezelőtt az ember vallási tudata viszont már nagyon magas szinten volt. Ezért feltételezik, hogy a közbeeső időben egy fokozatos, a vallás magasabb formái felé irányuló fejlődésnek kellett végbemennie. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy a vallás kezdetleges megnyilvánulási formái azoknak a mai primitív törzseknek a vallásához hasonlíthatott, amelyek a modern civilizációtól távol eső vidékeken még mindig a kőkorszaki ember fejlettségi szintjén élnek. Ezek a primitív emberek félnek az őserdőben lakó szellemektől, megbíznak a varázslók hatalmában, hiszik, hogy a halottak lelke egy ideig a levegőben lebeg, majd valamilyen formában visszatér közéjük (animizmus). Egyesek természetesnek tartják, hogy a varázslókból később papok lettek, akik a templomokban áldozatot mutattak be, és szent könyveket írtak Az emberek pedig fokozatosan megértették, hogy a vallásban a legfontosabb a szeretet. Jézus Krisztus a kereszténység, a „fejlett vallásosság” megalapítója volt, az az első személy, aki világosan tanította a szeretet elsőbbrendűségét.
Az ember megjelenése Az egyszerű értelem is tudja az ősi filozófiai axiómát: senki sem adhatja azt, ami nincs neki. A MAJOMNAK NINCS bölcs értelme, szabad akarata, önfeláldozásra kész szeretete és halhatatlan lelke. Tehát ezeket nem adhatja, mivel nincs meg neki. A majom nem csinálhat magából embert és nem is alakulhat át önmagától emberré. A véletlenek sorozata sem hozhat létre új létrendet. Az ember csak onnan származhat, ahol van bölcs értelem, szabad akarat, önfeláldozásra kész szeretet és halhatatlan lélek. Mivel az embert ezek a tulajdonságai személlyé alkotják, ezért az eredője is személy. A vallásos emberek ezt a kezdetek előtti létezőt Istennek hívják. Benne van meg a bölcs értelem, a szabad akarat, az önfeláldozásra kész szeretet és a halhatatlan lélek abszolút formában. Ezért Ő, az Abszolútum közölte ezen tulajdonságait a földön élő létezővel, akiből ezáltal ember lett.
43
Egyszerű logikai úton is belátható, hogy az ember nem csupán egy szervezett sejthalmaz, nem is egy szuperfejlett majom, hanem természetfeletti eredetű lény, természetfeletti tulajdonságokkal. A halhatatlan Isten halhatatlan lelkű kreatúrája. Mit mond a Biblia Teremtés könyve? Olvassuk el figyelmesen az első emberek vallásáról szóló bibliai részeket! Általában az okozza a félreéretést, amikor valaki többet akar kiolvasni, mint amennyit a Szentírás valójában mond. A Teremtés könyve szerint az emberi faj egy férfi és egy női egyedtől származik. Tekintet nélkül arra, hogy a tudósoknak igazuk van-e vagy sem, amikor azt állítják, hogy alacsonyabb rendű életformákból fejlődtünk ki. Tény, hogy mindenképpen létezni kellett egy első férfi és egy első női egyednek, akiket már embereknek nevezhetünk, és akik képesek voltak a szaporodásra. Milyen lehetett az első emberpár? Vajon hajtott hátú, és gorillaarcú barlanglakók voltak, akik akkor tették meg az első lépést a civilizáció felé tartó felemelkedés hosszú útján? A Szentírás erről nem szól. Nem tudjuk, hogy őseink fehérek, vagy feketék, magasak vagy alacsony termetűek, hajtott hátú, vagy egyenes tartású lények voltak-e. De a Biblia rámutat három alapvető tényezőjük-
re. Isten a föld porából teremtette az első emberpárt (Ter 2,7) A vegyi elemzések kimutatják, hogy az emberi test szénből, kalciumból, foszforból, vasból, vízből stb. tevődik össze. Zoológiai szempontból az ember az állatok osztályába tartozik, mert rendelkezik az élet „leheletével”, mint a mező vadjai és az ég madarai s minden, ami a földön mozog. (vö: Ter 2,7;1,30). Az első embert az különböztette meg az állatoktól, hogy Isten a saját hasonlatosságára teremtette őt (Ter 1,26-27) felszabadítva a faji keret kötöttsége alól. A Biblia nem tulajdonít jelentőséget az ember egyenes tartásának, sem pedig agya terjedelmének, beszélőképességének vagy értelmi kapacitásának. Végül is létezhettek hajtott hátú, kisméretű ag�gyal rendelkező és beszélni alig, vagy egyáltalán nem tudó emberi lények is, akik mégis emberek voltak. Az embert kizárólag az a tény teszi emberré, hogy Isten a saját hasonlatosságára (bölcs értelem, szabad akarat, önfeláldozásra kész szeretet és halhatatlan lélek) teremtette őt. Ezen tulajdonságok és az ezekből fakadó képességek tesznek hasonlóvá Istenhez. Nem vagyunk mindenhatók, és nem tudunk egyszerre több helyen jelen lenni. De ha akarjuk, jól tudjuk ezen isteni képességeinket használni. Például képesek vagyunk megérteni Isten szavát, fejlődni, látni és elérni végső célunkat stb. (Ter 2,16-17;3,9-13).
44
A vallás kezdetei A vallás eredetét kutatva vissza kell térnünk azokhoz az emberi lényekhez, akik már képesek voltak engedelmeskedni Isten szavának. Kezdetben bizonyára őszintén szerették Istent, és természetesen egymást is. A Teremtés könyvének 3. és 4. fejezetében olvassuk, hogy ezt a szeretetet a bűnbeesés rontotta meg. A bűn megjelenése előtt az embernek nem volt szüksége sem templomokra, sem papokra, sem áldozatok bemutatásra. A Teremtés könyvének 4. fejezetében azonban Káin és Ábel már áldozatot mutatnak be Istennek. Ábel áldozatát az Úr elfogadja, de Káin áldozatára nem tekint, hiszen jól ismeri mindkettőjük belső indítóokait. Ezzel lassan megrajzolódnak az Isten felé visszavezető út körvonalai. A bűnös ember csak őszinte bűnbánattal, valamint az áldozati állat vérének kiontása által közelítheti meg ismét Szent Teremtőjét. Mert a bűn visszavonhatatlanul az Istentől való elszakadást eredményezi, ami azonos a halállal. Kezdetben a családfő, vagy a törzsfőnök mutatta be az áldozatot. Az Egyiptomból való kivonulás után Mózes pappá szentelte Áront és utódait. Ettől kezdve a papok végezték a reggeli, az esti, a heti és a havi áldozatok bemutatását. Néhány évszázaddal később, Salamon korában építették fel a jeruzsálemi templomot. Izraelben Kr. u. 70-ig maradt fenn az
áldozatok bemutatásának gyakorlata. Az Ószövetség idejében minden egyes állat megölésének meghatározott vallási jelentőséget tulajdonítottak. Jézus Krisztus kereszthalálával megszűnt az állatáldozatok értelme, hiszen egyetlen kereszthalálával egyszer és mindenkorra megváltotta az emberiséget az örök haláltól és visszavezette az Istenhez a Mennyi Atya házába. A vallás fejlődése A Szentírás szerint az emberek eredeti vallása monoteizmus - egyistenhit volt. Az állatáldozat pedig a bűnbocsánat és az Istenhez való visszatérés lehetőségét jelezte. Ezt tudva könnyebben megérthetjük a vallástörténet következő fejezeteit. Az Ószövetség számos példával igazolja, hogy az ember újra és újra a politeizmus (több istenhit) kísértésébe és bűnébe esett. Lábán (Jákob nagybátyja) vallása például jellegzetes politeista hit volt. Ugyanebben a korszakban, Indiában is a több istenhit képezte a legelterjedtebb vallást. Az Iliász és az Odüsszeia pedig a Homérosz kori görögök összetett politeizmusát világítják meg. A Teremtés könyve A Teremtés könyve egy világméretű drámát ír le. Isten kezdetben egy jó világot teremtett meg. Aztán megalkotta teremtő műve koronáját, az embert. A Teremtés öt könyvének bevezető 45
része (Ter 1-11) bepillantást nyújt, az emberiség történetének első évezredeibe. Rámutat arra, hogy mindaz, amit az Isten jónak teremtett, azt megrontotta a Teremtővel való egyenlőségre törekvő ember bűne. Végül minden megsemmisült a nagy vízözönben. De Isten Noé családján keresztül megmenti az emberiséget. De a vízözön sem változtatta meg az emberi természetet. Az új kezdet hamarosan a bábeli zűrzavarral és a népek szétszóródásával folytatódott. A 12. fejezetben a hangsúly az emberiség általános történetéről Ábrahám és utódainak történetére terelődik. Isten nem akarja eltörölni a Föld színéről mindazt, amit teremtett. Egy kiválasztott személy és útódai által fogja megújítani a világot. A Teremtés Könyvében végigkísérhetjük Ábrahám, Izsák, Jákob és József történetét. Ez még mindig csak a kezdete Isten nagy tervének az emberiséggel kapcsolatban. A terv lépésről-lépésre fog kibontakozni a Szentírás oldalain, egészen a Jelenések könyvének utolsó soráig. A világ teremtése Ter 1,1-2,4 A világteremtés nagy drámája Isten megjelenésével veszi kezdetét. A bibliai író nyelvezete egyszerű, de ugyanakkor eleven is, megrázó képekkel eleveníti meg a teremtő aktust és az alaktalan tömegből élettől pezsgő földdé változó világot. De ez nemcsak költészet.
Ha figyelmesen olvassuk, jobban meg fogjuk érteni önmagunkat is világunkat is. -A világ és az élet keletkezése nem a véletlen műve. A Teremtő - maga Isten. - Mindent, ami létezik Isten teremtett. - Minden, amit Isten alkotott jó volt. - Isten teremtésének csúcspontja az ember. - Az ember két szempontból különbözik a többi teremtménytől, egyedül őt teremtette Isten saját hasonlatosságára, és rábízta a többi teremtény feletti uralmat. - Isten hat napon át alkotott, a hetedik napon pedig megpihent. Példáját az embernek is követnie kell. (ezért osztotta a szerző „6 napra” a teremtői munkát). A biblia szerző hat nap eseményeibe foglalta bele a teremtést. A nyolc teremtő aktus mindegyike ezekkel a szavakkal kezdődött: „Aztán szólt az Isten…” 1. NAP: Világosság és sötétség. (nappal és éjszaka) 2. NAP: A Föld légköre (Égboltozat az Ég vizeivel) 3. NAP: A szárazföld és a tenger elválasztása (Növények és fák) 4. NAP: A Nap, a hold és a csillagok. (Évszakok, napok, évek) 5. NAP: Tengeri állatok és madarak 6. NAP: Szárazföldi állatok. Az ember 7. NAP: A teremtés befejeződik, Isten megpihen. Az eseményeknek ez a leírása a világot
46
szemlélő korabeli ember nézőpontját tükrözi. A Teremtés könyve természetesen nem ad természettudományos leírást. A szöveg például először említi a világosságot és a sötétséget, és csak azután a Napot és a csillagokat. Ezt a beszámolót mindenki megértheti, mind az ókor műveletlen embere, mind pedig korunk gazdag természettudományos ismeretekkel rendelkező tudósa. A teremtéstörténet nem geológiai, vagy biológiai tanulmány. A Biblia nem említi, hogy mikor zajlott le a teremtés. A szöveg nem részletezi hogyan teremtette Isten a Földet és rajta az életet, vagy, hogy mindez meddig tartott. Vannak, akik a napokat helytelenül szó szerint értelmezik. Mások a hét napban Isten alkotó hatalmának, elégedettségének, a teremtés tökéletes harmóniájának és egyszerűségének jelképét látják. Saját képmására teremti az embert (1, 27). Az összes teremtmény közül csak az ember (mint férfi, mint nő) hasonló Istenhez. Akárhogyan is értelmezzük ezt a kijelentést, mindenképpen azt jelenti, hogy az ember különbözik az állattól, és különleges kapcsolata van Teremtőjével. Isten hatalmat adott neki, hogy uralkodjon minden teremtménye felett. Az Istenhez való hasonlóságot még a bűneset sem semmisítette meg teljesen. Az ember továbbra is erkölcsi tudattal rendelkező, alkotó tevékenységre képes, értelmes lény maradt, és továbbra is uralkodni tud környezete felett. Ha az embert azonosítjuk az állattal, ez azt jelenti, hogy a legnagyobb értéket, az Istenhez való hasonlóság méltóságát
csorbítjuk meg. A Teremtés könyve nem ad természettudományos magyarázatot a világ keletkezéséről, hanem mítosztalanít. Megcáfolja a korabeli sok istenhívő vallások hiedelmeit. Tagadja, hogy bármi más „teremtményisten” legyen. Tehát a Nap, a hold, a csillagok, a mitikus állatok, a totemek, sőt az emberek sem istenek stb. Állítja, hogy csak egy Isten van, aki teljes szabadságában, önként, szeretetből teremtette a világot. Más teremtéstörténetek Több ókori nép különböző teremtéstörténetei maradtak ránk, azt sugallva, hogy a Teremtés könyve nem más, mint ezeknek az elbeszéléseknek a héberek hitére alkalmazott változata. Népi történetek a világ minden tájáról. A Teremtés könyvének 1. és 2. fejezetében olvassuk hogyan alkotta meg Isten az embert. Számos más ókori elbeszélés maradt ránk, amelyek vagy ugyanazon cím alatt, vagy külön-külön a világegyetem és az ember eredetét mondják el. Ezekben az irodalmi emlékekben több közös vonást lehet felfedezni. Általában beszámolnak arról, hogy a teremtés előtt is létezett egy istenség, hogy a teremtést az istenség parancsszava indította meg, és hogy a teremtés az emberben érte el tökéletességét. Az istenség saját képmására, agyagból formálja meg az embert. A sokistenhivő vallások teremtéstörténetei felvázolják az istenek családfáját is. Első helyen mindig az első istenpár vagy egy önmagát teremtő istenség áll, 47
s ezektől származik az összes többi istenség, és az ember. Maguk az istenek általában természeti erőket, elemeket jelképeznek, vagy irányítják azokat. Egyes népek hiedelmei szerint az anyagi világ és ennek olyan alapelemei, mint pl.: a víz, vagy a föld, öröktől fogva léteztek, és belőlük keletkeztek az istenek. Ezzel szemben más népek minden létezőt az örökkévaló istenségek alkotásainak tartottak. Mindezeket a véleményeket a természet világának primitív megfigyelései logikus értelmezése alakította ki. A halál és a bomlás folyamata például magától értetődően arra enged következtetni, hogy az embert agyagból alkották. Egyáltalán nem bizonyos azonban az, hogy a hasonló elképzelések mind ugyanabból az ősforrásból származnak. A világ különböző tájain kialakult teremtéstörténeteket nem vezethetjük vissza ugyanazokhoz a közös tényezőkhöz, s ez azt jelenti, hogy különböző forrásokból alakultak ki. Közel-Keleti teremtéstörténetek Mindazonáltal érdemes összehasonlítani a Teremtés könyvét az ószövetségi kor világának más teremtéstörténeteivel. Az ókori közel-keleti népek teremtéstörténetei csupán néhány alapvető vonásban egyeznek meg a Bibliával. Ilyen például az égboltozat szétválasztás a Földtől, vagy az ember agyagból való teremtése. A régi babiloni irodalomban mégis meglepő hasonlóságra bukkantunk. Amikor ezt
az irodalmat elkezdték európai nyelvekre fordítani, a szakértők körében elterjedt a vélemény, hogy voltaképpen a babiloni teremtéstörténetek képezték a héberek hitének alapját. Csak később, a többi szöveg feltárására és a régebben is ismert iratok újraértékelése után derült ki, hogy sok elfogadott hasonlóságnak nincs reális alapja. A „Babiloni teremtéstörténet”, amelyet általában a bibliai teremtéstörténettel hoznak ös�szefüggésbe, csupán egyike a hasonló jellegű mezopotámiai műveknek. Keletkezése előtt, de utána is a mezopotámiai szerzők írtak más népszerű elbeszéléseket erről a témáról. A Babiloni teremtéstörténetet Babilon istene, Marduk tiszteletére írták, a Kr. e. 2. évezred vége felé. Az elbeszélés Tiamattal, a vizek anyaistennőjével kezdődik (Tiamat nevét, a babiloni és a héber nyelvi kapcsolatok alapján a héber „mélység” szóval hozták ös�szefüggésbe). Tiamattól származtak az istenek. De az anyakirálynőt bos�szantotta gyermekeinek ricsaja, harcba szállt velük és Marduk megölte. Teteméből keletkezett a világ. Az istenek ezután megteremtették az embert, hogy elvégezze helyettük a föld rendben tartásának fáradságos munkáját, hogy ők maguk nyugodtan pihenhessenek. A szerkesztők régebb keletű szövegek alapján állították össze ezt a történetet. Az archeológusok találtak is ilyen korábbi szövegrészleteket, amelyek ugyanezt a témát dolgozták fel. A legtöbb írott emlékben gyakran ismétlődik egy közös motívum: az istenek ezért teremtették az embert, hogy 48
felszabadítsa őket a munka fáradságos terhe alól. A „Babiloni teremtéstörténetben” szereplő istenek csatájának nincs ószövetségi megfelelője. Az első ember eposza A babiloni Atrahaszisz eposz is a bibliai teremtéstörténethez hasonló elemeket foglal magába. Az emberiség és az emberi társadalom kezdeteit írja le, és utal a meglévő világrendre, de magával a teremtéssel nem foglalkozik. Leírja, hogy a földet kezdetben alacsonyrendű istenek öntözték, akik hamarosan fellázadtak nehéz sorsuk miatt. A fáradságos munka terhe alól az emberteremtés mentette fel őket. Az ember ugyanis művelte a földet, s mindaddig nyugodtak voltak, amíg teremtményeik ricsaja nem kezdte zavarni őket. Ekkor, hogy megszabaduljanak a zajtól, vízözönnel sújtották a földet. Az Atrahaszisz eposz több szempontból meglepően hasonlít a Teremtés könyve 2.-8. fejezeteinek tartalmára. Mindkét szöveg hangsúlyozza, hogy az ember Isten alkotóeleméből lett teremtve. Mindkét szöveg leírja, hogy az ember feladata a Föld megmunkálása volt. Az emberiség –
egyetlen család kivételével - mindkét könyvben vízözön által pusztul el. De tegyünk említést a különbségekről is: az Atrahaszisz- eposz embere kizárólag a munka miatt lett teremtve a mű nem beszél egyetlen Ádámról sem, pedig, az asszony teremtéséről, nincs benne szó, sem az Édenkertről, sem bűnbeesésről. Tehát voltaképpen nem tartalmaz semmilyen erkölcsi tanítást sem. A szöveg csupán az emberek sorsának alakulását mutatja be. S az Atrahaszisz eposz olvasója nem tehetett mást, kénytelen volt elfogadni, hogy az ember sorsát reménytelenség szövi át. Egy másik változat a vízözön előtti királyok listáját tartalmazza, akiknek életkora még a Teremtés könyvének 5. fejezetében említett pátriárkák életkorát is meghaladja. A babiloni írok a vízözönt tekintették a történelem legjelentősebb eseményének. Mindezt egybevetve megállapíthatjuk, hogy a Teremtés könyve és az Atrahaszisz- eposzra épülő babiloni hagyomány valószínűleg ugyanazokat az eseményeket írják le. A mezopotámiai elbeszélés fő tartalma a dolgozni nem akaró, isteneket helyettesítő ember témája.
