Magyar Polgári Együttműködés. A GLOBALIZÁCIÓ ÉS MAGYARORSZÁG Konferencia, március 24

1 Magyar Polgári Együttműködés A GLOBALIZÁCIÓ ÉS MAGYARORSZÁG Konferencia, 2001. március 24. Granasztói György: Bevezető gondolatok Néhány napja egy nagyhírű külföldi publicista azt írta, hogy a globalizáció kifejezés értelmén töprengve az ember olyasmit érez, mint a tyúk, mikor a kés a nyaka felé közeledik. Hogy magát a szót ki használta először, nehéz lenne megállapítani. Kétségtelen, egy 1996-ban megjelent, 26 nyelvre lefordított német könyv – szerzője Hans Peter Martin és Harald Schuman – nyomán bontakozott ki a vita világszerte. A két baloldali újságíró vészharang-kongató műve nyomán terjedt el például az a magyar politikai diskurzusban is használt, egyébként nálunk értelméből kiforgatott és teljes mértékben félreértett szónoki fordulat, hogy kialakulóban a húsz-nyolcvanas társadalom. A könyv értelmezésében ez egyébként azt jelenti, hogy a globalizálódó világban a munkaerőnek csupán egyötöde, 20 százaléka végez hasznos munkát, négyötödét el kell tartani. Magam a globalizáció kifejezést szélesen és igencsak eltérően értelmezhető fogalomnak látom. Olyan szónak, melynek jelentése érzékelhető, de nehezen megragadható. A pro és. kontra érvek túlnyomó részében mindig érzékelni lehet valami megfontolandót, ezért az ellentmondások között is gyakran nehéznek érzi az ember az eligazodást. Legyen szabad azonban egy vonatkozásban határozottan állást foglalnom. A globalizáció folyamatai, a sokféle felfogás között egyet veszélyesnek lehet tekinteni. Erről korábban már több írásomban is kifejtettem véleményemet. Röviden arról van szó, hogy az általam újliberalizmusnak nevezett elmélet nem a felvilágosodás elveiből levezethető szabadelvűséget képviseli. Nem azonosítható egyébként azzal az irányzattal sem, amelyet közgazdászok neoliberalizmusnak neveznek. Az újliberális felfogás veszélye a polgári gondolkodás szempontjából az, hogy szentesíti a gazdasági és a társadalmi realitások közti szakadást. Közömbös, sőt ellenséges mindenféle közösségi, köztük nemzeti szerveződéssel szemben, továbbá közömbös azzal kapcsolatban is, hogy ennek jegyében meggyengülnek, sőt netán meg is semmisülnek a közösségi szolidaritások fogódzópontjai, értékei. Magától értetődő globalizmust hirdet ez a nézet, azért, mert szerinte az a helyes, sőt nyilvánvaló, ha az alacsony munkabérek az egész földgolyón, Dél-Afrikától Latin- és Észak-Amerikán keresztül, mondjuk éppen Magyarországig azonos szintre kerülnek, és megvalósul végre az egyetlen igazi demokrácia, a piac demokráciája. A piac demokráciája pedig, úgymond globális piachoz, univerzális rendszerhez és egyforma tőkehozadékhoz kell, hogy vezessen. Ők ezt értik globalizmuson, amely szerintük a globalizáció motorja. Az újliberális gondolkodásmód természetesnek, sőt, szükségesnek tekinti a növekvő szakadáshoz vezető társadalmi töredezettséget csakúgy, mint az ezzel járó, erősödő individualizációt. Az afféle logikai gépezet eszményéről van tehát szó, amely a piac nyers, korlátlanul értelmezett működési logikájával jellemezhető, s amely, mint rendszer, a világ minden részén egyformán kívánatos. Felfogásuk szerint a globalizáció a gazdasági kényszereket fogja egybe és működteti. Számomra erkölcsi és filozófiai érvekkel cáfolható, elfogadhatatlan nézetről van szó. A továbbiakban két gondolatot szeretnék még elmondani a témával kapcsolatban. Az első megjegyzés azzal a gyanakvással kapcsolatos, amely az európai csatlakozásban is globalizációs veszélyt vél felfedezni. Valóban, az elkövetkező évek igen érdekes változásainak egyik nagy tétje az lehet, hogyan sikerül majd kiteljesítni úgy az Európai Uniót, hogy annak bizonyos központi kiegyenlítő funkciói ne a pluralizmus rovására erősödjenek. Röviden: Mi az állam, nemzet, polgártársadalom és integráció összefüggésének problémája? Ha globalizációról beszélünk, többnyire a jövőről, a jövőnek már a jelenben is megragadható előzményeiről esik szó. A jövő alakulását kutatva pedig általában a tárgyi, statisztikai mivoltukban megragadható konkrétumok változása áll az érdeklődés középpontjában. Nem lehet azonban kizárni azt a feltételezést sem, hogy az efféle változások mögött vagy mellett a gondolkodás jelentős átalakulása is lezajlik. A mögöttünk hagyott időszakra determinista szemlélet volt jellemző, miközben az elkövetkező időszakban ennek a beidegződésnek az eltűnésével lehet számolni. A globalizációval kapcsolatos eszmefuttatásoknak ez az egyik érdekes ellentmondása. Egyébként a változásokról úgy beszélnek, hogy a szemléletmód állandóságát tételezik fel. Megjegyzésem, amiről itt most beszélek, a determinizmus végére vonatkozik. Jellegzetes determinista elképzelés például, hogy a hosszú időtartamban végbemenő változások, a különféle törések egységes történelmi folyamatba illeszkednek, amely adott esetben ráadásul fejlődésként értendő. A közös európai valuta, a maastrichti egyezmények és a többi egységes szabályozás, például a schengeni, mind-mind azt a látszatot keltik ebben az összefüggésben, mintha a nemzetállam előbb-utóbb föderatív szuperhatalommá lenne, mert ez történelmi szükségszerűség, vagy másként kifejezve természeti törvény eredményeként jön létre. Ez az elavult determinista gondolkodás. A determinizmus ebben az esetben annyit jelent, hogy ezek a logikus és egységes szabályozásokat megvalósító rendszerek európai szuperállamhoz fognak vezetni. Más szóval, a régi beidegződések alapján az a látszat, mintha csak egyetlen, történelmileg is igazolható útvonal létezne. Aki ezen halad, szembetalálja magát útjának jó és rossz következményeivel. Mindez azt jelzi, hogy számos félelmet, melyet most a globalizációhoz kapcsolunk, mi gerjesztettünk korábban, s magunk is cipelünk tovább ilyen terheket, csak éppen új nevet adunk neki. A kisebb országok szempontjából különleges jelentőségű, hogy mi következhet a föderalizmus determinista elképzeléséből. Ha ugyanis a történelmi változásokat netán valóban a marxizmushoz hasonlóan, kikerülhetetlen

2 fejleményeknek fogják tekinteni, akkor a számunkra olyannyira fontos különbségek az általános feltételek részeként lennének csak értelmezhetők. Ebben az esetben torzulásnak, irreleváns mozzanatnak, megkésettség bizonyítékának, maradványnak, csökevénynek, ellenállásnak lehet őket minősíteni, - mármint a nemzeti jellegzetességeket. Vagyis szégyellhetjük magunkat, mert nem vagyunk képesek túllépni nemzeti sajátosságainkon. Tény, hogy az efféle felfogásban a modern állam, illetve egy leendő szuperállam olyan univerzális modellként áll elő, amelynek elvontsága megkérdőjelezhetetlen, történelmi képződményként való vizsgálata és értékelése pedig felesleges és érdektelen. Az Európai Unió, mint alakulat értelmezésénél a globalizációval kapcsolatos viták keretében is jól kitapintható ez az irányzat. A múlt, valamint a sokféleség miatti érzéketlenség miatt itthon is tapasztalható az a felfogás, hogy az integrációs folyamat egyirányú, egyenes vonalú és egyetlen oksági kapcsolatsorba rendeződik, egy természetfelettinek gondolt és mindent magába foglaló rend keretei között. A veszélynek a felismerése különösen fontos egy olyan ország esetében, mint Magyarország. Ebből a szempontból Magyarország és a hozzánk hasonló helyzetben lévő új demokráciák kétszeresen is áldozatai a hidegháborúnak. Egyrészt azért, mert saját nemzeti múltjuk egy ideológiai avantgardizmus jegyében évtizedekig érdektelennek, károsnak, de legalábbis sajátosnak minősült a jelenhez fűző kapcsolatok tekintetében. Így azt lehet mondani, hogy a történelmi mélység, a sokrétűség és az egyediség megértésében, saját helyünk felfogásában legfontosabb érzékszerveink károsodtak. Másrészt azért vagyunk áldozatok, mert a hidegháború légkörében lett általánossá az a nézet, hogy a kétpólusú világ leegyszerűsített és központosított államrendszerei a fejlődés magasabb fokozatát képviselik és azoktól visszalépni nem is lehet. Ez beidegződés lett, és egyeseknél többé-kevésbé az Európai unió értelmezésénél is szerepet játszik. Látszólag ezt a nézetet támasztja alá, hogy az Európai integráció jegyében valóban bizonyos nemzeti különbségek maguktól, természetes úton, olykor rendkívüli módon