SZEMLE
1118 átfogó, mindenre kiterjedő társadalmi-gazdasági programja, hanem azoknak a céloknak, projekteknek a gyűjteménye, amelyeket az EU támogatni szándékozik a strukturális, illetve a nagy infrastrukturális beruházásokat finanszírozó kohéziós alapból. Az operatív programok ötödik tagja a regionális fejlesztés (RFOP – Regionális Fejlesztés Operatív Programja), de az előzőkben tárgyalt négy program is tartalmaz területi fejlesztési előírásokat. A régiófejlesztés valójában úgy értelmezhető, hogy azokat a regionális kihatású célokat gyűjti össze, amelyeket az előző négy operatív program a megkötöttségek miatt nem tartalmazhat. A feladatokat a program négy kiemelt fejlesztési célban, azon belül tizenegy intézkedésben foglalja össze. Az első a turisztikai potenciál erősítése, az ország turisztikai vonzerejének és fogadóképességének fejlesztése. A második a térségi infrastruktúra és a települési környezet fejlesztése. A harmadik cél a régiók humánerőforrásának fejlesztése, a helyi foglalkoztatottságnak, a területi igényekhez alkalmazkodó felsőfokú oktatásnak és szakképzésnek a támogatása. A negyedik cél a technikai (szakmai és RFOP-technikai) segítségnyújtás. Az EU szigorúan ellenőrizi a támogatási eszközök felhasználását, eredményeit, ezért valamennyi cél esetében fontos követelmény az ezt lehetővé tevő, lehetőleg számszerűsíthető indikátorok meghatározása. Az előadó ismertette az indikátorok tervezett listáját, melyet Brüsszel még nem hagyott jóvá. Az indikátorok két csoportja számszerűsíthető: az egyik csoport a statisztikailag mérhető mutatószámokat (például a területi GDP) tartalmazza, a másik pedig a mérhető,
de nem statisztikai adatokat foglalja össze. (Ilyenek például a turisztika növekedése által keletkezett új munkahelyek.) Az indikátorok harmadik csoportjába a nem számszerűsíthető információk tartoznak (például a rehabilitált területen élők elégedettségének javulása). A monitoring-rendszer feladata annak megállapítása, hogy az adott projekt megfelel-e eredeti ígérvényeinek. Ez nem statisztikai feladat, de a statisztikának saját eszközeivel támogatnia, segítenie kell a programok megvalósításának figyelemmel kísérését, értékelését, a tévhitek és az illúziók eloszlatását. Balogh Miklós, a Magyar Statisztikai Társaság alelnöke zárszavában megjegyezte, hogy az előadások az uniós követelmények statisztikai megközelítésén túl felhívták a figyelmet arra, hogy a harmonizációs folyamat nem tekinthető lezártnak, s a szigorú uniós igényeknek meg kell felelni ahhoz, hogy az ország hozzájuthasson a támogatásokhoz. Figyelmeztetett, hogy a statisztikusoknak nemcsak ismerniük kell a statisztikai monitoring követelményeit, hanem ki kell dolgozniuk statisztikai vonatkozásait, s működtetniük kell a rendszert. A statisztikának az új alapokon szerveződő intézményeket is ki kell szolgálnia. Ehhez a decentralizált statisztikai rendszereknek össze kell állniuk integrált rendszerré, s ebben a KSH-nak vezető szerepet kell játszania. Értékelése szerint a konferencia teljesítette célkitűzését, az előadások jól szemléltették a statisztika szerepének változását a változó világban. Jasperné Darvas Mária
MAGYAR SZAKIRODALOM MELLÁR TAMÁS: DINAMIKUS MAKROMODELLEK A MAGYAR GAZDASÁGRA (Statisztikai módszerek a társadalmi és gazdasági elemzésekben. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 2003. 215 old.)
