Mattyasovszky Jenő HÓD ÉS A HÁROM- KIRÁLYOK

Mattyasovszky Jenő HÓD ÉS A HÁROMKIRÁLYOK

1. A sebességmérő mutatója a kilencvenen táncolt. A gépkocsivezető ráhajolt a kormányra, s meredten figyelte a reflektorfényben fürdő országutat. Társa mellette ült és a minduntalan felbukkanó jelzőtáblák utasítását tolmácsolta: – Vigyázz kanyar! – Látom... Éjszaka volt, nagy ritkán találkoztak csak szembejövő járművel. A hattonnás tehergépkocsi dugig volt rakva sörösládákkal. A rázkódástól szakadatlan csilingeltek az üvegek, s úgy hallatszott, mintha hosszú láncot vonszoltak volna maguk után. – Ha sikerül őket megelőzni, előbb pakolunk le és ezzel több mint egy órát nyerünk – mondta a kocsikísérő. A rakodás után elsőként indultak, de kisvártatva kereket kellett cserélniük. Emiatt eléjük került egy másik kocsi, amely szintén sört szállított. Utol akarták érni, de hiába száguldottak már egy órája, az üldözötteket jelző piros stoplámpa csak nem akart előtűnni a sötétségből. A vezető átkozódott. – Alaposan pörkölhetnek, bár nincs húsz percnél több előnyük – mondta. – Ha így hajtunk, beérjük őket. – Hány óra? A kísérő a műszerfal zöldes fényéhez tartotta csuklóját: – Fél tizenkettő... Vigyázz, útkereszteződés!

– Látom... Később egy községen haladtak át. A lámpák gyéren pislákoltak, az utcákon már egy lélek sem moccant. A főtéren teljesen lelassítottak, az éles kanyar miatt. Feltűnt a cukrászda, ahol napközben gyakran megpihentek. Zárva volt. A bejárat előtt levő dús lombú eperfa alatt kivilágítatlan személygépkocsi állt. Mindketten gyors pillantást vetettek rá. – Manciék kocsit vettek – célzott a kísérő az üzletvezető házaspárra. A gépkocsivezető a fejét rázta: – Nem hiszem, hogy az övék. – Nagyon akartak már venni egy tragacsot. A legutóbb azt mondták: a napokban nyélbe ütnek valami vásárt. – Akkor beálltak volna vele az udvarba. A kísérő elhallgatott, mert igazat adott társának. A házaspár a cukrászda épületében lakott, a kerítésen belül valóban tágas és biztonságosabb helye lett volna a kocsinak. Amint elmaradtak a község utolsó házai, ismét a vezetésre összpontosították figyelmüket. Ritkán váltottak csak szót. A kísérő változatlan hévvel fürkészte a jelzőtáblákat, homloka szinte a szélvédő üveghez tapadt. Ő vette észre elsőnek azt az alaktalan tömeget, amely messze előttük sötétlett az országút betonján. – Mi lehet az? – kérdezte. – Valamelyik hülye elütött egy kutyát – mordult fel a vezető és cifrát káromkodott. Csökkentette a sebességet

és miután bekapcsolta az irányjelzőt, áthajtott az úttest másik oldalára. A kísérő mereven bámult előre. – Ilyen nagy blöki nincs... Talán vaddisznó – mondta. Ahogy közeledtek, az alaktalan tömegnek mindjobban kirajzolódott a körvonala... A gépkocsivezetőt rettenetesen rossz érzés kerítette hatalmába. Lábát ösztönösen levette a gázpedálról és hagyta a kocsit gurulni. Már látták, hogy mi az ott előttük, de a döbbenettől megbénultak. Ültek és bámultak, mint akiknek káprázik a szemük. A kísérő tért előbb magához. – Egy ember. Állj meg! – kiáltotta. A vezető rátaposott a fékre. Vészesen csikorogtak a gumik, hátuk mögül üvegcsörömpölés, egymásnak esett ládák robaja hallatszott. A tehergépkocsi megtorpant. A reflektorfényben egy mozdulatlan ember hevert a földön. Kiugrottak a vezetőfülkéből és segítőkészen hajoltak fölé. Egy férfi volt. A vezető gyors pillantást vetett az eltorzult arcra, majd a félig csukott szemre, tudta: itt már nincs segítség. – Ne nyúlj hozzá – fogta meg a kísérő karját. – Kikészült? – Igen. A halott arcra borulva feküdt a betonon. Egyik lába kissé behajlott, jobb keze hosszan előrenyúlt feje mellett, a másik a teste alá szorult. Mintha kúszni akarna. Fekete orkánlemberdzseket, sötét pantallót és vastag talpú ba-

kancsot viselt. Hátán vállra szíjazott, horpadt hátizsák volt. A kísérő hamuszürke arcán páni félelem tükröződött. – Gyere, pucoljunk innen – mondta. – Miért? – Még ránk kenik az egészet. A vezető elképedt. – Meg vagy őrülve? – nézett társára. – Azt fogják mondani, hogy mi ütöttük el. – Miért... Nem vagyok bűnös. Rátaláltam, ennyi az egész!... Húsz éve vezetek, még soha senkit nem ütöttem el. Azt hiszed – mutatott a tehergépkocsira –, hogy ez egy játékautó? Egyszerűen zsebre vágod és átvágsz gyalogosan a földeken, míg nem találsz egy másik utat, amelyen aztán elpucolhatsz?... Tisztára meghülyültél! – Félek – nyögte a kísérő. Félrement és hosszan öklendezett. A gépkocsi irányjelzője változatlanul pislogott. A vezető felmászott a fülkébe és elfordította a kapcsolót. A reflektort viszont égve hagyta. Később tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek. A kísérő azt javasolta, menjenek tovább és a legközelebbi helyen értesítsék a rendőrséget. A vezető azonban ráförmedt. Neki esze ágában sem volt addig moccanni, amíg intézkedő rendőr nem érkezik a helyszínre. – És mit csinálunk? Ülünk ölbe tett kézzel? – kérdezte a kísérő és forgolódott, hogy a holttest mindig a háta mögött legyen. – Igen... Várunk! – Mire?

– Egy másik kocsira... Majd az elmegy és értesíti a rendőrséget. Csak nagy sokára bukkant fel két fényes pont. A kísérő az út közepére állt, a lámpa fénykévéjébe és karjával jelzett az érkezőnek. Egy Wartburg volt. Köpcös, kopasz férfi szállt ki belőle. – Mi történt? – kérdezte. – Baleset – felelték szűkszavúan. Az újonnan jött a halotthoz lépett, megnézte, majd gyanús tekintetet vetett feléjük. – Alaposan kivasalták – recsegte szárazon. – Csodálom, hogy ilyen nyugodtak. Összevillant a szemük, aztán a kocsikísérő mély lélegzetet vett: – Ide figyeljen, édesapám... – Nem vagyok magának a faterja – csattant fel a kopasz – és alászolgálja!... Amit főztek, egyék meg! Fürgén indult, hogy beszálljon a kocsijába. A vezető azonban elkapta az inget a mellén és közel húzta magához. – Lassan a testtel, öreg! Magára itt állampolgári kötelességek várnak... Mit képzel? Szépen megáll, csodálkozik egy keveset, aztán jó éjszakát és pucc? – Mit akar? – hápogott amaz. – Maga most szépen visszafordul, az első községben bemegy a járási kapitányságra és elmondja, hogy mi történt. Semmi ellenkezés, mert a község járási székhely, ha nem akar, akkor is talál ott rendőrt... Addig mi itt maradunk. – De én sietek...

– Az előbb még mi is siettünk és láthatja, most milyen makacsul maradunk... Semmi zokszó! Na, indulás! – lökött egyet a megszeppent férfin. – És ne feledje: létezik egy paragrafus, mely a segítségnyújtás elmulasztásáról szól. Vácott külön cella várja azokat, akik ezt figyelmen kívül hagyták... A rendszámát mindenesetre megjegyezzük, ha netán elfelejtené a futárszolgálatát – mondta. A Wartburg megfordult az úton és villámgyorsan eltűnt a sötétben. – Nem írtuk fel a számát – elégedetlenkedett a kísérő. A vezető megvonta a vállát. – Szükségtelen. – És ha nem szól senkinek?... Egyszerűen eltűnik? – Szólni fog. Ültek az árokparton és hallgattak. Körülöttük tücskök ciripeltek, a levegőben friss sarjúillat terjengett. A tehergépkocsi megdermedt őskori szörnyként sötétlett, szeme az előtte heverő tetemre szegeződött. A reflektorfényben apró bogarak, éjjeli lepkék gyülekeztek. A csendet a gépkocsivezető törte meg: – Vajon ki gázolta el? – Emlékezz csak arra a kocsira, amelyik úgy a pofánkba világított... Az úristennek sem kapcsolta le a reflektort, csak az utolsó pillanatban. Legalább száztízzel jöhetett. A vezető a halottat nézte. – Akkor még nagyon messze voltunk innen... Különben is, nem a bal oldalon történt a gázolás – felelte. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy a gázoló gépkocsi ugyanabba az irányba haladt, mint mi... Pest felé! Egymásra bámultak. – Ezek szerint... – kezdte a kísérő, de torkára fagyott a szó. – Ők haladtak előttünk, igen ők – hajtogatta a vezető. – Hacsak... – Hacsak? – Esetleg közénk nem került egy másik kocsi... Ez feltételezhető. Előttünk halad a minket megelőző tehergépkocsi, utána, csupán percekre, mi következtünk. Azt tudjuk, hogy rajtuk kívül más nem előzött meg. Azt viszont nem, hogy ők vajon megelőztek-e ismét valakit. Ez könnyen előfordulhatott és talán ez a kocsi okozta a balesetet. Az is lehet, ők nem hagytak el senkit sem, de az egyik falunál a nyomukba akaszkodott valaki. És erről sem ők, sem mi nem tudunk! – Igen, csak ez a két dobás lehetséges – dünnyögte a kísérő. Felidézték eddig megtett útjuk összes mozzanatát. Hol, mikor találkoztak szembejövő járművel. Megvitatták az általuk tartott sebességet és ennek átlagát az előttük haladó tehergépkocsihoz viszonyították. Eközben döbbentek rá, hogy milyen kicsiny annak a valószínűsége, hogy a balesetet egy feltételezett harmadik kocsi okozta. – Ennek ellenére nem akarom elhinni, hogy ezt ők csinálták. Megálltak volna. Sejthették, hogy úgy is elkapják őket – mondta a vezető. – Talán nem gondoltak rá.

– Ugyan!... Az a pilóta is egy öreg róka volt, hiszen láttad, milyen rutinosan hajtott el mellettünk azon a szűk úton. Azzal is tisztában volt, hogy a sarkukban hajtunk, így mi vesszük észre a balesetet... Mi, akik tudjuk, hogy ők mentek elöl. Kész, ennyi elég! A rendőrség nemcsak minket faggat ki, hanem másokat is és hajszát indít a gázoló kiléte után... Kiszimatolja azokat a kocsikat, amelyek ezen az úton közlekedtek. Felkutatja a garázsokat, megvizsgálja az ott levő kocsikat, ellenőrzi a menetleveleket... Ezenkívül nekünk most beszélni kell. Beszélni, érted? Meg kell mondanunk, amit tudunk. – Hogy ők mentek előttünk? – Igen, azt! A kísérő az iránt érdeklődött, hogy egy ilyen esetért vajon hány évet lehet kapni. A vezető a balesetek gyakori körülményét latolgatta, majd azt mondta: – Még testvérek között is, mint a pinty, rávarrják a három, négy évet. A Wartburg egy motorkerékpáros rendőr kíséretével érkezett vissza. Az őrmester előbb meggyőződött az ismeretlen férfi haláláról, csak aztán kezdett kérdezősködni. Közben felírta az adatokat és megtekintette a menetokmányokat. A vezető elmondta, hogy a rakodást követően defektet kapott, miközben megelőzte őt egy másik tehergépkocsi, amely ugyancsak sört szállított Pestre. Ezenkívül senki sem került elébük, szemből pedig igen kevés járművel találkoztak. Miután az őrmester feljegyezte az elhangzottakat, krétát vett elő és körülrajzolta a holttestet. A kopasz férfi ed-

dig csendesen szemlélte a dolgokat, most azonban a rendőrhöz fordult: – Talán akkor távozhatom is. – Önre nincs szükségem, az adatait pedig már odabent felírtam. Elköszönt és a kocsijához indult. Amint a két ember előtt elhaladt, foghegyről azt vetette nekik oda, hogy gebedjenek meg, majd beszállt a Wartburgba és gyorsan elhajtott. – Csak még egyszer találkozzam vele – nézett utána a kísérő. – Ismerősük? – kérdezte az őrmester. – Csak látásból ismerjük – legyintett a vezető. – Különben egy aranyember és ilyenekkel naponta lehet találkozni a forgalomban. A rendőr kérte őket, segítsenek a holttestet félretenni az útból, a tehergépkocsival pedig álljanak hátrább, az útpadkára. A kísérő nem mozdult. – Jöjjön már, jóember – ösztökélte az őrmester. – Nincs az a pénz, amiért én megfogjam. – Majd segítek – avatkozott közbe a vezető. Előbb hátratolatott, aztán tompított fényre állította a reflektorokat, nehogy kimerüljön az akkumulátor. – Hagyja a fiatalembert – intett a fejével társa felé, amikor a rendőrrel megragadták a tetemet –, nem látott még halottat közelről... Az előbb is rosszul lett. Nem mehettek tovább. Meg kellett várniuk, amíg a megyétől kiérkezik a baleseti helyszínelő. A holttest az árokparton hevert, ugyanolyan helyzetben, mint ahogy az úton találták. Távolabb álldogáltak tőle és közömbös

dolgokról beszélgettek a rendőrrel, hogy hamarabb teljen az idő. Később kivették a kocsi üléséről a kabátjukat, mert kezdett hűvösödni. Lassan virradt. Keleten meghasadt az ég alja, a sötétséget a mindjobban derengő szürke homály váltotta fel. Kirajzolódott a környező táj. A távolból, erőtlen fényt villogtatva, személygépkocsi közeledett. – Itt vannak – mondta a rendőr és feltartott karral az útra lépett. A kék színű Volgából hárman szálltak ki. Egyikük tiszt volt. Az őrmester eléje lépett, feszesen tisztelgett és jelentette a történteket. A két rendőr szótlanul munkához látott. Mérőszalagot feszítettek ki, megállapították az őrmester által rajzolt ovális távolságát az úttest mindkét szélétől. Olykor felegyenesedtek és rögzítették az adatokat. Ezalatt a rendőrtiszt az őrmesterrel susmogott. A másik kettő végzett a méréssel, zseblámpát vettek elő, átfésülték a gázolás helyét, majd a fényt a betonra szegezve elindultak a tehergépkocsihoz. Ők ketten tétlenül toporogtak az árokparton és sandán figyeltek. – Vajon mit kereshetnek a földön? – súgta a kísérő. – A féknyomokat! – Meglásd, nekem lesz igazam... – Már miért lenne igazad? – Ezek ránk akarják majd kenni az egészet... Kell nekik a bűnbak! – Befogod már a pofád?! – sziszegte a vezető. Erre a rendőrtiszt felkapta a fejét és feléjük lépett. Valamit meghallhatott a szóváltásból, mert félbeszakította

beszélgetését az őrmesterrel és hozzájuk lépett. Csak úgy záporoztak a kérdések. A rendőrtisztet nem is a feltalálás körülményei érdekelték, inkább az előzmények. A rakodás, a defekt! Hosszan faggatta őket azokról a gépkocsikról, amelyekkel útközben találkoztak. A gépkocsivezető elismételte ugyanazt, amit már az őrmesternek is elmondott. Társa bólogatott hozzá. – Tehát az önöket megelőző tehergépkocsi szintén sört szállított – mondta a rendőrtiszt. – Igen. – Ismerik annak a vezetőjét vagy a kocsikísérőt? – Névről nem. – Csak látásból ismerjük őket – vetette közbe a kísérő. – Egy telepen vagyunk velük. A rendőrtiszt a gépkocsivezetőhöz fordult: – Amikor megelőzték magukat, hány perc múlva indultak utánuk? – Tizenöt-húsz perc telhetett el! A rendőrtiszt még egy csomó dologra volt kíváncsi. Később gondosan feljegyezte útjuk végcélját, valamint a telep címét. A két rendőr, akik az úttestet lámpázták, megtalálták a féknyomukat, más nyomra azonban nem bukkantak, így ezt mérték le. Közel tíz métert csúsztak! – Ezek szerint jól hajtottak – jegyezte meg a rendőrtiszt. – Lépegettem – felelte rekedten a vezető. Arról viszont nem tett említést, hogy szándékában volt megelőzni az előttük haladó tehergépkocsit. – Mehetett vagy nyolcvannal.

– Ez nem lakott terület – mutatott körbe a vezető. – Belátható út, jó látási viszonyok... Amikor észrevettük a dolgot – intett szemével az árokparton heverő tetemre –, nem hittük azonnal, hogy egy ember... Hirtelen kutyának véltem. – Aztán vaddisznónak – kottyantott közbe a kísérő. A vezető mérges pillantást vetett rá. – Nem is gondoltam megállásra – folytatta. – Kitettem az irányjelzőt, áthajtottam a bal oldalra... Akkor láttam, hogy ember fekszik a földön, hirtelen rátapostam a fékre... Nos, ezért ilyen hosszú a féknyom. A baleseti helyszínelőket láthatóan izgatta, hogy a gázoló gépkocsinak nem találják a legparányibb áruló nyomát sem. Összedugták a fejüket, tanakodtak. Átkutatták a holttest zsebeit és az iratokat magukhoz vették. Aztán a rendőrtiszt utasítására a másik kettő alaposan átvizsgálta a veszteglő tehergépkocsit. Főként az elejét. Az erős fényű zseblámpával hosszasan szemlélték a lökhárítót, a sárhányót és az első kereket. Mindent lefényképeztek, gyors egymásutánban lobbant a villanófény. A kísérő ismét nyugtalankodni kezdett. – Látod! Nem hisznek nekünk! – mondta halkan. – Hagyd a fenébe már a siránkozást – mordult fel a vezető. – Miért bíznának bennünk vaktában? Csak győződjenek meg, hogy igazat mondtunk és egy karcolás sincs a gépkocsin... Te a feleségedben nem bízol, akkor mit csodálkozol a rendőrökön, akiknek a bizalmatlanság a munkájukhoz tartozik?... Itt nem lehet mesét leadni! Itt a tények beszélnek! A tények pedig azt mondják, hogy semmi közünk ehhez a balhéhoz.

Később a vezető az őrmesterhez ment és az iránt érdeklődött, hogy meddig tart még a vizsgálat. – Nekünk még meg kell várnunk a halottszállítókat meg az orvost – felelte. – Orvost?... Hiszen ez már órák óta kész – bökött a holttestre. – Igen, de felboncolják, mert csak ez adhat pontos választ a halál okára. Már világos volt, kezdett az országút benépesülni, amikor a rendőrtiszt közölte velük, hogy mehetnek az útjukra, de készüljenek fel, mert adandó alkalommal Budapesten jegyzőkönyvileg is ki fogják hallgatni őket. Felhívta a figyelmüket: míg a rendőrség nem beszél az előttük célba ért tehergépkocsi vezetőjével és kísérőjével, egy szót se szóljanak nekik. Mielőtt elindultak volna, az egyik rendőr a vezető orra alá dugta a szondát. A kristályokon nem látszott elszíneződés, mire intettek nekik, hogy mehetnek. A hátralevő utat Pestig döcögve tették meg. Fáradtak voltak és rosszkedvűek. A raktáros, aki az árut átvette, több mint harminc összetört sörösüveget talált, amit nyomban jegyzőkönyvezett. – Mi a fene történt magukkal? – kérdezte mérgesen, mert ez felesleges adminisztrációt jelentett neki. A vezető felrántotta a vállát. – Semmi – mondta. – Hat órát késtek!... Ez maguknak semmi?! Ráadásul tropára ment egy csomó üveg. Ha nem vennék fel kárjegyzőkönyvet, fizethetnének.

– Hát ne vegyen fel – válaszolta ingerülten a vezető. – Az úton két defektet kaptunk, kis híján az árokban kötöttünk ki – lódított. – Örülök, hogy ennyivel megúsztam és nem egy rakomány üvegcseréppel érkeztem meg. A raktárosnak megenyhültek az arcvonásai. – Most már rémlik valami bennem – töprengett. – Az előző kocsi emberei mintha említették volna, hogy valahol elhagyták magukat, mert kereket szereltek. – Na látja... Ők mikor végeztek? – Már régen. – Nem volt semmi bajuk? – Már milyen bajuk kellett volna hogy legyen? – csodálkozott. A vezető megvakarta a fejét és közömbösséget színlelt. – Semmi, semmi! Csak érdekelt, hogy ők mennyire simán tették meg az utat... Hány üveget törtek össze? – tudakolta. – Egyetlenegy darabot sem!... Mintha felhőn jöttek volna végig – vigyorgott a raktáros. A lerakodást követően nyomban a telephelyre hajtottak. A kapun éppen akkor kanyarodott ki egy rendőrségi személygépkocsi. – Ilyen hamar intézkedtek? – ámult el a kísérő. – Biztos felszóltak telefonon a közlekedésrendészetnek, hogy gyorsan nézzenek a kocsi után... Ezzel minket akartak megelőzni, nehogy drótozzunk. A tehergépkocsik hosszú sorban álltak a szabad ég alatt. A legvégére soroltak be és kikászálódtak a vezetőfülkéből. Addigra már ott volt az indító.

– Emberek! Mi történt magukkal, hogy ennyit késtek? – kérdezte. – Velünk semmi – mondta a vezető. – Defekt, miegymás... Meg kellett állnunk. – Akkor maguk találták meg azt az elütött embert, ugye? – A rendőrök mondták? – Igen – bólintott az indító. – A rendőrök egy órával azelőtt érkeztek a telepre és a sört szállító tehergépkocsi után érdeklődtek. Tudták, hogy két kocsi volt fuvarban és arra voltak kíváncsiak, amelyik már beérkezett. A kérdéses gépkocsit aztán alaposan átvizsgálták, fékpróbát tartottak vele, horzsolások, nyomok után kutattak. Tőlük tudtam meg később, hogy azon az úton, amelyen jöttek, cserbenhagyásos gázolás történt és az illető meghalt. – Minket is gyanúsítani akartak – mondta a kísérő. A vezető ráripakodott: – Fogd be már a szádat... Na és mit találtak a gépkocsin? – Semmit... Még egy horpadás sem volt azon. Ezért lehetetlen, hogy ők lennének a ludasok. A kérdéses tehergépkocsihoz ballagtak és megszemlélték. Egy karcolás, egy gyanús folt sem volt rajta. Alaposan megtárgyalták a dolgot az indítóval, aztán készülődtek hazafelé. A vezető kíváncsi volt, hogy végül is milyen álláspontra helyezkedtek a rendőrök. Az indító elhúzta a száját. – Elkérték a lakáscímüket... Feltételezem, elmennek értük és kihallgatják őket – mondta.

– Nem lehet bajuk. – Ez biztos? – Persze hogy biztos – legyintett a vezető. – A kocsin nem találtak semmit, kész!... Mert mindig az a legfontosabb ilyen eseteknél, hogy mi maradt vissza a kocsin. Kezet ráztak. Az indító visszabújt az irodába, ők pedig együtt mentek a legközelebbi villamosmegállóhoz. A vezető mérgelődött a késői érkezés miatt. Társa válasz nélkül hagyta szavait, csak állt és bambán bámult. – Még mindig ezen jár az eszed? – lökte oldalba a vezető. – Persze, persze – rezzent fel. – Hülye vagy! Az ilyet legjobb minél hamarabb elfelejteni... Semmi közünk hozzá. – Azon a bakancson töprengek – felelte a kísérő. – Milyen bakancson? – Hát, amit az a pasas viselt... Mi a fenének járt nyáron bakancsban? A vezető szerint valahol a környéken lakhatott. – A vidékiek szoktak még ilyenkor is bakancsban meg csizmában járni – mondta. Társa a fejét rázta. – Ez nem volt vidéki! – Hát ezt te meg honnan tudod? – Nem úgy volt öltözve... A lemberdzsek egész modern szabású volt! – Jó – bólintott a vezető –, akkor csak álmodj tovább sok-sok bakanccsal. – Barátságosan hátba vágta a fiatalembert és felszállt a beérkező villamosra.

2. Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője, nyugtalanul sétált fel s alá tágas szobájában. Napok óta egy régi ügy kavargott a fejében. Az akkori eseményeknek tevékeny részese volt. Így az emlékképek annyira frissen éltek tudatában, mintha az egész csak tegnap történt volna. Félbehagyta a járkálást és a szélesre tárt ablakhoz lépett. A Dunán a kora nyár napsugarai villogtak, a budai hegyek fölött felhőtlen égbolt kéklett. Az ezredest berregő hang riasztotta fel gondolataiból. Az íróasztalhoz ment és lenyomta a diktafon gombját. – Igen – mondta. A titkárnő jelentkezett: – Itt van a főhadnagy elvtárs... – Kéretem. Nyílt a párnás ajtó, széles vállú, markáns arcú fiatal férfi lépett a szobába. Jól szabott, világos öltönyt, fehér inget viselt, divatos, fekete kötött nyakkendővel. Kezében dosszié volt. – Ezredes elvtárs, jelentkezem – húzta ki magát. Bana szívélyesen kezet rázott beosztottjával, majd helylyel kínálta az öblös bőrfotelokkal körülbástyázott dohányzóasztalnál. – Remek ez az öltöny – siklott végig tekintete a fiatalemberen. – Melyik szövetkezetnél dolgoztat? – Egyiknél sem... – Csak nem azt akarja mondani, hogy készruha?

– Azt nem... Egy ügyes maszek keze munkáját viselem. Évek óta hozzá járok. Az ezredes korholóan csóválta fejét, szemében azonban huncut fény csillant. – Szóval a kisipart támogatja – mondta. – Oda hordja a pénzét, közben biztos maga is szidja a maszekokat, hogy milyen jól megy nekik, sokuknak kocsija van és ők azok, akik vígan átevickélnek a szocializmus átmeneti korszakán, meg miegymás... Maszeknál csináltatni ruhát! Ezt nevezem fejlődésnek egy belügyi dolgozónál. Nevettek. – Mi ebben a fejlődés? – kérdezte az elhárítótiszt. – Akkor még maga gyerek volt, így azt csak a régiek tudhatják. Annyit azonban elárulhatok, hogy berkeinkben egykoron a lóden-kabát és a sildes sapka volt a divat. No, meg az olcsó konfekcióruha, a Hágó. Itt bent, amerre nézett az ember, mindenütt ezt látta, beosztottakon, főnökökön egyaránt. Hágó konfekcióruhát ilyen kockákkal, amolyan kockákkal... Azzal senki sem törődött, hogy már kilométerekről lesírt rólunk, kik vagyunk, mik vagyunk... Nos, itt a lemérhető fejlődés, mert akkoriban még csak véletlenül sem gondolt nálunk senki csináltatott ruhára, holott telt volna rá – mondta. – Biztos ez volt a divat és az emberek egymást utánozták. – Nem egymást! Valakit! – legyintett az ezredes. Felkattintotta az asztalon heverő díszes dobozt. Hosszú szárú külföldi cigaretták sorakoztak benne. – Tessék, gyújtson rá...

A fiatal elhárítótiszt udvariasan szabadkozott. Fecskét szívott és nem szerette a szokatlan ízű cigarettákat. Engedélyt kért, hogy a sajátjából gyújtson rá. Bana követte példáját: becsukta a dobozt és zsebéből egy csomag Munkást vett elő. – Látja, ebben nincs fejlődés – mutatott a cigarettás dobozra, miután rágyújtottak. – Tizenöt évvel ezelőtt megállapították a reprezentációs keretemet és azt, hogy mit kapok... A vodkát összeházasították az amerikai cigarettával. Hogy ez kinek az ötlete volt és miért mindig csak ezt a kettőt adják, azt nem tudom. Békés egymás mellett élés!... Egy alkalommal elhatároztam, kinyomozom a dolgokat, de nem sikerült. Képzelje, nekem nem sikerült! A bürokrácia útvesztőiben csak eltévedni lehet, tekintet nélkül rangra, beosztásra. Valaki aláírta a papírt, hogy ez jár és olyan addig még nem akadt, aki ezen változtatott volna... Pintér alezredes, ahányszor csak megfordul nálam, mindig vígan pöfékeli ezt a cigarettát. Olykor az az érzés bujkál bennem, hogy azért jön, mert rá akar gyújtani és ezért alig várja már a referádát... Egyszer kicseréltem a doboz tartalmát. Nem vette észre a változást és beidegzett mozdulattal rágyújtott. Amint az első slukkot leszívta, nagyot nyelt, szeme kikerekedett. Úgy tettem, mint aki semmit sem lát. Nem nyomta el a cigarettát, rendületlenül szívta tovább, közben fintorgott, krákogott. Alig bírtam visszafojtani a nevetést... Persze, azóta óvatosabb lett. Ha kivesz a dobozból egy cigarettát, előbb hosszan forgatja ujjai között, óvatos pillantásokat vet rá és miután meggyőződött, hogy valóban Philip Morris, akkor gyújtja csak meg.

Az elhárítótiszt sejtette, hogy az ezredes jókedve leplezett izgalmat takar és a látszólagos érdektelen témákról folytatott társalgásnak az a célja, hogy az elkövetkezendő beszélgetésüket is közvetlenebb mederbe terelje. Nem tévedett. Alighogy elnyomták a hamutálban cigarettájukat, komolyra fordult a szó... Bana ezredes ujjával a dossziéra bökött. – Áttanulmányozta az iratokat? – kérdezte. – Jelentem, igen. – Érdekes eset, ugye? Az elhárítótiszt bólintott: – Valóban az, sok zsákutcával. – Zsákutcával? – Mármint megmagyarázhatatlannak látszó mozzanatokkal. – Tessék, fejtse ki a véleményét. A fiatalember kis ideig tétovázott, majd azt mondta: – Ezredes elvtárs, előre kell bocsátanom, hogy alapjában véve nem értem az összefüggést. Az elhárítófőnöknek felszaladt a szemöldöke: – Milyen összefüggést nem ért? – Hogy miért az elhárításnak kell foglalkoznia egy cserbenhagyásos gázolással? Az ezredes várta ezt a kérdést, s fel is készült a válaszadásra, de úgy számított, minderre csak a beszélgetés végén kerül majd sor. – Gondolja, hogy nincs elég munkánk és valami bedolgozás után néztem? – Erről szó sincs – folytatta az elhárítótiszt. – Meggyőződésem, hogy oka van, amiért ezredes elvtárs vizs-

gálatnak veti alá a történteket és a véleményemre is kíváncsi... Azonban úgy érzem, véleményemet tartalmasabban kifejthetném, ha magam is tisztában lennék azokkal a körülményekkel, amelyek ezt az ügyet munkánkhoz kapcsolják és indokolják esetleges részvételünket. – Éppen ezt akarom elkerülni. – Értem! Bana ezredes beosztottjára nézett és elmosolyodott. – Dehogy érti – mondta. – A helyében magam sem érteném. A helyeslése amolyan kompromisszumos megoldás volt, de ne higgye, hogy meg akarom zavarni tisztánlátását... Egyszerű okom van arra, hogy előre semmit se mondjak magának. Nézze, ez az ügy önmagában áll, objektíve nem kapcsolódik semmihez sem és az illetékes rendőri szervekre tartozna, hogy felderítsék az ismeretlen gázoló kilétét. Bennem ugyan bujkál egy szubjektív érzés, de azt akarom, hogy ez magát ne befolyásolja... Tételezzük fel, hogy megismertetem magát egy nagyon régi üggyel. Részletezem a körülményeket, az összes mozzanatot. Mi történik?... Maga akaratlanul is kombinálni kezd, összeveti a hallottakat ezzel a cserbenhagyásos gázolással és akaratlanul is a múlt szemszögéből ítélné meg a jelenlegi tényeket, körülményeket... Ez az én későbbi döntésemet is helytelen irányba terelheti. Ugyanis arra vagyok kíváncsi és a továbbiakat természetesen ettől teszem függővé, hogy a gázolásról alkotott véleménye vajon beleillik-e az elképzelésembe, szubjektív érzésekből fakadó gyanúmba... Remélem, most már valamennyire megért engem.

– Jelentem, kezdenek már csikorogni a fogaskerekek. Az ezredes elégedetten dőlt hátra a fotelban. – Nos, akkor olajozza meg őket és halljam a véleményét – mondta. Az elhárítótiszt mély lélegzetet vett és felütötte a dossziét... Először azokat a tényeket ismertette, amelyeket a balesetet helyszínelő rendőri bizottság állapított meg, majd az áldozat megtalálását taglaló tanúvallomásokat, végül a boncolásról készült rendőrorvosi jegyzőkönyvet a halál pontos okáról. Mindezekből kiderült, hogy a gázolás ez ideig meg nem állapított útvonalon és ismeretlen okokból történt. Az áldozat tetemét maga az elkövető szállította a jelzett helyre és az úttestre fektette. Ez valamivel éjfél előtt történt, mert a fővárosi telepre beérkező sörszállító tehergépkocsi még nem bukkant rá, az ezt követő azonban már igen. Ezt megerősítette a halál beálltának időpontja is, amely a felfedezést megelőzően mintegy két órával következett be. A rendőri bizottság mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az ismeretlen gázoló a balesetet követően kocsijába vette a sérült embert, feltehetően abból a célból, hogy kórházba szállítsa. Menet közben azonban észrevette, hogy az már halott, erre megállt, a tetemet az úttestre helyezte és elhajtott. Az ügyirat tanúsága szerint a rendőrorvosi boncolás később megdöntötte ezt a következtetést. Ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy a vétkes két órán át segélynyújtás céljából fuvarozta volna magával az áldozatot, miközben a községekkel teletűzdelt útvonalon sehol sem kísérletezett azzal, hogy körzeti orvos segítségét kérje.

A közlekedésrendészet nyomozói jelentésükben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az ismeretlen elkövetőnek szándéka volt a kilétének felkutatására indított nyomozást megzavarni. Bana ezredes egy intéssel félbeszakította a fiatalember szavait... – Egyetért ezzel? – kérdezte. – Nagyjából... – Hogyhogy nagyjából?... Egyetért vagy nem? Világos választ kérek. Az elhárítótiszt kis ideig töprengett, majd azt mondta: – Az mindenképpen helytálló, hogy a gázolónak szándékában volt tévútra vezetni a nyomozást. Lehet, hogy csak ez az egyetlen indok vezérelte. Lehet!... Azonban túl soknak tartom ehhez azt a bizonyos kétórai furikázást, lényegében egy halottal az ülésen... Nem lehetett kellemes út. – Most ne azt részletezze, hogy mi lehetett a gázolónak kellemes és mi nem – felelte az ezredes. – Hiszen éppen ez az érdekessége a dolognak, egyben a logikusnak látszó cselekvés egyik zsákutcája. – És mennyiben érdekes nekünk, hogy a gázolónak szerfölött kellemetlen volt a fuvarozás? – Hogy ennek ellenére két órát kocsikázott. Bana ezredes ideges mozdulattal beletúrt dús ősz hajába. – Nekem ne kombinálja túl ezt a cipekedést – mondta. – Az előbb egyetértett azzal, hogy a gázoló tévútra akarta vezetni a nyomozást... Igaz? – Ez fennáll...

– Na látja, ez a magyarázata tettének, nem pedig az, hogy milyen érzések bujkáltak benne menet közben a halott társaságában... Logikusnak látszó cselekvés zsákutcájáról beszél? És miért? Mert maga itt ül, hideg fejjel és csak úgy feltételezi, hogy a gázoló is ugyanilyen kívülállóként, ugyanilyen hidegvérű számítással és logikus gondolkodással fogott hozzá a nyomozás tévútra vezetéséhez? – Pontosan! – Hát ezt meg honnan veszi? – csattant fel az ezredes. – Minderre csak következtetek... Mégpedig abból, hogy cselekvésében bizonyos fokú érthetetlenséget, indokolatlan dolgot találok, más oldalról viszont logikus, hidegvérű szándékot. Az elhárítófőnök égnek emelte szemét és nagyot sóhajtott. Az volt az érzése, hogy beosztottja teljesen összekuszálja még azt a kevés tényt is, amely a rendelkezésükre áll. Pedig embere egyike volt a legjobb elhárítótiszteknek és Hód fedőnév alatt tevékenykedve már nem egy bonyolult ügyet vitt sikerre. Logikus gondolkozásmódja, a világos tényeken alapuló következtetései rendszerint helytállónak bizonyultak még a legváratlanabb esetekben is. Ezért is kérte ki sűrűn véleményét, s olyan ügyekben is foglalkoztatta, amelyek megoldásán mások fáradoztak. Mi történhetett? Fáradt? Valami személyes probléma zavarta meg? Talán nem teljes elmélyültséggel tanulmányozta át az ügyiratot? Az ezredes ebben a kérdésben nem tudott épkézláb gondolatra jutni. – Nem látja az ellentmondást fejtegetésében? – kérdezte.

A fiatalember elképedt arcot vágott. – Üti egymást az érthetetlenség – folytatta az ezredes – és a logikus, hidegvérű szándék... Ami érthetetlen, az egyben nem lehet logikus. – Az attól függ – felelte csendesen az elhárítótiszt. Bana ezredes nyugalmat erőltetett magára. – Mitől? – kérdezte. – Hogy ezt a cselekvést milyen szemszögből vizsgálom... Könnyen előfordulhat, hogy ami nekünk érthetetlen, az a gázolónak logikusnak elkönyvelt cselekvés és ugyanez áll fordítva is. – De hát egy tevékenységben az érthetetlenség és a logika tűz és víz. Az egyiket nem lehet alátámasztani a másikkal, sem indokolni. – Amennyiben szétválasztjuk... – Mit választunk szét? – vetette közbe az ezredes. – Mit? A logikus gondolkozásnak törvényei vannak. Ezt éppen magának kell magyaráznom? Magának, aki ez ideig minden alkalommal ezekre a törvényekre hivatkozott, ezekkel a törvényekkel érvelt, csatázott és ezekre támaszkodva végezte a munkáját... Egy cselekvés szálát, egy tényt miképpen akar és milyen meggondolásoktól vezérelve kettészakítani, egyaránt logikusnak és érthetetlennek is felfogni?... Nem érzi, hogy gondolatmenete teljesen félresiklott és vakvágányon halad? Az ezredes szavait hosszú csend követte... A fiatalember ismét rágyújtott és hosszan maga elé fújta a füstöt. Arca nyugodt volt, a zavarnak legkisebb jele sem látszott rajta. Kora délutántól egészen hajnalig tanulmányozta a cserbenhagyásos gázolás ügyét, kijegy-

zetelte a tényeket és az eseményeken végighaladva építette fel magában határozott véleményét. – Engedje meg, ezredes elvtárs, hogy ezzel kapcsolatban kifejtsem magyarázatomat – szólalt meg. – Tessék, folytassa – mondta rezignáltan Bana. – A gázoló tehát félre akarta vezetni a nyomozást – kezdte csendesen a fiatalember –, ebben a véleményünk megegyezik. A kérdést e szemszögből vizsgálva elmondhatjuk, hogy a gázoló logikusan cselekedett, amikor az áldozatot vagy már annak tetemét kocsijába vette és egy talán merőben másfelé vezető útra helyezte, mint ahol a baleset bekövetkezett... Ezredes elvtárs szavaival élve, ezt nevezzük tűznek!... Ezzel szétválasztom a cselekvését. Mi marad tehát belőle víznek? Egyáltalán mi ez a "víz"? Az, ami egyben érthetetlen is előttem, hogy a gázoló miért tett meg olyan hosszú utat a holttesttel. Miért cipelte magával két órán át? Ha figyelembe veszszük az éjszakát, amikor alig volt forgalom az utakon, feltételezhetjük, hogy nagy sebességgel mehetett kocsijával és az eltelt idő alapján legalább százhatvan kilométerrel távolabb rakta le áldozatát az elütés helyétől... Ehhez a két órához, persze, még bőven számíthatunk egyet. – Ezt meg honnan szedi megint? – mordult fel az ezredes. – Egyáltalán, mi célból számítgat maga egy órával többet?... Amikor rátaláltak, pontosan két órája halott volt már. Két órája! Ehhez az időponthoz egy percet se tegyen hozzá, mert abban a pillanatban ez a fontos adat már nem vehető reális ténynek... Tényekre pedig nagy szükségünk van, mert igen szűkében állunk velük.

Az elhárítótiszt bólintott: – Való igaz, a boncolás ennyit mond. – Na látja, akkor hagyja meg ezt a két órát és ne csapjon hozzá még egyet. – A jegyzőkönyvben a boncolás folyamatának taglalásánál azonban érdekes megállapításra bukkantam – folytatta az elhárítótiszt. – A roncsolások nyomán támadt bevérzésekből és egyéb jelekből ítélve, az orvos ezt írja... Fellapozta a dossziét és szó szerint idézte: Az áldozat az elütést követően, bár életveszélyes sérüléseket szenvedett, nem halt meg azonnal és a már említett észlelésekből következtetve, hosszú ideig agonizált. – Feltételezem – folytatta saját szavaival –, hogy szétroncsolt tüdeje miatt haldoklása folyamán erősen hörgött... Tehát a kellemetlen útitárs egyáltalán nem volt néma, sőt elviselhetetlen hangokat hallatott jó darabig... Ennek ellenére a gázoló nem zavartatta magát, vitte csak tovább, holott ezen a százhatvan kilométeren belül már nem egy olyan útvonalat érintett, ahol megszabadulhatott volna kellemetlen terhétől. Ő azonban ezzel nem törődött, csak ment, hajtott, s azt sem bánta, ha a kocsi belseje véres lesz, ami ellene kész bizonyíték, de még nagyobb veszély sem érdekelte... – Miféle nagyobb veszélyre gondol? – vágott közbe az ezredes. – Arra, hogy útközben megállítják, igazoltatják... Ugyanis fennállt annak a veszélye, hogy teljesen vélet-

lenül belecsöppen egy ellenőrzésbe. A rendőrök gyanút foghattak volna, mert elképzelhetetlen, hogy egy ilyen elütésnél ne lennének a kocsin rongálódások. Arról nem is szólva, hogy ha bepillantanak a kocsiba, észreveszik a halottat az ülésen... A magam részéről igen elgondolkoztatónak tartom mindezt a vakmerőséget. A gázoló, függetlenül attól a szándekától, hogy a nyomozást félre akarta vezetni, túlságosan is nagy kockázatot vállalt ezzel a hosszú úttal. Hallgattak. Bana ezredes kezébe vette a dossziét és figyelmesen elolvasta az idézett sorokat. Amikor az iratokat tanulmányozta, ez elkerülte a figyelmét, mert csupán a jegyzőkönyv zárórészének tulajdonított jelentőséget. Azt viszont még mindig nem értette, hogy a fiatalember az okozati összefüggések láncba szedésével konkrétan mire akar következtetni, hová akar kilyukadni? Azt már elismerte azonban, hogy okfejtése az általa támasztott gyanú irányába tapogatódzik ugyan, de ennek alátámasztásához kevesellte még az eddig elhangzottakat. Neki tényekre lett volna szüksége! Tényekre, amelyek megerősítik vagy elvetik gyanúját. Megnyugodva vette tudomásul, hogy előbbi érzéseiben tévedett, beosztottja gondolatmenete kezd megfelelően kibontakozni előtte. – Ez valóban furcsa, de maga mivel magyarázná a gázoló által megtett hosszú út szükségességét? – kérdezte, s a fiatalember markáns arcát fürkészte, mintha arról akarná leolvasni a választ. – Biztos akart lenni a dolgában... Az ezredes bizonytalanul legyintett.

– Konkrét indokokat kérek – mondta. – Csak azután tette ki kocsijából az áldozatot, amikor végleg meggyőződött, hogy az kiszenvedett – felelte az elhárítótiszt. Az ezredes ezt kétségbe vonta. Szerinte erre egyáltalán nem volt szüksége a gázolónak. Mert ugyan mitől is félt volna? Talán attól, hogy a súlyosan sérült ember valakinek suttog egypár szót, mielőtt a lelkét kilehelné? A boncolási jegyzőkönyv csak hosszú agonizálásra utal és nem beszél még a legparányibb eszméletre térés valószínűségéről sem. A sérülésekből arra lehetett következtetni, hogy az áldozatot teljesen váratlanul, meglepetésszerűen érte az elütés. Képtelenség azt feltételezni, hogy esetleg megláthatta a vétkes kocsijának rendszámát vagy bármi mást, aminek birtokában nyomravezető vallomást tehetett volna esetleges megtalálójának, ha őt az elütés helyén hagyják és ott úgy bukkannak rá, hogy még valamennyire él és tudatánál van. A fiatal elhárítótiszt változatlanul kitartott véleményénél... Az elhárítófőnök értetlenül tárta szét kezét: – De hát mit is mondhatott volna ez a sérült ember, még ha azt is feltételezzük, hogy időben ráakadnak... Mit? Talán csak egy szóra telt volna az erejéből és most ezzel mi okosabbak lennénk? – Feltételezem, hogy igen. – De miből lennénk okosabbak? Abból az egyetlen szóból? – Talán a gázoló is ettől az egyetlen szótól félhetett – jegyezte meg az elhárítótiszt.

