LŐRINCZ LAJOS A HAZAI JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS KÉRDÉSEI. A MAGYAR JOGÁSZKÉPZÉS NÉHÁNY GONDJÁRÓL*
I.
A jogászképzés gondjait nálunk és mindenhol másutt állandó jelleggel vizsgálják, vitatják és jelzik. Ha a vizsgálódásunkat a történeti és az összehasonlító szempontok érvényesítésével próbáljuk indítani, meglepődünk a feltáruló forrásanyag gazdagságán. Nálunk, pl. 1849 óta szinte nincs olyan év, hogy valamelyik szakmai tanácskozáson szóba ne kerülne a képzés hiányossága, vagy ne születne arról egy-egy elgondolkodtató tanulmány. Utoljára, két éve sincs, a soproni jogász vándorgyűlés tűzte napirendjére. A történeti visszatekintés azért nélkülözhetetlen, mert viszonyítási alap nélkül értékelhetetlen lenne jelenlegi gondjaink többsége. Mellőzhető azonban a jogászképzés gondjairól szóló viták történetének bemutatása, mert ennek végső konklúziója igen pesszimista kicsengésű lenne: hatásuk az oktatáspolitika alakítására általában nincs, ami azonban nemcsak a politikaformálók tehetetlensége miatt alakul így, hanem sokkal inkább a jogi oktatás részben jogos, részben oktalan konzervatizmusa miatt. Más országokkal való összevetés pedig azért nélkülözhetetlen, mert e nélkül a hazai jellegzetességek nem állapíthatók meg. Előadásomban a hazai jogászképzést három vetületben szeretném bemutatni: mennyiségi, azaz a létszám, minőségi, vagyis a képzés tartalmi és intézményi oldalról, tehát a jogi karok helyzetének vázolásával. II.
Sok helyen olvashatjuk és hallhatjuk, hogy sok a joghallgató, eltúlzott a jogászképzés mértéke. S valóban, a jogászképzésben résztvevők száma a 2002-2003-as tanévben 17.935, az 1990-91-es 4738-as létszám 3,8 szorosa. Jelenleg az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán több a joghallgató (4876) mint 13 évvel ezelőtt az akkori négy jogi karon együttvéve, s az elmúlt évben több jogi diplomát oszA jogászképzés aktuális problémái című konferencia első napján (2003. március 6.) elhangzott előadás szerző által szerkesztett változata. (Szerk.) *
tottak ki (2564-et) mint amennyi volt az összes (beleértve a nappali, esti, levelező tagozatot) hallgatók száma 1973-74-ben. A helyzet tárgyilagos megítéléséhez azonban figyelembe kell vennünk más adatokat is. Például azt, hogy 1990-ben a 18-22 éves korú fiataloknak 8,5%-a járt egyetemre, főiskolára, s az akkori joghallgatók 4,2%-át adták az összlétszámnak, jelenleg az ugyanolyan korú fiatalnak 20%-a jár felsőoktatási intézménybe, abszolút számokban 381 ezer fő, s ennek 4,7%-át teszi ki jurátusok létszáma. Tehát nem csupán a joghallgatók száma növekedett meg, hanem ugyanilyen mértékben a felsőoktatási képzésben résztvevők száma is. Még mindig felvethető azonban, hogy a 4,7%-os arány eltúlzott, magas. Ezzel kapcsolatban egy magyar és néhány külföldi összehasonlítást tennék. Magyarországon 1900-1901-ben az összes egyetemi hallgatók 47,7%-a folytatott jogi tanulmányokat, s 1937-38-ban még mindig 36,9%-a. Nem emelné tanácsozásunk ünnepélyességét, ha a korabeli oktatási vezetők idevonatkozó észrevételeit ismertetném a valóban torz hallgatói összetételről, és az akkori oktatás színvonaláról, azt azonban nehéz lenne kétségbevonni, hogy ehhez képest a mai arányok elfogadhatóbbaknak tűnnek. Ismét csak a tisztánlátás érdekében azt is el kell mondanom, hogy a 47,7%-os arány tökéletesen számokban 6.425 főt jelentett, kicsivel többet a jelenlegi létszám harmadánál, vagyis valójában nem a joghallgatók száma volt sok a jogállami intézményeket éppen létrehozó és működtető, tehát jogász ínséggel küszködő akkor 20 milliós országban, hanem a többi karok hallgatóinak száma. Nem mellőzhetjük a jelenlegi magyar helyzet egybevetését a külföldi adatokkal. A rendelkezésre álló gazdag információ olykor ellentmondásos, ám kellő kritikai felülvizsgálattal használható. A joghallgatók aránya az összes hallgatóhoz képest – 1995-96-os adatok alapján – az Európai Unió országai közül – Anglia, Írország, Németország kivételével mindegyik országban magasabb, mint Magyarországon. Spanyolországban 19,1%, Olaszországban 17,2%, Ausztriában 9,9%, Franciaországban 9,8%, s hogy néhány volt szocialista országot is megemlítsek, Lengyelországban 5,3%, Csehországban 4,9%. A 40 milliós Spanyolországban 250 ezer, az 58 milliós Olaszországban 250 ezer, az ugyanennyi lakosú Franciaországban 200 ezer, a 7,5 millió lakosú Ausztriában 25 ezer a joghallgatók száma. Európai Uniós átlagban a joghallgatók az összes egyetemi hallgató 9%-át teszik ki. Az eddigi adatokból világosan kiolvasható, hogy abban a közösségben, amelynek jövőre tagja leszünk a joghallgatók száma és aránya általában magasabb a hazainál. A jogászképzés mennyiségét a szükséglet oldalról is lehet vizsgálni, s innen úgy tehető fel a kérdés: szükség van-e ennyi leendő jogászra, nem okoz-e a megnövekedett számú hallgatók képzése szakmai, elhelyezkedési, sőt társadalmi
