Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Síron túli szerelem

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu

Síron túli szerelem Eredeti cím: Clarimonde Szerző: Theophile Gautier • Év: 1836

Ön azt kérdi tőlem, testvérem, szerettem-é; igen. Nem hétköznapi, hátborzongató történet, és noha már hatvanhat éves vagyok, most is alig merem megbolygatni e ködbe vesző emléket. Semmit sem akarok elhallgatni ön előtt, kevésbé edzett lelkű embernek azonban a világért sem mondanám el a történetet. Alig tudom elhinni, hogy ezek a különös események megeshettek velem. Több mint három éven át furcsa, ördögi illúzió játékszere voltam. Én, a szegény vidéki papocska, álmomban (adná Isten, hogy csupán álmomban lett légyen!) kárhozatos nagyvilági, tobzódó életet éltem. Egyetlenegyszer néztem nőre, s úgy látszott, rajongó tekintetem lelkem vesztére tör; de végül Isten és védőszentem segedelmével sikerült elűznöm a gonosz szellemei, amely a hatalmába kerített. Létemet lidércessé tette merőben más, éjszakai életem. Nappal isten szolgája voltam, imádkoztam, és szent dolgokkal foglalkoztam; éjszaka, amint lehunytam a szemem, nőkhöz, kutyákhoz, lovakhoz értő uracs lettem, aki kockázott, ivott, Istent káromolta, és amikor hajnalban felébredtem, az volt az érzésem, hogy éppenséggel most alszom el, és álmomban pap vagyok. Ebből az alvajáró életből olyan tárgyak és szavak emléke vésődött belém, amelyek ellen hiába hadakoztam, és noha paplakomat soha el nem hagytam, úgy festek, hogy inkább azt hihetik: kiélt férfiú vagyok, aki azért hagyta oda a világi életet, és azért választotta a papi hivatást, hogy túlságosan zaklatott életét Isten kebelén végezze be, semmint jámbor papnövendék, aki az erdő mélyén, egy isten háta mögötti parókián öregedett meg, és soha semmiféle kapcsolata nem volt az evilági dolgokkal. Igen, szerettem, úgy, ahogyan a világon senki sem szeretett, esztelen, dühödt viharos szerelemmel, magam is csodálkozom, hogy nem szakadt bele a szívem. Jaj! azok az éjszakák! Azok az éjszakák! Már zsenge gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a papi pályához; ezért aztán tanulmányaim mindig is erre irányultak, huszonnégy éves koromig hosszú noviciátus volt az életem. A teológiát bevégezvén, fokozatosan hágtam fel a kisebb rendek létráján, és egyházfőnökeim úgy vélték, hogy fiatal korom ellenére méltó vagyok az utolsó és félelmetes fokozatra. Felszentelésem napját húsvét hetére tűzték ki. Sohasem jártam társaságba; az én társaságom a kollégium meg a szeminárium zárt köre volt. Némi ködös fogalmam kialakult ugyan arról, hogy van valami, amit nőnek hívnak, de egy percre sem időztem el ennél a gondolatnál; tökéletesen ártatlan voltam. Agg és béna anyámat csupán évente kétszer láttam. Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal. Semmit sem bántam, a legcsekélyebb habozás sem árnyékolta be visszavonhatatlan elkötelezettségemet; örömujjongás és türelmetlenség töltött el. Soha ifjú vőlegény nem számolta ily lázas hévvel az órákat; nem aludtam, álmomban misét mondtam; pap leszek, ennél szebb dolog nincs is a világon – gondoltam; sem király, sem költő nem szerettem volna lenni. Becsvágyam nem terjedt odáig. Azért mondom el mindezt önnek, hogy szemléltessem: ami velem történt, annak nem kellett volna megtörténnie, és hogy miféle érthetetlen bűvölet áldozata lettem. Eljött a nagy nap, könnyed léptekkel mentem a templomba, úgy éreztem, valami a levegőbe emel, vagy éppenséggel szárnyam nőtt. Angyalnak hittem magam, és csodálkoztam társaim komor és gondterhes ábrázatán; mert többen voltunk. Az éjszakát imádkozással töltöttem; már-már eszemet vette a rajongó áhítat. Az volt az érzésem, hogy a tiszteletreméltóan agg püspök maga az örökkévalóság fölébe hajló Atyaisten; a templom boltozatán keresztül az eget láttam. Ön ismeri a szertartás részleteit; az áldás, a két szín alatti áldozás, a tenyér bekenése a felszentelendők olajával, végül pedig a püspökkel együtt bemutatott szent áldozat. Nem is vesztegetem rá a szót. Ó, mennyire igaza van Jóbnak: mily óvatlan az, aki nem tud parancsolni a szemének! Lehajtott fejemet véletlenül felemeltem, és királyi pompával öltözött, páratlanul szép nőt pillantottam meg, úgy éreztem, meg tudnám érinteni, pedig valójában elég messze állt, a mellvéd túloldalán. Mintha hályog hullt volna le a szememről. Úgy éreztem magam, mint a vak, aki hirtelen visszanyeri szeme világát. Az imént még sugárzó püspök egyszerre elszürkült, az arany kandeláberekben úgy halványultak el a gyertyák, mint a csillagok a hajnali égen, az egész templom

1/12. oldal


homályba borult. A bájdús alak pedig úgy domborodott ki ebben az árnyékháttérben, mint valamilyen angyali jelenés; mintha belőle áradt volna a fény, mint aki adja a világosságot, nem pedig kapja. Lesütöttem a pillámat, eltökéltem magam, hogy többé fel sem emelem, mintegy kivonom magam a külvilági tárgyak hatása alól; mert egyre inkább úrrá lett rajtam a varázs, már azt sem tudtam, mit teszek. Kis idő múltán kinyitottam a szemem, mert a pillámon át a szivárvány minden színében ragyogott a nő, olyasfajta bíbor félhomályban, mint amikor az ember a napba néz. Ó, milyen szép volt! A legnagyobb festők az égben keresték az eszményi szépséget, onnan hozták le a földre a Madonna isteni arcképét, de meg sem közelítették ezt a mesés valóságot. A költő szava, a festő ecsetje meg sem tudná közelíteni. Elég magas volt, alakja és tartása, mint egy istennőé; középen elválasztott, meleg szőke tincsei úgy omlottak alá a halántékán, mint aranyfolyók; olyan volt, mint egy diadémot viselő királynő: áttetszően kékesfehér homloka magasan és derűsen húzódott két, csaknem barna szemöldökíve felett, s e különös ellentét elviselhetetlenül élénkké és csillogóvá tette tengerzöld szembogarát. Micsoda szempár! Egyetlen villanása döntött egy ember sorsa felől; olyan élénk, olyan tiszta, olyan lángoló, olyan párosan ragyogó volt amilyennek emberi szemet én még nem láttam; fénynyilakat lövellt határozottan úgy éreztem, hogy egyenesen a szívembe hatolnak. Nem tudom, a szemében világító láng az égből vagy a pokolból származott-e, annyi azonban bizonyos: vagy egyikből, vagy másikból. Ez a nő angyal vagy démon volt, vagy talán mind a kettő; mindenesetre nem közös anyánknak; Évának a bordájában szőtték. Szép fényű gyöngyfoga vörös mosolyában villódzott, bájos, szaténrózsaszín arcán, a szája szegletében gödröcskék mélyedtek. Rendkívül finom vonású és királyi büszkeségű orra a legnemesebb származásra vallott. Félig szabadon hagyott vállának sima és csillogó bőrén tündöklő achát szikrázott, keblére nagy szemű. halvány gyöngysor omlott alá, csaknem ugyanolyan volt az árnyalata, mint a nyakának. Időnként, mint valami elbűvölt kígyó vagy pöffeszkedő páva, felvetette a fejét, s ettől könnyedén megremegett azsúrozott spanyolgallérja, amely úgy borult rá, mint valami ezüst sisakrostély. Sárgáspiros bársonyruhát viselt hermelinnel bélelt, széles ruhaujjából hosszú, keskeny ujjú kéz látszott ki, amely olyan eszményien áttetsző volt, hogy áthatolt rajta a fény, mint a Hajnalén. Minden részletre pontosan emlékszem, mintha tegnap történt volna, és noha rendkívül izgatott voltam, semmi sem kerülte el a figyelmem: a legapróbb árnyalat, a parányi fekete petty az állon, az alig észrevehető pihe a száj szegletében, a bársonyos homlok, a pillák remegő árnyéka az arcon – mindent meglepően világosan rögzítettem. Minél tovább néztem, annál inkább éreztem, hogy olyan kapuk nyílnak meg bennem, amelyek eddig zárva voltak; egyre-másra pattantak fel a lehúzott zsilipek, ismeretlen kilátásokkal kecsegtetve; egészen más szemszögből láttam az életet; újfajta gondolatvilágra ébredtem. Félelmetes szorongás tört rám; minden perc egyszerre volt pillanat és évszázad. Közben a szertartás folytatódott, és én ugyancsak eltávolodtam attól a világtól, amelyet olyan dühödten ostromoltak születő vágyaim. Azért igent mondtam, pedig nemet szerettem volna, pedig egész lényem lázadozott és tiltakozott az ellen az erőszak ellen, amelyet a nyelvem elkövetett a lelkemen: valamilyen titokzatos erő akaratom ellenére kényszerítette ki belőlem a szavakat. Úgy jártam, mint az a sok lány, aki azzal az eltökélt szándékkal lép az oltár elé, hogy mindenki színe előtt el fogja utasítani a rákényszerített férjet, de tervét egyik sem hajtja végre. Úgy jártam, mint az a sok szegény novícia, aki mind felveszi a fátylat, pedig abban a pillanatban, amikor igent mond, legszívesebben darabokra tépné. Senki sem mer ilyen botrányt okozni ország-világ előtt és senki sem mer csalódást okozni azoknak, akik bíznak benne; valósággal ólomsúllyal nehezedik ránk a jelenlévők akarata, tekintete; meg aztán már mindent elintéztek. mindent olyan nyilvánvalóan visszavonhatatlanul előkészítettek, hogy a hirtelen támadt ötlet enged a körülmények súlyának, és semmivé válik. Ahogyan a szertartás mindjobban előrehaladt, úgy változott a szép ismeretlen tekintete. Eleinte gyengéd és simogató volt, azután gőgös és elégedetlen lett, mintha nem értették volna meg. Világgá akartam kiáltani, hogy nem akarok pap lenni, minden erőmet összeszedtem hegyet tudtam volna elmozdítani vele; mégsem tudtam megtenni; a nyelvem valósággal megbénult, akaratomat a tiltakozás legcsekélyebb jelével sem tudtam kifejezni. Ébren voltam ugyan, mégis úgy éreztem, lidércnyomás nehezedik rám, egyetlen szót kellene kimondanom és megmenekülnék de a szó nem jön ki a számon. Úgy láttam, megrendíti lelkitusám, mintegy bátorításul isteni ígéreteket sugárzó pillantásokat vetett rám. A szeme valóságos költemény volt, s minden pillantása egész strófa. Ilyesmit mondott: „Ha az enyém akarsz lenni, boldogabbá teszlek, mint Isten a paradicsomban; angyalok fognak 2/12. oldal


