Magyar Irodalmi Hírlevél

Magyar Irodalmi Hírlevél 86. megjelenése

Magyar Irodalmi Hírlevél Magyar irodalom csak egy van, de ez olyan nagy kincset ér,hogy gazdaggá tehet mindenkit, aki e tiszta forrásból frissíti fel lelkét és elméjét.

NAGY IGNÁCZ : MAGYAR TITKOK BAJZA JÓZSEF (1804-1858)

Czike László: Digitális reinkarnáció Bajza József - Sóhajtás Díjat alapítana a Történelmiregény-írók Társasága Tizenkét magyar könyv a Szófiai Nemzetközi Könyvvásáron

Szlovákiai magyar népköltés

2014 Január

NYOLCVANHATODIK MEGJELENÉS

1


2

MAGYAR TITKOK REGÉNY Irta NAGY IGNÁCZ XVII. Az árvák sorsa. Beattini és ismét Beattini! Tehát mindenütt és mindig ezen emberrel kell találkoznom, mindenütt ezt veti utamba a sors? Jól van! De fogadom, hogy véget vetek gyalázatos mesterségének, bármennyi áldozatomba kerüljön is e nagy munka. Nagy munka, mondom, mert sokkal könnyebb tíz becsületes embert megbuktatni, mint egyetlen gazembert hatályosan felelősségre vonni! De előbb bizonyossá kell magamat tennem, gondolám s lehetőségig gyorsan Beattini lakása elé sieték, mert talán rendkívüli hasonlat által csalattam meg. E gondolat mindinkább nagyobb erőre kezde elmémben kapni, mert alig merék oly elvetemültséget képzelni, hogy férj azon pillanatban indulhasson ki ártatlan hajadon elcsábítására, midőn hitvesének alig hült tetemei koporsóban feküsznek; azon hitvesének teste, ki annyira szerette őt, hogy miatta férjét elhagyá és meglopá, sőt vallását is megtagadá s e mellett oly szép vala, hogy a legkövetelőbb férfi vágyait is tökéletesen kielégítheté. Nem, nem, az emberiség érdekében mondom, ily elvetemültséget nem merek hinni, mielőtt kézzelfoghatólag nem győződöm meg igazsága felől. Végre a kapuhoz érvék, de - zárva találám. Hosszas kopogás után a kertész kiszóla: - Ki az? - A gróffal kell szólanom. - Nem lehet. - Miért? - Halott van a háznál. - Épen azért kell bemennem. - Nem lehet. - Fogja e borravalót és bocsásson be. - Meg van tiltva. - Csak erre feleljen tehát: itthon van a gróf? - Igen. - Igazán? - Eh, ne faggasson az úr, nem vagyok iskolásgyermek. E szók után a kertész távozék s most ismét nem tudám, mit kelljen gondolnom; ámbár az utolsó kitérő válaszból mégis azt kelle gyanítanom, hogy a gróf vagy a báró nincs itthon s hogy szemeim nem csaltak meg. Eleinte várakozni akarék, azon határozattal, hogy számadásra vonom őt visszatértekor; e szándékról azonban csakhamar lemondék, miután meggondolám, hogy másnap úgyis találkozom vele s addig legalább jobban meggondolhatom, hogy mikép férhetek biztosabban hozzá; mert, ki ily elvetemültségre képes fajulni, az bizonyosan nem igen könnyedén hagyja magát gazságainak hálójában megfogatni. Utamat tehát folytatám a város felé; azonban alig érék az első házakhoz, midőn a baloldali első sikátorból egy asszonyt láték kisietni, ki kezében kosarat vitt:, melyben egypár befödött cserépedény volt látható s kenyér és egy üveg bor.


3

Ezt magábanvéve nem tarthattam volna feltünőnek, mert alkalmasint férjének vitt ebédet, ki valahol dolgozott; de minél inkább közelíte az asszony, annál világosabban kezdék vonásaira emlékezni. Megállék tehát, hogy sejtésem igazságáról meggyőződhessem. Az asszony közelítvén s rám emelvén szemeit, meglepetés hangján szóla: - Nagyságos uram! Jól látok-e? A menyecske valóban jól látott s én sem csalatkoztam. Azon csárdás felesége volt ő, kinél életem oly nagy veszélyben forgott, alföldi utazásom alkalmával, midőn a gyalázatos Móricz által el árultattam. Csodálkozásomból alig birék magamhoz térni s csak e kérdést intézhetém a menyecskéhez: - Mit csinál kend Pesten? - Becsületesen gazdálkodom. - Talán elhagyta férjét? - Oh, nem! Ő is itt van. Egy kertben dolgozik s most ételt viszek neki. Oh, nagyságos uram, azon rettenetes éjszaka óta nagy változások történtek ám! - Valóban? - Most sietnem kell férjemhez, mert az étel elhül; de méltóztassék csak ott azon vörös kapus házba sétálni egy pillanatra, ott lakunk, úgyis permetezni kezd az eső. Tüstént visszajövök és mindent elmondok. Csak a kapu alatt mindjárt az első kovártélyba méltóztassék besétálni. Istennek ajánlom addig is nagyságos uramat. A menyecske gyorsan távozott könnyű lépteivel a városligeti kertek felé, én pedig örömest menekültem az eső elől a közeli vöröskapus házba, mert valóban kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mi hozhatá az alföldi csárdást és orgazdát Pestre, hol a hasonló mesterséget gyakorló nagyszámú czinkosok nem igen örömest szenvedik meg az idegent, ki keresetöket csorbítani szándékozik. A kapu alatti első szobába lépvén, meglepetve hökkentem vissza, mert hirtelen nem birám elgondolni, hogy minek higyjem azon helyet, melyre ily véletlenül vetődtem. A szoba meglehetősen nagyocska volt, de butorzata szegényes és a mellett oly sajátszerű, minőt eddig még nem láttam. Egy ágy, egy asztal s három szék és egy rozzant puhafa-szekrény semmi különöst nem mutatott; de annál furcsább volt a szoba egy egész oldalát elfoglaló nyolcz bölcső és három eszkábázott kis teknő. Az asztalon nagy zöld tálat láték, mely apró gyermekruhákkal volt tele, miknek mosása igen nehezére látszék esni egy elhizott vastag asszonynak, ki beléptemkor igen nyájasan üdvözle szürke szemeivel; mit én azonban nem igen viszonozhattam az első pillanatban, mert az, mit itt láték, egész figyelmemet lebilincselé. Majd valamennyi bölcsőben két kis gyermek feküdt lábbal egymás ellenébe fordítva s valamint a bölcső azon vége, melyet fejökkel érintének, úgy párnájok is számozott czédulával volt ellátva; a teknőben csak egy-egy gyermek feküdt s mindegyik szájába vászondugacs volt tömve, melylyel e gyermekek magokat mulatták s mely egyszersmind arra szolgált, hogy kiáltozásaikkal szerfölött ne alkalmatlankodhassanak. Álmélkodásomból a vastag asszony e szavai ébresztének föl: - Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos uram? E kérdést nem értém s azért meglepetve kérdém a rejtélyes asszonyságot: - Mit akar ezzel mondani? - Hogy mit akarok mondani? - Igen. - Azt, hogy talán kis gyermeket méltóztatik hozzám adni? Ah, bennem tökéletesen bizhatik nagyságos uram; én becsületesen megőrzöm a titkot s nálam semmi hiányt nem szenvednek a kis ártatlanok. Becsületemre mondom, nagyságos uram, nálam kevés gyermek hal meg s annak is nem én vagyok az oka, hanem csupán a gondatlan szülék, kik nem fizetik pontosan a kosztpénzt; mert uramfia, magaméból csak nem hizlalhatom a kis ártatlanokat. Most épen jókor méltóztatott érkezni, mert itt az etetés ideje s látni fogja, nagyságos uram, hogy lélekismeretesen jól tartom a kis csemetéket, mindegyiket saját érdeme szerint, a mint illik.