49
Népi hagyomány és kinyilatkoztatás A hasonló mozzanatok azonban nem annyira hasonlóságot, mint inkább a Biblia és a különböző teremtéstörténetek mondanivalója közötti erkölcsi világszemléleti különbséget domborítják ki. A bibliakritika képviselői megpróbálták ugyan bebizonyítani, hogy a Teremtés könyve más ókori teremtéstörténetek alapján íródott, de ennek az elméletnek nincs értelme, mert az álláspontokban, és a tartalomban való különbség világosan rámutat a Szentírás isteni ihletettségére, Istentől való származására (kinyilatkoztatás). Összefoglalva. Valóban létezik hasonlóság a bibliai és más teremtéstörténetek között, de áthidalhatatlan a köztük lévő tartalmi különbség. A vízözönről például nemcsak a Szentírás ír, hanem a pogány mítoszok, így a ,,Gilgameseposz'' is. A két leírás között sok formai hasonlóság van. De lényegiek a tartalmi különbségek. A Gilgames-eposz haragvó, gonosz istenségekről ír, akik ostoba bosszúból küldik a vízözönt a
50
földre. Azután maguk is megbánják, amit tettek, de már nem képesek elzárni az ég csatornáit. -- Ebben a szemléletben az emberiség gonosz istenségek kényének-kedvének van kiszolgáltatva. -A Biblia Istene ezzel szemben igazságos: gondját viseli az igazaknak, s a gonoszokat bünteti a vízözönnel. (Arra a kérdésre, hogy miért sújtja a szenvedés az igaz embereket is, ez a kor még nem ismerte a választ. Ezt csak Jézus adta meg). A Szentírás és a természettudomány A Szentírás írói úgy gondolkoztak, mint a kortársaik. Mondanivalójuk szemléltetésére is az általuk ismert ókori világképet használták fel. De a Szentírás, a kinyilatkoztatás nem tudományos ismereteket akar közölni, hanem vallási igazságokat: Isten szeretetének és az ember helyes életének titkait. -- Tehát a Szentírás nem foglal állást természettudományos kérdésekben: ezért nem is kerülhet szembe a természettudománnyal. A természettudomány ma már túlhaladhatja a 3000 évvel ezelőtti világképet. De a Szentírás kinyilatkoztatott vallási mondanivalója ettől függetlenül ma is érvényes. mm
Jézus születése Régi Karácsony Illatos fenyőfa állott a szobában Lelki szemeimmel mindig-mindig láttam Hogyan gyújtotta meg a jó Anyám a lángot S teremtett várva-várt szép mesevilágot. Milyen szép este volt! Kinn hópelyhek szálltak Gyermeki szívemben égtek furcsa vágyak! Drága édesanyám! Milyen boldog voltam! Azóta így látom, ébren és álmomban. Szép volt a gyermekkor! A csodás szenteste Mikor gyermekszívünk áhítattal leste A csodás estének varázslatos fényét. Lelkem most is hordja ennek emlékét. Pásztorok imádása Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt az éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszer csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket: „Ne féljetek, mert nagy örömöt adok tudtul nektek, és majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket. Egyszeribe mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a Földön az Istennek tetsző embereknek.” (Lukács evangélium)
Hosszú évek teltek. Bár még most élne! Most is övé lenne a karácsony fénye! És mikor szentestén gyúl a gyertya lángja, Mindig rá gondolok, jó Édesanyámra! De az édesanyák, ők örökké élnek! Most őket ragyogják csodás égi fények, Most is teljesítik minden igaz vágyunk, Most is fogják kezünk, hogy jó úton járjunk. Tudom, érzem él még! Most is itt van velem! A varázsfenyőhöz ő vezeti kezem. Együtt imádkozunk most, és majd mindenkor. Mert mindig velem lesz! Minden Karácsonykor! D. Tóth Sándor
51
A szent éjszaka Mikor ötéves voltam, nagy bánat ért. Nem is hiszem, hogy volt azóta nagyobb bánatom. Úgy történt, hogy meghalt a nagyanyám. Azelőtt mindennap ott üldögélt a sarokdíványon és mesélt nekünk. Úgy emlékszem, mintha nagyanya mindig csak ott ült volna, és mindig csak mesélt volna, reggeltől estig, mi gyermekek pedig körülötte ültünk, és úgy hallgattuk. De szép napok voltak ezek! Egy gyermekemnek sem volt olyan jó dolga, mint nekünk. Már nem nagyon emlékszem, milyen is volt a nagymamám. Arra azért visszaemlékszem, hogy szép, fehér haja volt és mindig előrehajolva ment és hogy többnyire üldögélt és harisnyát kötögetett. Arra is emlékszem még, hogy amint elmondott egy mesét, akkor a fejemre tette a kezét és így szólt: - És ez mind-mind igaz, akár csak, hogy én most látlak és te látsz engem. Arra is emlékszem még, hogy olykor énekelni is szokott, de ezt nem mindennap tette. Az egyik ilyen ének a lovagról meg a hablányról szólott és ez volt minden vers refrénje: A tenger felett zúg, zúg a hideg szél. Azután emlékszem még arra a gyermekimádságra, egy zsoltárversre, amire ő tanított meg. A mesékre, melyeket elmondott, csak nagyon homályosan, alig hogy vissza tudok emlékezni. Egyetlen egyre azonban olyan világosan emlékszem, hogy most is eltudnám mesélni. Jézus születé-
séről szól a mese. Ennyi az egész, ami a nagymamámra emlékeztet, persze azon a nagy szomorúságon kívül: bizony erre emlékszem a legjobban, hogy már nincsen közöttünk. Oly világosan emlékszem vissza erre a reggelre, midőn a sarokdívány üresen állott, és sehogy sem tudtam megérteni, hogy mikor is lesz vége ennek a napnak. Bizony erre jól emlékszem és ezt sohasem fogom elfelejteni. Arra is emlékszem, hogy minket gyermekeket bevezettek hozzá, hogy megcsókoljuk a halott kezét. És mi úgy féltünk, de valaki azt mondta, hogy most utoljára van alkalmunk megköszönni nagyanyának azt a sok örömöt, amivel minket megajándékozott. És visszaemlékszem arra is, hogy vitték ki az udvarról azokat a meséket és dalokat, hosszú fekete koporsóban, és hogy azok nem tértek soha többé vissza. Úgy éreztem, hogy valami kiszakadt az életemből. Mintha egy szép elvarázsolt világ kapuja zárult volna be előttem, ahova ezelőtt szabadon járhattam ki és be. Most már nem volt senki sem, aki ki tudta volna nyitni előttem ezt az ajtót. Azután emlékszem, hogy megtanultunk lassan játszani bábukkal és autókkal, mint a többi gyerek, és ekkor talán úgy látszott, hogy nem is hiányzik többé a nagymama, vagy talán meg is feledkeztünk róla. De még ma negyven év múlva is, mikor itt ülök és Krisztusról szóló legendákat gyűjtöge52
tek össze, melyeket keleten hallottam, felújul bennem az a kis mese Jézus születéséről, melyet a nagyanyám szokott elmesélni. És így kedvem támad, hogy még egyszer elmondjam, hogy ez is bele kerüljön a gyűjteményembe. Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk, mert egyikünk nagyon fiatal volt, másikunk nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a misére, és nem gyönyörködhettünk a sok szép égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanyó mesélni. - Volt egyszer egy ember - mondta, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki nem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abba az irányba vándorolt tovább, és meglátta, hogy a tűz kinn a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt
a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük felborzolódott a hátukon, hogy fehér foguk élesen villog a tűz fényében és hogy neki rohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedtek volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van, a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. Egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok nagyanyám? - kérdeztem. Azt
53
majd meghallod nemsokára, mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet. - Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre. Mikor nagyanya idáig jutott ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám miért nem akarta a bot eltalálni az embert? Nagyanya nem is foglalkozott a kérdésemmel, hanem tovább folytatta a mesélést. - Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá:- Jó ember segíts rajtam, és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt és
a kisdedet. A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg őt, meg a juhokra melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni, amit kért. - Végy csak amennyi kell!- mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és ezért újból bíztatta: - Végy csak amennyi tetszik,- és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem tud tüzet vinni magának. Az ember azonban lehajolt és puszta kézzel néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg , amikor hozzányúlt, sem a köpenyét. Erre már
54
harmadszorra szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó miért nem akarta a parázs megégetni, annak az embernek a kezét? - Mindjárt meghallod, mondta a nagyanya és tovább folytatta. Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott. Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál, a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle? Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt. - Én nem mondhatom meg, ha magad nem látod. - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse feleségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit jelentenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát hátáról a zsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alighogy megmutatta, hogy jószívű is tud lenni a szemei egyszerre fölnyíl-
tak és olyat látott, amit eddig nem láthatott, és olyat halott, amit addig nem hallhatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte és mindegyiknek hárfa van a kezében, és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám, és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kinn a hegyen és ott lebegtek fenn az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vígasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha nem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek. Midőn idáig jutott el a nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket. Majd kezét a fejemre téve, így szólt a nagyanyám:- Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét. Zelma Lagerlöf 55
Az ember születése
Úgy történt, hogy ikrek fogantak az anyaméhben. Ahogyan növekedtek, úgy növekedett hálás örömük is. - Hát nem nagyszerű, nem csodálatos, hogy élünk?- szólalt meg az egyik. Így kezdték világukat megismerni. Amikor pedig felfedezték azt a bizonyos zsinórt, amely anyjukhoz kötötte és táplálta őket, lelkendező örömben törtek ki: - Milyen végtelen az anyánk szeretete, hogy saját életét osztja meg velünk! Így teltek a napok, a hetek, a hónapok. Aztán egyszer csak észrevették, hogy nagy változások történnek. - Mit jelentsenek ezek a változások?- kérdezte egyikük. - Ez azt jelenti, hogy hamarosan elhagyjuk majd ezt a csodálatos világot…- morfondírozott a másik. - De én egyáltalán nem akarom elhagyni ezt a világot!- csattant fel a másik-, én örökre itt szeretnék maradni. - Hát, nincs más választásunk, mennünk kell - felelte a testvére, és még, kissé bizonytalanul hozzátette: talán mégis van élet a születés után…
56
- Ugyan már, hogyan lehetne?!- ellenkezett a testvére. – El fogjuk veszteni az éltető zsinórt és anélkül meg hogyan lehetne életben maradni? Meg aztán mások is voltak már előttünk itt, azoknak is el kellett menniük, de egyikük sem tért vissza sohasem. Egyikük sem mondhatta meg, hogy valóban lenne élet ott kinn is… Nem, hamarosan közeledik a vég, hidd el! Egyre lehangoltabb lett, végül kifakadt: - Ha a fogamzás a születéssel végződik, mi értelme van egyáltalán ennek a méhen belüli életnek? Teljesen értelmetlen az egész. Sőt, még az is lehet, hogy az a bizonyos anya nem is létezik. - De hát léteznie kell - ellenkezett a másik -, hogyan kerülhettünk volna különben ide és maradhattunk volna életben eddig? - Láttad te valaha is ezt az úgy nevezett anyát? Lehet, hogy csak a képzeletünk szülte. Mi találtuk ki, hogy jobban elviseljük ezt az életet itt… Így teltek utolsó napjaik az anyaméhben. Kétségek, félelmek gyötörték őket. Aztán elérkezett a szülés ideje. Amikor az ikrek elhagyták eddigi világukat, szemük kinyílott, rácsodálkoztak az új világukra. …és amit ott láttak, az minden képzeletüket messze felülmúlta… Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. (Szent Pál Rómaiakhoz irt levele, 8,38 ) Szabóné Takács Mária
A királyfi három bánata Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok..
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna S ezer hálamalom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem, így is kevés volna.
A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot.
Hogyha a Föld minden színmézét átadom, az ő édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom. Mécs László
Maga adta nékem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét. hogy egyszer a Földnek bennem kedve teljék. Isten tudja honnan, palástot kerített, aranyos palástot vállamra terített fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza, ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, mint királyi ember, királyi urának. Amerre én jártam kövek énekeltek, Mert az édesanyám izent a köveknek, Szíve ment előre, előttem követnek. Amíg ő van, vígan élném a világom Nem hiányzik nekem semmi e világon, három bánat teszi boldogtalanságomat. Az egyik bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok- sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni. A másik bánatom: hogy ő majd holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább volna, kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Uram, Te megvizsgálsz, és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e, vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek, vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Te alkottad veséimet, Anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, Létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírtad őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük. Vizsgálj meg, Uram, vizsgáld meg szívemet, tégy próbát és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e a gonoszság útján, és vezess el az örök útra! 139. Zsoltár
57
Jelenlét
Gyermekek Uram! Szétválasztottad a nemeket, hogy az örök keresésben lelkünk legmélyebb húrjai összecsengjenek, Az összecsendülésből gyermekek születnek. De előítéleteim, félelmeim és gyűlöleteim borítják el ezt a tiszta elmét Bombavetőim a széles sötét árnyait, szép szándékaink hiábavalóságát példázzák. És, ha felnő nemes tettekre készen szervezett mészárlásra taníttatom, legszebb éveit erkölcsi iszapba fojtva.
Isten jelenléte olyan titokzatos, mint a csendes, esti szellő. Honnan indult el? Mi indítja el? Mikor indul? Senki nem tudja. „Egy szép napon az ember arra ébred, hogy érzékeny lett a mindenütt kiáradó isteni lét megragadására.” Valami belső ragyogás hatja át a világot. Olyan érzések, gondolatok, vágyak születnek meg az emberben, melyek előtte nem voltak benne. Új módon fogja fel az egész létet. Felismeri, hogy minden mögött Isten van jelen. Elindul benne a vágy, hogy minél mélyebben megismerje ezt a jelenlétet, és odaadja magát neki. Ezzel a jelenléttel új íze lesz a létnek, mely ugyanakkor belső növekedést ad. Teilhard de Chardin, jezsuita pap, teológus, paleontológus
Uram mentsd meg a gyermekeinket. Mentsd meg értelmüket, hogy romlottságunk ne rontsa meg őket. Mentsd meg életünket, hogy fegyverek melyeket mások ellen kovácsolunk, ne őket pusztíthassák, hogy jobbak lehessenek szüleiknél, hogy építhessék önnön világukat, a szépség, tisztesség, összhang, jóakarat és méltányosság világát. Melyet a béke és a szeretet kormányoz Mindörökké. Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudós
58
A gyermek születéséhez kapcsolódó hagyományok A paszit Vörsön Magyar értelmező kéziszótár szerint a paszita egy keresztelői lakoma (Vörsön: paszit) Kövér János, aki 1815-1842-ig volt vörsi plébános írja a Historia Domusban, a „Vörsi Plébánusok névsora” című fejezetben: „Domaniczki János: - 1720-ban jött és elment 1724-ben Tapsonba, onnét pedig Szilba, hol Vice Öspörös volt… Apró tsöprő jegyzései mutattyák, hogy szorgalmatos ember volt: bár ezen jegyzékek el ne szakadoztak volna! Vannak írásaiban némelly különösségek, mellyek az akkori idő szokásaira mutatnak, példának okáért: „1720. november 18-án keresztelték meg a törvénytelen Mártont, akinek anyját, Német Ilonát a négyszögletes oszlopok között vezették be… A kereszteléskor a keresztszülőkön kívül említtetnek: a szertartáson jelen levők és tanúk, ami kétségkívül a születésen és az újra születésen való örvendezésre mutat, amint valaha örvendeztek Keresztelő Szent János születésén. Ezen örvendezők számára készült osztán a paszit, vagyis az örvendező lakodalom, aminek itt (Vörsön T.D.) már tsak a neve van, de az öreg Tsinyátt György sokszor emlegette.”