csökkennek. Ami mellesleg egyedülálló történelmi helyzet, ami nem alakulhatott volna ki a második világháború tanulságai nélkül. Ám éppen a helyzet újdonsága okozza, hogy megértéséhez hiányzik a történelmi tapasztalat. A hagyományos, jórészt még 19. századi eredetű nemzetállami félelmek, és az ezek lenyomataként megrajzolt szupranacionalista elképzelések számos esetben az 1945-ben, vagy legkésőbb 1989-90-ben lezárult múlt beidegzései. Ez igencsak megfontolandó körülmény. Az itt eddig jellemzett félelmek és elképzelések hirdetői szívesen hadakoznak a globalizáció fantomja, rémképe ellen, miközben ezt a fantomot ők kreálják. Hatalmas, sokszor tudatosan gerjesztett félreértésről van szó. Az európai integráció folyamatában, ebben az összefüggésben éppenséggel az úgynevezett és az így felfogott globalizációval ellentétes folyamatot kell látni. Olyan folyamatot, amelyben nem az eleve elrendeltetés szemlélete, hanem a közeg szerves változásait, együttmozgásait elősegítő rugalmasság érvényesülhet. Én ebben látom az európai integráció lényegét. Ehhez kapcsolódik a második, befejező megjegyzésem. Tény és való, hogy Magyarországon is látványosan és gyorsan bontakozik ki egy új világ, amelynek kifürkészhetetlennek vélt részletei gyakran szorongást keltenek a hétköznapi emberben. Az egyik legfontosabb változás az, hogy a szovjetrendszer összeomlása felgyorsította és immár Európa keleti felében is gyakoribbá tette a hatalom gyakorlásának tárgyalásos módját. Miközben ez az átalakulás valóban jellemző az egész euroatlanti világra, sok globalizációval kapcsolatos fejtegetés, akarva-akaratlanul ennek egy-egy vonatkozását ragadja ki, és adott esetben vonja kétségbe. A tárgyalásos, konszenzusos hatalom ugyanis sokak szemében széttöredezett, felbomló társadalmat jelent, amelyet csak a fogyasztási szokások látszanak egybetartani. Az előttünk álló időszakban egyébként ez látszik az európai integráción belül is az egyik legizgalmasabb kérdésnek. Összegzésképpen és röviden a következőket lehet róla mondani. Az információk tömegének növekedése, az oktatás fejlődése és átalakulása folyamatos összehasonlítást tesz lehetővé helyzetek, egyének, csoportok, földrajzi egységek között. Ez korábban nem így volt. Nálunk például még 10-15 évvel ezelőtt is más volt a helyzet. Elég arra gondolni, mit jelenthetett 10-15 évvel ezelőtt egy sztrájk és mit jelent ma. Most tény, hogy egyre bővül a referenciaként szolgáló csoportok száma és jelentősége. Fokozódnak és jobban megfogalmazhatóvá válnak a különféle igények, elavulnak a nacionalista és a helyi bölcsességek, az elzárkózáson és a kirekesztésen alapuló stabilitás-tekintélyek. Ennek a változásnak a közegében figyelhető meg az átalakulás a hatalomgyakorlás természetét illetően. Az integrációba bekapcsolódó új demokráciák élete különösen gyors változáson megy keresztül. Még a közelmúltban is, mindenekelőtt a hagyományos nemzetállami és a szovjet típusú konstrukciókban, a hatalom felülről illeszkedett, mondhatni telepedett rá a társadalomra. Több-kevesebb vonatkozásban egyenesen parancsuralmi jellege volt. Most, az új helyzetben azonban a hatalmat el kell fogadtatni, ami a konszenzus folyamatos építését tételezi fel az irányítók és az irányítottak között. A hidegháború utáni körülmények között ez a folyamat mindenütt felgyorsult, kibontakozása azonban csak most kezdődik el igazán, különösen a kontinensünk belsejében. Napjaink plurális, parlamenti demokráciái mindenütt a tárgyalásos, konszenzusra épülő hatalomgyakorlás kereteit teremtik meg. A globalizációban ez a folyamat kétségtelenül benne van. Lehet, hogy sokak számára nem nyilvánvaló a változás, nem mindenki tekinti például jónak, fontosnak, helyesnek, hogy a tekintélyelvű hatalmi kapcsolatok lépésről-lépésre a folyamatos tárgyalás, információcsere, alkudozás kapcsolataivá alakulnak. Mindez a szemtől-szembe való közvetlen érintkezést, a másik helyzetének elemzését s megértését, a különféle racionalitások közti kiegyezések döntő szerepét, az erőpróbák elkerülésének szándékát jelenti. Az új helyzetnek két következményével lehet számolni. Egyrészt a nemzet többé nem ideológiai-történeti képződményként jelenik meg, amely megosztja a társadalmat és a földrajzi környezetet, hanem kultúraként, amely a nemzetet sokszínűsége jegyében képes megjeleníteni és elfogadtatni. Ugyanez a kulturális jelleg teszi lehetővé azoknak

3 az általános, gyakran globalizálónak nevezett hatásoknak az asszimilálását, befogadását is, amelyek körül annyi félelem van, s oly nagy viták folynak. Másrészt az új helyzetből következik az is, hogy a polgártársadalom és az állam kapcsolatának jellege a nemzetek között igen jelentős különbségeket hoz létre. Ezeknek a kapcsolatoknak a hagyománya már eleve nagy eltéréseket eredményez, amelyeket strukturális értelemben a belátható jövőben alig lehet kiegyenlíteni. Befejezésül tehát azt tudom mondani, nem a globalizálódó világon, hanem egyedül rajtunk múlik, képesek leszünk-e megőrizni nemzeti öntudatunkat. Bogsch Erik: A globalizáció és a Richter Gedeon vegyészeti Gyár Szeretném mindenekelőtt megköszönni jókívánságaikat, amit a Széchenyi-díj alkalmából kinyilvánítottak. Hangsúlyozom, hogy ez a cégünknek, egy 100 éves cégnek szól, ahol mindenki mindent megtett annak érdekében, hogy túléljük nem csak az elmúlt évszázadot, hanem az utolsó 10 év viszontagságait is. Mi az, amit tettünk, és mi az, amit tenni kívánunk ahhoz, hogy hozzájáruljunk a nemzetgazdaság növekedéséhez? Először az általános nemzetközi tendenciákról. Talán kicsit túl sok lesz az adat, de a nagyságrendek érzékelése szempontjából szükséges és hasznos. Mi magunkat egy regionális multinak tartjuk, tehát a régióban vagyunk egy vezető cég, és ez is kívánunk maradni. A világ gyógyszerforgalmának megoszlásában a nagy országok hihetetlen nagy, nyomasztó fölényben vannak. Az 1999. évi adatok szerint az Európai Unió összesen 20 százalékkal részesedik, míg az USA 40, Japán 16, Kelet-Európa pedig csak 1,3 százalékkal van jelen. A nyereség 60 százaléka az USA-ban képződik. A nagy cégek forgalma 20 milliárd dollár körül van, ezzel szemben a mi forgalmunk csak 250 millió dollár, tehát két nagyságrenddel vagyunk a nagy cégek mögött. A fúziók miatt ezek a bevételek még nagyobbakká válnak. A fúziók mögött meghatározó a tőzsdei elemzők szerepe. Ahogy a média a politikusokat igen komoly nyomás alatt tartja, ugyanúgy igaz ez a gazdaságban a tőzsdei elemzőkre, mert ők befolyásolják a befektetőket, és végülis a befektetők megítélése dönti el, hogy a cég vezetése megmarad vagy sem. A fúziók másik indoka, hogy a kutatás-fejlesztésre mindig nagyobb összegeket kell fordítani, és a feltételezések szerint koncentrált, nagyobb összegekből gyorsabban lehet megfelelő eredményeket elérni. Jelenleg a vezető cég több, mint 4 milliárd dollárt költ kutatásra, míg Magyarországon összesen, tehát nem csak a gyógyszeriparban, mintegy 400 millió dollárt. Magyarországon a legtöbbet a Richter költi kutatásra, hat milliárd forintot, de ez is nevetségesen kevés. A világelső öt cég kutatás-fejlesztésre fordított kiadásai az elmúlt hét évben majdnem megháromszorozódtak. A nagy nyugati cégek nyeresége 1999-ben nyolc és négy milliárd dollár között volt. Egy év alatt a legnagyobb cégnek megközelítően annyi a nyeresége, mint Magyarország teljes adósságállománya. A tőzsdei érték vonatkozásában 1995-ben a svájci Roche cég vezetett 66 milliárd dollárral. Jelenleg a Fiser amerikai cég 265 millió dollárral vezet, ami négyszeres növekedést jelent. A vezető öt világcég összesített értéke is hasonló módon növekedett. A Richter tőzsdei értéke egy milliárd dollár a 265-el szemben. Az általános adatokból is következik, hogy kis ország lévén, nekünk exportorientáltnak kell lennünk. Árbevételünk mintegy egyharmada származik belföldről, kétharmada külföldről. Ezen belül 2000-ben az Európai Unióba és az USAba irányuló exportunk valamivel már meghaladta a Független Államok Közösségét és egyéb területekét. A kilencvenes évek elején elég sok problémánk volt a Szovjetunió szétesése miatt, ami a magyar gazdaságot rendkívül negatívan befolyásolta. Ebből a rendkívül nehéz helyzetből igyekeztünk előre törni és végül is jelentős növekedést értünk el, nemcsak forintban, de dollárban is. Ami ennél fontosabb, hogy míg 1992-ben 27 millió dollár veszteségünk volt, a tavalyi évben közel 70 millió dollár nyereséget értünk el, ami forintban még szebben mutat. 