Az elmúlt évek közgazdaságtani szakirodalmát tekintve Mellár Tamás könyve igazi ritkaság. Korábban megjelentek ugyan elméletileg igényes kötetek, amelyek révén az olvasók a közgazdaságtan különböző irányzataival, modelljeivel ismerkedhettek meg, találkozhatunk ugyancsak színvonalas, de alapvetően empirikus elemzéseket bemutató írásokkal is. Jelen könyv azonban e két pólus között helyezhető el, azaz a szerző célja, hogy olvasóját a dinamikus makroökonómia absztrakt modelljeitől a
közeli múlt magyar gazdasági valóságáig vezesse. Ő maga meg is jegyzi a kötet előszavában, hogy a most megjelentetett munkát megalapozó tanulmányok döntő mértékben 1998 és 2002 között születtek, tehát egy olyan időszakban, amikor az előző 20 év alatt már számos gazdaságelméleti írásokat publikáló szerző a korábbinál jóval aktívabb gazdaságpolitikai tevékenységet folytatott. Az említett szintézisre törekvés mellett ez is oka, hogy a magyar gazdaság dinamikus modelljeiről szóló kötetnek megkülönböztetett figyelmet szenteljünk. Nézzük tehát, hogyan kapcsolja össze Mellár Tamás az elméletet a magyar valósággal, mennyire jellemezhető a magyar gazdaság fejlődése az absztrakt közgazdaságtan megközelítése alapján, illetve fordítva: mennyire támasztják alá a magyar rendszerváltás történései az általános érvényűnek tekintett gazdaságelmélet megállapításait.
SZEMLE A könyv felépítése egyszerű és logikus: a bevezetőt és a függeléket nem számítva három, terjedelemben majdnem azonos méretű részből áll. A dinamikus közgazdaságtan és a szerző számára fontosabb modelljeinek bemutatása után a kötet második részében az elmúlt 14 év két legégetőbb problémáját elemzi modellszerű tárgyalásában, a költségvetési deficitet és a külföldi államadósságot. A harmadik rész tematikája, az infláció, az előző gondolatmenet szerves folytatása, hiszen a költségvetés és a fizetési mérleg pozícióinak javítása hitelek igénybevétele nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen, ami az infláció veszélyét növeli. Igaz ugyan, hogy csak tankönyvek esetében szokás a gondolatok didaktikus kifejtéséről, a tárgyalt jelenségek megértését, a tanulást segítő stílusról beszélni. Ezúttal – noha szakkönyvet vehet a kezébe az olvasó – mégis, igen örvendetes módon, a szerző több éves egyetemi oktatói tapasztalatait hasznosítva, szemmel láthatóan, ezekre a szempontokra is tekintettel volt. Ha már a múltról szólunk, érdemes megfigyelni, hogy a jelen kötet Mellár Tamás „Alkalmazott makroökonómia” c. korábbi könyvének, illetve egyes részeinek továbbfejlesztése. Míg ott a tartalmat mind a statika, mind a dinamika módszereivel tárgyalt kérdések képezték és az „alkalmazott” jelző talán inkább az angolszász „advanced” megfelelőjeként volt értelmezhető, ezúttal a sokkal komplexebb és igényesebb dinamikai jelenségekre összpontosított, amelyek modellszerű elemzését ökonometriai vizsgálatokkal egészítette ki, azaz a szó eredeti értelmében, a modellek „alkalmazásait” is bemutatja. Az általános megjegyzések után térjünk át néhány részletkérdésre. A „néhány” szónak külön hangsúlyt tulajdonítok, hiszen számos tárgyalt problémáról, gondolatébresztő megjegyzésről vagy az elemzésekből levezetett következtetésekről lehetne szólni. Közülük csupán a számomra valóban legfontosabbakkal foglalkozom, vállalva a szubjektív válogatás esetleges (jogos) vádját is. A könyv első része az elmélet–verifikálhatóság– a magyar helyzet elemzése hármas szerkezetre oszlik. A történelmi visszapillantás és a bemutatott modellek konkrét formája nem hagy semmi kétséget afelől, hogy Mellár Tamás számára a várakozások megjelenése a makrogazdaságtant új alapokra helyezte. Ezzel a véleménnyel csak egyetérteni lehet. Egyrészt ugyanis Keynes erőteljes támadását követően ezzel tudták a piaci mechanizmusokat hangsúlyozó közgazdászok modelljeiket korszerűsíteni és megtartani (érdekes módon éppen a „támadó” által bevezetett kategória alkalmazásával és továbbfejlesztésével). Ennek jelen-