4

A fecsegő asszony ezen előadása annyira kiváncsivá tőn, hogy e szókra fakadtam: - Ám lássuk tehát. - Tüstént, tüstént! Oh, nálam igen nagy a rend, minden óra szerint megy, mint a kis katonáknál. Tisztázás, fürösztés, étel és alvás, minden pontosan és óra szerint, mert ez tartja egészségben a gyermekeket, míg más helyeken a gondatlanság és rondaság miatt többnyire idő előtt vesznek el. E szók után távozott az asszony s kevés pillanat mulva jókora tányérral tért vissza, mely tele volt valami fakószinű valamivel, mit első pillanatra csizmadiacsiriznek gondolék; mi azonban füstölge s így alkalmasint más valami lehete. A bőbeszédű asszony széket törlött meg számomra kötényével, azután pedig fakanalat vett elő az ablakpárkányon heverő fésű mellől s a füstölgő fakószinű valamibe dugá. Ah, ez tehát nem csiriz, hanem étel! gondolám s véleményemben csakugyan nem csalatkozám, mert a kövér asszony nagy önelégültséggel szóla: - Íme, nagyságos uram, ez vizes pempő; vízből és lisztből van készítve, az igaz, de azért tisztán és jól. Ezt a szegény kosztosok kapják, kikért hónaponkint csak hat forintot és egy font szappant fizetnek. Mindenekelőtt ezeket szoktam megetetni, mert hiszen nagy úri házaknál is előbb a cselédség eszik és csak azután az uraság, hi-hi-hi! A jókedvű asszony nagyot kaczagott ezen rendkívül elmés tréfája fölött s a három eszkábázott teknőből kivevé a három kis kosztost és kényelmesen ölébe helyezé őket; azután szájokból a dugacsot kivoná, félretéve és a kanállal tömni kezdé sorba a kis éhezőket, kik oly mohón nyelék a vizes csirizt, vagyis pempőt, hogy a nagy erőlködéstől szinte könybe lábbadtak szemei. Eközben így csevegett az anyai indulatú érdemes asszonyság: - Gazdálkodnom kell az idővel, kedves nagyságos uram, míg az egyik elnyeli az istenadta eledelt, addig a másik kettőt tömöm és így sorban. Szegény férgecskék, ezek cselédek gyermekei, kik magok jó dajkaságban szolgálnak, hónaponként húsz forintot húznak bérül s mégis csak hatot fizetnek ezen kis porontyokért. Elhiszem bizony, mert kedveseiket nem győzik borral s így nem sok marad a kis árvákra, hi-hi-hi! Azután, ha mégis legalább pontosan fizetnének! De uramfia! Két hónap mulva már-már többnyire nyomukba sem akadok, mert más nevet adnak magoknak s a helyet is eltagadják előttem, hol szolgálnak. - Mi lesz azután az oly szegény elhagyatott gyermekekből? - Mi lesz? Hát többnyire meghalnak, mert hiszen, ki gondoskodnék azon gyermekről, kit maga az anya is megtagad, hi-hi-hi! Ha pedig életben maradnak, akkor... - Akkor? - Hát akkor mindig találkoznak ezen nagy városban oly gyermektelen jó emberek, kiknek ajtókilincse elbir egy ily kis porontyot, ha az ember kosárban ráakasztja; ámbár az igaz, sokszor azután ugyancsak gyanupörrel élnek az asszonyok, hogy férjeik nem jó uton jutottak az eleven kis ajándékhoz, hi-hi-hi! - Mirevalók a számok a párnákon és bölcsőkön? - Oh, ezen elővigyázat igen szükséges, mivel különben nagyon könnyen fel lehetne a gyermekeket egymással cserélni, a váltott gyermekek pedig sem szüléiknek, sem gondviselőjüknek nem szoktak szerencsét hozni. Na, báránykáim, jóllaktatok úgy-e? E kérdés után, melyre természetesen senki nem válaszolt, az ablakpárkányról egy csorba poharat vett le, melyben alkalmasint egy pár kanál tej uszkált s a legyeket elhessegetvén róla, a dugacsokat belemártá és ezután a gyermekek szájába dömöczkölé és ismét a teknőbe fekteté őket. - Így, báránykáim, már most békével alhattok. Most ismét távozott s kevés percz mulva más párolgó tányérral lépett be, melynek tartalma csak annyiban különbözött az előbbitől, hogy kissé fehérebb volt. - Ez tejes pempő, nagyságos uram! Jó reggeli tejből és valóságos zsemlyelisztből van készítve. Ezzel élnek azon kosztoskák, kik nyolcz forintot és két font szappant fizetnek. Ezek részint magosb rangú cselédek, részint pedig oly anyák gyermekei, kik egész napon át annyira el vannak sétálással és egyéb dologgal foglalva, hogy nem érhetnek rá, gyermekeikkel bibelődni. Mondhatom, nagyságos uram, hogy bizony kevés hasznom van belőlök, mert hiszen azt a nyolcz rossz forintot a tej maga is mind fölemészti. De hiába, keresztyén az ember és lágy a szíve.


5

A lágyszivű keresztyén asszony a bölcsőkhöz ment s ismét hármával tömte a kosztosokat, mit ismét a dugacs bemártása és szájbatömése követett. Az egyik bölcsőnél azonban igen meghökkent és csodálkozva csapá össze súlyos kezeit. - Mi történt? - kérdém őt kiváncsian. - Soha bizony! Ki hitte volna ezt? A numeró tizenhárom meghalt! Hm, hm, mit csináljak? Eh, jó lesz biz így. Ekkor a holt gyermek számát a mellette fekvő elevenével cserélte föl s az etetést oly közönbösen folytatá, mintha semmi baj nem történt volna. - Mit jelent ez? - Semmit, csak elcseréltem a számokat, hi-hi-hi! - És ugyan miért? - A numeró tizenhárom anyja igen pontosan fizet és nagyon szereti gyermekét, a numeró tizennégy pedig nem szeret fizetni s mivel mind a kettő egykorú és lány, tehát könnyű a csere. - De hátha észreveszi az anya? - Attól nincs mit tartanom. Még csak kétszer látta a gyermeket s akkor is mindig csak későn este volt itt. - És a holt gyermek ott marad mellette? - Miért nem? Hiszen az eleven nem tudja, hogy halott mellett fekszik, hi-hi-hi! Holnap reggel majd kórházba viszem a kis halottat, ma már nem érek rá, még mosnom kell. Engem meglehetősen kemény természettel s jó adag könnyelműséggel áldott meg az isten; de megvallom, e jelenet borzasztani kezdé egész belsőmet. Hollószivű anyák, van-e lelketek, hogy ily pokolba merészlitek szegény ártatlan csecsemőiteket taszítani? Van-e csak egyetlen pillanatnyi nyugalmatok is, míg gyermekeitek ily irtózatos hóhérolás alatt mulnak ki? Becstelen csábítók, nem féltek, hogy föllegtelen égből is lecsap rátok a Mindenható boszuló villáma? Nem elég, hogy legszentebb kincsétől fosztjátok meg az ártatlan hajadont, ki bűnös esküiteknek együgyüségében hitelt adott, hanem még e gyönge csemetéket is ápolás nélkül hagyjátok elsorvadni és idő előtt sirba záratni?! És ti mindnyájan, kiket illet, kik a középkor kínzó eszközeitől oly példás emberszeretettel borzadtok vissza, kik oly hő kebellel magasztaljátok a szelídséget, lépjetek ide és borzadjatok! Itt nem bűnös kinoztatik elkövetett gaztette miatt, hanem ártatlanok szenvednek. Itt nem rablók és gyilkosok végeztetnek ki, hogy a haza hasznos polgárainak többé ne árthassanak. Itt maga az ártatlanság hal el, mert nincs oly hely, hol lélekismeretes ápoltatásra találna, míg a legnagyobb gonosztevőre is annyi gond fordíttatik, hogy egészséges lakhelye és tápláló eledele legyen! Szálljatok mindnyájan magatokba és törekedjetek azon, hogy soha ne kényszerüljön többé emberi kéz ily iszonyú titokról a rejtő fátyolt elvonni! Ezalatt az étkezés bevégeztetett s a jámbor asszony az utolsó bölcsőhöz lépett, melyben csak egy gyermek feküdt, jóval nagyobbacska a többinél s kitünőleg finomabb ruházatban. Ennek számára csészét hozott elő a vén sárkány s elhelyezkedvén vele, meglehetős büszkeséggel szóla: - Ime, nagyságos uram, ez kosztosaim koronája, kis aranykám, a mint őt nevezni szoktam. Ez már esztendős és kávéba áztatott zsemlyével s egyéb csemegékkel él. Becsületemre mondom, nagyságos uram, hogy egyetlen mákszemnyi czikória sincs a kávéban. Na de ezt nem panaszul mondom, nem biz én, mert édesanyja igen jól és mindig előre fizet. Még külön dajkapénzt is ad, de ugyan minek tartanék neki még pesztonkát, hiszen jobb, ha alszik; alvástól nőnek igazán a gyermekek, hi-hi-hi! - De tud-e mindig aludni? Az ily nagyobbacska gyerekek rendesen nem alusznak már annyit, mint a kisebbek. Legalább én így tudom. - Már az igaz, de pár csepp gyönge altató nem mulasztja el hatását. - Hiszen az méreg? - Isten mentsen! Hiszen csak egy-két cseppet adok neki, ha nyugtalankodik, az pedig épen nem árt, csak lecsöndesíti a gyermeket. Húsz esztendő óta tartok én már kosztosokat, nagyságos uram s tudom, hogy mit tehet a keresztyén ember és mit nem.


