MEFISZTÓ A SZÍNRE LÉP (ZICHY M I H Á L Y ö T R AJ Z A G O E T H E F A U S T J Á H O Z)
A Művészet 1966. januári száma már hírt adott a Ma gyar Nemzeti Galéria nagyértékű, élj szerzeményéről: Zichy Mihály sokéiig elveszettnek hitt Faust illusztrációiról. A rajzokat egy külföldön élő, magyar műgyűjtő, Tamássy Gyula szobrászművész fedezte fel Rómában, és miután évekig gondosan őrizte, most átengedte a Magyar Állam nak. A Magyar Állam élt a kínálkozó alkalommal, és X I X . széizadi nagy művészünk rendkívüli szépségű rajzai a magyar képzőművészet országos gyűjteményébe kerültek. Zichy Mihály a múlt század hetvenes éveinek második felében, 53 éves korában Günsburg Horace báró, a neves műértő megbízássából kezdett hozzá a Faust illusztrálásá hoz. Mindössze 20 rajz készült el, és az illusztrációk csak a tragédia első részének feléig, a boszorkéuiy bűvös varázsla t á t ábrázoló jelenetig követik Faust drámáját. A m ű teljes illusztrálása azért szakadt félbe, mert Zichy a hetvenes évek végén elhagyta Párizst és visszatért a cári udvarba, ahol más feladatok foglalták el. Az elkészült sorozatot azonban — így csonkán is — a Faust leghűbb, legmélyeb ben átélt interpretálásának tartják. A Magyar Nemzeti Galéria a rajzokat 1965. októberében kamarakiállításon mutatta be. Mennél többször, mennél alaposabban nézzük a rajzokat, annál több megkapó művészi élményben van részünk. A kutató szem újabb és éijabb részleteket fedez fel a szilárd képszerkesztéssel egységessé formált, mindig a valódi lényeget kidomborító lapokon. Rendkívül nagy rajzi, ábrázolási gazdagság, amely azonban a finoman árnyalt tónusok következtében soha sem vezet zséifoltságra. Nehéz a rajzokat úgy elemezni, hogy az írás hűen tolmá csolja Zichy Mihály érett, és mégis fiatalos lendületről tanúskodó alkotéisát. Az irodalmi alkotások képzőművészeti interpretálása — még a legjobb is — általában csak a cselekmény egy-egy jellegzetes pillanatéit ragadja meg. Zichy Faust illusztrációi a cselekménynek térbe és időbe helyezett folyamatát ábrázok) művek. Ma, amikor az illusztráció könyvművészetünk fejlődésével egyre nagyobb jelentőséget kap, egyre inkább önálló műfajjá válik, érde mes és tanulságos lenne Zichy Mihály Faust illusztrációi val behatóan foglalkozni. Már az első pillanatban feltűnik, hogy a rajzok kilenc évtizeddel létrejöttük után is moder nek, ábrázolásbeli felfogásuk, ökonomikus szűkszavúságuk és bravúros vonalvezetésük mindenben megfelel a korszerű tollrajztechnika követelményeinek. Ebben a rövid írásban csak egy részfeladat elvégzésére teszek kísérletet, ö t rajzot véilasztottam k i — a sorozat
X—XIV. darabját —, amelyek önmagéiban is egész, zárt részt, a dráma cselekményének tulajdonképpeni indítását éibrázolják. A kiválasztott rajzok közül az első azt a jelenetet éibrázolja (71.kép), amikor Faust és famulusa, Wagner alkonyat tájt visszatérnek a városkapu előtt tett sétájukról. Faust töprengve vitatkozik Wagnerrel a lélek kettősségéről; az embernek egyrészt a földi gyönyörök után vágyódó, más részt magasba törő, egymásnak ellentmondó vágyaira célozva. Töprengésébe romantikus érzés vegyít kétséget és misztikus félelmet. Wagner óvja mesterét a szellemek hazug csábításától és hogy véget vessen az elmélkedésnek, így szól: — „De induljunk! Száll már az alkonyat* * Goethe: Faust. F o r d í t o t t a : .Jékety Z o l t á n és K á l n o k y L á s z l ó . E u r ó p a K ö n y v k i a d ó 1964. (A. V I L Á G I R O D A L O M K L A S S Z I K U S A I s o r o z a t . ) 4 7 . oldaitól.
