LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A SÓLYOM KINYÚJTJA KARMAIT TÖRTÉNELMI REGÉNY DZSINGISZ KÁN IFJÚSÁGÁRÓL MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A SÓLYOM KINYÚJTJA KARMAIT TÖRTÉNELMI REGÉNY DZSINGISZ KÁN IFJÚSÁGÁRÓL MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973 MIKLOSOVITS LÁSZLÓ RAJZAIVAL © LŐRINCZ L. LÁSZLÓ, 1973 I. A FIÚ Arra ébredt, hogy valami meleg, érdes, illatos csúszik végig a kezén, felszalad az ágyról lelógó meztelen karján egészen a válláig, majd eltűnik, hogy azonnal újrakezdődjék az egész. Azakban a pillanatokban, amikor az ébrenlét még nem győzte le az álmot, amikor az álomképek még létükért küzdöttek, azt hitte, hogy az annyira áhított sar sovó, a mindig bölcs, hatalmas, sárga szemű bagoly ül a karján, s kiterjesztett szárnyainak feszes, meleg, simogató tollai suhannak újra meg újra végig a bőrén. Álma utolsó másodpercében elömlött rajta a boldogság, hiszen apja minden tilalma ellenére a sar sovó gazdája lett. Igaz barátra lelt, akivel együtt felszállhat a felhők fölé, riugathatja a pusztán bujkáló egérnépet, s még a mormota, a tarbagán is óvatosan tekint ki lyukából, ha az óriási kiterjesztett szárnyak árnyéka átsuhan a fűtenger felett. Igaz, hogy a sar sovó a valóságban kicsi ahhoz, hogy a levegőbe emelje, de most olyan könnyűnek érezte magát, barátját pedig olyan erősnek, hogy az álom és az ébrenlét mezsgyéjén minden lehetségesnek tűnt. Mennyire vágyódott a madár után! Még egészen kicsi volt, s a jurtaküszöböt is nehezen tudta átlépni, amikor szerelmese lett a repülő óriásoknak. Szájtátva, barátkozásra készen ott álldogált a cölöpök mellett, amelyeket a jurtától tíztizenkét méterre vertek le, hogy a gyakran érkező vendégek hátaslovaikat kiköthessék, s melyeknek a tetején, mint a puszta igazi urai, bölcs méltósággal ültek a sar sovók. Sárga, mozdulatlan tekintetük a messzeséget kémlelte. Látszólag ügyet sem vetettek a körülöttük járkálókra, a háztartás lármája sem zavarta őket, csak akkor lebbentek fel lusta szárnycsapásokkal, ha valaki az állófához kötötte lovát, s az oszlop megremegett. Ilyenkor is csak pillanatokra emelkedtek a magasba, s meg sem várva, amíg a vendég átlépi a jurtaküszöböt, ismét a helyükre ültek. De néha mintha e kényszerű mozgás kizökkentette volna őket nyugalmukból, lusta szárnycsapásokkal eltűntek a távoli hegyek irányában. Sokszor látta azt is, amikor vadászatra indultak. Sohasem mentek sokan, de egyedül is ritkán. Puhán vitorláztak a magasban, kihasználva a csaknem mindig fúvó langyos őszi szelet, úgy szálltak, szinte szárnycsapások nélkül, mintha a kék ég túloldaláról valamelyik isten juhbél zsinegen húzta volna őket lassan, türelmesen előre. Egyszerre aztán mintha haragvó démon vagy a halottak szellemei közül egy széttépte volna a zsinórt, úgy zuhant a madár egyenesen lefelé, akár a felhajított száraz tevetrágya, az argal. Csak centiméterekkel a fűszálak hegye felett tárta ki ismét széles szárnyait. Bütykös fekete lába, melynek ujjaiból mint éles kések nőttek ki a görbe karmok, lecsapott a földre, s a fiú ilyenkor biztosan tudta, hogy a pusztai egércsalád a mai napon ismét megfogyatkozott. Soha nem látta, hogy a madár eltévesztette volna, a célt, és zsákmány nélkül emelkedett volna ismét a levegőbe. Azt azonban annál többször, hogy a zuhanás és a földet érés után, amikor a két pikkelyes láb összezárult, és a merev, sárga szemek talán a megszokottnál is nagyobb érdeklődéssel néztek a fűre, lecsapott a görbe csőr is.

Hangot ilyenkor már sohasem hallott, sem a fájdalom, sem a rémület hangját, sem a többi, még életben levő családtag búcsúcincogását; a félelem, a rettegés, a halál csendje borult a pusztára. Még azt is megfigyelte, hogy a madár nem lát azonnal lakomához, hanem hosszasan szemlélődik a zsákmány felett, majd méltósággal, nyugodtan nyeli le áldozatát. Néha, ha a zsákmány nem egyszerű pusztai egér volt, hanem hulgana, mezeipocok, meg sem kísérelte egészben bekapni, hanem borotvaéles csőrével hosszúkás csíkokra hasogatta – mint apja szokta az elejtett antilop húsát, ha nem volt szolga a közelben –, és a csíkokat egymás után, nyakát előre-hátra hajlítgatva nyelte le. Voltak persze olyanok is, amelyek nem a pusztán fogyasztották el a zsákmányt, hanem a vérző szürke csomót karmaik közé vették, és lusta, elégedett szárnycsapásokkal húztak a sziklák felé. A fiú ezekről előbb azt gyanította, hogy fenn a sziklabérceken kiköltötték kicsinyeiket, s most minden gondjuk a fiókák táplálása, de később megtudta, hogy ilyenkor ősz elején a sar sovók már nem költenek. Ekkor arra gondolt, hogy a madarak is különbözhetnek egymástól étkezési szokásaikban ugyanúgy, mint az emberek. Apja például mindig méltóságteljes és hosszú, fárasztó terelések után, amikor farkas riogatja a ménest, s az állandó figyelésben még kumiszt hörpinteni sincs idő, ilyenkor is lassan, nyugodtan szürcsölí levesét, vágja le a juhból nekijáró részt, és lassan, gondosan rágva eszik. Az öreg Csaraka apó pedig, mint a vén farkasok, mohón nyeldesi a falatokat fogatlan szájával, s a kihasított húsdarabbal a kezében, félig a jurta oldala felé fordulva fal. Rágni már régóta nem tud, ínyével csak tépdesi a húst, és megrágatlanul nyeli le. Mivel nagyon öreg, az illemet sem ismeri már, és tekintélye alig nagyobb egy gyermekénél. Apja jó néhányszor meg is korholta mindenki füle hallatára egy-egy nagyobb lakoma után, melyen Csaraka apó hamarabb berúgott, mint a többiek, jóval hamarabb, mint azt az illem megkívánta volna. Hangosan gajdolt, ifjúkori élményeit mesélte alig-alig forgó nyelvvel, sűrű csuklások közepette, s még az énekmondó énekébe is bele-belekurjantott. Látott persze öreg madarakat is, melyeknek tolla megkopott, és ha lehet, még lustábban szálltak, mint a többiek, de karmuk halálosan biztos volt még, akár a fiataloké. Hogy mi lesz a nagyon öreg madarakkal, amelyek már nem képesek megölni az egereket, éhen halnak-e, vagy a többiek táplálják őket, a fiú nem tudta. Még sohasem merészkedett egyedül a sziklacsúcsok közé, hogy megnézze a fészküket, mivel jól tudta, hogy az ártó lelkek, a kegyetlen kísértetek különösen kedvelik a hegyeket, a sziklacsúcsokat és a barlangokat. Tudta, hogy a régi-régi hősöket a hegyek hágóin támadták meg a vérszomjas szörnyek, s itt folyt a tusa, néha évekig. Apjával persze, ha vadászaton voltak, elhaladtak a sziklacsúcsok mellett, és néha hágóra is rátették a lábukat. Ilyenkor soha nem feledkeztek meg arról, hogy a hágó közepén az ovóra, azaz a kőhalomra dobjanak egy-egy kődarabot, jelképes áldozatul a hegy védőszellemének. Ez az áldozat visszatartotta az ártó lelkeket, hiszen bármennyire is félelmetesek, mégsem húznak szívesen ujjat a nagy hatalmú védőszellemekkel. Persze azért a hágón jobb óvatosnak lenni. Valahányszor a sziklacsúcsok között járt, mindig el volt foglalva saját remegő szívének a csitítgatásával, soha nem jutott idő megkérni apját, hogy mutassa meg a sar sovók fészkeit, s különben sem volt biztos benne, hogy teljesítette volna-e kérését. Néha különösen jó volt az apjával lenni. Ilyenkor türelmesen elmagyarázott neki mindent, tanítgatta a nyíllövés, a nyomolvasás tudományára, megmutatta a csillagokat, elmagyarázta, hogy miképpen lehet segítségükkel tájékozódni a pusztán. Azt is elmesélte, hogy a csillagoknak külön történetük van, hogy valamennyien híres vitézek voltak, és vagy jutalmul, vagy pedig büntetésből jó vagy rossz hatású csillagokká válva kerültek fel az égre. S messze, magasan a csillagok felett trónolt a mindenség ura és parancsolója, a Kök tengeri, a Kék Ég. Egyszer régebben, talán még az elmúlt télen egy idegen vetődött a jurtába, aki messziről jött, és messzire tartott. Apja a jurta díszhelyére, az ajtótól jobbra

ültette, étellel-itallal kínálta, majd hosszas beszélgetésbe merült vele. Olyan halkan mormoltak azonban, hogy egy-két foszlányon kívül alig értett belőle valamit. Az el-elkapott félszavakból azonban így is megtudta, hogy az idegent valahol messze, valamilyen nehezen megjegyezhető nevű folyó partján űzőbe vették a tatárok, és csak nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni előlük. Mit nem adott volna érte, ha hallhatta volna az egész történetet, amit az ismeretlen olyan széles mozdulatokkal adott elő, hogy szinte maga előtt látta, amint szorosan lova hátára lapulva menekül a folyóparti sűrűség felé. Sajnos, a gyerekek csak ritkán, kivételes alkalmakkor hallgathatták a felnőttek beszélgetését, így hát úgy tett, mintha minden érdeklődését néhány bokacsont kötné le, melyekkel dobós játékot játszott. A nagy fülelésben azonban nem dobta fel a csontocskákat, csak a tenyerében rázogatta őket, majd amikor hirtelen rajtakapta magát, nyakig elvörösödött, apjára és az idegenre pillantott, hogy nem vették-e észre a csalást. Azok azonban ügyet sem vetettek rá. Apja újra meg újra töltött a kumiszból, és folytatták a vég nélküli beszélgetést. Másnap reggel az idegen útra készülődött. Éppen lovával foglalatoskodott, amikor madarak jelentek meg a jurták közelében, s rászállottak az állófákra. Az idegen férfi ekkor a fiúhoz fordult, aki éppen a reggeli álmot dörzsölgette a szeméből. – Nem szeretem őket, mert bajt hoznak az emberre… Mifelénk azt tartják róluk, hogy az ártó szellemek madarai. Nézz csak a szemükbe! Mintha éjszaka csidhürrel találkoznál a pusztán, s az meresztené rád a szemét. Olyan a nézésük, mint az ördögé. A fiú meglepődött, hogy az idegen észrevette őt, és szóra méltatta. Zavarodottságában szólni sem tudott, csak állt sután a sátor előtt, arcát az idegenre emelte, és nem tudta, hogy mit is kellene tennie. Az idegen azonban tovább már ügyet sem vetett rá, válaszra sem várt, egyre csak a madarakat nézte, és furcsa módon ejtve a szavakat, folytatta beszédét. Szavait inkább magához, mintsem a gyermekhez intézte: – A Kerlen folyó mellett láttam népeket, akik magukhoz édesgetik őket, etetgetik, ezek az ocsmányok meg elfogadják tőlük. Ott láttam kölyköket, akik ezekkel játszadoznak. El is viszi a csidhür valamennyit! – És ügyet sem vetve a fiúra, folytatta a lóval való foglalatosságát. Ettől az időtől kezdve a fiúnak nem ment ki a fejéből a madár. Mivel napokon keresztül figyelte repülésüket, megszerette őket, talán csak kerek sárga szemük riasztotta egy kissé. Sokáig érlelgette magában a gondolatot a saját madárról, és többször jutott már arra az elhatározásra, hogy szól apjának, valami azonban mindig visszatartotta. Nem tudta magának sem megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mitől fél, a visszautasítástól-e, vagy pedig attól, hogy apja kineveti, és másnap már mindenki, Csaraka apó és a szolgák is bagolynak fogják őt csúfolni. Érezte, hogy akkor kell majd szólnia, amikor csak ketten vannak, apja és ő, amikor nem kell idegen fülektől tartani, és a visszautasítás sem olyan keserű. Alkalom adódott bőven, de az utolsó pillanatban mindig visszariadt. Előfordult, hogy kettesben lovagoltak ellenőrizni a csikósok munkáját, s ilyenkor, ha apja megtörte a csendet, és valamit halkan magyarázni kezdett, megnyíltak a kérdés-feleletek csatornái, s remek alkalom kínálkozott a madárhistóriára. Az utolsó pillanatban azonban, amikor már-már ki buggyant száján a szó, mindig közbejött valami; hol farkas vonyított a messzeségben, hol a férfi hallgatott el hirtelen, s megváltozott arckifejezése jelezte a fiúnak, hogy apjának csak a teste lovagol mellette, lelke valahol messze jár. Mégis egyszer, egy alkalommal, amire most is olyan élesen emlékszik, mintha tegnap lett volna, egy ilyen közös lovaglás alkalmával előhozta a dolgot. Mielőtt még meggondolta volna, hogy mit is mond, talán attól való félelmében, hogy ismét, mint már annyiszor, elfogy a bátorsága, hadarva és levegő után kapkodva elmesélte apjának, hogy mit is hallott a távolról érkezett vendégtől. Elmondta, hogy ő nem fél a csidhürtől, és nem hisz abban, hogy a madarak az ördögök segítőtársai lennének. Végül előhozakodott a legnehezebbel: szeretne ő is egy ilyen madarat, egy sar sovót. Tanítgatná, ketrecet készítene neki, hosszú juhbél zsinórt kötne a lábára, feleresztené a magasba is – szóval kitűnő szórakozás lenne.

