M. Kiss Csaba – Kásás Tamás
KÁSA Egy magyar pólós világsztár életének első harminchat éve
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Előjáték – utólag Amelyből kiderül, hogy három a magyar igazság, ráadás nincs; továbbá megtudhatjuk, hogyan lehet víz alatt sírni, és miről szól ez a könyv.
Egy nap van hátra az olimpiából. 2012. augusztus 11-ét írunk. Londonban vagyunk. Az olimpiai uszodában a csapat az utolsó meccs előtti utolsó edzésére készül. Én életem legutolsó edzésére és legutolsó meccsére. Sydney, Athén és Peking aranya után itt már csak egy lehet a cél: valahogy megcsípni az ötödik helyet. Nem állítom, hogy így terveztem a búcsút. Már a buszon, ami az olimpiai faluból ide hozott minket az uszodába, arról beszélgettünk, hogy az egész csapat azt érzi, holnap déltől mindenkinek más lesz az élete. Valami új jön, valami új valóságba csöppenünk majd. Nem tudjuk, milyenbe, csak azt, hogy minden más lesz, mint az utolsó – cirka – tizenhat évünkben. Én jóval csendesebb voltam a szokásosnál. Kifelé bámultam az ablakon, de egybefolytak az épületek, és egybefolyt társaim hangja is a busz motorjának monoton dörmögésével. 5
Szavak zsongtak az agyamban. Befejezés, lezárás, végleges, visszavonhatatlan, örökre véget érő. Ízlelgettem őket. Tudtam, mit jelentenek. De kevés volt tudni. Érezni akartam a súlyukat. Amikor végeztünk a parti bemelegítéssel, és készültünk a medencébe, Varga Dani lépett mellém. Ez lesz az utolsó közös edzésünk, Kása, mondta, és vigyorgott, de a szemén láttam, hogy mélyen megérinti a dolog. Hadd fogjam meg a kezed, ugorjunk be együtt a vízbe utoljára, kérte. Ekkor ért oda hozzánk Kiss Gergő. Daninak leesett, hogy Gergővel is ez az utolsó edzése. Megkérte őt is. Varga Dani állt középen, balján Kiss Gergő, jobbján én. Fogtuk egymás kezét. Háromra, fülig érő vigyorral, együtt talpasoztunk be a vízbe. Elmerültünk. Csend. Már külön jöttünk fel. Én jó sokára. Szétnéztem. Mindenki tette a dolgát, mint máskor. Én úgy voltam ott, mintha ott sem lennék. Figyeltem a többieket, és az ötvenméteres medence ötszáz méteresre torzult a szememben. Messze voltam tőlük. Magamhoz közel. Adtam magamnak egy kis időt, mert nagyon vártam ezt a pillanatot. Most, hogy valóban itt volt az utolsó, a legeslegutolsó edzésem, némi melankólia költözött belém, de pont annyi emelkedettség is. Szomorúságot és boldogságot éreztem egyszerre. Élveztem. Aztán gyorstempózni kezdtem a többiek felé, s pár karcsapás után a medence összement az eredeti mére tére. Tettem én is, amit kellett. Készültem a másnapi, spa6
nyolok elleni meccsre. Az utolsó meccsemre. A legesleg utolsóra. Profi pályafutásom végére. Kiss Gergővel együtt kerültünk be a felnőtt válogatottba. Tizennyolc évvel ezelőtt. Tizennyolc évesek voltunk. Az akkori szövetségi kapitánytól, Horkai Györgytől karácsonyi ajándék volt a behívó. 1994 januárjában Budapesten, a behavazott Komjádi uszoda fülledt, párás levegőjében a görögök ellen debütáltunk, egy barátságos meccsen. Nagyjából másfél-másfél negyedet voltunk vízben. Egy kapufát hoztam össze. De a folytatás elég jól alakult. Már csak a befejezésnek kell sikerülnie. Ez járt a fejemben, miközben épp egy emberhátrányos védekezési szituációt gyakoroltunk. Meg az zsongott bennem, hogy holnap. Holnap. Holnap. Hamar eljött. Tudtam, hogy nyerni fogunk. Száz százalékig biztos voltam benne. Az