Márai Sándor: ERSÍT. Regény

Márai Sándor: ER SÍT Regény Az Atya Fiú Szentlélek nevében. Ámen. Szeretett testvérem az Úrban. Az ember, aki ezt az írást elviszi hozzád, eretnek, de tisztességes ember. Franciaországon átmegy, lovas kocsival, cserzett b rt és burgundi vászonholmit visz Burgosba, ahová tavasszal érkezik, ha útközben ki nem rabolják. Neve Giovanni Marszoli, Ciprusban születet, tehát levantei származású, így semmi nem biztos. Remélem, hogy Burgosból Madridon és Toledón át nyár derekára eljut Avilába. Fogadd t szívesen, de el vigyázatosan. Ha megkaptad ezt az írást, cselekedj belátásod szerint: tedd el, vagy add át a rendf nöknek, aki, ha ezt hasznosnak véli, eljuttatja a Szent Inkvizíciónak Toledóba. Ez, mint minden egyéb, az Úr kegyelmét l függ, én már nem segithetek semmit. Genf városából írok, Helvétiából, tél végi id ben. Fogvacogva írok, mert a tél itt zúzmarás, a tavaszel is diderget . A szobák fala vastag, mégis fázom. Ennek egyik oka, hogy nincs pénzem elégséges tüzel t vásárolni. De belülr l fázom, ami rosszabb. Most elmondok mindent, sorjában. Február derekán indultam el Rómából, mert nem volt ott számomra tennivaló. Társaim és vendéglátó gazdáim a székházban úgy vélték, mindent tudok, amit tudnom kell és hazamehetek. A búcsú barátságos volt. Hosszú gyaloglás és szekerezés után ideértem, Genf városába, ahol állást találtam. Egy könyvnyomtató m helyben alkalmaztak. Helyesbítem a hibás bet ket, melyek becsúsznak a szövegbe. Ez néha gyötrelem, mert a szöveg telis tele van eretneki célzásokkal. De nem tehetek mást, meg kell élni. Ávilába nem megyek többé vissza. Megértem, hogy elrémülsz és keresztet vetsz, amikor ezt olvasod. Azért írok, hogy elmondjam, mi az oka a távolmaradásnak. Els bben küldd vissza Manzolival a két leped t, melyeket nénémnél, a szent élet Elenánál hagytam. Mondd meg neki, hogy sokat gondolok reájuk és kérem, a szentségre való törekvésben, amihez van hajlamossága, legyen mértéktartó, ne akarja utánozni a miTerezánkat Ávilában, aki belebetegedett az er lködésbe. Mert nem lesz mindenki szent, aki az szeretne lenni. Sokat gondolok reájuk, testvéreimre, és most is sírhatnékom van, amikor ezeket a sorokat írom. Hiszen bizonyossággal tudom, hogy ebben a földi életben már nem lesz érkezésem találkozni velük. Lehetséges, hogy a túlvilágon látjuk egymást, de ez nem egészen biztos. Es ki tudja, mi lesz addig? Ezért küldd el a leped ket, mert nincs már semmim, és erre a holmira idegenben is szükségem lehet. Senor Alvarez, a kerékgyártó, tartozik negyven realesszel, amit három év el tt adtam neki kölcsön, amikor férjhez adta leányát, a szép Elvirát - kérd el t le ezt a summát és küldd ide, kamatokkal. Van még egy sarum letétben a rendház kapusánál, erre is szükségem lenne, ha ugyan el nem itta. Más egyebem már nincs ezen a földön. Rómába két esztend alatt, az Úr 1598-ik esztendejében, szerencsésen megérkeztünk zarándoktársaimmal. Nápolyon át mentünk, de nem maradtunk ott, csak megháltunk a kiköt ben, mert híre járt, hogy megint dögvész és ragály garázdálkodik a városban, és a vicekirály ebben az id ben nem fogadott zarándoknépet. Máskülönben is siettünk elhagyni Nápolyt, mert az odavalósiak nem kedvelik a spanyolokat. Ez érthetetlen, hiszen köztudomású, hogy a hitbuzgalmat mi, spanyolok terjesztjük a világban, és a nápolyiakra igazán reáfér a buzdítás, mert könny szavú, kurjongatós, megbízhatatlan természet nép lakja a szép várost. A szavukat nem értettük, mert nemcsak a szájukkal, hanem kézzel, aztán az arcukkal is beszélnek és így módjuk van ferdíteni, lódítani. A vicekirály mindent elkövet,

hogy er sítse ott az Inkvizíciót, de a nápolyiak fintorognak és nem szívesen állanak kötélnek. Minthogy ez politika, nem akarok most ilyesmir l beszélni. Már útra készen voltunk zarándoktársaimmal, hogy a Via Appián át elinduljunk Róma felé, amikor két megrendít hír sújtott le reánk: a vészhír, hogy felsége, II. Fülöp, a mi nagy királyunk elhalálozott az Escorialban, ahová hordszéken vitték Madridból, mert már gennyessebes volt a lába és nem bírta a hintó rázását, sem a nyerget. És a másik, még ennél is fájdalmasabb, iszonyatos hír, hogy Nantes városában a hitcserél francia király, bizonyos Henrik meghirdette a tévtant, amely megengedi, hogy a katolikusok békésen éljenek együtt a hugenottákkal. Nem tudom elmondani, melyik hír hatott reánk, szegény spanyol zarándoknépségre, megrendít bb és lesújtóbb váratlansággal. Én, a kis karmelita inkvizítor, még emlékeztem, hogy pendelyes kölyök koromban ott álltam Valladolidban a Plaza Mayoron, a tömegben, az els ottani autodafé alkalmával, és a pillanatban, amikor a máglya füstölni kezdett, nagy királyunk, Fülöp, aki megvalósította hazánkban a Szent Inkvizíciót, hangos, tisztán cseng szavakkal ezt kiáltotta: "A fiamat is megégetném, ha eretnek lenne." Visszhangoztak fülemben ezek az ég , szent szavak, jóllehet negyven esztend vel elébb hangoztak el. És most meghalt a mi nagy királyunk, az Inkvizíció lánglelk szervez je és patrónusa. Ugyanakkor egy eretnek, aki úgy cseréli a vallását, mint a ledér n k az inget - ma hugenotta, holnap pápista -, a pillanatban, amikor a hit nagy védelmez je behunyja az Escorialban a szemét, francia földön jogot ad az eretnek népségnek arra, hogy békében éljen, igen, talán még házasodjon is igaz hit katolikussal. Megáll az ember esze. Az ördög jár a földön, testvérem. De az Eszme er sebb. Így vigasztaltuk magunkat, amikor elindultunk Nápolyból, hith zarándokcsapat, Rómába, hogy leboruljunk szentsége, VIII. Kelemen pápa lábaihoz. De máskülönben is ideje volt elhagyni Nápolyt, mert, mint mondottam, ebben az évben megint dögvész b zlött a városban, és a patkányok fényes nappal az utcákon szaladgáltak. Október vége felé járt az id , amikor gyalogszerrel, útközben litániákat énekelgetve, szárított, szagos halat és silány olasz kenyeret majszolva, a mi kasztíliai borainkat meg sem közelít Vezúv környéki l rét iszogatva, megpillantottuk Szent Péter templomának kupoláját. Nem tagadom, nagy pillanat volt ez. A kupolát nemrégen, nyolc év el tt avatták fel, és a látvány hatással volt reánk, spanyol zarándokokra. Meg kell mondjam, akármilyen sajnálatos, ilyen látnivaló még Spanyolországban sincsen, igen, meghalad mindent, amit Toledóban vagy Ávilában látni lehet. Máskülönben nem mondhatok Rómáról semmi jót. A város piszkos, építkezéshez nem értenek, ritkán látni érdekes vagy tetszet s épületet. A lakosság lármás és hajlamos az utcai döngésre. Az emberek inkább az utcán élnek, mintsem az otthonokban, amire minden okuk megvan, hiszen ezt a várost a múló id ben sokszor kirabolták. Az otthonok sivárak. A városfalak torzképei csak a mi gyönyör séges ávilai bástyáinknak, hiszen Aurelian, aki megkísérelte, hogy falakkal kerítse Rómát, nem értett a falépítéshez. A városfalakon belül akad a pogány id kb l néhány középület - templomfélék, aztán egy nagy cirkusz romjai, ahol a keresztényeket gyilkolták a pogányok vademberek módjára, vadállatok segítségével, nem olyan emberségesen, mint mostanában, amikor már a keresztények gyilkolják a keresztényeket. Látni Rómában diadalíveket is, aztán más ilyen omladékos, törmelékes feleslegességet. Bejártam jó néhányszor a várost, de nem mondhatom, hogy láttam valamit is, amit érdemes lenne megemlíteni. A pogány id kb l itt maradt épületeket szerencsére kezdi lebontani az id . De a rómaiak sem restek, lopkodják a nagy cirkuszból, a régi templomokból és középületekb l a nehéz termésköveket, hogy uj palotákat építsenek a korunkbeli nagyurak számára. De ebben sincs öröm. És mocskos Róma, az utcákon folyik a szennylé. szentségét mi, spanyol zarándokok, csak elmen ben láttuk, a tömeges kihallgatás egyik pillanatában, amikor beengedtek bennünket is a székesegyházba. El ször láttam életemben eleven pápát és elhiheted, hogy ágaskodtam és figyeltem. Nem tudom elmondani neked az

izgalmat, amely eltöltött, amikor megpillantottam szentségét. Nem is reméltem, hogy életemben valaha ilyen kivételes ajándékban lesz részem. Trónuson ült, hat alabárdos vitte vállán a trónszéket. Lassan haladtak a tömegben. Tiara volt a fején és gazdag hímzés ornátus a vállán. Sovány, öreg ember, van valami egészségtelenül sápkóros az arcában. A mérhetetlen nagy templomi térség zsúfolt volt, a zarándokok, aztán a római nép, amely a délutáni órákban már nem tudott mit csinálni az idejével, megtöltötte a templomhajót. Egy oszlop mellett állottam, zarándoktársaim között, akik hitbuzgó izgalmukban fegyelmezetlenül viselkedtek; egyesek ágaskodtak, mások csuklottak, vagy bámészan majszolták a lepényt, ami ebédr l maradt a tarisznyájukban, csámcsogtak és érthetetlen szavakat kiáltoztak. Türt ztettem magam és úgy tettem, mint aki áhítatos. A valóságban, ezekben a percekben, hiányzott lelkemben az igazi áhítat. Mert a jelenség, akit vállukon vittek az alabárdosok, a fejdíszes, ornátusos alak a trónszéken, közelr l más volt, mint ahogy a pápát elképzeltem: olyan volt, mint egy e~nber. Ez meglepett, mert együgy módon valami mást vártam.Amikor elhaladt el ttem a menet, ágaskodtam, hogyjobban lássam. Iparkodtam a szemébe nézni. De nem pillantott senkire, a hív k és a zarándokok felett, mereven bámult maga elé. Máshová nézett, de hová?... Az égre? Vagy a pokolba? A másvilágra, ahol a boldogok vannak, akik már üdvözültek? Akárhogy forgattam a fejem, nem láttam mást, csak egy embert. És megborzongtam, mert átjárta testem a félelmes tudatosság, hogy olyan embert látok, akinek joga van oldani és kötni. El tudja választani a rosszat a jótól. Meg tudja különböztetni, ki a hív és ki az eretnek. És csalhatatlan biztonsággal tudja, kit kell máglyára küldeni. Ezért kivert e pillanatokban a hideglelés. Itt volt el ttem - csontos, húsos, emberi valóságában - a bizonyosság, hogy nincs más Igazság, csak amit az Egyedül Üdvözít Anyaszentegyház hirdet. Ez az ember, szemtül szembe, tiarástul és az ornátusában olyan volt mint te vagy én. És ugyanakkor más is volt: Isten földi helytartója. Mély megrendülést éreztem. A márványpadlatra buktam, amikor a menet elhaladt el ttem, és homlokommal érintettem a hideg követ. Így maradtam, sokáig. Amikor felegyenesedtem, a tömeg lassan oszlani kezdett. Zarándoktársaim a pápa nyomában tolongtak. Én is elindultam, hogy nyomukat ne veszítsem. Én, a méltatlan kis karmelita szerzetes, ezekben a pillanatokban tet t l talpig átéreztem, hogy nincs más, amit mi, b nös emberek kérhetünk és remélhetünk, mint a Hit, a föltétlen Hit, amely nem kérdez, nem vitatkozik. És nincs nagyobb b n, nincs esztelenebb embertelenség, mint az eretnekség. Ezért elhatároztam, hogy most már minden megmaradt id met és er met az eretnekek kinyomozására, felderítésére és megsemmisítésére fordítom. Ez történt velem, az Úr 1598-ik esztendejében, október hónapjában, tehát tizenhat hónappal ezel tt, Róma városában, Szent Péter templomában, délután hat és fél hét óra között. Aztán hazamentünk zarándoktársaimmal a szállásra, amelyet római rendházunk vezet sége kiutalt nekünk. Litániákat énekeltünk, majd kés bb egyesek bort ittak és elmentek kószálni a sötét római utcákon, mert az ember gyarló. De én lefeküdtem a szalmazsákra, fejemre húztam a kámzsát és rögtön elaludtam. Hosszan és nyugodtan aludtam, mert végre tudtam, miért élek. Mert most már megvallom neked, szeretett testvérem, az én zarándokutam Rómába nem volt olyan egészen egyszer , vezekl talpalás, mint társaim, a segovai, toledói, ávilai és aranjuezi zarándokok képzelték, akik együtt indultak és érkeztek velem. Színre-szemre én is csak olyan jámbor vándorló barát voltam, mint néhányan a csapatban. Mint a két fiatal ferences, ezek a der s lelkek, akik inkább csak világot akartak látni, amikor útra keltek, nem keresték a b nt a világban. Ezek még tudtak a látnivalók közepette ártatlanul lelkendezni, útközben tátott szájjal bámulták a tengert, a tüzes hegyet, megszagolták az olasz föld virágait, szívesen énekeltek és sokat nevetgéltek - patrónusuk, Szent Ferenc verseib l idéztek, és néha megintettem ket, amikor jámbor lelkesedéssel a Napról és a Holdról, aT zr l és a Vízr l szavalgattak. Látnivalóan nemcsak zarándokoltak, hanem élveztek is útközben - élvezték,

hogy fiatalok, világot látnak, kortyolták a földi örömök l réjét és azt, hogy élnek. Ez elszomorított, mert a szenvedést és a magába szállást nem kezdheti eléggé fiatal korában a szerzetes. De ezek az újoncok nem voltak hajlamosak arra, hogy ernyedetlenül a Megváltó szenvedéseire gondoljanak. Ezért szemmel tartottam ket és iparkodtam megtudni, mennyire ártatlan az örömük, nincs-e bennük valami az eretnekség szelleméb l? Vándorolt velünk egy dominikánus, Don Sebastiano, aki üzenetet vitt Toledóból a római testvéreknek-nem mondta meg, miféle üzenetet, mert hallgatag ember volt és a pillantásában villogott valamilyen komoly fény, amitnem szerettem. Ezek a dominikánus testvérek Domini canes, az Úr kutyái, ahogy bizalmasan neveztük ket - buzgó szolgái az Inkvizíciónak. Kissé talán hivalkodóan Ordo fratrum praedicatorum a Rend elnevezése, k a Prédikátor Testvérek - mintha e szólástudomány valamilyen privilégium lenne! De IX. György * 300 év el tt megbízta ket az Inkvizícióval és meg kell hagyni, hogy ernyedetlen, bár néha talán kissé túlbuzgó szolgái a Szent Ügynek. Ez a Don Sebastiano is megtett útközben mindent, amit tehetett, hogy felderítse a lappangó eretnekséget, amely mindenfelé sziszeg és lesben áll - igazi Domini canes-fajtából való volt, szimatolta az eretneket. Szúrós pillantással figyelt mindannyiunkra, soha nem nevetett, útközben is böjtölt, leginkább csak száraz kenyeret majszolt és kevés vizes bort ivott hozzá. Különösen sovány volt, mint azok a gyökérfából faragott szentek, amilyent a mi paraszt m vészeink barkácsolnak délen, Sevilla körül és másfelé, Barcelonában, a falusi templomok számára: mintha már csak b r, csont és ín lenne a teste. Szakálla félig elfedte arcát, nem is lehetett ebb l a sz rzet fedte arcból mást látni, csak a komor t zzel parázsló szempárt... Nem szerettem ezt a szerzetes társat. A papi ember, aki mindig csak jókedv en vihog, mint a gügye, a sancta simplicitas** megtestesülése éppen olyan idegen számomra, mint ez a dominikánus - ez a két széls séges emberfajta nem éppen vonzó jelenség. A középarányosat szeretem, szerzetes társaimban is. De az emberek ritkán hajlamosak a középarányosra. És egy napon észrevettem, hogy én sem vagyok kivétel, bennem is felborult a Rend. De ez még messze volt. Két segovai polgár is talpalt velünk, kalmárok, akik - így gyanítom - nem annyira vallási meggy z déssel csatlakoztak a mi kis csapatunkhoz, amely elindult Ávilából Róma irányába, mint inkább kereskedni akartak, üzleti úton voltak és útközi védelmet reméltek az ájtatos társulástól. Kézdörzsöl , udvariaskodó emberek voltak, mint általában a kalmárok, de nem érzett rajtuk az a jellegzetes zarándokszag,ami az szinte, igazi b nbánókat és üdvkeres ket jellemzi. Mintha nem annyira a megváltás, mint inkább a pénzváltás lehet ségei foglalkoztatnák ket. De színreszemre k is megtartották a mi kis csoportunk ájtatossági el írásait, útközben velünk énekelték a litániákat. Csak éppen alamizsnát nem adtak senkinek soha; készpénz helyett inkább szentképeket osztogattak a koldusoknak. Aztán utazott még velünk egy id sebb ember, Pompeo Capurano, aki azt mondotta, Andalúziából való és azért megy Rómába, mert le akar ott borulni szentsége lába el tt, meg akarja csókolni a pápa papucsát. De elfecsegte azt is, hogy ugyanakkor felkeresi Rómában üzletfeleit, közöttük egy Antonio Audri nev zsibárust, akinek ócskásüzlete van egy római köztér, a Campo de' Fiori egyik házának alagsorában - és biztatott, ha szükségem van valamire Rómában, keressem fel ezt az atyafit. Megjegyeztem a nevet és a címet, de akkor még nem tudtam, miféle különös találkozásom lesz ezzel az ócskással - mert a Fels bb Rendelés szándékai ismeretlenek. Ez az ember gyanús volt, hogy nem igazi keresztény, hanem olyan zsidó hit szerzet, aki kényszer ségb l áttért a mi szent vallásunkra, de lélekben és titokban még mindig héberül imádkozik. Ilyen színlel álkeresztény több akad Rómában, mint mifelénk, ahol az Inkvizíció nem fárad el kivizsgálni a szíveket és a veséket. De Róma nagyobbfajta város, ott könnyebb a rejt zés, a maranusok ideig-óráig - intra muros *, ahogy ott mondják - meglapulhatnak. Ezt az útitársat szemmel tartottam, mert a mi nagy Inkvizítorunk, Gaspare de Quoiroga, Toledóban lelkemre kötötte, hogy ne higgyek soha a maranusoknak, sok közöttük a színlel . És

Andalúzia, ahonnan ez az ember jött, aztán: a falak közöttAragozza mais az eretnekek hazája, ahol mórok és zsidók rejt znek, mint a szú bogár a szekrényajtóban; csak színleg keresztények és ravasz praktikákkal rejtegetik, hogy igazában megmaradtak eretneknek. Mert minden Inkvizítorok legnagyobbja, Torquemada száz év el tt hasztalan zte ki hazánkból a zsidókat, mégis maradt bel lük, nem is kevés. Ez a zarándok buzgalmasan mutatta útközben, hogy nem fárad el a mi szent vallásunk gyakorlásában. De volt a nézésében valami, amit nem szerettem. A mód, ahogyan keresztet vetett, nem volt olyan készséges és szívb l fakadó, mint ahogyan a magunkfajta veti a keresztet. Inkább, mintha betanult volna mindent és aztán, amíg ájtatoskodik, mást gondol. Erre az emberre buzgón ügyeltem. Senki nem olyan veszedelmes, mint az álruhás eretnek, aki úgy tesz, mintha hinne, de közben mást gondol. Sajnos, ezeket a legnehezebb leleplezni. Aki Andalúziából látogatóba jön Rómába, mind gyanús, hogy rokonai száz év el tt odamenekültek Spanyolhonból és nem igazi spanyolok, hanem zsidó vagy mór az eredetük. Gondolhatod, nagyon figyeltem. Így zarándokoltunk. Volt még velünk egy írástudatlan fráter is, ferences a harmadik rendb l, mulya legény, aki teherhordó volt a mi kis csapatunkban - de ezt igazában nem érdekelte más, csak az eszem-iszom lehet ségek. cipelte a poggyász nehezét és egy vastag fustélyra támaszkodott járás közben, mert ez jó védekez fegyver a kutyák és cigánykoldusok ellen. Manapság még Spanyolország határain belül nem biztonságos utazni, holott a Pireneusokon túl a Szentlélek vigyáz a hív vándorokra. De még sokkal veszélyesebb a vándorlás francia és olasz földön. Es még inkább mindenfelé, ahol teuton nyelven beszélnek, mert még mindig dúl a vallásháborúk után maradt jogbizonytalanság. Az utak és az erd k tele vannak rablókkal, akik néha vallásos ürüggyel vetk ztetnek p rére más vallásúakat. Nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a kövér eretnek, Luther, megbontotta az Egyedül Üdvözít Egyház egységét, és akkor rögtön elterjedt mindenfelé a rablás és a törvénytelenség. Nem is lesz már rend ezen a földrészen, csak amikor az eretnekek megtérnek, a pogányok áttérnek és megint egy akol lesz és egy pásztor. De addig, útközben, tanácsos fustélyt vinni, mert az Igét néha csak er teljes és kézzelfogható érveléssel lehet elhinteni a lelkekben. Mindenest l szegényes kis zarándokcsoport voltunk, akik útra keltünk, hogy leboruljunk VIII. Kelemen el tt. Ezért szentsége, amikor alabárdosai között, akik a magasba emelték, elvonult felettünk, nem is méltatott pillantásra. Kés bb felegyenesedtünk és egy ideig még bámultunk utána; de a tömeg, a zaj, a tömjénfüst, mindez elkábított. Id be tellett, amíg magunkhoz tértünk. Akkor, andalúziai zarándoktársunk tanácsára, elindultunk a Tevere folyó felé, ahol egy part menti osteriában sült halat és édes Frascati bort mértek. Jókedv ek és hangosak voltunk, hiszen hosszú zarándokutunk egyik úti célját megéltük: láttuk a Pápát! Azt hiszem, csak én voltam felajzott lelkület , mert az én zarándoklásomnak volt még egy másik, titkos értelme: megbízatásom értelmében, itt Rómában, el kellett válnom társaimtól. k, egyesévelkettesével, kevés id múltán elindultak hazafelé. Én Rómában maradtam. És két hét várakozás után végre eljutottam Bellarmino consultore színe elé. A Santo Ufficio épületében fogadott - így nevezik a Via Ripettán az Inkvizíció hivatalos helyiségét -, és amikor el adtam jövetelem célját és átnyújtottam az ajánlólevelet: az epistolát nem bontotta fel rögtön, oldalt hajtott fejjel nézett, különös tárgyilagossággal, ahogy az orvos vizsgál egy beteget. Akkor még nem beszéltem olaszul és ezért jelen volt az audienciánál egy fiatal dominikánus, aki spanyolról fordította szavaimat. Bellarmino consultore - els találkozásunk idejében még nem volt kardinális - er teljes, vállas egyéniség. Látszik rajta, hogy vidéki környezetben, jó leveg n nevelkedett. Szakálla ápolt, nyesett, ezüstös hajzat borítja koponyáját. Iparkodtam leküzdeni elfogultságom és lassan, érthet tagoltsággal beszéltem. Végül is az Inkvizíció egyik legf bb személyiségével állottam szemközt.

Érthet volt, hogy ez a hatalmas ember, a Consultore del Santo Ufficio, velem nem vált szót olyan bizalmasan, mint ahogy egyenrangú egyházi tekintélyekkel, az Inkvizíció más szakért ivel beszélt. Spanyol voltam, tehát gyanús - Rómában, aztán mindenfelé Olaszhonban, gyanús minden spanyol -, attól tartanak, hogy az ibériai inkvizítorok számára a Spanyol Királyság érdekei el bbrevalóak, mint a pápa és az Egyház érdekei. Csendesen szólt és beszéd közben gy r s, vértelen-sápadt, fehér kezét néha szája elé emelte, köhintett. Félelmes el kel ség volt a lényében, ahogy olyan emberek viselkednek, akik szerepükben és hatalmukban tökéletesen biztosak, nem érzik szükségét, hogy hangsúllyal, modorral bizonygassák fölényüket. Ugyanakkor megveszteget en nyájas is volt, puha mosolyú, majdnem n ies. Ez az ember, fehér, ernyedt mozdulatú kezével fellebbezhetetlenül tudott ítélni elevenek és holtak felett - mint a Pápa, de másképp is, közvetlenebbül, hiszen a Pápa ritkán foglalkozott az Inkvizíció pereivel, csak áldását adta az intézményre. De ez a consultore - és még néhányan, az Inkvizíció ügyviteléhez beosztott hatalmasságok - a mindennapos, valóságosan perbe fogott személyek és tények felett döntött, és az ítéletet Róma kormányzója azonnal, huszonnégy órán belül végrehajtotta. Az öblös, aranyozott támlázatú, vörös bársonnyal párnázott karosszékben olyan ember ült szemközt velünk, akinek szavát nem lehetett bírálni. És ez az ember minden következménnyel jót akart - az Egyháznak is, az elítélteknek is, amikor, kézmozdulattal, befejezett egy kihallgatást és jelt adott, hogy nincs szükség több érvelésre, az eretneket vihetik a máglyára. Mély tisztelettel néztem. És elfogódottan lestem a szavát, hogyan dönt az ügyemben. Az aranyozott támlájú karosszékben egyenesen, méltóságteljesen ült, és amíg a kis dominikánus tolmács csendesen felolvasta kollégájának, a mi nagy Inkvizítorunknak, Gaspare de Quirogának ajánló sorait, a consultore mereven nézett maga elé és néha az orrát dörzsölte. A f papi gy r drágakövét nézte, figyelmesen. Aztán beszélni kezdett, de nem nézett reám. Azt mondotta - a kis fráter szorgalmasan fordított -, áldását küldi a levél írójának. Itt maradhatok Rómában. Szállást és ellátást kapok, amíg megtanulok olaszul és Gaspare de Quiroga levelének értelmében megtudom mindazt, amit spanyol inkvizítor testvéreink tudni szeretnének. Felszólított - egészen csendesen, de úgy is, mint aki parancsot oszt -, adjam el , igazában miért küldtek ide és mit remélek az itt-tartózkodástól? Mikor ezt elmondta, hátrad lt a karosszékben, behunyta szemét és így hallgatta válaszom. Mindent elmondtam, karmelita szinteséggel. Elfogódottan kerestem a szavakat. Elmondtam, hogy az Inkvizíció nálunk, spanyol földön, buzgalommal m ködik, de felmerültek bennünk, spanyol inkvizítorokban, kételyek, melyekre csak Róma válaszolhat. A nagy kérdés, amely ítélethozatal és ítélet-végrehajtás közben mardos bennünket, a kétely, lehet-e hinni a megtérést bizonygató eretnek szavainak, és mi a jele annak, hogy a megtérés szinte. Itt, Rómában, az Inkvizíció legfels bb hivatalában, bizonyosan többet tudnak err l. Lehet, hogy vannak módszerek, amelyek megbízhatóbbak, mint a tortúra, és itteni társaink Csalhatatlanul fel tudják ismerni, melyik eretnek színlel és ki az, akinek megtérése szinte és végleges. Mikor ezt mondtam, Bellarmino consultore egy pillanatra felnyitotta szemét és figyelmesen nézett reám. De a pillanat elmúlt és a consultore intett, beszéljek tovább. Megint lecsukta szemhéjait. Most már nem sutyorogtam, hanem bátrabban beszéltem, mert úgy éreztem, sikerült megértetni magam. És szerzetestársam, a dominikánus, gondterhesen, aprólékos részletességgel fordított. Elmondtam, hogy ez a mi nagy kételyünk odaát, a Pireneusokon túl, ahol több mint száz éve buzgalommal és eredményesen m ködik az Inkvizíció. Szeretnénk biztosan tudni, melyek a feltétlenül megbízható módszerek és eljárások, amelyek gyökeresen megsemmisítik az eretnekséget. Amikor szentsége IV Sixtus - a nagy Ferdinánd király és Izabella királyn kérésére - életre hívta a spanyol Inkvizíciót, a Birodalom tele volt még mórokkal, zsidókkal és keresztény származású eretnek népséggel. De a száz évben, tehát attól a naptól, amikor a pápai bulla kinevezte a segovai Szent Kereszt kolostor f nökét, Thomas de

Torquemadát inkvizítornak, sok minden történt, és talán nem is vagyunk szerénytelenek, mi, spanyol inkvizítorok, amikor a kézzelfogható eredményekre hivatkozunk. Nem kellett bizonygatnom, hiszen a Consultore amúgy is tudta, hogy a SzentTestvériség, Hermanidad alapítója tizenkét év alatt kétezer eretneket égetett meg. És tízezer íjas rend rséget szervezett, melynek feladata volt az eretnekek felkutatása. A toledói érsek, Francois Ximénés de Cisneros buzgón folytatta nagy el dje munkáját. Elmondtam, amit a tortúra spanyol vonatkozásairól tudtam. Amikor a nagy pápa, IV. Innocent engedélyezte a tortúrát, mi, a spanyol inkvizíció érdemtelen, de buzgó felkentjei szigorúan megtartottuk a Szentszék irgalmas parancsait, melyek megtiltották, hogy vallatás közben megcsonkítsák az eretnek végtagjait, ügyeltünk arra, hogy ne kínozzák halálra az embereket, hanem elevenen, ép elmével kerüljenek a tortúra után a bírák elé. Ezt a kegyelmes és irgalmas rendelkezést mais gondosan betartjuk. Mikor ezt mondtam - közben nem nézett reám -, megkérdezte, miféle tortúrákat alkalmaznak mostanában nálunk, Spanyolországban. Lelkiismeretesen és legjobb tudásom szerint felsoroltam a kötélrehúzást, a vízpróbát, a t zpróbát és a francia brodequinnek** nevezett eljárásokat * amikor az eretneket két, szögekkel átvert deszka közé fektetik és aztán, mint a n k hímzés közben a t t, beleöltögetik a szögeket az eretnek oldalába és lába szárába. Megkérdezte - és megint nem nézett reám, lesütötte szemét és vörös bársonypapucsa orrát vizsgálta -, a gyakorlatban a tortúrák melyike az, amely leginkább hatásos és eredményes? A kérdés zavarba ejtett és mérlegeltem a választ, mert átéreztem, milyen nagy jelent sége van annak, hogy a római Inkvizíció egyik hatalmassága, a Consultore érdekl dik a spanyol tortúrák hatékonysága iránt. Zavaromban végül azt feleltem, nehéz teljes bizonyossággal megmondani, melyik tortúra a hatásosabb. Néha jó a t z, néha elég a víz, néha megteszi a kötél vagy a csiga is. És néha, akármilyen hihetetlen, akad megátalkodott eretnek, akit a tortúra sem tud színvallásra bírni és b nbánat, tehát gyónás, áldozás és a szentmise alázatos hallgatása nélkül megy a máglyára, nem él a lehet séggel, melyet az Egyház, végtelen irgalmassággal, felkínál neki - inkább elevenen sül meg itt a Földön és azt sem bánja, ha elkárhozik és az id k végtelenségéig senyved a gyehenna mardosó lángjai között. Mindezt lelkiismeretesen elmondtam, és Bellarmino Consultore türelmesen meghallgatott. Aztán felemelte gy r s kezét, jelt adott a fráternek, hogy ügyeljen és fordítson. Lassan beszélt. Közben néha a mennyezetre pillantott, mint a süketek, akik beszéd közben nem a társalgó partnerre, hanem az égre néznek, mintha az Istenhez beszélnének. Azt mondta, az Egyház most dics séges történelmének egyik küzdelmes szakaszát éli. A gy zelem nem kétséges, mert az isteni Gondviselés nem t ri, hogy az Egyház ellenségei gy zedelmeskedjenek. Ennek a küzdelemnek egyik eszköze csak az Inkvizíció. Mint minden intézménynek, melyet az emberek m ködtetnek, az Inkvizíciónak is vannak fogyatékosságai. A módszerekben, a végrehajtásban lehetnek tévedések. Amiben nem szabad tévedni, az a kit zött Cél. Most kissé hangosabban és tagoltan beszélt. A Cél - mondotta a Consultore - az eretnekség megsemmisítése. De az eretnekséget csak akkor lehet megszüntetni, ha elpusztítják az eretneket és vele együtt azokat is, akik védik az eretnekséget. Mert vannak ilyenek is. Ezek nem eretnekek, de kollaborálnak az eretnekséggel. Aztán vannak egészen ravasz és óvatos b nöz k, akik nem eretnekek, nem is kollaborálnak az eretnekséggel, de kollaborálnak azokkal, akik kollaborálnak az eretnekekkel. Megérti - így mondta - a spanyol testvérek aggályosságát, mert az eretnekség mindenre képes. A színlelt b nbánat leple mögött néha veszedelmesebb ellenség rejt zik, mint amilyen a p re eretnek, aki esztelen álbátorsággal megvallja a tévhitet. Megérti a spanyol testvérek kételyeit - így mondotta és megint a mennyezetre nézett, áhítatosan és gondterhesen. A nagy könyvr l beszélt, a Manuelr l, melyet a dics emlék dominikánus szerzetes, Bernardo Guidoni hagyott reánk! Practica

Inquisitionis heretice pravitatis - mondotta áhítatos hangsúllyal - ma is jó tanácsadó, minden lelkiismeretes inkvizítor haszonnal forgathatja ezt a pompás kézikönyvet. De bizonyos, hogy a múló id ben sok új tapasztalat gazdagította az inkvizíciós eljárások rendtartását, és a könyv egyes gyakorlati tanácsai már elavultak. Az eretnekség is más ma, mint volt Gui Bernardo idejében, amikor Rodriguez, Campostella érseke tanácsot kért Bernardo di Guidótól, hogyan kell eljárni az eretnekkel. De ez régen volt. Az Inkvizíció feladatköre id közben elmélyült. Most már nem elég megégetni a b nösöket: Bernardo di Guido harminc év alatt kilencszázharminc halálos ítéletet hozott, mert buzgalma határtalan volt, ahogy ezt az Ordo fratrum praedicatorum szelleme sugallta. Mikor ezt mondta a consultore, köhögtem egyet-kett t és szerényen közbeszóltam. Alázatosan, de figyelmeztettem, hogy a nagy Bernardo Gui nem bízott a spanyol inkvizícióban, és ez a bizalmatlanság még ma is rosszul esik nekünk. Emlékeztettem a consultorét, hogy nálunk, Spanyolországban az Inkvizíció nem éri be az eleven b nösök elégetésével, hanem olyan gonosztev ket, akikr l csak haláluk után derül ki, hogy eretnekek voltak, és valamilyen ördögi praktikával megmenekültek a számonkérés el l - elkerülték a büntetést, a máglyahalált -, utólag kiássuk és elégetjük az ilyen színlel k tetemét. A consultore bólintott és komolyan mondotta, hogy igaz, tud err l, de ez inkább jelképes eljárás, mert az eretnek, aki már meghalt, és akinek csak a tetemét égetik el, nem fizet úgy a b neiért, mint akit elevenen égetnek meg. De elismeri - így mondotta -, hogy ennek a jelképes igazságtételnek is van bizonyos nevel hatása. Aztán érdekl dött, nálunk, Spanyolországban, van-e feljelentési kötelesség? Mikor elmondottam, hogy igen, minden hív köteles bejelenteni az Inkvizíciónak, ha gyanús tüneteket észlel - például valaki beszélgetés közben nem helyesli eléggé lelkesen egy eretnek megégetését -, fejbólintással jóváhagyta ezt az óvatos eljárást. Rövid gondolkozás után tudni akarta, vonatkozik-e ez a rendelkezés a családon belül is a gyanús viselkedés személyekre? Szerencsére ebben a vonatkozásban is meg tudtam nyugtatni, hiszen nálunk, mindenfelé spanyol földön, ahol az Inkvizíció vigyáz a rendre és a közbiztonságra, a gyermekek és a szül k is kötelesek kémkedni egymásra. És nem ritka a feljelentés, melyet vér szerinti, közeli rokonok juttatnak el a Szent Hivatalhoz. Megemlítettem, hogy nálunk még azok a franciskánusok is eretneknek számítanak, akik az Egyház szegénységét követelik. Nem felelt semmit, de láttam, hogy ez a hír megnyugtatja, mert sokáig szótlan maradt, mint aki mérlegeli a hallottakat. Amíg hallgatott, módom volt óvatosan körülnézni a díszes teremben. Ezt az épületet, a Santo Ufficio székházát, Chieti püspöke, Giampietro építtette, mikor fél század el tt II. Pál pápa kinevezte ezt a nagy papot F inkvizítornak. A palota - lakosztállyal, börtönnel, kínzókamrával és hivatalokkal - valóban pompás alkotás. A nagyterem mozaikpadlózata olyan színpompás, mint egy keleti sz nyeg. A mennyezet aranycikornyával kerített felülete égszínkék. A bútorok másfélék, mint nálunk, puhábbak, világiasabbak - ebben a díszteremben, ahol a Consultore fogadta a látogatókat, minden inkább egy nagyvilági szalonra, mint egy komor hivatalra emlékeztetett. Az asztalok zománcos berakása, a székek és pamlagok aranyozott, oroszlánkörmös lábfeje, a szárnyas, színes selyemfüggönyökkel övezett ajtó-ablakok, a porcelánvázákban a virágok - mindez más volt, mint nálunk, Toledóban vagy az Escorialban, ahol az épületek külalakja, aztán a szobák berendezése a múlt századból még érintetlenül maradt meg - tervrajz és kivitel nálunk ridegebb és merevebb, puha és világias cikornyák nélkül való. Ebben a teremben észleltem el ször, amit aztán kés bb, római tartózkodásom hónapjaiban, sokszor tapasztaltam: a nagy változást, ami a reformációnak nevezett b ntény és merénylet után bekövetkezett, amikor, az elmúlt évtizedekben, Róma elszánta magát, hogy nemcsak máglyával küzd az eretnekség ellen, hanem másképp is: mindent az ellenzés szolgálatába állít, áthangolja a hív k gondolkozását, id szer síti a keresztény életszokásokat, még a divatot is, mindent - mindig "ellen". És ez az ember, a

consultore, ez a csendes beszéd , lesütött szem s ugyanakkor félelmesen következetes pap testi mivoltában is úgy állott el ttem, mint ennek az ellenzésnek megtestesít je. Nem harsogott, paraszti-öblös szókimondással, mint az eretnek Luther, nem is vicsorgott, vészes ingerültséggel, mint a másik, gyomorbajos eretnek, Kálvin -szelíden beszélt, nyájasan és türelmes hanglejtéssel. Nagy megrendülés volt számomra, szemt l szemben, testi valóságában látni egy embert, aki a megtestesült "ellen" volt, a reformációval szemben testet öltött ellenkezés. És minden szavát márványra lehetett vésni, mert pontosan tudta, mi az, ami ellen beszél. Egy szóval sem említette, mi az, amit véd, hiszen minden hív számára nyilvánvaló, hogy az Egyház, a dogmák igazságát nem kell többé bizonyítani, mert a trienti zsinat bölcs egyházatyái minden kételyt örök id kre eloszlattak. De mikor err l ejtett szót, hangja érces csengéssel telt meg. "Nyolc éven át" - mondotta -, "gondold csak meg, testvérem, nyolc éven át vitattákTrientben az Egyház bölcsei, a felkent püspökök és a hitmagyarázók a dogmák érvényességét. Nyolc évbe tellett, amíg végre minden kétséget kizáró módon megállapították, hogy az eretnekek hazudtak és hamisítottak, amikor kétségbe vonták az Anyaszentegyház kinyilatkoztatott tételeinek némelyikét. Harminc - mondotta és egy pillanatig számolt, mint aki sz rszálhasogatóan pontos akar lenni -, igen, harminchat éve már, hogy IV Pius pápa csalhatatlan bölcsességgel meghirdette a trienti zsinatot követ en a hitvallást, amely az új dogmákat is magába fogadta. A hívek harminchat éve pontosan tudják, mi az igaz hit és mi a tévhit. És mégis - kiáltotta szenvedélyesen, s közben arca fájdalmasan eltorzult - még mindig van eretnekség! Lehet-e habozni?... - kérdezte és a mennyezetre nézett, mintha felülr l várná a választ. - "Széplelkek, fanyalgó puhányok titokban, néha nyíltan is bírálni merik az Inkvizíció szükségességét. Ócsárolják módszereit!... És megfeledkeznek arról, hogy minden mód és eszköz jogosult, amikor a nagy célt kell megvalósítani... az Egyház megbontott egységének visszaállítását, az egyetlen Célt, amiért érdemes élni és szenvedni! Azt, hogy ne legyen másféle kereszténység, csak amit Róma kinyilatkoztat." "Igen!..." - kiáltotta és behunyt szemmel, mert most már látnivalóan elragadta a bels hév, már nem is hozzám beszélt, hanem azt mondta ki, ami lényének és életének értelme volt -, "a trienti zsinat minden kételyt eloszlatott. Az Egyháznak joga van a Kereszt jegyében mindenütt kivallatni a hittagadókat, megbüntetni és máglyára küldeni azokat, akik kétségbe vonják a legf bb igazságot, amit egyes-egyedül csak Róma tud." A máglya!... - kiáltotta és kezét magasba emelte. - "A máglya!... Így siránkoznak az eretnekek. Vaksággal sújtott vagy ördögi sugallattal fert zött, beteg emberek hirdethetik csak, hogy az Inkvizíció felesleges! Megfeledkeznek arról, hogy az Egyház nemcsak az Eszmét, a Hitet védi, amikor máglyára állítja az eretneket, hanem végtelen irgalmassággal az eretnek érdekében is cselekszik, akinek így módja van az utolsó pillanatban, a máglyán megszabadulni az örök Gyehenna szörny kínjaitól... Teste megsül itt a földön, de ez csak múló, rövid ideig tartó kényelmetlenség. A földi büntetés elszenvedése után a megtisztult eretnek lelke egyenesen a mennybe száll!" Elhallgatott. Most láttam, hogy sápadt, vértelen arcán vörös foltok ütöttek ki, mert a bels izgalom hevét l kipirult. A szenvedély, amely beszéd közben áthatotta, elemi volt. Most megpihent, nehezen lélegzett. Aztán - átmenet és szenvedélyesség nélkül, megint a szakszer , a gyakorlat esélyeit mérlegel ember hangján - érdekl dni kezdett, általában meddig tart nálunk, spanyolhonban, az ítélet végrehajtása. Tudni akarta, szakszer en rakják-e Spanyolországban a máglyát - száraz r zséb l, amely gyorsan ég és már fél óra, háromnegyed óra alatt elhamvasztja az elítéltet vagy nedves gyökérfából, amely füstölög, inkább csak fojtogat, mintsem éget. Siettem megnyugtatni, hogy az ítélet-végrehajtók nálunk, Toledóban és máshol, gyakorlott emberek, akik az ítéletet mindig az egyes esetek jellegének megfelel módon hajtják végre - a penitenciára hajló eretnek a kasztíliai erd kb l gy jtött, száraz r zséb l rakott máglyára kerül, amely sisteregve, ropogva ég, a puskapor durrogására emlékeztet zörejjel lángol és gyorsan, alig egy óra alatt végez az eretnekkel, akinek kiáltozása néha nem hallatszik ki a ropogó-

recseg száraz gyökérfa lángjai közül. De a megátalkodott eretnek lassabban szenvedi el a büntetést, mert az ítélet-végrehajtók az ítélet szövegének parancsát - "bruciare viv ; így fordította a frate, amit az elevenen égetésr l mondottam - szó szerint veszik és nedves fával rakják a máglyát, ami így aztán lassabban füstölög, néha órák telnek bele, amíg elhamvad. Bellarmino komolyan hallgatta jelentésemet. Látszott rajta, hogy a gyakorlati gondolkozású ember mérlegelésével fogadja szavaimat. Ebben az emberben, az ellenreformáció testet öltött h sében - éppen úgy, mint a többi, helybeli egyházi és világi hivatalnokban - számomra, aki spanyol, tehát alkatian hevesked vagyok, éppen az volt a megrendít , hogy a szenvedélyes hitvallók bátorságával ítélt elevenek és holtak felett, de ugyanakkor száraz és hideg is tudott maradni, mint egy hivatalnok, aki aktát intéz és porzót hint a halálra. A consultore most elfordult t lem és egy írástekercset nézegetett, amely ott hevert az aranyozott lábú márványasztalon. Mintha már nem is hozzám, csak a kis fratéhez beszélne, mellékesen, közömbös hangon mondott valamit. Visszafojtott lélegzettel figyeltem és fellélegeztem, amikor a frate lefordította a consultore szavait. Itt maradhatok Rómában - ez volt a rendelkezés értelme -, szállást és ellátást kapok egy székházban, amely az Inkvizíció felügyelete alá tartozik. Els tennivalóm lesz, hogy megtanuljak olaszul, mert csak így hasznosíthatom mindazt, amit római tartózkodásom idejében tapasztalok. A székházban buzgó és kipróbált személyek foglalkoznak velem és módom lesz megfigyelni a módszereket, hogyan lehet t rbe ejteni az eretnekségre gyanús személyeket. Megtanítanak az óvatosságra, ami az inkvizítor legf bb erénye és kötelessége. Elsajátítom a titkot, hogyan kell megsemmisíteni az eretnekben az ellenállás rejtett, bels tudatát. Az Eszme, amely egyszerre Hatalom is, nem éri be a semleges engedelmességgel, teljes bels megtérést és beleegyezést követel. "Megmondtad neki?" - kérdezte szigorúan a baráttól, aki dadogva bizonygatta, hogy igen, minden szót h ségesen lefordított "Megértetted?..." - kérdezte aztán t lem, méltóságteljes fölénnyel. Mélyen meghajoltam, keresztet vetettem és így feleltem, hogy igen, minden szavát megértettem, és most már életem hátralev idejét maradéktalanul a szent Cél érdekében és szolgálatában akarom eltölteni: megtanulom a módját annak, hogy felkutassam a rejt z , álcázott eretnekséget és mindent elkövetek, hogy megégessék azokat, akik rossz útra tértek és másképpen értelmezik a dogmákat, mint az Egyház. Szúrós pillantással nézett szemembe. Aztán kézcsókra nyújtotta gy r s kezét. Megcsókoltam a villogó drágakövet, földig hajoltam, és a frate oldalán, megkönnyebbülten és elégedetten, elindultam a pompás, szárnyas ajtó felé, amely a lépcs házba vezetett. Fürgén lépdeltem, hiszen elértem utam célját: módom lesz megismerni itt Rómában az eretnekség titkos praktikáit és segíthetek otthon, spanyolhonban, nektek, testvéreim, a b nösök felkutatásának és megbüntetésének nehéz és szent munkájában. A súlyos ajtó hangtalanul zárult be mögöttem, de amikor a lépcs kön lefelé lépdeltem, még hátamban éreztem a nagy Consultore pillantását, amely olyan volt, mint a jégben és parázsban edzett toledói t r pengéje. A frate elvezetett szállásomra és átadott a rendf nök testvérnek, aki barátságosan fogadott és szell s, kényelmes cellát jelölt ki részemre. Déltájban, a refektóriumban, ájtatosság el tt bemutatott azoknak, akik itt laktak az épületben. Id be tellett, amíg megértettem, igazában hol vagyok, kik azok, akik közé a consultore telepített, és mi a célja ennek az intézménynek. Mert nálunk, Ávilában, nyoma sincsen ilyen szervezetnek, hiszen mifelénk minden, ami a Hittel kapcsolatos, egyszer bb, igen, leplezetlenebb, mint itt Rómában, ahol az emberek mintha álarcot viselnének. De nem akarok hálátlan lenni vendéglátóim iránt, nem bírálom ket. Csak beszámolok, hol laktam, kik voltak Azok, akik maguk közé fogadtak, és mivel foglalkoztak. Az épület, ahol vendégül láttak, nem volt igazi rendház, inkább átmenet egy hivatal, irattár és szeminárium céljaira épült iskolaépület között. Volt házi kápolna, és az emeleti folyosón akadtak vendégszobák is, ahol átutazó inkvizítortestvérek rövid id re megszállottak legtöbbször a távoli Firenze városából érkeztek, ahol m ködött egy hasonló intézmény, melyet így neveztek: Archiconfraternita de S. Giovanni Decollata detta della Misericordia

della natione Fiorentina. Mint kés bb megtudtam, a két intézmény, a római és a firenzei, közös alapelvek szerint, azonos szellemben m ködött, de a firenzei és római testvérházakat inkább csak a nagy cél, a közös buzgalom eszmei szálai f zték össze. A római székházat egyszer en így nevezték: Confraternita di San Giovanni Decollata. Róma pogány id kb l maradt negyedében épült a ház, ahol a kegyes szervezet otthont talált, közel a Tevere folyóhoz. A környéken nincs semmiféle különös látnivaló. Egy pogány templom, a Vesta-szüzek emlékére emelt oszlopos, arányos és ízléses, de teljesen felesleges, elhanyagolt épület. És aztán mez ség. Lenyakazott Szent Jánosról elnevezett confraternitas* céljaira itt épült a múlt században az épület, amikor a hitbuzgalom arra késztette az Egyházat, hogy erélyesen kezdjen védekezni az eretnekség ellen. Az utca sivár, néhány lépcs fok vezet az úttestr l a kapuhoz, amely a kertudvarra nyílik, aszott-keszeg citrom- és narancsfák, babérfák és más, délies jelleg növényzet tenyészik a vaskosárral kerített kút körül. A kápolna kicsiny, és a sekrestyéb l kényelmes, széles lépcs fokok vezetnek fel az emeletre, ahol a könyvtár, az irattár, a hivatalos helyiségek kaptak otthont. Az emeleti hosszú folyosó végén sorakoztak a vendégszobák. Itt kaptam én is szállást. Itt éltem, tizenhat hónapon át, tehát az Úr 1598-ik esztendejének október hónapjától egészen 1600 februárjáig, amikor útra keltem, mert már mindent tudtam, amit tudni akartam és nem volt több tennivalóm Rómában. A napirend nem volt szigorú, hiszen a confraternitas tagjainak munkája inkább csak az éjjeli órákban kezd dött. Mindössze négyen laktunk a házban: Padre Pistoia, egy kapucinus, aki a confraternitas személyi és ügyrendi tennivalóit vezette, Giulio de Sangello, a sekrestyés, aki a kápolnát tartotta rendben, egy Antonio Strambi nev írástudó veronai, akinek egyházi státusa homályos volt: végezte a házban mindazt, ami írnivaló volt, készítette az ítéletvégrehajtásokról a jegyz könyveket és írta tisztába az elítéltek végrendeleteit. És egy dominikánus szerzetes, név szerint Padre Alessandro, aki északi kiejtéssel beszélt és értett idegen nyelveken, így spanyolul is. tanított olasz szóra, ebéd közben és vacsora után, amikor a refektóriumban melegedtünk vagy tereferéltünk, és édes görög bort hörpölgetve vártuk az éjféli órát, melynek múltával - ha nem akadt id szer éjjeli tennivaló számunkra lefeküdhettünk. Ez a négy személy volt a bennlakó. És itt laktam én, a vendég. Aztán volt még szakács, kukta és egy kertész, aki a confraternitas kertjében a virágágyakat és a sírokat ápolta - mert ez a kert, mint nemsokára megtudtam, temet is volt, ha ugyan a tömegsírokat, melyeket ott ástak, temet nek lehet nevezni. Ilyen volt az otthonom, a ház, ahová a Consultore jóságos és bölcs elhatározása beutalt. Olasz nyelven hamarosan megtanultam a szükségeset, mert már papnövendék koromban dicsértek, hogy van hallásom a latin gyök nyelvek változatai iránt, és úgy tapasztalom, ez a szerény képességem most is segítségemre van - itt, Genf városában, ahol a bennlakók mintha valamilyen tájszólásos, eltorzított latin nyelvet beszélnének - konyha-latint, ami úgy hangzik, mint a francia. De Rómában három-négy hónap múltával már érthet en csengett fülemben a szép, dallamos olasz beszéd, és azt hiszem, húsvét táján nem mulasztottam semmit, amikor részt vettem~a hivatalos tennivalókban. Még így is csak lassan, módjával értettem meg, mi az igazi célja és értelme ennek a nemes szándékú, kegyes egyesülésnek. De kés bb - hála a lánglelk és b beszéd dominikánus, Padre Alessandro oktatásának, aki nem fáradt el, hogy tanítson, felvilágosítson - az éjjeli gyakorlatban, amikor közvetlenül tapasztaltam a confraternitas munkáját, világosság gyulladt értelmem homályában. Általánosságban éjfélre ért az id , amikor Róma kormányzójának küldönce megérkezett a paranccsal, hogy a confraternitas tagjai készülhetnek az éjszakai munkára, mert hajnalban ítélet-végrehajtás lesz. "Giustizia..."- károgta rekedten a küldönc, torzonborz emberke, aki a vészmadarak komor vijjogásával adta hírül, hogy készül valami. Ez a szó: "Giustizia" mindenkit felvillanyozott.