Apja egy darabig szó nélkül hallgatta, majd hirtelen türelmét vesztve félbeszakította: – Nem! – mondta keményen. – Madarászás, egérzsákmánylesés nem a férfiak dolga. Azt, hogy a sar sovó a démon madara-e vagy sem, Bulgan, a látó tudná megmondani. Bár igazában én sem szeretem őket… – tette hozzá elgondolkozva. – Kilencszer láttad már a pusztán a friss fű növését, kilencszer ellettek a kancák, amióta a Kék Ég a világra segített, kilencszer fagyasztották be a vizeket téldémon kísértetei, felnőttél, férfinak számítasz. Hamarosan el kell menned… Igen. Tudta, hogy hamarosan el kell mennie, mint ahogy elment annak idején mindenki idősebb férfirokonai közül, ahogy elmennek majd öccsei, s ahogy az ő fia is el fog majd menni. Meg kell tennie neki is az első nehéz lépéseket, új arcokat, új embereket kell megszoknia, s a régi otthon helyett, ahol gyermekfejjel is az előkelők közé számított, hiszen a nemzetségfő Jiszügej-bátor fia volt, új otthonában szinte szolgasorban kell eltöltenie néhány esztendőt. Tudta, hogy ez az idő nagyon hamar elérkezik, hiszen a csillagok szerint – pedig azok soha nem tévednek – már a kilencedik évét is betöltötte. S akkor ott a pusztán a két magányos lovas lelkét valami kimondhatatlan szomorúság töltötte be, szomorúság, aminek soha nem szabad hangot adni, hiszen aki sajnálatra szorul, nem méltó a Kék Ég bizalmára, aki jajgat, érdemtelen arra, hogy a férfiak maguk közé ültessék. Aztán az apa, hogy megtörje a hirtelen megfagyott csendet, talán önmagát is erősítve, így folytatta: – A férfiember számára csak egy a fontos: a neve! A nevet pedig, amelyért őseink megvívtak az ellenséggel, a párduccal és a démonokkal, a nyílvessző vasa csiszolja fényesre, nem a baglyok csőre! – S inkább oktató, mint dühös mozdulattal ráütött tegzére. A fiú hallgatott. Szótlan szomorúsággal vette tudomásul, hogy a bagolyügy ezzel végérvényesen lezárult. Lelke mélyén azonban megmaradt a vágy a madár után, és sok évvel később Bolod, a fiatal ezredparancsnok nem tudta elképzelni, minek köszönheti ura és parancsolója kegyét, hogy a mohamedánok ellen viselt hadjárata után, amikor az arany és a rabszolgák tengere ömlött Karakorumba, az ajándékba adott két idomított sólyomért olyan kiváltságokat kapott, amilyenekről a nála sokkal tapasztaltabb és idősebb vitézek is csak álmodni mertek. Ezért érezte akkor ott, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén a sar sovó szárnyának puha simogatását, s aztán hirtelen, mint amikor a tejfehér köd a fűszálak csúcsain a hajnali szellő első fuvallatára semmivé foszlik, szerteszakadt az álom laza szövedéke, s bár még lehunyva tartotta szemét, érezte, hogy már ébren van. Nem tudta, mire ébredt fel, de amikor az érdes meleg valami ismét felcsúszott a karján, jeges rémület hasított a szívébe: kutya! Kutya nyalja a kezét! Gyűlölte a kutyákat. Gyűlölte, és félt tőlük. Soha senkinek nem merte bevallani félelmét, mégis mindenki tudott róla. Tudták, hogy jobban fél Barsztól, a hatalmas tarkától, mint testvérei vagy a rokon gyerekek a hajnali szellemektől, az albinoktól. Még egészen kicsi korából eredt ez a gyűlölettel vegyes félelem, azokból az időkböl, amikor beszélni is alig tudott. Két olyan eseményre emlékezett vissza, amelyek később is, egészen ifjúkoráig – amikor már senki és semmi nem rettentette ezen a világon – elkísérték. Az első akkor történhetett, amikor már tudott járni, és kacsázó futással, lebegő varkoccsal tűnt fel itt is, ott is a jurták között. Odalábatlankodott az asszonyok közé, vagy az idősebb rokon lányok nyakában cipeltette magát. Akkor történt egy viharos tavaszi éjszakán. Anyja már leterítette az illatos juhbőröket, és bár apja még kint volt a pusztában, lefekvéshez készülődtek. A környező jurtákból és a marhák karámja felől még kiáltozás hallatszott, valaki huzakodó bikákat akart szétválasztani. Behallott a küzdő állatok szarvának csattogása s a tompa botütések zaja, melyekkel a pásztor megpróbálta szétkergetni a viaskodókat. Az ismerős neszek már-már álomba ringatták, amikor valami furcsa, szokatlan távoli hang zökkentette vissza az ébrenlétbe. Messziről, olyan messziről, mintha a sziklacsúcsok mögül jött volna, egyhangú és mégis fenyegető, üvöltő hangok kórusa hallatszott, néha egészen elhalkulva, hogy később ismét felerősödjön.

Szinte érezte, hogy a kellemes, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis félelmetes hangok füzére rátelepszik az éjszakai fuvallatra, s a szellő lágy hullámai hozzák fűszálról fűszálra jurtájukig. Anyja gondterhelten kapta fel a fejét, ellebbentette az ajtónyílás elől a vékony bőrfüggönyt, s fejét kissé félrehajtva belehallgatózott az éjszakábá. A távoli kórus ekkor, mintha csak azért csitult volna el, hogy hallgatóságot követeljen magának, ismét megszólalt, s a panaszos hangok áradata – most már sokkal hangosabban, mint eddig – körülölelte a jurtát. Az asszony egy darabig mozdulatlanná merevedve, furcsa, előregörnyedő testtartással az ajtó előtt állt, majd visszafordult, és egy marék argalt dobott a mármár kialvó tűzre. – Csono! – mondta kissé rekedtes hangján, s mozdulatai, ahogy a tevetrágyát szórták, mintha nyugtalanságot árultak volna el. A fiú még mindig mit sem sejtve hol anyját figyelte, hol pedig a már elég közeli kórust hallgatta, amikor anyja viselkedéséből hirtelen kitalálta, hogy apját veszély fenyegeti. Most már nyugtalanul figyelt anyjára, aki midőn a lángok ismét fellobogtak, s váltakozó hosszúságú ábrákat vetítettek a jurta falára, félrehúzta a függönyt, és eltűnt a sötétben. A fiú szívét jeges rémület szorította össze. Dermedten nézte a meg-meglebbenő függönyt, s amikor a szellő egy-egy erőteljesebb hulláma végigfutott rajta, és felcsapta az ajtókeret felső léce felé, hogy csak tátongó, fekete üresség maradt a helyén, a felhangzó kórus körülölelte fekvőhelyét. A lángok az ajtón át beosonó légáramlattól soha nem látott lobogásba kezdtek, szikrák szálltak az ég felé, s eltűntek a magasban a csillagok között. A füsteresztő nyíláson keresztül csillagok néztek le rá, de mintha ma valahogyan vörösebbek, haragosabbak lettek volna a szokottnál. Megkönnyebbülten hallotta ismét anyja hangját, más nőkével és férfiakéval egybefonódva, de a szokott nyugodt, kissé mindig rekedt hang ezen az estén idegesen vibráló magas színt kapott, s ami csak igen ritkán fordult elő – olyan ritkán, hogy nem is nagyon emlékezett ilyesmire –, anyja kiabált! Előbb csak a kiáltozást hallgatta minden értelem nélkül, csak a hang magasságára figyelt, majd lassan a szavak is értelmet kaptak, ahogy egyenként bekúsztak varkocsa alá. Egy dörmögő férfihang válaszolt néha anyja nyugtalan, követelő szavaira. A dörmögő hangból semmit nem értett, nem is érdekelte, csak az anyjáét leste. Lassan mondatokká álltak össze a szavak. – A kutyákat gyorsan! – hallotta. A kiáltásra válaszként futó lábak dobogása, majd a kötelükről eloldott kutyák csaholása töltötte be az éjszakát. Hallotta, hogy valaki lovára kap, és a hajszolt ló dobogása beleveszett a sötétbe. Aztán a távolból, valahonnan a puszta mélyéből, ahol most már tudta, hogy apja és a csikósok harcolnak a farkasokkal, egyre riasztóbb és vadabb hangok érkeztek. Sebzett állatok üvöltése, keserves vonyítás s olyan magas, éles rikoltásba átcsapó lónyerítés, hogy beleborsódzott a háta. Emberi hangok nem jutották el idáig, de tudta, hogy annak a szörnyűségnek a közepén, amelyik valahol távol uralja a pusztát, ott van az ő hatalmas, erős apja is, s mint a mesebeli óriások, akikről néha Temür apó szokott mesélni, életéért küzd a szörnyetegekkel. Nem is sejtette, mennyi idő múlhatott el ebben az ideges remegésben, amely fogva tartotta, de később, amikor nagyobb korában visszagondolt erre az éjszakára, úgy érezte, hogy addig a pillanatig, ameddig apja belépett a sátorba, több idő telt el, mint az az idő, amire egyáltalán vissza tudott emlékezni. Amikor aztán apja anyjától kísérve belépett az ajtón, egyszerűen nem tudta, mit is csináljon, csak állt, mintha szólni sem tudna, s a tüzet bámulta zavartan. A szikrák most is úgy szálltak, mint az előbb, csak most valahogy olyan könnyű lett minden. Fél szemmel a hatalmas emberre pillantott, és elkapta annak ráirányuló meleg tekintetét. Apja akkor odahajolt hozzá, ölébe vette, és orrával gyengéden végigsimította puha kis arcocskáját. A boldogságtól csak később vette észre, hogy apja ködmöne több helyen el van szakadva; éles fogak és körmök téptek a vékony posztóanyagba. Hirtelen ismét meglebbent a függöny, s egy idősebb rokon legény Csolóval, apja lovászával valami sötét, mozgó és szuszogó tömeget vonszolt maga után. Amikor jobban ráesett a fény, akkor látta csak, hogy hatalmas kutya fekszik a jurta

földjén, egy akkora állat, amekkorát még alig látott, s amelynek, ha állna, és őt melléje állítanák, magasabban lenne a háta, mint az ő feje búbja. Az állat most az oldalán feküdt, nehezen sípolva szedte a levegőt, és hosszú farkával egyhangú köröket írt a földre. Amikor figyelmesebben odanézett, észrevette, hogy az oldalán egy helyütt, egészen közel a hátulsó lábakhoz, nagy helyen hiányzik a puha fekete szőr, és a tátongó lyukból valami fekete, ragacsos, tompán csillogó csöpög a jurta földjére. – Alaposan belemartak – mondta az apja, s vizsgálgatni kezdte a sebet. – Kár lenne érte, úgysem vagyunk bővében kutyáknak – mondta Csoló is, és Jiszügejre nézett. Jiszügej intett az asszonynak, és a két férfival együtt kutatni kezdett a hátul heverő bőriszákok között. Minden figyelmüket lefoglalta a keresés, apróra vágott bőröket kotortak elő az iszákok aljából, majd maguk mellé tették, és tovább kutattak. Vele senki sem törődött többé. Ekkor fordult teljes figyelmével a kutya felé. Lecsusszant a juhbőrrel borított lócáról, hova apja ültette, amikor a többiek bejöttek, s egészen az állat mellé állt. Kerekre nyílt szemmel nézte a köröző bojtos farkat, a nehezen, sípolva emelkedő bordákat a fekete szőr alatt es a meg-megremegő, tépett végű füleket. A fülek széle telis-tele volt ujjnyi hasadásokkal, melyeket már rég begyógyított az idő, frisset azonban egyet sem tudott felfedezni közöttük. Semmi sem különböztette meg egy egyszerű, alvó kutyától, amilyet napjában sokat látott a jurták között, hacsak azt a fekete valamit nem számítjuk, amely kitartóan áztatta a földet, mint a nyári eső. Egyik szemére félig ráborult a szemhéja, a másik szeme láthatatlan volt, mivel a kutya feje fél pofára fordulva feküdt előtte. Amikor egyet lépett feléje, és már szorosan mellette állt, a kutya felhúzta szemhéját, s előbb csodálkozva, majd barátságosan tekintett fel rá. A köröző farok is megtorpant egy pillanatra, hogy rövid szünet után ismét nekilendüljön, most már nagyobb idő alatt téve meg a köröket. Fekete orrán remegés futott végig, mintha szimatolni akarna, ínye felhúzódott, előtűntek hófehér fogai. Száját egy kissé kinyitotta, majd összezárta, nyelvét kidugta, mintha erőlködve mondani akarna valamit. Tudta, érezte, hogy a kutya szólni akar hozzá, csak nem tud, vagy ha tud is, olyan halkan teszi, hogy nem hall mást, csak halk, sípoló zihálást. Azt hitte, ha közelebb hajol, talán meghall valamit az éjszaka történtekből, valami csodálatosat a vad küzdelemről. Egyik kezét óvatosan a földre tette, másikat a kutya oldalának támasztotta, s fejét oldalra hajtva, fülét szinte rátapasztotta az ismét felvöröslő fogínyre. A kutya ekkor ráemelte tágra nyitott vörös szemét, tátott torkából hörgő hang szakadt ki, testét néhány hüvelyknyire feldobta a levegőbe, és amikor a fiú eldőlt a váratlan mozdulattól, nagy erővel a vállába mart. Aztán kifordult szemmel mozdulatlanná dermedt. A másik történet jóval később esett meg vele, évek múlva, amikor már biztosan tudott célba nyilazni, oldalán kis tegezt hordott rövid nyílvesszőkkel, és a felállított, ember formájú bábut messziről is eltalálta. Azóta talán ha háromszor-négyszer zöldült új fű a pusztán, és így még most is maga előtt látja azt a félelmetes napot, amely örökre kitörülhetetlenül belevésődött emlékezetébe. Abban az időben még nem volt szabad elhagynia a tábor területét, csak a sátrak között játszogathatott pajtásaival. A többi rokon gyerek sem tehette ki a lábát a jurták bűvös köréből, pedig a végtelen puszta ezernyi édes, soha nem ízlelt örömöt rejtegetett, melyek megismerését megakadályozta a felnőttek szigorúan tiltó szava. Amikor a történet megesett, éppen Akutajjal, egyik unokatestvérével barátkozott, aki bár idősebb és nagyobb is volt nála, mégis kénytelen volt vele játszani a táboron belül, hiszen a felnőttek tilalma rá is vonatkozott. Akutajtól hallotta először, hogy nem messze a tábortól, ellenkező irányban, mint az égre törő sziklacsúcsok, fészkelnek a fürge üreginyulak, amelyeket már ő is meglesett néhányszor, amint holdvilágos estéken furcsa, ugrándozó futással, lobogó fülekkel vágtattak, mintha sebesen futó árnyékuk üldözné őket. Soha nem sikerült azonban közelebbről megismerkednie velük. Nem sikerült beavatkoznia akár esak megfigyelőként is életükbe, mint ahogy azt a sar sovókkal tehette,