már végképp nagy égés lenne, ha az ötödik helyet sem hoznánk el. Mindenki nyerni akart. Így én valójában nem is a meccsre készültem, hanem az utolsó játékomra. A spanyolok ellen egyetlen gólt sem dobtam. De még csak kapura sem lőttem. Ezzel együtt sem voltam haszontalan, de igazából nem a meccs érdekelt már. Csak minél teljesebben meg akartam élni a búcsúmat. Az egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő pillanatot. Már tudtam, milyen Európa-bajnoknak lenni. Már tudtam, milyen világkupát nyerni. Már tudtam, milyen világbajnoki aranyat átvenni. Már tudtam, milyen az olimpiai 7
dobogó legfelső fokán állni. Már tudtam, milyen hazaérni Ferihegyre, ahol ünneplő, boldog tömeg vár. Már tudtam, milyen bajnoknak lenni. Csak azt nem tudtam, milyen befejezni. Nem tudtam, milyen a búcsú. Milyen, ha vége. Tudni akartam. Nem készültem rá. Csak annyit döntöttem el, hagyom megtörténni a dolgokat. Átadom magam, hagyom, hogy sodorjanak az események. Egyszerűen kíváncsi voltam. Nyitott az új érzés, az új, ismeretlen élmény befogadására. El is mesélem, mi történt azon kívül, ami a tévéközvetítésben látszott. Mert ott a lényeg nem volt látható. 2012. augusztus 12-én, vasárnap délelőtt tíz harmincra jött értünk a busz a faluba. Ahogy megláttam, elkapott egy olyan „ez-az-utolsó”-érzés. Figyelni kezdtem magam, és a sokadik „ez-az-utolsó”-rohamom után jót derültem magamon. Ilyeneket gondoltam: utoljára jött értem a busz, az utolsó olimpiám utolsó meccsére visz, utoljára lépek be az olimpia uszodába, utoljára öltözöm ezekkel a srácokkal, utoljára melegítek a társaimmal, és így tovább. Igaznak éreztem a meghatottságomat, ám közben képes voltam kívülről is látni magamat, és az engem figyelő énem azt súgta a torkában gombóccal készülődő énemnek, hogy kissé vicces ez az utolsó csatája előtt önmagától meghatódott figura. Értettem, mit mondok, de képtelen voltam megállítani az „ez-az-utolsó”gondolatokat. Hagytam, hogy végképp elragadjanak. Sodorjanak csak, így jó. Amikor a vállkörzéseknél tartottam, arra gondoltam, ez az utolsó vállkörzésem mérkőzés előtt. Ugyanez jött derékkal, combizomnyújtással és mindennel. Amikor pe8
dig ledobtam a köpenyem a kispadra, mély drámaisággal nyilallt belém: ez volt az utolsó köpenyledobásom. Az utolsó, bemelegítő vízbe ugrásomra készülve megpillantottam Gergőt. Ő már úszta a kereszthosszokat, és pont ott ért partot, ahol én beugrani készültem. Összenéztünk. Azonnal értettük a másik gondolatait, éreztük a másik érzéseit. Nekifutottam az ugrásnak. Gergő kiemelkedett a vízből, és magasba tartotta a tenyerét. Ahogy elrepültem mellette, belecsaptam. Soha nem csináltunk ilyet. Ez volt az első a közös tizennyolc év alatt. És ez volt az utolsó. Pár perc múlva, már újra köpenyben, a játékoskijáróban sorakoztunk. Szabályosan, sapkaszám szerint, ahogy kell. A bal falnál a spanyolok, a jobbnál a magyarok. Az aréna már zúgott. Tömve volt most is. A lelátókon rengeteg magyar. Majdnem hazai pálya. Mi pedig álltunk az alagútban, vártuk, hogy kimehessünk. Na, itt kezdődtek a bajok. Itt fordult igazán komolyra a dolog. Az történt, hogy a spanyol sorból Felipe Perrone, akivel együtt játszottam sokáig az olasz Pro Reccóban, odalépett hozzám. Azt mondta, szeretné, ha meccs után odamennénk hozzájuk, mert Ivan Pereznek ez a mai az élete utolsó válogatott meccse, és kicsit megünnepel nénk. Ilyen nincs, gondoltam. Ha más mesélné, hogy élete utolsó válogatott meccsén arra kérik, ünnepleje meg valaki más életének utolsó válogatott meccsét, tán el sem hinném. De nekem ez nagyon is valóságos volt. Közöltem Felipével, hogy én is most állok utoljára a 9