1119 tőségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a különböző várakozástípusok „legklasszikusabbját”, a racionális várakozásokat, most már Keynes követői is elfogadják és szervesen beillesztették modelljeikbe. Másrészt a gazdaságpolitikai gyakorlatban is egyre nagyobb szerephez jutottak a gazdasági szereplők elképzelései és jövőképei. Természetes stratégia, hogy az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása céljából, a szerző várakozásokat is tartalmazó dinamikus makromodellekre koncentrál, amelyek egyfajta gondolkodási keretet képeznek a későbbi fejezetekhez. Jegyezzük meg, hogy nemcsak a várakozásokra való támaszkodás szembetűnő, hanem Mellár Tamás számára érezhetően a racionális várakozásokat használó újklasszikus makroökonómia is rokonszenves, szemben az újkeynesi irányzattal, amelynek „…megjelenése és növekvő népszerűsége sem…” változtatott azon, hogy a dinamikus szemlélet egyre inkább az előtérbe került (16. old.), azaz hiába értelmezi a szerző az „új” jelzőt a dinamikus közelítésmód elfogadásaként, az igazi dinamikát az újklasszikus iskola képviselőinél találja meg. A szerteágazó irodalomból a szerző olyan modelleket válogatott ki, amelyek közös tulajdonsága, hogy a bonckés alá vett jelenségek időbeliségét tükrözzék vissza, vagyis: amennyiben eredetileg nem vették számba a várakozásokat, akkor ezt a hiányt ezúttal pótolta a szerző. Ugyanolyan rokonszenvesnek tekintem, hogy a modelleket nem csoportosította aszerint, hogy a dinamika melyik változatára, az oszcilláló vagy az inkább töretlenül megvalósuló folyamatok megragadására helyezik-e a hangsúlyt. Azért rokonszenves, mert – a makroökonómia tárgykörébe tartozó szakkifejezéseket használva – a konjunktúraingadozás és a növekedés végső soron ugyanazon érem két különböző oldala. A könyv második és harmadik részét olvasva az előzőkben felvázolt megközelítés azonban azt a kérdést veti fel, hogy mi váltja ki az elemzéshez használt modellek gyakran előforduló instabilitását, illetve ugyanezt a problémát a gazdasági valóságra megfogalmazva: mi okozza a költségvetési deficit, a külső államadósság és az inflációs folyamat kifejezésre juttatott egyensúlytalanságokat. Tekintettel arra, hogy a racionális várakozások kikötésével szerző a legtökéletesebb tanulási folyamatot tételezte fel, a hibás jövőkép csak ideiglenesen okozhat zavarokat a gazdasági életben, illetve csak véletlenszerűen válthat ki instabilitásokat. Más szóval: az egyensúlytalanságok vagy a könyvben megvizsgált hosszú távú stabilitás hiánya magából a modellszerkezetből, illetve a gazdálkodás feltételeiből erednek. Bár Mellár Tamás
1120 explicit módon nem nyilatkozik erről a kérdésről, az empirikus elemzéseinek interpretációi azonban sok helyütt ezt a felfogást sejtetik. Így érthető, hogy a rendszerváltozás következetes megvalósításának és folyatásának kulcsfontosságú feltételeként, főleg a kötet végén, az intézményrendszer átalakítását említi, illetve a hagyományos gazdaságpolitikát csak ideiglenesen ható eszköznek tekinti. Első pillantásra szokatlannak tűnhet a könyv ezen üzenete, hiszen a modellek bemutatásakor, az empirikus számítások elvégzésekor, szóba sem került az intézményi rendszer jellege vagy szerepe. Nem „csúsztat-e” a szerző, ha olyan eredményeket (is) megfogalmaz, amelyekre nem törekedett? Úgy gondolom, a válasz egyértelműen nem, mégpedig elsősorban azért, mert a modellszerű tárgyaláshoz, a gazdasági valóság modellekkel való analíziséhez hozzátartozik, hogy a modellek alapfeltevéseit és korlátjait is vegyük figyelembe. Ha a modellek az elemzés tárgyát képező jelenség lényeges tulajdonságait elfogadható módon visszatükrözik és a használt formalizmusaiból a reális világban megfigyelhető zavarok nem vezethetők le, akkor valóban csak a gazdálkodási rendszer keretfeltételei és a modellkikötések lehetnek felelősek ezen – jelen esetben nem kívánatos – jelenségekért. Ezt a gondolatot talán nyomatékosabban hangsúlyozhatta volna a szerző, amikor a modelleket bemutatta, de a lényeg természetesen így sem veszett el. Bizonyos csalódás éri az olvasót, ha a könyv első részében bemutatott modelleket a későbbi fejezetekben keresi, ugyanis a kiinduló alapmodellek, a Cagan-modell, a dinamikus IS–LM-modell, a nyitott gazdaság Mundell-modellje, a Samuelson–Hicksféle multiplikátor–akcelerátor-modell, Káldor konjunktúra-modellje, valamint a Lotka–Volterramodell – a Mundell-modell és a Lotka–Volterramodell kivételével – később már alig kerülnek szóba. Ebből a szempontból a teljes modellspektrumot felvonultató 1.4. alfejezetet kissé ellentmondásosnak érzem, ugyanis több modellt mutat be, mint amenynyit a későbbiekben felhasznál. Ezzel a szerzőnek feltehetően az volt a célja, hogy a dinamika jelenségét és modellezését, modellezhetőségét minél több oldalról közelítse meg. Ugyanakkor az egyes elméleti hozzájárulásokat igen tömören, szinte felsorolásszerűen, tárgyalja. Általában megelégszik a modellegyenletek felírásával és értelmezésével, az egyensúlyi megoldások stabilitási feltételeit is csak a közlés szintjén adja meg. Így a modellek belső logikája és a későbbi fejezetekben fontossá váló működési mechanizmusai sokszor rejtve maradnak. Ezen túl a szóban forgó 1.4. alfejezetben szerepeltetett dinamikus modellek többnyire keynesi ihletésű, talán
SZEMLE Cagan modellje felel meg leginkább a klasszikus vonulat iskoláinak. A recenzens feladata az ismertetés és esetleg az értékelés, mégpedig arról, amit a szerző leírt, és nem dolga a szerzőtől számon kérni, hogy miért nem foglalkozott még mással is vagy miért nem tér ki még másra is. Jelen esetben viszont – legalábbis részben – szakítani szeretnék e szokással és a következő megjegyzést kockáztatom meg. Talán jobb lett volna csak egy (maximum két) modellt bemutatni. Elsősorban olyanokat, amelyek logikájára a későbbi elemzéseknél a szerző túlnyomórészt támaszkodik. Ebben az esetben lehetőség nyílott volna a keret- és stabilitási feltételek bemutatására. A könyv második részét, melyben a növekedés, a költségvetési hiány és az államadósság kölcsönhatásával foglalkozik a szerző, azzal, a fejlett világban igen időszerű kérdés felvetésével kezdi, hogy milyen feltételek mellett valósítható meg a gazdasági növekedés fogyó népesség mellett. A kérdés Thomas Malthus, angol közgazdászt juttatja az olvasó eszébe. Mellár Tamásnál az elemzés keretéül egy háromgenerációs modell szolgál, amelyet később kétdimenziós Lotka–Volterra-modellé alakít át. Mivel Malthus népesedési elméletét szintén a Lotka és Volterra által felállított egyenletek segítségével formalizálták, csak nő a gyanú, hogy mégiscsak „viszszaköszön” a klasszikusokkal, főleg David Ricardoval szakmai vitába szálló tudós nézetrendszere. Figyelmesebb olvasás után azonban kitűnik, hogy Mellár Tamás mindkét modellváltozatában tulajdonképpen nem a népesség abszolút száma, illetve annak növekedési üteme áll a figyelem középpontjában, hanem