mivel a nyulak valahol messze, a pusztaság közepén fészkeltek, s a kutyák ugatása el űzte őket a tábor közeléből. Akutajtól hallotta azt is, hogy ilyentájban, amikor már a kisnyulak felcseperedtek, holdvilágos éjszakákon minden nyúl, öreg és fiatal, kibújik a lyukából, s az éjszaka közepén körtáncot lejt a pusztán. Valahogy úgy, mint ahogy azt egyik idősebb unokatestvérének lakodalmán a felnőttektől látta. És amikor később Akutaj suttogva elmesélte haditervét, bármennyire is félt apjától, és tisztelte a felnőttek tilalmait, nem tudott ellenállni a kísértésnek, s vele szökött, hogy meglesse és nyílvesszővégre kapja a tapsifüleseket. A reggeli órákban szöktek meg a táborból. Mindketten eléggé ismerték a felnőtteket ahhoz, hogy ne az estét válasszák, bármennyire is az látszott volna a legcsábítóbbnak. A sötétségtől való ösztönös félelmen kívül tudták, hogy ha esti lefekvéskor fedezik fel szökésüket, minden reményüknek befellegzett. Fáklyás és fegyveres lovasok serege veri fel az alvó pusztát, s alig néhány kőhajításnyira a tábortól megtalálják őket. Elhatározták tehát, hogy a délelőtti órákban szöknek, hiszen a felfedeztetés veszélye ilyenkor a legkisebb. Igaz, hogy az ebédnél feltűnik majd távolléte, de anyja bizonyára arra gondol, hogy valamelyik nagynénje fogta ott a jurtájában ebédre, mint ahogy az gyakran meg szokott történni. A jurtatábor meglehetősen nagy területen helyezkedett el, a sátrak között nagy, széles szabad helyekkel, még egy felnőtt kiáltása sem hallatszott el egyik végétől a másikig. Sűrűn előfordult, hagy játszadozás közben messzire keveredett, és amikor az ebédidő ráköszöntött, csak a távolból tudta felfedezni a jurtájuk tetejéből kígyózó füstöt. Ilyenkor betért a legelső rokon sátrába, vagy egyedül, vagy pedig a vele játszó gyerekekkel együtt, odatelepedtek közvetlenül a bejárat mellé, a küszöbtől balra, az asszonyok mögé. Senki nem szólt ilyenkor, mindenki természetesnek vette, hogy a kis jövevényeket illő módon megvendégelje. Ebéd után aztán folytathatták a játékot, és csak este kellett a megszabott időben, pontosan akkor, amikor a nap egy süvegnyire állt a sziklacsúcsok felett, hazatérnie. Most erre az egynapnyi előnyükre számítottak. Kora délelőtt óvatosan – ügyelve arra, hogy más fiúk ne csatlakozhassanak hozzájuk –, mintha csak véletlenül tennék, egyre kijjebb kerültek a jurtatábor széle felé, és elérték a legszélső sátrakat. Itt még óvatosan kellett lopózkodniuk, hiszen a szélső sátrakban a szolganépek laktak, akik hajlamosak arra, hogy belelássanak a gyerekek lelkébe, és szó nélkül átnyalábolva – természetesen illő jutalom reményében – szüleik jurtájához cipeljék őket. Ma azonban szerencséjük volt. A sátrak között csak egy-két öregasszony ténfergett, szárított juhbőröket hurcolt ide-oda, és ügyet sem vetett rájuk. Mégis hosszú percekig rejtőzködtek egy magas halom mögött, míg végül lassan kilopóztak a tábor területéről. Sokáig futottak összegörnyedve, és csak akkor mertek egészen kiegyenesedni, amikar a jurták már csak akkoráknak látszottak, mint azok a nagy fehér kövek, amelyek a táborból nézve övezték a látóhatárt. Szorongással vegyes öröm töltötte el a szívét. Szorongás, mert el sem tudta képzelni, milyen büntetéssel sújtja majd apja, ha kiderül a dolog – pedig egészen biztos, hogy kiderül, hiszen az éjszakát a pusztán szándékoztak tölteni, ugráló nyulak között. Szorongását azonban hamarosan elnyomta az a feltörő, eddig még ismeretlen érzés, amely hatalmába kerítette, s ahogy visszagondol erre a kirándulásra, most is úgy érzi, ez az érzés akkor úgy eluralkodott rajta, hogy soha többé nem tud megszabadulni tőle. Amikor széttekintett a végtelen fűtenger felett, amelynek csak a távoli, égnek meredő csúcsok szabtak határt, úgy érezte, mintha madár lenne, és ha nem tart attól, hogy Akutaj kineveti, szétterjeszti karját, s megpróbál repülni. Maga is megdöbbenve hallotta, hogy szájából énekszó tör fel, együgyű kis dalocska, amelyet a rokon gyerekektől tanult, s amelynek alíg volt értelme. Ezzel a dallal szokták kiszámolni a fogót vagy a „bűnöst” a játékban. Hosszan elnyújtva szárnyalt a vékony gyerekhang, hol a mélybe süllyedt, hol a magasba emelkedett. …Évtizedekkel később, amikor már lóháton, hatalmas serege élén lovágolt a pusztán, néha újra hatalmába kerítette ez az ismeretlen kényszer, s lassú,

vontatott ütemű dalt kezdett énekelni. Szübőtej-bátor ilyenkor hátrakacsintott Dzsebének. – Énekel a nagykán! Ismét csatát nyerünk!… Amikor végleg elmaradt mögöttük a sátortábor, úgy érezték, hogy nem bírja tovább a lábuk. A nap is egyre melegebben sütött, lassan delelőre állt, az éhség is kezdte elővenni őket. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és csak kalandvágyuk maradványa hajtotta őket előre. Régen nem figyeltek már semmire; fáradtan, elcsigázva botorkáltak a hepehupás talajon a fűben. Akutaj kiáltására tért magához. Ahogy kábulatából felrezzent, és felemelte a fejét, látta, hogy a viszonylag sima pusztának váratlanul vége szakadt. Egy alacsonyabb völgy előtt álltak, mely hirtelen kezdődött, mintha a puszta hepehupás földjéből kanállal vájta volna ki valaki. A völgy nem volt nagy, nem lehetett hosszabb, mint a kerektábor hosszúságának a fele, percek alatt elfuthatott volna a végére. Néhány árva karagánabokor volt csak a közepén, és a talajt borító fű, a puszta rikító zöldjével szemben, rozsdabarna színben játszott. A kiégett füvön a tüskés bokrok között hosszú, fehér, ágas-bogas csontok hevertek, mellettük pedig a bokrok mögül előbújva hatalmas, lompos kutyák sétáltak, ügyet sem vetve a hívatlan látogatókra. A fehér, hosszúkás csontok mellett félig vagy egészen felöltözött emberek hevertek, férfiak és nők vegyesen. Egyesek összegörnyedve, kezüket fejük alá téve, mások pedig kinyújtózva, mintha a bokrok árnyékában délutáni álmukat aludnák. A fiú a látottaktól megdermedve, némán állt. Semmit sem értett a dologból. Észrevette, hogy egészen közel hozzá, egy kis bokor tövében idősebb ember alszik. Kissé oldalra lépett, hogy belenézhessen az arcába, és az iszonyú látványtól, ami a szemébe ötlött, éles sikoltás hagyta el az ajkát. A fekvő öregembernek hiányzott az orra, a szemei, s arcát mindenütt harapások éktelenítették. Még így is, ahogy vicsorgó fogakkal nyelv nélküli szájában, összeharapdálva feküdt, felismerte az öreg Csagán apót, aki néhány nappal ezelőtt halt meg egy ismeretlen, ragályos nyavlyában, és akinek testét még aznap éjszaka elvitték a hullákat rabló kísértetek. A legrettenetesebbek azonban a kutyák voltak. Lustán mozogtak, de megállás nélkül, morogva és a fekvőket szagolgatva ténferegtek jobbra-balra. Lapos pillantásaikból kiderült, hogy észrevették a betolakodákat. A bokrok mögül ekkor kiballagott egy óriási, eddig még nem látott fekete kutya. Szenvtelenül az egyik fekvőhöz hajolt és megszagolta. Orrával megdöfködte egy kicsit, mire a férfi, mintha tiltakozni akarna a háborgatás ellen, maga mellé húzta kiterjesztett karját, s lassan oldalára fordult. A kutya kivicsorította a fogát, előbb a ruhán rántott egyet, majd a fekvő oldalába harapott. Ez volt az a pillanat, amikor megértettek mindent. Üvöltve, ahogy a torkukon kifért, rohanni kezdtek visszafelé, ahonnan jöttek, s ahol az elhagyott jurtatábort sejtették. Akutaj, aki néhány évvel idősebb volt, és nem hitt abban, hogy a halottakat éjszaka elragadják a szellemek, futtában odasikoltotta neki: – Meneküljünk! A Halottak Völgyében vagyunk! Most, évek múltán, ahogy áisszagondol a menekülésre, néha még végigfut hátán a hideg, de már tudja, hogy felesleges volt a rohanás, hiszen valóban a Halottak Völgyébe jutottak, ott pedig a csendes tiszteletnek kell uralkodnia az ember lelkén, nem pedig a feneketlen félelemnek. Azóta megtanulta, hogy nincsenek éjszakai kísértetek, akik eljönnének a halottakért, és csak ritkán fordul elő a nagyon gonosz emberekkel, hogy démonná változnak. Megtanulta, hogy minden tábornak magának kell gondoskodnia az el [28–29] bentette a függönyt, és kilépett a jurtából. Apja a lovak mellett állt, és itatta őket. Széles szájú bőrvedret tartott eléjük, benne a tegnap hozott vízzel, amely az éjszaka hűvösében alaposan lehűlhetett. Az alacsony lovacskák mohón ittak, mintha tudnák, hogy hosszú órák múlhatnak el, amíg ismét innivalóhoz jutnak. Apja hátranézett a halk neszre, amit a fiú csizmája okozott a fűben, néhány pillanatig rajtafelejtette kemény tekintetét, majd elfordította a fejét, ésfolytattaaz itatást. Egyikük sem szólt, nem köszöntötte a másikat. Jiszügej családjában olyan felesleges szavak, mint a köszönés, ritkán estek, és csak akkor, ha öreg vagy messziről jött ember tisztelte meg házuk táját. A rokonok és ismerősök köszönés nélkül is ismerték egymást, és azt tartották, hogy

a köszönéskor szokásos jókívánságakat olyan embernek mondani, akit nem szeretünk, hazugság, az olyannak pedig, akit szeretünk, felesleges. Most is, apa és fia szó nélkül megértették egymást. A fiú sarkon fordult, és visszament a jurtába, ahol már éppen felkeléshez készülődtek az előbb még békésen alvók. Körbefordult, homlokát hozzáértette a kis fából faragott ládikóhoz, melyben a nemzetségi totemállat egy csontját őrizték, aztán határozott léptekkel kisietett az ajtón. Néhány órával később már mindenki tudta. a táborban, hogy Jiszügej-bátor fia, Temüdzsin elindult menyasszonyt keresni, hogy a régi szokásoknak megfelelően évekig leendő apósa jurtájában éljen, s ott végzett munkájával szolgálja le jövendő felesége vételárát. II. AZ APA Négyszer nyugodott le és kelt fel újra a nap azóta, hogy elindultak a hosszú útra, s még körülbelüt ugyanannyi volt előttük. Jiszügej tudta, hogy az élelemmel, amit a lovak iszákjaiban az útra hoztak, csínján kell bánni, hiszen megeshet, hogy amíg az olkunutokat megtalálják, a duplája is elmúlik az előre eltervezett napoknak. Ebben az időszakban, így nyár elején különösen nehéz megtalálni valakit, akiről csak annyit tudunk, hogy három-négy évvel ezelőtt egy akkora területen lakott valahol, amekkorának a keresztüllovaglásához még egy hét is kevés. Az olkunutok kevesen voltak, s Jiszügej sógorai éltek közöttük. Jiszügej feleségének, Höelünnek volt néhány fiútestvére, akik átvészelték azokat a nehéz időket, amelyek az elmúlt évtizedekben az olkunutokat sújtották, s most a Tödöge patak vidékén nomadizáltak. Az utóbbi időben különben is valahogyan megbolondult a világ. Sehogy sem mentek úgy a dolgok, mint azelőtt. Régebben, ha nem is volt békesség, hiszen mindig akadtak viszálykodók és cselszövők, mégis tudta az ember, hogy kivel hányadán áll. Tudta, hogy keleten élnek a kitadok, a kínaiak a Középső Birodalomban, és hatalmas erejükkel a pusztán senki sem veheti fel a versenyt. Szerencsére a Középső Birodalom fiai nem is óhajtottak közelebbi kapcsolatba kerülni a sztyeppék nomádjaival. Bezárkóztak magas falaik mögé, és csak akkor csaptak ki néha-néha jól felszerelt seregeikkel a zöld mezőkre, ha a fővárosba tartó karavánok egyike-másika nyomtalanul eltűnt valahol a pusztaságban. Ilyenkor hatalmas seregek özönlöttek ki a nagy fal kapuin, pontosan meghatározott terv szerint, előre megállapított irányba, és mindig azokra csaptak le, akik vétkesek voltak a karavánok eltüntetésében. A nemzetség más vezetőivel együtt éppen eleget csodálta Jiszügej is azt a hangtalan és láthatatlan kémszervezetet, amely finom hálóival, mint a pók, befonta a hatalmas, látszólag lakatlan pusztaságot, a déli, letelepedett mohamedán népektől a Középső Birodalom faláig. Az utóbbi időkben azonban mintha megnőtt volna a Középső Birodalom urainak a tevéksnysége a pusztákon. Egyes népek, nemzetségek, máról holnapra feledve rokonságot és testvérséget, a Középső Birodalcm hű csatlósaivá váltak. Népek, amelyek ősidőktől fogva barátoknak számítottak, fegyverrel törtek egymásra, mások pedig, akik között emberemlékezet óta vérbosszú dühöngött, a körülöttük végbement, sokszor érthetetlen változások hatására testvérséget fogadtak. Mindenesetre a megváltozott világ mindenki számára tanulságokkal szolgált; a régi kötelékek felbomlottak, s most bárki, bármilyen mozdulata elűtt, amelyet mások irányába tesz – akár baráti, akár ellenséges szándékról legyen is szó –, jó, ha kipuhatolja a másik pillanatnyi helyzetét, mert előfordulhat, hogy barátokat sújt, és ellenségnek nyújt békejobbot. Jiszügej-bátor, mint a jól felfegyverzett és tiszteletnek örvendő kijat nemzetség feje, jó előre értesítette az olkunutokat jőveteléről és abbeli szándékáról, hogy fia számára a nemzetségből választ feleséget. Ezzel egyidejűleg tudakozódott másoknál is, hogy az olkunutoknak mi a véleményük a megváltozott hatalmi viszonyokról, és úgy látta, hogy nincs oka aggodalomra. Az olkunutok most is, mint azelőtt, igyekeznek távol tartani magukat a veszélyesnek számító ügyektől, és csak végszükség esetén avatkoznak mások dolgába.

