MAYA BANKS. Második esély

MAYA BANKS Második esély

MAYA BANKS

Második esély

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: MayaBanks: The Darkest Hour Copyright © Maya Banks, 2010 A Berkley Sensation Book, New York

A kiadvány sem részben, sem egészben nem sokszorosítható a kiadó írásos engedélye nélkül!

Fordította: Laskay Ildikó A borítót tervezte: Slemer Karolina Szerkesztette: Balikáné Bognár Mária

Magyarországi kiadó: Cor Leonis Films Kft. 1056 Budapest, Váci u. 56–58. Felelős kiadó: Vágási Emőke Elérhetőség: [email protected] Weboldal: www.corleonis.hu Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu

ISBN 978-615-80362-3-8

Készült a Korrekt Nyomdaipari Kft.-nél (www.korrektnyomda.hu) Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató

Stephanie Tylernek, Jaci Burtonnek, Karin Tabkének, Sylvia Daynek és Lorelei Jamesnek. A jó barátok megédesítik az életet. Köszönöm, hogy a barátaim vagytok.

•

Első fejezet • Előző este azt remélte, ha eleget iszik, át fogja aludni a mai napot. Ehelyett reggel nyolckor felpattant a szemhéja, és a beáramló nap­ fény égetni kezdte a retináját. Ethan Kelly az arca elé kapta a karját, és csak feküdt ott, amikor nagy erővel rátört a felismerés. Június 16. van. Mondhatott volna valami hihetetlenül közhelyeset, például azt, hogy… Június 16. az a nap, amikor visszafordíthatatlanul meg­vál­ tozott az élete. Június 16. a nap, amikor minden tönkrement. Igaz­ ság szerint azonban az már sokkal régebben megtörtént. Amikor éles hangon megszólalt az éjjeliszekrényen a telefon, Ethan elnyomta a kísértést, hogy összezúzza. Ehelyett csak hallgatta, de minden csörgés jégcsákány csapásaként hatolt a koponyájába. Amikor a vekker még mindig nem hallgatott el, odanyúlt, és kitépte a zsinórt a falból. Biztos az egyik jóakaró családtagja kere­si, és neki ma a szimpátiájukra volt szüksége a legkevésbé. Ha az apja keresi, kioktatná, mennyire nem tetszene Rachelnek az a férfi, akivé vált. Nem, Rachel azt a férfit nem szerette, aki volt. Óriási a különbség a kettő közt. Ő sem szerette azt a férfit, aki volt. Az apja, Frank Kelly azt mondaná neki: ideje, hogy folytassa az életét. Lépjen tovább. Eleget gyászolt már. Ha az egyik fivére keresi, azért nyaggatná, hogy mikor áll végre munkába a KGI-nél. Mondjuk soha. Tudta, hogy ilyen hasogató fejfájás mellett esélye sincs újra el­ aludni, így nagy nehezen az ágy szélére húzódott, és a földre tette a lábát.

8  Maya Banks

Feledésre vágyott, de az italozással csak annyit ért el, hogy tel­je­ sen kiszáradt a szája és fájt a gyomra. És még ki kell bírnia a mai napot. Csukott szemmel a halántékára szorította az ujjait, majd a kezébe temette az arcát. Tenyerével körkörös mozdulatokkal megdörzsölte a szemét, mintha ettől kitisztulhatna a látása. Rachel. Fáradt elméjében halkan felcsendült e név, és eszébe juttatta az ő nevető, mosolygó, gyönyörű feleségét. Pillangókként lebegtek körülötte az emlékek. Aztán éppolyan gyorsan össze is zsugorodtak és elfeketedtek, mintha valaki megégette volna a lepkék szárnyát. Rachel elment. Meghalt. Többé nem jön haza. Feltápászkodott az ágyról és kitámolygott a fürdőszobába. Nem rázta meg a tükörképe, és nem vesztegette az idejét arra, hogy meg­ mos­sa az arcát vagy kiöblítse a száját. Elvégezte a dolgát, majd bot­ la­doz­va kiment. Nyelve érdesen tapadt a szájpadlására. Szüksége van egy italra. Lehetőleg valami olyanra, amitől nem hányja el magát. Gépiesen, mezítláb végigment a fapadlón, egyenesen a nappaliba. Minden úgy volt, ahogy Rachel hagyta. A helyiség tükrözte a fele­ sége személyiségét. Divatos, elegáns, letisztult. Ő nyers volt, lusta és rendetlen. Nehéz sóhajjal elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy csésze kávét. Talán igaza van az apjának. Talán tényleg ideje, hogy lezárja a múltat. Hogy folytassa nyomorúságos életét. De nem tudta, képes lesz-e valaha is megbocsátani magának azt, hogy el­ta­ szí­totta magától Rachelt. A kávéfőző mellett állva várta, hogy lefőjön a kávé. Eladhatná a házat, és egy kisebbe költözhetne. Nincs értelme meg­tar­tani, hogy egyedül maradt. Olyan helyre kellene költöznie, amely nem emlékezteti léptennyo­mon a feleségére, de a maradás is a vezeklése része volt. Rachel