irigyelni. Tépd el ezt a gyászos leplet, amelyet fel akarsz ölteni; én vagyok a szépség, én vagyok az ifjúság, én vagyok az élet; jer hozzám, mi leszünk a szerelem. Mit tudna neked kárpótlásul nyújtani Jehova? Olyan szép lesz az életünk, mint az álom, örökké tartó csók. Zúdítsd ki e kehelyből a bort, és szabad vagy. ismeretlen szigetekre viszlek el; a keblemen fogsz aludni, színarany ágyban, ezüst baldachin alatt; mert szeretlek, és el akarlak venni az Istenedtől, akinek annyi nemes lélek áldozza végtelen imádatát, amely azonban sohasem jut el hozzá.” Hallani véltem e megrendítően gyengéd szavakat, mert a tekintete szinte zengett, duruzsolása úgy visszhangzott szívemben, mintha egy láthatatlan ajak lehelete lengett volna körül. Kész voltam lemondani Istenről, lelkem azonban gépiesen eleget tett a szertartás formaságainak. A szépséges hölgy újra rám pillantott, könyörgő, kétségbeesett tekintettel, amely éles pengeként hatolt a szívembe, több sebet éreztem a mellkasomban, mint a fájdalmas Szűzanya. Megtörtént, pap voltam. Soha emberi ábrázat nem árulkodott ilyen szívbe markoló szorongásról; senki emberfia nem lehet ilyen lesújtott és vigasztalhatatlan, sem az ara, akinek e vőlegényét e szeme láttára ragadja el a hirtelen halál, sem az anya gyermeke üresen maradt bölcsője felett, sem a paradicsomból kiűzetett Éva, sem a fösvény, aki kincse helyén kődarabot talál, sem a költő, aki legszebb művének egyetlen kézírásos példányát a tűzbe ejtette. Bájos arcából teljesen kiszállt a vér, olyan fehér lett, mint a márvány; gyönyörű karja lehanyatlott teste két oldalán mintha az izmok eleresztették volna; egy oszlopnak dőlt mert a lába megroggyant, felmondta a szolgálatot. Én pedig ólomszürkén, a Kálváriáénál véresebb verejtéktől patakzó homlokkal, tántorogva a templomajtó felé indultam; fuldokoltam; a boltozatok a vállamra nehezedtek, úgy éreztem, a fejemre nehezedik az egész roppant kupola. Amint éppen kiléptem volna, hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet; egy női kéz! Soha életemben nem érintettem női kezet. Olyan hideg volt, mint a kígyó bőre, mégis olyan égető nyomot hagyott rajtam, mint az izzó vas. Ő volt az. – Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! – suttogta; azután eltűnt a tömegben. Az öreg püspök ment el mellettem; szigorúan végigmért. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány; hol elsápadtam, hol elpirultam, szédelegtem. Egyik társam könyörült meg rajtam, hazakísért; egyedül képtelen lettem volna visszatalálni a szemináriumba. Az egyik utcasarkon, amikor a kispap éppen nem figyelt, furcsán öltözött néger apród jött oda hozzám, meg sem állt, cizellált aranysarkos irattárcát nyomott a kezembe, és intett, hogy dugjam el; a kézelőmbe rejtettem, és csak akkor vettem elő, amikor egyedül maradtam a cellámban. Felkattintottam a zárat, csak két lap volt benne, mindössze az állt rajta: „Chiarimonda, Concini-palota.” Akkoriban annyira kevéssé ismertem az életet, hogy azt sem tudtam, ki az a Chiarimonda, noha híres volt, és azt sem tudtam hol a Concinipalota. Fantasztikusnál fantasztikusabb találgatásokba merültem; igazság szerint azonban igazán kevéssé izgatott, ki lehet a nő, nemeshölgy vagy kurtizán, csak mindenáron viszont akartam látni. Az imént született szerelem kiirthatatlanul belém gyökerezett; eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam kitépni, éreztem, hogy hasztalan lenne. Ez az asszony teljesen megbabonázott; belém lehelte az akaratát; kibújtam a bőrömből, csak benne, általa éltem. Elképesztő, mit műveltem, csókolgattam a kezemen azt a helyet, amelyhez hozzáért, és órákon át hajtogattam a nevét. Csak be kellett hunynom a szemem, máris olyan tisztán láttam magam előtt, mintha a valóságban is ott volna, és újra meg újra elismételtem magamban azokat a szavakat, amelyeket a templom kapujában mondott: – Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! Tisztában voltam rémítő helyzetemmel, és épp hogy megszerzett papságom minden gyászos és sötét oldala világosan kirajzolódott előttem. Pap vagyok! Vagyis erényesnek kell lennem, nem szabad szeretnem, számomra nincs többé nem, nincs kor, kötelességem minden szépségtől elfordulni, a szememet behunyni, a kolostor vagy a templom jeges homályában csúszni-mászni, csak haldoklót láthatok, virraszthatok ismeretlen tetemek mellett, és gyászolhatom önmagamat fekete reverendámmal, amely mindjárt a halotti ruhám is lehet! Pedig éreztem, úgy duzzad bennem az élet, mint valamilyen váratlanul feltörő buzgár; a vérem erősen lüktetett az ereimben; oly hosszú időn át megzabolázott fiatalságom hirtelen kirobbant belőlem, mint az áloé, amely száz év után hoz virágot, és bimbója úgy pattan ki, mint a villámcsapás. Mit tegyek, hogy viszontláthassam Chiarimondát? Semmiféle ürüggyel nem tudtam kijutni a szemináriumból, mert senkit sem ismertem a városban; sőt nem is maradhattam itt, már csupán arra vártam, hogy kijelöljék a plébániát, amelyet majd el kell foglalnom. Gondoltam, kifeszítem az ablakrácsokat; az ablak azonban olyan rémje, a férje lehetnék, hajtogattam elvakultságomban; ahelyett hogy szomorú halotti leplembe burkolózom, selyem-bársony ruhát viselnék, lenne 3/12. oldal