1993-94-ben tőkehiányban szenvedtünk, berendezéseink elavultak. Felmerült a kérdés, hogyan vonjunk be tőkét: legyen az egy stratégiai befektető, tehát gyógyszercég, vagy próbáljunk a tőzsdére menni és ott a különböző befektetők pénzéből próbáljuk meg a vállalatot felújítani. Megpróbáltunk függetlenek maradni és 1994-ben a részvény kibocsátás során sikerült megfelelő alaptőke emeléshez jutnunk. A másik lehetőség lett volna, hogy egy nagy cég Keletközépeurópai központjává váljunk. Sajnos, úgy tűnik, hogy ez az út nem járható, mert azok az ígéretek, amit bizonyos magyar cégek kaptak, nem működnek, hanem gyakorlatilag egy magyarországi leányvállalat lett belőlük. Jelenleg úgy tűnik, hogy ha a nyereségünk megfelelő részét visszaforgatjuk, csak annyi osztalékot fizet ünk, ami szükséges, akkor lehet önállóan is javulni. A nyereségünk ma már több mint a Chinoin és az Egis együttesen. Az is tény, hogy míg a másik két cég négymilliárd forint körüli összeget forgatott vissza a magyar gazdaságba, addig mi fokozatosan emelkedve tíz, majd 16 milliárd forintot fordítottunk beruházásra. 2000-ben a Richter nemzetgazdasági hozzájárulása igen jelentős volt, kutatás-fejlesztésre 6,2 milliárd, beruházásra 17,2 milliárd forintot költöttünk, míg különböző adók formájában hétmilliárd forintot fizettünk be. Érdemes még megjegyezni, hogy az 1997-es tőzsdére bocsátáskor, amikor 17 százalékát adták el a cégnek, abból egyedül több bevétel származott, mint az összes többi gyógyszergyár eladásából. Azonkívül, míg 1992-ben mintegy 100 millió dollárra becsülték a cég értékét, ami akkor majdnem teljesen állami tulajdonban volt, most a 25 százalékos állami tulajdon durván 250 millió dollárt ér, tehát az állami vagyon is nőtt. Arra a kérdésre, hogy a mai világgazdasági környezetben vajon független maradhat-e a Richter, mi azt válaszoljuk, hogy a függetlenség mindennél fontosabb. Ez alatt azt értjük, hogy a döntések Magyarországon szülessenek, a világgazdasági események a magyar gazdaság fejlődéséhez járuljanak hozzá. Úgy gondoljuk, hogy erre megvannak a

4 lehetőségek, ha a megfelelő, akár nagy cégekkel is úgynevezett stratégiai szövetséget, a kutatás-fejlesztés, vagy a marketing területén hosszú távú szerződéseket kötünk, és ennek alapján nem egy cégtől, az anyacégtől függünk, hanem több vonalon tudunk előre jutni. Egy kis cégnek is fontos, hogy legyen megfelelő hálózata. Büszkén mondhatom, hogy a Magyarországon működő cégek közül nekünk van a legtöbb leányvállalatunk, nem csak a régióban, ahol természetesen minden országban megfelelően jelen vagyunk és ma már mintegy 500 alkalmazott dolgozik a Kelet-európai régióban. Vásároltunk egy termelőcéget Marosvásárhelyen, de van már egy cégünk Oroszországban is, és ezen kívül vannak kereskedelmi lerakataink a legfontosabb Európai Uniós országokban és természetesen az USÁ-ban, valamint Japánban is. A tulajdonosi szerkezetben jelenleg mintegy 40 százalék a magyarországi befektető, benne az ÁPV Rt. 25 % +1 szavazattal. 60 százalék pedig külföldi, de azok közül egyiknek sincs több mint két-három százalék tulajdonrésze. Ezeknek többsége angliai, vagy skóciai székhelyű, de jelen vannak a legnagyobb külföldi cégek is. Szeretnénk, ha 5-10 év távlatában a magyar részesedés 50 százalék fölé kerülne. Bizakodom abban, hogy erre reális esély van, és a jövőben még inkább hozzá tudunk járulni a magyar nemzetgazdaság fejlődéséhez. Bod Péter Ákos: A globalizáció gazdasági természetéről A globalizációról szólva mondandómat néhány fontos kérdés köré csoportosítom: jó-e magyar szemmel nézve mindaz, ami e téren lejátszódik; és ha nem, akkor mi is az, ami miatt olyan erős az ellenállás a globalizációs folyamatokkal szemben; s végül: milyen tennivalói vannak a magyar társadalomnak. Előbb azonban ki szeretnék térni egy valamire annak apropójából, hogy Granasztói György “szorongást keltő új világ”-ról szólt. Valóban új jelenség-e az, hogy a gazdasági élet tere a Glóbusz? Nem teljesen. Ő két baloldali publicistát idézett, én akkor felelevenítem azt, hogy 1848-ban két ugyancsak baloldali német szerző, Karl Marx és Friedrich Engels megírta a Kommunista Kiáltványt. Annak előrejelző ereje nem bizonyult jónak, de az akkori helyzetet igen világosan megragadta a szerzőpáros. Mégpedig: a polgárság – ők burzsoáziáról szóltak – akkor kezdte meg a földkerekség, a Glóbusz egészén azt a hódító terjeszkedését, amely során az olcsó árut fegyvernek használva ledöntötte a tradicionális gazdaságokat védő “kínai falakat”. A világ tehát már egyszer globálissá vált, noha ezt a kifejezetést nem használták. Ez lett a “Pax Britannica”, a brit béke kora. John Maynard Keynes, a 20. század legnagyobb hatású közgazdásza így írt arról a korról, amely 1914 augusztusában lezárult: “Egy londoni lakos reggeli teáját ágyban kortyolgatva telefonon megrendelhette a világ minden részéről a legkülönfélébb termékeket, s joggal várhatta, hogy azokat rövidesen házának ajtaja elé szállítják. Befektethette vagyonát a világ bármely részén… ha úgy kívánta, olcsó és kényelmes közlekedési eszközöket vehetett igénybe, útlevél és egyéb formalitások nélkül utazhatott bármely országba” (Keynes: a békeszerződés gazdasági következményei). Tegyük hozzá, egy budapesti lakos számára is elérhetők voltak az akkori globális korszak vívmányai, no persze legalább középosztálybelinek kellett lennie. Ez a békés korszak azután elsüllyedt a világháborúban. Négy zavaros évtized, két világháború következett. Majd négy évtizeddel később a londoni lakos ismét hasonló körülmények között élhetett, bár kevésbé liberális rendszerben: útlevéllel, valuta-kiviteli engedéllyel utazhatott. Nem úgy viszont a budapesti polgár. Addigra már végképp kettészakadt Európa. 1954-ben egyáltalán nem utazhatott pesti polgárunk. 1964-ben már – saját gyerekkori emlékem ez – Poprádig eljuthattunk. 1974-ben, 1984-ben már háromévenként kiváltható valutaellátmánnyal lehetett utazni. Azután 1989 őszén volt már az, hogy a Németh-kormány hangulatjavító intézkedéseként mehettünk Gorenjét venni, és ha a dédnagymama is bírta az utat, akkor az őrá jutó 300 dollárt is ki lehetett váltani…. A fiatalok e teremben bizonyosan nem értik, hogy mi volt a ráció abban a rendszerben; igazából ma már mi sem nagyon értjük azt a kort. Azután ránk szakadt 1990 után a (második) globalizáció – nekünk az első, és nagyon új. Közgazdász szemmel lényeges hasonlóság és különbözőség mutathatók ki a 120 évvel ezelőtti első globális kor és a mai viszonyok között. Hasonlóság az, hogy nemzetgazdasági arányait tekintve akkor is legalább akkora tőkék mozogtak, mint most. Akkor viszont sokkal több ember is átlépte a határokat: a lengyel, ír, magyar, szlovák, svéd, ukrán emigráció akkor népesítette be az Új világot. Ma tulajdonképpen - eddig legalább is - sokkal kisebb a népvándorlás. Elhangzott Schengen: az Európai Unió szándéka láthatóan az, hogy az emberek beáramlása keretek között maradjon. Ami ma új a száz évvel ezelőttihez képest – és ennek az eltérésnek a következményeire vissza kell majd térnünk - a multinacionális vállalat, mint forma: ma a tőkék nagy része a multik és a tőkepiac révén áramlik. A következő igen feltűnő eltérés az, hogy akkor a tőke zöme a fejlett, gazdag világból a szegények felé áramlott – akiket gyakran gyarmati alárendeltségbe is vetettek -, most viszont a tőke zöme a gazdagtól a gazdagig áramlik. A nemzetközi tőkemozgás nagyobb felét teszik ki az USA, Európai Unió és Japán közötti áramlások, noha nyilván jut egy rész a kevésbé fejlett világra. Következésképpen azt is elmondhatjuk, hogy a globalizáció gazdasági hozamaiból nagyobb arányban részesülnek az eleve gazdagabb országok, régiók, rétegek és személyek, míg a hátrányaiból arányait tekintve több jut a kevésbé fejlett világnak. Térjünk rá arra a praktikus kérdésre, hogy akkor tehát a globalizáció jó-e nekünk? Láthattuk, hogy a nyitott, nyitottabb határok létéből fakadó előnyökből a fejlettebbeknek könnyebb részesedni. Hova számítunk mi?