Második esély  9

nem érdemelte meg, hogy elfelejtse és száműzze, még ha valójában ezt is tette. Nagy lendülettel öntött a gőzölgő kávéból, aztán fogta a csé­szé­ jét, és lassan a hátsó verandára néző üvegasztalhoz ment. Leült, és meredten nézte a kertet, amely megszenvedte az elmúlt évet. Rachel és az édesanyja gondosan megterveztek minden apró részletet, s hosszú órákat töltöttek a növények ültetésével és a gyomlálással. Ethan is segített – már ha otthon volt. Gyakran hetekre elment; a megbízatások mindig váratlanul jöt­ tek, és titkosak voltak. Egyedül hagyta Rachelt, aki soha nem tudta, hová megy, és visszatér-e. Nem élhettek így. Miután Rachel elvetélt, Ethan lemondott. Házasságuk két éve alatt sokszor cserbenhagyta, és megesküdött, hogy ez többé nem for­dul elő. Mégis ez történt. Megdörzsölte a szemét, majd keze elidőzött a háromnapos bo­ ros­tával borított állkapcsán. Pokolian festett. Hirtelen felfigyelt valami barackszínűre. A tegnap vásárolt ró­ zsák­kal teli vázán állapodott meg a tekintete. Ezek voltak Rachel ked­ ven­ cei. Nem egészen narancssárga, nem egészen rózsaszín, szok­ta mondani. Tökéletes barackszín. Ki kellene vinnie a sírjára, de nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e ott állni a hideg már­ vány­lap felett és negyvenedszer is bocsánatot kérni. Amint ez a gondolat átfutott az agyán, undorodva elhúzta a száját. El fog menni. Ez a legkevesebb, amit tehet. A felesége halá­ lá­nak egyéves évfordulóját megelőző hetekben kerülte a temetőt. Nem kellene meglepődnie azon, hogy nagy hajlandóságot érez a fe­ le­lős­ség elhárítására. Lassan szokásává vált. Amikor nagy lendülettel ellökte magától a csészét, a kávé ki­ löttyent. Rá sem hederített, csak visszament a hálószobájába, és fel­vett egy farmert meg egy pólót. Le kellett volna zuhanyoznia és meg kellett volna borotválkoznia, de egyikre sem szakított időt. Ha a meg­je­le­nése elriasztja az embereket, hát annál jobb. Nem állt szán­dé­kában udvariasan cseverészni. A konyhában megtorpant a rózsákkal teli váza előtt. Remegő ujjakkal megérintette az egyik puha szirmot. Régóta nem vett virá­­

10  Maya Banks

got Rachelnek. Az első házassági évfordulójuk óta nem. Miről árulkodik, hogy most mégis megtette? Egy férfi a megbánással is elég nehezen birkózik meg, de az a tu­ dat egyenesen elviselhetetlen, hogy többé már nem tehet semmit, amivel helyrehozhatná a hibáit. Megragadta a vázát, s közben jobban felfordult a gyomra az önutálattól, mint a gyomrában kavargó savanyú alkoholtól. Fel­kap­ ta a kulcsait, majd dühösen a bejárati ajtóhoz ment. Elszánta magát rá, hogy felkeresi Rachel sírját, szembenéz a múlttal, és megbékél ezzel a nappal. Amikor kinyitotta az ajtót, szembetalálta magát a FedEx kéz­ be­sí­tő­jével. Nem tudta, melyikük lepődött meg jobban, de abból ítélve, ahogy a fickó egy lépést hátrált, sejtette, hogy nem túl ba­rát­ sá­gos a képe. –  Ethan Kelly? – érdeklődött idegesen a férfi. – Igen. –  Csomagot hoztam. –  Csak hagyja itt – intett a verandán álló hintaszék felé Ethan. Türelmetlenül várta, hogy indulhasson, és nagyon idétlenül nézett ki a vázát szorongatva. –  Hm, alá kell írnia. Ethan visszafogta magát, és a veranda korlátjára tette a vi­rá­go­ kat. Türelmetlenül nyúlt a toll felé, és az elé tartott készülékre fir­ kan­totta az aláírását. –  Köszönöm. Tessék, a csomagja. Azzal a fickó egy vastag borítékot nyomott Ethan kezébe, majd sietve lehátrált a lépcsőn. Intett, beszállt az autójába, és sebesen vé­ gig­haj­tott a kocsifeljárón. Ethan vetett egy pillantást a borítékra, de nem látott rajta sem­ mi­lyen információt, amely a feladójára utalt volna. Behajolt az ajtón, az előtérben lévő asztalkára dobta a borítékot, majd becsapta az ajtót és a vázáért nyúlt. Összeszorult a gyomra, amikor megérkezett abba a kis temp­ lomba, ahová a családja már évtizedek óta jár. A régi, fehérre meszelt épület egy kavicsos út mellett állt, messze a főbb útvonalaktól. Mel­

Második esély  11

let­te kapott helyet a temető, ahová az ősei az 1800-as évek vége óta temetkeztek. Kiszállt a kisteherautójából, nyelt egyet, majd a kitaposott gya­ log­úton az elkerített temetőhöz sétált. A rózsák remegtek a kezében, több szirom lehullott, s felkapta őket a szél. Vadul kavarogtak a levegőben a márvány sírkövek felett. Az édesanyja már volt kint. Valószínűleg ma reggel. Frissek vol­ tak a virágok, és Rachel sírköve ragyogott a délelőtti napfényben. Rachel Kelly. Szeretett feleség, testvér és gyermek. Szerették. Az egész családja imádta. A fivérei mindig ugratták, hogy ha nem vigyáz, lecsapják a kezéről. Felfordult a gyomra. Sav tört fel a torkán, égette a mellkasát. Miért gondolta, hogy csak úgy visszatérhet oda, ahol elköszönt a feleségétől? Aznap köré gyűlt a családja, az édesanyja a karjára tet­ te a kezét, az apja mellette állt, és nagyon úgy festett, mint aki bár­ me­lyik pillanatban összeomlik és elsírja magát. Gyűlölte ezt a helyet. Lehajolt, a sírkő mellé helyezte a rózsákat. Könnyek égették a sze­mét, és összeszorította a száját, mert nem akart szabad folyást engedni az érzelmeinek. Régóta nem sírt. Azóta nem, hogy postán megkapta Rachel jegygyűrűit. Az egyedüli olyan személyes tár­g ya­ kat, amelyeket megtaláltak a gép zuhanása után. A zuhanás után, amelyben életét vesztette egy Dél-Amerikából hazatérő, se­gély­ mun­ká­sok­ból álló kis csoport. Nem, nem fog újra sírni. Ha elkezdene, soha nem tudná abba­ hagyni, és talán végképp megbolondulna. A ridegség jobban illik hozzá. Tudta, hogy a családja érzéketlennek tartja. Soha nem en­ ged­te, hogy bárki lássa, mennyire megrázta Rachel halála. Az az igaz­ság, hogy senkivel sem volt képes megosztani az emlékét. Ott állt zsebre dugott kézzel, és Rachel nyughelyére meredt. A nap magasabbra hágott a feje fölött, és erősen tűzött rá. De fa­ gyott­nak érezte magát. –  Sajnálom – suttogta. – Ha tehetném, meg nem történtté ten­ ném. Ha kaphatnék csak még egy esélyt. Soha nem múlna el úgy nap, hogy ne mutassam ki, mennyire szeretlek.