arányláncom, kardom, tolldíszem, mint a csinos ifjú lovagoknak. Széles tonzúrával meggyalázott hajam göndör tincsekben omlana a nyakamba. Pödrött bajuszt hordanék, vitéz lennék. Az oltár előtt töltött óra, az a néhány nagy nehezen kinyögött sző örökre kivetett az élők sorából, és én magam zártam le a sírkövem, saját kezemmel toltam be a börtönöm reteszét! Az ablak elé álltam. Az ég csodálatosan kéklett, a fák tavaszi díszbe öltöztek; a természet gúnyos örömünneppel tüntetett. A téren nyüzsgött a tömeg; az emberek jöttek-mentek; a piperkőc ifjak és a szép lányok párosával indultak a park meg a lugasok felé. Bordalt éneklő legények haladtak el; ez a mozgalmas, élénk, vidám sürgölődés kínzóan fokozta gyászomat és magányomat. Ifjú anya játszott gyermekével az ajtóban; megcsókolta még tejtől gyöngyöző rózsaszín szájacskáját, és valósággal agyongyötörte azzal a miljom mennyei becézgetéssel, amire csakis az anyák képesek. Az atya valamivel távolabb állt, gyengéden mosolygott rájuk, karba tett kezével keblére ölelte örömét. Nem tudtam elviselni a látványt; becsuktam az ablakot, és lelkemben őrjöngő gyűlölettel és irigységgel az ágyra vetettem magam, öklömet és takarómat harapdáltam, mint a három napja koplaltatott tigris. Nem tudom, hány nap telt el így; de egyszer csak, amint tomboló dühömben görcsösen megfordultam, Serapion apátot pillantottam meg, a szobám közepén állt, és figyelmesen méregetett. Elszégyelltem magam, a fejem a mellemre csuklott, szemem a tenyerembe rejtettem. – Valami rendkívüli történt önnel, Romualdo barátom, nemde? – szólalt meg Serapion néhány percnyi hallgatás után. – Igazán érthetetlen a viselkedése! Ön, aki máskor oly jámbor, oly nyugodt és oly szelíd, most úgy vergődik a cellájában, mint a vadállat. Vigyázzon, testvérem, ne hallgasson az ördög szavára; a gonosz szellemet bosszantja, hogy örökre eljegyezte magát az Úrral, és most itt ólálkodik, mint a prédára leső farkas, még egy utolsó erőfeszítéssel el akarja önt ragadni tőle. Ne hagyja magát letaglózni, Romualdo, kedvesem, öltse fel az imádság páncélját, az önsanyargatás pajzsát, bátran szálljon szembe az ellenséggel; le fogja győzni. Az erénynek próbára van szűksége, akár az aranynak, amely finomabban kerül ki a tégelyből. Ne rémüljön meg, ne veszítse el a bátorságát; a legelszántabb léleknek is vannak gyenge pillanatai. Imádkozzék, böjtöljön, szálljon magába, a gonosz szellem feladja a harcot. Serapion abbé szavai nyomán magamba szálltam, kissé lecsillapodtam. – Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: kinevezték a C...-i plébániára; most halt meg az ottani pap, és a méltóságos püspök úr azzal bízott meg, hogy önt helyezzem oda; holnapra legyen útra készen. Bólintottam, hogy készen leszek, az apát elment. Kinyitottam a misszálémat, és olvasni kezdtem az imákat; a sorok azonban hamarosan összefolytak a szemem előtt; a gondolatok bukfencet hánytak az agyamban, és a kötet kicsúszott a kezemből, de nem is törődtem vele. Úgy kell elutaznom holnap, hogy nem látom viszont! Újabb akadállyal tetézni mindazt, ami máris köztünk van! Örökre elveszíteni a reményt, hogy találkozhatom vele, hacsak valami csoda nem történik! Írjak neki? De kivel küldjem el a levelet? Papi hivatásom köntösében kihez forduljak, kiben bízzam? Borzalmas szorongás vett erőt rajtam. Azután az is eszembe jutott, amit Serapion atya mondott az ördög mesterkedéseiről; a kaland különössége, Chiarimonda természetfeletti szépsége, foszforeszkálón villogó tekintete, égő keze nyoma, a zűrzavar, amelybe beletaszított, a lelkemben végbement hirtelen pálfordulás, egyik percről a másikra elszállott jámborságom – mindez világosan bizonyítja, hogy az ördög itt ólálkodik körülöttem, és talán az a selymes kéz csupán a kesztyű volt, amellyel a karmait leplezte. E gondolatok szörnyen megrémítettek, felvettem az ölemből a földre csúszott misszálét, és újra imáimba merültem. Másnap Serapion értem jött; két öszvér várt ránk a kapuban, rajtuk két szegényes útitáskánk; az apát felszállt az egyikre, én úgy-ahogy a másikra. Ahogyan végighaladtunk a város utcáin, minden ablakot, minden erkélyt megnéztem, hátha megpillantom Chiarimondát; de túlságosan korán volt, és a város még az igazak álmét aludta. Szerettem volna átlátni azoknak a palotáknak a spalettáin és függönyein, amelyek mellett elhaladtunk. Serapion bizonyára annak tulajdonította kíváncsiságomat, hogy az építészeti csodákat bámulom. mert visszafogta öszvérét, időt hagyván a bámészkodásra. Végül a városkapuhoz értünk, és felfelé indultunk a dombon. Amikor a legtetején jártunk, visszafordultam, hogy még egyszer láthassam azt a helyet, ahol Chiarimonda lakik. Felhő borította árnyékba az egész várost; kék és vörös tetői egyetlen meghatározhatatlan árnyalatba olvadtak össze, amelyből itt-ott reggeli párák szálltak fel, mint valami fehér tajtékpihék. Holmi különös optikai hatás révén egyetlen, a rávetődő fénysugárban fehéren és aranylón csillogó épület emelkedett ki a szomszédos házak közül, amelyeket teljesen beburkolt a köd; noha több mint egy mérföld választott el minket tőle, nagyon közelinek látszott. A legapróbb részletek is kirajzolódtak rajta, a tornyocskák, a teraszok, az ablakrámák, még a fecskefarkú szélkakasok is. – Mi az a palota, amely úgy ragyog a napsugárban? – kérdeztem Serapiontól. Kezét a szeme fölé 4/12. oldal


illesztette, odanézett, és azt felelte: – Régi palota, Concini herceg ajándékozta egy Chiarimonda nevű kurtizánnak; iszonyú dolgok történnek ott. Ma sem tudom, vajon valóság vagy csak ábránd volt, mindenesetre látni véltem, amint karcsú, fehér alak villan fel egy pillanatra a teraszon, s azután rögtön eltűnik. Chiarimonda volt az! Ó, vajon tudta-é, hogy e korai órában e rögös kaptató tetejéről, amely távol visz tőle, és amelyen többé nem mehetek le, lángolón és aggódva ölelem át tekintetemmel a , palotát, amelyben lakik, és amelyet valamilyen nevetséges fényjáték oly közel hozott hozzám, mintegy csalogatóan: jer, légy a ház ura! Kétségkívül tudta, mert lelke oly nagy rokonszenvvel kötődött az enyémhez, hogy meg kellett éreznie legkisebb rezdüléseit is, bizonyára azért futott fel a legmagasabb teraszra a dermesztő hajnali harmatban, könnyed hálóköntösébe burkolózva. A palota is árnyékba borult, csupán a mozdulatlan tető- és padlásrengeteg látszott, már semmi sem vált ki belőle, olyan lett, mint a hegyek hullámvonala. Serapion indulásra ösztökélte öszvérét, amelyet követett az enyém is, az útkanyarban örökre eltűnt a szemem elől S... városa, hiszen soha többé nem fogok ide visszatérni. Elég szomorú tájakon át megtett háromnapi utunk végén a lombok közt megpillantottuk annak a templomnak a harangtornyán a kakast, amelynek teendőit ezentúl el kell látnom; néhány kacskaringós, szalmakunyhókkal és veteményesekkel szegélyezett utcán mentünk végig, és a homlokzat előtt találtuk magunkat, nem volt benne semmi pompa. Néhány boltozatbordával ékes kórusalja, két-három durván faragott homokkő oszlop, cseréptető, ugyanolyan homokkőből faragott támpillérek, mint az oszlopok, ez volt minden; balra magas fűvel benőtt temető, nagy vaskereszttel a közepén; jobbra, a templom árnyékában a paplak. A ház rendkívül egyszerű és rideg-tiszta. Betértünk; néhány tyúk szemelgette a földre szórt néhány szem zabot; szemmel láthatóan annyira hozzá voltak szokva a sötét, egyházi ruhához, hogy cseppet sem zavarta őket jelenlétünk, épp hogy méltóztattak átengedni bennünket. Csikorgó, rekedtes ugatás hallatszott, öreg házőrző szaladt elébünk. Az elődöm kutyája volt. A fakó szemű, szürke szőrű állaton minden arra vallott, hogy olyan öreg kort ért meg, amilyet csak kutya megérhet. Gyengéden megsimogattam mindjárt mellém szegődött, kimondhatatlanul elégedett volt. Azután az előző pap házvezetőnője, egy elég idős asszony jött elébünk, alacsony helyiségbe tessékelt, megkérdezte, meg akarom-e tartani. Azt feleltem, igen, őt is, a kutyát is, a tyúkokat is meg az egész bútort, amit a gazdája maga után hagyott, s ezzel mennyei boldogságot szereztem neki, annál is inkább, mivel Serapion apát azonnal megadta neki azt az árat, amit kért érte. Amint berendezkedtem, Serapion atya visszatért a papneveldébe. Egyedül maradtam hát, nem számíthattam másra, csak önmagamra. Chiarimonda gondolata újra üldözni kezdett, bármilyen nagy erőfeszítéssel próbáltam megszabadulni tőle, korántsem sikerült. Amint egyik este kis kertem puszpánggal szegélyezett útjain sétáltam, mintha nőalakot pillantottam volna meg a lugason át, mindenüvé követett, és mintha a lombok közt meg-megvillant volna két tengerzöld szembogár; de ez csupán ábrándkép volt, amint a sétány másik felére értem, csupán a homokban találtam parányi lábnyomokat, olyan kicsik voltak, mint egy gyermeké. A kertet nagyon magas fal vette körül; minden zugot bejártam, senkit sem találtam sehol. Sohasem tudtam magyarázatot találni erre a jelenségre, amely egyébként eltörpült ama különös dolgok mellett, amelyek még ezután vártak reám. Egy éve éltem így, pontosan ellátva a tisztemmel járó feladatokat, imádkoztam, böjtöltem, buzdítottam és gyámolítottam a betegeket, alamizsnálkodtam, olyannyira, hogy a legelemibb szükségleteimről is lemondtam. Lelkemben azonban iszonyú sivárságot éreztem, a kegyelem útjai el voltak zárva előlem. Nem élveztem azt a boldogságot, amelyet a szent küldetés betöltése adhat; az eszem másutt járt, mint valamilyen tolakodó refrén, gyakran az ajkamra tolult az a néhány szó, amelyet Chiarimondától hallottam. Ó, testvérem, gondolja meg jól! Azért, mert egyetlenegyszer asszonyra emeltem a tekintetem, mert elkövettem egy ilyen látszólag kis hibát, éveken át a legszörnyűbb kínokat álltam ki: az életemet mindörökre felbolygatták. Nem untatom önt hosszasan belső kudarcaimmal és győzelmeimmel, amelyeket ismét csak mélységes visszaesések követtek, máris rátérek a döntő eseményre. Egyik éjszaka hangosan dörömböltek az ajtómon. Barbara, az öreg házvezetőnő nyitott ajtót, lámpásának fénysugarában rézbőrű, különös divat szerint, fényűzően öltözött férfi alakja rajzolódott ki, az oldalán hosszú tőr lógott. Barbara először megrémült: a férfi azonban megnyugtatta, és azt mondta, azonnal beszélnie kell velem valamiről, ami a tisztemhez tartozik. Barbara felengedte. Már éppen lefeküdni készültem. A férfi azt mondta, az úrnője, egy nagyon gazdag hölgy a halálán van, és papot kért. Azt feleltem, hogy azonnal indulhatunk; magamhoz vettem mindent. ami az utolsó kenethez szükséges, és sietve lerobogtam. Az ajtóban türelmetlenül kapálózott két éjfekete ló, hosszú páracsíkokat eregettek a szügyükre. A férfi segített felszállnom az egyikre, tartotta a kengyelt, azután úgy, 5/12. oldal