feszültségeket, gondokat? Az a válasz, hogy legyen ez a pályát választó személyes, egyéni gondja túl cinikus, amellett nem is a kérdésre vonatkozik. Pokol Béla A társadalom jogászi telítettsége címmel közreadott tanulmányában sokoldalúan elemzi – külföldi álláspontokkal egybevetve – a magyar társadalom jelenlegi és a közel jövőbeli jogász szükségleteit, s arra a megállapításra jut, hogy a bíróságok és az ügyészségek legfeljebb néhány tucatnyit tudnak alkalmazni, nem csupán költségvetési okok, hanem a szakterület elégséges szakember elhivatottsága miatt, hiszen Európában a millió lakosra eső bírák számát tekintve második helyen állunk, az évi 2 és fél ezres friss jogi diplomásból. Néhány évig még befogadó képesnek ítéli a közigazgatást, becslése azonban – néhány ezer – túlzott, mert nem számol az egyetemi szintűvé vált igazgatásszervezés konkurenciájával, s az ügyvédi pályát jelöli meg, amelyre rázúdul a máshol elhelyezkedést nem találó évi kétezernyi diplomás. A szabad ügyvédi pálya így 2010-15 között legalább húszezer, de nem kizárt, hogy harmincezer főre bővül. Ezzel a jelenlegi amerikai telítettségi szintet érjük el, ahol egymillió lakosra 3 ezer ügyvéd jut, s Pokol szerint ekkorra beáll az abszolút telítettség Magyarországon. 2015-re tehát megszűnik a friss jogi diplomával rendelkezők elhelyezkedési lehetősége, „megtelik a hajó” annál is inkább, mert az ügyvédi réteg átlag életkora ekkor a sok fiatal időközbeni belépésének köszönhetően 40-45 éves lesz. A kétségkívül érdekes és végiggondolt számításokhoz a magam részéről hozzáfűznék néhány megjegyzést. Pokol Béla a várható szükségletek összegzésekor csak a hagyományos és tipikus jogi pályákkal számol, noha ő is jelzi, hogy jogászt más területeken is találunk. A nemzetközi kiadványok a jogászok karrier lehetőségeit három területen jelölik meg. A közszektorba tartozik az állami egyetemek oktató személyzete (amely Olaszországban meghaladja az 5 ezer főt), a bírói, az ügyészi, a közjegyzői kar, a közigazgatás, az állami vállalatok jogászai; a második kategóriába sorolják szabadon gyakorolható jogászi pálya elnevezéssel a különböző kategóriájú, különböző szervezeti formában tevékenykedő ügyvédeket; a harmadikba pedig a magánszektor elnevezéssel a banki, biztosítási, ipari, kereskedelmi szervezetekben dolgozó, nálunk jogtanácsosnak minősíthető jogászokat. Ez utóbbiba a jogászság 25-30%-a tartozik, s a tények nem igazolják azt a feltevést, hogy feladatukat fokozatosan átveszik az ügyvédek. Néhány ezres jogászi álláshellyel itt is számolhatunk, s ne felejtsük el a számunkra újonnan megnyíló nemzetközi szervezetek nagyrészt jogászok által betölthető álláshelyeit. Nem tudjuk pontosan felbecsülni a nem jogászi tevékenységet végző jogászok számát a kulturális, művészeti, politikai életben, tény azonban, hogy a jogi képzettség számos munkahelyen hasznosítható. S ne feledjük: a jogászok képesek az irántuk való igény növekedését előidézni. Erre kiváló példákat találhatunk az Amerikai Egyesült Államokban, ahol mára az egész lakosságot sikerült meggyőzni arról, hogy a házi orvos, a személyi
pszichiáter mellett a házi ügyvéd is nélkülözhetetlen a tipikus amerikai életvitelhez. Fejtegetéseimnek a mennyiségi mutatókra vonatkozó részét a jogászképzésre jelentkezők száma alakulásának jelzésével szeretném befejezni, ez után röviden összegezném álláspontomat. Tavaly 6700-zal kevesebben jelentkeztek felvételre, mint négy évvel korábban, érezni tehát a demográfiai hullám mélyülésének hatását, de a csökkenés magyarázható a telítettség veszélyének érzékelésével is. Számolnunk kell tehát önkorrekciós folyamatok beindulásával, vagyis a harangkötélnek legyünk a közelében, de még ne kondítsuk meg a vészharangokat. A foglalkoztatottsági mutatók is ezt erősítik: a tavalyi évben végzett összes felsőoktatásbeli hallgató közül november közepére a jogászok és az orvosok helyezkedtek el a legnagyobb arányban, a jogászoké felülmúlta a 90%-ot. Az ismertetett számokból és arányokból az első és kétségbevonhatatlan következtetés az, hogy a jogászi pálya iránt részben hagyományos okok (a természettudományi és műszaki tudományoktól való idegenkedés, az elhelyezkedési lehetőség bősége, a diploma elnyerésének kedvező körülményei), részben a felsőoktatási oktatás kiszélesedése miatt, az országos hallgatói növekedés mértékével csaknem arányosan megnőtt az érdeklődés. A növekedés a kilencvenes évek elejéhez képest nagy mérvű, ám a joghallgatóság aránya ezzel együtt sem éri el a legtöbb Európai Unió-beli ország arányát, s a jogállami intézmények megerősödése, a piaci viszonyok térhódítása, a jog behatolása korábban jogmentes területekre (belső családi ügyek, orvosi perek) együttesen a megnövekedett számú diplomásnak biztosíthat elhelyezkedési lehetőséget. III.