Jiszügej is tulajdonképpen ezt szerette volna elérni saját népénél, elődei azonban túl sok ellenséget és barátot szereztek. Túl sok kötelezettséget vállaltak ahhoz, hogy most csak egyszerűen elhagyhatnák a szövetséges nemzetségeket és törzseket. A szövetségesek soraiban pedig újabban egyre több a kitadok ellensége. Jiszügej nem szívesen bocsátkozott volna harcba a Középső Birodalom fegyvereseivel. Most talán, hogy az olkunutokkal, akik közömbösek a kitadok iránt, közelebbi kapcsolatba kerül, sikerül elhatárolnia magát a birodalom ellen áskálódó nemzetségektől és törzsektől. Ez volt titkos szándéka, amiért fiát, Temüdzsint az olkunutokhoz kísérte vőnek. Napok óta sziklás hegyek között lovagoltak. A meredek sziklafalak nem voltak ugyan olyan magasak, mint azok, amelyeket Jiszügej-bátor egyik-másik hadjárata alkalmával arrafelé látott, ahol a nap lenyugszik, de nagyon alacsonyak sem voltak. Csúcsaikat és oldalaikat nem borította fehér hó, mint amazakét, de szépségben ezek sem maradtak el a régen látott, távoli óriás esúcsok mögött. Azok inkább fenséget és csodálatot ébresztettek szívében, és biztonságot, hogy a csúcsok között csak jó szellemek és segítőkész istenek lakhatnak, hiszen a hatalmas, égbe nyúló sziklabércek nem tűrnék meg maguk között az ártó lelkeket, nem néznék tétlenül garázdálkodásukat. Ezek az itteni alacsony hegyek mások voltak: szépek, de félelmet keltettek, nem nyugalmat és esodálatot. Nem tűrték meg a fákat és a bokrokat, a sárga, silány fű is inkább a hegyláb környékén nőtt. Kopárak voltak és fenyegetőek. Oldalaik zöld, sárga, sőt vörös színben játszottak, és ha a napsugarak végigömlöttek rajtuk, olyan fényözön verődött vissza róluk, mintha halottak lelkei érkeztek volna a halál országából, hogy véres leplüket végigterítsék a jurtatáborok felett. Jiszügej, bár sok kegyetlen csatában bizonyította bátorságát, nem érezte jól magát e barátságtalan hegyek között. Elhagyta az a biztonság, amelyet a végtelen fűtenger láttán érzett, pedig nem mulasztotta el az alkalmat, hogy követ dobjon minden egyes hágón az ovóra, és ugyanezt fiától is megkövetelte. Lassan, amikor a nap már majdnem megtette kiszabott útját az égen, a hegyek kezdtek elmaradozni. Jiszügej jól ismerte az utat, hiszen évekkel ezelőtt, amikor még szorosabb volt a kapcsolata felesége rokonaival, számtalanszor megjárta már. Tudta, hogy az utolsó hegyek után ismét a puszta következik, azonban már nem a kijat nép legelőterülete, tehát nagyobb elővigyázatra lesz szükség. Amikor aztán hamarosan az utolsó nagyobb hegy lábához érkeztek, leugrott lováról, és intett fiának, hogy ő is tegyen így. – Ez az utolsó hegy, s ismét kiérkezünk a pusztára. Mielőtt az ember elhagyná a sziklákat és a hágókat, hogy kilépjen a sík vidékre, mindig körül kell néznie, hiszen a sziklák védelmében mi vagyunk előnyben! – oktatta fiát. – Az előttünk elterülő puszta a tatárok szállásterületéhez tartozik, őket pedig jó lesz elkerülnünk – fűzte még hozzá. – De hiszen barátságban élünk a tatárokkal! – szaladt ki a fiú száján önkéntelenül is a csodálkozó mondat. – Barátságban… igen – mondta Jiszügej, s egy pillanatra elhallgatott, mert arra gondolt, hogy a régi fogalmaknak mennyire megváltozott a jelentésük az utóbbi néhány évben. Ki tudná megmondani, hogy kinek ki a barátja, és ki az ellensége?… Zavartan nézett fia kíváncsi szemébe – neki még hiába próbálná elmagyarázni a puszta erőviszonyainak gyors változásait. Valamit azonban mégis mondania kell… – Más a barátság, és más az óvatosság. Mindenkivel előfordulhat, hogy szövetségre lép valakivel, és ez a szövetség azzal jár, hogy másokat attól a naptól fogva ellenségnek tekint. Nem tudjuk, hogy a tatárok nem kötöttek-e szövetséget valakivel az utóbbi időben – fogalmazta meg egyszerűbben gondolatait, majd hirtelen figyelni kezdte az előttük elterülő fűtengert. Kezét egy kissé felemelte, és Temüdzsinnek is megállást parancsolt. Szeme összeszűkült, s karjával valahova a végtelen zöld egy pontjára mutatott. – Ott! Lehetnek vagy tízen, és keresztben haladnak előttünk… Szerencse, hogy nem érkeztünk előbb, még mielőtt a nap csak késpengényit is mozdult volna az égen. Azóta már a nyomunkat olvasnák!

– Tatárok? – kérdezte a fiú halkan, egyik kezével a kantárt markolta, másikkal pedig lova sörényét simogatta. – Igen, tatárok! – válaszolt lassan Jiszügej. – Ráhajolnak a lovukra, kissé előredőlnek, mintha mindig attól rettegnének, hogy valahonnét rájuk nyilaznak. A mi nemzetségünk egyenesen ül a lovon, nekünk nincs mit takargatnunk! – tette hozzá büszkén. A lovasoknak, ahogy lovaglásuk iránya mutatta, valahol egészen közel kell majd előttük elvonulniuk. Jiszügej intett Temüdzsinnek, s egy magányosan álló, hatalmas sziklatömb mögé vezették lovaikat. A férfi úgy számított, hogy a tatárok bizonyára nem térnek majd be a sziklák közé, hanem egészen közel a hegylábhoz, még a mezőn elvonulnak a nap lenyugvásának irányába, ahol a szállásterület központját alkotó jurtatáboruk van. Aggasztotta ugyan a váratlan közelség, de nem volt már idejük visszavonulni a sziklák közé. Ha a tatárok valami okból mégiscsak erre fordulnának, pillanatok alatt megtalálnák friss nyomaikat, és csak idő kérdése, hogy utolérjék őket. A menekülésnek nincs semmi értelme. Az egyetlen lehetséges megoldás, h,a elrejtőznek a sziklatömbök mögött. – Szorítsd a száját és csend! – parancsolta a férfi, s széles kezével összezárta lova pofáját. A fiúnak csak két kézzel sikerült a dolog. Oldalával barátságosan nekidőlt a lónak, mintha csak otthon játszadoznának. Tudta ő is nagyon jól – hiszen vadászataik során apja már sok mindenre megtanította –, hogy a lónyerítés tönkreteheti a legszebb zsákmány reményét is, s eleget gyakorolta lovával ezt a várakozási módot. Az állatok békésen, mozdulatlanul tűrték gazdáik kezét, csak akkor rándult meg idegesen orrcimpájuk, atnikor megérezték a közeledő idegen lovak szagát, s meghallották horkantásaikat. – Szerencse, hogy felőlük fúj a szél! – suttogta Jiszügej-bátor, s megnyugtatóan mosolygott fiára. A szikla mögül semmit sem láttak, de mindketten érezték, hogy az idegenek a kőtömb túlsó oldala mellett haladnak el, olyan közel, hogy egy keresztülhajított kő talán el is találná őket. A szél vidám hangfoszlányokat hozott, magas fejhangú nevetést, aztán minden elenyészett. A férfi még mindig óvatosan tartva lova száját, kikémlelt a tömb mögül. Minden úgy történt, ahogy gondolta. A tatárok egészen a hegyláb alatt vonultak el, kilencen, s folytatták útjukat a fűben a legelőterület központja felé. Intett Temüdzsinnek, hogy eleresztheti a ló száját, hiszen a növekvő távolság és az ellenszél miatt már úgysem érkezhetnek el a hangok a tatárokhoz. Aztán a szikla széléhez vezette a fiút, és kimutatott mögüle. Nagyobb távolságban kilenc lovas alakja látszott, amint furcsa módon lovaikra lapulva, lassú poroszkálással vonultak egyre távolabb. A fiúnak feltűnt az a furcsa, hegyes süveg, amit az idegen férfiak viseltek. Más rendkívülit nem látott rajtuk, még az előbbi nevetés is pontosan olyan volt, mintha csak otthon hallotta volna rokonaitól. Amilyen gyorsan csak tudtak – persze igy is több napig tartott az út –, átlopakodtak a tatárok legelőterületén. Amikor sikeresen túljutottak a tatárlakta pusztákon, Jiszügej-bátor láthatóan megkönnyebbült. Az út, ami ezután következett, már nem jelentett veszélyt. A tatárok és az olkunutok között az onggiratok laktak, ezek azonban baráti viszonyban álltak a kijatokkal, Jiszügej nemzetségével, így részükről nem fenyegette veszély az utasokat. A harmadik nap estéjén pedig, amikor elhagyták a sziklákat, s a nap már lenyugodni készült, messziről kutyaugatást hozott a szél. Jiszügej, még mielőtt a teljes sötétség beborította volna,a mezőséget, észrevette a távolban néhány magas fa koronáját. Megnyugodott. Jól emlékezett tehát; a fák a közeli folyót jelzik, a folyó pedig nem lehet más, mint a Csekcser, melynek partján emberemlékezet óta az onggiratok jurtái állanak. A napkorong utolsó sugarai is eltűntek a mező hullámos buckái mögött, amikor a kutyaugatás egyre erősebb lett, majd lódobogás verte fel a csendet, s rövidesen lovas ember sziluettje tűnt fel nem messze előttük. Mozdulatlanul ült a lován az idegenek felé fordulva, kezében hosszú bot, végén hurokkal, amellyel az elkalandozó lovakat fogják be a csikósok. Állt mozdulatlanul, összehúzott szeme a jövevényeket fürkészte. – Amar mend! Nyugalom és egészség! – köszöntötte Jiszügej a lovast, majd megállította lovát, és intett a fiúnak is, hogy húzza meg a zablát.

– Amar mend! – válaszolt bizonytalanul az ismeretlen, s szemét egy pillanatra sem vette le az idegenekről. – Jiszügej-bátor vagyok a kijatok nemzetségéből. Ez itt a fiam, Temüdzsin, és az olkunutok szállásterülete felé tartunk… A lovas mintegy félbeszakítva a megkezdett mondatot, hirtelen mozdulattal leugrott lováról, s szemét még mindig a jövevényeken tartva, egyik kezébe fogta lova kötőfékjét, és leguggolt a földre. Zekéje öbléből vékony szárú pipát vett elő, megforgatta a kezében, majd még mindig a sarkán guggolva, előhalászott egy faragott szelencét is, és valamit beletömött a pipa apró fejébe. Jiszügej is elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Ugyanolyan hirtelen mozdulattal a földre ugrott, s az ismeretlen földre fektetett pányvája mellé guggolt úgy, hogy a pányva közte és a pipázni készülő férfi között feküdt. Lassú, nyugodt mozdulattal ő is zekéje öblébe nyúlt, kiemelte saját pipáját, majd apró szelencéjét a szárított fűből és falevelekből készült porral, és az idegen felé tartotta. Az idegen pillanatnyi habozás után elvette a feléje nyújtott szelencét, s a már sötétedő pusztán nyugodtan a szeme elé emelte, megszemlélte a rajta látható faragásokat, majd már megtöltött pipája fejét tenyerébe verte, és újra megtöltötte Jiszügej keverékével. Meghajtotta fejét, és utánozhatatlanul méltóságteljes mozdulattal Jiszügej felé nyújtotta saját szelencéjét. Jiszügej átvette, felemelte, s apró mormogás hagyta el ajkát, mintha a szelencét dicsérte volna. Az ismeretlen ezalatt lekapcsolta övéről tűzszerszámát, kettőt csiholt, s halvány kis láng lobbant fel az egyre növekvő sötétségben. Az idegen ekkor tekintetét a fiúra szegezte. – Bó! – parancsolta röviden. Temüdzsin apjára pillantott, s amikor annak kifejezéstelen arcára siklott a tekintete, szemében mintha igenlést látott volna. Leszállt hát lováról, s valamivel távolabb, a pányvától néhány méterre ő is leguggolt. – A télen felétek is ráfagyott a jég a fűre? – kérdezte Jiszügejhez fordulva az idegen. – Szerencsére nem. Az idei hó könnyű volt és laza, mint a birkagyapjú, de a farkasok sok juhunkat megették, hogy a Kék Ég nusztítsa el őket!… – Pusztítsa el valamennyit! – helyeselt az idegen, és ismét csend ereszkedett közéjük. Aztán Jiszügej törte meg a hallgatást: – Úgy hallottam, hogy az onggiratok között is jártak a kitadok emberei, és ismét sürgették az adót… De hát ki tudna nekik eleget fizetni? – Úgy bizony… ki az ördög tudna? – mormogta a másik, s ugyanolyan hirtelen mozdulattal, mint ahogy leült, felemelkedett, kiverte pipáját, felvette pányváját, lovára pattant, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, hátat fordított. Elporoszkált vagy tíz lóhossznyira, ott megfordította a lovát, s pányvájával valahová a már teljessé vált sötétségbe mutatott. – Ott, ahol azt a fényt látod, ott várja Jiszügej-bátort Dej-szecsen, a sógora – mondta, majd megsarkantyúzta lovát, és beleveszett a sötétségbe. Jiszügej és a fiú ekkor ismét lóra szállt, s a hirtelen kigyúlt csillagfényben a jurtatábor felé lovagolt. Jiszügej évekkel ezelőtt sok napot töltött Dej-szeesen jurtájában, tengernyi kumiszt megivott az onggirattal, és mindig örült, ha viszontláthatta. Most is, midőn rövid lovaglás után előttük feküdt a tábor, az ajtó hasadékán kiszűrődő fényből tüstént ráismert sógora jurtájára, s arra irányította lovát. A fiú követte. Közeledtükre félrelebbent a jurta ajtaját takaró függöny, és izgatott női hangok párbeszéde hallatszott ki a sátorból. – Hej! – kiáltotta Jiszügej, amikor a jurta mellé értek. – Jiszügej vagyok, a kijat, kössétek meg a kutyákat! A jurta függönye akkor ismét meglibbent, s egy alacsony, kissé hajlott hátú férfi lépett ki hunyorogva az ajtón a sötétségbe. – Űdvözlet és béke, Jiszügej-bátor! – köszöntötte a lovast, két kezét melle előtt lazán összefogva, és kissé elörehajolt. Jiszügej és a fiú leugrott a lóról, állataikat gondos kezeknek engedték át, amelyeknek gazdái időközben árnyékként jelentek meg mellettük, hogy ugyanolyan észrevétlenül eltűnjenek a fáradt lovakkal.