pattant fel a másikra, hogy közben csupán az egyik kezével támaszkodott az előkápára. Térdét összeszorította, eleresztette a lova gyeplőjét. az állat nyílsebesen nekiiramodott. Az enyémnek fogta a zabláját, az is vágtatni kezdett, és tökéletesen lépést tartott a másikkal. Faltuk az utat; a szürke és barázdás föld elsuhant alattunk, a fák sötét árnyai úgy futottak el mellettünk, mint a vert sereg. Opálosan sötét, jeges erdőben haladtunk, éreztem, amint végigborzong a hátamon a babonás félelem. Lovaink patkói a kavicsokból szikracsóvákat csiholtak, valóságos tűzcsíkot hagytunk magunk után, úgyhogy, ha valaki ez éji órán meglát bennünket. a kísérőmet meg jómagamat, azt hiheti: két rémálombeli lovas kísértetét látja. Az utat időnként lidércfények keresztezték, a csókák szánalmasan csivogtak a sűrű erdőben, itt-ott holmi vadmacskák foszforeszkáló szeme villant fel. A lovak sörénye egyre csapzottabb lett, patakzott róluk a verejték, nagyokat horkantva, nehezen lélegeztek. Amint azonban a lovász pilledni látta őket, emberi hangra nem is emlékeztető torokhangon elrikkantotta magát, s a vágta dühödten újra kezdődött. Azután egyszer csak vége szakadt a rohanásnak; hirtelen néhány fényfolttal megtűzdelt, sötét tömeg meredt előttünk; paripáink léptei hangosan csengtek-bongtak a vaspadlaton, egy boltív alá értünk, amely két hatalmas torony közt tátongott. A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás; a cselédek fáklyával a kezükben rohangáltak ide-oda az udvarban, a fények le s fel imbolyogtak a lépcsőkön. Futólag irdatlan építményeket láttam, oszlopokat, árkádokat, teraszokat és mellvédeket, igazi királyi és tündéri pompájú elrendezésben. Ugyanaz a néger apród, aki Chiarimonda üzenetét átadta nekem, és akit azonnal felismertem, segített le a lóról; a fekete bársonyruhát és nyakában aranyláncot viselő háznagy ment előttem, elefántcsont bottal a kezében. Kövér könnycseppek buggyantak ki a szeméből és leperegtek az arcán, ősz szakállára. – Már késő! – mondta, a fejét csóválva. – Már késő, méltóságos tisztelendő uram; de ha a lelkét nem tudta is megmenteni, jöjjön, virrasszon a szegény tetem fölött. Karon fogott, és a ravatalhoz vezetett; én ugyanúgy sírtam, mint ő, mert rádöbbentem, hogy a halott nem más, mint Chiarimonda, akit oly hőn és oly őrülten szerettem. Az ágy mellett imazsámoly állt; egy bronzkehelyben kékes fény imbolygott, és az egész szobát gyér és valószínűtlen fénybe borította, itt-ott felvillantott az árnyékban valamilyen bútor vagy párkányszegletet. Az asztalon cizellált vázában fehér rózsa hervadozott, egy kivételével, amely még tartotta magát, valamennyi szirma lehullott, mint megannyi illatos könnycsepp; a karosszékekben mindenféle holmi – törött fekete álarc legyező – hányódott, tanúsítván, hogy a halál váratlanul és bejelentetlenül érkezett ebbe a pompás hajlékba. Nem mertem az ágyra pillantani, letérdeltem, és révülten zsolozsmázni kezdtem, hálát adtam Istennek, hogy közém és eme nő gondolata közé emelte a sírt, és hogy mostantól fogva imáimba foglalhatom szent nevét. Lendületem azonban lassan alábbhagyott, és ábrándjaimba merültem. Ez a szoba egyáltalán nem volt halottas szoba. A bűzös és síri levegő helyett, amelyet annyiszor kellett belehelnem a halottvirrasztásokon, itt keleti tömjének bódító füstje, nem is tudom, miféle finom, szerelmes asszonyi illat lebegett a hűs levegőben. A sápadt fény sokkal inkább a gyönyörhöz igazított félhomálynak látszott, e virágos, aranyrojttal díszített vörös damasztfüggönyök közt megpillantottam, amint mellén összekulcsolt kézzel ott fekszik a sudár halott nő. Vakítóan fehér gyolcslepellel takarták le, melynek fehérségét még hangsúlyozta a kárpit sötét bíbora, és amely olyan finom szövésű volt, hogy tökéletesen kirajzolta a test bájos alakját, jól látszottak gyönyörű domborulatai, az egész olyan volt, mint a hattyú nyaka, melyet még a halál sem tudott megmerevíteni. Az ember azt hihette, ügyes szobrász faragta alabástrom figura, amelyet királynői sírra szántak, vagy talán alvó leány, akit belepett a hó. Nem bírtam tovább; megrészegített ez a hálószoba-levegő, a félig hervadt rózsa lázillata elkábított, nagy léptekkel járkáltam a szobában. minden alkalommal megálltam a ravatal előtt, és az áttetsző lepel alatt megcsodáltam a kecses tetemet. Furcsa ötletek cikáztak agyamban; azt képzeltem, hogy valójában nem halt meg, csak tetteti magát, ezzel akart idecsalni a kastélyába, hogy szerelmet vallhasson. Egy pillanatig azt hittem, lába megmoccant a fehér fátylak közt, és hogy a szemfedő szabályos hajtásai összeráncolódtak. Így töprengtem magamban: – Csakugyan Chiarimonda ez? Mi a bizonyítékom rá? Elvégre ez a néger apród azóta más nő szolgálatába is állhatott. Igazán őrült vagyok, hogy ennyire kétségbeesem és felizgatom magam. – A szívem azonban nagyot dobbanva tiltakozott: – Ő az, ő az. Az ágyhoz mentem, és ezúttal még éberebb figyelemmel néztem meg bizonytalanságom tárgyát. Megvalljam-é önnek? – ez a tökéletes alak, noha a halál árnyéka megtisztította és megszentelte, kéjesebb hatással volt rám, mint illett volna, úgy éreztem, e nyugalom annyira hasonlít az álomra, hogy az ember akár össze is tévesztheti. Megfeledkeztem róla, hogy gyászszertartás végett jöttem ide, azt képzeltem, ifjú férj vagyok, belépek a menyasszony szobájába, s ő szemérmesen elrejtőzik előlem, és nem akarja, hogy meglássam. Háborodott fájdalmamban, bódult örömömben, 6/12. oldal