A második következtetés kifejtése előadásom második részének nyitásához tartozik, vagyis a jogászképzés tartalmi, oktatási gondjaihoz. A joghallgatók gyors növekedése ugyanis elsősorban és mindenekelőtt az oktatás formáira, szervezetére és minőségére hatott. Gondoljunk bele, 1990-hez képest a hallgatók száma 378 százalékkal növekedett, ezzel szemben – erről még nem tettem említést – az oktatók száma csupán 33%-kal gyarapodott. A jogi karok az elmúlt 12 évben tehát oktatási feladataikat főállású oktatóinak gyakorlatilag azonos számával oldották meg és a részfoglalkozású – az intézmény költségvetését kevésbé terhelő – oktatók körének bővülése is messze elmaradt a hallgatói létszámnövekedéstől. A kevés oktatónak természetes törekvése a szemináriumok és a gyakorlati foglalkozások minimálisra való csökkentése, mivel az egyetemi képzés lényegét képező szemináriumi foglalkozás munkaés időigényes, a csoportfoglalkozások megsokszorozzák az óraszámot. Az oktatói kar – köztudottan – úgy képes ilyen korlátozott létszámban eleget tenni feladatainak, hogy ugyanannak a tárgynak az oktatására több jogi karon
vállalkozik. Nem csupán egzisztenciális okokból – de abból is – hanem a nemzeti jelentőségűnek deklarált kormányzati célkitűzéssel a 18-22 éves korosztály minél nagyobb arányú bejutása a felsőoktatásba, való azonosulás miatt is, tehát – ha úgy tetszik – hazafias felbuzdultságból. Mert hogyan is lehetne másként a 10 év alatt csaknem négyszeresére növekedett hallgatói létszámot kiképezni? A Magyar Akkreditációs Bizottság által felállított, a minőség védelmére irányuló követelményrendszert új karok, egyetemek esetében teljesíthetetlen, vezető oktatók számának megduplázódásához – ami mindig kevés lenne – 15-20 év türelmi időt számítanak mindenhol a világon. A hallgatók és oktatók aránya azonban nem egyedül hazánkban romlott enynyire el, hanem ilyen – Angliát, Írországot és részben Hollandiát, Németországot kivéve – az 1970-es évek kezdetétől kezdődően egyre romló mértékben egész Európában, ahol egyébként két nagy egyetemi modell található. Az angol típusú egyetemnek a pedagógia és a kiválóság a képzés vezérmotívuma, a mediterrán típusúban – ahová nagyrészt mi is tartozunk – az egyenlőség követelményének szereznek érvényt. Az angol egyetem – beleértve a jogi kart is – megválogatja hallgatóságát, csak annyit vesz fel, amennyinek a szókratészi elveken nyugvó képzést (kiscsoportos, a professzor részvételével történő tutoriális foglalkozás) biztosítani tudja, a szigorú felvételi és a professzorral való együtt tanulás miatt bukás szinte nincs, a tanszék önálló oktatási és költségvetési szerv. A mediterrán típusú egyetem úgy biztosítja az egyenlőséget, hogy mindenkit felvesz, néhány országban még középiskolai végzettség sem szükséges hozzá, ennél fogva a képzést nagy előadótermekben történő előadásokra korlátozza, a tanszékek csupán nyilvántartási egységek, az oktatási nagyüzemben a sok óraszámmal terhelhető asszisztencia értelmesebbnek számít, mint a professzor. A hallgató a mediterrán típusú egyetemen valóban hallgató, azaz passzív szereplő. A sok hallgató számára lehetetlen elegendő könyvtári férőhelyet biztosítani, úgy végeznek a hallgatók ezrei, hogy a könyvtár létezéséről sem tudnak, s mivel lehetetlen elvárni, hogy kevés példányszámban megjelenő folyóiratok cikkeihez, szakkönyvekhez hozzáférhessenek, s azokat önállóan feldolgozva mélyítsék el az előadásokon szerzett ismereteiket, az oktatók – Angliától, USA-tól eltérően – nem tudományos műveket, hanem jegyzeteket, s más oktatási sillabuszokat kényszerülnek írni. A honi jogászképzés tartalmi vizsgálatához visszatérve először arra a kérdésre