– Lépjetek be, és tiszteljétek meg szerény jurtámat! – mondta masolyogva Dejszecsen, és jó példával elöljárva meghajolt, félrehúzta a függönyt, s belépett a sátorba. Jiszügej és a fiú, gondosan ügyelve az illemre, nem tapostak a küszöbre, hanem lábukat magasan felhúzva átlépték, majd arccal a totemállat csontjait tartalmazó szelence felé fordulva, mely a bejárattal szemben állt egy faragott ládán, állva maradtak. A házigazda helyet mutatott a jurta jobb oldalán levő, bőrrel borított lócán. – Kérlek, Jiszügej-bátor, légy a vendégem fiaddal együtt, s érezd magad úgy nálam, mintha saját jurtádban lennél. Engedd meg, hogy a régi barátságra es rokonságra emlékeztetve pálinkával kínáljalak! – Barátságod megtiszteltetés. Legyen velem továbbra is! – válaszolta egyszerűen Jiszügej, két kezét melle előtt lazán összekulcsolta, kissé meghajolt, s a gazda mutatta helyre ült a fiúval. A házigazda ekkor fából és csontból faragott kupákat húzott elő a sátor fala mellett elhelyezett ládák és bőrzsákok egyikéből, kisietett, s hamarosan egy nagyobb bőrtömlővel tért vissza. A három kupát színültig töltötte pálinkával, s az egyiket, egy faragott csontkupát udvariasan, két kézzel tartva, kissé hajlott testtartással átnyújtotta Jiszügejnek. Jiszügej ugyancsak két kézzel nyúlt érte, egyszerre fogta meg, s rövid ideig melle előtt tartotta. A fiú mindenben utánozta apját. Kissé izgatott volt ugyan, hogy valami hibát csinál, de a szertartás a legteljesebb rendben ment. A gazda végül magának is töltött, majd mintegy adott jelre mindhárman felálltak, három ujjukat a pálinkába süllyesztették, és pár cseppet az égre, pár cseppet a földre, néhány cseppet pedig a sátor közepén, a három láb alatt égő tűzbe szórtak áldozatul. Amikor a tűz fellobogott, a két férfi fenékig itta a kupát, a fiú pedig az illendőség kedvéért egy cseppet belenyalt. Nyelve hegyét égette az erős ital, de férfiak között volt, nem mert fintorogni. Az ital elfogyasztása után két nő lépett a jurtába. Félénken üdvözölték a jövevényeket, s sült birkahúst szolgáltak fel. Előbb a férfiak vettek a hatalmas réztálból, majd a fiú, legvégül az asszonyok. – Birkát vágattam már kora reggel, Jiszügej sógor, és előhozattam legerősebb pálinkámat, amivel csak legkedvesebb barátaimat szoktam megtisztelni – kezdte a vacsorai beszélgetést Dej-szecsen. – Tudtam, hogy amint a nap lebukik a Csekcser-parti sűrűség mögött, hozzám érsz fiaddal, Jiszügej sógor. Jiszügej csupán udvariasságnak vélte az onggirat szavait, s maga is hasonlóképpen válaszolt: – Valahányszor te közelítesz hozzám, tisztelt barátom, Dej-szecsen, én is megérzem már messziről. Tüstént parancsot is adok ilyenkor az asszonyoknak és a szolgálóknak az étel és az ital elkészítésére. Így van ez jól férfiak és rokonok között. Az onggirat arca azonban most furcsa módon komoly maradt, s minbha meg sem hallotta volna Jiszügej udvariaskodását, így folytatta: – Ma hajnalban, amikor a nap még meg sem kezdte vándorútját a nagy Kék Égen, furcsa gyengeség vett rajtam erőt. Úgy éreztem, mintha valaki azt súgná, menjek ki a jurtából, de olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam megmozdítani a lábam. Csak felfelé néztem a homályos szürkületben a jurta füsteresztő nyílása felé. Láttam az egyre homályosuló csillagokat és azt, hogy a nyílást hirtelen ragyogó fényesség tölti be. Csak néztem döbbenten, tagjaim nem engedelmeskedtek, lábam nem mozdult, kezem nem tudtam szemem elé emelni. S ebben az egyre erősödő ragyogásban hirtelen egy fehér madár, egy szongor-sólyom szállt be a nyíláson. Hatalmas fehér madár volt, ragyogó vörös szemekkel, kiterjesztett szárnyainak a hegye a sátor falait verdeste, csőre csillogott a fényben. Amint ámuló szemmel, reszketve és erőtlenül néztem, észrevettem, hogy karmai közül jön a ragyogás. Odapillantottam, s láttam, hogy a madár karmai között tartja a napot és a holdat. Néhány percig így lebegett mozdulatlanul… – Héj! – szakadt ki a csodálkozás Jiszügej száján, s a fiú is ámultan figyelt. – Néhány percnyi lebegés után szép finoman, vigyázva arra, hogy karmaival meg ne sértsen, hogy a forró nappal és a holddal meg ne égessen, a karomra szállt. Szólni nem szólt semmit, de szeme barátságosan nyugodott rajtam. Ekkor éreztem, hogy valami csodálatos erő száll meg, felemeltem a kezem, és megsimogattam…

– Az örökkévaló Kék Ég maga lehetett az! – suttogta Jiszügej. – Néhány percig még ott ült a kezemen, majd megemelte szárnyait, és ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan jött, kirepült a füsteresztö nyíláson… – Talán egyenesen az égbe… – Ki tudhatja, hová? Próbáltam felkelni és megnézni repülését, de ekkor hirtelen ismét az előbbi gyengeség ereszkedett rám, mozdulni sem tudtam fekhelyemen… – Mit jelenthet a fehér madár látogatása, Szecsen sógor? – kérdezte még mindig ámultan Jiszügej. Dej-szecsen kortyolt egyet kupájából, s kezével nyugalomra intette vendégét. – Reggel azután, amikor az elrabolt nap már megszabadult, és felkúszott a Kék Égre, nem tudtam mire vélni a dolgot. Tudtam, hogy a hajnali látomás valami fontosat akar hírül adni nekem, de nem voltam képes megérteni, hogy mi lehet az. Felkeltem, és sietve, anélkül, hogy ettem volna valamit, felkerestem a tábor szélén táltosunkat, Tüment, hogy elmondjam neki álmomat… – Ő mit mondott rá? – türelmetlenkedett Jiszügej. – Elmondtam neki, hogy a hajnali szürkületben, amikor már halványulni kezdtek a csillagok, fehér szongor-sólyom repült a jurtámba, karmai között hozta a napot és a holdat. Majd ezt mondtam még neki: „Tümen bátyó, segíts rajtam! Csak te segíthetsz, aki tudója vagy minden csodának, akár emberek, akár szellemek, akár szörnyetegek hívták is elő. Tudója vagy az éjszakának, a nappalnak és a hajnali óráknak. Tudója vagy az állatoknak, a füveknek és a betegségeknek… Tudója vagy mindennek, ami a földön vagy a föld alatt történik…” „Mit kívánsz tőlem, Dejszecsen?” – kérdezte akkor Tümen. „Magyarázd meg a látomást, Tümen bátyó! – könyörögtem neki. – Mondd el, hogy mit kíván a nagy Kék Ég. Mit üzennek hírnökei a hajnal fuvallatával?” Az öreg akkor rám emelte mindig könnyező szemét, köntöse öblében matatott, majd előhúzott valamit, talán néhány fűszálat vagy levelet, és a tűzbe szórta őket. Alighogy elégtek a lobogó lángok között, a jurtát sűrű füst töltötte be, szemem könnybe lábadt, úgy éreztem, hogy megfulladok. Már-már kirontottam a szabad levegőre, amikor megszólalt az apó dörmögő hangja: „A napot meg a holdat csak tekintetével láthatja az ember, aki szellemek és lelkek között vergődik az Örök Ég hatalmában, csak tekintetével csodálja ragyogásukat, de soha nem illetheti őket, mivel szentek és érinthetetlenek. Most azonban, hogy egy fehér madár, egy szongor-sólyvm a kezedre hozta őket, vége az érinthetetlenségüknek! Nagy szerencse éri jurtádat, Dej-szecsen! Én, aki a lelkek látója vagyok, s imádkozom érettetek az Örök Éghez, tudom, hogy jurtádba érkezik ma a fehér sólyom, és magával hozza a jövő fényét, aki ragyog majd a pusztai népek között, mint a nap és a hold az örökkévaló Kék Égen. Eredj haza, Dej-szecsen, vágjál birkát, és örvendezzél! Nagy szerencse száll jurtádra, én mondom ezt neked, Tümen, a titkok tudója!” A füsttől félig vakon kitántorogtam a jurtából, és hazasiettem. Egész úton azon törtem a fejem, hogy ki lehet az, aki a holddal és a nappal megtiszteli szegényes lakhelyemet. Akkor te jutottál eszembe, Jiszügej sógor, hiszen az elmúlt évben említetted, hogy jövőre elindulsz fiadnak feleséget keresni az olkunut néphez. Gondoltam, sógor, hogy te közeledsz hozzám fíaddal, Temüdzsinnel. Tudtam én már régóta, hogy szerencsét hoztok rám egyszer! Jiszügej-bátor a fiára pillantott. – Ő lenne a puszták napja és holdja? – kérdezte csodálkozva. – Fiadnak olyan a szeme, mint a szikra, fényes és világít, orcája ragyog, mint a napfény. Nagy harcos, igazi vitéz lesz még Temüdzsinből, Jiszügej sógor! – Akkor valóban itt az ideje a feleségkeresésnek – mondta lassan felemelkedve az apa. – Még néhány nap, és az olkunutoknál leszünk… – Ülj csak vissza nyugodtan, Jiszügej sógor, ne siessük el a dolgot. Az éjszaka idejét vagy alvással, vagy mulatozással tölti a vitéz. Fiadat lefektetjük, mi pedig még elbeszélgetünk, hiszen úgyis ritkán látjuk egymást. A fiú végigdőlt a birkabőrrel borított fekvőhelyen, de szemére nem jött álom. A tűz felé fordította arcát, behunyta a szemét, s egyre csak a fehér madarat látta, amint karmai között a nappal és a holddal beszáll a füsteresztő nyíláson. – Ládd csak, Jiszügej sógor – folytatta a beszélgetést Dej-szecsen –, mi, onggiratok asszonyainkról és leányainkról vagyunk híresek. Nem is tartanak

bennünket sokra a többi nemzetségek, hiszen ritkán harcolunk, nem akarjuk mások vagyonát fegyverrel elhódítani. Lányaink és asszonyaink szépsége többet ér számunkra ezer kardnál és tízezer harcosnál. A mi kezünk nem a vértől, hanem leányaink kenőcseitől, illatosító olajaitól síkos. Ilyenek vagyunk mi, onggiratok! – Így igaz! – helyeselt Jiszügej-bátor, mert jól ismerte az onggiratokat. – Mégis gazdagabbak vagyunk másoknál. Többet kapunk leányainkért, mint amennyit a ti fegyvereitek szereznek sátraitokba. Nemzetségünk virágait országló kánokhoz adjuk feleségül. Így a fele trónszékkel együtt a fele uralom is nekünk jut. Bár fegyvereink rozsdásan hevernek jurtáinkban, mégsem tör reánk senki, sőt mindenki számol velünk mint gazdag és befolyásos emberekkel. Úgy hízelkednek nekünk, mintha tümenszámra állnának türelmetlen, felfegyverzett lovasaink legelőinken, idegen zsákmányra vágyva. Ilyenek vagyunk mi, onggiratok! – Így igaz! – helyeselt ismét Jiszügej-bátor. – Hát akkor azt mondom én neked, Jiszügej sógor, hogy ne igyekezz te annyira az olkunut néphez. Nem mondom, az olkunut gazdag nemzetség, nem szégyen a velük való rokonság, de mi sem vagyunk utolsók, ugye, Jiszügej sógor? – Egyáltalán nem – mondta óvatosan Jiszügej, mivel csak sejtette, hogy mire akar kilyukadni Dej-szecsen. – Ne menj, sógor, az olkunut néphez! – kérte ismét az onggirat. – Maradj te csak itt, az én jurtámban, találunk itt fiad számára feleséget, szebbet, mint amilyet az olkunutoknál találnál. – Kire gondolsz, sógor? – kérdezte Jiszügej tapogatózva, mivel nem szerette volna megbántani rokonát, de különben nem lett volna ellenére, hogy fiát az onggiratoknál hagyja. – Nézd meg a lányomat, Jiszügej sógor! – emelkedett fel a házigazda. – Igaz, hogy kicsi még, de az emberek azt mondják rá, hogy néhány év múlva sudár és ragyogó lesz, mint a fenyő, méltó rá, hogy fejedelmi embernek legyen a felesége. A ma hajnali látomásból megtudtam, sógor, hogy fiad lesz az a ragyogó nap, aki elszórt törzseinket, kis nemzetségeinket egyesíti, s mint egykor Kutula, a káni székre ül. Ezt mutatta a látomás, sógor. Én pedig azt szeretném, hogy lányom dicső uralkodó felesége legyen, és mi, onggiratok veletek, kijatokkal együtt részesedjünk a megszerzett hatalomból. Így akarom, Jiszügej sógor! Jiszügej lelkét álomba ringatták Dej-szecsen lelkes szavai. Tekintete elgondolkozva pihent meg fia lehunyt szemű arcán. Nem tudta, hogy a gyermek ébren van-e vagy alszik. Néha mintha mosoly játszott volna szája szögletében, de lehet, hogy csak a tűz játéka tette. – Mutasd meg a lányod, Szecsen sógor! – kérte végül a házigazdát. Dej-szecsen tüstént felemelkedett, félrehajtotta a függönyt, és kisietett a jurtából. Rövid ideig még hallani lehetett lépteinek suhogó neszét a magas fűben, majd csend borult a sátor környékére. Hosszú percek múltak el, míg ismét felhangzott a suhogás, és belépett a házigazda, egy kislányt tolva maga előtt. A lány álmosan hunyorgott a fényben, látszott a szemén, hogy ilyenkor már régen aludni szokott, ma azonban ébren kellett maradnia. Kissé durcás volt az álmosságtól, és barátságtalanul nézett az előtte ülő idegen férfira. Arca feltűnően tiszta volt, s Jiszügej-bátor elmosolyodott, mert maga elé képzelte a kislányt, micsoda rúgkapálózást vihetett végbe, amikor éjnek idején a jól megérdemelt alvás helyett hideg vízzel alaposan végigsikálták. A leányka csinos volt. Szép alakú és szép arcú. Szeme feketén csillogott, ahogy a tűz fénye visszaverődött benne. Mogorván bámult Jiszügejre, és csak akkor enyhültek meg vonásai, amikor észrevette a behunyt szemmel fekvő fiatal, korban hozzáillő fiút. Érdeklődéssel pillantott végig az idegen, sohasem látott arcon, majd mint aki szégyenli kíváncsiságát, hirtelen hátat fordított, és tettetett közömbösséggel bámult a földre. – Hát ez a lányom, Jiszügej sógor! – mondotta Dejszecsen, és a kislány felé mutatott. – Még tízéves sincs, de máris többet segít a házimunkában, mint a nálánál idősebbek, a lovaglásban pedig a férfiakkal is felveszi a versenyt. – Ami azt illeti, nekem nem volna ellenemre… – Ne hamarkodd el a döntésedet, Jiszügej-bátor! – vágott szavába az onggirat. – Megiszunk még néhány kupa pálinkát, és nyugovóra térünk. Éjszaka