A későbbiek során aztán ismét felelevenítették a faluban ezt a régi hagyományt. Erre Simon Rudolfné (vörsi lakos) így emlékezik vissza: „Régen sok gyermek született, mégis nagy ünnepnek számított a falusi családokban a gyermekáldás. A katolikus szülők a jövevényt már a szülést követő két-három napban igyekeztek megkeresztelni, nehogy a gyermek „pogányként” haljon meg, mivel abban az időben nagy volt a gyermekhalandóság. A család már jóval a szülés előtt meghívta a leendő keresztszülőket, ami nem kis kitüntetésnek számított. Emlékszem, hogy Simon Jánosnéval lovas kocsival vittük Sávolyra a paszitot. Volt a kosarakban az égadta világon minden: húsleves, főtt hús, mártás, fasírozott, sült- és rántott hús, sütemények, kuglóf, torta. Egyszóval nagy vendéglátás volt. Máskor meg jó messzire, Pogányszentpéterre utaztunk férjemmel, akinek egy legénykori vörsi barátja nősült
59
oda. Kanizsáig vonattal m e n tünk, onnan meg busszal t o v á b b. A komakosárral nem volt bajunk a hosszú út alatt, csak a diótortából készült babakocsit féltettem a rázós úton, nehogy összetörjön. Az is megtörtént, hogy egy cigánycsalád hívott meg bennünket keresztszülőnek. Kint laktak a Szegerdő és Vörs közötti erdőszéli cigánytelepen. Oda is kivittük a paszitot. Mit mondjak, olyan rendben tartották a félig földbe vájt putrit, hogy csak no. Mindent vittünk azoknak is, mert rendes, dolgos család volt, később Battyánban vettek házat. Cziráki Antalné (vörsi lakos): Nekem gyerekkori pajtásom volt a Kruppai Amika, ezért elhatároztuk, hogy „cserébe” keresztszülőnek hívjuk egymást. Mikor aztán férjhez mentünk és születtek a gyerekek, a keresztelőkön nagyon sok mindennel vendégeltük meg egymást. Teljes ebédet vittünk egy nagy kosárban, még bort is. Aztán hogy komák lettünk, már nem tegeződtünk, hanem komám uramnak, komám as�szonynak szólítottuk egymást. Sajnos lassan eltűnnek ezek a régi szép szokások. Most legfeljebb egy vacsorára hívják meg a keresztszülőket, akik valami bolti ajándékot visznek az újszülöttnek. Tóth Dénes
Keresztelési hagyományok Holládon “A világ minden gyermekkel újra kezdődik…”
Egy gyermek születése minden családban fontos pillanat. S minden vidéken, s akár falvanként is más-más hagyományok, szokások éltek. A család és az anya számára fontos volt, hogy biztonságban hozza világra gyermekét. Hollád község szerencsés helyzetben volt, tanult bábaasszony lakott a faluban, aki segített a szükséges időpontban. A bába a gyermek születésekor meghintette szenteltvízzel a gyermeket. Minden házban tartottak ugyanis szentelt vizet. Ezzel a gyermek „védve” volt a keresztelőig. Sajnos gyakori volt a csecsemőhalálozás. Emiatt nagyon fontos volt, hogy a szülés után 1-2 nappal elvigyék a gyereket a templomba megkeresztelni, nehogy a gyermek, úgymond, pogányul haljon meg. Keresztszülőknek a legközelebbi roko-
60
nokat választották. Ünnepélyesen kérték fel őket, visszautasítani nem volt illendő, s akit felkértek, nem is tették meg, s általában vissza is hívták egymást keresztszülőnek. Ezután már leggyakrabban komának, komaasszonynak szólították egymást. A gyermeket már 1-2 naposan elvitték a templomba, megkeresztelni. Mivel Holládon korábban nem volt templom, a szülők és keresztszülők lovas kocsival mentek át Vörsre, ahol megkeresztelték a gyermeket. Az anya, addig, amíg gyermekét nem keresztelték meg, nem hagyhatta el a házat. Szokás volt a gyermek születése után egy héten belül paszitot vinni a családnak. Ez úgynevezett keresztelőlakoma, amelyben rétest, süteményt, húst, levest vittek. Nem volt szokás ezen felül nagy lakomákat rendezni, leginkább becsinált leves volt, zsírban sült perec, esetleg kuglóf. A keresztelő után rövid időn belül megtartották a kiavatást. A templomban ekkor már a család, rokonság is részt vett, ekkor mutatták be az Úrnak a gyermeket. Az anya, egyik kezében égő gyertyával, mutatta be gyermekét, a plébános által mondott szertartás alatt. Ma már a két szertartás eggyé vált, a keresztelő során ezeket a momentumokat most is fellelhetjük. A keresztszülők feladata az esküvőig tartott. Minden húsvétkor ajándékot vittek keresztgyereküknek, hímes tojást, narancsot. A gyermek a keresztszülőktől korozsmát is kapott, mely ünnepi ruhát jelent. Érdekesség, hogy más helyen a korozsmát már csecse-
mőkorban adták, de olyan is volt, hogy a lakodalomig vártak vele. Holládon a gyermek 10-12 éves korában kapta. A régebbi időkben több babona is létezett a gyermek születésével kapcsolatban. Ilyen babona például, rontás ellen, hogy a gyermek születésekor használt fürdővizet csak naplemente előtt lehetett kiönteni, vagy, ha naplemente után született, másnap. Az újszülöttet szemmel verés ellen is sokféleképpen óvták. Volt, hogy megköpködték, fordítva adták rá a kis inget, esetleg piros, vagy élénk színű szalagot kötöttek a kezére. Ha a gyermek nagyon sírós, nyűgös volt, parazsat dobtak a vízbe. Ha a parázs egyből elmerült, rontásnak vélték, s a gyermeknek abból a vízből kellett innia, hogy az elmúljon. Ezek a hiedelmek óvták meg a gyermeket az ártó erőktől. A gyermek első napjai, a keresztelés, a családba fogadás az első és legfontosabb momentum az életben, s hagyományai, szokásai még gazdagabbá teszik múltunkat, s vele jelenünket. Koltai Katalin
61
A nőség és a nőiesség „Mikor az utcán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez.” /József Attila/
ról, van képe arról, hogy milyen lenne, ha a partnere vele „megfelelően„ viselkedne, képe arról, hogy a férfi fejében milyen az „ideális”, „kívánatos” nő és fordítva. A férfinek is van képe önmagáról, arról, hogy mit vár el tőle a nő, hogy milyen az ideális férfi a nő vágyai szerint. Ezek a valós, önmagunkról és a másikról többszörösen idealizált képek ráadásul ötletszerűen ígéretekké, a valóságban epizódokká válnak. Örömöt és csalódást okoznak. Csalódást, mert tudomásul kellene venni, hogy a valóságban ilyenek és olyanok is vagyunk. A gondolat a hibás, mely egy-egy szegmensből globális- állandót „gyárt”, önfeláldozó, megértő, kihívó, „szexis” stb. Valamennyien tapasztalhattuk, hogy az én tudatra ébredés első éveiben milyen mérhetetlenül lebilincselő és elbűvölő az az ösztönös nőiesség, csábító erő, mellyel a 3-4 éves kislány rendelkezik. Tele van ötletekkel és
Amikor megszületünk, a szülész édesanyánknak gratulál, és csak an�nyit mond: „Gratulálok édesanya, Lány!”, vagy hasonlóan: Fiú! Ebben az egy-egy szóban - fiú és lány - benne van, hogy egészséges, teljes életet élhet. És hozzuk is nemünk teljességét, szinte az első pillanattól kezdve. Már az újszülött arcára is rá van írva a neme, de nemcsak az arcára az egész viselkedése más. Ez a kezdeti bipolaritás, a különbség a két nem viselkedése között egyre jobban kibontakozik az első életévekben. Aztán? Hová tűnik az ösztönös nőiesség, amely „genetikai kódként” minden nő sajátja? Holott egyediségünk mélyén beágyazott nemiségünkbe. Nem juthatunk önmagunkhoz, egyediségünkhöz a nemiség bio- pszicho- szociális jellemzőinek vállalása, gyakorlása nélkül. Felnőttkorra több egymással szinte köszönő viszonyban sem lévő képek, ideák élnek a fejekben önmagunkról, a másik nemről. Van a nőnek képe önmagá62
vágyakkal, reális és nem reális vagy extra igényekkel. És mondja, mondja mi is tenné őt éppen akkor pillanatnyilag boldoggá. Rendszeresen el is éri, ha nem így, akkor úgy, „Levesz mindenkit a lábáról”, „elér mindent, amit csak akar” mondjuk. Mondjuk, vagy csak gondoljuk kicsit irigykedve, kicsit rosszallva. Irigykedünk, mert 3-5 éves kislányunk jobban eléri az apjától, férjünktől, amit akar, mert az apját az ujja köré csavarja, mert nem lehet neki ellent mondani. Csóváljuk a fejünket, nevetünk és bosszankodunk, pedig minket is az ujja köré csavar, csak másképpen. Az apjának udvarol, áhítattal felnéz rá, mosolyog és durcáskodik, megsértődik és megenyhül, megbocsát. Ha véletlenül rögtön megkapja, amit áhított, biztosítja apját, hogy milyen csodálatos is ő, és soha-soha nem hordozott olyan csodálatos embert hátán a Föld, mint apa, mert apa egyszerűen imádnivaló. Velünk, az anyával, más eszközöket használ. Utánoz. Ő is jön, mert teríteni akar, meg főzni, meg vásárolni, de legfőképpen szép akar lenni. Szép, mint mi, mert mi gyönyörűek vagyunk (ugyanis apa az anya férje), és ez másképp nem lehet, csak a mi szépségünk elérése útján, melyet ő is akar magának. Na, nem rögtön, majd ha ő is nagy lesz. A pszichoszexuális önazonosulás és önazonosság kezdeti szakaszát láthatjuk ezekben az epizódokban. A folyamatot: az anya idealizálását, utánzását segíti, ha úgy érzi, ennek szülei – az anya és az apa örülnek. A pszichológia ezt a szakaszt
hívja Ödipusz-komplexusnak vagy pontosabban ödipális szakasznak. Ez egy természetes folyamat, csak vannak kellemetlen mellékzöngéi is, amikor a gyerek követelőzik, apát akarom, vagy anyát akarom, mert az esti kakaót csak éppen a szülő viheti be, akit éppen kiengesztelni akar. Kiengesztelni avval, hogy „szolgálhatja” a kis hercegnőt. Természetesen ez az ösztönös női csáberő nemcsak a közvetlen környezetére irányul. Ekkor születik az első úgynevezett gyermekszerelem (ugyanis ekkor a fiúk „kis lovagok”, akik nemcsak copfot huzigálnak, de uzsonnatáskát is cipelnek), a maga bájával, hűségével, örök életre szóló fogadkozásaival és hűtlenségeivel. Szóval megszólal az élet örök drámája. A különbség csupán annyi, hogy a kisfiú arról álmodozik, hogy mit fog dolgozni, hogy lesz híres-neves ember, hogyan fog sok-sok pénzt keresni, a kislány pedig arról, hogy hogyan fogja őt a férje egy életen át imádni, hány gyermeke lesz, (akik olyan szépek és jók, mint ő). Milyen szép is lenne, ha minden így is maradna. De nem. Van valami, ami megakasztja ezt a gyönyörű és természet által adott folyamatot. Ez részben a követelményrendszer, teljesítményeken alapuló megítélésünk, a teljesítményorientált világ, melyben élünk, és ami egyre kevésbé ismeri el, hogy a gyermekek sem egyneműek, hanem fiúk és lányok., akik más-más úton és más-más eszközökkel képesek megismerni a világot. Az érzelmi és viselkedésbeli különbségek értéke és tisztelet 63
helyett - a tévesen értelmezett emancipáció következményeképpen is (egyenjogúság helyett, egyenrangúság, azonosság) – a két nem rivalizálása kerül előtérbe. Az azonosító követelményrendszereknek való megfelelni akarás nyomasztó súlya alatt telnek napjaink szinte óvódáskor óta. Most nyilván valamennyien felsóhajtunk, és megnyugszunk. Igen, ez az! Kinek van arra ideje a nagy rohanásban, hogy a férjének udvaroljon. Udvaroljon ő, hiszen ő a férfi! „Én is fáradt vagyok”, én is dolgozom, és nyugtatgatjuk önmagunkat, hogy igazunk van. Csak az életünk alakulása nem nyugtat meg minket. Tele vagyunk kielégületlenséggel, holott rengeteget teljesítünk, mert mi vállaltuk, mi akartuk. Erőnk minden megfeszülésével elkészült minden pl.: karácsonyra. Minden tökéletesen sikerült, mégis hiányzik valami. Hiányzik, ami kiskorunkban megadatott, a derű, az öröm, az önfeledtség. Az öröm a másik emberben, legyen az akár a férjünk. Várjuk a kedvességet, adja is, de valahogy más az íze. Hogyan ne lenne más, hiszen ő is magától adja, amit ad. Lehet, hogy őt gyanúsítgatjuk avval, hogy csak kötelességtudatból, vagy bűnbánatból, vagy a béke kedvéért ad? E
mögött a gyanú mögött, talán mi magunk lakunk, a saját, csak kötelességtudatból álló életünk? Elfelejtettük, amit gyermekkorunkban tudtunk. Nem lenne teljes az életünk a másik nélkül. Nem igazi az öröm, ha nem úgy érjük el, hogy a másik örömokozó kedvét magunk felé fordítjuk kedvességgel, rászorultságból, mert nélküle nem lennénk, azok, akik vagyunk. Nők. Nők, ráadásul sok, legalább ezerarcúak. Nem elég a megnyugváshoz napjaink terheit (stressz, teljesítmény, megfelelni akarás) hibáztatni azért, mert nem válik állandósulttá egy-egy arcunk. A csalóka vágy arra, hogy a női kiteljesedés, a boldogság attól függ, hogy megvalósuljon és állandósuljon a nőben rejlő, a férfi számára is vonzónak vált női vonzerő. Erre a csalóka illúzióra figyelmeztetett már Homérosz is az Odüsszeiában. A trójai háború végeztével Odüsszeusz hajóra száll, indul hazafelé, ahol Pénelopé a feleség és az udvartartása várja. A hazaút mintegy 15 éven át tartott. Odüsszeusz bolyongásai nem mentesek kalandoktól. Pszichológiai értelmezési keret szerint úgy is olvasható az eposz, hogy a férfi és a nő princípium ellentétes érdekeltségeinek ütközéseiről, majd a harmónia meg64
szeuszt és hajósait különböző „ideális női részerő” szigetekre. Elsőként Nauszikaával hozza össze a sors, avagy a végzet. Nauszikaá a lánygyermekség és a bimbózó nőiesség határán, az ártatlanság és a női lét felfedezése utáni vágyakozás határán jelenik meg a férfi előtt. Ez a vonzás a bűntudat érzését hozza elő. Menekülni kell. Az örök szerelem ígérete, és igézete sem különb. Ezt ajánlja fel a szirének mézesédes éneke. A hajósok hada már a szigetet körülvevő zátonyokon, mások a szigeten lelik szörnyűséges halálukat. Mert amilyen édes a dal olyan szörnyű a halálnem. A szirének-, akiknek különben csak a dala csodálatos, de testük a szerelem beteljesítésére alkalmatlan, kiszívják az erőt a férfi csontjaiból. Menekülni kell. Homérosz felkínálja a valóságos férfi-nő kapcsolat értéket is. Ezt Pénelopé az erélyes, hűséges, erőt és kitartást sugárzó nő képében jeleníti meg. Pénelopé bízik férjében, sziklaszilárdan áll az életben. Tudjuk róla, hogy vonzó nő, kérők türelmetlen hada veszi körül. Ide érkezik haza Odüsszeusz, ahol számonkérés helyett az asszony öröme és büszkesége várja. A történet közel 3000 éves távolságból szól hozzánk, üzenete megfontolandó. Ne bízzunk a nemünkről alkotott csalfa képzetekben. A férfi és a nő között a tényleges szövetség az élhető kapocs, mely helyet ad a férfinak és a nőnek is, hogy nemiségében kiteljesedve, saját erejét nemcsak egymás, hanem az élet felé fordítva találjanak egymásra. M. E.
találásáról szóló üzenet. A dráma fókuszában a férfi és a nő kapcsolat konfliktusa áll. A szigeteken élő nők megtestesülései azoknak a különböző női képességeknek, melyeket a férfi a nőben vonzónak talál, és fantáziája, vágyai szerint állandósulását, örökkön való megnyilvánulását igényelné. Viszont a nőkben is él az a csalóka illúzió, hogy ők, mint a nők, a férfiak számára csak akkor jelentenek értéket, ha állandó és folyamatos vágyat tartanak fenn a férfiban. A bolyongás csak nők által lakott szigetekre vezeti a hajósokat. Egy-egy szigeten a férfiakat is és a nőket is jellemző, az ideális női kép egy-egy szegmensének a megvalósulása testesül meg. Odüsszeuszt és legénységét először az ott lakó nők iránti öröm, majd a benne lakó veszélyre való ráébredés és menekülés sarkallja. Menekülni kell, mert egy- egy női képesség teljes egészét kitöltő ereje a férfierőt elpusztítja, mert a nő így a férfit kizárólag a maga örömére fordíthatja. A férfi menekülni kényszerül, mert különben nem teljesítheti eredeti küldetését. Az eposz elvezeti Odüs�65
Mária, akiben láthatóvá válik a nőiség A nőiség nem a nő kizárólagos tulajdona, hanem minden ember lényeges alkotóeleme. Az ember egyszerre férfiúi és női. A nő a férfinál telítettebb formában jeleníti meg a történelemben azt, ami női. Ezért nő és nem férfi, pedig rendelkezik férfiúi vonásokkal is. Ezzel szemben a férfi lényegében a férfiúit alakítja, és ezért férfi nem nő. Ám benne is ott rejtőzik a nőiség jegye. A történelem folyamán a nőiség a legkülönbözőbb formában jelent meg, olyannyira, hogy gazdagságát semmiféle fogalom ki nem merítheti. Nincs egyszerre és mindenkorra leszögezve az, hogy miben áll a nőiség. A nőiség inkább az ember titkának kimeríthetetlen forrása, amelyből egyre újabb formák fakadnak, s amelyet végső soron Isten titka táplál. A nőiség fogalmához kapcsoljuk általában a gyengédséget, finom érzéket, életerőt, mélységet, bensőségességet, érzést, elfogadást, ajándékozó készséget, figyelmet és melegséget. Ezek a tulajdonságok a férfiakban és a nőkben is keresik a kibontakozási lehetőséget. A két nem mégsem keverendő össze. Egészen sajátos a női és a férfi lét. A két nem a közös emberségben
66
találja meg gyökerét. Az említett tulajdonságok végső alapja Istenben van, aki a történelem folyamán a női dimenzióit is bemutatta. Bizonyos bibliai szövegek Istent anyaként mutatják be, a ki gyermekeit vigasztalja, aki őket sohasem feledi, arcukat simogatja és a történelem végén majd letörli szemükről a könnyet. Isten nemcsak a határtalan jóság atyja, hanem a határtalan gyengédség anyja is. S valóban, azaz üdvösség, amit Isten a történelemben készít, nagyon is tanúskodik az „anyai” Isten szeretetteljes és meleg vonásairól. E vonás kinyilatkoztatásának kiváltságos eszköze Mária. Benne bontakozott ki a legnagyszerűbb módon a történelemben ez a gyökeres és általános nőiség. Az angyali üdvözlet pillanatában nőiségét átjárja a Szentlélek, és ezzel Isten magasába emelte. Ettől fogva tudjuk, hogy a nőiség végső rendeltetése az, hogy felragyogtassa Isten anyai arcát. A Szentlélek személyével való különleges kapcsolat alapján a nőiség is arra hivatott, hogy Isten képének legkiválóbb képmása legyen. Mária az időben valósítja meg a nőiség történelmének isteni távlatait. Minden nő a maga módján és Mária mintájára talál teljes megvalósulást Isten országában. Mert Mária egyedülálló módon vétetett fel a legszentebb Háromság Harmadik Személyének titkába. Ha Máriához imádkozunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az isteni hátteret. Fel kell idéznünk a benne megvalósult nőiség minden emberre vonatkozó jelentőségét. Leonardo Boff
Az édesanya A szülés aktív euforikus érzése az, hogy az első külső ölelés után néhány órával elpihennek, elfáradnak mind a ketten: az édesanya és újszülöttje. A következő napok az ismerkedés napjai. Ismerkednek egymással: a ki vagy, milyen is vagy, és a szopás, szoptatás megtanulása. Az anya testében nagy és hirtelen hormonális változás következik be, az előtej után a tejbelövellés, és jön a szoptatás időszaka. Az anya testben-lélekben egyre inkább édesanyává válik. Kezdődik a korai gyermekágyas időszak. Hatalmas felelősség, és még nagyobb öröm érezni az édesanyává válást. A gyermekágyas időszakban, ami tulajdonképpen az első évet jelenti az anya-gyermek kapcsolatban, nemcsak a gyermek, de az anya személyiségét illetően is meghatározó időszak. A nő elsősorban csecsemőjére koncentrál, vele, rajta keresztül érzékeli a világot, mondhatni másképp értelmez dolgokat. Egy világméretű szolidaritásba kapcsolódik, az anyák táborának részesévé válik. A "családdá" lettünk élményt másképp éli át anya és apa, holott régi vágyak, régi célok váltak valósággá. Az apa szinte az első pillanattól, mint a külvilággal való kapocs, az erő, biztonság képeiben jelenik meg, míg az anya a melegség, a gondozás és dédelgetés, a csecsemő jelzéseinek a megértőjévé válik. Másképp reagál a csecsemő is az anyjára és az
apjára. Számára élete két főszereplője nem felcserélhető, de egyik sem nélkülözhető az első pillanattól fogva. Megváltozik, mind az anya, mint az apa önértékelése, egymáshoz való viszonyuk. Ugyanis átélik, hogy életük ezentúl nem önmagukról és egymásról szól csupán, nemcsak a külvilági célok a fontosak. Sokkal nagyobb cél vezérli őket: gyermekük jólléte. Általában a szülők nagy fogadkozásokat tesznek: "nem kényeztetjük el". De egy dolgot elfelejtenek. Azt, hogy egy csecsemőt nem lehet elkényeztetni. Neki ugyanis alanyi jogon jár az érzés, hogy a világ, melybe beleszületett biztonságos. Ezt a biztonságot elsősorban az édesanya jelenléte, odafordulása jelenti, és nemcsak napközben. Az ébredéskor nyöszörgő kisbaba, ha nem kapja meg az "itt vagyok, jelen vagyok", azaz nem vagy egyedül jelzést, keserves sírásra fakad. Sír, de nem azért, mert éhes, vagy szomjas, vagy fázik, vagy épp meleg van. Nem a fiziológiai szükséglete kielégítését követeli, hanem biztonságszükséglete van. E biztonságszükséglet kielégítettsége, vagy kielégítetlensége döntő a személyiségfejlődés szempontjából. 67
Nevezetesen: erőszakos vagy éppen irányításra szoruló, magába forduló vagy épp ellenkezőleg, kedves megértő és gyengéd gyermekké, felnőtté cseperedik-e. Az anyáknak nagytöbbsége átéli a gyermekágyi szomorúságot, ami a szülést követően két héten belül jelentkezik egyes anyáknál, és pár nap múlva orvosi beavatkozás nélkül el is múlik. Ezek a napok sírdogálással, elkeseredettséggel, néha az újszülött iránti érdektelenséggel, sőt a gyermek sajnálatával járó lelki fájdalommal teli napok elég riasztóak lehetnek. Fontos azonban, hogy az anya elmondhassa, hogy mi az ami őt bántja, amit érez, mi az amitől fél. Ennek hiányában az anya ezeket eltitkolja, önmagába rejti, ami után ez az érzés átcsaphat önvádba, és melegágya lehet a gyermekágyi depresszió kialakulásának. Ebben az időszakban az anya többször visszagondol a szülésre, mi az amit "jól" csinált, de mindig talál magában "hibát", amin aztán rágódhat. Az sem könnyű, hogy a szülést követően, akik számára eddig ő volt fontos, most a megszületett felé fordulnak. A figyelem fókuszába az újszülött kerül. Ez a narcisztikus sérelem csak az anya-gyermek egység újraalakulásával oldódik fel. A gyermek születését követő hat hét után szexuálisan újra egymásra kell találni anyának és apának. Sok minden megváltozott lelkileg és testileg is az anya
részéről. Ezt elsősorban a nőnek saját magának kell elfogadnia, hogy esetleg meghízott, hogy szoptat, hogy más az illata, és ezt követően tudja könnyen elfogadni a férfi is ezeket a változásokat. Sajnos egyre több olyan házasság van, ami felbontásra kerül a gyermek születése után, mert a férfi nem tudja elfogadni, hogy élete párja nem olyan, mint a gyermek születése előtt volt, gondolok itt testi, és lelki változásokra egyaránt. Nagyon fontosnak tartjuk "az elég jó anya, elég jó szülő", " a szülőtársi együttműködés" gondolatrendszert és megoldásokat, melyeknek célja, hogy az anya a gyermek tényleges igényeit megértve a gyermek és a saját fejlődését szem előtt tartó kompetens anyaként kompetens gyermeket neveljen, valamint az anya és az apa, mint szülőtársak, ha ugyanazt teszik, de másképpen, valóban ki tudják alakítani az egymást kiegészítő nem helyettesítő együttműködésüket. A gyermek fejlődésével az anya is változik. Az anyaság folyamatában nagy változás a menstruáció megjelenése. Sok kisbaba nem szereti ilyen szakaszban az anyatej ízét, önmagát elválasztja. Mások tovább szoptatnak, és az anyatejes táplálás mellé kap a kisbaba egyre több és változatos ennivalót. Nagy és új gond jelenik meg. Van amit nem szeret a gyermek, azt szeretné enni, amit a szülei, önállóan 68
szeretne étkezni, ami eleinte nem nagyon sikerül, ezért anya bosszankodik, és egyre inkább érzi, hogy gyermekének rajta kívül szüksége van másra, másokra: apára, nagyszülőkre, más gyerekekre. Egyszóval emberekre, társas lény, akármilyen picike. A kisbaba imádja a vendégeket, ha vendégségbe mennek délután, majd este is ott aludni, pláne, ha az alvási rituálé (párna, baba, illatok) megkapja. Persze mindehhez szükséges, hogy lássa, hogy anya fél szemmel rá figyel és elégedett vele, és mindazokkal jó-
ban van, akik körülveszik. A gyermekágy végén, a gyermek egyéves kora körül az anya részleges felszabadulása és a felszabadult energiák harmóniába terelése fontos szakasz a nő életében. Jó lenne, ha a folyamatos teherhalmozás, teljesítményorientáció helyett a harmóniában tartás lenne az egyik cél. Az anyaság és a munkaszerep, az anyaság és a nőszerep összehangolása és harmóniában tartása talán az egyik legnagyobb kihívás a mai kor édesanyái számára. M. E.