Tudtuk, hogy nem fáradozunk hiába, hiszen fellebbezés nem volt. Egyetlen esetr l sem tudok - abban az id ben sem, melyet a székházban töltöttem, de a jegyz könyvekb l sem, melyeket éjjelenként, ha éppen nem volt munka, olajmécses fénye mellett az irattárban olvasgattam -, egyetlen Giustiziáról sem tudok, amikor a Pápa szentsége, akinek kegyelmezési joga volt, eretnek esetében élt volna ezzel a joggal. Amikor a küldönc éjfél felé megérkezett - parasztos járású, kövér, kancsi ember volt, bakancsának kopogása messzir l felverte a boltíves folyosó éjféli csendjét -, a parazsas kosár mellett virrasztó ügyeletesek felfigyeltek, mert az volt a jeladás, hogy indulni kell, kezd dik a munka. Mi, a Lenyakazott Szent Jánosról elnevezett ház bennlakói, minden éjjel több órát töltöttünk együtt azokkal az erényes és válogatott római polgárokkal, akik esténként, kijelölt sorrendben, megjelentek a refektóriumban és általában éjfélig, néha tovább darvadoztak ott. k voltak az önkéntesekb l válogatott confortatorék - olasz szólással így nevezték ket -, és amikor megkísérlem most nemcsak szó szerinti, hanem tartalmi értelemben lefordítani spanyolra a talián szót, els bben nem találom a pontos ellenfogalmat. H ségesen annyit jelent ez, mint "er sít " - és csakugyan, a mindennapos, intézményes együttlétnek az volt a cégére. A polgárok, akik önként vagy fels bb unszolásra vállalkoztak, hogy a confraternitas tagjai közé sorolják ket, így nevezték magukat: "Confortatore" - tehát olyan ember, aki er sít valakit -, kegyes keresztényi célzattal ösztökéli azt, akinek nincs már remélnivalója. Firenzében "consolatore" volt a vigasztalók neve - de "vigasztalni" nem ugyanaz, mint er síteni. Mert akit csak vigasztalnak, az már nem remél semmit. De akit az utolsó pillanatokban még er sítenek, annak még feladata van a földön, amit el kell végezni, er re van szüksége. Ezt a lankadó er t, a közelg vég félelmét l megtörött lelk emberek eszméletét töltötték meg cselekv akarattal a római confortatorék. Nem voltak sokan, talán másfél tucat; néhány szerzetes, els bben dominikánusok és jezsuiták, aztán tisztes római polgárok, akik esténként, vacsora után, elballagtak ide, Lenyakazott Szent János székházába, megvárták az éjféli órát, amikor megérkezett a küldönc a hírrel, hogy hajnalban Giustizia lesz Róma valamelyik közterén, szükség van éjjel az er sít k munkájára. Mindje válogatottan buzgó hív volt. Az éjszakai fáradozásért nem járt semmiféle fizetség, ingyen és önzetlenül vállalták, hogy éjfélig - és aztán, ha akadt munka, hajnalig - teljesítik a nagy feladatot, a halálba indulók er sítését. Ez a munka, mint id vel meggy z dtem róla, nem volt könny . Nagy lelkiismeretesség, sziklaszilárd meggy z dés kellett hozzá. Tévedésre, hamis irgalomra hajlamos emberek nem vállalhatták, hogy confortatorék legyenek. Padre Alessandro, aki személyesen döntötte el, kit vegyenek fel a jelentkez k közül a zárt testületbe - és jelentkez akadt cs stül, mert sokan voltak, akiket nemcsak hitbuzgalmi készség bújtatott a kegyes munkára, hanem kíváncsiság, talán még homályosabb indulat, hiszen nem volt közömbös id töltés órákon át egy ember lelkére beszélni, aki biztosan tudta, hogy hajnalban megsül a lángok között! -, Padre Alessandro sasszeme csalhatatlan éleslátással válogatta a jelentkez k között azokat, akik hivatásos er sít k voltak, tehát nem csak afféle éjszakai id töltést reméltek a kegyes szolgálattól. Emlékezem néhány ilyen er sít re. Megmaradt emlékbe külzetük, fizimiskájuk, beszédmodoruk sajátossága. Itt volt például Messer Vincenze Genciolini, foglalkozása szerint kelmefest - id sebb ember, aki már régt l, évtizedek óta tagja volt a confraternitasnak és meglehet s pontossággal el re tudta, melyik elítélt miféle fajzat és mit lehet remélni az er feszítést l. Hasas, lassú beszéd polgárember volt, Rómából való római, nem olyan odavándorolt gyülevész kóborló, amilyen sok akad a Városban, hiszen ez a település már a pogány id kben húzta-hívta a falak közé a nagyvilág vándorait. Messer Genciolini itt született, mint Messer Amerigo Strozzi, a hordókészít , aki a közeli Frascati elnevezés borvidék sz l sgazdái számára készített gesztenyefa dongákból ácsolt dézsákat és kádakat. Megfontolt beszéd , der s hanglejtés , jóságos természet id sebb ember volt ez is, mint általában a római polgárok, akiket Padre Alessandro a jelentkez k közül kiválogatott h séges fiai, igen, világi oszlopai az Inkvizíciónak. Teológiai kérdésekkel nem bíbel dtek,

mert csak egy kötelességet ismertek: hinni, behunyt szemmel hinni és elkövetni mindent, ami segíti az Inkvizíciót, hogy a hív k sorából kihulljon a férgese. Messer Sacchetti például, az éjszakai szolgálatra behívott er sít k egyike, a Tevere folyó átellenes partján lakott és csónakkal kelt át, vacsora után, hogy idejében érkezzen és ne mulasszon egyetlen Guistiziát sem. Mészáros volt, fiatal ember, néhány hónapja házasodott, de inkább otthagyta éjszakára a menyecskét és velünk virrasztott, mert tudásszomjas ember volt, aki remélte, hogy egy napon fels bb osztályba léphet, hivatásos inkvizítor lehet és módja lesz felhagyni a mészáros mesterséggel, nem taglózza többé az ökröket, hanem igaz szívvel és szakértelemmel irthatja az eretnek népséget. Most még csak tanult... de milyen csillogó szemmel hallgatta az id sebbek oktatását! A tökéletességre vágyó, lelkes fiatal ember áhítatos figyelmével fülelt, amikor Messer Napolitano, a b rcserz el adtaemlékezéseit. Ez a tímár jámbor és szelíden mosolygós, id sebb ember volt - mint Messer Genciolini, is régi, oszlopos tagja volt a kegyes szövetkezésnek, és ha szóra bírták, órákon át szakmai h séggel tudott beszélni régmúlt giustiziákról, az égetésre ítélt eretnek testi és lelki elváltozásairól, arról, mit kiabáltak egyesek a lángok között, amikor a füst és a szél már elkapkodta a szavakat és mesterségbeli, dörmög lelkiismeretességgel magyarázta, hogy a heves, lobogó vagy a másféle, lassú t zben az emberi b r másfajta serceg hangot ad, mint a szarvasmarhák b re cserzés közben, amikor már megszáradt a napon az anyag, és recseg. Figyeltünk a szavára, még Padre Alessandro is érdekl déssel hallgatta az el adásokat, mert olyan ember beszélt, aki már tizenöt, húsz év el tt szemtanúja volt giustiziáknak; érdemes volt tapasztalataira figyelni, hiszen id közben változtak a szokások, manapság már a máglyákat is másképpen rakják, mint húsz év el tt. Aztán itt volt Messer Francesco de Carmagno, az aranym ves. Ez Firenzéb l telepedett át Rómába, évtized el tt, tehát igazában nem volt törzsökös római és a confraternitas tagjai néha éreztették vele ezt a rangfokozati különbséget. Például letorkollták, ha fontoskodva közbeszólt, vagy er sítés közben vartyogva sietett az elítélt lelkére beszélni. Rövidlátó, pislogó-csipás ember volt. Lehet, hogy valamilyen féreg rágta a belét, mert olyan soványcsontos, aszottan pergamenb r , beteges arckifejezés polgár volt, aki mintha állandó bels izgalomban és elégedetlenségben élne. Ez a confortatore - ellentétben a törzsökös római er sít kkel - vékony hangon, szapora szóval vitatkozó ember volt, aki, ha egyszer szóhoz jutott, nem tudott betelni a fröcsköl -sziszeg beszéd lehet ségével. Néha még a máglyára kötözött eretnek arcába is kiáltott fedd szavakat, amíg aztán társai marokkal befogták a száját. Túlbuzgó útitárs volt a máglyához vezet , néha nem is rövid úton, amikor az utca két oldalán sorfalat állott a római nép és a confortatorék kántálva kísérték a veszt hely feléaz elítéltet-hadonászott a pózna hegyébe t zött szentképpel, melyet az eretnek el tt vittek a kegyes férfiak, és gyomorgörcsökt l hevített szószátyársággal kiabált az elítélt arcába megrovó, becsmérl vádakat. De Padre Alessandr~~ mégsem közösítette ki, mert látnivalóan nemcsak bels , testi görcs és rángás, hanem emészt buzgalom is f tötte az aranym vest, aki rábeszélés közben csipásan hunyorgó, rövidlátó pillantással, egészen közelr l nézett az elítéltek szemébe, mintha így akarná megtudni - a finom csipkeverésre emlékeztet aranyékszerekkel bíbel d szakember pillantásával -, mi az igazság. De a többiek, akik esténként egybegy ltek, hogy a parazsas vaskosár köré telepedve, csendes itókázás közben békés szóváltással várják, amíg éjfélt üt az óra: egyt l egyig kedélyes beszélgetésre, igen, der s tereferére hajlamos, testes és lassú mozdulatú, békés szándékú és kiegyensúlyozottan türelmes természet római polgárok voltak. Otthon, Ávilában, a rendházban és aztán a magánházakban, ahová fiatal koromban bejáratos voltam - például a nemes Sanchez Cepeda Ahumada családban, ahol karmelita rendtársunk, Teréza nevelkedett , soha nem tapasztaltam ezt a szelíd-türelmes magatartást, mint itt Rómában, az Inkvizíció által kijelölt s fémjelzett confortatorék társaságában. Nálunk Kasztíliában különösen merevek az emberek - nemcsak, amikor vakon hisznek, hanem akkor is, amikor már nem hisznek és

vak elszántsággal lépkednek a máglya felé. A képeken, melyeket a mi templomainkban az oltár fölé függesztenek - így a toledói különc, bolondos görög, Domenico Theotocopuli * oltárképein -, a szentek, de még a világiak is, mint például a nemes emlék Orgaz gróf el kel , bár kissé mór arcél barátai, olyan merevgörcsös áhítattal, kancsi-üveges tekintettel néznek fel az égre, mintha várnák, hogy a templom mennyezete kettéválik és k egyenesen felszállhatnak a mennyországba. Ezt a nézést, ezt az önkívületi pillantást nem látom sehol Rómában. A képeken sem látom, melyeket az itteni híresek festettek, de az életben sem. Mintha az emberek itt közelebb élnének a húshoz, mint a lélekhez. A római anyák, amikor ölükbe veszik a siránkozó csecsem t, olyan réveteg-álmatag tekintettel néznek maguk elé, mint az idevalósi piktorok, például egy Rafael nev híres-neves képíró vásznain a Madonnák. Ez a piktor húsos-testes asszonyokat és kövér porontyokat is tudott festeni - horribile dictu, úgy mondják, eleven n nem modelleket választott, és kapcsolatai ezekkel a személyekkel nem is voltak mindig maradéktalanul m vészi kapcsolatok, de a pápa valahogy elnézte ezt neki!... -, mondom, ez a piktor úgy ábrázolta a fiatal római anyákat, mint a Madonnákat. Ezek a személyek nemritkán a nyilvánosság el tt oldják meg a pruszlikot, hogy megszoptassák a sivalkodó kis jószágot, és ilyenkor oldalt hajtott fejjel pillantanak a kövér porontyra, mint az oltárképeken a Madonna a Gyermekre - különösen, ha tudják, hogy valaki nézi ket. Mert hajlamuk van a képmutatásra. Ávilában ilyesmi elképzelhetetlen. De ez a római nép szurtos-szutykosan kevert eredet . Tiszta vér kasztíliai el sem tudja képzelni, miféle vérségi habarékból keverték az id ben a római embert - hiszen járt itt föníciai, görög, szaracén, lombard, normann és a jó ég tudja, hányféle más csavargó népség. Karthágói rabszolgák és más, afrikai sz rös és bolhás fajzatok, akiket diadalmenetben hajtottak a pogány uralkodók az útvonalon, ahol most a zöldséges parasztok öszvérkordéi kocognak reggelenként, amikor az Urbs piacaira hozzák a mocsaras környék zsenge termékéit. Más nép ez, mint a miénk, mások a szokásaik és a természetük is. De leginkább másféle a mód, ahogyan a tragikusra és a fenségesre felelnek. Nálunk, mikor füstölni kezd a köztéren a máglya, mindenki keresztet vet és letérdel. Ilyesminek itt nyomát sem láttam. Az emberek ágaskodnak, amikor Mastru di ( ~iustizia a lángoló-füstöl , szurkos fáklyával közeledik a máglya felé - anyák magasba emelik gyermekeiket, hogy a kicsik jobban lássák, mi történik. Id sebb emberek taszigálják egymást, papnövendékek bakot ugranak, hogy az eretnek arckifejezését közelebbr l, élesebben szemlélhessék. Tisztes donnák könyökölnek a környez házak ablakaiban, így szemlélik a piactér látványosságát, mint mikor t zev k, kardnyel k, kóbor versmondók, fintorgó pojácák szórakoztatják az utca gyelg it. Igen, akad olyan donna is - így láttam, nem is egyszer -, aki a pillanatokban, amikor a máglya füstje émelyít , köhögésre késztet en terjeng - mintha a pokol kénköves, dögletes lehelete kóvályogna fel a mélységb l -, méltatlankodva becsapja az ablakot és hallottam, amint a Campo de' Fiorin egyik ilyen finom dáma haragosan kiabálta: "Mi az, már megint égetnek?... Micsoda büdösség! Csukjátok be gyorsan az ablakot!..." Ilyen nép ez. Közel vannak a húshoz. És ilyen testes-békés természet emberek gyülekezete volt az esténkénti együttes is. Mert ne képzeld, hogy ezek az egyszer római polgárok, akik összegy ltek a refektóriumban, vérszomjas, a kegyetlenséget élvezettel szemlél , a szenvedésben beteges kielégüléssel gyönyörköd emberek voltak. A hús-emberek a békés kielégülést keresik mindenben, a lélekemberek a lángoló elégedetlenséget. Ezek itt Rómában hús-emberek voltak. Nem akartak kéjelegni a Giustizia iszonyatos látványosságában. És amikor egyes közelmúlt vagy régebbi Giustiziák emlékeit idézték - hogyan viselkedett egyik vagy másik eretnek, könyörgött-e a hóhérnak, hogy locsolja meg a száraz fahasábokat szurokkal -, nem éldelegtek, amikor ilyesmit felidéztek, hanem jó keresztények módjára emlékeztek. És k, az er sít k, ilyen éjszakai munka után, hajnalban megbékélt lélekkel tértek meg otthonukba, hiszen teljesítették kötelességüket: segítettek egy eretneknek, hogy átlépjen a másvilágba. Miel tt köznapi

munkára indultak, néhány órán át szuszogva hortyogtak még otthonukban, talán szépeket is álmodtak, hiszen tudták, hogy egy eretnekkel kevesebb van a világon. Így képzeltem. Mert az els három-négy hónapban még nem értettem minden szavukat, néha csak találgattam a beszélgetések értelmét. Ez nem volt könny , mert majdnem mindje tájszólással beszélt: sok volt közöttük a paraszti származású, tehát olyan ember, aki gyermekkorában nem Dante zeng terzináiból, nem is Petrarca dallamos szókincséb l szedte az olasz szót, hanem inkább földmívelési gyökszavakkal, az állattenyésztéssel kapcsolatos fogalmakkal ismerkedett, és így kifejezési képességük egyoldalú volt. Szent tudatlanságban éltek - de a szívükben, ha nem is az agyukban, világlott a meggy z dés, hogy amikor az Inkvizíciót szolgálják, áldozatos, nemes cselekedetre vállalkoznak. Karácsony táján már világosodott számomra is az olasz nyelv, különösképpen, mert Padre Alessandro dominikánusi buzgalommal vállalta, hogy délutánonként, vecsernye el tt, velem olvasgassa a confraternitas irattárából el húzott feljegyzéseket, melyek h ségesen beszámoltak egyes régebbi vagy újabb kelet Giustiziák részleteir l. Így aztán gyorsan haladtam a talián nyelv ismeretében. És ahogy gyarapodott tudásom, kezdettem tisztábban látni, igazában mi történik itt. A házf nök, Padre Alessandro, hozzám különösen figyelmes, szíves volt. Szemmel láthatóan szívén viselte Bellarmini consultore parancsát. A confraternitas irattárának lakattal zárt szekrényeit bizonyos Antonio Strambi rizte. Ez az ember nem volt olyan válogatott er sít , mint a többiek, inkább csak írástudó világi alkalmazott volt, aki a Giustiziákat megel z éjszakákon az er sít k társaságában elballagott a börtönök valamelyikébe, ahol az elítélt az utolsó éjszakát töltötte, és írásba tette, amit az eretnek tollba mondott. Gondosan felírta a végs rendelkezéseket, mert egyesek, miel tt elégették ket, aggályos részletességgel diktálták az írástudónak, miféle földi ingóság marad utánuk, kire hagyják a mulandó kacatot. A segretario - így nevezték Antonio Strambt - zubbonya övében magával hozta a börtönbe a kalamárist, a lúdtollat és a pergameníveket még mécsest is hozott, mert a halálraítéltek celláiban elégtelen volt a világítás. Néha, es s, zimankós téli id ben fáradságos volt az éjszakai zarándokút, de Strambi mester soha nem hiányzott, amikor az er sít k útra keltek, hogy a siralomházba menjenek - mert láthatóan buzgó szolgája volt is az Inkvizíciónak. Tor di Nona, ez volt a börtön, ahová legtöbbször mentünk,amikor a Proweditore elküldte a Kormányzó parancsát, hogy hajnalban el kell indítani egy eretneket a nagy útra. Strambi volt a sereghajtó. Különös emberke volt, ferde növés , mintha púpos lenne, kacsázó járású, kurta lábú, madár arcú, kis termet öregecske, úgy ötven és hatvan között. Soha nem szólott útközben senkihez. A börtönben is szótlan maradt, mikor az elítéltek tollba mondták utolsó akaratukat. Szálkás bet kkel, sebesen rótta, amit az eretnek eldadogott. Mert ezekben az utolsó órákban legtöbbje csak akadozó szóval, zihálva tudott beszélni, hiszen az ítéletet mindig tortúra el zte meg, és ez az eljárás, így tapasztaltam, még a megátalkodott eretnek beszél képességét is gyöngíti. De Antonio Strambi nem mulasztotta el egyetlen hörg szavukat sem, és akkurátusan tisztába írta a rendelkezéseket. Mikor végzett a feljegyzéssel, az er sít k névaláírással - a mez gazdasági származásúak, akik legtöbbször nem tudtak írni, néha csak kézjeggyel - hitelesítették a feljegyzéseket és a végrendelet aztán az irattárba került. A titoknok minden ilyen okmányt gondosan meg rzött. Néha, amikor hasztalan pergett a homokóra és nem érkezett idejében sürget felszólítás a Kormányzótól, egyikmásik er sít kérésére el hozta az irattár láncos lakatra zárt szekrényéb l a vastag marhab rbe kötött fóliánsokat és felolvasta a régi Giustiziák jegyz könyveit. Ezek a beszédes dokumentumok is bizonyították, milyen nagy gondossággal történt minden, amit a Szent Inkvizíció elrendelt. El írásszer en, órára megszabott id ben, szigorú rendtartás szerint teljesítette mindenki kötelességét: a bírák, aztán a Kormányzó, a Proweditore, a sekrestyés, az ítélet-végrehajtó és mind a fürge legények, akik a Mastro di Giustiziának segédkeztek. Még a fattorék is fizetést kaptak, akik eltakarították a kiégett máglya nyomait és elvitték az eretnek hamvait a

confraternitas kertjébe, ahol elkeverték a vedrekben azt, ami a hitetlenb l földi por alakjában megmaradt. A jegyz könyvek tanúsága szerint meglep volt, hogy az eretnek népség legtöbbje, a halált megel z rövid órákban, milyen gondolatokkal bíbel dött. Feljegyeztem és magammal hoztam néhány ilyen jegyz könyv szövegét és most, amikor lapozom a feljegyzéseket, mindig újra elcsodálkozom, milyen különös az emberi természet. Itt volt például a nápolyi Valerio Marliano, aki a Prédikátorok Rendjének tagja volt. Ezt a kicsapott papot, aki kémkedett a Santo Ufficio hivatalában, nem is régen, tíz év el tt akasztották fel a Ponte Angelo közelében, mert - talán egykori papi voltára való tekintettel az Inkvizíció ilyen irgalmas halálnemet rendelt számára. Az er sít k között akadt szemtanú, aki fejbólogatva, hiteles emlékezéssel bizonygatta, amit a segretario feljegyzett. Messer Strozzi, a kádár, emlékezett, hajnali három és fél óra volt már, ami~or híre jött, hogy Giustizia lesz hajnalban, és az er sít k, közöttük ez a derék kádár, siettek a Tor di Nona börtönébe, ahol az elítélt társaságában már várta ket Fra Mestino, a börtön házi papja, aki meggyóntatta az elítéltet. De Valerio Marliano, a nápolyi, nem sietett a veszt helyre: mindenféle ügyeskedéssel halogatta a pillanatot és ez az ódzkodás szomorú, elkedvetlenít látvány volt. Például, s r nyögések közepette, kinyilatkoztatta, hogy végrendeletet készül tollba mondani és Antonio Strambri felolvasta, mi mindent talált ki ez a csavaros esz apostata, aki - mint szül városának, a szép, de furfangos észjárású Nápolynak más szülöttei - agyafúrt csalafintasággal fogalmazta a végrendelkezést, hogy néhány órával halogassa a Giustiziát. Részletesen adta el , hogy egy Pozzuoli-beli Angelo Gentino nev ékszerm vest l évek el tt huszonkét dukátot vett kölcsönbe, összesen 260 scudi értékben, de csak négy dukátot értékesített, a többit uzsorakamatra adta bizonyos Luigi Potganinak, aki jegyz abban a városban. Mintha ez fontos lenne!... De így húzta az id t. S r könnyhullatás közben elsiránkozta, hogy mindez már húsz év el tt történt, de most a halál órájában visszaköveteli a kölcsönt kamatostul, éppen úgy, mint a ruhanem eket, melyeket egy Agostino nev szállásadónál hagyott, tehát egy szerzetesi csuhát, két új polgári öltönyt, egy pár cip t, két pár harisnyát és azt a hat dukátot is, amit kölcsönadott egy özvegyasszonynak, akivel bizalmas kapcsolatai voltak. Most er sködik, adják ezt a pénzt a salernói Szent Lélek kolostornak, és mondjanak misét a lelki üdvéért. Aztán, nyögve és izzadva, elkárogta még, hogy a Szent Inkvizíció börtönében maradt egy prémes kabátja és Ruggero kapitány, a börtön felügyel je vállalta, hogy meg riz számára egy ezüst pecsétnyomót és két gyapjúinget. Hideg halálverejték gyöngyözött a homlokán, amikor még eszébe jutott, hogy egy Ábrahám nev zsidónál maradt egy fejpárnája. Mindezt, dadogva, elmondta és Messer Strambi szorgalmasan pergamenre rótta az utolsó rendelkezéseket. Már hajnalodott, de még mindig nem volt hajlandó jó szándékot mutatni és indulni a máglyára. Ezért a padrék, akik jelen voltak, figyelmeztették, hogy ütött az óra. Mastro di Giustizia már türelmetlenkedett, mert az id zimankós volt és a Piazza de Fiorin összegy lt nép topogva-dideregve elégedetlenül várta, hogy végre meggyújtsák a máglyát. "Ilyen ravasz volt...!" - mondta most fejcsóválva az szes üstök , kövér kádár, aki utolsó éjszaka, tíz év el tt, személyesen er sítette a nyakas nápolyit. - "Nem állt be a szája!... Már azt hittük, elmondott mindent, amikor mindig újra el hozakodott valamilyen felesleges szószaporítással. Emlékszel?..." - kérdezte Strambit és jó kortyot húzott a bádogpohárból, aztán kézfejjel letörölte bajszáról és szakálláról az édes görög bor tapadós nedvét. "Emlékszem" - felelte készségesen a titkár. - "Minden szavát felírtam. Már vinni akarták, amikor könyörögni kezdett, hogy újra gyónni akar, mert eszébe jutott egy régi b ne. Padre Martini, az ügyeletes, elvállalta, hogy sebtiben még egyszer meggyóntatja. Így kapott a nápolyi még egy fél órát..." A kádár mély hangon, komoly meggy z déssel mondta: "És megkapta a purgatóriumot." Mind keresztet vetettünk, megkönnyebbülten.

Felírtam ezt, hogy lássátok, milyen akkurátus pontossággal történik Rómában minden. A jegyz könyvek, melyeket Strambi aggályos gondossággal vezetett, megörökítették az éjszakai virrasztással kapcsolatosan felmerül költségeket is. A confraternitasnak joga volt, hogy a kegyes adományokból, aztán az eretnek népség hagyatékából görög bort, savoyai kétszersültet vásároljon, amivel az er sít k a virrasztások éjszakáin nem annyira az eretneket, mint inkább saját magukat er sítették. De Lenyakazott Szent János kegyes pénztárából fizették a Giustiziák más költségeit is - a máglyarakáshoz szükséges faanyagról a Kormányzó és a Proweditore gondoskodott, de az apróbb kiadásokat, mint amilyen a napszámosok bére, a confraternitas fizette. Mert volt olyan eretnek, akit nem égettek, hanem egyszer bben csak akasztottak - ezek maradványait elébb a San Orsola-templomba, majd onnan lészán a confraternitas kertjébe vitték és ott földelték el, egyházi szertartás nélkül, a tömegsírok valamelyikébe. Ehhez napszámos kellett, mindez pénzbe került. Az elszámolások némelyikét ideírom, példaképpen, hogy tanuljátok megToledóban és Ávilában a rendtartást. Mert nálunk inkább csak legényesen, virtuskodva történik az autodafé - néha emlékeztet az állatjátékokra, mikor indulattól kancsin néznek a bika és a matador. Másképp kell azt csinálni, módisan. Ezért szívleld meg, amit most ideírok. Valerio Marliano Giustiziája meglehet sen költséges volt, mert díjazni kellett két embert, akik a tetemet elvitték San Orsolába és aztán a San Giovanni kertjébe. Ezek 60 baiocchit kaptak. Tizenöt baiocchi ütötte a sírásók markát, a sekrestyésnek és a napszámosoknak 45 baiocchi jutott. Borra ment 4 és az ügyeletes gyóntatónak 50 baiocchi. (Ha nem tudnád, a baiocchi az itteni aprópénz, a scudi váltópénze.) De ez csak egy példa a sok közül - bizonyság, milyen szuszogó lelkiismeretességgel örökítette meg a derék Strambi a jegyz könyvekben a Giustiziák körül felmerült kiadások legapróbb tételeit is. A példákat s r n szaporíthatnám, de erre most nincs id m, sem helyem. Elég, ha ideírom még Don Domenico Bravo, egy messinai apostata pap er sítésének költségeit. Ezt az eretneket néhány héttel kés bb, 1590. március 23-án vitték a Corte Savella börtönéb l a Ponte Angelóra, ahol aztán levágták a fejét, mert a Szent Inkvizíció az enyhít körülmények figyelembevételével a szicíliai eretnek ügyében ilyen irgalmasan intézkedett. Napolitano a b rcserz és Francesco de Cargnano, a római aranym ves - akik évtized el tt sorosak voltak és virrasztottak azon az éjszakán bizonygatták, hogy az utolsó órákban a kicsapott pap is der re-borúra rendelkezett, szétosztogatta földi hagyatékát, így húzta-halasztotta a fejvétel idejét. Hálátlan módon nem gondolt arra, hogy az Inkvizíció kegyes irgalmából milyen ritka megtiszteltetés vár reá, amikor Mastro di Giustizia - aki a fejvételnek éppen úgy mestere volt, mint a máglyarakásnak, a kötélrehúzásnak vagy a kerékbetörésnek, ezt mindenki elismerteRómában, de még messzi földr l, más városokból is kölcsönkérték, ha kivételesen szükség volt biztos kez , verzátus * ítéletvégrehajtóra! - mondom, ez a romlott pap nem gondolt arra, hogy nagy tisztesség, amikor pallos végez nyomorult életével. Már vitték a Ponte Angelo felé, amikor az er sít k, akik jobbról és balról kísérték és a szent litániákat énekelték, kénytelenek voltak felhagyni a kántálással, mert az elítélt az éneket túlkiabálva követelte, adjanak a hagyatékából a messinai ispotálynak négy scudit, a palermói Thomaso Anticónak 200 scudit és egy másik hitelez jének, bizonyos Luigi Arnaldinak 300 scudit - mert utolsó pillanatokban, miel tt Mastro di Giustizia nyakára tette a kezét, eszébe jutottak b nös életének szutykos adósságai. A halál torkában is kiabált, hogy tartozik itt is, ott is és mindenkinek fizetni akar - így bizonygatta a kádár. Ez a padre nemcsak eretnek volt, hanem a hírek szerint megromante is, ahogy itt mondják - halottidéz vajákos, aki ördögi segítséggel belátott elhalt emberek sírjaiba és b nös praktikákra szövetkezett az elköltözöttekkel. De elég ebb l. A San Giovanni székházából a Corte Savella börtönéig hosszú volt az út - tekervényesebb, minta Tor di Nona vagy az Inkvizíció más börtöneihez, a Via Ripetta pincéihez, vagy a Campidoglio felé vezet útvonal. Francesco de Cargnano, az aranym ves, emlékezett, hogy tíz év el tt a márciusi hajnal szeles és hideg volt, a tavasz késett és az er sít k dideregtek a

hosszú úton. De mindje h ségesen kitartott a szent szolgálatban, utolsó pillanatig az eretnek lelkére beszéltek. Mit beszéltek?... Ezt csak kés bb értettem meg, amikor már megvilágosodott számomra a dallamos kárálás értelme, amit olasz beszédnek neveznek. Mert néhány hónap múltával, bátortalanul és makogva, de már belegagyogtam én is az esti szóváltásokba - hiszen ideje volt, hogy tökéletesítsem magam az ismeretekben, megtudjam végre, amiért ideküldtek. Els bben azt kérdezgettem,fogyatékos, hebeg szóval, hogyan találják meg Rómában az eretneket, mi a módja annak, hogy a sötétben bujkáló ellenséget minden álcázás, alvilági sugallatú mesterkedés dacára is felismerjük? Padre Alessandro, aztán Padre Pistoia, a bennlakó kapucinus, majd néha a szent élet szerzetesek némelyike, akik az éjjeli virrasztás óráiban csatlakoztak a világi er sít khöz, testvéri készséggel siettek tanítani és felvilágosítani a jövevényt, a tudatlan külföldi vendéget. Egy és mást odahaza már tudtunk mi is - mi spanyol inkvizítorok, akik hivatásszer en szolgáltunk a Santo Ufficiónak. De meglepett, mennyivel fejlettebb, gyakorlatibb az itteni, római emberfigyelés. A papok éppen úgy siettek oktatni, mint a világi er sít k, mikor végre megértették tökéletlen olasz szavakkal el adott kérdéseimet. És lassan feltárult el ttem az a csodálatos el relátással megszervezett összjáték, amellyel a Szent Inkvizíció - itt Rómában, aztán mindenféle olasz földön, ahol az Inkvizíció tevékeny volt - figyelte az emberek magánéletét. A csodálat mellett áhítat is eltöltött, mert most láttam csak, milyen tökéletlen és kezdetleges minden, amit ezen a munkaterületen nálunk, Spanyolországban m velnek. Mi legtöbbször beértük azzal, hogy megégettünk mindenkit, aki az eretnekség gyanújába esett és nem tudta bizonyítani ártatlanságát. Itt, Rómában, többet akartak: meg akarták tudni, van-e hajlamosság valakiben, hogy elpuhuljon az Inkvizíció céljainak szolgálatában. Ezek a puhányok legalább olyan veszedelmesek, mint a tevékeny, gyakorló eretnekek - így mondta Padre Alessandro. Mindenki gyanús, aki nem üldözi tevékenyen az ellenséget. Mindenkire figyelni kell, mert az Ördög most megint egyszer kiszabadult a pokolból, itt jár a Földön és a tunya keresztény éppen úgy áldozata lehet, mint a fert zött lelkiség , eretnekségre amúgy is hajlamos ember. Sok szó esett err l éjszaka, amikor vártuk, hogy híre jöjjön egy hajnali Giustiziának. Padre Pistoia, a kapucinus, nem fáradt el magyarázni, mire kell ügyelni. A megfigyelést az~elején kell kezdeni, az emberi együttélés legkisebb, bizalmas körzetében, tehát a családban. A gyerekek még tiszta lelk ek, els bben a kis . bárányok bizalmát kell megnyerni, hogy az apró nyáj engedelmesen kövesse a Jó Pásztor tanácsait. Ezt elégedetten hallottam, hiszen mifelénk sem volt rest az Inkvizíció, mikor figyelte a magánéletet - és megértettem, hogy a Consultore miért érdekl dött olyan bens ségesen, van-e Spanyolországban feljelentési kötelesség. De Rómában, mint hamarosan kitetszett, bens ségesebb, alaposabb volt ez a munkakör. A gyerekek hajlamosak a megfigyelésre, így mondotta Padre Pistoia, aki vasárnapi iskolát vezetett a Teverév túl, a Sz z Máriáról elnevezett parókia egyik rendházában. A kis huncutok hajlamosak a képmutatásra, élelmesek és ügyesek, hamar megértik, mi az igaz értelme az ebédez asztalnál vagy éjjel, a közös alvószoba bizalmasságában elejtett szavaknak. Igazában mit mondanak vagy rejtegetnek a szül k, az id sebb testvérek, rokonok és látogatók, mi az odavetett, de gyanúsan kétértelm megjegyzések rejtett tartalma. k voltak a kis közösség, a család közvetlen megfigyel i, és a padre bizonygatta, milyen jókedv és buzgó figyelmességgel kapkodták el a feln ttek óvatlan szavait, hogy aztán jelentsék a Szent Inkvizíciónak, amit hallottak! Megtanulták - hamarább és készségesebben, mint a bet vetést -, hogy a feln ttek és a szül k, rokonok, akikre ügyelni kellett, egyes Giustiziákat követ en, déltájban - amikor már megették a fokhagymás, paradicsomlével ízesített metélt tésztát - milyen szavakkal, igen, milyen hangnemben emlékeztek meg a hajnali eseményr l, egy-egy eretnek kivégzésének részleteir l. Hümmögve, mellékesen beszéltek vagy lelkes elégedettséggel? Vagy éppen ellenkez , kedvetlen hanglejtéssel? A kicsik hallását nem kellett éleszteni, figyeltek minden szóra. Mert most, amikor az Inkvizíció végre szervezett és erélyes hadjáratot kezdett az

eretnekség ellen, nem érhette be a fizetett besúgók, s, szemináriumokon képzett, szakszer en tudós férfiak és n k útmutatásaival. Amikor az eretnekséget keressük így mondta Padre Alessandro és sovány, sápadt arca átszellemült, amikor meggy z dését kimondta -, nem elég megtudni, mi történik a felületen. A mélybe kell nyúlni, az emberi élet titkos rejtekeiben kell kutatni. * A család - így mondta - olasz honban nemcsak emberi állapot, hanem intézmény is. Nagyon kell vigyázni, mert a végén majd mindig az történik Olaszországban, amit a család akar. Fels bbségek, a hercegek vagy a despoták, idegen zsarnokok sokszor tehetetlenek a család akaratával szemben. Titkos vérszövetség itt a család, guzsalyos, srégi érdekek és tapasztalások pókháló erezetével összetartott szerkezet. És az Inkvizíció tudja, hogy a család érdekeivel ellentétes Hatalom végül mindig a rövidebbet húzza. Ezért most, amikor az Inkvizíció elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra felszámolja a keresztény világban az eretnekséget, mindent el kell követni, hogy a családi érdekszövetség titkos zugolyaiban meglapuló gyanús szándékot idejében felfedjük. Meg kell tudni, mi az oka annak, hogy valaki gyáván vagy rosszhiszem en, emberségesnek álcázott fejcsóválással helyteleníti, vagy éppen elítéli a Szent Inkvizíció terveit. Miféle gonosz szellemek sugalmazzák az ilyen kételked k magatartását? Ócsárolják, kifogásolják az ítéletek végrehajtásának módszereit? A gyerekek, ezek a romlatlan, tiszta szív kis bárányok megértik a tanítást, és az segítségükkel már sokszor lehetséges volt idejében leleplezni, a közömbösség vagy éppen az ellenkezés b nében leledz , tehát eretnekségre hajlamos személyeket... Néha apákat vagy anyákat, testvéreket, ahogy jött... A lényeges, hogy kézre kerültek. Így beszélt Padre Alessandro - sápadtan és beszéd közben a bels hévt l csaknem kancsi pillantással nézett maga elé. Felejthetetlen órák voltak ezek. A vaskosár hunyó parazsa körül ott ültek a h séges, kipróbált er sít k, és amikor ezeket a gyújtó hatású szavakat hallgatták, áhítatosan tátott szájjal bámultak. A padre, nyugodtabban, így folytatta az oktatást: * Vigyázni kell a családra! A métely beszivárog az emberi lélek zugolyaiba, és akit megmérgeztek, már nem is tudja, hogy elvesztette jogait az örök üdvösséghez! Ha idejében nem kényszerítik színvallásra, örök id kön át a gyehenna lángjai nyaldossák testét és lelkét. De a máglya tüzében megtisztulhat és akkor helyet kap az Irgalom kertjében. Vigyázni kell a papokra is - mondotta komoran az alázatos atya. - Mert akármilyen hihetetlen, még a papok között is akadnak mostanság gyenge lelk , fert zött észjárású személyek, nem is kevés... Az Inkvizíció börtöneiben, itt Rómában, több kicsapott szerzetes várja, hogy végre módja legyen megvallani b neit és amennyire lehetséges, megtisztuljon a megérdemelt büntetés, a máglya tüzében. Amikor ezt mondta, hangja különösen elváltozott, csaknem rikácsolt. A felháborodásba, amely eltöltötte, a fájdalmas csalódottság felhangjai is vegyültek, mint mikor a kasztráltak énekelnek. * A család - mondta még. Ha nincs feljelentési kötelesség, lehet-e remélni, hogy kiderül egy eretnek családtag titka?Tunyaság, jóravaló restség, aztán más emberi gyengeségek megmenthetnek a máglyától egy képmutató eretneket. Ha bizalmas környezetben elejtett, árulkodó szavak következmények nélkül hangzanak el, az eretnek él és fert z tovább. Járványos id ben, amikor pusztít a ragály, a családtagok kötelesek bejelenteni a hatóságoknak a gyanús, beteg családtagokat, akiket aztán elvisznek az ispotályba. Ilyen feljelentési kötelesség a keresztény erények nemes és elengedhetetlen követelése. A férj, aki nem jelenti felesége ingadozását a Szent Hatóságnak, a gyermek, aki nem adja fel az apát, a barát, aki szemforgató sápítozással megtagadja, hogy feljelentse barátját, a szeret , aki az együttlét bizalmasságát követ en nem siet a Santo Ufficio hivatalszobájába, hogy jelentse a forró pillanatokban elsuttogott gyanús szavakat... mind b nösök ezek, és ugyanolyan szigorral kell

üldözni ket, mint a gyakorló eretneket. Elhallgatott, de ajka hangtalanul mozgott, mintha befele beszélne. * Mi legyen azokkal, akik kegyelmet kaptak? - kérdezte váratlanul. És elmosolyodott, mint egy tanító, aki meglep , fondorlatos vizsgakérdést intéz a tanítványokhoz. Mikor senki nem felelt - szelíden, mintha nehézfej tanítványoknak adna tanácsot -, oktató hangon mondotta: * Lehet-e bízni olyanokban, akik valamilyen magasabb érdek nehezen érthet határozatából elkerülték a máglyahalált és az Inkvizíció arra ítélte ket, hogy életükhosszat megbélyegz jeggyel éljenek embertársaik között?... Ruhájukra elöl-hátul keresztet varrjanak? Jogtalan-e a feltevés, hogy az ilyen eretnek titkos, alattomos gondolatokat táplál szívében az Inkvizíció ellen?... Hiszen embertársai, igen, családja és barátai lehet leg elkerülik, mert nem veszélytelen mutatkozni egy emberrel, akit megbélyegeztek! ... Nem pislákol az ilyen nyomorúságos ember tudatában valamilyen bosszúterv? Nem forral fondorlatot az Inkvizíció ellen?... Az er sít k, amikor ezeket a mélyen átgondolt, de meglep szavakat hallgatták, komoran és egyetért en bólogattak. És én is hegyeztem a fülem, mert úgy éreztem, ittlétem nem haszontalan és végre megtudhatok valamit a római Inkvizíció szemléletér l - valamit, amire mi, odaát, nem gondoltunk soha. * Figyelni kell - mondta egyszer en és komolyan a padre. - A családi kör, a munkahely, a hivatalok, aztán a csapszékek, ahol az emberek poharazás közben fecsegni kezdenek... A paráznaság sötét zugolyai, ahol megtévelyedett n személyek bizalmas együttlét közben megismerik futó vendégeik nézeteit... Mindenütt figyelni kell. De az igazi veszély a könyv mondta tompa hangon, komoran. Ez a szó: "Könyv" - elhangzott és az er sít k zavartan néztek össze. A társadalom különböz rétegeib l verbuvált, tisztes veteránok nem értették a padrét, amikor most a könyv veszélyességér l beszélt. Egyetértettek vele abban, hogy mindenkit meg kell égetni, aki másképpen gondolkodik Istenr l és Emberr l, e világról és a túlvilágról, mint ahogy az Inkvizíció parancsolja. Ezt a szempontot helyeselték. De már csak homályosan értették, amit a padre a könyvekr l mondott, mert legtöbbje nem tudott írni, sem olvasni és így nem fenyegette ket a szellemi ragály. Egyetért en bólintottak, de látszott becsületes arcukon a tanácstalanság. A könyvnyomtatás termékeinek olyan egyszer , népies változatait ismerték csak, amilyen a Biblia pauperum, tehát az apró fametszetek alakjában tolmácsolt újszövetségi jelenetek - ezeket az írástudatlan hív k számára készült könyvecskéket a piaci ponyván árusították és az Inkvizíció elt rte, mert a képes ábrákat elég volt bámészan nézni, nem kellett megérteni - mindenkit elszórakoztatott, amint Jónást partra okádta a cethal. De a könyv, amely meggy z ábrák nélkül, szavakba öltöztetett fogalmakkal akar hatni, már veszélyes, mert gondolatokat ébreszt. Erre célzott a padre, amikor mélyet lélegzett és kimondta: * Semmi nem olyan veszélyes, mint a könyv. - Nem nézett reám, de lehajtottam fejem, mert éreztem, hogy hozzám szól. - Az Index librorum prohibitorum, a tiltott könyvek jegyzékének ismerete minden írni-olvasni tudó hív kötelessége. De sokan vannak, akik nem ismerik a tiltó jegyzéket - mondta fenyeget hangon, komoran. A bölcs index negyven év el tt jelent meg. - Ezt már elnéz bb hangsúllyal mondta, mint aki ismeri a jelenlev k többségének tudatlanságát. - Az elmúlt évtizedekben fáradhatatlan atyák nem sz ntek tökéletesíteni, új és új megtévelyedett írók m veinek címszavaival egészíteni ki az indexet. Hihetetlen, milyen alpári mélységbe süllyed néha egy írástudó, hiú eretnek. Ötven év el tt a Campo de Fiorin megégettek egy Busini nev b nöz t, aki eretnek írásokat olvasott. Akár hiszitek, akár nem, ez az elvetemedett ember már a r zserakáson állott, amikor ezt kiáltotta a zajongó tömeg felé: "Még azt is megtiltják, hogy olyan agyveleje legyen egy embernek, mint egy ökörnek!..." Így kiabált, mert megfert zték a könyvek. Sóhajtott és gondterhesen nézett maga elé:

* A könyv nagy fegyver! És az Egyház él a könyvnyomtatás lehet ségeivel. De a nyomtatott bet módot ad az eretneknek, hogy ártatlanok lelkébe is becsempéssze a tilos gondolatokat. Szemrehányóan nézett reám: * Id be tellett, amíg a kegyes testvérek Spanyolországban elszánták magukat, hogy megszabályozzanak egy Cervantes nev fércírót, aki a divatos lovagregények gúnyos ostorozásának leple alatt világias gondolatokat csempészett az olvasók lelkébe. Lehajtott fejjel menteget ztem. Mentségünkre megemlítettem, hogy az Inkvizíció nálunk már fél százada tiltja a mézes szavú, álkeresztény, humanistának álcázott Erasmus m veinek fordítását és olvasását. A padre megenyhült: * Mégis - és bólogatott - sok mindent elt rnek nálatok! Egy Lope de Vega nev divatos firkász komédiákat írt, melyeket nyílt színen mutattak be pojácák a népnek. Igaz-e, hogy a spanyol színpadon n k is felléphetnek, kifestett és cicomázott személyek?... Rómában ez elképzelhetetlen. Elkomorodott és rekedten, szenvedélyesen morgott a hangja: * A spanyol udvar sok mindent pártol, ami melegágya és sarjasztó táptalaja az eretnekségnek - mondta még. Egy pillanatra tenyérrel elfödte szemét, mint aki valamilyen utálatosságot lát. Torkom köszörültem, mert ideje volt, hogy felvilágosító szavakkal védelmezzem a mi hazai állapotainkat. Figyelmeztettem a kétségtelenül jó szándékú, de túlbuzgó indulatoktól f tött pátert, hogy a száz évben, amely az utolsó mór város, Granada elfoglalása óta eltelt, Spanyolországban sikerült maradéktalanul kiirtani az arab szellemi befolyást, például Avicenna és Maimonidész tanításait és minden olyan tant, amely ellenz je volt a skolasztikának. Igaz, Lope de Vega, mint Cervantes, világias szellem írók voltak és sikerük volt. De a Don Quijote cím regény íróját kötelezte az Inkvizíció, hogy egy másik m vét, a Dekameront* erényes szempontok szerint fésülje át és csak akkor engedték meg, hogy a könyv, ilyen herélt állapotban, az olvasók kezébe kerüljön. A padre elismerte, hogy ez helyes volt, de komor és gyanakvó maradt; fojtott hangon szólt, ahogy a föld morog földrengés el tt. Igaz-e, kérdezte gúnyosan, hogy Lope de Vega, amikor haldoklott, kézintéssel közelebb parancsolta ágyához orvosait? És az utolsó pillanatokban suttogva megvallotta, hogy "unja Dantét..." - aztán visszahanyatlott párnáira és meghalt? Ezt az anekdotát én is hallottam, hiszen szájról szájra járt a színdarabokat szakmányba firkáló író halála után. De megnyugtattam a pátert, hogy ez valószín leg csak kitalált történetke, mert a nagy siker komédiagyáros, aki ezernél több színpadi játékkal kacagtatta és ríkatta a spanyol népet, a haldoklás pillanatában aligha volt képes megvallani irigy ellenszenvét, amit egy másik sikeres író m vének elterjedtsége keltett benne. A padre kétked en csóválta fejét. Az írói hiúság, mondotta, tud konokabb lenni, mint a n k hiúsága. Él írók nemcsak egymásra, hanem halottakra is irigykednek és acsarkodnak. Elképzelhet , hogy akad bet vet , aki még mais vicsorítja fogát olyan isteni költ re, mint Dante, akinek csillaga évszázadok óta szelíd és er s fénnyel ragyog a keresztény égbolton. Nem lehetetlen, hogy egy komédiaíró, akinek sikere elporzik a pillanatban, amikor elhallgat a tapsvihar, még halálos ágyán is féltékeny irigységgel beszél egy tiszta, nagy katolikus költ r l, amilyen Dante volt. Zavaromban, mert nem értettem pontosan, mit akar mondani, megkérdeztem, igazában ki az a "katolikus költ ". Mert hiszen lehet, hogy egy költ a vallásos témakörb l merít ihletet. De ahogy nincs katolikus suszter vagy katolikus szülészn - csak emberek vannak, akik cipészek vagy bábák és aztán ett l függetlenül katolikus hiten élnek -, úgy nincs "katolikus költ sem..." "Tévedsz" - kiáltotta a padre és szúrós pillantással méregetett. - "A jó költ els bben katolikus és csak aztán, mellékesen költ " - és hangja, amikor ezt mondta, harsányan, a meggy z dés erejével csengett. - "A görögök és a rómaiak is írtak verseket, de akad-e hív keresztény, aki egy pogány írástudó káros m veit olvassa?..." Szent Jeromost idézte, a

Vulgata fordítóját, a szent élet bet vet t, aki egy éjjel hideg verejtékben ébredt, kiverte a láz és a frász, mert azt álmodta, hogy a Megváltó föléje hajol, korbáccsal fenyegeti és fenyeget hangsúllyal ezt kiáltja: "Te Cicerót olvastad!... És Szent Jeromos - olyan korszakban, amikor az eretnekség még nem dúlt b sz fert zéssel, mint manapság - bevallotta, hogy titokban, néha, csakugyan olvasta Cicero és más pogány szerz k m veit... "Így tévednek néha még a szentek is" - mondta diadalmasan a padre. Aztán változtatott a beszédtárgyon. "A könyvnyomtatás nagy találmány, de mint minden praktika, amit a hiú emberi elme talál fel, visszájára is fordulhat és legalább annyi bajt okozhat, mint amennyire hasznos. A Tudás b n" - mondotta diadalmasan -, "hiszen így hirdette Szent Ferenc. mondta, hogy a Tudás az Ördög m ve és csak a Szent Tudatlanság mentheti meg az embereket a Tudás gyötrelmes és b nös következményeit l. Erasmus!" kiáltotta szenved hangon, mintha fájdalmában nyögne egyet. - "Ez a fajta áleretnek a legveszedelmesebb. Hív k és tagadók között hinti el a kételkedés magvait, nem mond igazában b t, sem bát!... Nem lehet eléggé következetesen küzdeni az ilyen alamuszi eretnek ellen! Nagyon kell vigyázni a konok, csavaros esz emberekre, akik nyomtatásban akarnak közzéadni olyan gondolatokat, melyeket már nem a Szent Könyvek sugallatára fogalmaztak meg, hanem saját gyarló és sokszor b nös esze járásuk szerint értelmezik a földi és égi tüneményeket. Mert nem elég, ha üldözik az írót, aki már megjelentette káros m vét. Kés bánat, ha börtönbe vetik a könyvnyomtatót, aki nyilvánosságra segítette a mérgezett gondolatokat. A védekezést úgy kell megszervezni, hogy már az író lelkében elsorvadjanak a veszedelmes, eretneki gondolatok.". Amikor ezt mondta, az er sít k némelyike helyesl en kezdett morogni. "Az írók" - mondta a padre, mint aki felbuzdult az egyetért hangok hallatára -, "az írók rendkívül veszedelmesek." - Haragtól eltorzult arccal, kancsi pillantással nézett maga elé. "Az Inkvizíció, amikor az eretnekség ellen küzd, számol a világi helyzet tarkaságával. Az ellenséggel, tehát az eretnek hatalmakkal lehet politikai vagy gazdasági érdekb l id legesen egyezséget kötni. Lehet meghirdetni az enyhülés id szakát, az átmeneti, színleges békülékenységet, amikor igazhív k és eretnekek hatalmi szóviv i tárgyalni kezdenek a gazdasági együttm ködésr l, nemzetközi tanácskozókon megvitatják a békés együttélés lehet ségeit. De ez soha nem lehet más, mint taktika. Id t kell nyerni, hogy meger södjünk a harcban! Id t, hogy tökéletesítsük, otthon és a világban, a behatolás és a támadás lehet ségeit. Id kell, hogy felismerjük, ki az együttm ködésre átmenetileg alkalmas egyén, akit aztán sáppal és kényeztetéssel, nyájas hitegetéssel a mi oldalunkra lehet csalogatni... természetesen úgy, hogy ott is szemmel tartjuk, nem bízunk benne és ha megtette, amit vártunk t le, t is tanácsos a máglyára állítani, mert nem lehet bízni senkiben... Amikor elkövetkezik a cselekvés órája, óvatlan pillanatban el kell vágni a vékony fonalat, ami addig összetartotta az enyhülés politikájának híveit... A zsinatok, ediktumok, elméleti eszmecserék mind csak módozatok, melyek segítségével, a békés húrokat penget világban, meg lehet szervezni az eretnekség letiprását, el lehet készíteni új, most már az el bbinél céltudatosabb, kíméletlenebb támadások sorozatát. Ez mind csak eszköz a nagy cél érdekében." A padre lihegett: "Mi ez a Nagy Cél?... Mindenütt, ahol emberek élnek, be kell hatolni a lelkiismeret és az eszmélet titkos zugolyaiba. Meg kell semmisíteni minden gondolati, érzelmi ellenállást és kételyt." Nehezen lélegzett: "A könyv itt van, nem lehet többé kivenni az emberek kezéb l. Éppen ezért semmire nem kell olyan aggályosan ügyelni, mint a fert zésre, amit a könyv terjeszt. Az eretnekkel lehet tárgyalni... A nagy stratégia, a jöv re figyel tervezés érdekében el lehet t rni sok mindent, ami azt a tévhitet kelti, mintha lehetséges lenne valóságos együttélés Pokol és Menny között.

Amit nem lehet elt rni, hogy nyomtassanak valahol egy könyvet, amelynek oldalain az író szabadon fejezi ki gondolatait." Így beszélt. Közben megizzadt. Lehajtott fejjel hallgattuk. Az öreg confortatorék nem vitatkoztak. Egyetértettek azzal, hogy a könyv nagy veszély, mert sok ember számára felidézheti az önálló véleményalkotás rémséges lehet ségeit. Egyetértettek a padréval, amikor - szuszogva és izzadtan - kinyilatkoztatta, hogy a veszély ellen csak akkor lehet eredményesen védekezni, ha összefognak mindenkit, aki gyanús. Mind megértették, hogy az eretnekség elleni küzdelem leghatékonyabb módja, ha minden gyanús könyvet, írót és olvasót megsemmisítenek, mert addig nem lesz rend a világban, amíg akad ember, aki megkísérli, hogy a saját feje szerint ítéljen. "Sajnos, sokan vannak ilyenek" - mondta elfúlt hangon a padre. - "Féreg akad az egészséges gyümölcsben is. A Rendetlenség Hercege mostanában álruhát ölt, néha papi csuhában kísérti a gyönge lelk eket. Necessarium est ut scandala eveniant"* - kiáltotta keser en. Így hirdeti az Írás. A Rossz szükséges, mert ez a próba mutatja meg, ki az, aki csak színleli a megtérést. Amikor az Inkvizíció tökéletesíti a Rossz feltárásának módszereit... a megfigyelést, a feljelentések kötelez jellegét, a tortúrát... fel kell tételezni, hogy a Rendetlenség Hercege is tökéletesítette a pokoli machinációk praktikáit. Gyanútlan lelkeket környékez meg és néha, az általános kétkedés z rzavarában, ott is arat, ahol nem vetett." A padre hangja most elcsuklott, csaknem n iesen sivítozott: "Nem elég vigyázni egyes kiszemelt, gyanúba fogott egyénekre!"... - kiáltotta. - "Nem elég szemmel tartani, perbe fogni és tortúra alá vetni, itt és ott, egyeseket. Eljön az id " - és amikor ezt mondta, szemét önkívületben kimeresztette, mint aki a jöv be lát -, "eljön az id , amikor már nemcsak egyes személyeket, hanem csoportosan egybeterelt gyanúsakat kell elkülöníteni. Az Ördög körben jár, mindenkit megkísért. Elkövetkezik az id , amikor drótkerítéssel körített táborokat létesítenek, ahol szöszmötöl válogatás nélkül hosszabb-rövidebb id re... de általában helyesebb, ha inkább hosszabb id re... összeterelik mindazokat, akik származás szerint vagy másképpen gyanúsak, hogy egy napon az eretnekség b nébe eshetnek. Az ilyen elkerített, drótsövénnyel övezett tartózkodási helyen nagyobb lélekszámú csoportokat lehet egyidej leg megfigyelni... Hiszen igaz, hogy az embereknek módjuk van értelemmel megkülönböztetni a rosszat és a jót. De ehhez Kegyelem kell. És az ember nemcsak az, akinek születik, hanem még sokkal inkább az, amit a környezet csinál bel le. Az igazi, megbízható keresztény nem születik, hanem lesz!..." - kiáltotta diadalmasan. - "Ha születését l haláláig tiszta, kételyekt l mentes kereszténység veszi körül, ha ebben a légkörben él, lélegzik és gondolkozik, bölcs t l a koporsóig... akkor, id vel, valóságosan keresztény lesz bel le, tehát teremtmény, aki nem kérdez, nem vitatkozik, mert belenyugodott, hogy ez a világ minden világok legtökéletesebbje. Segít elkülöníteni mindenkit, akir l feltehet , hogy lelkében eleven maradt a kételkedés. Elkövetkezik az id , amikor személyválogatás nélkül, csoportosan kell összezárni a gyanúsakat" - mondotta gondterhesen. A világi confortatorék, ezek az egyszer emberek, megértették a padre aggodalmait, és komoran néztek össze. A padre lassan nyugodott meg. Tárgyilagosan mondta: "A Santo Ufficio börtöneiben, itt Rómában, aztán Firenzében, Velencében és máshol... mindössze talán néhány tucat megtévelyedett várja, hogy a Szent Ítél szék elé kerüljön és elvegye méltó büntetését. Néhány tucat, mi az?..." - kérdezte keser hanglejtéssel. - "De a többiek?... Igen, a többiek, akik a hajnali órákban körülállják a veszt helyet,amikor Giustizia van, ágaskodnak, hogy jobban lássák, amint Mastro di Giustizia közeledik a füstöl és lángoló kanóccal a máglya felé, akik tapsolnak, amikor a lángok körülnyaldossák az elítélt testét, aki megérdemelt kínok között vonít... ezek a színre-szemre lelkes emberek mind megbízhatóak?... A világi élet csábításai, aztán az ördögi méreg, a nyomtatott bet , a magukat humanistának becéz fecseg k hivalkodó tanításai, az eretnek országokból becsempészett eszmék, a családi

kapcsolatok, vérségi vagy érzelmi összetartozások, ez mind gyanús!... Telepeket kell létesíteni, ahol dróttal és cölöppel elkerített nagy térségeken, barakkokban tartanak mindenkit, akit joggal lehet gyanúsítani, hogy talán még nem eretnek, de egy napon eretnek lehet bel le. Az ilyen elkerített területen már nem néhány tucat, hanem százszor száz személyt lehetegyidej leg megfigyelni. Igaz, a börtönökben közvetlenebbül lehet szemmel tartani egyes gyanús személyeket. Némely városban, ahol a Santo Ufficio különös éberséggel m ködik, például Velencében már jó eredményeket értek el a buzgó inkvizítorok, amikor a perbe fogottakat olyan pincebörtönökbe zárják, ahol éjjel-nappal térdig ér a talajvíz. Ilyen állapotban a vizsgálati fogoly napokon, néha heteken át kényszerül az állóvízben totyogni, nem tud lefeküdni a padlózatra... És aki így tölt hosszú napokat és éjszakákat, rövidesen hajlamos lesz a vallomásra és a b nbánatra. A képletesen állóvizesnek nevezett hitélet b n... de az eretnek, aki nem képletesen, hanem valóságosan a b zhödt és poshadt állóvízben elmélkedik, hamarább tér meg, mint aki sétál vagy fekszik a börtöncellában. El kell ismerni, hogy a börtönöknek, az izolációs celláknak is van értelmük és néha célravezet ek. De a börtönökben csak kevesen férnek el. Mi lesz a többiekkel, akik még szabadon járnak?" kérdezte keser en. A kérdés elhangzott, de egyikünk sem tudott felelni. Némán és megdöbbenten lestük, mi következik még. A padre lassan tért magához. Körülnézett és - mintha megismerné a jelenlev ket elmosolyodott, csendesen mondta: "A máglya!... Milyen titokzatosan hívságos az emberi elme!... Most még nincs más megoldás, mint a máglya. De egy napon fel kell hagyni ezzel a mutatványos Giustiziával. Egyetlen ember máglyahalála tömegeket vonz a piacokra. És mennyi ügyesbajosság, aprólékosság kíséri egy ilyen Giustizia kivitelét! Egyetlen b nös ember máglyahalála mozgósít benneteket, testvéreim, az önzetlenül buzgólkodó er sít ket!... Munkára hívja a piactéren a máglya körül a szakembereket!... Az röket, akik a hitbuzgó, de néha vásári ricsajjal lelkesed tömegre vigyáznak!... A bírákat, a Proweditorét! A szerzeteseket, akik az elítéltet az utolsó percekben körülveszik!... Mennyi fáradság, költség egyetlen ember miatt!... Nem" - mondta határozottan. "Higgyétek el, testvéreim, eljön az id , amikor a Santce Ufficio változtat a mindmáig meghonosodott eljárásokon! Megszünteti az ítélet-végrehajtás utcai nyilvánosságát! Amikor itt az ideje, már nem egyes b nösöket, hanem egész csoportokat, egyszerre több száz embert segít a túlvilágra, ahol aztán számot adhatnak az Örök Itél szék el tt b neikr l. Mi ennek a módja?" - kérdezte komoran. Sápadt volt, látszott, hogy a ritka pillanatok egyikét éli, amikor a buzgalom teljesen áthatja és testi ereje fogyóban van. "Nem tudom" - suttogta lehajtott fejjel és tehetetlenül sziszegett. - "De kell, hogy módja legyen." Felfigyeltünk, mert felhangzottak a lépcs házból a Kormányzó küldöttének súlyos, kopogós léptei. A baljós hangok neszére az er sít k készül dni kezdettek, hogy a Tor di Nona börtönébe menjenek, mert az elméleti felvilágosítás ideje elmúlt, elkövetkezett a gyakorlat órája, amikor egy Giustiziára ítélt b nös megtisztul a földi salaktól, ami a tévedések vándorútján reáragadt. Az egyházi személyek, akik éjszaka csatlakoztak a San Giovanni refektóriumában az ügyeletes, világi er sít khöz, szerzetesrendek tagjai voltak - legtöbbje dominikánus! Hallgatag és különös emberek, akik minden szóra figyeltek, és kutató pillantásuk átparázslott hallgatásukon. Úgy látszik, vannak emberek, akik befelé égnek, mint a parázs a hideg hamu alján. Aztán akadt még néhány ferences és a Jézus Társaság egyik-másik küldöttje. Volt két portugál - Don Giovanni Gasparo Bugaglio és Rodriguez Canrera, mindketten jezsuiták. Ezek rendszeresen velünk töltötték az éjszakai várakozások óráit. A két portugál

szerzetes emlékezetembe vés dött, mint a m vészkézzel megmintált apró gemmák, a korallba vésett régi arcképek: alacsony termet , id sebb, kopasz rendtársak voltak. Ritkán szóltak; mint a dominikánusok, ezek semvettek részt a világi er sít k emlékez eszmecseréiben és némán, a pallérozott, tanult ember figyelmével hallgatták Padre Alessandrót, amikor elszánta magát, hogy felvilágosítsa a világiakat, mi az er sítés értelme. Mi a valóságos tennivaló az utolsó órákban. Helybeli és környékbeli, olasz származású egyházi confortatore több is akadt: Monsignor Francesco Cavalcanti, egy termetes, hasas, jókedv és parasztosan szókimondó ferences, aki a hírre, hogy egy kicsapott pap lép hajnalban a máglyára, térdére csapott és ezt kiáltotta: "No, ez már döfi!..." Ez a szerzetes a nép egyszer lelk , becsületes fia volt - másfajta, mint Lorenzo Macchiavelli, a Jézus Társaság delegáltja, aki nagyhír névrokona, a firenzei diplomata és ideológus oldalági leszármazottja lehetett, mert gondolkozásmódján, el adásán érzett, hogy tanulmányozta a híres rokon m veit. Gyakran felt nt közöttük Padre Vannini, a Jézus Társaság delegáltja, ez az örökké mosolygós, puha szavú, édeskés-szelíd modorú padre. És a sereghajtók, az alkalmi vendégek, akiket a Proweditore id nként - amikor egyik-másik hivatásos er sít beteg volt - kisegít nek küldött. De a két portugál szerzetes az éjszakai virrasztások idejében ritkán hiányzott. Legtöbbször csak hallgattak és figyeltek, amikor körbejárt a boroskancsó, mert szemmel láthatóan józanok és éberek akartak maradni; soha nem kortyoltak, így ügyeltek, hogy dönt pillanatban töretlen szellemi er vel siessenek világi társaik segítségére. A hajnali órákban, amikor a confortatorék elindultak a San Giovanni épületéb l, hogy a kihalt római könyökutcákon át a Tor di Nona felé meneteljenek, én is ott haladtam a menetben. A kis csoport zajtalanul vonult a sz k és szenynyes sikátorokon. Elöl ment Giulio de Sangello, a sekrestyés, aki keskeny rúd hegyébe t zött lantornát emelt a magasba. A marhahólyagba helyezett olajmécses fényjelét követve nyomában baktattak, kett s sorokban, az er sít k, akik járás közben ember magas pálcarudakra támaszkodtak, mint a pásztorok, amikor kampós bottal terelik a nyájat. De ezek a rudak nem pásztorbotok, hanem az er sítés szertartásának magasztos rendeltetés kellékei voltak. A rudak hegyébe kegyes szándékkal és iparm vészi kézügyességgel festett képecskéket rögzítettek, és ezek a tavolettók - így nevezték a képecskéket - szenteket ábrázoltak, akik a pogányok kezét l mártírhalált szenvedtek és aztán megdics ültek. A tavolettók nem voltak m vészi érték ábrázolások. Inkább a vásári búcsúsok ponyváján található fancsali szentekre, csiricsáré pingálásokra emlékeztettek. Els id ben nem értettem, mi a pásztorbotok hegyébe t zött képecskék értelme. Csak kés bb, amikor az én kezembe is nyomtak egyet - az én rudam hegyében a tavoletto Szent Sebestyént ábrázolta, amint üdvözülten mosolyog, mert éppen nyilazzák a mórok és végre módja van mártírhalált szenvedni a Hit érdekében -, akkor értettem meg, hogy az er sít k ezeknek a képecskéknek felmutatásával, a végs pillanatokban felbecsülhetetlen jó szolgálatot tesznek a máglyára lép eretneknek. A képecskékkel díszített rudakat menetelés közben az eretnek orra elé tartották és amíg a litániákat énekelték, a megdics ült szent mártírok ábrái a kétségtelenül kínos menetelés közben megnyugtatták az eretneket - hiszen saját szemével láthatta a bizonyságot, hogy a t zhalál megtisztít minden földi salaktól, és szerencsés esetekben arra is módot ad, hogy az, aki a Földön elvette a megérdemelt büntetést, a tisztítót zb l egyenesen a mennyországba kerüljön. A menet élén - jó id ben, rossz id ben, ernyedetlen szolgálati készséggel - Padre Alessandro haladt, kezében egy, az átlagosnál valamivel hosszabb rúddal, amelynek hegyében, a tavolettóra, a fest Szent L rincet pingálta, amint sütik a roston. Ezt a képecskét nemcsak a veszt helyre induló eretnek szemlélte megnyugvással, hanem én is, mert hazai emléket idézett. Amint Padre Alessandro nyomában baktattam, megvilágosodott eszméletemben az Escorial képe - a csodálatos építészeti remekm , amelyetnemrég elhunyt nagy királyunk parancsára, rostra emlékeztet tervrajz szerint építettek a tudós mérnökök, mert így akartak

áldozni Szent L rinc emlékének, akit roston sütöttek a pogányok. Elnéztem a képecskét, amely a szentet olyan helyzetben mutatta, mintha a roston, a lángok között, féloldalra d lne és így kérlelné a hóhért, fordítsák testét jobb oldalról a bal oldalra, hiszen a fél oldala már megsült. Eszembe jutott ez a szent hagyomány és reméltem, a máglyára lép eretnek lelkét is megnyugvással tölti el ennek a képecskének szemlélése, hiszen ez is bizonyság volt, hogy a megtisztult lélek er sebb, mint a test szenvedései. Padre Alessandro biztos, er s léptekkel haladt, kezében a rúddal és a rúd hegyében a képecskével. Nyomában lépdeltek a confortatorék - némelyik szilárdan, emelt f vel, mások kissé csámpásan, mert a zimankós téli éjszakákon megesett, hogy mélyebben néztek a kancsó fenekére, és éjfél múltával járásuk nem volt olyan céltudatos, mint a hitük. A menet végén haladtak a sírásók és a napszámosok, akiket a San Giovanni pénztárából fizettek. Ezek a kiadások váltakozóan alakultak, mert a Santo Ufficio néha úgy rendelkezett, hogy az eretneket elébb akasszák fel és csak aztán tegyék máglyára a testét. Voltak, akik ebben gyöngeséget láttak, a Legf bb Intézmény felesleges irgalmasságát, mert az eretnek, akit elébb akasztottak és csak aztán égettek, az utolsó órákban néha megmakacsolta magát, nem engedett a confortatorék rábeszélésének. Megmaradt b nös, konok eretnekségében, hiszen tudta, hogy Mastro di Giustizia országos hír szakmai kézügyességének segítségével szenvedés nélkül lép át az öröklétbe. Az ilyen eretnek nem sokat tör dött azzal, mi történik testével az egyszer , gyors és fájdalommentes akasztás után. Nehéz megisi
Elmondok neked, testvérem, mindent, sorjában, ahogy láttam és hallottam. Mert nem lehet ezt a mesterséget, az inkvizítorságot, elég szorgalmasan és alaposan kitapasztalni. Remélem, hogy ett l az írástól Ávilában a fiatalabbak, akik még csak tanulnak, megokosodnak. Úgy láttam, a Santo Ufficio római börtöneiben a lefolytatott pervitel után a legtöbb eretnek testi vonatkozásban már nem volt járóképes. Ritka volt, aki tortúra és ítélethirdetés után még rugalmas léptekkel, saját lábán tudott belépni a siralomházba, ahol már várták a confortatorék, hogy meger sítsék. Legtöbbjét hozni kellett. Ezért - bölcs el relátással és irgalmas segít készséggel - két napszámos kísérte az er sít ket a San Giovanniból a börtönbe. Ha az er sítés nem volt eredményes, az eretneket lészán vitték a napszámosok a veszt helyre. Mindez körülményes és költséges volt, mert a napszámosokat külön kellett fizetni. A San Giovanni pénztárából fizették a lenzsákok vételárát is, melyekben Giustizia után azok tetemét helyezték, akiket, San Giovanni emlékének tiszteletére, nem akasztottak, nem is égettek, hanem irgalmasan, egyetlen bárdcsapással lefejeztek - az ilyen Giustiziát követ en a fejet és a testet zsákban helyezték el és így vitték azt, ami az eretnekb l maradt, a házi temet be. Szerettem volna mentegetni és ellensúlyozni, amit a {~adre és az er sít k egyike-másika a spanyol karakter szertelenségér l mondott, és ezért szerényen, de személyes megfigyelésekre hivatkozva megemlítettem, hogy a Campo de Fiorin, amikor a Giustiziák alkalmával én is ott állottam az egybegy lt, nagyszámú, legtöbbször lelkesen helyesl tömegben, néha nyomát leltem a csalódottságnak is. Ugy rémlett, mintha az egyszer , gyors és biztos kézzel végrehajtott kötélrehúzás nem elégítene ki minden hív t. Mastro di Giustizia ilyenkor, a magas emelvényen, barátságosan vigyorgott, mint aki tudja, mit várnak t le, és kézmozdulattal mutatta, bízzanak benne, tudja jól, mit kell csinálni. Voltak a tömegben, akik csalódott rikoltozással, hangos csácsogással szólaltak meg, amikor a Proweditore felolvasta az ítéletet és Mastro di Giustizia, aki már el z leg felkészült minden eshet ségre, elkészítette az akasztófát is, a máglyát is - lelépdelt a vérpadról, hogy segédjei, a válogatottan fürge, hamari kézügyesség legények segítségével átvegye az alabárdosoktól az eretneket. Megesett, hogy az izmos legények kénytelenek voltak kemény markolással emelni fel a hordágyról az elítéltet - két oldalról hóna alá nyúltak, így emelték és vitték a máglyára, mintegy lebegtetve, ahogy az angyalok viszik a prófétákat. Mert akadt olyan satnya testalkatú és egyensúlytalan lelki berendezkedés elítélt is, aki ezekben az utolsó pillanatokban már nem tudott járni. Ezeknek segíteni kellett, és a tömeg ilyenkor méltatlankodva fütyült, rikoltozott. Ha aztán fellépdeltek a legények az eretnekkel a négy lépcs fokon, mely a veszt hely magasára vezetett, Mastro di Giustizia csendes, inkább csak dörmög , szakszer utasításokkal rendelte el, mi a tennivaló és akkor már gyorsan, akadálytalanul történt minden. Mindezt azért írom le, mert kötelességem, hogy nektek, szeretett testvéreim ott túl a hegyen, beszámoljak a rendtartásról, amivel itt Rómában megismerkedtem. Nálunk mintha kevésbé szöszmötöl , körömrágó hivatalos ügyesbajossággal m ködne a Szent Inkvizíció - elég a feljelentés, aztán rövid, de bens séges tárgyalás, és már füstöl a máglya. Itt ez másképp megy. Mindig hasznos tökéletesedni és tanulni. Az éjféli, szemináriumi beszélgetések során néha szó esett a nyakazásokról - mi a helyesebb, igazságosabb: elébb a kötél és aztán, már csak jelképesen, a máglya; vagy csak a kötél, tmáglya nélkül; vagy a máglya, el zetes kötél nélkül; vagy a bárd, hamarian és summásan? A vélemények megoszlottak. Általánosan megegyeztek az er sít k abban, hogy a máglya a valóságos, méltó büntetés az eretnek számára. Nehéz volt megérteni, miért ítél a Santo Ufficio néha egyszer fejvesztésre olyanokat, akik szigorúbb büntetést érdemeltek? Nem tudtam a vitához érdemben hozzászólani, hiszen nálunk, Ávilában és máshol, nem nyakaztak. De még itt Rómában is, hogy igazat szóljak, ritkán estek meg a nyakazások. A Santo Ufficio ezt a kegyet csak olyanoknak osztogatta, akik összeköttetéseik segítségével kivételes eljárást ügyeskedtek ki maguknak. Közönséges, útszéli eretnek nem remélhette, hogy nyakazzák. A Giustiziák változatai között ez a kivégzési mód valósággal megtisztel volt, hiszen Keresztel

Szent Jánost és Szent Pált is f vétellel küldték a mennyek országába a pogányok. Általában csak azokat nyakazták, akik tollal vétkeztek a Pápa szentsége ellen - tehát a gazettieraket, ahogy itt nevezik a fürge szavú, alamuszi tollforgatókat, akik a Piazza Navona és más közterek csapszékeiben hörpölik az olcsó l rét, vagy a süteményárusok homályos, boltíves helyiségeiben szörpölik apró, aranyszegélyes csészékb l a csokoládét, és ilyen helyeken, fecsegve és fülelve, szimatolva gy jtik alkalmi ponyvanyomtatványaik számára a híresebb városi személyek, egyházi és világi kiválóságok, kényes donnák és hírhedt hölgyecskék magánéletér l a bizalmas adatokat. Ezeket, ha kézre kerültek - miért, miért nem? -, majd mindig nyakazták. A Ponte San Angelo el terében még azok is ilyen enyhe módon kapták a megérdemelt büntetést, akik "per foglietti"* vétkeztek. Olyanok is részesültek ebben a privilégiumban, akik a Pápa ellen b nöztek ~ a vád olasz nyelven így szólt: "Per Pasquinata contro il Papa"**- mert a Santo Ufficio valamilyen megmagyarázhatatlan elnézéssel úgy döntött, hogy aki tollal vétkezett, azt veszejtse el a bárd. A confortatorék egyike-másika fejcsúválva emlékezett meg néhány ilyen hadaró szájú, szennylébe mártott pennával hepciáskodó tollforgató irgalmas kivégzésér l. De mindenki engedelmesen hallgatott, amikor Padre Alessandro rövid megjegyzéssel elvágta a vitát és azt tanácsolta, ne firtassuk a Santo Ufficio irgalmasságának rejtett értelmét, alázatosan nyugodjunk bele mindenbe, amit Fels bb Helyen, magasabb érdekb l elhatároznak. Csak egyszer szólaltam meg és bevallom, elragadott az érvelés heve. Talán hangosabban és többet szóltam, mint illett, mert többen megütközve pislogtak reám. A máglyáról esett szó, általában és részletesen - arról, hogy a máglyarakás költségeit Róma kormányzójának pénztárából fizetik. A r zséket minden alkalommal szekéren hozták a Campo de Fiorira vagy más, a Giustizia céljaira kijelölt köztérre -, ahol aztán Mastro di Giustizia felügyelete alatt a segédek akkurátus rendbe rakták az emelvényen a fahasábokat. Öregebb confortatorék, akik már közelr l láttak sok ilyen Giustiziát, elbeszélték, hogy itt is megesik a turpisság, mert családtagok vagy befolyásos ismer sök megvesztegetik a szorgos legényeket, hogy jó baksis ellenében, titokban, szurokkal locsolják meg a r zséket - az így megtrágyázott máglya a pokolt z lángjaival lobog és negyedórával - néha, szeles id ben, fél órával - rövidül az id , amit az elítélt a máglyán tölt. Amikor err l esett szó, közbeszóltam. Elmondtam, hogy nálunk, Spanyolországban, a máglyarakáshoz szükséges r zséket nem az egyház, nem is a világi hatóságok pénztárából vásárolják, hanem a kivégzést megel z napon, napszállat után, a helybeli hív k hordják össze. Legtöbb jámbor adományozó egy-egy r zsehasábot hoz csak, és az így egybegy lt faanyagot gúla alakban rakják a tér közepére, ahol másnap hajnalban felépítik a veszt helyet. Egy autodafé hírére nemcsak a városlakók hoznak r zséket, hanem a közeli falvakból is megindul a nép. Egyszer emberek, szorgos földm vesek, batyus nénik cipelik görnyedt hátukon a r zséket. Sokan már éjszakára ott maradnak a téren, ahol másnap Giustizia lesz, lerakják a kövezetre retyerutyáikat, ott kuporognak, majszolják a hazait és várják a hajnalt, amikor kigyullad a máglya, amelynek füstjében az áldozatos ajándékuk, a személyesen odahordott fahasábok is elhamvadnak. Ezt mind elmondtam és láttam, hogy a confortatorék némelyike értetlen, vizsga pillantással bámul reám. Ezek az egyszer , gyakorlatias észjárású emberek nem értették, mi ebben a népszokásban a magasztos? Messer Amerigo Strozzi, a hordókészít , krákogott és kissé nyersen, áperte megkérdezte, ilyen zsugóriak a spanyol hatóságok? Vagy remélhet valamilyen személyes jutalmat a hív , aki hozzájárul egy r zsével a máglyarakáshoz? Jobb min sítést kap és megbízhatóbb személyiségnek számít? Az igazságnak megfelel en felvilágosítottam, hogy szó sincs nálunk ilyen számolgató latolgatásról. A spanyol hív k önkéntesen, bels sugallattól ösztönözve cipelik a köztérre a máglyarakáshoz szükséges fahasábokat. De a népszokásnak van jelképes értelme, mert a mi népünk így akarja jelét adni, hogy a r zsehordók személy szerint vállalják a felel sséget mindazért, ami az autodafé során történik. Ebben a személyes hozzájárulásban van áldozatkészség, de van b nbánat is, mintha a

nép megvallaná, hogy mind b nösök vagyunk, eretnek és hív , mind felel sséggel tartozunk azért, amit a Fels bb Hatóságok m velnek. Hallgatóim, a világi confortatorék, nem értették ezt. És amikor mindent elmondtam, amit err l a hitbuzgalmi népszokásról tudtam, dörmög , majd szapora kérdésekkel nógattak, mondjam el, mi lehet igazi oka ennek a különös, számukra érthetetlen népszokásnak? Lehetséges-e, kérdezték, hogy a spanyol hív k részt kérnek a felel sségb l, ami a Santo Ufficio bölcs és fellebbezhetetlen ténykedéséb l következik? Józan ésszel elképzelhet -e, hogy valaki önként, személyes jutalom reményenélkül járul hozzá a máglyarakás költségeihez? Mikor bizonygattam, hogy a spanyol hív k szívében nincs nyoma ilyen körmönfont számolgatásnak, fejüket csóválták, és egyesek komoran, mások gúnyosan kételkedtek szavaimban. Ez a római nép tökéletesen más, mint a mi népünk. A római polgárok olyan gyakorlatias észjárású emberek, akik el sem tudják képzelni, hogy valaki önzetlenül, számításmentesen cselekszik. Ha valaki azt mondja, hogy a haszon reménye nélkül mond vagy csinál valamit, gyanakodva hallgatják, mert széllelbélelt fogadkozást vagy más, titkos szándékot gyanítanak az effajta beszéd hallatára. Az önzés, a sacro egoismo, ahogy itt mondják, minden cselekedetük rugója - a sz ken mért területen, ahol a roskadozó, málló városfalak között kétezer esztendeje élnek, és ahol idegen hódítók, aztán az idegeneknél is kegyetlenebb belföldi hatalmasságok irgalmatlanságait tapasztalták, a történelem lúgosan kiáztatott bel lük mindenfajta eszményi ábrándozást. Csak abban hisznek, amit látnak, tapintanak, amit kézbe vesznek, vagy a zsebükbe rejtenek, a szájukba dugnak. Természetesen hisznek még az Örök Üdvösségben is, de úgy vélekednek, addig is, amíg ez elkövetkezik, siet s itt Rómában megragadni és birtokba venni mindent, ami tapintható valóság. A penitencia itt legtöbbször csak mutatvány - térdepelnek a templomokban és a kegyhelyeken, alkudoznak a szentekkel, nyögnek, vetik a négy világtájuk felé a keresztet, mint a nápolyi, vásári mutatványos, amikor színes labdákat dobál a leveg be és aztán röptiben elkapja azokat. Fogadkoznak és sírdogálnak... De ez mind csak mutogatás. Az a mély alázat, ami nálunk parázslik az emberekben, mint a b nös testben a nyavalya, a meggy z dés, hogy mind b nösök vagyunk, mert emberek vagyunk és a b nb l nem lehet másképp menekülni, csak ha vállaljuk a közös felel sségb l a magunk részét: ezt nem érti egy római. Ezek itt Istenhez is úgy közelednek, mint a földi hatalmasságokhoz: félelemmel, de pislogó számítással is, mint aki reméli, hogy ígérgetéssel, alkudozással forgatni lehet egyet a Sors kerekén. A b ntudat számukra ismeretlen lelkiállapot. Haragudnak és siránkoznak. Vagy szitkozódnak, ha tetten érik ket, fenyeget znek és alkudoznak, ha szemükbe mondják az igazságot. De b ntudatra nem hajlamosak, nem is tudják, mi az. A spanyol n k és férfiak szokása, amint r zsét visznek a máglyához, érthetetlen számukra. Mikor ezt mind elmondtam, látnom kellett a meg nem értést, a kérd -kétked pillantásokat. Meghallgattam a közbevetett, gúnyosan kétked kérdéseket. És akkor, egy pillanatra, honvágyat éreztem. Szerettem volna veletek lenni, Ávilában, vagy ott állam a téren, Madridban, amikor kigyullad a máglya - másképp, mint a római Campo de Fiorin, ahol a hív k csak néz k, akik úgy szemlélik mindazt, ami történik, mint seik a római cirkuszban a gladiátorok viaskodását vagy a nagy heccet, amikor fenevadak szaggatják széjjel a keresztényeket. Az id hamuval hintette be a vad játékok emlékét, ahogy a régi városok legtöbbjét Délen betemette a t zokádó hegy lávája és hamuja. De a rómaiak eszméletében még mindig pislákol a kaján kíváncsiság,amikor ott állanak a téren, ahol most már nem pogányok gyilkolják a keresztényeket, hanem keresztények gyilkolják azokat, akik másképpen keresztények. Elmúlt az sz, utolsót csikorgott a tél, amikor - tizenhat hónapos római tartózkodás után - úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszatérjek közétek, testvéreim, mert teljesítettem, amivel megbíztak: megismertem a római Inkvizíció bizalmas, bels ügyvitelét, és tudok mindent, amiért ideküldtek. Ezért az új esztend els hónapjának vége felé kihallgatást kértem

Bellarmino kardinálistól - a Consultore id közben, múlt év márciusában, megkapta a bíborosi kalapot -, mert szándékom volt megköszönni segítségét és reméltem, hogy üzen nekünk, spanyol inkvizítoroknak, valami hasznosat. Két hétbe tellett, amikor megérkezett a kardinális titkárságától a válasz, hogy eminenciája az Ur 1600-ik esztendejének február 17-ik napján a déli órákban kegyeskedik fogadni engem. Egy héttel az audiencia id pontja el tt búcsúzni kezdettem vendéglátóimtól. Ezekben a tél végi hetekben a confraternitasnak csak kevés tennivalója akadt; mindössze két Giustiziára emlékezem, amikor - karácsony el tt - er síteni kellett egy makacs hébert, aki a Mózes-hitben kívánt meghalni és egy alattomos kalábriai papot, akir l bebizonyosodott, hogy megtérése színleges - féltette a b rét, ezért tortúra közben azt vallotta, hisz a lélek halhatatlanságában, holott a valóságban - mint ezt több tanú bizonyította - nem hitt a túlvilágban, nem hitte, hogy itt a Földön alázatos t réssel kell elviselni minden bajt és nyavalyát, hiszen aztán, a túlvilágon, már minden jó lesz. Decemberben mindössze ez a két Giustizia foglalkoztatta a confraternitást. Mindkett útszéli, mindennapos eljárás volt, tehát elébb kötél, aztán t z. A confortatorék a karácsonyi és újévi ünnepeket családi körben, zavartalan békességben töltötték, nem akadt dolguk. Most, amikor búcsúzni kezdettem, baráti érdekl déssel tudakolták, tudok-e mindent, amit tudni akartam, nincs-e még szükségem valamire? Meghatottan szorongattam a jólelk , együttérz szaktársak kezét, és jólesett arra gondolni, hogy ezt a tizenhat hónapot Rómában ilyen emberséges, jóságos lelkület emberek között tölthettem. De volt itt valami, amir l eddig nem beszéltem. A confraternitas tagjai engem, a jövevényt, nem vittek magukkal a Tor di Nona vagy az Inkvizíció más börtöneinek siralomházába, ahol az utolsó órákban er sítették az eretneket. Csak az épület el csarnokába léphettem; ott különváltak t lem az er sít k, akik a rúd hegyibe t zött tavolettót magasba emelve, a miserere litániáját énekelve, nélkülem léptek be a siralomházba. És aztán nem is láttam ket mindaddig, míg végül kiléptek a börtön bels helyiségéb l. De most már azeretnek, a börtön rök, a kormányzósági hivatalnokok és a rendtartó katonák társaságában érkeztek és rekedt énekszóval kísérték az elítéltet a Campo de Fiori felé. Így aztán nem tudtam meg, mi történt a börtönben, az utolsó órában. Milyen szavakkal, miféle eljárással er sítették a világi és egyházi confortatorék a makacs, vonakodó eretneket? Mintha rejtegetett volna el lem valamit Padre Alessandro. Mintha - így gyanakodtam - a derék férfiak utolsó pillanatokban akarnának még valamit az eretnekt l, valamit, amir l nem szabad tudnom. Ez a gyanú, ahogy múlt az id , nem sz nt. Most, amikor feladatom véget ért, nyugtalan elégedetlenség fogott el. Úgy gondoltam, nem tudok mindent, amit tudnom kell. Nem értettem ezt a tartózkodást. Ezért az utolsó délutánok egyikén, alkonyat órájában, amikor a Padre a kolostor kertjében, a langyos tél végi szürkületben fel és alá járt és a breviáriumot olvasta, hozzáléptem és megkérdeztem, lehetséges-e, hogy miel tt visszamegyek Ávilába, én is beléphessek a siralomházba és közvetlen tapasztalással gy z djek meg róla, mit kell tenni, hogy egy makacs eretnek az utolsó pillanatban megtérjen? A Padre nyájas komolysággal, barátságosan hallgatott meg. Azt mondotta, sajnálja, hogy elmegyek, de megérti türelmetlenségem, mert Spanyolországban is sok a tennivaló és szükséges, hogy egy spanyol inkvizítor, aki megkapta Rómában az utánképz oktatást, az ottani testvérek segítségére siessen. Amikor ezt mondotta, csaknem gyöngéden nézett reám. Aztán arról beszélt, hogy ezekben a hónapokban, melyeket a San Giovanniban töltöttem, meggy z dött róla, hogy áhítatos, buzgó munkatársa vagyok az Inkvizíciónak. Megérti az ügybuzgalmat, amely eltökélt és ezért nem tagadja meg kérésemet. Szerencsém van, mondotta, mert még ma éjjel beléphetek a confortatorék társaságában a siralomházba. Hajnalban megint Giustizia lesz. "Az eset nem éppen rendkívüli" - mondotta mellékesen. "Egyaposztata * pap, aki mindenféle értelemben a h tlenség b nébe esett, elnyeri büntetését, a máglyahalált... enyhít körülmények nélkül, tehát elevenen megégetik. Nem tudom a nevét"

