Magyar néprajzi tájegységek és táji-etnikai csoportok 2. (A moldvai csángók) (vázlat)

Magyar néprajzi tájegységek és táji-etnikai csoportok 2. (A moldvai csángók) (vázlat) I. Eredet, középkori történelem - Eredetkérdés: katonai célú telepítés – XIII–XIV. század (a Száraz-Szeret mítosza: a magyar „foglalás” határa) – A származási hely kérdésére vonatkozó – nem kellőképpen bizonyított – elméletek: 1. Szerémség (Karácsonyi János, Losonczi Zoltán); 2. Felső-Tisza vidéke, Nagy-Szamos völgye (Lükő Gábor); 3. Belső-erdélyi Mezőség (Benkő Loránd) - Magyar településhelyek (városok) Moldvában a középkorban: Tat(á)ros/Trotuş, Egyedhalma/Adjud, Bákó/Bacău, Huszt(város)/Huşi [a román Husul személynév többes száma!], (Moldva)bánya/Baia, Aknavásár/Târgu-Ocna, Román(vásár)i/Roman, Jász(vásár)/Iaşi [Ясы→Jász→Jászvásárhely, vö. Huşi], Foltik(falva)/Folticeni stb. A városi élet kialakulása például elsősorban a német és a magyar etnikumhoz (kisebb mértékben pedig az olasz, örmény és görög kereskedőkhöz) köthető, bár valószínű, hogy a román etnikumnak is volt szerepe a moldvai városok és vásároshelyek létrejöttében. – A moldvai városok kialakulására vonatkozóan alapmunka C. Constantin Giurescu könyve (Târguri sau oraşe şi cetăţi moldovene din secolul al X-lea pînă la mijlocul secolului al XVI-lea. Bucureşti, Editura Academiei, 1967.), de a kérdést az alapvető román történelmi kézikönyvek is kellő súllyal, nagyvonalakban a magyar és német történészekkel megegyező perspektívából tárgyalják (pl. C. C. Giurescu: Istoria Românilor, I–III. Bucureşti, 1942– 1944. Ed. 4.). - Társadalmi csoportok: – A moldvai csángók őseiről, azaz a 15–16. századi magyar etnikumról szólva ki kell emelnünk, hogy ez a népesség a későbbi korokhoz képest társadalmilag erősen rétegzett volt, azaz különböző osztályok, csoportok révén képviseltette magát Moldva társadalmában: a) A magyarok nagy számban voltak jelen az ország legfelső vezetői között. A vajdai udvarban a tanácsurak és az ország fő birtokosai között Domonkos, Korlát, Miklea/Miklós, Sándor, György, János nevű bojárokat találunk. (Az erre vonatkozó magyar és román szakirodalom igen gazdag. Megemlíthetjük Nicolae Iorga, Radu Rosetti, Veress Endre, Mikecs László, Benda Kálmán, Jakó Klára stb. idevágó tanulmányait.) Sokatmondó például az a tény, hogy az 1564-ben meggyilkolt Despot vajdának Suceava várában magyar testőrsége volt, és hogy a vajda meggyilkolásának körülményeiről egy Stanciu nevű „aprod” magyarul számolt be. A zsoldosok lázadását magyar nevű személyek (Márton Farkas és Székely Péter) vezették. – A moldvai magyarok leghamarább asszimilálódott csoportja az ország legfelső vezetésében is résztvevő uralkodói réteg volt, amely jelentős földbirtokokkal is rendelkezett. Radu Rosetti szerint a falusi kenézek, bírák mint a magyar falvak vezetői elöljárókként már az államalapításkor (1351–1353) jelen voltak a Szeret és a Tatros völgyében, de száz évnél rövidebb idő alatt teljesen – vallásilag is – asszimilálódtak a moldvai bojárokhoz. b) A 20. század első évtizedeiben megjelentetett román oklevélgyűjtemények (Ioan Bogdan, Mihai Costăchescu), valamint a Veress Endre által összegyűjtött, csak részben kiadott oklevelek arról tanúskodnak, hogy a moldvai falvakat alapító bojárok között szép számmal voltak magyarok is. (Például Veress Endre 1934-ben kimutatta, hogy Miclăuşeni, Tamaş, Birăeşti/ma: Gherăeşti falvak alapítói magyar bojárok voltak.) Az oklevelek alapján Nicolae Iorga és Radu Rosetti megállapítják, hogy „Tatros tartománya” – ezen a folyó alsó