játékoskijáróban, nekem is ez az utolsó meccsem, nem mást szeretnék ünnepelni, meccs után a társaimmal akarok lenni. Megértette. Amikor Felipe elment, a szememmel megkerestem Perezt. Nem volt nehéz megtalálni. Az egyetlen színes bőrű játékos volt köztünk. A kubai születésű, kőkemény Adonis tizenöt évet húzott le a spanyol válogatottban. Most maga elé meredt. Szeme helyén tűzgolyó égett, arca eltorzult a visszatartott sírástól. Aztán kitört belőle. Zokogott, mint egy kisgyerek. Kiállt a sorból, lerogyott a falhoz. Kezébe temette a fejét. Rázta a sírás. Engem pedig a hideg rázott. Borsódzott a hátam. És mindenkié. Tovább dagadt a gombóc a torkomban. Szinte elviselhetetlenné erősödtek az érzéseim. Ekkor jelent meg a folyosó elején a ceremóniamester. Határozott hangon, de udvariasan figyelmet kért. Jobb kezét a magasba emelte, a bal kezén lévő óráját maga elé tartotta, majd roppant teátrálisan visszaszámolt: five, four, three, two, one, aaaand, ordította, és karját lecsapva elugrott előlünk. Ki kellett lépni az alagút takarásából. Az aréna tombolt. Magasba emelkedtek a magyar zászlók, piros, fehér, zöld lett minden. Szeretetáradat zúdult ránk a lelátókról. Pedig csak az ötödik helyért készültünk harcba szállni. Vonultam a tömeg előtt, és nyeltem a könnyeimet. Csak arra tudtam gondolni: utoljára szurkolnak nekem a honfitársaim. Attól féltem, ott, mindenki előtt elbőgöm magam. És még hátravolt a bemutatás. Valahogy ki kell bírnod, szóltam magamra. Number three: Norbert Madaras, dörögte a szpíker. Norbi fellépett a medence mellett futó bírói pástra. 10
Mindjárt én jövök, nem bőghetek! Hiába nem akartam, kicsordult pár csepp. Number four: Dénes Varga! És Dumi Norbi mellé emelkedett. Bőgő masina, nem lesz katona! Kapd össze magad, ember! Szuggeráltam magam, de már szinte fuldokoltam az egyre nagyobbra növő torokgombócomtól. Number five: Tamás Kásás! Üdvrivalgás. Felléptem. Valahogy mégis sikerült legyűrnöm azt a gombócot. Mosolyogtam, integettem. Majdnem belehaltam. Összefacsarodott a szívem, belerándult a gyomrom: ez volt az utolsó bemutatásom. A ceremónia hátralévő részében igyekeztem arra gondolni, hogy ezt a meccset még meg kell nyerni valahogy, s ez működött. De csak addig, amíg véget nem ért, s amíg bele nem néztem a többiek szemébe. Mindenkié kön�nyes volt. Rám tört újra a sírógörcs. Mindenki mosolygott, de látták rajtam, hogy el vagyok érzékenyülve, és ez nem hagyta őket hidegen. Összepacsiztunk sorban. Utoljára. Beugrottunk a vízbe. Utoljára. Lementem a víz alá, és elbőgtem magam. Már képtelen voltam uralkodni magamon. Végképp sírásra görbült a szám, s éreztem, hogy eltorzul az egész fejem. Kirobbant belőlem minden. Mély csend vett körül, csak a kitörő bőgésem furcsa bugyborékolásait hallottam. Siklottam a medence legalján. Patakzottak a könnyeim. Fél percet lehettem lent, és lassan megnyugodtam annyira, hogy föl merjek jönni. Kibukkant a fejem, és újra eljutottak hozzám a telt há11