- mondta és homlokát dörzsölte -, "de majd megkérdem Strambit, számon tartja az elítéltek személyi adatait. Mégis, azt hiszem, szerencsés vagy, mert ennek az aposztata papnak a pere sokáig húzódott. Úgy tudom, Bellarmino kardinális személyesen volt jelen a tárgyaláson, amikor a megtévedt b nös felett ítéltek és az elmúlt évben kihallgatta ezt a szerencsétlent. Szerencsés vagy, testvérem" - mondotta és vállamra tette kezét. A kolostorkertben a virágzó citrom- és mimózafák között, az alkonyati órában a Padre most más volt, mint az éjszakai viták és szóváltások közben: engesztelt, der s. Karomfogott, így jártunk fel és alá a kaviccsal meghintett kerti utakon. A türelmetlen, igen, néha megszállott, rikácsoló szenvedélyesség, ahogyan máskor érvelt, most helyet adott a megbékélt hanglejtésnek. "Tudni akarod" - mondta és megállt egy virágágy el tt, kinyújtotta kezét és megsimogatta egy citromfa bimbózó rügyeit -, "hogyan lehet felismerni a halálba induló eretnek megtérésének szinteségét?... Tudni szeretnéd, mi történik az utolsó órákban, mikor testvéreink, a confortatorék, er sítik az eretneket? Értem, értem" - mondta szelíden és bólogatott. Aztán sóhajtott és bánatosan hozzáf zte: "Testvérem, minden inkvizítornak ez a legnagyobb gondja! ..." "Mi, confortatorék" - mondta hangosabban -, "amikor belépünk a siralomházba, hogy er sítsük az eretneket, mást is akarunk, mint megtérésre és vallomásra bírni az elítéltet. A mi er feszítésünknek más értelme is van... Számolunk az emberi természet gyengeségével, hiszen a legtöbb ember fél a haláltól. Ez hív keresztény szempontjából érthetetlen, mert a keresztény a halál órájában tudja, hogy a földi bolyongás után a halál pillanatában elkövetkezik számára az örök üdvösség. De érthetetlen az eretnek szempontjából is, hiszen a megtérés módot ad, hogy elkerülje a poklot. Az Inkvizíció, végtelen irgalmasságában, utolsó pillanatban még egy..., igaz, végs ... lehet séget nyújt az eretnek számára, hogy megmeneküljön a gyehenna el l. Nem kell egyebet tenni, mint szintén és föltétlen megtagadni és megbánni a b neit. "Mégis" - mondta komoran - "akadnak, akik utolsó pillanatban megh kölnek. Színlegesen, kifelé úgy viselkednek, mintha felismerték volna az igazságot, az utolsó órában gyónnak és áldoznak. De ez csak szemfényvesztés. A valóságban, befelé még mindig tagadják, amit hinni kell. De tartanak attól, hogy vonakodás esetén, az utolsó pillanatok nem lesznek olyan kínlódásmentesek, mint ahogy álnokul remélik, ezért úgy tesznek, mintha megtértek volna. Szerencsére ott vagyunk mi, a confortatorék, és figyelünk." "Éppen ez az" - mondtam bátortalanul. - "Mi az, amir l fel lehet ismerni, hogy az eretnek valóságosan megtért?" "Az ilyen megtérés felismeréséhez sok gyakorlat és kegyelmi sugallat kell" - mondta a padre. Tenyérrel elfödte szemét, mintha így keresné a választ. Aztán megint karonfogott és lassú léptekkel sétára indultunk a kolostorkertben. Talán az enyhe római télutó balzsamos és illatos leveg je okozta, hogy a kertben, ahol a kivégzett, elégetett eretnekek csontjait és hamvait rz sírok és hamvvedrek között lépdeltünk, a padre most olyan emberséges, irgalmas hangon szólott, mintha nem is hozzám, az idegenhez beszélne, hanem saját, bels kételyeivel vetne számot. Beszéd közben néha megállott, lehajolt és kitépett az eretneksírokból egy dudvacsomót, melyet a kertész ottfelejtett a sírhalmokon. Megigazgatta az elégetett névtelenek hamvvedreinek némelyikét, melyeket a téli vihar féloldalra döntött. Így beszélt: "Az eretnek, mikor tárgyalás után eljut a siralomházba, legtöbbször maradéktalanul beismerte b neit. A tárgyalás, aztán a pervitelt megel z en a kihallgatások meggy z módszerei segítik az eretneket, hogy mindent beismerjen. Az évszázados gyakorlat során azok, akik az Inkvizíció szent feladatainak végrehajtására vállalkoztak, sok új lehet séget tanultak. Például néha eredményes, ha a megátalkodott eretnek szeme elé tartják azt, ami egy másik eretnekb l a tortúra után megmaradt. Vagy berendelik családtagjait és megcsillogtatják a vallomásra nem hajlamos eretnek el tt, hogy felesége, testvérei és gyermekei hasonló sorsra jutnak, ha tovább is

megmarad a tagadásban. Néha az is eredményes, ha a szomszédos börtöncellában vallatnak egy eretneket, és a tortúra során elhangzott önfeledt indulathangok áthallatszanak a másik börtöncellába. Minthogy a Santo Ufficio aggályosan vigyáz arra, hogy az eretnek a tortúrát követ en öntudatnál maradjon, a vádlott vallomását legtöbbször hitelesnek kell elfogadni. Csodálatos jelenetek tanúi azok, akik az eretnekpereket a tárgyalóteremben hallgatják" mondotta a padre és arca, amikor kiejtette ezeket a szavakat, átszellemült. "Mert nem elég" - és sóhajtott -, "hogy az eretnek, önvádtól mardosva, magába szálljon. Nem elég, hogy a tanúk, tehát a rémületükben megzápult hajdani barátok, a megrettent családtagok elébe tárják irtózatos b neinek bizonyítékait: a könyveket, melyeket titokban olvasott! A leveleket, amiket az eretnek cinkostársainak írt, de a levelek aztán az Inkvizíció ernyedetlen segít társainak és fürge alkalmazottainak segítségével a szent hatóságok kezére kerültek! Nem elég, hogy szálláshelye titkos rejtekeiben, néha a szemétvödörben vagy az almárium rejtett fiókjában, vagy a padláson, a szarufát támogató szelemenbe vájt üregben elrejtett eretneki kellékek némelyikét megtalálják és elébe tárják... A Santo Ufficio többet akar. Azt akarja, hogy az eretnek, akit így el készítettek, a tárgyalóterem nyilvánossága el tt követelje a büntetést! Szükséges, hogy a hív k lássák és hallják, amint egy megtévelyedett ember, miel tt a máglyára lép, ököllel veri mellét és világgá kiáltja, hogy minden kevés, ami most, amikor végre kézre került, történik vele! Követelje, hogy büntessék meg, hiszen a kínszenvedés, amit a vallatás során elviselt, méltányos volt és szükséges! Mondja el mindenkinek... az utolsó pillanatban, amikor már tudja, hogy nincs számára kegyelem itt a Földön... milyen hasznos, ha , a vétkes, kipusztul a világból. Egyszer beismerés nem elég. Amire szükség van, a felismerés, hogy a máglya, melynek lángjaiban elhamvad nyomorult teste, tisztítót z, amely egy magasabb cél érdekében lobog!... Értse meg az eretnek, hogy még egy utolsó, nagy szolgálatot tesz a hív k világának, amikor nemcsak alázatosan fogadja el az ítéletet, hanem ország-világ szeme láttára és füle hallatára vádolja magát! Kérjen szigorúbb ítéletet, mint amilyet az irgalmas bírák szabtak ki, mikor módot adnak, hogy rövid úton b nh djön a máglya lángjai között, holott mást és többet érdemel!... Szükséges, hogy az eretnek térdre rogyva követelje a máglyát, mert végre megértette, csak így tudja jóvátenni irtózatos tévedését... azt, hogy másképpen gondolkozott, mint ahogy ezt az Inkvizíció megparancsolja. El kell venni t le mindazt, ami tortúra, ítélkezés után esetleg megmaradt b nös-lelkében! El kell venni t le az utolsó, pislákoló reménységet, hogy végül neki lesz igaza, a távoli id t igazolja! Kényszeríteni kell, amikor a máglyára lép, hogy szintén, maradéktalanul higgyen abban, ez az utolsó jó szolgálat, amit tehet még ebben a földi életben." A padrét megint elragadta az indulat. Megizzadt, tenyérrel törölte homlokáról a verejtékcsöppeket. Nehezen lélegzett. Lehajolt, megigazított néhány virágszálat, melyeket el z éjjel lesepert a vihar, letépett egy mimózafürtöt, mégszagolta az illatos, bolyhos virágot és szelíden, csaknem átszellemülten mosolygott: "Milyen tökéletes aTeremtés!"... - mondta és fejét csóválta. - "A szín, az illat, amit ez a virágfürt áraszt, milyen nemes és titokzatos!..." Gyöngéden elfektette a mimózafürtöt egy sírhalomra, melynek rögei alatt névtelen b nöz k csontjai porladtak. Megillet dve néztem és hallgattam. Most újra karonfogott és - másképpen, mint az elébb - fegyelmezetten, oktatí> hangon beszélt: "A confortatorék, akik éjszaka összegy lnek a refektóriumban, hogy önként vállalt áldozatkészséggel, nemes buzgalommal teljesítsék feladatukat, nagy többségükben egyszer , darabos szavú emberek, akik nem járatosak az egyházi tudományokban. Láttad és hallottad ket" - mondta és legyintett. - "Nemes szándékuk feltétlen, de legtöbbje nem rendelkezik azzal a szókinccsel, ami szükséges, hogy a kétked , vonakodó eretneket utolsó pillanatban végs beismerésre kényszerítsék. Ez természetes, hiszen majd mind földmível családból származnak. Ezért olyan esetekben, amikor az eretnek makacs és nem hajlandó az utolsó

órában a jelenlev k nyilvánossága el tt megköszönni, hogy a Santo Ufficio ítélt felette, segítségre van szükség... olyan er sít kre, akik hivatásbeli gyakorlat közben szerzett szókészséggel beszélnek a konok elítélt lelkére. Ilyenkor Strambi idejében elhívja a közeli vagy ha kell, a távolabbi kolostorokból azokat a bölcs és gyakorlott confortatorékat, akik érveikkel, melyek kristályosak, legy zik az ellenállást. Munkájuk nem könny " - mondta a padre és sóhajtott. - "Legtöbbször dominikánusok, néha ferencesek és végül jezsuiták azok, akik az utolsó órában körülveszik az ellenkezés szellemét l megszállott szerencsétlent. Néha San Girolamo rendjének soraiból való szerzetesek is segítenek nekik. Ezeket a szent élet confortatorékat kés éjjel, békés álomból riasztják fel, mikor Strambi üzenetet küld, hogy siessenek a Tor di Nona börtönébe, mert valamelyik elítélt megmakacsolta magát. És egyik sem késlekedik! Es ben, fagyban baktatnak az éjszakai órákban Róma sötét és veszedelmes sikátorain át, ahol rablók és más, a rablóknál is veszedelmesebb személyek ólálkodnak, travesztált erkölcstelen népség, akik kerülgetik és csábítgatjákaz éjszakai vándorokat. Mégis, sietnek, hogy el ne késsenek, hiszen meg kell menteni egy lelket! Látod majd, milyen buzgalommal m ködnek! Mintegy reávetik magukat a vonakodó eretnekre, mint a saskesely a foltos kecskére!... Vérfagyasztó szavakkal tárják elébe, mi vár reá a pokolban, ha nem teljesíti utolsó pillanatban kötelességét itt a Földön. Egyszer , világi foglalkozású confortatore nem ért ilyesmihez. Szerencsére ritka az ilyen megátalkodott eretnek. Legtöbbje olyan állapotban érkezik vissza a tárgyalóteremb l a siralomházba, hogy nem mond ellen, engedelmesen teljesíti, amit kívánnak t le... gyón és áldozik, szétosztja a kegyes intézmények között maradék földi ingóságait, egyszóval megtisztult lélekkel lép a máglyára. De az ördög nem alszik. Akad az elítéltek között olyan konok és megátalkodott b nöz , aki a tárgyalás után, amikor már nyugodt lehet... hiszen a bölcs bírák kimondták az ítéletet, nincs fellebbezés és az eretnek tudja, hogy újabb tortúra nélkül, rövidesen véget ér számára a földi élet... mégis, fellázad és hangos szóval megtagadja azt, amit a tárgyalás során bevallott. Nem akar gyónni, sem áldozni! Dadogó makogással kinyilvánítja, hogy tévhite nem ingott meg. Például változatlanul hisz abban, hogy tudni több és hasznosabb, mint hinni... Ezekkel nem bírnak a mi világi confortatoréink. Ilyenkor lépnek közbe a szent atyák. Van úgy, hogy egyszerre ketten is beszélnek hozzá, egyik jobbról, másik balról. Van úgy, hogy Messer Giudizio a rúd végére kötött lángoló csutakkal közeledik feléjük, így figyelmezteti ket, hogy a pokol lángjai várnak reájuk, ha nem teljesítik utolsó kötelességüket itt a Földön! De néha ez sem segít. Ilyenkor újabb két szent élet confortatore kísérletezik a megátalkodottal. És ha akkor sincs remény, csüggedten sorsára hagyják az eretneket. Fáradtan és mély szomorúsággal szívükben visszatérnek kivégzés után ide, a San Giovanni refektóriumába, ahol kézjeggyel hitelesítik a jegyz könyvet, melyet Strambi készít, és felhajtanak néhány kortyot a görög borból, hogy hazatérés el tt, a diderget hajnali órában er re kapjanak. Ezt mind látni és hallani fogod" mondta biztató hangon. Kis ideig hallgatott. Lehajtotta fejét, figyelmesen nézte a kavicsos utat. "Lehet" - mondta és vállat vont -, "hogy idegen számára különös és érthetetlen a buzgalom, ahogy a mi confortatoréink m ködnek. Nem tudok róla, hogy ilyen kegyes szándékú intézmény megvalósult volna más országokban. Belátom, hasznos és szükséges, hogy tökéletesítsed ismereteidet és tudós lélekkel térhess vissza hazádba. Tudnod kell, közénk tartozott olyan rendkívüli egyéniség is, mint Michael Angelus Buonarrotti, * akinek bizonyosan hallottad a hírét." Gyanakodva nézett reám. Els hallásra nem értettem a nevet és zavartan dadogtam, hogy személyesen nem találkoztam ilyen Buonarrotti nev er sít vel. A padre elnéz en, fanyaron mosolygott. Fölényesen mondotta: "A személlyel nem találkozhattál, mert lesz már harminc éve, hogy meghalt. Én még ismertem. Láttam, amint élete vége felé bizonytalan, öreges járással elhagyta lakását és a Macel de Covi sikátorból, ahol lakott, elindult a bels város felé, hogy munkájához szükséges

anyagot, festéket vagy márványt vásároljon. Vagy el szobázzon valamelyik kardinális palotájában, mert nem kapta meg idejében egy végzett munka, oltárkép vagy falifestmény kialkudott díját. A személyt már nem ismerhetted, de a m veit láttad itt Rómában! Hiszen elég, ha belépsz Szent Péter templomába, melynek kupoláját is segített építeni. Vagy megnézed ott a Pietát, amelyet az vés je faragott. Vagy szemügyre veszed a Szentatya házi kápolnájában a nagy falifestményt, amely meglehet s aprólékos részletezéssel mutatja az Utolsó Ítéletet... Ennek az ábrázolásnak gyakorlati oktató értelme is van, hiszen érzékletesen mutatja, hogyan hulla nak a pokol mélységeibe a gonoszok, hogyan sütik, f zik, nyúzzák ket a Gyehenna alkalmazottai, az ördögfiókák... Minden Inkvizítor tanulhat, amikor elnézegeti ezt a falfestményt, és szentsége, minden hajnalban, misézés közben láthatja, mint kell elbánni a b nösökkel!... Sok mindent fúrt, faragott, épített ez az ember, Firenzében és Rómában. A mi házi kápolnánk mennyezetére is kanyarított egy férfifejet, inkább csak mellékesen, unalmában, mert nem tudta várakozás közben másmivel eltölteni az id t... Tudnod kell, ez az ember tagja volt a mi rendünknek, a San Giovanni Decollato confraternitasának. Tudsz err l?..." - kérdezte büszkén és szigorúan. Zavaromban bizonytalan hangon morogtam, hogy igen, hallottam ezt a nevet. A valóságban homályosan emlékeztem csak, hogy a képeket pingáló, szobrokat vés , építkez , barkácsoló olaszok között élt egy firenzei származású mester, akit ezen a néven emlegettek barátai és ellenségei. Mert most, amikor a padre ilyen ünnepélyesen kiejtette Michael Angelus nevét, felrémlett, hogy csapszékekben, ahol m vészek, ezek a borzas társadalmi peremlények poharaztak és vitatkoztak, hallottam említeni a nevet. Volt, aki rajongva, mások szidalmazó szóval emlékeztek róla. Mégis, mindenest l tekintély lehetett itt Rómában, noha mi, Ávilában és Toledóban, soha nem hallottunk róla. Ez meglep , hiszen nálunk tisztelik a külföldi m vészeket is... nem csak a görögöt, aki eljött hozzánk, hogy képeket fessen, melyeken fancsali kancsisággal néznek az alakok. Büszkeséggel gondoltam arra, milyen más nálunk, Spanyolországban, a m vész becsülete, mint Rómában, ahol hemzsegnek és nyüzsögnek a hosszú hajúak, akik m vésznek hirdetik magukat és tolakodva kuncsorognak a mecénások el szobáiban, hogy megrendeléshez jussanak. Megdobog a szívem, ha eszembe jut, hogy a mi nagy Fülöpünk atyja, a még nagyobb Károly elhívott hozzánk egy velencei fest t, akinek Tizian a neve... hallottál róla? Megbízták, hogy pingálja le a királyt, lovon, nadrágban!... - és az Escorial egyik gyóntatójától hallottam, hogy a nagy Károly ülés közben felugrott trónusáról és felemelte az ecsetet, melyet az öreg vándorfest munka közben elejtett. Ezt csak spanyol király engedheti meg magának, mert csak az igazi nagyúr tud udvarias és alázatos lenni. Itt Rómában inkább pökhendiek az emberek és általában hálátlanok a m vészek iránt. De err l most, amikor ennek a Buonarrottinak sírontúli tekintélyével érvelt a padre, hallgattam, és úgy tettem, mintha tudnék err l a helybeli hírességr l. * Köszönöm, hogy figyelmeztetsz - mondtam. És megígértem, miel tt elmegyek Rómából, elsétálok a Mace de Covira és megnézem a házat, ahol ez az ember élt. "Nincs ott semmiféle látnivaló" - mondotta egykedv en a padre. - "A ház, ahol utolsó éveiben élt, szennyes külzet . A környezet sivár. Döglött kutya hever néha a kapu el tt, az úttesten emberi salak, a macskaköveken bokáig ér a piszok. Itt tanyázott a végén. Én még láttam néha, fiatal szerzetesnövendék koromban. Róma hálátlan... Igen, a végén itt darvadozott Rómában. A b zös, szennyes környezetben az aggastyán magányosan éldegélt. Pártfogói, munkaadói, a Mediciek, aztán a szent élet Gyula pápa, e néven a második, már meghaltak, amikor a Mace de' Covi házába szorult. Azt mondják, a vége felé süket is volt, zúgott a füle. De a mi confraternitasunkba eljárt néha, süketen és öregen. Velünk töltötte az éjszakákat, amikor vártuk a Giustizia hírét... Mi hozta közénk, miféle szándék?... Nehéz megtudni egy m vészemberr l az igazat..." "Talán" - mondta csendesen; inkább csak saját magának, mintha egy láthatatlan személlyel vitatkozna - "látni akarta, milyen egy ember arckifejezése, közvetlenül a máglyahalál el tt?...

Az Ítélet el tt? Talán modellt keresett a nagy falikép valamelyik alakjához?... Talán..." mondta és sóhajtott. - "Verseket is írt, ezeket nem olvastam. De egyszer elémbe került egy verssora... homályosan hangzott, figyelmesen, többször elolvastam, nincs-e benne eretneki célzat... Figyelj, így hangzott..." - És olaszul - lassan, tagoltan, hogy minden szót jól értsek elszavalta: "Chi' e vuol aper convien che príma mora." Attól tartok, nem érted ezt a tömör olaszságot, ezért megkísérlem prózára fordítani... Azt akarta mondani, van egy világosság, amit csak a halál küszöbén túl pillant meg az ember... Talán ennek a világosságnak derengését akarta látni a máglyára ítéltek szemében, ezért járt közénk. Elmondom ezt neked, hogy tudjad és lássad, milyen nagy tisztesség, ha valaki idegent befogadunk magunk közé és megengedjük, hogy ott legyen azok között, akik utolsó órában er sítik a makacsokat. Ez a Michael Angelo minden emberi gyengéjével, m vész volt és a pápa, a hercegek sok mindent elnéztek neki. Még azt is, hogy fiatal férfitesteket meztelenül állított a világ elé... megborzongok, ha erre a p re paráznaságra gondolok. Igen, közénk tartozott. Meséld el ezt is, ha egyszer hazajutsz, Spanyolországba." Sötétedett. A homályban Csendesen szólt, mintha messzir l beszélne: "Velünk jöhetsz ma éjjel a siralomházba. Saját szemeddel láthatod, mi történik ott, amikor er síteni kell egy eretneket, hogy szinte szívvel tagadja meg önmagát. Aztán, Isten nevében, menj haza Ávilába." Baráti elérzékenyüléssel vállamra tette kezét. Most láttam csak, igazában milyen lágyszív , áldott jó ember Padre Alessandro. A homályban, a kolostor harangtornyában ezüst csengéssel megszólalt az angelusra hívó harangszó. Szótlanul mentünk vissza a sötét kerti úton a San Giovanni épületébe, ahol a refektóriumban már gyülekeztek az er sít k. Amikor beléptünk, a parazsas kosár körül már teljes számban együtt voltak az ügyeletes confortatorék. Élénk szóváltás, der s eszmecsere fogadott és a Padre elégedett mosollyal hallgatta a laudeturra visszhangzó üdvözléseket. Egyik-másik confortatore, magasra emelt bádogpohárral kezében, széles mosollyal üdvözölte a padrét, ahogy jó ismer sök egy baráti összejövetelen, bizalmas és jókedv poharazás közben köszöntik a kés bben érkez cimborát. A parázs fénye vörösen tükrözött az egészséges, egyszcrü emberek jámbor, hívságos gondolatoktól nem torzított arcán. A jó lelkiismeret der s nyugalma, a szorgos munkára hajlamos szakemberek mosolygós áldozatkészsége tükrözött az arcokon. Az atyák, akiket Strambi már iderendelt, hogy minden eshet ségre kéznél legyenek, a padkán ültek, távolabb a parazsas kosártól. Szám szerint hatan voltak - ebb l is kitetszett, hogy Padre Alessandro, gondos el relátással, felkészült minden eshet ségre. Ezek a szent férfiak nem vegyültek a meleged , poharazó világiakkal; egyik-másik nyugodtan olvasta a breviáriumot, mintha nem is fecsegnének közelében a világiak, mások a rózsafüzért morzsolták. Kett portugál jezsuita volt - ezeket már ismertem látásból, mert el z en is láttam ket, amint a tavolettót villogtatva az elítélt jobbján és balján vonultak a máglyához vezet úton: Padre Giovanni Gasparo Bugaglio, egy kopasz, szótlan szerzetes és Padre Pietro Vannini, aki az elmúlt hónapokban csak kétszer segédkezett az éjszakai munkában, mert gyönge testalkatú, köhög s, kehes emberke volt - de úgy hírlett, er s lélek, az eschatologia szakképzett tudósa, aki olyan színekkel tudta ecsetelni a túlvilági kínokat, hogy ritka volt az eretnek, aki szavainak hatása alatt nem hajlott a b nbánatra. Aztán itt volt Don Francesco Cavaleanti, a dominikánus - fiatal, daliás termet , izmos legény, aki a szerzetesi csuhát úgy viselte, mint a vitéz zsoldos katona a mundért. Látnivalóan harcos, er s egyéniség volt: nem annyira papos, mint inkább katonatermészet, aki a világi háborúság, a kardcsattogtatás helyett a szent küzdelem, az Inkvizíció érdekében vívott viadal kockázatait kereste. Szemöldje összen tt és s r szürzettel árnyalta szemhéját, fekete fénnyel villogó szemsugara mereven lövellt arra, akihez beszélt. Ismeretes volt, hogy portugál paraszt családból származik, és az egyházi személyek között, akik az er sítés munkájára vállalkoztak, az, aki sima szavak nélkül - igen, néha, amikor az eretnek megmakacsolta magát - darabos, népies zamatú szólamokkal kiáltott

fenyegetéseket a vonakodó arcába. Közbelépése majd mindig eredményes volt, mert Padre Cavalcanti szavainak hatása alatt az eretnek megtört, észbe kapott, gyónt és áldozott, megértette, hogy b nére nincs mentség, sem bocsánat. Ezért alázatos készséggel lépett a máglyára. Társa, egy másik portugál dominikánus, Padre Rodriguez Canbera tökéletesen más módszerekkel dolgozott. Halkan beszélt, ahogy ez törékeny alakjához, öregasszonyos, vékonyan sipítozó hangjához illett is. Mindig mosolygott, mintha a mosolyt festékkel kenték volna finom vonású arcára, mint a képeken a fest k az üdvözülés mosolyát a mennyekbe tekint szentek ábrázatára. Ez a két dominikánus a hónapokban, amikor én is ott töltöttem az éjszakai órákat San Giovanni társalgótermében, ritkán hiányzott. De biztonság kedvéért Strambi ma este már jó el re berendelte Don Lorenzo Macchiavellit, aki nagy nev sének hírhedt írásaiból tanulta, hogyan kell elbánni az ellenséggel - legalábbis ez a hír járta. Ferences volt és társa, Padre Iorio - egy jó lelk , kövér ferences barát - inkább csak kísérte, mintha tartani kellene, hogy testi er re is szükség lehet er sítés közben. Hatan ültek a padkán, ahogy Strambi elrendelte. Padre Alessandro figyelmesen nézett körül, mint egy csapattiszt a csetepaté el tt, amikor szemlét tart és számba veszi, helyén van-e mindenki. Látnivalóan elégedett volt, mikor a kis csapat szellemét, harci kedvét mérlegelte. Kezét a parázs felett melengette és így mondotta: "Testvéreim, ma hajnalban talán több lesz a tennivalótok, mint a közelmúltban. Úgy hallottam, egy kivételesen megátalkodott eretneket kell meggy zni, hogy megtérjen, miel tt elmegy innen a Földr l. Messer Strozzi, számíthatok-e reád?" A derék kádár, kezében a bádogpohárral, t zfényt l és bortól kivörösödött arccal, boríz , kedélyes rekedtséggel felelte: "Már hogy az ördögbe ne!... Tudta, padre, hogy nem vagyok lusta, amikor meg kell gyomrozni egy csökönyös öszvért!" Mindenki nevetett, a dörmög , népies szavak általános jókedvre hangolták az er sít ket. Padre Alessandro is elmosolyodott. "Messer Napolitano" mondotta aztán. - "Mi lenne, ha Strozzi mesterrel együtt te firtatnád els nek, lehet-e tenni valamit?" A b rCserz , a bevált, h séges régi confortatorék egyike, aki tajtékos, jeges téli éjszakákon sem mulasztotta el, hogy fagyoskodva és dideregve beállítson a San Giovanni székházába, amikor szükség volt reá: komoran bólintott, így mutatta, hogy igen, vállalja a feladatot. A padre elégedett kézmozdulattal nyugtázta ezt a készséget. "Úgy hallottam" - mondotta -, "hogy az ítéletet kivételesen hosszú vizsgálati fogság el zte meg, hiszen hét éven át ült az eretnek a Santo Ufficio börtönében. Ez a b nös, egy megtévedt pap, Don Leonardo..." - Most megszólalt a háttérb l Antonio Strambi, a titkár. A kis termet , madár test , hollócs rre emlékeztet en kampós orrú emberke az éjszakai együttlétek idejében mindig a háttérben tartózkodott. Ritkán szólt, de állandóan keze ügyében volt a tintás kalamáris, a lúdtoll, a pergamen és a porzó. Az er sítés munkájában nem vett részt, de jelenléte biztosíték volt, hogy megmarad az utókor számára a Giustiziák minden tárgyi részletessége, mert szálkás bet kkel, száraz tárgyilagossággal tudott fogalmazni. Világi öltönyt viselt, foltos-kopott katufrékot, * mint az írnokok a hivatalokban. Kesefakó hajzata homlokára hullott, amikor írt és híres volt emlékez tehetségér l, mert vissza tudott emlékezni olyan személyekre, akik már évtizedek el tt elhamvadtak a máglyat zben. Most megszólalt, hogy helyesbítse Padre Alessandrót. Ezt mondta: "Don Giordano." - A padre, vállán át, mellékesen. "Giordano?..." Strambi köhintett: "Bruno. Giordano Bruno. Nolából. Dominikánus." A név nem mondott a jelenlev knek semmit. Mindenki hallgatott. A padre orrát fújta, aztán gondosan összehajtogatta és elrejtette csuhája zsebében a kockás parasztzsebkend t. "Hát akkor Giordano" - mondta közömbösen. - "Leonardo vagy Giordano, mindegy... A lényeg, hogy makacs, megátalkodott személy lehet. Attól tartok, testvéreim, ma hajnalban fáradságos lesz a munkátok. A hitehagyott pap rosszabb, mint a megtévelyedett világi. Nincs konokabb eretnek, mint aki közülünk való." Egyetért mormogás, méltatlankodó

zúgás fogadta a padre szavait. A sokat tapasztalt emberek felháborodásával többen kezdettek beszélni egy id ben. A zsivajból kihallatszott Padre Pistoia, a kapucinus rikácsolása. Ez a padre a San Giovanni egyik bennlakója volt, üveges nézés , hallgatag, magányos ember. Soha nem vitatkozott; mintha titkot rizne, komoran és némán élt közöttünk. Most huhogott, mint az éjszakai madarak. "Emlékeztek?..."- kérdezte és mintha kurrogott volna, ahogy a vércse vagy az ölyv vijjog, mikor megpillantja a magasból a kiszemelt zsákmányt. "Padre Alessandro, emlékezel a nápolyi Marlianóra?" A név említése különös izgalmat váltott ki a jelenlév kb l. Strozzi mester ököllel ütötte az asztalt, így morogta: "Meghiszem, hogy emlékszem! Hiszen én er sítettem a kurafit!..." És Messer Napolitano, ez a medve módra brummogó öreg b rcserz közbeszólt: "Ma van tíz éve." Megfontoltan szólt, komoran. "Tíz éve, micsoda?..." - kérdezte meglepetten Padre Alessandro. Most már többen szóltak, fontoskodó, emlékez buzgalommal bizonygatták: "Az ám, tíz éve!... Hogy múlik az id !..." Strambi felütötte a vastag, marhab rbe kötött könyvek egyikét, melyben a Giustiziák jegyz könyveit rizték, fürge ujjakkal lapozott. Padre Pistoia elégedetten hallgatta a titkár el adását. Strambi h séges feljegyzése szerint, valóságosan tíz év el tt, 1590. február17-én akasztották fel a megtévedt papot. A jelenlev dominikánus atyák zavartan köhécseltek. Szemmel láthatóan kényelmetlen volt számukra, hogy Strambi felidézte egy megtévedt társuk emlékét. De Strozzi mester nem volt ilyen mereng és elnéz hangulatban. "Felakasztották, de igazában lassú tüzet érdemelt volna!" - kiabálta. - "Kémkedett közöttünk, mindent tudni akart. Azt mondta, meg akarja tanulni, hogyan kell annak rendje és módja szerint inkvizítornak lenni! A beste féreg közben eretnek volt, hiszen kés bb bevallotta ezt a csigán! ..." - És légszomjasan fújtatott. Többen közbeszóltak. Padre Alessandro csendet intett. "Testvéreim" - mondta -, "megértem a szent haragot, amely eltölt mindannyiunkat, amikor az elvetemültségnek ilyen ritka példáira emlékezünk. Marliano, a kicsapott pap!... Ma tíz éve!... Emlékezem! Nápolyból ajánlották. A Santo Ufficio megengedte, hogy hónapokat töltsön közöttünk, figyelje a római inkvizítorok munkáját. Amíg itt élt, élvezte bizalmunkat, eljárt velünk a siralomházba és látta, hallotta, amint er sítjük az eretneket. De a valóságban kém volt." A dominikánus atyák lehajtott fejjel hallgatták a méltatlankodó szavakat. A padlózat márvány kockázatának repedéseit nézték, mintha személy szerint felel sek lennének a tíz év el tt megtévedt rendtárs b neiért. Padre Pistoia rekedten morogta: "Nem hitt a Szentháromságban!" Többen, iszonyodva, sziszegni kezdettek. Messer Sacchetti keresztet vetett. "Borzalmas" - mondta Padre Alessandro és tenyérrel elfödte szemét, mint aki a pokol tüzébe lát és fél, hogy megvakul. Sokáig csend volt. "Láthatjátok" - mondta aztán -, "mennyire kell vigyázni. Ma tíz éve nyerte el büntetését egy pap, akit magunk közé fogadtunk. Tanítottuk és fáradoztunk, hogy megismerje az Inkvizíció praktikáit és fejlettebb módszereit. És közben nem hitt a Szentháromságban. Borzalmas!" mondta még egyszer, hangosabban. Nem nézett reám, de amikor ezek a szavak elhangzottak most tnár megmondhatom -, kényelmetlenül éreztem magam. Végül én is vendég voltam itt, akit befogadtak, tanítottak. Tetejébe idegen voltam, spanyol... Lehet, hogy a Padre gyanakodott, bennem sem bízott? Lúdb rz didergéssel ültem a parazsas kosár közelében. Nem néztem senkire, de éreztem, hogy többen karvaly pillantással kerülgetnek. Messer Strozzi - mint akinek eszébe jutott valami lényeges - közbeszólt: "Mikor a Tor di Nonából elindultunk a Ponte d'Angelo felé... Emlékszem, én vittem el tte a tavolettót... Kiabálni kezdett." A Padre: "Mit kiabált?..."Többen el rehajoltak, nyakuk csavarták, hogy biztosabban értsék Strozzi mester szavát. "Mit kiabált?... Ezt érdemeltem én, aki egész életemben h ségesen szolgáltam az Inkvizíciót!' Ezt kiabálta a beste féreg!..." Egyesek gúnyosan nevettek, mások felháborodva méltatlankodtak. Padre Alessandro méltóságteljes szigorral mondta: "Szerencsére a Santo Ufficio ernyedetlen ébersége idejében leleplezte az eretneki képmutatást."

Amikor ezek a szavak elhangzottak, kényelmetlenül éreztem magam. Végül is, szerzetes voltam, aki idegenb l érkezett. Lehet, hogy Padre Alessandro bennem sem bízott? Iparkodtam felidézni a közelmúltban elhangzott beszélgetéseket és törtem a fejem, mondtam-e valamit, ami gyanút csiholt a Padréban? De a gyors, néma számvetés során nem találtam emlékeim között semmiféle gyanús tünetet. Ezekben a hónapokban, mint a múltban, soha nem kételkedtem, hogy amit az Inkvizíció m vel, az egyedülvaló, feltétlen igazság. Az Inkarnáció, amelynek szent valóságában egyik-másik eretnek - így hallottam - kételkedett, számomra valóság volt. És az, hogy a Szentháromságban kételkedjek, talán még lázas állapotban, önkívületben sem kísértett meg. Minden, amit a Santo Ufficio meghirdetett és m velt, olyan természetesnek és jogosnak tetszett, ahogy józan ítélet , épesz ember nem kételkedik a természeti valóságban, a napfényben vagy a leveg ben. A legnagyobb b n az eretnekség volt; az eretneket vagy aki gyanúsvolt, hogy esetleg egy napon eretnek lehet bel le, meg kellett semmisíteni; és megsemmisítés el tt el kellett venni t le a reménységet, hogy lesz egy id , amikor a b nös lelkében sarjadt sátáni tervek megvalósulnak. Mindez napnál világosabb volt számomra. Ezekben a hónapokban, melyeket a San Giovanni falai között töltöttem, soha, egyetlen pillanatra sem kételkedtem, hogy a helyes úton járok. Ezért, megnyugodott lélekkel, felvetettem szemem és így kémleltem Padre Alessandro arckifejezését, látok-e valamit, ami jeladás, hogy bennem sem bízik feltétlenül? De a Padre nem nézett reám. Lehajtott fejjel, komoran bámulta a parazsat, inkább rosszkedv en, mint haragosan. Aztán felsóhajtott: "Ma tíz éve! Emlékszem... Látjátok, testvéreim, milyen hatalmas és veszedelmes a Sátán." Elérzékenyülten krákogott. "Úgy tetszik, mais nagy feladat vár reátok." Mellékes kézmozdulattal jelt adott a szolgáló fráternek, hogy megszomjazott és a legény sietett megtölteni egy bádogpoharat, átnyújtotta a padrénak az italt, aki megnedvesítette száraz ajkát a folyadékkal, mint a lázbeteg, aki cserepes száját h sít cseppekkel nyugtatja. "Padre Cavalcanti" - mondta aztán. A fiatal dominikánus felfigyelt. A Padre vállamra tette kezét. Más hangon, mint az elébb, hivatalosan, rendelkez hangsúllyal szólott: "A vendég, akit az elmúlt hónapokban fels bb parancsra magunk közé fogadtunk, teljesítette feladatát. Holnap elhagy bennünket." Távozásom közeliségér l mindenki tudott, a bejelentés nem keltett meglepetést. "Szeretettel fogadtuk, bizalommal oktattuk. Reméljük, tudós lélekkel tér vissza hazájába, hogy segítsen ott tökéletesíteni az Inkvizíciót." Többen helyesl en morogtak, elhangzott néhány "Bravo, bravo!..." Az elismerés jólesett, de iparkodtam szerényen viselkedni, lesütött szemmel néztem sarum orrát, és hasamon, imádságos mozdulattal, összefontam a kezem. "Miel tt elmegy, megérdemli, hogy belépjen veletek a siralomházba és szemével lássa, fülével hallja, hogyan er sítjük utolsó órában az eretneket. Padre Cavalcanti, vállald el, hogy távozó testvérünk oldalán maradsz és felhívod figyelmét az er sítés részleteire." A dominikánus fiatal, gyermekes arca megvilágosodott a készséges mosolytól. Érces hangon mondotta, hogy velem tart és mindenre figyelmeztet, amit érdemes tudni és látni. Padre Alessandro most elrendelte, milyen sorrendben közelítsék meg a confortatorék az elítéltet. Ha jele van, hogy még az utolsó órában is vonakodik megtérni, els bben a két kipróbált, sok Giustiziát látott világi személy, Messer Strozzi és Napolitano beszéljenek a lelkére. Aztán felkérte a Jézus társaságából való Vanninit és a klasszikusan képzett Macchiavellit, kíséreljenek meg mindent, hogy mentsék, ami még menthet . A szereposztás szerencsésnek rémlett, a confortatorék áhítatos készséggel fogadták az utasításokat. "No, erre iszunk egyet" - mondta öblös hangon, mosolyogva az öreg Napolitano. Mindenki der sen helyeselt. A kancsó körbejárt, a frate szorgalmasan töltögetett. Én is ittam, jó szusszal, egy kövér kortyot, hiszen megkönnyebbülten észleltem, hogy a gyanúnak még árnyéka sem esett reám. Testem-lelkem elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy vendéglátóim érdemesnek

ítéltek a bizalomra, ott lehetek a siralomházban és tapasztalhatom, mit kell mondani egy embernek, akit a máglyára visznek. De még három óra telt el ilyen barátságos készenlétben, csendes szóváltás és békés poharazás közben, amikor végre felhangzottak a boltíves lépcs ház fel l a Proweditore küldöncének súlyos, kongó léptei. Összenéztünk és mindenki készül dött, hogy útra keljünk, mert hajnalban Giustizia lesz. Az útvonal, amely a San Giovanni székházától a Tor di Nona börtönéhez vezetett, a kés éjszakai órában megint elhagyatott volt: elöl ment, mint mindig ilyenkor, Strambi, derékövében a bet vetés kellékeivel, nyomában, férfiasléptekkel - kezében a tavolettóval, amely Szent L rincet ábrázolta - Padre Alessandro. Utána baktattak, kett s sorokban, a világi és egyházi confortatorék, szám szerint nyolcan. Mindegyik elhozta az útra a tavolettót, de volt, aki a sötétben és a fáradságos menetelés közben a szent képecskével díszített rudat vándorbotnak használta, mert a római sikátorokat púpos macskakövekkel rakták, és a confortatorék egyike-másika, például Strozzi mester, menetelés közben kénytelen volt a botra támaszkodni - talán azért is, mert az elfogyasztott er s szeszfokú itókák következtében léptei nem voltak olyan biztosak, mint ezt ilyen megfontolt és tekintélyes, kegyes indulatoktól áthatott polgárembert l társai elvárták. Feltehet en hasonló okból karolt egymásba két másik világi confortatore, Messer Genciolini, a kelmefest és Messer Sacchetti, a mészáros, akik ilyen helyzetben, kart karba öltve, biztosabbnak érezték magukat. És legvégül baktattam én, a sereghajtó, Padre Cavalcanti oldalán. A confortatorék elnyújtott, néha nyávogó-vinnyogó hanglejtéssel litániákat énekeltek. Így vonultunk a Tor di Nona felé, végig az üres, sötét római sikátorokon. Ablak nem nyílott, macska sem nyívott az éjszakában, mert a római nép ilyen kés éjszakai vagy inkább már kora hajnali órában az igazak álmát aludta, és ha valaki hallotta is a kopogó lépteket, a litániák kárálását, nem ugrott ki az ágyból, hogy megbámulja a kegyes vonulást, inkább csak szuszogva fordult egyet álmában - hiszen mindenki tudta, kik énekelnek az éjszakában és miért énekelnek. Strambi figyelmességének jóvoltából megint azt a tavolettót vihettem magammal, mely Szent Sebestyént ábrázolta. Az elmúlt hónapokban többször elnézegettem ezeket a kezdetleges fest i képességgel, de láthatóan szent ügybuzgalommal pingált ábrázolásokat, és iparkodtam elképzelni, milyen hatással vannak a képek az elítéltekre, mikor, útban a máglya felé, elébük tartják az ábrákat. Feltehet volt, hogy a képecskéknek van vigasztaló, er sít hatásuk. De kételkedtem, hogy az eretnek, aki tudja, ezek utolsó léptei az életben, a szentek gyötrelmeit ábrázoló képecskék láttára csakugyan gyönyörködik azokban. Ezért csendesen megkérdeztem az oldalamon ballagó Padre Cavalcantit, tud-e valami közelebbit a b nöz r l, aki ma hajnalban a földi igazságszolgáltatás kezére kerül? Ki ez a Leonardo vagy Giordano, akit er síteni kell, miel tt csontjai ropogni kezdenek a t zben? A fiatal padre bizalmasan suttogta, hogy tud egy és mást, mert kilenc nappal elébb, kivételes összeköttetései jóvoltából, jelen lehetett a Santo Ufficio tárgyalótermében, mikor kihirdették az ítéletet. "Olyan aposztata, aki többször cserélt hitet" - suttogta. - "Dominikánus volt, de már fiatalon eldobta a csuhát. Aztán felvette az eretneki vallást, de ebben sem tudott megnyugodni. Visszatért az igaz hitre, de nem akart többé szerzetes lenni. Csavargó természet ember volt..." - mondta gondterhesen és megvetéssel. - "Félek, nincs sok remény, hogy megtérjen. Élt Párizsban, Londonban is, könyveket írt, csellengett teuton földön, még Prágába, Genfbe is eljutott. Váltogatta a városokat, ahogy a nyavalyatör s tépi le testér l a gúnyát, mikor rázza a görcs..." Most kiértünk a folyó közelébe. Zöldséges szekerek hajtottak szemben, melyek a piacterekre igyekeztek. A kerekek dübörgése elfojtotta a padre szavát. Mára Tor di Nona elé érkeztünk, mikor Padre Cavalcanti karonfogott és a fülembe súgta: "Azt hiszem, reménytelen eset. Amikor elhangzott az ítélet, saját fülemmel hallottam, amint tele tüd b l ezt ordította: "Lehet, hogy ti, a bírák, jobban féltek kimondani az ítéletet, mint ahogy félek én, aki felett ítéltek. Ez rossz benyomást keltett. A hiú szellem tud konokabb lenni, mint

a hiú test." Megköszöntem a felvílágosítást. Így léptünk be, a confortatorék nyomában, a Tor di Nona kapuján, melyet négy markos, jól megtermett alabárdos rzött. A hosszú, sötét földszinti folyosó végében nyílt a siralomház. Várakozás és tétovázás nélkül, a litániákat kárálva, egyenesen odamentünk. Az eretneket már érkezésünk el tt lehozták a börtöncellából, és mikor beléptünk, ott találtuk a boltíves helyiségben. A homályban, els pillanatokban, nem láttam élesen az alakot. A dohszagú helyiség egyik zugában, a vasrácsos ablak alatt a padkán középtermet ember ült. Jobbról és balról, fustéllyal kezükben, két porkoláb állott mellette. A padka közelében elhelyeztek egy füles vizesvedret, melyb l id nként, egyik porkoláb segitségével - az agyagveder nehéz volt, az eretnek látnivalóan nem bírta megemelni - ivott egy kortyot. Úgy tetszett, kiszáradt az ínye - talán, mert ítéletvégrehajtás el tt, az éjszakai órákban, már nem vett magához semmiféle táplálékot, sem szomjat oltó folyadékot -, most mohón kortyolt. Ez volt minden, amit láttam. És még azt, hogy vasat vertek mindkét kezére. Egyik lábán, hosszú láncon, bilincs lógott, ahogy ezt a házirend el írta. A confortatorék a bejárati ajtó közelében, félkaréjban helyezkedtek el a fal mellett, és id be tellett, amíg megszokta szemünk a félhomályt és kitetszett a kormos derengésben üldögél alak körvonala. Ötven körül volt, de fiatalabbnak látszott. El z este megberetválták; keskeny bajuszka sarjadt ajka felett - inkább fiatalos, hetyke francia katonák viselnek ilyen pederhet bajuszt, mintsem papok, pennarágó emberek. Haját rövidre vágták és ez is elütött a divatos hajviselett l, mert mostanság a férfiak valósággal n ies, vállukra omló hajzatot viselnek nemcsak a fiatalok, hanem az öregecskék is, akik elöl már kopaszok, ezért hátul, a tarkójukra sarjasztanak fürtöket, így mutatják, hogy k is legénykednek és nem maradnak el a divattól. Középtermet volt - kés bb, mikor felállott a padkáról, hogy elinduljon a veszt hely felé, látni lehetett testalkatát. Arányos, jól fejlett férfi volt, nem nyurga, de nem is törpe, éppen a közepén. Soványnak tetszett és ez mindazok után, ami az elmúlt hét évben és aztán a közelmúlt napokban történt vele, érthet volt, hiszen csak ritkán esett meg, hogy az eretnek, aki a kihallgatás és ítélet után kilép azInkvizíció helyiségeib l, testes állapotban vagy éppen pocakosan halad a máglya felé. Legtöbbjét vinni, támogatni kellett - és mindig akadt útitárs, aki segített az ilyen megtöttyedt b nöz nek. De ez az ember, a padkán, egyenesen ült. Hátát nem támasztotta a falnak, mellén összekulcsolta megláncolt kezeit. Nem nézett senkire. Úgy pillantott maga elé, mint a pogány, a görög és római id kb l itt maradt k szobrok alakjai: megkövesedett pillantással, amely már nem lát mást, csak azt, ami id tlen. Nem nézett a porkolábokra, akik néha megitatták. És amikor sorjában hozzáléptek a világi és egyházi confortatorék, hogy a lelkére beszéljenek, pillantása sem volt a kegyes buzgólkodók számára. Elnézett felettük - néha a füstös-szennyes, boltíves mennyezetre, néha a fénytócsára, amelyben a siralomház rácsos ablakán átsugárzó téli napkelte sugarai összefolytak a lába el tt. Ezt a fénytócsát nézte, mozdulatlanul, közömbösen. Bokáig ér , keskeny pántokba rakott gyolcsinget viselt - ezt a viseletet a Proweditore gondosságából minden olyan elítélt megkapta, akit máglyára vittek. Az eretnek, akit az Inkvizíció kegyesen megajándékozott ilyen ruhanem vel, tisztességes köntösben került a piactéren egybegy lt sokaság elé. Nyakon és csuklón zsinórral húzták szorosra a gyolcsinget, amely olyan volt, mint egy hálóing, amilyet a jámbor ember éjszaka ölt fel, amikor békés alvásra készül. Mezítláb volt, mint legtöbbször az elítéltek, akik az utolsó útra indultak, mert a Giustizia rendtartása megkövetelte ezt a jelképesen alázatos p reséget: mezítláb érkeztünk a világba és aki ott b nösen viselkedett, megérdemli, hogy mezítláb induljon az utolsó, rövid útra - ez volt a sarutlanság értelme. Minden, amit láttam, megnyugtatott. Látnivaló volt, hogy itt Rómában minden az évszázados, megcsontosodott szokásoknak megfelel en történik, felesleges cifrázás nélkül. De észrevettem, hogy az eretnek lába fázott a hideg k padlón, ezért id nként egyik lábfejével