1

szakaszának kiszélesedett vidéke, azaz a mai Aknavásár és Onyest környéke értendő – lakosságának nagyobbik része már Moldva alapítása előtt is magyar volt. c) A moldvai keleti végvárakban és véghelyeken (Dnyeszterfehérvár/Akkermann/Cetatea Albă, Kilia–Chilia, Várhely [Orhei], Csöbörcsök és környéke, stb.), továbbá más moldvai várakban, és a vajdák környezetében is különböző korszakokban jelentős magyar katonai népesség élt. d) Moldva középkori lakosságának alaprétegét azonban a városi kézműves- és kereskedőtársadalom, valamint e) a falusi szabadparaszt-társadalom alkotta. (Sokatmondó, hogy a román „răzeş” szó köztudottan a magyar „részes” átvétele.) → A fentiek alapján érthető, hogy a román nyelvben a városi életre, a jogra és közigazgatásra, a mesterségekre, a katonai életre vonatkozó román terminológia számottevő része magyar eredetű. A fent említett oklevélközlésekben (Ioan Bogdan, Mihai Costăchescu, Veress Endre) például a következő magyar eredetű szavak fordulnak elő (a felsorolás nem teljes): - hivatali élet, közigazgatás, jog: bir =adó, iliş = élés (adónem), hotar = határ, birău = bíró, diac = diák, vamă = vám, vameş = vámos, pâră = per, florini ungureşti = forint, tarcan = tárkán (adómentes), medenicear = (a medencéből képezve), megiaş = megyés, szomszéd - katonai élet: hotnog = hadnagy, pârcălab = porkoláb, pradă = préda, sabie = szablya, jold = zsold, strajă = strázsa, viteaz = vitéz, katona (miles) - udvari élet: păharnic = pohárnok, cămăraş = kamarás, aprod = apród, ban = bán, hiclean = hűtlen (felségárulás bűne), - mesterségek, kereskedelem: chezăş = kezes, cheltui = költeni, cântar = mérleg (a „kantár” szóból), mertic = mérték, cărciumă = korcsoma, heleşteu = halastó, majă = mázsa, nădragi = nadrág, şapcă = sapka, bărbânţă = berbence (kisebb hordó, faedény), berbeci = berbécs, fertal = fertály, helgie = menyéthölgy, ocna = akna, veg = vég (posztó), - településszerkezet, lakóhely: oraş = város, bîlciu = búcsú, vásár, sălaş = szállás, şetrar = sátoros. Ezt egészíti ki az említett dokumentumgyűjteményekben fellelhető, ugyancsak bőséges magyar személynévanyag. A Moldvában igen sűrűn felbukkanó magyar eredetű hely- és víznevekkel számos magyar, román és német szerző foglalkozott, hiszen a csángók történelmére vonatkozó kutatások már a 19. század közepétől kezdve forrásértékűeknek tekintették és sűrűn felhasználták a toponímiai adatokat is. e) paraszti társadalom (azóta a településterület összezsugorodott) - Husziták Moldvában - Kb. 1430-tól vannak jelen (Husztváros, részben Csöbörcsök) - Az ún. „Huszita Biblia” másolata: Tatros városában, 1466, Németi György „keze miatt”, a Müncheni Kódexben maradt fenn. A fordítók: Pécsi Tamás, Újlaki Bálint. - Fontosabb nyelvi jellemzők a középkori magyar lakosság (ún. „északi csángók” [Szabófalva és környéke] és az ún. „déli csángók” [Bogdánfalva és környéke] csángók) körében: o fonetikei archaizmusok: pl. mediopalatális ly (ulyan, milyen), a csángó „sziszegés” (pl. „szok”, „szérik”, „misze”), veláris î hang (vö. nyîl, în, sîr stb. mély hangrendű