Bana ezredes lenyelte feltolakodó mérgét. – És mi lehetett volna ez a szó? – kérdezte. – Mi? Talán az, hogy: "elütöttek!" Vagy: "személygépkocsi volt az"!? Még a színét sem tudta volna kinyögni, hiszen teljesen sötét volt már, amikor a baleset bekövetkezett. Vajon milyen szó birtokában lennénk most itt okosabbak? – Például azzal, hogy Szabó... Az ezredes elképedt. – Mi az, hogy Szabó? – kérdezte. – Természetesen egy név... Csak egy név, amit kapásból választottam. Talán ettől félhetett a gázoló – felelte az elhárítótiszt. – Persze, részemről ez csak feltételezés, viszont ha magyarázatot akarok találni a hosszú útra, erre kell gondolnom. Egy névre!... És akkor oda jutok, hogy az áldozat talán személyesen ismerte a vétkes gépkocsivezetőt. – Ez csak feltételezés! Nekünk a boncolási jegyzőkönyvre kell támaszkodnunk. Ne kombináljuk itt összevissza a dolgokat, a feltételezett körülményeket. Tény, hogy az áldozat súlyos sérüléseket szenvedett és így semmiféle szavától nem kellett tartania a gázolónak, akár ismerte őt, akár nem... Ért engem? A fiatalember elmosolyodott. – Már megbocsásson, ezredes elvtárs, de az ön véleménye bizonyos értelemben véve rossz mankóra támaszkodik – felelte. Az elhárítófőnöknek leesett az álla. – Méghogy az én véleményem a rossz? – kapkodta a levegőt.

– Igen – biccentette meg fejét a fiatalember –, mert egyoldalúan szemléli az orvos megállapításait és csak ennek alapján következtet. – Gondolja, hogy egy tényt úgy lehet forgatni, ahogyan éppen kedve támad hozzá az embernek? Ezt akarja velem elhitetni?... Ismétlem! Ha egyszer a boncolást végző orvos azt állapította meg, hogy az áldozat az elütés pillanatában menthetetlen sérüléseket szenvedett, akkor nekünk ezt tudomásul kell vennünk, mert ez a tény... Ehelyett mit tesz maga? Problémázik egy olyan feltételezésen, amely egyszerűen elképzelhetetlen... Hogy az áldozat megszólalhatott volna-e vagy sem. És ha igen, akkor vajon mit is nyögött volna... Értse meg, ez az ember azon nyomban kész lett. – Feltételezni lehet – makacskodott az elhárítótiszt. Az ezredes kifakadt: – Persze, feltételezni mindent lehet! Azt is, hogy ez az épület perceken belül a fejünkre szakad, vagy azt, hogy az Újpesti Dózsa ebben az évadban megnyeri a labdarúgó-bajnokságot... De a feltételezésnek is van megengedhető határa. Nem lehet, hogy az csak a vakvilágban, a fantázia szárnyára bízva csapongjon ide-oda. Valamennyire kapcsolódnia kell a tényekhez, a realitásokhoz. – Ezredes elvtárs figyelmen kívül hagy két különböző dolgot. – Szóval már nem is egyről beszél, hanem kettőről... Szépen haladunk. Most már csak az hiányzik, hogy javaslatot tegyen: mielőbb keressem fel kezelőorvosomat.

A fiatalember tiltakozott, de az ezredes, akinek hangjában nem volt sértődöttség, leintette: – Tehát mi az a két dolog? – kérdezte. – A boncolási jegyzőkönyv alapján mi tisztában vagyunk azzal, hogy az áldozat súlyos sérüléseiből még csak pillanatokra sem térhetett volna eszméletre – felelte az elhárítótiszt. – Ezt a gázoló azonban nem tudhatta. A haldokló láttán joggal megfordulhatott benne az a gondolat, hátha magához tér. Talán itt a magyarázata annak, hogy addig cipelte, míg meg nem győződött a halál beálltáról... Ezredes elvtárs erről megfeledkezett és csak a jegyzőkönyvet vette figyelembe. Bana ezredes hosszan töprengett. Bármennyire is kételkedett, igazat kellett adnia beosztottjának abban, hogy nagyon is logikusan, több oldalról igyekszik magyarázatot találni a rejtélyek megoldására. – Tessék, folytassa csak – biztatta a fiatalembert. Az elhárítótisztnek az volt a véleménye, hogy az eset nem a szokványos cserbenhagyásos gázolás, bár előrebocsátotta, hogy ezt az álláspontját jelenleg nem tudja bebizonyítani. Véleményét arra alapozta, hogy az ismeretlen gázoló tevékenységével túl sok megoldhatatlannak látszó rejtélyt állított a nyomozás útjába és éppen ez keltett gyanút. – No és az, ahogyan eltűnt a helyszínről – jegyezte meg az ezredes. – Hiszen senki sem látott semmiféle gépkocsit. – Leállt! – Hogy érti ezt?

– Amint a holttestet kitette a kocsijából, megfordult és az első községben megállt leoltott lámpákkal... Jelentem, ez tény. – Biztos benne, hogy az? – bizonytalankodott az ezredes. – Igen. – Ez viszont nincs benne az ügyiratban!... Honnan tudta meg? Az elhárítótiszt elmondta, hogy kevésnek érezte csupán az ügyirat tanulmányozását és szükségesnek tartotta a személyes beszélgetést a felfedező tanúkkal. Ezért előző nap délután a kérdéses telepre ment, megkereste a két embert, akik ráakadtak a holttestre. – Remélem, nem mondta meg nekik, hogy honnan jött – mondta az ezredes. – A közlekedésrendészet nyomozójaként mutatkoztam be. Eleinte csodálkoztak, mert már kihallgatták őket erre vonatkozóan. Azt mondtam, valamiről még elfeledkeztünk és azt pótolnunk kell. Megvártam, míg leszámolnak a menetlevéllel és elmentem velük egy közeli kocsmába. Egy "mafla" mellett aztán elbeszélgettünk. – Mi az a "mafla"? – Az egy egész liter, fele bor, fele szóda. – Aha – bólintott az ezredes –, szóval beszélgetett velük. – Bizonygatták, hogy ha mindig így hallgatnák ki őket, szívesen tárgyalnának rendőrökkel, nyomozókkal... Tőlük tudtam meg, hogy amint a helyszínhez közel eső községen áthaladtak, egy személygépkocsit pillantottak meg az eszpresszó előtt. Embert nem

láttak... Feltételezem, hogy a kérdéses gépkocsi volt az, ugyanis az eltűnésre ez az egyetlen épkézláb magyarázat. – Ezt valami más is megerősíti? – kérdezte az ezredes. Az elhárítótiszt bólintott. – Igen, maga a helyszín – felelte. – Ugyanis, két kilométerre van a helyszín ettől a községtől. A gázolónak nem állt szándékában Pest felé folytatni tovább az útját, hogy miért, azt most ne firtassuk. Lehet, ezt is félrevezetésnek szánta, de az is lehet, hogy nem... Azért állt le a községben, hogy a tetemet megtalálók ne emlékezzenek szembe jövő járműre közvetlenül a helyszín közelében, hiszen akkor tulajdonképpen nem neki kellett volna előbb észlelni az esetet, hanem a másiknak... Megvárta tehát, amíg egy gépkocsi elhajt Pest felé a községen át és azután elindult visszafelé az úton. – Ez már persze feltételezés... – Igen, ez már az... Különben a kocsikísérő elég jófejű fiúnak tűnt. Nyomban azt firtatta, hogy vajon miért viselt az áldozat bakancsot... Nyáron bakancsot. Bana ezredes beosztottjára hunyorított. – Maga is gondolkozott ezen? – kérdezte. – Igen... Arra a megállapításra jutottam, hogy az illető turista volt, hiszen ha kétórai kocsikázást számítok visszafelé, éppen a hegyekhez jutok. – Úgy van, éppen azokhoz... – Aztán itt van még egy elgondolkoztató körülmény – morfondírozott az elhárítótiszt. – Minek cipelt magával az áldozat meleg alsót és felsőt? Nyáron? És mindezt

miért abban a ménkű nagy hátizsákban? A cucc elfért volna vígan egy kis aktatáskában. – Látott már maga turistát aktatáskával ballagni? – mosolygott az ezredes. A fiatalember a fejét rázta. – Na, ugye – folytatta az elhárítófőnök. – Csak kocaturisták, kirándulók cipelik a cuccot esetleg táskában. Egy igazi turista nyáron bakancsot húz és el sem tudja képzelni a barangolást hátizsák nélkül... Hogy miért volt nála meleg alsó és semmi más, nem tudom. Valamit ez is leplez és megint egy olyan fal áll előttünk, amelyen jelenleg nem látunk át. – Elmondta, hogy mozgósította a technikai laboratóriumot és annak vezetőjét, Zimonyi alezredest. A nyomszakértők a bakancstalp recéiben talált földet összehasonlítják a felfedezés közelében gyűjtött talajmintával. Minden pillanatban befuthat a vizsgálat eredménye. – Biztos vagyok benne, hogy más-más földet találnak – vélekedett az elhárítótiszt. Bana ezredes összegezte beszélgetésük eddigi eredményét. – Tehát az a véleménye, hogy ez nem egy szokványos cserbenhagyásos gázolás, viszont ezt nem tudja bizonyítani megnyugtató módon. Állásfoglalását arra alapozza, hogy a vétkes túl sok rejtélyt igyekezett a rendőrség orrá alá dörgölni – mondta. – Igen... A zömök termetű elhárítófőnök felállt, néhányszor végiglépkedett a szobán, majd töprengve megállt a nyitott ablaknál. Kint változatlan erővel sütött a nap, a vár ku-

polája vakítóan csillogott. A hegyek felett már nem volt tiszta az ég. Kövér gomolyfelhők terpeszkedtek, a fulladt, párás levegő vihart sejtetett. Az ezredes váratlanul elfordult az ablaktól és a fiatalembernek szegezte a kérdést: – Mit szólna, ha magára bíznám ezt az ügyet, az öszszes rejtélyével? Az elhárítótiszt arcán zavar tükröződött: – De hát... – Tudom, mit akar mondani – szólt az ezredes. – Nem érti az eset összefüggését munkánkkal és egyáltalán nem tudja ebből kifolyólag elképzelni, hogy vajon mi közünk lehet hozzá. így van? – Igen. – Előre kell nekem is bocsátanom, hogy egyelőre nem tudok semmi konkrétumot. Csak egy gyanú motoszkál bennem, egy alapos gyanú. Lehet, az egész rögeszme, fantázia szüleménye, de engem nagyon izgat és nem hagy nyugton... Szavait a diktafon berregése szakította félbe. Az íróasztalhoz lépett, megnyomta a gombot és bosszúsan megszólalt: – Mondtam, hogy senki ne zavarjon... – Jelentem, megérkezett a vélemény, amit az ezredes elvtárs már várt – hallatszott a titkárnő hangja. – Zimonyiéktól? – Igen... – Kérem, hozza be. Az elhárítófőnök két forró feketét kért a titkárnőtől, majd felbontotta a behozott borítékot.

– Addig gyújtson rá a dobozból – invitálta beosztottját. – Köszönöm, inkább meghagyom Pintér alezredes elvtársnak ezt az örömet. – Csak ne féltse őt – felelte az ezredes, majd átfutotta a technikai laboratórium szakvéleményét. – Na tessék – ejtette az íróasztalra a jelentést –, a bakancstalp recéi között levő föld összetétele eltérő a baleset helyszínének a környékén gyűjtött talajmintától... Az áldozat a balesetet megelőzően más helyen járt, mert a föld apró, tüskés kődarabkákat, illetve szemcséket tartalmaz. Íme, újabb bizonyítéka annak, hogy az elütés nem a felfedezés helyén történt... Különben hol is tartottunk? – fordult a fiatalemberhez. – Ott, hogy ezredes elvtárs nem tud sok tényt a gyanújához, csak sejtéseket. – Sajnos, így van... Viszont biztos vagyok abban, hogy ezek a sejtések megfelelően tűzbe hozzák majd magát. Bana Dénes ismét elfoglalta helyét a fotelban. Cigarettára gyújtott, kényelmesen hátradőlt és beszélni kezdett... A fiatal elhárítótiszt előtt lassan kirajzolódott a régi ügy, egy veszedelmes összeesküvő banda szervezkedése, tevékenysége... – Ezerkilencszáznegyvenhétben az ügy előzményeit egy gyilkosság vezette be. Ismeretlen tettesek a sötét utcán lelőtték a kommunista párt egyik járási titkárát. Ezzel egy időben több funkcionárius fenyegető leveleket kapott, amelyekben fizikai likvidálásukat helyezték kilátásba, ha nem hagyják abba tevékenységüket, agitáció-

jukat a párt politikája mellett. Az érintettek kivétel nélkül kommunisták voltak. Olyan is előfordult, hogy kézigránátot dobtak a falujáró kommunisták tehergépkocsijára, egy munkás meghalt, többen súlyosan megsebesültek. Egy másik gépkocsi aknára futott, amelyet kevéssel előtte helyeztek az útra... Az illetékes szervek az eseményekből arra következtettek, hogy egy jól szervezett és terrorcselekményekre berendezkedett ellenséges banda garázdálkodik, melynek az a célja, hogy erőszakkal akadályozza meg a kommunista párt sikerét a választási harcban, megfélemlítse mind a párttagokat, mind a párt programjával szimpatizálókat. Megállapították, hogy a terrorcselekményeket kivétel nélkül német katonai fegyverekkel és robbanószerekkel követték el, amelyek a második világháború alatt kerültek az országba. A nagy apparátussal végzett nyomozás rövid idő alatt nyomra bukkant. Az egyik terrorcselekmény helyszínének a közelében ismerős személyt láttak kora este tétlenkedni. Ez annál is inkább feltűnt az embereknek, mert az illető nem volt más, mint a községi jegyző suhanc fia. A család a felszabadulást követően a fővárosba költözött. A jegyzőnek nagyon sok oka volt arra, hogy ezerkilencszáznegyvenöt után valamivel odább költözzön erről a környékről... Ifjabb Pongrácz Aladárnak felkutatták a lakhelyét. A fiatalember sehol sem dolgozott, tétlenkedett és a főváros hírhedt feketepiacát, a Teleki teret látogatta a nap különböző óráiban. Ez megnehezítette a figyelést végző nyomozók munkáját, de egy pillanatra sem tévesztették szem elől. Hosszú napokig kajtattak a nyomában és feltűnt, hogy ifjabb Pongrácz hetenként

két alkalommal megfordul egy gellérthegyi villában. Figyelni kezdték a házat is. Darnál József volt nagykereskedő lakott itt, akihez sűrűn érkeztek látogatók. Kiderült, hogy Darnál lakása illegális találkozóhely, mert rendszeres időközönként kétes egzisztenciák: volt csendőrtisztek, bukott politikusok, egy elsöpört társadalmi rend egykori képviselői jelennek meg. Még notórius bűnözők is szerepeltek a listán... A nyomozó szervek nagy türelemmel végezték munkájukat. Nem akarták elsietni a leleplezést, mert ekkor már sejtették, hogy a terrorcselekményeket elkövető banda nyomára bukkantak. Megtudták azt is, hogy személy szerint ki vezeti őket. Egy Engelmann Frigyes nevű, negyvenöt éves férfi volt a szellemi és gyakorlati irányító, aki a többiek tudomása szerint nagyon jó külföldi kapcsolatokkal rendelkezett. Feltűnt, hogy Engelmann kiválóan tisztában van a konspirációs szabályokkal, amelyeket egy illegális szervezet vezetése és működtetése óhatatlanul megkíván. Gyorsan utánanéztek múltjának. Kiderült, hogy Engelmann a felszabadulás előtt Elberg nevet viselt és bejáratos volt a József körúton levő Pátria Szállóba, ahol a magyarországi Gestapo székelt. Elberg szerepelt is a német ügynökök listáján, ezért keresték is őt, de nem találták. Sikerült azt is kipuhatolni, hogy a társaság legtöbb tagja állandóan fegyvert hord magánál, minden eshetőségre készen. Ez tehát óvatosságra intette a nyomozókat... Egy nap aztán közbeléptek. Ugyanis észrevették, hogy a társaság egy öttagú csoportja vidéki útra indul. Sejtették, hogy újabb akció van kilátásban, így tovább nem várhattak. A főváros határában balesetet mímeltek. A

fekete személygépkocsinak, amelyben a társaság foglalt helyet, "véletlenül" egy nehéz tehergépkocsi ütközött. A közelben, furcsa módon, több ember tartózkodott, akik a baleset láttán segítőkészen ugrottak a gépkocsihoz és megragadták a kikászálódókat. Mire azok észbe kaptak és látták, hogy tulajdonképpen mi is játszódott le, már moccanni sem bírtak az erős kezekben. A fegyveres ellenállás így meghiúsult. Hátra volt azonban a dolgok neheze... Aznap este mindazokat letartóztatták, akik Darnál lakásán rendszeresen megfordultak és valami közük lehetett a veszélyes társasághoz. Az akciók olyan váratlanul és meglepetésszerűen történtek, hogy egyiküknek sem állt módjában ellenállást kifejteni, fegyvert használni. Amilyen sikeresen történt mindez, annyira nem várt körülmény csúszott be éppen a főkolompos Engelmann, azaz alias Elberg leleplezésénél. A szikár férfi, amikor látta, hogy minden elveszett számára, hirtelen szájához kapta a kezét. Mire lefogták, már késő volt, a gyorsan ölő méreg azonnal végzett vele. Hogy ennek milyen következményei voltak, arra a későbbi vizsgálat során derült fény. Több vallomás alátámasztotta, hogy egyedül a volt ügynök tudta, mennyi fegyver és robbanószer áll a társaság rendelkezésére. Ennek csupán kis hányadát találták meg a házkutatások során. A vétkesek elmondták a tárgyaláson, hogy Elberg sejtette velük: töméntelen fegyverük van, egy kis hadsereget is képesek lennének felszerelni és hosszú időre lőszerrel ellátni. Amikor valamilyen fegyverre vagy lőszerre volt szükségük, Elberg napokra eltűnt, majd amikor megjelent, magával hozta a kért dolgokat. Ezt sohasem bízta másra és titkába senkit

sem avatott be. Elberg többeknek kijelentette, hogy az állítólagos fegyverraktárt titokban kell tartani más időkre. Ezalatt azt értette, ha majd a terrorakciókon túlmenően a politikai helyzet is részükre megfelelően alakul, nagyobb arányú, szervezett gerillaharcot indítanak a Bakonyban és a Bükkben... A monstre-per mint a "Keresztesek összeesküvése" vonult be az államellenes ügyek történetébe. Nevét onnan kapta, hogy a titkos összejöveteleken a megbeszélések egy koronás címerű nemzeti lobogóval letakart asztal körül folytak, amelyen csupán egy feszület díszelgett. Egyes kapitalista sajtóorgánumok a pert igyekeztek elbagatellizálni, de több lap sorai közül kivehető volt a leleplezés miatt érzett csalódásuk. A beszélgetés megszakadt, a titkárnő lépett be az ajtón, tálcán hozta a kért feketéket... A kávé mindkettőjüket felfrissítette. – És mi lett a sorsuk a vétkeseknek? – kérdezte az elhárítótiszt. – A főkolomposokat, valamint azokat, akik a terrorcselekményeket végrehajtották vagy szervezésükben tevékeny részt vettek, halálra ítélték és az ítéletet végre is hajtották rajtuk – felelte Bana ezredes. – A többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. Mondanom sem kell, az ellenforradalom idején mind kiszabadultak és meg sem álltak Bécsig... Azt nem hiszem, hogy valamelyikük időközben más néven hazamerészkedett volna. Egy-két emberről viszont most is tudunk, de csak azért, mert különféle szélsőjobboldali magyar szervezetekben, mint a Bajtársi Szövetségben meg a többi hasonló gyülekezet-

ben, féltéglával verik a mellüket... Valamiből meg kell élnünk. – Ezek szerint ez a cserbenhagyásos gázolás valamiképpen kapcsolódik a Keresztesekhez, mert ezredes elvtárs gyanúja ezzel van összefüggésben. – Igen... Sejtéseimet ez a régi ügy táplálja és nem hagy nyugton. – A fegyverekkel kapcsolatban, amelyek mind a mai napig nem kerültek elő a feltételezett titkos raktárból? – kérdezte a fiatalember. Az ősz hajú elhárítófőnök bizonytalanul megvonta vállát. – Azzal is, no meg más egyebekkel – felelte elgondolkozva. – Akkoriban sokat töprengtünk, hogy Elberg vajon igazat beszélt-e? Létezett-e vajon ilyen raktár és ha igen, valóban olyan nagy mennyiségű fegyverrel és lőszerrel, mint amilyent a többiekkel sejtetett? Bizonyos mennyiséggel rendelkezhettek, mert a szállítás nem apadt el, ezt bizonyították a vallomások. Talán ha módunkban állt volna továbbra is titkon figyelemmel kísérni Elberget, annak minden lépését, rájövünk a fegyverraktár hollétére... De kevés volt az időnk, ráadásul parancsot kaptunk, hogy azonnal csapjunk le rájuk, semmi késlekedés, semmi várakozás. Elberg meghalt! A fegyverraktár titkát a sírba vitte... Ahogy múlt az idő, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ez a raktár nem is létezett. Aztán jött az ellenforradalom és reményünk szertefoszlott. A hírhedt Corvin-köz gyülevész népségének több csoportja régi, német gyártmányú, második világháborús fegyverekkel volt állig ellátva. Géppisztolyokkal, lő-

szerrel, robbanóanyaggal!... Honnan? Egyesek vallomásából később csupán annyi derült ki, hogy október végén kapták. Egy ismeretlen tehergépkocsi hozta. Vezetője egy középkorú, szakállas férfi, aki tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. A rakományt egyszerűen leöntötte a földre és távozott. – Talán egyenesen Nyugatról érkezett – vélekedett az elhárítótiszt –, hiszen köztudomású, hogy elég szép számban hoztak be fegyvereket. Az ezredes a fejét rázta: – Igen, csakhogy a Nyugatról származó fegyverek kivétel nélkül gondosan kezelt állapotban voltak és alig akadt köztük tízévesnél régebbi típus... De amelyekről én beszélek, azok nem voltak ilyen ápoltak, éppen ezért csak kis részüket tudták használni. Bár a zsír vastagon állt rajtuk, valahogyan túl elhanyagoltak voltak... Kapizsgálni kezdtünk, de nem volt nyom, amelyen elinduljunk, nem volt egy vékonyka szál, amelybe bele tudtunk volna kapaszkodni. Még csak ez a név sem jutott eszembe, hogy Ily József! Pedig eszembe juthatott volna éppúgy, mint most, ennél az esetnél. – Jelenlegi áldozatunk neve? – Igen, az övé, hiszen akkor is tudtam arról a mozzanatról, ami hozzá fűződött. – Tehát tagja volt a Kereszteseknek. – Nem, nem – ellenkezett az ezredes. – Ily József nem tartozott a társasághoz, amennyiben ennek ellenkezőjére a legkisebb gyanúnk felmerült volna, őt is letartóztatjuk, mint a többit... Csak most tételezem fel, hogy az ő személye csak egy mellékszál volt, ezért maradt ki.

– Mellékszál? – csodálkozott a fiatalember. – Annak nevezem, mert pihentették, esetleg titokban tartották személyét a többiek előtt... Ugyanis, amikor Elberget figyelni kezdtük, egy este az akkori Arizona lokálban kötöttünk ki. Ez a mulató a Nagymező utcában volt, szemben az Operett-színházzal, az első emeleten... Lump hely, tükörparkett, konzumnők, miegyéb... Zsúfolásig tömve volt. Elberg sem kapott külön asztalt, hanem egy fiatalember asztalához ültették. Alig váltottak egy-két szót, azt is közömbös témáról, s később a fiatalember elment egy nővel... Elberg ottmaradt, de nem beszélt senkivel sem, a műsort nézte, aztán hazament. A fiatalembert is követtük, megállapítottuk, hogy Ily Józsefnek hívják, tisztviselő. Körülszimatoltuk, pár napig figyeltük, de olyan mozzanatra nem bukkantunk, amely azt a gyanút erősítette volna meg, hogy ő is kapcsolatban áll az összeesküvőkkel. Erre abbahagytuk a figyelést. Minderre azért emlékszem még ma is, mert ekkor sokat töprengtem: hátha ez az a hajszál, amely tovább gombolyítaná az ügyet? Hátha egy titkos találkozó történt ott az Arizonában?... Annyira belémrögződött ez az Ily József, hogy még évek múltán sem ment ki a fejemből... Még ötvenben is körülszimatoltattam, de sehol semmi. – És erre most itt ez a gyanús haláleset és az áldozat: Ily József – jegyezte meg az elhárítótiszt. Bana ezredes felélénkült. – Úgy van – helyeselt – és a sejtések ismét a hatalmukba kerítettek. Önkéntelenül is arra gondolok, Ily József mostani halálának oka, hogy harminc-egynéhány

évvel ezelőtt egy asztalhoz ült az Arizonában Elberggel... Nos, ennek kellene most "utánakeverni". – Jelenleg mit tudunk Ily Józsefről, életkörülményeiről, helyzetéről? Az ezredes egy kis cédulát halászott elő a zsebéből. Alig pár sor volt rajta. – Nem sokat – mondta. – Nőtlenül, szívós agglegényként élt, persze akadtak nőügyei. Garzon öröklakás a Veres Pálné utcában... Rokonsága? A jó ég tudja ezt... Az utóbbi években volt egy stabil nője, egy elvált aszszony, valami Pekár Gyuláné született Szűcs Anna. Állítólag csinos nő és nagyon fiatal. A bizományiban dolgozik, eladó egy régiségekkel és antik tárgyakkal foglalkozó üzletben... Azonkívül még annyit tudunk, hogy Ily nyáridőben állandóan a Dunán tartózkodott. Olyanfajta vadevezős lehetett. A Rómain a Kócsag csónakházban bérelt évtizedek óta kabint, saját ladikkal. Nyáron itt lakott, alig látogatta Veres Pálné utcai lakását... Ennyi az egész, többet nem tudunk. – Akkor én is az ismerőseinél, a kapcsolatainál kezdem – felelte a fiatalember. – Tehát vállalja? – Igen. Az ezredes hosszan gondolkozott, majd megtárgyalták az elkövetkezendő intézkedéseket. Úgy vélték, nem szabad Ily József ismeretségi körét, korábbi környezetét esetleges érdeklődéssel felkavarni. Ezt a munkát jobb teljesen titokban végezni. Ugyanis, ha Ily halála mögött nem egy szokványos cserbenhagyásos gázolás húzódik

meg, hanem bűntény, akkor a nyílt érdeklődés veszélyezteti a teljes igazság kiderítését. A felderítésnek azt a látszatot kell csupán meghagyni, hogy rutinnyomozás folyik a közlekedésrendészet által a gázoló kiléte után és ez az érdekes, nem pedig Ily József életkörülményeinek a megállapítása. – Teljesen titokban kell dolgoznunk, kellően fedve szervünk érdeklődését és a maga személyét – közölte az ezredes beosztottjával. – A szokásos módon. Az elhárítófőnök elmosolyodott. – Igen – mondta. – Megfelelően gondoskodunk mindenről, hogy ez így is sikerüljön... A munkát a Kócsag csónakházban kell kezdeni. Ha egyáltalán valahol jól ismerték Ily Józsefet, úgy ez a hely az. Ki tudja, voltak-e ott barátai, bizalmas kapcsolatai? Majd maga mindennek utánajár... Mindenről csak nekem tartozik beszámolással és velem érintkezik. Fedőneve... – Természetesen a már megszokott – vágta rá az elhárítótiszt. – Úgy van... Maradjon a Hód. 3. A Kócsag csónakház egyike volt a legrégibb sportlétesítményeknek a Római-parton. Kopott, földszintes épülete és hosszú tárolóhelyisége, amelyet kabinsor ölelt körül, szerényen húzódott meg az újonnan épült, korszerű üdülők társaságában. Egykori patináját csak a keskeny telkét szegélyező magas jegenyék jelezték. Két be-

járata volt, akárcsak egy átjáróháznak. A Dunával párhuzamos betonútra rozsdás rácsos kapu nyílt, míg a parti sétányra ennél jóval tágasabb, hogy a csónakokat akadálytalanul vízre lehessen szállítani. A Kócsag nem tartozott a tágas víkendtelepek közé. Csupán harminc csónaknak és azok gazdáinak adott helyet, de forgalma ennek ellenére vetekedett a többiekével. Ugyanis a víztől távolabb eső villák és üdülők vendégei, amikor fürdésre áhítoztak, nem a partra torkolló bekötő utakat vették igénybe, hanem átvágtak a telepen. A járkálás még naplemente után sem szűnt meg. Akkor a tőszomszédságban levő Három Matróz nádfonatú székei és terasza csábította a szórakozásra vágyókat. A zene minden este tíz óráig szólt, majd az eszpresszónak kihunytak a fényei és az emberek szétszéledtek. Ekkor bezárták a Kócsag rácsos kapuját is, a másikat viszont nyitva hagyták, így az itt tartózkodó vendégek a part felől még késő éjjel is bemehettek a telepre. Barna Péter pár nap után máris otthonosan mozgott a Kócsagban. Ritka szerencsének tartotta, hogy sikerül helyet szereznie és ezzel kajakjának tárolása is megoldódott. Parányi kabinját ízlésesen berendezte, s az éjszakákat is itt töltötte. Igaz, a heverő kissé kényelmetlennek bizonyult, de azzal vigasztalta magát, hogy mindez csak szokás kérdése. Ezenkívül azonban más zavaró körülmény is akadt. Éjjelente gyakran felriadt, mert a vékony falú kabinon áthallatszott szomszédjának a horkolása. Kövér, középkorú férfi lakott mellette, aki délutánonként öreg motorcsónakjával fel s alá pöfögött a part mentén. Állandóan

egy lehetetlen színű piros melegítőalsót viselt, kékcsíkos matrózblúzzal. Ritka haját választékos gonddal simította tojás alakú koponyájára és feltűnően vigyázott arra, hogy össze ne kuszálódjon. Barna már az első napon bemutatkozott neki. A kövér is mormogott valami nevet, de ő nem jegyezte meg, így csak annyit tudott róla, hogy ügyvéd, mivel a többiek "ügyvéd úr"-nak szólították. A kövér minden reggel korán kelt. Barna Péter hallotta a krákogását, a szedelőzködését és a pánikszerű gyorsasággal történő távozását. A munkából délután tért csak vissza, rögvest átöltözött és vízre tolta csónakját. Este aztán mindig egy társasággal kártyázott, a diófa alatt volt a tanyájuk. Másik szomszédja viszont fiatal, csinos lány volt. Türkizkék bikinit viselt, s állandóan a kabin előtt levő nyugágyában heverészve olvasott, bújta a különféle jegyzeteket, tankönyveket. Szorgalma este sem lankadt, mert késő éjszakáig égette kabinjában a villanyt. Barna Péter, habár még nem mutatkozott be a lánynak, jó szomszédokhoz illően minden reggel köszöntötte, mire apró fejbiccentés volt a válasz. A lány veszekedett iramú magolásából arra következtetett, hogy pótvizsgára készül, korát tekintve egyetemista lehet. Szeretett volna megismerkedni vele, de lemondott a kezdeményezésről, mert nem akarta a tolakodás látszatát kelteni. Viszont nagyon gyakran rajta felejtette szemét a lányon és kedvére gyönyörködött formás alakjában, de ha tekintetük találkozott, gyorsan félrefordította a fejét. Szombaton aztán egy szőke, sovány fiatalember kíséretében megjelentek a lány szülei, csomagokkal felmálházva. Az öre-

gek nem sokat tétlenkedtek, vízre tették kopott kétpárevezősüket és a habokat lassú mozdulatokkal kavarva eltűntek a folyón, Szentendre irányába. Késő este tértek csak vissza, majd másnap reggel, mint akik valamit tegnap elmulasztottak, ismét megragadták az evezőket. A szőke férfi természetesen nem ment velük, hanem a könyvek lapjait forgatta együtt a lánnyal, közben fáradhatatlanul magyarázott. Barna éppen kajakját lakkozta, ezért sűrűn megfordult kabinjában és elhaladva mellettük a lányra pillantott. Persze, a tanulótárs észrevette az illetéktelen érdeklődést, arcáról bosszúság volt leolvasható, amit a lány cinkos mosollyal nyugtázott. A fiatalember úgy érezte ebből, érik ismerkedésük és fokozott figyelemmel kísérte őket. Azok déltájt félbeszakították a tanulást és bevonultak a kabinba. A szülők ebben a pillanatban valahol Leányfalunál küszködtek a habokkal. Barna várta, mikor is csukódik be utánuk diszkréten az ajtó, de tévedett. Percek múltán megjelent a lány a fonott asztalkával, amelyből minden kabinban volt egy és kint terített az apró tornácon az ebédhez. Vasárnap lévén, a szülők és a szőke fiatalember felkerekedtek kora este. A lány elkísérte őket az autóbuszmegállóhoz, majd visszajött és kabinjába húzódva folytatta tovább a tanulást. A következő reggel Barna Péternek alkalma adódott az ismerkedésre. Mint mindennap, most is a közeli önkiszolgáló büfében találkoztak először. A lány csak százforintossal tudott volna fizetni, de a pénztárosnak kifo-

gyott az aprója. Barna félbehagyta a falatozást, s azonnal a lány segítségére sietett, felajánlva a számla kiegyenlítését. A lány szabadkozott, de ő azzal érvelt, hogy majd elszámolnak, hiszen naponta találkoznak és ha akarnák, sem tudnák egymást elkerülni. Amikor csinos szomszédja beleegyezően bólintott, Barna, kapva a jó lehetőségen, nyomban bemutatkozott. – Virág Ágnes – nyújtott kezet a lány. – Egyetemi hallgató... – Hát ezt meg honnan tudja ilyen határozottan? – A rengeteg könyvből, amelyekkel körülbástyázza magát, no és a tanulás közben elejtett szavakból – mondta Barna, tenyerében tartva a lány kezét. – Nem haragszik, ha megkérem egy jelentéktelen szívességre? – Parancsoljon. – A kezemet... Ugyanis szeretném eltenni a pénzt. Barna zavartan engedte el a lány kezét és nem győzte önmagát korholni tapintatlan feledékenysége miatt. A reggelit természetesen már egy asztalnál fogyasztották el vidám beszélgetésbe merülve, majd amikor végeztek, együtt indultak vissza a víkendtelepre. A fiatalember csak most látta, hogy milyen csinos a szomszédja. Virág Ágnes testhez simuló, sötétkék hosszúnadrágot viselt, alig egy árnyalattal elütő lezser blúzzal, amely így is megfelelően sejtette nyúlánk termetéhez arányos keblét. Magas homlokát merész ívelésű szemöldök tette feltűnővé, rövid, világosbarna hajából pedig gondosan eligazított tincs göndörödött mindkét oldalt a halántéká-

ra. A lány ruganyosan lépkedett és Barna nyomban megállapította, hogy nem hord melltartót. Úgy látszik, a kék a kedvelt színe, gondolta, mert felmerült előtte a sokat látott türkizkék bikini. Határozottan tetszett neki a lány, de nem akart különösebb erőfeszítést latba vetni a meghódítására. Úgy vélekedett, nem kalandot jött keresni a Kócsagba és miért kezdjen futni egy nő után, aki ráadásul foglalt is? A szőke férfinak vitathatatlanul több előnye van a lány meghódításához, mint neki. Megvan annak a közös kontaktusa a tanulás ürügyén, ezenkívül élvezi az öregek bizalmát is, ami egyáltalán nem megvetendő dolog. A fiatalembert a lány hangja riasztotta fel mélázásából: – Maga itt teljesen új ember, ugye? – Csak pár napja érkeztem – felelte. – Nehéz volt kabint szereznie? Barna Péter elhúzta a száját: – Nem mondom, épp eleget szaladgáltam utána. Sokkal könnyebb lett volna a helyzetem, ha valami nagy csónakom van és nem egy kis kajak... Úgy okoskodtak, hogy ehhez tulajdonképpen nem is jár kabin, csak öltözőszekrény. Szerencsére hosszabb vita után sikerült az illetékeseket ebből a rögeszméből kigyógyítanom. Virág Ágnes laposat pillantott. – Természetesen egy kabin mégiscsak más, mint egy öltözőszekrény – mondta. – Sokkal jobb, kényelmesebb. – Lehet víkendezni.

– Ha kedve támad rá az embernek, az egész nyarat itt töltheti... Legfeljebb innen jár a munkába. Az a kövér ember is ezt teszi. – Keller bácsi – bólintott a lány. – Én csak ügyvéd úrnak ismerem, mivel mindenki így szólítja. – Ő valóban az. Egy ügyvédi munkaközösségben dolgozik és már innen is szerzett magának több kuncsaftot. Máskülönben nagyon rendes bácsi. – Bácsi?... Hiszen nincs több negyvennél. A lány mosolygott és apró kavicsokat rugdalt az úton. – Nekem már bácsi – mondta. – Ugyan... Még vígan elbírná magát feleségnek. Virág Ágnes felemelte a fejét, szemében huncut fény csillant: – Maga hozzá menne feleségül, ha nő lenne? – És ha a maga helyébe lennék... Ezt feltétlenül tegye hozzá, máskülönben nem vállalom az egészet – villantotta meg tökéletes fogsorát Barna. – Rendben! Tehát az én helyemben van... Nos? – Elsősorban a közvetlen szomszédom érdekelne, az a másik. – Most nem magáról van szó, hanem Keller bácsiról. – Tehát ugorjunk át még egy kabint balra... Hát kérem, tekintet nélkül az ügyvéd úr korára és kövérségére, minden gondolkodás nélkül a kezemet nyújtanám neki, ha... – Ha szerelmes volna belé – vágta rá a lány. Barna a fejét ingatta:

– Nem, nem... Szerelemről szó sem lehet, csupán arról, ha az ügyvéd úr a rozzant csónakján kívül más egyebekkel is rendelkezne. – Például egy Onassis lenne? Egy multimilliomos? – Nem a szó teljes értelmében... Különben is ez a görög még nem multimilliomos, hanem nagyon is aktív vérebe a nemzetközi piacnak... Egyáltalán nem töprengenék, ha az ügyvéd úr legalább egy kicsike kis vagyonkával rendelkezne, Onassis dohányának egy ezrelékével. – Érdekes – mondta a lány. – Mind jobban kezdek meggyőződni, hogy nemcsak a nők, de a férfiak is számítók, sőt – emelte fel ujját – egyes esetekben túltesznek a leghidegebb fejű nőkön is. Pedig ezek sutba dobnak minden érzést, nem a férfit látják, hanem a pénzes zacskót, mögötte a rózsaszín nyugalmat és szemükben a férjük csupán egy olyan nyolcvankilós biológiai laboratórium, amely él, szuszog és két lábon járva közlekedik. A betonúton andalogtak, a magasba törő jegenyesor irányába. A fiatalembert mulattatta a talpraesett válasz, de komolyságot erőltetett magára. – Ismét helyesbítenem kell – mondta. – Ugyanis az előbb én a maga helyében voltam és női fejjel igyekeztem felmérni a lehetőségeket... Perspektivikusan! – Csak azt hiszi – csattant fel a lány. – Magából akaratlanul is a férfi szólalt meg és számítóan mérlegelte a dolgokat. – Mint általában a nők...

Virág Ágnes összecsapta a kezét, szája szélén durcás vonás jelent meg, szeme azonban nem tükrözött haragot. – Ó, maga szegény kisemmizett, mindenéből kiforgatott teremtés koronája – mondta sajnálkozva. – Mit tudhat maga a női számításról, azok mozgatórugóiról?... Mit? Volt talán egy kacsalábon forgó kastélya, amelyet tündérbőrbe bújt boszorkány a nevére íratva elcsalt magától?... Volt talán egy búvárhajója, amellyel álnok démonja megszökött a kormányos társaságában?... Maga semmit sem tudhat a női számításról. Az a harminc év... – Bocsánat, csak huszonnyolc – helyesbített vidáman Barna. – Legyen. – Köszönöm... – Tehát, mi az a huszonnyolc év – folytatta a lány. – Ilyen tapasztalatok szerzésére semmi!... Ahhoz, hogy saját bőrén érezze, mi is a női számítás, nagyon sok mindent kell még magának összekaparnia, mert így nincs mit kicsalni, elvinni... Ráadásul bele kell botlani egy megfelelő hidegfejű, önző médiumba, egy villámba, amely felméri, hogy egyáltalán érdemes-e belecsapni magába... Így csak hallomásból alkothatott véleményt a női számításról. Tapasztalata, személyes élménye erről semmiképp sem lehet... – De bizony van. – Na, ne mondja – csipkelődött Virág Ágnes. – Talán még elhiszem. – Hát higgye el... – Maga elvált ember?

– Már miért lennék az, hiszen még meg sem nősültem. – Akkor konkrétan milyen tapasztalata van erről, ha szabad kérdeznem? Barna Péter villámgyorsan egy mesét rögtönzött... Azt állította, hogy éppen a női számításból kifolyólag maradt hoppon egy randevún. Esett az eső és a kislány, akivel már hosszabb ideje járt, nem érkezett meg. Később megtudta, hogy a lányt menet közben leszólította egy esernyős férfi, felajánlva parapléját. – A kislány tehát nem akart megázni, nem akarta tönkretenni frissen készített frizuráját, ezért megismerkedett a férfival, csatlakozott hozzá és mivel továbbra is esett az eső, nem jött el a randevúra... Mi ez, ha nem női ösztönből fakadó számítás? Egy esernyővel cseréltek el, lényegében egy tárggyal – mondta. Virág Ágnes hosszan kacagott. – Ó, az önző férfilogika – felelte később. – Mi ebben az önzés? – Hogy mi? – kerekedett ki a lány szeme. – Mert arra álmában sem akart gondolni, hogy netán nem is az esernyőn volt a lényeg és nem az eső játszott abban közre, amiért a dolgok így alakultak. – Hát mi? – Elképzelhető, hogy az esernyős férfi vonzóbb volt, mint maga. Csinosabb vagy megkapóbb lénye lehetett, ami egyszerre felcsigázta a lány érdeklődését. Maga viszont elázott a megbeszélt helyen. Ez a lehetőség még fel sem merült magában, csak a női számítás?... Persze, a férfiúi hiúsága ilyen lehetőséget nem tételez fel, ugye?

– ...hét, nyolc, kilenc, tíz – nevetett Barna Péter. – Most mit számol? A fiatalember magasba emelte a karját: – Kiütéssel győzött, a küzdelmet feladom. Amint visszaértek a Kócsagba, abban maradtak, délben együtt mennek ebédelni. A lány felvette piciny bikinijét és elfoglalta helyét a könyveivel a nyugágyban. Kellemes idő volt, melegen sütött a nap. A víkendtelepen kevesen tartózkodtak, mert aki tehette, vízre szállt. A fiatalember nem akarta zavarni a lányt a tanulásban és dolga után nézett. Fürdőruhára vetkőzött, kihozta kajakját a tárolóhelyiségből, majd, bakra fektetve folytatta az előző nap félbehagyott lakkozást. Egy idő után azonban végleg letette az ecsetet, mert elfogyott a festékje. A csónakmester, aki eddig némán figyelte szorgoskodását, megszólította: – Jobban tenné, ha árnyékos helyen lakkozna. Barna azzal érvelt, hogy teljesen mindegy, mert az árnyékban is meleg van. A csónakmester letorkollta: – Csak más az a meleg és más a tűző nap forrósága... Árnyékban fokozatosabban szárad a lakk, nem töredezik össze. – Felállt, a kajakhoz lépett, ujjával végigsimította a belakkozott részt, aztán a hajszálvékony, alig látható repedésekre mutatott: – Látja, ez a gyors száradás eredménye. Fuccs az egésznek. A fiatalember megvakarta a fejét. – Ez baj? – kérdezte bizonytalanul. – Bajnak nem baj éppenséggel... de annyi, mintha semmit sem csinált volna... Rossz a lakkozás, felesleges lett a munka.