5 Gazdaságtörténészek szerint 1850-ben az akkori vezető hatalom (Anglia) szintjét száznak véve a gazdasági fejlettségben 54–en álltunk. 1913-ban, az angol dominancia csúcspontján a Magyar Királyság szintje 42 %-os lehetett. A két világháború, majd hazánk szovjetizálása következtében az 1980-as évekre visszacsúsztunk Angliához, és főleg az új vezető hatalomhoz (az Egyesült Államokhoz) képest: ez utóbbihoz mérve relatív helyzetünk 30 százalék körüli volt akkor. 1990 után még 2-3 évig náluk is lefele ment a nemzeti jövedelem átlaga, de irdatlan gyors – és most már tíz év távlatából elmondhatjuk: egészében sikeres - szerkezetváltás zajlott le. Dollárban számítva ma háromszor annyit exportálunk, mint 1990-ben. S ami a fő: addig főleg nyersanyagot, agrárcikket, közepes minőségi fogyasztási cikket exportáltunk, most leginkább modern ipari termék teszik ki kivitelünk legnagyobb részét. A nyitott piacoknak hála, ma már a külvilághoz nemzeti adottságainknak sokkal megfelelőbb szerkezetben kapcsolódunk. Ha tehát egyszavas választ kellene adni a kérdésre, akkor az igenlő lenne: nekünk szükségünk volt és van a határok átjárhatóságára; ezt tanúsította a Richter Gedeon Rt. példája is. Igaz, a gazdasági növekedés és a szerkezeti megújulás ismét – mint 1870-ben – jelentős részt a külföldi tőke következménye. A tőke beáramlása pedig ellenérzéseket is előhívhat. Mint például azt, hogy a bejövő tőke az itt talált olcsóbb bér miatt jön. De lássuk be: ha a tőke bejön és itt értékalkotásra fogja a munkát, akkor a tőke ára most olcsóbb, mint lenne a tőkebeáramlás nélkül, a bérszint pedig most magasabb, mint lenne a nélkül. Szólnunk kell azonban ennek a mai új világnak a szerkezeti gondjairól. Kezdjük azzal, hogy az egész világrendszer, s főként annak pénzügye komoly instabilitási jegyeket mutat. Nem mondanám, hogy a pénzügyi rendszer, mint olyan instabil, és azonnali krízis küszöbén áll, noha nem zárható ki például az, az amerikai tőkepiacon a mainál is nagyobb, mélyebb visszaesés fejlődik ki, ami azután felerősítve átterjedhet hozzánk is. Elég csak az instabilitás jegyeire rámutatni, hiszen a világ pénzügyi rendszerének van önjavító képessége. Emlékezhetünk Nick Leeson esetére, aki devizakereskedőként Szingapúrban az akkor legpatinásabb angol bankot egymaga csődbe vitte határidős műveletek sorozatával: de azért a csőd csütörtöki kirobbanását követően hétfő reggeltől a világ bankrendszere kinyitott és működött. Mégis jogos a kisebb nemzetek kormányainak aggodalma, a kisembernél pedig érthető a félelem: túl nagy tőkék túl hirtelen jönnek-mennek. Tovább nem csak az a gond, hogy igen nagy méretben mozognak a tőkék. Az is elég jellemző, hogy Glóbusz valamely országában letelepedő nagyvállalatnál rövid távra szól a gazdasági döntés: a tőke türelmetlen, a külföldi cég nem tud sokat várni, és van hova mennie. Egy nagy cég negyven-ötven, akár még több potenciális telephely közül választhat. Bár nálunk a helyzet sokkal jobb: a hazánkba bejövő tőke nagyobb hányada ún. működőtőke, gyakran “zöld mezős beruházás”, amely nem rebben el az első rossz hírre, és már idejövetele is stratégiai időtávú döntés következménye volt. Azt azonban el kell mondani, hogy a mai viszonyok között a külföldi tőke és a külföldi tőkés nem asszimilálódik könnyen. Száz évvel ezelőtt ennek jobbak voltak az esélyei; utaljunk csak Richter Gedeonra vagy Ganz Ábrahámra, vagy könnyebb műfajokban az olyan idegen eredetű vállalkozásokra, mint Gerbeaud vagy Ruswurm, avagy Miskolcon a valamikori legendás Rorarius cukrászdára. Ma nehezebb a külföldi tőkének s különösen a multinak valahol végleg meggyökereződnie. Itt érdemes kitérni még valamire. Valóban multinacionális (transz-nacionális) vállalatról van szó? Ha az ember a legnagyobb cégekre gondol, mint amilyen a General Electric, a General Motors, a Coca-Cola, a McDonald’s vagy a Glaxo Smithcline, akkor nagyon érződik ezeken az amerikai akcentus. Szerkezeti gondok forrása a tőkemozgásnak a már említett természete, mely következtében a fejlett területekre könnyebben eljut. Ez a területi különbségeket kiélezi – láttuk ennek jeleit hazánkban is. A társadalmi különbségeket is növeli, hiszen az eleve tehetősebb rétegeket erősíti, a versenyképtelen vagy elhanyagolt rétegeket pedig lényegében elkerüli a globális haladás. Ezek a legfőbb társadalmi és gazdasági gondok a globalizáció motorjaként szolgáló tőkével. Talán feltűnt, hogy nem említettem a gondok között azt, hogy a külföldi a profitot - melyet itt termelt meg – kiviszi az országból. Azért nem említettem meg, mert ebben nem látok igazi gondot. A megtermelt nyereség ugyanis mindenképpen az övé, akár kiviszi, akár nem: ez utóbbi esetben a számára kedvező – olcsó – viszonyok miatt újra befekteti. A baj, gond csak akkor lenne, ha maga a tőke menne ki. Mindezeket végiggondolva térjünk rá arra a kérdésre, hogy kik és miért ellenzik a globalizációt? Az okok, motívumok igen sokfélék. Azt is mondhatjuk, hogy igen különös koalíciót alkotnak – és csak ebben az egy ügyben – a globalizációt elvető erők. Az egyik – önmagában is vegyes – csoportba azok sorolhatók, akik vesztesnek érzik magukat. Ilyenek gyakran azok a vállalkozók, akiknek a piacát a tőkeerős és hatékony globális cégek felfalják. De ebben az egy ügyben a nemzeti tőkéssel egy platformra kerülhet az eddig igen jól fizetett amerikai munkás nagyhatalmú szakszervezete (AFL/CIO), akik nem ok nélkül támogattak pénzügyileg anti-globalizációs tüntetéseket. Különös módon velük egy oldalra kerülhetnek azok, akik a globalizációt éppen annak amerikai akcentusa miatt támadják: az Amerika-ellenese, a tőke-ellenesek, a régivágású kommunisták. És végül a globalizáció ellen tüntetők között találhatók azok is, akik – teljes joggal – a fogyasztói társadalmat, a manipulált üzleti világot utasítják el. Ismeretségi körünkben találhatunk példát a legtöbb típusra. Nekem is van olyan jó ismerősöm, aki boldog izgalommal jegyzi meg a világ pénzügyi és kereskedelmi rendszerében felbukkanó rossz híreket. A napilapban,

6 melyet előfizetek, szintén gyakran látni olyan publicisztikáét, sajtószemlét, amely szinte reménykedve mutatja fel a világ gazdasági instabilitásának híreit. Ez sem új. Most olvasom Francis Wheen nagysikerű Marx-életraját, s benne Karl Marx és F. Engels levelezését. Az egyik Londonban ír cikket, másikuk Manchesterben a textiliparban szorgoskodik, de mindketten epedve várnak minden válságjelre. 1851 júliusában Engels örömmel tudósít a világ túl nagynak ígérkező gyapotterméséről, ami reményei szerint súlyos túltermelési válsághoz vezet; mire Marx válaszában felvillanyozva ír a “kereskedelmi válság igen kedvező kilátásairól”. A válság elmaradt, mert a kaliforniai aranybányák feltárásának köszönhetően hirtelen megnövekedett a pénzkínálat, és ez keynesiánus típusú kereslet-növekedéshez vezetett (noha akkor még persze nem élt Keynes). 1851 karácsonyán egy közös ismerősnek azt írja Marx, hogy Engelstől kapott örömteli értesülései szerint a krízis lekésőbb a következő év őszére kirobban, “márpedig nem lesz komoly forradalom kereskedelmi válság nélkül”. Az anti-globalisták nálunk egyébként gyakran az Európai Unió ellen is vannak. Ez azonban különös és nem logikus társadalmi jelenség. Talán az lehet az oka, hogy nálunk itt és most a világ – a nyugati világ – normáit, szokásait, szabályait az EU-integrálódás közvetíti. Holott az integráció bizonyos védelmet is nyújt a tőkeét ki-be áramlása és az amerikanizálódás ellen. S gondoljuk meg azt is, hogy a magyar társadalom az EU tagjaként vagy pedig azon kívül rekedve tudja-e nagyobb eséllyel megoldani az előtte tornyosuló feladatokat. Az ország területi kettészakadását például: vajon az EU-n kívül vagy azon belül jobbak-e esélyeit a sikeres területfejlesztésre? A válasz egyértelműen az, hogy az Unión belül, hiszen az európai integrációs gondolatnak igen erős vonulata az, amelyek a kevésbé fejlett régiók felzárkóztatására irányul. Vagy újból végiggondolhatjuk a Richter Gedeon példáján a magyar kutatás és fejlesztés ügyét. Vajon az Unión belül vagy azon kívül, magunkra hagyva sikerülhet inkább helyt állni a nemzetközi kutatás-fejlesztési versenyben? Itt is egyértelmű a válasz: az Unió támaszt és bizonyos védelmet is nyújthat a globális erőkkel szemben. Végül a teendőinkről. Ennek a mostani és a következő generációnak történelmi feladata, hogy minél több legyen a magyar társadalomban a nyertes, a versenyképes. De tudjuk, hogy nem válhat mindenki azzá; legyünk hát készek segíteni a lemaradókon. A helytállásban és a versenyben maradásban kulcsfontosságú az oktatás. Emlékeztetek arra, hogy az Antall-kormány