8 a lég lehűl, a köd szakad!" „Ilyenkor jó csak a szoba!" — Majd látva, hogy Faust mereven figyel valamit, így foly tatja: — „De mért csak állsz, s bennülsz folyvást oda? Az alkonyatban így el mi ragadhat?" — „A tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!" — válaszolja Faust maga is kérdőn. Wagner is látja a kutyát, de nem tulajdonít neki semmi féle jelentőséget. A misztikumok világában élő Faust azon ban valamiféle fantomot lát a kutyában, amely „. . .csigakörben forogván jő hozzánk mind közelebb s közelebb. . . " és „forgószélforméijú lángok" fellobbanását látja a kutya lábnyomán. Az az érzése „Mintha jövő szerződés zálogául, bűvös hurkot" kötne lábuk köré. Amikor azonban az édlat közelebb ér hozzájuk, Faust babonás félelme is szűnik. Hívja a kutyát, és majdnem megnyugodva mondja: — „Bizony! Lidércnek nyoma sincs. Mi más lehet mindez, ha nem idomítás?" — Wéigner biztatja mesterét: vigyék magukkal a kutyát, amely hűségével
„ . . . Megérdemelné mindéképpen kegyed, diákjaid közt, jó diéik lehet " Faust felzaklatott lelkiállapota és Wagner egykedvű nyugalma erős ellentétben áll egymással Ezt tükrözi az első rajz mozgalmassága, ezt hangséüyozza a megvilágítás is. A nap már lebukott a látóhatár peremén, csak izzó visszfénye látszik. A fény úgy esik, hogy Faust és Wagner alakja hosszú árnyékot vet. A sejtelmesen meredő várra leereszkedett az alkonyi szürkület. A rajz bal oldali széle felől szökdelve, lapulva közeledik az uszkár. Mozdulatán, egész testtartásán látszik, hogy nagy kört ír le futtában. Ez a körözés, melyet a táj lankáinak vonala is követ, kelti Faustban azt a benyomást, hogy az eb: géizsba köti lábai kat. A rohanó kutya felveri a port az éiton. A lebukó nap rőt fénnyel világítja meg a porfelhőt. Ezt látja Faust képzelete Lángcsóvának. A rajz tehát reális magyarázatát adja Faust látoméisának. Megmagyaréizza, vizuálisan érzé kelteti a szöveget és ezért annak nem egyszerűen kísérője, hanem egyenértékű társa. Azt is megértjük, hogy Faust megrettenése nem alaptalan. A kutya testtartásában, moz gásában, lapuló sündörgésében van valami félelmetes. É p p úgy lehet támadó vad, mint gazdája nyomát kereső, meg rémült eb. A rajz ezt a kétféle lehetőséget tükrözi Faust és Wagner testtartásában, arckifejezésében is. Faust jobb karjának rándulásszerű mozdulatával mutat a körözve közeledő, lapuló és mégis fenyegető kutyára. Mozdulatla nul áll, de testtartásában félelem vibrál. Bal karját nem véletlenül nyiijtja Wagner felé : mozdulata önkéntelenül is segélytkérő, biztonságot kereső. A merev nyaktartás is riadtságot fejez k i . Haragosan hiizza össze szemöldökét, azonban szemei határozottan félelmet árulnak el. Arcával a kutya félé fordul, de Wagner felé pillant, hogy kikerüljön a bűvös kör hatása alól A félig nyitott száj is a megdöbbe nés kifejezője. Mennyire más Wagner nyugodt, figyelő testtartása. Kezében letört ágat tart ugyan, hogy ha a kóbor kutya támadna, elkergesse. De, míg Faust izgatottan mondja: — „Szűkül a kör, már ideért!" — Wagnerben é>ppen a kutya közeledte kelt biztonságérzetet. Néhány szó a rajz képszerkesztéséről. A kutya hátsó lábát és a város tornyát összekötő képzeletbeli egyenes átlósan metszi, két háromszögre osztja a képteret. A cselek mény az alsó háromszögben játszódik le. Az alsó három szögön belül egy kisebb háromszögszerkezet is látható. Ennek csúcsa F'aust sapkája, egyik éle a Fausttól bal olda lon álló bokor mentén halad lefelé, a másik pedig — ugyan csak a sapkától kiindulva — Wagner hajlott h á t á t és a kezében tartott vessző végét súrolva ér el a mögötte álló facsonkhoz. A háromszög alsó széle hőseink lábai alatt húzódik. Ezt öleli körül az a „mágikus kör", melyet a keringő uszkár pályája ír Faust és Wagner lába köré.