félelmemben és gyönyörömben reszketve, odahajoltam hozzá, megfogtam a lepel sarkát; szép lassan, lélegzetvisszafojtva, hogy fel ne ébresszem, felemeltem. Ereim olyan erősen lüktettek, hogy úgy éreztem, a vér süvölt a halántékomban, a homlokomról úgy patakzott a verejték, mintha márványlapot emeltem volna fel. Valóban Chiarimonda volt az, mégpedig pontosan olyan, amilyennek a templomban láttam a felszentelésemkor; ugyanolyan bájos volt, nála még a halál is csupán a kacérság fegyverszertárába tartozott. Arcának sápadt színe, ajkának halvány rózsaszínje, hosszú, lehunyt pillája, melynek barna rojtjai kiemelkedtek a fehérségből, mélabúsan erényes és kimondhatatlanul csábos, töprengő szenvedést írt az arcára; hosszú kibomlott haja, melyben még mindig ott kéklett pár szál apró virág, párnául szolgált fejének. fürtjei eltakarták mezítelen vállát; az ostyánál tisztább, áttetszőbb, szép keze olyan ájtatos nyugalomban és néma imádságban volt összekulcsolva mintegy ellensúlyozva azt, hogy még a halálban is olyan kacér volt tökéletesen kerekded és tükörsima, elefántcsontszerű, mezítelen karja, melyről a gyöngy karkötőket nem húzták le. Hosszan merengve, némán bámultam, és minél tovább néztem annál kevésbé tudtam elhinni, hogy az élet mindörökre elszállt e szép testből. Nem tudom illúzió volt-e vagy a lámpa visszfénye, de az ember azt hihette, hogy e fénytelen sápadtság alatt újra keringeni kezd a vére; pedig továbbra is teljesen mozdulatlanul feküdt. Könnyedén a karjához értem; hideg volt, de semmivel sem hidegebb, mint a keze azon a napon, amikor a templomajtóban hozzáért az enyémhez. Visszahúzódtam, fölébe hajoltam és hagytam, hogy könnyeim langyos harmatja az arcára peregjen. Ó, micsoda keserű kétségbeesés és tehetetlenség! Micsoda haláltusa volt ez a virrasztás! Szerettem volna marokra fogni a saját életemet, és neki adni, ráfújni jeges tetemére az engem mardosó lángot. Telt-múlt az éjszaka, éreztem, hogy közeleg az örök elválás pillanata, nem tudtam megtagadni magamtól azt a szomorú és végső gyengédséget, hogy meg ne csókoljam annak a lénynek a halott ajkát, akit mélységes szerelemmel szerettem. És csoda történt! Leheletemre gyenge lehelet válaszolt, Chiarimonda ajka felelt az enyémnek: a szeme kinyílt, némi fény tért vissza bele, Chiarimonda sóhajtott, széttárta a karját, és elmondhatatlan rajongással fűzte a nyakam köré. – Jaj, te vagy az, Romualdo? – szólalt meg epekedő és szelíd hangon, mint amikor a hárfa utoljára megrezdül. – Hát mit csinálsz? Oly sokáig vártam reád, hogy immár halott vagyok; de mostantól fogva jegyesek vagyunk, meglátogathatlak és elmehetek hozzád. Isten áldjon, Romualdo, isten áldjon! szeretlek; csak ennyit akartam mondani neked, visszaadom neked az életet, amelyet egy percre visszacsaltál belém a csókoddal; a mielőbbi viszontlátásra. Feje hátrahanyatlott, de karja még mindig átölelt mintha vissza akarna tartani. Vad forgószél tépte fel az ablakot és rontott be a szobába; a fehér rózsa utolsó szirma pár pillanatig libegett még a száron, azután levált és kirepült a nyitott ablakon, magával vitte Chiarimonda lelkét. A lámpa kialudt, én ájultan zuhantam a szép tetem keblére. Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, kis plébániai szobámban az előző pap vén kutyája nyaldosta a takaróra tett kezem. Barbara vénasszonyos reszkedelemben toporgott a szobában, fiókokat húzott ki vagy tolt be, porokat kevergetett a poharakban. Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, felkiáltott örömében, a kutya vakkantott és csóválta a farkát; de olyan gyenge voltam, hogy mukkanni és moccanni sem tudtam. Mint utóbb megtudtam: három napig feküdtem így, csupán enyhe pihegésem mutatta, hogy élek. Ez a három nap kiesett az életemből, és nem tudom hol bolyongtak a gondolataim ez alatt az idő alatt; semmilyen emlékem sem maradt róla. Barbara elmesélte, hogy ugyanaz a rézbőrű férfi, aki előző éjszaka értem jött, hozott haza reggel zárt hordágyon, és tüstént vissza is fordult. Amint össze tudtam szedni a gondolataimat, sorra felidéztem magamban a végzetes éjszaka eseményeit. Eleinte azt gondoltam, hogy valamilyen varázslat játékszere voltam; ezt a feltevést azonban nagyon is valóságos, kézzelfogható események cáfolták. Nem hihettem, hogy álmodtam, hiszen Barbara éppúgy látta a két fekete lovas férfit, mint én, és pontosan elmondta, milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett. A környéken azonban senki sem tudott olyan kastélyról, amelyre ráillett volna annak a palotának a leírása, ahol viszontláttam Chiarimondát. Egy reggel Serapion atya toppant be. Barbara értesítette, hogy beteg vagyok, ő pedig lóhalálában idesietett. Noha sietsége arról tanúskodott, hogy kedvel és érdekli a sorsom, a látogatása nem szerzett olyan örömet, mint amilyet szereznie kellett volna. Serapion apát tekintetében volt valami kellemetlen keménység és kíváncsiság. Zavartnak és bűnösnek éreztem magam előtte. Ő pedig mindjárt észrevette lelki gyötrelmeimet, és én haragudtam rá éleslátásáért. Álnokul édeskés hangon érdeklődött hogylétem felől, s közben úgy szegezte rám sárga oroszlánpupilláját, mint aki tekintetével a lelkem legmélyére akar hatolni ezető nélkül, mintha az újság éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, és félne, hogy később megfeledkezik róla, tiszta, de reszketeg hangján, amely úgy csengett a fülembe, mint az utolsó ítélet harsonái, a 7/12. oldal