2

toldalékolása a köznyelvben!), bilabiális w (“wáros”, “füwes”, “hawas” stb.), a gy hang dzs-ként való ejtése („dzsermek”, „dzsündzs”, „dzsió” stb.) o szókészlettani eltérések a magyar köznyelvtől (ok: a csángók kimaradtak a nyelvújításból!):  archaizmusok („lér” = „idősebb nőtestvér férje‟, „misze” = „templom‟, „kórhán” = „domb‟ stb.)  belső keletkezésű szavaik („fődingás” = földrengés, „esőtartó” = esernyő, „naputánjáró” = napraforgó, „files” = nyúl, „serény vonat” = gyorsvonat, „buóka” = kullancs stb.) o román hatás (a nyelvcsere folyamata) (Márton Gyula kutatásai) o sajátos prozódia, szupraszegmentális elemek (a csángó hanglejtés) -

A népi kultúra értékei: középkori hagyomány a kultúrában (pl. gregorián éneklési mód, archaikus népi imádságok stb.)

ÉNEKELT ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁG Szabófalva, 1991. – Szeszku (Püsle) Ferencné Pers Mária, szül. 1927. (FV.01. Gyöngyökkel gyökereztél. 27−30‟, + 37‟) Sengitének1 menyországbo, / sengitének menyországbo, / kidzsülének1 ez andzsalok, / kihallgaták e szentmiszét, / kimenének e Kálvári hedre. / Uljan szip dzsümülcsvel fa leveledzik, / arandzs virvel felvirágăzvă, / Krisztusz urunkval megdzsümülsözve. / Elmenének e Krisztusz házáhaz, / Krisztusz háza arangyasz! / Krisztusz bémenen e Gicimán kercsibe, / leüle z aran székibe, / szent kezeivel felfogvă, / szent hajá leereszve, / uljan szumurudotand ész megszírva! / Eltálále1 Szent Szép Szűzmárija. / Métt ülsz uljan szumurudottan, szent fijam? / Hodne üljek e Szentanyám? / Súf jiduk1 nagypinteken nagy irászt küldinek, / rittam1 nadzsond akarnak súfalkadni! / Brátfát1 keresztbe tedzsik, / vasz kironokval1 felszegezzenek, / tüzesz osztorokval ingemet osztorozzanak, / tüzesz kestyükvel z én testemet szabdalják, / rút nyálăkvăl töpdösszönök! / Menj el, Szent Anyám, / z Ádámnak a fioihaz, / vidd le ezt e két-hárum szút, / ki elmondzsa e régvel e felkelésszinél, / ösztö lefekisszinél, / szüzzi válik, mind e Szent Szűz! Jézusz, Jézusz kerálom1, / lejék nekem dzsomolom1, / dzsalo testem nyugodzsik1, / szüvem el ne aladzsik, / Z apasztal ez ablakba, / boldogszág ez ejtóba, / kerül[d] kereszt házomot, / őrőzd andzsal lelkemet! II. A csángók Mohács (1526) után - Mohács (1526) és az erdélyi reformáció következményei: o a csángók kiszakadása a magyar nemzeti kultúrából o számbeli fogyás (a XVI. század elején mintegy 20–25 000 fő, a XVII. század derekán mintegy 5000 fő) o kiszorulás a moldvai városokból, asszimiláció (vallási és nyelvi) -

Egyházi élet Mohács után o Lengyel missziós püspökök a XV. sz. végétől o Olasz misszionáriusok Moldvában (De Propaganda Fidei – 1622, Codex Bandinus – 1648) 3

o A jászvásári püspökség létrejötte: 1884. A teológia megalakulása: 1886.

-

- A székely kivándorlás a XVIII–XIX. században (székelyes csángók) 1764: a madéfalvi veszedelem → a székely kivándorlás: új települések és magyar– székely kulturális keveredés a Szeret mentén – Zöld Péter jelentései XIX. századi újabb kivándorlások a Székelyföldről