Faust és Wagner sötéttónusú — a lebukó napfénytől csak helyenként megvilágított — alakja a kép függőleges közép tengelyétől jobbra helyezkedik el. A kompozíció egyen súlyát a függőteges tengelytől balra Litható bokor, a szaladó kutya és a háttérben álló hatalmas fa — halványabb tónuséi, de nagyon mozgalmas — tömege adja. A néző szeme minduntalan a látóhatár alján húzódé) világos foltra, a lebukó nap visszfényére terelődik, és innen jut el hőseink alakjára. A dráma következő jelenetében Faust belép dolgozó szobájába (72. kép). Nyomon követi őt az uszkár is. Faust az előbbi babonás borzongás után kissé megnyugodva elmélkedik: — „Otthagytam az erdőt, a rétet; már éj ül rajta feketén, s tőle szent borzongéissal ébred lelkem mélyem a jobbik én. Vad vágyaim mind szenderegnek, nagy szertelenségem pihen; helyükbe emberszeretet meg Istenvéirás kél hirtelen." — De a nyugodt elmélkedés nem tart sokéiig. Egyre jobban zavarja az uszkár vinnyogása, félelmetes üvöltő hangja. A dráma mesterien érzékeitcdi az elmélkedni vágyó tudós, és az egyre ingerültebb, türelmetlenebb férfi belső viharát: a következő drámai események baljós előszelét. Ezt a konfliktust ragadja meg a második rajz, kihangsúlyozva a növekvő feszültséget. Faust ott ül dolgozóasztalánál. Jobb kezét hatalmas könyvön nyugtatja, kezében lúdtoll. Fejét és felsőtestét hátrafelé fordítja, kicsit lehajló feje és visszabillenő szakálla jól érzékelteti a mozdulat hirtelenségét. Bal karját a szék karfáján nyugtatja, látszólag úgy, mintha nyugodtan dol goznék. De mégsem! A karfát görcsösen markoló ujjak már jelzik Faust ingerültségét. Jobb lábát maga alét húzza, bal hiba azonban m á r olyan súlyponti helyzetben van, hogy képes legyen hirtelen felugrani. Akkora lendület van az egész mozdulatsorban, amelyet csak heves indulat vált hatott k i az agg tudósból. Nincs a rajzon széles gesztus, de az alak egyetlen porcikája sincs statikus állapotban. A lúdtollat tartó kéz is, mintha felemelkednék: szinte súlytalanul nyugszik a könyvön. Még a házikabát ráncai is a mozdulat irányéit követik, a mozdulat hevességét hangsúlyozzák. Faust eleinte csendes szóval inti a k u t y á t : — „Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss! Mit szagléiszod mind a küszöböt? Kályha mögé húzódj, be a suthoz, jó párnám meg se köszönöd?" — „Pudli, ne morogj! A lelkemben kiáltó, szent zengzetekhez az állat hangja hogy is lehetne méltó?"