átalakulási válságunk igen nehéz szakaszában tudta kiemelt területnek nyilvánítani az oktatás ügyét, és arra a nemzeti jövedelem nagy arányát fordította; a rákövetkező években ez az arány jelentősen visszaesett. Ugyancsak igen fontos terület a kutatás és fejlesztés világa. Örömteli, hogy a mostani kormányzat a K+F-re szánt pénzeket erőteljes növeli. Mit tehet még a kormányzat a globális folyamatok hordalékainak kiszűréséért? Hadd szóljak inkább arról, ami nem annyira a kormány dolga, mint a magyar értelmiség, a közvélemény-formálók felelőssége. Minden nyugati társadalomban érzékelhetünk valamiféle belső piacvédelmet. Akkor is, ha a nemzetközi konvenciók nem engedik meg azt, hogy a kormányok diszkriminálják a külföldi terméket, termelőt. Így van ez jó, hiszen nekünk is az az érdekünk, hogy kiváló és versenyképes termékeink eljuthassanak a külföldi vevőkhöz. De azért tény az, amit a szakirodalom ’home bias’ néven ismer: leginkább úgy tudnám lefordítani, hogy a “hazaiaknak lejt a pálya”. Egy francia bankár nemzetközi pénzintézetnél valahogy francia pályázónak kedvez hozzávetőlegesen azonos feltételek esetén, német önkormányzat valahogy német ipari terméket rendel meg szabad tender esetén is, és a holland vevő a pulton árult sokféle sajtból elég nagy arányban azt veszi meg, amelyet megszokott. Nálunk – vagy mondjuk az NDK-ban a szocialista rendszer összeomlását követően – nem így volt. Most sincs így, holott nagy szükségünk lenne óvatos gazdasági patriotizmusra, olyan módon, ahogy azt máshol is gyakorolják. Megvan nyilván annak a társadalomlélektani, s a történelemben gyökerező oka, hogy a volt szocialista országok államapparátusa, önkormányzata, vállalatvezetői rétege és a hétköznapi fogyasztók nagy tábora eddig miért volt képtelen arra, ami Franciaországban, a hollandoknál vagy a németeknél szokás (az Egyesült Államokban pedig egyenesen törvény). Ide tartozó feladata a közvélemény-befolyásoló körnek a konzumidiotizmus és a külföld-majmolás elleni fellépés. Most már annyival érettebb is erre a helyzet, hogy a tíz éves mélyreható átalakulással hátunk mögött nyugodtan kimondhatjuk: van már jó hazai termék, van mire büszkének lenni (még akkor is, ha a tőketulajdon külföldié). Itt az értelmiség, a közvélemény-formáló elit átháríthatatlan felelősséget hordoz. A globalizáció negatívumai elleni fellépésre ez az igazán jó példa. Láttunk más példákat is, legutóbb Prágában, ahol a McDonald’s étterem ablakait cipőjükkel berugdosták a fiatalok – hozzáteszem: Nike sportcipőjükkel. Úgy vélem, van ennél radikálisabb, de nagyobb lelkierőt kívánó megoldás a kívánt globális fasírttal, hollywoodi mozival, tömeggyártott zeneszámmal szemben: az ilyen terméket nem kell megvenni… Mindez azonban már nem a közgazdász terrénuma; az ő tudománya itt véget ér, és át kell adni a szót a társadalomtudomány és kultúra művelőinek. Kodolányi Gyula: Kultúra és globalizáció A magas művészet, de fénykorában a népművészet is, mindig átlépte a határokat. A különböző nemzetek és közösségek művészei ismerték egymás munkáját, gyakran személyesen is ismerték egymást. Vándorútjukon igyekeztek külföldön tanulni és dolgozni, olyan korszakokban is, amikor a mi fogalmaink szerint körülményes volt a közlekedés. A határok lezárása, az útlevél-vízum-tartózkodási engedély kaffkai szindrómái csak a legrosszabb korszakokat jellemezték Európa történetében, a Szentszövetség és a brutális diktatúrák félelmét az eszmék szabad áramlásától, és a 20. századi úgynevezett nemzetállamok paranoid bezárkózását, gyermeteg elképzeléseit az önellátásról, meg a tiszta

7 önazonosságról. Az a szabad mozgás, ami napjainkban megvalósul az Európai Unióban, a 18. század végéig időtlen idők óta a dolgok természetes rendjéhez tartozott. Világot látni, új témákat és technikákat megismerni, mindez a művész számára kifogyhatatlan inspirációt jelent. A vándorút lelki megpróbáltatásai és beavató katarzisai nem kerülhetők el. Az a kíváncsiság és nyugtalanság, ami a művészt jellemzi, nem elégszik meg a falu, vagy a kisváros határaival, az öregek hagyományaival. A felfedezés vágya és az egyetemesség szomjazása természetes ösztön. Mester legények, katonák, kereskedők nyomán vonulnak végig népmesék és népballadák motívumai egész Európán. Balassi Bálintot pedig lengyel és olasz dallamok inspirálják olyan lírai versek megírására, amelyekben a magyar nyelv gazdagsága és hajlékonysága, de a magyar versritmus is évszázados csúcsokra jut. A globalizáció tehát azért hatékony, mert természetes ösztönök nyitnak neki kaput. Nemcsak a hódításvágy, hanem a kíváncsiság és az egyetemesség vágya. A nemzeti keret megkerülhetetlen, már csak a nyelv miatt is. Aki nem bír tökéletesen, árnyaltan legalább egy nyelvet, a sajátját, az ember voltát is csak hiányos an élheti át. A nemzet pedig az a nem túl kicsi és nem túl nagy, átérezhető keret, amelyben a legtöbb emberi élményünk és képességünk kiteljesedhet. Magyarul lehetek otthonos, és magyarul lehetek ember, ahogy íróink klasszikusan megfogalmazták a 20. száza dban. De mindig tudjuk, hogy embervoltunk túllép ezen a kereten is. Kozmikus dimenziói valami egyetemesben, a végtelen érzelmeiben és metaforáiban érthetők meg. És nemcsak a szerelem, a vallási extázis, egy csillagos égbolt kozmikus szépsége tartozik ezek közé, hanem az út végtelennek látszó változatossága is. A művész tehát nem tart a globalizációtól, illetve csak bizonyos fajtájától. Ma rengeteg szó esik a rendszerváltozásról is, meg a globalizációról is. A kettő észre vétlenül egymásra csúszott a közgondolkodásban. Nem csoda, hiszen a rendszerváltozás nem 1960-ban, nem 1970-ben és nem is 1980-ban indult el, hanem a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. A rendszerváltozás, e békés forradalom lezajlását az a globalizációs történelmi pillanat szabja meg, szabta meg mindenütt. Mert erősebb, a felszínen mindenképpen erősebb a forradalmárok eredeti szándékainál. Nem kétséges, mi nyitni akartunk, szabadságot és demokráciát akartunk. De nem egészen így. A kommunikációs információs forradalom ugyanolyan elemi erővel robbant be a nyugat életében, mint hozzánk alig néhány évvel korábban, a nyolcvanas évek második felében. A nyugat gondolkodó főinek és művészeinek ez a robbanás éppoly nehéz kérdéseket tett fel, mint nekünk. Az ipar és a technika előbbre rohant, mint a szellem. A válaszok nagy részét még nem tudjuk. De bizonyos, hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta nem érte civilizációnkat a mostanihoz hasonló földrengés. Ezért sem tudjuk a válaszokat. Van, aki szereti összekeverni a globalizációt az európai integrációval is. Holott, mint szakértők újra és újra hangsúlyozzák, ez tévedés. A kvótarendszer, a fejlesztési és strukturális alapok, az engedélyezett nemzeti megszorítások ellentétesek azzal, amit a globalizáló gazdaság, elsősorban a 24 órás szabad pénzpiac erői követelnek. Franciaország ragaszkodik stratégiai iparágak francia kézben tartásához, éppúgy, mint a francia libamájhoz és védi sajátos áruit. Az Armagnacból és Calvadosból sosem lesz világszabványos krumplipálinka. Az európai kultúrában pedig éppen a globalizációval ellentétes folyamat zajlik le. A kultúra terén az európai integráció a nemzetek, a régiók, a helységek kulturális azonosságának megerősödéséhez vezetett. Nyugat-Európában mindenki ráébredt arra az egyszerű igazságra, hogy nem az országhatár adja egy nemzet önazonosságát, hanem a virágzó helyi kultúra. Az egymást érő fesztiválokon arra figyelnek oda, aki más, aki helyének szelleme szerint egyetemes. Ki gondolta volna az 1970-es években, a magyar film nagy évtizedében, hogy az évezred végén az új dán és ír filmeseket fogjuk csodálni? Ki tudott volna mondani akkor egy neves ír filmrendezőt? Az Unió országai olyan filmtörvényeket hoztak, amelyek védik és erősítik a nemzeti filmgyártást. Hasonló hozzájuk az a magyar filmtörvény tervezet, amit a múl t évben készített el a magyar filmszakma, hosszú, körültekintő munkával. Fontos, hogy ebből minél hamarabb legyen törvény, és a fiskális szektor ne próbálja innen is kiszemezgetni azt a jövedelmet, ami a magyar költségvetésnek csak morzsányi többletet hozna, de a magyar filmnek szárnyakat adhatna. Ha nem is sasszárnyat, többet, mint verébszárnyat. A hatvanas évek óta először ismét új kommunikációs helyzetet teremtettek az elmúlt évtized elektronikai fejleményei, a műholdas csatornák, a világháló megszületése, e kettő interaktivitásának kialakulása. Belép szereplőként a szárnyaló mobiltelefon is. Ezt a mozgást a televíziózásban a reklám hajtja, vagyis az ipar és a kereskedelem. A világhálón viszont az egyéni