É d es any ám Csendes alkonyat volt, Ahogy hazaértem Ave Mariára Harangoztak éppen.
Az arcom oly törött, A szemem sem ragyog. Miről is tudtad meg, Hogy a fiad vagyok?
Ugye megvannak még A glóriás szentek, Akik énnálam is Még többet szenvedtek?
Ültél a ház előtt Hazajöttem, anyám, A régi kispadon Beteg vagyok, lelkem, Könnyekkel szemedben Anyai szerelmed Sóhajjal ajkadon. Gyógyítson meg engem.
Mutasd meg őrizőm Az Isten Bárányát, Mondd, hogy csókoljam meg A feszület lábát.
Letérdeltem eléd Közelről néztelek, Úgy eltévedt rajtam Jóságos két szemed…
Taníts meg engemet Még egyszer nevetni, Taníts meg remélni, Taníts meg szeretni.
Kerested a régi Derült vonásokat Ragyogó szemeim, Nevető arcomat
Vígy el, ahogy régen Az első misére -, Mutasd meg még egyszer Az utat végre. 69
A nagy kereszt alatt Térdeljünk le ketten, S mondjuk el, mint régen: Hiszek egy Istenben... Móra István
Egy nap a sok közül Nézd csak anya! Kiáltott fel a hétéves Mártika. Jól van, jól van! dünnyögte anyukája vezetés közben, és arra a rengeteg dologra gondolt, ami otthon várta. Vacsora, tévénézés, fürdés, telefonok, majd lefekvés. Márta! Ideje lefeküdnöd!- szól az édesanya és fáradtan megpuszilja kislányát. Elmondták együtt az esti imát, aztán megigazította a takaróját. - Anya elfelejtettem odaadni neked valamit. - Majd holnap odaadod- válaszolt anyukája, de a kislány megrázta a fejét. - De holnap nem lesz időd. - Szánunk rá, ne aggódj! - védekezett anyukája- Jó éjszakát! - tette hozzá és becsukta maga mögött az ajtót. Ám, Márta csalódott tekintete nem ment ki a fejéből. Csendesen igyekezett nem zajt csapni, visszament a kislány szobájába. Észrevette, hogy egyik kezében, a kislány papírdarabkákat szorongat. Odahajolt hozzá, majd lassan, óvatosan kinyitot-
ta Márta kis kezecskéjét, amiben egy nagy piros szív volt ezer darabba ös�szetépve. Rajta egy versike, amit ő írt: Miért szeretem az anyukámat? Óvatosan összegyűjtötte a papírdarabokat, és megpróbálta összeilleszteni. Kirakta a puzzle-t sikerült elolvasnia, mit is írt a Mártika: Miért szeretem anyukámat? Annyi munka és tennivaló mellett, van időd játszani velem! Szeretlek anyukám, nagyon, mert én vagyok a legfontosabb számodra ezen a napon. Ezek a szavak egészen a szívéig hatoltak. Tíz perc múlva tálcán két csésze csokoládéval és két szelet süteménnyel visszament kislánya szobájába. Gyengéden megsimogatta pufók arcocskáját. - Mi történt?- kérdezte a kislány az éjszakai látogatástól felzavartan. - Ezt neked hoztam, mert Te vagy a legfontosabb számomra ezen a napon! A kislány elmosolyodott. Megitta a csokoládét és aludt tovább. Számodra ki a leg fontos abb ezen a napon? 70
Anyának lenni... Mit jelent anyának lenni? Megetetni egy éhes kis szájat? Tisztába tenni egy nedves popsit? Megölelni egy síró kis emberkét? Beragasztani egy horzsolt térdet? Nézni, ahogy szuszog az ágyában? Ezek a dolgok is az anyaság részei, de a legfontosabb maga az érzés. Anyának lenni CSODÁLATOS. Bizonyára mindenki számára ismert az a bibliai történet, amelyben Salamon királyhoz két asszony érkezik egy gyermekkel. Igazságtételt kérnek a királytól, mert mindkettőjük a magáénak vallja a gyereket. A király ekkor kardot hozat, és úgy határoz, vágják ketté a gyereket. Az egyik asszony könyörögni kezd annak életéért, és azt mondja, inkább legyen a másik asszonyé, csak hagyják életben. A másik pedig azt mondja: vágjátok ketté, hogy se az enyém, se az övé ne legyen! A király ezután annak az as�szonynak ítéli a gyermeket, amelyik annak életben hagyásáért esdekelt... Ez a réges-régi bibliai történet az anyaság különleges érzéséről szól. Az anyai szeretetnél nagyobb szeretet nincs a világon. Mert ez több annál, mint amennyit a szeretet szó takar. Aggódás, féltés, törődés, óvás, védés, jóaka71
rat, ragaszkodás, rajongás, imádat – de mennyi-mennyi más érzést is magába foglal még! Felsorolni sem lehet. Anyának lenni rendkívüli, hiszen életet adni a világon a legnagyszerűbb feladat. Sok édesanya bizonytalan. Hogy teheti a legjobbat gyermekének? Hogyan lehet jó anya? Mikor tesz jót? Túlságosan kényeztet, sokat enged meg? Túlságosan szigorú, mindent tilt? A legtöbb, ami egy gyermeknek adható, ha "elég jó anyák" vagyunk. Ez azt jelenti, hogy rá tudunk hangolódni gyermekünk érzéseire, felismerjük igényeit, de képesek vagyunk azt nem kielégíteni is. Megérkezett a gyermek, azaz egyedülálló meg nem ismételhető kis lény, akiből nincs több a világon. Szülei szeretete és Isten kegyelme hozta létre. Ajándék. Mi az, ami a legjobb számára? Csodálatos érzés, amikor először simogatjuk meg kisbabánkat. Puha bőre, apró kis ujjai, pici talpa mindmind arra csábítanak, hogy megsimogassuk, megpuszilgassuk. Ez az élmény mindkettőnknek fantasztikus, a babának pedig elengedhetetlenül fontos, hogy szeretetünket a bőrén keresztül is érezhesse. Sírós kisbabánk hamar megnyugszik, ha
Mindkettőjüket, anyát és gyermeket, nagyon sok egyéb hatás is ér, az egymásra gyakorolt hatásukon kívül. Hat a gyermekre az apja, az egész család, és nemcsak ők külön-külön, hanem az apa és anya egymáshoz való viszonya, az összes kapcsolat, a kapcsolatok hálózata, mely a gyermek családjában kialakult. És hatnak azok a mosolyok, bíztatások, kedves szavak és mások részéről éles kritikák is, amelyek nap, mint nap szembe jönnek az utcán, a boltban, templomban. Amilyen érzések keletkeznek ez által, azt az anya és rajta keresztül a kisbaba is érzékeny antennákkal fogja, érzékeli és reagál rá. Feladatunk nyugodtnak lenni, legjobb képességeink szerint szeretni, hiszen a mi életünket nem élheti más. A nehéz pillanatokban leginkább a családunk áll mellettünk, ők segítik megoldani gondjainkat. Kívülállóként azzal segíthetünk, ha bíztatunk, mosolyt, megerősítést, hitet és támogatást adunk.
hallja a szívdobogásunkat és érzi közelségünket, kezünk melegét a bőrén. Ez a közelség táplálja a csecsemőnkben az ősbizalmat, hogy a világ szép és jó, és minden rendben van körülötte. Szorosan hozzásimulva anyához érezni melegségét, illatát, nincs is jobb dolog egy csecsemő számára. Az érintés nemcsak gyógyít, okosít is: A kitartó sírás energiát emészt fel és ez az energia máshonnan fog hiányozni. A nyugodt, kiegyensúlyozott baba környezetének felfedezésével foglalkozik, játszik, tanul, egyszóval fejlődik. Gyermekünk fejlődését az segíti a leginkább, ha hagyjuk, hogy minél több élményt szerezzen. Még akkor is, ha kavicsokban turkál a játszótéren vagy gyümölcsdarabkákkal maszatol. A mindennapok azonban nem csak nyugodtan, jó érzésekkel telnek, hanem gondokkal, bánatokkal is. Egy anya amint gyermekével bármilyen problémája akad, az első kérdés, amit magának feltesz: " Mit csináltam rosszul? Mit rontottam el? Biztos az én hibám. Pedig egy gyermek, születésétől kezdve egy rendszerben, a családban él.
Virágosat álmodtam Édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó virág voltam álmomban, édesanyám, te meg fényes nap voltál, napkeltétől napnyugtáig ragyogtál. 72
Ágh István
„Ha kisbabád vagyok érints meg. Szükségem van az érintésedre, úgy, ahogyan talán sosem képzeled. Ne csak mosdass, pelenkázz és etess. Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass. Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet ad.
Ha életed párja vagyok érints meg. Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem. De csak karjaid tartják távol a félelmet. Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre. Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Ha felnőtt gyermeked vagyok érints meg. Ha van is saját családom, akiket megölelhetek. Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, mikor gyenge vagyok. Szülőként máshogy látlak. Már jobban tudlak becsülni.
Ha gyermeked vagyok érints meg. Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak. Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám. Jó éjt puszid édes álmokat hoz. Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel. Ha kamasz fiad vagyok érints meg. Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem. Csak azért, mert már majdnem felnőttem. Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra. Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.
Ha idős szülőd vagyok érints meg. Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál. Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt. Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel. Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.
Ha barátod vagyok érints meg. Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés. Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz. Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül. Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.