következőket mondotta: – A hírhedt Chiarimonda kurtizán nemrég halt meg egy nyolc nap és nyolc éjszaka tartó orgia után. Pokolian nagyszerű volt. Megismételték Balthazár és Kleopátra lakomáinak kicsapongásait. Micsoda időket élünk, Istenem uram! A vendégeket rézbőrű, ismeretlen nyelvet beszélő rabszolgák látták el, akik szerintem mind démonok voltak; a legalantasabbnak a libériája is beillett volna császári díszruhának. Erről a Chiarimondáról mindig is különös történetek keringtek, minden szeretője nyomorúságos vagy erőszakos halállal végezte. Azt rebesgették róla, hogy vérszopó, hogy női vámpír; én azonban azt hiszem, maga Belzebub volt. Elhallgatott, figyelmesebben nézett, mint valaha, látni akarta, milyen hatással van rám az elbeszélése. Amikor Chiarimonda nevét és halálhírét meghallottam, nem tudtam uralkodni magamon, egyrészt iszonyú fájdalmat okozott különös egybeesése azzal az éjszakai jelenettel, amelynek tanúja voltam, másrészt önmagában véve is zavart és rémületet éreztem, ami meg is látszott az arcomon, bárhogyan próbáltam leplezni. Serapion nyugtalan és szigorú tekintetet vetett rám. – Kedves fiam, figyelmeztetnem kell önt, a szakadék szélén áll, vigyázzon, bele ne essék. A Sátánnak hosszú karmai vannak, a sír nem mindig megbízható, Chiarimonda sírkövét hármas pecséttel kellene lezárni; hiszen, ha hihetünk a szóbeszédnek, nem először hal meg. Isten óvja önt, Romualdo! – mondta. E szavak után Serapion lassú léptekkel az ajtóhoz ment, többé nem láttam; hamarosan visszaindult S...-be. Teljesen felépültem, újra gyakoroltam szokásos foglalatosságaimat. Chiarimonda emléke meg az öreg apát szavai állandóan a fejemben jártak; semmiféle különleges esemény nem igazolta azonban Serapion gyászos jóslatát, már-már kezdtem azt hinni, hogy aggályai és az én félelmeim túlzottak voltak; de egy éjszaka álmot láttam. Alig tapasztottam ajkam az álom kelyhére, hallom, amint fellebben az ágyfüggönyöm, azután a gyűrűk csikorgása közepette félrehúzódik; hirtelen felkönyököltem, női alak állt előttem. Tüstént felismertem Chiarimondát. Olyasforma lámpa volt nála, mint amilyet a sírokra szoktak tenni, a fénye valósággal átvilágította hosszú, rózsaszín ujjait, s ez a szín alig észlelhető fokozatossággal ment át mezítelen karjának opálos tejfehérségébe. Minden öltözéke az a gyolcs szemfedő volt, amely díszravatalán beborította; mint aki szégyelli magát hiányos öltözéke miatt, a kebléhez szorította a redős kelmét, persze ezzel nem sokat ért, mert pici volt a keze; olyan volt a bőre, hogy a lámpa gyér fényében összemosódott a vászonnal. A testének körvonalait kirajzoló finom kelmébe burkolva, fürdőző nő antik szobrára emlékeztetett inkább, semmint élő asszonyra. Akár halott, akár élő, akár szobor, akár asszony, árny vagy hús-vér test, szépsége változatlan volt; csupán szembogarának zöld ragyogása homályosult el kissé, és hajdan oly pirosló ajka fakult majdnem olyan halvány és gyengéd rózsaszínűre, mint az arca. A kis kék virágok, amelyeket a hajában láttam, mind elszáradtak, és csaknem minden szirmuk elhullott; ettől azonban még mindig bájos volt, olyan bájos, hogy meg sem rettentem tőle, noha a kaland különös, a mód pedig, ahogyan a szobámba lépett, felfoghatatlan volt. A lámpást az asztalra tette, és az ágyam lábához ült. Azután hozzám hajolt, és azon az ezüstös és bársonyos hangon, amelyet csakis tőle hallottam eddig, azt mondta: – Megvárattalak, kedves Romualdóm, bizonyára azt hitted, hogy elfelejtettelek. De nagyon messziről jövök, olyan helyről, ahonnan még soha senki sem tért vissza; ahonnan én jövök, ott nincsen sem hold, sem nap; csupán űr és árny; sem út sem ösvény; sem föld, amelyen járhatnánk, sem levegő, amelyben szárnyalhatnánk; és én mégis itt vagyok, mert a szerelem erősebb a halálnál és diadalmaskodik felette. Ó, milyen komor arcokat és milyen szörnyű dolgokat láttam idejövet! Hatalmas akaraterővel e világra visszatért lelkem mit szenvedett, míg sikerült megtalálnia és újra birtokba vennie porhüvelyét! Milyen nagy erőfeszítésembe került felemelni a kőlapot, amellyel befedtek! Nézd, hogy összezúztam szegény kezem. Csókold meg, szerelmem, attól meggyógyul. – És egymás után az ajkamhoz illesztette két hideg tenyerét; én meg is csókoltam több ízben, ő pedig leírhatatlan, cinkos pillantásokat vetett rám. Szégyenkezve vallom meg, hogy teljesen megfeledkeztem Serapion atya intéséről és viselt tisztemről. Ellenállás nélkül, az első rohamra megadtam magam. Meg sem próbáltam küzdeni a kísértés ellen; Chiarimonda üde bőre átjárta az enyémet, éreztem; egész testemen kéjes borzongás futott át. Szegény gyermek! Bármilyennek láttam is, képtelen voltam elhinni, hogy démon; legalábbis nem látszott annak, a Sátán soha ilyen jól nem álcázta karmait és szarvát. A lábát maga alá húzva kuporodott az ágyam szélére, hányavetien kacér testtartásban. Kis kezével olykor beletúrt a hajamba, fürtjeimet csigákba rendezte, mint aki új frizurát próbálgat az arcomhoz. Én pedig bűnös egyetértéssel hagytam, hadd csinálja, s ő közben elbővülően csacsogott. Meg kell jegyeznem: az igazán különös kaland egy cseppet sem lepett meg, és ahogyan az ember 8/12. oldal


ábrándjaiban könnyedén egyszerűnek hiszi a legfurcsább eseményeket, az volt a benyomásom, hogy mi sem természetesebb ennél. – Sokkal régebben szerettelek, mintsem megláttalak, drága Romualdóm, mindenütt téged kerestelek. Te voltál az álmom, és éppen a végzetes percben pillantottalak meg a templomban; gondoltam magamban: „Ő az!” Rád vetett tekintetembe belesűrítettem egész szerelmemet, amit addig, akkor éreztem irántad és fogok érezni ezután; attól a tekintettől elkárhozott volna egy bíboros, egész udvara szeme láttára a lábam elé omolt volna egy király. Téged azonban hidegen hagyott, jobban szeretted Istenedet, mint engem! Ó, milyen féltékeny vagyok Istenre, akit jobban szerettél, mint engem és akit még most is jobban szeretsz! Én boldogtalan, milyen boldogtalan vagyok! Sohasem lesz egyedül enyém a szíved, enyém, akit a csókoddal feltámasztottál, a halott Chiarimondáé, aki sírok kapuját töri fel érted, és aki eljött hozzád, hogy neked szentelje az életét, amelyet csak azért vett vissza, hogy téged boldoggá tegyen! Szavait mámorító simogatással kísérte, s én testileg-telkileg annyira elzsibbadtam tőle, hogy meg akarván őt vigasztalni, szörnyű istenkáromlásra vetemedtem, azt mondtam neki, ugyanúgy szeretem őt, mint Istent. A szeme felragyogott, úgy csillogott, mint a drágakő. – Igaz ez?! Csakugyan igaz! Ugyanúgy, mint Istent! – ujjongott, és gyönyörű karjával átölelt. – Ha igaz, velem fogsz jönni, követni fogsz, ahová én akarom. Itt hagyod otromba fekete ruhádat. Te leszel a legbüszkébb, a legirigyeltebb lovag, a szeretőm leszel. Annak a Chiarimondának leszel a világ előtt a szeretője, aki egy pápát utasított vissza, ez már igen! Ó, milyen boldogok leszünk, milyen aranyos életünk lesz! Mikor indulunk, jóuram? – Holnap! Holnap! – kiáltottam eszebódultan. – Nem bánom, legyen holnap! – folytatta. – Legalább lesz időm átöltözni, mert ez a ruha kissé hiányos, ebben igazán nem utazhatom. Meg aztán értesítenem kell az embereimet, akik valóban halottnak hisznek, és amennyire csak tőlük telik, gyászolnak. Mindent előkészítek, pénzt, ruhát, hintókat; holnap ilyenkor érted jövök. Isten veled, édes lelkem. Ezzel röpke csókot lehelt a homlokomra. A lámpa kialudt, a függönyök összehúzódtak, többé semmit sem láttam: ólmos, álomtalan álom nehezedett rám és tartott másnapig letaglózva. Később keltem, mint szoktam, egész nap kísértett a különös látomás emléke; nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán túlfűtött képzeletem ködképe volt. Az érzések azonban elevenek voltak, nehezen tudtam elhinni, hogy ne lettek volna valóságosak, és bizony nem mondhatom, hogy cseppet sem féltem arra gondolván: mi lesz most, pedig lefekvés előtt fohászkodtam Istenhez, tartsa távol tőlem a bűnös gondolatokat, és óvja álmom ártatlanságát. Hamarosan mélyen elaludtam, az álmom folytatódott. A függöny fellebbent, és én megpillantottam Chiarimondát, nem úgy, mint előző nap, nem sápadozott halvány szemfedőjében, és az arcát nem éktelenítették a halál lila foltjai, vidám, fürge és csinos volt, csodálatos, aranypaszománttal díszített zöld bársony útiruhát viselt, amelyet oldalt feltűzött, s amely alól kilátszott selyemszoknyája. Szőke haja szép nagy göndör fürtökben omlott alá szeszélyes vonalú, fehér tollakkal díszített, széles karimájú fekete nemezkalapja alól; kezében kis korbács volt, aranysíppal a végén. Gyengéden hozzám ért, és azt mondta: – Né! maga hétalvó, hát így készül az útra! Azt hittem, már talpon találom. Tüstént keljen fel, nincs vesztegetni való időnk. – És én kiugrottam az ágyból. – Gyerünk, öltözzék, máris indulunk – mondotta, és egy kis csomagra mutatott, amelyet magával hozott. – A lovak türelmetlenkednek, rágják a zablájukat a kapuban. Már tízmérföldnyire kellene lennünk innét. Kapkodva kezdtem öltözni, ő maga adogatta a ruhadarabokat, fel-felkacagott ügyetlenségemen, és ha valamit elvétettem, megmondta, mi mire való. Megfésülte a hajamat, és amikor kész volt vele, kis, velencei kristályból készült, sodronyzománccal keretezett zsebtükröt nyújtott át, és azt kérdezte: – Nos, milyennek találod magad? Felvennél a szolgálatodba szobainasnak? Teljesen megváltoztam, nem ismertem magamra. Éppen úgy nem hasonlítottam önmagamra, mint a kész szobor a kőtömbre. Régi alakom mintha csupán a tükörben kirajzolódónak a durva vázlata lett volna. Szép voltam, hiúságomat legyezgette ez az átváltozás. A csinos ruházat, a gazdagon hímzett kabátka más embert csinált belőlem, nem győztem csodálni e néhány rőfnyi jól szabott kelme hatalmát. Öltözékem jellege teljes valómat átjárta, alig tíz perc alatt meglehetősen hiú lettem. Néhányszor körbejártam a szobát, hogy hozzászokjam az új helyzethez. Chiarimonda anyás cinkossággal nézett, és rendkívül elégedettnek látszott művével. – Elég a játszadozásból; indulás, kedves Romualdóm! Messzire megyünk, sohasem érünk oda. – 9/12. oldal