De a kutya nem hallgat a jó szóra. A félig álló, félig guggoló uszkár farkát mélyen maga alá húzza, fejét pedig semmibenéző kifejezéssel magasra tartja, füleit izgatottan hátracsapja. Félelmetes a kutya testtartása és üvöltő torok hangra nyitott szája. A holdat ugató, vagy távoli veszélyt sejtő kutyák állnak így, ily vészjóslóan. Faust arca a rajzon nem az előbb említett szelíd intelme ket fejezi k i , hanem haragot, türelmetlenséget — és egy kicsit talán félelmet is. Ingerülten szól a kutyához: — „Akarod, hogy szobám megosszam? Pudli, ne nyij te ottan, az ugatást hagyd! Ilyen zajos, izgága társat nem tűrhetek meg otthonomban. Kettőnk közül egyik jobb, ha elmenekszik. Fáj sértenem vendég-jogod: de hordd az irhád, ajtóm nyitott!" Ezen a rajzon is megtaláljuk a háromszög-kompozíciót. A háromszög csúcsa Faust házisapkája, egyik éle a köny vön nyugvó kéz vonalán halad le az íróasztal lapjáig, a másik pedig a tudós bal karját, az uszkár magasba emelt orrát köti össze és görcsösen meghajlított hátán fut le a kép széléig. Rendkívül érdekes a kép kettős megvilágítása, mely igen sok finom részlet szinte festőién árnyalt megrajzolására ad alkalmat. Odakünn feljött a hold és annak sápadt fénye dereng be az ablakon. A tudós dolgozóasztalán álló olajmécses pedig erős fényt áraszt. A mécses világítja meg Faust alakját, az asztalt, a kályhát és az uszkárt. Fény hatásakeresztezi, helyenként feloldja az ablakon beszűrődő fény árnyékhatását. A háttérben halványan rajzolódik ki a gótikus ablak gazdag kőfaragása, két oszlop körvonala. A tudós háta mögött álló csontváz, egy almárium és a kísérletezéshez használt lombik bonyolult szerkezete szinte beleolvad a háttérbe. Az egész képet betöltő, derengő fény kissé fel oldja a feszültséget, csökkenti a jelenet félelmetes hatását. A drámai feszültség a harmadik rajzon éri el csúcs pontját (73. kép), összecsapnak az egymással szembenálló erők, de már a küzdelem kimenetele is sejthető. A rajz tónusgazdagsága i t t éri el tetőfokát. Ez teszi lehetővé egy lapon valójában két kép ábrázolását. Az egyik kép: Faust alakja és a dolgozóasztal élesen, kihangséilyozottan a realitás világéiba tartozik. A másik, a szörnnyé változott kutya árnyalakja, ködképe a varázslat misztikumának kép szerű kifejezője. A két kép az eltérő rajztechnika és a nagyon kontrasztos tónusok ellenére sem esik szét: meggyőzően egységes kom pozíciót alkot. A háttér finom tónusú rajza és a kutya ködalakja teremtik meg a kép szerkezeti egységét. Zichy ezen a rajzon — a drámai feszültség hangsúlyozása érdeké
ben — feloldja az előbbi rajzokon látott, és később is visszatérő háromszög kompozíciót. A háromszög kompozí ció bizonyos rendet, az erők kiegyensúlyozását érzékelteti. A harmadik rajzon ábrázolt indulatok hevessége nem tűri a háromszög kompozíció kötöttségét. Az egymással küzdő erők felrobbantják az előbbi rajzok képszerkesztési elveit. A kutya nem engedelmeskedett gazdájának. Vagy talán már nem is az uszkár van Faust szobájában ? Ez a döbbenet járja át Faustot is, amikor rijból megszólal: — „Ez már megint mi volna? Természetnek lehetne dolga? Árnyék? Avagy való lehet? Kutyám mind hosszabb, szélesebb! Milyen dagadva nő; immár nem is kutyaforma ő! Mily szörnyet hoztam haza én? Vízilónál nagyobb e rém. Szeme tüzet hány, csattog a foga. Méír sejtem, kicsoda! E félig-pokolból való ellen Salamon kulcsa jó." — Faust már áll, felmagasodik erőteljes alakja. Nyoma sem látszik az előbbi félelemnek, bénító varázslatnak. Jobbjá