kellene választ adunk, hogy mire készítsék fel diplomásaikat a jogi karok? A kérdésre több válasz adható, s mindegyikre tudunk gyakorlati példákat is említeni. A legkézenfekvőbbnek az a felelet tűnik, hogy szakjogászi feladatok ellátására, vagyis arra, hogy felkészült bírák, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok, közjegyzők legyenek. Nem találkoztam olyan jogi oktatási programmal és célkitűzéssel, amely ezt ne tartalmazta volna. Vannak azonban országok és azon belül egyetemek, amelyek ennél tovább nem is mennek, különböző oknál fogva: rö-
vid – 3 év – a képzésre fordítható idő; jogi fakultás nem lépheti túl kompetenciáját, csak szakjogászt képezhet. Ennek a felfogásnak az oktatás tartalmára nézve az a következménye, hogy a tananyagba csak jogi ismeretek tartoznak. A képet tovább színesíti, hogy a legklasszikusabb jogi foglalkozások közül más-más típust választanak ki a szakjogászt képző karokon, Németországban pl. a bíróit, az amerikai egyetemek többségében az ügyvédit. Már nem is meglepő, hogy mindkét országban több szakíró modell cserélést javasol. A mediterrán országok egyetemein a jogászképzés tartalma a fentiektől eltérő megfontolásokra épül. Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban jogi tanulmányokat nem pusztán abból a célból folytatnak, hogy a valamilyen klasszikus jogi foglalkozás gyakorlásához szükséges ismereteket megszerezzék, hanem ezen túlmenően azért is, hogy bármilyen közfunkció betöltésére vagy üzleti vállalkozás vitelére is alkalmassá váljanak. A tananyag ezért itt nem csupán a szorosan vett jogdogmatikát foglalja magában, hanem a jogi kultúra, műveltség szélesebb körű ismeretanyagát, a jogi tárgyakon kívül eső tudományokat is. Még jobban tágítja a jogászképzés céljait az a középkori európai egyetemekben mindvégig uralkodó, a századforduló óta Magyarországon néhányszor, a hatvanas évektől Amerika számos egyetemén mostanáig újrajelentkező felfogás, amely szerint a jogász a társadalom mérnöke, vagyis a legfontosabb társadalmi folyamatok tervezője, rendszerbe foglalója és védelmezője. A jogászképzés céljáról való felfogás determinálja a tananyagot, az oktatás időtartamát, hatással van a hallgatói létszám alakulására, gondoljunk az angol joghallgatók mérsékelt számára, s a latin egyetemek tömegére. A 18. századig bezáróan a jogot olyan magatartási szabálynak fogták fel, amely a legszorosabban kapcsolódik a jóról, az erkölcsről és az igazságosságról vallott elvekhez, ezért az oktatásban az erkölcstan, a filozófia, a teológia klasszikusainak a magyarázata foglalta el az uralkodó helyet, jogi jellegzetességét a római jog adta egyedül a képzésnek. Ennek a felfogásnak a modernizált változatát dolgozta ki a Stanfordi Law School dékánja, aki szerint elégtelen a jogi tárgyak oktatása, az egyetemen igazából nem bírót, ügyvédet kellene képezni, hanem jogászi tanácsadókat, problémamegoldókat, tárgyalókat és szervezetépítőket. Ehhez a jogi oktatás programjába be kellene iktatni a pszichológiát, a magatartás tudományt, a kommunikációt, a társadalmi analízist, a döntéselméletet, a valószínűség számítást, a statisztikát, a vezetéstudományt, a szervezetelméletét, stb. stb. Ezt a felfogást erősíti az a domináns amerikai álláspont, hogy a jognak nincs intellektuális autonómiája, ezért művelőinek, oktatóinak a gondolkodás más területeiről kell spirituális hátteret kölcsönözni. Ezzel szemben az angol egyetemeken csupán a legszorosabban vett jogi törzsanyagot oktatják, nem szerepel a tanrendben sem a történelem, sem a szociológia, politológia, gazdaságtan, de még a kontinentális Európában oly divatos környezetvédelmi jog, beruházási jog, médiajog stb. sem.