Ne félj. Érints meg!” Szabóné Takács Mária 73
Életet Szent Janka Beretta Molla, gyermekéért önmagát feláldozó édesanya Felhők borították az eget, de hagyták, hogy átszűrődjenek rajtuk a napsugarak, amelyek még nem melegítették fel eléggé a levegőt. Kön�nyű, hűvös szellő legyintette meg az éppen kipattanó rügyeket: itt, ott a réteken margaréta, primula és ibolyafoltok tűntek fel, mintha csak festményen látná őket az ember. Boldognak ígérkezett ez a nap, legalábbis másoknak, nekem azonban szörnyűséget hozott magával. Csak hároméves voltam és talán nem értettem teljesen, mit jelentenek az égő gyertyák, a feketébe öltözött asszonyok, a kisírt szemek. A mama az ágyon feküdt, fehéren és hidegen, mint a jég. Nem lélegzett többé! Ami számomra a legemlékezetesebb és őrá a jellemzőbb, az az ő igazi anyasága. A mama tudatában volt a család iránti kötelességeinek, jó erkölcsi nevelést, és helyes képzést akart adni a gyermekeinek. Noha munkája a nap nagy részét lefoglalta, igyekezett a lehető legtöbbet együtt lenni velünk, az első éveiben járó gyermekeivel, mert tudta, hogy nagy szükségünk van rá. Doktornői munkáját lelkiismeretesen és boldogan végezte, különösen a
gyermekekkel, azok közül is a rászorulókkal foglalkozott szívesen. Mert hiszem, hogy a rendelőben sem lépett ki anyai szerepéből, s nemcsak a maga gyermekeivel törődött, hanem anyai szeretetét mindazon gyermekekre kiterjesztette, akiknek szükségük volt az ő gondoskodására. Emlékszem milyen szép volt az a nyár, amikor még vele lehettünk a hegyekben, s amikor a papa is megérkezett, s végre az egész család együtt örülhetett a természet szépségének, a bosszúságokat, kellemetlenségeket félretéve naphosszat vidáman futkároztunk. Soha nem felejtem el
74
1961 karácsonyát a harmadikat és egyben az utolsót a mama életében. Emlékszem milyen szeretettel készített elő engem erre az eseményre, Jézus születésére. Ma is tudom azt a verset, melyet ezen a napon szavaltam a mamámnak és a papámnak. Ha elmondom magamban mosolyogni támad kedvem a naiv szavakon, ugyanakkor mély szomorúság fog el, mert arra figyelmeztetnek, hogy elszálltak azok a napok, amikor a mama még velünk volt. Úgy szeretném, ha élne. Az érzéseim közül legnagyobb egy olyan anya iránti csodálat, aki az újszülöttjéért saját életét adta, s ez mélyen bennem él, aki amellett döntött, hogy elhagyja örömteli életét, csakhogy a magzat, akit a világra hoz, szintén megpróbálhasson élni, és köszönetet mondani Istennek minden teremtményéért. Hősies bátorsága volt, és feltételezem, hogy kevés anya cselekedett volna hasonló módón. Biztos vagyok hát abban, hogy tette, melyet ma egyre többen ismernek, példaként szolgálhat a hasonló helyzetbe kerülő anyáknak. Végül elmondha-
tom, igazán büszke vagyok rá, hogy olyan édesanyám volt, aki ilyen nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, s valóban Istennek tetsző életet tudott élni, s példájával, munkájával egyaránt az emberiséget szolgálta. Érzem, hogy mindig a közelemben van, különösen a tanulmányi vizsgák időszakában, és segít nekem, ahogy életemben segített volna. G. Pelluchi
Halálod és halálom Majd elaltat a dúdolás A kora sötét éjszaka Anyatejnél is szelídebb Figyelme és odaadása Mert ő a kifosztott kebel A dajka, aki kívül áll. Az idegen, ki hazatévedt. Majd elaltat az örök dúdolás. Pilinszky János
75
Hol vagytok apák? Korunk egyik szomorú jelensége az apátlan nemzedék felnövekedése. Előfordulhat, hogy egy fiúgyereket – ha nincs szerencséje – a felnőtté válásig szinte csak nők nevelnek: anya, óvó néni, tanító néni, tanárnő… Miért nincsenek apák, hova lettek a férfiak? Ennek több oka is lehet. Lehetséges, hogy az apa meghalt balesetben vagy súlyos betegségben. Ebben a helyzetben az anya sokat tehet az apai hatás fenntartásában: tegye jelenlevővé az apukát, sokat meséljen róla. Az is lehet, hogy a szülők elváltak, a papa elköltözött, a gyerekek pedig az anyánál maradtak. Ez esetben az apa általában nem szolgál pozitív azonosulási mintául – különösen akkor nem, ha az anya az apa negatívumait emlegeti fel gyakran. Az anyának az a törekvése, hogy megpróbál férfi szere-
pet is betölteni – mintegy pótolandó az apát -, általában nem jár sikerrel. Speciális esete az apátlanságnak, amikor az apa valamilyen baj, betegség bekövetkeztekor távozik, cserbenhagyja a családot, nem szolidáris a bajbajutottakkal. Ez a viselkedés különösen káros hatású lehet a gyerekre. Igen szomorú, amikor az apa otthon van, és még sincs jelen: olvas, tévézik, félrevonul, a gyerek számára megszólíthatatlan, elérhetetlen. Előfordul, hogy a családon kívüli tevékenységgel elfoglalt apa mindenhol segít, mindenit meghallgat – csak épp a családjára nincs ideje. Az ilyen apa családjában élnek a „mozgalmi árvák”, a feleség pedig „mozgalmi özvegy”. Ez az állapot sem hat pozitívan a gyermek személyiségfejlődésére. Egy felmérés azt mutatta, hogy egy apa átlagosan napi három percet szán a
76
gyerekekkel való beszélgetésre, míg a gyerekek napi három órát töltenek a televízió előtt. A tévé funkcionál apapótlékként! Pedig a gyerekeknek nem egy jól kereső apa kell, hanem egy elérhető, törődő, beszélgető, szerető apa! Ahhoz, hogy az apa elérhető legyen, tudatosan kell törekednie arra, hogy legyen ideje a feleségével, a gyerekeivel való érdemi együttlétre. Ez adott esetben azt is jelentheti, hogy tudnia kell nemet mondani – esetleg önmagukban jó, hasznos dolgokra, tevékenységekre is. Előfordulhat, hogy munkája miatt a családfőnek hos�szabb-rövidebb időt a családjától távolabb kell töltenie. Ilyenkor is szükséges az élő, folyamatos kapcsolat fenntartása (napi telefonhívásokkal, e-mailben, levélben) az otthoniakkal – nem csak a feleséggel, de a gyerekekkel is! Az apanélküliséget egyes nők furcsa fel-
fogása is terjeszti: nincs szükség apára – mondják -, majd ők megoldják egyedül a gyereknevelést. Szerintük férfira csak a gyerek „indításához” van szükség. Pedig a megszületett gyermeknek apára és anyára egyaránt szüksége van. Az Istenkép kialakulása jelentősen összefügg az apaképpel. Ha az apa megszólíthatatlan, elérhetetlen, ha nem törődik a gyerekkel, a gyerekben kialakulhat egy olyan téves kép, amely szerint Isten egy távoli, az emberekkel nem törődő, esetleg csak büntető, fenyegető alak, akitől igazi szeretet nem is várható el. Csak bátorítani tudom a férfiakat: érdemes apának lenni. Érezzék fontosnak apaszerepüket – akkor idejük, energiájuk is lesz rá. A mennyei Atya gondviselő segítsége pedig mindig velük lesz! Dr. Sallai János
77
A család, ahol élünk a család szerepe a személyiség fejlődésében
A család a személyiségfejlődés alapja. Ez lehet a fejlődésnek, vagy a visszafejlődésnek is a tere. A személyiségfejlődés alapvető célja a boldogság megtalálása a család minden tagja számára, a gyermeket is boldoggá kellene nevelnünk. A házasság intézménye pozitív változásokon ment át az idők során. Korábban érdekközösségből házasodtak, ma az életszövetség a cél, nincs kényszer. Az életszövetség önkéntes vállalás legyen mindkét fél szempontjából, ne akarjuk legyőzni a másikat, ne legyen hatalmi harc. Olyan társat kell választani, akivel boldogan együtt tudunk élni, jó életközösséget tudunk kialakítani. A családnak testi-lelki egészségvédő szerepe van, a szerető, harmonikus család igen fontos tényező ebben. Az emberek túlnyomó többsége ilyen családot szeretne, de ez többeknek nem sikerül. Az ellenségességgel teli, agresszív, bántalmazó család, szülő a súlyos problémákat okoz a gyermek lelki fejlődésében. Fontos lenne a családok
fokozottabb védelme, a családon belüli konfliktusok, nehézségek megelőzésével népegészségügyi szinten való gondoskodás. A család jó működéséhez szükséges, hogy a férfi és női szerepek ne szemben álljanak egymással, a házasfelek egymást segítve, egymásért éljenek. Nem szabad engedni a fogyasztói társadalom kihívásainak sem, ami a boldogságot a tárgyak megszerzésével hozza párhuzamba. Ez aztán különösen a férfiakat viseli meg. Úgy érzik, lemaradnak a státuszharcban, és ebbe belebetegednek. Itt nagyon sokat tehetnek a nők a párjukért, figyeljenek oda és támogassák azokat a férfiakat, akik talajt veszítenek, kezdenek lecsúszni. A családban a fejlődés célja nem a mindenáron való gazdasági növekedés, hanem az önálló döntésekre, alkotásra, együttműködésre képes emberi személyiség fejlődésének elősegítése - ma ez a legfontosabb erőforrás. A fejlődés ellen ható tényezők: re78
ménytelenség, depresszió, ellenségesség, cinizmus, rivalizálás, értékválság, az élet értelmének hiánya, alacsony kooperativitás, rosszabb egészségi állapot, életminőség. Védőtényező az iskolázottság, a vallásgyakorlás, a társas támogatás és a munkahelyi kontroll. A boldog emberek tovább élnek. A házasságban a hosszú távon, a bizalmon alapuló testi kapcsolat is komoly védőfaktor. A Gender filozófia téves. Ma leginkább a nemek közötti különbségek eltávolításával foglalkozik a média ahelyett, hogy a férfi és a nő újfajta együttműködésének a megtalálását keresnék. Ma Magyarországon családot és gyereket szeretne a túlnyomó többség, mégis sokan élnek egyedül. Mit lehet tenni a kényszer szingli lét ellen? Egyszerre kell világossá tenni, hogy mind a túlidealizálás, mind pedig az elhanyagolás akadályozza, hogy tartós párkapcsolatok alakuljanak ki. A modern társadalmakban járványszerű jelenség a kényszerű gyermektelenség, a reprodukciós zavarok. Magyarországon a párok által tervezett gyermekszám 2-2,2 körül mozog, míg a teljes termékenységi arány 1,3 körül ingadozik. Ez világviszonylatban a legalacsonyabb mutatók közé tartozik. A születésszám csökkenése, a demográfiai válság ellen hoztam létre a Három királyfi – három királylány mozgalmat, mely abban szeretne segíteni, hogy a kívánt harmadik gyermekek meg tudjanak születni. A jó házasság és a gyermekkel való jó kapcsolat a hosszú élet titka. A válás nagyobb valószínűséggel következik
be azok között, akik a házasságkötés előtt már együtt éltek, akiknek nincs gyermekük, és akik nem vallásosak. Mit tehetünk a boldogabb családokért? Minden korosztályban, már az óvodáskortól szükséges bevezetni olyan tárgyakat, programokat, amelyek segítik a helyes önismeret, a pozitív életszemlélet kialakulását, felkészítenek a felelős és elkötelezett, egyenrangú társas kapcsolatokra, egymás közti kommunikációra, konfliktuskezelésre. Ennek érdekében nagyon fontos volna ilyen készségek tanítása a pedagógusok folyamatos továbbképzése keretében. Mindkét nemben igen fontos a szülői hivatás fontosságának, méltóságának tudatosítása, hogy a gyermekek számától függetlenül a gyermek nevelése a legértékesebb életfeladat. Az egyetemeken, főiskolákon családbarát környezetet kell kialakítani, ami lehetővé teszi, hogy a felsőfokú végzettséget szerző fiatalok a biológiai és pszichológiai szempontból ideális életkorban is vállalhassanak gyermeket. Meg kell erősíteni a meglévő szolgálatokat, hogy a párkereső fiatalok, családok, (házas) párok számára könnyen elérhető mentális támogató, megelőző családterápiás és tanácsadó hálózat jöjjön létre. Magyarország genetikailag hihetetlenül gazdag, sokszínű a társadalmunk, tegyünk minél többet érte, hogy boldogabb is legyen. Kopp Mária, magatartás kutató, egyetemi tanár
79
Őszinteség, vagy önigazolás Abban az esetben, ha jó dolgot csináltunk, bátran vagyunk őszinték, hisz tettünk vállalása önmagunk és mások előtt nem jelent nehézséget. Problémát az jelenthet, ha pozitív dolgainkat eltúlozzuk, kiszínezzük, és így már elszakadunk a valóságtól. Ez már nem őszinteség lesz, hanem hencegés. Rontja a helyzetet, ha az önmagunk tettéről kialakított túlzott pozitív képet magunk is el hisszük, ezzel önismeretünket torzítjuk. Nehezebb a helyzet, ha valami negatív, nem dicséretes tettet hajtottunk végre. A magunkról kialakított pozitív képbe ez nem illik bele, ezért a dolgot úgy igyekszünk értelmezni, hogy a „jó ember” képünket erősítse, azaz torzítjuk a valóságot, nem vállaljuk az őszinte szembenézést magunkkal. Ha valamiben hibáztunk, akkor azt külső okokkal igyekszünk magyarázni. Például egy szép vázát levertünk az asztalról – azt hibáztatjuk, aki azt odatette és
nem vállaljuk őszintén, hogy figyelmetlenek voltunk. Vagy ha a vizsgán rossz osztályzatot kaptunk, a tanárt hibáztatjuk – pikkelt ránk és nem ismerjük be őszintén, hogy nemigen készültünk. Ha az iskolában az egyik tanuló megveri a másikat, nem ismeri el, hogy agresszív volt, hanem azzal magyarázza a történteket, hogy a másik piszkálta, bosszantotta őt, és ez már indokolja erőszakos tettét. Rossz házasságban a felek az önigazolás mesterei, minden probléma okának a másikat tartják, a párjukról csak rosszat tételeznek fel. Hallgassanak meg egy ilyen párt, amikor közös múltjukról mesélnek. Kiderül, hogy mindig a másik volt a hibás, bántott, gorombáskodott, elhanyagolt. Őszinte beismerés saját negatív tetteikről nemigen fordul elő, egymás jó tulajdonságai iránt vakká válnak. Baj, ha saját jó tetteinket vállaljuk és rossz tetteinkért a párunkat, a körülményeket okoljuk. Magunkkal szemben nagyon megbocsátóak tudunk lenni, párunk apró botlásait 80
pedig óriásivá fújjuk fel. A békés kapcsolatot segíti önmagunk elfogadása, ha nem akarjuk leplezni hibáinkat önigazolásokkal. A felek a kritikát higgadtan meghallgatják, nincs vádbeszéd, nem kell folyton védekezni, magyarázkodni. Kis ügyekkel nem foglalkoznak, komolyabb problémákat megbeszélve közösen megoldják. Mindenki őszintén vállalhatja önmagát, hibáit is, és igyekezhet máskor jobban cselekedni. Ne a másik hibáit vadásszuk, hanem jó, dicséretes dolgait, és akkor ő elő mer állni őszintén saját negatívumaival is. Az őszinteséghez bátorság is kell, ezt könnyíti meg a megértő társ megértő figyelme. Hasznos gyakorlat lehet, ha a párok elhatározzák, hogy minden nap bevallanak egymásnak a nap során elkövetett ballépést, blamázst, legalább egyet. Így elismerik, hogy nem tökéletesek, de azért szerethetőek. Aki azt állítja, hogy naponta
egy blamázst sem követ el, az máris csomagolhat és utazhat Rómába a szentté avatására (ahogy ezt egy lelki atya említette). Önigazolásra nincs szükség, mivel Isten sokkal több mentséget tud felhozni javunkra, mint mi, mert Ő mindentudó és nagyon szeret minket. Sallai János és Anikó
DECEMBERI KÖDBEN Reggel nem látszanak a fák, olyan sűrű a köd. S köd fekszi meg az éjszakát, csillagot a vidék fölött. Mintha a világűrben járnék, lábamnál a Tejút remeg. Elmaradt hű kutyám, az árnyék, szemem se tudja, hol megyek. Csak szívem tud eligazodni, a szív mindig hazatalál, ahogy a lég milliónyi útján a költöző madár. Simon István
81
A világunk és a családunk Ha egy lakatlan szigeten élnénk családunkkal, ahol nem lenne TV, rádió, internet, telefon, újság stb., sokkal könnyebben, zavartalanabbul élhetnénk meggyőződésünk, elveink, világnézetünk szerint. Nem lakatlan szigeten élni azonban sokkal bonyolultabb, nehezebb. Világunkban számos olyan külső hatás is éri a családot, ami ellentmond nézeteinknek. Nézzünk meg néhányat ezek közül: • a rengeteg tévécsatornából ömlő műsorfolyam, a műsorokban látható helytelen életminták, rossz problémamegoldások, • a számítógépes játékprogramok / különösen az agresszív játékok változatos formái szoktatnak a büntetlen erőszakhoz/, • reklámok, hirdetések/melyek vonzóvá akarják tenni a felesleges dolgokat is, megmondják, mitől legyünk szépek, vonzók, állandó pénzköltésre sarkalnak/,
• újságok, képeslapok/melyek a saját meggyőződésüket erősítő anyagok közlésével, az ettől eltérő tények, vélemények elhallgatásával igyekeznek befolyásolni/, • gyerekjátékok/ízléstelen figurák, játékfegyverek, vad színek alkalmazásával gyengítik a szépérzéket/, • divathatások/csökkentik a szeméremérzést, káros fogyókúrára beszélnek rá/, • az iskolában, munkahelyen látott, hallott dolgok/csúnya beszéd, káromkodás, agresszív viselkedés, hazugság, csalás, lopás, a jó és rossz összemosása/,
82
•rokonok, szomszédok, ismerősök beleszólásai, rossz tanácsai, •a nem hívő környezetben élésből fakadó hatások. Mint láthatjuk, a sok és erős hatás özönében nem könnyű saját elveink szerint élni. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy vonuljunk ki a világból. Legyünk tájékozottak a világ dolgaiban, felkészültek a külső hatások kivédésére, ellensúlyozására. Legyünk tudatában annak, hogy a családnak fontos funkciója van a kívülről jövő hatások szűrésében, értékelésében. Beszélgessünk sokat egymással, a gyerekekkel, véleményünket ne titkoljuk el a családban. Ne hagyjuk magára kérdéseivel gyerekünket. Fontos, hogy a gyerekek tőlünk, a szülőktől hallják a világ eseményeinek értékelését, magyarázatát. Igen hasznos, ha hasonló nézetű családok kapcsolatot tartanak egymással /családközösségek/, összefognak, kölcsönösen erősítik egymást, érzik, hogy nincsenek egyedül meggyőződésükkel. A szülői hatás addig a legerősebb, amíg a gyerekek nem kezdenek óvodába, iskolába járni, ahol már sokféle befolyás éri őket. Igyekezzünk, hogy jó alapokkal lépjenek ki a család védett közegéből.
Hasznos, ha az anya minél tovább tud otthon lenni gyerekeivel, ezzel is biztosítja a gyerekek nézeteinek stabil alapját. Legyenek a szülőknek biztos nevelési elvei, amelyekbe nem engednek mindenkit beleszólni. Mutassunk példát viselkedésünkkel, hogy kell kiállni nézeteink mellett, merjünk nemet mondani, ha nem értünk egyet valamivel. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy saját meggyőződésünk legyen, még akkor is, ha ez bizony néha nem könnyű dolog. Magabiztosság, önbizalom nélkül nem mi irányítjuk életünket, hanem mások a saját érdekükben. Meggyőződésünket magunknak kell megvédeni, nem másoktól várni azt. Természetesen ez azt kívánja, hogy valóban legyen saját megalapozott világnézetünk, elveink, hisz enélkül nincs mit védenünk, csak hánykolódni fogunk céltalanul az élet tengerén. Meggyőződésünk mellett akkor is ki kell állni, ha ezért nem dicsérnek meg, csúnyán néznek ránk. Ha gyerekeink ezt látják tőlünk, bízhatunk benne, hogy legkésőbb felnőtt korukban követni fogják viselkedésünket. Dr. Sallai János és Anikó
83
Fekete István Fekete István 1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy évét (1906-1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött. Első „vadászélményeit” már nagyon fiatalon (körülbelül 3 éves korában) szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi. 1917 végén önként bevonult katonának, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1918-ig káplárként szolgált. 1923ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra. 1924 januárjában a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. A város és az Akadémia emléke nem múlt el nyomtalanul életében. A Szigetköz és a Hanság, valamint Magyaróvár belvárosa a tanintézetnek
helyet adó Vár épületével, a Lajta több ágával, a hatalmas kiterjedésű gyönyörű park, amelynek közepén a kollégium található, Fekete Istvánt is megihlették. Korabeli leírások szerint tanulmányai végeztével egy kis csomag kézirattal hagyta el Magyaróvárt. A Szigetköz pedig később is kedvenc területei közé tartozott, illetve az 1968-ban megjelent Barangolások című könyvét az akkor fennállásának 150. évfordulóját ünneplő egykori iskolájának ajánlotta. Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást vezető gazdatisztként a holland származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok. Gyermekei, gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit 1930-ban,
84
Eredeti Fekete István által aláírt igazolás
fia, István 1932-ben. Dr. Fekete Edit középiskolai tanulmányait a budai Sacré Cœur-rend leányiskolájában végezte. 1949-ben, alig 18 évesen elhagyta a családi otthont és a Sacré Cœur-rend tagjaként apáca lett. Jelenleg az ausztriai Vorarlberg tartományban lévő Bregenz városában él. A rend General prefectinje, iskolaigazgató, osztrák tanügyi kormánytanácsos volt élete aktív korszakában. István fia a gödöllői Premontrei Gimnáziumban tanult, az 1956-os forradalomban való szerepe miatt 1956 decemberében hagyta el az országot. 1957-től 1963-ig Kanadában, 1963 óta pedig az USA-ban, Chicagóban él. Dolgozott, mint masszőr, fizikoterapeuta, sportklub-igazgató, üzleti közíró a milliós példányszámú Chicago Tribune c. napilapnál, s közben három diplomát is szerzett. Később laptulajdonos-főszerkesztője volt az 1905-ben alapított magyar hetilapnak (Chicago és Környéke). Elbeszéléseit 1970-től európai, kanadai és amerikai magyar hetilapok közölték. 1985 óta állandó heti rovata van az emigráció legismertebb és a világ összes kontinensén olvasott lapjában, a Kanadai Magyar-
ságban. Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe, vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársak többek közt a következők voltak: Kittenberger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán, neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond, világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg. 1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutat85
ja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a kommunista terrort. 1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, és csak szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A taglétszám maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetett, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága hat könyv, és a nagy sikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója
közé rangsorolta Fekete Istvánt. 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt, és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét, és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg. Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmester Képző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle. Igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változáso-
86
kig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigília fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit. A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdett érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan „katolikus íróként” tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna. Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út
77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található. 1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta. 1960-ban József Attiladíjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk. Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Nagyon erős dohányos volt, ami miatt 1968-ban már kapott egy szívinfarktust. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de gyerekei kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”. Az író halála után felesége közel másfél évig járkált a magyar könyvek külföldi fordításával foglalkozó hivatalba, hogy érdeklődjön a szovjet kiadást illetően. Mindig negatív választ kapott, a szovjet fél érdektelenségét okolva. Egyszer bizalmasan megsúgták neki: 87
„Tudod Edithkém, köztünk legyen mondva, a Szovjetunióban rémes lassan mennek az üzleti dolgok, mert a bürokráciájuk még nagyobb, mint a mienk!” (Mindez a Tüskevár 1973-as szovjet megjelenését követően történt) Az özvegy megunta az eredménytelen helyben topogást és kezébe vette az ügyek intézését. Moszkvába utazott, 30-50 oldalas mintafordításokkal és tolmács kíséretében. Ott tudta meg, hogy a magyar illetékesek az ígéretükkel ellentétben Fekete István könyveivel kapcsolatban a szovjet könyvpiacon való megjelenésre semmiféle kiajánlást nem tettek. Az özvegy 1974-es közbenjárásának eredményességét igazolja, hogy ettől kezdve egymás után láttak napvilágot Fekete István orosz nyelvre fordított könyvei. Fia szerint apja az írásaiból kiérződő antikommunizmus, anti-liberalizmus, anti-kozmopolitizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgatni, ifjúsági regényírónak titulálni. Az irodalmi életben sem nagyságának megfelelően kezelték. Könyveit ugyan kiadták és az olvasók között ezek népszerűek is voltak, de politikai okokból például több lexikonban hiányosan vagy egyáltalán nem szerepelt. Az Akadémiai Kiadó 1965-ben megjelent Magyar irodalmi lexikon I-III. kötetében foglalkoznak ugyan vele, de életével, munkásságával kapcsolatban az alábbi tényeket kihagyták: 88
•Egyik versét már 14 éves korában közölte a Zászlónk című, népszerű ifjúsági folyóirat; •1940-ben írta a Hajnalodik című drámai színművet, melynek nagy sikerére jellemző, hogy több mint száz folytatólagos előadást ért meg a budapesti Magyar Színházban; •1941-ben ő írta minden idők egyik legnagyobb sikerű – és nagy szenzációt kiváltó – a „Doktor Kovács Istvánnak” című magyar filmnek a forgatókönyvét; •1942-ben írta a Túlsó part és a Féltékenység című filmek forgatókönyvét; •1943-ban írta az Aranypáva című film forgatókönyvét; •1941–1948 között több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett; •Az 1940-es évek elején az egyik legkeresettebb és legsikeresebb magyar író volt; •Csí című könyve 1942-ben megjelent német nyelven; •1936-tól az akkori évek legjelentősebb irodalmi-társadalmi folyóirat – az Új Idők – rendszeresen közölte novelláit, folytatásos regényeit. (Hajnal Badányban, Emberek között, Végtelen út, Gyeplő nélkül); •A Kisfaludy Társaság tagja volt, ami 1945 előtt a legnagyobb írói elismerésnek számított. Az Akadémiai Kiadó által először 1966-ban kiadott és még 1982-ben is megjelent A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című 1105 oldalas összefoglaló műben, politikai okból egyáltalán nem szerepelt.