kreativitás, a médium lehetőségeinek spontán, próbálkozáson és ötleteken alapuló kialakítása. Az egyik médium hatalmi eszköz is lehet, mert a nagy televíziók működtetéséhez rengeteg pénz kell. A másik médium demokratikus, mert a tartalomba a működtetők alig avatkoznak bele, és információt bárki olcsón cs inálhat rajta. Az új, nagyipari televíziózásnak, ami nem egyéb, mint szigorú kalkuláción alapuló kereskedelmi tevékenység, tartalomra van szüksége. És miközben komoly törekvések is vannak arra, hogy a műholdas televíziózás megszületését új arculatú és tartalmú csatornákkal a valódi hírek és a kultúrateremtés fórumaivá tegyék, a kereskedelmi csatornák legtöbbje ipari módszerekkel fedi el a tartalom hiányát. Ez ömlesztett új vért Hollywood nagy stúdióiba, de új brazil és mexikói filmvállalkozásokba is, amelyek Szabó-családokat gyártanak minden mennyiségben. Van tehát Arte, TV5, Duna TV, MTV2, SAT1, BBC World, Deutsche Welle, és a fenntartásokkal kedvelhető CNN, de a csatornák tömegében a hollywoodi kommersz műfajok töltik ki a napot, meg az Esmeraldák, Paul és Paulinák. Ez utóbbiakban legalább nem az erőszak hollywoodi mítosza uralkodik. Ezek azok a globalizációs fejlemények a kommunikációban, amelyek a rendszerváltoztatás egész karakterét befolyásolták és befolyásolják. Nagyobb mértékben, mint a résztvevők, vagy akár a nyugati szimpatizánsok politikai szándékai. A művész számára – félretéve most a művészpatronálás új rendszerének sokat vitatott témáját – ez a helyzet létkérdéseket vet fel. Ami a kommunikációban történik, az a művészt érinti. Így, vagy úgy. A művészi alkotófolyamat hármasságának: alkotás, közlés, befogadás, két oldalát legalább. Úgy is, mint éghajlat, úgy is, mint technika. Hogyan dolgozzon a művész? Az új kommunikációval szövetségben, vagy ellene? Van-e harmadik út? Egyáltalán, mekkora is a

8 globalizáció hatótere? Mekkora a pszichikai nyomása? A valóság leváltható lett – mondja Czakó Gábor. Értsd, a média leválthatónak tartja a valóságot és le is váltja. Kétségtelen, hogy amikor sérült lelkű kamaszok iskolájukban előadják Hollywood legújabb vérfürdő jeleneteit, el lehet gondolkodni azon, hogy mi is a valóság, mekkora a képi manipuláció ereje. Mégis úgy gondolom, hogy a valóság csak időlegesen váltható le. Az emberi lélek rendkívül bonyolult és gazdag. Nemcsak alantas indulatok élnek mélytudatunkban, hanem a normalitás erős igénye és előképei is, amelyek sok százezer évesek és genetikusan kódolódtak bennünk. Az emberekkel nem lehet akármit tenni, de kétségtelenül sok mindent, túlságosan is sokat, mielőtt felocsúdnak. A valóság-pótlékok rendkívül erős valósághiányt okoznak, és ezt tudják az ipari médiatervezők is. A kínzó érzést új meg új valóság-pótlékokkal igyekszik megszüntetni a média, egészen a legvalószerűbb valótlanságig. a CBS televízió túlélő szigetéig, amelyen önkéntes jelentkezők élnek együtt emberpróbáló helyzetben és egyikük győzni fog. Jellemző ez is; együtt nem győzhetnek. A küszöbön áll az a verzió, ahol a kamerákat egy család életébe helyezik be. Azonban tudjuk, a valóság-hiányt ezek az úgymond, spontán helyzetek és a bennük gerjesztett történések nem fogják orvosolni. Az emberek nem hülyék, tudják, hogy ilyen kísérletre csak exhibicionisták jelentkeznek, akik szerep és dramaturgia szerint élnek a forgatás beindulásától kezdve. Aki kamera elé lép, színpadra kerül. Kilép a mindennapi időből, és más erők irányítják. Szerep vezérli, még ha maga választotta is, és dramaturgia szerint cselekszik, mégha improvizál is. A globalizmus tehát a művész számára az informatikai forradalom képében jelenik meg. Elsősorban, mint az elektronikus adatok – kép, hang, hír – határokon átömlő özöne, új eszközökön és új formákkal. A kérdés most is az, mint minden nagy korszakváltás idején: vele, vagy ellene haladjunk-e? Természetesen a kérdés retorikai. Mindegyik utat járni kell. Az ideológusok tévednek, nincsenek tiszta, vagy-vagy helyzetek. Ami látszólag eltűnik, búvópatakként él tovább. A művészet a korszakváltozás jelét meglátta, amikor megjelent a televízió. Sőt, már korábban, amikor megjelent a fényképezés és a film. Igyekezett megteremteni azokat a módszereket és formákat, amelyekkel az új médiumokat a maga követelményei és értékei szerint tudja használni. Alkalmazkodni tehát, kialakítva a művészet mediatizálható formáit, de alakítva is a médiumokat, módszereiket, tartalmukat. Az alkalmazkodás kétirányú. A valósághiány, a tartalomínség csak a művészek közreműködésével enyhíthető, orvosolható a képernyőn. A mostani félévtizedes történelmi pillanatban bukkannak fel azok a formák, amelyeket a világháló szabad fóruma tesz lehetővé. Tegnap írt versemet ma felvihetem a honlapomra, és majd akkor adom ki könyvformában, ha belső kényszer és alkalom, kiadó adódik rá. Csatolhatom gyermekkori fényképemet, egy tízéves naplójegyzetet és egy fényképet a Badacsonyról. Csatolhatok audiovizuális anyagot, amelyen táncot improvizálok a saját dúdolásomra. Közben érkeznek kommentárok a múlt havi verseimről a honlapra, és verseket is küldenek rá ismerősök és ismeretlenek. És küldenek rá minden egyebet, szerelmi ajánlatot fényképpel és fénykép nélkül, képet, hírt, felhívást, tiltakozást, szemetet, epét és taknyot. Átalakul az egésznek és a zártságnak az a kézbe vehető, megszagolható formája, amit a könyv testesít meg, az én, a személyiség határai pedig mintha elmosódnának. Minden folyamatossá válik és térbelivé. A honlap, ha a maga spontán módján gyarapodik, olyan, mintha az élet szerkesztené. Mintha a postaládám nyílna meg. Az ideje szétterítve a honlap terében, idejében. Mintha. A legminthább mintha, amit virtuális valóságnak neveznek. Nincs részegítőbb, mint a valóság, a létezés újmódi, legújabb-módi látszata. Nos, ezzel a lehetőséggel én egyelőre nem élek. Nem szántam el magam erre a nyitásra, mert ismerem a tétjeit. Tudom, hogy ez nem pusztán technikai ügy. Belső vészcsengőm jelzi, hogy nem új technika, hanem egy új életforma lépne be időmbe, világomba. Ez nem olyan, mintha porszívót vásárolnék. Órákat követelne a napomból cserébe azért, amit ad. Ki kellene lépnem minden nap a világháló piacterére, amelynek saját élete és ideje van. A világhálón nem csak az információ új szabadsága jelent meg, hanem az információ csömör is, ami szinte fizikailag is megtestesül a hálózatok és gépek hasmenés-bélszorulás ciklusaiban. S az okos emberek, akik a világhálót felnövesztették, sem bírnak már el ezzel a káosszal, a szinkrónia és a folytonos határsértések televényével. Már készül az Internet-II, sokkal szigorúbb működési szabályokkal. És ha majd az is telítődött, nyilván következik az Internet-III, a privát Internet, kerülőutak luxusutasok számára, amik egyszer főútvonallá szélesednek. És így tovább. Vannak a költészetnek, ahogy én művelem, olyan ősi feltételei, amelyeket érdemes megőrizni. Nem csak a műnek, hanem az írás életformájának. Ezek a feltételek teljesen sosem tűnhetnek el, és értékük ritkaságukkal növekszik. Ilyen például a csend, a választott magány, az Én és a Világ határainak alkalmi, rendszeres rögzítése, a szemlélődés-folyam zavartalan fenntartása. Csak ebben a nyugalomban tudnak létrejönni, a mindennapok káoszából kiválasztódni azok az alapművek, amelyek fenntartják az emberiség kreativitásának mélyáramát, hagyományát. Hogy én hozom-e létre őket, az most mellékes, akaratomon túl lévő dolog. Egy ember egy tollal, ecsettel, késsel, ócska hegedűvel. A világ egyik védett kis szárnyékában. Ez az alaphelyzet ma is. Az így alkotott dolgokhoz képest minden csak alkalmazás, amint az alapkutatások nélkül a tudomány, a technológia sem tudna előre lépni. Az alkalmazás látványosabb, de az alapművek gyökérzetéből él. Nyolc hangból álló dallamsor, egy zseniális, a nyelv szelleme szerint alkotott mondat, egy csodálatos történet, egy Aphrodite szobor törött másolata. Ezekből áll egy nemzeti kultúra, vagy az emberiség művészi hozománya. És nem a számuktól függ elterjedésük, hanem attól, ki látja, ki hallja őket. Ki adja őket tovább és hol, kiknek, hogyan. Bármilyen is a káosz a világhálón, bármilyen nyers, kócos, ostoba, van benne valami nagyon vigasztaló. A nem sztárolt tehetség, a személyiség, az egyszeri, a helyi szabadság harca a szabványosított kommunikáció ellen. Ez a szellem örök függetlenségi törekvésének erejét mutatja, még ha végletesen groteszkek is olykor a produktumai. Ez megnyilvánul a televíziózásban és a rádiózásban is, tömérdek helyi és közösségi adót teremtve szerte a világon. De a helyi művészet újra és újra megteremti legsajátabb fórumait is, a táncházakat, dzsesszklubokat, kis irodalmi köröket.