– Átfestem még egyszer. – Azt ne tegye... – Hát mit csináljak? – tárta szét a kezét bánatosan Barna. – Lakkoldóval leszedi a már felkent részt, aztán puha ronggyal áttörli... Amikor ezzel végzett, vár egy pár napot és akkor ismételten hozzáfog a lakkozáshoz, persze, árnyékban. Nem mázol ide-oda, hanem egyenletesen húzza az ecsetet, mindig egy irányban – mondta a férfi és elmagyarázta, hogy a Római-parton hol lehet festéket, lakkoldót vásárolni. Még folytatta volna a tanácsadást, de egy széles vállú, húsz év körüli fiú érkezett, így nyomban abbahagyta a beszélgetést és az ismeretlen fiúval az irodába húzódott. A csónakmester volt az első ember, akit Barna Péter a Kócsagban megismert. A szikár, napbarnított Rácz Pál ötven év körülinek nézett ki. Ő volt az állandó mindenese a Kócsagnak. A csónakmesteri teendők elvégzése mellett a gondnoki feladatokat is ellátta, felügyelt a telep házirendjére. Ezenkívül segített a vendégeknek csónakjuk szállításában, a parttól a vízig vezető keskeny sínen guruló padka csörlőjét kezelte, így vasárnapja állandó kurblizással telt el, amiért borravaló ütötte markát. Napközben a tárolóhelyiség melletti kabinban ücsörgött, az volt az irodája, amelyet ennek megfelelően átalakítottak. Máskülönben ő is a telepen lakott, de nem kabinban, hanem egy kis egyszobás, komfortos lakásban, amely a fedett teraszú épület felét foglalta el, s ablaka pontosan a partra nézett. A teraszon rossz idő esetén kártyázással, beszélgetéssel

töltötték idejüket a vendégek. A fiatalember már az első nap, amikor leadta a csónakmesternek a hivatalos kiutalást a kabinhasználatról és kajakjának elhelyezéséről, erős ellenszenvet érzett. Megmagyarázhatatlanul zavarta Rácz Pál érzéketlen arca, rideg vonásai. Mindezt tetézte, hogy a férfi egyik szeme üvegből volt és a műszem szürkés színe teljesen elütött az ép szem tónusától. Valahányszor találkozott a csónakmesterrel vagy beszélgetésbe elegyedett vele, igyekezett elkerülni pillantásával annak műszemét, mert mindig megborzadt tőle. Váratlanul Virág Ágnes bukkant fel, kezében szappan volt, karján átvetve csíkos törülköző. – Ilyen hamar kifulladt a lendülete? – vetette a fiatalember felé. – Elfogyott a festékem. – Az objektív ok. – Fürdeni megy? – érdeklődött Barna. – Csak zuhanyozom – felelte a lány. – Utána felöltözöm és mehetünk ebédelni... Ha netán meggondolta volna magát, nem feltétlenül szükséges velem tartania – tette hozzá mosolyogva. – Máris készen vagyok, csak előbb elhelyezem a tengerjárómat. Az irodából a csónakmester és a széles vállú fiú lépett ki. Barna vállára vette kajakját és megindult a csónakház felé, annyit azonban még hallott, hogy a fiú szívélyesen köszönti a lányt, majd közömbös dolgokról váltanak szót. Ebéd közben Barna Péter szóvá tette a lánynak az általa tapasztalt széles körű ismeretségét.

– Na hallja, hiszen több mint hat éve járok a Kócsagba... Amióta apunak csónakja van, a nyarat mindig itt töltöm, csak hébe-hóba járok el a Balatonhoz vagy máshová – mondta a lány. – Ezt a fiút még nem láttam. – Nem is láthatja mindennap, mert két üdülővel távolabb székel... Máskülönben rendes srác ez a Kovács Peti. Képzelje, van neki egy ötszázas Fiatja. – Biztos ő a papa kedvence... – Dehogyis – legyintett Virág Ágnes. – Nincs apja, anyukájával lakik, s a kocsit tavaly vette, használtan. A Térképészeti Intézetnél dolgozik mint műszaki rajzoló és az a hobbija, hogy könnyűbúvárkodik. A szakosztály itt tanyázik a Rómain, ugyanabban az üdülőben, ahol ő. Sokszor látom az egész truppot, mivel tréningezni is szoktak, lábtempó és miegymás... Szegény Ily Józsi bácsinak volt a sporttársa. – Miért szegény ez az Ily Józsi bácsi? Virág Ágnes végigsimította homlokát. – Persze, maga új vendég nálunk, így nem ismerhette Ily Józsi bácsit – eszmélt fel. – Biztos megcsodálta már azt a csinos kabint az épület sarkán, amelyre árnyékot vet a hatalmas diófa. A fiatalember bólintott. – Az volt az övé – folytatta a lány. – Nagyon rendes embernek ismertem, mindenki szerette őt... A közelmúltban valahol vidéken tragikus baleset érte. Egy ismeretlen gépkocsi elütötte. Azt beszélik, a rendőrség még most sem találta meg a vétkest... A haláleset valószínűleg igen jól jött a rokonainak.

– Örököltek? – Feltételezem. – Olyan gazdag volt? Virág Ágnes hosszú magyarázatba fogott. Elmondta, hogy az elhalt rajongásig szerette az antik dolgokat és a régi csecsebecséket. Többször büszkélkedett, hogy gyűjti a márkás festményeket és lakásán csak ilyenek vannak a falon, ezért idős korára nem szorul majd senkire sem, mert bőven lesz mit a tejbe aprítania. Érdekes módon ezt a szenvedélyét titkolta és csak egy bizalmas beszélgetésnél árulta el. Kérte őt, hogy senkinek se beszéljen róla, mert az emberek irigyek. Barna, az ebédet követően, a jelzett üzletben megvásárolta a kívánt festéket. A lány is vele tartott. Útközben közömbös dolgokról tárgyaltak, majd Virág Ágnes ismét Ily Józsefről kezdett beszélni: – Mindenesetre fura egy ember volt – mondta elgondolkozva. – Hétköznap délutánonként gyakran evezgetett, aztán hét végén egyszer csak hátizsákot vett a vállára és kirándulni ment. Állandóan a Pilist bújta, legalábbis ezt mondta és arra hivatkozott, szereti az erdőt, a fenyők illatát és kedvelt helye a háromforrás környéke... Ismerem ezt a forrást, valóban szép helyen fekszik. Csodálkoztam a könnyűbúvárkodásán is. Minek ilyen hobbi egy koros embernek? Említettem is neki, de csak mosolygott és azt felelte: sport, jó kikapcsolódás... Hogy mégis miért űzött ennyi kikapcsolódást egyszerre, az ördög tudja... Kovács Petivel nagyon jól megértették egymást, ő adta kölcsön a hátizsákját, esetenként még ki-

rándulni is elkísérte. Látszott is a fiún, hogy szívére vette Józsi bácsi halálát. – A rokonai majd szétszedik a képgyűjteményét – mondta a fiatalember. – Ajjaj, még külföldről is idesereglenek. – Kint is élnek rokonai? – Persze... Egy jól szituált, deresedő férfi majd minden évben meglátogatta őt, nagy fehér Volvo kocsijával... Itt kint is töltött pár napot. Józsi bácsi büszkélkedett is vele, azt mondta: közeli rokona, nagyon gazdag és segíti őt. Most majd ez is biztosan megjelenik, ha hírét veszi a történteknek... A rokonok ilyenkor úgy jönnek, mint keselyűk a dögszagra. Barna Péter a lány arcélét figyelte. – Lefogadom, ez a srác is megpróbált magának udvarolni – mondta. – Kicsoda? A deresedő volvós? – Ugyan... Ez a fiú, ez a Peti. Virág Ágnes a fiatalember szeme közé nézett: – Árulja el, kedves uram, hogy mi a maga foglalkozása? – Úgy tesz, mintha nem tudná... Tisztviselő vagyok a Fővárosi Tanácsnál. Látom, megharagudott rám a kíváncsiságomért. – Ezt honnan veszi? – Olyan csúnyán fixíroz. A lány nevetett és lábával kavicsokat rugdalt félre. – Nem haragszom – rázta a fejét. – Pontosan úgy viselkedik, mint egy vizsgálóbíró, aki áldozatát keresztkérdésekkel faggatja.

– Micsoda? – Ne bámuljon, maga egy vizsgálóbíró. Olyanfajta alak, amilyeneket Agatha Christie szokott megmintázni a regényeiben, de igaz, másra is hasonlít... – Éspedig? – Az az érzésem, hogy maga korábban egy elfuserált és megcsontosodott káderes volt. Barna Péter szélesen mosolygott. – Egy nő után szimatolok – mondta. – Ügy... – Bizony, bizony... Csinos nő érdekel engem, valami Virág Ágnes! Nem ismeri véletlenül? – Az a démon!? Ki ne ismerné azt a Kócsagban? Vigyázzon, ha egyszer a karmai közé keríti, kész, vége magának. – Rám lőnek... A lány szája szélén ismét megjelent a durcás vonás. – Ezt nem állítom – felelte. – Mindegy, előbb vagy utóbb rám lőnek – makacskodott a fiatalember. – Méghozzá egy szőke férfi végez velem és ha nem lesz semmilyen lőfegyvere sem, akkor súlyos egyetemi jegyzetekkel és tankönyvekkel ver agyon. Virág Ágnes összecsapta a kezét. – Előre sejtettem, hogy ide fog kilyukadni – kuncogott. – Reszkessen, ő tanársegéd az egyetemen és felkészít az egyik vizsgámra... Vizsgálóbíró úr azt reméli, hogy róla is mesélek? – Nem remélek semmit – vonta meg a vállát Barna – és nem is faggatom... Egyszerűen csak érdeklődöm,

ennyi az egész és ez az érdeklődés természetes egy olyan embertől, aki a minap került a számára ismeretlen környezetbe. – A kíváncsiság bizonyos fokon túl már nem természetes érdeklődés. – Nem vagyok kíváncsi. – Lárifári – vágta rá a lány. – Nemrég érkezett a Kócsagba egy magához hasonló korú férfi, ő is új ember, új környezetben. Bemutatkoztunk és azóta már nem is egyszer beszélgettünk. Nagyjából ugyanazt mondtam el, mint magának, mégsem lett annyira kíváncsi, hogy az udvarolni szándékozók után kérdezősködjön. – Ugyan ki az? – Nem árulom el... Vidáman élcelődtek, ugratták egymást, míg vissza nem értek a víkendtelepre. A fiatalember úgy irányította a beszélgetést, hogy a lány akaratlanul is rájött: mindez az ő személyének szól, a kíváncsiságnak ő maga az oka. Este Barna Péter tétlenül ténfergett a parton. Kedve támadt, hogy a lányt a Három Matrózba invitálja egy kis kikapcsolódásra, aztán letett szándékáról, mert nem volt biztos a dolgában és nem akart kosarat kapni, kabinjába ment, egy darabig olvasott, majd elhatározta, átmegy egyedül az eszpresszóba egy kávéra, legalább körülnéz. Fehér inget vett és nyakkendőt kötött. Virág Ágnes kabinjának ajtaja nyitva volt, a lány törökülésben kuporogva olvasott a heverőn. – Hová, hová így kifényesítve? – kérdezte. A fiatalember bizonytalan mozdulatot írt le a karjával: – Csak ide, a szomszédba.

– Vigyázzon, nehogy elkallódjon, mert akad ott egykét veszedelmes sellő. – Gondolom, magának is jót tenne egy friss kávé. A lány sajnálkozó arcot vágott. – Sajnos, elkésett... Már túl vagyok rajta, mivel saját apparáttal rendelkezem – mondta. – Holnap este majd éberebb leszek. – Veszem megtiszteltetésnek – biccentett Virág Ágnes. A diófa alatti kerti székeken már nagyban hangoskodott a minden este összeverődő kártyás társaság. Keller ügyvéd is köztük szorongott, a csónakmesterrel együtt. Rácz Pál azonban nem játszott, csak kibicként kísérte figyelemmel a többiek acsarkodását. A Három Matróz dugig tömve volt. A zenét egy duó szolgáltatta, nem a legvérmesebb temperamentummal. A dobos és a zongorista – mintha összebeszéltek volna – mindketten kopaszok voltak, és legalább ötvenévesek. Barna árgus szemmel mérte fel a terepet, de bármennyire is igyekezett, nem talált szabad asztalt. Már éppen távozni készült, reményét feladva, amikor a pincérbe botlott. Meglepve ismerte fel benne azt a beszélgető partnert akivel a minap fél délutánt töltött el a vízen levő stégen. Akkor még csak annyit tudott róla, hogy ő is a Kócsagban tanyázik. – Várjon egy pillanatig, mindjárt találunk valami megoldást – biztatta a fiatal férfi. – Nem is sejtettem, hogy maga itt dolgozik. – Mert csak most fordul meg nálunk először. Barna Péter kezet nyújtott és bemutatkozott.

– Széles Ferenc vagyok – felelte amaz –, itt pincéreskedem... Mit parancsol?... Hozzak sört vagy valami rövidet? – Hiszen székem sincs. – Egy perc... A közeli asztalnál két fiatal lány ült. A pincér hozzájuk lépett, valamit mondott és máris szék került az asztalhoz. Barna, bocsánatkérést mormolva, a lányok asztalához telepedett, majd kávét rendelt, kis konyakkal. A lányok morcos pillantást lövelltek, ebből sejtette, hogy rontja esélyeiket, mert mások azt hihetik, együvé tartoznak. Később a két csitri tüntetően távolabb húzódott tőle, aminek meg is lett a következménye, mert sorban felkérték őket táncolni. Barna hallgatta a zenét és figyelte az embereket. Egészen záróráig ücsörgött, aztán felkászálódott helyéről. Váratlanul a lány jutott az eszébe. Biztos eloltotta már a villanyt és lefeküdt. Nem volt álmos, ezért sétálni indult. Került egyet, a parti sétányra kanyarodott, mert tudta, hogy a Kócsagba immár csak az errefelé nyíló kapun juthat be. Fél tizenegy volt, amikor belépett a telepre. A diófa alatt már üresen ásítoztak a kerti székek, csak egynémelyik kabinban égett még a villany. A lányé már sötét volt. Az épület sarkánál megállt. Itt volt az elhalt Ily József lezárt kabinja. Sokáig nézte a sötét ablakszemet és azon töprengett, hogy ez mennyivel jobb kabin lehet, mint az övé. Nála ugyanis nem takarta fa a kabint, amelynek lombja nappal árnyékot vetett volna a vékony falakra és az ujjnyi vastag tetőre, így a szűk helyiség bizony alaposan átforrósodott és rendszerint csak

késő éjjel hűlt le. Úgy vélte, ha korábban tisztában van a körülményekkel és konkrét igényt jelent be az elhalt férfi kabinjára, sikerült volna megszereznie minden nehézség nélkül. Fellépett az apró tornácra és megkísérelt belesni a függönnyel védett ablakon a sápadt kerti villanyfény segítségével, mert kíváncsi volt, milyen is az belülről. Váratlanul kemény hang reccsent mögötte: – Érdekli valami? A fiatalember ijedten összerezzent, s megperdült tengelye körül. Kétlépésnyi távolságra a csónakmester alakja magasodott a sötétben. – Ne haragudjon, amiért magára ijesztettem, de azt hittem, idegen bámészkodik itt – mentegetődzött amaz. – Csupán megcsodáltam ezt a kabint. Ugyanis sokkal jobb helyen fekszik, mint az enyém. – Valóban, egyike a legjobbaknak – köhintett Rácz, de nem mozdult a sötétből. – Nappal állandóan árnyékban van – mondta a fiatalember. – Igen. Megcsikordult a sétányon a kavics. Valaki közeledett. Rácz Pál kilépett az árnyékból és a léptek irányába fordult. A pincér bukkant elő, zsebre dugott kézzel andalgott, szájában cigaretta parázslott. – Á, jó estét, uraim! – köszöntötte őket, majd megállt, s a parázs felizzott orra alatt. – Vidám éjszakai terefere? A csónakmester kelletlenül moccant. – Hát akkor jó éjszakát! – mormogta.

Miután a szikár férfi távozott, a fiatalember a pincérhez fordult: – Most számolt csak le? – Igen... De maga is időzhetett valahol. – Sétáltam – felelte Barna. Széles Ferenc szippantott még néhányat a cigarettából, aztán messzire pöckölte a csikket. – Szegény nem tud aludni – intett fejével a csónakmester lakása felé. – Majd minden este kujtorog, vagy a parton trécsel a horgászokkal késő éjszakáig. – Beteg talán? – Azt mondja, fekélye van, sajog állandóan a gyomra... Na, én megyek, elteszem magam holnapra. – Viszlát – köszönt el Barna. Reggel Virág Ágnes elemében volt. Azzal ugratta a fiatalembert, hogy mesélje el, milyen tapasztalatokat szerzett este a Három Matrózban és nem akarta elhinni, hogy nem vetett szemet egy csinos lányra sem. Az ezen való vitát még a reggeli után sem hagyták abba. – Ugyan, uram – szögezte le a lány útban visszafelé. – Meg vagyok győződve róla, hogy valami tartalmas kalandra is szert tett, mert visszatért a kabinjába, aztán ismét gyorsan távozott. Valamit bent felejtett talán, amire később szüksége volt? – Téved! Csak egyszer mentem el és ugyancsak egyszer tértem vissza – válaszolt és részletezte Ráczcal való találkozását, majd a pincérrel a beszélgetést. – Valószínű, Keller bácsi mocorgott, a horkoló szomszédom és őt hallhatta. Virág Ágnes úgy tett, mintha legyinteni akart volna.

– Nem hiszem, hogy tévedtem – mondta. – Én pedig biztos vagyok benne. – Érdekes, hogy Rácz bácsinak fekélye van és emiatt sétálgat – töprengett a fiatalember szavain. – Ezt nem is tudtam. Alig egy héttel ezelőtt még semmi baja sem volt. – Ezt maga nem tudhatja ilyen pontosan – mondta Barna. A lány bosszúsan felvetette a fejét. – De tudom – vágta rá. – Az öreget világéletében, amióta csak ismerem, úgy kellett nagyágyúval felkelteni éjjelente, mert aludt, mint a bunda. Mindig korán este ágyba bújt. Sok probléma volt a kapukkal is, mert bezáratlanul maradtak és az mászkált be, aki éppen akart. Fura lenne, ha most az öreg egyszerre, közlekedni kezdene a nappalt is éjszakává téve, éjjeli bagoly módjára. – Épp ez az, hogy mászkál!... Ez bizonyítja, hogy fekélye lehet és nem tud nyugodtan pihenni. – Ezt ő maga mondta? – Nem tőle tudom – felelte a fiatalember –, hanem a pincértől, Széles Feritől. A lány elhúzta a száját. – Nyilvánvaló, hogy hazudott, csak etette magát – mondta. – Rácz bácsinak az égvilágon semmi baja nincs. Tudja mit jelent egy kivizsgálás, ami a fekélyt megállapítja?... Napokat, sőt heteket! Nos, az öreg el sem mozdult innen a telepről, még egy fél órára sem. Hol vizsgálták volna ki a fekélyét? A körzeti orvost a múlt hét óta nem láttam és akkor is csak azért járt erre, mert egy gyerek üvegdarabkába lépett.

– De miért állította volna ezt Széles, ha egyáltalán egy szó sem igaz belőle? – csodálkozott Barna. – Kérdezze meg tőle. – Nincs semmi jelentősége. Egy darabig vitatkoztak még, majd a fiatalember azzal zárta le a témát, hogy őt ezek a dolgok nem érdeklik. Virág Ágnes egész nap keményen tanult. Átvette a tervezett tételeket és úgy érezte, tudja is az anyagot. Ezért aztán nem tett ellenvetést, amikor a fiatalember este meghívta őt a Három Matrózba. – Különben is, mindjárt itt a hét vége, a szombat és a vasárnap, ami amúgy is holtidő a részemre – érvelt Barna Péter. – Nem elveszett ember maga – mondta a lány. – Nincs szándékomban zavarni a tanársegéd urat erőfeszítésében. – Pedig ő érdeklődött maga után a múltkor. – Érdeklődött? – Igen. – És mi okból tette? Virág Ágnesnak csillogott a szeme és ez nála a vidámság jele volt. – Mert észrevette, hogy szomszédok vagyunk. Viszont csak annyit kérdezett: nem szemtelenkedik-e, nem zavarja-e a tanulásomat? Barna elképedt: – Még hogy szemtelenkedem. – Csak feltételezte... Abból indult ki, hogy maga az egyetlen valamirevaló férfi a közelemben. De nyugodjék meg, nemcsak maga az egyetlen és nehogy bekép-

zelt legyen ezek után. Abban biztos vagyok, hogy alaposan kikérdez majd az anyagból, így ellenőrzi, valóban tanulással töltöttem-e az időmet. – És ha tegyük fel, nemcsak ezzel töltötte volna el minden idejét, mi köze lehetne hozzá? A lány arcáról eltűnt a mosoly. – Ne csacsiskodjon – felelte. – Nincs köztünk semmi, ami őt erre feljogosítaná. Ha azonban maga egy kicsit is okos, beláthatja: nem lenne célszerű éppen most kiábrándítanom őt illúziójából... Legalábbis a vizsgámig. Merem remélni, egyetért velem. – Egyszóval protekció – nyugtázta Barna. – Örüljön, hogy csak az – mondta a lány. – Különben maga is protekcióval szerezte a kabinját, nem? – Talán azt hiszi, enélkül minden simán sikerült volna? – Biztos vagyok benne, hogy nem. Fél óra múltán készen voltak az öltözködéssel. Virág Ágnes a már ismert lezser blúzt vette fel, divatos rövid szoknyával. Arcára nem tett festéket, csupán szemhéját húzta ki vékonyan. A Kócsag kapujában Kellerbe botlottak. A kövér ügyvéd hosszan mustrálta őket. – Szép esténk lesz – mondta. – Egy kis séta? – Ide a szomszédba – nevetett a lány. A Három Matrózban most is telt ház volt. A fiatalember viszont már jó előre gondoskodott helyről. Még délután közölte szándékát Szélessel. A pincér megnyugtatta, hogy jöhetnek bármikor, egy asztalt elsikkaszt a részük-

re. Így is történt és a terasz sarkában kaptak helyet, közel a zenéhez. – Ágika, mit hozhatok magának? – kérdezte a pincér. – Jéghideg limonádét, Feri. – Kis ginnel – tette hozzá Barna Péter. – Nagyon illenek egymáshoz... Nekem pedig a szokottat: kávé, kis konyakkal. Virág Ágnes nemcsak szellemes társalkodó volt, hanem kitűnően táncolt is. Barna elégedetten vette mindezt tudomásul. A lány sem titkolta érzéseit, engedte, hogy a fiatalember tánc közben szorosabban magához vonja. Barna Péter javaslattal állt elő: – Igyunk pertut. – Nem gondolja, hogy egy kicsit gyors a tempónk? – szürcsölte limonádéját a lány és hosszasan a fiatalemberen felejtette a szemét. – És ha így lenne, akkor ez most hiba? – Csupán alig egy hete ismerjük egymást... Bár igaz, most mindenben a száguldás dívik! Hajrá, minél gyorsabban előre. A fiatalember egy csapásra lelohadt: – Szóval gúnyolódik... Úgy vélem, félreértette a javaslatomat. A lány nevetett és a fejét rázta. – Nem vagyok konzervatív és nem árasztok naftalinszagot sem. Nem érzem magam régimódi kislánynak, csak felvetettem, hogy egy-két napja ismerjük egymást és ez nem gúnyolódás. – Megragadta a poharát. – De ha magának létkérdés a tegeződésünk, ám legyen. Koccintottak.

– Hát akkor, szervusz Barna Péter, te vadkajakos tanácsi tisztviselő – folytatta a lány. – Én Virág Ágnes vagyok, húszéves, egyetemi hallgató és remélem még két évig az is leszek. Családi állapotom hajadon. – Szervusz – hajtotta fel a konyakot Barna és utána várakozóan nézett a lányra. Virág Ágnes kuncogott: – Sejtem, mit forgatsz a fejedben. – Forgatásról szó sincs, mert az tagadhatatlan, hogy a pertut csókkal pecsételik meg. – Lárifári – legyintett a lány. – Azt a szolgálatot egy puszi is megteszi. – Egy egyszerű puuusziii? – Hát persze, hiszen csak formaságról van szó... Csak a szerelmesek szoktak csókolózni, a barátok puszit váltanak, de azt sem mindig. Barna Péter éppen szellemes válaszon törte a fejét, amikor váratlanul apró muslinca csapódott a lány szemébe. A fiatalember zsebkendőjével sietett a lány segítségére, aki erősen könnyezett. Rövid művelet után sikerült kiemelnie a bogarat a lány szeme sarkából. Természetesen a szemhéjfesték elkenődött és ezt nem lehetett a teraszon helyrehozni, mindenki szeme láttára. Máskülönben is a festék a kabinban maradt. Virág Ágnes elnézést kért és átszaladt a Kócsagba, hogy rendbehozza magát. – Összezörrentek? – tudakolta a pincér, aki távolról tanúja volt a gyors távozásnak. – Csak egy muslinca volt – felelte Barna.

– Persze, tele van a terasz éjjeli lepkékkel. Hiába minden, a fény gyűjti őket. Már egy jó félóra elmúlt és a lánynak nyoma sem volt. Barna nem tudta elképzelni, hol lehet ennyi ideig, hiszen a szemfestés pár percig tart csupán. Mereven fixírozta a bejáratot, várva a lány felbukkanását. Helyette a pincér kezdett neki sebesen integetni. Azonnal felpattant és átpréselte magát a táncolókon. – Siessen a Kócsagba – közölte izgatottan Széles Feri. – Mi történt? – Fogalmam sincs róla, de átkiabáltak a kerítésen, hogy azonnal szóljak magának, mert baj van. Barna elrohant... Virág Ágnes a kertben ült egy széken, sápadt arccal, minden ízében remegve. Körülötte emberek. – Valaki volt a kabinjában – fordult egy ismerős aszszony Barnához. – Egy idegen, aki elmenekült. Egy középkorú férfi a víkendtelepet szidta: – Ez azért fordul elő, mert ez egy átjáróház és mindenféle ember akadálytalanul mászkálhat itt... Tavaly is történtek lopások. – Biztos nyitva hagyta az ajtót és valamilyen gazember besurrant – magyarázta egy másik férfi Barnának. – Értesíteni kellene a rendőrséget – mondta valaki. Rácz Pál lehurrogta: – Nem vittek el semmit... Ágika szerencsére megzavarta a tolvajt. Csak úgy záporoztak a lányra a kérdések: – Hiányzik valamije?

– Megtámadta magát? – Tud róla személyleírást adni, mert ha igen, csak akkor érdemes a rendőrséget értesíteni... Virág Ágnes a fejét rázta és erőtlen mosolyt vetett Barna Péter felé. Később mindenki azt a nőt faggatta, aki látta a menekülőt és szemmel kísérte, amíg el nem tűnt az épület sarkánál. Persze nem sokat látott az ismeretlen férfiból, mert már teljesen sötét volt. Csak annyit tudott megjegyezni, hogy fiatal lehetett, mert nagyon gyorsan kereket oldott. – Persze, ha felénk fut, elcsípjük – magyarázta Keller ügyvéd, aki a diófa alatt kártyázott szokott társaságával –, hiszen mi is hallottuk a sikoltozást, csak nem tudtuk ennek a konkrét okát. A kabinban nagy volt a rendetlenség. Az ismeretlen tolvaj összetúrta a szekrény tartalmát, még az ágyneműt is szerteszét dobálta. Érdekes módon azonban nem nyúlt a széken heverő női retikülhöz, holott abban volt a pénztárca. A fiatalember a maga megnyugtatására megnézte kabinját, hátha nála is járt a látogató, de mindent a legnagyobb rendben talált. A Kócsagban csak nagy sokára nyugodtak meg a kedélyek és lassan Virág Ágnes arcának is kezdett visszatérni a színe. A lány, miután rendbehozta magát, azt javasolta, hogy sétáljanak egyet, talán sikerül megnyugodnia a friss levegőn. Egymásba karolva bóklásztak a parti sétányon. A fiatalember minduntalan érezte karján a lány remegését.

– Minden másképpen alakul, ha történetesen ott vagyok – csóválta a fejét. – Én követtem el a hibát, mert nem kísértelek vissza. – Akkor is minden így zajlik le, legfeljebb sikerül elkapnod és a szeme közé nézhettem volna... De ki számíthatott ilyen esetre? – Hogyan történt? A lány felindultságtól remegő hangon emlékezett vissza a kellemetlen pillanatra... Amint a zárba dugta kulcsát, nyomban szorongó érzés kerítette hatalmába. Ugyanis hiába kísérletezett, a kulcs nem fordult el. Arra határozottan emlékezett, hogy távozása előtt az ajtót rendesen bezárta. Lenyomta hát a kilincset, mire az ajtó engedett a nyomásnak. Odabent senkit sem látott, igaz, erre nem is gondolt, majd belépett a kabinba... Ebben a pillanatban erős kéz kapta el hátulról és valaki durván rátenyerelt a szájára. A rémülettől megbénult, moccanni sem bírt. Az ismeretlen egy szót sem szólt, csak tartotta őt. Vergődni kezdett, hogy segítségért kiabálhasson, de képtelen volt az erős kar szorításából szabadulni. Kétségbeesett birkózásának meglett az eredménye: szája pillanatra szabadon maradt és nagyot sikoltott... Ekkor az ismeretlen durván előrelökte, úgyhogy a falnak esett és villámgyorsan kipenderült a kabinból. Mire feltápászkodott és kirohant, már senkit sem látott... Ezután kezdtek a Kócsagban a vendégek mozgolódni. Barna döbbenten hallgatta. – Szinte hihetetlen, hogy milyen vakmerő bűnözők vannak – mondta később.

– Játszi könnyedséggel akár meg is fojthatott volna ott helyben, egy mukkanás nélkül... Rettenetes erős szorítása volt, azt hittem menten összeroppanok. Azt csodálom, hogy így megúsztam. – Szerencse, hogy sikítani tudtál. A lány megborzongott. – A keze kissé félrecsúszott és sikerült alaposan beleharapnom csuklójába, ezért eresztett el. Szinte éreztem húsának recsegését a fogam alatt, de csak szorítottam... Az ínyem még most is zsibog tőle – mondta. – Tehát megharaptad?... Ez biztos? – élénkült fel a fiatalember. – Igen. – Ez nagyon jó nyom lenne a rendőrségnek, mégis el kellene menni és megtenni a feljelentést. – Mit érnének vele? – kérdezte a lány. – Semmit!... Egy megharapott kezű férfit keresni annyi, mint gombostűt megtalálni egy szénakazalban. Itt csak egyetlen dolog vezethetné nyomra a rendőrséget. – Éspedig? Virág Ágnes erőltetetten mosolygott. – Ha netán veszett lettem volna és a harapásom őt is megfertőzné – felelte. – Így azt kellene letartóztatni, akin pár nap múlva kiütköznek az erre utaló szimptómák... Jó ötlet, ugye? Barna Péternek előbb leesett az álla, aztán elnevette magát. – Csodálom a bátorságodat és a kedvedet. Örülök, hogy kezd visszatérni a kedélyed a régi kerékvágásba. Nincs értelme napokig problémázni a történteken. Ha-

mar és minél gyorsabban el kell felejteni – mondta. Most jutott eszébe, hogy amikor a pincér közölte vele a bajt, azonnal elrohant és még a számla rendezéséről is elfeledkezett. Mikorra a Három Matrózhoz értek, az már be volt zárva. Kint megvárták, míg Széles Feri leszámol. A pincért természetesen mindennél jobban érdekelte a Kócsagban történt esemény, ezért feszülten hallgatta végig a lány ismételt beszámolóját. – Elképesztő – mondta később a fiatal férfi. – Egyáltalán mit kereshetett? Mit akart elvinni? – Biztos valami értéket, pénzt – vélekedett a lány –, csak hát ebben megzavartam őt. Barna az érintetlen retikült említette. – Ez szerfölött érdekes, hiszen majd kiszúrta a szemét... Vajon miért éppen a maga kabinját szemelte ki az a csavargó? – kérdezte a lánytól. – Nem tudom. – Nincs magánál valami különösebben értékes karperec vagy aranygyűrű? A lány a fejét rázta. – És ha lenne, ezt honnan tudta volna a tettes? – vetette közbe Barna. A pincérnek az volt a véleménye, hogy az ilyen vakmerő tolvajok rendszerint biztos tippre mennek. Napközben élénk figyelemmel mászkálnak a víkendtelepen, a parton és figyelik az embereket, ki hova megy, melyik kabinban lakhat és milyen értékei lehetnek.

– Az ilyenek állandóan szaglásznak, felmérik a lehetőségeket. Naponta látom, hogy sokszor nálunk is milyen gyanús pofák tétlenkednek esténként – mondta. – Nincs semmilyen értékes dolgom, amiért bárkinek is érdemes lenne egy ilyen rablótámadást kockáztatni – vélte a lány. A víkendtelepen már csend volt. Kabinjuk előtt Széles Feri elköszönt tőlük. Virág Ágnesben ekkor ismét gyökeret vert az a rettenetes félelem, amelyet a meglepetésszerű támadásnál érzett. Keze annyira remegett, hogy alig bírta kulcsát a zárba tenni. Fogalma sem volt róla, hogyan tudja majd az éjszakát eltölteni. Barna Péter mindezt látta. Kérte a lányt, ne értse félre, de az éjjelt töltse nála, ő majd behozza magának a nyugágyat. A lány tétovázott, majd azt mondta: – Ha valami baj támadna, átkocogok a falon. A fiatalember még le sem vetkőzött, máris kopogtattak ajtaján. A küszöbön a lány állt, kezében párnával, takaróval. – Itt maradok magánál, illetve nálad... Nem bírom az egyedüllétet odaát, legalábbis ma nem – rebbent nyugtalanul a szeme. Barna kiment, míg a lány levetkőzött és ágyba bújt. A fiatalember a sötétben melegítőt húzott, a nyugágyba feküdt és becsavarozódott a pokrócba. Mélyen hallgattak aztán, egymás lélegzetvételét figyelve. Virág Ágnes moccant egyet az ágyban.

– Reggel szóljál minél korábban. Nem akarom, hogy a többiek észrevegyenek, amikor kimegyek tőled – suttogta. – Csak aludjál nyugodtan. A lány később ismét megszólalt: – Nem tudom, miért éppen az én kabinomat szemelte ki? – Biztos valami oka volt erre, vagy vaktában tette – felelte Barna félhangosan. – Ne beszélj hangosan – mondta fojtottan a lány. – Itt minden szó áthallatszik... Különben ez motoszkál most bennem. Ez! Miért hozzám és mi okból?... A retikülöm majd kiszúrta a szemét, mégsem nyúlt bele, ellenben szétdobálta az ágyneműt... Ez valamit kereshetett, csak tudnám, hogy mit? 4. Barna Péter, fürdőruhára vetkőzve, a pincér társaságában heverészett a stégen. Ebéd után voltak. Szellő sem mozdult, erősen tűzött a nap. Virág Ágnes a kabinjában maradt. Széles Ferenc a lány állapota felől érdeklődött. – A tegnapiak, természetesen, alaposan megviselték. Bár ő ezt igyekszik leplezni, látom rajta, hogy ideges – mondta a fiatalember. – Ha a szülők megtudják, azok is megrémülnek majd és lehet, hogy hazaviszik... Ez volna a legjobb megoldás. Az otthoni környezet talán jobban megnyugtatná. – Lehet – felelte kelletlenül Barna. A pincér cigarettára gyújtott.

– Még hajnalban is gondolkoztam a történteken. Azzal, hogy Ágika megharapta támadójának a kezét, talán lehetne valamit kezdeni – mondta. – Mi nyomozzunk? – Nem azt mondtam – szívott mélyet cigarettájából a fiatal férfi –, csak járjanak nyitott szemmel... A nyomozás a rendőrség feladata, azonban nem ártana, ha maguk is jobban körülnéznének itt a Rómain. – Mire céloz ezzel? – Nézze!... Az vitathatatlan, hogy a tolvaj ismerte a Kócsagban a körülményeket, esetleg szemtanúja volt annak, amikor maguk az este átjöttek a Három Matrózba... Egyszóval kileste az alkalmat. Ennek alapján joggal gondolhatok arra: ha akkor este itt volt, most is itt van valahol a Rómain. Fürdik, mászkál és talán keresi az újabb alkalmat más helyen a tolvajlásra. Az ilyen fickót egy kudarc nem tántorítja el a szándékától. Feltehetően a rendőrség is nagyobb lelkesedéssel kezelné az ügyet, ha maguk tudnának valakit konkrétan gyanúsítani. Barna Péter merően nézte a túlsó partot. – Tehát arra céloz, hogy keressünk egy bekötött kezű férfit, vagy legalábbis figyeljük, kinek van harapásra utaló nyom a csuklóján? – kérdezte. – Nagyjából erre gondoltam... Ugyanis azon kaptam magam, hogy akaratlanul is fürkészem az embereket, nézem a kezüket. – Csak egy ilyen nyomon elindulni teljesen reménytelen dolog. – Lehet... Rácz Pali bácsi is ezt mondta.

A fiatalember felkapta a fejét: – Ő honnan tudja, hiszen Ági nem közölte vele, hogy megharapta támadója kezét. – Tőlem – pislogott a pincér –, ugyanis reggel hoszszan beszélgettem vele a tegnap történtekről. – Szükségtelen volt ezt említeni. Széles Ferenc megrökönyödött: – Miért? – Mert Áginak nem kellemes dolog, hogy miközben ő minden idegszálával azon van, hogy elfeledje a történteket és túltegye magát a dolgokon, az emberek továbbra is ezen problémázzanak. – A rendőrség úgyis... A fiatalember közbevágott: – Ági nem tesz feljelentést. – Nem?... És miért? – Úgy véli, nincs semmi remény a tolvaj kézrekerítésére és csak felesleges időtöltést okozna magának, ha értesítené a rendőrséget... Panaszfelvétel, kikérdezés. Nem beszélve a későbbi zaklatásokról – felelte Barna. Szélesnek az volt a véleménye, hogy függetlenül a várható eredménytől, bejelentést kellene tenni. Azt ugyanis soha nem tudni, hogy ennek milyen hasznát veszik és nem felesleges dolog, ha a rendőrség is tudomást szerez az ismeretlen tolvaj garázdálkodásáról. Nagyban vitatkoztak ezen, miközben a kövér Keller lépett a stégre, szemet bántó melegítőjében. – Ez igen!... Napfürdőzés, trécselés! – mondta harsányan.

A pincér fektében megfordult, hunyorogva nézett az érkezőre. – Ilyen hamar befejezte ma a munkát a városban? – tudakolta. Az ügyvéd vigyorgott: – Sem tárgyalás, sem kuncsaft, Ferikém... Erre meglógtam, mivel unom a tétlenséget és majd csak este ugrom be a munkaközösségbe. – Mi lesz a szokott kártyapartival? – Semmi. Ma szünnapot tartunk, hadd pihenjenek a lapok – felelte Keller. Eloldotta csónakját a stégtől és beszállt. A motor nehezen indult, sokáig bíbelődött vele. Miután elhelyezkedett a csónakban, barátságosan intett és elpöfögött lefelé a folyón, a Margitsziget irányába. Széles megmártotta csuklóját a vízben és azt mondta: – Úgy látszik, ma mindenkinek munkaundora van. A parton Kovács Peti bukkant fel. Ingben, farmernadrágban volt, s a Kócsag felé lépkedett. Barna Péter, amint észrevette, felült s a nyakát nyújtogatta: – Nézze csak! – Mit? – kérdezte a pincér és ő is felegyenesedett. – Azt a micsodát! A széles vállú férfi jobb csuklóján vékony fehér kötés virított. A látvány csupán villanásnyi ideig tartott, mert máris befordult a víkendtelep kapuján és eltűnt a szemük elől. Hosszan bámultak egymásra.

– Nem azt mondtam magának, hogy most egyszerre mindenkit gyanúsítson – fintorgott Széles Ferenc. – De neki is be van kötve a keze. – Az igaz... – Hát akkor? A pincér gyors egymásutánban szippantott néhányat cigarettájából és a csikket messzire pöckölte a vízbe. – Azt nem mondom, hogy Petit gyanúsítsa. Nem! Azt azonban, igen, hogy ha ilyen sérült férfival találkozik, szimatoljon utána... Miképpen sérült meg? Mikor és hol? A körülményekre fektesse a hangsúlyt. Persze, nem egyenesen tőle kell mindezt megtudni, hanem a környezetétől, abban az üdülőben, amelyikben tanyázik – mondta. Barna Péter nevetett: – Lefogadom, hogy maga szerfölött imádja a detektívregényeket. – Talált... – Mit olvasott utoljára? – "Maigret és a lusta betörő" – felelte rezignáltan a fiatal férfi. – Georges Simenon! Izgalom minden mennyiségben, elejétől a végéig. Széles felemelte az ujját. – És fantázia!... Erről ne feledkezzen meg – mondta. – Érdekes – jegyezte meg a fiatalember. – Talán olvasta? – Igen. Ott is álkulccsal hatolt be a tettes és itt is... A különbség csak annyit, hogy a könyvben a betörőt a tettenérés pillanatában megölték.

A pincér hallgatott, majd hanyatt dőlt és a napnak fordította arcát. Beszélgetésük elakadt, csak közömbös témákról váltottak félszavakat. Barna Péter minduntalan a karóráját leste, mert Virág Ágnes megígérte, hogy négy óra tájban abbahagyja a tanulást. Eközben parázs vita támadt a csónakmesteri lakásban. Kovács Peti sápadtan állt a szoba közepén, s csak ajkának remegése árulta el visszafojtott indulatát. – Te hülye! Te állat – szidta fojtott hangon Rácz Pál a fiút. – Tisztára megőrültél?... Talán azt akarod, hogy kitörjön a nyakunk? – Miért törne ki? – Még kérdezed? – Tehát csak ennyit akartál velem közölni? A szikár férfi nem válaszolt azonnal. Előbb az ablakhoz lépett, fejét félrebillentve óvatosan kilesett a függöny résén. Senki sem volt az épület közelében, aki esetleg meghallhatta volna a csukott ajtajú lakásból kiszűrődő párbeszédüket. – Ez neked nem elég? – fordult a fiú felé. – Nem! – csattant fel az. – Azt sem tudom, miről van szó... – Csend – mordult fel összeszorított fogakkal Rácz –, ne ordibálj itt. – Egyszerűen felhívsz – folytatta mérsékelt hangon a fiú –, hogy azonnal jöjjek ide, aztán meg nekem esel... Azt hiszed, csak úgy elrohangálhatok a melóból? – Ne add a hülyét, hogy nem tudsz semmiről... – Jó! Nem adom a hülyét, de legalább nyekeregd el, hogy mit akarsz.

Rácz közelebb lépett és a fiú arcába bámult: – Mi a fenét kerestél ismét a lány kabinjában? Minek mentél egyáltalán be hozzá? Ki mondta neked, hogy megint kutasd át a kabinját? Ki?... Önállóskodsz! Vigyázz, mert könnyen ráfizethetsz erre. – A múltkor... – Az teljesen más volt – vetette közbe a férfi. – Akkor én mondtam neked, hogy így cselekedj. Nem kerültél veszélybe, mert gondoskodtam róla, hogy zavartalan legyen az utad és senki se vegye észre a történteket. – Meghallgatsz engem is? – Tessék – lépett hátrább a szikár férfi. – A múltkor megtettem, amit kértél, átkutattam a kabint... De most semmiről sem tudok, nem voltam bent a lánynál és különben is, minek mentem volna be? – Te állat, felismertek... – sziszegte Rácz. A fiú arcára kiült a rémület. – Hiszen azt mondtad akkor, hogy senki sem látott. Egy lélek sem volt az udvaron – mondta. – Akkor valóban nem láttak, de most igen. – Milyen "mostról" beszélsz te? – A tegnap esti működésedről... Annyit megjegyeztek rólad, hogy fiatal vagy, mert gyorsan futottál. Kovács Peti rémületét düh váltotta fel. – Te meghibbantál? – kérdezte. A csónakmesternek sárga fény villant ép szemében, s a keze ökölbe rándult. – Figyelmeztettelek már, hogy ne add a hülyét – mondta fenyegetően – és óva intelek attól, hogy engem átverj... Hol a kép?

– Itt nincs szó semmiféle átverésről. A képet pedig nem tudom előadni, mert nem találtam meg... Láttad, hogy üres kézzel jöttem ki a kabinból! – Igaz, akkor nem találtad meg, de most igen... Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nincs a kabinban. Megtaláltad, csak nem hoztad el. Most mentél vissza érte... Tehát hol a kép? – Mit tudom én, hogy hol a kép – fakadt ki a fiú. Lerogyott a rekamiéra és megtörölte verejtéktől nedves homlokát. – A lánynál nem volt... Te még most is azt hiszed, hogy én kutattam át ismét a kabint? Ebből ki kell hogy ábrándítsalak. A képet nem találtam meg, ezt te is nagyon jól tudod... És honnan veszed, hogy ismét én jártam a lánynál? Honnan? Miért akarnám kitörni mindkettőnk nyakát?... Sőt, azt is tudod, hogy akkor sem vállaltam szívesen ezt a kutatást, mert nem vagyok betörő. A szikár férfi ismét kilesett az ablakon. – A tények mást mondanak – felelte. – Miféle tények? – Áruld el nekem, hogy hol sérült meg a csuklód? – Tudod nagyon jól, hogy milyen körülmények között nyomtam meg a kocsim elejét. Azt bütyköltem tegnap és sikerült is a lemezről valamennyire eltüntetni a horpadást, csupán át kell majd festenem. Rácz Pál hitetlenkedett. – Szóval nem a lány harapta meg a kezedet? – kérdezte. – Lááány?