12  Maya Banks

Megbénította a tudat, hogy soha nem lesz újabb esélye. A tény, hogy elcseszte a legjobb dolgot az életében… szavakkal ki sem tudta fejezni a fájdalmát. Egy perccel sem volt képes tovább elviselni a helyzetet, így meg­ for­dult, és merev léptekkel visszament a járművéhez. A hazafelé vezető út csendesen telt. Mindent kizárt a tudatából, csak az előtte lévő útra figyelt. Az érzelmi tompasággal meg tudott birkózni. Bement a házba, és ahogy becsukta az ajtót, még nagyobb csönd vette körül. A FedEx-csomag ott hevert, de elment mellette. Most csak arra vágyott, hogy lezuhanyozzon, és megszabaduljon az ápo­ ro­dott piaszagtól. Húsz perccel később leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét, mi­ köz­ben igyekezett megnyugtatni háborgó gyomrát. A zuhany se­gí­ tett. Egy kicsit. De nem múlt el tőle a fejfájása, és nem hozta helyre a gyomrát. Átment volna az anyjához, hogy egyen a leveséből, ha ez nem jelentette volna azt, hogy a szemébe kell néznie. Az asszony azonban nem érdemelte meg, hogy másnaposan, ilyen pocsék állapotban lássa. Felizgatná, és az apjával együtt csak még jobban aggódnának érte. Nagy lendülettel hátradőlt, és lehunyta a szemét. Nyugalom. Csak nyugalomra vágyott. ∗  ∗  ∗ Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már sötétség borult a szo­ bára. Az orrán keresztül vett levegőt, és tesztelte, milyen álla­pot­ban van a gyomra. Nem támadt rögtön hányingere, amit győ­ze­lem­ként könyvelt el. Az ablak felé pillantva látta, hogy már leszállt az este. Valahogy sikerült átaludnia az egész délutánt. Nem mintha panaszkodna emiatt. Ugyanis ez azt jelentette, hogy ennyivel közelebb került ah­ hoz, hogy maga mögött tudja június 16-át. Sajogtak az izmai, amikor kimászott az ágyból. Nyújtózkodott, és körzött a vállával, miközben kiment a konyhába. Korgott a gyom­ ra, amit újabb jó jelnek tekintett. Összedobott egy szendvicset, töltött magának egy pohár vizet, és

Második esély  13

bement a nappaliba. Nem fáradt a villannyal, csak leült a kanapéra, és a sötétben evett. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mind megissza, amit előző nap vett, de az azt jelentené, hogy holnap kezdheti elölről, és a családja végül megunná, hogy kerüli őket, és érte jönnének. Bekapta az utolsó falatot is, majd a FedEx-borítékra esett a pillantása, amely félig lelógott a kis előtérben lévő asztalról. Ránc­ ba szaladt a homloka, ahogy eszébe jutott a kézbesítővel való ta­lál­ kozása. Letette a poharat a dohányzóasztalra, majd odament a nehéz küldeményért. Amikor visszaért a kanapéhoz, feltépte a borítékot. Felkapcsolta a lámpát, majd a kanapéra huppant, és az erős borítékba csúsztatta a kezét. Különféle nagyságú és alakú papírokat húzott elő belőle. Akadt köztük nagyméretű, de félbevágott is. Táblázatok és egyéb anyagok, amelyek műholdképeknek és GPS-koordinátáknak tűntek. Véletlenül egy KGI-nek szánt anyagot neki küldtek? A fivérei biz­to­san nem követtek volna el ilyen hibát. Az ismerőseik közül senki sem tudhatja a címét, de ez a küldemény hivatalosnak tűnt. Katonainak. Voltak ott fényképek is. Számos az ölébe és a kanapéra hullott. Amikor felvett egyet, megdobbant a szíve, összeszorult a mellkasa, és nem kapott levegőt. A kép egy nőt ábrázolt, aki nyilván fogoly volt egy nyamvadt dzsungelbeli táborban. Ha találgatnia kellett volna, Dél-Amerikára vagy talán Ázsiára szavaz. Valami kibaszott helyre, például Kam­ bod­zsára. Két férfi fogta közre a nőt, és mindkettőnél fegyver volt. Egyikük a karját szorította, és úgy tűnt, a nő eszét vesztette a rémülettől. De nem ezért érezte úgy, mint egy körfűrésszel hasítottak volna a ko­ponyájába. A nő feltűnően hasonlított Rachelre. Rachelre, a feleségére. Ra­ chelre, aki halott. Rachelre, akinek a sírját épp most látogatta meg abban a kibaszott temetőben. Miféle beteg vicc ez?

14  Maya Banks

Kutatni kezdett a papírkupacban valami után, ami értelmet adhatna ennek az egésznek. Talán egy vicces üzenetre számított vala­mi beteg állattól, aki szórakozni akart vele. Megdermedt, amikor ráakadt a rövid, kézzel írt üzenetre. Min­ den vér kifutott az arcából a négy egyszerű szó láttán. A felesége életben van. Úgy érezte, mintha tökön rúgták volna. Elöntötte a düh, és for­ tyo­gó lávaként száguldott végig az ereiben. Összegyűrte a cetlit, és áthajította a szobán. A papírgalacsin végiggurult a földön, majd a te­le­ví­zió­ké­szü­lék alatt kötött ki. Ki az ördög találna ki ilyet, és miért? Újra kezébe vette a fotót, majd egy másikat. Mindet össze­g yűj­ töt­te, de annyira remegett a keze, hogy szétszóródtak a fényképek, akár egy pakli kártya. Szitkozódva letérdelt, hogy felszedje őket a dohányzóasztal alól. Néhány a kanapé alá csúszott, több a párnák közé ékelődött. A papírok is szétszóródtak. Táblázatok, térképek, egy csomó hülyeség, aminek láthatóan semmi értelme nem volt. Szedd össze magad. Ne hagyd, hogy valami seggfej szórakozzon veled. Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak valami morbid tréfa, elöntötte a düh. A remény. A félelem. Düh. Tehetetlen düh. Remény. Pedig piszkosul nem akarta. Remény. Ujjai a papírlapok köré fonódtak, amelyek összegyűrődtek a szo­ rí­tá­sá­ban. A fényképek gúnyosan meredtek rá. Rachelt áb­rá­zol­ták. Mind­egyik. Soványabb volt, a tekintete űzött. A haja rövidebb, a szeme ki­fe­ je­zés­te­len. De akkor is Rachel volt az. Nagyon jól ismerte az arcát és a testét. Ki tenne ilyet? Miért találna ki valaki egy ilyen részletekbe menő­en kidolgozott tréfát, csak hogy szórakozzon vele a felesége ha­lá­lá­nak egyéves évfordulóján? Mit remélhet elérni ezzel? Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a képen látható rémült, törékeny nőre, mert ha tovább bámulja, és arra gondol, hogy valóban Rachel az, a felesége, akkor elhányja magát.