Ha arra a kérdésre próbálunk választ keresni, hogy ezen a palettán hol helyezkedik el a mai magyar jogi oktatás annak tapasztalása nehezíti dolgunkat, hogy a jogi oktatás programjainak összeállításakor inkább a tradíció, a tanszéki és az oktatói erőviszonyok és érzékenységek döntöttek, semmint a tudatos irányultság. Annyi mégis megállapítható, hogy közelebb áll a mediterrán államok koncepciójához, mint az angoléhoz. A hagyományos jogászi pályákra képez, de –nem elegendő ismeretanyaggal alátámasztva – nyit más, főként közigazgatási, politikai pályák felé is. Az oktatandó tárgyakat tantárgycsoportokat, arányokat az oktatás időtartamát a vizsgáztatás formáját kevés egyéni mozgásteret engedve a képesítési rendelet határozza meg. A jogi szakterületek közül a bírósági és az ügyészségi igényeket akceptálja legnagyobb mértékben az oktatás tematikája, tehát olyan jogász szakember képzését támogatja, akiknek megszerzéséért a diploma kézhezvétele után egy évtizede még versengtek a bíróságok és ügyészségek, de akikre jelenleg alig van igény. Azt láthatjuk tehát, hogy tömegméretű képzés kívánalma és az oktatási program nem fedi le teljesen egymást, sokat ad a bíráknak és a ügyészeknek, kevesebbet a leendő ügyvédek azon kisebb részének, akik állampolgári képviseletet látunk el, az ügyvédi vezetők szerint is sokkal kevesebbet a cégképviseletet, a gazdasági jogi tanácsadást ellátó egyre nagyobb számú ügyvédnek, s tovább folytatva a sort, a csökkenés növekedése szerint, a biztosítási, bank jogásznak, a közigazgatási jogásznak, vagyis az elhelyezkedésben még reményt nyújtó szakterületek leendő jogászainak. Magyarországon a jogászképzés több fokozatból áll: a jogi karok által nyújtott ötéves alapképzésből, az Igazságügyi Minisztérium által szabályozott, irányított, vizsgával záruló 3 év időtartamú szakképzésből, amely lehet önképzésen alapuló vagy a különböző munkahelyek által elrendelt szervezett képzésre épülő; továbbá ismét a jogi karok által végzett Ph doktori képzésből, amelynek időtartama szintén három év, a jogi karok által meghirdetett, vizsgákkal és újabb diploma adományozásával végződő szakosító továbbképzésből, s a jogi továbbképzés intézmények által szervezett változó időtartamú, valamely téma feldolgozását ígérő ezernyi továbbképző tanfolyamból. A gyakorlati és elméleti szakjogászi tevékenység tehát legalább nyolc évi képzés után végezhető, amiből az első öt év pontosan megtervezett, részleteiben kidolgozott, a másik szakasz mindkét területen csak vázlatosan és hézagosan és emiatt homályos is az alapképzés és szakképzés kapcsolata, az ötéves alapképzés programjának kidolgozásakor nem veszik figyelembe, hogy azt a hallgatók túlnyomó többsége folytatja egy újabb felkészülési szakasszal, a PhD képzés és a szakvizsga felkészülés során pedig az esetek nagy százalékában rosszabb minőségben újratanulják a jelöltek, amit egyszer az alapképzéskor megtanultak. Ezen a tanácskozáson sajnos nincs idő arra, hogy tantárgyi programviták részleteibe belemenjünk, ezért csupán azt szeretném javasolni, hogy a graduális jogászképzés programjának kialakításakor eleve számoljunk a következő szint és
a szakosítási továbbképzés lehetőségeivel. Azzal például, hogy az alapképzésben azokat az ismereteket oktassuk, amelyek a különböző jogi és nem jogi szakterületen elhelyezkedők számára a jogi és államtudományi általános műveltség és kulturáltság részeként szükségesek és nélkülözhetetlenek. A tananyag összeállításakor tehát az elhelyezkedés sokszínűsége és az ezek mindegyikében szükséges és hasznos tudás, vagyis a generalista, mindenkiből jogászként gondolkodó, jogi és nem jogi feladatok ellátására egyaránt alkalmas szakemberismeret szükségletének meghatározása lehet az irányító szempont. A jelenleg is erős pozícióban levő civilisztika, büntetőjog, alkotmányjog mellett a jogi kultúrát, jogi filozófiát, történeti ismereteket erősítő tananyagok mellett, véleményem szerint, a jelenleginél jelentősebb gazdagabb tartalommal, nagyobb óraszámban lenne szükséges a közgazdaságtudományokat, gazdasági és pénzügyi ismereteket oktatni. Az ilyen ismeretek