6

- És kié ezen gyermek? - Oh, nagyságos uram, én ostoba, együgyű asszony vagyok ugyan, de a rám bizott titkokat nem szoktam kifecsegni, kivált míg pontosan fizetnek. - Mégis szeretném tudni. - Bizony nem mondhatom meg. E gyermek igen kiváncsivá tőn, mert meg nem foghatám, mikép találkozhatik gazdag anya is, ki ily helyre képes adni gyermekét. Azon kulcshoz folyamodám tehát, melylyel eddig rendesen minden titok zárait föl tudám nyitni s így szólék ez emberfogyasztó intézet tulajdonosnőjéhez: - A gyermek oly szép, hogy nagyon kiváncsi vagyok kilétét megtudni. Mit gondol, nem szép ezen tízforintos? - Oh, még egészen új! - Ám vegye és beszéljen, a mit tud e gyermekről. - Az bizony nem sok, nagyságos uram; de annyit mégis mondhatok, hogy fiú és neve Móricz. - Ki hozta ide? - Egy igen szép asszony. - Az anya? - Igen. - S nem tudja nevét? - Nem. - Azt sem, hogy hol lakik? - Nem. - Azóta nem volt itt az anya? - Nem. - Hát ki hozza a pénzt? - Egy czifra inas. - Nem lehetne attól a titkot valamikép kitudni? - Oh, a halnál is némább az. De mivel a nagyságos úr oly kegyes volt irántam, tehát még egyet mondhatok. Fürösztéskor azt vettem észre, hogy - Hogy? - Hogy a fiucska - zsidó! - Micsoda? - Valósággal úgy van. - Ez különös. - Nekem is nagyon föltünt, - de ni, mit látok! - Hol? - Az utcza túlsó oldalán sietve megy a város felé azon inas, ki a pénzt rendesen hozza. - Az ott? - Igen. - Szent isten! Ismét! - Talán ismeri, nagyságos uram? Az ég szerelméért kérem, el ne áruljon!


7

- Legyen nyugodt. - Elveszteném a jó kosztost, ha... - Mondom, legyen nyugodt. E szók után kalapomat vevém s a borzasztó intézetet elhagyám, melyben ismét új fonalára akadtam azon hálónak, melybe oly titokteljesen bonyolultam, mióta Móriczczal az alföldön találkozám. Most ismét különféle tervek s gondolatok csatáztak agyamban. Ingerültségem első pillanatában az inast akarám nyomban követni és elfogatni, mert ő ugyanaz volt, kit mintegy óra előtt Beattinival, vagy Dalmerrel a majorban lovagolni láttam. A gyermek neve Móricz volt s e gyermek zsidó és a gróf vagy báró inasa hozza tartásáért a pénzt. E gondolatok össze-vissza zavarodtak elmémben s teljességgel nem tudtam azokat tisztába hozni. Móricz nekem szót sem monda gyermekről s a fiúcska mégis zsidó és neve Móricz! Holnap minden iránt tisztába fogok jönni, gondolám s előbbi szándékomról lemondék, nem akarván különben is az inas üldözése által zajt és botrányt okozni az utczán. Épen távozni akarék a házból, midőn a csárdás felesége sietve lépett be a kapun és igen nyájasan szóla: - Bocsásson meg, nagyságos uram, hogy oly sokáig várakoztatám, nem szabadulhattam előbb uramtól. Ő is alázatosan köszönti a nagyságos urat. - Köszönöm, köszönöm jó asszony; de az eső elállott s az idő eljárt, nekem most már mennem kell. - Oh, nagyságos uram, csak egy parányit tessék legalább szegény hajlékunkba sétálni. - Majd eljövök máskor, talán már holnap. - Pedig szerettem volna ám elmondani, hogy mi történt rajtunk és egy pohár jó tejjel is szolgálhatnék ám a nagyságos urnák, mert én most tejesasszony vagyok. - Valóban? És férje mégis dolgozni jár? Hiszen a tejesasszonyok különben jól birják magokat. - Igen ám, a kik tudnak már a tejjel bánni! De én még csak annyit tudok, hogy hamuzsírral kell a habot csinálni. Majd ha egyszer minden tejestitkot kitanulok, akkor bizonyosan könnyebben fogunk mozogni, mint most. De meg úgy is jobban szeretem, ha az emberem szorgalmasan dolgozik, mintha henyeségből ismét előbbi kenyerére térne vissza; mert hej, nagyságos uram, az alföld nagy ám, de azért mégsem tudom, hogy ott van-e több zsivány, vagy itt! - Igaz, hát mért hagyták el a csárdát? - Inkább a csárda hagyott el minket! - Hogyan? - Igen ám, Móricz zsidó fölgyujtotta. - Móricz? - Az bizony, még ugyanazon éjjel, mely előtt a nagyságos úr elhagyott bennünket. - Szörnyű! - Azután még attól is félt az uram, hogy a szegény legényeket boszúra ingerli ellene a zsidó, és azért eladtuk mindenünket, és három tehénkével itt Pesten telepedtünk meg, azt gondolván, hogy itt csak nem akadnak ránk a czimborák és a zsidó. - És bizonyosan Móricz gyujtá föl a csárdát? - Még maga kiáltott be hozzánk, hogy ez az árulás díja, midőn már magas lánggal égett fejünk fölött a ház. - S nem nyomozták őt? - Dehogy nem! De mindenestül eltünt a vármegyéből; később azonban ruháit a Tisza mellett találták, s így alkalmasint a vízbe ölte magát; isten bocsássa meg bűnét! - Azóta semmit nem hallottak felőle? - Egy szót sem.