Második esély  15

A többi dokumentum elmosódott előtte. Dühösen megtörölte a szemét, hogy lássa, mit tart a kezében. Nyugalmat erőltetett magá­ra, de nem ment könnyen. Minden erejére szüksége volt, így elfojtotta az érzéseit, és a tárgyilagossághoz szükséges hideg távol­ ság­tar­tással tanulmányozta az iratokat. Sietve kiterített a dohányzóasztalon mindent, ami csak ráfért, majd a többi dokumentumot sorban a kanapéra rendezte. A térkép Kolumbia egyik távoli zugát mutatta, körülbelül nyolc­ van kilométerre a venezuelai határtól. A műholdképeken sűrű dzsungel övezte az apró kis falut, már ha falunak lehetett nevezni. Nem volt több, mint egy tucat bambuszból és banánlevélből készült kunyhó. Különös figyelmet fordítottak az őrtornyokra és arra a két területre, ahol fegyvereket halmoztak fel. Mi az ördögért kellenének egy ilyen nyomorúságos helyre őrtornyok és egy kisebb hadseregnek elegendő muníció? Drogkartell. Ismét a nő fényképére pillantott. Rachel. A neve alattomosan bukkant fel újra és újra a gondolataiban. A nő a képen hasonlított rá. Logikus volt, hogy ő lehet az. Kivéve, hogy a maradványait hazaszállították a jegygyűrűivel együtt. Nem végeztek DNS-vizsgálatot. Hányinger kerülgette, majd szárazon öklendezni kezdett. Nem. Nem létezik, hogy kétely nélkül elfogadta a felesége halá­ lát, miközben Rachelt fogva tartották, és isten tudja mit kellett ki­ áll­nia azok között a férfiak között, aki lelkiismeret-furdalás nélkül megfélemlítettek egy ártatlan nőt. Csak a személyes tárgyai alapján azonosították, amelyeket ál­lí­tó­ lag a maradványai mellett találtak. A tűz még a fogászati azonosítást is lehetetlenné tette. A robbanás mindent hamuvá változtatott. Min­­dent, kivéve az eldeformálódott gyűrűket és a bőröndje el­sze­ ne­se­dett maradványait. A roncsok között megtalálták egy meg­ol­ vadt útlevél felét. Rachel útleveléét. Azon a járaton volt, és nem vol­ tak túlélők. Soha nem jutott eszébe, hogy mindezt megkérdőjelezze.

16  Maya Banks

Jézusom! Soha nem kételkedett a felesége halálában. Dühösen megrázta a fejét. A fenébe, kezdi elragadtatni magát! Biztosan van más magyarázat. Valaki szórakozik vele. Nem tudja, miért, de nem is érdekli. Átfutotta a többi papírt. Az őrök beosztása. A kábítószerüzletek időpontjai. Mi az ördög? Nagyon úgy festett, mintha valaki azt akarná, hogy bárki gond nélkül odamehessen. Ordított az egészről, hogy fel akarják ültetni. GPS-koordináták. Műholdképek. Topográfiai térképek. Bárki küldte is, meg kell hagyni, alapos munkát végzett. Ha mindez igaz, ezek az információk azt jelentetik, hogy ezek az alakok könnyű célpontok. Akár a cserkészek is megtámadhatnák és öt percen belül elfoglalhatnák a tábort. A felesége életben van. A tévékészülék alatt heverő apró papírgalacsinra esett a pil­lan­ tá­sa. Négy szó. Csak négy egyszerű szó. Gyűlölte, hogy reménykedni kezdett. Vadul kalapált a szíve. Hevesen vert a pulzusa, szédült, csaknem úgy, ahogy előző éj­jel, amikor nagyon olcsó itallal próbálta kitörölni a racionális gon­do­ la­to­kat az elméjéből. De ma este színjózan! Nem. Rohadtul ki van zárva. Nem engedi meg magának azt az aprócska reménysugarat, amely igyekezett áttörni az egyévnyi fáj­ dal­mon. Ez a csomag valójában nem érkezett meg. Az embereknek nem szoktak második esélyt kínálni egy kibaszott tálcán. Többször imádkozott csodáért, mint ahányszor beismerné, de az imái nem találtak meghallgatásra. Vagy most mégis? –  Kezdesz begolyózni – dünnyögte. Végül a józansága maradékát is elveszíti. Hát ilyen, amikor az út végére ér az ember? Nem marad már más hátra, mint ugatni a hol­dat? Megdörzsölte az arcát, majd a nyakát. Az előtte szinte térképként szétterített információkra meredt. Térkép a feleségéhez. Hinni akart benne. Persze a legnagyobb balfácán lenne, ha