a népesség szerkezete. Később ezen a ponton válik világossá, hogy mégsem Malthus nyomdokain halad az érvelés. Az alfejezet végén, az addigi összefüggéseket két egyenletbe sűrítő modellben, a GDP/foglalkoztatottak és a népesség/foglalkoztatottak mutatói közötti kapcsolatot elemzi. A modell Lotka–Volterra-típusú, amely tehát bizonyos feltételek teljesülése esetén a két változó szabályos, azonos periódusú és amplitúdójú ciklikus mozgását írja le. Ez az eset – Mellár Tamás szavait használva: a „fiatal társadalom” esete – akkor következik be, ha a népesség-foglalkoztatottak arány külső beavatkozás nélkül, tehát természetes úton, idővel csökken, de növekedést mutat, ha a foglalkoztatottakra jutó GDP nő. Ha feltételezzük, hogy ez utóbbi megvalósul, azaz gyakorlatilag a munkatermelékenység idővel nő, akkor ehhez az igen sajátos stabil mozgáshoz a népességcsökkenés és/vagy a foglalkoztatottak számának időbeli növekedése szükséges. Míg csökkenő népesség mellett szinte automatikusan
SZEMLE adódik a rendszer „jó” viselkedése, addig a növekvő foglalkoztatottság a GDP/foglalkoztatottak arány csökkenését válthatja ki. Ezért a fenyegető instabilitás elkerülhető, ha a GDP gyorsabban nő, mint a foglalkoztatottság. Mivel ez endogén módon nem vezethető le a jelen modellből, ezért a gondolatmenet elején megfogalmazott kikötés valóban feltétele, pontosabban exogén feltétele az említett ciklikus mozgás megvalósulásának. Más szavakkal: a „fiatal társadalom” végső soron a „tanuló társadalom”-ként értelmezhető vagy értelmezendő, amelyben a foglalkoztatott munkaerő egyre hatékonyabban állítja elő a GDP-t. Ez az eredmény teljes mértékben összhangban van más elméleti és gyakorlati vizsgálódások alapján levont következtetésekkel. De az út, amelyen Mellár Tamás ide eljutott más, mint ahogyan ez a szokásos modellek segítségével történik, és ezáltal a demográfiai folyamatokról, a gazdasági növekedésről és a hatékonyság kapcsolatrendszeréről alkotott képünk valamivel teljesebb lett. A könyv harmadik része egy viszonylag egyszerű makroökonómiai modell tárgyalásával kezdődik. Négy egyenlet segítségével jellemez egy makrogazdaságot, amelyben az infláció és a jövedelem kapcsolata úgy alakul, hogy – kissé leegyszerűsítve – a jövedelem növekedése mérsékli az inflációs nyomást. Ezt az összefüggést a szerző egyik korábbi tanulmányában empirikus elemzések alapján mutatta ki. A másik két egyenlettel a nettó exportot, illetve az adaptív várakozások időbeli alakulását írja le. Az egyensúlyi helyzet (a jelen értelmezésben a kibocsátás potenciális szinten van, az inflációs ráta megegyezik a pénzmennyiség növekedési ütemével és az inflációs várakozásokkal) elemzését úgy végzi el, hogy két egyenletre redukálja a modellösszefüggést, pontosabban a tényleges kibocsátás és az inflációs várakozások maradnak meg endogén változóknak. Ennek az az ára, hogy a tényleges inflációs ráta kiesik, de mivel ez az előbb meghatározott egyensúlyi állapotban egyenlő a pénzmennyiség növekedési ütemével, nem okoz gondot. A nettó export hatása pedig most az inflációs várakozásokban jelenik meg. A stabilitásvizsgálat eredményeként kiderül, hogy az egyensúlyi állapot mindenképpen instabil, legjobb esetben egyetlen nyeregpont adódik. Tehát a magyar tapasztalatokat is figyelembe vevő modellben nem léteznek olyan mechanizmusok, amelyek az endogén változókat, az egyensúly akármilyen kis mértékű zavarai esetén, automatikusan a kitüntetett állapot felé terelik. Ezzel szükségszerűen felmerül a gazdaságpolitikai beavatkozás kérdése. Vajon a lehetséges kormányzati intervenciók közül melyik kecsegtet a legnagyobb sikerrel? A lehetséges válaszok: költségveté-