8

- Szeretem, hogy ezt meg tudtam, máskor majd többet fogunk beszélgetni. Most mennem kell. Mondja meg férjének, hogy maradjon meg a becsület útján, s rám minden bajban bátran számíthat. - Köszönöm alázatosan! Istennek ajánlom nagyságos uramat! http://mek.oszk.hu

BAJZA JÓZSEF (1804-1858)

Bajza József neve hallatára az irodalomban valamennyire járatos olvasó mindenekelőtt arra gondol, hogy ő volt a reformkor legjelentékenyebb kritikusa. Kölcsey és Szemere Pál kezdeményei után tulajdonképpen ő a magyar irodalmi kritika megteremtője, a haladó eszmék szószólója a sajtóban, indulatos és félelmetes vitatkozó, majd 1848-49 folyamán Kossuth sajtójának vezérpublicistája, aki a nemzeti törekvések tragikus összeomlása után maga is lelkében összeomlik, és elborult elmével hal meg. Ez a kép így igaz is, csak nem teljes. Kimarad belőle a költő, akinek hangja merőben különbözik Vörösmartyék zengő pátoszú, színgazdag romantikájától is, és a hamarosan megjelenő Petőfiék népközelségétől is; ezekkel szemben teljes kibontakozása annak az elegáns, finom árnyalatokra törekvő érzelmességnek, amely Kazinczyn és Kölcseyn keresztül érkezett el a reformkorba. A finom árnyalatoknak ezt a költészetét nevezték akkoriban "almanachlírá"-nak. Bajzát, a költőt, a magyar almanachlíra főalakját alaposan elfelejtettük, ha egy-két versét kegyeletből őrzik is az antológiák, holott több köze van a fél évszázaddal későbbi századforduló, majd a Nyugat hangvételeihez, mint akár nemzedéktársainak, akár közvetlen utódainak. Egy-egy Bajza-rímpár felcsendülésénél néha Babits vagy Tóth Árpád jut a meglepett olvasó eszébe. Ez a finom hangú, lírikus egyenes irányban folytatta a hasonlóképpen finom lírikus Kölcsey meg nem alkuvó, forradalmat előkészítő politizáló-kritizáló magatartását, haladóbb volt, mint barátai és közvetlen fegyvertársai, és talán a legfontosabb előkészítője volt annak a forradalomba torkolló irodalmiságnak, amely Petőfiben vált teljessé. Kétségtelen, hogy a reformkor évtizedeinek ő az egyik irodalmi főszereplője. 1804-ben született, művelt kisnemesi család sarja volt, és mint a nemesi értelmiség többsége, ő is jogásznak készül, és ő sem lesz sem ügyvéd, sem köztisztviselő. Már az egyetemen jobban izgatja az esztétika, filozófia, irodalom, mint a törvénykönyvek. Egyetemi évei alatt köt életre szóló barátságot azzal a Schedel Ferenc nevű orvostanhallgatóval, akit később Toldy Ferencnek hívnak, s mialatt Bajza megteremti a rendszeres magyar kritikát, ő - miközben pesti orvos - megteremti a rendszeres magyar irodalomtörténetet.


9

Schedel, azaz Toldy Ferenc ismeri Bajza verseit, ő ismeri fel először benne a jelentékeny költőt, ő viszi el a költeményeket az akkori irodalmi vezérhez, Kisfaludy Károlyhoz. Kisfaludy lelkesen fedezi fel és gyűjti maga köré azt az irodalmi ifjúságot, amellyel szervezi a magyar romantikát. Felismeri Toldyban az irodalomelmélet jövendő mesterét, és Bajzában egyelőre a jó költőt. Ugyanebben az időben fedezi fel Czuczor Gergelyt és nemsokára Vörösmartyt. Ezekkel készíti elő az új irodalmat. Vörösmarty hamarosan harmadiknak csatlakozik Bajzához és Toldyhoz, Kisfaludy korai halála után a Vörösmarty-Bajza-Toldy triász a haladó irodalom elismert vezérkara. Együtt hozzák létre előbb a Bajza szerkesztette Kritikai Lapokat, majd 1837-től kezdve a kor igen magas színvonalú folyóiratát, az Athenaeumot. Bajza és Vörösmarty idővel rokonok is lesznek, feleségeik nővérek, ők tehát sógorok. De rendíthetetlen barátok és bajtársak is, habár Bajza hamarosan forradalmibb, és politikailag következetesebb, mint a közélettől elhúzódó Toldy vagy a nagyon is közéleti, de Széchenyi liberalizmusán csak alig-alig túllépő Vörösmarty. Bajza Kossuthig jut el. Bajza kérlelhetetlenül harcias férfi. Igényes és következetes kritikájával, amely felméri az egész irodalmi és színházi életet, sok ellenséget szerez magának. Vitatkozókedve újabb és újabb irodalmi harcokba keveri. Ellenfelei egyre jobban érzik, hogy politikai elvekben is továbbtart, mint ők. Ki mer állni az úri tekintélyek ellen, sőt nyíltan tagadja a tekintélyeket. Csakis a meggyőző érvelést hirdeti mértékadónak az irodalmi és társadalmi igazságokban. Ez a bátorság azután olyan tekintélyt szerez nevének, hogy ő lesz az 1837-ben végre megszülető Nemzeti Színház első igazgatója. Kritikusi elveit igyekszik érvényesíteni a színház vezetésében. Ez olyan összeütközésekhez vezet, hogy lemond, és visszatér a kritikusi tollhoz. Ez időben folyik a nagy csatározás a romantika németes és franciás iránya között. Bajza felismeri, hogy a francia típusú romantika, s mindenekelőtt vezéralakja, Victor Hugo, a demokráciát fejezi ki, szemben a merőben más jellegű német romantikával. Ez időben tehát kritikai főcélja Victor Hugo népszerűsítése. A vita hevében néha olyan túlzásokig is elmegy, hogy a nagyon szeretett Hugót nagyságban a nagyon tisztelt Shakespeare mellé, sőt elé állítja. Persze akkor Hugo ilyen szenvedélyes népszerűsítése haladó politikai kiállás volt. És Bajzánál a kritikust nem lehet elválasztani a haladó politikus-publicistától. Ugyanakkor minden más kritikus fölé helyezte filozófiai képzettsége és esztétikai szakszerűsége. Éveken keresztül Vörösmartyval felváltva írták az Athenaeum Játékszíni krónika című rovatát, amely napról napra figyelte a színházi élet eseményeit. Vörösmarty sem jelentéktelenebb kritikus Bajzánál, még szellemesebb is nála, szemléletességben pedig nincs párja a magyar kritikai irodalomban, de Vörösmarty elsősorban nagy költő, Bajza pedig elsősorban esztéta. De közben igen jó költő. Csakhogy a sok irodalmi és publicisztikai küzdelem, az elmélkedő munka, az irodalmi és színházi szervezés egyre kevesebb időt ad a költőnek. Így életművében aránylag kis helyet foglalnak el versei. Költői stílusán is erősebb nyomot hagy a nyelvújítás nyelvi finomkodása, nemhiába a Kazinczy-vonal folytatója. Ez az oka annak, hogy a Bajza-verseket, miközben sok mindenben modernebbnek érezzük, mint kortársaiét, ugyanakkor nyelvileg régiesebbeknek is érezhetjük az azóta elavult szavak miatt. Ahogy az idő halad 1848 felé, Bajza egyre inkább közeledik a cselekvő politikához. Kossuthban ismeri fel a jövendő emberét, és Kossuth is benne látja eszméinek hatásos publicisztikai kifejezőjét. 1848-ban azután ő lesz a Kossuth Hírlapja című, forradalmi célzatú napilapnak a főszerkesztője. Őt jelölik a forradalmi vésztörvényszék elnöki székére is, de ezt nem fogadja el: ő tollával ítélkezik emberek és elvek fölött; valójában sohasem volt gyakorló jogász, sem hivatásos államférfi. De a reakció, az ellenforradalom mégis indokoltan látja benne a forradalom egyik legkövetkezetesebb előkészítőjét és kifejezőjét. Az összeomlás után tehát közvetlen életveszélyben van. Sógorával, Vörösmartyval együtt bujkál. Vörösmarty hiába volt mérsékeltebb, visszahúzódóbb a forradalomban, mint Bajza: Haynauék szemében a magyar romantika főalakja is főbűnös. Haynau bukásáig rejtőzködniök kell. Ez a szüntelen életveszély, a szorongás, a bukás kétségbeesése, a reménytelenség felőrlik Bajza idegzetét. Vörösmarty lelke is meginog, az ő számára a káosz és a búskomorság következik. Bajza számára a teljes lelki széthullás. Addig bírja, amíg a közvetlen életveszély feszültsége tart. Amikor Haynau rémuralma véget ér és Bajza visszajöhet Pestre, már idegroncs, de még öntudatánál van. Munkát azonban nem kapott: gyanús ember volt. Pedig még folytatni szerette volna az életművet. Valamikor belekezdett egy átfogó nagy világtörténelembe, ezt szerette volna befejezni. De nem volt kinek. Agyongyötört idegzete nem bírta tovább. Előbb csak ki-kihagyott a tudata, azután hosszú ideig teljesen elborult. És ha az állapota az évek folyamán valamelyest javult is, valójában élőhalott maradt, míg 1858-ban, ötvennégy éves korában meg nem halt. Neve fennmaradt. De főleg a kritikust szoktuk emlegetni, meg a szerkesztőt, meg a forradalmi publicistát. Egész egyénisége ennél is több. Hozzátartozik filozófiai, esztétikai képzettsége, népművelő hevülete, szervezőtehetsége és irodalomszervező hajlama, meg nem alkuvó gerincessége, igazi irodalmi vezéregyénisége.