Második esély  17

hitelt adna ezeknek az információknak. De megteheti, hogy ne fog­ lal­koz­zon velük, anélkül, hogy ne beszélne a fivéreivel? A pokolba is, ők vezetik a KGI-t. Abból élnek, hogy szétrúgják mások seggét. Nem volt olyan katonai akció, amelyet ne tudtak volna végrehajtani. Megtaláltak olyanokat, akik nem akarták, hogy megtalálják őket. Lehetetlen helyzetből mentettek meg embe­re­ket. Túszokat szabadítottak ki. Robbantottak. Egy vacak kis ká­bí­tó­­ szeres tábor Kolumbiában, a nagy büdös semmi közepén határo­zot­ tan csak könnyű séta lenne a parkban egy olyan szervezet számára, mint a KGI. Istenem! Ha elmondaná nekik, azt hinnék, végképp elvesztette az eszét. Diliházba zárnák. De mi van, ha ez nem tréfa? Ez a gondolat befészkelte magát a fejébe. Nem tudott szabadulni tőle. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy újra és újra átolvasta az anya­got, egyik dokumentumot a másik után, és fejben felépítette a tábor képét, amely végül annyira bevésődött, hogy álmában is látta. Nagyon jól ismerte a tábort, mindegyik kunyhó helyét, az őrtornyok elhelyezkedését. Tudta, mikor váltják az őröket, tudta, mikor adják át a kábítószert. Még azt is, mikor viszik másik kunyhóba a rabot. Fel kell készülnie. A fivérei azt fogják hinni, megőrült. Nem iga­ zán hibáztatná őket érte. Egyet azonban biztosan tud. Velük vagy nélkülük, de elmegy a feleségéért Ha ott van… ha él… ő hazahozza.

2.fejezet • Az ilyen pillanatokra nem voltak forgatókönyvei. A seregben töl­ tött évei alatt semmi sem készítette fel az események ilyen bizarr fordulatára. Hiába próbálta elfojtani a reményt, az tovább élt benne.

18  Maya Banks

Leparkolta az autóját a bátyja, Sam tóparti házának kocsi­fel­haj­ tóján, aztán felvette az ülésről a Rachel hollétével kapcsolatos infor­ má­ciókat tartalmazó borítékot. Meglepődnek majd, ha meglátják. Ami azt illeti, Sam, Garrett és Donovan valószínűleg épp azt tervezgetik odabent, hogy meg­ro­ han­ják a házát. Hónapok óta azért nyaggatják, hogy csatlakozzon a kü­lön­le­ges beve­tési csoportjukhoz, a KGI-hez. Ez is a tervük része volt, hogy vissza­ráncigálják az élők sorába. Egy FedEx-küldemény elérte azt, ami nekik nem sikerült. Most először érzett mást is, mint bűntudatot vagy fájdalmat. Dü­hös volt. Nagyon, nagyon dühös. Kordában kell tartania a haragját, szüksége lesz rá a közelgő össze­­csa­pás­hoz. A fivérei azt fogják hinni, hogy megőrült. De ők je­len­­tik az egyedüli reményt, ezért meg kell győznie őket, hogy Rachel életben van. Kiszállt a járműből, és a szomszédos telek felé pillantott, ahol az irányító központjuk állt. A Sam rusztikus, a Kentucky-tó partján megbúvó faháza melletti csúcsmodern, jól felszerelt, közel kétszáz négyzetméteres épület adott otthont a Kelly Group International irodáinak. Gyakorlatilag itt éltek a fivérei, Sam, Garrett és Donovan. Gyak­ rab­ban aludtak az irányító központban, mint a házban. Ethan először oda indult. Az utolsó információi szerint a KGI egyik csapata felderítést végez, ami azt jelentette, hogy a testvérei nem merészkednének messzire a kommunikációs helyiségtől. A szupermodern biztonsági rendszernek köszönhetően nem lehetett betörni az épületbe. A helyszín teljesen ártalmatlannak tűnt, ezért sze­rette Sam annyira. Senki sem gyanakodna rá, hogy a vidéki Stewart megyében komoly katonai műveleteket terveznek és irá­nyí­tanak. Ethan megállt a biztonsági zár előtt, és erősen gondolkodnia kel­ lett a kódon. A legkevésbé sem akarta, hogy rossz számokat üssön be, és a fivérei ellássák érte a baját. Beütött egy sor számot, majd amikor az ajtó feltárult, belépett. Sam és Garrett elnyúlva feküdtek a helyiség közepén álló kanapén,

Második esély  19

míg Donovan nem meglepő módon a Hoss névre keresztelt számí­ tó­gépes rendszert kezelte. Ethan nagy léptekkel haladt, a száját határozottan össze­szo­rí­tot­ ta. Az­zal semmit sem nyer, ha anyámasszony katonájának tűnik. Sam fel­né­zett, amikor meghallotta, és meglepetten elkerekedett a sze­me. Belerúgott Garrett lábába, amelyet a férfi a do­hány­zó­asz­ ta­lon nyug­ta­­­tott, és Ethan felé intett. – Ideje volt már, hogy elővonszold a tetemed abból a házból – je­g yezte meg vontatottan Sam. Donovan megpördült a székén, és meglepetten Ethanre pil­lan­ tott. –  Hé, haver, jó látni téged! –  Jó szarul nézel ki – közölte Garrett nyersen. – Mikor aludtál utol­jára? Ethan nem törődött az udvariaskodással, Garrett megjegyzéseit pedig elengedte a füle mellett. –  Szükségem van a segítségetekre. Sam összevonta a szemöldökét, és átható pillantást vetett rá. Végig­mérte, minden kis részletet szemügyre véve. Amikor meg­szó­ lalt, a hangja halkan, de határozottan csengett. –  Tudod, hogy csak kérned kell. Ethan megnyalta a szája szélét, és elfojtotta a késztetést, hogy azonnal előrukkoljon a mondandójával. –  A KGI segítségére van szükségem. Garrett a földre tette a lábát, és felállt. –  Mi a gond? Bajba kerültél? Naná, hogy Garrett azonnal felmordult. Lehet, hogy Sam a leg­ idő­sebb köztük, de Garrettben azonnal felébredt a védelmező ösztön, ha a családjáról volt szó. Eszét veszti majd, ha megtudja, mi van Rachellel. Különösen, mivel olyan közel állt hozzá. Ethan a kezében tartott vastag borítékra nézett, és újra kétségei tá­mad­tak. Ez őrültség. Hogyan győzhetné meg a testvéreit, amikor még ő maga sem hiszi el egészen? De ha igaz… ha csak a legkisebb esély is van rá, hogy a felesége él, akkor eget és földet meg kell moz­ gat­­nia, hogy kiderítse, igaz-e. Egyszerűen nincs más választása.