Emlékezete: •1987-ben, Gáspár János szervezésében megalakult a Fekete István Irodalmi Társaság, melynek 2007 májusában már 887 tagja volt. •Napjainkig több mint harminc oktatási és egyéb intézmény vette fel az író nevét. •Ajkáról indult a Kele Napja országos rendezvénysorozat, ahol azon oktatási intézmények növendékei, melyek Fekete István nevét viselik, képzőművészet, vers- és prózamondás, tanulmányok, Fekete irodalmi műveinek ismerete tárgykörökből versenyezhetnek. A Kele Napja ünnepséget Gáspár János kezdeményezésére indította el az ajkai Fekete István Általános Iskola. •1984-ben annak a háznak a falán, melyben Kaposváron 1910 és 1918 között élt emléktáblát helyeztek el. •1985-ben Ajka város és a Magyar Írószövetség adta ki a Fekete István irodalmi plakettet. Fekete István emlékhely avatás Majorkán 2013. okt. 4-én Fekete István emlékhely avatásra került sor a Balatonfenyves-Imre majorban (Majorka). Köszöntőt mondott Jakó Gergely, a Somogy Megyei Közgyűlés alelnöke, majd Bodó Imre helytörténész, a Fekete István Múzeum alapítója, valamint a Fekete István Kulturális Szövetség elnöke tartott előadást ”Fekete István és a Nagyberek” címmel. Több érdekes előadást is halhattunk a helyről, hiszen Fekete István a Kis-Balaton után legtöbbször ide a Nagyberekbe járt vadászni, kikapcsolódni. Ezután az emléktábla elhelyezésére került sor. A rendezvény mottója: A jó szándék motorját nem állíthatja meg semmi. (Fekete István)
89
Pilinszky abban látta meg Fekete István nagy titkát, hogy a kicsiben látja meg a nagyot, a részlegesben érezteti az egyetemest, és amikor az állatvilágról mesél utolérhetetlen egyszerűséggel mindnyájunkban jobbá teszi a legnagyobb tévelygőt: az embert. Jókai Anna Fekete István újratemetésén mondta 2004-ben Göllén: Különös írósors Fekete Istváné: régi, több milliós olvasótábora végig kitartott mellette, új és új generációk fedezték fel, s könyvei idősnek, középkorúnak és gyermeknek sokat jelentenek mind a mai napig. A hivatalosság, részben sznobéria, de legnagyobb részt politikai akarat képviseletében, folyamatosan igyekezett kisebbíteni értékeit. Nagy népszerűség és mégis valamiféle kizártság kísérte az életét. A mai Magyarország felkapaszkodott, uborkafára mászott konjunktúra lovagjainak is szól az intelem: Hazánk fennmaradása a szüntelen erkölcsi megújulással függ össze. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét. Nyugodjanak békében csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan.
Fekete István
Nádas
Fekete István a nagy vadász, a természet kedvelő óriás. Gölle községnek szülöttje, életműve áll mögötte.
Aludtál-e már nádtető alatt, Láttad-e, hogy kel ott fel a nap? Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád, Ha megérinti a virradat Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit... Se nádirigót, se kócsagot, Se vadréce kéktükrű szárnyát, Se víz mélyén rengő csillagot? Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Simogatta-e füst arcodat, Ha felkel a hold és a lidércfény Táncol a tündöklő ég alatt? Láttál-e ezer szárcsafiókát, Úszó fészket a nagy vizen, S hallgattad-e ködös hajnalokon, A vándormadár hogy mit izen? És nádi széna volt-e a párnád, Millió béka a muzsikád, Imbolygó bagoly kedves barátod, Nyársonsült keszeg a vacsorád? Fürödtél-e már csendben és fényben. Este, ha lobban a néma tűz, S a nádas felett átszáll az álom S rád sóhajt lágyan a puha fűz? Álmod, ha őrzi millió nádszál, És tartja feletted az eget, Neked adja a csillagos Békét És megcsókolja a szívedet.” Fekete István
Vuk, a Kele alkotója. Téli bereknek írója. Bogáncsnak a gondozója, természetnek szószólója. Szerette a természetet nélküle ő nem létezett. Mindent leírt, amit látott, műveiből ez sugárzott. Ha a múzeumba én betérek, termeiben körülnézek, a természet itt van velem, munkásságát érzékelem. Gölle községben én jártam, a sírjánál meg-megálltam. Felnéztem a kék egekbe, Tüskevár jutott az eszembe. Ez volt hát az ő élete, a természet szeretete. E szeretet átadója, természetnek pártfogója. Szabados István 90
A „berki ember” Fekete István Vörsön
Bodó Imre Fekete István Múzeumigazgató, valamint a Fekete István Kulturális Szövetség elnöke, Jó Ember díjas helytörténész válaszol kérdéseinkre az íróval kapcsolatban. - Vörsön nagy tisztelettel emlékezünk Fekete Istvánra, erre hivatkozva kérdezem, hogy az író mikor, és meddig tartózkodott Vörsön? Mi volt, ami megihlette a faluban, a Kis-Balaton környékén, mi vezérelte mély gondolatait, milyen művek „születtek” az ott töltött idő alatt? - 1957-59 között tartózkodott Vörsön az író. Az özvegyétől tudjuk, hogy nem szokott minden hétvégén hazamenni, a töltésen átkelve Vörsre járt vasárnaponként szentmisét hallgatni. (Ekkor az író Budapesten lakott, vagyis mikor hazament hétvégére, oda tért haza ebben a két évben. Abban a házban van egy hatalmas étkező, melyet az író felajánlott az egyháznak, ami mai napig kápolnaként funkciónál, és rendszeresen miséznek benn.) Vörsön nem ismerték őt tehát azt sem tudták, hogy ő író, azt sem tudták, hogy hívják, csak
úgy szólították, „a berki ember”. „Megjött a berki ember a misére.” Gyalogosan közlekedett a falu és a Diás-sziget között. A Tüskevár című ifjúsági regénye, a Nádas, és a Búcsú című versei a berekben íródtak. A berki alkotóházban lakott, aludt az író, ahol jelenleg is be van rendezve egy Fekete István emlékszoba. Személyes kapcsolata az írónak Vörsön Futó Elemérrel volt, aki még kisgyermekként ment az édesapjával a berekbe, és itt találkozhatott Fekete Istvánnal. Vörsön élt egy Matula bácsinak hívott ember, akinek a tapasztalatait lejegyzetelte, de mindenhol országszerte, ahová az író ment, alkotott „talált” magának egy Matula bácsit, akinek elbeszéléseit meghallgatta, és felhasználta. - Ekkor már túl volt a kommunisták embertelen verésein, fél szemének kiverésén, zaklatásokon, vagy épp ez elől menekült Budapestről ide a berekbe Fekete István? - Igen, ezekben az időkben már nem bántották, hagyták munkálkodni. Ő is köztük volt azoknak az embereknek, akik felvetették a kérdését, hogy mi lenne ha a Zala vízét megszűrnék, és így folyna a Balatonba. Többek között e miatt a munkája miatt tartózkodott itt az író. Agrártudását használták, és a Zala folyó élővilágára való ráhatását vizsgálta, tanulmányozta az író. Roko-
91
nai élnek még Somogyfajszon, innen a - Ön is Göllén született, ahol az író is. környék ismerete, sok nyarat töltött itt Mi az, ami megragadta Önt az író élegyermekként. téből, amit kiemelne, amivel üzen és tanítja az embereket? - A két év munka után hova ment Fe- - Három dolgot tudok mondani, ami kete István dolgozni, merre tevékenyke- megragadott az író életéből: emberdett, írt tovább? szeretet, állatszeretet, mély vallásos- 1960-ban kérte a nyugdíjazását az író, ság. Én is ilyen közegben nőttem fel, amit meg is kapott, ekkor volt 60 éves, abban az időben dédnagyanyám elvitt majd a következő 10 év, amit még élt, magával a misére, már kicsi koromtól nagyon gyümölcsözően telt el 12 műve kezdve ministráltam, rendszeres misészületett még haláláig. re járó lettem. Amiért felnézek Fekete Istvánra az az, hogy őt a legnehezebb - Azt tudjuk az íróról, műveiből nyil- időkben sem tudták megtörni, a Jóisvánvaló válik, hogy szerette az állatvi- tenben mindig vigaszt talált. Mindent lágot, most a 2014 évi kalendáriumunk legyőzött az erős hite, az imádságban a születésről szól. Innen fakad a kérdés menedéket talált. Szépen írt szülőfaluemberszerető volt-e Fekete István, hogy járól egyforma szeretettel a cseléd és a vélekedett az emberszeretetről? parasztgyerekről, szép gondolatokkal - Fekete István minden embert szere- emlékezett vissza Göllére. tett és tisztelt, lehetett az koldus, vagy gazdag ember. Özvegyétől tudjuk soha - Hogy lehetne ma népszerűsíteni Fekete nem káromkodott, szépen beszélt István műveit, rávilágítani a mai fiatalmindenkivel. Nyugodt, béketűrő, mé- ságnak arra, hogy milyen értékes, valós lyen vallásos ember volt. 1962-es rá- dolgokat hagyott ránk az író? dióriportban megkérdezték tőle, hogy: - Van lehetőség az iskolásoknak a Feke- Mi az írásainak a titka?, a válasz ez te István műveiről szóló rajzpályázaton volt rá: - Különös titkát nem ismerem, részt venni, arra pályamunkát küldede egy biztos, hazudni nem szabad. ni. A díjazottak Fekete István könyvet Ebből adókapnak, és dóan biztobízva abban, sak lehetünk hogy elolvasabban, hogy sák, már köírásai valós zelebb hoztuk személyekkel, a gyermekeket valós helyeaz író műveiken, megtörhez. tént dolgokat beszélnek el. Matula kunyhója
92
Alkony Először melege lett, aztán megszédült. Öregesen járt a havas tóparton, és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle, és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát. Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak, a messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete, formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, leült a hóra. – Mi van velem? Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban, és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek. A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát, és a szorongató sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha. – Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg
fogta el, és megint kivilágosodott. Nem is nappali, hanem éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről, és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a karján nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál, és intett neki… – Hívsz, Mariska? Jól van. Tudom… – és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő délután. Hideg, alkonyatba hajló. – Menni, menni… – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig… - Alig roppant a hó a súlytalan lázas szemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje. –Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni… A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék, és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol 93
az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert az erdőt is, vizet is vigyázni kellett orvvadásztól, orvhalásztól. A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt. Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyben még parázs világított a déli tűzrakásból, és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz, s az ablakon beszivárgott a téli este. Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködmönt is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik. A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére, és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát. – Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem… A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve, és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet. Szeme ide-oda járt a szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja, meddig. A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben, s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után. És nőtt, feketedett, öregedett az este. Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta, és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a
homállyal, és a zugokban újra árnyak nőttek és emlékek. Innét temették el az asszonyt, és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk, simogató szavak susogtak, és kis cipőcskék topogtak: Mintha járni tanulna valaki…Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat, és újra csak a víz csobogott feketén, mélyen. Elpergett az idő. Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódjának az erdők és vizek szeretetében, de az az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban, és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa, és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak. Döngött a híd, elhallgatott a víz, és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott volt a gyász, és ezt megérezte. Felugrott a láng a lámpában, és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről az üvegre. – Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek? A beteg szemeibe lassan, pislogva visszatért a fény és fakó hangon szólt: – Ne menj, fiam. Majd később…A papért… A fiamért…Most veled van pár szavam… A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra ott terpeszkedett 94
az örök szín: a feketeség. – Amim van itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyétek a fejem alá a cserfalevelest, és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a földbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt. A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny, és megfogta a haldokló hideg kezeit: –Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? Az öreg szemek már újra messze révedeztek. – Most aztán eredj…a fiamért….áldozni akarok… Eldobogott a lépés künn a hídon. Aztán megint beszélni kezdett a víz, huhogott a szél, a kéményben, s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok. Szaladt a vadász az éjszakában. Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél, és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva felejtett padlásablakokat. A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét, és nyugodt léptekkel ment az ablak felé. A szél bezúdult a szobá-
ba, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai, s az árok fenekén ott állt a hírhozó. Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem mondott semmit. A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyes arcú emberre nézett, aki közelebb hajolt: – Apád uradhoz…hozzátok az Úr testét… Azután visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnya-kat, aztán mintha szólt volna valaki: – Fuvarost keress, és várj a templomnál! Újra nekiugrott a sötétségnek. A templom körül babonás csend hallgatódzott, és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott, és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek. Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátongott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is, és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta 95
az Urat, akihez odahajtotta a fejét. A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablak szemeiben. A pap összeroskadva ült,és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán egyedül marad. – Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek… Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak érezte magát…És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai. – Édes jó Apám! Lám, eddig te voltál a bíró, s most én hallgatom meg gyónásodat. – Megint melléhez hajolt. –Erősíts meg Uram! Felnézett a fekete égre, és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahullottak nagy, fehér hópelyhek. A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hó szoknyás cserjék, melyek felbukkantak, s a szán mögé szaladtak. Aztán halkan, régi szavakkal elkezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra, és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal. A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi kedves helyen a haldoklóhoz közeledett, és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz 96
már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az öregember: – Dicsértessék az Úr Jézus! A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése, és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg a gyermeknek… Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fia száján, mint a sírás bug�gyant ki: – Ego te absolvo! A drága arc fölé hajolt, és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak. – Istenem, gondolta az apa – mintha az édesanyja nézne rám…Az ő szemei. – Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén, s régi, lágy mozdulata hívogatta… – Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már… A pap összeroskadt az ágy mellett, és vállait megrázta a zokogás. Aztán csend lett a szobában. A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették. Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ért el odáig. Fekete István
Jó napot, Ferenc pápa vagyok Részletek P. Antonio Spadaro SJ Ferenc pápával készített interjújából Augusztus 19.-e, hétfő. Ferenc pápa találkozóra vár engem tíz órára a Szent Márta Házba. Az apámtól örökölt kényszeres pontossággal, most is korábban érkezem. Egy kisebb szalonban foglalok helyet. A várakozás rövid ideig tart, néhány perc múlva a lifthez kísérnek. E pár percben alkalmam van visszaemlékezni arra, amikor Lisszabonban, a jezsuita kulturális folyóiratok főszerkesztőinek találkozóján fölmerült az ötlet, hogy közösen jelentessünk meg egy, a pápával készített interjút. Megvitattam ezt a többi jezsuita újság főszerkesztőjével, és megfogalmaztunk néhány kérdést, amelyeket mindnyájan fontosnak tartottunk. Amikor kiszállok a liftből, látom, a pápa már az ajtónál állva vár rám. Sőt, valójában az az örömteli érzésem támad, hogy nem is léptem át ajtókon. Pedig egy ajtónak azért mégiscsak kellett ott lennie. Belépek a szobájába, és a pápa leültet egy karosszékbe. Ő egy magasabb és merevebb széken ül gerincproblémái miatt. A környezet egyszerű, spártai. Az íróasztal munkatere kicsi. Megérint a környezet lényegre törő mivolta, nemcsak a bútoroké, hanem a többi tárgyé is. Kevés könyv, kevés papír és kevés egyéb tárgy. Ezek között van
egy Szent Ferenc-ikon, a Lujani Mias�szonyunk, Argentína védőszentjének szobra, egy feszület, egy alvó Szent József-szobor, hasonló ahhoz, amit a San Miguel-i Colegio Máximo igazgatói és tartományfőnöki szobájában láttam nála. Bergoglio lelkisége nem „harmonizált energiákból” áll össze – ahogy ő mondaná –, hanem emberi arcokból: Krisztus, Szent Ferenc, Szent József, Mária. A pápa mosolyogva fogad, azzal a mosollyal, amely már többször is bejárta a világot, és ami megnyitja az emberek szívét. Sok mindenről kezdünk beszélni, elsőként brazíliai útjáról. Valódi kegyelemnek tartja. Kérdésemre, hogy kipihente-e magát, azt feleli, igen, jól van, de mindenekelőtt az Ifjúsági Világtalálkozóról szól, ami számára titok, „misztérium” volt. Elmondja, nem szokott hozzá, hogy ennyi emberhez szóljon: „Én az egyes embereket szeretem nézni, egyenként, és azokkal tudok 97
Ferenc pápa válaszol… „Ki Jorge Mario Bergoglio?” „Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb meghatározás… Én egy bűnös vagyok. Igen, talán mondhatom, egy kicsit ravasz vagyok, rá tudok mozdulni dolgokra, de az is igaz, hogy egy kicsit naiv is vagyok. Igen, de a legjobb összegzés, ami a legmélyebbről jön, és amit a legigazabbnak tartok, valóban ez: »bűnös vagyok, akire rátekintett az Úr. A Miserando atque eligendo jelmondatomat mindig nagyon igaznak tartottam magamra nézve.” A pápa jelmondata Szent Béda Venerábilis egyik homíliájából való, aki Szent Máté evangéliumi meghívását magyarázva írja: „Jézus látott egy vámost, irgalmas szeretettel rátekintett, és kiválasztotta őt, mondván neki: Kövess engem!” Ferenc pápa tovább töpreng, majd egyszer csak olyan kitérőt tesz, aminek az adott pillanatban nem látom az értelmét. „Én nem ismerem Rómát. Kevés dolgot ismerek itt. Ezek között van a Santa Maria Maggiore, oda mindig elmentem.” Csak a Santa Maria Maggiorét és a Szent Péter-bazilikát ismerem..., de ha Rómában voltam, mindig a Via della Scrofán laktam. Innét látogattam gyakran a San Luigi dei Francesit, és oda jártam Caravaggio Szent Máté meghívása című képét nézegetni.” Jézusnak az az ujja, így… Máté felé. Annyira én vagyok. Én ilyen
személyes kapcsolatba lépni, akik előttem vannak. Nem szoktam hozzá a tömeghez.” Mondom neki, hogy ez igaz, és látható is, és mindenkit megérint. Az emberek észreveszik, hogy amikor közöttük van, szemei tényleg az egyes emberekre tekintenek. A tévékamerák aztán elénk tárják ezeket a képeket, és így mindenki láthatja ezt a tekintetet. Elégedettnek tűnik, hogy az lehet, aki valójában, és hogy nem kell változtatnia kapcsolattartási szokásain, még akkor sem, amikor milliók vannak előtte, mint ahogy az a copacabanai strandon történt. A Ferenc pápával való beszélgetés valójában olyan, mint egymást keresztező gondolatok vulkanikus áradata. Sőt, az hogy jegyzetelnem kell, azt a kellemetlen érzést váltja ki belőlem, hogy megtörök egy születőben lévő párbeszédet. Világos, hogy Ferenc pápa inkább a társalgáshoz szokott, mint a tanításhoz. 98
vagyok. Mint Máté.” „Máté gesztusa az, ami megérint: megragadja a pénzét, mintha ezt mondaná: »nem, ne engem! Nem, ez a pénz az enyém!« Íme, ez vagyok én: egy bűnös, akire rátekintett az Úr. És éppen ez az, amit akkor mondtam, amikor megkértek, hogy fogadjam el a pápává választásomat. „Bűnös vagyok, Urunk Jézus Krisztus irgalmában és végtelen türelmében bízva, bűnbánó lélekkel mégis elfogadom.”