megdörzsölte amásikat, ahogy kezét dörzsöli össze a diderg ember. Ilyenkor megcsörrent lábán a bilincs és Messer Strozzi bizalmas szemhunyorítással figyelmeztette Messer Sacchettít, hogy lám, a konok eretnek teste gyengébb, mint szájas szelleme, hiszen nem átall dideregve mocorogni, miel tt felmelegedik a máglya tüzében. Messer Sacchetti megértette Messer Strozzi tréfás-kaján szemvillanását és is a szakállába mosolygott. A siralomházban ezen a tél végi hajnalon csakugyan hascsikorgatóan hideg volt. Mindenesetre megkérdeztem a fogvacogva, lúdb rz borzongással diderg eretnek láttára Padre Cavalcantit, a házirend itt Rómában hasonlatos-e, mint amilyen Firenzében, ahol a Signoria terén égették az eretneket, és a vérpad magaslatához cölöpökre ácsolt keskeny palló vezetett, mert a piactéren szemlél d nép és a Signoria erkélyén meg a környez paloták emeleti ablakaiban bámészkodó el kel ségek így jobban látták, mi történik, amikor a keskeny pallón végiglépdeltek a b nöz k. A fiatal padre elnéz mosollyal, suttogva felelt kérdésemre. "Tudom, mire gondolsz" - súgta bizalmasan. - "De ez régen volt" - mondotta. Lesz már száz éve, hogy Firenzében egy megkergült barát, bizonyos Savonarola, valamilyen vallásos köztársaságot akart csinálni a gazdag városból. Természetesen elnyerte méltó büntetését, megégették... is ilyen magasba emelt pallón lépdelt végig az utolsó úton, ahogy a helyi szokások megkövetelték... De a deszkát, amib l a pallót rótták, alulról hegyes szögekkel verték át, a szögek hegye felfelé kiütközött és az elítélt, két más, egyidej leg t zre ítélt társával, kénytelen volt ugráló léptekkel sietni a máglya felé... Ugráltak, mert a hegyes szögek minden lépésnél a meztelen talpba fúródtak... Hehe!..."-A kis padre elnevette magát, amikor erre a régi huncutságra emlékezett. Aztán, komolyan, fontoskodó hangon ezt mondta még: "A Santo Ufficio így kényszerítette ket, hogy ne mutathassanak az utolsó pillanatokban valamilyen hiú, álszent méltóságot a népnek! Ne lépdeljenek méltóságteljesen, hanem ugráljanak, mint a bakkecske." És komolyan hozzátette: "Itt, Rómában szó sincs ilyen hegyes szögekkel megt zdelt pallóról. Az eretnek itt ugrálás nélkül halad végig a piactéren és nyugodtan lépdel fel a négy lépcs fokon, amely a máglya magasába vezet." Ezt jólesett hallani. Dideregtem, de mindenre figyeltem. Nem láttam semmi olyan különösséget, ami különbözött volna az otthoni, toledói vagy ávilai, hasonló helyzetekben tapasztalt rendtartástól. Itt is gyöszmékel sürgés-forgás volt, mint nálunk az ilyen órákban. A jelenlev k csendesen beszélgettek, mint mikor ünnepségre várnak az emberek. Írnokok, a porkoláb, ügyköd hivatalnokok sorjában jöttek és mentek. Padre Alessandro jelt adott és imádkozni, majd énekelni kezdettünk. A boltívek alatt a szent szavak, a kegyes, bár kissé egyhangú dallamok tompán visszhangzottak, mint egy sírboltban. Én is énekeltem - de igazában inkább csak tátogattam, nyitogattam a szájam, hangtalanul, mert másra figyeltem. Az elítélt arcát néztem. Ezt az emberi arcot, amire mintha reáfagyott volna a jeges hajnali leveg , mint a presepek, a karácsonyi bábfigurák képére a mázolt viaszk. Az arc közömbös volt. Ez a közöny meglepett. Olyan volt az arc, mintha minden kiégett volna benne - harag és félelem, minden. Csak ült és nézett maga elé. És nem felelt, amikor a confortatorék munkálkodni kezdettek. Mert Messer Strozzi és Napolitano, jobbról és balról, most már az eretnekhez léptek. Egyszerre kezdettek beszélni, dörmögve. Sajnos, nem hallottam, mit mondanak - oldalvást állottam, a fal mellett, olyan távolban, ami elnyelte a suttogott szavakat. Inkább csak láttam, hogy a két kipróbált, öreg er sít nem sajnálja a fáradságot. Messer Strozzi, az eretnek balján, letérdelt, hogy szemt l szemben beszélhessen a padkán üldögél alakhoz. Közel tolta arcát, mintegy szájból szájba beszélt, mint mikor vízbefúlás után a partra húzott ember szájába leveg t lélegeznek, hogy megint életre kapjon. És minthogy Strozzi mester, mintalind a többiek, éjszaka, várakozás közben, nemcsak kétszersültet fogyasztott a borhoz, hanem másféle borkorcsolyát is hozott magával - nápolyi módra sütött, olajban és fokhagymában pácolt borsos pogácsát -, az eretnek, amikor Strozzi közelr l suttogta arcába az er sít igéket, elfintorodott és szemmel látható undorral oldalt fordította arCát. Ez a finnyásság mindenkit

meglepett. Látnivalóan jobbféle társaságban, választékos, pipisked emberek között forgott életében ez a szerencsétlen, és nem kedvelte, ha közvetlenül orrába szuszogják a fokhagyma illatát. De Messer Strozzi nem tör dött ez orrfintorgató érzékenységgel. Dörmög , néha fenyeget hangsúllyal, néha baráti, rábeszél hanglejtéssel er sítette az eretneket, és amikor egy pillanatra elfáradt - mert kifogyott a szusz és leveg után szipákolt -, Messer Napolitano rögtön elkapta a szót és reámordult a b nös emberre. De az elítélt nem mozdult, nem is válaszolt. Padre Alessandro, aki a tapasztalt, hivatalbeli ember szemrevételezésével figyelte az er lködést, rosszkedv en csóválta fejét, mint aki nem sok jót vár. Mert valóságosan olyan volt a mezítlábas, gyolcsinges alak, mint egy meggyökeresedett tuskó vagy k darab, amit er s emberek sem tudnak elmozdítani. Ilyen konok, érzéstelen eretnek ritkán került a Santo Ufficio elé - és most, mikor testi valóságában láttam ezt az embert, megértettem, hogy nem ok nélkül tartották szokatlanul hosszú id n át vizsgálati fogságban. El sem tudtam képzelni, hogy egy ember, ilyen helyzetben, ilyen következetesen hallgasson. Sok eretneket láttam, otthon is, Rómában is, a máglyát megel z órákban. Legtöbben ellágyultak, remegtek, színlelt vagy szinte megtérést mutattak, megbánták b neiket, utolsó órában meggyóntak és áldoztak. A hosszú éjszakai várakozások óráiban a confortatorék sok megható, lélekemel példát emlegettek, amikor agyafúrt és rókalelk b nöz k is megtörtek és belátták, hogy hálásan kell elfogadniuk az utolsó, nagy szolgálat lehet ségét, amelyet a Santo Ufficio bölcs irgalmasságamég nyújtott nekik - a lehet séget, amit Padre Alessandro olyan meggy z en tárt elém, amikor oktatott, hogyan kell elvenni az eretnekt l a hiú képzelgést, mintha lenne még valamilyen emberi rangja az elevenek világában. Meg kell gy zni, hogy nem elég, ha életében fizet b neiért, hanem a pillanatban, amikor a máglyára lép, gondoljon megvetéssel testére, lelkére, egyéniségére! Utálja saját magát és legyen hálás bíráinak, akik megszabadítják a förtelmességt l, aki , egészében és részleteiben! Mert ezt akarta a Santo Ufficio. És most megdöbbenéssel láttam, hogy ez az ember nem volt hajlandó megvetni önmagát. Nem is nézett a jóságos, er feszítést l már ziháló confortatorékra. Úgy nézett, mintha nem is hallaná, amit mondanak. A siralomházban már derengett és most élesebben láttam az eretnek arcát, mint elébb, amikor beléptünk a homályos, boltíves terembe. Elnéztem a merev arcvonásokat és megdöbbenéssel észleltem, hogy ebben a csaknem megkövesedett emberi arcban másféle megvetés tükröz dött, mint amilyet a Santo Ufficio követelt: nem önmagát vetette meg, hanem bennünket, mindenkit, aki a siralomházban tartózkodott. Suttogva kérdeztem Padre Cavalcantit, mutatott-e ez az eretnek kilenc nap el tt, az ítélethirdetés napján, megbánást? Jelét adta a töredelmes megtérésnek? A padre szomorúan, tagadó fejcsóválással felelte, hogy az elítélt nem mutatott semmiféle b nbánatot. "Figyeld meg" - mondta. - "Nyoma sincs az arcában a keresztényi alázatnak. És tudod, mi a szörny séges?... Ez a kiugrott pap a mi Urunkat, Jézus Krisztust: "mago"-nak, varázslónak merte nevezni!..." Nem tudtam türt ztetni magam, mikor ezt a szentségtör förtelmességet hallottam - fájdalmasan felnyögtem. A fiatal padre szenvedélyesen, iszonyattól eltelten suttogta: "Igen, még azt is mondta, hogy aki bennünket jobbról üt, annak nem kell odatartani a bal arcunkat..." Az elvetemedettségnek ez a példája megrendített. Igaz, lelkipásztori gyakorlat közben én is tapasztaltam, hogy akadnak megtévelyedett, vérb , indulatos keresztények, akik ütésre ütéssel felelnek. Szerencsére ritkák az ilyenek. A keresztény, aki nem tudja leküzdeni az emberi természetet és például hasba rúgja azt, aki vita közben arcul ütötte t... Durva kivétel. De ez az ember, itt a k padkán, ilyen kivétel volt. Nem volt hajlandó odanyújtani arcát Messen Strozzinak, sem Messen Napolitanónak, hogy üsse meg egyik jobbról, másik balról. Ezért félteni kezdettem a lelkét. Nincs borzalmasabb hív ember számára, mint tehetetlen szemtanúnak lenni, amikor egy lélek elindul a kárhozat felé. Amíg a confortatorék, verejtékezve, s id nként mérgeseket köpködve, az eretnek lelkére beszéltek, eszembe jutott, amit Padre Alessandro mondott arról a Michael Angelusról, aki

ilyen hajnalokon eljárt a siralomházba, mert látni akarta, milyen egy emberi arc, amikor szembenéz a halállal. Felderengett a verses sor emléke, amelyet a padre idézett - a sor, amelyet ez a k faragómester arról írt, hogy van egy világosság, melyet csak akkor pillant meg az ember, ha túllépett a halál küszöbén. Ez az ember, a hajnali derengésben, mintha ezen a küszöbön állott volna. Arra gondoltam, talán érdekelte ezt a Michael Angelust az ilyen makacs eretnek arca. Ezért, felt nés nélkül, el reléptem, hogy közelebbr l lássam az elítélt arckifejezését. De nem mondhatok mást, csak, hogy olyan volt ez az arc, mint egy csukott könyv, amelynek csak b rkötéses fedelét látni - a szöveg, a könyv bels értelme és tartalma láthatatlan. Ez a hallgatás, befelé és kifelé, ingerl volt, igen, sért . Kérjen vagy átkozzon, de szólaljon meg! - ezt követelte lelkemben egy indulatos hang. De nem szólalt meg, csak hallgatott és nézett. Mintha már azt a Világosságot látná, amir l a firenzei k faragó beszélt. Felrémlett most annak a Pietának emléke, amit Szent Péter templomában nézegettem néhanapján - a szobrász úgy mutatja a Boldogságos Sz zanyát, amint ölében tartja Jézus Krisztus tetemét és mélységes fájdalommal nézi a keresztr l leemelt emberi testet. Fájdalommal, de ugyanakkor olyan mennyei szelídséggel, amitnem is lehet közönséges szavakkal elmondani... A sz zanya arca nem vádol, csak elfogadja a földi valóságot, mint aki hisz benne, hogy az Áldozatnak van valamilyen értelme. De az eretnek arcán nem láttam nyomát ilyen reménységnek. Padre Alessandro jelt adott Messer Strozzinak és Napolitanónak, hogy ne er lködjenek tovább, hiszen látnivaló, hogy ez az eretnek minden hasonló szerzetnél makacsabb fajzat, és a két derék, szókimondó világi er sít népies szókincse nem elégséges, hogy önbüntetésre késztesse az elítéltet. Ezért a két derék hív , nyögve és izzadt homlokukat törölgetve, még egy utolsó kísérletet próbált meg - a tavolettókat, melyek az olajban f zött szenteket ábrázolták, közvetlen az eretnek orra elé tartották. Amikor ez sem használt, nagyot sóhajtottak és elkeseredetten otthagyták a konok embert a padkán. Padre Alessandro vigasztaló szavakat suttogott a fülükbe és egyidej leg jelt adott a szent atyáknak, hogy itt az ideje munkába kezdeni, mert letelt az id , amelyet a hatóságok az er sítés céljaira engedélyeztek. A jeladásra a padrék egyszerre indultak meg. Körülállták az eretneket és sorjában a lelkére beszéltek. A csoportos jelenet a távolból, ahol Padre Cavalcanti társaságában a fal mellett állottam, megrendít volt. Mintha az els prédikátorok egyik csoportozata kelt volna életre. Az atyák, a térítés tanult, míves fej mesterei, egyt l egyig szemináriumokon kaptak oktatást és szakmai biztonsággal tudták, hogyan kell önvallomásra késztetni b nösöket, megtérésre buzdítani aposztatákat, fokozni egykori zelóták hervadt hitét. Néha mind a hatan egyszerre beszéltek. Néha, mint az el énekes a kórusban, egyik vitte a szólamot, a többi csak hápogott. Szavaikat nem lehetett érteni, de fellépésük, el ádásmódjuk, kézjátékuk félreérthetetlen és meggy z volt. És az eredmény mégis elmaradt. Az eretnek arra sem érdemesítette a tisztes atyákat, hogy feleljen kérdéseikre, vagy akár kézmozdulattal, arcrándítással válaszoljon buzdító és megsemmisít érveikre. Elképedve szemléltük ezt a gonosz, ördög sugallta közömbösséget. A sugdosó-suskáló rábeszélésb l, az egyoldalú párbeszédb l - mert csak az atyák beszéltek, az eretnek némasággal válaszolt - néha kihallatszott Padre Vannini, a tudós jezsuita vékony, n ies hangja, amint sikítozó elkeseredéssel biztatta az elítéltet, lássa be végre, hogy vonakodása és makacssága nem más, mint hiúság - az értelem hiúsága, a sátán által sugalmazott tévhit, hogy az értelemnek joga és ereje van szembeszállani a hittel. A magasztos érvek néha az énekhangok zengésével törtek fel a padre szájából, néha tompán kopogtak, mint a jégdarab, amikor egy sötét felh vemhes hasa váratlanul felfeslik és pereg a jég. De ez sem hatott az eretnekre. És amikor már mindenki elfáradt, mert nyilvánvaló volt, hogy Fels bb Helyen engedélyt adtak a Sátánnak, ragadja meg és hurcolja pokolra ezt a lelket, Padre Vannini, tehetetlen kézmozdulattal - amely egyszerre lehetett az átkozás vagy az áldás mozdulata - levette nyakából és az eretnek szája elé tartotta a keresztet. Így biztatta - ha

már nem akar gyónni, sem áldozni -, legalább csókolja meg a Keresztet, adja jelét, hogy megtört és megtért. Felséges pillanat volt ez. A törékeny, kis termet padre, kezében a Kereszttel, úgy állott az elítélt el tt, mint egy h sies életment , aki egy reménytelen, verg d vízbefúlónak az utolsó lehet séget nyújtja - a rudat vagy a kötelet, amiben megkapaszkodhat, hiszen máskülönben menthetetlenül elmerül. Krákogás, izgatott ágaskodás, önfeledt köpködés közben léptek közelebb a világi confortatorék, hogy érzékletesebben lássák az elítélt arcát, megfigyeljék mozdulatait, egyetlen szót se veszítsenek abból, amit mond. De megdöbbent volt, ami következett: az eretnek nemcsak megtagadta, hogy alázatosan megcsókolja a Keresztet, hanem elfordította fejét - olyan közömbös, igen, unott arckifejezéssel, ahogy egy fásult feln tt hárítja el egy gyermek követelését, amikor az értelmetlen kis él lény kérleli, hajoljon le hozzá és vegyen részt a gyermekes játékban. Fél kezét, melyen megcsörrent a lánc, elhárító mozdulattal emelte a magasba, ahogy egy ember, aki másra gondol, elhesseget valami fölöslegeset. Többen felhördültek. Ezek a sokat látott, edzett szakemberek, az Inkvizíció tudós alkalmazottjai, sok mindent tapasztaltak, hiszen a máglya árnyékában legtöbb ember alázatosan észbe kap és csuklani kezd, mellverdes buzgalommal tart b nbánatot. Ritka a makacs eretnek, aki utolsó pillanatban is ragaszkodik a tévhithez, mint például azok a mózeshit ek, akik héber módra kívánnak meghalni. De ritkán akadt valaki - így mondották kés bb a felháborodott atyák és a tanúskodó világiak -, aki arra vetemedett volna, hogy ne csókolja meg a Keresztet. Mintha valamilyen közönséges kivégzési eszköz lenne a Kereszt, mint az akasztófa vagy a kerék... Ilyen felháborító közönnyel fordította el arcát, amikor Padre Vannini a végs érvet és reménységet elébe tartotta. A felháborodás, amit ez a csökönyös és cinikus viselkedés a siralomházban egybegy lt er sít kb l kiváltott, hangos, indulatos tiltakozással fortyant fel. A türelmes és jólelk Messer Genciolini, a kelmefest , aki mindeddig egy szót sem szólott, most méregbe jött és biztatta Padre Vanninit, üsse fejbe a kereszttel az elítéltet - ahogy bátor, harcos papokról mesélik, hogy a harcmez n, lóhátról, amikor a pogány ellenség közelébe kerültek és nem volt másféle fegyver a kezük ügyében, néha a kopja hegyébe t zött, súlyos kereszttel bunkózták le a beste férget. De Padre Vannini gyalogos katona volt csak az Inkvizíció harcos csapatában. Ezért, szomorúan, visszaakasztotta nyakába a Keresztet és a mennyezetre nézett, mintha felülr l várna segítséget. Szenved arckifejezéssel meredt maga elé és végizl két kezét a magasba emelte, majd csüggedten leejtette, így mutatta, hogy most már igazán tehetetlen, az Ördög gy zött. És a Proweditore jelt adott az alabárdosoknak, ragadják meg az elítéltet, mert az er sítés nem sikerült, minden hiábavaló. Így aztán, szomorúsággal a szívünkben, feladtuk a reményt, hogy egy konok eretnek spektakuláris* megtérésének tanúi lehessünk. Litániákat énekelve elindultunk a dereng szürkületben a Campo de Fiori irányába. Könyökkel kellett tolakodnom, hogy jól lássam az égetést, mert a tér már éjfél után zsúfolásig megtelt a római néppel. Sok volt az id sebb férfi, de szép számban gy ltek n k is, akik hajnalban, miel tt a piacra mentek, itt stációztak - volt, aki a vizeskorsót hozta magával, hogy megtöltse egy közeli forrás hideg, tiszta vizével, mások a piactér virágárusaival alkudoztak, vidám trécselés, szapora szavú, perg nyelv szóváltás közben mimózát vásároltak, mert február közepén már piacra kerültek Rómában a bolyhos fej , kesernyésen illatos sárga mimózafürtök. Akadt, aki a csecsem t is magával hozta ezen a reggelen a Campo de' Fiorira, és mit sem tör dve a nyilvánossággal, megoldotta a pruszlik gombját, fél kézzel kiemelte tejjel duzzadó fehér mellét és nyugodtan szoptatta a kis jószágot. De senki nem ügyelt reá. Mindenki a tér közepén mintegy másfél méter magasban emelked veszt hely felé ókumlált. Az id járás diderget en zúzmarás volt, a tél végi havas római reggelek egyike, amikor már nincs igazán tél, de még nem érzik a leveg ben a tavasz langyossága sem.

Padre Cavalcantit elsodorta oldalamról a nyüzsg , tolakodó sokaság. A kapu, amelynek lépcs fokán állottam, tisztes római polgári házra nyílott. A tégla alakú téren szemmel láthatóan jobb módú, rangtartó polgárság lakott - nem a misera plebs, a sarutlan, koszos népség, amely - ha a pogány bet vet k tanúságának hinni lehet - kétezer év el tt és aztán kés bb, amikor még számított valamit Róma a világban, itt gyelgett a köztereken, visítozva és kurjongatva követelte, hogy etessék és szórakoztassák. Vad nép volt ez, a pogány Róma cs cseléke - vijjogva sürgette, hogy azokat, akik tisztségeket viseltek, nyúzzák és nyakazzák, üvöltöztek, ha nem siettek kibelezni egy szenátort, nem nyesték el a nyakát valamilyen félkéz kalmárból császárrá kiáltott alkalmi pernahajdernek, akit l már nem volt mód koncot követelni... Amíg a sürgöl d , türelmetlen piaci népség közepette a máglyagyújtásra vártam, arra kellett gondolnom, milyen áldás a kereszténység, amely ilyen szelídségre hangolta át a vad emberi indulatokat! Hiszen most már nyoma sincs Rómában olyan jeleneteknek, amelyek itt másfél évezred el tt, a Kereszt megjelenése el tt, mindennaposak voltak!... Például, amilyen volt a vadállatok etetése a Colosseumnak nevezett mészárszék mez nyében, ahol keresztényeket dobtak oroszlánok, medvék és sakálok falkája elé! Vagy amikor a Fórumon, a római köztársaság és a Gracchusok idejében viperákkal telerakott hordóba gyömöszölték a politikai ellenfeleket! Amikor egy császár, Nero, aki kedvtelésb l felgyújtotta a Várost, komolyan gondolt arra, hogy a t zvész éjszakáján megnyitja a császári vadaskertek kapuit és reáengedi az oroszlánokat az ég Róma utcáira!... Milyen más most minden Rómában!... Egyszer máglya állott a Campo de' Fiori közepén: mesterségbeli szakszer séggel rakott máglya, és aki látott már néhány ilyen ítéletvégrehajtást, mint például én is, megnyugodva szemlélhette a fahasábok min ségét, mert száraz, görcsös gesztenyefa ágakból építették a r zserakást, és a fehér pihés hajnali hóesés már nem tudta átnedvezni a fahasábokat - bízni lehetett, hogy a tuskók hamar lángra kapnak, mindennek gyorsan vége lesz és aztán hazamehetünk aludni. Így is történt. Mindenesetre ágaskodtam és meresztgettem a szemem, mert nem akartam elmulasztani semmilyen részletet,amir l beszámolhatok és ami aztán hasznotokra lehet, testvéreim, hasonló alkalommal, Ávilában. Sok újat nem láttam, ez igaz, és csendes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy mi, spanyolok sem vagyunk utolsóak, amikorégetni kell. De amint így ágaskodtam és fészkel dtem, egyszeriben megint azt a különös viszketést éreztem, mint régebben, római tartózkodásom elején, amikor a b röm mintha pikkelyes lett volna, hiszen körömmel vakartam karomon és a hasi tájon a viszket b rt. Ezért egy napon elszántam magam és felkerestem a Campo de' Fiorin az ócskást, akinek címét ideérkezéskor az andalúziai Pompeo Capurano adta, amikor búcsúra, bizalmas suttogással, fülembe morogta, keressem meg Rómában ezt a szatócsot, megkapok nála mindent, amire szükségem lehet! És mert a viszketés nem sz nt és már varas volt a hasam a vakarástól, egy napon valóságosan felkerestem ezt a gyanús keresked t. Mint valamilyen puhány uracs, vásároltam nála két vászoninget - és akkor, csudamódra, megsz nt a viszketés. De most, ezekben a pillanatokban, megint kedvem támadt vakarózni - csak mintha nem kívül, a b rfelület viszketne, hanem belülr l, a b r alatt lüktetne és sajogna valami. Meglepett, hogy az els percek múltával, amikor sikerült végre megfelel kilátóhelyet taposni és könyökölni a tömegben, megpillantottam a kis embert, a zsibárust, Antonio Audrit. Üzlete ajtajában állott, a hajnali szél lobogtatta sz hajzatát és vörös szakállát. Egy pillanatra összenéztünk és mintha is megismert volna, mert kíváncsi pillantással mért végig. De aztán rögtön elfordította fejét, és én is másra figyeltem: a tolongás, a fészkel d lárma olyan rikító volt, hogy nem értem reá figyelmesebben szemügyre venni az alakot. És kés bb, amikor csillapodott a tömeg nyugtalansága, mert a porkolábok megérkeztek az eretnekkel, hasztalan kémleltem, merre t nt el ez a marránus zsidó - mert elt nt valahol az ócskás odú rejtekében és bezárta a pántos, négycolos tölgyb l ácsolt boltajtót.

A padrék, akik hódarás latyakban idekísérték az eretneket, útközben sem hagytak fel a litániák éneklésével. Most, mikor a menet máglyaközelbe érkezett, torkuk szakadtából károgni kezdették a Misererét. Menet közben egyik vagy másik confortatore felhagyott az énekléssel, az elítélt elé lépett és a lelkére beszélt - így lépdelt, szemt l szemben, hátrálva és ágálva, a tavolettót lengetve és kérlelte az eretneket, térjen meg, gyorsan, útközben! Ilyesmi nem esik meg mifelénk. Az egybegy lt tömeg magatartása is másféle volt, mint hasonló alkalommal Toledóban vagy Ávilában, ahol az emberek utolsó pillanatban, amikor a máglya füstölni kezd, elnémulnak - egyesek csuklanak, mások sírni kezdenek, imádkoznak, mellüket verdesik... Ilyesminek itt nyoma sincs. Mastro di Giustizia kézintésére a markos legények átvették az alabárdosoktól az eretneket, hóna alá nyúltak és így vitték fel a négy lépcs fokon, mely a veszt hely magasába vezetett. A confortatorék körülállták a máglyát, és mintha a kegyes indulat elragadta volna némelyiket, most már túlkiabálták és túlénekelték egymás szavát - így rikácsoltak fel a magasba, hogy siessen, hiszen van még egy pillanat a menekülésre! Rikoltsa el, itt a téren, az egybegy lt tömeg nyilvánossága el tt az igazságot, harsogja világgá, hogy megérdemli a büntetést! De nem hallatszott ilyen önvádló rikoltás. A kapualj védettségéb l jól láttam mindent, ami a veszt hely körül és a máglya közelében történt. Mastro di Giustizia intett, rántsák le a segédek az eretnekr l a fodrokba rakott inget, amelyet utolsó éjszaka a börtönben testére húztak. Megtörtént a vetk ztetés és ott állott a magasban, a Campo de' Fiori nemes homlokzatú, szép polgári házai el tt, egy meztelen ember. Másképp volt meztelen, mint a férfitest, amelyet Michael Angelo faragott ki a márványból: a fiatal férfi teste, a bibliai alak - Dávid, aki öklében követ szorongat és felemelt ököllel indulni készül, hogy megvívjon a világgal. Ez a p re ember Rómában, a félhomályos téli derengésben, úgy volt meztelen, mint aki már nemcsak az inget vetette le, - olvastam a k faragó egyik versében -, és ez a sor most eszembe jutott, mert a máglyára kötözött ember teste mintha csak fügefalevél lenne azon a másik meztelenségen, ami a test alatt van és ami most kitetszett, mint az igazság a hazugságból. Ez volt a pillanat, amikor a majszoló, zsongó, rikácsoló tömeg hirtelen elcsendesedett. Pisszenés sem hallatszott és a váratlan csendességben a fiatal asszony, aki a közelben állott és csecsem jét szoptatta, úgy elbámészkodott, hogy észre sem vette, amikor a kis féreg szájából kicsúszott a mama mellbimbója. (Ezt csak fél szemmel láttam, de felírom, a h ség kedvéért. De ennek nincs jelent sége.) A csend olyan volt, mint villámcsapás és mennydörgés között a süket id táv - néhány pillanat, amikor mintha megüresedne a világ és gutaütött ájultsággal forog a Föld körül a Nap. A máglyán, cölöphöz kötötten, a meztelen ember nem nézett le a hív kre. Az emeleti ablakokra sem nézett. Meg kell mondjam, akármilyen szomorú, az égre sem nézett. Mert ha a b nbánó eszmélésnek valamilyen rezdülése látszik az arcán, talán elmarad a kínos jelenet, amely bekövetkezett. Ha megkísérli, hogy jelét adja a máglyán a megtérésnek, ha zsinegelt kezével integetni kezd és így mutatja, hogy még egy utolsó, b nbánó szót akar szólani, talán feléje fordulnak a szívek. De ez az ember nem akart részvétet. Ha az égre néz, ahogy a hitvallók, a mártírok és a megtér b nösök néznek a magasba, amikor már nincs mit remélni itt a Földön... mindannyian, akik a téren szorongtunk, imádkozni kezdünk a b nös lélek üdvéért! És ha látja, hogy imádkoznak érette, ez bizonyosan már a lángok és kínok között. De ez az ember nem várt segítséget - t lünk sem, emberekt l, de Felülr l sem. Mintha nem bízna abban, hogy van ott Valaki, aki tud segíteni. Ez a makacs közöny mindenkit felháborított. Most már a confortatorék sem tudták fegyelmezni magukat, a Miserere halkult és felhangzott helyette a sürget , számonkér kiáltozás. A buzgó férfiak körülállták a máglyát, hadonásztak a tavolettókkal, mint a dárdarudakkal, és egymás szájából kapkodták el a fenyeget szavakat. A Giustizia rendtartása és fegyelme felbomlott. Látnivalóan mindenkit feldühített - az er sít ket, az alabárdosokat, a piactéren egybegy lt tömeget és a hóhérlegényeket is -, hogy egy ember még most, az utolsó pillanatban sem hajlandó felismerni, milyen mulya és bárgyú

csökönyösség minden, amit gondol. Arcában nyoma sem volt alázatnak, ocsúdó önbírálatnak. Meztelen ember állott a szürke tél végi hajnali égbolt alatt és olyan volt, mintha valamit nézne, amit mi többiek nem látunk. Mastro di Giustizia indulatosan marokra fogta a kurta lánggal lobogó csutakot és közeledett a máglya felé. Ez volt a pillanat, amikor a tömegb l felhangzott a kiáltás: "Piano, piano!... " ami annyit tesz, hogy lassan, lassan, nem kell sietni. Az elképedt és felháborodott néz k némelyike kiabált így, mert jámbor borzongással úgy érezték, az elítélt, ez a csökönyös, makacs b nös nem érdemli meg, hogy gyorsan hamvadjon el a teste - biztatták a Mastrót, végezze a munkát komótosan, húzza-tekerje a tennivalókat. És Mastro di Giustizia megértette a biztatást, mert - kezében a szennyes lánggal füstöl csutakkal - ravaszkásan elmosolyodott, igen, a fejét csóválta, mint aki sok mindent látott már a veszt hely magasából, ismeri a hitbuzgalomtól f tött népség indulatait, megérti, hogy az egybegy lt hív k a fáradságos virrasztás után elégtételt akarnak, tehát nem érik be a hamari, ridegen és gyorsan végrehajtott munkával, hanem megkövetelik, hogy az eretnek lassan süljön, ahogy megérdemli. "Piano, piano!... " - suttogta most mellettem a jókép asszonyka is, karján a csecsem vel. És csaknem átszellemülten nézett a máglya irányába - szemesugara tikkadtan, bágyadtan meredt a meztelen emberre, mintha valamilyen kéjes illetlenséget, parázna látványosságot figyelne. Mastro di Giustizia megcsóválta fejét. De aztán gy zött a derék emberben a kötelességtudás és hirtelen mozdulattal, mintha kést döfne az eleven testbe, megadta a farakásnak a gyújtást. A száraz gesztenyefa sercegve kapott lángra, és miel tt a füstfelh elborította a meztelen alakot, néhány pillanatra láttam még az eretnek arcát. Úgy nézett maga elé, mint aki nem a mennybe néz, nem is a pokolba, hanem a Semmibe - mint aki megértette, hogy a Semmi az egyetlen valóság, minden más csak képzelgés. És ez a nézés félelmesebb volt, mintha átkozódni kezdett volna. Úgy nézett, mint egy ember, aki tudja, hogy nincs segítség az ember számára. Lenézett a piactéri tömegre és most már megmondhatom, a cölöphöz kötözött ember arca abban a pillanatban felidézte számomra a Mi Urunk Jézus Krisztus megkínzott arcát, amelyet másfél ezer éven át olyan sokszor faragtak k be, véstek fába, festettek falra, vászonra, deszkára - az ember arcát, aki megbocsátja az embereknek, amit m velnek, de ugyanakkor megkérdezi az Istent l, miért t ri mindezt, ami történik vele, az emberrel, itt a Földön?... Amikor erre gondolok, megborzongok. Felmerülhet-e hív ember lelkében a kétség, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus a keresztfán nem bocsátott meg az Istennek? Igaz, utolsó szavával még elkiáltotta, hogy legyen meg az Ur akarata... de alázattal kiáltotta ezt vagy kétségbeesetten. Halálos b n még csak gondolni is erre. És mégis, ha visszaeszmélek a cölöphöz kötözött eretnek arcára, megkísért az észbontó feltevés, hogy az emberi lélek sötétjében elkövetkezhet egy pillanat, amikor az ember nem bocsát meg az Istennek. Minden pokoli sötétségnél komorabb lehet az ilyen pillanat. Van valami észbontó abban, hogy akadhat ember, aki nem hisz a Gondviselésben. Nem hiszi, hogy a pillanatokban, mikor elnyeli a máglya füstje, éppen úgy a Gondviselés akarata szerint történik minden, mint amikor békésenés kövéren éldegél a napsütötte órák nyájasságában. Ez a feltevés kétségbe ejt. De aztán elmúlt ez a pillanat és megnyugodtam. Ahogy a zsivajgó tömeg is megnyugodott, mert Mastro di Giustizia jól végezte a munkát. Talán negyedóra sem telt el, amikor a meztelen alak elt nt a füstfelh ben és a tér megtelt azzal a különös, kesernyés füstszaggal, ami jellegzetesen orrfacsaró mindenütt, ahol eleven emberi húst égetnek. És a szép, polgári házak ablakait most is - mint más, hasonló alkalommal - siet sen bezárták a gondos háziasszonyok. A kellemetlen szag még sokáig orromban maradt - kés bb is, mikor már oszlott a tömeg, a sekrestyések és napszámosok Mastro di Giustizia utasítására gereblyével, lapáttal összekaparták és b rzsákba hintették a hamut, ami az eretnekb l maradt, hogy aztán elvigyék a San Giacomo kertjébe, ahol libasorban állottak a virágágyak között a vedrek, tele az eretnek népség hamvaival. Csatlakoztam a confortatorékhoz, akik az oszladozó tömeg közepette a

tavolettók dárdahegyével nyitottak utat maguknak, hogy miel bb visszatérjenek a székházba, mert szigorú szokás és házirend szerint meg kellett fogalmazni a Giustiziáról a jegyz könyvet. Padre Cavalcantit elsodorta oldalamról a sokaság. Magányosan bandukoltam vendéglátó társaim nyomában. Néha felnéztem és megnyugtatott, hogy mindenfelé elégedett arcokat, trécsel , trafikáló, szapora szóval tereferél férfiakat és asszonyokat láttam, akik siettek, amennyire a latyakban sietni lehetett, hogy az annak rendje és módja szerint végrehajtott Giustiziáról hírt vigyenek családtagjaiknak és piaci, m helybeli ismer seiknek - elvigyék mindenhová Rómában a jó hírt, hogy egy eretnekkel kevesebb van a világon. Baktattam a tömegben és megnyugvást éreztem, mert a közhangulat tanúság volt, hogy az igaz Hit eleven maradt ebben a gonosz perleked korban is. Megnyugodott lélekkel érkeztem vissza San Giovanni székházába, ahol a confortatorék már nekiláttak, hogy Padre Alessandro diktálására megfogalmazzák és aztán kézjeggyel hitelesítsék a Giustiziáról készült jegyz könyvet. Az éjszakai er feszítést papramorgóval, néhány pohárka szentjánosáldásával öblítették le. Felhajtottam egy-két tüzes kortyot és áthatott az elégedettség érzése: úgy gondoltam,római megbízatásom nem volt hiábavaló, megtettem, amit kellett és nyugodt lélekkel indulhatok haza, közétek, testvéreim. A jegyz könyv felt n en rövidre sikerült: - miért, miért nem, Padre Alessandro úgy gondolta, ez a Giustizia nem érdemli meg, hogy a részletek feljegyzésével bíbel djenek. Mintha a jézustársaságbeli, dominikánus padrék, akik aznap éjjel vállalták az er sítés hálátlan és keserves feladatát, el akarnák kerülni, hogy részletes, terjedelmes jelentés maradjon a kései id kre ennek a makacs eretnek személynek haláláról. Ezért csak siet s, általános szavakkal említették az adatokat - "Giordano del quandem Giouanni Brunoa frate apostata da Nola, eretico impenitente... "* - és Strambi serceg tollal, szálkás bet kkel, sebesen írta, amit tollba mondtak. A hivatalos tennivalókkal hamarosan végeztünk és most elkövetkezett számomra is a búcsúzás ideje: sorjában hozzám léptek a derék férfiak, megöleltek és lelkier t kívántak nekem, testvéreim, hogy odaát, Toledóban és Ávilában, a Legkeresztényibb Király országában ne fáradjatok el az igaz hit védelmében. Messer Vincenzo Genciolini, a kelmefest , tiszta kend be kötözött élelmiszercsomagot, borsos kolbászt adott az útra. Messer Napolitano, a b rcserz kisebb butykost akasztott a nyakamba, megtöltve jófajta orvietói édes borral. Amerigo Strozzi, a kádár meleg alsó nadrágot és egy pár gyapjú harisnyát nyomott a kezembe. A szent élet atyák, így Padre Pistoia, Francesco Cavalcanti, Niccola Balducci szentképeket adtak. Ezt is megköszöntem, alázatos szívvel, bár megvallom, jólesett volna, ha a szentképek mellé valamilyen kézzelfogható pénzbeli segítséget is adnak az útra, mert sz kében voltam a scudiknak. De ezek a kegyes szerzetestársak, mint általában a római szent férfiak, olyannyira csak a lelkieknek élnek, hogy eszükbe sem jut a perselybe nyúlni - úgy vélik, a malaszt fontosabb, mint a pénz. Így aztán elbúcsúztunk, testvéri öleléssel. Libasorban hagyták el a refektóriumot, a küszöbr l még egyenként visszanéztek és áldó kézmozdulattal intettek. Padre Pistoia volt az utolsó, aki megáldott és közben tenyérrel dörzsölte szemét - de sem adott mást az útra, mint San Hilario egy képecskéjét. Elmentek és egyedül maradtam Padre Alessandróval. A kertb l behallatszott a sekrestyés és a napszámosok tereferélése, akik éppen szorgoskodtak, hogy a hajnalban elégetett eretnek hamvait beleszórják a rozsdaszín vedrek egyikébe. Dörmög szavuk, gyöszmékel lépteik áthangzottak az ebédez terem csendjébe. Ebben a csendességben mindketten megpihentünk a padre is, jómagam is -, mert az éjszakai virrasztás után szükséges volt, hogy er re kapjunk. Padre Alessandro a hunyó parazsat nézte. "Láttad, ahogy kívántad" - mondta aztán csendesen. - "Minden hiába volt" - mondta elkeseredetten és a piszkafával megkaparta a hunyó parazsat. - "Ritka az ilyen, de ez is megesik." - Fejét csóválta, sóhajtott. - "Húsz esztendeje, hogy a Santo Ufficio bölcs rendeléséb l én vezetem a confraternitast, de egyszer sem láttam ilyen makacs hitehagyottat." Homlokát dörzsölte, mint aki gonosz gondolatok emlékét hessegeti el,

orrát fújta, mérgesen legyintett és kiegyenesedett. Látnivalóan iparkodott elfelejteni a hajnalLYan tapasztalt utálatosságot, egy makacs eretnek hetvenked ellenállását. Más hangon, barátian szólott: "Elhagysz bennünket" - mondta jóságosan és mindkét kezét vállamra tette. Szemembe nézett: - "Remélhetjük-e, hogy hasznodra voltunk?" Hangjában szinte rokonszenv és reménykedés csengett. Hálásan feleltem, hogy örökké adósuk maradok, mert meger södtem itt lélekben, sok mindent tanultam, amire Ávilában nem is gondoltunk. A padre elégedetten bólogatott. Tudni akarta, milyen útvonalon térek vissza hazámba, és aggályosan lelkemre beszélt, rövidítsem meg a nápolyi tartózkodást, mert ez a fest i szépség város tele van fizetett kémekkel, akik a kiköt körül, aztán a templomok környékén barátságos terefere közben iparkodnak lépre csalni a gyanútlanokat. Ártatlan megjegyzéseket hamisan értelmeznek, és aztán sietnek az Inkvizíció kezére adni b nteleneket is. Figyelmeztetett, legyek óvatos, mert újabb szokás szerint két személy egybehangzó tanúsága már elég ahhoz, hogy valaki vád alá kerüljön. Ezek a fizetett beugratók és besúgók hasznosak is, de kártékonyak is, mert lelkiismeretlen pénzéhségük néha aljas vádaskodásra készteti ket, és aki aztán a Santo Ufficio kezére került, üggyel-bajjal tud csak szabadulni. Megnyugtattam, hogy Nápolyban csak a legszükségesebb ideig tartózkodom, mert egy zarándokcsoport, amely e napokban készül haza Spanyolországba, helyet biztosított számomra egy hajón, és remélem, az átkelés a téli tengeren nem lesz viharos. A padre megígérte, hogy imádkozni fog értem. Ez megnyugtatott. Búcsúzni akartam, de a padre még visszatartott. Mikor kérdésére elmondtam, hogy indulás el tt tisztelg és hálaadó búcsúlátogatásra készülök Bellarmino kardinálisnál, aggályosan kérdezte, írásos jelentést nyújtok-e át magasságának, vagy él szóval adok hírt tapasztalataimról? Látható megkönnyebbüléssel hallotta, hogy nem írtam semmiféle emlékiratot, mert helyesebbnek véltem, ha emlékezetben rzöm meg mindazt, amit Rómában tapasztaltam. Egyetért en bólogatott és megjegyezte, írásos feljegyzéseket soha nem szabad kitenni útközi veszélyeknek, mert idegen kézre kerülhet az ilyen bizalmas írás. "Mi, inkvizítorok" - mondotta fojtott hangon - "helyesen cselekszünk, ha óvatosak vagyunk, amikor nem hagyunk írásos tanúságot arról, ami a Szent Cselekmény során a börtönökben és a veszt helyen történik. Leghelyesebb, ha szájról szájra adjuk tovább, amit tudni kell, mert sok az ellenség és kiforgatják az írott bet k értelmét. Nehéz elképzelni, hová fajulhat a rosszindulat és a rágalmazás" - mondotta és csuhája zsebéb l vékony, nyomtatott füzetet húzott el . - "Ez a szennyirat itt készült, Rómában. Szerz je még nem került kézre, de a vásott személy, akinek birtokában találták, már aTor di Nona pincéjében felel a kérdésre, ki és mikor írta, nyomtatta a szennyiratot?" Indulatosan a magasba emelte és suhogtatta a röpiratot, mint egy korbácsot. - "A gyalázatos rágalmazó azzal vádolja a Santo Ufficiót, hogy azok, akiknek néha... nagyon ritkán... megkegyelmez, akiket kegyelmesen életfogytiglani börtönre ítél, életük végéig saját zsebükb l kötelesek fizetni az élelmezés költségeit. Ez igaz" - mondta mérgesen és nyelt egyet. - "De arról hallgat a piszkos körm tollforgató, hogy az Inkvizíció szegény Anyagi forrásaink korlátozottak. Hová jutnánk, ha minden b nösért, akit elítélünk, életük hosszat mi fizetn k az eltartási költségeket?..." Érvelés se meggy z volt, alázatos egyetértéssel ismertem el szavai igazságát. A padre undorral dobta asztalra a szennyiratot, mintha a füzet fert z lenne. "Érj haza épségben" - mondotta aztán ünnepélyesen. - "Mondd el testvéreinknek, a spanyol inkvizítoroknak, hogy a római confortatorék egyt l egyig önzetlen emberek, áldozatkész igazhív k. Elmondod, ha egyszer hazaérsz?" - kérdezte szigorúan. Megfogadtam, hogy h ségesen elmondok mindent. "Fogadd el" - mondta ellágyultan "útravalónak ezt a szerény ajándékot." Megindultan láttam, amint fél kézzel kptorászni kezd csuhája zsebében. Mintha ércpénz csörrenését véltem volna hallani. De pénz helyett egy kis ezüstözött feszületet húzott el . "Ezt akaszd a nyakadba" - mondotta áhítatosan. - "Útközben