10

És még így sem teljes a kép, ha megfeledkezünk a költőről, az almanachlíra klasszikusáról, aki a hazai szentimentalizmusból indul, onnét érkezik el a diadalmas romantikáig, hogy továbblépjen Petőfiékhez. A Petőfi előtti fél évszázadnak ő az egyik irodalmi főszereplője. Hegedűs Géza http://www.mek.o szk.hu

Wass Albert Elvásik a veres csillag

Az öregember lehajtotta a fejét, mintha a csűr padlóján akadt volna nézni valója s úgy mondta. – Röstellek megkérni, Mózsi, de vénember vagyok már, tudod, apádnak voltam legénytársa. Maholnap odaleszek én is s kire marad a ház, ha Imre nem tér haza? Szólhatnál egy jó szót a komisszárnál… – Egyet se féljen, Pista bá’ – derült föl Mózsi –, kitalálunk valamit. Összemérjük valahogyan az eszünket a muszkákkal is, mint ahogy a rományokkal szoktuk volt. Hazakerítjük Imrét, ne búsuljon. Ettől aztán a vénember is nekividámodott s mikor búcsút vett Mózsi tőle, már úgy csillogtak apró kék szemei, mint fiatalkorában. – Székely marad a székely, ugye Mózsi? – Az hát – kiáltott Mózsi vissza a kapuból –, láttunk mi már karón varnyút! Szőröset is! Ezen aztán úgy kacagott a vénember a csűr előtt, hogy a könnyei is megeredtek. A komisszár állotta a szavát. Másnap délelőtt ott volt a szekér a fáért. Előtte két álmos bivaly s a bivalyok előtt Piripók, a félszemű. Lyukas szalmakalapján színehagyott vörös csillag hirdette, hogy gazdája a hatalom oldalára tartozik. A kenetlen kerék nyikorgása már messziről meghirdette érkezésüket s így Mózsinak volt ideje fölkészülődni, hogy ujjasban, kalappal a fején, puskával a vállán fogadja a komisszár küldöttét, ahogy az hivatalos vadőrhöz illett. A csirketolvaj fél szeme mérgesen villogott, amikor megállította bivalyait a ház előtt. – Hunn az az átkozott fa? – böffent rá Mózsira köszönés helyett. – Micsoda fa? – tette magát Mózsi. – Micsoda fa? – acsarkodott Piripók. – Hát amit a komisszárnak ígértél, hogy a nyavalya essen az erdődbe. Kora sötétben már kiverik az embert a vackából rongyos tűzifáért! – Nocsak, hát te vagy a muszka cselédje? – álmélkodott Mózsi ártatlanul. – Hát akkor gyere, mozgasd a testvéreidet, hogy ne várjon soká a gazdád. S azzal vissza se nézve vette az irányt egyenest az erdőnek. – Hé! Hova szaladsz? – rikoltotta el magát a félszemű. – Hát hol az az istenverte fa?


– Hol, hát az erdőn! – vetette vissza Mózsi foghegyről – annyira még nem szabadítottátok föl a világot, hogy mindjárt a konyhaküszöbön teremjen, felaprózva. Azzal csak haladt elöl, rangosan s mögötte csikorgott a szekér és Piripók szidta a bivalyait. Az út elérte az erdőt, befordult a zsengén lombosodó bükkösbe, de Mózsi még mindig nem állt meg. Csak lépkedett elöl s mögötte csikorgott a szekér. Mindössze Piripók szitkozódása vált egyre hangosabbá. Végül aztán a szálas erdő kellős közepén megállott Mózsi. A félszemű is megállította a bivalyait. Úgy nézett körül azzal az egy szemével, mintha ölni akart volna. – Hol az a bitang fa? – herregte. – Itt van az is – nyugtatta meg Mózsi –, te csak ereszd ki a társaidat, hadd legeljenek. Időbe telik, míg kihordasz ide egy szekérre valót. – Honnan? – ijedt meg az ember. – Onnan bentről – bökött Mózsi állával a szálas mélye felé –, tán nem gondoltad, hogy út mentén tartom a tüzelőmet, mikor a világ úgy megtelt lopókkal, hogy még neked is hivatalt adtak? Piripók morogva engedte ki bivalyait a járomból, a szekér saroglyáját is leengedte, hogy könnyebb legyen rakodni, aztán követte Mózsit be a fák közé. Nehány száz lépésnyire az úttól, ügyesen elrejtve szem elől, ott lapult a sűrűben egy nagy rakás száraz bükkfa, célszerűen kibaltázva s egymásra rakva méteres rudakban. – Jó fa – ismerte be Piripók is, kelletlenül. – Hát ha jó, akkor hordjad – mondta Mózsi, azzal kényelmesen letelepedett egy fatuskóra. – S te mit csinálsz azalatt? – hökkent meg a félszemű. – Én majd ügyellek, hogy mind felrakd a szekérre, ami a gazdádé – felelte Mózsi vidáman –, te vagy a cseléd, igaz-e? Ott a cégér a kalapodon! A csirketolvaj arca elfeketedett a haragtól s fél szeme úgy sütött, akár a parázs. Keze benyúlt a zsebibe, bicska után. – Hergelni akarsz? – berzenkedett. – Te urak vadőre, te mocsok kulák, te! Most más világ van ám! Most nem félek tőled! – Nem-e? – vigyorgott Mózsi csúfondárosan –, gyere hát, lássuk. S csak ült a tönkön, mellette a puska. Piripók lépett egyet közelebb. Szinte habzott a szája. – Emlékszel, amikor megpofoztál? Világcsúfjára, a korcsma előtt? – Emlékszem hát. Csirkét loptál Ágnes nénémtől s elkaptalak vele. – Kulák csirke volt! – bődült el a félszemű s újra lépett egyet, markában a késsel. – Disznó kapitalista zsíros paraszt csirkéje! S te megpofoztál! – Megteszem én újra, ha csak az kell – javasolta Mózsi, csöndesen. – Hozzám most nem nyúlhatsz, mert én hivatalos személy vagyok! – acsarkodott Piripók, s újra lépett egyet közelebb a késsel. – Pártpénztáros vagyok, az ám! – No szegény párt – nyögött föl Mózsi, csúfondárosan. – Ha belémlűsz, felkötnek! – vigyorgott a másik. Már alig volt háromlépésnyi hely közöttük. – Tán nem hiszed, hogy pazarolnék egy fél töltést is reád – horkant föl Mózsi sértődötten –, drága manapság a patrony, hallod-e. Elvégezlek én téged egy husánggal is. részlet