20  Maya Banks

Egyre jobban összeszorult a gyomra, majd végül Garrett felé lök­te a borítékot. Sam felpattant, és megszerezte előle. Donovan és Gar­rett Sam válla fölött figyelték, ahogy előhúzza a tartalmát. –  Mi az ördög ez? – kérdezte Sam, miközben a táblázatokat, tér­ ké­peket és GPS-koordinátákat böngészte. Amikor Rachel fotóihoz ért, Garrett és Donovan arca megdermedt. Sam még jobban ráncolta a homlokát, majd Ethanre meredt. – Ez meg honnan van? – Tegnap érkezett azzal az üzenettel, hogy Rachel él. – Ethan a Sam kezében lévő papírokra és fényképekre mutatott. – Ez bizo­ nyítja. Csodálkozott, milyen nyugodtan cseng a hangja. Milyen össze­ sze­detten. Mintha mindennapos dolog lenne azt hallani, hogy a ha­ lott­nak hitt nő életben van. Garrett csúnyán szitkozódott, Donovan pedig… szomorúan, meg­értően nézett rá. Ethan gyűlölte ezt a pillantást. Szinte azt jelen­tette, hogy megsimogatják a fejét, és ajánlanak neki egy jó tera­ peutát. Sam továbbra is a fotókat tanulmányozta, s elgondolkodva kon­ cent­rált. –  Hasonlít Rachelre – kezdte lassan, mintha fájna kimondania, beismernie, hogy Ethan talán mégsem orvosi eset. –  Rachel az – felelte türelmetlenül Ethan. – Hidd el, én is így voltam vele. Egész éjjel fent voltam, és azt mondogattam magamnak, hogy ez valami beteges vicc. De mi van, ha mégsem? Meg­en­ged­he­ tem magamnak, hogy úgy tegyek, mintha soha nem kaptam volna meg ezt a csomagot? Istenem! Ha életben van… ha már egy éve vala­ mi po­koli helyen tartják… Elhallgatott, és hullámzott a mellkasa, ahogy megpróbált nyu­ godt maradni. Újra meg újra ökölbe szorította a kezét, ahogy ez a gon­dolat végigfutott a fejében. Rachel. Él. Fogva tartják, és isten tudja, mi mindenen megy keresztül. –  Sam, segítenetek kell. Ehhez a KGI-re van szükségem. Ki más­ hoz fordulhatnék? Senki sem fog hinni nekem. Ezer éve szeretnéd már, hogy veletek dolgozzam. Tedd meg hát a kedvemért, segíts, és ak­kor benne vagyok.

Második esély  21

Sam szitkozódva megrázta a fejét. Garrett csúnyán nézett. Dono­van olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. –  Nem arról van szó, hogy mindenképp velünk dolgozz – kezdte Sam. – Nem manipulálnálak így. A francba! Csak igyekszem ésszel felfogni ezt az egészet. Tudod, milyen valószínűtlennek tűnik, hogy Rachel ennyi idő után még élet­ben van? Te is tudod, igaz, Ethan? Ugye nem győzted meg magad ar­ról, hogy nem halt meg? Ethan igyekezett nyugodt, érzelemmentes képet vágni. Pedig mo­rog­ni akart, dü­hön­ge­ni, és a fenébe is, cselekedni! Most akarta. Majd’ kibújt a bő­­ré­ből. Hogyan állhatnak így itt ilyen nyugodtan a fivérei, ilyen ra­cio­­ná­lisan, amikor Rachel kiszabadításán kellene dol­goz­niuk? –  Jézusom, dehogyisnem! – dünnyögte Garrett. –  Ethan – szólalt meg halkan Donovan. – Tudnod kell, hogy ez valószínűleg csak kitaláció. Valamiféle beteg vicc. Még az is lehet, hogy olyasvalaki műve, aki haragszik a KGI-re. Hogyan máshogy tudnának ügyesebben a tűzvonalba küldeni minket, mint hogy el­ húz­zák előttünk a mézesmadzagot Rachellel kapcsolatban? Sam zordan bólintott. –  Határozottan lehetséges fenyegetésként kell kezelnünk. Ethan kitört. Meglökte Samet, megragadta a pólójánál fogva, és az arcába meredt. – A feleségem van azon a pokoli helyen! Nem valami névtelen túszról vagy egy jelentéktelen politikai sakkfiguráról beszélünk. Rachel az. A segítségetekkel vagy anélkül, de kiszabadítom. – Vedd le rólam a kezed, Ethan – szólalt meg nyugodt hangon Sam. Kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Sem harag, sem ítélkezés nem tükröződött a szemében, és talán ez zavarta a legjobban Ethant. Lassan elengedte a bátyját, majd mint aki undorodik tőle, ellökte magától. Elindult, de Garrett szorosan a nyaka köré fonta a karját, és magával húzta a szobán keresztül. Aztán engedett a szorítása, és a kanapéra lökte az öccsét. Ethan megbotlott, és elterült a párnákon. Felpattant volna, de Donovan azonnal rátelepedett. –  A fenébe is! Szállj le rólam! – üvöltötte Ethan. Meg akart ütni