– Ne bámulj mint borjú az új kapura – dörrent a férfi. – A lány ugyanis az este megharapta támadóját, éppen a csuklóját, tehát ott, ahol te bekötötted. – Elmondanád végre összefüggően, hogy mi történt az este? Rácz arcán látszott, hogy nem hiszi egy szavát sem a fiúnak, de azért töviről hegyire elmesélte a Kócsagban történteket. Amint befejezte, a fiú szótlanul lecsavarta csuklójáról a kötést. – Vess egy pillantást rá – tolta kezét a férfi orra alá. – Tessék, bámuld meg alaposan. A csónakmester árgus szemmel nézte a karcolt vonalú sebet. – Ez neked harapás nyoma? – kérdezte a fiú. Amaz hallgatott, majd fáradtan helyet foglalt az egyik széken és tehetetlenül ejtette ölébe karját. Csak nagy sokára törte meg a csendet: – Akkor ki lehetett? Kovács Peti nyugtalanul fészkelődött a rekamién. – Mindez talán véletlenül történt – mondta. – Valami kis tolvaj tévedhetett be, kiszemelte a lezárt kabint. Az alkalom megfelelőnek bizonyult, ezért cselekedett. Pechje volt, mert a lány visszatért és rajtakapta. – Ez lehetetlen... – Már miért volna az? Előfordultak már lopások kabinokból. Emlékezz, hogy tavalyelőtt leleplezték azt a pofát is, aki egy botra tűzött horoggal halászta ki a ruhaneműeket éjszakánként, az ablakokon át... Magad mesélted, hogy milyen ismerősnek tűnt a képe és feltehetően a Kócsagban is megfordulhatott terepszemlét tartani...

Hátha kiszabadult már azóta és most újból itt vadászik – vélekedett a fiú. Rácz a fejét rázta: – Ilyen fatális véletlenek nincsenek. – Persze, te ezt tudod. – Igen, tudom – felelte ingerülten a csónakmester. – Ugyanis ez a tolvaj a legalaposabban felkészült tettének végrehajtására. Tudta, hogy mit keressen... A pénz nem érdekelte, hozzá sem nyúlt a táskához. Milyen tolvaj lehetett ez? Milyen?... Ráadásul éppen úgy ment be, mint... A fiú közbevágott: – Tedd csak nyugodtan hozzá: úgy, mint én... – Igen, pontosan így történhetett. Kileste a lányt és az alkalmat kihasználva besurrant a kabinba... Sejtheted, hogy megvizsgáltam alaposan a zárat. Semmi karcolás, semmi rongálódás rajta! Olyan tökéletesen nyitott, mintha legalábbis az eredeti kulcsot használta volna, holott az a lánynál volt. – És hol a másik kulcs? A férfi bambán nézett. – Milyen másik? – kérdezte. – Hát, amelyiket én használtam... Tőled kaptam, s azt mondtad, tökéletes másolat. Valóban az is volt, mert az első fordulatra nyitotta a zárat... Az eset után nyomban visszaadtam neked. Rácz Pál felkászálódott, kivette a szekrényfiókból a kérdéses kulcsot és az asztalra dobta. – Tessék, itt van.

– Akkor én hogyan mehettem volna most be a kabinba, ha nálad a kulcs? Amaz legyintett. – Megjegyezhetted és másolatot készíthettél róla, hiszen ez egyszerű simazáras kulcs – mondta. – Te viszont még ezt a fáradságot is megspóroltad magadnak. – Mit akarsz ezzel mondani? – rándult fel a szikár férfi szemöldöke. – Különösebbet nem. Csupán annyit, hogy legjobb védekezés a támadás. – Gyanúsítgatásokkal semmire sem megyünk. A fiú kesernyésen mosolygott. – Végre kezded belátni – mondta. Halkan sustorogtak, a történteket latolgatták. Később a fiú is kezdte hinni, hogy a rendkívüli esemény összes mozzanata pontosan egybevág azzal a kutatással, amelyet ő végzett napokkal előbb a lány kabinjában. Tehát ezek szerint nemcsak ő, hanem mások is a képet kereshették. De vajon kik lehetnek azok, akiknek erről tudomásuk volt, az elhunyt Ily Józsefen és rajtuk kívül? Ki tudhatta, hogy a nylontasakban gondosan becsavarva egy kép rejtőzik, amelyet maga Ily adott át Virág Ágnesnak megőrzésre, hetekkel a halála előtt. Talán a lány is tudott a képről? Lehet, hogy kibontotta a csomagot és látta a festményt? De ebben az esetben nincs szükség önrablásra, hiszen egyszerűen eldugja és megtartja magának. Kovács Peti váratlanul kifakadt:

– Különben elegem volt már az egészből. Torkig vagyok mindennel és elhatároztam, hogy veszem a kalapom, kiszállok a buliból. – Mit csinálsz? – esett le az álla Rácznak. A fiú a mozdulatlan üvegszembe nézett, amelyen megcsillantak a szobába bevetődő napsugarak és megborzongott. – Abbahagyom az egészet – ismételte meg. – Tehát félre akarsz állni? – Igen. A férfi megértően bólogatott egypárat, majd hirtelen a rekamiéra penderült és megragadta a fiú mellén az inget: – Te azt hiszed, hogy ez egy futballcsapat?... Egyszerűen bejelented, hogy nem játszol tovább, aztán mosod kezedet... Pénzt kaptál! Súlyos ezreseket, alig másfél év alatt. Kocsit vettél magadnak és lébecolsz. Most hirtelen azzal állsz elő, hogy meguntad a játékot. Azt hiszed, hogy ez játék? A széles vállú fiú kiegyenesedett ültéből, egy mozdulattal félretolta útjából a férfi kezét. – A pénzért megkaptátok, amit kértetek – felelte csendesen. – Amióta Ily Józsi bácsival megállapodtam, minden egyes térképet eljuttattam hozzá, amelyik az intézetben keresztülment a kezemen. A fénymásolóhoz saját kulcsom van, könnyűszerrel megszerezhettem őket... A kocsivétel sem az én ötletem volt. Te is nagyon jól tudod, hogy ezt ő szorgalmazta. És miért?... Mert nyáron mindig fuvaroznom kellett őt a hegyekbe, aztán otthagyott az országúton és órákat vártam rá, amíg meg

nem jelent a dugig tömött hátizsákkal... Én csempésztem ki a részére a könnyűbúvár-szakkör raktárából hátizsákban a szükséges szerelést. Hogy ez miért kellett neki az erdőben, az ő dolga volt. Soha nem kérdeztem tőle. Azt is elintéztem neki, hogy felvegyék a szakkörbe, ahol megtanulta a víz alatti úszás alapjait és a búváröltözék helyes viselését... Ennek oka sem érdekelt. De ti soha nem törődtetek azzal, hogy mi történik, ha netán észreveszik az intézetnél azokkal a térképekkel történő machinálásomat, amelyekről mindenki tudja, hogy a honvédségnek készülnek. Mit gondolsz, én nem vagyok azzal tisztában, hogy mit csinálok?... De többről nem volt szó. Rácz Pál gyűlölettel nézett a fiúra. – Te marha, ha te megfázol, én is lebukom. Éppen ezért engem is érdekel, hogy mi történik veled. – Ez a legjobb alkalom, hogy az egészet abbahagyjam. A főnök halott, s ezzel véget ért a tevékenységem. – Te csak azt hiszed. – Hogyhogy hiszem? – fortyant fel Kovács Peti. – Meghalt, ez tény! Mit gondolsz, azon a napon mennyit vártam rá a megbeszélt helyen? Több mint öt órát, tehát majdnem éjfélig, miközben állandóan azon járt az eszem, valahol lebukott és engem is elfognak... Beindítottam a kocsit, elmentem, majd újból visszatértem az elágazáshoz. Falból még defektet is szereltem, nehogy valakinek feltűnjön a hosszú várakozás. De mindhiába tettem, nem jött. Ekkor haza hajtottam... Te sem tudtad, hogy mi történhetett, csak napokkal később közölted, hogy elütötte őt egy gépkocsi! De kérdem tőled: hol

ütötték el? Hol? Talán az erdőben?... És miképpen kerülhetett több mint száz kilométerrel odább a megbeszélt helytől. Hogyan ment odáig, miközben én a szokott helyen vártam rá? Ez nem tetszik nekem és ez is arra ösztökél, lépjek ki a buliból, hagyjam abba az egészet. – Csak ringasd magad, hogy mi sem könnyebb ennél – mondta vészjóslóan Rácz Pál. – Megértenéd végre már, hogy a főnök halott? – Te csak azt hiszed. Kovács Peti gúnyosan mondta: – Még csak az hiányzik, hogy azt állítsad: te vagy az atyaúristen és egy boldog pillanatodban feltámasztottad őt. Talán lessem az ajtót, mert minden pillanatban beléphet? A férfi csontos arca félelmet tükrözött. – Nem ő volt a főnök – mormolta. – Ezt te honnan tudod? – hökkent meg a fiú. – Hiszen mindig ő határozta meg, mit tegyek. Azt is neki köszönhetem, hogy most nyakig benne vagyok ebben a buliban. – A balesetet követő napon új utasításokat kaptam. A rejtjeles írás pontosan ugyanaz volt, amelyet ő is ismert... Tehát más vette a kezébe a dolgokat éspedig az, akivel ő korábban tartotta a kapcsolatot. – Ki az? A csónakmester fura pillantást vetett. – Nem tudom... De azt állítom: mindennel teljesen tisztában van, még a legapróbb körülményeket is ismeri. Ezt tükrözi az utasítása is... Ez a többi között azt is tar-

talmazza, hogy a jövőben tőlem kapod majd meg a feladatokat – mondta. – Torkig vagyok a ti feladatotokkal – sújtott öklével a levegőbe Kovács Peti. – Különben is, minek ez a nagy felhajtás egy vacak festmény miatt? – Ez nem rám tartozik. – De engem érdekel és jogom van ezt megkérdezni. – Te csak ne kérkedj a jogaiddal... Itt nincs semmiféle jogod. Végrehajtod az utasításokat és befogod a pofádat. Az egész dolog ennyi. A fiú a fogát csikorgatta: – Az még hagyján, hogy térképeket adok át nektek... Az is, hogy a kocsimmal Józsi bácsit fuvaroztam rendszeresen fel a hegyek közé és nem érdekelt, hogy miket hozott onnan. Csináltam a dolgomat zokszó nélkül, s engem sem ő, sem te ez ideig még nem hallottál okvetetlenkedni, húzódzkodni. Azonban most már más vágányon haladunk és ott tartok, hogy mások kabinjában turkálok, kutatok. Ehhez viszont már jogomban áll kérdéseket feltenni akár neked, akár annak a főnöknek, akivel levelezgetel vagy magának az atyaúristennek... Vajon miért nem kéritek el Virág Ágnestől azt a csomagot, amelyben feltételezéstek szerint az a bizonyos festmény van? Miért kell titokban ellopni, hiszen úgyis észreveszi az eltűnését. – Elkérniii? – Igen, elkérni! Te ezen csodálkozol?... Pedig a világ legegyszerűbb dolga az lenne, ha elkérnétek tőle. – Egy olyan csomagot, amit nem mi, hanem Ily adott át neki megőrzésre?

– Igen. – És ki kérje el tőle, te hülye? – Te magad. A csónakmesternek kikerekedett az ép szeme. – Ééén? – hápogott. – Vagy az új főnök!... Ez teljesen kockázatmentes lenne, mert neked mint gondnoknak jogodban áll mások cuccát visszakérni, főként, ha az illető elhalálozott. Ebben az esetben arra hivatkozhatsz, hogy Ily kabinjában az illetékesek leltározni fognak és téged bíztak meg azzal, hogy összeszedd a megboldogult ingóságait, értékeit, amelyeket itt a telepen tartott. Ezzel... Rácz Pál egy intéssel félbeszakította a magyarázatot: – Elég!... A főnök tudja, miért kell ezt az utat választanunk. Te meg hülyeségeket beszélsz, mert ha ezt tennénk, amit mondasz, akaratlanul is elárulnánk, hogy tudunk a csomag létezéséről és megőrzésre való átadásáról. Ez előbb vagy utóbb szöget ütne a lány fejébe... Azt tanácsolom neked, hogy ne foglalkozz a dolgokkal, mert ez nem a te feladatod... Különben a főnök jelezte, hogy a hét végén megkapod a konkrét utasítást és átveszed azt, amit eddig Ily József csinált. A fiú, mintha villanyáram ütötte volna meg, felpattant a rekamiéról. – A kirándulásokra gondolsz? – kérdezte. – Igen, azokra. – Ez képtelenség! – Már miért lenne az?... Ilynek sem volt ez lehetetlen feladat és tökéletesen végrehajtotta.

– De hát azt sem tudom, hová is kell mennem, mit csinálok majd... Soha nem néztem bele a dugig tömött hátizsákba, azt sem sejtem, mit hozok onnan. – Idejében megtudsz majd mindent – mondta Rácz. – Pontos utasítást kapsz és ennek alapján játszi könnyedséggel elvégzed a dolgod. – A búváröltözék is kell? – Gondolom, igen! Ily is csak ennek a segítségével dolgozott. A fiú a szája szélét harapdálta. Mindez nem volt ínyére. Hosszú magyarázatba fogott, hogy milyen kockázatos vállalkozás észrevétlenül kicsempészni a szakkör raktárából a búváröltözéket. A hiányt ugyanis könnyen felfedezhetik, mégha egy napról van is szó és akkor nincs semmiféle magyarázatra lehetőség. Egy ilyen eset mindenképpen gyanút keltene és a bajok lavináját zúdíthatja a nyakukba. A csónakmestert mindez nem rémítette meg. – Vasárnap senki sem megy a raktárba, így nem hiányolhatják a szerelést... Ha netán mégis észrevennék, te nem tudsz majd semmiről. Nem mások orra előtt hozod ki onnan, miért gyanúsítanának éppen téged? – mondta. – Mert a méret alapján rám illik. – Na és aztán. – Feltételezhetik, hogy én vittem el. A szikár férfi mérges lett: – Hagyd már a fenébe ezt a feltételezgetést... Tisztára meghülyítesz a találgatásaiddal. Nem volt semmi baj ez ideig és ezután sem lesz. Vigyázunk mindenre úgy, mint eddig. A cuccot késő este hozd át az irodába, vasárnap

reggel pedig korán indulsz. Este aztán már helyére kerül az öltözék. Elhallgattak, mert személygépkocsi fékezett a parti sétányon. Egy Moszkvics volt. Fiatal, teltkarcsú, szőke nő kászálódott ki belőle. Rácz Pál kilesett a függöny résén. – Hát ez még mit akar itt? – csodálkozott és szitkot morzsolt szét a fogai között. – Ki az? – lépett kíváncsian az ablakhoz a fiú. – Pekárné... Anna! Ily József szeretőjének a felbukkanása teljesen megbénította őket. Csak álltak és bámultak kifelé a lakásból. Közben a nő valamit mondott a gépkocsit vezető idősebb férfinak, mire az elhajtott. – Ki ez a manusz? – tudakolta a fiú. A csónakmester ingerülten rántotta fel a vállát: – Mit tudom én? Biztosan az új szeretője. Vajon mit akarhat? Te maradj itt, én kipuhatolom a szándékát. A szőke nő táskáját lóbálva lépett be a Kócsag kapuján. Mögötte Keller jött, a pincér és Barna Péter társaságában. Az ügyvéd vidáman trécselt a két fiatalemberrel, akik a nőt méregették hátulról. Rácz Pál Pekárné elé sietett. – Tessék, mit parancsol nálunk? – fogadta köszönés nélkül. – Üdvözlöm, Pali bácsi... Miért ez a nagy változás? – Miféle változás? – dörmögte kelletlenül a csónakmester. – Még csak nem is köszön nekem és ráadásul olyan morc képet vág, mintha megbántottam volna.

A szikár férfi nyelt egyet és erőltetetten vigyorgott: – Megbocsásson, de nagyon régen volt már nálunk... Mióta Ily úrral összevesztek, nem is láttam magát. – Pali bácsi tévedésben van! Mi soha nem vesztünk össze szegény Józsival. Csak azért nem jártam a Rómaira az utóbbi időben mert nem értem rá. Inkább ő jött be a városba hozzám. Keller lépett oda és szívélyesen üdvözölte a nőt. Pekár Gyulánén a gyász legkisebb jelét sem lehetett felfedezni. Élénk színű, divatos ruhában volt és viselkedése is a gondtalan vidámságot árasztotta. – Kerestem magát a temetésen – fordult a csónakmesterhez. – De nem jött el.... Pedig előzőleg esküdni mertem volna, hogy találkozunk, hiszen magukat nagyon régi ismeretség kötötte össze Józsival. – Barátság! – helyesbített az ügyvéd. – Bizony az... Mi, a régi Kócsag-lakók mind a barátai voltunk megboldogult társunknak. – Lám, Keller úr részt vett a temetésen – mondta a nő. Az ügyvéd neheztelőn nézett a csónakmesterre. – Nem is tudom, maga miért nem volt ott, Pali – csóválta a fejét. Rácz zavartan toporgott, majd azzal mentegetődzött, hogy a temetés napján igen sok dolga volt és még órákra sem hagyhatta őrizetlenül a telepet. Pekár Gyuláné rátért jövetele céljára: – Maradt itt egy kevéske holmim a kabinban. Ezek, természetesen, személyes ingóságaim. Elviszem őket. A szikár férfi sajnálkozva tárta szét a kezét.

– Sajnos, hiába fáradt ki – közölte. – Miért? – A kabin zárva van. – Majd kinyitjuk. – Nincs hozzá kulcsom, az eredeti pedig Ily Józsefnél volt és nem tudom, most hol van... Valószínűleg hivatalos személyek előtt kell majd az ajtót felfeszítenem leltározás és kiürítés céljából. A szőke nő arca meg sem rezdült: – Szükségtelen az ilyenfajta erőfeszítés, mert kulcsom van a kabinhoz, amelyet itthagyok magánál, ha összeszedtem a holmimat. – Kulcsa van? – képedt el Rácz Pál. – Mit csodálkozik ezen? – mosolygott Pekárné. Villámgyors mozdulattal egy karikán lógó kulcsot vett elő a retiküljéből és meglóbálta a férfi orra előtt. – Mindig is kulcsom volt a kabinhoz. Józsitól kaptam még régen, hogy akkor is bemehessek, ha netán ő nincs éppen akkor itt. – Ez teljesen szabálytalan volt. – Miért lett volna szabálytalan? – Csak a tulajdonos rendelkezhet kulccsal, más nem. Ez a rendelet mindenkire vonatkozik. Nem lett volna szabad Ilynek idegen gondjaira bízni a kulcsot. – Én nem vagyok idegen – csattant fel a nő. – Ezt maga nagyon jól tudja. A rendelet pedig nem érdekel. Elviszem a holmimat, amihez tulajdonképpen jogom van, a kulcsot pedig átadom magának csináljon vele, amit akar.

A csónakmester nem tudta leplezni feltolakodó mérgét arcát eltorzította a düh. – Mindenesetre a válogatásnál magam is jelen leszek a kabinban. Különben a kötelességem is – mondta. – Ehhez semmi köze – vágta rá Pekárné. – Vagy talán feltételezi, hogy szükségem van férfiruhaneműkre is? Keller közbeszólt: – Annusnak igaza van, Pali... Hagyja őt, vigye el nyugodtan a holmiját. Rácz tétovázott. – Majd én segítek Annusnak – folytatta az ügyvéd és együttérzőn átkarolta a nő vállát. – Menjünk, kár a felesleges vitáért, veszekedésért. – Köszönöm a segítséget, ügyvéd úr, de magam is megtalálom a holmimat. – Ahogy gondolja – hajolt meg udvariasan Keller. Távolabb Virág Ágnes beszélgetett Szélessel és Barna Péterrel. Mindhárman jól hallották a vitát, így akaratlanul tanúi lehettek a történteknek. Pekárné bosszúsan ment el mellettük, fejét megbiccentette a lány felé. Egyenesen Ily kabinjához ment, bedugta a kulcsot a zárba, aztán eltűnt az ajtó mögött. Kovács Peti az ablaknál állt, amikor Rácz Pál visszatért a lakásba. – Na, mi történt? – kérdezte. A férfi vaskosat káromkodott. – Kulcsa van a kabinhoz! – sziszegte gyűlölködve. – Miért jött ki? Rácz szóról szóra elismételte a lefolyt beszélgetést.

– Ezen kár idegeskedned – legyintett a fiú. – Hiszen már alaposan átnézted a kabint és nem találtál semmit, ami minket érdekelt volna. – Előfordulhat ott valami rejtekhely és a nő tudja ezt. – Ha rejtekhely lett volna, arra te is rábukkansz. A csónakmester hosszan töprengett. – Még az ágydeszkát is átkopogtattam – dünnyögte –, de soha nem lehet tudni... Te azt hiszed – fordult a fiúhoz –, hogy ez a cafka a saját holmijáért érkezett? – Ez talán hihetetlen? – És ha ő is tud a képről és azért érkezett, hogy megkeresse?... Akkor mi van? Kovács Peti elhúzta a száját. – Akkor tartod a hátad, mert te kutattad át elsőnek a kabint és nem találtál semmit sem – mondta közömbösen. – Még csak az hiányzik, hogy az orrunk előtt vigye el – törölte meg zsebkendőjével a homlokát a szikár férfi. A fiú Ily József kabinjának a kulcsán problémázott: – Biztonsági záras, amelyhez eredetileg két kulcsot adnak. Egyik kulcs tehát a szeretőnél volt. – Fenomenális következtetés! Ezt én is tudtam, mivel a pofámhoz dugta. – De a másik! – Miféle másik? – bámult a csónakmester. – Amivel te bementél a kabinba... , – Az természetesen nálam van, jó helyen... Idegen kézbe nem kerülhet. – Értem – bólintott gondolataiba mélyedve a fiú.

Rácz hirtelen ötlettől vezérelve cselekvésre szánta el magát. Feltételezte: Pekárnét valahol a közelben megvárja az a férfi, aki kihozta őt személygépkocsijával. Utasította Kovács Petit, hogy azonnal fürkéssze át a környéket, s míg a nő a kabinban matat, keresse meg a várakozó kocsit. Ha Pekárné dolga végeztével csomagjaival beszáll a kocsiba, kövesse őket. Meg kell tudniuk, hová megy és ki az a férfi, aki a személygépkocsit vezeti. – Mindezt még melegében igyekszem a főnökkel tudatni. Ő majd válaszol, hogy a továbbiakban mit cselekedjünk... Te meg légy óvatos, nehogy észrevegyenek, hogy a nyomukban vagy – intette körültekintésre a fiút. – Egyet árulj el nekem! – Mit akarsz? Kovács Peti gyanakvó tekintetet vetett a férfira. – Azt a kulcsot honnan szerezted, amivel kinyitottad Józsi bácsi kabinját? – Megint olyanon pörögsz, ami nem a te dolgod. Megmondhatom: a főnöktől kaptam. Ő mellékelte az utasításához – felelte gyanútlanul. A fiú mozdulatlanul állt. – Menj már, siess, mert a cafka mindjárt kibújhat a kabinból – sürgette a csónakmester. – Most mi a fene bajod támadt megint?... Hallod? – Semmi! – rezzent össze amaz. – Egyáltalán semmi! Csak az a furcsa előttem, hogy az is eredeti kulcs volt... Eredeti! Érted? – mondta, aztán választ sem várva kilépett az ajtón. Rácz sóbálvánnyá váltan nézett utána.

5. Késő este volt. A város kezdte levetni színes fénypalástját. Sorra kihunytak az üzletek neonjai, a reklámtáblák villódzó betűi, s csak az utcai lámpák szórták továbbra is változatlan hévvel fényüket a mindjobban gyérülő forgalmú úttestekre. A kihalt Margitszigeten egy fekete Mercedes haladt végig, majd felhajtott az Árpád-hidra. Kisvártatva a Flórián téren fékezett. A járdáról fiatal, markáns arcú férfi lépett a kocsihoz, gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót és beszállt a vezető mellé. – Ezredes elvtárs, Hód jelentkezem – mormogta az érkező. Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője nyomban indított. – Keresünk megfelelő helyet a beszélgetésre – mondta. Percek múltán egy elhagyatott utcában kötöttek ki. A környék csendesnek ígérkezett, még csak késői járókelő sem tűnt fel. Az ezredes leállította a gépkocsi motorját és kikapcsolta a világítást. – No, miként alakulnak a dolgok? – fordult a fiatalemberhez. – Jelentem, hívatlan látogató járt tegnap este a Kócsagban... Egy betörő! – Betörő? – csodálkozott az ezredes. – Éppen az egyik kabinban matatott, amikor megzavarták és sikerült elmenekülnie.

– Csak nem Ily kuckójára volt kíváncsi? Hód a fejét rázta. – A lányét választotta ki... Persze, jó előre kileshette az alkalmat. – Ez az a Virág Ágnes, akiről már beszélgettünk? – Igen. Az ezredes beidegzett mozdulattal elővette cigarettáját. A fiatalembert is kínálta, de az engedélyt kért, hogy a sajátjából gyújtson rá. – Mondja el részletesen a történteket – fújta ki a füstöt az elhárítófőnök. Hód igyekezett tömören összefoglalni a rendkívüli eseményt. Csak a tényeket említette. Úgy vélekedett, ráér véleményét később is kifejteni. Bana ezredes közbeszólás nélkül hallgatta végig a beszámolót, töprengve szívta cigarettáját. Hirtelenjében nem tudta, hová is sorolja a betörő felbukkanását, kudarcba fulladt tevékenységét. Kezelje talán véletlennek, mert az nem függ össze egyetlen laza szállal sem, amelyet a kezükben tartanak és zárja ki a további okfejtések köréből? Vagy pedig vegye számításba olyan ismeretlen mozaikként, amely a későbbiekben hozzájárulhat más tények kiegészítéséhez és majd beilleszkedik valamelyik láncszembe? – Én is tartogatok a maga számára egy meglepetést, új fejtörést – szólalt meg kisvártatva. – A baleset nyomán keletkezett aktából lemaradt egy kiegészítő jegyzőkönyv. Csak most kaptam kézhez. Ennek megfejtése is van olyan elgondolkodtató, mint az ismeretlen betörő-

nek a szándéka... Mindenesetre, fura betörő volt, ha egyáltalán nem érdekelte őt a pénz. – Miféle jegyzőkönyvet csatoltak és miről szól az? – kérdezte kíváncsian az elhárítótiszt. Bana ezredes hamiskásan mosolygott. – Tippeljen!... Egyet találhat – mondta és várakozóan nézett beosztottjára. – Kiegészítették az orvosi véleményt Ily József tetemének a boncolásáról. – Jó irányba tapogatódzik – ismerte el az ezredes –, de veszített. – Rátaláltak a baleset megtörténtének valóságos helyszínére... Az elhárítófőnök mélyet szívott cigarettájából. – Nem – felelte. – Csatolták az iratokhoz a halottszállítók jegyzőkönyvét, akik annak rendje és módja szerint leltárba vették és pontosan felsorolták az elhalt ember ruházatát, holmiját, a nála talált értékeket, ahogyan azt minden esetben szokták. – Tehát ezek között szerepel az a valami, aminek a megfejtése elgondolkoztató. – Épp ez az, hogy nem szerepel köztük... Egyszerűen nincs! Hód töprengő arccal meredt maga elé: – Lefogadom, hogy a kulcs az, amit nem találtak a zsebében. Most az ezredesen volt a sor, hogy meglepődjön. – Ördöge van! – csapta össze kezét. – Ezt miből sejtette?

Az elhárítótiszt elmondta Ily József volt nőismerőse, Pekár Gyuláné délután tett látogatását a Kócsagban, valamint vitáját a csónakmesterrel a kabin kinyitásáról. Közölte annak a Moszkvics személygépkocsinak is a rendszámát, amellyel a nő érkezett. – Tudja, hogy ez a hiányzó kulcs mit jelent a részünkre? – tapogatózott az ezredes. A fiatalembernek az volt a véleménye, hogy a gázolást elkövető ismeretlen zsebelte ki Ily Józsefet és csak a kulcsoknak tulajdonított jelentőséget, hiszen az elhaltnál közel ezer forintot találtak. Ez viszont azt jelentette, hogy Ilyt nem véletlen baleset érte, hanem előre megfontolt szándékkal ütötték el. – Tehát gyilkosság! – vetette közbe Bana ezredes. – Mondja csak ki nyugodtan, ha erre gondolt. – Valóban ez motoszkál bennem... Már az ügyirat tanulmányozásánál felmerült bennem, de túl bizarrnak tartottam a gondolatát. A sok rejtély, a megmagyarázhatatlannak tűnő tetemhurcolás, a baleset eredeti helyének az elleplezése, az a hidegvérű számítás a vétkestől, igen, most mind erre utalnak... Bár igaz, akkor még az ezredes elvtárs sem hajlott az ilyen következtetésre. Az elhárítófőnök a torkát köszörülte: – Hiányoztak a gyanúra utaló tények! Viszont most már valóságos tény és adat birtokában vagyunk. – Ezek szerint nemcsak a kabinkulcs, hanem Ily lakásának a kulcsa is hiányzik. – Az is... A lakását, természetesen, átkutattuk, de semmit sem találtunk, legalábbis semmi lényegeset. A

kerületi tanács lepecsételte és zárolta a lakást. Magam is részt vettem a lakás átkutatásában, de egyet nem értek... – Éspedig? – Maga miért állítja, hogy ez az Ily szenvedélyesen gyűjtötte a régiségeket? Mire alapozza ezt? – Megbízható szóbeszédre. – Szép – húzta él a száját az ezredes. – Ez fennáll, Ily gyűjtötte a régiségeket – makacskodott a fiatalember. Az ezredes legyintett: – Ez még nem konkrétum... A lakásban semmiféle régiséget, képet vagy ehhez hasonlót nem találtunk... De még erre utaló tárgyakat sem! Katalógust, feljegyzést. Az ilyen gyűjtők pedig megszállottjai szenvedélyüknek és az lehetetlen, hogy erre semmi más nyom ne utaljon, csak a szóbeszéd. – És a kulcsok? – kérdezte az elhárítótiszt. Bana ezredes beosztottjának arcát fürkészte. – Maga most ugrat engem?... Hiszen a kulcsok eltűntek – mondta. – Nem, csak arra akarok célozni, éppen ezért emelték el a kulcsokat Ily József zsebéből, hogy valamit megszerezzenek. Ez például lehet régiség, vagy valamely tárgy, amit ő gyűjtött. Rendelkezésünkre áll a gyilkosság motívuma. – Szóval régiségek? Hód bólintott. Az ezredes nem értett egyet ezzel a magyarázattal. Szerinte a gyilkos nem azért ölte meg Ily Józsefet, hogy esetleg ezzel megszerezzen valamiféle gyűjteményt, ér-

tékes tárgyat. Azokat egyszerűen ellophatta volna, hiszen Ily hónapokig nem tartózkodott lakásán, hanem a Rómain volt. Kabinjából úgyszintén lába kelhetett volna ilyen dolgoknak, mert hétvégi napokon kirándulni ment a hegyekbe. De a legdöntőbb érve az volt az elhárítófőnöknek a magyarázat ellen, hogy nem találtak semmiféle gyűjtőszenvedélyre utaló nyomot Ily József lakásán. – Az a határozott érzésem, hogy kezdünk két malomba őrölni – mondta korholón. – Maga valamiféle régiségek nyomát szimatolja és elfelejtkezik arról, hogy milyen gyanú vezetett minket Ily személyéhez. – Tudom, a Keresztesek... – És a titkos fegyverraktár – emelte fel az ujját az ezredes. – Ne habarodjon bele most maga muzeális tárgyakba: kelyhekbe, korsókba vagy mit is tudom milyen régiségekbe... Mi is ennek a Moszkvicsnak a rendszáma? Hód megismételte a számokat, mire az elhárítófőnök a gépkocsi műszerfala mögül elővette a rejtett telefont. A központot hívta és közölte a rendszámot, majd utasította a bent tartózkodó osztályvezetőjét, Pintér Béla alezredest, hogy azonnal ellenőrizzék a kérdéses személygépkocsi tulajdonosát és jelentsék vissza az eredményt. – Mindjárt megtudjuk, hogy ki volt az a pofa, aki kivitte Pekárnét a Rómaira – mondta. – Különben az sem volt véletlen Ily részéről, hogy éppen ezzel az elvált asszonnyal kezdett ki annak idején – jegyezte meg a fiatalember. Bana ezredes helyére tette a telefont és rosszallóan nézett beosztottjára.

– Most magyarázzon bele ebbe is valami mást a szerelmen és a pásztorórákon kívül – mondta rezignáltan. A fiatal elhárítótiszt nem zavartatta magát, amiért főnökének ellentétes volt a véleménye Ily József halálának okáról, feltételezett tevékenységéről. Azt fejtegette, hogy Pekárnét talán nem is szerelmi viszony fűzte a férfihoz. – Hanem micsoda? – bosszankodott az ezredes. – Közös színházbérlet?... Megfordult Ily kabinjában, gyakori látogató volt a lakásán. Talán a nem létező gyűjtemény érdekelte? Ha nem a viszony, akkor maga szerint mi a fene kapcsolta őket össze. – Feltehetően az üzlet! – Megint a gyűjtemény jár az eszében? – kérdezte, gúnyosan az ezredes. Hódnak a szeme sem rebbent. – Igen. Az antik tárgyak, a régiségek, a márkás festmények mindkettőjüket érdekelték. És miért?... Mert ezzel üzleteltek. Egy gyűjtő számára egy ilyen nő, mint Pekárné, a legideálisabb kapcsolat, persze, ha tevékenysége nem puszta hobbi, hanem üzlet is. Világos, egy olyan személy, aki mindehhez megfelelő helyen dolgozik, alkalmas arra, hogy további és folyamatos kapcsolatokat építsen ki a vevőkörökben... Tehát Pekár Gyuláné, aki eladó egy ilyen tárgyakkal foglalkozó bizományi üzletben, ott, ahol külföldiek is vásárolnak, ott, ahol védett festmények, antik tárgyak is forgalomba kerülnek – mondta nyugodtan. Bana ezredes, hogy meggyőzze beosztottját saját álláspontjáról, ismertette vele az eddig megállapított ténye-

ket, adatokat... A Térképészeti Intézetben dolgozó Kovács Petiről szerfölött érdekes dolgok futottak be. A fiatal fiú olyan helyen dolgozik, ami látszólag jelentéktelen beosztásnak tűnik, de valójában keresztülmennek a kezén az igen fontos és újonnan készült térképek. Életkörülményeit és anyagi helyzetét figyelembe véve arra a megállapításra jutottak, hogy fizetéséből nemhogy személygépkocsi-vásárlást, de még annak fenntartását sem tudja fedezni. Ezenkívül a tapasztalt elhárítók, akik a fiút figyelemmel kísérték, arról számoltak be, hogy bizonyos konspirációs viselkedést észlelnek. Kovács több alkalommal úgynevezett önellenőrzést hajtott végre: váratlanul megindult, majd lefékezett kocsijával és percekig tétlenül várakozott, miközben árgus szemmel lesett hátra. – Tehát kémkedésre számíthatunk – összegezte az ezredes. – Az már bizonyos, hogy a szálak Ily Józsefhez futnak és ő szoros kapcsolatban állt a fiúval... Tehát Ily, aki egyedül maradt meg a Keresztesek társaságából. Konkrétan arra gondolok, hogy ő volt akkoriban az öszszekötő kapocs a fegyverraktár és az összeesküvő társaság között és a főkolompos Engelmann-nal, alias Elberggel tartotta csak a kapcsolatot, aki öngyilkos lett a leleplezésnél... Bizonyítékok voltak a kezünkben arról, hogy az újjáélesztett és dollárral pénzelt német Gehlen-szervezet irányította a társaságot, miután átvette a leleplezést elkerülő Gestapo-ügynököket is. Ezért lett főnök ebben a truppban a németek által már kipróbált Elberg. A társaság leleplezése után feltehetően hosszú csend következett Ily József életében, mert az időköz-

ben történő ellenőrzések semmi gyanús momentumot nem tártak fel. Most nemrég vehették fel vele kintről a kapcsolatot, évtizedekig tartó pihentetés után. Lehet, hogy az a valódi rokon hozta kintről az utasításokat, aki több alkalommal meglátogatta őt. Kitudhatja még most ezt? Sok valószínűség arra utal: így történhetett... Hód kihasználta az ezredes pillanatnyi szünetét és közbevetette: – Akkor miért járt hétvégeken kirándulni Kovács Petivel? Talán a titkos fegyverraktárból hozott lőszert és puskákat? Ugyan kinek és miért? – Magán is múlik, hogy ezt megtudjuk... Egyelőre járjon nyitott szemmel a Kócsagban. Ha fel akarjuk deríteni Ilynek minden volt kapcsolatát, akkor a régi törzstagok körében kell puhatolózni. Itt van például ez a Keller ügyvéd. Leventeként került a háború során Nyugatra, majd egy évig amerikai fogságban volt. Felesleges magának arról mesélnem, hogy a hírhedt CIA és a Gehlenszervezet milyen tőkét kovácsolt magának főleg a keleti országokba visszatérő hadifoglyok köréből... És higgye el, az sem volt véletlen, hogy ez az Ily állandóan a háromforrás környékét bújta a Pilisben... Most adtam utasítást Pintér embereinek, hogy alaposan nézzenek ott körül és minden körülményt mérjenek fel... Aztán itt van ez a csónakmester, a félszemű Rácz Pál. – Szerfölött őrködik Ily lezárt kabinján – mondta az elhárítótiszt. – Őrködhet már – legyintett az ezredes. – Ott nincs semmi, ami minket érdekelhetne és ezért nem engedélyeztem azt sem, hogy a kabint titokban átkutassa. Aki a

kulcsokat elvette Ilytől, az már úgyis megelőzött minket. – Pekárnénak szintén kulcsa volt a kabinhoz! – Igen, de a lakáshoz nem volt, mert ott is megjelent, a holmijaira hivatkozott a házfelügyelőnél, majd az után érdeklődött, hol kaphatná meg a kulcsot... Ha egy karikára fűzve viselte kulcsait, tehát ha Pekárnénak valami köze lett volna a gyilkossághoz, nem kopogtat a házfelügyelőnél, hanem a kulcs birtokában egyszerűen feloson egy alkalmas pillanatban a lakásba... Különben ez azt is mutatja, hogy Pekárné nem üzleti kapcsolatban állt a férfival, hanem a szeretője volt. Ruhaneműt, holmikat egy üzlettárs nem hagy vissza a másik lakásán. – Ez még kevés bizonyíték arra, hogy valóban a szeretője lett volna... Lehet, csak hivatkozott erre a nő a házfelügyelőnél. Ruhaneműk, személyes ingóságok! Ez volt a legcélszerűbb magyarázat a Kócsagban is – vélte Hód. Bana ezredes fáradtan sóhajtott, de arca nem tükrözött haragot. – Körülszimatoltuk ezt a nőt... Nincs semmi gyanúra utaló körülmény. Igaz, rengeteg emberrel volt és van is kapcsolata, de ezek, egy kivételével, mind műgyűjtők és értesítést várnak a nőtől egy-egy kivételes antik tárgyról, hol telefonon, hol meg úgy, hogy bejárnak hozzá az üzletbe – mondta kelletlenül. – Ki ez a kivétel? – A jelenlegi udvarlója... Sétálnak, moziba járnak, presszóban ücsörögnek és rendszeresen bezárkóznak a nő lakásába...

Hód emlékeztette főnökét, hogy Virág Ágnes kétségbeesésében megharapta támadója kezét. – Tehát azt javasolja, puhatolózzunk ez irányban is az udvarlónál – mosolyodott el az ezredes. – Milyen idős ez a férfi? – Amolyan huszonöt év körüli. – Érdemesnek tartom a körülszimatolását – jegyezte meg a fiatalember. Az ezredes mondani akart valamit, de a gépkocsi műszerfalán villogni kezdett az apró lámpa. A telefonhívás a központban tartózkodó Pintér alezredestől érkezett. Az elhárítófőnök arcán előbb csodálkozás, majd megdöbbenés volt leolvasható. – Azonnal hallgassátok ki, azonnal! – mondta hevesen a kagylóba. – Értitek!... Hogy az orvos még nem tartja rá alkalmasnak?... Maradjon ott két ember, amint valamennyire rendbe jön, vegyék magnetofonszalagra a vallomását... Hogyan történt?... Értem! Semmi bemutatkozás! Még az orvosnak sem kell tudnia arról, hogy az elhárító szervekkel van dolga... Később magam is bemegyek, addig ezt intézzétek el és maradjatok bent a helyeteken... A váratlan körülmény lázba hozta a fiatal elhárítótisztet is. – Mi történt? – tudakolta leplezetlen kíváncsisággal, miután főnöke befejezte a beszélgetést. Bana Dénes ezredes hitetlenkedve csóválta a fejét. – Alig egy órával ezelőtt a lakásában leütötték a hazatérő Szegedi Ferencet – mondta komoran. – Ki ez?

– Az a férfi, aki gépkocsijával a Rómaira vitte ma Pekárnét, Szegedi Ferencnek hívják, ötvenöt éves. A maga által megadott rendszám alapján Pintérék megtudták a lakcímét és nyomban kiment egy tiszt puhatolózni, szemrevételezni a házat. Ő jelentette vissza sürgősen a történteket – felelte az ezredes. – Tehát nála is betörtek! – mondta csendesen a fiatalember. – És a tettest elfogták? – Elmenekült! – Zárt házból?... Mindenesetre furcsa. – Részleteket nem tudok – mormogta az ezredes. – Az egyik lakó vette észre a félig nyitott lakásajtót, mire fellármázta a házfelügyelőt. Az előszobába lépve aztán beleütköztek a földön fekvő, véres fejű, eszméletlen emberbe... Jelenleg ennyi az egész. Hód karórájára vetett egy pillantást. Éjfél már jóval elmúlt, a Pekár Gyulánét fuvarozó férfit tehát kapuzárás előtt vagy közvetlen az után ütötték le. – A tettes egy orrhosszal megelőzött minket, mert előbb tudta meg a címet – mondta az elhárítótiszt csalódottan. – Ez az újabb eset megerősíti, hogy a Virág Ágnes kabinjában lejátszódott esemény nem a véletlen műve volt, hanem egy szervezett akció, amelynek célja: a kutatás... Valamit keresnek. Az őket érdeklő dolog pedig csak azoknál lehet, akik ismerték Ily Józsefet és valamilyen módon kapcsolatban álltak vele. Feltételezhető, hogy ez az akció most majd tovább folyik... Jó lenne, ha tudnánk, hogy konkrétan mit is keresnek ők ilyen lázas igyekezettel, mert akkor talán megkaparinthatnánk az orruk előtt.

Bana Dénes ezredes egyetértett az okfejtéssel és most már fenntartás nélkül elfogadta, hogy mindkét betöréssel, illetve támadással foglalkozniuk kell. . Egy sor teendőt tárgyaltak meg, miközben értékelték az elhárítótiszt által megtudott dolgokat, majd az ezredes egy parányi csomagot vett elő és átadta a fiatalembernek. – Itt az elem, de legyen a cserénél óvatos, nehogy azok észrevegyenek valamit vagy gyanút fogjanak és magát baj érje – jegyezte meg aggódóan. – Ezenkívül egy kis üveg vegyszer is van a csomagban, a hozzávaló ecsettel együtt... Színtelen, szagtalan folyadék, pillanatok alatt szárad. Lehetőleg kerülje el, hogy a kezére cseppentsen belőle, mert mar! Viszont ha már megszáradt, teljesen ártalmatlan... Aki megfogja vagy csupán csak érinti az ezzel a vegyszerrel bekent tárgyat, az hónapok múltával is láthatatlanul a nyomát viseli ennek... Csak a Xeol-fény mutatja ki a szennyeződés foltjait. – Zsebéből egy gyufásdoboz nagyságú tárgyat húzott elő. – Tessék, ez a Xeol-fényt sugárzó lámpa... Amennyiben a kérdéses tárgyra vetített rózsaszínű Xeol-fény lilás elszíneződést mutat, akkor ott vegyszeres szennyeződés történt. – Tehát a fényben lila foltok tűnnek elő – bólintott á fiatalember. – Igen, sőt azok a tárgyak is szennyezettek lesznek, amelyeket ezután az illető megérint a kezével. – Pontosan erre van szükségem. Az ezredes homlokát ráncolta.