zas aréna hangjai. A szurkolók és a kamerák már csak azt láthatták: vizes az arcom. Kezdődhetett a meccs. Életem utolsó meccse. Lenyomtam még pár hosszt, majd a szokásos szertartásra összeálltunk a kapunk előtt. Kört alkotva lebegtünk a vízben, kezek középen. Újra tele lett a szemem könnyel. Biros Peti, a csapatkapitány, beszélni kezdett. Ő nem érzelgős típus. Most sem volt az. Azt mondta, látja, ez most nagyon nehéz csata lesz néhányunknak, de muszáj mindent félretennünk, le kell gázolni a spanyolokat. Persze, persze, feleltem magamban, mindjárt legázoljuk őket, csak még pityergek egy kicsit, és elvigyorodtam. Azt hittem, jól vagyok. Nyomjuk meg, mondta Peti, és egyszerre, még jobban összehajolva, átszellemülten, az aréna zsongását túlkiabálva azt üvöltöttük: HAJRÁ, MAGYAROK! Én utoljára. És úgy, mint még soha. Oroszlánüvöltésre készültem, de macskanyávogás jött ki a torkomon. Cicahang. Nem kezdtem a mérkőzésen. A kispadon ültem, és kívülről néztem a saját búcsúmat. Pár perc múlva Kemény Dénes beküldött. Jót tett. Ahogy játszani kezdtem, csak a meccsre koncentráltam, minden más mellékes lett. Csak a győzelem érdekelt. Végig csak asszisztáltam a meccshez, de gyönyörűen játszott a csapat, méltón régi, nagy híréhez. Hattal vertük a spanyolokat. Az utolsó szünetben (a legeslegutolsó szünetemben) Kiss Gergő vigyorogva azt mondta: adhatnál még egy gólpasszt, Kása! Egy utolsót! Persze, mondtam, jó ötlet, és mintha mi sem lenne természetesebb, intettem neki, hogy meglesz. Visszavigyorgott. 12
Összejött. Pár perc volt hátra, amikor kint voltam a bal oldalon, ott kaptam meg a labdát. Egy spanyol azonnal rám úszott, láttam, hogy le akar faultolni, de közben észrevettem Gergőt, aki a másik oldalról, keresztben, a védőjét lehagyva úszott be centerbe. Itt volt az alkalom. A spanyol minden erejével vízbe akart fojtani, én bal lábbal és kézzel igyekeztem eltolni magamtól, a jobbal pedig a levegőben, tőle messze tartani a labdát. Gergő már egész közel volt a kapuhoz. Egy tizedmásodpercnyi időm volt, hogy pont arra az egyetlen apró területre tegyem a labdát, ahol a kapus még nem éri el, a védő már nem éri el, de Gergő pont igen. Odament. Gergő kezéhez. Felkapta, megvárta, míg elsüllyed a kapus, és hátán egy spanyollal szemtelenül bepöccintette az üres kapuba. Egyből rám nézett. Egy tenyérmozdulattal jeleztem neki: parancsolj! Egy szemöldökrándítással pedig azt kérdeztem: így gondoltad? Magasba tartott hüvelykujj és széles vigyor volt a válasz. Megszámlálhatatlan gólpasszt adtunk egymásnak Gergővel a tizennyolc év alatt. És pont erről voltunk híresek mindig, ami most is látszott. A precíz, pontos, fegyelmezett, de mégis könnyed és szemtelen, elegáns, kiszámíthatatlan játékunkról. Örülök, hogy összejött most is. Utoljára. Kár, hogy csak ötödik helyet ért. Meccs végére teljesen megnyugodtam. A fojtogató sírás helyett valami csendes büszkeség, jóleső emelkedettség lett úrrá rajtam. A medence szélén megöleltük egymást a társaimmal. Utoljára. És vége volt. 13