22  Maya Banks

valamit… valakit. Hogy megszabaduljon kitörni készülő dühétől, amelyet egyre kevésbé tudott kordában tartani. Pislogott, amikor Sam arcát látta meg maga előtt; majdnem össze­ért az orruk. – Ide hallgass, öcsi! Ha azt hiszed rólunk, hogy otthagyjuk Rachelt abban a pokolban, hát gondold át még egyszer. De nem veszélyeztetem a csapatomat, a fivéreimet felkészületlenül, in­for­ má­ciók vagy erősítés nélkül, világos? Ethan lehunyta a szemét. Nem volt ostoba. Kétségbeesett igen. Ostoba nem. Tudta, hogy nem masírozhatnak be valami dél-­ame­ rikai dzsungelbe és kezdhetnek el lövöldözni, kirobbantva egy átko­ zott háborút, még akkor sem, ha azok a rohadékok fogva tart­ják a fele­ségét. Amikor bólintott, Sam odébb húzódott. Donovan leszállt róla, Ethan pedig legurult a földre, a puha szőnyegre. – Ráállítom Steele-t – szólt Garrett. – A csapatával épp most fejeznek be egy felderítő akciót Dél-Amerikában. Szerezhetek mű­ hold­ké­pe­ket a borítékban küldött koordináták alapján. Ha azok a fic­kók akár csak hugyoznak a kunyhón kívül, még a farkuk mé­re­ tét is meg­tudjuk. Sam bólintott. – További fényképekre van szükségünk. Számokra. Minden egyes in­for­­má­ciót meg kell erősítenünk. Addig nem megyünk oda, amíg nem győződtem meg róla, hogy nem egyenesen csapdába sétá­ lunk. Ethan továbbra is ott térdelt, és figyelte, ahogy a testvérei nyu­ god­tan teszik azt, amihez a legjobban értenek: megterveznek egy katonai hadműveletet. Csak most nem egy névtelen túszt készülnek kiszabadítani és nem valami szökevényt igyekeznek elfogni. Megbénult. Mintha minden lassítva történt volna körülötte. Egy erős kéz megmarkolta a vállát, és amikor Ethan lassan felfelé for­dí­tot­ta az arcát, a te­kin­tete Garrett kemény pillantásával talál­ kozott. –  Ha ott van, kihozzuk onnan. Ezt te is tudod, haver. –  Igen, tudom – felelte Ethan, s hangja alig volt több suttogásnál.

Második esély  23

Majd felállt, és dühítette, hogy lebénult. – Én mit tehetek? – Vala­ mit muszáj tennie, különben megbolondul. Sam ránézett. Nyugodtnak tűnt, de a szeme elárulta. Valami csillogott benne. Düh. Valami, amivel Ethan is tudott azonosulni. – Szükségünk lesz egy kiszabadítási tervre. Miért nem mész Van­nel, kerítetek pár térképet, és tudtok meg mindent arról a te­ rü­let­ről? Töltsetek le műholdképeket Hosszal, amíg én beszélek néhány kapcsolatommal. Van egy fickó a DEA-nál, aki tudni fogja, nem egy drogháború közepébe csöppenünk-e. Ethan szája megrándult, és a férfi oldalról Donovanre pillantott. –  Úgy érted, használhatom Hosst? – Egy kicsit megnyugodott. Minden bizodalmát Sambe és a KGI-be helyezte. Ők alkalmazták a világ néhány legnagyszerűbb katonai elméjét. Ők meg tudják csi­ nál­ni. Hamarosan. Rachel hazajön. Hamarosan. Donovan felmordult. –  Nem. Én fogom használni. Te csak ülsz, és figyeled. Nem aka­ rom, hogy piszkáld a számítógépem. –  Neki ez a szerelem – dünnyögte Sam. – Szerintem elélvezett, amikor megvettük. –  Haha, nagyon vicces vagy – intett be neki Donovan. Azután intett Ethannek. – Gyere, öcskös! Megmutatom a KGI igazi eszét. Az a seggfej a fenekét sem tudná kitörölni, ha nem mondanám meg neki, mikor és hogyan tegye. Akció. Valami, amit tehet. Valami, amivel elterelheti a figyelmét arról, hogy ebben a pillanatban Rachel halálosan rémült és egyedül van. És ami még rosszabb, azt hiszi, hogy soha nem megy érte. ∗  ∗  ∗

Három nappal később az irányító központ pontosan úgy nézett ki, mint valami háborús övezet. Felnagyított műholdképek és -térképek borítottak mindent, még a földre is jutott belőlük. Donovan a szá­ mí­tó­gép­nél ült, homlokráncolva koncentrált, miközben Sam hal­ kan beszélt Steele-lel a műholdas telefonon. Garrett a magasított tervezőasztalnál állt Ethannel szemben, és a tábort – a műholdképeket és az emberük által a helyszínen készí­ tett fotókat – tanulmányozták.

24  Maya Banks

Amikor Sam odament hozzájuk, Ethan felnézett. –  Mi újság? Azonosították már Rachelt? Sam megállt Garrett mellett, és kezébe vette az egyik fényképet. –  Nagyon csendes a hely. Túlságosan is. Steele két napja érkezett meg, és a csapatával éjjel-nappal megfigyelés alatt tartja a tábort. Már kétszer látták a szóban forgó nőt. Ethan nagy lendülettel az asztalra tenyerelt, és előrehajolt. – Tehát tényleg ott van. Él. Sam habozott. –  Én nem ezt mondtam, tesó. Nem tudjuk, hogy ő-e az. – Baromság! Azt akarod mondani, hogy Rachelnek van egy átko­­­zott ikertestvére, és pont ott, ahová egy éve segélymunkásként ment? Garrett és Sam egymásra néztek. – Csak nem akarom, hogy hiába reménykedj, Ethan – felelte Sam. – Egyetértünk, hogy bárki is az a nő, nyilván nem önszántából van ott, és mivel nagyon hasonlít Rachelre, ez elég nekünk, hogy oda­men­jünk és kiszabadítsuk. Ethan megkönnyebbülten húzta össze magát. –  Mikor? – kérdezte. Már így is három napot, három fáj­dal­ma­ san hosszú napot töltöttek azzal, hogy információkra, adatokra, műholdképekre és Steele felderítésének az eredményére vártak. Ekkor eszébe jutott még valami. – Nem hagytok ki belőle. – Ez nem kérdés volt. Nem is volt kérdéses. Nem marad itt, amíg a KGI kiszabadítja Rachelt. – Őszintén szólva gondoltunk rá – vallotta be Garrett. – De azt is tudom, hogy ha az én feleségemről lenne szó, hét lóval sem lehet­­ne visszatartani a küldetéstől. Szóval igen, jössz te is, de nem csinálsz ostobaságot. Egy ideje már nem vettél részt akcióban, és szemé­lyesen is érintett vagy az ügyben. Ethan bólintott, zubogott az adrenalin az ereiben. –  Mikor? – kérdezte ismét. – Amint biztosan tudjuk, mibe mászunk bele – felelte Sam. – Steele a helyszínen van a csapatával. Úgy helyezkednek el, hogy szo­ro­san körbezárjuk a tábort. Amint szerzek egy helikoptert