birtokba vettem a pápai lakosztályt, megszólalt bennem egy nagyon határozott »nem«. A pápai lakosztály az Apostoli Palotában nem fényűző. Ősi, ízléses, nagy, de egyáltalán nem fényűző. De végül is olyan, mint egy oldalára fordított tölcsér. Nagy és tágas, de a bejárat igazából szűk. Ide »cseppszámláló«-val lépnek be, és én nem, nem tudok emberek nélkül élni. Az életemet másokkal együtt kell élnem.”
Miért lett jezsuita?
Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni?
„Én valami nagyobbat akartam. De nem tudtam, hogy mit. Amikor beléptem a szemináriumba, a domonkosok tetszettek nekem, és voltak is domonkos barátaim. De aztán a Társaságot választottam, amit már jól ismertem, hiszen a szeminárium a jezsuitákra volt bízva. A Társaságból három dolog érintett meg: a missziós jellege, a közösség és a fegyelem. Érdekes ez utóbbi, mert én születésemtől fogva fegyelmezetlen vagyok. De a fegyelmezettségük, ahogyan az időt beosztják, mélyen megérintett. A harmadik dolog pedig valóban alapvető számomra: a közösség. Mindig is kerestem a közösséget. Soha nem tartottam magamat magányos papnak: szükségem van közösségre. Ez látható abból a tényből is, hogy itt lakom, a Szent Márta Házban: a pápaválasztás idején a nekem kisorsolt 207-es szobában laktam. Ahol most vagyunk, az egy vendégszoba. Ezt választottam, itt lakom a 201-es szobában, mert amikor
„A megkülönböztetést – feleli Ferenc pápa. A megkülönböztetés egyike azon dolgoknak, amelyeken Szent Ignác sokat és nagy lelki odaadással dolgozott. Számára ez eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse. Mindig mélyen megérintett az az alapelv, amellyel leírják Ignác látomását: Non coerceri a maximo, sed contineri a minimo divinum est. Sokat töprengtem ezen a mondaton a rendben mint vezető, mint elöljáró: a legnagyobb sem képes magába zárni, de a legkisebb is be tudja fogadni. A nagy és a kicsi ezen erénye a nagylelkűség, mely abból a helyzetből, amelyben az adott pillanatban vagyunk, mindig a horizontra figyel. Azt jelenti, hogy megtesszük a mindennapok kis dolgait Isten és az emberek felé nyitott, nagy szívvel. Vagyis a kis dolgokat nagy horizontokon, Isten országa horizontjain értékeljük. Ez a vezérelv viszonyítási pontokat 99
kínál a helyes álláspont elfogadásához a megkülönböztetés számára, hogy Isten dolgait az ő szemszögéből lássuk. Szent Ignác számára a nagy alapelveknek bele kell testesülniük a tér, az idő és a személyek életkörülményeibe. XXIII. János a maga módján ilyen kormányzási álláspontra helyezkedett, amikor vezérelvét ismételgette: Omnia videre, multa dissimulare, pauca corrigere, mert jóllehet mindent (omnia) látott, a teljes dimenziót, mégis úgy tartotta jónak, hogy a kevésben (pauca), a legszűkebb dimenzióban cselekedjen. Lehetnek nagy terveink, de a megvalósításkor kevés és kicsiny dolgon munkálkodjunk. Vagy használhatunk gyenge eszközöket, amelyek hatékonyabbnak bizonyulnak, mint az erős eszközök, ahogy Szent Pál mondja a Korintusiaknak írt első levelében. Ez a megkülönböztetés időt igényel. Sokan úgy gondolják, hogy a változások és a reformok rövid idő alatt megtörténnek. Hiszem, hogy mindig szükség van időre a valódi, hatékony változás alapjainak a letételéhez. Ez a megkülönböztetés ideje. Némelykor a megkülönböztetés azonnali cselekvésre ösztönöz, pedig kezdetben úgy gondoltuk, később kell cselekednünk. Ez történt velem is az elmúlt hónapokban. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használa-
ta, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak, ami olyan követelményre válaszol, mely a dolgokból, az emberekből, az idők jeleinek olvasatából ered. Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok. Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben! Nem bízom az első döntésben, vagyis az első dologban, ami az eszembe jut egy döntés meghozatalakor. Az ilyen döntés általában elhibázott. Várnom kell, magamban értékelni, rászánni a szükséges időt. A megkülönböztetés bölcsessége megment az élet szükségszerű kétértelműségétől, és segít megtalálni a legalkalmasabb eszközöket, amelyek nem mindig azok, amelyek nagynak és erősnek látszanak.” Kormányzási tapasztalata „A Társaságban szerzett elöljárói tapasztalatomban, az igazat megvallva, nem mindig viselkedtem így, vagyis nem tartottam meg a szükséges konzultációkat. És ez nem volt jó. Az én kormányzásom jezsuitaként kezdetben nagyon elhibázott volt. Nehéz időszak volt ez a Társaság számára. [A II. vatikáni zsinatot követő radikális megújulás során] eltűnt [kilépett a rendből] egy teljes nemzedéknyi jezsuita. Ezért is lettem olyan fiatalon tartományfőnök. Harminchat éves voltam. Ez őrület! Nehéz helyzetekkel kellett szembesülnöm, és én elhamarkodott és önkényes döntéseket hoztam. Igen, de hozzá kell tennem egy dolgot: ami-
100
kor megbízok valakit egy feladattal, akkor tökéletesen megbízom abban az emberben. Valóban nagy hibát kell elkövetnie, hogy visszavegyem tőle a megbízatást. Ennek ellenére, az emberek végül belefáradnak az önkényeskedésbe. Az én önkényes és gyors döntéshozatalom komoly problémákat okozott, végül azzal vádoltak, hogy ultrakonzervatív vagyok. Úgy szólok erről, mint élettapasztalatról, hogy megértessem a veszélyeit. Idővel sok mindent megtanultam. Az Úr megengedte nekem ezt a kormányzási pedagógiát, még fogyatékosságaim és bűneim ellenére is. Így később, Buenos Aires-i érsekként kéthetente találkoztam a hat segédpüspökkel, és évente többször a papi szenátussal. Kérdéseket vetettek fel, lehetett vitatkozni is. Ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a legjobb döntéseket hozzam. A nyolc bíboros tanácskozása, ez tanácsadó csoport nemcsak az én döntésem, hanem a bíborosok akaratának a gyümölcse is, hiszen szükségességét kifejezésre juttatták a konklávé előtti általános kongregációk ülésein. Azt akarom, hogy a tanácskozás valóságos és ne formális legyen.” Az egyház? Tábori kórház… „Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tá-
bori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… És alulról kell kezdeni! Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged! Az egyház szolgái legyenek mindenekelőtt az irgalmasság szolgái. A gyóntató például mindig azt a veszélyt kockáztatja, hogy vagy túl szigorú, vagy túl engedékeny. Egyik sem irgalmasság, mert egyik sem törődik az emberrel. A szigorú mossa kezeit, mert a parancsolatra hivatkozik. A laza is mossa kezeit, mondván, hogy »ez nem bűn« vagy valami hasonlót. Pedig az embereket kísérni kell, a sebeket pedig gyógyítani. Hogyan beszélünk Isten népéről? Anya- és pásztoregyházról álmodom. Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, törődjenek az emberekkel, kísérjék őket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja, fölemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Isten nagyobb, mint a bűn. A szervezeti és szerkezeti reformok másodlagosak, vagyis csak később jönnek. Az első reform a magatartás reformja. Az evangélium szolgái legyenek képesek arra, hogy felmelegítsék az emberek szívét, hogy járjanak velük együtt a sötétségben, hogy tudjanak velük beszélgetni, és leszállni éjszakájukba, sötétségükbe anélkül, hogy ők maguk eltévednének. Isten népe pásztorokat akar és nem
101
tisztviselőket vagy státuszklerikusokat. A püspökök kiváltképp legyenek olyan emberek, akik képesek türelemmel lépést tartani Istennel az ő népében, oly módon, hogy senki se maradjon le, de azért is, hogy kísérjék a nyájat, amely képes új utakat találni. Ahelyett, hogy csak elfogadó és befogadó egyház legyünk, mely nyitva tartja ugyan kapuit, arra is törekedjünk, hogy olyan egyház legyünk, amely új utakat talál, amely képes kilépni saját magából, és elindulni azok felé, akik nem járnak templomba, akik elhagyták, vagy akik közömbösek iránta. Aki elhagyta az egyházat, néha olyan okból tette, amelyet meg lehet érteni, és értékelni is lehet, és ezzel rá lehet venni őt a visszatérésre. De ehhez merészség, bátorság kell.” Optimistáknak kell lennünk? „Nem szeretem az optimista szót használni, mert pszichológiai magatartásra utal. Jobban tetszik a »reménység« szó, abban az értelemben, ahogy a Zsidókhoz írt levél már idézett 11. fejezetében olvassuk. Az atyák nagy nehézségeken keresztül folytatták tovább útjukat. És a reménység nem csal meg, ahogy a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk. Gondolj ezzel szemben Puccini Turandotjának első találós kérdésére. „Sűrű éjhomályból, ébred egy kósza, lidérces fantom. Széttárja fénylő szárnyát, lengve szárnyal a nagyvilágon át. Reszket érte, ki látja, esengve hívja és várja. De tovatűnik, ha jő a hajnalóra,
hogy a szívükben újra éljen. Föltámad minden éjen, és meghal virradóra!” Versek, melyek felfedik a remény utáni vágyat, ami itt egy szivárványszínű fantom, amely aztán eltűnik hajnalra. „Íme a keresztény remény nem egy álomkép, mely megcsal. Isteni erény, mely végeredményben Isten ajándéka, amit nem lehet optimizmussá lefokozni, mely pusztán csak emberi. Isten nem sikkasztja el a reményt, hiszen önmagát nem tagadhatja meg. Isten teljes egészében ígéret.” Határok és laboratóriumok „A három kulcskifejezést, amellyel a Civiltá Cattolicához fordultam, kiterjeszthetjük a Társaság összes folyóiratára, jóllehet különböző hangsúllyal, jellegük és célkitűzéseik alapján. Amikor a határt hangsúlyozom, különleges módon, arra az emberi szükségletre utalok, amely kultúrát teremt abból a kontextusól, amelyben dolgozik és amire reflektál. Mindig fennáll annak a veszélye, hogy laboratóriumban éljünk. A mi hitünk nem laboratóriumhit, hanem úton lévő hit, történelmi hit. Isten történelemként tárta föl magát, nem pedig elvont igazságok gyűjteményeként. Azért tartok a laboratóriumtól, mert ott felveszik és hazaviszik a problémát, hogy háziasítsák, hogy kipingálják, összefüggéseiktől függetlenül. Nem kell hazavinni a határt, hanem a határon kell élni, és merésznek kell lenni.” Vatikán, Fordította Vértesaljai László SJ
102
Ferenc pápa beszéde a virrasztáson Imádság Szíria békéjéért „Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon!” – Ferenc pápa homíliája a béke imavirrasztáson „Isten látta, hogy ez jó” (Ter 1,12.18.21.25). A világ és az emberiség történetének kezdetét elbeszélő bibliai szakasz Istenről szól, aki nézi a teremtett világot, szinte szemléli azt és megismétli; ez jó. Ezáltal, kedves fivérek és nővérek, belépünk Isten szívébe és éppen Isten legbensőbb énjéből kapjuk meg üzenetét. Feltehetjük a kérdést: mi a jelentősége ennek az üzenetnek? Mint mond ez az üzenet nekem, neked, mindannyiunknak? Egyszerűen csak azt mondja, hogy Isten szívében és elméjében világunk „az összhang és a béke háza”, az a hely, ahol mindenki megtalálhatja saját helyét, és „otthon” érezheti magát, mert „ez jó”. Az egész teremetett világ harmonikus, jó egységet alkot, de főleg az emberek, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, és akik egyetlen családot alkotnak, amelyben a kapcsolatokat a valós és nem pusztán szavakkal hirdetett testvériség jellemzi: a másik férfi és a másik nő fivérem és nővérem, akiket szeretek. A kapcsolat Istennel, aki szeretet, hűség és jóság, visszatükröződik az emberek közötti minden kapcsolatban és össz-
hangot ad az egész teremtésnek. Isten világa olyan világ, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért, a másik javáért. Ma este az elmélkedés, a böjt, az ima során mindnyájan mélyen tekintsünk önmagunkba: nem ez az a világ, amelyet szeretnék? Vajon nem ez a világ az, amelyet mindnyájan a szívünkben hordozunk? A világ, amit szeretnénk, nem az összhang és a béke világa saját magunkban, a másokkal való kapcsolatokban, a családokban, a városokban, a nemzetekben és a nemzetek között? És a valódi szabadság, hogy kiválasszuk az utat, amelyen ebben a világban haladunk, vajon nem pusztán az, amely mindenki javára irányul és amelyet a szeretet vezet? 2. Tegyük fel most magunknak a kérdést: ilyen-e ez a világ, amelyben élünk? A teremtett világ megőrzi szépségét, amely csodálattal tölt el bennünket, továbbra is jó alkotás marad. De jelen van „az erőszak, a megosztottság, az összecsapás, a háború” is. Ez akkor következik be, amikor az ember, a teremtés csúcsa felhagy a szépség és a jóság látóhatárának szemlélésével és bezárkózik saját önzésébe. Amikor az ember csak saját magára, saját érdekeire gondol és önmagát helyezi a középpontba, amikor hagyja, hogy elbűvöljék olyan bálványok, mint az 103
uralkodás és a hatalom, amikor Isten helyébe önmagát teszi, akkor feldúl minden kapcsolatot, elront mindent; kinyitja a kaput az erőszak, a közöny, a konfliktus előtt. Pontosan ez az, amit a Teremtés könyvének szakasza meg akar velünk értetni, amikor elbeszéli a bűnbeesés történetét: az ember konfliktusba kerül önmagával, észreveszi, hogy mezítelen és elrejtőzik, mert fél (Ter 3,10). Fél Isten tekintetétől; a férfi az as�szonyt vádolja, aki test a testéből; megtöri a teremtett világgal fennálló összhangját, egészen odáig megy el, hogy felemeli kezét testvérére, hogy megölje. Mondhatjuk, hogy a harmóniából a diszharmóniába léptünk át? Nem, nem létezik „diszharmónia”: vagy harmónia van, vagy belezuhanunk a káoszba, ahol jelen van az erőszak, a veszekedés, az összecsapás, a félelem… Éppen ebben a káoszban Isten megkérdezi az ember lelkiismeretétől: „Hol van a testvéred, Ábel?” És Káin válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ez a kérdés nekünk is szól és jót tesz, ha megkérdezzük magunktól: Talán őrzője vagyok testvéremnek? Igen, őrzője vagy testvérednek! Embernek lenni annyit jelent, hogy egymás őrzői vagyunk! Ehelyett azonban amikor megbomlik az összhang, metamorfózis, átalakulás következik be: testvérünk, akit őriznünk és szeretnünk kellene, ellenséggé válik, aki ellen küzdeni kell, akit meg kell semmisíte-
ni. Attól a perctől kezdve mennyi erőszak, mennyi konfliktus, hány háború kísérte végig történelmünket! Elég, ha oly sok fivérünk és nővérünk szenvedésére gondolunk. Nem véletlenek egybeeséséről van szó, de ez az igazság: minden erőszakos tettben, minden háborúban újjáélesztjük Káint. Mi mindnyájan! És ma is folytatjuk a testvérek közötti összecsapásnak ezt a történetét, ma is felemeljük kezünket az ellen, aki a testvérünk. Ma is hagyjuk, hogy bálványok, önzés, érdekeink vezessenek bennünket; és ez a magatartásforma halad előre: tökéletesítettük fegyvereinket, lelkiismeretünk elaludt, még kifinomultabb indokokkal igazoljuk magunkat. Mintha egy normális dolog lenne, továbbra is a pusztítás, a fájdalom, a halál magvait vetjük el! Az erőszak, a háború csak halált hoz, halálról beszél! Az erőszak és a háború a halál nyelvét beszéli! Az özönvíz káosza után elállt az eső. Feltűnik a szivárvány, a galamb egy olajágat hoz. Én is ma arra az olajfára gondolok, amelyet a különböző vallások képviselői ültettünk el Buenos Aires-ben a Plaza de Mayo – Május téren 2000-ben. Azt kértük, hogy ne legyen többé káosz, ne legyen többé háború, legyen béke. 3. Ezen a ponton felteszem a kérdést: lehetséges-e egy másik úton végig haladni? Ki tudunk lépni a fájdalomnak és a halálnak ebből a spiráljából? Meg tudjuk-e tanulni, hogy újból a béke útjain haladjunk, és azokat járjuk végig? Isten segítségéért fohászkodva, a „Salus populi romani”, a Béke Király104
nője anyai tekintetétől kísérve válaszolok: Igen, lehetséges mindenki számára! Ma azt szeretném, ha a Föld minden részéről ezt kiáltanánk: Igen, lehetséges mindenki számára! Sőt, szeretném, ha mindannyian válaszolnának, a legkisebbtől a legnagyobbig, egészen azokig, akik arra kaptak meghívást, hogy kormányozzák a nemzeteket: Igen, akarjuk!