val az asztalra támaszkodik, ujjai görcsösen markolják az asztal szélét. A mozdulat már nem a félelmet, hanem erőt, visszafojtott indulatot jelez. Bal karját felemeli a szörny felé, mutatóujja jóval magasabban van, mint a feje. Kéz tartása könnyed, és mégis lenyűgöző erőt fejez k i . Az egész alak majdnem héittal áll minden fénynek, alakja a legsöté tebb folt a képen. Lábai biztos, nyugodt, erélyes tartásiiak, egy mozdulat befejezését jelzik, érzékeljük azonban, hogy csak nemrég foglalta el ezt a testtartást. Fejét kissé hátra hajtja, szemei villognak, mágikus erőt és biztonságot sugároz. Merőn figyeli a szörnyet, mely — „Ihol, szűk neki a sut, elefánttél vaskosult. Betölti ezt a szobát, fosztana, mint a felleg." —De most már erélyessé válik Faust hangja, már paran csol: — „Azért a boltozatig ne hágj gazdáid léibánéd telepedj meg! Meglátod, fele se tréfa ennek. Hogy elpusztulj, szent tűzbe vetlek! Ne várd be hát a héiromszor izzó sugéirt! Ne várd be hát, hogy fő cselemet mutassam!" —
És milyon a képen a szörnnyé vált kutya ? A háttér tónusától alig elütő gomolyag. És mégis világosan látszik, hogy borzalmas kutyaalak, mely két lábon éillva magasodik fel egész a mennyezetig. Téitott szája rémületes, szemében irtózatos félelem tükröződik. A tudós parancsoló szavától megbűvölten, oldalra fordítja a fejét, fülei a magasba mered nek és csak kidülledt szeme sarkából ügyeli a nála jóval kisebb, de varázserejével hatalmasabb Faust mozdulatát. Mellső lábait úgy tartja behajlítva, mint a kétlábon éilló, gazdájuk parancsának engedelmeskedő kutyák. Rettene tes, félelmetes — de nincs kétség: a tudós ereje győzött! A szörnynek el kell tűnnie! A ködgomolyaggá változott kutya eltűnik, s helyette (74. kép) — a negyedik rajzon — a kályha mögül Mefisztó lép elő vándorló diéik alakjában. Nemcsak a drámában, de a rajzon sem lehetne már tovább fokozni a harmadik jelenet feszültségét, összecsapásnak voltunk tanúi, és ebben az összecsapásban Faust lett a győztes. Győznie kellett ahhoz, hogy Mefisztó beléphessen a szobába és a drámába, amelynek főszereplője lesz. A negyedik kép hangulata elüt az előzőtől. A fényhatások hasonlóak, mint az előző képeken, de a kontrasztok lényege sen oldottabbak, mint a harmadik rajzon voltak. Ismét visszatér a háromszög kompozíció nyugodt ritmusa. Faust a középen áll, alakja szembefordul a nézővel. A háromszög csúcsát sapkájának élesen rajzolt vonala adja. Az egyik él a jobbkar nyugodt vonalán, a dolgozóasztalon fekvő könyvet markoló kézhez vezet, a másik pedig a sapkától elindulva Mefisztó bókoló alakjának hajlott hátán fut végig a kép széléig. A kompozíció és a tónusok értékrendje egy aránt a feszültség feloldáséit, Faust győzelmét illusztrálja. Faust „pihenőállásban", nyugodt testtartással vezeti le az iménti hallatlan erőfeszítés feszültségét. Csípőre tett bal kezével és a könyvön nyugvó jobb kezével a győztes had vezéreket ábrázoló festmények beállításához hasonlít. Ar cán félig diadalmas, félig megbocsátó mosoly látszik. Igazán nagy ember, aki nem érezteti győzelmét. Mefisztó alakja, arckifejezése nem ilyen egyértelmű. Hajbókol, de arcának magabiztos kifejezése nem vall legyőzetésre. A rajz időben is érzékelhetően túlmutat a pillanatnyi helyzeten. Faust azt hiszi, hogy legyőzte, színvallásra kényszerítette a szelle met, Mefiszté) pedig elérte;, amit akart: megjelenik Faust életében. Ezt rajzban így kifejezni csak az a művész tud hatta, aki képes volt lelkében átélni az egész drámát.