– Kíváncsi vagyok, beválik-e az ötlete – mormogta. – Egyelőre csak reménykedjen, a biztos dolgoknak még hátra van az idejük... Addig is törhetjük még a fejünket épp eleget. Hód elmosolyodott. – Ebben viszont nem én leszek az élenjáró – mondta. – Hanem kicsoda? – A mindenkori főnök... – Maga csak ne testáljon rám mindenféle fejtörést – intette tréfásan az ezredes. Hód zsebre vágta a csomagot a különleges kutatólámpával együtt, majd érdeklődött, hogy mit sikerült megállapítani arról az ismeretlen személygépkocsiról, amely a felfedezés időpontjában a helyszínhez legközelebb eső községben vesztegelt. Az elhárítófőnök csalódottan ecsetelte a zátonyra futott puhatolózást, amelyben az elhárításon kívül részt vettek a közlekedésrendészet szervei is... A cukrászdát vezető házaspár vallomása szinte semmitmondó volt. Még arról sem tudtak, hogy üzletük előtt az éjjeli órákban egy kihunyt lámpájú személygépkocsi állt üresen. A beszélgetés során annyit azonban mégiscsak sikerült tisztázni, hogy zárórakor a parkolóhely teljesen üres volt. Az adatgyűjtést végző nyomozók felkutattak a faluban egy fiatalembert, aki a kérdéses napon késő estig egy lánynál időzött, majd útban hazafelé, kerékpáron, a cukrászda előtt hajtott el. Ő valóban látott ott egy világos színű, nagy személygépkocsit, de egy lélek sem volt a közelében. Menet közben megcsodálta és továbbkarikázott.

– Véletlenül nem Volvo gyártmányú volt? – kérdezte az elhárítótiszt. Az ezredesnek felszaladt a szemöldöke: – Miért éppen Volvót említ? – Hirtelen ez jutott eszembe – felelt Hód és mélyen hallgatott arról, hogy a Kócsagban hallott az Ilyt látogató külföldi rokon kocsijáról. – A közlekedésiek fényképeken bemutatták ennek a tanúnak az összes nyugati autómárkát, persze, mind világos színűeket. Határozottan egyik mellett sem tört pálcát, de egy Opel Admirál márkánál sokáig bizonytalanodott, úgy vélte, mintha ilyen formájú lett volna az általa látott kocsi. Persze az is lehet, csupán megtetszett neki a hosszú mutogatás során... Ennek ellenére nem adom fel a reményt. Talán sikerült nyomára találnunk ennek a gépkocsinak. – A remény jó reggeli, de rossz vacsora – felelte rezignáltan a fiatalember. – Remény mindig van – csattant fel az ezredes és bosszankodva csóválta a fejét. – Jelenleg országos méretű kutatást indítottak a közlekedésiek mindenfajta sérült személygépkocsi után... Több olyan esettel ismertettek meg, amelyek csak hónapok múltával vezettek eredményre és fény derült az ismeretlen gázoló kilétére... Ide figyeljen, maga nem ismeri ezeket a közlekedési nyomozókat. Mondhatnám, makacs emberek, igazi kopók... Fáradhatatlanul szaglásznak: járják a javítóműhelyeket, a magánkisiparosokat és a lemezlakatosokat, hogy kik javíttattak a kérdéses időpontban náluk személygépkocsit, azon milyen sérülések voltak és folytat-

hatnám tovább... Apropó! Éjnek idején vagyunk, hogyan fog maga visszatérni a Rómaira? Az autóbuszjáratnak már lőttek. Az elhárítótiszt megvonta vállát: – Taxival! – És még mondja azt, hogy nem megy jól magának – nevetett az elhárítófőnök. – Csak meg ne irigyeljék... – Nézze, maga gáláns lehet, nincs feleség, nincs család. Önmagában véve már a nőtlensége is irigylésre méltó helyzetet teremthet. Néhány közömbös szót váltottak, majd befejezték találkozásukat. Miután a fiatalember kiszállt a gépkocsiból, Bana Dénes ezredes a Roosevelt térre hajtott. A Belügyminisztérium épülettömbje sötétbe burkolózott, csupán az egyik mellékutcára nyíló néhány első emeleti ablaka volt világos. Az ezredes szobájába sietett és azonnal magához kérette Pintér Béla alezredest. – Megtudtatok valami újabbat? – fogadta türelmetlenül a belépő osztályvezetőt. – Jelentem, nagyon keveset. – Tovább... – Csupán meghallgattuk őt. – Béla, kérlek, folyamatosan mondd el a dolgokat és ne beszélj minduntalan távirati stílusban. Lassan az lesz az érzésem, nemcsak a pénzeddel bánsz szűken, mivel víkendházat építesz, hanem a szavakkal is spórolsz. Úgy kell harapófogóval kihúzni belőled – mondta az ezredes szemrehányóan.

Az osztályvezető nyelt egyet: – Jelentem, ennek a Szegedinek nemigen tettünk fel kérdéseket, mert még igen nyúzott állapotban van. Az orvosnak az a véleménye, hogy holnap délután már kihallgatható állapotban lesz. Bana Dénes ezredes elfordult és kitekintett az ablakon. A háztetők felett kékes szürkeség derengett. A hajnal közeledett. – Illetve ma – dörmögte. Pintér fáradtan bólintott, aztán ismertette a leütött férfi eddig tett vallomását... – Szegedi Ferenc alig emlékezett valamire. Háromnegyed tizenegykor ért haza. Csodálkozott, amiért a lakáskulcs nem fordult el a zárban. Lenyomta a kilincset, az ajtó engedett. Vegyes érzelmekkel lépett az előszobába és a sötétben a villanykapcsoló felé nyúlt. Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilallt az agyába, földre esett, majd elvesztette az eszméletét. A kórházi ágyon tért csak magához. Fogalma sem volt, hogy ki ütötte le és miért, valamint azt sem tudta, hiányzik-e valami a lakásból. Az elhárítófőnök, szokásához híven, fel s alá járkált a szobában, majd váratlanul megtorpant. – És mit mondott még? – kérdezte. Az osztályvezető tehetetlenül széttárta a kezét: – Semmi mást! – Arról persze hallgatott, hogy mielőtt hazament volna, vajon kivel volt, merre járt – gurult dühbe Bana ezredes. Pintér mentegetőzött:

– Az orvos kívánsága volt, hogy ne tegyünk fel kérdéseket a betegnek, egyelőre elégedjünk meg annyival, amennyit magától elmond nekünk. – Ti persze hallgattatok! – Jelentem, mi mást tehettünk volna?... Kötelesek voltunk eleget tenni a kérésnek és örültünk, hogy ennyit is sikerült még melegében elérnünk. Bana Dénes ezredes lassú mozdulattal végigsimította homlokát. – Igazad van, Béla – szólalt meg csendesen –, megtettétek, amit tudtatok... Úgy látszik, elkapott a harctéri idegesség és türelmetlenül izgat ez a bonyolultság. Nem tagadom, abban a hiszemben ringatóztam, hogy lassan majd minden világosodni kezd előttünk és tessék! Az idő múlásával az a kevés laza szál is összekuszálódik a kezünkben, amelyhez görcsösen ragaszkodunk... Ráadásul újabb rejtélyek tódulnak a nyakunkba és ez visszavet minket a munkában... Egy csomó érthetetlen dolog történik: betörés itt, betörés ott! Az alezredes értetlenül nézett főnökére. – Persze – kapott észbe az ezredes –, te nem tudsz az előbbiről. – Történt más betörés is? – Igen – felelte az elhárítófőnök, majd nagy vonalakban felvázolta a Hód által hallottakat. Pintér alezredes aggályoskodott. Hátha túlzott mértékű jelentőséget tulajdonítanak ezeknek. Szerinte a két betörést teljesen szétválasztva kellene kezelni és nem egy kalap alá venni őket. Az ezredes a fejét rázta:

– A problémázáson már magam is túlestem. Ez a második eset győzött meg arról, hogy a betöréseknek közük van egymáshoz. Akkor követnénk el hibát, ha egyszerűen elsiklanánk felettük és kizárnánk azokat számításainkból. Már erősen pirkadt, amikor kiléptek az épületből. – Tehát ma délután embereink ismét felkeresik a kórházat – ismételte a soron levő feladatot Pintér alezredes. – Mielőtt elindulnak, jelentkezzenek nálam! Szeretnék a figyelműkbe ajánlani olyan lényeges keresztkérdéseket, amelyek rendkívül fontosak a számunkra... Feltételezem, hogy ez a Szegedi beleizzad majd a kihallgatásba, amikor római-parti útját kezdik feszegetni. – Letagadná? – Bizonyos vagyok benne, hogy megkísérli elleplezni – felelte magabiztosan az ezredes. Késő délután minden a megbeszélés szerint kezdődött. Az elhárítótisztek, a tapasztalt Kárpáti Albert százados vezetésével, pontosan meghatározott taktikával érkeztek a kórházba. Előzőleg egy órát töltöttek az elhárítófőnöknél és Bana ezredes részletesen meghatározta részükre nemcsak a felteendő kérdéseket, hanem azok sorrendjét is. Szegedi Ferenc bekötött fejjel, felpárnázva ült az ágyban és bizalmatlan pillantásokat vetett a közelében elhelyezett magnetofonra. Előző napi megrázkódtatása már múlóban volt és frissen, késedelem nélkül válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Elmondta, hogy a múltban mint képkereskedő dolgozott, majd a felszabadulás után a Képzőművészeti Alapnál helyezkedett el szakértőként.

Innen ment nyugdíjba alig két éve. A támadás pillanatáról megismételte az előző nap elmondottakat és többször hangsúlyozta, hogy fogalma sincs, milyen szándék vezette a lakásba behatolt ismeretlen betörőt, akit hazaérkezése megzavart. Egy sor tapogatózó kérdés feltevése után Kárpáti százados rátért a támadás előzményére: – Az a véleményünk, hogy a támadó nem véletlenül szemelte ki a házban éppen az ön lakását... Bizalmasan elárulhatom, hogy ezt több lényeges körülmény támasztja alá... Szegedi szüntelen pislogott, szemhéja úgy ugrált, akár a távírógép karja. – Gondoljon az álkulcs precíz használatára – folytatta a százados. – Az sem lehetetlen, hogy előzőleg mintát vett valamilyen módon a kulcsról! Aztán itt van az időpont kiválasztásának ténye. A tettes rendkívül körültekintően cselekedett és azért választotta a kései időpontot, mert egyrészt ön nem volt odahaza, másrészt ekkor már a lépcsőház szinte teljesen elcsendesedett és sorolhatnám tovább észleléseinket... Mindenesetre annyit mondhatok, összegezve a történteket, hogy önt alaposan kilesték távozása alkalmával. – De milyen célból választotta az én lakásomat ez a betörő? – ingatta fejét az idős férfi. – Ezt önnek kell tudnia. – Nekem? – Sajnos, mivel ön a panaszos és mi csak a kötelességünket teljesítjük – felelte a százados. Szegedi roggyantan ült az ágyban.

– Nem tudom, milyen zsákmányra számíthatott ez az alávaló ember – nyöszörögte. – Nem vagyok gazdag. Még csak értékes tárgyaim sincsenek. – Ön a múltban márkás festményekkel foglalkozott. Ebből kifolyólag talán arra gondolt a betörő, hogy ön műgyűjtő, akit érdemes megdézsmálni. Az idős férfi a körülötte helyet foglalók arcát kémlelte. – Ugyan kérem – felelte rövid hallgatás után –, miből telne nekem ilyen költséges hobbira? – Ezt konkrétan a tettes nem tudhatta. – De én tudom, hogy ez lehetetlen a számomra... Maguknak fogalmuk sincs, hogy ez mennyi pénzbe kerülne. Az elhárítótisztek együttérzően bólintottak. – Hazatérését megelőzően merre járt, hol tartózkodott? – tudakolta Kárpáti százados. – Megjegyzem, erre azért van szükségünk, hogy megerősítsük azt a feltevésünket, amely szerint az ön távozását meglesték. – Délután kettőkor mentem el otthonról. – Gyalogosan? – Nem, a kocsimmal. A százados a férfi arcát fürkészte. – És merre járt? – kérdezte közömbös hangon. – Fontos ez? – Értse meg, hogy kilesték minden lépését... Nos, ezért tulajdonítunk jelentőséget délutáni hollétének. Szegedi Ferenc megnedvesítette nyelvével ajkát és nagyot sóhajtott.

– Egy ismerősöm megkért, hogy legyek a segítségére, mivel apró-cseprő holmijait akarja elhozni a Rómairól. Ugyanis kabinja volt ott. Kárpátit az időpont, valamint az útvonal érdekelte. Szegedi mindenre pontosan és különösebb fontolgatás nélkül válaszolt. Nyugodt volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy a hivatalos kíváncsiskodás zavarná. – Egyenesen a lakásomra jöttünk – mondta később –, én felszaladtam egy könyvért, amelyet este egyik barátomnak készültem visszaadni... A hölgy, természetesen, nem jött fel velem, lent maradt a kocsiban. Innen az ő lakására hajtottam, segítettem felvinni a holmijait és talán egy órát töltöttem nála, közömbös dolgokról beszélgetve... Ezután mentem a barátomhoz, akivel a Rezeda cukrászdában beszéltem meg találkozót. Őt Tomsicsnak hívják, ha ez egyáltalán érdekli magukat... Tőle tudtam meg például, hogy elromlott a telefonom. Ugyanis reggel hívott, amikor még otthon voltam. Szerinte a kagylóban kicsengett a készülékem száma, de nálam néma maradt, mert máskülönben felvettem volna... Tomsicstól negyed tizenegykor váltam el és hazamentem. A többit már tudják! – Ki ez a hölgyismerőse? – kérdezte a százados. Szegedi, immár ki tudja hányadszor, a magnetofonra vetett gyanakvó pillantást. – Biztosíthatom magukat, hogy ő minden gyanún felül áll – mondta határozottan. – Nem gyanúról van szó. – Pekár Gyulánénak hívják – bökte ki az idős férfi –, egy nagyon kedves és régi ismerősöm. Közvetlen kap-

csolatban álltunk, amikor még dolgoztam, mivel ő egy olyan bizományi üzletben dolgozik, ahol festményekkel, valamint antik tárgyakkal foglalkoznak. Kárpáti százados hosszan töprengett. – Vajon minderről ki tudhatott még Pekárnén és a barátján kívül? – kérdezte. – Senki. – Elválásuknál említette a hölgynek, hogy a Rezedába megy, mert dolga van? Szegedi fejét rázta. – Nem, nem... Pekárné ezt nem tudta – felelte. – És a barátja tudott az ön római-parti útjáról? – Már honnan tudott volna erről? – képedt el az idős ember. – Semmit sem mondtam neki... Tomsics még Pekárné létezéséről sem tud. – Mondja, Szegedi úr, nem vett észre semmi gyanúsat a délután folyamán? Nem sétált senki a ház előtt, aki esetleg önt figyelte volna? Vagy talán követték volna az ön útját? – Hogy engem követtek volna? – Igen – mondta a százados. Szegedi Ferenc hosszan magyarázta, hogy mennyire nem fedheti a valóságot a hivatalos vizsgálat eredménye arról, hogy őt meglesték és csak ezután törtek volna be a lakásába. Érveit logikusan fejtegette és mindent arra alapozott, hogy ebben az esetben nem lepi meg hazatérése a tettest, az már jóval előbb eltávozik a lakásból. Az elhárítótisztek szeme összevillant. Az idős ember okfejtésének láncolatában felfedezték a tervszerűséget. Tapasztalatból tudták, hogy erre csak az képes, aki hosz-

szan és megfontoltan gondolkodik a történteken, számba vesz olyan mozzanatokat, többoldalú feltevéseket, amelyek változatos következtetésre adnak lehetőséget. Mindez azt bizonyítja, hogy Szegedi pontosan, előre felkészült a kihallgatásra, a hozzá intézendő kérdésekre, valamint arra, hogy minden lehető érvvel cáfolja azt az esetleges hivatalos véleményt, amely az ismeretlen betörő szándékos felkészülése mellett szólna. Kárpáti százados egy mozdulattal félbeszakította a szóáradatot. – Nem gondolja, Szegedi úr, hogy illő volna, ha ránk bízná a találgatásokat?... Elvégre ez a mi munkánk. Ne akarja elvenni a kenyerünket – mondta enyhe gúnnyal a hangjában. Az idős ember sértődötten rántotta fel a vállát: – Kérem... – Mi továbbra is kitartunk előbbi véleményünk mellett, mert ez ténykérdés – felelte a százados. – Remélem, nem éppen ön kívánja megnehezíteni a munkánkat... – De uram! – vetette közbe Szegedi. Az elhárítótiszt udvariasan leintette a tiltakozást. – Persze, persze, hiszen önnek érdeke, hogy az ismeretlen támadó kiléte felderüljön. Még nem tudja pontosan, hogy mi hiányzik a lakásából? – kérdezte. – Nem kérem... De teljesen nyugodt vagyok. – Ne haragudjon, éppen ezen csodálkozom. Szegedinek kikerekedett a szeme. – Ön félreért – mondta emelt hangon. – Egyáltalán nem – mosolygott a százados. – Csak csodálkozom, mert a maga helyében én nem lennék

nyugodt. Leütnek! Lakásomban idegenek jártak! Ez épp elég ok a nyugtalanságra, nemdebár? – Mint már említettem, nincs vagyonom, sem értékes tárgyam, amelynek elvesztését fájlalnám. Efelől vagyok nyugodt, mert biztos, hogy a tettes kénytelen volt üres kézzel távozni... Persze, ettől függetlenül, az lesz az első dolgom, hogy amint a kórházat elhagyom, hazasietek és számba veszem a holmijaimat. – Éppen erre akartam kérni. – Megértem az önök erőfeszítéseit – mondta Szegedi Ferenc. A százados lenyelte feltolakodó mérgét. – Részünkre óhatatlanul szükséges a netán hiányzó tárgyak leírása, jegyzéke. Amennyiben valamilyen értékes dolognak, ellentétben az ön érzésével, mégis lába kelt volna, azonnal értesítsen minket, hogy elrendeljük körözését. Ugyanis azt soha nem lehet tudni, hol bukkanunk a nyomára és ezzel együtt a tettes kilétére... A bűnözők mihamarabb igyekeznek megszabadulni a lopott holmiktól, egyrészt, mert ez rájuk nézve terhelő bizonyíték, másrészt pénzre van szükségük. Ezért kérem, hogy sürgősen értesítsen minket – mondta. Felállt, jelezve ezzel, hogy a kihallgatást befejezettnek tekinti. – Így lesz, uraim – ígérte az idős férfi. Kint a folyosón Kárpáti százados félrevonta az ügyeletes orvost. – Mikor engedik ki Szegedi urat? – tudakolta. – Holnapután. – Ne haragudjon, ha megkérdezem: ez biztos?

– Igen... Persze, ha netán más komplikáció lépne fel, akkor bent tartjuk – felelte a fiatal orvos. – Előfordulhat, hogy valamilyen részadat miatt beszélnünk kell vele sürgősen, ezért érdeklődtem távozása felől – mondta a százados és búcsút vett az orvostól. Az elhárítótisztek, amint visszatértek hivatalukba, beszámoltak a történtek menetéről Pintér Béla alezredesnek. Az osztályvezető a századossal együtt azonnal főnökéhez sietett. Bana ezredes már türelmetlenül várta őket. Miután végighallgatta a magnetofonszalagot, még az a kevés kedve is elszállt, ami volt. Úgy érezte: terve dugába dőlt, mert amire oly áhítozva számítottak, egyáltalán nem következett be. Szegedi Ferenc még csak kísérletet sem tett, hogy eltagadja előlük Pekárnéval történt látogatását a Rómain. – A kihallgatás ideje alatt milyen benyomásokat ébresztett magában az öregúr? – fordult Bana a századoshoz. Kárpáti felpattant a fotelból, de az elhárítófőnök intésére visszaereszkedett. – Jelentem, igen dörzsöltnek tartom – mondta. – Konkrétan ezt mire alapozza? A százados tömören ismertette véleményét, majd elmondta Szegedi hosszú magyarázkodását is. Az ezredes felvillanyozódott: – Tehát úgy akarta irányítani a beszélgetést, hogy szétoszlassa bennünk a gyanút és merő véletlennek kezeljük majd a betörést? – Igen, minden erőfeszítése erre irányult. – Érdekes! Nagyon érdekes – mormogta az ezredes.

Felállt, kilépett az íróasztal mögül és ketrecbe zárt oroszlánként kezdett járkálni a szobában. Pintér megszólalt: – Lényegében nem sültünk fel. – Nem bizony, Béla. – Csak nem abból az irányból jött a robbanás szele, ahonnan mi azt vártuk – jegyezte meg az osztályvezető. Bana ezredes öklével a levegőbe sújtott. – Igen, de a lényeg az, hogy robbanás történt. Olyan robbanás, amelyre számítottunk – mondta. – Ezek szerint tehát nem Pekárné római-parti látogatása érdekes számunkra, hanem a Szegedinél történt betörés. Ez tartogat részünkre meglepetést. – No, meg a Kócsagban történtek – vágta rá az ezredes. – Persze, az is lehetséges, hogy a holmicipekedés mögött is lapul valami rejtély. Bármi is volt a célja Pekárnénak a kabinban történő kutatásával, legalább talált ürügyet a megjelenésére. A holmijai, ugyebár! Ugyanakkor Szegedinek csak egyetlenegy magyarázata van a betörésre, hogy az véletlen volt. Ezzel bagatellizálja. És micsoda erőfeszítést fejt ki ennek érdekében. Vitázik, érvel, hadakozik! Vajon miért?... Hajtogatja, nála nincs semmi értékes dolog! Miért kísérel meg ő bizonyítani? Miért? Mindezek olyan rejtélyek, amelyeket a későbbiekben meg kell oldanunk! Pintér alezredes konkrét tervvel állt elő. Az ezredes megköszönte Kárpáti Albert századosnak a végzett munkát. Miután az elhárítótiszt mögött becsukódott az ajtó, türelmetlenül fordult osztályvezetőjéhez: – Nos, ki vele!

Az alezredes torkát köszörülte: – Nyomába szegődünk, amint a kórházat elhagyta. – Tehát rajta keresztül megállapítjuk összes kapcsolatát. – Egyrészt – mondta Pintér. – Másrészt? – Megkíséreljük rögzíteni minden beszélgetését... Bizonyos vagyok benne, hogy másoknak sokkal többet fog elárulni a betörésről, mint nekünk... Feltéve, ha valóban rejlik valami az ismeretlen tettes matatása mögött. Bana ezredes cigarettára gyújtott és a javaslatot fontolgatta. – Rendben van, Béla – mondta később. – Egyetértek a terveddel. – Akkor tehát ráragadhatunk erre a Szegedi Ferencre. – Csináljátok teljes lendülettel – bólintott az ezredes. Félbehagyta a sétálást, helyet foglalt íróasztalánál. Gondterhelten nézett maga elé. – Jelenleg mi mást is tehetnénk – tárta szét kezét –, mint hogy puhatolózunk és éberen várunk. – Amolyan holtponti helyzet ez – vélekedett az osztályvezető. – Nem éppen az – mondta. – Hiszen eddig is komoly eredményeket értünk el. Hód nagyon jó helyen tapogatózik. – A Kócsagban? – Igen. És mágnesként gyűjti az adatokat, amelyekből aztán mozaikokként összeáll egy kép... Itt van például ez a Kovács Peti. Szívósan lógunk rajta, nehogy észrevegyen még idő előtt valamit. Minden jel arra utal, hogy

ez a fiú kémkedik és térképeket juttat illetéktelenek kezébe. Ezt a szálat is Hódnak köszönhetjük... Valahogy az az érzésem: a lelkem mélyén sajnálom. – Hódot? – képedt el Pintér alezredes. – Ugyan... Erre a fiúra gondolok. Kovács Petire. – És ha valóban kiderül, hogy kém? – Akkor is sajnálom... Minden fiatalt sajnálok, akit ezek behálóznak. Egy életre tönkretették magukat és lemoshatatlan bélyegét viselik a hazaárulásnak a homlokukon. Hogy lehet így élni később? Hogyan?... Emlékszel a Kálóczi-esetre?... Egyetemista volt és milyen ragyogó jövő állt előtte. Még olcsón megúszta azzal a tizenöt évvel... Kinevethetsz, ha akarsz, de sokszor szeretnék az őrangyaluk lenni. Láthatatlanul is óvni ezeket a tévútra lépett fiatalokat, mint amilyen ez a Kovács Peti is és a fülükbe súgni: vigyázz, mit teszel! Pedig nem vagyok sem vallásos, sem bolond, mégis megfordulnak bennem ilyen gondolatok. Csengett a telefon. – Igen – mondta az ezredes a kagylóba, aztán hosszan hallgatott homlokát ráncolva, amely a feszült figyelés jele volt nála. – Tehát készülődik a csomag... Igen, igen. Mindent úgy, ahogy megbeszéltük... Az akció korán reggel indul... Vigyázzon magára! – Letette a kagylót és kíváncsian nézett az alezredesre. – Látod, Béla, máris kimozdultunk az általad nevezett holtponti helyzetből. – Történt valami? – Csak az, amire Hód számított. – Tehát a kirándulásról van szó?

– Igen – bólintott az elhárítófőnök. – Szólj azonnal Beleznay őrnagynak és Zimonyi alezredesnek a technikai laboratóriumba. Holnap reggel álljanak készenlétben... Minden a megbeszéltek szerint történik. – A helikoptert is el kell intéznem – vetette közbe az osztályvezető. – Nem kell... Az a berregő kereplő gyanút kelthet. – Ennek megfelelően öltözködöm reggel magam is. Bana ezredes elmosolyodott: – El ne felejts fácántollat tűzni a kalapodra. 6. Szombat volt, késő délután. A Római benépesült, a víkendtelepeken és az üdülőkben nyüzsögtek a pihenésre érkezett emberek. Egyre-másra kerültek vízre a különféle csónakok és ezzel megindult a víkendezők inváziója felfelé a folyón, a Szentendrei-sziget irányába. Mások a vízpartot lepték el, kihasználva a lebukni készülő nap utolsó sugarait. A part közelében karcsú testű rendőrségi motoroshajó hasította a habokat, fel s alá keringett és időnként felharsant a hangszórója, hogy a vízi közlekedés rendjére figyelmeztesse a csónakok evezőseit. Barna Péter fürdőruhában ült a stégen és lábát a vízbe lógatva tétlenkedett. – Látom, nincs magában egy szikrányi kedv sem – hallatszott mögötte egy ismert hang. A pincér állt a stégen, nyakába átvetett törülközővel. Mindennap, mielőtt munkába állt, megmártózott a hűs vízben, hogy felfrissüljön.

– Megérkeztek a szülők! – intett fejével a Kócsag felé. A fiatalember komor képpel legyintett: – Volt szerencsém megismerni őket, mivel Ági bemutatott. – Ezek szerint kénytelen volt kezet rázni a tejfelfejű tanársegéddel is? – Az is megtörtént. Széles Ferenc vigyorogva foglalt helyet a stég szélén és lábával a vizet kezdte kavarni. – Brrr... Elég hideg – mondta. – Még most is dúl a vita odafent? – kérdezte Barna. – Ajaj, még csak most kezdődött igazából. Barna egy szitkot morzsolt szét a fogai között. – Ágit haza akarják vinni – közölte. – Nem mondott újat – felelte a fiatal férfi. – Sejtettem, hogy ez bekövetkezik... Amint hallottam, a tanársegéd úr is erre igyekszik rávenni a lányt, mert különelőadást tart neki, hogy milyen jó volna otthon... Persze nem is annyira a megtörtént támadás miatt nyugtalankodik. Barna Péter megvonta a vállát. – Világos, hogy a begyében vagyok – mondta. – Naná! Hiszen maga komoly ellenfele neki. – Az ellenféltől éppenséggel még messze állok. – Cöcöcö – ciccegte a pincér a fejét csóválva –, elég magukat Ágival együtt látni, máris észreveszi még a vak is, hogy milyen közel kerültek egymáshoz... A tejfelfejűt főként ez idegesíti, a szülőket pedig a lányuk nyugalma érdekli.

A fiatalember mereven nézte a vízen cikázó rendőrségi motorost. – Nem érdekel, csináljanak, amit akarnak – mondta rezignáltan. Széles Ferenc cigarettát vett elő a magával hozott apró táskából és ujjai között forgatva megpuhította, miközben a fiatalember arcát fürkészte. – Nem mondta maga ezt komolyan – jegyezte meg, miután rágyújtott. – Talán tehetek valamit ellene? – Ágival beszélt erről? – Igen – bólintott Barna. A pincér megveregette a búslakodó fiatalember vállát. – Akkor fel a fejjel, barátom, mert tutti, hogy Ágika marad. Nagyon makacs lány. Amit egyszer a fejébe vesz, az kész, le van zárva. Meglátja, az öregek holnap este szépen visszatérnek a városba, az odújukba és a tejfelfejű ezzel ki van ütve. Hiába, neki nincs mit tennie, egyszerűen jobb, ha tudomásul veszi, hogy az élet kegyetlen és vakmerő – mondta. – Kegyetlen és vakmerő? – Úgy van... Az egyiknek hopp, a másiknak kopp! Hiába erősködik a tanársegéd úr, akár meg is feszülhet, mert itt van maga... Veni! Vidi! Vici! Barna nevetett a szellemeskedésen. – Győzelemről szó sincs – mentegetőzött. Egy darabig még ezen tréfálkoztak, aztán Barna Péter váratlanul elkomolyodott és gondterhelten nézett a fiatal férfira.

– Tudja min töröm a fejem napok óta? – kérdezte. Széles elhúzta a száját. – Honnan tudnám, hiszen nem vagyok gondolatolvasó. Megjegyzem, hallottam, hogy a századforduló elején a ligeti vurstliban volt egy törpe nő, aki valóban megmondta mindenkinek a múltját, jelenét és jövőjét. Sőt, abban a percben gondolataikat is kitalálta... Közölte a kuncsaftokkal, hogy perceken belül anyagi veszteség éri őket, aztán eléjük tárta a tarifát. Tíz krajcár! Tessék, milyen igaza volt, a pasas fizetett és ezzel megkönnyebbült – nevetett. – Maga mindig viccel? – Gyerekkoromban mindig bohóc akartam lenni, de az apám elfenekelt, mivel ezt összeegyeztethetetlennek tartotta foglalkozásával. Félt, hogy netán felborulhat a családi egzisztencia, ami kész tragédia lett volna... Így aztán lemondtam erről, pályát változtattam és csak amatőr alapon űzöm alkalmilag gyerekkori vágyamat. – Mi volt az édesapja? – Sírásó! Barna Péter úgy nevetett, hogy a könnye csorgott. – Nos, most magán a sor. Mi okoz gondot? – tudakolta a pincér. A fiatalember nem tudott napirendre térni a lány kabinjában járt betörő szándéka felett. Az volt a véleménye: ez nem véletlenül történt és a tettest valóban nem a pénz érdekelte. – Tételezzük fel, hogy így van... Akkor mivel magyarázza a szándékát? Barna bizonytalanul fontolgatta a választ, végül kibökte:

– Erőszakoskodni akart Ágival... Kinyitotta a kabint és meglapult odabent a sötétben. – Aha... – nézett furcsán a pincér. – És aztán? – Elhiszem, hogy csodálkozik ezen a feltevésen, de manapság joggal lehet következtetni az ilyenre... – Manapság? – Igen... A múltkor Miskolcon jártam. Ott mesélték, hogy a szállóban ehhez hasonló dolog történt. Először egy megzavart betörőre gyanakodtak, de egy újabb eset merőben más következtetéssel zárult. Egy szatírt fogtak el, aki kinyitotta az egyik magányos női vendég szobáját és elbújt. Amikor a nő megérkezett, rárontott, befogta a száját, hogy ne tudjon kiabálni és erőszakkal leteperte. Virág Ágnes bukkant fel, erre beszélgetésük megszakadt. A lány kipirult arca és villogó szeme hosszú szülői vitáról tanúskodott. – Üdvözlöm, Feri – vetett fáradt mosolyt a pincér felé, majd a fiatalemberhez fordult: – Péter, menj fel, apa beszélni akar veled. – Hallom, el akarják magát hurcolni – mondta Széles. – Már nem – rázta fejét a lány. – Beleegyeztek, hogy maradjak, csak Péterrel is szót akarnak váltani. Menj már, ne várasd őket – ösztökélte a fiatalembert. – Te nem jössz? – Megvárlak itt... Azt akarják, hogy egyedül menj. – Ő is ott van – bizonytalankodott Barna. – A tejfelfejűre gondol – magyarázta Széles a lánynak vigyorogva. Virág Ágnes kacagott.

– Estig tanulunk, aztán elmegy... Holnap már ki sem jön, mert azt mondta: tudok mindent, ami szükséges lesz. – Nem buta gyerek – mondta Széles. Barna Péter serény léptekkel távozott. A lány a pincér mellé telepedett a stégre és a szülőkkel folytatott vitát taglalta. A pincér nevetve mondta el, hogy Barna milyen végkövetkeztetést vont le az ismeretlen betörő szándékáról. Virág Ágnes elkomorodott: – Nem ez volt a szándéka, viszont a pénz sem érdekelte... Egyedül én tudom, hogy miért éppen az én kabinomat választotta ki és valójában mit is keresett nálam. – Mit? A lány kis ideig töprengett. – Egy festményt – mondta. – Festményt? – Igen, azt... De nem találta meg. Szélesnek leesett az álla, csak bámult mozdulatlanul. – Ezt honnan tudja ilyen határozottan? – kérdezte később. – Mert a támadás után, amint valamennyire is megnyugodtam, az volt az első dolgom, hogy szétnézzek a kabinban... A kép a helyén volt. – Én nem láttam magánál a falon soha semmiféle képet vagy festményt – mondta a pincér. – Nem is láthatott... Ugyanis a kép el volt dugva. Nylontasakba csavarva, a szekrény hátuljára akasztva lógott, rajzszegekkel megerősítve.

– De hát miért ott? – nézett értetlenül a pincér. – És miért kellett eldugni? A lány izgatottan mondta el, hogy a festmény a tasakkal együtt Ily József bízta a gondjaira. A férfi akkoriban arra hivatkozott, hogy barátnőjének, Pekárnénak szánta születésnapi ajándékul és nem akarja, hogy a nő idő előtt észrevegye nála a kabinban. Azzal érvelt, hogy csak napokról van szó, mert még keretezőhöz is elviszi. Ily maga akasztotta a képet, tasakkal együtt, a szekrény hátsó részéhez, miután azt elhúzta a faltól. – Vajon miért kellett neki ennyire titokban tartania ezt a képet? – vetette közbe Széles Ferenc. – Ezt kérdeztem tőle én is. – És mit mondott? – Azt felelte: falra nem akaszthatja, mert még nincs keretben, ha meg csak így a szekrénybe zárja, befülledhet. Szerinte legjobb helyen a fal és a szekrény között volt, mert a fal nedvszívó hatása megóvja a károsodástól a képet – mondta a lány. – És aztán? – Mit aztán? – nézett értetlenül a lány. – Elfelejtette visszakérni magától? Virág Ágnes a fejét rázta. – Hát nem érti?... Ilyt baleset érte. Meghalt! A festmény meg nálam maradt – felelte. Nagy motorcsónak húzott el a stég mellett, a hullámok nem várt hevességgel csapódtak fel a deszkára. A lány egy pillanat alatt csuromvíz lett. – Fene egye meg – mérgelődött. – Teljesen eláztam.

– Üljön erre – terítette le törülközőjét a fiatal férfi, majd azt kérdezte: – Milyen festmény volt ez?... Egyáltalán, látta maga a képet? – Igen, egy alkalommal megnéztem, mert furdalt a kíváncsiság... Nagyon régi festmény lehetett, az aláírás annyira fakó volt, hogy ki sem tudtam betűzni a piktornak a nevét. Olajjal készült... Maga milyen vallású? – kérdezte váratlanul a fiatal férfitól. – Ez most mennyiben érdekes? – Kíváncsi vagyok, tisztában van-e Krisztus születésének legendájával... Ugyanis a kép a napkeletről érkezett bölcseket ábrázolja... A háromkirályokat! – Betlehembe érkezvén a csodára – egészítette ki a pincér. – Kis kunyhó a szuroksötét éjben, felette égi világosság jelzi: Megváltó született. A lány csodálkozott: – Igen! Pontosan ez volt a képen. – A háromkirályok látogatását hosszú évszázadok óta csaknem megegyezően ábrázolták a szentképfestők... Még a neves művészek alkotásai között is alig van tartalmi különbség. Persze, formailag teljesen mások... Majd alkalomadtán megnézem ezt a festményt. – Csak nézné – mondta Virág Ágnes. Széles Ferenc megrándította vállát. – A maga dolga, ha egyszer nem akarja, nem muszáj megmutatnia – felelte. – Ne csacsiskodjon... – Komolyan beszélek – szakította félbe a lányt –, nem vagyok képrajongó és keveset értek a festményekhez.

– Értse meg – tette össze kezét a lány –, nem azért mondtam feltételesen, hogy csak nézné, mert nem akarom megmutatni, hanem mert nem tudom. Képtelen vagyok megmutatni, ugyanis a kép eltűnt a helyéről – tompította le a hangját. – Nincs meg? – Nincs, üres a helye. Csak a rajzszögek maradtak ott. – Akkor mégiscsak a betörő vitte el – vélekedett a pincér. – Nem vitte el... Hiszen már említettem, hogy a betörés után még a helyén volt. A saját szememmel győződtem meg erről. – Akkor ki vitte el? – Ha én azt tudnám – mondta a lány. Az eltűnés körülménye mindkettőjüket felcsigázta. A lánynak nem volt kialakult álláspontja és az egészet megoldhatatlan rejtélynek tulajdonította. Széles ellenkező véleményt hangoztatott. Szerinte azt csak egy nagyon alkalmas pillanatban lophatta el valaki. – De ki lehetett?... És mikor vitte el? – morfondírozott a lány. – Hiszen azóta el sem mozdultam a Kócsagból, a kabin előtt ültem a nyugágyban. – És mikor reggelizni ment, meg ebédelni? – Péterrel voltam. Ő is elmondhatja, hogy csak mentünk és jöttünk. Alig fél órát voltunk távol – rázta csinos fejét Virág Ágnes. – Lehetetlen világos nappal illetéktelennek besurrannia a kabinomba... Mindenki a kertben napozik, idegen észrevétlenül nem matathat az ajtómon. – Idegen nem is – vágta rá a pincér –, de ismerős igen... Főként olyan, aki itt lakik a Kócsagban, akkor

könnyen és kockázatmentesen kileshet egy erre alkalmas időpontot... Mikor vette észre a festmény eltűnését? – Ezelőtt fél órával. – Miért csak most nézte meg? – Nem tudom, milyen kényszer hatása alatt cselekedtem... Apuék készülődtek, mert túrára indulnak. Hirtelen eszembe jutott a kép. Meg akartam nézni, de nem volt a helyén. Széles Ferenc percekig bámulta a vizet, majd megszólalt: – Ki tudott arról, hogy Ily József magánál hagyott egy festményt megőrzésre? – Senki. – Az lehetetlen... – Mondom, hogy senki. – Véletlenül közölhette valakivel, talán elejtett szavakat erről! – Ez nem volt téma, még csak szóba sem hoztam mások előtt. Bár... – Tehát csak-csak beszélt róla – vágott közbe a pincér. – Dehogyis beszéltem – felelte a lány. – Csak arra gondolok, hátha maga Ily József említette valakinek. Bár ő arra kért, ne szóljak senkinek sem a képről. Itt a Kócsagban titkolta mindenki előtt, hogy régiségek gyűjtésével is foglalkozik. Nem akarta, hogy irigyeljék, amiért neki telik erre... Ő azonban nyilván megemlítette ezt valakinek. Talán Annának, a szőke szeretőjének... Az a nő, aki múltkor azt a balhét csapta a Pali bácsival.

– Pekárné, ha jól emlékszem – ráncolta homlokát Széles Ferenc. – Igen, ő... Elvégre Józsi bácsi neki szánta a képet. A pincér ismét rágyújtott egy cigarettára. – Viszont, ha Pekárné tudott volna róla, egyszerűen jelentkezik magánál és visszakéri a festményt – mondta. Barna Péter érkezett meg egy testes, ötven év körüli, bajuszos férfival. A lány bemutatta apjának a pincért. – Örvendek, Virág Gábor – nyújtotta a kezét amaz. – Szóval maradhatok – mondta a lány. A testes férfi megadóan mosolygott. – Igen!... Alaposan elbeszélgettem a kedves ismerősöddel – nézett Barna Péterre. – Megígérte, hogy vigyáz rád és így anya is megnyugodott. Elvonult tehát a viharfelhő... Képzeld, még azt is kisütöttük, hogy földiek vagyunk. – Te is Békéscsabán születtél? – kérdezte a lány a fiatalembertől. Barna zavartan válaszolt: – Azért kissé odább ettől... Gyulán! – Egy kőhajítás az egész – legyintett Virág Gábor –, a két város amúgy is egy kalap alá tartozik... Akkor mi megyünk anyával – búcsúzkodott. – Te meg légy olyan szíves, folytasd a tanulást... Szervusz – mondta, majd kezet rázott a férfiakkal. – Gábor! – szólt utána a lány. – Mikor jöttök vissza? – Természetesen holnap, a szokott időben. Széles Ferenc nem győzött csodálkozni, amiért Virág Ágnes keresztnevén szólította az apját. Szóvá is tette ezt. A lány nevetett és elmondta, hogy Virág Gábor a

nevelőapja, aki őt még kiskorában adoptálta. Édesapját nem ismerte, az tragikus körülmények között elhunyt, közvetlenül az ő születése után. Amikor együtt vannak, mindig keresztnevén szólítja, de ha mások előtt szóba hozza, mint apját említi. Virág Ágnes Barnával is közölte az Ily Józseftől megőrzésre átvett festmény eltűnésének a tényét. A fiatalember alig bírt felocsúdni meglepetéséből. Amint felfogta a dolgok jelentőségét, nyomban korholni kezdte a lányt, amiért az nem tett akkor melegében feljelentést a rendőrségen. – Kardoskodtál, hogy nincs semmiféle értékes dolog nálad – idézte a lány szavait – és lám, mégiscsak volt... Ráadásul egy festmény. Virág Ágnes bosszúsan legyintett: – Ugyan ki tudja, hogy az a kép mennyit ért. Valóban értékes festmény-e, vagy pedig tucatmunka, egyszerű mázolmány, ami egy vasat sem ér. – A történtek nem azt bizonyítják. – Talán jegyzett képszakértő vagyok? – Ha Ily József műgyűjtő volt és ezt feltételezhetjük, akkor az ő kezén nem fordult meg vacak kép... Főként olyan nem, ami egy vasat sem ér... Vedd azt is figyelembe, hogy ajándékul szánta ennek a szőke démonnak, a szeretőjének, születésnapjára. – Ez még nem jelent semmit – mondta a lány. – Ezen most már kár vitatkozni – avatkozott közbe Széles Ferenc. – Különben is, a betörő látogatása után a kép még a helyén volt, tehát nem ő vitte el... A feljelentésnek valóban csak akkor lett volna értelme, ha megta-

lálja és elviszi... Más fújta meg azt a festményt. Nekem legalábbis ez a véleményem. – És ha mégis ő vitte el? – makacskodott a fiatalember. Virág Ágnes ideges mozdulattal vetette hátra szemébe lógó haját. – Hiszen mondtam már, hogy a kép a helyén volt – felelte. – Ez megint nem jelent semmit... Újból visszajött valamelyik nap és kileste az alkalmat. A lány mérges lett: – Téged értelmes válaszokkal sem lehet meggyőzni. – Érdekes – csóválta a fejét Barna Péter, majd a pincérhez fordult. – Maga is azt tanácsolta akkor, hogy feljelentést kellene tenni. Most meg az mondja: nem lett volna annak semmi értelme. – Üres kézzel távozott, nem volt kár. – Valóban igaz, nem vitt el semmit, de hogy a szavaival éljek, a rendőrség legalább tudomást szerzett volna erről a támadásról... Nemde? – És jön a faggatózás... Honnan a festmény? Miért vette át megőrzésre? Miért nem jelentette hivatalosan Ily József halála után, hogy a birtokában van annak egy tulajdona. És a többi... – felelte a pincér. Barna Péter hosszan hallgatott. – Még most sem lenne késő – dünnyögte később. A lány repdeső szemmel nézett rájuk. – Bejelentsem? – kérdezte tétován. Széles Ferenc megvonta a vállát, majd felvette a stégről a törülközőjét.