1121 si politikával a gazdaság szinte mindig stabilizálható, pénzpolitikai beavatkozás vagy az árfolyamon keresztül történő intervenció pedig csak a nyeregpontmegoldás esetében vezet pozitív eredményre, igaz szokatlanul nagy fokú hatékonysággal. Címét tekintve hasonló kérdést boncol a szerző a III. rész 10. fejezetében, amelyben az infláció egyensúlyteremtő hatásáról értekezik. Meg kell azonban jegyezni, hogy itt az egyensúlyfogalom már nem ugyanaz, mint előbb; ezúttal a külső és belső, azaz a fizetési mérleg és a költségvetés egyensúlyáról van szó. Jól ismert elméleti és gyakorlati összefüggés, hogy a nagy költségvetési deficittel küzdő kormányok az inflációs ráta növekedésében, illetve magas szinten tartásában érdekeltek, mert ez esetben ennek megfelelő seignioragebevételekre tesznek szert, amelyeket a deficit finanszírozásához használhatnak. Így az inflációs ráta a gazdaságpolitikai célváltozó, amelynek optimális értékét a kormány, Mellár Tamás modelljében, egy veszteségfüggvény minimalizálásával kívánja meghatározni. E függvény lineáris és három fajta veszteséget fejez ki: 1. a tervezett seigniorage-jövedelemnél alacsonyabb bevételből adódó veszteséget, 2. az inflációból származó veszteséget és 3. a kormány csökkenő reputációja miatt keletkező veszteséget. Az optimumfeladat feltételei a tervezett inflációs ráta, amely a két mérleg deficitjeitől, valamint az előző időszak inflációs rátájától és az inflációs várakozásoktól függ. A modell formális elemzése szinte triviális, hiszen a veszteségfüggvény linearitása miatt a veszteség már csak az infláció határköltségétől függ, amely viszont az egyenletek paraméterei miatt konstans, tehát valójában nem is kell optimalizálni. A téma verbális kifejtése jobban sikerült, ahogyan a modell számszerűsítésével kapcsolatos módszertani problémák tárgyalása is nagy információtartalommal bír. Egy valamivel bonyolultabb nemlineáris veszteségfüggvény bevezetése, vagy a tervezett, tényleges és várt inflációs ráták közötti kapcsolat módosítása azonban még javíthatott volna a modellen. Recenziómban csak néhány kérdést emeltem ki a talán már így is érezhetően gondolatébresztő könyvből. Lehetne írni a különböző modellekben szereplő kamatlábakról, gondolkodhatnánk azon, hogy a gazdasági növekedés és a költségvetési egyenleg valóban olyan kapcsolatban áll-e egymással, mint a zsákmány és a ragadozó, ahogyan az alkalmazott modellezési technikák sejteni engedik stb. Remélhetőleg más olvasó is talál vitatni való részeket a könyvben, hiszen ebben az esetben teljesítette küldetését, azaz Mellár könyve vitaindító és egyúttal hozzászólás az itt és
1122 most aktuális közgazdasági és gazdaságpolitikai problémák széles körű tárgyalásához. A kiadó érdeme, hogy a jelen kötet megjelentetésével nemcsak a múltban némileg elhanyagolt, elméletileg megalapozott gazdaságelemzés fontosságát hangsúlyozza, hanem megjelenésében is tetszetős, jól követhető szerkezetű könyvet hozott forgalomba. Ehhez nem kis mértékben a grafikonok és a számítási eredményeket tartalmazó táblázatok áttekinthetősége is hozzájárul. A kötetben való tájékozódást a címszójegyzék is segíti, az empirikus elem-
SZEMLE zéseknél használt adatbázist a könyv függelékében találja meg az érdeklődő olvasó. Összefoglalva tehát olyan könyv került a közgazdaságtani szakirodalom piacára, amelynek a kézbevételével az olvasóra izgalmas órák várnak, ha áldoz némi szellemi energiát a magyar makrogazdasági helyzet gazdaságelméleti értelmezésére és az ebből következő gazdaságpolitikára. Nem könnyű olvasmány, de megéri. Meyer Dietmar