11


12

Czike László Digitális reinkarnáció A kristálykoponyák célja „És ezért is hagytuk hátra a számotokra ezeket az edényeket, a ti időtök szerint hosszú idővel ezelőtt, amikor ráébredtünk, mennyi minden el lett feledve a fizikai dimenzióvá válás eredeti céljaiból. Amikor rádöbbentünk, hogy távlatában a széthúzás gondolatisága nyert teret, s hogy nagy katasztrófák várnak a Földre, úgy döntöttünk, visszatérünk eredeti dimenziónkba, bár hátrahagytuk nektek elménk szellemi örökségét. Tudtuk, hogy lesznek olyanok, akiknek a tudása és spirituális fejlettsége a jó útra terel benneteket. Tudtuk, hogy a katasztrófa miatt, mely a bolygóra vár, lesznek olyanok, akiknek elő kell majd hívniuk reinkarnációs emlékeiket, hogy meggyógyítsák az elszabadult, megvadult világot. Hogy szeressék, és tanácsaikkal szolgáljanak, hogy megmenthessék ezt a valós tudás nélküli világot, melyre egyébként a pusztulás tüzei várnak. Amikor eljön az idő, azok számára, akik a spirituális tudást keresik, az lesz a legfőbb kötelesség, hogy figyelmeztessenek mindenkit: a Föld ki fordulni sarkaiból. Ebben az edényben (értsd: a hátrahagyott kristálykoponyákban), és a többiben, mindent megtaláltok, amire szükségetek lehet. A teljes tudásunk kristályosodott ki benne, és idővel mindez a tudomásotokra jut. Azzal a szándékkal készültek, hogy e kristálykoponyák révén aktiváljuk a közösségi tudatot, mikor a Földnek erre szüksége lesz. Mindez máris elkezdődött; ahogyan ti mondanátok: itt és most. Azért vagyunk itt, hogy elmondjuk, nagy változás kezdődik, kezdődött a szülőbolygótokon belül. Arra ösztönzünk benneteket, tudassátok az emberiséggel mindezen ismereteket, amit átadtunk, abban a reményben, hogy a pusztulás mértéke csökkenthető legyen, mégha a krízis nem is kerülhető el. Az őslakos amerikaiak között a mesélés hagyománya az eszköz, hogy titkos tanításaikat egymásnak generációról generációra átadják.” A Megcsavart Hajszálak tanítása A cherokee-k „Megcsavart Hajszálaknak” nevezik a hagyományőrzőket, kik több mint 400 különböző néptörzs tagjait foglalják magukban egész Észak-, Közép- és Dél Amerikában. A Megcsavart Hajszálak öregjei a következőket mondták el: „Kezdetben 12 világ is létezett az emberi élet számára. Ezek a planéták különböző napok körül keringtek, s a vének egy Osiriaconwiya nevű bolygón találkoztak. Ez a világ a negyedik bolygó a Nagy Kutya csillagtól, a Szíriusztól számítva. Két napja, és két holdja is van. Itt találkoztak a vének, hogy megvitassák a gyermekek bolygójának a helyzetét. Ez az a planéta, melyet napjainkban benépesítünk, vagyis a Föld. A mi nyelvünkön Eheytomának nevezzük, de a gyermekek bolygóját is értjük alatta, mert ez a legkevésbé fejlett az ember által belakott bolygók közül. Valójában tehát egy 12 planétából álló nagy család vagyunk. A többi (11) bolygók mindegyike vette a történelme során felgyülemlett tudását, s a hatalmas tudásanyagot egy holografikus számítógépbe, egy kristálykoponyába táplálta. Ezek mind tökéletesen makulátlan kristálykoponyák voltak. A koponyáknak mozgatható állkapcsa volt, akárcsak a mi koponyáinknak, ezért gyakorta utalnak rájuk úgy, mint éneklő koponyákra és a teljes konfiguráció az „Osiriaconwiya Bárkája” nevet viseli. A legjobban talán úgy érthetjük meg ezeket, ha elképzeljük azokat a számítógépeket, melyekkel napjainkban nagy mennyiségű információ is tárolhatóvá s elérhetővé válik számunkra. Valamennyi kristálykoponya roppant mennyiségű adatot foglal magában, és ha tudjuk a módját, ehhez hozzá is férhetünk. Akárhogy is, kozmikus véneink fogták a Bárkát, s az emberek által benépesített 12, általunk szent planétának, vagy a „nagyanyák”-nak nevezett világ valamennyi tudását beletáplálták, majd idehozták őket, és munkálkodni kezdtek, hogy megtanítsák minden interplanetáris tudásra „a Föld nagyanya” gyermekeit.


13

A kozmikus vének megtalálták a módját, hogy képesek legyenek kommunikálni a kétlábúakkal, idelent, Föld nagyanyán. És valóban! Ez volt a leghatásosabb és a legértékesebb ajándék, amit a Föld gyermekei kaphattak, hiszen ez volt a Tudás ajándéka. Ez volt a legnagyobb ajándék, mert ez volt a gyökér, melyből a fejlődés szárba szökkenhetett, ez volt az alap, amelyre minden felépülhetett. Eredetileg tehát ez történt, s volt egy időszak, amikor óriási fejlődés ment végbe. A más bolygókról származó vének kioktatták a Föld gyermekeit, és nekik adták, amit „a pajzsok tanításának” hívnak. Az öregek a Föld lakóival a saját bolygójukról két hatalmas kupola - egy vörös és egy kék – segítségével kommunikáltak, amelyek az óceán mélyén helyezkedtek el. És segítették a Föld népeit, hogy felépítsenek négy nagy civilizációt: Lemuria, Mu, Mieyhun és Atlantisz civilizációit. És arra használták a koponyák tudását, hogy nagy misztikus iskolákat hozzanak létre, a rejtett bölcseletek iskoláit, és titkos gyógyító (vö.: „karitatív”-) szervezeteket. Kezdték széles körben elterjeszteni a tanokat. Az információ megközelítőleg 750 000 esztendővel ezelőtt érkezett meg, és 250-300 000 esztendővel ezelőtt kezdődött el a terjesztése „Föld nagyanyán”. A tanítások segítségével további koponyák készültek a Földön, ám ezeknek, bár életnagyságúak voltak, nem volt mozgatható az állkapcsuk. Számos ilyen koponya létezik, melyeket beszélő koponyákként ismerünk, hogy megkülönböztethessük őket a Bárka eredeti éneklő koponyáitól, amelyek a 12 világ valamennyi tudását összevontan tartalmazták. A koponyákat egy piramis belsejében tartották, a Bárkaként ismert, hihetetlenül monumentális formációban. A Bárka a szent bolygókról származó, körben elhelyezett 12 koponyából állt, egy tizenharmadikkal, a leghatalmasabbal, a formáció középpontjában. A tizenharmadik koponya képviselte valamennyi világ kollektív tudatát s kapcsolódott valamennyi szent planéta tudásához. Az utazó emberek az éneklő koponyákból álló Bárkát először az olmékként ismert néphez vitték el, majd a maják vették át, azután az aztékok (Teotihuacanban őrizték). Napjainkban ez a tudás még mindig a „Megcsavart Hajszálak” birtokában van. Az aztékok pedig arra használták fel a koponyák hatalmát, hogy másokat irányításuk alá vonjanak, hogy visszaéljenek a saját erejükkel, és hatalmassá tegyék önmagukat. Olyan hatalmassá váltak, s az erejük oly’ pusztító méreteket öltött, hogy meg kellett őket állítani. Az egyetlen hatalom, amely képes volt megtörni az aztékokét, a spanyol birodalom volt. A Bárka még Teotihuacanban volt, amikor Hernando Cortez leigázta az amerikaiakat. A papok, akik Cortezzel érkeztek, meghallották a kristálykoponyák hírét, és az információt eljuttatták Rómába, a pápának is. A kor katolikus pápája pedig így rendelkezett: ezt a tudást meg kell szerezni. Jobban akarta a koponyákat, mint a birodalom minden aranyát és minden gazdagságát. És habár a Bárka akkoriban még jól el volt rejtve a föld színe alatt, a spanyol katonák eljöttek, s egy belső árulás folytán sikerült tudomást szerezniük a rejtekhelyről. De mielőtt még megkaparinthatták volna a kristálykoponyákat, a jaguár papok és a sas harcosok megfogták a koponyákat, s elmenekültek velük. Néhányat korábbi maja területekre vittek, mások Dél-Amerikába kerültek, megint mások szétszóródtak, szerte a világban. Így a koponyák, történelmük során első ízben itt, „Föld nagyanyán” elváltak egymástól. A koponyáknak ma odakint kell lenniük és vándorolniuk, hogy távol legyenek egymástól, amíg el nem jönnek azok az idők, amikor megtanulunk osztozni egymással a tudáson, gondoskodunk egymásról, tanítjuk egymást és békés, harmonikus világot teremtünk a „Föld nagyanyán”. Azonban mindenki tudja, hogy napjainkban a „Föld nagyanyán” nem ez történik, ezért a koponyáknak továbbra is odakint kell lenniük, és vándorolniuk. A legenda viszont úgy tartja, hogy egyszer valamennyien vissza fognak térni a családjukhoz; ha ez a bolygó végre hajlandó lesz felnőni, megérni, és békében csatlakozni a bolygók családjához.” Beszűkült akadémikusok „A világnézet, amely tudósaitok és akadémikusaitok sajátja, minden, csak nem az emberiség és annak történelmének nézőpontja, hanem csak egy nagyon is beszűkült látásmód.


