Nem jutottam sötétlő erdőbe. Ahol járok, nem erdő veti sötét árnyékát. A kilátást sem a fák veszik el. Életem felén – vagy mit annak hihettem – úgy tűnt, vége az útnak, legott. Nem így történt. Akkor kaptam a biztatást: tekintsek vissza: hogyan jutottam odáig, s miként lettem azzá, aki vagyok. Gyógypedagógus – egy ideig utazótanár. Ajándékként még mindig három gyerek anyja. Gyermekkorom, szakmai életpályám és magánéletem egyes történései, mint macska gyomrából a szőrcsomók, feltolulnak, kikívánkoznak. A könyvben szerepelő írások segítenek a túlélésben – nekem. Cseppjeiben korántsem a tiszta vizű tenger tükröződik. Arcunkat azonban nem csak csillogó tengerszem, hanem pocsolya, hínáros tó vagy a mocsár tenyérnyi szabad vízfelületében is láthatjuk. Ha van bátorságunk ahhoz, hogy nyitva tartsuk a szemünket. Szabó Anna
Mások szemével (részlet) A szüleim… Lassan tudatosult bennem, hogy mi voltam nekik. Anyámnak kilenc hónapig a lehetőség, hogy végre jókat és eleget ehessen; talán életében először. Aztán csíkok lettem, majd vágás a hasán. Aztán terhességből teherré váltam, akadállyá az Élet felé vezető úton, amelyen a nélkül ment végig, hogy elért volna az Életig; addig, amit ő annak hitt. Aztán büszkeség tárgya lettem: milyen a fejformája, milyen értelmes a tekintete, hogy hasonlít ehhez meg ahhoz, aki volt s már bennünk él csak – mondták gyermek nélkül maradt anyák. Ezek azonban nem felejttették el vele, hogy alapvetően apámra hasonlítok. Szemöldök, száj, orr. Nem vesztettem el anyámat: meg se nyertem őt. Ahogy apám sem. Nem őt, mást, s talán a másiknak is csak a szellemképét szerette. Nem az első férjéjét, (huszonkét éves korában harminchét éves apám már a második volt), hanem azét a férfiét, aki miatt boszszúból ment hozzá az elsőhöz. Apámat viszont megnyertem, bár nem azonnal. Ehhez el kellett mennem a halál pereméig. Megnyerte volna őt bármely gyermek. Tizenöt évvel volt idősebb az anyámnál, haja színét sose láttam. Korán őszült, későn kopaszodott: halála után még levágott hajából rakták fészküket a madarak a háza előtt. Ő saját guggonülő természetét és rendszeretetét, pontosabban ezek hiányát belőlem, tükrözte vissza rám. Anyai nagyanyám? Aki nem szerette a gyerekeket? A sajátjait sem. Akinek az életében talán az első gyerek voltam, akire rámosolygott? Aki annyit hajtogatta, hogy „nem kellett volna második”, s ezt úgy éreztette öcsémmel, hogy át-átfutott rajtam: vajon szeretne-e, engem szeretne-e, ha én lennék a második.
13
Apai nagyanyám? Akit évente háromszor láttam: az öreg vályogház falának támaszkodva várta a fiát, s ha már van unoka, hát azt is. A kis feketét. Ő nem látta a vonásokat. Csak a színt. A kis cigánygyereket a talpát-tenyerét leszámítva szeplős, vöröses hajú, világos szemű családban. Aki a habbal-dióval díszített mézeskalács mellé mindig azt is adta, hogy „téged a cigányok ejtettek le a kordéról, de majd visszajönnek érted”. Az idegen szagok, az idegen ízek, közte a kút vizéé, amelyből néha béka is jött az ivóvízzel a vödörben, az érthetetlenségig idegen tájszólás, amelyre apám is átváltott hazaérve, s én csak füleltem, miről beszélnek itt. A csalán csípése, mikor egy szál kisnadrágban álltam a sűrűjében. Ész nélkül futottam a kert végébe, amikor meghallottam, hogy beköszön, majd benyit a kertkapun az öreg cigányasszony, adna-e valamit a ténsasszony az ebédhez. – Ez a két uborka jó lesz neki, és téged is visszaadlak… A csalánosba befelé futva nem éreztem én csípést, csak… de mikor nyikordult a kapu, s már a szomszédból hallatszott a kéregetés, s elő kellett volna bújni. Maguktól nem értették, hogy tévedtem oda. Öt évesen tán szavaim se voltak rá, mi űzött. Így „A rosseb se érti ezt a gyereket” diagnózissal zárult az eset.