szűkössége miatt húzódik el az ilyen tárgyú polgári, büntető, államigazgatási ügyek jogi elbírálásának időtartama, lesz vitathatóvá a döntések megalapozottsága. Amennyiben a mai modern közigazgatás szakember ismeret szükségletére is tekintettel akar lenni a jogi alapképzés, a gazdasági ismeretek gazdagításán kívül erősítenie szükséges az igazgatástudományok, a szervezés és vezetéselmélet oktatását is. Aligha lehet véleménykülönbség a külföldi állam- és jogrendszerek oktatásának fontosságáról és ennek az oktatási programban való kifejeződéséről. Az összehasonlító jogi diszciplínák azonban mostanában kezdenek európai uniós jogivá összeszűkölni, ami kettős veszélyt rejt magában. Először is azt a látszatot kelti, mintha a világ Európa feléből állnak, , másodszor mintha lenne egységes európai volna a tagországok állam- és jogrendszerei közti különbségek. Pedig annak, jog, s eltűntek aki néhány év múlva Európa 25 országában akar engedélyezett jogi tevékenységet folytatni, tudnia kell, hogy egészen más az angol és a kontinentális európai országok jogrendszere, az utóbbin belül a német és a francia, s még a legkisebb vagy legrövidebb múlttal rendelkező ország is sajátos állami formációban működik, egyéni vonások sokaságával rendelkező jogrendszerrel. Javaslataim – ha összegezni akarnám őket – a meglévő tantárgyi struktúra megőrzése mellett néhány kiegészítő diszciplína felvételét célozzák. A túlzsúfoltságra, az időbeli korlátokra hivatkozókkal szemben arra utalnék, hogy a jogi szakvizsgákon újra szereplő tárgyak esetében a jelenleginél összefogottabb, lényegre szorítkozóbb tematikát lehetne programba iktatni, s ha már ilyen rendkívül hosszú a jogi képzés időtartama az alapképzés ötödik évét is ki lehetne tölteni legalább átlagos oktatási programmal. Ha figyelembe vesszük, hogy a graduális képzést még három éves szakosított gyakorlati ismeretelsajátítási szakasz és vizsga követi s csak ezt követően gyakorolható a szakjogászi tevékenység, s ugyanez a helyzet a tudományos képzést illetően, akkor az alapképzési szinten magától megoldódik az a kissé túldimenzionált dilemma, hogy milyen legyen az elméleti és gyakorlati képzés aránya.
Gyakorlati ismeretekre a gyakorlatban lehet szert tenni, minden jogász nemzedék tanúsíthatja, hogy a gyakorlati jogesetek szemináriumi imitációja nem hagy mély nyomot úgyszólván senkiben. Mint ahogy az alapképzésben elmulasztott elméleti felkészülés hiányát sem pótolja semmilyen hosszú gyakorlatban eltöltött idő. Az elméleti oktatás mértékének és mélységének pedig a PhD képzés igénybevételének lehetősége szab határt. A nem jogi pályát választók jogi képzése öt év után lezárul, ők a későbbiekben munkájuk sikeresebb végzéséhez szükséges jogon kívüli ismeretek megszerzésére törekednek vagy szervezett vagy önképzés keretében. Akik szakjogásszá kívánnak válni valamelyik jogi tevékenység gyakorlatát megismerve három év leteltével újabb vizsgát tesznek, ezúttal már szigorúan jogi szakanyagból. Jobban kellene ismerném e vizsgákat, a felkészítő tanfolyamok színvonalát, hogy minőségükről bármilyen véleményt merjek megfogalmazni, egyre gyakrabban hangzik el azonban olyan vélemény – főként ügyvédek részéről- hogy a szakvizsga egységes jellege feszültséget okoz a nyitottabb jogi szakterület számára, ezért azt ki kellene egészíteni egy pótlólagos ismeret-feltérképezéssel. A szakvizsga egységessége a jogterületek közti mobilizációt segíti elő, amilyen előnyös azonban a bírónak, ügyésznek, jogtanácsosnak, ha ügyvéd akar lenni, olyan hátrányos az ügyvédi karnak az ügyvéd számára a mobilitás csupán virtuálisan létezik a zárt, költségvetésben meghatározott bírói, ügyészi létszámok miatt. A kiszámítható bírói, ügyészi pályaút bevezetésével, az előrelépés feltételeként előírt követelmények teljesítése másik oldalról kezdi az egységes szakvizsga megőrzéséhez kapcsolódó érveket. Mind ettől függetlenül jogosnak látszik annak a kívánságnak a kifejezése, hogy a jogászképzés két nagy szakasza minden esetleges későbbi reform kapcsán együtt, egymásra tekintettel, összekapcsolva kerüljön a tervezők asztalára. IV.