9 Két mozgás jellemzi tehát a világot a kultúra-teremtésben. Az egyedire törekvés és a globálisra törekvés. Ez a kettő megjelenik tiszta végletként is, de együtt is. A globális médiatervezők tudják, hogy a hitelességet csakis az egyediséggel, vagy annak illúziójával lehet megteremteni a képernyőn, és ezért megpróbálják mediatizálni a valóban értékes egyéni teljesítményeket is. A nagy televíziós társaságok egyik vállfajának az a stratégiája, h ogy nem csupán egyetlen nagy kommersz csatornát hoz létre, hanem olyan tematikus csatornák sokaságát, amelyek valódi szellemi értékeket is továbbítanak. A helyi, a közösségi alkotás pedig nem mindig marad meg a saját keretei közt. Szeretné megmutatni magát a világban, s így a kommunikáció nagyobb, globális fórumaira is kijuthat. Vannak nagy művészi formák, amelyek meg sem tudnak jelenni méltó színvonalon a pénz és a hatalom támogatása nélkül. Ilyen volt a barokk opera, de az egyiptomi szfinxek is, ha nem pusztán kultikus alkotásnak tekintjük őket. Engem inkább megfog az antik görög városok piacterének intimitása és kisléptékű monumentalitása. De nem zárhatunk ki olyan nagyzoló és pompakedvelő korszakokat az emberi szellem hagyományából, mint amilyen a barokk volt. Nem csak Rubens hatalomfitogtató freskói születtek ekkor, hanem olyan intim remekek is, mint Bach szonátái szólóhangszerekre, és John Donne Istennel-szerelemmel vívódó lírája. Egy toll, papír, hegedű, s egy elmélyült ember a világ kis, védett zugának pillanatnyi nyugalmában. Ennyi kellett a létrejöttükhöz. A valóság tehát szövevényesebb, mint ahogy a globalizáció csillogó kulisszái sejtetnék. Mert az ember alapvető tulajdonságai mozgatják, s ezek közé nem csak a hatalomvágy és a csábító látszatok vonzása tartozik, hanem a transzcendencia áhítása is, a játék öröme is, s az elnyomhatatlan ösztön, hogy társaihoz, a kultúrához, a természethez és kozmoszhoz való viszonyát emlékezetesen, hitelesen jelenítse meg. Bármennyit és bármilyen feltűnően ugrál is a globális média, az is csak egy szereplő a többiek között, utakat nyit, és utakat zár le. A valóságot nem az ő hatalma teremti meg, hanem az ember, mint antropológiai lény, aki a mi időléptékünk szerint alig változik. A formák azok, amik változnak, amiket átalakítunk. Nem kérdés, vannak korszakok, amikor a változás drámai, és az embertől ilyenkor nagyobb erőfeszítést kíván, hogy megőrizze és kiteljesíthesse önmagát. Átélni ezt a változást mindig nehéz volt, nehéz lesz. Nem kétséges, művésznek lenni ma nagyon nehéz. Martonyi János: Globalizáció – értékek, érdekek, jog, politika, nemzet Ritka az olyan konferencia, vagy akár csak tárgyalás, amikor az ember az elhangzottakkal szinte teljes mértékben egyetért. Persze mondhatják azt, hogy nem jó helyekre járok, de itt most valóban az a helyzet, hogy szin te mindennel egyetértek, amit eddig az előttem szólók elmondtak. Persze azért megjelentek egymással részben ellentétben álló jelzések, vagy érzések is. Erre azt tudom válaszolni, amit a régi vicc mond, hogy én azokkal is egyetértek, akik rámutatnak arra, hogy bizonyos ellentétes nyilatkozatok is elhangzottak. Tehát nemcsak az ellentétes nyilatkozatokkal értek külön-külön és együttesen egyet, hanem még azzal is, aki erre rámutat. A tréfa ez esetben igaz, mert maga a jelenség összetett és sokoldalú, a pozitív és a negatív elemek egyaránt tartalmaznak igazságot. Számomra a leglényegesebb, amit Granasztói György rögtön az elején felvetett, hogy mennyiben van itt szó egy előre meghatározott, mindenben determinált folyamatról, illetve mi a szerepe az emberi akaratnak, az emberi cselekvésnek, a folyamat befolyásolásának. Nekem eredetileg az volt az elképzelésem és a feladatom is, hogy egy jogi, intézményi betekintést adjak, ami voltaképpen egy jogfilozófiai előadás felé vitt volna el. Ezt nem teszem, de mégiscsak van egy jogi elem a kérdésben. Az, hogy ha befolyásolni akarjuk ezt a folyamatot, ha úgy érezzük, hogy van lehetősége az emberi cselekvésnek, akkor ezt alapvetően normákon keresztül, a jog eszközével tudjuk megtenni, a nemzetközi és a nemzeti szabályozásoknak egy bonyolult rendszerével. A jog természetéből fakadóan emberi akaratot fejez ki és mögötte – és ez talán még lényegesebb – értékek állnak. Érdekek is, természetesen, de jogi norma általában önmagában nincs egy mögötte álló, ilyen vagy olyan értékvilág nélkül. Ez rögtön rávilágít a globalizációnak arra a mozzanatára, amiről nagyon kevés szó esik, hogy ez nem csak egy gazdasági, műszaki, kulturális folyamat, hanem e mögött van valami más is. Ez pedig az egyetemes értékek megjelenése. Ha a globalizáció kifejezést felváltom az univerzalizáció kifejezéssel, ami nem hangzik szebben, akkor rögtön érzékelem, hogy e mögött lehet egy értéktartalom is, nevezetesen az egyetemes értékeknek az érvényesítése. Ha vannak ilyenek. És ezért megkerülhetetlen az a kérdés, hogy vannak-e univerzális értékek, vannak-e egyetemes, az egész emberiség által vallott, vallható, képviselendő értékek. A másik kérdés, ami persze ezzel szorosan összefügg, hogy vajon vannak-e abszolút erkölcsi értékek, vagy adjuk át a helyet az erkölcsi relativizmusnak. Mondjuk azt, hogy minden civilizációnak, minden kultúrának különböző értékei vannak, ezek egymással harcolnak, küzdenek, összecsapnak, ez lesz majd a jövőbeni háborúk egyik forrása az ismeretes teória szerint. Vagy pedig azt mondjuk, hogy vannak kulturális, civilizációs különbségek, de e mögött van egy univerzális és abszolút értékrendszer. És itt válik a dolog fontossá. Azok, akik most itt vannak, erre a két kérdésre egyetlen választ adhatnak, azt, hogy vannak univerzális értékek, és hogy ezek abszolút értékűek. És azt is meg merem kockáztatni, hogy ezek nagymértékben azonosak a világvallások által képviselt értékekkel, de ez végül is már egyéni választás kérdése, ahogy a világvallások közötti választás is. De hogy hinnünk kell az univerzális értékekben és azok abszolút természetében, afelől nincs kétségem.

10 És ez is a globalizációs folyamat része. Ez a folyamat kell, hogy hordozzon egyre inkább egy ilyen értékuniverzalizálódási dimenziót is, ami végső soron szabályokon keresztül kell, hogy megjelenjen. Azért van ez így, mert vannak globális veszélyek, ezekről sokat beszélünk. Csak a legutóbbi napokban találkoztunk egy olyan katasztrófával, ami tulajdonképpen egyszerre két globális veszély kapcsolódása volt, az egyik a deforesztáció, a mási k pedig a globális felmelegedés. Ez a kettő külön-külön talán kezelhető, de egyszerre alig megoldható gondokat okozhat. Persze vannak globális érdekek is. Vannak az emberiségnek is közös érdekei. Ezek közhelynek tűnnek, de nagyon fontos dolgok akkor, amikor általában csak a negatív összefüggésekről beszélünk, vagy legalábbis beszél döntően a média. Az igazi kérdés az, hogy ez a folyamat, ami valóban objektív, elkerülhetetlen, bizonyos értelemben véve értéksemleges, hiszen egyszerre hordoz pozitív és negatív értéktartalmakat is, ez a folyamat voltaképpen merre vezet. S ennél még fontosabb, hogy ez a folyamat befolyásolható-e és ha igen, akkor hogyan. Vajon egy kulturális homogenizációs folyamatról beszélünk, annak minden negatív hatásával, elsivárító, elszegényítő eredményével, amit egyébként még súlyosbít egy hegemonizáció is, egy dominancia törekvés, aminek jól látjuk a jeleit. Vagy mégiscsak meg lehet teremteni az érdekeknek egy bizonyos egyensúlyát, meg lehet őrizni a kultúrák sokszínűségét, és ami ehhez elengedhetetlenül szükséges, meg lehet őrizni a közösségi, kulturális, lelki önazonosságokat. Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, látni kell, hogy van egy folyamatos verseny. Nem csak a gazdasági egységek versenyeznek egymással, nem csak az államok versenyeznek egymással, hanem a jogrendszerek is. Az a normavilág is versenyez egymással, amire utaltam, ami egyébként elválaszthatatlan a nyelvtől. Hiszen a jog nemcsak a gazdaságnak az eszköze, hanem a kultúrának is része. A nyelv pedig a kultúrák közötti versenynek egyszerre tárgya és eszköze is. Tehát ahhoz, hogy mi valóban befolyásoljuk ezt a folyamatot, ahhoz meg kell értenünk. Ehhez a megértéshez csak egy-két megjegyzéssel szeretnék hozzájárulni. Elsősorban a politikai intézményrendszer és érintőleg a jogi szabályozás területén. Nemcsak a gazdaság, a műszaki fejlődés azok, amik a globalizáció meghatározó elemeit jelentik, hanem a világ politikai szerkezete is lassan átalakulóban van. Mindannyian érzékeljük, hogy az a bizonyos abszolút területiség, amit 1648 óta wesztfáliai modellnek szoktak nevezni, oldódik, bomlik. Már nem feltétlenül az határozza meg a hatalmat és a hatalom forrását , az emberek életét, hogy helyileg hol vagyunk. Ezt azért nehéz megérteni, mert a mi egész életünket, a szüleink, a nagyszüleink életét mindig ez határozta meg. Az általunk visszatekinthető időszakban bizony minden attól függött, hogy a határt hol vonták meg. Mint az egyszeri munkácsi ember, aki négy országban is élt, anélkül, hogy valaha is elhagyta volna Munkácsot. Vagy a lengyel mezőgazdasági minisztert, akivel tegnapelőtt tárgyaltam, úgy hívják, hogy Balázs Artúr. A nagyapja a monarchia huszártisztje volt, tiszta magyar ember, Lembergben szolgált. Ott megismerkedett egy helybéli lengyel hölggyel, feleségül vette, ez volt az ő nagymamája, akinek a két gyereke aztán különböző okok miatt Lengyelországba