14
Fátyoltánc – Megmutatom magának, jó? – Mit? – A fátylamat. B. néni már látta. Neki tetszett. A tok, amelyet cipzárjánál bontani kezdett, kicsit keskenyebb és hoszszabb volt, mint egy kétszemélyes sátoré. Ami előkerült belőle, fényes és zöld. – Ez a fátylam. – Szép – mondtam, nem a jelen meggyőződésével csak visszaképzelve magam az időben harmincöt évet. Most zöldje tetszik, akkor színjátszó fényessége tetszett volna az áttetsző anyagnak. – Van még több is. A napló javítgatásából újra felpillantva kérdeztem, milyen. – Egy piros, egy arany színű, egy ezüst színű – és sorolja tovább. – Honnan szerzed ezeket? – Rendelem az interneten. – Hm. Mennyibe kerül? – Hétezer egy darab, és még négy a szállítás. Nem állt össze a kép, kérdeztem még: – Honnan van rá pénzed? – Megkeresem én azt. Az egy fátyol áránál kevesebb tanszerpénzt sem tudták befizetni, és keresetéből fátylakat rendel. Nem ítélek, de eltűnődöm. Vajon mit dolgozhat ez a vékonyka csitri. Magától mondja: – Táncolok. Hastánc. Tudja, azt jól fizetik.
148
Nem tudom, a hastáncért mennyi jár. Arra is csak filmekből emlékszem, hogy fátyol fedi az alig felöltözött női testet. Ő pedig még bakfis. Vékonyka, ráznivalója nemigen akad. Az információ figyelemre méltó. A pedagógus figyelmére. Szaggatott órarendem miatt a délutánból is köztük töltök egy félórát. Most a gép előtt ül. Olyan lelkesen, hosszan és kevés hibával ír, hogy csak ámulok. A toll nyoma zöld, mint a fátyol. A füzetben nevének jelentése, üzenete, híres viselőinek névsora. – Házi feladat? – Dehogy. Ezt a füzetet vettem magamnak. Ez lesz a mindentudó füzetem. Beleírok, mindent, amit tudni akarok. Bár megtalálnánk az utat abba a füzetbe. Bár tudnánk néha nem kérdezni a Fehérlófiáról, az ősember életmódjáról vagy a paprika és a paradicsom különbségeiről, hanem válaszolni. A neki fontos kérdésekre. Fél év választja el attól, hogy ha történik valami, akár a táncnál is jobban fizetett munka reményében, akár csak úgy, a felnőttnek már csak azt kell bizonyítania, hogy nem tétova talán, hanem határozott igen hangzott el.
149
Kőmadár – Kő’ madár? – kérdezte a bögre fenekén ülő kőmadár. – Nem, asszem, nem. A kertben laknak. Sokan. Elegen. Közéjük költözött a kalitkából az elvágyó fehértollú, pirosszemű is. – S amelyik befelé vágyik? Azt beengedjük. Egy füzike bent töltött néhány órát, kapaszkodva a bútorok fogantyúiba, le-lepislogva a macskára. Elfáradva az ágyra huppant. S mondta, mondta közben a történetét. – Értetted? – Nem. Ez azonban nem zavarta őt. Abba nem hagyta egyetlen percre sem. Átült egy másik fogantyúra, s folytatta. – Hm… És a macska? – Ő kíváncsi volt. Túlontúl kíváncsi. Igyekezett volna közelebb, hogy jobban lássa, jobban hallja… –… s a végén bekapja? – Talán. Estére azonban elcsöndesedett a madár. Kalitkát tettünk a párkányra, bele a madarat. Kapott vizet, s az ajtót nyitva hagytuk. 183
– Hát a macska? – A fürdőszobában hallgatta a csendet hajnalig. Jött a hajnal, kirepült a madár. – Messzire? – Nem, az ablak alatti bokor ágának hegyire. – Kőhegyen bokor. Bokron ág. Ágon hegy? – Ágnak hegye. Üldögélt – hajnalban, napfényben, vékony ág biztonságában. – Mondta tovább? – Tovább vagy újra. Nem értettem. Maradt még néhány napot, orgona sűrűjébe bújva. Mentemben kísért, jöttömre elém repült – napokig. – Mondta még? – Mondta hát. Hol újra, hol tovább – úgy vélem. Aztán elrepült. Álmomban néha visszatér. – Mesél még? – Mesél, s én értem. – Mit mesél? – Értem, de reggelre nem emlékszem. – Kár. Jó lenne egymást érteni. – Fogjuk, kőmadár. – Mikor? – Mikor leszek kő, ő lesz ember s te leszel madár.
184