és máskor is, mindig legyen veled. Tudjad, hogy ezt a feszületet Valerio Marliano, amegtévedt pap adta emlékbe a confraternitasnak. Ma tíz éve, hajnalban, utolsó pillanatban levette nyakából ezt a keresztet és átnyújtotta Strambinak. A szerzetes, aki közénk férk zött, hogy ármányos színleléssel kitudja az Inkvizíció bizalmas eljárási titkait... Végül megtört. Nem dolgoztunk hiába. Ezt a keresztet adom neked az útra. Lógjon mindig nyakadban mint figyelmeztetés, milyen ármánnyal kísért meg egy gyönge lelket az Ördög. Tudjad, hogy ezt a keresztet a Pápa szentsége, amikor néhány esztend el tt fogadni kegyeskedett, hogy meghallgassa a confraternitas m ködésér l jelentésemet, megáldotta. Amíg ez a kereszt lóg a nyakadban, nem kísérthet meg gyöngeség, sem kétely. Ez legyen védelmez d útközben. Ölelj meg!" - mondta és átnyújtotta a feszületet. Megöleltük egymást és a kereszt jelét rajzolta homlokomra. Mély meghatottsággal vettem át az ajándékot. "Most már nem érhet baj, útközben sem, kés bb sem" - mondta a padre és hangjában szinte megkönnyebbülés csengett. A kapuig kísért. Kis batyumat és a vándorbotot a kapus rizte, akinek még éjszaka átadtam motyómat meg rzésre. Amikor áthaladtunk a kerten, alkalmam volt elbúcsúzni Strambitól is, aki a kertész és a sírásók társaságában a hamvvedrek körül strázsált. "Minden rendben, Strambi?" - kérdezte elmen ben, hivatalos f nöki hangon Padre Alessandro. A titkár mellékesen megszorította kezem, de nem nézett reám, mert sürg snek vélte, hogy feleljen a padre kérdésére. "A vedrek megteltek" - mondta és köhintett. - "Holnap hajnalban három Giustizia lesz" - és mikor ezt mondta, megint köhintett. A padre a jó gazda komolyságával felelte: "Három, igen. A veronai és két bolognai." Strambi gondterhesen bólogatott: "Új vedreket kell hozatni." A padre egyetért en bólintott. A kertészek és a napszámosok is helyeseltek. A Lenyakazott Szent Jánosról elnevezett confraternitas kertje ebben a hajnali órában üde illatokkal lélegzett, mintha már a közelg tavasz lehelete élesztgetné a babérfákat, a narancsés citromligetet, az örökzöld bokrokat. Még egy utolsó pillantással búcsúztam az épülett l, az oszlopos, árkádos kolostorudvartól, a kertben aggályos sorrendben felállított rozsdaszín agyagvedrekt l, amelyekben évtizedek óta gy jtögették és h ségesen rizték az elégetett eretnekek hamvait. A vaskosárral borított kút körül már virágzott egy mimózafa. Miel tt kiléptem a kapun - nyakamban az eretnek Valerio Marliano keresztjével, kezemben a vándorbottal, hátamon a kis batyuval, oldalamon a tarisznyával és a butykossal -, körülnéztem. Úgy éreztem, életem legszebb idejét töltöttem ebben az épületben. Sokat tanultam, er södtem lélekben, gazdagodtam tapasztalatokban. Átléptem a kapu küszöbén és a sarokról még visszanéztem. Összeszorult a szívem, mert mind ott állottak a kapuban - a padre, Strambi, aztán Sangello, a sekrestyés, a sírásók és a kertészek. És szeretettel integettek. Szúrást éreztem a szívemben, mert éreztem, hogy áldott jószív embereket hagyok el, és talán soha nem lesz már módom hosszabb id t tölteni ilyen emberek között, akik tiszta szívvel semmi egyebet nem akarnak, mint ernyedetlen következetességgel, fáradságot nem ismer önfeláldozással szolgálni a Szent Ügyet. Aztán sietni kezdettem, mert a San Giovanni kápolnájában megszólalt a harangszó és figyelmeztetett, hogy jó lesz szaporázni lépteim, mert vár magassága, a Kardinális. Nem kellett sokáig várakoznom - a pillanattól, amikor az Inkvizíció székházába léptem, elégedetten észleltem, hogy figyelmeztették érkezésemre az alkalmazottakat. Fogadtatásom most másféle volt, mint mikor el ször jártam itt. Tizenhat hónap el tt inkább leereszked , közömbös fogadtatásban volt részem - de most, mikor megmondtam nevem a kapusnak, s aztán kés bb, amikor a kardinális fogadótermének el szobájában a dominikánus titkár elé kerültem, mindenki nyájas készséggel bólogatott, bizonygatták, hogy a hatalmas úr tud érkezésemr l. Perceket kellett csak várakoznom a díszes el szobában, amikor feltárult a nagy ajtó, amely a dolgozóba vezetett. A kis dominikánus udvariasan intett, lépjek be - de most már

nem tartott velem, hogy tolmácsoljon, hiszen itt már tudták, hogy értem az olasz szót. Egyedül léptem át a küszöbön és a frate hangtalanul zárta be mögöttem a súlyos ajtót. A kardinális két lépést jött elém, mindkét kezét nyújtotta, így üdvözölt. Mosolygott, nemes vonású arca nyájasan fénylett, mint az újhold. Leült - leült?... Nem, helyet foglalt egy karosszékben és intett, üljek le szemközt vele. "Visszatérsz hazádba" - mondotta barátságosan. Szeme villant egyet, de a mosoly nem hervadt el szája körül. - "Hallottam, hogy szorgalmas voltál." Tenyérrel dörzsölte homlokát. "Tudni akartad, mit kell tenni, hogy az eretnek önként vállalja a büntetést és halálával példát mutasson a gyöngéknek és ingadozóknak Mert ezért jöttél. Igaz?..." - kérdezte nyájasan. Alázatosan bizonygattam, hogy ez az igazság. Megvallottam, mély hálával térek meg hazámba, mert bölcs tanácsokat és hasznos gyakorlati oktatást viszek haza. Megtanítottak a körültekintés olyan finomságaira, amir l mi, egyszer spanyol inkvizítorok, nem is álmodtunk. A kardinális bal keze hüvelyk- és mutatóujjával a nagy, vörös köves gy r t forgatta, amelyet jobb keze gy r sujján viselt. Ugy pillantott maga elé, mint aki patikamérlegen latolgatja szavaimat. Amikor végeztem beszámolómmal, nem felelt rögtön. Aggályos figyelemmel - hiszen h ségesen elmondtam mindent, készültem erre a számadásra - vártam a választ. De a válasz késett. Ezért aggódva figyeltem a kardinális arckifejezését, hiszen itt Rómában azt is tapasztaltam, hogy papi renden lev ember sem lehet eléggé óvatos, amikor a Santo Ufficio egyik hatalmasságával áll szemközt. Az eretnekek között, akik az Inkvizíció római börtöneiben vártak az ítéletre, legalább annyi volt a perbe fogott papi személy, minta világi. Rómában a veszedelmes szellemi áramlatok, amilyen például a neoplatonizmus, behatoltak a kolostorokba is, ezért nem ritka a papok és szerzetesek égetése. Ennek van pedagógiai jelent sége, mert bizonyság a hív k számára, hogy a Santo Ufficio nem elfogult szolgáival szemben, nem válogat - a lángok éppen úgy körülnyaldossák a megtévedt papot, mint a hurokra került egyszer eretneket. És a máglyán mindenki egyformán p re. Erre gondoltam és kezdett nyugtalanítani a kardinális hallgatása. Rómában soha nem lehet tudni, hogyan magyarázzák az elejtett szavakat. Miféle hamis értelmet csempésznek egy hanyagon fogalmazott közbeszólásba. Mint a szorulás, úgy kezdett csikarni bens mben a gyanakvás, hogy ebben a tizenhat hónapban, amit a székházban töltöttem, nemcsak én voltam a megfigyel , hanem engem is figyeltek. S mert a kardinális még mindig hallgatott, a csikarás most már felhatolt a bend m magasáig. - Lehet - így mocorogtam, hangtalanul -, hogy mégsem bíztak bennem? Nem voltam eléggé lelkes? Lehet, hogy ezek a képzett, szemináriumokon kitanított szakemberek, a világi confortatorék papi renden él segít társai apró jelekb l következtetni tudnak a szemügyre vett személyek lelkének bels zugolyaiban rejt z avas titkokra is?... Elég az arckifejezés, egy szemvillanás, hogy ítéljenek a gyanús személy felett? Talán nem énekeltem eléggé lelkesen, amikor a máglya felé menetel eretnek nyomában a litániát kántáltam? Vagy nem bizonygattam az égetés után, milyen megkönnyebbülés számomra, hogy füstbe ment egy eretnek?... Iparkodtam számot vetni, nem táplálok-e szívemben valamilyen kételyt? Talán a jóra való restség b nében leledzem? Talán nem követeltem eléggé harsányan és teli torokból, hogy égessenek meg mindennap legalább egy eretneket? De akárhogy firtattam lelkiismeretem, nem éreztem, hogy b nös lennék. Mint elébb, ezekben a hónapokban sem voltam h tlen, sem hanyag. Hittem az Inkvizícióban, helyeseltem módszereit. Ezért némán kémleltem a kardinális arckifejezését és vártam, mit mond búcsúra? Különös módon, akkor reggel, a kardinális másféle embernek tetszett, mint volt közel másfél esztend el tt, amikor el ször kegyeskedett fogadni engem. Más volt - nem olyan nagyúrian ernyedt, hidalgósan fels bbrend . A derékig ér vörös selyempalást, amelyet újonnan szabtak számára - hiszen még nem múlt esztendeje, hogy megkapta a bíborosi kalapot -, lazán lógott le válláról, mintha nem is magas rangú papi viselet lenne, hanem fésülköd köpeny, lipityánka, amelyet finnyás

hölgyek vállára terít a serény Figaro. A kardinális feje búbján hanyagon félrecsúszott a lepényszer en kerekre szabott papi sapka. Amíg beszéltem, nem sz nt meg maga elé mosolyogni, mintha igazában oda sem figyelne arra, amit mondok - hiszen úgyis tud rólam és a világról mindent, amit tudni kell. Így hallgatott. Mint aki másra gondol. Mint aki nemrégen - talán ezekben az órákban - hallott vagy megélt valamit és most ezen t n dik. Váratlanul kérdezte: "Ott voltál ma reggel?..." Most valóságosan szemembe hatolt a pillantása. Ez a nézés már teljes érték volt, ahogy a szerelmesek nézik egymást vagy azok, akik nagyon gy lölnek valakit. Készségesen feleltem, hogy igen, ma hajnalban ott voltam a Tor di Nona börtönében. "Mondd el" - mondta csendesen. Hátrad lt a puha párnázatú támlás székben, behunyta szemét, s miközben a vörös köves gy r t szórakozottan forgatta ujja körül, szótlanul hallgatta válaszom. H ségesen el adtam, hogy az eretnek, aki felett ma hajnalban betelt a Giustizia, kivételesen csökönyös, megátalkodott b nöz volt. Elmondtam, hogy ez az ember nem csókolta meg a keresztet, amit Padre Vannini utolsó pillanatban eléje tartott. A kardinális, amikor ezt hallotta, kesernyésen mosolygott. "Nem csókolta meg a keresztet" - ismételte és bólintott, mintha ezt várta volna. Aztán, átmenet nélkül: "A Campo de' Fiorin... Láttad?" Szapora szóval bizonygattam, igen, sikerült úgy helyezkednem, hogy jól lássam, mi történik a tér közepén, a máglya magasában. Elmondtam, hogy a diderget en lucskos-havas hajnali órában meglep sokan voltak a téren, népség és katonaság. És látnivalóan minden jelenlev t eltöltött a keser ség, amit az elítélt csökönyös, makacs ellenállása váltott ki az egyszer emberekben. Óvatosan és szerényen megemlítettem még, hogy ez a hajnali confortatio emlékezetes marad számomra, mert végre én is beléphettem a siralomházba, ott lehettem mint szem- és fültanú, amikor a confortatorék fáradhatatlan buzgalommal teljesítették magasztos kötelességüket. És mert nem volt más jelentenivalóm, elhallgattam és vártam a kardinális elbocsátó szavát. A nagyúr keze ügyében, a zománcberakásos asztalkán, szelence alakú kis szerkezet hevert, melynek ketyegése valamilyen szelíd gépi zörejjel töltötte meg a csendet. A szelence kerekes, rugós id mér t rejtett, amilyet, ha igaz, egy német eretnek talált fel a közelmúltban. A kardinális az id mér dobozka ketyegésére figyelt; néha, mellékes mozdulattal, felemelte a szelencét és füléhez illesztette a szerkezetet. De aztán, mint aki elunta ezt is, szórakozottan visszadobta az apró tárgyat a zománcos asztalra. "Örvendetes" - mondta unott hangon -, "hogy ott voltál és láttad. Ez a Giustizia lassan érett... Én magam" - most kissé hangosabban szólott és szelíden elmosolyodott, mint aki távoli emléket idéz fel - "többször beszéltem az elítélt lelkére. Hét évet adtunk neki, hogy megtérjen..." - és fejét csóválta, mint aki most, utólag, elcsodálkozik ezen a nagylelk ségen. "Hét éven át módja volt megszabadulni a téveszmékt l, elhessegetni a gonosz g zöket, melyek elkábították agyvelejét. Örülök" - mondta határozottabban -, "hogy utolsó pillanatban még láttad ezt az embert. Remélem, figyeltél?..." Mellemre tettem kezem és bizonygattam, hogy mindent megfigyeltem, amit a Campo de' Fiorin ma hajnalban láttam. "Milyen volt?" - kérdezte aztán. És nem nézett reám. Megint bársonypapucsa piros orrát nézte. Amikor nem feleltem rögtön, mert szemelgettem a-r. emlékek között, türelmetlenül reámkiáltott: "Átkozódott? Vagy könyörgött? Több puha fát kért?..." - kiáltotta. Aztán, nyugodtabban, de gyanakodó hangsúllyal: "Nem félt?..." "Azt hiszem" - feleltem -, "nagyon megvetette azt, ami történt." Megijedtem, amikor ezt kimondtam. A kardinális kétked hangon kérdezte: "Megvetette?... Mit?..." Olyan zavartan, igen, riadt pillantással nézett reám, mintha egy vitában mázsás gorombaságot vágtak volna fejéhez - és az, amit hallott, arcába kergeti a vért. Megrendülten láttam, hogy a hatalmas urat fájdalmas meglepetés tölti el. Mintha testi fájdalmat érezne, mert azt kell

hallania, hogy élt valahol egy ember, aki még a máglyán is hitte, hogy az Értelem er sebb, mint mind a hatalmak, melyek meg akarják semmisíteni az Értelem ellenállását. Els bben elképedés, aztán felháborodás tükrözött a kardinális arcán - de csak egy pillanatra, mint mikor futó felh lebben árnyéka sötétíti el a napfényes tájat. Ez volt a pillanat, mikor megértettem, hogy az ember, akit ma hajnalban megégettek, nem volt közömbös ellenfél a kardinális számára. Összefonta karját. Visszafojtott lélegzettel lestem mozdulatait. Parancsoló szóval mondotta: "Figyelj." "Amit most elmondok neked... Nem küldhetem írásban. Amikor hazaérsz, azonnal jelentkezel eminenciájánál. Testvéri ölelésem küldöm Gaspare de Quirogának. Beszámolsz arról, amit most mondok." Hallgatott, kereste a szavakat. Kiegyenesedett, hátrad lt a karosszékben, mellén összekulcsolta karját: "Imádkozom érette és a szent élet , áldozatos inkvizítor atyákért, akik neki és vele szolgálnak. Az id k zavarosak, a helyzet nehéz. Meg kell kísérelni, hogy soha ne tévesszük szemünk el l a nagy célt. Most úgy tetszik, az Armada pusztulása óta Spanyolország helyzete er tlen. A két hataloméhes birodalom, a francia és az angol, egy napon összefog. Egy követ fúj az angol a franciával a spanyol ellen, de holnap talán a spanyol lesz szövetséges az angollal a francia ellen... Holnapután vagy valamikor a nem távoli id ben, megint fordul minden, mint a körtáncban a párok, úgy váltogatják egymást ellenség és szövetséges. De mi az id ?..." - kérdezte gúnyosan. Felemelte a ketyeg szelencét, füléhez tartotta, aztán, közömbös mozdulattal, visszaejtette a zománcos asztalkára. - "Róma mérhetetlen fölénye, hogy nem számol az id vel. Mert most már nem arról van szó, kinek van igaza. Most már csak az számít, kinek van ereje ahhoz, hogy elhitesse a világgal a maga igazát... A pogány mindenütt lesben áll. Angliában, a hollandusok földjén, Franciaországban, a teuton országokban, feljebb északon. Most nem fegyverrel támad... legalábbis e pillanatban úgy tesz, mint aki békét akar. De mindenütt ott van" - mondta hangosabban, és körülnézett, mintha keresné a díszes szobában az ellenséget. - "Itt van Rómában is. Lehet, hogy már itt van ebben a szobában." Követtem pillantását. Volt valami üveges, merev a nézésében, ahogy azok néznek, akik rögeszmésen hiszik, hogy üldözik, követik ket. Mint aki járványos id ben mániákusan fél, hogy t is megfert zik - ahogy az orvos sz köl, hiába visel keszty t, hasztalan köt a betegek között, az ispotályban fehér kend t a szája elé, t is fenyegeti a fert zés. "A hivatalos jelentés futárral megy az Escorialba. De a jelentés, érthet en, csak a tényeket sorolja fel. A tények mögött van a valóság. Ez az ember... Bruno, igen.., ez a kiugrott szerzetes a békés együttélés ügynöke volt. Ilyen embert mindig lehet használni... Hét éven át nem fáradtam el meggy zni. Nápoly közelében született... de mi jójöhet Nápolyból?" kérdezte és gúnyosan mosolygott. Aztán, komolyan: "Többször cserélte a szerzetesi csuhát... Az ilyen ügynök tud hasznos lenni. A kétarcú ügynököt fel kell fogadni a Szent Ügy szolgálatába. Alkalmazni kell, jól meg kell fizetni... igaz, ez az ember nem kért soha pénzt. Azt mondta, önzetlenül házal a békés együttélés eszméjével London, Párizs és Róma között. A valóságban mindketten tudtuk... is, én is... hogy amit békés együttélésnek neveznek, nem más, mint cinikus szemfényvesztés. Itt Rómában is vannak rövidlátó, megtévedt vagy... ki tudja?... talán megzsarolt papok, akik azt hirdetik, itt az ideje a békés együttélésnek, mert ilyen módon be lehet hatolniaz ellenség sáncai mögé. De ezt odaát is tudják. Amikor békér l és együttélésr l beszélnek, nem akarnak mást, mint id t nyerni, hogy meger södjenek... id t, id t, mert azt hiszik, az id hatalom!" Egy pillanatra megint kézbe vette, meghallgatta az id mér dobozka ketyegését. Aztán, szigorúan: "A békés együttélés prédikálása lehet ügyes taktika. De mindig veszedelmes csempészáru. Ez az ember hitt abban, hogy a két világ között egy napon valóság lehet a béke. De nem ezért küldték máglyára. Az ilyen ügynök szót vált Franciaországban a Guiseykkel. Angliában a Stuartokkal, aztán elmondja, itt Rómában, mire lehet számítani... Ez az ember mást is akart. Hitt abban, hogy az értelem több és er sebb, mint a hit. Aki egyezést hirdet a hit és az értelem között, áruló. Az ilyennek pusztulni kell, mert

elébb-utóbb elárulja a hitet. Vagy az értelmet." Mosolygott, fél kézzel homlokát simogatta, mint aki der sen emlékezik. "Izgága ember volt, rossz modorú. Londonban a csíra királyn színe elé jutott. Hír van róla, hogy a királyn olvasta a könyveit. Erzsébet ért olaszul, a finnyásabb udvaroncok is motyogják ott a mi nyelvünket, az olasz most divatos Londonban..." Úgy beszélt, mint aki hangosan gondolkozik. - "Száz éve vajúdik Európa, kínos görcsökben, mint az állapotos asszony, amikor közelít az óra. Szörnyet szül, vagy csak elvetéli a magzatot és aztán nem lesz többéEurópa...." Kitárta karját patetikusan, a falon felaggatott remekm v festményekre mutatott. "Az ellenség ma békér l beszél, mert hatalmat akar, hogy aztán elpusztítson egy m veltséget. A m veltség, mi az?..." - kérdezte és köhintett. - "Nem csak a dómok, a mesterm vek... A m veltség cinkosság."' Az ablakhoz lépett, kinézett a római utcára. Összefonta karját. Csendesen mondta, mint aki röstelli, hogy másról is beszél, mint a gyakorlati tényekr l és a vállán át mosolygott: "Valahol itt kezd dik Európa. Régen, messze, a hegyek között, éltek vad törzsek. Szarvakat t ztek a sisakra, körömmel és karommal ettek, nem tudtak számolni és indulatszavakat dadogtak beszéd helyett. Európa itt kezd dött, a mi tájainkon... Most felfedezik a görögöt és a latint. Abban, amit a pogányok mondtak és írtak, volt értelem. De az értelem kevés, nem tud segíteni..." Megint köhintett. "Egyszer talán két év el tt... emlékszem, hideg téli éjszaka volt... felhozattam a börtönb l. Hajnalig beszélgettem vele. A Tudásról beszéltünk. Makacs volt, hajtogatta, hogy az ember tovább juta Tudással, mint a Hittel... Mikor fejére olvastam a szent igazságot, hogy a Tudás csak megérteni akar, de a Hit megvált. . . és a megváltás több, mint a megértés... a Hit mélyebb tartalma egy nagy Idea, az isteni Eszme... Vállat vont és azt mondta, minden Eszme, amely azonosul a Hatalommal, korrupt lesz és kegyetlen. Türelmesen figyelmeztettem, hogy eljöhet a nap, amikor a tudás is azonosul a Hatalommal és akkora Tudás is korrupt lesz és kegyetlen." Nem felelt, sokáig hallgatott... Aztán már nem hívattam többé. Csak a tárgyaláson láttam újra..." Megizzadt, tenyérrel dörzsölte homlokát: "A történelem meggyorsult" - mondta csendesen. - "Az új fegyverek, a tökéletesebb közlekedési, hírterjesztési eszközök most már másfélék, mint voltak a múltban. A Római Birodalomnak még ötszáz évre való ideje volt, hogy szétrohadjon... Ilyen széteséshez ma elég egy évszázad." Visszafordult a zománcos asztalhoz, kézbe vette az id mér szelencét, nézegette. - "Az igazi ellenség nem az, akinek fegyvere van. Ez múló veszély... Alattomosabb a másik, akinek nincs hadserege, tüzet és vasat okádó fegyverei, handzsáros janicsárai, pogány, svájci zsoldosai... De van nyomtatógépe. Mikor kinyomtatnak valahol egy könyvet, egy röplapot, amely a Santo Ufficio engedélye és felügyelete nélkül készül, nincs többé mód a megegyezésre, mert abban a pillanatban hatni kezd a métely. Mindent el lehet nézni, csak azt nem, hogy valaki fels bb jóváhagyás nélkül terjessze gondolatait. Az a vége mindennek." A fal mentében felállított, szárnyas könyvszekrényhez lépett. Cseresznyefából esztergályozták a remekmív bútort, aranyozott sodronyrács védte a polcokon sorakozó könyveket. A kardinális ezüstkulcsot keresett el , felnyitotta a szekrényt, kitárta a rácsos ajtószárnyat. Intett, álljak melléje. "A könyvek" - mondta csendesen, és mintha Padre Alessandro komoly hanglejtése visszhangzott volna a díszes teremben. Leemelt egy b rkötéses, aranyozott címbet kkel ékes könyvet a polcról, fél kézzel felmutatta. - "Milyen könny egy könyv! De ha felrobban, kegyetlenebbül pusztít, mint a bomba. Ez a könyv... - és nézegette, lapozta - "De Revolutionibus Orbium Caelestium... * Szánalmas képzelgés. A feltevés, hogy a Föld nem a világ közepe... Nevetséges. Lesz már félszáz éve, hogy a szerz meghalt." Kissé rövidlátóan tartotta közel szeméhez a könyvet, bet zte a címet, a szerz nevét. "Ez a Kopernikusz nev lengyel gyáva ember volt" - mondta megvet en. - "Elmondhatod a kardinálisnak, hogy Róma nem sokat tör dött vele. De mint sokan mostanában, ez az ember, akit ma elnyeltek a lángok... Bruno, igen... is t le kapta a fert zést. Ez a lengyel, aki félszáz év el tt már haldokolt, amikor megengedte, hogy kinyomtassák tévtanait, gyávavolt... De t is megfert zték, mert az eretnek népség egymástól kapja a ragályt... Hermész Triszmegisztosz*,

az egyiptomi kókler fert zte t is, mint sok más gyenge lelket... a Háromszorosan Legnagyobb, ahogy kótyagos hívei szájas hetvenkedéssel nevezték. Félszáz év el tt a lengyel csillagkukucskáló éppen úgy fert zést kapott t le, mint nemrégen itt Rómában Michael Buonarrotti... szóltál valamit?... Igen, a confortatore, aki a Santo Ufficio kegyelméb l itt festett, faragott, még építeni is segített... szó se róla, tehetséges volt... is, mint manapság a többi fert zött, neoplatonistának nevezte magát. A szó most divatos. Meghirdették, hogy Isten nem más, mint a végtelen Mindenség. Isten megtölti a természetet szellemmel... Így fecsegik. De hallgatnak a Kegyelemr l, a Gondviselésr l. És egy szót sem szólnak a Teremtésr l, mintha a világ örökt l létezne, Teremt nélkül... Meghirdettek egy új, pogány Szentháromságot." Az asztalra ütött: "Azt merték mondani, az Atya a Mens, a Fiú a Figlio és a Szentlélek nem más, mint Anima Universi, a mindenség lelke... Hihetetlen, hogyan terjed a métely. És ez az ember, Bruno, aki ma elment az alvilágba, nem érte be a kopernikuszi eretnekséggel. Hajolj közelebb." Csendesen, mintha félne, hogy hallgatózik valaki a szobában: "Azt mondta, nem Három, hanem Négy Egység alkotja a világot... az Atya, a Fiú, a Szentlélek és a Gonosz, a Male... Hiúsága és önkényes természete arra késztette, hogy minden józan emberi képzeletet meghaladó tévtanokat fogalmazzon. Mindaz, amivel kóklerkedett, a memotechnica, az emlékezés titkai, aztán készületlen és önkényes asztronómiai és matematikai praktikái, ez mind csak ürügy volt, hogy megfogalmazza az rület határán támolygó elméletét... Azt mondta, ki akarja békíteni az embert az Istennel. Ki merte mondani, hogy a világnak nincs közepe... Megáll az ember esze. Esküdözött, hogy nemcsak egy Nap és egy Föld van, hanem végtelenül sok. És minden nap és minden csillag egyszerre közepe az Universumnak, mert a mindenség végtelen, nincs kerülete, a Mindenségben minden Központ... Es az ember testében parányi része a mindenségnek, de a Tudata végtelen, mint az Universum... Így fecsegett... Az emberi eszmék, így morogta, olyanok, mint az árnyék és egy örök Eszme árnyéka minden emberi gondolat... Ezt egy pogánytól plagizálta, Platóntól." Csukott szemmel beszélt, a könyvet két kézzel szívéhez szorította, mintha prédikálna vagy vizsgázna valamilyen tudós társaság el tt. Csaknem suttogva ismételte a szavakat, melyeket a szívéhez szorított könyvben olvasott: "Mindenben lélek van, a csillagokban és a porszemben is, így hebegett. Az Értelem fényességér l prelegált*... és arról, hogy szánalmas vakoskodók azok, akik a Hit mécsesének gyarló világossága után botorkálnak." Hangosabban, komoran: "Azt hitte, végtelen sok csillag van a Mindenségben... De hallgatott arról, hogy Isten egyszülött Fiát éppen erre a kiválasztott bolygóra küldötte, a Földre... ideküldte, hogy váltsa meg az emberiséget! Err l hallgat az eretnek." - Mondotta diadalmasan, mint aki egy nagy vitában elkiáltja a dönt érvet. Visszatette a könyvet a helyére, ujjheggyel vándorolt a könyvespolcon sorba rakott kötetek között. Megint leemelt egyet, bet zte a címet: "La Cena de le Ceneri .. . Londonban írta" - és lapozta az oldalakat. - "Éveken át beszélgettem vele. Gondold csak meg, testvérem." Visszatette a könyvet a polcra. - "Éveken át mindent elkövettem, hogy meggy zzem. Nincs példa a Santo Ufficio történetében ilyen türelemre" - mondta elégedetten. - "Soha nem fenyegettem. A börtönben kényelmesen helyezték el... Jó bánásmódban volt része... Már amennyire az ilyen helyzetben lehetséges!" - és felsóhajtott, mint aki sajnálkozik. - "Néha úgy tetszett, mintha közeledne a Világossághoz. A Santo Ufficio nem szereti a botcsinálta mártírokat. Azt akartam, legyen az, aki végül önkéntesen halad el re a helyes úton, támogatás nélkül..." Megint leemelt a polcról egy könyvet, lapozta, mintha választ keresne valamire. - "Egy lélek lassan nyílik, mint a kövi rózsa, mikor megérinti a hajnali fény" mondta és elégedetten mosolygott, mint aki élvezi a fogalmazás szépségét. - "Néha már úgy tetszett, felismerte tévhitét. Mit is akart?... Különös g ggel is azt hitte, amit a m vészek... Mint ez a Buonarrotti, aki úgy hitte, mindenkinek újra meg kell teremteni az Universumot, az Ember folytatja a Teremtést, amikor kibontja a márványból az alakot, a z rzavarból a harmóniát, a sokféléb l az értelmeset... A m vészek azt hiszik, ez a h sies élet." Harag nélkül

mondta ezt, kezében a nyitott könyvel és a mennyezetre nézett. "Mikor eldobta a szerzetesi köntöst, csavarogni kezdett, mint az andalúziai cigányok. És ma nem csókolta meg a Keresztet." Fejét csóválta, szomorúan. Aztán lassan, kézujjain számlálva az éveket: "Hét év el tt, mikor Velencében kézre került, negyvenöt éves volt. És ötvenkett ma, amikor a máglyára lépett. Ars reminiscendi, igen..." - Röviden, horkanásszer en felnevetett. "Hasznos, ha gyakoroljuk néha az emlékezés m vészetét. Éppen most, amikor Nantes-ban meghirdették a békés együttélést... Hasznos emlékezni. Mindmáig három lehet ség volt az eretnek számára! Három!..." és felemelte jobb kezét, így mutatta, behajtott ujjakkal, a lehet ségeket. - "Hugenotta marad, ellenszegül az Egyház akaratának és szám zetésbe megy. Ezek legalább színt vallottak... De a kétharmada otthon maradt, színre-szemre megtért, mentette a vagyonát, állását, családtagjait és bels számkivetettségben élt... Legalábbis így hivalkodtak... Kevesen voltak, akik otthon maradtak és nyíltan ellenállottak, vállalták a gályarabság és a máglya veszélyeit. Most, amikor a szánalmasan gyenge Henrik döntése módot ad nekik, hogy a békés együttélés mákonyával hitegessék az igazhív ket... Nagyon kell vigyázni! Ez az ember hagymázas, g zös teóriákat alkotott, valamilyen panteista világképpel lázadt az Egyház csodálatos eszmevilága ellen, ahol minden a helyén van... felül az Isten, aztán a Pápa és a Császár, az alján a nép, amelynek módja van üdvözülni, csak hinni kell. A valóságban varázslással foglalkozott. A természet rejtett er it akarta mágikus praktikák szolgálatába kényszeríteni..." Egy másik könyvet emelt le a polcról, belelapozott, elbiggyesztette szája szélét, megvet en mondta: "Furori heroici *. .. " Bet zve olvasta: "Az Egyetlen, a Végtelen, a Létez és az, ami az Egészben és az Egészen áthatol, mindenütt ugyanaz marad, és a végtelen Kiterjedés egybeesik az Egyénnel, azonosul vele... Ahogy a Végtelen Sokféleség, amit nem lehet számokkal kifejezni, egybeesik az Egységgel." Becsukta a könyvet. "Ezt írta. Így álmodozott. Emlékszem néhány beszélgetésünkre" - mondta könnyedén, nagyvilágian: "Azt állította, ötven könyvet írt tíz év alatt... Ez nem lehetett más, csak hiú hetvenkedés, hiszen akkor háromnégy könyvet kellett hogy írjon minden évben... Erre még az egyházatyák sem voltak képesek, pedig azoknak könny volt, mert nem gondolkoztak írás közben, hiszen a Szentlélek diktálta, amit írtak. Mózes mindössze öt könyvet írt, holott évszázadnál hosszabb id t élt meg itt a földön... De ötven könyv! Nevetséges! ... Mégis, bizonykodott, hogy ez így igaz. Általában nem kaptam hazugságon... De hol az ötven könyv?... A börtönben nem írt egyetlen sort sem. Intézkedtem, adjanak neki tintát, tollat és papírt... Azt mondta, szabadság nélkül nem lehet írni... De ez is szócséplés. A helyes és hasznos íráshoz nem kell más, csak téma, amibe egy ember bemártja tollát és papír, amire feljegyzi azt, amit gondol és ami megegyezik a Santo Ufficio bölcs rendelkezéseivel. Minden más csak hiú kóklerkedés... Az író, aki fels bb jóváhagyás nélkül ír, olyan, mint a feslett személy, aki nyúllábbal pirosra keni arcát, kiáll az utcasarokra és illegeti magát... De nem tudtam meggy zni ezt a hiú lelket. Nem akarta elhinni, hogy alázatos, hív lélekkel hasznosabbat lehet írni, mint önkényes képzettársításokkal. is hitte, mint mind az eretnek népség, hogy az Írást le kell fordítani egyes nációk nyelvére, mert akkor végre érthet lesz olyanok számára is, akik nem értenek héber, görög vagy latin nyelven... Nem tudta, hogy az Írást nem kell érteni... Elég hinni benne... Felsóhajtott: "Ez volt a rögeszméje. Mindig írt és szabadon akart írni... Írt fészerekben, cs rökben, ahol vándorlás közben megaludt. Aztán királyok és császárok kastélyaiban, ahol néha vendég volt... Azt mondta, a számkivetettség nem büntetés, hanem nagy ajándék, mert a bet vet ember, aki elveszíti a hazát, cserében megkapja a világot, mást lát és mást gondol, mint aki odahaza marad... De a börtönben, ahol igazán módja volt függetlenségben, gondtalanul fogalmazni, hiszen nem voltak anyagi gondjai, nem zavarták hívságos világi ingerek, nem fogadott látogatókat... A börtönben, ahol izgatott és hányatott élete vége felé nyugalomban élt, nem írt semmit. Nem sz kölködött szellemiekben ott sem... A téma és a toll mellé megkapta a Szentírást... nem az eretneki fordítást, mint amilyen a wittembergi, teuton változat, ami

parasztosan szókimondó és félreérthet , hanem a megbízható hulgatát, ahogy azt Szent Jeromos, az írók és m fordítók patrónusa papírra vetette. Id nként megengedtem, hogy másféle olvasnivalót is adjanak neki. Megkapta a ti ávilai Teréztek önéletírását... Ezt csak azért mondom, mert tudom, érdekel benneteket, karmelitákat, odahaza, Ávilában, a hír, hogy a ti kedves Teréztek önéletírása, amely sok vesz dés és vita után látott napvilágot, eljutott ide Rómába, egy eretnek börtönébe is." Lassú léptekkel sétálni kezdett a tágas teremben. Lehajtott fejjel járt fel és alá, csendes szóval beszélt maga elé: "Toledóban és Madridban helyesen cselekszenek, amikor nem bíznak a misztikusokban. Most, amikor az Egyház veszélyes id ket él, a misztikusokra legalább úgy kell ügyelni, mint az eretnek hittagadókra. A te rended alapítója, Juan, * tizennégy kolostort szervezett. is misztikus volt, mintTeréz. De mit tudunk arról, igazában, a mélyben miféle indulatok mozgatják a misztikusokat?..." Köhögtem és emlékeztettem a kardinálist, hogy Teréz gyakorlati érzék rendalapító volt, amint ezt a Sanchez de Cepeda y Ahumoda családból származó, kasztíliai úrileánytól el is lehetett várni. Amikor végre engedélyt kapott Rómából és megalapította a zárdát, mindössze tizenhárom személyt t rt meg ott, akik a Szent Szegénység szabályai szerint éltek. De a kardinális nem várta meg érvelésem végét.Türelmetlenül vetett közbe: "Szigorúan csak önvizsgálattal foglalkoztak, az Úr szenvedéseir l elmélkedtek, lehet leg nem néztek senkire." És legyintett, idegesen, mint aki elhárít egy tolakodó legyet. Az évben nyolc hónapon át böjtöltek, mondtam alázatosan. De talán kissé hangosabban szóltam, mint illett, mert volt valami a kardinális hangjában, ahogyan Terézr l beszélt, ami sértette érzéseimet. "És húst csak akkor ettek, ha föltétlenül szükséges volt" - mondta különös hangsúllyal, mintha képmutatókról beszélne. - "És a tizenhárom napi szórakozás nem volt más, csak az, hogy az Édes Férjjel, Jézussal egyesüljenek... Igen, igen." Megint elfödte tenyérrel a szemét. Aztán, nyugodtan: "Csodálatosak a kegyelem útjai. Az én kedves szentem, akihez válságos órákban könyörögni szoktam, Santa Rita. Csodálkozol?... A Lehetetlenségek Szentje, így nevezi a hív köznép. Számomra több és más is. Látom, nem ismered eléggé ennek a kedves szentnek történetét. Lelkedre kötöm, hogy otthon, Ávilában, avasd be a fiatalokat ennek a kivételes életnek titkaiba. Mert a szent, aki csak önmagát ajánlja fel az Úrnak, nyomába sem léphet Santa Ritának, aki két gyönyör fiát ajánlotta fel..." A kardinális, amikor ezt mondotta, átszellemülten nézett maga elé és fél kézzel, önfeledten simogatta szakállát. - "Itt élt a szomszédos Umbriában" - mondta gyöngéden, meghatottan. "Lesz már kétszáz éve, hogy meghalt, de a szentség id tlen, mint a lélek, Santa impossibili!" kiáltotta felhevülten. - "A férjes asszony, kinek faragatlan férjét az ellenség elteszi láb alól! Két fia van és Santa Rita nem sz nt meg forrón könyörögni az Urhoz, vegye magához a két fiút! Kéri az Urat, haljanak meg a fiai, miel tt vétkeznek a tervezett, er szakos bosszúállással! És az Úr meghallgatta a Szent könyörgését. A két fiú meghalt, miel tt b nbe estek... Csodálatos kegyelem! Nemsokára a szent is meghalt. A szíve, a jóságos szíve ölte meg..." Magához tért. Hivatalos hangon mondotta: * "Üzenem magasságának, Gaspare de Quirogának, ügyeljen a misztikusokra a jöv ben is... Itt, Rómában, a Santo Ufficio megfigyel pontjáról szemlélve mindent, ami Toledóban történik... néha kételyek merülnek fel, nem segíti-e az eretnekséget a misztikusok pervitelének nyilvánossága. Vannak ügyek, melyeket leghelyesebb úgy intézni el, hogy a nyilvánosság nem tud semmit az elintézésr l. A ti Juantok perében az ügyvitel híre eljutott hozzánk Rómába és gondot okozott. Teréza és Juan újítók voltak... de az ú ító nyugtalan, válságos id ben inkább ellenfél, mint segít társ. Teréza nemes kasztíliai családjában buzgott egy csepp zsidó vér is... nem tudtad?" - kérdezte szigorúan. Meglepetten hebegtem, hogy nem tudtam err l. A kardinális fölényesen intett: "Mi tudtuk Rómában. Nincs jelent sége. Nálatok, Spanyolországban a zsidók és mórok sokféle emléket hagytak, az épületekben, a könyvekben

és a vérben is. Talán ez a csepp vér okozta, hogy a nemes kisasszony különös nyugtalansággal felelt az Úrnak, többletet akart adni annak, amiben hitt... A föltétlent akarta. Mint Juan... Láttad ket valaha, együtt?..." - kérdezte szigorú hangsúllyal. Nem feleltem rögtön. Elgondolkoztam, láttam-e valaha, fiatal szerzetes koromban, Terézát és Juant. A kardinális nem várt a válaszra: "Juannal talán szigorúbban bántakToledóban, mint megérdemelte. Végül is éveken át sínyl dött a börtönben, ahová ti küldöttétek, karmelita rendtársai. Kényelmetlen volt számotokra egy ember, aki reformot akart. Ne is tagadd!" Nem volt id m a tagadásra, mert a kardinális most már indulatosabban folytatta a számvetést: "Kilenc hónapon át folyt végbeléb l a vér, de senki nem segített neki, csak az Úr és a Boldogságos Sz z Mária. Fel letek, rendtársai fel l, ott rothadt volna a börtönben, a toledói kolostor b zös pincéjében, ahová a prior bezárta. Ahol tetves rongyok között hevert a k padlón. Ahol ti, a rendtársai, minden héten veréssel kínoztátok... És itt írta azt a verset... A Lélek éneke... Remélem, ismered?" Er teljes mozdulattal feltárta a könyvesszekrény sodronyos ajtaját. Csak most láttam, milyen sok nehéz, b rbe kötött, aranyozott címbet kkel és rajzokkal ékített kötet sorakozik a polcokon. Kiemelt egyet és amikor megtalálta, amit keresett, hang nélkül, néma ajakmozgatással, olvasta a címet. Aztán áhítatos lehelettel lefújta a port a könyv lapjairól. Bet zte a spanyol szöveget: "Su origen no la sé, pues no le tiene... Mas sé que todo origen de ella viene... " Oldalt hajtott fejjel, mintha máshová nézne, a vállán át kérdezte: "Ismered?..." Készségesen mondtam fel a sort, olaszul, hevenyészett fordításban, ahogy tudtam: "Nem tudom a forrását, mert nincs ilyen... De tudom, hogy innen ered minden forrás... " És a kardinális, csukott szemmel, mintha zenét hallgatna, spanyolul folytatta: "Aunque es de noche." Zavaromban, vagy talán olaszra fordítottam: "...innen ered, de éjszaka." Így váltottuk Juan igéit, spanyol és olasz szavakkal. Most, hogy Juan versének szavai az Inkvizíció legf bb hivatalának díszes termében megszólaltak, mintha minden, amit a nagyúr eddig mondott, elvesztette volna eredeti ér-' telmét. Mintha a kardinális megértette volna, hogy van valami, ami er sebb, mint a Hit - az, amir l az eretnek, akit ma hajnalban hamuvá sütöttek, azt mondta, hogy a csillagokban és a porszemben is benne van. Ebben a pillanatban úgy rémlett, mintha megérteném, amit az elébb mondott, a beszélgetés elején, amikor arra célzott, hogy az ellenség ott van mindenütt... "Itt van Rómában is... Lehet, hogy itt van, ebben a szobában..." Amikor ezt mondta, nem értettem, mire gondol. De most mintha megvilágosodott volna a szoba - tisztábban láttam a kardinálist, magamat és a különös szavak értelmét. Egy más ember állott el ttem - nem a szigorú papi bíró, a kérlelhetetlen Inkvizítor -, csak egy ember, aki hangok nélkül hall valamit. A pillanat elmúlt. Körülnézett a szobában, mintha magához térne. Kristálykancsóból bort töltött egy aranyozott szegély kehelybe, és ivott néhány kortyot. Átmenet nélkül - mint aki röstelli a gyöngeséget, mely leteperte - megmarkolta a nehéz aranyfeszületet, amely aranyláncon lógott a nyakában. Úgy markolta meg, mint aki elszédült és most megkapaszkodik valamiben. Es most megint azon a szenvtelen, g gös, engesztelhetetlen hangon - ahogy besz~lgetésünk kezdetén szólott -, felülr l lefelé, az ítéletet osztó fellebbvaló hangján, aki befejez egy beszélgetést: "Mondd meg Gaspare de Quirogának... Aki túlságosan hisz, éppen olyan veszedelmes, mint az eretnek... Juan az élet "zeng magányáról" énekelt... Az ember, aki hisz, soha nem lehet magányos. De aki túlságosan hisz és rángatózik az önkívülett l, gyanús, hogy egy napon csalódik. És aki csalódik, ellenség lesz. Amikor az emberek csalódnak a hitben, dideregni kezdenek az Értelem p re sivárságában. Ilyenkor ijedten kapkodnak, a mágikusat keresik. Falkában jelennek meg a piacon a kabalisták, az okkultak, az illuministák... Ezekre talán még jobban kell vigyázni, mint a közönséges eretnekre. Az emberek nehezen búcsúznak a