gondolkozhatsz a dolgon, s reggelre tiszta fejjel adhatsz választ. Bármi legyen is a döntésed, sógor, ha visszautasítasz is, nem bántasz meg vele, akkor is a barátod maradok. Az asszonyok újabb tömlő pálinkát tettek a leterített szőnyegre, majd félrevonultak, és magukkal vitték a kislányt is. A férfiak végigheveredtek a juhbőrökön, és tovább iddogáltak. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek, majd felelevenítették a régi időket, amikor még mint gyermekek együtt vadásztak a Csekcser partján, s mint ifjak együtt harcoltak a tatárok ellen. – Emlékszel-e még, Jiszügej sógor – kérdezte Dejszecsen –, amikor egyszer az Onon-parti csata után a tatár táltos megjósolta, hogy mindkettőnket tatárok fognak megölni? – Emlékszem – bólintott Jiszügej. – Nos, úgy látszik, hogy a táltos jóslata ez egyszer nem válik be. Az elmúlt napokban is jártak erre néhányan, ás úgy viselkedtek, minüha csak szántszándékkal kerültek volna erre végigmustrálni legelőinket. Ha nem tudnám, hogy barátaink, azt kellene hinnem, hogy ideküldték őket valamit megtudakolni rólunk. Nekünk azonban nincs rejtegetnivalónk, mindenkivel egyformán békében élünk, és ezt ők is tudják. – Furcsa – jegyezte meg Jiszügej –, akkor vajon mit kereshettek errefelé? – Én azt hiszem, hogy csak a szokásos ellenőrző körútjukat végezték, és ki akarták fürkészni, hogy ugyanazok maradtunk-e, akik régebben voltunk, hogy nem kötöttünk-e valakivel szövetséget. Persze hogy érdeklődnek irántunk, hiszen a szomszédaik vagyunk… – S ti hogy fogadtátok a vendégeket? – Természetesen illő módon megvendégeltük őket, de óvakodtunk bármit is kérdezni tőlük, ami nem tartozik ránk. Meg szeretnénk őrizni hagyományos semlegességünket… – Azt hiszem, Szecsen sógor, hogy ez nem lesz valami könnyű dolog – legyintett lemondóan Jiszügej. – Könnyű semlegesnek lenni, amikor csak szavakkal folyik a harc, de mihelyt a fegyverek kezdenek szólni, vége mindenfajta pártatlanságnak. A semlegességért is harcolni kell, Szecsen barátom… Ami engem illet, szívesebben halok meg fegyverrel a kezemben itt a pusztán, semmint hogy a kitad tenger partján tengessem életem rabszolgaként. A lányok hajkenőcse nem mindig a legjobb fegyverzsír… – Azért ha kell, harcolni is tudunk – mondta kissé sértődötten Dej-szecsen –, te is tudod, Jiszügej sógor, hogy ha kényszerítenek bennünket, az onggirat férfiak is érnek annyit, mint a többiek… – Persze, persze – csillapította a vendég a pálinkától már kissé felhevült házigazdát –, én csak azt mondom neked, hogy én tartok,a jóslatoktól. Nem félek tőlük, de hiszek bennük. Hiszem, hogy csak akkor tudjuk elkerülni az átkot, ha az örökkévaló Kék Ég is úgy akarja. – De hát a tatárok a barátaink… Jiszügej hitetlenül megcsóválta a fejét. – A tatárok még nem voltak soha senkinek a barátai, de ellenségei már mindenkinek. Nem is tudom, hogy mikor rosszabb, ha barátaink vagy ha ellenségeink… Én mindenesetre óvatos vagyok. Hacsak tehetem, elkerülöm őket, mint néhány napja is… – Úgy, hát te is találkoztál velük? – Szerencsére idejében megláttuk őket a sziklák közül, s addig nem ereszkedtünk le a pusztára, amíg el nem tűntek. Kilencen voltak, és egyenesen a kerektábor felé lovagoltak… – Akkor azok voltak, akik nálunk jártak! – pattant fel Dej-szecsen. – Nyilván nem vadászat közben tértek be hozzánk, ha egyenesen hazafelé tartottak zsákmány nélkül. Csak nem forralnak valamit ellenünk? – kérdezte izgatottan. – Csillapodj, Szecsen sógor – nyugtatta Jiszügej az onggiratot –, alig hiszem, hogy közeli támadástól kellene tartanotok. Ha támadni akarnának, már eddig is megtehették volna. Én is azt hiszem, hogy csak egyszerű fürkésző portyáról volt szó, hiszen manapság mindenki igyekszik szemmel tartani a másikat. Egyformán gyengék vagyunk mindnyájan, nincs senki közöttünk, aki a szétszórt törzseket össze tudná fogni, aki szövetséget tudna kovácsolni a torzsalkodókból. Kemény, fiatal férfi kellene, aki Kutula kán álmát valóra tudná váltani…

– Aki kibékítené a széthúzókat, és sereget vezetne a kitadok ellen. – Ezt sajnos a tatárok is tudják – sóhajtott Jiszügej. – Lehet, hogy belőlük támad majd a nagy vezér, de attól mentsen meg bennünket az Ég! Ha a tatárok uralma alatt egyesülnek törzseink és nemzetségeink, a mi fejünk – az enyém és a tiéd, Szecsen sógor – szárad először a karókon, áldozatul a keselyűknek… És a tatár táltos sem beszélt akkor a levegőbe… Hosszas csend ereszkedett közéjük. Némán bámultak a tűzbe, mintha a lobogó lángokból próbálták volna kiolvasni a jövendőt. Úgy elmerültek baljós gondolataikban, hogy egyikük sem figyelt oda, ahol a jurta falai mellett a többiek pihentek. Két asszony aludt legkívül, arccal a fal felé fordulva, takaróikat az orrukig húzták, s hangosan sípolva lélegeztek. Beljebb hevert a kislány, varkocsa lelógott a földre, haját veresre festette a tűz fénye. A fiú külön fekvőhelyen feküdt, arcát a füsteresztő nyíláson bekandikáló csillagokra emelte, szemét lehunyva tartotta, de szomjasan itta a felnőttek minden szavát. Másnap reggel Jiszügej és Dej-szecsen ismét egymás mellett ültek a jurtában, hogy folytassák a tegnap abbahagyott beszélgetést. – Elmúlt hát az éjszaka is, Jiszügej-bátor, amely néha jobb tanácsokat ad, mint a táltosok és tanítványaik. Gondolkoztál-e ajánlatomon, sógor? – kérdezte az onggirat. – Nem kellett sokat gondolkoznom – mondta Jiszügej komolyan és megfontoltan, mivel a nagy eseményre való tekintettel ma mindketten sokkal szertartásosabbak voltak, mint tegnap este. – Nyugodtan végigalhattam az éjszakát, mert a döntés már este megszületett bennem, amikor veled beszélgettem. Te magad mondtad, hogy a ti nemzetségeteknek, az onggiratoknak kánasszonyaik a pajzsuk, akik káni uruk mellett ülnek a trónon, s egy-egy mosolyukkal, jól megválasztott közbeszólásukkal felfogják a gyilkos szavak rátok irányított nyílzáporát, sőt gyakran a valóságos nyílzáport is. Lányaitok messze földön híresek, s maga is híressé válik, aki közületek, az onggiratok közül választ magának asszonyt. Én sem gondolom máskülönben, sógor! Régi barátságunk legszebb bizonyítéka lesz, ha fiam jurtád lakója lehet. Add hát hozzá lányodat, Dej-szecsen! Az onggirat szemében felcsillant az öröm. – Örülök, Jiszügej, hogy így döntöttél. Tekints el attól, hogy hosszadalmasan és aprólékosan válaszoljak. Barátok vagyunk, kevés szóból is megértjük egymást. Ha most kéretném magam, és lányom szépségét ecsetelném, fennhéjázónak tartanál, azt hihetnéd, hogy ezzel az árát akarom nagyobbra emelni. Ha azonnal, minden szó és dicséret nélkül igent mondanék, azt hihetnéd, hogy mindenképpen szabadulni akarok tőle, vagy azt, hogy mint a pusztai bogáncs a kutyába, beléd akarok ragadni. Engedd meg hát, Jiszügej sógor, hogy csak ennyit mondjak: a lányokat azért teremti az Örökkévaló Ég, hogy a férfiak segítőtársai legyenek, gyerekeket szüljenek nekik, és felneveljék őket. Az a sorsuk, hogy ne öregedjenek meg annál a jurtaajtónál, ahol megszülettek. Odaadom hát a lányomat, Jiszügej sógor, és arra kérlek, hogy miként a szokás megkívánja, hagyd itt nálam a fiadat vőnek! Ezzel mindketten felálltak, kezüket mellük előtt összekulcsolva meghajoltak és összeölelkeztek. – Nem lesz oka panaszra a fiadnak – mondta Dej-szecsen a némán álló, lehajtott fejű fiúcskára pillantva –, úgy él majd nálam, mintha a saját fiam lenne, s mire elérkezik annak az ideje, hogy külön jurtába költözzék feleségével, igazi vitéz válik belőle. Nem fogsz bennem csalódni, Jiszügej-bátor! – Tudom, sógor – bólintott Jiszügej komolyan. – Szívesen hagyom itt a fiamat nálad, különb embernél úgysem hagyhatnám. Csak arra kérlek, hogy vigyázz rá, ne ijesztgesd kutyákkal, mert nagyon fél tőlük. – Nyugodt lehetsz, bátor, minden úgy lesz, ahogy az illendőség kívánja – biztosította Dej-szecsen immár ki tudja, hányadszor az egyre inkább szomorúvá váló apát. A fiú pedig, akiről az alku folyt, s akinek életében döntő fordulat következett be, némán, mozdulatlanul állt a férfiak előtt, fejét lehajtva várta a végső dönbést. Tudta, hogy mindenképpen idegen jurtában kell maradnia, és ha már így alakult, nem is bánta, hogy Dej-szecsen sátorának lakója lesz, hiszen itt minden olyannak látszott, mint otthon. Az asszonyok kedvesek, s a lány,

Börte is megteszi játszótársnak. Igaz ugyan, hogy fiú lévén nem nagyon szeret lányokkal játszani, de már otthon hozzászokott jelenlétükhöz, hiszen naphosszat tele volt a jurta testvéreivel és rokon lányokkal. Annak is örült még, hogy itt, a Csekcser partján közelebb él majd elhagyott családjához, mintha az olkunutoknál lenne vő. Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Jiszügej szomorúan tette kezét fia vállára, aki a legidősebb volt kedvenc feleségétől született gyermekei között, s akire majdan rászáll a nemzetség vezetése. Nem tudta, hogy mit mondjon. Lassan, elgondolkozva ment mellette, jobb kezét a gyermek feje fölé emelte. – Szálljon rád, fiam az Örökkévaló Ég áldása, hogy teljes erődből szolgálni tudj neki. Szecsen sógoromnak pedig fogadj szót, minden szavát vedd olyannak, mintha én mondanám. A mai naptól kezdve te is férfinak számítasz, vigyázz hát, ne hozz szégyent a kijat nemzetségre! – szólt, s e néhány szóval végleg búcsút vett tőle. A szolgálók elővezették az útra felkészített lovat, s Jiszügej a bánattól elnehezülve felült a hátára. Egyszer még visszanézett, tekintetével megsimogatta fiát, karlendítéssel üdvözölte a búcsúztatókat, és elindult. A fiú pedig csak állt, némán nézett utána egészen addig, amíg ló és lovasa bele nem veszett a puszta végtelenjébe. III. A TATÁROK LAKOMÁJA Két nap telt el azóta, hogy elhagyta Jiszügej az onggirat jurtáját, s most ismét a tatárok legelőterületén lovagolt. Amennyire csak tehette, óvatos volt, de elrejtőzni nem tudott a végtelen pusztán. A fű és a karagánabokrok túlságosan alacsonyak voltak ahhoz, hogy egy lovast elrejtsenek, bár a mongol lovak jóval kisebbek, mint a kitadok vagy a mohamedán népek lovai. Késő délután volt, amikor egy ritkás facsoportból álló liget tűnt fel a láthatáron, jelezvén, hogy lassan vége szakad a pusztának, emelkedni kezd a vidék, és néhány napi járóföldre megjelennek a hóval borított hatalmas hegyek. Messziről alaposan végigszemlélte a ligetet, de semmi gyanúsat nem vett észre. Megállította lovát, kezét szeme elé emelte, így sem látott azonban mozgást a fák között. Mégis ösztönösen riasztotta valami a facsoporttól. Talán a nomád ember ősi idegenkedése az erdőtől, ahol a lovas soha sincs biztonságban, hiszen a fák mögül, sőt felülről is ismeretlen veszély ienyegeti, lova pedig képtelen a cserjék és gyökerek között a menekülésre. Nem is ment hát nagyon közel a fákhoz. Nyakát behúzva, jobbra-balra tekingetve haladt el a liget mellett, s már-már azt hitte, hogy csak a nyírek fehér törzse riasztotta, amikor hirtelen egy hang csapott a fülébe, amitől érezte, hogy végigfut hátán a hideg. Valahonnan messziről, a végtelenből indult ez a hang, mint távoli harangzúgás, mély volt és kellemes, de gyorsan felerősödött, és sikoltásszerű sivitássá véknyult. Amikor a sivítás szinte már kibírhatatlanná vált, az utolsó pillanatban felengedett a görcs Jiszügejben, s villámgyors mozdulattal a földre vetette magát. Éppen idejében. Hosszú, furcsa formájú nyílvessző suhant át a nyereg felett, pontosan ott, ahol az előbb még ő ült, de valamivel magasabban, úgyhogy ha a nyeregben unarad, talán a süvege csúcsát érintette volna a nyíl hegye. Zengő nyíl! Még esés közben felmérte helyzetét. Menekülésre semmi remény, hiszen a liget szinte karnyújtásnyira fekszik, a mögötte megbúvók pedig bizonyára többen vannak, s ha szökni próbálna, percek alatt bekerítenék és utolérnék. Gondolatban szamba vette a lehetőségeket. Kik bujkálhatnak a nyírek mögöbt? Ha valóban tatárok, amire leginkább gondolt, talán van reménye a menekülésre, hiszen rajtuk soha nem lehet eligazodni. Mindenesetre megnyugtató dolog, hogy jelenleg nincs hadiállapot köztük és az ő nemzetsége között. Ami pedig a zengő nyíl kilövését illeti, önmagában még nem bizonyítja rossz szándékukat; ellenkezőleg, csak akkor szokták kilőni, ha figyelmeztetni akarnak valakit, vagy megállásra kényszeríteni, nem pedig meggyilkolni.