került. De ez a két gyerek lehetett volna egy budapesti magyar polgár, lehettek volna bécsiek, vagy csehek, vagy szlovákok, akár szovjet polgárok. Végül is véletlen folytán lengyelek lettek, és most ő a lengyel kormány tagja, és Lengyelország nevében tárgyal. Így nézett ki és mindent meghatározott a mi területiségünk. Ez manapság egyre jobban oldódik, a hatalomnak nagyon sok más forrása is van. Ez persze összefügg azzal is, hogy az állam maga is kezd egy kicsit halványodni, kezd visszavonulni – és most itt nem a marxi állam elhalásáról akarok beszélni. Sok fontos döntést nem az állam hoz meg, kialakulnak olyan nemzetközi hálózatok, melyek bizony nagyon fontosak. Gondoljunk például a magyar kormány és a FIFA közti vitára. Teljesen mindegy, hogy ez miről szólt és jogilag kinek volt igaza. Egy biztos: a FIFA csak annyit mondott, hogy ő az adott nemzeti szövetséget ki tudja zárni a tagjai sorából. Ez nem jogszabály, semmi állami erőszak nem áll a dolog mögött. De ha egy nemzeti szövetséget kizárnak a FIFA-ból, akkor be lehet zárni a futballboltot. Ez ilyen egyszerű. Tehát egy horizontális, államtól teljesen mentes hálózat, ha úgy tetszik, globális hálózat adott esetben nagyon fonto s szerepet játszik. Van egyfajta – csúnya szóval – dezetatizáció, ami összefügg egyébként éppen azzal a delokalizációval, amiről az előbb beszéltem. És persze a szabályozási rendszer is átalakul. Mi úgy tanultuk régen, hogy a jogrendszer az egy piramis, át tekinthető, világos rendszer. Ma ez nem így van. Ma a kontúrok elmosódnak, többszintű, többdimenziós szabályozások vannak. Nagyon nehéz köztük eligazodni. Azt is lehet mondani, kicsit olyan a helyzet, mint amikor az euklideszi geometria mellé Bólyai János feltalálta az újat, ami nem szüntette meg a korábbit, de összetettebbé, nehezebbé, bonyolultabbá tette a világot. Tehát van egy ilyen átalakulás. Ugyanakkor azért élnek tovább a régi kötöttségek. Egy példa erre a saját életemből. Pár évvel ezelőtt egy globális közösségnek voltam a tagja, ahol látszólag minden abszolút globális volt. Egyetlen nyelvet használtunk, az angolt, ahol látszólag semmi szerepet nem játszott, hogy ki milyen államnak a polgára, vagy milyen nemzeti-kulturális közösség tagja. De amikor arra került a sor 95-96 körül, hogy választani kell egy európai igazgatótanácsot, akkor talán a legnagyobb számú, hozzánk földrajzilag is legközelebb álló csoport képviselője odajött hozzám és azt mondta, hogy mi Téged szeretnénk. Amikor szabódások közepette megkérdeztem, hogy miért, akkor azt a választ kaptam: Tudod, beszéled a nyelvünket. Soha nem beszéltünk németül azelőtt, de tudták, hogy én tudok, tehát van egyfajta affinitásom, van egy olyan tényező, amiről ugyan senki nem beszél, de láthatóan létezik. És így fokozatosan jöttem rá arra, hogy bizony a kínaiak kínaiak, az ausztrálok ausztrálok és ezt így végig lehetne sorolni a világ valamennyi nemzetén. Ezeket az identitásokat, lelki hovatartozásokat őrizzük. Az európai integrációról évek óta mondom, hogy az egyfajta védekező rendszert épít ki éppen a globalizációnak a negatív hatásaival szemben, elsősorban kulturális téren, a tudományos kutatás területén, de tulajdonképpen gazdasági területen is. Az Euro is egyfajta oltalmat jelent a sérülékeny nemzeti valuták számára a globális hatásokkal és az abból fakadó kockázatokkal szemben. Ezt most nem részletezném, de térjünk rá arra, hogy valójában Magyarországnak mik a

11 lehetőségei ebben az egész folyamatban és mi az, ami jó nekünk. Magyarország kis ország, kis gazdaság, szoktuk mondani, közepesen fejlett gazdaság – anélkül, hogy pontosan tudnánk, ez mit jelent. Van egy megroppant, de talán az utóbbi időben erősödő önazonosság tudata és vannak különleges adottságai, amelyeket a 20. század termelt ki, az, hogy az összmagyarság jelentős része nem él a magyar államiság keretei között. Ahogy mondjuk, nem azonos az állam a nemzettel, amit sokszor nagyon nehéz lefordítani. De azt azért jól tudjuk, hogy itt ez a helyzet. Lehet azt mondani, hogy ez jó, lehet azt mondani, hogy micsoda dolog, hogy az állam nem esik egybe a nemzettel, de ez akkor is így van. Ezt próbáljuk a világnak megmagyarázni, hogy ez így van, és nem is mi csináltuk. És ha meg akarnánk szüntetni, nem tudnánk megszüntetni, nem lehetne rendeletileg előírni, hogy holnaptól kezdve 12 millió orosz az ukrán lesz, azért, mert most Ukrajna állampolgára – hogy egy ártalmat lanabb példát hozzak föl. Nekünk tehát nyilvánvaló a több közösséghez tartozás. Van egy nagyon fontos közösségünk, ami nem esik egybe az állammal, ha úgy tetszik, dezetatizált, ha úgy tetszik, delokalizált, bár itt vagyunk a Kárpát-medencében, ha a diaszpóráról most nem beszélek, ami viszont szintén egy globális közösség, vagy univerzális közösség. Mindenütt ott vagyunk. És itt valóban szóba jön az Európai Unió. Mert ha abba az irányba tudjuk fejleszteni, amibe szeretnénk, oldatnánk vele még jobban a homogén nemzetállamot, a területiséget, a határok szerepét (amit úgyis tesz). Ha elfogadtatnánk, hogy az államoknak, a nemzeteknek és a közösségeknek a közössége, és ha egy olyan regionális szerkezetet tudnánk megerősíteni, ami a valóságos, a szó erkölcsi értelmében vett szubszidiaritásra épül, akkor ez az összmagyarság számára csak kedvező lehetne. És ezt nem is kell teljes világossággal és határozottsággal mindig kimondani és elmondani. Mert aki ezt nem érti, az úgysem érti. A parlamenti vitában sem fogja érteni, amikor a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvényről vitatkozunk. Mi megpróbáljuk elmagyarázni, de én belátom, hogy ezt mindenki nem fogja megérteni. Szeretnénk azt, ha minél többen megértenék. Mert nem mindegy, hogy hányan értik meg, nem mindegy, hogy hányan állnak e gondolat mellé. Ami szent meggyőződésem szerint azonos az európai gondolattal. Erről szól Európa egysége. Meg kell nézni az eredeti gondolatot, azoknak a kereszténydemokrata politikusoknak a gondolkodását, akik e mögött álltak. Miért akarták ezt? És ki akar ma jakobinus, bolsevik, homogén, mindenható, az emberek életének minden mozzanatát meghatározó államot csinálni? Kik képviselik az abszolút centralizmust? Ha visszatekintünk, akik ezen az oldalon álltak, azok valamilyen furcsa véletlen folytán nemzetiségi, vagy etnikai szempontból soha nem tartoztak az illető állam uralkodó nemzetéhez. Nem egy erősebb igazolási kényszerről volt, van szó, azoké, akik valamilyen okból nem tartoztak a meghatározó nemzethez? Nem mindig az a jó a nemzetnek, ami az állam erősítése felé hat. Lehet a helyzet fordított is. Ezeket a dolgokat is érdemes a globalizációval összefüggésben végiggondolnunk. Egy biztos. Ha mi versenyképesek vagyunk – és ez a dolog lényege – akkor nekünk nem szabad félnünk a globalizációtól. Nem kell a globalizációt azonosítanunk a globalizmussal, mert a globalizmus egy ideológikus fogalom. Akik a globalizmus ellensé gei, azok pontosak, mert ők egy, a globalizációt annak negatív hatásaival együtt is támogató ideológiai irányt támadnak. Csakhogy itt nem globalizmusról van szó, nem az ideológiáról beszélünk, hanem az objektív folyamatról, és arról, hogy ezt az objektív folyamatot hogyan tudjuk befolyásolni. El kell fogadnunk tehát a versenyt, globális szinten is, és persze regionális, európai szinten is. Több példa van arra, hogy tudjuk ezt a versenyt vállalni. Sokkal szerényebb erőforrásokkal, sokkal rosszabb indulófeltételekkel, de tudjuk. Ennek a versenynek sok formája van. Adott esetben még a külföldi tulajdon esetén is van lehetőség egyfajta szelíd patriotizmusnak az érvényesítésére, nem csak fogyasztóként, hanem menedzserként is. Ez a folyamat lezajlott NyugatEurópában is. A nagy, amerikai tulajdonban álló multiknak eredendően mindenütt amerikai főnöke volt, aztán később jöttek a hollandok meg a belgák. Ezek persze nagyon elkötelezett univerzalisták, de adott esetben mégiscsak figyelembe veszik a honi szempontokat is. És ez is egy napi verseny, amit a magyar menedzsmentnek, a magyar szakértőknek, a magyar közgazdászoknak, mérnököknek meg kell vívniuk – akkor is, ha 100 %-os külföldi tulajdonban van a cégük. Nyilván nem fognak szembeszállni a tulajdonosokkal, de a szelíd patriotizmusnak igenis itt is van érvényesülési tere. Túl azon, hogy a Polgári Együttműködés Egyesület értékalapon áll, a mi vitáinkat, eszmecseréinket mindig egyfajta derűlátás is jellemezte. Most is ezt képviselem. Nem állunk rosszul, de a lényeg az, hogy higgyünk magunkban. Két héttel ezelőtt voltam Kanadában egy rövid látogatáson, ahol találkoztam az ottani magyarság képviselőivel. A szokásos előadás után elhangzott a kérdés, hogy végül is mire alapozom azt, hogy az ország sorsa most már lassan-lassan jobbra fordul, mert hiszen nagyon rossz hírek jönnek, sok a szegény ember, stb. stb., csupa reális dolgot mondott a kérdező. Jöhettem volna a makrogazdasági adatokkal, a hitelminősítő intézetek jobb besorolásaival, sok mindenre lehetett volna hivatkozni. Én azonban röviden csak annyit mondtam, hogy amire ezt alapozzuk, az rendkívül egyszerű: az a mi saját hitünk. Aki hisz benne, annak sikerülni fog, aki nem hisz benne, annak nem fog sikerülni.

Magyar Polgári Együttműködés, 1136 Budapest, Balzac u. 5. – Ü/F: 349-7166 – [email protected] – www.mpee.hu A konferencia hangfelvételét átírta, az élőbeszéd fordulatait elhagyva szerkesztette dr. Laczay István.