– Az a véleményem, hogy napok után ennek már nem lenne sok értelme... A maguk helyében én nem tennék semmit! Eltűnt egy kép? Na, bumm! Kész, napirendre lehet térni a tények felett és kár idegeskedni, mert azt a képet úgysem fogja senki keresni – mondta, majd az után tudakozódott, hogy este foglaljon-e helyet a Három Matrózban részükre. Virág Ágnes kérdőn nézett Barnára. – Persze – bólintott a fiatalember. – Legalább kikapcsolódunk kissé. Tévedett, mert este az eszpresszóban ismét fellángolt köztük a vita a festményről, olyannyira, hogy már-már kezdett veszekedéssé fajulni. Széles Ferenc észrevette arcukon a fagyos vonásokat és több esetben, amint elhaladt az asztaluk mellett, félszavakat közbevetve csillapította a kitörni készülő vihart. Beavatkozásának foganatja lett, mert a vita félbemaradt. Később táncolni mentek és önfeledten simultak egymás karjába. Virág Ágnes és Barna Péter egészen záróráig maradtak a Három Matrózban. Amikor visszatértek a Kócsagba, Keller ügyvéd és társasága nagyban verte a lapokat a diófa alatt. Szombat este mindig nyújtott műszakjuk volt a kártyásoknak és csak éjféltájt hagyták abba szórakozásukat. Ezután már elcsendesedett a víkendtelep, kihunytak a villanyok. Nemsokára egy lélek sem moccant a kertben. A parti sétány is kihalt, csak egy-két helyen pislákolt piciny fénypont a víz mellett, ahol a makacs horgászok lestek botjaik rezzenő végét. Jóval éjfél múlt már, amikor a Kócsagban megcsikordult a kavics a kerti sétányon. Surranó léptek nesze hal-

latszott. Egy árny osont végig a sötétbe burkolózó kabinsor előtt és az épület sarkánál megtorpant. Kulcscsomó csörrent, alig észrevehető zajjal kattant egyet a csónakmesteri iroda zárja. A hívatlan látogató a falhoz lapult, percekig dermedten fülelt, majd villámgyorsan besurrant az irodába, gondosan behúzva az ajtót maga után. Odabent teljes sötétség uralkodott. Az érkezett várt egy keveset, míg szeme megszokta a sötétet, majd amikor kirajzolódtak előtte a szűk helyiség berendezésének körvonalai, cselekvésre szánta el magát... Rövid keresgélés után rábukkant arra, ami érdekelte őt. Egy jókora, tömött hátizsák lapult az íróasztal alatt. Lehajolt, kihúzta és gyors mozdulatokkal kibogozta a hátizsák zsinórját. Egy pillantást vetett a tartalmára és elégedett sóhaj hagyta el ajkát. A hátizsák könnyűbúvár-felszerelést rejtett: gumiruha, szemüveg, hosszú nyelű szigetelt rúdlámpa, amelyet a búvárok használnak víz alatti világításra. Csak az oxigént tartalmazó fémpalackok hiányoztak. Az éjszakai látogató egy henger alakú elemet vett elő és kicserélte a rúdlámpában levők egyikével. Ezután piciny üvegből folyadékot öntött vattára és gondosan bekente a lámpát. Miután ezzel végzett, apró lámpa villant kezében és a keskeny fénysugarat a rúd-lámpára szegezte. Az egész tárgy lila színben játszott. Ezt követően eloltotta a lámpáját és pillanatok alatt viszszarakott mindent a hátizsákba, gondosan elhelyezve eredeti helyére azt a két nagyméretű nylonzsákot is, amelyet benne talált és az egészet visszacsúsztatta az

íróasztal alá. A kertben teljes volt a csend, csak a tücskök ciripeltek fáradhatatlanul. Virág Ágnes a reggelinél gyanakvóan nézett Barnára. A fiatalember szeme alatt mély árnyékok húzódtak. – Mit mocorogtál olyan sokáig az este? – kérdezte a lány. – Mocorogtam? – Hát persze, jól hallottam a falon át mindent. Barna Péter előbb kiitta a pohárból a tejét és azt mondta: – Ezen a nyavalyás festményen spekuláltam. Nem ment ki a fejemből. – Egy alkalommal ajtócsapódást is hallottam – jegyezte meg Virág Ágnes. – Ki kellett mennem... A reggelit követően azonnal indultak vissza a Kócsagba. A fiatalember gondterhelt arccal lépkedett, mély hallgatásba burkolózva. – Még most is ezen töröd a fejed? – szólalt meg a lány. – Igen... Szeretnék még kérdezni tőled valamit. Ígérem, ez az utolsó, inkább a nyelvem harapom el, de nem hozom többé szóba. – Tessék, faggass csak. A fiatalember a lány arcára szegezte tekintetét. – Apád tud erről az egész dologról? – kérdezte. – Meg vagy őrülve?... Még csak ez hiányozna! Megint megrémülnének... mondtam már neked, hogy ezt senkinek sem említettem. Különben az most miért érdekel téged, hogy apa tud-e róla vagy sem? Barna Péter hosszan hallgatott.

–

Csak – felelte nagy sokára.

7. A pilisi hegyek a nyár színeiben pompáztak. Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője a földön ült, hátát az egyik fenyőfa törzsének vetette és egy fűszálat tologatott nyelve hegyével szájának egyik sarkából a másikba. Már percek óta a hegycsúcs felett keringő, kiterjesztett szárnyú sólymot figyelte, mert kíváncsi volt, mikor bukik le kiszemelt zsákmányára. Mellette a köpcös termetű Zimonyi alezredes hevert a füvön bakancsban, kockás ingben. Távolabb tőlük kopott sátor húzódott meg a bokrok sűrűjében. – Ezen a friss levegőn egészen megfiatalodik az ember – mondta a technikai laboratórium vezetője. – Nekem mondod?... Úgy érzem magam, mint huszonöt éves koromban. – Én is. – Többet kellene kirándulni járnunk – mormogta az ezredes. – Te, Dénes – húzódott közelebb Zimonyi –, emlékezz, milyen régen voltunk így együtt. Az ősz hajú elhárítófőnök elmosolyodott: – Ha a memóriám nem csal, te is velünk voltál annál az utolsó alkalomnál a Hármashatár-hegyen... Legalábbis úgy rémlik. – Ságvári ismertette velünk az illegális kommunista párt feladatait. – Úgy van! Tehát te is ott voltál.

– Igen. – Szegény Pál Marci biztosította a gyűlésünket és úgy festettünk, mint egy gondtalan kiránduló társaság. Marci a rendőröket leste a bokrok közül, meg a gyanús civileket a kiránduló emberek között, nehogy lecsapjanak ránk Hain Péter kopói. – Ezt a Pál Marcit lőtték le később a Dob utcában? – kérdezte az alezredes. Bana bólintott: – Őt! Épp röpcédulákat vitt, amikor Hain egyik embere elfogta és a politikai nyomozó osztályra akarta előállítani... Megkísérelte a menekülést. – Több mint harminc éve ennek – töprengett Zimonyi – és mégis mintha minden tegnap történt volna. Az ezredes feléje fordult. – Tudod mi az érdekes? – kérdezte. – Itt vagyunk mi ketten immár harminc-egynéhány éve... Egy szervnél, egy épületben. Naponta találkozunk és még soha egy szót sem váltottunk ezekről a régi időkről. Pedig beszélgettünk mi már mindenről. Munkáról, magánügyeinkről, de a régmúlt kirándulásokról soha... Most is csak azért merült fel ez bennünk, mert itt vagyunk, mert ide vezérelt minket a munkánk és közben megrohantak az emlékeink... Arra gondolok: jó lenne egyszer összerántani egy találkozóra azokat, akik egy pártsejtben voltak velünk és rendszeresen a Hármashatár-hegyre jártak kirándulni, hogy elkerüljék Horthy vérebeinek a figyelmét. – Oda a régi tölgyfához – vetette közbe az alezredes. – Vajon megvan-e még? – Nem tudom.

Bana ezredes az égre nézett, az előbb még a hegycsúcs felett köröző sólymot kereste, de az már nem volt sehol. A kopott sátorból fiatal nő lépett ki, egyenesen feléjük tartott, keresztültörtetve a csaliton. Zimonyi alezredes felkapta a fejét. – Úgy látszik, jelez a készülék – mondta. – Az még korai lenne – vetett egy pillantást karórájára Bana ezredes. – A figyelők még csak az út derekán lehetnek. A nő megállt főnöke előtt és kihúzta magát. – Jelentem, megtörtént a bemérés. Felvettük a kapcsolatot a kettes és a hármas ponttal – mondta. – Még jó, hogy nem tiszteleg, elvtársnő – nyújtotta nyakát a közeli domboldal felé az ezredes. – Hátha lát minket a távolból valaki... Lazítson, ne legyen merev és főként most ne katonáskodjon... Ha rádión jelentkeznének a figyelők, azonnal szóljon. – Értettem – felelte a nő, majd kényelmesen visszaballagott a sátorhoz. Az elhárítófőnök nem titkolta Zimonyi előtt, hogy nagy reményt fűz ehhez a vasárnapi akcióhoz. A Térképészeti Intézetnél dolgozó Kovács Peti, aki ez ideig csupán fuvarozta Ily Józsefet kirándulásaira, most annak a helyére lépett. Legalábbis a körülmények erre engedtek következtetni. Hogy megfejtsék a rendszeres kirándulások titkát, még a hét közepén elhatározták: szoros figyelés alá vonják a fiút és felkészülnek komolyabb, körülményesebb akciók lebonyolítására. A Kócsagban tevékenykedő elhárítótisztre, Hódra várt az a feladat, hogy jelezze: megtörténtek-e az előkészületek a kirándulásra Rácz

Pál, illetve Kovács Peti részéről. Hód pénteken jelentette, hogy a fiú tömött hátizsákot vitt át a Kócsagba és azt a csónakmester gondosan elzárta az irodába. Ez arra utalt, hogy a szokott vasárnapi útja Kovács Petinek, Ily József halálától függetlenül, nem marad el. A figyelőkre várt az a feladat, hogy már kora reggel elfoglalják kijelölt helyüket a Rómain és nyomába szegődjenek az induló Fiat személygépkocsinak. A fiút csak addig kellett nekik kísérniük, természetesen észrevétlenül, amíg az országúton meg nem közelítette a pilisi hegyek ismert helyét, a háromforráshoz vezető gyalogösvényt. Ugyanis ez volt az a pont, ahol régebben Kovács Peti a feltételezés szerint kitette személygépkocsijából Ily Józsefet, majd egy bizonyos idő elteltével ugyanitt felvette. A figyelők munkája itt véget ért, legalábbis arra az időre, amíg a fiú ismét elő nem bukkant az erdőből. A terv szerint ekkor kellett a nyomába szegődniük és a Fiat kocsit Budapestig, egészen a végcéljáig kísérniük. Á tapasztalt elhárítótisztek tudták, hogy az erdőben nem lehet szorosan követni a fiút. Egyrészt, mert nem ismerték útjának pontos célját, másrészt rendkívül kockázatos lett volna utánatörtetni. Az elhárítás vezérkara, Bana Dénes ezredessel az élén, aprólékos és mindenre kiterjedő tervet készített. Hód egy rúdelemet kapott, ami nem volt más, mint egy ügyesen álcázott miniatűr adókészülék. Ezt becsempészte abba a zseblámpába, amelyet Kovács Peti a hátizsákban magával visz, miután elhagyta kocsiját. Ez az adókészülék mintegy tíz kilométeres körzetben jól fogható, egy-

forma színezetű szaggatott jeleket sugárzott. Technikailag tehát megvolt a remény, hogy a fiú útját az erdőben pontosan követni tudják. A módszer a rádióbemérésre épült. A háromforrás környékén nyolc kilométeres körzetet határoltak be. Három hegycsúcson rádiófigyelő pontokat telepítettek, oly ügyesen konspirálva, hogy azokat még alapos szemlélő sem fedezhette fel. A sátrakban a készülékek mellett szakavatott kezű rádióbemérők lapultak és arra vártak, hogy működésbe lépjenek, amint a behatárolt körzetből szaggatott jelek érkeznek az éter hullámain, a várt megacikluson. Ez jelzi, hogy Kovács Peti megérkezett. A miniatűr adó hangjának erőssége és iránya alapján az egyforma távolságban levő bemérőműszerek pontosan meghatározhatták a térképen a fiú mozgását, helyzetét. Érthető volt tehát mind az elhárítófőnök, mind az akcióban részt vevő elhárítótisztek izgatottsága. Siker esetén nem mindennapi feladatot oldanak meg és ezzel nagyot lépnek előre a rejtélyek megfejtésének irányába. Bana Dénes ezredes váratlanul kivette szájából a fűszálat és megszólalt: – Valami titkos rejtekhelynek kell lennie ezen a környéken. Zimonyi alezredes tudta, hogy a fegyvereken jár főnökének az esze, hisz nemegyszer hallotta már ennek a feltételezésnek a boncolgatását. – Tehát a fegyverraktár – mondta. – Az is... Más is.

Az alezredes elképedt: – Más is? – Úgy van – hagyta rá az ezredes. – Másról talán még nem hallottál? – Tőletek hallani másról is?... Te még a születési évedet is eltitkolod, nem a munkádat vagy az új ötleteidet! Bana nevetett: – Nem a saját ötletem volt... Hódé! – Makacs fickó lehet, ha magadévá tetted az ő ötletét. Ráadásul ilyen lelkesen. – Időközben átprogramozta az agyamat, mint azt a varangyok tették az "Orion űrhajó kalandjai"-ban. Zimonyi megvakarta üstökét. – És mire alapul ez az új ötlet? Ez a "más"? – kérdezte. Az ezredes sóhajtott és égre emelte a szemét: – Festmények! Régiségek, valamint antik tárgyak... Lehet, még Aladdin csodalámpájára is rábukkanunk, ha a kellő jelszót elsuttogjuk valamelyik sziklafalnál és az kitárul, felfedve Ali baba és a negyven rabló kincsét. – Elképzelem, mit szólna mindehhez a főnökünk, a miniszterhelyettes, hogy egy-két rozsdás lábasért ennyi embert mozgattál meg – rázkódott a nevetéstől Zimonyi, könnyét törülgetve. – Te azt is megúsznád – legyintett az elhárítófőnök –, mert én viselem a felelősséget... De el kell oszlassam kárörvendő illúziódat, ugyanis tények, adatok vannak birtokunkban, amelyek kémtevékenységre mutatnak... Ezek a régiségek, festmények mellékszálnak tűnnek, de ennek ellenére, majdhogy nem az egész tevékenységük

e körül forog... Ily József titokban tartotta, hogy kedveli a régiségeket. Szeretője, Pekár Gyuláné, röviden Annuska, egy ilyen dolgokkal foglalkozó üzletben eladó... Pekárné öreg ismerőse, ez a Szegedi Ferenc, képszakértő. Nos, így bonyolódik a dolog. Ezek a figurák nem véletlenül mozognak a felszínen és kapcsolódnak egymáshoz... Két betörés! Ez sem smafu, hanem szorgos tevékenység. És mit gondolsz miért hatoltak be a Rómain Virág Ágnes kabinjába?... Egy képért! De nem találták meg, ott maradt, csak azért, hogy napokkal később simán és olajozott módon, szinte észrevétlenül elemeljék... A betörőnek ez nem sikerült, másnak igen. De ki ez a más?... És mit kerestek akkor Szegedi lakásában? Mit? És ki volt az illető? Ugyanaz, aki a Rómain járt?... Hát ennyi az egész! A technikai osztályvezető a feltételezett rejtekhelyen töprengett, amely itt az erdőben lehet. – Talán valami barlang az – mondta. – Barlang?... – Ez olyan lehetetlennek tűnik? Bana ezredes mélyet lélegzett. – Nézd, mi alaposan körülszimatoltuk ezt a lehetőséget is... Embereim konzultáltak a barlangászokkal is. Nos, itt nincs semmiféle feltárt vagy feltáratlan barlang, amely térképeken is szerepelne – felelte. – Szóval utánanéztetek. – Nincs!... Viszont az is fennállhat, hogy a fiú valakivel vagy valakikkel találkozást bonyolít le bent az erdőben és ezektől vesz át valamit... Most még csak találgatunk, de később minden elválik.

– Vajon mit visz magával erre a találkozásra? Mi lehet a hátizsákjában? – furdalta a kíváncsiság Zimonyit. – Nem tudom. – És Hód sem tudja? Nem is sejti? Az ezredes töprengve nézett maga elé. – Említette, hogy sejt valamit és ehhez egy olyan mozzanat is járul, amely Ily József birtokában volt, de bizonyosat nem tud, ezért nem is beszélt róla – mondta. – Utasíthattad volna rá, hogy ezt kifejtse – vonta meg vállát az alezredes. – Ez nem mindig bevált módszer. – De hasznos, mert a helyes vágányon tartja a cselekvést, tudatosan rajta tartod a szemed a helyes vonalon. Az ezredes a fejét rázta. – Magadból indulsz ki, a munkádból – mondta. – Az más! A laboratóriumban folyó munka eltér a felderítéstől. Neked valóban még a gondolatokkal is tisztában kell lenned az embereidnél... De én vétenék, ha ki akarnám szivattyúzni embereim fejéből az önálló gondolatokat, a cselekvést. Nem lehetek amúgy sem mindenhol jelen, nem dönthetek minden apró ügyben. Igenis, az embereim legyenek önállóak az elhárítómunkában, a sokrétű feladatok megoldásánál. Sokszor a pillanatnyi határozottság dönt... Nem, én nem fosztom meg őket a kombinatív készségüktől. Megkövetelem tőlük, hogy mindenről beszámoljanak, na de a sejtések az ő dolguk... Rám lehetőleg csak a tények tartozzanak. Megbolondulnék, ha ráadásul a sejtések is kopogtatnának szobám ajtaján.

A közeli hegyoldalban egy pár haladt az erdő szélén. A nő piros blúzt viselt. Gyakran megálltak, mintha tanakodnának, majd újból megindultak. Zimonyi alezredes követte az elhárítófőnök tekintetét. – A mi embereink – mondta. – És hogy értesíted őket? – tudakolta az ezredes. – A retikülben adó-vevő van, az antenna a vállra akasztható szíjon húzódik... Arra irányítjuk őket, amerre majd kell. – Hány ilyen kiránduló emberünk van a környéken? – Még családokkal is rendelkezünk... Vannak vagy húszan – felelte az alezredes, majd Pintér Béla osztályvezető holléte után érdeklődött. Az ezredes közölte, hogy Pintér a kettes számú bemérőállomáson tartózkodik, amely a legtávolabb van tőlük. Ő is nyomban jelentkezik rádión, ha valami netán előadódnék. Tíz óra tájt meglibbent a sátor bejáratát takaró ponyva és az előbbi fiatal nő bújt elő. Sietősen vágott át a csaliton, majd izgatottan jelentette, hogy a Fiat személygépkocsit követő figyelők jelentkeztek és alig pár kilométerre vannak attól a helytől, ahol feltételezés szerint az érkező kiszáll majd kocsijából. Bana és Zimonyi azonnal a sátorba mentek, s az ezredes maga vette kezébe a rádió mikrofonját, hogy személyesen lépjen kapcsolatba embereivel. A figyelők jelentették: Kovács Peti útközben sehol sem állt meg, egyenletes sebességgel haladt és semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a nyomában haladó gépkocsit, amely tisztes távolból követte.

Bana ezredes a már megbeszélt utasítások betartására szólította fel a figyelőket és kérte a sátorban levő rádiós tisztet, hogy szokott üzenetét továbbítsa a hegycsúcsokon levő bemérőállomásoknak. – Figyelem kettes, hármas! Figyelem kettes, hármas! A fürge róka átugrotta a lusta nyulat... A fürge róka átugrotta a lusta nyulat... Vétel! – mondta a rádiós és átkapcsolta a készüléket. Mindkét állomás azonnal jelentkezett, megismételve igazolta a vételt. A fiatal nő ezalatt egy másik készüléknél foglalt helyet, hallgatót tett a fejére és várakozó arccal nézett maga elé. A sátorban még két férfi tartózkodott rajtuk kívül. Az ő feladatuk volt, hogy a bemérőkészülék számadatait, a két másik állomástól érkező adatokkal, a behatárolt körzet térképén bejelöljék. Mindannyian a nő arcát fürkészték, hogy arról olvassák le a fiú zseblámpájába rejtett miniatűr adókészüléktől érkezett jelzést, amely bármelyik percben megszólalhatott. Bana Dénes ezredes a feszült csendben izgatottan szívta cigarettáját. – Még semmi, elvtársnő? – kérdezte. – Jelentem, semmi! – A behatárolt körzetbe még nem lépett be – magyarázta Zimonyi alezredes. Jó tíz perc telt el, amikor a bemérőkészülék halk zümmögésébe váratlanul szaggatott, sípoló hang vegyült. Ezzel egyidejűleg máris jelentkezett a kettes és a hármas állomás.

A fiatal nő már sorolta is az adatokat: – Há, nulla négy harmincnyolc... Gé, tizenkettő nulla kilenc... Há, nulla négy negyvenegy... A térképnél gubbasztó két férfi megkezdte az adatok térképre való rögzítését. Az elhárítófőnök és Zimonyi alezredes lélegzetvisszafojtva figyelte a térkép felett húzódó, kifeszített vékony drótszálak metszéspontját. – Most kapaszkodott fel a gyalogösvényen ennek a földútnak az irányába – bökött a térképre az alezredes. – Amennyiben a háromforráshoz tart, pillanatokon belül jobbra kell fordulnia. – Pontosan a tizenegyes ellenőrző helynél halad el. – Príma – dörzsölte össze tenyerét az ezredes. Három fiatalember uzsonnázott a füvön, közvetlenül a hegyoldalra vezető földút mellett. Épp csak egy pillantásra érdemesítették az úton baktató farmernadrágos fiút, aki hátizsákot cipelt a hátán, aztán falatoztak tovább. Amint az elhaladt és eltűnt a szemük elől, egyikük felemelte a fejéhez az alumínium ételtartót, majd a földön levő tájolóra nézett. – Tizenegyes, tizenegyes jelentkezem... A fa északtól nyugatnak háromfokos irányba dűlt ki – mondta halkan, aztán megismételte az üzenetet. A hegycsúcson levő sátorban kiválóan vették az adást. – Tehát a háromforráshoz tart – nyugtázta az ezredes. – Ott nincs senki tőlünk? – Nincs – rázta a fejét Zimonyi alezredes. – Helyes... Amint mozgása megszűnne, nyomban szólni kell Pintéréknek. A hozzá legközelebb eső embe-

rek közül egy "család" és egy "szerelmespár" induljon a háromforráshoz. A technikai osztályvezető rádión hívta Pintér alezredest és közölte vele a soron következő feladat végrehajtását. Közben a bemérőkészüléket kezelő nő változatlanul adta a jelzéseket a térképnél tevékenykedő két elhárítótisztnek. Egy órán belül még három ellenőrző hely jelentette, hogy a "fa milyen irányba dűlt". Az alezredes arca örömet sugárzott. – Minden a tervezett mederben halad – mondta. Bana Dénes megtörülte verejtéktől nyirkos homlokát és alig dobta el cigarettáját, nyomban rágyújtott a másikra. A bemérőkészüléket kezelő fiatal nő immár többször egymás után egyazon számokat ismételte. – Aha – fülelt Zimonyi alezredes –, valószínű megállt. – Igen, nincs mozgás – egyenesedett fel a térkép mellől az egyik elhárítótiszt. Az ezredes utasítást adott Pintéréknek, hogy indítsák útnak a "családot" és a "szerelmespárt" a jelzett hely közelébe. – Mennyi idő alatt lesznek ott? – szólt a mikrofonba. Pintér alezredes hangja távolból érkezett: – Jelentem, tizenöt, húsz perc. – Pihenőhelye alig száz méterre lehet délnek a háromforrástól – jegyezte meg Zimonyi. Az ezredes a térkép fölé hajolt. – Mi lehet ott? – tudakolta. – Bokros domboldal, kevés sziklával.

A fiatal nő ekkor váratlanul felpattant a bemérőkészülék mellől, lekapta fejéről a fülhallgatót. – Nincs adás – kiáltotta. A sátorban mintha bomba robbant volna. A jelenlevők döbbenten bámultak a nőre, mint akik nem hisznek a fülüknek. Elsőnek Bana ezredes tért magához: – Miiicsodaaa? A nő megismételte szavait és bizonyításképpen feléjük nyújtotta a fülhallgatót. Egyenletes zümmögő zaj áradt. A technikai osztályvezető, nyugalmat erőltetve magára, a szaggatott jelek megszakadásának körülményét tudakolta. A készüléket kezelő nő tanácstalan volt. A jelek, mintha elvágták volna őket, egy pillanat tizedrésze alatt megszakadtak. – Elromlott – mondta kesernyésen az ezredes. Jelentkezett a kettes és a hármas bemérő állomás. Készülékeik úgyszintén süketek lettek. A körülmények után tudakozódtak és utasítást kértek. Bana Dénes ezredest elfutotta a méreg. – Tessék! Itt állunk megfürödve... Most mit mondhatok nekik? Mit? – fordult Zimonyihoz. – Az lehetetlen, hogy az adó elromlott volna. – Akkor kimerült... – Ez sem valószínű – ingatta fejét az alezredes. Véleményét azzal indokolta, hogy ez esetben az adó hangja, erőssége fokozatosan gyöngült volna. Ez az átmenet jelzi mind a parányi, de erős telep kimerülését, mind a készülékben történő meghibásodást. Viszont ez egyáltalán nem állt fenn. A bemérőkészüléket kezelő nő szerint az adó hirtelen megszakította a jelek adását.

Zimonyi alezredes rádión megkérdezte a másik két bemérőállomás kezelőjét is a jelek megszakadásának körülményeiről. Mindkettő ugyanazt jelentette, amit náluk a fiatal nő tapasztalt. – Most már hajlandó vagy elfogadni, hogy sem kimerülés, sem meghibásodás nem állhat fenn? – Akkor miért hallgatott el? – Fogalmam sincs. Az elhárítófőnök a legrosszabbra gondolt. Kovács Peti rájött, hogy a lámpájában levő rúdelemek egyike rádióadó készülék! Ez a magyarázat tűnt a legelfogadhatóbbnak a jelek elmaradására. A fiú megsemmisítette az elemet. De honnan tudhatta, hogy milyen módszerrel akaszkodtak a nyomába? Honnan? Még ha sejtette volna is, hogy valamilyen technikai forrást cipel magával, amely rádiójeleket ad, miért gondolt volna éppen a lámpájában levő elemek egyikére? Az ezredes gondolatban végigfutott a lehetőségeken. Ki tudott arról, hogy milyen módszerrel és hogyan ellenőrzik majd a fiú útját az erdőben? Csak az elhárítás szűk vezérkara, no meg Hód, a Kócsagban tevékenykedő elhárítótiszt. Más konkrétan nem tudott erről, még a jelenlevő elhárítótisztek egyike sem. Ők legfeljebb csak sejthették, hogy a figyelendő személy valamilyen adókészüléket visz magával. – Meglátjuk, mit jelentenek vissza a háromforrás környékére küldött embereink – mondta a többieknek és kiment a sátorból levegőzni. Vakítóan sütött a nap, az égen kövér gomolyfelhők úsztak. Zimonyi lépett melléje.

– Kár idegeskedned – mondta. – Az emberek majd alaposan szétnéznek és megtalálják az okot. – Te talán nyugodt vagy? – Nem – felelte az alezredes –, de várjuk ki a végét. Az adókészülék némaságát újabb dolog tetézte. A háromforráshoz konspiráltan érkező elhárítótisztek hiába nyújtották a nyakukat, a farmernadrágos, hátizsákot cipelő fiatalembernek nyoma sem volt. A "család" hiába szedte az ibolyákat a bokrok alján, a "fiatal pár" úgyszintén feleslegesen sétálgatott. Az ezredes hitetlenkedve csóválta fejét a tőlük érkezett rádió-üzenetre. – Megáll az eszem – mondta. – Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Zimonyi homlokára csapott és szeme kikerekedett. – Megvan – kiáltott fel. – Te magad adtad meg rá a helyes választ... A föld nyelte el. – A sziklák... – Úgy van! Vagy valami hasadék. A sátorba rontottak és felcsigázva nézték a térkép azon pontját, ahonnan utoljára érkeztek a jelzések. Az elhárítófőnök utasítására a rádió újabb parancsot sugárzott a háromforrásnál levő elhárítótiszteknek. A válasz lelohasztotta érdeklődésüket. A domboldalon levő, talán másfél emeletnyi nagyságú, kilencven négyzetméternyi sziklás részen egyetlenegy hasadék vagy barlangot sejtető nyílás sem volt. – Legszívesebben magam mennék oda – mondta ingerülten az ezredes.

– Pedig csak ez a magyarázata a két rejtélynek – vélekedett Zimonyi. – De várjunk... Ha a föld alá bújt, onnan elő is kell jönnie és ez csak idő kérdése. Idegtépő percek következtek, majd csigalassúsággal elmúlt egy óra is. A bemérőkészüléknél levő fiatal nő megfeszített figyelemmel ült a helyén, fején a fülhallgatóval, hogy bármelyik pillanatban azonnal szóljon, ha az adó ismételt működését tapasztalja. Zimonyi alezredes közben azt fejtegette az elhárítófőnöknek, hogy miért mond csődöt az adó, ha azt történetesen a föld alá viszik valamilyen oknál fogva. – Nagyon hamar tűnt el – jegyezte meg az ezredes –, hiszen egy pillanat volt az egész. – Igen... Amint a föld alá bújt, nyomban vége lett az adásnak. Persze, a készülék jelenleg is változatlanul sugározza a jeleket, csak az a földréteg szigetelése miatt nem jut el hozzánk. Bana ezredes, dacára a technikai osztályvezető magyarázatának, erősen kételkedett, hogy az adó elhallgatásának ez lenne a valódi oka. A háromforrás környékén nem volt barlang. Hosszú és kimerítő jelentéseket olvasott azokról a barlangokról, amelyek a pilisi hegyekben voltak. Valami nagyobb sziklahasadékról pedig szó sem lehetett, hiszen ha Kovács Peti ilyen helyre bújt volna be, ettől függetlenül az adó működött volna, mert a hullámokat nem zárja el földréteg az étertől. Amint visszamentek a sátorba, az ezredes felvette a kapcsolatot a kettes bemérőállomáson tartózkodó Pintér Béla alezredessel és kérte őt, adja át a parancsnokságot másnak és jöjjön át azonnal.

– Az ő emberei szimatolták körül korábban a környéket és a barlangokat is ők vették számba a pilisi hegyekben – magyarázta Zimonyinak. – Az én fejem sem káptalan, hátha Pintér többet tud mondani erről... De kétlem, hogy barlang lenne ott. Olvastam a jelentésüket és annyira még nem meszesedett el az agyam, hogy erre ne emlékeznék. Az alezredes valamit mondani akart, de nem jutott szóhoz, mert a bemérőkészüléket kezelő nő meglepetten felkiáltott és máris közölte az adatokat: – Ef, nulla tizenegy huszonkettő... Gé, kilenc nulla hat... – Ugyanaz a helyzete, mint amikor elhallgatott az adás – mondta a térképnél tevékenykedő elhárítótiszt. Az ezredes úgy ugrott a térképhez, mint akit a kígyó csípett meg. A bemérőállomásoktól érkezett adatok alapján a metszéspont a sziklás rész felett húzódott. – Igen, valahol ott kell neki lennie – állapította meg Zimonyi alezredes. Ebben a pillanatban ismét megszakadt az adás. Értetlenül bámultak egymásra. Most Bana ezredes tért magához elsőnek: – Az emberek... Zimonyi nem kapcsolt azonnal. – Hát nem érted?! – kiáltott az elhárítófőnök. – Az embereink ott vannak a közelben... Nem mer előjönni, fél, netán meglátják őt... Elvtársnő – fordult a rádiókezelőhöz –, azonnal értesítse a "családot" és a "párt", hogy távolodjanak el jó messzire a hely közeléből... Majd az ellenőrzőhelyek jelzik a fiú felbukkanását az erdőben.

Az üzenet megérkezett... A háromforrás közelében tanyázó család lassan felszedelőzködött és eltűnt az erdő sűrűjében. A fiatal pár is elindult andalogva. Kisvártatva egy lélek sem moccant a környéken, így egyetlenegy szemtanú sem akadt, aki látta volna azt a farmernadrágos fiút, aki tömött hátizsákjával hirtelen felbukkant a sziklák között és fürgén a gyalogösvényen termett. Amint elkezdtek dolgozni a bemérőkészülékek, Bana Dénes ezredes megnyugodott. Így aztán nyoma sem volt rajta az idegességnek Pintér Béla alezredes megérkezésénél. A köpcös termetű osztályvezetőnek lógott a nyelve. Lóhalálában vágott át a két hegycsúcs között elterülő erdőn, nadrágján bogáncsok kapaszkodtak. – Jelentkezem – lépett a főnökéhez és csodálkozott, hogy dolgoznak a bemérők. – Ismét érkeznek a jelzések – karolt belé az ezredes és kimentek a sátor elé Zimonyival együtt. A technikai osztályvezető részletesen beszámolt az általuk végzett találgatásokról, amikor az adó elnémult, majd ennek feltételezett okát is közölte. – Nos – vette át a szót Bana –, azért volt szükségünk rád, hogy kikérjük a véleményedet és egyben megtárgyaljuk a körülményeket egy barlangnak a lehetőségéről. Egy olyan barlangéról, amelyet talán még fel sem fedeztek barlangászaink... Létezhet ilyen? – Nem – rázta a fejét Pintér. – Tessék!... Mit mondtam? – fordult az ezredes Zimonyihoz.

– Egyáltalán nem áll szándékomban, hogy megsértselek, Béla, de kétségbe vonom a véleményedet. Tény, az adót egy bizonyos vastagságú földréteg némította el, mert íme, amint felbukkant ez a személy, máris működik... Elméletileg igenis lehetséges, hogy ott a szikláknál barlang van. Bana ezredes megjegyezte, hogy a konspiráltan megjelent elhárítótisztek még csak nagyobb hasadékot sem fedeztek fel a sziklák között. – Tévedtek – felelte Zimonyi alezredes. – Éppúgy, mint Béla is tévedhetett vagy maguk a barlangászok... Én ragaszkodom a tényekhez... Az adó működését, ismétlem, földréteg befolyásolta. A ti dolgotok, hogy ennek a konkrét okát felderítsétek, amint erre lehetőség nyílik. Míg a beszélgetésük tartott, a rádión sorra jelentkeztek az ellenőrzőhelyek, hogy a farmernadrágos fiú az érkezett útvonalon hagyja el az erdőt. Bana ezredes intézkedett, hogy a figyelők ismét a távozó Fiat személygépkocsi nyomában maradjanak, majd elhatározta, hogy a háromforráshoz indul és megszemléli a jelzett sziklacsoportot. – Intézkedj, hogy kapjunk műszereket a kutatáshoz és vezényeld oda embereidet – mondta Zimonyinak. A technikai osztályvezető bement a sátorba, majd rövid idő múlva csatlakozott hozzájuk. Együtt indultak el. A háromforrásnál már több elhárítótiszt várakozott rájuk. Kis csoportokba verődve heverésztek a fűben, mintha gondtalan kirándulók lennének. Bana ezredes az erdő egyik rejtett tisztására hívta az embereket és röviden is-

mertette velük a kutatás célját. Közben Pintér alezredes gondoskodott arról is, hogy kellő távolságokra figyelők álljanak fel, nehogy meglepje őket idegen kíváncsiskodó, akinek méltán feltűnhet és gyanússá válhat a lázas tevékenység. Zimonyi emberei is megérkeztek a kutatóműszerekkel, amelyek nem voltak mások, mint hosszú, elektromos töltésű vaspálcák. Ezek azonnal jelezték földbe szúráskor az üregeket. Ezenkívül hagyományos aknakutatóval is rendelkeztek. Az emberek lépésről lépésre vizsgálták át a domboldalt, lassan közeledtek a sziklacsoporthoz. Pintér alezredes váratlanul főnökéhez sietett: – Ezredes elvtárs, jelentem, eszembe jutott egy lehetőség. – A barlangról? – Nem... Bányáról! Zimonyi feje úgy fordult feléjük, mintha dróton rántották volna, de maga Bana is meglepődött. – Hol van itt bánya? – kérdezte. – Arra – lendítette a karját nyugatnak Pintér. – Egy régi, megszüntetett bánya van ott. Talán három kilométerre innen... Annyit tudok róla, hogy még a második világháború előtt bezárták, mivel kiapadt és ráadásul a víz is elöntötte az aknákat. A bejáratát befalazták... A falusiak beszéltek róla embereimnek, majd az illetékes trösztnél is eljártunk. Ők ugyanezt megerősítették. A bányát megkísérelték megnyitni közvetlenül a felszabadulás után, de aztán mégis lemondtak róla... Régebben a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaság tulajdona

volt. Ezerkilencszáznegyvenig üzemelt, de nem termelte meg még a befektetett költségeket sem. – De itt nincs bánya – mutatott a sziklákra az ezredes – és jelenleg ez érdekel minket. – Jelentem, a közeli bányáról pontos térkép kell legyen a trösztnél... Nem ismerjük az aknák számát, a vágatokat. Lehet, egészen idáig vagy még ennél is tovább húzódnak a föld alatt. Bana felkapta a fejét. – Mit mondasz? – kérdezte. Pintér alezredes elismételte az elmondottakat. – Igazad lehet – töprengett az ezredes –, azonnal szerezzétek be a térképet és kutassatok fel olyan embereket, akik ebben a bányában dolgoztak vagy ténykedtek valaha... Ha egyáltalán még életben van valaki közülük... Meg kell tudnunk mindent erről a bányáról. Zimonyinak is ez volt a véleménye. A kutatás kora estig tartott és teljesen eredménytelenül végződött. Még a technikai kutatóműszerek segítségével sem sikerült üreget felfedezni a föld felszíne alatt és a sziklákon sem találtak akkora repedést, amelyen át egy ember beférhetett volna. Az ezredes utasította Pintért, hogy szervezze meg a háromforrás környékének a figyelését. Ettől a pillanattól éjjel-nappal tudniuk kell, ki fordul itt meg gyanús szándékkal, főként a domboldalnál levő sziklacsoportnál. – A figyelők rádión jelentették, hogy a hátizsák, véleményük szerint, jóval tömöttebb volt, mint érkezéskor... A fiú, útban kocsijához, több alkalommal megpihent és

letette a hátizsákot – közölte Zimonyi alezredes Banával. – Csak már ott tartanánk, hogy tudnánk, mi volt benne. Útban Pestre, a Mercedesben a nap eseményeit vitatták hármasban. Az elhárítófőnök a zavar ellenére elismeréssel adózott mind Pintérnek a figyelés megszervezéséért, mind Zimonyinak, a technikai osztályvezetőnek az elmés adókészülék és a tökéletes bemérés elvégzéséért. Zimonyinak a bánya járt a fejében. Elismerte, hogy egy elhagyatott bánya kiváló rejtekhely lehet, de kétségbe vonta az ott tárolt fegyverek használhatóságát. Véleménye szerint a víz hatására a korrózió mindent elpusztíthatott. – Te csak azt hiszed – pillantott hátra a kormány mögött ülő ezredes. – Kérdezd meg Bélát, hogy minden a zsírozáson, a raktározáson múlik. – Az ötvenhatban előkerült német gyártmányú fegyvereken, amelyekre hivatkoztál, kiütköztek a rozsdásodás jelei és egyáltalán nem voltak ápoltak – vélte Zimonyi. – Nem lehetetlen, hogy egykoron ez a bánya volt a Keresztesek titkos fegyverraktára – vetette közbe Pintér. Az ezredesnek tetszett a válasz, s ezt nem is titkolta. Ezt az örömét azonban lelohasztotta Zimonyi válasza. – És a festmények, a régiségek? – kérdezte a technikai osztályvezető. – Talán azok is itt volnának?... Egy vízzel elárasztott bányában? Kíváncsi vagyok, te kitennél-e a lakásod falára egy olyan festményt, amelyet innen húznának elő – hajolt Banához.

Az elhárítófőnök mereven nézte az utat. – Soha nem lehet tudni, hogy mit rejt ez a bánya! Csak sejtéseink, feltételezéseink vannak – felelte nagy sokára. – Remélhetőleg hamarosan megtudjuk – szólalt meg Pintér alezredes. A Mercedes műszerfalán kigyulladt egy piros lámpa. Az ezredes elengedte egyik kezével a kormányt és füléhez emelte a kagylót. – Rendben van, köszönöm... A fiút várják meg és ha éjfél előtt kijön az üdülőből, kísérjék hazáig. Valószínű, nem marad ott éjszakára... Reggel majd írásos jelentést kérek – mondta és helyére tette a telefont. – A figyelők voltak – közölte a két osztályvezetővel. – A Rómaira ment? – érdeklődött Pintér alezredes. Bana bólintott: – Igen... A Fiat a Kócsag előtt áll. A fiú bevitte a hátizsákot a telepre, hogy Rácz gondjaira bízza. Zimonyi aggódott, hogy mi lesz a lámpában levő miniatűr adónak a sorsa, de az elhárítófőnök leintette: – Reggel már biztos kezekben lesz. És megismerjük a hátizsák tartalmát is. 8. Szegedi Ferenc kora délelőtt hagyta el a kórházat. Kalapot viselt, hogy eltakarja a feje búbján éktelenkedő ragtapaszt. Serény léptekkel a közeli autóbuszmegállóhoz ment, ahol már többen várakoztak. Kisvártatva egy ak-

tatáskás férfi érkezett, majd egy középkorú nő. A megállótól kissé távolabb egy szürke Moszkvics gépkocsi várakozott, vezetője az ablakot törülgette. Szegedi magatartása nyugtalanságot árult el. Homlokát gyakran végigsimította zsebkendőjével és türelmetlenül pislogott az autóbusz érkezésének irányába. Előbb egy 39-es járat érkezett, de erre nem szállt fel, megvárta a csuklós 12-est. Ezzel a Nagykörútig utazott, majd leszállt a November 7. térnél. Innen gyalog folytatta útját a járdán hullámzó tömegben. Kalapja kitűnő támpont volt az őt követő figyelőknek, akik egy percre sem tévesztették szem elől. A tapasztalt elhárítok előtt nyilvánvaló volt: a férfi egyáltalán nem sejti, hogy nyomában vannak. Nyugtalanságának más magyarázata lehetett, ugyanis Szegedi nem forgolódott, nem vetett háta mögé gyanús pillantásokat, hanem határozottan haladt. A Royal Szálló közelében lassította lépteit, megállt, vizsgálódva tekintett be az előcsarnokba a hatalmas üvegtáblán át, majd rövid töprengés után belépett a szállóba. Vele egy időben elegáns férfi érkezett a portás pultjához, udvariasan maga elé engedve őt. – Parancsoljon, uram – fordult a portás Szegedihez. – Egy vendégüket keresem... Kérem, hívja le őt a szobájából. – A nevét, uram! – Helmut Maine... Stuttgartból – lehelte Szegedi. A portás megismételte a nevet, majd felütött egy könyvet és ujjával végigszaladt a vendégek listáján.

– Igen... Első emelet négy – bólintott –, majd a kulcstartóra vetett egy pillantást. – Sajnálom uram! Helmut Maine úr jelenleg nem tartózkodik a szobájában... Esetleg az étteremben vagy az eszpresszóban. Tessék várni egy percet. – Magához intette az egyik londinert. Az egyenruhás fiú Helmut Maine úr keresésére indult. A jól öltözött férfi közben egy külföldi vendég után érdeklődött, de ő sem érte el célját, mert a portás nem találta a bemondott nevet a vendégkönyvben. A férfi ezután eltávozott. A londiner eredménytelenül tért vissza. – Tessék talán megadni a nevét... Amint Maine urat meglátom, közlöm vele, hogy ön kereste... Esetleg más üzenetet is átadjak részére? – kérdezte a portás. – Köszönöm... Csak annyit kérek közölni vele, hogy kerestem... Szegedi Ferenc... Szegedi. – Nem felejtem el, uram – jegyezte fel a portás egy füzetbe. Az idős férfi kijött a Royalból, tétovázott, majd megindult kényelmes léptekkel az Emke kávéház irányába. Hirtelen ötlettől vezérelve átvágott az úttesten és belépett egy nyilvános telefonfülkébe. Máris követője akadt. Egy fiatalember kezdett toporogni a fülke előtt. Hóna alatt aktatáskát szorongatott, amelyből pár centis hoszszúságban ujjnyi vastagságú rúd nyúlt ki, egyenesen a fülkében beszélő férfira irányulva. Szegedi a bizományi üzletet hívta és Pekár Gyulánét kérte a telefonhoz. A nő hangjában fojtott izgalom vibrált:

– Már kerestelek otthon... A házfelügyelőtől tudom, hogy mi történt veled. Azonnal beszélnünk kell. – Hánykor végzel? – A szokott időben, ötkor. – A legjobb lenne, ha utána feljönnél hozzám... Otthon leszek – mondta a férfi. – Egyenesen hozzád megyek. Szegedi közölte Pekárnéval, hogy Helmut Maine a Royalban szállt meg, de nem tudott vele találkozni, így üzenetet hagyott a részére. – És mit fogsz mondani neki?... A kért dolgot ugyanis nem tudod átadni – aggodalmaskodott a nő. – Ezt is meg akarom beszélni veled. Az idős férfi elköszönt a nőtől, helyére akasztotta a kagylót és átengedte a fülkét az ott toporgó aktatáskás fiatalembernek. Szegedi hazament. Otthon alaposan szétnézett, de mindent a legnagyobb rendben talált. Semmi nem hiányzott a lakásból. Jól számított, amikor a kórházban járt rendőrtisztekkel közölte, hogy a betörő feltehetően üres kézzel távozott, mert nincs értékes holmija. Azt persze esze ágában sem volt említeni, hogy nagyon is tudja, miért éppen az ő lakását szemelte ki az ismeretlen látogató. Déltájt mozdult csak ki a lakásából. A közeli üzletben hideg felvágottat, kenyeret és tejet vásárolt, majd hazatért, figyelemre sem méltatva a ház előtt parkoló Moszkvics gépkocsit, amelynek színe és típusa megegyező volt az övével.