Utoljára szólnék a jogászképzés intézményéről, a jogi karokról. A jogászképzés és a jogi karok gondjai részben egybeesnek egymással összefüggnek, részben külön választhatók. Köztudott ugyanis, hogy napjainkban az egyetemek jogi karai már nemcsak jogászképzéssel foglalkoznak, hanem pl. felvételi előkészítők szervezésével, politológusok, igazságügyi ügyintézők, munkaügyi, társadalombiztosítási szakemberek képzésével, s legújabb fejleményként hány jogi kar engedélyt kapott az ún. post secondary képzésbe való bekapcsolódásra. A magyarországi jogi képzés tehát olyan intézmény keretei között történik, amelynek teendői túllépnek a korábbi, hagyományosnak elkönyvelhető feladatain. A jogi karok egyre inkább egy többé-kevésbé hasonló ismeretekre alapozó, de különböző szintű és jellegű munkahelyek betöltésére alkalmas szakemberek képzésének
szervező és részben – oktatóinak közreműködésével – pedagógiai intézménye, vagyis hasonul a többi egyetemi karhoz, amelyeken belül már hosszabb ideje szakok működnek. E mellett a teljesen új fejlemény mellett lassan egy évtizede a jogi alapképzésen kívül a jogi karok a doktori képzés gazdái is. A tevékenységi kör tehát horizontálisan és vertikálisan bővült, aminek a belső oktatási, igazgatási, vezetési struktúra alakításában még nem igen vontuk le következményeit, főként nem mértük fel az oktatói terhelés alakítására gyakorolt hatását. A karok számának alakulása ismét viták tárgya, s ezzel kapcsolatban szintén a negatív tartalmú megjegyzések a gyakoribbak. Tudjuk, hogy önálló, jogász alapképzést nyújtó jogi kar jelenleg nyolc működik Magyarországon, a kihelyezett tagozatokat, valamint a jogászasszisztensi képzést is ideszámítanánk, több is. Az 1980 előtti három jogi karhoz képest kétségtelenül jelentős mértékben megnövekedett az önálló karok száma. A külföldi állapotokkal való összehasonlítás azonban azt mutatja, hogy megengedett a változás olyan értékelése, miszerint a 25 évvel ezelőtti egyetemi fejlesztés volt erőszakoltabb visszafogott, s az elmúlt évtizedben tulajdonképpen a reális szükségletekhez való igazodás folyamata ment végbe. Pusztán néhány, hozzánk hasonló lélekszámú európai kis ország jogi karainak számát mutatnám be: Hollandiában 9, Portugáliában 12, Svájcban 8, Belgiumban 13, Ausztriában 5. A nagyobb országok közül Spanyolországban 36, Németországban 40, Franciaországban 45 (ebből Párizsban 9), az Egyesült Királyságban 54 (Angliában 44, Skóciában 9, Észak-Írországban 1) jogi kar található. Ha nem volna ellenpélda azt is lehetne állítani, hogy a politikai és a gazdasági fejlettség a jogi karok számából is megállapítható, mivel Bulgáriában, Szlovákiában 2-2, Romániában 3 jogi kar működik. Szabályként mégsem állja meg a helyét a fenti megállapítás, mert Norvégiába és Csehországban is csupán 3-3 jogi kar képez jogászokat. A magyarországi jogi karok sűrűssége nem haladja az európai átlagot, ám az új helyzetből adódó előnyök kihasználása még nem kezdődött el. A jogi karok nem fogtak hozzá az olyan tudatos feladatmegosztás kialakításhoz, amely a karok karakterisztikus megkülönböztetéséhez vezetne. Az egységes diploma azonosságát eredményező egységes jogi képzést továbbra fenntartva – a külföldi példákhoz hasonlóan – biztosítani kellene a felvételre jelentkezők számára a választási lehetőséget a különösképpen civilisztikában, illetve büntetőjogban, vagy közigazgatásban, vagy még pontosabban az adójogban, a gazdasági bűncselekmények, a vízügyi jog oktatásában elismerten és elfogadottan legmagasabb színvonalat nyújtani. Ehhez természetesen tudatos tanszékfejlesztési stratégia szükséges, beleértve a legfontosabbat: a legkiválóbb szakemberek megnyerését. Tanulságos lehet számunkra – ismételten – a külföldi országok példája, az egyetemek tájékoztatóikban kiváltképp arra hívják fel a választani kívánó érdeklődők figyelmét, amiben különös magas szintű képzésben részesülhet. Nálunk annál is inkább sort kell erre keríteni, mert különösen az új karok, de bizonyos mérték-
ben minden kar csak így válik versenyképessé a nem alaptalanul elsőnek tekintett ELTE jogi karival. Az egyetemi doktorképzés egyéni és minőségi képzés, amelyben döntő szerepe van a tudományos munka irányítására is képes, jelentős kutatási eredményekkel rendelkező professzorinak, akiben legnagyobb a hiány karainkon. Az egyetemi doktorképzés tapasztalatairól eddig megjelent értékelések nem sok jót mondtak a doktori iskolák minőségéről, a jogi karokéról még nem olvastam átfogó értékelést, nem hinném azonban, hogy itt más lenne a helyzet. Az tény, hogy 1990hez képest nőtt a professzorok száma, ez azonban – jól tudjuk – az esetek jelentős részében nem tudományos teljesítmény elismeréseként, hanem a kezdeti akkreditációs gyakorlat bizonytalansága révén következett be. Aggasztó, hogy 1995 óta, nyolc év alatt, az új típusú akadémiai tudományos címet összesen 8 jogász nyerte el, ez által az állam- és jogtudományok akadémiai doktorainak korátlaga messze a legmagasabbá vált. Ezért is különösen fontos lenne a doktorképzésben a dékáni találkozókon már szóba jött szorosabb együttműködés részleteinek kidolgozása és megvalósítása. V.