Kézen fogott és elvonszolt. Minden ajtó kinyílt előtte, amint hozzáért, úgy haladtunk el a kutya előtt, hogy nem ébresztettük fel. A kapu előtt Margheritone várt ránk; az a lovász, aki egyszer már elkísért három ugyanolyan fekete lovat tartott a gyeplőjénél fogva, mint amilyenek az előzőek voltak, egyiket nekem, a másikat magának, a harmadikat pedig Chiarimondának. A lovak spanyol eredetűek lehettek, és bizonyára a zefírrel fedeztetett kancáktól születtek, mert szélsebesen száguldottak, a hold, amely indulásunkkor felkelt, hogy világítson nekünk, úgy forgott az égen, mint szekérről levált kerék; láttuk, amint tőlünk jobbra fáról fára ugrál, azután pihegve kullog utánunk. Hamarosan síkságra értünk, ahol egy facsoport mellett négy telivér húzta hintó várt ránk; beültünk, a hajtók elképesztő vágtában indították el. Egyik karomat Chiarimonda derekára tettem, és egyik kezét az enyémbe szorítottam; fejét a vállamra hajtotta, félig csupasz keble a karomhoz ért. Sohasem éreztem ilyen eleven boldogságot. E pillanatban mindenről megfeledkeztem, legalább úgy nem emlékeztem rá, hogy pap vagyok, mint arra, hogy mit csináltam anyám szíve alatt, olyan hatalmasan lenyűgözött a gonosz szellem. Ettől az éjszakától fogva jellemem valamiképpen megkettőződött, két ember élt bennem, az egyik nem ismerte a másikat. Hol papnak képzeltem magam, aki minden éjjel azt álmodja, hogy nemesúr, hol pedig nemesúrnak, aki azt álmodja, hogy pap. Már nem tudtam megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, és nem tudtam, hol kezdődik a valóság és hol végződik az ábránd. Az öntelt és szabados ifiúr kigúnyolta a papot, a pap gyűlölte az ifiúr kicsapongásait. Kettős életemet legjobban két egymásba helyezett, összegabalyodott, de egymáshoz nem érő spirálissal lehetne jellemezni. Azt hiszem, e furcsa helyzet ellenére egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy megbolondultam. Mindig is nagyon világosan érzékeltem két életem eseményeit. Azért volt egy képtelen tény, amit nem tudtam felfogni: ugyanaz az éntudat két egymástól gyökeresen eltérő emberben létezett. Ezt az anomáliát figyelmen kívül hagytam, akár a kis ... falucska papjának hittem magam, akár il signor Romualdónak, Chiarimonda címzetes szeretőjének. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Velencében voltam, legalábbis azt hittem, ott vagyok; még nem nagyon tudtam eligazodni, mi volt az ábránd és mi a valóság ebben a furcsa kalandban: A Canaleión laktunk, hatalmas márványpalotában, amely tele volt freskókkal és szobrokkal, Chiarimonda hálószobájában két Tiziano pompázott a művész virágkorából, szóval akár királyi palota is lehetett volna. Mindkettőnknek külön gondolánk és saját libériájú barkarolánk, muzsikaszobánk, költőnk volt. Chiarimonda nagystílűen élt, természetében volt valami a Kleopátráéból. Én úgy viselkedtem, mint egy hercegfi, oly fennhéjázó voltam, mintha a tizenkét apostol vagy a velencei köztársaság négy evangelista családjának valamelyikéből származnék; eszembe sem jutott volna kitérni, hogy utat engedjek a dózsénak, alig hiszem, hogy az égből lepottyant Sátán óta valaki is gőgösebb és pimaszabb lehetett nálam. A Ridottóba jártam, veszettül játszottam. A legjobb nagyvilági társaságban forgolódtam tönkrement családok sarjai, színésznők, gazemberek, élősködők és krakélerek társaságában. E kicsapongó élet közepette azonban hű maradtam Chiarimondához. Esztelenül szerettem. Ő még a csömört is legyőzte, az állhatatlanságot is megfékezte volna. Chiarimonda birtokában az embernek húsz szeretője volt, övé volt az összes nő, annyira simulékony, változatos és önmagától eltérő volt; valóságos kaméleon! Saját magával kárhoztatta hűtlenségre az embert, tökéletesen el tudta játszani annak a hölgynek a jellemét, a viselkedését, a szépségét, aki tetszhetett nekem. Százszorosan viszonozta szerelmemet, hiába tették neki a jobbnál jobb ajánlatokat az ifjú patríciusok, de még a Tízek tanácsának öregjei is. Egy Foscari odáig ment, hogy feleségül akarta venni; de ő mindenkit visszautasított. Volt elég aranya; már csak szerelemre vágyott, ifjú, tiszta szerelemre, amelyet ő ébresztett, és amely az első és az utolsó lesz egyben. Tökéletesen boldog lettem volna, ha nincs egy minden éjjel visszatérő, átkozott lidércálmom, amelyben falusi papnak képzeltem magam, aki sanyargatja magát, és nappali tobzódásai miatt vezekel. Megnyugtatott, hogy mindig mellettem van Chiarimonda, így aztán már az is alig jutott eszembe, milyen különös módon ismerkedtem meg vele. Amit azonban Serapion atya mondott, olykor eszembe jutott és bizony kissé nyugtalanított. Egy ideje Chiarimonda egészsége nem volt a régi! Az arcszíne napról napra halványodott. Orvosokat hívattunk, halvány sejtelmük sem volt a betegségéről, nem is tudtak mit kezdeni vele. Felírtak néhány jelentéktelen gyógyszert, és soha többé nem jöttek el. Chiarimonda azonban szemlátomást egyre sápadtabb és egyre hidegebb lett. Már majdnem olyan fehér és halott volt, mint azon a nevezetes éjszakán, az ismeretlen kastélyban. Kétségbe voltam esve, hogy a szemem láttára pusztul el szép lassan. Meghatotta a fájdalmam, gyengéden és szomorúan mosolygott rám, azoknak az embereknek a végzetes mosolyával, akik tudják, hogy meg fognak halni. Egy reggel az ágya mellett ültem, egy asztalkán hozattam be a reggelim, egyetlen percre sem akartam magára hagyni. Amint valamilyen gyümölcsöt vágtam ketté, véletlenül elég mély sebet ejtettem az ujjamon. Bíborszín patakokban tüstént kibuggyant belőle a vér, néhány csepp 10/12. oldal