Második esély  25

a kimenekítéshez, előkészülünk, és a sugárhajtású repülőgéppel Mexi­­kóba repülünk. Onnan pedig helikopterrel irány Kolumbia és a dzsun­­gel. Nem egyszerű, de kivitelezhető. Garrett állkapcsa megfeszült. –  Nagyon is az. – Épp most kaptam e-mailt Beavistől és Butt-Headtől – szólt hátra a válla felett Donovan. – Beavassuk őket? Ethan elfintorodott. A két legfiatalabb öccsük, Nathan és Joe még mindig aktív katonai szolgálatot teljesítettek, és jelenleg Afga­ nisz­tánban állomásoztak. Ethan biztos volt benne, hogy Sam és a többiek valószínűleg tájékoztatták őket a KGI ügyeiről, de a leg­ke­ vésbé sem akarta, hogy aggódjanak, és bármi elvonja a figyel­müket egy háborús övezetben. –  Ne – válaszolta Sammel együtt. Sam Ethanre pillantott, és bólintott. – Semmi értelme, hogy bárkiben is reményt ébresszünk, amíg nem tudjuk biztosan, hogy Rachel életben van. –  Apának mit mondunk? – kérdezte Garrett. Donovan megfordult a székén, hogy jobban odafigyelhessen a be­­ szél­­ge­tésre. –  Majd azt mondom, hogy titkos akcióról van szó – vont vállat Sam. – Nem mintha már nem vettünk volna részt egy tucatban. – De mit mondasz, amikor észreveszi, hogy a vonakodó többé már nem vonakodik? – bökött a hüvelykujjával Ethan felé Donovan. Ethan fészkelődni kezdett, amikor mindhárom testvére rásze­ gez­te a pillantását. –  Csak annyit, hogy már nem vonakodik – felelte Garrett. – Apa örülni fog neki. Aggódik Ethanért. Donovan bólintott, majd visszafordult a számítógéphez. A mű­ hol­das telefon csipogott, és Sam odament, hogy felvegye. – Van erősítésünk? – kérdezte halkan Garrettől Ethan. Bár­ mennyire is szerette volna visszakapni Rachelt, és biztonságban tud­ni a karjában, nem akarta kockáztatni a bátyjai életét egy veszé­ lyes mentőakcióban. A dolgok rosszra fordulhatnak, és állandóan ez szokott történni.

26  Maya Banks

Garrett felmordult. – Nem fogok hazudni, tesó. Egy ilyen akció megtervezéséhez általában sokkal több idő kell. Most nem élvezzük a kormány tá­mo­ ga­tá­sát, és embereket sem adnak. Most nem olyan könnyű felvenni a telefont, és kérni, mint amikor még a kormánynak dolgozunk. Ha netán kirobbantunk egy francos háborút azzal a rohadt Ko­lum­biá­ val, nagy bajban leszünk, és senki sem jön a segítségünkre. –  Tudom, hogy nem kellett volna erre kérnem titeket – meredt rá Ethan. – De muszáj volt. Nem hagyhatom ott. Garrett pillantása jegessé vált. – A fenébe, dehogy hagyjuk ott! Hazahozzuk, Ethan. Senki sem szórakozhat a Kel­lykkel. Ethan elmosolyodott, majd felemelte a kezét, hogy összeérintsék az öklüket. –  Rendben, indulhatunk – tért vissza Sam. Donovan ismét megfordult a széken. – Épp most töltöm le a helyi térképeket a GPS-készülékeinkre Steele digitális képeivel együtt. Részemről végeztem. Ethan előrehajolt. – Mikor? Garrett és Donovan is Samre pillantott a válaszért. – Negyvennyolc óra múlva találkozunk azzal a fickóval Me­xi­ kóban, aki helikoptert szerez nekünk. Onnan elrepülünk Ko­lum­ biá­ba, leszállunk, kiszabadítjuk Rachelt, aztán húzunk onnan. Rio még mindig Ázsiában van a csapatával, de amilyen gyorsan csak tud, utánunk jön. Ő lesz az erősítés, ha szükségünk lenne rá. –  Hányan leszünk a terepen? – kérdezte Ethan. – Steele és a csapata… meg mi – felelte Garrett. – Több mint elég, hogy elkapjuk ezeket a rohadékokat. Ethan hátradőlt, és csalódottan kifújta a levegőt. Negyvennyolc óra. Egy örökkévalóságnak tűnik, viszont mégsem elég. Gyötörte az amiatt érzett félelem, hogy veszélybe sodorta a fivé­ reit, ugyanakkor bármit megtett volna, hogy hazahozza Rachelt. – Nem futamodsz meg itt nekünk, ugye? – kérdezte Ethantől Gar­rett –.A szeme csillogott. Számí­tó­an, szinte kihívóan.

Második esély  27

Ethan eltökélten nézett a szemébe. A KGI a legjobb. Teljes mértékben megbízik a képességeikben, hogy ki tudják szabadítani Rachelt. A testvérei mind szolgáltak a seregben, és senki sem ért fel hozzájuk. –  Huja –  felelte halkan. Sam a szemét forgatta. –  Ne gyere ezzel a tengerészeti hülyeséggel, békafiú! –  Urrá! – vigyorgott Garrett. Donovan elnevette magát, és ő is urrázott egyet. Sam megcsóválta a fejét. –  Miért van az, hogy csak Nathannek és Joe-nak volt annyi esze a testvéreim közül, hogy a példámat követve a szárazföldi ala­ku­la­ tok­hoz menjen? –  Inkább ostobák – felelte Ethan. –  Igen, nos, és mi a te mentséged? – kérdezte Garrett. – Donovan és én olyan jó példát mutattunk neked a tengerészgyalogsággal. De nem, neked a haditengerészethez kellett menned. Bár átkozottul csini vagy a kis matrózruhádban. Donovan felkuncogott, Ethan pedig Garrett gyomrába öklözött. Garrett nevetve görnyedt össze. –  Jó, hogy visszakaptunk, Ethan – komolyodott el Sam. Ethan ránézett. –  Én csak őt akarom visszakapni. –  Igen, tudom, és ki is szabadítjuk. Megígérem.