Ez a feloldódott hangulat vezet át a következő jelenedbe, amelyet az ötödik rajz ábrázol. Faust még mindig nyugodt, jobb kezét barátságosan helyezi Mefisztó vállára. Mindketten a kép közepén állnak, Mefisztó a néző felé fordul, Faust pedig — fejét kissé oldalra billentve — Mefisztóra tekint. Szemei kutatóak, de tartása, tekintete inkább érdeklődést fejez k i , mint kétkedést, bizonytalanságot. Faust vallatja Mefisztót: mondja meg, k i ő, m i a neve? Kérdései egyenesek, érthetőek. Nem így Mefisztó válaszai. Faust kérdésére, hogy k i legyem, így válaszol: — ,,Az erő része, mely Örökké rosszra tör, s örökké jót mivel." Faust leleplezi ellentmondásait: — „Résznek mondod magad — s egészben állsz elém?'''' — Mefisztó erre így válaszol: — ,,Szerény igazséig az enyém. Ha az ember, e kis bolond-világ, egésznek tartja áltáléin magéit, én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, a Sötét része, mely a Fényt szüle vala, ..." Hogyan fejezi ki Zichy a rajzon a kettősséget: Faust természetes kérdéseit és Mefisztó rejtélyes válaszait? Reáli san, minden misztikum nélkül: egyszerűen a két alak test tartásával, arckifejezésével. Faustét már ismerjük, láttuk mennyire egyértelmű. Nem úgy Mefisztóé ! Testtartása ma ga az alázatosság, a hódolat. De mennyire mást mutat az arca, alattomos, szinte fenyegető pillantása. Arca ár nyékban van, szeme mégis világít, csillogása és szemöklöké nek „mefisztói" vonala ördögi. Faust nem láthatja ezt a pillantást, az alattomos fenyegetést, csak a hajbókoló alakot. Faust leinti homályos beszédét: — „Már ismerem gyönyörű tiszted! Mivel nagyban nem semmisíthetsz, most már kicsinyben míveled."
A ködből előlépő Mefiszté) megszólal: — „E lárma miért? Szolgálhatok
alássan?"
Faust: — „Ez bújt a pudli-bőr alatt/ Csak egy vándordiák? A móka megnevettet!" mondja majdnem gunyoros mosollyal.
Ez a párbeszéd a drárna tulajdonképpeni kezdete. Ahogy a rajzokat nézzük, az az érzésünk, hogy a dráma és az illusztráció — az évszázadnyi időbeli különbség ellenére—,szinte közös alkotása a költőnek és az interpretáló művésznek. Érhet-e el illusztráció ennéd nagyobb, ennél megrendítőbb benyomást? Azt hiszem, hogy nem. A tartalmi megoldással egyenértékű a rajzok technikája, a tollrajz töretlenül tiszta, művészi szépséggé. A tollrajz szerkezete és árnyalása a vonalak intenzitásán,
sűrűségén és irányán épül fel. Akik valaha is rajzoltak, tudják, hogy mindez mennyi veszélyt rejt magában. Az esetlegesség zűrzavarra vezet, a modorosság pedig kiöli a rajz lelkét. Lehet elméletet felállítani a következeteseit párhuzamos — csak vastagságukban eltérő — vonalak szépségéről, az egymást kis szögben metsző vonalak sajátos ritmikájáról, a folttá sűrűsödő vonalhasábok sajátos techni ka járói, a különböző hígítéisú tusokkal rajzolt vonalak tónusértékéről. Tudjuk, hogy a művészi tollrajznak el kell térnie a réz- vagy acéllemezt karcoló t ű hideg merevségé től, épp úgy mint a „festői" megoldást imitáló tömör folt hatásoktól. De mindez csak „szürke elmélet", mely a mű vész kezétől függően lesz technikai formula, vagy a monda nivaló hű és művészi tolmácsolója. Zichy Mihály a tollrajznak vérbeli, minden modorosság tól mentes művésze. Ha a kiválasztott öt rajzot nézzük, látjuk, hogy hányféle tollrajztechnikával dolgozik. A rajzbeli megoldást és a technikát mindig az adott kép tartalmi követelményeinek veti alá. Csak