Chiarimondára fröccsent. A szeme felcsillant, arcára olyan vad öröm ült ki, amilyet még sohasem láttam nála. Állatias ügyességgel kiugrott az ágyból, majom- vagy macskaügyességgel, a sebemre vetette magát, és elmondhatatlanul kéjes arckifejezéssel szívni kezdte. Apró kortyokban, lassan és átszellemülten nyelte a vért, mint valami ínyenc, aki jerezi vagy szirakuzai bort ízlelget; pilláját félig leeresztette, zöld szembogarának kerek pupillája elkeskenyedett. Időnként abbahagyta, és megcsókolta a kezem, azután ajkát újra rányomta a seb két szélére, és megpróbált még néhány vörös cseppet kisajtolni belőle. Amikor látta, hogy több vér nem jön, párásan csillogó szemmel felállt, rózsásabb volt, mint a májusi hajnal, az arca kitelt, a keze langyos és nyirkos lett, egy szó, mint száz, szebb volt, mint valaha, és tökéletes egészségnek örvendett. – Nem halok meg! Nem halok meg! – hajtogatta félőrülten örömében, és a nyakamba csimpaszkodott. – Még sokáig szerethetlek. Az életem a tiédben lakozik és egész lényem belőled származik. Gazdag és nemes véred néhány cseppje értékesebb és hatásosabb, mint a világ minden elixírje, és visszaadta az életemet. Ez a jelenet sokáig foglalkoztatott, és különös kétségeket támasztott Chiarimondával kapcsolatban, s még aznap este, amint az álmom visszavitt a plébániára, Serapion apátot komorabbnak és gondterhesebbnek láttam, mint valaha. Figyelmesen végigmért, és azt mondta: – Ön nem elégszik meg azzal, hogy elveszejtette a lelkét, most el akarja veszejteni a testét is. Szerencsétlen ifjú barátom, micsoda csapdába esett! Rendkívüli benyomást tett rám az a hangsúly, amellyel e néhány szót kiejtette, elevenembe vágott, rossz érzésem mégis hamarosan elpárolgott, ezernyi más gond űzte ki a fejemből. Egy napon azonban láttam a tükrömben, amelynek álnok helyzetét Chiarimonda nem vette észre, hogy valamilyen port tesz a fűszerezett boromba, melyet rendszerint étkezés után készített nekem. Elfogadtam a kupát, úgy tettem mint aki belekóstol, azután letettem egy bútorra, hogy majd később, amidőn kedvem támad megiszom és amikor az én szépségem háttal állt nekem, kihasználtam az alkalmat, és az asztal alá öntöttem tartalmát; azután visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem, feltett szándékom volt, hogy nem alszom, és így megtudom, mi lesz ebből. Nem kellett sokáig várnom; Chiarimonda hálóköntösben jött be hozzám, levetette fátylait, és mellém heveredett az ágyban. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban alszom, lecsupaszította a karomat, a hajából aranytűt húzott ki; azután alig hallhatóan suttogott: – Egy cseppecskét, csak egy icipici vörös cseppet, csak egyet a tűmre!... Hiszen, ha még szeretsz, nem szabad meghalnom... Ó, szegény szerelmem! Meg fogom inni gyönyörűséges skarlátpiros véred. Aludj, egyetlenem; aludj én istenem, én gyermekem; nem okozok neked fájdalmat, csak annyit veszek el az életedből, amennyi ahhoz kell; hogy ki ne hunyjon az enyém. Ha nem szeretnélek annyira, mi sem lenne könnyebb, mint szeretőket tartani, akiknek kiszipolyoznám az ereit; de amióta téged ismerlek, mindenkitől iszonyodom... Ó, milyen szép ez a kar! milyen kerekded! milyen fehér! Sosem merem megszúrni ezt a szép kék eret. – És ahogyan beszélt, sírt, éreztem, amint könnyei a kezében tartott karomra hullanak. Végül mégis rászánta magát, parányi sebet ejtett a tűjével, és szívni kezdte a belőle kibuggyanó vért. Épp csak néhány cseppet ivott, akkor mégis megijedt, hogy kiment, bedörzsölte a sebet valamilyen kenőccsel, amely tüstént behegesztette, azután keskeny szalagocskával gondosan körültekerte a karomat. Többé semmi kétségem nem lehetett, Serapion atyának igaza volt. E bizonyosság ellenére sem tudtam nem szeretni Chiarimondát, és szívesen adtam volna neki annyi vért, amennyire csalóka életének fenntartásához csak szüksége van. Egyébként nem ijedtem meg túlságosan; az asszony kezeskedett a vámpírért; amit láttam és hallottam, tökéletesen megnyugtatott; akkor még csak úgy duzzadtak az ereim, nem merültek volna ki egyhamar, és én nem álltam le alkudozni életem egy-egy cseppjéért. Legszívesebben magam nyitottam volna fel csuklómat, mondván: „Igyál! hadd szűrődjék be véremmel szerelmem a testedbe!” Egy árva szót sem szóltam az álomporról, amelyet a serlegembe szórt, sem a tűről, a legtökéletesebb egyetértésben éltünk. Papi aggályoskodásom azonban nőttön-nőtt, és már nem is tudtam, milyen újabb önsanyargatást eszelhetnék ki, hogy megfékezzem és lehűtsem a testemet. Noha ezek a látomások mind önkéntelenek voltak, és nekem semmi közöm sem volt hozzájuk, mégsem mertem többé Krisztushoz érni, olyan mocskosnak éreztem a kezem és olyan tisztátalannak a valóságos vagy álmodott tivornyáktól megfertőzött gondolataimat. Mindent megtettem, hogy vissza ne zuhanjak ezekbe a gyötrő hallucinációkba, megpróbáltam nem aludni, ujjaimmal támasztottam a szemhéjamat, a fal mellett ácsorogtam, minden erőmmel harcoltam, hogy el ne szunnyadjak; az álom azonban hamarosan elnehezítette pilláimat, beláttam, hogy küzdelmem hasztalan, csüggedten és fásultan engedtem el hát magam, az ár visszasodort az álnok partokra. Serapion egyre keményebben dorgált, szigorúan a szememre vetette, milyen puhány és milyen erőtlen vagyok. Egy napon izgatottabb voltam, mint máskor, azt mondta az apát: 11/12. oldal


– Egyetlen módon szabadulhat meg ettől a megszállottságtól, és noha a módszer szélsőséges, mégis ezt kell alkalmaznunk: ha nagy a baj, legyen erős az orvosság. Tudom, hová temették Chiarimondát; ki kell hantolnunk, látnia kell, milyen szánalmas állapotban van az ön szerelmetes hölgye; akkor nem fogja el többé a kísértés, hogy elveszejtse a lelkét egy undok, féregrágta, mármár porrá hulló tetemért; egészen bizonyos, hogy magába fog szállni. Annyira belefáradtam ebbe a kettős életbe, hogy beleegyeztem; egyszer s mindenkorra meg akartam győződni róla, ki az ábrándok rabja, a pap vagy a nemesúr, el voltam rá készülve, hogy gyilkolok a bennem lakozó két férfi egyikének vagy másikának javára, akár mind a kettőt hajlandó voltam megölni, mert ezt az életet nem folytathattam. Serapion atya magához vett egy csákányt, egy emelőt meg egy lámpást, és éjfélkor elindultunk a ?-i temető felé, amelynek pontosan ismerte fekvését és helyét. Miután a lámpás tompa fényét rávetettük több sírfeliratra, végre a magas fű rejtekében rátaláltunk egy moh- és gazlepte kőre, melyen ki tudtuk betűzni a felirat elejét: Itt nyugszik Chiarimonda Éltében A világ legszebb asszonya – Ez az – jelentette ki Serapion, a földre tette a lámpát, az emelőt a kő hasadékába csúsztatta és feszegetni kezdte. A kő engedett, ekkor az abbé a csákányt vette munkába. Én csak néztem, amint serénykedik, sötétebben és némábban, mint maga az éj; ő pedig gyászos munkája fölé görnyedve, verejtékben fürdött, lihegett kapkodó lélegzése s haldokló hörgésére emlékeztetett. Különös látvány volt, a külső szemlélő inkább nézett volna bennünket sírgyalázónak és koporsófosztogatónak, semmint Isten szolgáinak. Serapion buzgalmában volt valami ádáz vadság, s ettő1 inkább hasonlított démonra, semmint apostolra vagy angyalra, a lámpa fényében élesen kirajzolódó arca korántsem volt megnyugtató. Éreztem, amint tagjaimon jeges verejték gyöngyözik, a hajam fájdalmasan égnek állt a fejemen; lelkem legrejtettebb zugában elvetemült szentségtörésnek tartottam a szigorú Serapion cselekedetét, és azt kívántam, hogy a felettünk súlyosan gomolygó sötét fellegek közül tűzcsóva csapjon ki és égesse porrá. A ciprusokon kushadó baglyokat nyugtalanította a lámpás fénye, alászálltak, és poros szárnyaikkal. nehézkesen csapkodták üvegét, közben panaszosan huhogtak; a távolban rókák ugattak, ezernyi kísérteties zaj háborította a csendet. Végre Serapion csákánya a koporsóba ütközött, amelynek deszkája tompán zengve visszhangzott, olyan hátborzongató volt, mint a megbolygatott űr dübörgése; felemelte a koporsó fedelét, megpillantottam Chiarimondét, sápadt volt, mint a márvány, a keze összekulcsolva; fehér szemfedője redőtlenül borult rá fejétől a lábáig. Pici vörös csepp csillogott színtelen szája szegletében, mint egy szál rózsa. Serapion, amint megpillantotta, dühbe gurult: – Na, most megvagy, te démon, te szemérmetlen kurtizán, te vér- és aranyhabzsoló! – és szentelt vizet hintett a holttestre meg a koporsóra, azután a szentelőjével keresztet vetett rá. Szegény Chiarimonda, alighogy hozzáért a szent harmat, szép teste porrá hullott; nem maradt belőle más, mint fertelmes hamurakás és félig elszenesedett csonthalom. – Ez hát az ön szeretője, Romualdo úr – mennydörögte kíméletlenül a pap, e szánalmas maradványokra mutatva –, akar-e még ezután is a Lidón vagy Fusinában sétálni ezzel a szépséggel? Lehajtottam a fejem; minden összeomlott bennem. Visszamentem a plébániámra, és Romualdo úr, Chiarimonda szeretője elvált a szegény paptól, akinek oly hosszú ideig volt különös társa. Igen ám, de a következő éjjel viszontláttam Chiarimondát; mint első alkalommal a templom kapujában, azt mondta: – Szerencsétlen, mit csináltál, te szerencsétlen?! Miért hallgattál erre az ostoba papra? Hát nem voltál boldog? És mit vétettem ellened, hogy megbolygattad szegény síromat, és nyomorúságos elmúlásomat feltártad? Mostantól fogva testünk és lelkünk közt minden kapcsolat megszűnik.

12/12. oldal

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Síron túli szerelem

Recommend Documents