- A csángók lélekszáma a XIX. század végén (kb. 80–90. 000 fő) és a XX. században (ma kb. 250 000 fő, kb. 60 000 kétnyelvű) (Lásd: melléklet) - A reformáció Moldvában - A „szász” terminus jelentése: = református. Falvak: Szászkút, Prála, Vizánta. A Moldvába telepedett magyar husziták katolikus hitre való visszatérítése a XVI. század utolsó harmadában következett be. Erre vonatkozó adat például az, hogy 1571-ben Vásári György, a kamenyeci püspök titkára levélben jelenti a lengyelországi pápai nunciusnak, hogy Thabuk Mihály szegedi plébános Tatroson, Husztvárosban (Husztwaras), Románvárosban (Romanwaras) és a környező falvakban 2000 magyart térített a katolikus hitre, akik addig huszita eretnekségben tévelyegtek. Thabuk kérésére a püspök 12 papot szentelt fel és küldött Moldvába, hogy munkáját segítsék. Zöld Péter Husz város lakóit a XVIII. század végén a katolikus hitre visszatért magyar husziták leszármazottainak tartja. III. A „csángó” népnév eredete (elméletek) 1. „kószáló‟, „vándorló‟,‟kóborló‟ („hivatalos” álláspont: pl. Benkő Loránd, Murádin László) 2. hangjelzésre utaló → a „cseng”, „kong” hangadásra vonatkozó szavak családjába tartozó 3. török (kun) népnév (pl. Szilágyi N. Sándor 1979-ben) 4. a „sóvágó“ szóból származtatható (szabályos hangfejlődésssel magyarázható) (Mikecs László és újabban pl. Sándor Klára szegedi nyelvész) IV. Az asszimiláció és identitás kérdése a. Vallási asszimiláció - katolikus vallás intézményrendszere kiépül (1884: püspökség jön létre Jászvásáron; 1886: kántorképző, egyházi nyomdák stb.), erős vallási endogámia → nincs vallási asszimiláció b. Nyelvi asszimiláció o spontán jellegű a XIX. század végéig, később erőszakos és spontán nyelvi asszimiláció o népszámlálási adatok (nyelv, nemzetiség)  1859: Román és Bákó megye katolikusainak 94%-a, ill. 89%-a magyar  1931: 109 000 moldvai katolikusból 23–25 000 fő magyar nyelvű, illetve etnikumú  1992: 240 000 katolikusból a csángó falvakban 525 magyar katolikus (hivatalosan „nulla változat”)

4

o valós nyelvismeret ma: a csángók kb. 25%-a, kb. 49. 000 fő (2010) o a nyelvi stigmatizáció kérdése  hivatalos megbélyegzés (egyház, iskola, közélet) („madárnyelv”, „korcsitura”)  a nyelvjárás belső leértékelése c. Etnikai, tudati asszimiláció o a magyar nemzettudat hiánya (kimaradás a nyelvújítás, a reformkor, 1848 mozgalmaiból) o a magyar értelmiség hiánya (Petrás Incze János reformkori eszméi) o a magyar nemzeti kultúrába való integráció mai problémái (nyelvi és egyéb kulturális távolság, egymás kölcsönös mentális megítélése, valós politikai programok hiánya) o Jogvédelem. Az Európa Tanács ajánlása. (Dilemma: a magyar vagy a csángó kultúra védelme?) o Magyar nyelvű oktatás Moldvában (1948–1953, 2002 után) o A „magyar mise” kérdése. A Vatikán csángó politikája. A II. Vatikáni Zsinat a nemzeti nyelvű liturgiáról. * A Mărtinaş-elmélet - A XX. század derekán a román nacionalista eszmeiség létrehozza a csángók román származtatásának áltudományos teóriáját (pl. véranalízisek 1943–1944-ben!), ami később, a nacionálkommunista diktatúra korszakában a Mărtinaş Dumitru dilettáns könyve által (Originea ceangăilor din Moldova.. Bucureşti, 1985) vált olyan „hivatalos” állásponttá, amitől a román tudományos élet ma is nehezen tud megszabadulni. - A könyvet a szerző, feltehetőleg 1978-ban bekövetkezett halála után nagy példányszámban adták ki Ion Coja és V. M. Ungureanu történészek a Román Kommunista Párt Propaganda Osztályának megbízásából. – Meinolf Arens német történész 2005-ben ezt írja róla: „Annak ellenére, hogy első látásra csupán a nacionalista Ceauşescu-rezsim szolgálatába állított ostoba, rasszista propagandamunka, rövid időn belül mégis a mai román álláspont alapjává vált. [...] Mărtinaş elmélete a romániai 1989-es változások után is rendületlenül megmaradt, sőt még inkább elterjedt. Az összességében dilettáns munka éppen a hiányos források felhasználásával állítja nagyon vitatható módon módon, hogy a moldvai csángók állítólag román származásúak, akik Mărtinaş szerint tulajdonképpen erdélyi románok, de az elmagyarosítás és a katolikus vallásra való térítés elől menekültek Moldvába. Könyvének hatásai ma már egyértelműen átláthatóak.” – Az elmélet 1989 utáni elismertségét jelzi a könyv újrakiadása (1998) és a mai „Mărtinaş-epigonok” sokasága is. Olasz és angol nyelvű változatai is elkészültek. - A Mărtinaş-elmélet néhány „bizonyítéka” a csángók román származását illetően: 1. Az elmélet hívei egyrészt történeti forrásokban (például misszionáriusi jelentésekben) keresnek olyan „bizonyítékokat”, amelyek a csángók valamikori román nyelvűségére (esetleg kétnyelvűségére) utalnak, másfelől az élő csángó nyelv bizonyos jelenségeiből vonnak le a csángók román származtatására vonatkozó következtetéseket. 2. Az elmélet szerint csángók „selypes” beszéde, az ún. “sziszegés” jelensége, ami a magyar nyelvtudományban is hosszan tartó viták forrása volt, de amellyel kapcsolatban végül megnyugtató tudományos álláspont született (például a kolozsvári nyelvész Gálffy Mózes 1964-ben a magyar nyelvfejlődésen belül megmagyarázta ezt a nyelvi jelenséget), a