Keresztény hitem arra késztet, hogy a keresztre tekintsek. Mennyire szeretném, ha egy pillanatig minden jóakaratú ember a keresztre tekintene! Ott olvashatjuk Isten válaszát: ott, az erőszakra nem erőszak volt a válasz, a halálra nem a halál nyelvezetével válaszoltak. A kereszt csöndjében hallgat a fegyverek zöreje - és a kiengesztelődés, a megbocsátás, a párbeszéd, a béke nyelvezete beszél. Szeretném kérni az Urat, hogy mi, keresztények, más vallású testvéreink, minden jóakaratú férfi és nő erőteljesen kiáltsa: az erőszak és a háború soha nem a béke útja! Mindenki tekintsen mélyen lelkiis-
meretébe és hallgasson arra a szóra, amely ezt mondja: lépj ki érdekeidből, amelyek elsorvasztják szívedet, küzd le a másik iránti közönyt, ami érzéketlenné teszi a szívet, győzd le a halált igazoló indokaidat és nyílj meg a párbeszédnek, a kiengesztelődésnek. Nézd testvéred fájdalmát, a gyermekekét és ne okozz újabb fájdalmat, tartsd vissza a kezed, teremtsd meg ismét a megbomlott harmóniát; és mindezt nem a szembenállással, hanem a találkozással! Legyen vége a fegyverek zajának! A háború mindig a béke bukását jelenti, mindig vereség az emberiség számára. Csak vesztesek vannak. Ismét visszhangozzanak VI. Pál pápa szavai: „Soha többé egymás ellen, soha többé! Soha többé háborút, soha többé háborút!” (1965. október 4. Beszéd az Egyesült Nemzetekhez). „A békét csak a békével lehet megvalósítani, amely nem válik el az igazságosság kötelességeitől, hanem az áldozathozatal, a megbocsátás, az irgalmasság, a szeretet táplálja” (idézet az 1976. január elsejei béke világnapra írt üzenetből). Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon! Imádkozzunk a kiengesztelődésért és a békéért, munkálkodjunk a kiengesztelődésért és a békéért, és mindnyájan, minden környezetben, váljunk a kiengesztelődés és a béke embereivé. Vatikán
105
Borúra derű Irodalom órán: - Pistike, neked ki a kedvenc íród? - A papám. Ő szokta írni az igazolásokat, amikor nem jövök iskolába.
Nagypapa mesél az unokának a háborús emlékeiből: – Egyszer egy teljes századot tettem harcképtelenné, teljesen egyedül! – Te tüzér voltál? – Nem. Szakács.
Farsang van az iskolában, és a tanár úr végignézi az osztály tanulóit, ki minek öltözött. - Zolikán korona van és palást, ő biztosan király. Juliskának szárnyai vannak, meg varázspálcája, ő nyilván tündér. Odaér Pistikéhez, aki mindig valami hülyeséget talál ki, látja hogy egy nagy csillag van a fejére ragasztva, és egy kötéllel egy hatalmas csavart vonszol. Megkérdezi: - Pistike te meg mi az ördögnek öltöztél? - Én vagyok a csillagfejű csavarhúzó. Két újgazdag henceg az operabálon: - Én olyan gazdag vagyok, hogy megvehetném egész Budapestet! - Az lehet – mondja a másik –, csakhogy én nem adom el! Esti imája után Pistike megkérdezi édesanyját, mit jelent az ima. Az anyja azt feleli, hogy az ima üzenet a Jóistennek. - Értem - bólint rá a kisfiú -, és azért küldjük el este, mert akkor olcsóbb?
A fókafiú udvarol a fókalánynak, de az erősen kéreti magát. - Ez nem igaz! dühöng a fókafiú - Rajta vagyunk a kihaló állatok listáján, ez meg itt kéreti magát! Két kutya sétál az utcán. Az egyik odaszól a másiknak: - Te ez a ház nem a Vágó Istváné? - De. - Megjelöljük? Bolháné délben telefonál a Bolhának: „Fiacskám, hazaugrasz ebédre, vagy érted küldjem a kutyát?” - Petike, hamarosan elvégzed az iskolát, és az anyáddal azt szeretnénk, ha orvos lennél. - Ugyan már, apu, hiszen nagyon jól tudod, hogy még egy legyet sem tudnék megölni!
106
Orvos az alkoholistának: - Nem tudom meghatározni a vércsoportját. - Miért? - Elpárolog, mielőtt elemezhetném.
Aztán a Teremtő rálehelt Ádámra… Tudjátok, hogy miért? Mit tett ekkor a Mennyei Atya? - A választ egyedül Sanyi tudja: - Megszárította az agyagot.
Két öreg találkozik a szemészeten: - Régen láttam! Mire a másik: - Ja, régen én is...
Paradicsom - Mondja, szomszédasszony, hisz maga a Paradicsom létezésében? - Már hogyne hinnék! Hiszen most is azt főzök…
- Most sokkal jobban néz ki, mint a múltkor - mondja az orvos a betegének. - Nyilván azért, mert betartom, ami a gyógyszeres üvegre volt írva. - Mi volt odaírva? - Hogy az üveget tartsuk mindig lezárva. A legdicsőbb „hangszer” Karcsit, a legszorgalmasabb ministránst a sekrestyés néha kéri, hogy segítsen harangozni. A kisfiú nagyon büszke a fontos szolgálatra, ezért mikor a nagynénje megkérdezte, tud-e valamilyen hangszeren játszani, büszkén kivágta: - Tudok harangozni! A megszárított agyag Hittanórán az ember teremtése és az emberi lélek a téma. - Tudjátok, a Teremtés könyve úgy beszéli el, hogy Isten előbb megformázta az emberi testet, ugyanúgy, mintha ti csinálnátok agyagból egy kis bábut.
A hévízi parkban az újonnan érkezett fürdővendég megszólít egy férfit. - Valóban olyan csodálatos hatása van ennek a víznek? - Egy üdülőtársam azt mondta, hogy amikor idekerült, járni sem tudott, most meg már fut. - Az semmi, én se tudtam járni, amikor idekerültem, sőt felülni sem, és beszélni sem. - Ez fantasztikus. És mikor került ide? - Itt születtem. Két hippi ácsorog az utcasarkon. Észrevesznek egy plébánost, aki nehéz táskát cipel, pedig a másik keze fel van kötve és sántít is. -Segítsünk?-kérdezi egyikük. -Köszönöm fiaim ne fáradjatok. -Mi történt? -A fürdőkádból kiszállva megcsúsztam, és eltört e kezem, kificamodott a bokám.. A két hippi összenéz. Az egyik súgva kérdezi:
107
Hogyan jön ki a pap a templomból? Mintha mise történt volna.
-Te mi az a fürdőkád? -Nem tudom öregem, nem vagyok katolikus.
A kis Gézuska érdeklődik a vegyesboltban: -Cipőpaszta van? -Hogyne, kérem. Milyen cipőre? -Negyvenkettesre.
Két beteg sántít be két különböző magyar orvosi rendelőbe és mindkettőnél megállapítják, hogy csípőprotézis operációra van szüksége. > Az első beteget egy órán belül megvizsgálják, azonnal elkészítik a röntgen felvételt, kiértékelik és másnapra kitűzik az operáció idejét. > A második beteg egy hétig vár míg a körzeti orvoshoz be tud jutni, aki egy specialistához küldi. A specialistára nyolc hétig vár, aki kiírja röntgenre, amit egy hónapon belül elvégeznek és kiértékelnek, megállapítják az operáció szükségességét. A kórházban előjegyzik és 9 hónap múlva már meg is operálják. Mi a különbség a két beteg közt? Az első egy kutya, a második egy ember....
Jean, hogyan fut?????? -Mint a villám uram. -Olyan gyorsan? -Nem olyan cikcakkosan. A székely meg a fia szedik az érett gyümölcsöt. Megkérdezi a fiú: mi lesz ebből édesapám?-ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem pálinka.
Mikrofonhiba A püspök a székesegyházban bérmál. Mielőtt elkezdi a misét észreveszi, hogy rossz a mikrofon. -Baj van a mikrofonnal! -mondja. A hívek, akik nem hallották a püspök szavait, azt hitték, hogy a misét kezdte el. Így válaszoltak a köszöntésre: -És a te lelkeddel!
A tanár felelteti Mórickát: - Móricka honnan jön az áram? - Az őserdőből. - Ezt miből gondolod? - Mert amikor a múltkor elment az áram, apa azt mondta már megint lekapcsolták az áramot ezek a majmok. Elégedetlen vendég a pincérhez: - Ez az étel ehetetlen! Hívja ide a szakácsot! - Fölösleges uram, ő sem tudja megenni... Sarki boltban a pénztárnál: - Elnézést, kártyával lehet fizetni?
108
- Persze. - Jó, akkor tud visszaadni egy pikk ászból és egy kör királyból?
- Pistike, az utóbbi időben egyre jobb és jobb osztályzatokat kapsz. Valld be, ki segít? - A televízió! Elromlott.
- Doktor úr, valami nagyon ketyeg idebent, mióta bevettem az új altatót, amit ajánlott. - És hogy vette be? - Ahogy mondta, lefekvés előtt, egy órával. -Apa, mi az, hogy férfi? -Az egy olyan ember, aki erős, mindent kibír a családjáért, oltalmazza őket, gondoskodik róluk, szereti őket... -Apa, én is olyan férfi szeretnék lenni, mint anya. - Mi a kommunista mese vége? - Aki nem hiszi, annak utána járnak.
Hasonlít-e Jézushoz Magyarország? Igen, de micsoda a különbség: Míg Jézus az Isten báránya, addig Magyarország a tízmillió birka országa. Míg Jézus a vízből bort csinált, addig a kereskedők a borból is vizet csinálnak. Míg Jézus elhozta az Országot, addig Magyarország eladta az országot. Míg Jézust megfeszítésekor csak 2 rabló vette körül, addig a magyarokat tömegével veszik körül. -Mit énekelnek a molyok a szekrényben? -Edda blúzt.
Két asszony beszélget. Azt mondja az egyik: - Az én férjemnek semmi modora nincs. Ahányszor csak beszélek hozzá, mindig Matekórán dühöng a tanár: ásítozik. -Az osztály 60 százaléka meg fog buk- Talán csak mondani szeretne valamit. ni! Mire egy hang hátulról: A cég igazgatója behívja az újonnan Jó vicc , nem is vagyunk annyifelvett munkatársat: an… - Már megbocsásson, de Ön az önéletrajzában azt állította, hogy öt év A gombaszakértő szakmai gyakorlata van, viszont most a piaci árushoz: a tudomásomra jutott, hogy ez az első -Uram, ezek gyilmunkahelye! kos galócák, - Elnézést főnök, de az álláshirdetésezeket nem lehet ben azt írták, jó képzelőerővel rendelmegenni. kező alkalmazottat keresnek... -Tudom, nem is megenni akarom, hanem eladni. 109
Gyermeki ima ,, Édes jó Istenem, ne engedd, hogy beteg legyek és add, hogy a vitaminok ne a spenótban legyenek, hanem a csokiban, Amen.” A gyógyvíz Két idős plébános beszélget a gyógyfürdőben: -Mondja, jó ez a víz a reumának? -Hogyne! Én is ettől kaptam!
Talán a Ferenc pápa sem sértődik meg, hisz van benne elég „spiritusz”. - Melyik az az üzemanyag, amelyért vatikáni valutával lehet fizetni? - Berg-olio. (Bergoglio) (Párizsban egy irodalmi társaság vetekedik, hogy mely nyelven hangzik legszebben a szeretet szó. Kosztolányi Dezső is ott volt, de érezte, hogy magyarul a szeretet szó nem hangzik jól. Ezért, amikor sorra került, halkan suttogva ezt mondta: „olaj”.)
- Egy forma egyes autóversenyző a túlvilágra jut. Szent Péter fogadja: - Aztán itt nem lesz ám száguldozás. A -…dobd vissza kenyérrel forma egyes pilóta szomorúan leül egy Peti feltűnő csöndesen kérdezgeti kőre és nézelődik. Egyszer csak őrült nagyanyját: -Nagymami, igaz az, hogy a jó keresz- sebességgel elhúz előtte egy versenyautó. Vacsora végén félénken megkérdezi tény a rosszért is jóval fizet? Szent Pétertől: -Igaz, Petikém. - Hogy van az, hogy egyesek -Akkor légy szíves, vegyél nekem maserátival száguldoznak, én meg még fagyit. -Miért, kis uno- egy trabantot sem kapok. Szent Péter felel: kám? -Mert eltörtem a - Fiacskám ne keverjük össze a dolgokat. Délután az nem egy maseráti volt, szemüvegedet. hanem a Názáreti és a nagyfőnök fia.
Jean, mit tárcsáz a telefonon? - Semmit uram, csak a figyelmét akarom felhívni. - Hogy van az újgazdag autója? - Úgy, mint a gazdája, feltörőben.
- Miért van a méhecskéknek királynőjük? - Mert ha kormányuk lenne éhen halnának. - Jean! Mi volt ez a villanás a fűben? - Semmi, uram! Csak kiégett a szentjánosbogár biztosítéka...
110
A hétköznapok imádsága Imádkozz szüntelen! Fáradságod és közönyöd ellenére is újra teremts magadban összeszedettséget! Imádkozz személyesen! Próbáld a „hétköznap imáit” is személyessé tenni azáltal hogy a tevékenységi lázból önmagadhoz térsz, az izgatott sietség helyett a csöndet, a világ szűk ösvénye helyett a hit tágasságát, és önmagad helyett Istent keresd. Imádkozz rendszeresen! Követeld meg magadtól, amit követelményként állítottál önmagad elé az imában! Légy ura hangulataidnak és kedélyállapotodnak! Imádkozz rendszeresen! Tanulj imádkozni! Ez kegyelem dolga, de a jóakaraté is. Művészet, amit gyakorolni és próbálgatni kell. Meg kell tanulnom az imádság előtt összeszedettséget teremteni magamban, belsőleg elcsendesedni és meggondolni, hogy mit akarok csinálni: lelkemet Istenhez emelni. Megtanulhatok imaformák nélkül Istenhez beszélgetni problémáimról, életemről, önmagamról és Vele szembeni titokzatos ellenszenvemről, beszélgetni Vele kötelességeimről, a szeretett emberekről, saját hangulatomról, a világról és problémáiról, beszélgetni Vele Önmagáról : hogy Ő oly nagy és távoli, olyan megfoghatatlan és mégis nagyszerű, hogy Ő az igazság – mi viszont a hazugság, Ő a szeretet – mi az önkeresés, Ő az élet – mi a halál, Ő a teljesség – mi a vágyódás. Megta-
nulhatom felvenni a fesztelen testtartást, hogy bensőleg is megnyugodjak, a felbukkanó hétköznapi gondolatokat és hangulatokat elcsendesíthessem. Így végül is meghallhatom saját lelkem kevés, de lényeges szavát, és egy dalt, amelyet csak Istennek énekelhetek. Megtanulhatom, hogy a Szentírás olvasását imával tegyem. Megtanulhatom az esti imában a nap tapasztalatainak végül is az igaz értelmét megadni, a napot helyes formájában beengedni a lélek azon mélyebb rétegeibe, amelyek, a számunkra elmúltat is megőrzik. Helyes formában, azaz keserűség és gyűlölet nélkül, jóindulatban és nyugalomban, félelem nélküli bánatban, komolyságban és megszentelésben Istennek ajánlani. Megtanulhatom az ima által megszentelni azokat a hétköznapi halott pillanatokat is, melyekben tehetetlen vagyok, amikor várni és sorban állni kell. Megtanulhatom, hogy Istenre emlékezzek a nap bos�szúságai és kis örömei által. Az ilyen és hasonló ötletek, fogások szinte kínálják magukat annak, aki szüntelenül imádkozni akar. Tanuld meg te is! Imádkozz szüntelenül! Imádkozd a hétköznapot! Hogyan válik a hétköznap imává? Önzetlenség és szeretet által. Csupán a mindennapok keresztjében halhat meg egészen önkeresésünk, hiszen ennek feltűnés nélkül meg kell feszíttetnie, hogy meghaljon
111
és így szeretetünk saját énünk sírjából életre kelhessen. Ha a mindennapok szüntelen meghalássá válnak, akkor ez a szeretet szüntelen feltámadását is fogja jelenti. Ily módon hétköznap is a szeretet, a vágy, a hűség, a hit, a készség, az Isten iránti odaadottság légkörét árasztjuk, s a mindennapok szótlan imává válnak. Olyanok maradnak, amilyenek voltak: nehezek, frázis nélküliek, hétköznapiak, rejtettek. Ilyennek kell maradniuk, csak így szolgálják Isten szeretetét. Ha azonban elvesztjük vágyainkat, önmegvalósítási törekvésünket, „körülbástyázott” létünket, azaz a keserűségben nem válunk keserűvé, a megszokottságban közönségessé, a hétköznapiságban mindennapivá, a csalódottságban csalódottá, ha a hétköznapok által kibontakoztatjuk a türelmünket, a jóindulatot, a békét, és a megértést, az irgalmat és a szelídséget, a megbocsájtást, az elviselést és az önzetlen hűséget, akkor a hétköznap nem lesz többé hétköznap, hanem imádság. Így válik a világba való kilépésünk a hétköznapok által Isten egységébe való eljutássá, ami maga az örök élet! Imádkozd a hétköznapot! Kérd a keresztény élet e művészetének ajándékát, ami azért olyan nehéz, mert oly egyszerű! Akkor ránk is vonatkoznak Szent Pál szavai: „Bízom benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót - a napi imádság művét - Krisztus Jézus napjára be is fejezi!” (Fil 1, 6) Karl Rahner
112
Búcsú Elmegy lassan a berek, az erdő El a nádas, a tél, a nyár. A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel A szemem látta egész határ. Elmegy? Talán mégsem egészen, Meglátom tán az örök vízen, Hiszen a Szépség maga az Isten. S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.” Fekete István
Kiadja: Vörsi Plébánia 8711 Vörs, Ady u. 6. www.vorsibetlehem.hu A címlapon és a hátlapon a vörsi betlehem látható