Alighogy megebédelt, csengetés zavarta meg nyugalmát. Hozzá hasonló korú, sovány, választékosan öltözött férfi állt a küszöbön. – Guten Tag, Herr Szegedi – köszönt az érkezett. Szegedi Ferenc zavartan invitálta beljebb a vendégét: – Bitte, Herr Maine. Amaz belépett a lakásba, kíváncsian körülnézett, majd helyet foglalt a fotelban. Németül társalogtak, mivel Helmut Maine egy szót sem tudott magyarul. A külföldi férfi figyelmét nem kerülte el a Szegedi fején levő ragtapasz és kíváncsian érdeklődött a sérülés körülményéről. – Véletlenül bevertem a fejemet a pincében – mondta Szegedi. – Ah, so... – Jelentéktelen sérülés. Helmut Maine rágyújtott egy hosszú szárú cigarettára és kényelmesen keresztbe vetette a lábát. – Hallom, keresett a hotelban – mondta közömbös hangon. – Igen, de sajnos elkerültük egymást. – Nos, azért kerestem fel a lakásán, hogy ez meg ne ismétlődjön. – Örvendek – dadogta Szegedi. – Képzelem – emelte égnek szemét mosolyogva a másik, aztán a hangja megkeményedett. – Hol a festmény? A háromkirályok látogatása Betlehemben!... Remélem nem felejtette el az ötezer forint előleget, amelyet már hónapokkal ezelőtt eljuttattam magának. – De, Maine úr...

– Ne adja a sértődöttet, barátom! – csattant fel a német. – Csak semmi megjátszás!... Nem szeretem a színészkedést. Tehát, hol a festmény? Szegedi kapkodó szavakkal mentegetőzött. Bizalmas kapcsolatára hivatkozott, hogy az nem teljesítette ígéretét és fogalma sincs róla, hol lehet a jelzett festmény, amelyet már rég meg kellett volna kapnia. – Valamivel több időre lenne szükségem, hogy utánajárjak a dolgoknak és tárgyaljak megbízottammal – mondta Szegedi. Maine kétkedve csóválta a fejét: – Ugyan, ugyan, Szegedi úr... Ne nézzen engem ilyen naivnak. Ez rendkívül sértő egy üzlettársra... Ma nálunk ezzel a viselkedésével pillanatok alatt tönkremenne... Azon csodálkozom, hogy a múltban miként tudott egyáltalán megélni mint képkereskedő? – Akkor mások voltak a lehetőségek... – Az üzlet nemcsak lehetőségeken múlik... Rátermettségen, rafináltságon, érzéken, ha már oktató előadást kell tartsak erről magának. Szegedi kétségbeesetten bizonygatta jó szándékát. – Meglátja, Maine úr, hogy az ígért festményt átadom önnek, csak időt kérek... Időt! – mondta. A férfi eloltotta cigarettáját a hamutálban és hosszan fürkészte Szegedi Ferenc arcát. – Tudja mit, barátom? – szólalt meg. – Már nem kell a festmény! – De hiszen... Maine egy mozdulattal leintette.

– Nincs szükségem rá – folytatta. – Látom, nehezen fogja fel szavaim értelmét. Úgy látszik, csökkent az értelmi képessége, miután megütötte a fejét... Nem kell a kép! Csináljon vele, amit akar, ha egyáltalán átveszi majd valaha a megbízójától. – Ez azt jelenti... A német ismét közbevágott: – Igen, ez azt jelenti, hogy vége üzleti kapcsolatunknak. Felejtse el azt is, hogy valaha ismert engem és több festményt, értékes antik tárgyat vettem át magától. Főként ezeket felejtse el... Ért engem? – Kérem – felelte rezignáltan Szegedi. – Kénytelen vagyok teljesíteni óhaját... Azonban a kérdéses ötezer forintot most nem tudom visszaadni. Esetleg, ha legközelebb jön, az összeg a rendelkezésére áll. – Legyen ez bánatpénz – legyintett Maine. – Bánatpénz? – Igen... Még ezt sem kérem vissza magától. Szegedi köszönetfélét rebegett. Később, amikor valamennyire magához tért meglepődéséből, az után érdeklődött, hogy mi indította Helmut Mainét kapcsolatuk megszakítására. Nem hitte, hogy ez csupán azért van, amiért az ígért festményt képtelen átadni. Maine sandán mosolygott a fotelban. – Ennek több oka van – mondta. – Talán az utazások? Hiszen eddig is megbízókat küldött. Soha nem ön csempészte ki kocsijában az értékes tárgyakat... Nem hiszem, hogy ennek a kockázata riasztotta önt vissza!

– Ami igaz, az igaz... Maga jó helyen tapogatózik, amikor ezt feszegeti. – Tehát nem a kockázat? – Nézze, én akkor jövök Magyarországra, amikor akarok... Megbízottam úgyszintén... Tehát nem erről van szó, hanem másról! – Másról – ismételte töprengve Szegedi Ferenc. Helmut Maine, szemét a férfira szegezve, töppedten ült a fotelban. Nem tudta, mitévő legyen. Megmondja az igazi okot vagy hallgasson? Aztán mégis úgy döntött, hogy magyarázatot ad viselkedésére. – Feltételezem, hogy itt magánál nyugodtan beszélhetek – rebbent körbe tekintete a szobában. – Természetesen... – És azt is feltételezem – emelte fel az ujját –, hogy ön ezt senkivel sem közli... Senkivel az égvilágon. Mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne, Szegedi együttérzőn tárta szét karját, hogy biztosítsa a másikat hallgatásáról. – Nekem sokkal fontosabb hallgatnom, nemcsak az ön által közölt dolgokról, hanem kettőnk kapcsolatáról is. – A volt kapcsolatunkról! – helyesbített amaz. – Tehát a volt kapcsolatunkról is – bólintott Szegedi. Helmut Maine ismét rágyújtott és beszélni kezdett... Felsorolta a tudott dolgokat. Hány képet vett át és milyen értékes antik tárgyakat: arany, ezüstkelyheket, vallásos szertartásokhoz szükséges antik régiségeket. Részletezte, hogy ezekért mennyi készpénzt adott át az évek

során, kezdve attól az időponttól, amikor egymással kapcsolatba léptek. – Sejtheti, hogy ezeket magam is továbbadtam, hiszen kereskedő vagyok, ez a foglalkozásom – tért a lényegre. – Szép summát kerestem rajtuk és ön sem járt rosszul. Szegedi Ferenc biccentett. – Nos – folytatta Maine –, nem firtattam, honnan ezek az értékes tárgyak!... Elfogadtam a magyarázatát, mely szerint ez a vagyon a múltban a híres műgyűjtő Weingruber család birtokában volt, akik a háború során elpusztultak Dachauban... Az sem érdekelt, hogy ki az a rokonuk, aki akkoriban elrejtette ezt a tetemes vagyont és most így kényszerül eladogatni az önök népi demokráciája miatt... – Ezek valóban Weingruberék birtokában voltak – vetette közbe Szegedi. – Hallgasson – csattant fel a német – és ne szakítson félbe, mert egy szót sem szólok többé... – Kérem... Maine leverte a hamut cigarettájáról. – A napnál is világosabb előttem, hogy ez hazugság! Az öntől átvett festmények, tárgyak soha, egyáltalán nem voltak a Weingruberék birtokában... Egy szót sem – ripakodott rá a száját tátogató férfira. – Hallgasson, most én beszélek... Megindoklom, hogy ezt honnan tudom... Mint említettem, a festményeket továbbadtam. Egy nap, talán két hónapja történt, felkeresett egy régi, diszkrét vevőm, aki nagyon gazdag és már több alkalommal jó vásárt kötöttem vele... Egy ismeretlen, so-

vány úr volt vele, Schranke néven mutatkozott be... Wilhelm Schranke! – Nem ismerem ezt a nevet – mondta Szegedi. – Szerencsés ember maga, de várja ki a végét... A vevőm Schranke úr kívánságának tett eleget, amikor engem felkeresett. Schranke természetesen nagyon udvariasan érdeklődött, hogyan jutottam hozzá az általam eladott képekhez és értékes antik tárgyakhoz. Persze csak azokhoz, amelyeket kivétel nélkül magától kaptam. Óvakodtam, hogy megnevezzem és hivatkoztam a Weingruber-gyűjteményre. Nem szólt akkor semmit, csak néhány nap után, amikor ismét felkeresett. Tudja mit hozott magával?... Kapaszkodjon meg! Weingruberék gyűjteményének a teljes katalógusát, amelyet a háború előtt jegyeztek a nemzetközi műkincsek listáján... Nos, mit szól mindehhez? Tehát a Weingruberokra hivatkozni hazugság! Szegedi falfehér volt, nehezen lélegzett. – Ez lehetetlen – nyögte. – Hát akkor honnan származnak ezek a dolgok?... Honnan? Helmut Maine finom mozdulattal leverte a nadrágjára esett hamut. – Nézze, én kereskedő vagyok. Nem vitás, már benne voltam egy-két síkos dologban, hisz ez a foglalkozásommal jár. De lopott dolgokat nem vásároltam és nem adtam tovább... Jó, hogy harminc-egynéhány évvel ezelőtt világháború dúlt Európában. Mi, németek, sokat vesztettünk, de voltak olyanok is, akik rendkívül sokat nyertek, harácsoltak össze. Nem vagyok sem politikus, sem katona és az üzleti életben utálom a moralizálást...

De ami sok, az sok! Minden egyes festmény, értékes tárgy, amit magától átvettem, gyanús eredetű, rendkívül gyanús eredetű!... Ért engem? – fordult az összetört férfihoz. Amaz csak ült és bámult maga elé. – Nem értem... Nem értem – motyogta később. – De nekem ezt értenem kellett – mordult fel Maine. – A szakra-mentumát ennek a dolognak... De a lényeg még hátra van, barátom. Ugyanis ez a Wilhelm Schranke nagyon finoman és mondhatnám, tapintattal, megfenyegetett. Rám bízta, miként fogom ezt fel. Figyelmeztetésnek? Fenyegetésnek?... Kénytelen voltam az utóbbit választani... Persze, nem estem a fejem lágyára. Sejtheti, vannak összeköttetéseim mind az üzleti, mind a politikai életben, egészen a legmagasabb körökig. Gyorsan utánaszimatoltattam ennek a papírvékony fejű Schranké-nak... Mit gondol, ki volt ez az ember? Szegedi Ferenc összerezzent a kérdésre. Felemelte a fejét és merően nézte a másikat. – Képszakértő – nyögte ki végül. Maine úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Aztán hirtelen elkomolyodott és azt mondta: – Maga valóban naiv, vagy ügyesen adja most itt a hülyét. – Mi másra gondolhatnék? – Persze, persze – bólogatott a német kereskedő. – Nos, ebből ki kell ábrándítanom... Wilhelm Schranke úr egyáltalán nem képszakértő, nem műgyűjtő, sőt nem is üzletember... Wilhelm Schranke úr a titkosszolgálat embere.

Az idős férfinak leesett az álla. – Csak bámuljon – folytatta Maine. – Hogy aztán melyik titkosszolgálat embere ez a Schranke, azt a jó ég tudja. Mindenesetre a barátaim bizalmasan tudomásomra juttatták, hogy ezt az urat a háború előtt nem Wilhelm Schranke úrnak hívták, hanem Wilhelm Schwetling Oberstleutnant úrnak, az Abwehr felderítő osztály tisztje volt... Tudja, mi volt az Abwehr? Egy hajszál választotta el a Birodalom lelkiismeretének nevezett Gestapótól. A hátam is borsódzik, még ennyi idő után is, ha rájuk gondolok... Nos, ezért nem kell a háromkirályokat ábrázoló festmény, ezért nem kell többé magától semmi, de semmiféle dolog... Tagadja le, hogy ismert! Tagadja le, hogy valaha kapcsolatban álltunk. Az előlegben átadott ötezer forint sem kell. Csináljon vele, amit akar, de a legjobban teszi, ha gyógyszerre költi, erre van magának most szüksége... Na! Wiedersehen – emelkedett fel a fotelból Helmut Maine. Szegedi Ferenc motyogva kísérte ki vendégét, gondolatai teljesen összekuszálódtak, s úgy viselkedett, mint az álomittasok. Lassan, nagyon lassan tudta csak felfogni a német kereskedő által elmondottakat. Mire délután lett, teljesen megértette Helmut Maine aggodalmát. Nyugtalansága nemhogy csökkent volna, hanem fokozódott. Hiába vett be gyógyszereket, lába remegett, homlokát nyirkos verejték lepte el. Mikorra Pekár Gyuláné megérkezett, Szegedi már teljesen ki volt borulva.

– Mi történt veled?... Azt hittem, a kórházban teljesen rendbe jöttél – mondta a szőke nő. – Annuska! Hagyjuk ezt az egész festmény utáni hajszát a fenébe. – Most hagyjuk abba? Most, amikor alaposan megszedhetjük magunkat egy egész életre?... Te megőrültél? Elvesztetted a józan eszedet? – Úgysem tudjuk kinek eladni... Az előbb itt járt nálam Maine és lemondta a további üzletet. A csinos nő gyanakvóan nézett az idős férfira: – Hazudsz! A férfi izgatottan kezdte magyarázni, hogy Helmut Maine felkereste őt. Természetesen vigyázott, hogy mindezt hihetően adja elő és elhallgassa kapcsolatuk megszakadásának valóságos okát: – Maine fél. Azt mondta, megszigorították a határnál a vámvizsgálatot, minden kocsit alaposan szemrevételeznek, ezért megbízottja nem merte vállalni az út kockázatát. A legutolsó alkalomnál is kis híján lebuktak, egy hajszálon múlt, hogy nem fedezték fel a festmény rejtekhelyét... Ha továbbra is kételkedsz a szavaimban, a legegyszerűbb, ha elmész a Royalba és te magad beszélsz Mainéval... De ebben az esetben ne számíts rám többé. Pekárné ajkát harapdálva ült a fotelban. – Különben azt mondta, hogy már a beígért háromkirályok képet sem venné át – hadarta egy szuszra Szegedi. – Nem is tudná, mert rejtély előttem, hogy hová lett. Pali nem találta meg a lány kabinjában – mondta a nő.

Szegedi Ferenc örült, hogy a téma elterelődött Helmut Mainéről és tovább érdeklődött, hátha sikerül az üzleti kapcsolat megszakadásának csalódását feledtetni a nővel. – Biztos voltál benne, hogy a festmény a lánynál van? – kérdezte. – Ily pontosan megmondta nekem és ő nem hazudott. – Pali mégsem találta. – Mert egy hülye – csattant fel a nő. – Ha nincs akkora szerencséje, mint amilyen volt, elkapják... A lány meg is harapta a kezét. Szegedi a nőre függesztette vizenyős szemét. – Hozzám is te küldted őt? – kérdezte és megtapogatta fején a ragtapaszt. – Megőrültél? – Hát akkor ki járt nálam és miért? – tárta szét tehetetlenül kezét az idős férfi. – Azt hitted, be akarlak csapni és nálam is van valamilyen kép, amely Ily útján került hozzám? Felelj! Pekárné indulatosan kikelt magából. Hangoztatta, hogy neki, valamint Palinak semmi köze a Szegedi lakásába történt betöréshez. Csak a Rómain kísérelt meg a lány kabinjába behatolni, hogy az Ily által közölt képet elhozza és Szegedi útján azt Helmut Mainénak eljuttassák. – Akkor ki lehetett nálam? És miért jött? – tette fel ismét a kérdést az idős férfi. A szőke nő hosszan töprengett. – Bizonyosat nem tudok, legfeljebb sejtéseim vannak – mondta később.

Szegedi megnedvesítette nyelvével cserepes ajkát. – Valaki más is tevékenykedik itt – mondta csendesen és Helmut Maine aggodalmára gondolt, de vigyázott, hogy erről hallgasson. – Nyoma veszett a háromkirályoknak, erőfeszítéseink kudarcba fulladtak... Mintha valaki szántszándékkal arra törekedne, hogy gátat emeljen elénk... Pali a Rómain tevékenykedett a festmény érdekében, ez a valaki meg nálam, úgyszintén ezért... Nem fura ez? A nő tudta, hogy Ily Józsefnek nagyon gyanús dolgai voltak. Számtalanszor intette őt óvatosságra. Ily mondta, hogy mindezek egy híres műgyűjtő család birtokában voltak, akik elpusztultak a háború során. – A legjobb lenne félbehagyni az egész dolgot – érvelt Szegedi. – Ily meghalt, nincs több kép, sem tárgy, elégedjünk meg annyival, amennyit eddig kerestünk, hiszen mindhárman jól jártunk. A nő ismét mérges lett. – Most hagyjam abba? Most?... Azt hiszed, én teljesen hülye voltam, amikor lefeküdtem Ilyvel és a szeretője lettem? Nem!... Tudom én a forrás titkát, amely buzgón csörgedezik – mondta. – A műkincsek rejtekhelyét? – ámult el a férfi. – Azt! És nem érdekel, hogy kicsoda igyekszik akadályokat gördíteni elénk. Majd gyorsan cselekszünk! Szegedi tiltakozóan emelte magasba a karját: – Rám ne számíts! Engem hagyjatok ki ebből a buliból. Nekem végleg betette az ajtót ez az izgalom. – Ne félj – nyugtatta meg Pekár Gyuláné – neked semmit sem kell csinálnod... Majd Pali elintéz mindent.

Ügyes gyerek, leszámítva a római-parti kudarcot. Bízom benne. Majd ő rájár erre a buzgón csörgedező forrásra. – Baj lesz belőle. A csinos nő megvetően elhúzta a száját. – Mit félsz? Mi baj lehet? A lényeg, hogy tudom a rejtekhelyet – mondta. – Más is tudhatja – bizonytalankodott az idős férfi és igyekezett jobb belátásra bírni Pekárnét, hogy elégedjenek meg az eddig szerzett pénzzel. – Minek több? – folytatta. – Csak bajt zúdít a nyakunkba. Ily sötét dolgairól nemcsak te tudhattál. – Rád semmiféle veszély nem leselkedik, nem kell félned. – Nem-e?... Eddig talán semmi baj sem ért? Látod, beverték a fejemet, átkutatták a lakásomat. Ez neked semmi? – méltatlankodott Szegedi. A nő legyintett: – Napok alatt megszedjük magunkat... Mire bárki is észbe kapna, aki esetleg Ilyn vagy máson keresztül tisztában van a rejtekhellyel, hosszú időre biztosítjuk a magunkét... Utána aztán már jöhet az özönvíz... Neked csak annyi lenne a dolgod, hogy külföldi kapcsolatot szerezzél, akinek jó pénzért eladhatjuk a cuccokat. Egy olyan pasas kellene, mint ez a Maine volt. Jól fizet és mindent átvesz... Érted? Szegedi Ferenc kényszeredetten bólintott. Hogyne értette volna! Csakhogy egyáltalán nem volt ínyére ez a dolog. A német kereskedő szavai még túlságosan benne égtek, foglalkoztatták gondolatát és megérezte, hogy valamiféle veszély lóg Damoklész kardjaként a levegőben.

Nem is a rejtekhely, hanem az izgatta, hogy az újabb szállítmány kikerül külföldre. Oda, ahol ismét felkeltheti ennek a volt Abwehr alezredesnek a figyelmét, aki nevét a Birodalom összeomlása után Schwetlingről Schrankéra változtatta. Esztelenség lett volna figyelmen kívül hagyni Mainénak a figyelmeztetését. Ha ez a ravasz kereskedő visszalépett ilyen biztos és jó üzlettől, akkor annak nyomós oka lehetett. – Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek te elképzeled – fordult a szőke nőhöz. – A legnehezebb piacot szerezni, megfelelően kipréselni az értékekből valamennyi morzsát, amely hasznos a számunkra... Nem tudom, mikor sikerül megszerveznem egy ilyen üzleti hálózatot, de egy biztos, nem megy máról holnapra. Pekárnét ez sem tántorította el szándékától. – Nem baj – legyintett. – Majd menni fog... A lényeg: a markunkban legyen az értékek zöme, aztán lassan túladunk rajtuk... Nem hiszem, hogy az új kapcsolatfelvétel nem sikerülne neked. Rengeteg üzlettársad volt, nagy az ismeretséged odakint. – Úgy beszélsz, mintha Párizsban lennénk és az egész csak egy telefonomba kerülne. A csinos nő megvonta a vállát. Biztos volt benne, hogy Szegedi Ferenc kiépít egy új üzleti kapcsolatot. Ennél sokkal jobban izgatta a rejtekhely kiaknázása. – Megyek – emelkedett fel a fotelból. – Palival is beszélnem kell majd, hogy hová helyezze el a cuccot. – Már vannak újabb dolgok? – ámult el a férfi. – Azt hiszed, karba tett kézzel ülünk?... Nem, barátom – felelte Pekárné. Kinyitotta a retiküljét, majd az

apró tükörbe vetett egy pillantást és mielőtt eltávozott volna, megigazította arcán a festéket. – Majd felhívlak – szólt vissza a küszöbről. Az idős férfi mozdulatlanul ült a helyén és hosszan bámult a becsukott ajtóra... 9. Az elhárító szervek igyekeztek mindent megtudni a harmincas években virágzó Pilis és környéke Bánya Részvénytársaság munkájáról. Irattárakban porosodó tervrajzokról, aktákról pontos kimutatást készítettek. Pintér Béla alezredes osztálya teljes lendülettel dolgozott, hogy tiszta képet kapjanak a részvénytársaság működéséről, egykori tulajdonjogáról, az általa nyitott bányákról, azok termeléséről. Munkájukat főként a kettes számú bányára koncentrálták, amely közvetlenül a háromforrás környékén volt. Az osztályvezető helyesen tájékoztatta a figyelés napján főnökét. Valóban, a kettes bányát még a második világháború kitörése előtt lezárták, bejáratát befalazták, a részvénytársaság meddőnek nyilvánította. A felkutatott iratok sok mindenről tanúskodtak és a megsárgult papírlapokról leolvasható volt minden olyan intézkedés, amely a kettes számú bányával, az aknákkal, vágatokkal volt kapcsolatban. Sőt, jelentéseket találtak különféle intézkedésekről. Az akkori bányafelvigyázó, aki a bezárt bányán őrködött, jelentette, hogy a Honvédelmi Minisztériumból magas rangú katonatisztek szemlélték meg a bányát 1939-ben. Öt évvel később, amikor javában dúlt

a második világháború, a Wehrmacht tanúsított érdeklődést. A bányafelvigyázó igen éberen tevékenykedett és rendkívül precíz ember volt. Hosszú jelentést készített a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaságnak arról, hogy mikor és milyen német alakulatok fordultak meg a bányánál, sőt, két alkalommal is átkutatták, partizánbúvóhelyre hivatkozva, de eredménytelenül, hiszen az aknák és vágatok teljesen víz alatt álltak. Tehát számtalanszor kibontották, majd befalazták a bejáratot. Az elhárítótisztek illetékes helyről megszerezték a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaságra vonatkozó katonai dokumentumokat, konkrétan a háromforrás közelében levő kettes számú bányáról. Az iratokból kiderült, hogy a vezérkar hadműveleti osztálya számításba vette a bányát mint katonai objektumot és ott különféle műszaki berendezések elhelyezését javasolta. A tervből azonban semmi sem lett, mivel a meddő bánya víz alatt állt. Ugyancsak erre engedtek következtetni a német Wehrmachtra utaló katonai jelentések, melyek szerint hadianyagraktárnak kívánták volna felhasználni a bányát. A kettes számú bánya alaprajzait is beszerezték és szakemberek tanulmányozták azt. A válasz lehangolta az elhárítószerveket, mert a háromforrás közelében semmiféle szellőzőnyílás nem vezetett. Pedig erre számítottak. A bánya szerteágazó vágatai viszont egészen a háromforrásig terjedtek és alig ötven méterre húzódtak a föld alatt a kérdéses dombhátnál. Bana Dénes ezredest, az elhárítás vezetőjét, mindez nem tántorította el feltételezésétől.

Az elhárítás most már azon személyeket kutatta, akik egykoron a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaságnál tevékenykedtek és a kettes számú bányában dolgoztak. A részvénytársaság egész névsorát beszerezték. Az első pillanatban reménytelen feladatnak tűnt. Harminc-egynéhány év múlt el és egy hosszú világháború. A listáról sorban egymás után húzták ki a neveket. Eltűnt, meghalt, nyoma veszett. És mégis sikerült egy-két élő személyre bukkanni, felkutatni tartózkodási helyüket. Egy aranydiplomás, nyugdíjas bányamérnök akadt, aki frissen emlékezett a részvénytársaságnál eltöltött idejére. Az illetőnek bemutatták az akkori alaprajzot a kettes számú bányáról. A meglepetés nem maradt el. – Kérem, ez az első alaprajza a bányának – mondta a mérnök. – Talán második is készült? Az idős ember, aki egyáltalán nem sejtette, hogy vajon miért érdekli ez a hatóságot, serényen bólogatott: – Igen... Ez a rajz, tudomásom szerint, huszonkilencben készült, de négy év múlva rekonstrukcióra került sor. Új akna készült és három másik vágat, valamint a szellőzőnyílásokat is megszaporították. Az elhárítótiszt azonnal tudta, hogy fontos nyomra bukkant, értesítette Pintér alezredest és a beszélgetés később hármasban folytatódott. Az osztályvezető tudta, hogy a kettes számú bányáról semmilyen más térképet az iratok között nem találtak, csak a rendelkezésükre állót. – Honnan tudja ezt biztosan? – szegezte a kérdést Pintér a nyugdíjas mérnöknek. – Onnan, hogy a rekonstrukciót magam készítettem.

Órák múlva, népes társaság kíséretében, a nyugdíjas bányamérnök, valamint az elhárítás vezérkara a helyszínen volt. Bana Dénes ezredes is hosszan beszélgetett az idős emberrel, majd a domboldalon levő sziklacsoportra mutatott: – Tehát a négy per nyolcas szellőzőnyílás, amelyet ön említett, az ott volt. – Hogyhogy volt?... Ott is kell legyen. – Parancsoljon – engedte előre a bányamérnököt. – Kérem, mutassa meg nekünk. A mérnök határozottan ment a sziklákhoz, majd jobbról északi irányba megkerülte, aztán megtorpant. Tétovázva nézett a körülötte állókra: – Nem értem – motyogta. – Hiszen itt volt. Bana ezredes rágyújtott egy cigarettára: – Pontosan hol? Az idős ember a közvetlenül előtte levő sziklára mutatott: – Itt!... Ennek tövében emelkedett ki. Természetesen vaslemezkürtő, ráccsal fedve... Talán a háború alatt szétlőtték és elhordták. Az ezredes intésére három ember lépett elő kutatóműszerekkel és komótosan hozzáláttak a kereséshez. Percek teltek csak el, amikor egyikük felkiáltott: – Itt kell hogy legyen a szikla alatt! Jó félmázsás kőtömb feküdt ott. Többen nekifeszültek, hogy megmozgassák. Ebben a pillanatban a szikla engedett a nyomásnak és lassan oldalt fordult. Félkör alakú vaslemez húzódott a széle alatt, ezen csúszott. Sötét

üreg tárult fel az elhárítótisztek ámuló tekintete előtt. Az idős mérnök ujjongott: – Ugye mondtam, uraim, hogy itt van a szellőzőnyílás... De ki az ördög takarította el a kürtőt és machinálta rá ezt a kőtömböt? Kérdésére nem kapott választ. Bana ezredes intézkedett, hogy fényképfelvételeket készítsenek a szellőzőnyílást fedő szikláról, majd az idős embert személygépkocsin visszaszállíttatta a fővárosba, megköszönvén nagyra értékelt segítségét. A rejtett üreget később ismét eltakarták a sziklával és a környékre csend borult. Csak azok az elhárítótisztek rejtőzködtek a háromforrás környékén, akik utasítást kaptak a figyelésre és az oda érkező emberek szemmel tartására. Ezzel azonban még nem ért véget a kutatás. Találtak egy másik embert, aki régebben tisztviselő volt a részvénytársaságnál. Ez elmondta, hogy a Wehrmacht által történő érdeklődést egy magas rangú, fiatal német tiszt tanúsította. Mást semmit nem tudott, de hivatkozott egy ugyancsak élő személyre, aki tudomása szerint többször tárgyalt akkoriban ezzel a tiszttel. Sikerült ennek is felkutatni a tartózkodási helyét. Csak annyit tudott, hogy a kérdéses német tiszt egy magyar vezérkari százados kíséretével érkezett a részvénytársasághoz, sőt, a helyszínre, a kettes számú bányához. Megjegyezte, hogy a két tiszt bensőséges kapcsolatban állhatott egymással. A szerencse nem pártolt el Pintér alezredes emberei mellől. Megtalálták ezt a századost is. Vidéken élt, és gyanakvóan fogadta látogatóit. A beszélgetés során őszin-

tén elmondta, hogy a jelzett német tiszt, a fiatal alezredes, az Abwehr felderítője volt. Miután rögzítették vallomását és a visszatérő elhárítótisztek referáltak osztályvezetőjüknek, Pintér alezredes nyomban főnökéhez sietett. – Megtaláltuk a vezérkari századost, ismerte jól a német tisztet – jelentette, majd egy pillantást vetett jegyzettömbjére: – A neve... Wilhelm... – Schwetling – vetette közbe az ezredes. Az osztályvezetőnek leesett az álla, alig mert hinni a fülének. – Igen, Schwetling... Wilhelm Schwetling – dadogta. Bana ezredes mosolyogva folytatta: – Oberstleutnant, azaz alezredes... Az Abwehr felderítőosztályának a tisztje volt. – Pontosan. Az elhárítófőnök ettől függetlenül nem becsülte le a Pintér emberei által felkutatott adatokat. Megmagyarázta az alezredesnek, hogy nem volt hiábavaló a munka, hiszen több oldalról sikerült ezt a tényt megerősíteni. – Csak egy orrhosszal előztek meg téged Zimonyiék. Mondhatnám, véletlenül – kínálta hellyel a még mindig csodálkozó osztályvezetőt, majd elmondta, hogyan jutottak a birtokukban levő adatokhoz. – Lám, mennyire érdemes volt figyelmet tanúsítanunk Szegedi Ferenc személyének... Még elképzelni is rossz, mi lett volna, ha a lakásába történt betörést különleges véletlennek könyveljük el és azt nem kapcsoljuk munkánkhoz. – Két legyet ütöttünk egy csapásra – toldotta meg az elhárítófőnök szavait Pintér alezredes.

– Úgy van!... Két társaság marakodott össze olyan műkincseken, amelyeknek rejtekhelyét a meggyilkolt Ily József ismerte... Minden fogadást állok, hogy a bányában rejtőznek azok a fegyverek, amelyek annak idején a Keresztesek célját lettek volna hivatva szolgálni. – Tehát Ily volt az, aki tudott a fegyverek hollétéről – mondta az alezredes. Az elhárítófőnök bólintott: – Engelmann, alias Elberg, volt Gestapo-ügynök, a Keresztesek összeesküvő társaságának főkolomposa, kiválóan értett ahhoz, hogy a felfedezéstől megóvja fegyverraktárukat... A konspirációs gyakorlat birtokában szervezte meg a társaság fegyverrel és lőszerrel történő ellátását. Senki mást nem avatott be titkába, csak ő találkozott Ily Józseffel... Akkoriban tapasztalatlanok voltunk és forró-fejűek, hiányzott belőlünk az elhárítómunkához szükséges széleslátás, higgadtság. Bizony hibát követtünk el. Ezért csúszott ki akkor a kezünk közül ez az Ily József... Az az egyetlen találkozójuk, mely a mulatóhelyen történt, nem keltette fel gyanúnkat, elsiklottunk felette. – De évekkel később ezredes elvtárs utasítást adott Ily ellenőrzésére és az sem hozott semmi eredményt – jegyezte meg Pintér alezredes. – Utasítást adni a legkönnyebb – morgott az ősz hajú elhárítófőnök –, de magyarázattal szolgálni az a nehéz... Nos, csak utasítást tudtam adni, a magyarázás elmaradt. Az embereket nem hibáztatom, vakvilágban tapogatóztak, csak feltételezés volt a kezükben és itt belül – bökött fejére – nem mozgolódtak a kerekek... Tán azt hi-

hették, hogy az öregnek ez valami új rigolyája lehet. Hobbi! Esetleg nem tetszik nekem Ily József képe... Mindehhez hozzájárult, hogy Ily Józsefet a Keresztesek felgöngyölítése után az a külföldi kémszervezet, amely az összeesküvőket is támogatta, évtizedekig pihentette... Egyáltalán nem foglalkoztatták, így aztán nem volt semmilyen gyanúra utaló nyom, momentum életkörülményeiben, tevékenységében... A kirándulásait visszapergetve Hód megállapította, hogy csupán pár évvel ezelőtt kezdődtek. És mikor? A közvetlen új kapcsolatfelvétel után. Ekkor csapódott hozzá ez a Kovács Peti is, aki a Térképészeti Intézetnél dolgozik. Alaposan megtárgyalták az eddig elért eredményeket. Abban mindketten egyetértettek, hogy a volt Abwehr-alezredes, Wilhelm Schwetling helyezte el a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaság kettes számú meddő bányájában a fegyvereket és az Ily József által forgalomba hozott műkincseket: festményeket, értékes antik tárgyakat. Itt kapcsolódott be a láncszembe a leleplezésnél öngyilkos lett Elberg, volt Gestapo-ügynök. Hogy neki ki volt a külső kapcsolata, aki a Kereszteseket is támogatta, az már nem volt előttük titok. Csakis a német felderítő tiszt lehetett. De miként jöhetett ez létre? Arra következtettek, hogy a megmaradt – és a háború után leleplezetlen – volt Gestapo-ügynökséget valamelyik nyugati kémszervezet átvette, hogy a kipróbált és bevált ügynököket saját céljaira használja fel. Ezt mutatta az a tény is, hogy a volt Abwehr alezredes megváltoztatott névvel, Wilhelm Schrankeként élt Nyugat-Németországban és rendkívüli kapcsolatokkal rendelkezett, ha

sikerült ráijesztenie egy olyan dörzsölt és ugyancsak magas összeköttetésekkel bíró ravasz üzletemberre, mint amilyen Helmut Maine volt. Pintér Béla alezredesnek az volt a véleménye, hogy ez a Wilhelm Schranke még "gazdái" előtt is kettős életet élhet és hírszerző tevékenységét összekapcsolja maszek üzleti ügyeivel. – A műkincsekre gondolsz? – kérdezte az ezredes. Az alezredes megbiccentette a fejét. – Igen, hiszen ha azok is a bánya mélyén rejtőznek a fegyverek társaságában, akkor azokat csak ez a Wilhelm Schranke helyezhette oda – mondta. – Egyetértek veled... A pihentetett Ily Józsefen keresztül ismét kiépített nálunk egy kémhálózatot, közben a műkincseket is csempészte kifelé... Két zsebre dolgozik, ahogy azt Ily tette. – Két zsebre? – Igen – felelte az ezredes. – Nézd, a napnál is világosabb, hogy Ily József a maga szakállára kezdte dézsmálni a műkincseket... Volt szeretője, Pekár Gyuláné, aki ehhez megfelelő bizományi üzletben dolgozott, felhajtotta a kuncsaftokat, akik jó pénzért átvették a tárgyakat... Ide kapcsolódik ez a Szegedi Ferenc is, Pekárné régi ismerőse, a volt képkereskedő. Ő felhajtotta kinti üzletfeleit, akikkel egykor üzleti kapcsolatban állt. Például Helmut Mainét. Ez átvette tőlük a tárgyakat és megbízottakat küldött az országba, akik személygépkocsijukba beépített rejtekhelyen kicsempészték ezeket a műkincseket Nyugatra... Maine úr aztán busás áron eladta őket. Így figyelt fel Wilhelm Schranke a képekre. Ő nyomban sejtette, hogy ezek hol voltak elrejtve. A bá-

nya mélyén, ahová ő helyezte el. És erről ki tudhatott? Csak Ily József, Schranke kémje, akit ő foglalkoztatott... Így jöhetett rá Schranke arra, hogy Ily megdézsmálja a rejtekhelyen levő műkincseket és nemcsak azért száll le a bányába, hogy az ő számára juttasson ki belőlük... És mi történt ezek után? – Ily József meghalt – felelte az osztályvezető. Bana ezredes az íróasztalra csapott. – Meggyilkolták – dörrent. – De kicsoda? – Nézd, Béla, nem véletlen, hogy eltűnt Ily zsebéből lakásának és kabinjának a kulcsa... Erre csak azért lehetett szüksége a gyilkosnak, hogy valamit megszerezzen. És tudod mire gondolok? – A már nála levő műkincsekre, amiket a bányából felhozott – vágta rá az alezredes. – Bizony, bizony... És vajon ki juthatott volna hozzájuk bűncselekmény nélkül? Pekár Gyuláné, Ily szeretője. Ő simán és mindenképpen megkapta volna a tárgyakat, hiszen rajta keresztül jutottak el Szegedihez... Ő tehát kiesik ebből a számításból, s mint gyilkos, szóba sem jöhet. Barátja és ez a Szegedi úgyszintén. – Kevés lehetőség marad hátra. – Az a jó – vélekedett Bana ezredes. – Minél kevesebb a lehetőség, annál jobban szűkül a számba jöhető személyek köre... Csakhogy van egy bökkenő! Pintér alezredes kérdőn nézett főnökére. – Hogy miért ölték meg Ilyt, azt már sejtjük, de teljesen homályos előttünk, hogy ezt ki tette. – Ki volt vajon az ítéletvégrehajtó?

– Úgy van – felelt az ezredes. – Kétlem, hogy ezt ez a Wilhelm Schranke végezte volna el személyesen... Ő nem mer semmiféle fedéssel beutazni országunkba. Tehát marad hátra valamilyen megbízott, aki vállalta ezt a "bérgyilkosságot", vagy olyan személy, aki tevékeny részese lehet a jelenlegi duó, Kovács Peti és Rácz Pál által végzett feladatoknak. – Esetleg valamelyikük – kockáztatta meg az osztályvezető. Bana ezredes elhúzta a száját. – Ezt a munkát egyikük sem végezhette el... Különben ez a Rácz aznap el sem hagyta a Kócsagot – mondta. Az alezredes szerint ez a leleplezést követő kihallgatásoknál amúgy is kiderül majd. Az elhárítófőnök a fejét csóválta: – Nem, nem... Nekünk erre vonatkozóan is kész tényekkel kell rendelkeznünk. Van remény, hogy ez is a kezünkben lesz. – Hód útján? – Igen! Kitűnően tevékenykedik a víkendtelepen és az igazat megvallva, közvetve neki köszönhetjük eddig elért sikereink nagy részét... Mindig újabb támpontot kaptunk tőle, ami kimozdított bennünket nyugalmi helyzetünkből. – Gratulálok neki. – Majd személyesen add át, mikor az ügy mögött a rolót lehúztuk. Elhatározták, hogy külön-külön csapnak le mindkét társaságra, mind a kémhálózatra, mind Pekár Gyulánéra és

szeretőjére. Utolsónak hagyták Szegedi Ferencet. Ezt az indokolta, hogy Pekárnéék felelősségre vonását nem kémtevékenység indokolja, hanem az a bűnös manipuláció, amellyel a műkincseket külföldre csempészték. Bana Dénes ezredesnek nem volt még konkrét terve a leleplezés módját illetően, abban azonban egyetértett Pintér Béla alezredessel, hogy olyan pillanatban kell ezt időzíteni, amikor nyomban dokumentálhatják és megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztják alá Kovács Peti és Rácz Pál tettét. Addigra egy sor kérdésre kellett még választ deríteni. Elsősorban arra, hogy a Kovács Peti által Rácz Pálnak átadott térképekről készült másolatok pontosan milyen úton jutnak ki az országból a kémhálózatot irányító Wilhelm Schranke kezeihez. Feltételezték, hogy ha nem titkos levelezés útján történik ez, akkor a megbízott viszi magával, aki a műkincseket is kijuttatja. Másodsorban tisztázatlan volt az is, hogy van-e közbeiktatott személy magában a kémhálózatban Rácz Pál és Wilhelm Schranke között. Az ezredes késő délután találkozott Hóddal. Amint a fiatalember beszállt a Mercedesbe, a kocsi megugrott és percek múltán a bécsi országúton száguldott Komárom felé. Az elhárítófőnök útközben tájékoztatta az elhárítótisztet az újabban megtudott dolgokról, majd az után érdeklődött, hogy neki mit sikerült megtudnia. – Úgy érzem, az egyik legégetőbb problémát sikerült tisztáznom és választ kaptunk fontos kérdésre. Így a fejtörésből egyet törölhet, ezredes elvtárs... Máskülönben ügyes dolog ez a Xeol-fényt sugárzó lámpa – mondta csendesen.

– Melyik kérdés az? – Újabb személy lépett a társasjátékba... – Tehát a duó kibővült? – lepődött meg Bana. – Trió lett belőle... Legalábbis a tények erre utalnak – felelte a fiatalember. Tömören tájékoztatta főnökét a megállapított dolgokról... Az utasításnak megfelelően vasárnap este készenlétben állt és éberen figyelte Kovács Peti felbukkanását. Miután a Fiat személygépkocsi megállt a víkendtelep előtt, a fiú az alaposan megtömött hátizsákot bevitte a csónakmester irodájába, majd távozott. Rácz Pál egy idő után viaszos vászonba burkolt csomaggal lépett ki az irodából és bement a csónaktároló helyiségbe. Rövid időt töltött odabent, majd csomag nélkül jött elő. E közjáték után több kiránduló tért vissza a vízről és csónakjaikat becipelték a tárolóba. Közöttük volt Keller ügyvéd hatalmas motorcsónakja is, amelyet Rácz segített bevinni és elhelyezni, mert Keller egyedül soha nem boldogult vele. A csónakmester később, miután mindenki visszatért a vízről, bezárta a széles ajtókat. Hód közvetlenül hajnalhasadás előtt cselekvésre szánta el magát... Előbb a csónakmesteri irodát látogatta meg. A hátizsák alaposan megcsappanva hevert az íróasztal alatt, s csak a könnyűbúvár-felszerelés volt benne, valamint a vízhatlan rúdlámpa, amelyet Kovács Peti kicsempészett a szakkör raktárából. Az elemet szemvillanás alatt kicserélte, visszatéve az eredetit, majd bezárta az irodát és a csónaktárolóhoz ment. Gyorsan kinyitotta az ósdi lakatot és bement a helyiségbe. A Xeol-fényt sugárzó lámpával megvizsgálta a rejtekhelyet gyanító sar-

kokat, deszkaréseket. A Rácz Pál által hozott csomagot kereste, amely a hátizsákból hiányzó nylonzsákokat is tartalmazta. Már minden reményt feladott, ugyanis a rózsaszínű Xeol-fény kévéjében nem tűntek fel elszíneződések. Kétségbeesésében utolsónak a csónakok belsejét, rekeszeit világította meg. Ekkor érte a meglepetés! A kövér ügyvéd motorcsónakjának falán lilás elszíneződéses foltok tűntek fel a lámpa fényében. A foltok az egyik rekesznél véget értek. Egy beépített szekrény volt a motorcsónakban, amely szerszámok tárolására szolgált. Kíváncsian nyitotta ki, arra számított, hogy a csomagot találja benne. Tévedett! A szekrény üresen ásítozott. A belsejét tarkító lila foltok viszont azt mutatták, hogy korábban az a csomag rejtőzött itt, amelyet Rácz Pál hozott a tárolóhelyiségbe, azonban azt valaki időközben elemelte, illetve magához vette. Bana ezredes csökkentette a kocsi sebességét és a mellette ülő fiatalemberre vetett gyors pillantást. – Tehát Keller ügyvéd – mondta. – Igen! Minden valószínűség erre mutat... Így történik mind a bányából hozott tárgyak, mind a kémanyagok átadása. – És a legegyszerűbb, mert kockázatmentes – felelte az ezredes. – Rácz jóval előbb beviszi a csomagot, majd mikor Keller betolja a csónakját, annak szekrényébe rejti a dolgokat... Mit csinál ezután Keller? Elviszi! – Az elhárítótiszt a fejét rázta: – Van még egy közbeeső dolog! – Micsoda?