5

csángók román eredetének egyik bizonyítékává vált. (Lásd: Mărtinaş D. 1985/1998. 61– 65.) Az elmélet hívei már a nyelvi jelenségről elsőként tudósító Zöld Péter rövid megjegyzéseit is (például: „Az Oláh és Magyar nyelvet egyenlőképpen értik, s mind kettővel helyesen élnek: tsak az, hogy a Magyart tisztán, de selypesen ejtik”) úgy értelmezik, hogy a XVIII. században így beszélő csángók voltaképpen elmagyarosított románok voltak, akik nehezen beszéltek magyarul. 3. A csángók román származás másik nyelvi „bizonyítéka” a magyar és román csángó nyelvjárások „lér” („lérike”) ~ „rér”, illetve „ler” („lerule”) szavának latin eredetű „levir” etimonja. (Mărtinaş D. 1985. 170.) Ezzel kapcsolatban Murádin László megjegyzi, hogy a nyelvtudományban szokatlan jelenség egyetlen nyelvi adatra építeni egy népcsoport származtatásának teóriáját. Annál is inkább így van ez, mert az „idősebb nőtestvér férje‟ jelentésű, a magyar nyelvbe, és ennek dialektusaiba a középkori egyházi latinból bekerült „lér” ~ „rér” szóval kapcsolatban felmerülő kérdéseket Pais Dezső, J. Lőrinczi Réka és mások munkásságának köszönhetően ugyancsak megnyugtatóan megoldotta már a magyar nyelvtudomány. A „lér” szó – és talán más magyar eredetű szavak – felbukkanására az északi csángó román nyelvjárásban hitelesnek, azaz forrásértékűnek kell elfogadnunk Mărtinaş Dumitrunak és azon követőinek közléseit, akik származásuk folytán tökéletesen ismerik ezt a dialektust. Következtetésükkel ellenben, miszerint ez a nyelvi adat a csángóság román (latin) eredetének nyilvánvaló bizonyítéka, semmiképpen sem érthetünk egyet. Ugyanis sem ő, sem elméletének hívei nem veszik tekintetbe azt, hogy a „lér” szó a román nyelvben csak a románul beszélő (értsd: elrománosodott) csángók körében használatos, míg a magyar nyelvben történetileg is jól adatolható, és a csángón kívül több magyar nyelvjárás is megőrizte, mint ahogyan azt sem, hogy a magyarban a „lér”~”rér” szó olyan sajátos jelentésben él („idősebb nőtestvér, azaz néne férje‟, tehát egyfajta ‟sógor‟), ami nincs meg sem a latinban, sem a románban, ellenben egészen jól beilleszthető a magyar rokonsági terminológia történeti rendszerébe (pl. a ‟fiatalabb nőtestvér, azaz húg férje‟ jelentést a régi magyar nyelvben a „süv” szó hordozta). (Ezzel a kérdéssel a kolozsvári nyelvészek közül Szilágyi N. Sándor [román nyelvű tanulmányban] és a Benő Attila–Murádin László szerzőpáros is foglalkozott [utóbbiak angol nyelven].)

6