Felállt a földről, megragadta lova kötőfékét, és az erdő felé fordult. Ott minden csendes volt, csak távolról hallatszott valami pusztai madár kiáltása. Aztán hirtelen megmozdult az erdő. Magas süvegű lovasok emelkedtek fel a fák és a bokrok árnyékából, legyező alakba szétszóródva, mint a farkasok, amikor magányos szarvast üldöznek, ravaszul elvágva a menekülés minden útját – így közeledtek feléje. Ha csúcsos süvegükről nem is ismerte volna fel őket, furcsa tartásuk, ahogy a lovuk hátára lapultak, feltétlenül elárulta, hogy tatárok a bujkálók. Most már a hangjukat is jól hallotta: magas, vékony fejhangon visították félelmetes és gyűlölt csatakiáltásukat: „Hij! Hij!” Előbb körbefogták Jiszügejt, bezárták körülötte az élő gyűrűt. Nem közelítették meg azonnal, csak vágtattak körülötte, egyre kisebb átmérőjű körökben. „Ha valóban rossz szándékkal lennének, már nyilaznának” – gondolta Jiszügej, s bármennyire is erős lelkű volt, mégis a gerincét borzolták a szűnni nem akaró hij-hij kiáltások. A tatárok az ellenség megrémítésének egyik félelmetes taktikáját alkalmazták, amelyet leginkább akkor használtak, ha magányos lovast csaltak tőrbe, s élve akarták elfogni áldozatukat. Előbb a szűnni nem akaró kiáltozással és körözéssel olyan puhára főzték a körbefogott idegeit, hogy az ajándéknak érezte a meghagyott életét. Ilyenkor aztán a megmenekült hálából nem riadt vissza semmitől, gondolkodás nélkül elárulta addigi barátait; a félelem feloldotta száján a lakatot. Jiszügej, aki mindezt jól tudta, és életét sem beesülte sokra már, csodálkozva vette észre, hogy a térdei időnként megremegnek, s mint a lepkét a fény, úgy vonzza a lovasok állandó körforgása. Aztán azon kapta magát, hogy szédül. Megrázta a fejét, hogy kiszabaduljon a varázs hatalmából, mereven lova nyakára bámult, és egy lassú, vontatott dalt kezdett dúdolni. Ekkor a tatárok is taktikát változtattak. Nyilván észrevették, hogy a körbefogott jól ismeri a pusztai hadviselés minden fortélyát, s a méltó ellenfélnek kijáró tisztelet jeléül abbahagyták a további rémítgetést. Egyikük nagyot kurjantott, mire mindannyian – lehettek vagy tizenöten – vágtára kaptak, és iszonyatos sebességgel Jiszügej felé robogtak, mintha el akarnák taposni. Rádűltek lovuk nyakára, s olyan arccal vágtattak, mintha megijedtek volna, hogy paripáik elragadják őket, és csak akkor tudják majd a sebesen vágtató állatokat megállítani, ha a körbefogottat már halálra gázolták. Jiszügej-bátornak azonban a dal lesimította felborzolt idegeit, lenéző kis mosoly játszadozott szája szegletében. „Csináljátok, csak csináljátok – gondolta gúnyo-san –, én sem öt tavasszal ezelőtt láttam meg a zöld füvet!” Most már méltóságteljesen, felegyenesedvel állt, arcán hűvös tartózkodással szemlélte az egyre közeledő, süvítő kőhöz hasonlóan vágtató lovasokat. A távolság egyre fogyott. Még tíz méter, még öt, már-már úgy látszott, hogy semmi, amikor a lovasok – mintha csak adott jelre tennék – visszarántották lovukat. Az apró termetű lovacskák hátulsó patái a földbe fúródtak, mellső lábaik szinte a felhők szélét súrolták. Lovasaik mozdulatlanul, de ördögi ügyességgel ültek rajtuk, helyzetük talán csak annyit változott, hogy egy kissé kiegyenesedtek. A hátulsó paták alól fekete rögök porzottak a magasba, s rövid ízben visszahullottak a földre. Némelyik Jiszügej zekéjéről pattant vissza, de ő méltóságán alulinak tartotta volna, hogy a legkisebb figyelemre is méltassa őket. Tekintetét annak a férfinak az arcára szegezte, aki csúcsos süvege mellett fehér birkafarkat viselt. – Mend, amar! – köszöntötte az érkezőket! – Mend, amar! – köszöntek vissza azok is, szinte kórusban. – Üdvözlünk legelőterületünkön, Jiszügej-bátor! – mondta lova hátán kissé meghajolva a birkafarkat viselő középkorú férfi. – Nagy öröm számomra, hogy itt láthatlak. – Üdvözöllek én is, Bukatu-bátor, s örülök, hogy összehozott bennünket a Kék Ég. Remélem, jó egészsségnek örvendsz azóta, hogy utoljára voltam a vendéged itt, a Sárga Pusztán öt-hat tavasszal ezelőtt – mondta mérsékelt örömmel, de ravaszul Jiszügej, mivel emlékeztetni akarta a tatárt arra, hogy öt évvel

ezelőtt barátságot fogadott vele. Ez azonban, sajnos, már nagyon régen volt, és ki tudja, akar-e még emlékezni rá a tatár? – Elkerültél azóta bennünket, Jiszügej-bátor, pedig az igaz barát nem feledkezik meg társairól, akikkel egy ágyban aludt, egy takaróval takarózott. Csak nem nehezteltél meg ránk valamiért, Jiszügej-bátor? – Életem legszebb napjait töltöttem jurtádban, Bukatu, de a pusztalakó ember élete olyan, mint a juharfa levele; arra sodródik, amerre más, nagyobb erő sodorja. A fa levelét a szél viszi, bennünket meg a fű. Arra legeltetünk, amerre friss és illatos a fű… – S arra vonultok, ahol nagyobb a zsákmány… – Szemrehányást olvasok ki szavaidból, Bukatu – mondta Jiszügej, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét –, csak nem haragudtál meg rám, régi barátodra? – Tévedsz, Jiszügej, köztünk nincs harag és bizalmatlanság – mondta a tatár, jelentősen kihangsúlyozva a „köztünk” szót. Jiszügej megérezte, hogy veszélybe került. A tatárok alig titkolt haraggal szemlélték, és csak Bukatu intésére vártak, hogy végezzenek vele. – Mi szél kergetett a legelőterületünkre, Jiszügej? Jiszügej egy pillanatig habozott. Mondja el az igazat, vagy pedig találjon ki valamit? Sejtette, hogy a tatárok azt hiszik, hogy újabb szövetség kovácsolásán munkálkodik, s azért járja a pusztát. Úgy határozott tehát, hogy az igazat mondja. – Dej-szecsennél voltam, az onggiratnál. A tatár kiköpött. – Phü! Újabban az onggiratok is beavatkoznak a férfiak dolgába? Eddig azt hittem, hogy az asszonyok szoknyája mögül ijesztgetik a futkosó nyúlfiakat. Asszonyokkal szövetkezel, Jiszügej-bátor? – Úgy bizony, Bukatu. Asszonnyal szövetkeztem. Olyan szoros szövetséget kötöttem egy asszonnyal, amilyet csak ritkán kötnek az életben! – Tréfálsz velem, Jiszügej-bátor? Újabb feleséget vennél a jurtádba? Jiszügej a körülményekhez képest vidáman felnevetett. – Dehogy kell már nekem újabb asszony! A fiamnak, Temüdzsinnek kerestem feleséget az onggiratok között, és meg is találtam Dej-szecsen lányának, Börtének a személyében. A tatár pár pillanatig Jiszügej arcát fürkészte, nyilván nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e neki vagy sem. Végül belátta, jobb, ha úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. – Ne gondolj rám haraggal előbbi szavaimért és bizalmatlanságomért, Jiszügejbátor. Jobb, ha ismeri az ember a Sárga Puszta utasainak szándékát… – Ötször múlt el a tavasz, hogy utoljára jártam nálad, Bukatu, mégis ugyanaz maradtam, aki voltam. Én nem váltogatom a barátaimat, mint a pusztai mormota a társait… Barátom vagy, Bukatu-bátor, és a barátnak csak az igazat illik mondani. – Így igaz, kijat! A barátság szent és örök! Jiszügej fellélegzett. Úgy érezte, hogy nagy kő esik le a melléről; most már semmi kétség, megmenekült, hacsak… – Kétszeresen is örülök most már, hogy erre jöttél – folytatta a tatár –, s nemcsak azért, mert barátokkal szívesen találkozik az ember, hanem azért is, mert a barátot meg kell vendégelni, vele kell örülni, ha öröme van, vele kell sírni, ha bánata van… Jiszügej elkomorult. Érezte, hogy a tatár csapdába csalja. Talán mégsem kellett volna elmondani fia házasságát, hiszen ezzel okot azolgáltatott a tatárnak, hogy a kerektáborba kísérje, s ott a vénekkel és a táltosokkal megtanácskozza a vendég sorsát. Akkor pedig nehéz lesz megmenekülnie. A vének nem felejtenek. Megpróbált hát kibúvót keresni. – Örömöm is van, bánatom is van, Bukatu-bátor! Fiam jó házba került, gazdag házba, szívemet öröm tölti el… Sajnos, bánat is sújtja lelkemet. Feleségem, Höelün nagyon beteg. Már attól féltem, hogy el sem tudom kísérni fiamat Dejszecsen sógorhoz, és szégyenszemre szolgákkal kell elkísértetnem. Mégis vállalkoztam az útra. Úgy gondoltam, hogy Dej-szecsennel töltök még néhány napot, de szívemet rossz érzések környékezik. Nem is tudtam, testvér, tovább maradni… Legszívesebben repülnék, mint a sólyom, de így is örülök, hogy

találkozhattam veletek. Ha elkísértek legelőterületetek határáig, még elbeszélgethetünk, feleleveníthetjük a múltat… – Az emberek élete az Örök Égtől függ, Jiszügej! – szakította félbe Bukatu. – Férfiember, okos és bölcs, mint amilyen te is vagy, Jiszügej-bátor, jól tudja, hogy a betegnek áldozat és ráolvasás kell. Látóember kell oda, nem te! – Szívem tele van nyugtalansággal és félelemmel… A tatár fenyegetően összehúzta a szemét. – Lakomát rendezünk, Jiszügej-bátor, megérkezésed örömére, és azért, hogy fiad gazdag házba került vőnek. Táltosaink szóróáldozatot mutatnak be, s ráolvasásokkal messziről is elűzik a Höelün nagyasszony testébe bújt ördögöket. – Fekete fejem túl jelentéktelen ahhoz, hogy egy egész tábor felbolyduljon miatta… – próbálkozott utoljára a kijat, de a tatár haragvón megrázta a fejét. – Ne kéresd magad, Jiszügej! A házigazdát habozással is meg lehet sérteni… – S kezét mintegy véletlenül íjára tette. Jiszügej belátta, hogy tehetetlen, s tovább már nem feszítheti a húrt. – Akkor hát induljunk, Bukatu-bátor! – mondta mosolyogva, bár ez a mosoly korántsem a lelkéből fakadt. Egyelőre sodortatta magát az árral. Talán a kerektáborból is ki tud menekülni valamilyen módon, bár ha a vének a régi ügyeket kezdik firtatni, vajmi kevés reménye marad a sértetlen távozásra. Gyorsan, ruganyosan, nehogy a tatárok lássák rajta, hogy fél, felpattant lovára, s engedelmesen Bukatu mellé terelte. A többiek mögöttük lovagoltak, többnyire szó nélkül, vagy olyan tompított hangon beszéltek egymáshoz, hogy semmit sem értett belőle. – Lakomát rendezünk tiszteletedre, Jiszügej testvér, énekesekkel, étellelitallal, vigasságokkal. Szeretett vendég leszel nálunk, Jiszügej-bátor!… Már sokszor szerettünk volna vendégül látni téged, de a szerencse ellenünk szegült. Ma azonban velünk volt, és utunkba vezérelt. Jiszügej kevés lelkesedéssel helyeselt, neki egészen más volt a véleménye e szerencséről. – Meglátod, alig halad néhány késpengényit a nap az égen, megérkezünk, és jól kipihenheted magad… Nem is hiszed, mennyire örülnek majd nemzetségünk öregjei, hiszen ők még nem felejtették el vitézi tetteidet, melyek fénye, mint égő jurtáké, messzire világít a múló évek sötétjében. Jiszügej-bátor ebben sem kételkedett. Most már valóban fogolynak tekintette magát. Régen történt, vagy hét-nyolc tavasszal ezelőtt, hogy hadat viselt néhány más törzzsel együtt a tatárok ellen. A háborúság nem tartott sokáig, nem is volt különösen véres, de jó néhány tatár jurtát felperzseltek, s jó néhány tatár harcos holttestét vetették a halottevő kutyák elé. Persze azóta megkötötték a békét, akkoriban vendégeskedett is náluk harcosai kíséretében, de most, hogy egyedül került a kezükbe a gyűlölt ellenfél, bizonyára nem sokat haboznak megszegni esküjüket. – Véneitek közül sokkal kötöttünk békét öt-hat tavasszal ezelőtt a Csikurgu partján… – És sokat már megettek a keselyűk addigra, igaz, Jiszügej-bátor? – Aki halott, azt előbb-utóbb megeszi valami! – dühödött meg Jiszügej, amikor megértette, hogy reménytelen a helyzete. – A férfiakat a keselyű, a kutyákat pedig a kukacok és a pondrók… Bukatu megrántotta a zablát, és sötét tekintettel fordult feléje. – Hogy érted ezt, Jiszügej-bátor? – Csak szavaidra válaszoltam, Bukatu. A férfiak, akik szemtől szemben állnak az ellenséggel, és úgy is halnak meg, méltók arra, hogy a keselyűk egyék meg húsukat, míg csontjuk elporlad, és egyesül az anyafölddel. Azok pedig, akik falkában vadásznak a magányos farkasokra, pondrók eledelei lesznek a föld alatt! – De csak ha a farkasodat már felfalták a keselyűk! – mosolygott sötéten Bukatu, csizmája sarkát lova oldalába vágta, s többé nem szólt Jiszügejhez. A nap már csaknem elérte a puszta és az ég találkozásának a vonalát, amikor messziről magasba törő füstoszlopok tűntek fel a láthatáron. Meredeken szálltak az égre, s a mozdulatlan levegőben úgy tűnt, mintha a felhőkig érne a végük. Amint egyre közelebb értek, megpillantották a hófehér jurtákat is, majd távolabb néhány lovas körvonala bukkant fel előttük.