– Az ügyvéd miután bevitte csónakját, kiereszti a tartályból a maradék benzint és a telep végében levő kamrába viszi. Ugyanis a tárolóhelyiség deszkából épült, csak a külső fala vakolt és tűzrendészeti szempontból nem szabad tárolni a motorcsónakok tartályaiban benzint éjszakára... Amikor ezt elvégezte, akkor ismét viszszamegy a tárolóba és a többi holmiját: takarót, melegítőt, tehát a cuccokat beviszi a kabinjába. Eközben észrevétlenül és feltűnés nélkül magához veheti a szekrényben levő csomagot... Kész! – mondta Hód. Az ezredes furán ránézett, aztán ismét a vezetésre összpontosította figyelmét. Az elhárítótiszt magyarázata logikusnak tűnt, de valahogy hiányzott belőle a szokott határozottság, a meggyőződés. – Tehát Kellert kénytelenek vagyunk számításba venni – mondta az ezredes. – Nem árt körülszimatolni. Az elhárítófőnök cigarettát dugott a szájába, oldalt fordította fejét, hogy a fiatalembertől kapott tüzet elfogadja, de szemét nem vette el az útról. – Ide figyeljen – kezdte pedzeni sejtését –, ha maga csupán azt mondja, hogy "nem árt", akkor mást forgat a fejében. Hód kényszeredetten mosolygott: – Ez a tény!... Őszintén megvallom, mégis valahogy nem tetszik nekem. Túl egyszerű. – Azért kockázatmentes. – Emögött mást érzek... Természetesen nincsenek tényeim, nem tudok indokolni, de ez nem tetszik nekem.

Bana mosolygott magában és elhatározta, kiugratja a nyulat a bokorból. Azon volt, hogy hangja keményen csengjen: – Még jó, hogy az elhárítómunka nem érzésekre épül, nem kispekulált dolgokra, hanem tényekre... Tényekre! Mintha kezdene maga kifáradni. Persze, ez természetes, ilyen munka mellett. Még egy kicsit tartson ki, ha végzünk ezzel az üggyel, mehet pihenni. A fiatalember felpaprikázódott: – Ezredes elvtárs, köszönöm az irányomban tanúsított gondoskodását. – Nincs mit, Hód, ez egyben kötelességem – mondta az ezredes közömbösen. – Ha megengedi, emlékeztetem egy másik dologra. – Tessék! Az elhárítótiszt mély lélegzetet vett: – Önt is érzések vezérelték! Sejtések!... Tehát ez is hiba volt? Az elhárítófőnök igyekezett meglepetést mutatni és azután érdeklődött hitetlenkedve, hogy mikor hallott tőle érzéseket, sejtéseket. – Pontosan egy hónappal ezelőtt – vágta rá Hód. – Na, ne mondja. – De bizony mondom – makacskodott a fiatalember. – Emlékezzen, ezredes elvtárs, amikor behívatott, hogy véleményemet kikérje egy régi ügyről... Azt mondta: nem tud bizonyosat, csupán sejtések, érzések motoszkálnak önben. Pontosan ezeket a szavakat mondta.

Bana ezredes nem válaszolt azonnal, előbb egy tehergépkocsit került ki, majd mosolyogva pillantott beosztottjára. – Csakhogy én nyomban közöltem is magával érzésemet, sejtésemet erről a régi ügyről, a Keresztesekről, Ily Józsefről... Maga viszont hallgat! Nem beszél, mert nincsenek tények a kezében... Nekem milyen tények voltak a kezemben? Egy leleplezett társaság, egy véletlennek tűnő találkozás Elberg és Ily között abban a mulatóban és más semmi... Bocsánat, az Ily halálát okozó baleset tény volt – mondta. – De nekem csak egyetlenegy érzésem van, hogy nem biztos, a tény ellenére sem... Jóllehet, csak az ő motorcsónakját használják fel rejtekhelynek és nem valami hosszú időre, csupán percekre – vélte Hód és töprengve nézett maga elé. Az ezredes mélyen hallgatott. – Feltűnt nekem – folytatta az elhárítótiszt –, hogy Rácz, miután a fiú elhelyezte irodájában a hátizsákot, a tárolóhelyiség előtt állt és a Dunát nézte... Mereven kémlelte a vizet. – Várta Kellert, hogy kikecmeregjen csónakjából és azt felkurblizza a csörlőn a sétányra, no meg mikor is vigye a cuccot be a tárolóba – vélekedett az ezredes. – Persze, ez a tények alapján logikus... Csakhogy észrevettem, Rácz nem Kellert figyelte, aki akkor már a stégnél szöszmötölt. – Hát kit? – Felfelé nézett a folyón... Fel, ahonnan egyre-másra tértek vissza a csónakosok.

– Keller után még más is vitt be csónakot a tárolóba? Hód legyintett: – Nem is egy ember... Legalább öt csónak érkezett. – Név szerint kik? A fiatalember elsorolta őket. Bana ezredes kíváncsi volt, milyen tervet forgat a fejében beosztottja, hogy sejtését valamennyire is elfogadhatóvá tegye. Hódnak erre egyetlenegy elképzelése volt. A kémhálózat leleplezését annál a személynél kell elsősorban foganatosítani, aki Keller motorcsónakjának a szekrényéből kiveszi a legközelebbi alkalommal a csomagot. A másik társaságot, Pekárnéékat utána is el lehet kapni. Az elhárítófőnök ezzel nem értett egyet. Szerinte kémtevékenység közben kell lecsapni a trióra, mert ez az elsődleges. Ismertette a Pintér Béla alezredessel történt konzultációját is. – Ennek nincs semmiféle akadálya – felelte Hód. – Hogyan képzeli el az akciót? – Biztos vagyok benne, hogy most vasárnap ismét útra kel a fiú a bányába – kezdte az elhárítótiszt. – Miért olyan biztos ebben? És ha hetekig feléje sem megy a bányának? – vetette közbe az ezredes. – Csak nyáron tudnak lemenni, mert alacsony a karsztvíz. Tavasszal és ősszel valószínűleg teljesen ellepi a víz a rejtekhely bejáratát, mert feltételezem, a fegyverek, a műkincsek egy olyan vágatban lehetnek, ahol nincsenek kitéve ennek a veszélynek, hiszen akkor már régen tönkrementek volna. – Tovább...

– Vasárnap meglesem, hogy ki veszi el a csomagot... Követjük és a Kócsagtól megfelelő távolságra lecsatoljuk. – És ha Keller az?... Ő nem hagyja el a Kócsagot vasárnap este? – Ezt bízza rám, ezredes elvtárs. Elcsalom őt valamilyen ürüggyel – mondta Hód. – És a többiek?... Rácz! Kovács Peti! Az elhárítótiszt azt javasolta, hogy hétfőn az intézetben kombináció útján olyan térképet juttassanak a fiú kezeihez, amely rendkívül fontos. Ezt ő nem fogja kihagyni. Az anyag tehát nála lesz, amikor elhagyja munkahelyét. Így egyenesen a Rómaira jön Rácz Pálhoz, hogy annak átadja. A csónakmester, mivel a csomagot cipelő személyt nem a Kócsagban tartóztatják le, mit sem sejtve átveszi a fiútól az anyagot. Ekkor közbelépnek. A Mercedes már a pilisi hegyek között kanyargott. Az ezredes hosszan töprengett a fiatalember javaslatán, de csak akkor szólalt meg, amikor az ismert útelágazásnál lefékezett. – Rendben van! Így csináljuk a dolgot. – Itt vagyunk? – nézett körbe a fiatalember. Az út melletti árokparton két útjavító munkás ücsörgött, kíváncsian tekingetve a személygépkocsi felé. Mellettük szerszámok, talicska. Az elhárítótiszt kiszállt és a hátsó ülésről jókora csomagot húzott elő. – Látom, őrizteti ezt a helyet is – fordult a főnökéhez. Egy órát baktattak fel az erdőn, míg elértek a háromforráshoz. Az ezredes ismerte a helyszínt figyelő emberek

rejtekhelyeit és egymás után szólította őket a fák sűrűjébe. Röviden közölte, hogy mire készülnek és fokozott figyelmet kért. Útban a sziklacsoporthoz, szorosan Hód mellé lépett. – Még most is korholom magam, hogy engedtem a kérésének – súgta. – Nem lesz semmi baj, bizonyos vagyok, hogy rábukkanok a rejtekhelyre a bánya mélyén – nyugtatta őt a fiatalember. – Jó, jó, csak vigyázzon. Az elhárítófőnök nehezen hagyta magát meggyőzni Hódtól, hogy ő menjen le a bányába könnyűbúvár-felszerelésben és kutasson a rejtekhely után. Eredetileg az volt a terve, katonai búvárcsoportot kér, akik szakszerűen és nagy tapasztalatokkal elvégzik ezt a feladatot. Hód viszont azzal érvelt: sok ember több áruló nyomot hagyhat hátra odalent, amit a fiú legközelebb észrevehet, ráadásul a Xeol-fényt sugárzó lámpa birtokában több esélye van arra, hogy rövid idő alatt megtalálja a kérdéses helyet a bánya mélyén. Ugyanis a hátizsákban nem volt gumikesztyű. Kovács Peti tehát kézben tartotta a lámpát és valószínű, hogy nyomokat hagyott hátra, amelyeket a Xeol-fény kimutat. A fiatal elhárítótiszt pillanatok alatt átöltözött és felvette a könnyűbúvár-gumiöltözetet. A biztonság kedvéért oxigénpalackot is csatolt a hátára, de a maszkot nem tette a szájára. A jelenlevők elmozdították helyéről a sziklát és a fiatalember eltűnt szemük elől a sötét üregben, amelynek falából vaskapaszkodók álltak ki. Ezután, az elhárí-

tófőnök intésére, visszacsúsztatták helyére a sziklát és mindnyájan a pár lépésre levő erdőbe húzódtak. Hód gyorsan haladt lefelé a vaslétrán a szellőzőnyílásban. Alulról nyirkos hideg áradt. Magában számolta a létrafokokat. Ötvenig jutott. A felfelé áramló hideg levegő vízszagot hozott magával. Még három lépést tett lefelé és máris térdig vízben állt. Óvatosan kitapogatta lábával a következő létrafokot, aztán a másikat, végül szilárd talajt ért. Teljes sötétség fogadta és csend. Még csak vízcsobogás sem hallatszott... Kattant az erős fényű vízhatlan búvárlámpa, félig elárasztott sötét alagutat világított meg az előrevetődő fénycsóva. A víz éppen a melléig ért. Az alaposan áttanulmányozott tervrajzból tudta, hogy jobbra, mintegy százötven méterre, két vágat találkozik, a bal kézre eső viszont talán kilencven méter hosszú, ezzel vége van. A víz felületére vetítette az erős fénysugarat és percekig figyelt. Nem volt áramlás, csak testének rezzenésére gyűrűződött körülötte a víztükör. Mielőtt elindult volna, a nyakában lógó zsákból vékony nylonzsineg-gombolyagot vett elő, annak végét a szellőzőnyílás vízszint feletti első létrafokához erősítette és a gombolyagot visszacsúsztatta a zsákba. Ezzel főnökének a kívánságát teljesítette, nehogy eltévedjen a bányában. Arcára csatolta a légzőmaszkot, minden eshetőségre számítva, hátha rejtett gödrökbe lép és elmerül, kinyitotta az oxigénpalack csapját, aztán megindult az elágazás felé. Lassan haladt a melléig érő hideg vízben, mindkét kezében lámpát tartva. A Xeol-fényt sugárzó

kutatólámpát hol az egyik, hol a másik vágatfalra szegezte, mert biztos volt benne, hogy az előtte itt járó Kovács Peti nem középen haladt, hanem valamelyik szélen és vegyszerrel szennyezett keze hozzáérhetett a vágat falához vagy a korhadó bányafákhoz, amelyek közel egymáshoz sorakoztak. Olykor megtorpant, feszülten hallgatózott, de a légzőmaszkon kiáradó levegő zizzenése akadályozta a neszek észlelését. Még a mennyezetről lehulló vízcseppek koppanását sem hallotta, csak a víztükrön látta esésüket. A zsineget minduntalan ellenőrizte, hogy az megfelelően és akadálytalanul gombolyodik-e le. Talán kilencven métert tehetett meg, amikor mezítelen lába a hideg víztől kezdett elgémberedni. Érezte, hogy bőre átveszi a hideget, hiába a testet védő gumiruha. Megborzongott és folytatta útját. Váratlanul rohamosan csökkenni kezdett a vízszint és alig pár méter után már csak derékmagasságig ért. Hirtelen megtorpant. Lábán érezte a víz lassú áramlását és jobb kézre a falnál észrevette a víztükör alig észrevehető gyűrűzését. Valami lyuk vagy kisebb rés lehet a falon – gondolta, majd a másik kezében tartott Xeol-fényt sugárzó lámpát a jelzett helyre irányította. A falra vetődő fényben lila foltok bukkantak elő... Eloltotta a másik lámpát és a nyakán levő zsákba rejtette, majd lehajolt, hogy kitapogassa a rést. Keze nem ütközött ellenállásba, túlhaladt a vágatfal függőleges szintjén. Kitapogatta a rést, amelyen vízszintesen egy ember is átbújhatott. Felvillanyozódva cselekedett, mert sejtette, hogy a nyílás nem lehet mély, ha a fiú nem tar-

totta szükségesnek az oxigénpalack használatát. Lebukott a víz alá és begyömöszölte magát a résbe. Alig fél métert haladt előre, máris érezte, hogy feje búbja nem ütközik akadályba. Amint feltérdelt, combközépig emelkedett ki a vízből. Ismét felkattintotta mindkét lámpát és felállt. Kíváncsian tekintett körbe... Egy másik vágatba jutott át, ahol a víz még térdig sem ért. Megfelelően eligazította a maga után húzott nylonzsinórt és végigpásztázta a Xeol-fénnyel a vágat falát, a közelében levő bányafákat, amelyek a vágatot szegélyezték. Sehol semmi! Még csak parányi lila folt sem tűnt fel. Tétovázva állt egy darabig, kezét szabaddá téve gyorsan megmasszírozta mindkét lábfejét. Valamelyest enyhült a gémberedettség érzése. Elhatározta, előbb jobbra fordul és arra fürkészi át a vágatot, amerre a vízszint csökken. Ötven métert haladhatott előre, amikorra teljesen eltűnt a víz. A nedves talaj azonban jól sejtette, hogy a vágatokban levő vízmennyiség állandó mozgásban van, hol apad, hol gyarapszik. A vágat észrevehetően emelkedett. Óvatosan lépkedett, nehogy az éles, parányi kövek felsebezzék a talpát és az erős fényű lámpa sugarát messzire maga elé vetítette. Úgy tűnt, mintha távolban valami megcsillant volna. Megtorpant, mozdulatlanul előreszegezte lámpáját. Agyában villámsebesen száguldottak a gondolatok. Mi lehetett az a tizedmásodpercig tartó villanás? Talán valami visszaverte a fénysugarakat? És ha igen, akkor mi lehetett ez? Ilyen nyirkos helyen mi képes megőrizni fényvisszaverő tulajdonságát?

A villanás nem ismétlődött meg. Elhessegette fejéből a tépelődő gondolatokat és azzal nyugtatta magát, hogy képzelődött. Itt lent a mélyben nem csillanhat meg semmi. Mindezt csupán megfeszített figyelmének, szeme káprázásának köszönheti. Folytatta útját... Percek múlva kanyarodott a vágat, a talaj már teljesen száraznak tűnt. Hirtelen leomlott kövek, egymásra dőlt bányafák magasodtak előtte. Keresztülvergődött az akadályon és amint körülnézett, hatalmas nyílást pillantott meg a vágat falán. Mély üreg ásított ott. Anélkül, hogy fejét lehajtotta volna, átsétált rajta és egy félkör alakú, barlangszerű üregbe ért. Megdermedve torpant meg, szeme kikerekedett, úgy érezte, lába a földbe gyökeredzett. A lámpa fénykévéjében egyforma szürke ládák sorakoztak, némelyiknek kiesett már a korhadt oldala és tartalmuk a földre szóródott... A fiatal elhárítótiszten elégedett érzés hullámzott át. Rábukkant hát a titkos fegyverraktárra, Wilhelm Schranke művére, a Keresztesek összeesküvő társaságának arzenáljára, amelynek a meggyilkolt Ily József volt a cerberusa. Úgy vélte, az üreg egy holtvágat végén van, amelyet egykoron azért alakítottak ki, mert innen akarták szerteágaztatni az újabb vágatokat. Alaposan szétnézett a rejtekhelyen. A ládák kivétel nélkül különféle fegyvereket rejtettek: géppisztolyokat, golyószórókat. Aztán kézigránátokat, majd robbanóanyagot is felfedezett. Tovább kutatott! A műkincseket kereste. A szürke, rothadó ládák közé ment és hátravilágított, az üreg legtávolabbi részébe. Ott is ládák sorakoztak korhadt oldalakkal,

csak ezek mások voltak, mint az előbbiek. Nem szürke katonai típusládák, hanem azoknál sokkal terjedelmesebbek. Kíváncsian nyúlt az egyikhez. Az elkorhadt deszka pattant egyet, mire különböző, koromfekete színű kancsók, kelyhek, tálak ömlöttek a földre. Felemelt egy tálat és körmével megkaparta... Színezüstből volt, csak a nyirkos levegő miatt oxidálódott. Aztán a festményeket is felfedezte, különféle ládákba csomagolva, rajtuk cirillbetűs névjegyzékek, mintha valahol leltározták volna őket, mielőtt idekerültek. Rablott műkincsek, a megvert "hódítók" zsákmánya, amelyet Keletről cipelhettek magukkal visszavonulásuk során! Amint a ládahelyek között forgolódott, érezte, hogy a nylonzsinór megfeszül. Valamibe beleakadt – gondolta és hátrafordult, hogy egyet rántson rajta. Ez mentette meg az életét! Hasonló könnyűbúvár-öltözetben egy alak magasodott szorosan mögötte, felemelt kezében csövénél fogott géppisztolyt tartott, amellyel lesújtani készült a mit sem sejtő fiatalemberre. Hódnak csak anynyi ideje maradt, hogy hirtelen oldalt dobja magát. Az irtózatos ütés célt tévesztve elzúgott mellette és a támadó egyensúlyát vesztve megingott. Az elhárítótisztnek átvillant az agyán az ellentámadás lehetősége, de annak a kézében fegyver volt. Ösztönösen kioltotta lámpáját és a vaksötétben négykézláb mászva igyekezett távolabb. Ládába ütközött, majd még egybe. A fülsiketítő zaj szinte megrázta az agyát, dobhártyája majd szétszakadt... Géppisztolysorozat kaszált el felette, recsegtek a ládák, gellert kapott lövedékek vijjogtak.

Hogy mentse életét, villámgyorsan cselekednie kellett. Igyekezett a sötétben óvatosan továbbmászni, kezét messzire kinyújtotta, nehogy ismét ládákban ütközzön, mert a zaj árulója lehet. Várta, mikor gyújtja meg lámpáját az ismeretlen támadó, mert ebben az esetben vége az életének, fegyvertelenül semmi esélye sincs a menekülésre. Vészjósló csend borult rá... Most már tudta, hogy jóval előbb nem holmi érzéki csalódás űzött vele játékot, mikor maga előtt messze azt a villanást észlelte. Az őt megelőző idegen ekkor oltotta ki a saját lámpáját közeledtére. Volt ideje alaposan felkészülni, betárazott egy géppisztolyt és elbújva várt, hogy elbánjon vele. De ki lehet ez? Ki? És milyen úton jutott ide, hiszen odafent a szellőzőnyílás bejáratát már napok óta szorosan ellenőrzik. A figyelést végrehajtó elhárítók tudta nélkül egy lélek sem jöhet le. Vagy már napok óta itt bujkál ez az idegen? De hiszen akkor a fiú is belebotlott volna. Hódnak nem volt több ideje a rejtélyen töprengeni. Várta, mikor villan fény, amely megkeresi őt. Helyette azonban kaparászó zaj, fémes csengés hallatszott... Tehát most táraz újólag – villant a fejébe. Támadni kellene! Most kellene támadni, míg a másik is fegyvertelen! Képtelen volt erre, a félelem megbénította akaratát, csak a menekülés vibrált minden porcikájában. De merre? Hová? Ismét mászott, a földhöz lapulva. Keze egy öklömnyi szikladarabba ütközött. Nem is tudta, mit tesz! Felkapta a követ és elhajította a sötétben, abba az irányba, ahol az ismeretlent sejtette. Torkolattűz villant alig

tíz méterre tőle... Újabb sorozat szállt el felette. A földet tapogatta, hogy követ keressen, amikor keze egy ismert tárgyra tévedt. Egy nyeles kézigránát volt. Tettre készen megragadta! Amint elhaltak a lövések, még nem tapasztalt neszezés, zaj törte meg a csendet. Az üreg mennyezetéről kisebbnagyobb kövek kezdtek potyogni. Az elhárítótiszt átérezte az újabb veszélyt. A lövések zaja, mint megannyi apró robbanás, könnyen omlást idézhet elő és az egész vágat rájuk szakadhat, hiszen a korhadt bányafák már képtelenek ellátni feladatukat. Valószínűleg a másik is erre gondolhatott, mert moccanás sem hallatszott. Váratlan ötlettől vezérelve a fiatalember felegyenesedett. Tudta, amaz nem használhatja a géppisztolyt, hiszen ismét kilőtte az egész tárat. Felkattintotta lámpáját... A fénysugárban egy ugrásra készülő alak látszott, kezében görcsösen meredt előre a géppisztoly. Arcát nem lehetett látni, mert teljesen eltakarta a szemüveg és a légzőmaszk. Az elhárítótiszt letépte az arcáról maszkját és a kezében levő kézigránátot a lámpa fénykévéjébe tartotta, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Tegye le a fegyvert, mert odavágom ezt a kézigránátot! – kiáltotta és előrelépett egyet. Az alak összerezzent, majd felegyenesedett és az üres géppisztolyt maga előtt tartva hátrálni kezdett a vágat falán levő nyílás felé. – Tegye le a fegyvert – kiáltotta ismét a fiatalember. Amaz meglendítette karját... Az elhárítótiszt félrehajolt, de elvesztette egyensúlyát és oldalt esett. A fényt azonban nem vette le a könnyűbúvár-öltözetes alakról, így

tanúja volt gyors menekülésének. Kisvártatva a távolodó léptek nesze is elhalt, a fiatalember egyedül maradt a rejtekhelyen. Lába felmondta a szolgálatot, az elfojtott izgalom kitört rajta. A kezében szorongatott kézigránátra vetett egy pillantást, aztán mint az eszelős, elkezdett kacagni. Úgy nevetett, hogy a könnye csurgott. A kézigránát nem volt élesítve... Bana Dénes ezredes futva érkezett a sziklához, amint az megmozdult és feltűnt a fiatalember. – Nos, megtalálta? – kérdezte izgatottan. Hód rettenetes furcsa arcot vághatott, mert az elhárítófőnöknek torkán akadt a szó. – Mi baj van? – nyúlt a fiatalember karja alá, de az nem állt fel, csak fáradtan ült a fűben. – Beszéljen már! Az elhárítótiszt felnézett és körbehordozta tekintetét a körülötte levők arcán. – Nem hallottak valami ropogásszerű zajt? – tagolta a szavakat. – Azt mondja meg, mi történt? – Rám lőttek... A többiek, élükön az elhárítófőnökkel, azt hitték, hogy a fiatalember megzavarodott. Egy pillanattal később az ezredes magához tért meglepetéséből és igyekezett megnyugtatni beosztottját. Hód azonban nem reagált rá, hanem hajtotta a magáét. Az ezredes hagyta, hogy elcsendesedjen és összefüggően mondja el a történteket. Mindannyiuk előtt nyilvánvaló volt, hogy az ismeretlen nem a szokásos úton – a szellőzőnyíláson át – hatolt be a rejtekhelyre. Rövid töprengés után arra a megoldásra jutottak, hogy csak az eredeti bányabejáraton szállhatott

le a tárnába és teljesen a víz alatt haladva érte el azt a jelzett vágatot, amelyből a szellőzőnyílás vezetett a felszínre. Bana ezredes azonnal intézkedett, közben átkozódott, amiért nem vették figyelés alá a befalazott bejáratot. Ez alig három kilométerre volt a háromforrástól. A parancsot kapott emberek futva tették meg odáig az utat és elfúló hangon jelentették a kézi rádiókészüléken, hogy a bejárat falazásán omladozó lyuk tátong, ott bárki bemehetett. Pillanatokkal később friss kerékpárnyomokat fedeztek fel a bejárat közelében. – Nem láttam az arcát, nem tudom, ki lehet – mondta Hód a főnökének. Ekkorra már teljesen rendben volt. – De én tudom! – csattant fel az ezredez. – Ennek a Pekár Gyulánénak a szeretője... Valami Pali! Csak itt lenne most Pintér, az egy élő lexikon, tudja a vezetéknevét is... Azonnal szóljanak az útlezáróknak, állítsanak meg minden motorost. Ennek a Palinak a személyleírása a következő... Az utasítás rádión ment... A két útjavító munkás az országúton keresztbe fektetett egy hosszú piros lécet és kíváncsian tekingettek az erdőből kivezető földút irányába, miközben mímelték munkájukat. Kisvártatva bőgő motorral egy fiatal férfi kanyarodott az országútra, majd káromkodva fékezett az akadály láttán. – Megbolondultak maguk, hogy az egész utat elzárják? – kiáltotta a munkások felé. Azok egymásra néztek és máris közrekapták a motorost.

– Le erről a masináról, barátom – mondta csendesen az egyik. A fiatal férfi a mellére szegezett revolverre vetett egy pillantást és elsápadt. 10. Vasárnap volt, kora este. A lebukni készülő nap korongja már a budai hegyek gerincét érte. A Dunát a hazatérő evezősök csónakjai borították. A csónakmester a parti sétányon állt és felfelé nézett a folyón. A stégnél a kövér ügyvéd matatott kerekeken gördülő, padkára helyezett motorcsónakján, míg mások könnyű csónakjaikat kézbe kapva emelték ki a vízből és vitték fel a Kócsag tárolóhelyiségébe. – Húzhatod, Palikám – kiáltotta Keller. Rácz elkapta tekintetét a vízről, majd a csörlőhöz lépett és tekerni kezdte. Pillanatok múlva a motorcsónak fent volt a sétányon. A csónakmester készségesen segített a szuszogó férfinak leemelni és bevinni motorosát a tárolóba. Barna Péter bakra helyezett kajakját törülgette, hogy az szárazon pihenjen majd a helyén. A pincér mellette állt és szorgoskodását figyelte. Keller kipakolta cuccát a motorcsónakból és kacsázó léptekkel elvonult. Nyílt a csónakmesteri iroda. Rácz Pál lépett ki, hóna alatt összegöngyölt viaszos vászonnal és bement a tárolóba. Egy pillanattal később már kint is volt és az újonnan érkező csónakokat dirigálta befelé.

Széles Ferenc karórájára pillantott. – Lassan kezdhetek átöltözni... Indul a műszakom – mondta. – Akkor segít becipelni? – tette le a szivacsot Barna. – Ha egyszer már vállalkoztam rá. Megragadták a kajakot és bevitték a helyére. Barna sietett, mert Virág Ágnessel akart beszélni, mielőtt szülei visszatérnek kirándulásukról. A pincér közben megcsodálta Keller monstrum motorosát, s csak később követte a fiatalembert. Éppen ekkor húzta fel a csörlővel a csónakmester Virágék túracsónakját. – Üdvözlöm – fogadta Virág Gábor a pincér köszönését, majd fürdőruhában toporgó feleségéhez fordult: – Csak menj öltözni, majd beviszem a holmikat. Pokróc, ételesdoboz, sátorlap volt a karján, amint kijött a tárolóból. A pincér ismét óráját nézte, még volt bőven ideje ahhoz, hogy készülődni kezdjen. – Péter? – kérdezte vidáman a lány apja. – Most vittük be a kajakját... Valószínű, Ágival beszélget – felelte Széles. – Itt maradnak maguk is egy kis zenét hallgatni? A férfi a fejét rázta: – Holnap dolgozni kell és ez a víkend alaposan kiszívja az ember erejét. – Segítsek? – nézett a pincér a holmikra. – Köszönöm, pár lépés az egész. Míg a lány szülei öltözködtek, Virág Ágnes, Barna és a pincér a kabin előtt tereferéltek. – Feri! Mennyi lózungot szed itt össze egy este? – fordult a lány a fiatal férfihoz, majd gyorsan hozzátette:

– Persze nem muszáj válaszolnia, ha nem akar... Csak gyötör a kíváncsiság. – A pincérek mind jól keresnek – vetette közbe Barna Péter. Széles vigyorgott: – Nem panaszkodom. – Kocsit még nem vett? – érdeklődött a lány. A fiatalember korholóan nézett rá: – De, Ági! – Nincs ebben semmi – vonta meg a vállát Széles. – Hát összejön négy darab ezres havonta, természetesen borravalóval együtt... Ráadásul ez a bodega – intett fejével a Három Matróz felé –, gyenge hely... Vékony pénzűek a vendégek és egy egész estét ücsörögnek át két limonádé mellett. A lány szülei átöltözve léptek ki a kabinból. Virág Gábor kezében sporttáskát tartott. A pincér megnézte, mennyi az idő, mert nem akarta lekésni a nyitást. Keller ügyvéd ment el mellettük, rendesen felöltözve, hatalmas aktatáskájával. – Csak nem befelé a városba? – kérdezte tőle Virág. A kövér férfi meg sem állt, csupán lassított léptein. – Reggel tárgyalásom van a bíróságon – mondta idegesen. – Majd az autóbuszmegállónál beérjük magát – nevetett a lány apja. Mindhárman elkísérték Virágékat a megállóig. Még nem érkezett autóbusz, így Keller is ott toporgott a többiekkel. Az úton egy fekete Mercedes gördült lassan a város felé.

– Látom, alig várja, hogy megkezdje a kasszírozást – mosolygott Szélesre a lány. – Pedig ma nincs nagy kedvem dolgozni. – De állandóan az órájára pislog. – Nem akarok a főnökömmel ujjat húzni... Megyek máris – búcsúzott tőlük a pincér. Virág Gábor és felesége vidáman beszélgettek az autóbuszon az ügyvéddel. Bent a városban aztán elváltak a kövér férfitól, mivel az más irányba tartott. A fekete Mercedes a járda szélénél állt. Az elhárítófőnök Pintér és Zimonyi alezredes társaságában ült a kocsiban. A technikai osztályvezető egy apró műszert tartott a tenyerén, a többiek pedig a búcsúzkodókat figyelték. – Nála a cucc, mert állandóan jelez a készülék – dörmögte Zimonyi. Az ő ötlete volt a technikai előkészítés. Hód egy tégelyben rendkívül finom port kapott főnökétől. Ezzel kellett beszórnia az ügyvéd motorcsónakjának szekrényében a csónakmester által elhelyezett csomagot. A por olyan ártalmatlan sugárzó anyagot tartalmazott, amelyet finom műszerek bizonyos szűk körzetben kimutattak. Így mindketten kockázat nélkül, távolról figyelemmel tudták kísérni, hogy vajon kihez jut a motorcsónakba rejtett csomag. – Az emberek készenlétben állnak? – fordult az ezredes Pintérhez. – Igen.

Zimonyi alezredes türelmetlenkedett, hogy mielőbb lépjenek közbe és tegyék rá kezüket a csomagot vivőre, de az elhárítófőnök leintette: – Most már valóban várhatunk még egy keveset és továbbra is a nyomában maradunk. A kövér ügyvéd egy másik autóbuszra szállt fel, miközben Virág Gábor és felesége a villamosmegállóhoz siettek. A férfi itt elvált feleségétől és az ellenkező irányba tartó villamosra szállt fel. Budáról átjött Pestre és a Nyugati pályaudvarnál szállt le. Határozott léptekkel bement a pályaudvarra és a sporttáskát egy csomagmegőrző szekrénybe helyezte. Alighogy zsebrevágta a kulcsot és megfordult, hogy távozzon, két széles vállú férfiba ütközött. – Bocsánat – mormogta és várta, hogy azok félreálljanak az útjából. A két férfi egy tapodtat sem mozdult. – Belügyminisztérium – mondta egyikük és igazolványt tolt Virág Gábor orra alá. A másik szótlanul belekarolt a megdöbbent férfiba: – Ne csináljon feltűnést, értelmetlen lenne... Jöjjön velünk. Kint egy Volga várakozott, ebbe ültették Virág Gábort, majd a kocsinak felbőgött a motorja. Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője és a két osztályvezető szemtanúja volt Virág Gábor elfogásának. Amint a Volga eltűnt a forgalomban, a fekete Mercedes is sebesen megindult. – Kíváncsi vagyok, mit rejt ez a sporttáska – mondta az ezredes.

Színarany kelyhek, tálak voltak benne. Nyomban szakértő vizsgálta meg. Az volt a véleménye, hogy a görögkeleti vallási szertartáshoz használták valaha. A tárgyak között egy apró, rúzskompakthoz hasonló fémkapszulát is találtak. Azonnal a laboratórium sötétkamrájába vitték és kinyitották. Film rejtőzött benne, a Térképészeti Intézetnél dolgozó Kovács Peti tevékenységének bizonyítéka. Miután előhívták, fontos térképről készült tökéletes felvétel bukkant elő. Virág Gábor, beletörődve sorsába, készségesen vallott. Tudta, értelmetlen lenne a tagadása, a tárgyi bizonyítékok megdönthetetlenek és szinte önmagukért beszélnek. Az elhárító szervek sejtése bevált. A volt Abwehr felderítőtiszt, Wilhelm Schwetling szervezte meg a töméntelen fegyvernek és lőszerek az elrejtését a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaság kettes számú meddőbányájában. Mindezzel az volt a célja az Abwehrnek, hogy – számítva Budapest szovjet csapatok által történő bekerítésére – ezt a hadianyagot egy későbbi ellenlökésre tartalékolja majd, a főváros irányába előretörő Viking páncélos hadosztálynak. Közben Schwetling alezredes ugyancsak a bánya mélyébe rejtette azt a műkincs-szállítmányt, amelyet a Gestapo Ukrajnából zsákmányolt. A Vörös Hadsereg gyors magyarországi offenzívája veszélyeztette a továbbszállítást. Az Abwehr terve nem vált be. Az ellenlökésre kiszemelt Viking páncélos hadosztály képtelen volt áttörni a frontvonalat, megmenteni a Budapesten körülzárt német egységeket és felmorzsolódott a harcokban. Virág Gábor mint fiatal katonatiszt szolgált a háború utolsó éveiben

és az Abwehr hírszerző osztályának beszervezett ügynöke volt. Konkrétan Wilhelm Schwetlinggel tartotta a kapcsolatot. Virág szavaiból arra is fény derült, hogy miért lett Wilhelm Schwetlingből Schranke. Az alezredes ugyanis felajánlotta munkáját az amerikai CIA által pénzelt Gehlen nyugatnémet kémszervezetnek, ők pénzelték és szorgalmazták annak idején a Keresztesek öszszeesküvő társaságát. Engelmann, alias Elberg, volt Gestapo-ügynökkel, aki elkerülte a leleplezést, Wilhelm Schranke kapcsolatot teremtett. Felfedte előtte a bányába rejtett fegyverek titkát, hogy a terrorakciókhoz és egy gerillaharc megindításához legyen eszközük. Elberg Ily Józsefet szervezte be és rábízta a rejtekhely titkát. Ilynek volt a feladata, hogy kellő mennyiségű fegyvert és lőszert hozzon fel a bánya mélyéről. Amikor a Keresztesek lelepleződtek, összeomlott Wilhelm Schranke és megbízóinak terve. Elberg öngyilkossága viszont megakadályozta az elhárítószerveket, hogy felderítsék a rejtekhelyet és Ily Józsefet, valamint az Abwehr volt ügynökét, Virág Gábort, akiről úgyszintén nem felejtkeztek meg. Ezután Wilhelm Schranke újjászervezte a szétzúzott hálózatot és felvette a kapcsolatot Ily Józseffel, megadva neki egy másik régi emberének, Rácz Pálnak a nevét, címét. Ily szorgalmasnak bizonyult, mert beszervezte a fiatal Kovács Petit, akit megszédített a pénzszerzés lehetősége, főként a beígért gépkocsi megvásárlására. Vele két legyet ütöttek egy csapásra. Ugyanis mint egy könnyűbúvár-szakosztály tagja, megszerezte a szükséges felszerelést, hogy Ily leereszkedjen a bányába. Persze nem fegyverekért.

Schranke a maga szakállára is dolgozott. Az országba érkező megbízói nemcsak kémjelentést vettek át, hanem az Ily által előkészített műkincseket is, amelyeket gépkocsikban levő rejtekhelyen csempésztek ki. Egy idő után Ily rájött, hogy ezt ő maga is megteheti. Szeretőjét, Pekár Gyulánét, aki egy régiségekkel foglalkozó bizományi üzletben dolgozott és kapcsolatokra tehetett szert, beavatta titkába. Lassan maguk is megszervezték a külföldre szállítást, Szegedi Ferenc volt képkereskedő segítségével. Ily, gyakori látogatása során a bányában, azt is felfedezte, hogy a rejtekhelyet nemcsak a szellőzőnyíláson lehet megközelíteni, amelyet még Wilhelm Schranke utasítására készítettek a felszínen rejtetté a német utászok, hanem az eredeti befalazott bejáraton is. Csakhogy itt több víz volt az aknában. Ezt közölte a nővel, a szellőzőnyíláson át vezető útról hallgatott. Természetesen Bana Dénes ezredes erről nem tudott. Pekár Gyulánét és Szegedit is letartóztatták, nehogy további tevékenységük zavarja magának a kémhálózatnak a leleplezését. Ily Józsefet Virág Gábor ölte meg. Erre utasítást kapott Wilhelm Schrankétól, aki rájött, hogy a bánya mélyén rejtőző műkincseket megdézsmálja. Virág volt az, aki anélkül, hogy a többiek tudtak volna személyéről, továbbította mind a kémjelentéseket, mind a műkincseket a megbízotthoz és ellenőrizte Ily és a többiek tevékenységét. Egyedül Rácz tudta, kicsoda ő. A kérdéses napon egy kölcsönkért kocsival megjelent a jelzett útelágazásnál Kovács Peti orra előtt. Ily Józsefet a kellő jelszó megadása után beültette a kocsiba és ott elszámoltatta. Ily beismerte, dézsmálta a műkincseket és je-

lenleg is nála van egy híres festmény, amely a háromkirályok betlehemi látogatását ábrázolja. Azt is közölte Virággal, hogy a lányának adta át, illetve annak a beleegyezésével rejtette el a kabinban. Azt viszont nem mondta meg, hogy hová. Ily csak ekkor tudta meg, hogy a "főnök" Virág Gábor. Virág egy sötét helyen megállt és megkérte Ilyt, nézze meg a hátsó stoplámpát, mert az valószínűleg nem ég. Amikor a férfi a kocsi mögé ért és lehajolt, hirtelen hátratolatott, elütötte Ilyt és áthajtott rajta. Ezután beemelte a kocsiba a súlyosan sérült férfit és addig hajtott, míg meg nem győződött a haláláról. Akkor aztán kitette a kocsiból. Hód helyesen tapogatózott, amikor az ismeretlen gépkocsira hívta fel a figyelmet, amely az áldozat megtalálási helyéhez legközelebb eső községben, a cukrászda előtt várakozott. Virág Gábor volt az. Várt, hogy egy kocsi elhaladjon előtte. Virág Gábor elmondta azt is, hogy az Ily zsebéből kivett kulcsok segítségével átkutatta annak a lakását és kabinját, hátha a bányából származó műkincsekre talál. Nem sejtette, hogy ezzel eloszlatta a véletlen baleset látszatát. A háromkirályok festményét nem kereste, mert tudta, hogy az véletlen folytán a saját kabinjában van. Akkor lepődött meg, amikor lányát megtámadta az ismeretlen betörő. Sejtette, hogy a képet kereste és valami köze lehet Pekár Gyulánéhoz. Ekkor elvitte a háromkirályokat a kabinból és azt jelenleg otthon tartja elrejtve. Rácz Páltól megtudta, hogy ki volt az a férfi, aki Pekárnét kihozta a Rómaira. A fiú egészen hazáig követte őket és megmondta a címet. Virág maga tört be Szege-

dihez, hogy az ott esetleg megtalált műkincseket, amelyeket Ily juttatott hozzájuk, visszaszerezze. De semmit sem talált és kénytelen volt leütni a hazatérő férfit, hogy elmenekülhessen. Virág hangoztatta, hogy családja semmit sem tud, nem is sejt tevékenységéről. Igazat mondott, mert az elhárítás sem tapasztalta ennek az ellenkezőjét. Bana Dénes ezredes tíz óra tájt rábízta Virág Gábor további kihallgatását Pintér alezredesre és beült a Mercedesbe. Rövid idő múlva a Római-parton volt. Egy sötét utcában fékezett le, közel a Három Matrózhoz, ahol már záróra után voltak. Később egy férfi körvonala bontakozott ki a sötétből, egyenesen a kocsihoz lépett, kinyitotta az ajtót és a vezető melletti ülésre huppant. A pincér volt az, Széles Ferenc. – Itt a karóra, ezredes elvtárs, már visszaadhatom – nyújtotta át az ügyes műszert, amellyel ellenőrizte, hogy valójában kinél rejtőzött a csomag. – Minden sikerült? – Vége a munkának, Hód – mosolygott az ezredes. – Éppen most? Az elhárítófőnök megrökönyödött: – Hogy értsem ezt? – A Három Matrózban most kezdem egy kicsit megszedni magam... Tessék, szedhetem a sátorfámat. – Engedélyezem, hogy itt töltse a szabadságát – kapott az alkalmon az ezredes. – Rajta, még másfél hónapig pincéreskedhet, ha ez annyira tetszik magának. Nevettek. Bana ezredes röviden vázolta, hogy mit tudtak meg Virág Gábortól, majd afelől kíváncsiskodott, vajon miből

sejtette ezt a fiatal elhárítótiszt. Honnan vette, hogy nem Keller az átvevő, hanem Virág? – Azt még nem tudja, ezredes elvtárs, hogy ez a Virág Gábor mint fiatal tisztviselő dolgozott a bánya részvénytársaságnál? – kérdezte. – Dolgozott? – Igen. – Hiszen nem szerepel a névsorban – érvelt az ezredes. – Mint Virág Gábor, úgy nem is... – Hát hogy? Hód cigarettára gyújtott és hosszan maga elé fújta a füstöt. – Vanner Gáborként... Ezt a nevet megtaláltam a listán, amelyet azonosítottam a Kócsagban vendégeskedőkkel. Vanner Gábor Békéscsabán született ezerkilencszázhuszonegyben. Virág Gábor ugyanebben az évben szintén Békéscsabán. Ha ön magyarosítaná a Vanner nevet, milyet választana? – nézett hamiskásan a főnökére. – Azt honnan tudja, hogy Virág hol született és mikor? – Saját magától... A minap mondta a stégen, napozás közben. – Ezek szerint feltehető, hogy ő maga ajánlotta annak idején az Abwehr alezredesének a fegyverek és a műkincsek elrejtésére alkalmas bányát... Nos, majd meglátjuk. Megtárgyalták a másnapi tervet, aztán elváltak. Minden a terv szerint zajlott le. Kovács Peti a Térképészeti Intézetnél fontos anyagot kapott kézhez. Termé-

szetesen kapva kapott az alkalmon, titokban fényképmásolatot készített róla. Délután kocsiba vágta magát és meg sem állt a Kócsagig. Éppen Rácz Pálnak adta át a film negatívját, amikor kicsapódott a lakás ajtaja és a szoba megtelt számukra ismeretlen emberekkel. Barna Péter és a lány éppen kabinjuk előtt napoztak. Előttük vezették el Rácz Pált és a rémült arcú Kovács Petit. Csodálkozva néztek utánuk. Később feltűnt a pincér, Széles Ferenc is. Kezében csomagokkal. – Nem tudja, kik voltak ezek és hová viszik ilyen gyors ütemben a két embert? – bámult Barna. – Biztos vendégségbe – mosolyodott el a fiatal férfi. Virág Ágnes meglepve kérdezte: – És maga hová készül így összecsomagolva? – Összevesztem a főnökkel... Kaptam egy új helyet... Különben valamit kérdeznék magától, Ágika. – Tessék! – Szereti maga a nevelőapját annyira, mintha az édesapja volna? A lány hosszan nézett a fiatal férfira és csak annyit mondott: – Felnevelt. A pincér kezet rázott velük és kisétált csomagjaival a Kócsag kapuján...