A jogászképzés intézményi hálózata és alanya, a hallgatók száma tíz év alatt jelentősen megnövekedett, a tantárgyak tartalma kicserélődött, a mai alkotmányjog, büntetőjog és a többi tárgy is idetartozik, s ma már nem azt tartalmazza mint 10-15 évvel ezelőtt. A tanulmányi- és vizsgarend amerikai példát kezd követni, aminek szükségességéről egyébként külön vitát lehetne nyitni. A társadalom és benne a jog szerepe megváltozott, ezeket a változásokat a magam részéről általánosságban hasznosnak és reményt keltőnek tartom. A joghallgatók számának alakulásában az ügyvédség számára kétségkívül megállapíthatók külön intézkedést igénylő gondok. (Indokoltnak tartom azoknak a javaslatoknak a megfontolását, amelyek az alkalmasság és a megfelelősség alaposabb kontrollját javasolják.) A létszámnövekedésnek előnyeit is számításba kell vennünk, az új diplomások most már nyelvvizsga bizonyítvánnyal is rendelkeznek, a hallgatók jelentős része külföldi egyetemeket is látogatott, növekszik a jogászi munkaerőpiacon a kínálat gazdasága. Az oktatói kar bővült jó néhány fiatal tehetséges tanársegéddel, adjunktussal, számuk azonban nem elégséges, s türelmi időt kell biztosítani számukra a minőségi előrelépéshez. Az elméletileg képzett gyakorlati szakemberek eddigieknek nagyobb segítsége szükséges a szűkös oktatói kapacitás enyhítéséhez. Az oktatás tartalmát illetően a jogászképzés alapszakasza és szakképzési szakasza között átgondoltabb munkamegosztás kialakítása kívánatos, s számításba kell vennünk a szakmai továbbképzés gazdagodását, a benne való részvétel kötelességé való átalakulását.
A jogi alapképzés öt évében növelendő azoknak a tárgyaknak köre, amelyek a jogi diploma alkalmazhatóságát növelik a kereskedelmi, ipari, banki szférában.
FELHASZNÁLT IRODALOM Barnhizer, David: The University I deal and the American Law School. = Rutgers Law Review. 1989/1. 110-173. Bonell, Michael Joachim: Legal Studies in Today’s Europe: Toward a European Lawyer? = The American Journal of Comparative Law. 2001. 488-499. Brest, Paul: The Responsibility of Law Schools: Educating Lawyers as Counselors and Problem Solvers = Law and Contemporary Problems. 1995/3-4. 5-17. Education across the European Union. Luxembourg, OOP, 1998. 167-197. Erdei Árpád: A felsőoktatás rendszere Kaliforniában = Magyar Felsőoktatás. 1993. 6-10. szám Flory, Maurice: Modéles d’enseignement du droit en Europe: bilan et perspectives. = Revue d’Histoire. 1992/13. 193-201. Guide to legal Studies in Europe. 200-2001. Györgyi Kálmán: Egyetemi jogászképzés ma és holnap. = Magyar Jog. 1990/7-8. 589596. Kaló Ágnes: Modern jogszemlélet és oktatás az Egyesült Államokban, a Yale Egyetemen. = Jogtudományi Közlöny. 1992/10 464-469. Kengyel Miklós: Jogászképzés a rendszerváltás után. = Jura. 2000/1-2. 125-128. Ladányi Andor: A magyar felsőoktatás a 20. században. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999, 136. Law Books in Europe. Brussels, 2001, 1295. Loss Sándor – Prugberger Tamás: A német posztgraduális jogi rendszer Magyarországon is hasznosítható elemei. = Magyar Felsőoktatás, 1997/8. 21-23. Meleg Csilla: Felsőfokú szakképzés a JPTE Állam- és Jogtudományi Karán. = Magyar Felsőoktatás. 1988/8. 11-13. Miers, David: The role of Universities in the Training of Lawyers in the United Kingdom. = Kobe University Law Review. 1999. 55-84. Nagy Zsolt: Az angolszász jogi oktatás fejlődésének „önálló” útja az Egyesült Államokban. = Jogbölcseleti jegyzetek. 2002/3. sz. Nagy Zsolt: Vélemények a jogi oktatásról. = Jogbölcseleti jegyzetek. 2002. 1. sz. Peltier, Jean-Marc: L’enseignement du droit national aux étudiants étrangers: contribution du programme Erasmus. = Revue internationale de droit comparé. 1993/1. 79-96. Pohl Mariann: Tudnivalók a jogi szakvizsgáról. = Magyar Jog. 1998/1. 17-21. Pokol Béla: A jogi oktatás mint a jogrendszer része. = Jogbölcseleti jegyzetek. 2002/4. Pokol Béla: A társadalom jogászi telítettsége. = Jogtudományi Közlöny. 2002/5. 205-125. Posner, Richard A.: The Decline of Law as an Autonomons Discipline, 1962-1987. = Harward Law Review. 1987. 762-780.
Tizenhatodik jogász vándorgyűlés. Budapest, Magyar Jogász Egylet, 2001. 10-91.