Vallástól. Rémülten értik meg, hogy felnyílott el ttük a Semmi, és nosztalgikusan fordulnak a mágikus felé. Rendet kell csinálni" - mondta röviden, komoran. "Vidd magaddal ezt" - és íróasztaláról felemelt egy könyvet. Látnivalóan már érkezésem el tt odakészítette a kötetet az asztalra és most lapozott benne, mintha útravalónak keresne egyes részeket: "Gui Manuel m ve hasznos volt a maga idejében, de már elavult. A Practica Inquisitionis már csak szemináriumi tanulmányok céljaira alkalmas. De ez itt" - és fordított néhány oldalt "most jött a nyomdából." Olvasta a címet, papos-tanító hangon: "Directorium... Tehát az Inkvizítor Kézikönyve! Több, mint kétszáz év el tt írta egy francia... látom, nem tudsz róla. Nicolau Eymerich írta, az avignoni. A könyvnek a maga idejében sikere volt francia földön, de a visszhang valahol elkallódott az id ben. Ezért Róma most bölcsen elhatározta, hogy új életet ad a fontos könyvnek. Le Manuel des inquisiteurs, ez a könyv francia címe. Az elmúlt században öt kiadás készült ebb l a könyvb l... mégis, valahogy elsikkadt a gyakorlatban. Bizonyosan elégtétel számodra... és minden spanyol inkvizítor számára... ha megtudod, hogy a korszer feldolgozást a Santo Ufficio egy spanyol kánonjogászra bízta. Francisco Pena a neve, remélem, hallottad?..." Intettem, hogy igen, hogyne, hallottam a nevet - de a valóságban füllentettem, mert mi, szegény kis karmelita inkvizítorok Ávilában nem jutottunk új könyvekhez, hiszen pénzünk sem volt, hogy ilyesmit vásároljunk, mi csak úgy parázs hitbuzgalommal m ködtünk, elméleti szaktudás nélkül. - "Az új kiadás most jelent meg" - mondta ünnepélyesen a kardinális. - "A spanyol kánonjogász tökéletesítette mindazt, amit a derék Nicolau Eymerich kétszáz év el tt vázlatosan fogalmazott meg. A könyv nagy el nye, hogy szakszer en csoportosítja az irányelveket és a tennivalókat. Kezd és haladó inkvizítorok egyforma haszonnal forgathatják. A Santo Ufficio fontosnak véli, hogy a fiatal inkvizítorok elemi oktatásukat ebb l a könyvb l sajátítsák el. Egyszer és áttekinthet . A kezd , aki még csak tanul, megtudja ebb l a könyvb l, hogy az eretnekségnek tíz válfaja, tíz fondorlata van. A pereket tíz változatban lehet lefolytatni és az ítéletek tíz, el re megfogalmazott szövegezésben hevernek a Santo Ufficio okmánytárában, csak rá kell húzni az id szer esetre a megfelel t. Tanulságos, ahogyan leírja a tortúra hét, pontosan megszabott válfaját." Szívéhez szorította a könyvet, mintha kiképz iskolában adna el . Mélyen lélegzett, mert elfáradt a beszédben. Alázatosan lestem ajkáról a tanító szavakat és szomorúan láttam, hogy Bellarmino kardinális nem egészséges - néha elsápadt, leveg után kapkodott, mintha a Szent Ügy szolgálatában elkopott volna a szervezete. De hamar magához tért: ~ , "Pena, bölcsen, megmagyarázza, hogy nem kell válogatosnak lenni, amikor egy eretnek perében tanút keresünk. A tanú min sége és jóhiszem sége nem fontos... az ilyen tanú lehet büntetett el élet , obskurus magánélet egyén, aki megfizetett buzgalommal iparkodik a hatóságok el tt érdemeket szerezni... Csak az fontos, hogy a tanú esküttegyen a vádaskodó vallomás után. Az eskü mindent eldönt és nincs akadály többé, hogy megkezdjük az eretnek ellen a pert." Szeretettel simogatta meg a bölcs könyv fedelét. Társalgó hangon mondotta: "Csodálatos, milyen konok némely eretnek. Néha a tortúra sem bír velük. Nem törnek meg a tanúk jelenlétében sem. Nem használ a pokol gyötrelmeit ecsetel fenyegetés. Nem akarnak vallani... ilyenkor... lelkedre kötöm, mondd el lelkiismeretesen Toledóban... nem marad más tennivaló, mint a türelmes, nyájas rábeszélés. Abba kell hagyni a tortúrát. Olyan szell s, száraz cellát kell adni neki a börtönben, ahová néha betéved a napsugár is. Ezt az embert, Brunót, egy id ben a majesztózus * Angyalvár egyik kényelmes cellájában rizte az Inkvizíció! Micsoda megtiszteltetés, ha meggondoljuk, hogy pápák és pápai kormányzók is raboskodtak ott! De ez sem hatott reá. Néha meg kell kísérelni, hogy feljavítsák az élelmezést, ízesebb falatokat adjanak neki. És id r l id re fel kell hívatni ket a börtönb l. A hosszúra nyújtott vizsgálati fogság néha eredményesebb, mint a gyorsított eljárás. Amint múlik az id ,

a vizsgálati fogoly megérti, hogy helyzete teljesen reménytelen, a kör bezárult körülötte. És egy napon vallomásra szánja el magát... Ez a lényeg. Ha aztán megvallotta, hogy eretnek, a bíró szabadon választhat a büntetések két válfaja, a kivégzés vagy az életfogytiglani börtön között. A laikus is megérti, hogy harmadik lehet ség nincs az eretnek számára. Pena, a nagy jogász, gondosan ügyel arra is, hogy akit a Santo Ufficio perbe fogott, ne maradjon védelem nélkül. A perrendtartás jogot ad a vádlottnak, hogy hivatalból kirendelt véd t kérjen. De a véd feladata soha nem lehet más, csak az, hogy segítsen a vádlottnak a gyors és feltétlen beismer vallomás megszövegezésében, siettesse a vallomást, hiszen csak így mentheti meg lelki üdvösségét." Egyik kezével a könyvet szorította szívéhez, másik keze a keresztet markolta: "Néha többet ér a jóindulat látszata, mint a fenyegetés vagy az irgalmas ígéret, hogy kínzás nélkül, hosszan tartó fájdalom nélkül, egyszer marokszorítással, biztos kez ítélet-végrehajtó gyors segítségével jut a másvilágra... Ha ez sem segít, a tapasztalt inkvizítor figyelmezteti a vádlottat, aki késlekedik a vallomással, hogy a büntetés esetleg nemcsak t sújtja, az eretneket, hanem gyermekeit is, hetedíziglen. Legtöbbje megtörik ilyenkor... Vannak emberek, akik nem félnek a haláltól. Igen, remélik a mártírhalált. Azt hiszik, k is megdics ülnek, mint a szentek. Ügyelni kell arra is, hogy a perbe fogott eretnek soha ne tudja meg, ki volt a feljelent , hiszen a névtelenség biztosítása nélkül a feljelent k, ezek a buzgó munkatársak, aggályosak lesznek, félnek a családtagok bosszújától... És mindenekfelett vigyázni kell arra, hogy a vádlott ne tudja, mivel vádolják. Ernyedetlenül nógatni kell a gyanúba fogottat, találja ki maga a b nét, fogalmazza meg , a vádlott, a vádat. Ha az eretneket aztán felvilágosítják, hogy b nbánat és önkéntes, önvádló beismerés hiányában nemcsak t sújtja a büntetés, hanem gyermekeit és azok gyermekeit is... ha tudja, hogy az eretnekség bélyege családján ragad... Néha megremeg. Mert sajátos módon vannak emberek, akik családjuk, gyermekeik életét jobban féltik, mint a saját nyomorult életüket. Ez a fenyegetés néha segít..." Tompa hangváltással, komoran, röviden mondta: "De ennek az embernek nem volt gyermeke." Felemelte a kristálypoharat és ivott egy kurta kortyot: "Nem volt családja. Nem tudom, a szegénység és tisztaság állapotában élt-e, ahogy ezt szerzetes korában a rend szent szabályai t le is megkövetelték?... Nem tudom, volt-e csavargó életében paráznaság és kicsapongás?... Az években, mikor már nem viselte a szerzetesi köntöst, a durva posztóból szabott csuhát, amely alatt nincs puha vászoning... Nincs más, csak a meztelen és b nre hajlamos test, amit a durva sz rcsuha horzsolása állandóan emlékeztet az önmegtagadás nagy erényére..." Egy pillanatra reám nézett, mintha tudni akarná, én is ing nélkül viselem-e testemen a csuhát. A kutató-hunyorító pillantás kellemetlenül érintett, hiszen ebben az id ben már a puha burgundi vászonból szabott inget viseltem a csuha alatt. Ezért megkönnyebbülten hallottam, amint a kardinális, mellékes vállrándítással, másról kezdett beszélni: "Vidd magaddal az útra a könyvet." - És átnyújtotta a kötetet. - "Olvasd útközben figyelmesen. Toledóban és Ávilában olvassátok hangosan, lelki gyakorlat közben. Elmehetsz." Olyan közömbösen szólott, mintha nem is egy távozó szerzeteshez, hanem egy feltételesen szabadlábra helyezett személyhez beszélne. Mély meghajlással vettem át a könyvet és megcsókoltam a kardinális kezén a gy r t. Szívem dobogott a sz rcsuha és a vászoning alatt, mert láttam, hogy ez a sikeresen megállott vizsga és elbocsátás nagy pillanata. De amikor a kardinális keze fölé hajoltam, megrendüléssel hallottam, hogy mond még valamit. Nem pillantott reám, fejem felett beszélt: "Tudnod kell, hogy a hosszú vizsgálati fogság végül ezt a dacos és g gös embert is megalkuvásra kényszerítette. Vidd meg a hírét Toledóba és Madridba, hogy ez az ember, két hét el tt, amikor már közeledett a tárgyalás id pontja, memorandumot írt... Visszavonta

kételyei némelyikét... Hajlandó volt megbánni az Inkarnációra és a Szentháromságra vonatkozó eretnek nézeteit. A memorandumot eljuttattam szentségéhez. De Nyolcadik Kelemennek nem feladata, hogy egy megtévedt eretnek perét felülvizsgálja... szentsége átvette a memorandumot, de nem nyitotta fel. Szó nélkül átadta a szolgálattev kamarásnak... És akkor már nem volt többé mód arra, hogy a tárgyalást elodázzák. Ebben is megnyilvánult az Égi Akarat, hiszen kiderült, hogy ennek az embernek a megbánása nem volt szinte... Te mondtad, hogy Utolsó pillanatban megvetette az ítélet-végrehajtókat! Es láttad, amint nem csókolta meg a Keresztet. Nagy hiba lett volna, ha szentsége megkegyelmez ennek az embernek. Szerencsére nem így történt" - mondta megkönnyebbülten. Hallgatott. Azt hittem, már mehetek. Váratlanul felemelte kezét, intett, lépjek közelebb. Mintha suttogna, egészen csendesen mondta: "Talán mégis helyesebb a gyorsított eljárás. Mondd meg a kiképz testvéreknek, ügyeljenek arra is, hogy a fiatal inkvizítorok, akik még csak tanulnak, soha ne maradjanak id sebb, tapasztalt inkvizítor jelenléte nélkül kettesben az eretnekkel. Az ilyen emberben van valami fert z ... A gonosz eszmék úgy párolognak az eretnekb l, mint a fekete halál idején a betegek b réb l a ragály. A fiatalok, a lelkes novíciusok, a perjel figyelmeztetése nélkül nem tudhatják, hogy vannak emberek, akik még az inkvizítort is megfert zik. A hosszú évek során, amikor id r l id re kihallgattam, néha úgy rémlett, már nemcsak én faggatom t, hanem is faggat engem... És voltak pillanatok, amikor elszörnyedtem... Egyszer, emlékszem... figyelmeztettem, hogy a kereszténység a Szeretet és Alázat vallása... Morogva olyasmit felelt, hogy a Szeretet és Alázat fed szavak, melyek mögött néha irgalmatlan félreértések lapulnak... Azt mondotta, helyesebb lenne, ha az Egyház szeretet és alázat helyett mást prédikálna. Mert a Szeretet fed szó,amely mögött sokszor az önzés vicsorog. És fed szó az Alázat, amely mögött vinnyog a gyáva képmutatás... Szeretet helyett Irgalmat ajánlott. És Alázat helyett Tárgyilagosságot... Azt mondotta, az Irgalom nem válogat, nem mérlegel és aki irgalomra szorul, lehet halálos ellenség is, de segíteni kell neki... És aki tárgyilagos, szemt l szemben nézi az életet, alázat nélkül, elszántan, minden következménnyel... Megvallom, felháborított ez a mondás és szó nélkül visszaküldtem a börtönbe... De aztán kés bb, néha... Most, amikor már sül és gyötr dik a Pokol lángjai között... Meglep, hogy hiányzik. Ritka az ellenfél, akivel érdemes vitatkozni. A legtöbbje csak jön és megy, elég két tanú és a máglya, már vége a pernek... De vannak, akik elégnek a máglyán és még sincsen vége a pernek... Mi, halandók nem értjük az isteni szándékot. Lehet, hogy az inkvizítornak szüksége van az eretnekre. És ez az ember... nehezemre esik kimondani... Egyszer azt mondotta, az Istennek szüksége van az Ördögre. Ezt borzalmas volt még hallani is... De most már nem mond többé semmit. És ez sem jó." Mintha elfelejtette volna, hogy a szobában vagyok. Szórakozottan, kissé reszket kézzel, felemelt az asztalkáról egy ezüstcseng t, megrázta a csilingel kis harangot. A padrénak, aki belépett és alázatosan letérdelt, a vállán át mondotta: "Az atya elmehet. Adjatok útravalót neki." Görnyedten, inkább guggolva mint lépkedve, hátrálva hagytuk el a pompás termet. A padre búcsúra kis erszényt nyújtott át, szattyán zacskót, amelyben pénzdarabok csörrentek. Déli egy óra lehetett, mikor kiléptem az Inkvizíció palotájának kapuján, és elindultam a római utcán. Fürgén lépdeltem, hónom alatt a kis batyuval, vállamon a butykossal, kezemben a vándorbottal, hogy a Via Appián át eljussak Nápolyba, ott hajóra szálljak és fohászkodó, emlékez lélekkel várjam, amíg elvisz a vízi járm a spanyol partokra. Mindez csütörtöki napon történt, az Úr 1600-ik esztendejében, február hónapban, a 17-ik napon, Szent Izidor napján. Az id déltájban megenyhült. A római tél szeszélyes napjainak egyike volt ez, amikor a zimankós, zúzmarás égb l váratlanul nyárias fényáradással zuhanyoz a napsütés. Az égbolt olyan engesztel kékséggel fénylett, mint a nagy Tizian egyik képén a Madonna vállát borító

kék lebernyeg - ahogy ezt Madridban láttam, egyszer életemben, az Inkvizíció ottani székházában. Mentem a keskeny utcákon, és szívem megtelt békével és örömmel. Gazdagnak és megajándékozottnak éreztem magam - nemcsak, mert csörgött zsebemben az útravaló, a kardinális nagylelk , b kez ajándéka. Inkább azért voltam elégedett, mert úgy éreztem, nem térek haza üres kézzel. Megtanultam a confortatoréktól az er sítés titkát. Tudom már, hogyan kell meggy zni az eretneket b nösségér l. Szaporáztam lépteim, mert reméltem, hogy még alkonyat el tt eljutok a Via Appiára, ahol talán felvesz egy zöldséges szekér, amellyel a vásárosok valamelyike hazafelé kocog, Nápoly irányába. De mert elmúlt a dél, megéheztem és úgy határoztam, elébb a folyópartra megyek, a Ponte San Angelo közelébe, ahol a révészek, akik dereglyével szállítják át a Teverén az utasokat, kipányvázzák a csónakot. Úgy gondoltam, leülök ott és elfogyasztok egyet-kett t a tarisznyámba tömött borsos, avas töpörty vel ízesített pogácsákból, kortyolok a butykosból és még egy pillantással elbúcsúzom Rómától. Mert innen, a folyópartról, jól látnia Várost - és a hónapokban, melyeket az Úr akaratából itt töltöttem, tanulás és elmélkedés közben volt id m, hogy szemügyre vegyem a folyó két partján elterül negyedek némelyikét. Meg kell mondjam, van valami Rómában, ami az idegent is megejti. Kétezer éve mindenféle népség tapodta ennek a különös karavánszerájnak utcáit és tereit, az ilyesminek nyoma marad. Megkerültem a Cancellaria palotáját és a ViaTor di Nonán át haladva eljutottam a híd elé, amelyet a Szent Angyalról neveztek el - az Angyalvár tövében építették ezt a hidat, ahol gyakran került sor Giustiziákra, különösen, ha rogysz volt az id járás és sietni kellett, mert a híd közelebb volta Tor di Nona börtönéhez, mint a Campo de' Fiori. Többször jártam erre, az elmúlt hónapokban, és most visszaemlékeztem egyes különös akkurátussággal, annak rendje és módja szerint megrendezett Giustiziákra. Leültem a folyópartra, el kerestem a tarisznyából a borsos pogácsát, majszoltam az ízes sütetet és nézegettem az Angyalvárat. Arra kellett gondolnom, hogy sok minden történt ebben az épületben, mióta Hadrian pogány császár megépítette. Tömzsi esetlenségében olyan, mint egy hordóféle,amilyenbe szüretkor a sz l t sajtolják. Eszembe jutott, amit az elmúlt hónapokban hallottam és deákos önelégültséggel idéztem fel, hogy itt vacorgott egy pápa, Hetedik Kelemen, aki földalatti folyosón menekült ide a Vatikánból, amikor idegen hadak kirabolták Rómát, itt dideregte végig a sacco idejét. És aztán mind a többiek, akiket ide kényszerített az id változása - a kalandor Cola di Rienzi, a hatalmas Vitelleschi bíboros és itt tartotta szell s, napfényes cellában Bellarmino kardinális egy ideig ezt az embert, akit ma reggel megégettek. Ez és még sok minden eszembe jutott, amint majszoltam a pogácsát és kortyolgattam a butykosból. És közben nézel dtem, mert van a római kövekben valami, ami túlkiabálja az id süketségét. És tökéletesen elégedett voltam. Ugy éreztem magam, mint a diák vizsga után. Örömteljesen dobogott a szívem, mert arra gondoltam, hogy az Úr segítségével most már hamarosan hazajutok Ávilába, megtérek a kolostorba, ahol dohos verejtéket izzadó falak között k kemény rendtartás óvja a hív embert a világ szeszélyei és csábításai ellen. Mert ez a római kiszállás tanulságos volt, de néha aggasztó! Minden idegen volt itt: a nyelvezet, a beszédmodor, a környezet, igen, még az ételek is - vadat itt nem esznek, és amikor a sajtos metéltet rágtam, amit a refektóriumban majd mindennap felszolgáltak, gyomrom elérzékenyülten emlékezett az ávilai vadastálakra, a nyúl, az z-, fogoly- és vaddisznópecsenyékre, a pácokkal készített fogásokra. Ilyenkor elszomorodtam, de ezt nem mutattam vendéglátóimnak. A Giustiziák, melyeknek szemtanúja voltam - így az is, amelyet búcsúra, ma reggel, közvetlen közelb l szemlélhettem -, gyakorlati oktatások voltak, de ugyanakkor idegenszer ek is, hiszen valahogy nem olyan közvetlen a végrehajtás, mint Madridban és Toledóban, ahol a szívek és a máglya egyszerre lángolnak - a római Giustizia inkább hivatalos ténykedés, szöszmötöl pontoskodás. De mindez most már mögöttem volt, hiszen békében elbocsátottak és indulhattam haza, Ávilába. Már végeztem a falatozással, tenyérrel elsöpörtem a csuhámra hullajtott pogácsamorzsákat és indulni készültem, amikor a

tarisznya mélyében kezembe akadt a kis szattyán erszény, a kardinális útravaló ajándéka és a könyv, melyet gondjaimra bízott, hogy vigyem haza és tanuljunk bel le. A scudik és a hat reales, ami megmaradt az útra hozott ávilai költ pénzb l, elégnek látszott, hogy megfizessem a hajósnak a bért. A realeseket eldugtam a derékövben, mert nem akartam, hogy elkeveredjen a hazai pénzmag az ajándékkal. Harminc scudit találtam az erszényben, szép summa! Meghatva gondoltam a jóságos nagyúrra, aki végül ilyen fejedelmien megajándékozott. Felnyitottam a kézikönyvet és els bben mellékesen, szórakozottan, majd belefeledkezve, el re-hátra lapozva, mind mohóbban kezdettem olvasni. Véletlenül - (de van-e "Véletlen" olyan pillanatokban, amikor a Láthatatlan Kéz igazítja életünk szerkezetét?...) - az oldalra nyitottam, ahol a bölcs avignoni Eymerich és újkori tolmácsa, Francisco Pena atya elmagyarázzák, hogy a látszólagos jóindulat, a türelmes és barátságos faggatás néha eredményesebb, mint a tortúra. Elmélyedtem a bölcs tanításban, lassan olvastam és iparkodtam megérteni a kegyes oktatás mélyebb értelmét. Akkor történt valami. Ugy kezd dött, hogy elégedetten behajtottam a bölcs könyvet. Aztán el kerestem csuhám zsebéb l a scudikkal bélelt szattyán bugyellárist és mindkett t bedobtam a folyóba. Látom megrökönyödött arcodat, testvérem, amikor ezt olvasod. Megértem elképedésed. Elmondok sorjában mindent, ahogy emlékezem. Könny és hálás magyarázat lenne, ha azt mondhatnám, hogy az Ördög játszott velem, ütötte ki kezemb l a zacskót és a könyvet. Ez lenne a kényelmes, hiszen az Ördög mindig ott koslat az ember nyomában, mint a gerjedelmes kankutya a folyásos szuka után. De nem hiszem, hogy abban a pillanatban az Ördög ütötte ki kezemb l a pénzes szatyrot és a könyvet. A nagy kísértések pillanatát a szentek - aztán mindazokat, akiket megérintett az Isten vagy az Ördög - úgy mesélik, mintha földrengés, égzengés, villámcsapás zúgna-zengene ilyenkor. Vannak, akik ilyen pillanatokban színeket látnak - másféle színeket, mint azel tt valaha is. Mintha minden szín belülr l kezdene fényleni. A mi h seink, a Konkvisztádorok,amikor útra keltek, hogy elvigyék a vad világba a Keresztet és cserébe elhozzák onnan a hitvány aranyat, a kincsek mellett hoztak a tengerentúlról növényeket és gyökereket, amilyent a vadak rágcsálnak. Azt mondják, aki ilyen f zetet nyel, színeket lát - de aztán segít a szenteltvíz és elpárolog a bódulat. Mások bizonygatják, hogy úgy.érzik magukat ilyenkor, mintha megrúgta volna ket az Ordög. Tanultam a szemináriumban, hogy még a körülmetélt pogányoknak is volt egy istenes hír prófétájuk. Mohammed nev , aki a semita népséget, az arabokat arra tanította, hogy Egy az Isten és Mohammed a prófétája... micsoda arcátlanság! Szerencsére kiverték ezt a fajzatot a keresztény világból, spanyol és francia földr l, nem is régen, hála a dics séges keresztény ármádiáknak. De még ez a pogány Mohammed is hetvenkedett, hogy volt egy pillanat az életében, amikor reájött a szent görcs, csikarta belét a tüzes fájás és akkor azt hitte, az Isten szólt hozzá személyesen. Ilyen pillanatokban - úgy mesélik - az er s emberek is felbuknak. Van, aki térdre esik. Van, aki az ülepére. De mind azt mondja, ilyenkor tótágast állanak a házak, fintorognak az Eszmék, nyelvet öltenek és vigyorognak a vallások. Én nem tapasztaltam semmi ilyesmit. Kénk szagot sem szimatoltam. Nem sújtott vakság, mint Saulust a damaszkuszi úton. Csak álltam a folyóparton, vállamon a tarisznyával és a butykossal, néztem a folyó sodrában elt n könyv és bugyelláris után és nyugodt voltam. A leveg olyan ízes volt, mint a tiszta bor és a jó lelkiismeret. A felh kön át szelíd fénnyel derengett a télutó napsütése. És minden a helyén állott körülöttem: az Angyalvár, Szent Péter templomának kupolája, a kupola felett a magasban az Isten, az Egyetlen. Akinek nincs mása, akármit hebegnek a pogányok, a metélt próféták. Erre emlékszem, a nyugalomra. De ugyanakkor sürgetést is éreztem, mert elkövetkezett a pillanat, amikor el kellett menni Rómából. És fogalmam nem volt, hová menjek?... Mert ebben a pillanatban az is megvilágosodott, hogy Ávilába már soha többé nem megyek vissza. Nemcsak Rómából kellett elsietni, hanem kilépni mindenb l, ami eddig számomra ismer s úti cél, tartózkodási

hely volt. Dideregtem, de úgy, ahogy az eretnek didergett ma reggel, p re meztelenségében, a máglyán, miel tt felmelegedett libab rz teste a forró lángok között. Ávilára gondoltam, de sajnálkozás nélkül. Arra, hogy nem látom többé a csodálatos városfalakat, melyek úgy burkolják és védik azt, ami a városban eleven, mint a keresztes vitéz testén a páncél a dobogó szívet. Nem látom többé a sziklás fennsíkot, a templomok harangszóval nyelvel tornyait. És titeket, testvéreim. De nem sajnáltam Ávilát, sem magamat. Úgy látszik, van egy pillanat, amikor minden, ami egy ember számára Ávila volt, megsz nik valóság lenni. Marad egy emlék, ami szép vagy rút, hideg vagy meleg. De már nem valóság, csak emlék. Valóság csak az volt, hogy sürg sen el kell mennem innen. Siet s léptekkel eredtem útnak, sarum talpa csattogott a kövezeten. Olyan biztosan lépkedtem, mintha tudnám, merre megyek. Sz k utcákon haladtam át, emlékeztem az utcák nevére, hiszen többször jártam erre, ma hajnalban is, kántálva a misererét, kezemben a tavolettóval.Végigmentem aViaTor di Nonán, áthaladtam a I'i~~ixa San Salvatore in Lauron, keresztet vetettem ott a reKi templom el tt, majd átvágtam a Via dei Coronarin és a Vico della Vetrinán át siettem tovább, végig a könyökutcákon, el a Cancellaria mellett... Akkor megh költem, körülnéztem. Feleszméltem, hogy megint ott állok, ahol hajnalban. A Campo de' Fiorihoz értem. De milyen más volt most a tér, mint néhány órával elébb! A veszt helyet már lebontották, elvitték a deszkákat, melyekb l a vérpadot és annak magasába vezet lépcs ket ácsolták. Mindenfelé a téren, a gyümölcs- és zöldségárusok sátraiban nekikezdettek a kofák és vásárosok, hogy rendbe rakják a maradék árut, a szekéraljra való, fanyar-édes illatú mimózalombokat, a téli almát, a sorrentói diót, az ánizs íz , gyöngéd rostú finocchi f zeléket, a szomorú laput, amivel gyakran traktált a San Giovanni ebédez termében a sz kmarkúan kotyvasztó szakács, a broccolit... A kofák nyelveltek a vásárosokkal, a szekerek púposan dagadtak a környékbeli gazdaságok maradékával, és mindenki jókedv volt. Ízes tájszólással pereltek, vaskos tréfákkal noszogatták egymást, még a lovak is jókedv en nyerítettek egyetegyet, mintha tudnák, hogy vége a vásárnak - már szagolták az istállót, készültek hazafelé. És a térség nemes homlokzatú házainak ablakai megint leveg szomjas tárulkozással nyíltak meg. Nem volt itt már nyoma sem az orrfacsaró füstszagnak, amit l hajnalban fintorogtak a környék finnyásabb lakói. Mintha nem történt volna semmi különös. Igazibban, mintha az, ami történt - elégettek egy eretneket, aki azt hitte, az nyomorult lelkében is elfér a Mindenség -, mindennapos és természetes következése lenne egy rendtartásnak, ami egyszerre isteni és emberi. Meglepetéssel láttam, hogy nemcsak tisztára seperték, rendbe rakták a teret, de a házak falára, az ablakok köré id közben színes papírból sodort keskeny szalagfélét is kötöztek, és kétoldalt a házak kapuja mellé lampionokatakasztottak. Akkor eszméltem, hogy Rómában már javában áll a karnevál, a nagy farsangi cécó, amikor tolong az utcákon a jelmezes népség, a környékbeli falvakból, a hegyekb l lejönnek a kecskeb r ködmönbe öltözött pásztorok és dünnyög dudaszóval járják az utcákat, mandolinos pojácák pengetik a húrokat és táncol, viháncol a római nép. Hajnalban ennek még nyoma sem volt. Most elégedetten szemléltem, milyen tapintatos volt a római Kormányzóság, amikor elrendelte, hogy az eretneket pitymallatkor az iromba farsangi mókák kellékei nélkül, cicomamentes házfalak között égessék el. De ez már régen történt, órák el tt. És a tér megint a szokott vásári, világi módján élt, készült az esti, farsangi kurjongatásra. Körüljártam a helyet, ahol a reggeli derengésben a máglya állott, de hamunak, üszkös maradéknak nyomát sem láttam. Számolgattam a kalendárium napjait és kitetszett, hogy tíz nap hibázik még Hamvazó Szerda ünnepéhez. Ebben a tíz napban, Karnevál hetében, tótágast áll Róma. Kerestem a máglya h lt helyén a hamu nyomát, ami az eretnekb l maradt és eszembe jutott, amit kevéssel elébb a kardinálistól hallottam: ez a b nös ember írt egy könyvet, amelynek címe emlékezés egy vacsorára. Ezt a vacsorát hamvazószerda estéjén

fogyasztotta el az eretnek, valahol a messze Londonban... De nem volt itt hamu, sem pernye. És amint így nézel dtem, megpillantottam a zsibárus bolt ajtajában Antonio Audrit. Háttal állott, ágaskodott, szegeket vert a boltajtó szemöldökfájába. A szegekre álarcokat illesztett: halálfejet, ferde szem kínait, turbános négert, csúcsos süveg egyiptomi varázsló maszkját, vigyorgó Bacchus-pofákat. A gondos keresked lelkiismeretes aprólékosságával válogatta egy kosárból az álarcokat. Néha hátralépett egy rövidet, így szemlélte - mint a piktor mázolás közben a képet - illik-e egymáshoz, amit szemvételezésre kiállított? Elmerült a tennivalóban és akkor sem fordult meg, amikor mögéje állottam. Gyanakodva néztem, mert volt a zsibárus szöszmötölésében valami vajákos, kísérteties. A téren, ahol ma hajnalban - és már sokszor elébb - embereket égettek, a római karnevál vásári kellékei, a vigyorgó maszkák fintorogtak, mintha az ördög vigyorogna a papírpofákon át: a profán, a vásári, az örök vigyorgás kiabált a maszkákból. De aztán felszögelte az ajtó fölé az utolsó álarcot - egy boszorkány foghíjas, borzas arcmását , és hirtelen megfordult. Felemelte és karjára f zte az üres kosarat, melyben filléres-silány és mégis kísérteties portékáját a piacra hozta, lassú léptekkel indult a zsibárus bolt mélyébe vezet három lépcs fokon lefelé, és a küszöbön csendesen, közömbösen mondta: "Jöhetsz, atyácska." A boltíves pincehelyiségben tapadós volt a homály, mint a pókháló, amely vastag fürtökben lógott a mennyezetr l. Egy háromlábú ül kér l fél kézzel leseperte a szövetfélét, ruhanem t és intett, üljek le. Nyugodtan sertepetélt és rakosgatott, mintha ott sem lennék. Néha a félig nyitott ajtón átdereng alkonyati világosság felé tartott egy tárgyat, ruhadarabot. Egy szakajtót megtömött színes papírszalaggal, derékaljra való lencsényi, kerekre vágott tarka papírhulladékkal, amilyennel karnevál éjszakáján dobálják az utcán a legények a lányokat. A jó kalmár rakosgatásával készült a farsangi vásárra. És egy szót sem szólt hozzám. Én is szótlan maradtam. Körülnéztem a bolthelyiségben, ahol öt hónapja jártam el ször, amikor a vászoninget vásároltam. Kacatos, vásári holmi hevert a polcokon és a ládák fedelén de a sok selejt között akadt más is: széles karimás kalapok, amilyet egyházi személyek viselnek, aztán mindenfajta világias ruházat, kaftánszer , hosszú fekete kabátok, a városi polgárok viselete, lapos baretták, puffos-buggyas ujjazatú zeke, rókamálas fövegek, amilyet külországból érkezett kalmárokon láttam, térdcsatos nadrágok - sok minden, ami kell a városi, világias és aztán az egyházi ruházkodáshoz. És halomban lógtak a falon akampóra akasztott farsangi lebernyegek: vörös és fekete pettyes bohócruhák, varázsló köpeny, megt zdelve az égi jelekkel, lovagi mellvért, csörg sapka... Minden, ami kelléke húshagyó kedd el tt a világi rendetlenségnek. Ami kell a pajzán és b nös éjszakai önfeledtséghez. Nem nézett reám. Orrhangon - elnyújtva a szavak utolsó szótagját, ahogy általában a keletiek és különösképpen a zsidók beszélnek -, csendesen mondta: "Láttalak reggel. Ehe, ehe"... így mekegett. És hirtelen megfordult. A homályban úgy rémlett, mintha megn tt volna. Szeme villogott, mint a szövétnek, amikor fuvallat lebbenti a lángot. Kaftánszer hosszú köntöst viselt is, mint általában a római kalmárok. R t vörös szakálla a mellét verte, és ez a vörös sz rzet különösen elütött a gyapjas, hófehér hajzattól,amely vastagon borította koponyáját. Derekán b rövet láttam, amelyr l láncra f zött kulcsok csüggöttek alá és néha, amikor fordult egyet, megcsörrent a kulcscsomó. A vörös téglából rakott t zhelyhez lépett, ny gösködve lehajolt, mint az öregember, akinek recseg a csigolyája és fájlalja a derekát. A t zhely hamvadó parazsát fújtatóval élesztette. Közben folyton dünnyögött, beszélt a t zhöz - de másképp, mint Szent Ferenc, nem szeretettel, inkább gúnyosan. "No, lángocska" - így beszélt. - "Vessél szikrát, lángocska. Így, így:" Szusszantott egyet a fújtatóval és a parázs lángra kapott. A vörhenyes fény megvilágította az ablakot és a vörös szakáll, az ezüstös hajzat úgy tetszett ebben a világításban, mintha ez a sz rzet is farsangi kellék, ragasztott szakáll és vendéghaj lenne. Bökdöste a piszkafával a parazsat, mintha keresne valamit a lángok között. Kényelmetlenül

éreztem magam, de nem mozdultam, hangot sem adtam. "Itt a farsang" - és kezét dörzsölte. "Táncolnak a népek, forgatják az úrak a szépleányokat. A donnák álarcot viselnek és az urak vastag orrot ragasztanak. Látod?..." - és egy tömzsi pojácorrot mutatott, amely madzagon lógott le a falról, mint a mészárszékben az ökörfark. Minden szabad, mert itt a farsang. Éjszaka ropják a táncot. Aztán reggel hagymás hering, hamu és penitencia. Hehe..." - és nevetgélt. Felegyenesedett és átmenet nélkül, szigorúan kérdezte: "Te mit akarsz, szentatya?..." Csíp re tett kézzel állott, szeme sugara csillámlott. "Mert valamit csak akarsz" - mondta nyugodtan. - "Ismerlek, hogyne ismernélek. Jártál már nálam." Amikor hallgattam: "Te vagy a barát, aki eljött Rómába, tanulni. Hallottam fel led. Irástudó vagy, igaz?... A sógor, Pompeo Capuano, az andalúziai, aki veled jött, beszélt rólad. Mondta, hogy szorgalmas ember voltál Ávilában. Igen, igen" - és dünnyögött, megint szusszantgatta a parazsat. - "Sokat tanultál Rómában, atyácska?... A jó pap holtig tanul. Ma reggel is okosodtál, igaz? Láttalak, láttalak..." - és kitárta két karját, mint a mutatványos, amikor ígéri, hogy galambot vagy házinyulat húz el a fövegb l - "Tessék, válassz." Amikor nem mozdultam: "Látod, nagy a választék" - és vigyorgott. - "Van minden Antoniónál... minden, ami kell, hogy farsang éjszakára átöltözzön a derék ember. Jelmezt váltson, új sz rt ragasszon a képére, a beretvált feje búbjára..." Nem várt választ! "Értem, értem" - és bólogatott. - "Kedved szottyant b rt váltani, igaz?... Kirándulni éjszaka, szaglászni a sötétben, amikor viháncolnak a népek" - és köhintett. - "Át akarsz öltözni?... Nézz körül, láss neki. Mi akarsz lenni? Álarcos Pierrot? Nem illik hozzád, lúdtalpú vagy, totyakos a járásod. Turbános basa? Sisakos vitéz?... Szólj csak nyugodtan. Járt itt már máskor is papocska, aki át akart öltözni, mert meleg volt a csuha:' - Megint kezét dörzsölte. - "Egyik farol kifelé, mert megkeseredett orrában a máglya füstjének a szaga. A másik odébbáll, mert elege van abból, hogy úgy kell beszélni, mint a kajdács. Van, aki csak azért megy, hogy eladja túlnan, a hegyeken túl, amit itt hallott és tanult." - Hangosabban, jókedv en: - "És van, aki elmegy, de aztán megint visszasompolyog, mert kell neki a büdösség." Fojtott hangon: "Mert finom az!... Aki egyszer megszagolta, örökké szippantgat utána!... Te miért akarsz átöltözni, papocska?" - kérdezte mellékesen. Aztán, átmenet nélkül, parancsoló hangon: "Menj hátra a kamrába. Ott találsz mindent, ami kell ma éjszakára." Vigyorgott. Kimutatta a foga fehérjét. Sziszegve, der sen mondta: "Vagy hosszabb id re." A kamrában mécses égett, gyenge fénnyel, ahogy a haldokló szipog, mikor már fogy a lelke. Egy kampószögön rövid fekete zeke lógott, amilyet a gazettierék viselnek. Aztán fodros fehér ing és harisnya. A zeke zsebében írószereket találtam, kalamárist, lúdtollat, porzós tokot. Hegyes orrú, ezüstcsatos félcip hevert a padlón, úrfi-cip - nem olyan csámpás lábbeli, mint a saru, amit viseltem. Ledobtam a csuhát - de elébb gondosan megkerestem a realeseket, melyeket még hazulról hoztam, összesen hat realest, ami megmaradt. És ahogy vetk ztem, úgy tetszett, nemcsak a ruhadarabokat vetem le, hanem mást is: azt a valakit, aki - nemrégen, egy óra el tt és aztán az élet teljességének idejében voltam. Olyan volt ez, mintha ledobnám a padlóra a gyermekkort. A családi ház emlékét. Ávilát. És aztán mindent, amit megéltem a rendházban. És mindent, amit tanultam, amikor a Santo Ufficiót szolgáltam, lelkesen és alázatosan. Az eretnekarcokat, amint kitámolyogtak a tortúra kamrájából. Ahogy feküdtek a lészán, mert már nem tudtak járni ~s így néztek reám, fekv helyzetben, üres szemmel, mintha kialudt volna bennük a fény. Arcokat, az utolsó pillanatban, miel tt elnyelte ket a füst és a láng. És jómagamat, amint ott állottam a máglya tövében, kezemben a kereszttel. És az ember arcát, ma hajnalban, amikor megbilincselt fél kézzel eltolta a Keresztet.

Úgy rémlett, nemcsak a csuhát és a sarut vetem le, hanem mást is. Kapkodva öltöztem, mert fáztam. De úgy is kapkodtam, mint aki csak nyúlkál vaktában... Úgy képzeltem,ledobom azt, aki voltam. És felöltök egy jelmezt, mint a farsangosok a bohócruhát. Felhúztam a csatos cip t, a fehér harisnyát, a rövid zekét. Fejembe nyomtam a hegyes süveget, övembe rejtettem a realeseket. A csuhát, amit elébb a padlóra dobtam, felemeltem és körülnéztem, mit tegyek vele? Akkor feleszméltem. Úgy tetszik, kiáltottam. Már nem tudom, mit, de a hangom úgy visszhangzott a kamrában, mint az eretnek nyögése - ahogy hallottam néha,amikor Mastro di Giustizia csigára húzott egyet. Az árus belépett a kamrába, magasra emelte a mécsest. Megállt a küszöbön, tet t l talpig szemügyre vett. "Firenzén át menj" - mondta nyugodtan. Olyan természetesen mondotta ezt, mintha egy régen elkezdett párbeszédben mondaná ki a dönt szót - egy vita végén, amikor már nincs szükség érvelésre, hiszen a vitatkozók megbeszéltek mindent. Ágaskodott, megvilágította a lámpással fejem búbját, látni akarta a tonzúrát. Hümmögött. "Amíg kin a hajad... Ne aludj máshol, csak fogadókban. A kolostor biztonságosabb, de te csak maradj a fogadókban. Most sok a kiugrott pap. Vadásznak reájuk!" - mondta határozottan, mint aki rendelkezik. - "Vigyázz az aprópénzre, mert a szállásokon sok a tolvaj." - "Nem vagyok kiugrott pap" - mondtam. A szó süketen kongott az odúban. Mint aki nem véli érdemesnek, hogy vitatkozni kezdjen, legyintett. Letette a mécsest a padkára, közel lépett, igazgatni kezdette nyakamon az ingfodrot, olyan szakértelemmel, ahogy egy lakáj vagy fodrász teszi rendbe az uraság ruházatát vagy hajzatát. Tet t l talpig méregette a köntöst, megvizsgálta az ujjas b ségét. Elégedetten bólogatott. "Igy éppen jó lesz" - és fejembe nyomta a föveget. A hegyes orrú cip t nézegette, nem szorítja-e a lábam? Fél kézzel magasabbrahúzta térdemen a fehér harisnyát, eligazította a ráncokat. "Így, igen" - mondta tárgyilagosan és megint hátralépett, kis távolból szemlélt. Aztán, magyarázat nélkül: "Firenzében ne mutogasd magad. Van ott is egy kegyes szerzet, a vigasztalók... Látom, érted. Okos ember vagy te. De Firenzében vigyázz a b rödre. Látnivaló nincs ott semmi. Mióta Cosimo meghalt... Nincs ott más, csak levertség, letargia" - mondta megvet en. - "A Mediciek uzsorások voltak, de legalább költöttek a flancra. Írókra. M vészekre." - Fintorgott. - "Azt mondják, a nagy templomban van egy szobor, amit a Buonarrotti faragott, a horpadt orrú, aki itt fúrt-faragott Rómában. Ismertem, járt nálam. Jelmezt keresett a modelljei részére... De a képeit, szobrait nem láttam! Nem nézek faragott képeket!..." - mondotta undorral. - "Firenzében maradja város szélén. Súgd meg a szállásadónak, hogy írsz levelet, szerz dést, végrendeletet... Ez a viselet" - és elégedetten méregetett, ahogy a színészt vizsgálja az öltöztet , amikor feladta neki a szerephez való jelmezt - "hiteles. Így öltöznek az írástudók. Mindenki látja, hogy scriba vagy." Es nevetett: "Ne félj, jönnek a rendel k cs stül. A szép asszonyok! Felhajtják a vállkend szegélyét, eltakarják az arcukat. Könyörögnek, írjál a szeret jüknek! Jöjjön vissza... Vagy maradjon, ahol van, mert id közben megtudták, hogy személy szerint nem is t szerették, a szeret t, csak a vágyaikat szerették... Lesz, aki kéri, segítsen a kedves megölni a férjét. Ne kérdezz semmit, csak írjál. Ötven baiocchi egy közönséges szerelmes levél. Ha mérget kér valaki, az megér egy scudit, kett t is. A végrendeletek is jól hoznak, különösen a hamisak." Amikor szavába vágtam: "Nem vagyok..." - legyintett: "Zavaros a világ, szentatyám. Már sokan nem tudják, melyik oldalon vannak. Azon?... Vagy ezen?..." Kitárta két karját, vigyorgott. - "Ugrálnak a máglya körül, mint a kintornás vállán a majom. Hadonásznak a feszülettel. Aztán megijednek... Nem az Istent l félnek. Nem is az Ördögt l. Az embert l félnek... Nem tudod?..." Hallgatott, rakosgatott, görnyedten hajolt az álarcok, a papírszalag~~~ szakajtókosár fölé. Mintha a jelmezekhez beszélne: "Idejönnek, Antonióhoz. Nem te vagy az els " - mondta elégedetten. Felemelte a padlóról a csuhát, amit az elébb levetettem, világosság felé tartotta, hüvelykkel és mutatóujjal dörzsölte, vizsgálta a daróc min ségét. "Jó anyag. Kecskesz r, burgosi" - mondta elismer en. - "Beveszem a jelmez helyébe. Ráadásnak megkapod ezt is..." - és leemelt a fali szögr l egy fekete selyem álarcot, amilyet farsang éjszaka viselnek a kurjongatós, kapatos emberek. Fél

kézzel arcomra nyomta a maszkát, fülem mögött megigazította a selyemmadzagot. - "Jelmez mindig kell" - és megint vigyorgott. - "Hosszú a farsang, atyácska. Száz éve tart... Néha az ánglius ölelgeti a franciát, néha a spanyol szorongatja a zsidót, a teuton bunkózza a pápista olaszt. És mind hív k. Mind keresztények... Száz éve!" Egy falba vert kampóra gondosan reáakasztotta a csuhát. A kampósszögeken jelmezek lógtak, és a szerzetesi köntös, amelyet életemen át alázattal viseltem, átváltozott: jelmez lett bel le. Ebben a pillanatban - ez volt a félelmes - úgy éreztem, mintha egész életem során jelmezben jártam volna. Két fehér-fekete Pierrot-lebernyeg között gondosan eligazította a papi köntös ráncait. "Itt a helye" - mondotta elégedetten. "Nefélj, nem marad a nyakamon." "Komolyan, szigorúan Firenzén át menj. OnnanTurinba. Aztán át a hegyen, Helvetiába. Genfben kapsz munkát. A scriba mindenütt megél. Jó lesz, ha már éjszaka odébbállsz:' Reámkiáltott, nyersen: "El Rómából, szedd a lábad." Hallgattunk, néztük egymást. Megértettem, hogy ez az ember hivatásos eretnekszöktet - egy azok közül, akik száz éve, iparszer en öltöztetik és költöztetik Európában azokat, akik egy napon úgy érzik, ideje átsétálni a másik oldalra. Legtöbbje pénzért csereberélte az embereket, de volt olyan is, aki csak passzióból vagy virtusból. Úgy rémlett, mintha ez az emberke vegyítette volna a virtust és az üzletet. "Láttalak hajnalban" - mondotta elégedetten, mint egy orvos, aki egyszer ránézéssel megállapította, mi baja a betegnek. Közel hajolt, az álarc szemrésén át nézett a szemembe. "Tudtam, hogy visszajössz. Az ilyesminek szaga van... Ne félj, Genfben keresik a scribákat. Bet javító leszel, abból megélsz. És ha egy napon találkozol Helvetiában vagy máshol, arrafelé... Ha találkozol valakivel, akinek elege van a szabadságból és visszakéredzkedik a máglya melegéhez... Küldd hozzám. Antoniónál megtalálja, ami kell neki... Például a csuhát, amit itthagytál." És füttyentett, elégedetten dörzsölte kezét. "Vigyázz a b rödre, atyácska. A Santo Ufficio nem enged futni senkit, aki egyszer nekik dolgozott... Lassan, szorgalmasan, de utánamennek. És ha egyszer megtalálták..." Nem fejezte be a mondatot. A bejárati ajtó fel l megcsendült a kis jelz harang. Léptek, topogó csoszogás hallatszott, aztán fiatal hangok, kamasznevetés. "A vev k" - mondta áhítatosan és felfigyelt. - "Áll a farsang. Erre, signor" - és gúnyosan hajlongott, lóbálta a mécsest, ahogy a vev vel udvariaskodik a kalmár. Vigyorogva kísért, el re engedett és hangosan csácsogott: "Szolgálatodra, signor. Legyen másszor is szerencsém. Antonio mindig várja a jó vev t... Ohó, úrfiak!" - és kitárta karját a vev k felé. A boltíves üzlethelyiségben, ahová visszatértünk, három fiatal uracs hangos fecsegéssel turkált, válogatott a jelmezek, álarcok között. "Sorjában, sorjában!..." - nyugtatta ket az árus. Hajlongott, így kísért a kijárat felé. "Hódolatom, signor!..." Az uracsok a közeli, farsang éjszakai mulatságra már felkészültek és jó el re beszeszeltek, de láttomra tátott szájjal, bambán figyeltek. "Engedjétek útjára a signort, legénykék" - rendelkezett Antonio. "Látjátok, fontos személyiség, írástudó... Erre, signor, erre!..." - és kitárta az üzlet ajtaját, tréfás-gúnyos túlzással meghajolt. Így mondta, sziszeg sugdosással: "Viszontlátásra, signor!" Csíp re tett kézzel állott üzlete ajtajában, szakállát és hajtincseit lengette az esti szél. És röhögött. Aztán visszament az üzletbe. Már sötétedett, az égen szürke cirmos felh k úsztak. A Campo de' Fiorin meggyújtották a kapuk el tt a füzéres papírlámpákat. A tér közepén, ahol hajnalban a máglya füstölt, a tisztára sepert négyszög helyén álarcos, tarka ruhás fiatal leányok és henceg -hivalkodó fiúk fecsegtek. Csiklandós nevetés nyihogott a sötétben. Húros hangszereken megpendült az utcai tánchoz való dallam, és az álarcos fiatalok kering zni kezdettek a sötét téren, a lampionok derengésében. A dallam édeskés volt, ütemes, a mostanában divatos, motettának nevezett világi zene idetévedt dallama. Megkerültem a táncoló csoportot, elhaladtam a Campo de' Fiori papírlámpásai alatt és a világi élet hívó-émelyegtet , ingerl és csömörre késztet , nyávogó és cincogó hangjai utánam jöttek a sikátorba. Egyik sötét utcasarkon megállottam,

megtapogattam orromon az álarcot, a zeke zsebében az írószereket és a realeseket. Visongás hallatszott a környez utcákból. Fülemben a nyávogóédeskés zene hangjaival, orromban a savanyú füst szagával, ami hajnaltól még mindig megtapadt a sz k utcasor falaiban, lassan baktattam a sikátorokon át. El ször életemben észleltem azt a különös szorongást, amit csak akkor érez az ember, amikor nem valami felé megy, hanem csak elmegy, örökké elmegy valami el l. Firenzében hóesés fogadott. A szállás, ahol meghúztam magam, f tetlen volt és koszos. Mégis, egy teljes héten át maradtam, mert megfogadtam az embercsempész mózeshit tanácsát, és amikor híre ment, hogy írástudó idegen érkezett a fogadóba, az esti órákban s r n kerestek fel látogatók, akik leveleket mondtak tollba - bizalmas híradásokat, melyeket nem bízhattak helybeli scriba tollára, mert jogosan féltek, hogy elfecsegi a titkokat. Ez a mesterség, a publikus bet vetés, Itáliában jól hoz a konyhára, mert az emberek itt szeretnek beszélni, de csak kevesen tudnak írni meg olvasni. Ezért a firenzei tartózkodástmegtoldottam néhány nappal, hogy költ pénzre tegyek szert, hiszen hosszú út várt reám. A rozoga fogadóban nyirkos szalmán aludtam, a fogadós a boroskancsóban a közeli chiantividék keser vörös l réjét rakta elém. Éjjel megesett, hogy az alvókat felzörgették a sbirrek, a lándzsás, pikás városi fogdmegek, akik ezen a vidéken nem annyira eretneket, mint inkább rablókat és gyilkosokat keresnek. A városról nem írhatok semmi érdekeset, hiszen sivárabb, mint Róma - rosszabbat már nem is mondhatok egy Városról. Audri mesternek igaza volt: különös ernyedtség, levertség szaglik itt mindenen - lesz már hetven éve, hogy befellegzett a republikának, a város megadta magát a császári hadaknak és mostanában minden poshadt itt, igen "letargikus", ahogy az öreg mózeshit megvetéssel mondotta. De templom és kolostor akad itt is, b viben. A nagy téren, a katedrálisban megtaláltam azt a Pietát, amelyet a római horpadt orrú m vész faragott. De ez a firenzei Pietá nem olyan engesztelt, szelíd, mint a római. A sötét dóm egyik oldalfülkéjében áll. Kámzsás, csuklyás aggastyán alakja emelkedik a szoborcsoport felett úgy beszélik, a k faragó öreg korában véste ki a k b l ezt az arcot, és a tulajdon képmását mintázta, amikor az arcot faragta. A vén ember-arc nem kérdez. Csak néz. Lenéz a szenved kre és a Sz zanyára, lenéz a megkínzott emberi testre. Az arcban nincs semmiféle indulat. Ahogy elnéztem, eszembe jutott Padre Alessandro szava, aki említette, hogy az öreg mester verseket is írt - egyet a világosságról, melyet csak a halálon túl pillant meg az ember. De ahogy elnéztem a k -arcot, arra kellett gondolnom, a halál valóságában ez a világosság is kialszik. És az ember b nösen önz és ostoba, amikor azt hiszi, az Úristent bele lehet keverni az emberek perébe. Mulyák az emberek, amikor remélik, hogy az Istent bele lehet csalogatni az emberi nyomorúságba, lehet kérlelni, hogy legyen pártos, részrehajló, büntessen vagy jutalmazzon. Ez az öregember-arc olyanközömbösen néz a mélybe, mint aki már nem vár választ az Istent l. A római Pietá, a Sz zanya fájdalmas és ugyanakkor engesztelt arca még azt mondja, az Áldozatnak van valamilyen értelme. A firenzei Pietá öregembere már úgy néz, mint aki tudja, hogy az Áldozatnak nincs semmiféle értelme. Elnéztem a firenzei nagytemplomban ezt a márványba faragott közönyt és feleszméltem, hogy néhány nap el tt eleven valóságban láttam ezt az arcot: az eretnek, akit aTor di Nona siralomházában nyaggattak a confortatorék, hogy tagadja meg önmagát, ilyen közömbösen nézett maga elé. Úgy látszik, a nagy m vészek, amilyen ez a Michael Angelus volt, modell nélkül is látják, amit a m veikkel mondani akarnak... nem a világban, hanem befelé látják a valóságot, önmagukban. Nem értek ehhez, csak elmondom, ahogy láttam. Más egyebet aztán nem is szemléltem közelebbr l Firenzében. Nappal csoszogva, óvatosan csellengtem a város bels utcáin - de egy hóeséses, zimankós délel tt elmentem a nagy térre, ahol a Signoria tornyos-henceg épülete hivalkodik és megnéztem a helyet, ahol tisztes id el tt megégettek egy idevaló barátot, Savonarolát. Padre Cavalcanti igazat szólt; már nyoma