Az arénából az öltözőkbe csak az úgynevezett sajtófolyosón át lehetett bejutni. Itt, ezen az elkerített részen vártak minket a tévések, rádiósok, újságírók, fotósok. Megúszhatatlan volt. Perez már ott állt. Odamentem hozzá, dumáltunk, elbúcsúztunk, megöleltük egymást. Aztán odavetettem magam a média elé. Arról beszéltem, hogy az ötödik hely ellenére fantasztikus, örökre emlékezetes, felemelő meccs marad a mai, mert ez volt az utolsó. Nincs bennem keserűség, hogy csak ötödikként zártunk, mert most is az történt, ami a valóság, és ez megnyugtat. Nem érdemeltünk többet. Mindent el kellett mondanom magyarul, angolul, olaszul. Rengeteg újságíró volt, és azt vettem észre, már én vagyok ott az egyetlen sportoló, de ők csak kérdeztek, kérdeztek, kérdeztek. Végül már a földre kerültek a kame rák, zsebbe a diktafonok, de még mindig beszélgettünk, mintha egy kocsmapultot támasztanánk. Amikor szabadultam, jóleső érzéssel igyekeztem az öltözőbe a többiek után: most már végképp megnyugodva beállok a tus alá, fejemre engedem a forró vizet, aztán lassan szedelőzködve elkezdjük kidumálni a történteket. De bent vibrált a levegő, mindenki kapkodva pakolt, néhányan már készen toporogtak. Csodálkozva néztek rám, én meg rájuk. Neked nem szólt senki, kérdezte Madaras Norbi. Dénes tegnap este átrakatta a repülőjegyünket, három óra múlva indul a gépünk haza, már itt van a busz értünk, visszavisz a faluba, összekapjuk a cuccainkat és tűz a reptérre. Egy pillanat alatt ideges lettem. Nem hittem el, amit hallok. Jól értem, kérdeztem a többieket, az történt, hogy Dénes a megkérdezésünk nélkül átrakatta a repjegyeket 14
egy nappal korábbra? Azt mondták, igen. És azzal indokolta a hallgatását, hogy nem akart összezavarni bennünket az utolsó meccs előtt? Tényleg nem hittem el. Itt van három újonc, akiknek nem sikerült az első olimpiájuk. Itt vagyunk négyen, akiknek ez volt az utolsó ötkarikás játékuk, nekem meg meccsből is az utolsó, és most vágtassunk váratlanul haza ahelyett, hogy megbeszélnénk a dolgokat, leengednénk a gőzt? A buszon kiderült, hogy valójában senki sem akar most hazamenni. Persze bő két hét után hiányoztak az otthoniak, de ahhoz, hogy otthon mindenki normális tudjon lenni, együtt kellett maradnunk még egy estét. Lazítani, beszélgetni. Teljes volt az összhang. A faluban, a csapatirodán utánajártunk, hogy megvannak-e még az eredeti, hétfői jegyeink, vagy muszáj vasárnap utaznunk, majd a csapatkapitány, Biros közölte Dénessel, senki sem akar azonnal hazamenni, a csapat marad. Dénes beleegyezett, és a technikai stábbal együtt elviharzott. Mi együtt voltunk az olimpia utolsó estéjén mind a tizenhárman. Hevertünk az apartmanban, ittunk, beszélgettünk, és néztük a vízipóló olimpiai döntőjét. Amikor a horvátok nyakába teljesen megérdemelten felkerültek a medálok, nem értettem, miért nekik adják oda a mi érmeinket. Tudtam, mi a valóság, tudtam, mi az igaz, csak nem hittem el. De nem voltunk szomorúak. Mert ami Londonban történt, mondom újra, az mind igaz volt, és tiszta. A negye15
dik olimpiai aranyat nem elcsalták tőlünk, hanem egyszerűen nem nyertük meg. Elvesztését nem foghatjuk sorozatos sérülésekre, rossz formaidőzítésre, kedvezőtlen külső körülményekre. Annyi történt, hogy most jobbak voltak mások. De miért? Ez volt a fő téma a záróünnepség közvetítését nézve. Ezt tárgyalta mindenki sörrel a kezében, földön ülve, pamlagon heverve, erkélyen állva vagy le-föl sétálgatva. Négy háromszoros olimpiai bajnok, négy kétszeres, két egyszeres meg három újonc. Peking óta Kemény Dénes nem lett rosszabb edző. Peking óta mi nem lettünk rosszabb játékosok. Az újoncok nem lógtak ki a sorból. Akkor meg miért? Meg fogják tudni. Az olimpia előtt megírt következő négy fejezetben fény derül mindenre, hogy aztán az ötödikben ismét itt kössünk ki Londonban, az utolsó olimpiám utolsó estéjén.
16