egyben nem ismer meg alkuvást: minden vonala külön él, kezdettől végig követ hető. A rajzok világos tónusú, szürke papíron készültek. Ez lehetővé tette a művésznek, hogy egy-egy részleten fehér fedőfestékkel igen erős fényhatást érjen el. Ezzel a lehető séggel azonban csak kivételesen él. A rajzok rendkívül finom, színes árnyalását általában a vonalak irétnyának és sűrűségének variálásával oldja meg. Az első kép abban tér el ettől, hogy az égbolt árnyalása nem rajzos, hanem hígított tussal finoman lavírozott. A látóhatár alján le bukó nap visszfényének pedig fedőfestékkel adott kimondot tan világító fényhatást. Erre a rajzra általában a párhuza mos vonalritmus jellemző. A háttérben álló fát, a bokrot és a kuvasz alakjelt apró, nyugtalan vonalkákkal rajzolta meg. Eaust és Wagner alakján és árnyékán egymásra merő leges, vagy egymást rézsútosan metsző vonalakból alakítja a sötét foltot. A második, a harmadik és ötödik rajz vonaltechnikája sokkal szabadabb, könnyedebb, látszólag rendszertelenebb. A toll nyugtalan vibrálással száguld végig a papíron, de mindig öntörvénye szerint hangsúlyozva a vonalhatéist, sohasem sűrűsödve olyan folttá, amely gátolná minden egyes vonal követését, megfigyelését. A vonalvezetés szí
nessége, látszólagos rapszodikussága különösen a háttér megformálásánál tűnik fel. A legszebb talán a második rajzon, amelyen nagyszerűen érzékelteti a félhomály és a kettős világítás atmoszféráját. A legbravúrosabb pedig a harmadik rajz megoldása. A tudós alakját, asztalát, székét és a terem kőpadlózatát határozott, szinte kemény vonalakkal rajzolta meg a művész, kihangsiilyozva a reális valóságot. Az óriás fenevaddá nőtt kutya ködgomolyagszerű alakját pedig izgatottságtól remegő vonalakkal for málta, ezzel is érzékeltetve a jelenet pattanásig feszült légkörét. De i t t is megvan minden vonalnak a különleges jelentősége, rendeltetése. Éppen kusza összevisszaságukkal formálják plasztikussá a szörny háttérbe olvadó, ele attól mégis világosan megkülönböztethető alakját. A tudós pillantásától megbűvölt, megrettent kutya-kísértet tehe tetlen dühvel fordítja el a fejét. Ez a mozdulat is növeli a rajz kifejezőerejét. A negyedik rajz nyugodtabb, lecsitult légkörét, a feszült ség feloldódását a többségükben vízszintes irányú vonalak jelzik. A vonaltechnikának ez a hirtelen átváltása bizo nyítja, hogy mennyire tudatosan rendeli alél a művész a rajzi megoldást az ábrázolás követelményeinek. í m e , az ötödik rajzon a száguldó toll ismét nyugtalanabbul vibrál; itt nincs párhuzamos, vagy egymást ritmikusan metsző vonalvezetés. A technikai megoldás is érzékelteti, hogy amit hitünk, az nem befejezése, lezáxása a történésnek, hanem kezdete, mint már említettük, ezzel a jelenettel indul a tulajdonképpeni drámai cselekmény! Ahogy a legjobb fordítás is legfeljebb sejteti, milyen lehet valójában Goethe írásművészete: szóképekben, szó kincsben gazdag nyelvezete, úgy a rajzok elemzése is csak halványan érzékeltetheti az illusztrációk kifejezőerejét, szépségét, az irodalmi művet kiegészítő értékét. A rajzok önmagukról, önmagukért beszélnek. Az elemzés csupán azt próbálta megközelíteni és közvetíteni, hogy Zichy Mihály rajzai milyen tudatos művészi eszközökkel adnak szemléletes magyarázatot Goethe művéhez, amelyben oly gyakran fonódik egymásba valóséig és látomás, realitás és misztikum. M ár fjy Albin