sem volt itt veszt helynek, sem szögekkel kivert pallónak. Mert manapság minden irgalmasabb, szelídebb és puhább, mint volt régen. Ez minden,amit Firenzében láttam. Szürkületkor a csapszékben ültem és vártam a rendel ket, akiknek írott bet re volt szükségük, hogy rögzíthessék, amit hisznek vagy hazudnak. Leggyakrabban n k érkeztek, akiket szerelmi hevülések kínoztak. Az ember azt hinné, az a szokatlanul b gyermekáldás, amely általános itt olasz földön, akadályozza a n ket, hogy más egyébbel is foglalkozzanak, minta háztartással, gyermekszüléssel és a vallásos kötelességekkel. De a valóságban ez is másképpen van, mint ahogy mi, n tlen szerzetesek képzeljük - a n k, még ha állapotosak is, aztán id sebb korban, amikor már hasztalan tatarozzák színes rongyokkal a test hervadó üdeségét; mindig, örökké kalandon törik a fejüket. Így volt ez itt is, a Virágok Városában, télid n. Nem sajnálták a fáradságot, sem a pénzt, hogy egy idegen írástudótól, akinek titoktartásában bízni lehetett, levélkét kérjenek közeli vagy távoli szerelmesük számára. Volt egy, aki hathetes csecsem jét is magával hozta - fiatal n volt, takarosan öltözött, s olyan megejt -szelíd, anyáskodó mozdulattal szorította keblére a kisdedet, mint a Madonnák a képeken. Olyan ártatlanul nézett, olyan álmatag-suttogó hangon mondta tollba a leveleket, mintha kett ig sem tudna számolni. De mint hamar kitetszett, tudott számolni, mert három kedvesének diktált egy id ben levelet - három férfinak, akik más és más városban éltek: egyik, a tengerész, Génuában, másik, az aranym ves, Nápolyban és a harmadik, a vándor muzsikus Rómában. Mindegyiknek ugyanazt üzente: fogadkozott, hogy h séges hozzájuk, eleped a vágyakozástól, kéri, térjenek vissza, de sorjában - megszabta az id t, melyik mikor jöjjön -, mert senyved goromba férje oldalán. Hajmereszt bátorsággal azt hazudta mindháromnak külön-külön, hogy a kicsike, akit most keblére ölel, a valóságban nem a férj, hanem a távoli szeret gyermeke - mind a háromnak sorjában ezt üzente, szelíden és nyugodtan. Amikor három scudit kértem a három levélért, felvetette szemérmesen lesütött szemét és alkudozni kezdett. Azt mondta, elég lesz kett is. Végül megegyeztünk és a leveleket a pruszlik nyílásán át kebelébe rejtette. Igaz, elébb keresztet vetett; mert ledér volt, de vallásos. Amikor elment, fejvakarva néztem utána. Nehéz megérteni a n i lelket, különösen, ha a magamfajta embernek nincs ilyesmiben gyakorlata. A férfiak legtöbbje pénzt akart, amikor levelet mondott tollba, vagy letagadta, hogy tartozik. Vagy ígérte, hogy egyszer majd fizetni fog. Hunyorogva róttam a mécses ködöspislogó fénye mellett a bet ket és néha elcsodálkoztam, milyen fontos az emberek számára a pénz. De aztáneszembe jutott, hogy most már én is azokhoz tartozom, akiknek fontos a pénz, hiszen szabad vagyok, tehát meg kell élnem. És pénzért írok, rendelésre. Régebben, Ávilában, soha nem gondoltam arra, hogy pénzért is lehet írni. A mi bölcs perjelünk, amikor munkát adott a könyvtárban - mert úgy vélekedett, tetszet s az írásom, kereken és formásan tudom rajzolni a bet ket -, soha nem beszélt arról, hogy írással pénzt is lehet keresni. És amikor Ávilában írtam, néha úgy éreztem magam, mint a m vész, amikor alakot ad egy Látomásnak. Örömem telt a munkában. De most pénzért írok és néha vágyakozással gondolok Ávilára, a rendház csendjére és biztonságára, ahol elég volt, ha szorgalmasan papírra vetettem a magánhangzókat és mássalhangzókat, melyek értelmet adtak a Santo Ufficio által jóváhagyott gondolatoknak. Aztán elmentem az autodafé idejében a f térre és amikor felfüstöltek egy eretneket, teli torokból énekeltem a misererét. Milyen szép volt ez az id !... De most, amikor papírra vetettem a kérlel , fenyeget , sopánkodó vagy hiú-buja és hetvenked férfiak és n k gondolatait, arra kellett gondolnom, hogy a szabadságnak nagy ára van. És néha úgy tetszett, ilyen bizalmas aljas levélírás közben többet tudok meg az emberekr l, mint régebben, amikor a gyóntatószékben ültem és azt hittem, szintén suttognak titkokat a fülembe - most úgy rémlett, gyónás közben is sokat hazudtak, elhallgattak és ferdítettek az emberek, mert olcsón, három garasért akarták megvásárolni a feloldozást. De most, amikor cseng scudival fizettek, az igazat mondták. Ezekben az órákban a csapszékben sokat tanultam. És néha ágaskodott bennem a természet, hogy a rendel k hazug fejéhez vágjam a kalamárist, a parázna és hamis

szavú n k szemébe öntsem a téntát - mert már Szent Pál megtanulta a saját b rén, hogy nehéz az Ösztön ellen rugdalózni. De aztán elnyeltem a haragom. És írtam, amit akartak. Mert most már szabad voltam és amikor írtam, nem az Istennek írtam, hanem az embereknek. De útra keltem, mert nem volt maradásom. Turinon át mentem, ahogy a római embercsúsztató tanácsolta és aztán végig Piemontén. Itt már nem írtam semmit, mert volt elég pénzem az útra. Ezen a világtájon máskülönben is vigyázni kellett, hogy gyanút ne fogjanak a fogdmegek, mert itt úgy teremnek az összeesküv k, mint Kasztíliában a szentek. Ormótlan hegyeket láttam és idegen nyelven beszéltek körülöttem - már nem egészen olaszul, még nem is egészen franciául, mintha egy öszvér szólalna meg. Ahogy mentem a lapos földeken és ágaskodó hegyeken át, mindenen látszott, hogy száz éve dúl a háború: a kiégett parasztházak, félbehagyott, burjános tarlók, romos úrilakok, minden a háborúról vádaskodott. Olyan volt néhol a táj, mint a koldusok arca, akiknek képét megrágta a b rfarkas, és a nyakukba akasztott cseng figyelmezteti a szembejöv ket, hogy az emberi sors nem más, csak nyomorúság. Ávila már olyan messze volt, mintha valahol a tengerentúl lenne, ahol a tollas vadak élnek. Mentem hasogató szélviharban, zizeg s, jeges hóesésben, napkeltét l nagyszálltáig. De mentem, mert el akartam menni valamit l. Es akkor még nem tudtam, mi az, ami el l megyek. Mi vette ki kezemb l a hasznos könyvet, hogy a Teverébe dobjam? És a kardinális ajándékát, a még hasznosabb pénzmagot, miért dobtam a piszkos vízbe? Miért öltöztem át Audri mester odújában? Néha úgy rémlett, az Inkvizíció el l menekülök. Talán valamilyen b ntudat hajt, gyötör... De az igazság más. Azért írok most, hogy számot adjak az igazságról. Genfben hamarosan kaptam munkát, mert itt keresik a bet igazító írástudókat. Itt már francia nyelven beszélnek, ami olyan, mintha a szép, világos-tiszta latin nyelvet valaki beparfümözte, simára nyalta volna. Ilyen finnyáskodó szóval szólnak, de közben, a tíz ujjukon teuton nyelven is számolnak, mert szeretik a haszon szagát. Mostanság három nyomdában teszik itt Genfben értelmes rendbe a bet ket, mert nagy a nyugtalanság a tollforgató istenfiak világában. Az írók úgy dobálják egyik országból a másikba a mázsás sértéseket, mint a szakállas ágyú a golyóbisokat. A nyomdai munka szilaj, a fürge legények napkeltét l napestig rakják az öles papírárkusokat a mozgó bet kkel telerakott, festékkel megkent rámákba, rögzítik a tizenhat oldalra összehajtható íveket. Recsegnek a szíjak, csattognak a szorítóprés csapjai. Kötésig áll a munka a genfi nyomdákban, mert most már gépies praktikával történik minden, másképp, mint mikor még áhítatosan rajzolták remekbe a bet ket a könyvmásoló barátok. Franciás kurjantással dalolnak munka közben a legények, és a kötéshez szükséges csiriz savanyú szaga lepedékesen tapad meg a m hely boltívei alatt. Áhítatnak nyoma sincs. Ezt is meg kellett szoknom. Itt dolgozom, így élek. Két hete, hogy valamelyest leállt a munka a nyomdában és a mester hazaküldött, mert végeztünk a Louvain városából titokban idecsempészett pápista röpirattal. Ezt az iratot a Jézus Társaság atyái fogalmazták, de mi nyomtattuk itt az eretnek Kálvin városában, titokban - mert a nyomdák itt minden munkát elvállalnak, csak fizessen a szerz . A mester, úgy látom, elégedett a munkámmal, de átkozottul rosszul fizet: éppen csak az odú árát keresem, ahol most tanyázok és körmölök; alig marad élelemre és italra. De általánosságban munka mindig akad, hiszen a genfi mester itt a szabadságban éppen úgy nyomtat pápista könyvet, mint hugenotta írásokat. A vész most már kitört az embereken és írni akarnak, mindenáron írni. Nyomtatásban akarják látni a nevüket és eladják lelküket az ördögnek is, ha pénzt és hírt szimatolnak. Elég volt, hogy száz év el tt egy fránya, csavaros esz teuton feltalálja a mozgó bet ket és most már nincs akadálya annak, hogy egy bolond százat csináljon, és aztán száz bolond sok ezer példányban mondja el a bolondságot. De bennünket, a szed legényeket és a bet igazítókat, sz kmarkúan díjaznak, mert úgy tetszik, itt, ahol szabadon olvashatják a keresztények az írást, a munkaadók, a mainzi májszter, Gutenberg bibliájának azt a versét

bet zték legfigyelmesebben, amely úgy tanítja, a szolga ne legyen nagyobb az uránál. De szórakozottan átlapozzák a másik tanítást, amely megparancsolja, hogy a munkásnak meg kell adni az bérét. Akárhogy is, most már eléldegélek a bet igazításból. Nem vagyok mindig magamra hagyott a munkában. Az els hetekben m helytársam volt egy pusmogó szavú ember, aki nemrégen érkezett Angliából, eretneki munkát hozott a nyomdának. Sokat mesélt az idegen világról, ahol, túl a csatornán - ha igaz a szava - több az író, mint a hajóács. Azt mondta, valóságos írásvész tört ki Londonban. Hetvenkedve mesélte, hogy háromszázezer ember él ott, és most már minden íróra jut egy-két olvasó... de azt hiszem, ez csak szóbeszéd. Úgy mondta, az írástudók egymástól kapják az írásvész ragályát, senki nem várja, amíg megszállja a Szentlélek, csak írnak, kora reggelt l kés estig, szakajtóra való árkus papírokat írnak tele. Megkérdeztem, mir l ír a sok írástudó Londonban? Szakállába nevetett és vígan mondotta, hogy sok mindenr l írnak, de legszívesebben egymást piszkolják. Régebben úgy illett, hogy a regényes történetekben az erény elvegye jutalmát és a b n megkapja a büntetést. Mostanában más a szokás; az újfajta regényes könyvekben inkább úgy esik, hogy az erény elveszi büntetését és a b n megkapja jutalmát. M veiket felajánlják egy-egy Mecénásnak, aki ódzkodva, de fizet a végén az ajánlásért - legtöbbször három fontot, ami sok pénz, mert Londonban egy jó tavernában fél shillingért kövér ürücombot lehet ebédelni. A királyn és a nagyurak pártolják az írókat és a színészeket - kegyesen, de inkább csak úgy, mint a kutyáikat, melyekkel rókára vadásznak. Santo Ufficio ott hivatalosan nincsen, de a papok és a világi szaglászok ott is kivágnak a könyvekb l mindent, ami nem tetszik nekik. Megesik az is, hogy börtönbe küldik a tollforgató pernahajdert, vagy levágják az író és a könyves fél kezét. Mindabból, amit ez az ember mondott, megértettem, hogy a Bet világában az Ártatlanság korszakánakvége és elkövetkezett a b nbeesés korszaka: az írók ettek a Tudás fájáról és aztán farkaséhséggel nekiláttak, hogy felfalják egymást, mert evés közben jön meg az étvágy. Bezabáltak a hírb l és a pénzb l, amit írással lehet keresni. Bizonygatta, hogy Londonban leginkább azok keresnek sok pénzt bet vetéssel, akik a színpad komédiásai számára írnak például egyik ilyen mesterember tragédiát írt arról, hogy Dániában meg rült egy királyfi és ezt a tákolmányt hatszor egymásután adták el a komédiások. Azt füllentette, hogy a szerz ezzel a színpadi játékkal hat kemény fontot keresett... de ezt már nem hittem el, hiszen lehetetlen, hogy valaki festett szavakkal ennyi pénzt keressen! Mégis, figyeltem a szavára, mert minden hájjal megkent, világlátott ember volt, aki tudta, mi a dörgés az irodalomban! És amikor hallgattam, eszembe jutott a Szentírás tanácsa, hogy aki írók közé keveredik, legyen okos, mint a kígyók és szelíd, mint a galambok. De más okból is figyeltem, mert gyanús ember volt ez. Megkérdezte, láttam-e Rómában autodafét, és fülembe súgta, hogy itt Genfben sem szégyellik magukat, itt is szeretnek embert égetni - de nem csinálnak olyan spektakulumot, mint Madridban vagy Rómában." Felt nés nélkül égetnek, szemlesütve... Egyes Giustiziáknak híre marad, például még mindig vannak Kálvin városában, akik emlékeznek egyik szerencsétlen honfitársunk, Servet nev spanyol tudományos ember égetésére, akit azért sütöttek meg, mert felfedezte a tüd ben a vérkeringés titkait és egyénien vélekedett a Szentháromságról. Elt n dtem, honnan és miért tudja mindezt ilyen alaposan?... Ezért nem is lepett meg, mikor egy reggel h lt helyét leltük a nyomdában: búcsú nélkül állott odébb, ahogy azok szokták, akik egy nap pápisták, másnap hugenották, aztán, mikor elsavanyodtak a szabadságban, visszalopakodnak a Santo Ufficio titkos szobáiba, ahol eladják, amit idegenben hallottak. Így aztán nem csodálkoztam, hogy meglépett és eszembe idéztem, amint egyszer érdekl dött, ismerek-e megbízható ócskást Rómában, mert - így hazudta - egyik távoli ismer se útra készül és talán szüksége lesz az Örök Városban újfajta köntösre... Ilyen ravasz kutya volt. Lehet, hogy már el is jutott Rómába, Messer Audri lomtárában megtalálta és felöltötte a karmelita csuhát, amit

otthagytam cserébe?... Lehetséges, mert így járnak mostanában körbe a jelmezek és az emberek. Így élek, álruhásan, én is, Genf városában, az Úr kegyelméb l, ahogy lehet. Úgy hiszem, hasznos, ha megírom nektek, miféle az élet ebben a városban, amit az itteniek hivalkodva úgy címeznek, az "Isten városa". De nem biztos, hogy itt lakik az Isten. Lehet, hogy volt valamelyes igaza az eretneknek, akit a minap a Campo de' Fiorin elégettek és aki azt mondotta Bellarmino kardinálisnak, hogy az Isten nem a mennyben van, hanem mindenütt. Nem mondom, szép rendben sorakoznak itt az utcákon a házak - mindje csúcsos tetej , mert télid ben roskadoznak itt a háztet k a hódunyhák alatt -, nem úgy, mint nálunk, ahol Sevillában még karácsonykor is kitett hassal lehet sütkérezni a lapos háztet kön. Öles kémények füstölögnek a tet magasában, mert nem ismerik a parazsaskosarat ezek a szerencsétlen kálvinisták, hasábfával tüzelnek, de még így is megveszi ket az Isten hidege. A házak külseje-belseje tetszet s, de mintha m vész csak ritkán járt volna erre. Vagy ha volt is, fázékonyan odébbállt - mert a hidegség itt nemcsak a természetb l árad, hanem az emberekb l is. Minden inkább csak hasznos és célzatos errefelé, mintsem szép. Talán, mert a napsütést sz kmarkúbban mérik ezen a tájon, mint mifelénk, ez is okozza, hogy az idevalósiak élete árnyékosabb, szürkébb, mint Avilában - még az emberek arca is olyan, mintha felh s lenne. Nevetnek itt is, megesik, hogy tele szájjal röhögnek - de mosolygó embert ritkán láttam. Inkább olyan savanyú-komolyan néznek, mintha örökösen b ntudatuk lenne... Mifelénk, a pápista világban, a b nösök, ha fülön fogják ket, hazudoznak, tagadják a b neiket, vagy megtörnek, jajveszékelnek, mellüket verik, így könyörögnek bocsánatot. De aztán - néha még b nözés közben is - vigyorognak és jókedv ek. Itt úgy tetszik, az erényesek is lógatják az orrukat. Olyanok, mint aki böjtid ben halat eszik és fél, hogy torkán akad a szálka. Elt n döm néha, délebéd közben, lehetséges-e, hogy ezt a másféleséget az id járás és az étkezés különbözése is okozza?... Talán, mert ebben a klímában az emberek mást esznek, mint közel a meleg tenger partjához? Lehetséges, hogy az ember nemcsak szívében és elméjében, hanem gyomrában és hasában is vallásos?... Az ilyesmi most már mindennapos tépel dés számomra. Nálunk, a napsütésben az emberek mindig mindent kimondanak. Ezek itt mintha örökké hallgatnának valamir l - lehet, hogy nemcsak kifelé, hanem befelé is hallgatnak? Szorongásra késztet a világosság is, ami eltölti templomaikban a boltíves tereket. Ezek a protestánsok a templomokból, melyeket elvettek a pápistáktól, szám ztek mindent, ami szín és tarkaság. A falakon nincsenek képek, a bejárati kapu felett nem világít - mint a mi templomainkban - kék és arany fénnyel a színes üvegb l rakott pompázatos üvegrózsa, amelyen át úgy árad a templom homályába az engesztel fényesség, mint a lélekbe a kegyelem és az öröm. A kis és nagy mesterek mázolmányait, a szobrokat is elvitték a templomokból, a falakat fehérre meszelték és ezek az üres, színtelen falak nem ajzzák fel a képzeletet, nem csigázzák fel azok lelkét, akik hajlamosak látomásokra. Itt is imádkoznak, de színtelenül - ahogy vannak emberek, akik színtelenül álmodnak, szürke-feketében látják az álomalakokat, és aztán vannak mások, akik színes és tarka álomban barangolják át az éjszakát. Szentjeik nincsenek és erre büszkék. Nem is igen lehetnek szentjeik, mert a szentséghez önkívület kell, az önkívülethez ajzás, ingerlés kell, színek és álmok, néha képzelgés, néha elragadtatás. Az ilyesmit itt lenézik, ahogy a feln ttek lekicsinylik a gyermekek képzelgéseit. Józanon akarnak keresztények lenni, elragadtatás nélkül - mintha egy világi ember, férfi vagy n , elhatározná, hogy gyereket tesz a világba, de szerelmes gerjedelem nélkül. Igazuk lenne azoknak, akik meghirdetik - mint a mi hóbortos szentjeink némelyike -, hogy a valláshoz égés kell, forróság, egyszerre testi és lelki szenvedély, mint a szerelemhez? Nálunk, a hegyen túl, nemcsak a máglyák égnek, hanem a lelkek is. Itt nem égnek a lelkek.

Ugy képzelik, elég, ha figyelmesen olvassák az Írást, nem kell más a valláshoz. Nem kell nekik a zene, a színes ablakrózsa b völ -ábrándos fénytörése, az oltár fölé aggatott mesteri képek képzeletizgató varázsa - nem kell más, csak a csupasz Ige, amit befogad, megrág és megemészt az Értelem... Igaz, láttam, mozog a szájuk, amikor imádkoznak. De mozog közben a szívük is?... Nem értem ket. És didergek a templomaikban, nemcsak, mert zord errefelé a tél, hanem azért is, mert a lelkekb l sem árad itt igazi melegség. Ezek a kálvinisták különösképpen mindenb l hasznot akarnak. A kákabél Kalvinust szárazbetegség kínozta, ami nemcsak a tüdejére, hanem a gyomrára is ment. Ez a gyomorbajos próféta megparancsolta az ittenieknek, hogy amikor dolgoznak, gondoljanak mindig a Haszonra, mert a Haszon nemcsak a munka terméke, hanem Jutalom, amit Isten rendelt az embereknek. És az idevalósiak szentül hiszik, hogy a Haszon Isten ajándéka. A mi világunkban, Spanyolországban, úgy rémlik, ez is másképpen van... Ott is aranyat akar mindenki. A katolikusok rabolnak és gyilkolnak, hogy szert tegyenek az aranyra... de a munkát mifelénk éppen csak elviselik, mint a büntetést, mert nem tehetnek mást. Az eretnek, aki a minap meglépett innen Róma irányába, azt mondotta, négy év el tt Londonban fejét vették egy Raleigh nev kalandornak, aki megátkozta a mi nagy királyainkat, Károlyt és fiát, Fülöpöt, mert megparancsolták a h s spanyol utazóknak, hozzák át tengerentúlról Európába az indián aranyat... El ishozták. És az arany megfert zte Európát, mint a vérbaj. Megkapták az aranybetegséget, mint a francot, a királyi udvarok, a hivatalok, a diplomaták, a templomok, a papok, a kurtizánok és a nagy dámák, a hív k és a hitetlenek... Most már minden koszos nálunk az aranytól. Nagyot változott a világ a száz évben, ami eltelt a naptól, amikor az els hajó megérkezett Cadis kiköt jébe az arannyal, amit Cortez vett el Montezumától. Fiatal csuhás koromban még ismertem Ávilában egy öreg kalózt, aki járt odaát Cortezzel a vadak között, és mutogatott aranykígyókat, -madarakat, pogány istenfejeket, melyeket Montezuma kézm vesei remekbe mintáztak, miel tt Cortez megkeresztelte és aztán megölte ket. Ez az ember mesélte, hogy az odaáti azték m vesek nem sokra becsülték az aranyat. Nem is volt náluk fizetési eszköz az arany, még háztartási csecsebecséket is öntöttek bel le, és úgy nevezték, Teocuitlatl,ami azték nyelven annyit tesz, mint az Isten Ürüléke... És Cortezék beolvasztották a finom sárga tárgyakat, mert nem tudtak belakni vele. Zabálták és vedelték az Isten Ürülékét, amíg öklendeztek t le. És aztán velük öklendezett az Udvar, az Egyház és egész Európa. Öreg kasztíliai hidalgóktól hallottam, hogy a vérbeli spanyolok régebben, miel tt berúgtak az aranytól, úgy jártak az utcán, mintha közben az égre néznének, az Istent figyelték. Most mind a földre néznek a spanyolok, mintha remélnék, hogy megpillantanak ott egy elhullajtott aranypénzt, amit aztán felkapnak, ahogy a galamb csippenti fel cs rével a lócitromból a zabszemet. Mert most már részegre itta és ette magát Európa az arannyal. Itt Genfben is van becsülete az aranynak, de másképp, mint mifelénk. Nálunk pazarolnak azok, akiknek a zsebében arany csörög. Hivalkodnak, palotát építenek, fogatot tartanak, vagy bérgyilkosokat fogadnak, puccos híres dámákat ejtenek t rbe... Két kézzel szórják az aranyat. Itt Genfben úgy vélik, az Arany Isten ajándéka - és elrejtik a szalmazsákban, elássák a temet ben, elviszik a hegyekbe, sziklák alá dugják és rzik, rzik, éjjel és nappal. Idegen földr l is idehozzák, a sziklák és hegyek közé, az aranyat. Külországi rablók és menekül k reábízzák a helvétekre, akik h ségesen meg rzik a dukátokat, és ha vissza kell adni, nem hiányzik egy reales, egy shilling, egy tallér sem. Csak éppen megtömik arannyal a barlangokat is, mint a falánk ember a belét, mert ilyen a hajlandóságuk. Itt az emberek mintha akkor is számolnának, amikor imádkoznak. Rómában, régies szólással, úgy mondják, pecunia non olet, a pénznek nincs szaga - de itt Helvetiában, amelyet megtömtek Európa gyilkosainak és áldozatainak pénzével, valahogy szaga van a pénznek. És örökké számolnak. Nem csak a pénzváltó üzletekben számolnak. Otthon is, a lakásban, ágyban és asztalnál. Amikor mifelénk már aranytól részegen, önfeledten esznek, isznak, ölelgetnek és kurjongatnak, ezek még számolnak. A csatatéren is számolnak, hiszen a svájci zsoldosok,

akik elszeg dnek embert ölni idegenbe - az uraság, aki bérbe veszi ket, lehet pápista, lehet hugenotta, nekik mindegy, ha megfizette a kialkudott zsoldot!... - csak akkor hajlandók harcolni, ha csata el tt megkapják a bért, aranyban és ezüstben. Megesik, hogy ütközet el tt összecsomagolnak, vállukra vetik a pikát és az alabárdot, visszakötik derekukra a kurta kardot és otthagynak csapot-papot, hazamennek idegen földr l Helvetiába, mert elmaradt a fizetség. Igaz, ha megfizetik ket, jól harcolnak- külországban a folyók sokszor pirosak a svájci zsoldos vérét l, mert ha csörög zsebükben a bér, tudják, mi a munkabecsület. De hasznot akarnak, el re, a halálért. Úgy harcolnak, ahogy más asztalt, ágyat csinál, patkót vagy kardot kovácsol, szakmányba verekednek óraszámra. Mert mindenért Haszon jár nekik, hiszen így rendelte az Isten. És így tanította ket Kálvin, a mesterük. Azt mondják, barátságtalan ember volt. De kemény markú, irgalmatlanul következetes ember lehetett, mert közel félszáz éve, hogy meghalt, és a keze nyomát még mindig látni itt, mindenben és mindenen. Kívülr l úgy tetszik, egykönyv ember volt, aki vakon hitte, az Írás felel mindenre. Es ahhoz, hogy valaki keresztény legyen, nem kell más,,mint megvalósítani a magánéletben és a társas életben az Irás parancsait. Kényszerítette híveit - Genfben, de messzebb is -, higgyék el, hogy Isten már születéskor megszabta minden ember számára, mi történik vele a halál után, a pokolba jut-e vagy a mennyországba. Aki ezt elhiszi, nagy gondtól szabadul. Eszembe jutott Padre Alessandro, aki hitbuzgalmában kifordult szemmel kiabálta, hogy a jó keresztény nem születik, hanem lesz. Ez a genfi eretnek meghirdette, hogy a jó keresztény nem lesz, hanem születik. Gyakorlatias érzék ember lehetett, mert a mindennapos rendtartás érdekében messzebb ment el, mint az Írás parancsolja - belenézett a fazekakba, ahol a keresztények a levest és a disznólábat f zik, megparancsolta, mit egyenek, hogyan lakjanak, öltözzenek a férfiak és a n k, még a n k szoknyájának hosszát is r ffel mérte, nehogy, ne adj' isten, a szoknya fodra rövid legyen és es s id ben kitessék egy genfi menyecske formás lábikrája. Csodálatos, hogy hívei, a kemény nyakú genfi polgárok, engedelmeskedtek ennek a merevgörcsösen erényes igehirdet nek, akit egyformán gy löltek a pápisták és a lutheránusok. A pápisták azt hiszik - és nemrégen, miel tt ideértem, én is így hittem -, minden eretnek összetart, egyik kutya, másik eb. De a valóság más. Ezek itt vádolják és gyanúsítják egymást. A gy lölködés perpatvarában serceg a nyál a szájukból. Sziszegve vádaskodnak, hogy Kálvin veszedelmesebb, mint a Pápa. Aki Lutherre esküszik, feladja a másik eretneket, aki Kálvinban hisz. És a kálvinisták megvádolják a Luther-hív ket, hogy elárulják a Szent ügyet, mert másképpen értelmezik az eretnekséget, mint k, a hétpecsétes eretnekek. Nagy a zavar, az alattomos vádaskodás ebben a pogány világban. Kívülr l mindezt nem látni világosan. De én most itt élek közöttük, és mintha árnyék kísérne a genfi utcán. Itt, a szabadságban is van boszorkányüldözés, tortúra, máglya és akasztás, mint mifelénk - csak másképpen, mert még nincsen olyan gyakorlatuk, mint ahol a Santo Ufficio tart rendet. Éppen a minap figyeltem meg, amint kötelet tettek a f téren egy boszorkány nyakába - meg kell mondjam, ezek az eretnekek annak rendje és módja szerint még akasztani sem tudnak. És van közöttük, aki azt mondja, nem kell mindent olyan bet szerinti értelemben venni, ahogy az Írás hirdeti, lehet lazítani a Szent Tételeken. Ezeket gy lölik, talán még inkább, mint a pápistákat. És nem nyugosznak, mert viszket a fülük. Mindenest l meg kell mondjam, itt - úgy, ahogy - szabadság van: szabadon jár a Haszon a fejükben. De elégedetlenség is van, mintha gyanítanák, hogy nem elég hinni az Írásban, valami más is kell az élethez: mise és mese, tömjén és színek, áhítat és képzelgés. Nem akarnak belenyugodni, hogy valami fölösleges is kell az élethez. Abban a szürke világosságban, a szagtalanított és színtelenített eszmevilágban, amiben élnek, az eretnek is fél a haláltól, de másképp, mint ahogy mifelénk, a pápista világban félnek az emberek: nálunk legalább ígérnek a haldoklónak a halál utánra valamit. A jó katolikus néha jajong, ha közel a

halál, mellét veri, gyón és fogadkozik, vagy, ha sikerül különösebb csikarás nélkül elmenni az árnyékvilágból, megbékélten mosolyog, mert nagyszer az, ami odaát vár reá - legalábbis így ígérik az utolsó szolgálattal a haldoklónak a papok." De az eretnek nem remél semmi jót a halál után. Talán ezért olyan savanyú kép már életében. Igaz, nekik is van ígéretük a túlvilágról, de az mennyországukban nincsenek színek, nincs hárfa, minden csak szürke a szürkében, mint az álmaik és a templomaik. Ezért nem is sietnek meghalni, mint a mi szentjeink, akik néha noszogatják a környezetüket, haljanak meg gyorsan, hiszen nincsen annál jobb. Megmondom neked, testvérem, most, amikor itt élek az eretnekek között, sok minden idegen nekem, de meglepetéssel észlelem, hogy számomra sem sürg s a meghalás. Minden akkor kezd dött, amikor az erszényt és a hasznos könyvet beledobtam aTevere folyóba - mintha egy kéz kivette volna a kezemb l mindazt, ami addig fontos volt számomra. Megigazítottam a kályhában a tüzet, mert hajnalodik, és a boltíves szoba, ahol két hete éjjelnappal körmölök, kih lt és nyirkos, mint a jégverem. Ujjaim is lilásan gémberedettek ett l az átkozott tél végi fagyosságtól, ami itt a Nagy Hegy és a NagyTó között vacogtatja a fogam. Irás közben ködös párával lélegzek, mint a fazék, mikor felszáll a tyúklevesb l a g z. De skribálok tovább, mert a mester üzent, hogy hajnalban újra kezdjük a nyomdában a munkát, és a levantei, aki elviszi hozzád ezt a paksamétát, déltájban indul a hosszú útra. Idejében át kell adnom a szurokkal pecsételt árkusokat. Ezért még kakaskukorékolás el tt megkísérlem, hogy pontot tegyek az írás végére. Sietnem kell, mert a tintám is fogyóban, hasztalan nyesem a lúdtollakat, melyeket két hete koptatok, egyt l egyig elvástak. És máskülönben is úgy gondolom, elmondottam mindent, amit a toledói Santo Ufficio bölcs nagyurának, Gaspare de Quirogának jelentenem kellett. Most még csak azt szeretném - bizalmasan, neked, testvérem - elmondani, miért nem megyek vissza Ávilába. Miért nem folytatom az inkvizítori szent mesterséget. És miért, hogy amikor ezt írom, nincs bennem nyugtalanság, nem dobog a szívem, nem érzek b ntudatot. Inkább úgy érzem, meger södtem - mintha mindaz, amit a római er sít kt l tanultam, segített volna, hogy én, a szegény, gyönge kis spanyol inkvizítor meger södjek. Mert segített; de másképp, mint ahogy a római confortatorék gondolták. Ilyen különösek az Ur rendelései. Amikor megemelem ezt a dagadt kötet árkus papírt, elképedek, milyen terjedelmesre sikerült a jelentés. Ugy tetszik, többet is írtam, de talán kevesebbet is, mint amit mondani akartam kiszaladt a kezem alól a szó, mert az írás ördöngös mesterség. Es az ember, aki tollat vesz a kezébe, belemelegszik abba, amit mondani akar. Egy helyt észreveszi, hogy már nem is ír, személyesen, hanem a könyv vagy a kézirat írja saját magát... Ilyenkor meg kell húzni a zablát, törölni kell a szövegb l mindent, ami fölösleges. És mostanában, amikor abból élek, hogy profán szöveget javítok, tapasztalom, az igazi tudomány nem is az írás, hanem a törlés. Mindent húzni és törölni kell, ha igazat akarunk írni - mindent, ami nem a Pontos Szó, ami többet mond, mint az igazat. De ilyen pontos szavakat csak az Evangéliumban lehet találni így hiszik a kálvinisták itt Genfben és a környéken. Igaz, ez sem biztos. Most már gondolok néha arra is, hogy a szabadságban minden embernek - jó kereszténynek és gonosz pogánynak - egyedül kell megtalálni a pontos szót - azt az egyet, amiben Valóság az Igazság, mint az Ostyában az Úrteste. Amikor ezt írom, körmömre lehelek, mert reszketnek ujjaim a hidegt l és talán nem csak a hidegt l. Megmondhatom, gondterhesen írtam ezt a számadást, mert itt nem vesz körül az a megnyugtató, az ávilai városfalaknál is biztonságosabb környezet, mint odahaza a rendház könyvtárában, ahol a Prior úr elém szabta, mit írjak. Igaz, Ávilában egy szót sem írhattam úgy, ahogy akartam - de éppen ezért gondtalanul írtam, hiszen nem kellett írás közben a fejem törni, lesz-e számomra fedél, élelem, ruházat és tüzel ? Mindenr l gondoskodott a F nökség. Szegény kis inkvizítor voltam, de kényelmesen és gondtalanul voltam szegény, mert aki odaát, nálatok, engedelmeskedik, azt eltartják és jól tartják. És tökéletesen ártatlan voltam, hiszen csak parancsot teljesítettem... Odaát, a rendházban, aki nem mukkan - és helyeselte

mindazt, amit a Szent Inkvizíció követelt és jóváhagyott -, biztos lehetett, hogy mindennap módja lesz a zsíros estebéd után elégedetten megtörölni a száját. Itt, a szabadságban, ez másképp van. Mi jobb: a gondtalanság ott, ahol nem lehet szabadon írni vagy a gondterhesség ott, ahol szabadon körmöl a skribler? Nem irigyellek, testvércin, mikor ezeket a sorokat olvasod. És mert szabad vagyok - hiszen megfizettem ennek a kétarcú ajándéknak, a szabadságnak az árát -, megmondom azt is, hogy amikor a folyóba dobtam a bölcs könyvet és az erszényt, nem azért tettem, mintha csalódtam volna az Inkvizícióban. Tudtam akkor is, hiszem mais, hogy azt, amit a Santo Ufficio akar, nem lehet másképp szorgalmazni, csak máglyával és kötéllel. És amikor meg kell valósítani egy nagy Eszmét - az eretnekség kiirtását -, nem szabad a módszereket selypegve, picsogva bírálni. Mert makacs fajzat az ember, és ha nem akar üdvözülni, akkor kényszeríteni kell, hogy üdvözüljön. De velem más történt, testvérem. Az történt, hogy - Rómában, a folyóparton, kezemben a bölcs könyvel és tarisznyámban a cseng scudikkal - megértettem: a mi áldozatos munkánk hiábavaló, mert az ember nem olyan, ahogy a Santo Ufficio képzeli. Mély alázattal hiszem és vallom mais, hogy aTeremtés tökéletes, és a Teremt saját képére teremtette az embert. De kételkedem abban, úgy sikerülte az ember, ahogy a Teremt akarta?'$ És abban is kételkedem, olyan-e, ahogy az Ördög tervezte? Attól tartok, az ember a saját feje szerint akar ember lenni. És akkor mi lesz velünk, szegényes és lelkes inkvizítorokkal? Mert amíg él egy ember, aki elég nyakas ahhoz, hogy a kínzókamrában is megvesse azokat, akik kínozzák, megvallja a máglyán is azt, amiért megsütik: minden nemes igyekezetünk szó szerint füstbe megy. Nem a hitemben csalódtam, testvérem, hanem a mesterségemben. Mindig nagy szomorúság, ha az ember megérti, hogy tanult mestersége hiábavaló. De ami legkülönösebb, hogy amikor ez megvilágosodott, sajátos módon nyugalom szállott reám és csendesség áradt el a lelkemben, mintha én is meger södtem volna. Nem volt körülöttem semmiféle recsegés-ropogás, mintha Szent Péter templomának fenséges kupolája reámomlott volna. Olyan volt ez a csend és nyugalom, amilyet k be faragott a Buonarrotti. Ahogy ezt a firenzei templomban láttam. És aztán egyszer elébb, a római Campo de' Fiorin, amikor utoljára kitetszett egy eretnek arca a füstb l: egy ember arca, aki a pillanatban, amikor itt a halál órája, még mindig a saját feje szerint akar gondolkozni. Fél s, hogy amíg egyetlen ilyen ember él valahol; hiába sütjük roston, f zzük olajban, törjük kerékbe a többit. Ezt nem tudtam elébb. Úgy tanultam, a Szent Cél mindennél fontosabb: legyen Egy Akol és Egy Pásztor. De aztán reámsújtott, mint a villámcsapás, a félelmes gyanú, hogy egy ember lehet több, mint egy akol. Akkor megingott hitem a mesterségemben. Mert ki és mi voltam én a világban? Szegényszerény kis inkvizítor, aki h ségesen szolgálta a Santo Ufficiót, amely az üdvözülést azon az áron ígérte, hogy megéget mindenkit, aki másképpen gondolkozik. Ma sem kételkedem, hogy ez a helyes módszer. Csak éppen abban kételkedem, célra vezet-e? Sajnos, most már nem tudok szabadulni ett l a kételyt l. Talán megvalósul egy napon Padre Alessandro nagy terve és százezrével, igen, milliószámra fogják össze a gyanús embereket. De maradhat valahol még mindig egyetlen eretnek, akit nem sikerül idejében megégetni. És egyetlen ilyen ember megfert zi az egészségeseket, mint a leprás, aki nem visel cseng t a nyakában. Attól félek, akkor a mi munkánk medd marad. Ezért, mély szívbéli szomorúsággal, elhatároztam, hogy sutba dobom tanult mesterségem, felhagyok az inkvizítorsággal. Azt hiszem, most már mindent elmondottam. Ávilába nem megyek többé vissza. Útiterveim nincsenek. Itt maradok, a nyomdában, amíg megt rnek és rendbe rakom a profán bet ket, melyeket olyan emberek vetnek papírra, akik hiú és konok módon a saját fejükkel gondolkoznak. Manzolival küldd el a sarut, amit a kapusnál hagytam. És vedd el Senor

Alvarezt l a negyven realest, amivel tartozik. Hajtsd be rajta a kamatokat is. Az interes * most 5 a száztól, ennyit szednek a mózeshit ek. Te se végy kevesebbet. Írtam Helvetiában, az Úr 1600-ik esztendejében, tavaszel n. Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében ölellek téged és minden testvérünket. Amen. Salerno, 1974. JEGYZETEK Az ünnepélyes pápai bevonulások a változó korokban más és más hatással voltak a néz kre. Aldous Huxley azt írta, az ilyen bevonulások - alabárdosokkal, magasba emelt trónussal - úgy hatnak reá, mint a zárójelenet egy Verdioperában. A San Giovanni decollata elnevezés confraternitas székházába nem könny bejutni. Az útikönyvek nem emlegetik, a székház nem tartozik Róma hivatalosan lajstromozott látnivalói közé. Mikor el ször jártam ott, a reggeli órákban, a kaputelefon, a citophon, hosszas csengetésre felelt csak. Barátságtalan hang jelentkezett és elutasított, hogy nincs itt semmiféle látnivaló. Mikor er sködtem, hogy látni szeretném Michelangelo állítólagos falifestményét (férfifej, nem autentikus), megenyhült. Morgott, jöjjek vissza déltájban. Polgári öltözék , rezes orrú, b beszéd ember fogadott. Mindent megmutatott: a kolostorkertben az urnákat, ahol az elégetett áldozatok hamvait rzik, a tömegsírokat, ahol az akasztott vagy nyakazott eretnekek csontjai hevertek. ("Fellebbezés nem volt..." - mondta mellékesen és legyintett.) A kápolna sekrestyéjében a falfestményeket; egyik sarokban a férfifejet, melyr l azt hiszik, Michelangelo m ve. (Talán iskolamunka, amibe belefestett a mester?) Aztán felvezetett az emeletre, a kis múzeumba, ahol az Inkvizíció idejéb l maradt kellékeket rzik: megmutatta a tavolettókat, a lészát, amelyen az áldozatokat hozták és vitték, a szégyenteljes eretneki köntöst, a nagy kést, amivel a Mastro di Giustizia tevékenykedett. Kés bb átmentünk az irattárba, ahol a confraternitás okmányait rzik. A kegyes egyesülés ma is m ködik most börtönbe zárt egyének gyermekeit gondozza, e célra ad~~mányokat is elfogad. Második látogatásom, néhány nappal kés bb, nem volt ilyen szerencsés. Amikor, hosszas csengetés után, megnyílt a kapu, egy ferences atya gorombán elutasított. A szóváltásra el került egy polgári ruhás ember és mérgesen intett, zavarjanak el. Ez meg is történt. A kis frate becsapta mögöttem az ajtót. A jegyz könyvek, melyek megörökítik az elégetett vagy más módon kivégzett áldozatok nevét, a kivégzés körülményeit, a confortatorék névaláírását és a végrendelkezéseket: San Giovanni archívjából átkerültek az "Archivio di Stato in Roma" irattárába. Így maradtak meg az utókor számára. De ott is sokáig láthatatlanok voltak. Egy könyv, amely 1904-ben jelent meg: (Domenico Orano: Liberi pennatori, Bruciati in Roma, Dal XVI al XVIII Secolo) száztizenegy ilyen jegyz könyv pontos szövegmásolatát közli. A könyv megjelenése után rövidesen elt nt a könyvesboltokból. Közel hetven évvel kés bb, 1971-ben, korlátolt példányszámban újra kiadta a Tipolitografia Ramella, Torinóban. Ugyanilyen részletességgel számol be az eretnekégetésr l egy másik könyv: A. Bertolotti: Martiri de libero pensiero e vittime Bella Santo Inquisitione nei secoli XVI, XVII, XVIII. Bertolotti könyve is Róma kormányzójának és az Archivio di Statónak irattárában rzött okmányok alapján készült. A két könyv adatait eddig senki nem cáfolta meg. ' Padre Alessandro víziója a közelmúlt és a jelenkori történelemben plasztikusan megvalósult. Lehetetlen pontos számadatokat tudni a nácik megsemmisít telepein elpusztult mártírokról, de valószín leg nem tévednek, akik többmilliós tömeggyilkosságról beszélnek. Nem tudni számszer en azt sem, hány ember szenvedett és pusztult el a görög katonai diktatúra szigetbörtöneiben, az indonéziai kivégz táborokban, az indokínai dzsungel-börtönökben, a chilei sporttelepen. Hruscsov a XX. pártkongresszuson bejelentette, hogy 1930 és 1936 között 12

millió ember senyvedett a szovjet táboraiban. A Gulag-szigetcsoport áldozatainak létszámát hozzávet legesen is bajos megállapítani; éppen úgy, mint a kistarcsai, recski telepek mártírjainak statisztikáját. Bizonyos csak az, hogy Padre Alessandro csalhatatlanul látta el re a lehet ségeket. Az észak-írországi katolikus-protestáns nézeteltérések halálos áldozatainak száma, hivatalos jelentés szerint, 1974ben meghaladta az egyezret. Dubcek, amikor a prágai tavasz múltával megvasalva repül gépre tették, hogy Moszkvába vigyék, így kiabált: "Ezt érdemeltem én, aki egész életemben h ségesen szolgáltam a Szovjetuniót!?..." (Egykorú külföldi lapjelentés.) "Bogár, lassan!... - kiáltották a hóhérnak a fogház udvarán összegy lt néz k, akik jegyet kaptak a kivégzéshez." (Budapesti újsághír 1946-ból.) A római kormányzósági archívumban rzött jegyz könyvek 15. kötetében, a 87-es számozású "carta". Meglep en sz kszavú: mindössze húsz sor. A befejezés: "...fini la sua misera et infelice vita."* Ez minden. Ha elolvassuk a Confraternitas irattárából a római hivatalos okmánytárba átkerült 28 kötet némely fejezetét, elgondolkoztató ez a sz kszavúság. A Santo Ufficio tudta, hogy Bruno nem "közönséges eretnek", és mintha sietett volna bagatellizálni ennek a Giustiziának jelent ségét. Goethe egy napon rosszkedv volt, és ezt mondta Eckermann-nak: "Kultur ist Parodie." Einstein, aki levélben figyelmeztette Roosevelt elnököt az atomenergia lehet ségeire (Einstein tekintélye és a levél hózzájárult ahhoz, hogy az Elnök elrendelje a Manhattanterv megvalósítását), röviddel halála el tt egyik ismer sének váratlanul ezt mondotta: "A halál lehet nagy mekkönnyebbülés." "Az emberek semmit nem hisznek el olyan gyorson, mint amit nem értenek." (Retz kardinális.) Mint ma, amikor mákonyba és keleti okkultizmusba menekülnek. "A történelemben a legfélelmetesebb id szak nem a birodalmak bukása, hanem a vallások elhalása." (Gerard de Nerval) A padre láthatóan vigyáz arra, hogy ne azonosítsa az Egyházat az Inkvizícióval. (Ahogy vannak, akik nem hajlandók azonosítani az Egyházat a Vatikánnal.) Az Egyház túlélte az Inkvizíciót. De vannak betegségek - a himl , a lepra -, melyekb l kigyógyul a beteg, mégis ragyás, heges marad az arca. 1542-1546 között ötvennyolc "eretneket" végeztek ki Kálvin hatalmi körzetében. És hetvennyolc genfi polgárt szám ztek a városból - a genfiek úgy vélekedtek, a szám zetés súlyosabb büntetés, mint a máglya. A padre gyanított valamit, amit kés bb Max Wber mondott ki: az angolszász protestáns, kálvinista etika a munkát "hivatás"-nak tekinti, amit Isten Haszonnal jutalmaz. Ez a kapitalista álláspont és Marx erre építette az "elidegenedés" elméletét. De múlt az id , a Gép átvette a munkástól a termel "hivatást", és az "elidegenedés"-en - aminek nincs többé "vallási" sugallata - a posztkapitalista vagy a szocialista világban a munkás nem tud változtatni forradalommal sem, hivatástudattal sem. A padre, amikor viszolygott Genfben, mintha gyanított volna valamit. " Lásd Chateaubriand pompás lelkesít iratát: "A keresztény halála." Ez a nagy tehetség író akinek ítél képessége mintha nem mindig tartott volna lépést tehetségével - olyan gusztust csinál a jó kereszténynek a halálra, hogy az olvasó szájában összefut a nyál. Vörösmarty egyik utolsó versében - tömörebben - így fogalmazta: "Az emberfaj sárkányfog vetemény. Nincsen remény. Nincsen remény." M. S.