14

Ez az oka, hogy egyetlen archeológus sem képes valódi magyarázatot adni a kristálykoponyák csodájára. Nem tudják megmagyarázni még Teotihuacan piramisait sem, vagy azokat, melyek az ősi Egyiptomból származnak. Képtelenek magyarázatot találni a roppant kőtömbökre, melyeket a perui inka birodalom használt. Nem találnak választ rá, hogy mi, ilyen egyszerű és primitív emberek, hogyan voltunk képesek azokat mozgatni. Nem tudják megmagyarázni, a népem hogyan tett szert arra a technikai precizitásra, mely az ilyen épületek létrehozásához szükséges. Senki sem tudja megmagyarázni, hogyan készültek a piramisok, és hogyan lehetséges az, hogy éppen a legősibbek lettek a legpontosabban és a legszebben kialakítva. Nem találnak rá magyarázatot, hogyan lehettek az ősi egyiptomiak vagy az olmékok, a maják és az aztékok közönséges törzsekből egyik napról a másikra építőmesterek?” A földönkívüliek „Tudjátok, a földönkívüliek - ahogyan ti nevezitek őket – voltak azok, akik elhozták nekünk a kristálykoponyákat. Mi égi isteneknek, vagy égi embereknek nevezzük őket. Ezek az égi emberek a Víz Harmadik Világának vége felé keresték fel a Földet. A Víz Harmadik Világa hosszú-hosszú idővel ezelőtt zajlott le, még a kontinentális elsodródás előtt, amikor a világ valamennyi szárazföldje egyetlen, Teknősszigetként ismert kontinenst alkotott. Az égi istenek a kezdetek kezdete óta látogatták a Földet, és azóta is több alkalommal eljöttek ide. Gyakorta csak nagy tanítóként emlegették őket, és olyan neveket kaptak, mint Közép-Amerikában Quetzalcoatl, vagy Dél-Amerikában Virarocha. Sokszor jöttek olyankor, amikor az emberiség éppen küzdelmet folytatott egymással, vagy olyankor, mikor nem voltak törvények, vagy egyéb okokból éltünk szegényesebb életet. Segítőkként, gyógyítókként léptek fel; -s megpróbálták megtanítani az emberiséget, hogy békében éljen. Az égi istenek segítették a korai embereket abban is, hogy a klasszikus világ csodáit létrehozhassák.

Az emberiség átalakult a saját galaxisunkból, és a távolabbi gókról származó lényekkel való kapcsolattartás során. A vüli civilizációkkal folytatott kommunikáció, ismeretcsere repet kezdett játszani a fejlődésben, és sokkal nagyobb mértékazt képzelnénk. De amit el akarok mondani, sokkal mélyebbre vissza. Elvisz bennünket legkorábbi őseink idejébe. Elmondom teremtés igaz történetét úgy, ahogyan annak idején én is az őseimtől.”

bolyföldönkíkulcsszeben, mint nyúlik nektek a hallottam

A neandervölgyiek „Kezdetben béke honolt a Földön. Az emberek, akik akkoriban éltek, voltak homo sapiensek, ahogyan ma ismerjük őket. Ti neandervölgyi ismeritek ezt a típust, de mi Föld-embereknek nevezzük őket. Ez volt Aranykor, mikor a Földön az emberek és az állatok kommunikáltak és harmonikus életet éltek. Számtalan legenda örökíti meg a világ részén ezt az Aranykort.

nem emberként az egymással minden

Ugyanaz, mint ami a ti Ótestamentumotokban is szerepel, Édenkert néven. És ezt tudományos bizonyítékok is alátámasztják. Még a ti tudósaitok is felfedezték, hogy őseink egyáltalán nem voltak agresszív ragadozók, amilyeneknek korábban hajlamosak voltunk tartani őket.


15

Nem is oly’ régen a John Hopkins egyetem tudósai ismét megvizsgálták az ősi koponyák fogazatát, és felfedezték, hogy korai ősünk szinte teljes egészében vegetáriánus volt, tehát egyáltalán nem öldöste az állatokat. A problémát az okozta, hogy fejlődni kezdett, a feje egyre nagyobbá és nagyobbá vált, miáltal az agy tömege is fokozatos növekedésnek indult. Ez azért történhetett így, mert az agy tárolta el az összes genetikai információt, ami minden generációval egyre duzzadt, és ahogy nőtt az emlékei(n)k mennyisége, úgy nőtt a fejméret is. Ahogy a fejek egyre nagyobbak lettek, a faj női egyedeinek egyre nagyobb gondot okozott az utódok megszülése. Idővel megnőtt a szülés közben elhalt asszonyok száma, miáltal az egész faj továbbélése megkérdőjeleződött. (Megjegyzésem: azután jött a ragadozó-kannibál cro-magnoni emberfajta, és a káinok „rövid úton” kiirtották az ábeleket, amint ezt, noha szimbolikus történettel, de az Ószövetség is híven megörökíti. Ámde a neandervölgyiek kisebb hányada beolvadt, s így az uralkodóvá váló populáció részeként fennmaradhatott, tovább örökítve az evolúciós szempontból értékes, viszont sok tekintetben „hátrányos” géneket. Példának okáért: aki egész életében állatok húsát is fogyasztja, az a neandervölgyi ősök révén fokozottan ki van téve a köszvény kockázatának. A neandervölgyi ugyanis azért nem fogyasztotta az állatok húsát, mert a tápcsatornája képtelen volt azt megemészteni. A köszvényt, mint örökletes anyagcsere-betegséget tehát nem spontán génhiba – mutáció – okozta/okozza, hanem a neandervölgyi genetikus örökség.)” A hiányzó láncszem „Biztosan hallottatok már az evolúció történetének hiányzó láncszeméről, melyről a tudósaitok annyit beszélnek, de sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudják. Bekövetkezett egy hirtelen és nagy léptékű ugrás a törzsfejlődésben, amire nincs magyarázat. Senki sem tudja, miért történt ez az óriási előrelépés, és hogy hogyan következett be ilyen rendkívüli hirtelenséggel. Nos, mindez azért történhetett így, mert pontosan akkor, amikor a Föld ebbe a krízishelyzetbe sodródott, az égi istenek – vagy, ha úgy tetszik földönkívüliek (megjegyzésem: akik talán azonosak a sumér „annunaki”-val!) - eljöttek az égből, a Plejádokról, az Orionról, a Siriusról. Azért jöttek, hogy új otthonra találjanak, itt a Földön, ezen a gyönyörű kék-zöld bolygón. Az égi istenek elhozták magukkal a kristálykoponyákat, ajándékként a földlakóknak. Ezek a koponyák tartalmazták a más bolygókról érkezett lények minden tudását. A koponyákba foglalták kultúrájuk, matematikájuk, tudományaik, csillagászatuk és filozófiájuk egészét, beleértve reményeiket és álmaikat is. Lényük egésze a kristálykoponyákban volt eltárolva. Elmondhatjuk: nem akármilyen ajándékkal kedveskedtek nekünk!” Közös reinkarnációs emlékezet „A kristálykoponyáknak azonban volt egy másik funkciójuk is. Mintaként szolgáltak egy új fajhoz. Az emlékek, amelyeket az agyunkban tároltunk, átkerültek a DNS-be. Az agyunknak így nem kellett már tovább növekednie. A kristálykoponyák képviselték azt a szó szerint kikristályosodott új formát, amilyenné mi váltunk, az emberiség modelljét, az intergalaktikus család „ember-etalonját”. Ez megint olyasmi, ami a Mózes I. könyvében is megtalálható, amely elmondja: „És látták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy milyen szépek azok.” Amikor a földönkívüliek megérkeztek ide, tudták, hogy nem lesznek hosszú életűek a mi atmoszféránkban. Mert akárcsak a földi emberek, „az égi istenek” (megint csak vö.: „annunaki”) is halandóak voltak. Megtörtént tehát a kölcsönös átváltozás. Ezek a földönkívüliek, az égi emberek, egyesítették a földi emberek génjeit a sajátjukkal, hogy mindkét faj fennmaradhasson, de egy olyan új formában, amely különbözött mindkét korábbi fajtól.


16

Talán nehéz elhinni, de ez olyan valami, amit ma már nekünk is hatalmunkban áll bármikor megtenni. Nemsokára képessé válunk akár egyetlen állati sejt felhasználásával reprodukálni az egész állatot, ugyanakkor már ma is összeolvaszthatjuk két különálló faj génjeit, hogy létrehozzunk egy teljesen eredeti példányt. Az ember – a technikai tudása tekintetében – tehát ma már majdnem olyan szinten áll, mint akkori földönkívüli őseink. Hihetetlen hatalom birtokosai vagyunk! Ám a csillagközi őseink már hosszú-hosszú idővel ezelőtt elérték ezt a szintet, és teljesen új fajokat, új életformákat hoztak létre, szerte, a legkülönbözőbb közeli és távoli planétákon. Az általuk létrehozott faj lett a homo sapiens, ahogyan mi emberi lények magunkat nevezzük.

Egyedül ezen az úton volt biztosítható mind a földönkívüli, mind az előtti fajok továbbélése – és békés „egymás mellett” élése! -, és mi megtaláltuk a módját, hogy egy (hibrid) fajként élhessünk tovább a Fölfolytatódik majd

Bajza József - Sóhajtás

Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám! Miattad vérzem én. Miattad zeng panaszt S örök bút énekem: Sötét felhőd alatt Ez élet gyász nekem.

ember dön.”


17

Oly sok küzdés után Örvény s hullám közűl Segélni part felé Egy csillag sem derűl. Ki szívet alkotál, S belé érzelmeket, Szeretni lángolón Hazát és nemzetet; Kinek hatalma szab Törvényeket, határt! Oh népek Istene! Küldj egy reménysugárt. magyarvagyok.com

Díjat alapítana a Történelmiregény-írók Társasága Dátum: 2013. december 16., hétfő, 22:58 Az év legszínvonalasabb történelmi regényét ismerné el újonnan alapított díjával a Történelmiregény-írók Társasága 2014-től, amely a hétvégén tartotta el első közgyűlését. A júniusban alakult történelmi regényírók társaságának elnökévé Bokor Pált, az Atlantic Press kiadó vezetőjét választotta meg a közgyűlésen megjelent 18 szerző és kiadói szakember - tájékoztatta az MTI-t a történelmi könyvekre szakosodott Atlantic Press Kiadó hétfőn. A társaság alelnöke Fábián Janka író és Benkő László író lett. A közgyűlésen módosították a társaság alapszabályát is, amelynek értelmében a szervezet tagjai a műfajban alkotó szerzők, kiadói szakemberek és szerkesztők lehetnek, de pártoló tagként a műfaj bármely rajongója vagy támogatója segítheti az egyesület céljainak megvalósulását. A közlemény felidézi, hogy szombaton rendezték meg először a történelmi regény napját, az eseményen több, a történelmi könyvekre szakosodott kiadó vett részt, köztük a Gold Book, a Lazi, az Ulpius-ház, a Geopen, a General Press és az Atlantic Press kiadó. (MTI

Tizenkét magyar könyv a Szófiai Nemzetközi Könyvvásáron Tizenkét magyar könyvet mutatnak be bolgár fordításban a kedden kezdődő és vasárnapig tartó Szófiai Nemzetközi Könyvvásáron, amelyen idén Oroszország a díszvendég. A Nemzeti Kulturális Alap Publishing Hungary programja támogatásával a tavalyi díszvendégség után 12 kiadvánnyal folytatódik a magyar irodalom népszerűsítése Bulgáriában. A kötetek között szerepel Gyukics Gábor költő verseskötete vagy az ugyancsak költő Beney Zsuzsa könyve, a Tárgytalan lét, amelyet Szvetla Kjoszeva fordított, aki ott lesz a bemutatón - mondta Doncsev Toso, a Szófiai Magyar Intézet igazgatója az MTI-nek. A Nemzeti Kultúrpalotában kedden Gyukics Gábor kötetét Marin Bodakov irodalomkritikus mutatja be a költő és fordítója, Sztefka Hruszanova részvételével. Megismerhetik a bolgár olvasók a Literaturen Forum két kötetét, Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiáját és Doncsev Toso Umnata! (okosan), avagy a boldogság öt szabálya című szépirodalmi, emlékező írásokat és esszéket tartalmazó könyvét, amelyben van egy írás Illyés Gyula 1948-as hivatalos szófiai útjáról. A kiadó Marin Georgiev, aki a Pro Cultura Hungarica kitüntetés birtokosa.


18

Ferdinandy György Magányos gerle, Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristo, Grendel Lajos Einstein harangjai, Pető Sándor Cirkusz a város fölött című könyvének bemutatója december 15-én szombaton lesz a fordítók részvételével. Ugyancsak szombaton vehetik kézbe az érdeklődők a Magyar grafika című albumot, amely a szófiai Külföldi Művészet Nemzeti Galériája 300 magyar grafikából álló gyűjteményéből készült.Bemutatják továbbá a More című burgaszi irodalmi folyóirat magyar számát és a Literaturen Glasz című periodika Márai Sándornak szentelt kiadványát. Kosztadin Gardev A magyarországi bolgár közösség 1944 után címmel írt tanulmányt, Dojko Belenszki történész pedig Szent István bolgár unokaöccse, Peter Delján életéről, a koraközépkori magyar-bolgár kapcsolatokról - foglalta össze Doncsev Toso. (MTI)

muvesz-vilag.hu

Szlovákiai magyar népköltés Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Jobb üdőt, mint tavaly volt, Ez új esztendőben; Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt, Jó termést és jó vásárt Ez új esztendőben! Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Zsíros esőt, kövér hót, Ez új esztendőben; Bő aratást, szüretet, Egészséget, jó kedvet Ez új esztendőben!


19

Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Drága jó bort, olcsó sót Ez új esztendőben; Jó kenyeret, szalonnát Tizenkét hónapon át Ez új esztendőben! Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegye el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg Ez új esztendőben! Adjon Isten füvet, fát, Teli pincét, kamarát. Sok örömet e házba, Boldogságot hazánkba! http://kovacsneagi.qwqw.hu

AZ ÍRó HÁLÁJA Swift - a Gulliver írója - egyszer súlyosan megbetegedett. Hetek múltán, amikor már túl volt az életveszélyen, ezt mondta az orvosának: - Sohasem felejtem el önnek, hogy visszaadta az életemet! Az orvosnak felcsillant a szeme, s várta, hogy az író rögtön előhúzza a pénztárcáját és ajándékul néhány bankót nyújt át neki. Éppen ezért rögtön meg is jegyezte: - De azt se feledje el, hogy hússzor látogattam meg önt! - Hogyne - vágott vissza Swift - Mihelyt fölkelhetek, majd viszonzom a látogatásait.


NEM IS OLYAN BONYOLULT J. S. Bach rajongott az orgonákért. Amikor eljátszotta legújabb műveit ezen a hangszeren, hallgatósága mindig álmélkodva figyelte a mester virtuóz technikáját. Egyszer megkérdezték Bachtól, hogy-hogy ilyen csodálatosan játszik ezen a rendkívül bonyolult hangszeren. - Miért lenne bonyolult ez a hangszer? - kérdezte vissza Bach - Itt csak azt kell tudni, hogy az ember mikor, melyik billentyűt nyomja le, különben szól ez magától. http://www.hotdog.hu/anekdotak/

Rabindranath Tagore Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el! Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka! Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni? Álmokat sohasem lehet fogságban tartani! Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!

A Magyar Irodalmi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

Email: [email protected] http://irodalmihirlevel.freewb.hu

20

Magyar Irodalmi Hírlevél

Recommend Documents