Bukatu megállította a lovát, s intett a többieknek is. Valamennyien megálltak és vártak. A távolban álló lovasok ekkor megmozdultak, és vad vágtába kezdtek. – Hij, hij! – röppent ajkukról a kiáltás. – Hij, hij! – rikoltottak vissza Jiszügej kísérői is. A vágtázó lovasok lovukra lapulva, nagy ívben megkerülték őket, majd hátulról eléjük fordultak, és hirtelen, mintha villám sújtotta volna őket lovukkal együtt, mozdulatlanná dermedtek. – Mend amar! – köszöntötte az érkezetteket a legelöl álló lovas, egy szinte még gyereklegényke. – Mend amar, Temür öcsém! – köszönt vissza Bukatu, széles mosolly al az arcán. – Foglyot hoztak vagy vendéget, ellenséget vagy barátot? Bukatu diadallal pillantott Jiszügejre. – Vitéz férfit hozunk, akinek neve örömmel tölti el a tatár férfiak szívét, harcost, akire jól emlékezünk valamennyien… Jiszügej van velünk, a kijat! A fiú arca megrándult, és ösztönös mozdulattal zekéjéhez kapott, ahol tőrét őrizte. Jiszügej figyelmét nem kerülte el a mozdulat, s nyugtalanul állapította meg, hogy veszett híre lehet a tatárok között, ha még a gyerekek is ennyire gyűlölik. – Jiszügej-bátort hoztuk magunkkal, a kijatot! – ismételte Bukatu, és mosolyával kimutatta hófehér ragadozófogait. – Vágtass előre, öcsém, és kiabáltasd ki, hogy híres ember tiszteli meg táborunkat. Fogadjuk illő módon! A legényke izzó pillantást vetett a nyugtalanul töprengő kijatra, majd megfordította lovát, és a többiekkel együtt eltűnt a tábor irányában. Az illendőség ilyenkor azt kívánta, hogy egy kicsit várakozzanak. Régi szokás volt a tatároknál, hogy ha tiszteletre méltó vendég érkezett a tábor közelébe, és a portyázó kémek felfedezték, néhányan vele maradtak a fürkészők közül, míg a többiek előrevágtattak, hogy értesítsék az otthon levőket a vendég közeledtéről. Most azonban nem kellett sokáig várniuk. Az előreküldöttek alig tűntek el a kerektábort körülvevő földhányás mögött, tompa, búgó kürtszó emelkedett a magasba, s adta hírül a jövevényeknek, hogy minden készen áll a fogadásukra. A tatár lovasok ismét közrefogták Jiszügejt, aki gondterhelt, de mindenre elszánt arccal lovagolt közöttük. Egyetlen reménye maradt csak, hogy valamelyik régi tatár haragosa, akinek vérbosszúval tartozik, talán kihívja párviadalra, s ha ott győzne, lenne valami halvány reménye a menekülésre. Maga is tudta azonban, hogy erre nagyon kevés az esély… Valószínűbbnek tartotta, hogy egy darabig még eljátszadoznak vele, esetleg megcsillantják előtte a menekülés reményét, majd lenyilazzák vagy megfojtják. Ez volt általában a tatárok módszere, amit nagy előszeretettel alkalmaztak a kezükbe került veszélyes ellenféllel szemben. Baljós csendben érkeztek a jurtatáborba. Bár a kör alakban felállított sátrak között nem mozdult élőlény, Jiszügej mégis érezte, hogy a jurtaajtók leeresztett függönyei mögül fürkésző szemek lesik minden mozdulatát. Először megkerültek három vagy négy, kissé kopott, régi sátrat, majd a tábor közepén bukkantak fel a lakomajurta előtt. A lakomázósátor körülbelül tízszer akkora volt, mint a lakójurták, oldala díszes, hímzett nemezből készült, s ünnepségek idején az egész nemzetség férfiait befogadta. A jurta előtt, háttal a gondosan lefüggönyözött ajtónak, néhány mogorva, sebhelyes arcú férfi álldogált, s Jiszügejnek, ahogy végigpillantott rajtuk, megdobbant a szíve. Az ismeretlen, fenyegetően szigorú arcú öregek között örömmel ismerte fel egyetlen tatár barátját, Kara-sitügent, akivel sok-sok tavasszal ezelőtt együtt tanulták a fegyverforgatást az Orhon erdeiben. A vékony, fekete bőrű férfi a többiek között állt, szinte pontosan a mogorva képűek alkotta kör közepén, kezeit csípőre tette, s nyílt tekintettel az érkezőkre mosolygott. Jiszügej fellélegzett; ha jól ítéli meg a helyzetet, akkor az öreg Bujruk meghalt, és helyébe Kara-sitügent tették a törzs katonai parancsnokává, aki ezek szerint döntő szerepet játszik a vének gyülekezetében is. S ha Kara-sitügen még nem feledkezett meg egészen gyermekkori barátságukról, meglehet, hogy kihúzza a bajból. A jelek mindenesetre erre mutattak.

A lovasok megállították lovaikat, leszálltak a férfiak csoportja előtt. Jiszügej is ledobbant a földre, lova kötőfékét mags mellé dobta. Rövid ideig csend honolt a mogorva képűek felett, majd Kara-sitügen kibújt a férfiak közül, s hagyományos módon meghajolt a jövevények előtt. – Légy üdvözölve nálunk, Jiszügej-bátor, és legyetek üdvözölve, harcosok! Mend amarl – Mend amar! – mormogták valamennyien. – Bocsáss meg, Jiszügej-bátor, hogy előbb kísérőidhez fordulok, de amit látok, arcomba kergeti a vért! – sziszegte Kara-sitügen, miután kiegyenesedett, és fenyegetően Bukatura mutatott. – Válaszolj nekem, Bukatu-bátor, mit jelentsen mindez? Bukatu arcáról eltűnt a szűnni nem akaró mosoly, amely a kerektábor kerítésétől idáig kísérte. – Micsoda? – pillantott maga köré csodálkozva, s értetlenül megvonta a vállát. – Bukatu-bátor és ti, férfiak, valamennyien! Azt hittem rólatok eddig, hogy a tatárok dísze és virága vagytok, most pedig csalódnom kell bennetek? Hogy tehettétek, hogy ifjúkori barátomat mint rabot, mint ellenséget kíséritek hozzám, porosan és összetörve, anélkül, hogy étellel-itallal kínáltátok volna útközben? Iszákjába nem tettetek ételt, tömlőjébe nem töltöttetek pálinkát! Szégyenbe akartok hozni? Bukatu és a többiek zavarodottan, értetlenül bámultak először egymásra, aztán Jiszügejre, végül Kara-sitügenre. Nem értették a dolgot. – De hiszen… – Egy szót sem akarok hallani, Bukatu! Megsértettétek gyerekkori barátomat, Jiszügejt. Körbefogva kísértétek táborunkba, úgy, mint a rabot, s nem úgy, mint a tiszteletre méltó vendéget szokás. Nem adtatok neki ételetekből és italotokból… Nagy szégyen ez, Bukatu-bátor! Bukatu némán lehajtotta a fejét, száját szorosan összezárta. Így állt ott a többiekkel együtt szégyenkezve és értetlenül. Kara-sitügen pár másodpercnyi szünetet tartott, majd hangja érezhetően meglágyult: – Mégis megbocsátok neked, Bukatu-bátor, és nektek is, harcosok. Mindennél nagyobb öröm számunkra, hogy akárhogyan is, de táborunkban üdvözölhetjük Jiszügejt, a kijatok vitézét… – Aztán Bukatuhoz fordult enyhe mosollyal. – S hogy elnyerjük méltó bocsánatát, a ma esti lakomán te fogod őt kiszolgálni, Bukatu-bátor! Bukatu teste megrándult, mintha hangya csípte volna meg. Felkapta a fejét, összehúzott szemében sárga lángok villantak. Szemöldökét magasra húzva, kelletlenül fordult Jiszügejhez. – Bocsáss meg nekem, Jiszügej-bátor, ha akaratlanul is megsértettelek volna… Engedd meg, hogy ma este jóvátegyem hibámat, és bebizonyítsam testvéri jóindulatomat… Jiszügéj mosolygott és bólintott, de agyában gyorsan kergették egymást a gondolatok. Kezdeti optimizmusa ismét kezdett szétfoszlani, és egyre azon töprengett, hogy mit is jelenthet az előbbi színjáték? Igaz ugyan, hogy Kara-sitügent valóban régóta ismerte, és valaha gyermekkori barátok voltak, de azóta annyi minden történt a széles pusztákon, hogy kételkedett az ifjúkori barátság ilyen erőteljes megnyilvánulásában. A másik, ami aggasztotta, Bukatu viselkedése volt. Furcsának tartotta, hogy Bukatu, a tatár puszták kegyetlen harcosa, Kara-sitügen néhány korholó szavára beleegyezzék a vendég kiszolgálásába, amit csak nagyon régi barátoknak tesz meg a harcos. Maga a küszöbön álló lakoma is félelemmel töltötte el. Gyakran előfordult már a Sárga Pusztán, hogy a lakomát használták fel a veszélyes ellenfél megölésére. Addig-addig sértegették a gyanútlan meghívottat, amíg az meggondolatlanul kést rántott, s a következő percben már fémtálcára tehették a fejét. Mások előtt aztán már nem is nagyon kellett tisztázni az ügyet. A nomád erkölcsök szerint, aki lakomán fegyvert ránt, méltó a halálra, és vérbosszút sem illik állni érte. Attól tartott, hogy a lakoma folyamán őt is ilyen próbára akarják majd tenni. Erre vallott a Bukatunak adott megbízatás is. Nagyot sóhajtott Jiszügej-bátor. Arra gondolt, hogy amennyire tőle telik, igyekszik majd elkerülni az összetűzést, de azt is tudta, hogy nem lesz nehéz a

tatároknak ürügyet találni meggyilkolására. Mindenesetre kardját nem csatolta le az oldaláról. Férfiként szeretne meghalni. Gondolataiból Kara-sitügen talán túlzottan is barátságos szavai rebbentették fel, térítették vissza a valóságba: – Engedd át a lovadat a szolgáknak, Jiszügej-bátor! Jer be a díszsátorba, mosd le arcodról a port, pihenj, hiszen a nap rövidesen nyugovóra hajlik, és megkezdődik a lakoma. A díszsátorban egymástól mintegy két kinyújtott kar távolságára helyezkedett el két hosszú lóca. Mellettük kényelmes, puha párnákon és prémeken hevertek az összegyűlt előkelőbb harcosok. Lehettek vagy ötvenen. A főhelyen, a bejárattal szemben, a nemzetség vezetője, Kara-sitügen ült. Jobbján Jiszügej-bátor, annak balján pedig Bukatu. A hatalmas jurta közepén tűz lobogott, és sejtelmes, barátságtalan fénnyel burkolta be a jelenlevőket. A lakoma a szokásos módon zajlott. A nyárson sütött bárányokkal hamar végeztek. Bukatu ügyelt rá, hogy Jiszügej mindenből a legjobbat kapja. Ritkán szóltak egymáshoz, valamennyien gondolataikba mélyedtek, ami a húsétel elfogyasztása közben megszokott dolog. Csak a fecsegők és szószátyárok beszélgetnek ilyenkor, ahelyett, hogy a faggyús hús kellemes ízét élveznék. A gyorsan és alaposan elfogyasztott bárányok után marhahús következett. Ezt jobbára csak csemegének ették. A faggyús birka eléggé megfeküdte a gyomrukat, inkább innivaló után áhítoztak, de a híres vendégnek kijár az igazi lakoma, s ilyenkor egyféle hús sértésnek számít. Csak hadjáratokban, győzelmi lakomákon engedték meg maguknak, hogy a birkát azonnal pálinka kövesse. Békében azonban be kellett tartani a szokásokat. Lassan és fanyalogva ették a ma talán a szokásosnál is rágósabbra sikerült marhahúst, és megkönnyeb bülten lélegzettek fel, amikor megjelentek az ajtóban a szolgálók az öblös kupákkal és pálinkástömlőkkel. Most már megindulhatott a beszélgetés. – Bizony, bizony, múlik az idő, Jiszügej testvér kezdte Kara-sitügen. – Még ma is emlékszem azokra a szép napokra, amikor együtt vadásztunk az Orhon partján, együtt nyilaztuk a madarakat, s ettük őket nyárson sütve. Jiszügej szótlanul bólintott. – Sokan hiányoznak már közülünk – folytatta Kara-sitügen –, akik akkor együtt voltunk, sokaknak már csak a csontját veri az eső a pusztákon vagy a Halottak Völgyében… Kár, hogy nem maradtunk együtt, Jiszügej… A sors elszakított akkor egymástól bennünket, ellenségekké lettünk, hadat viseltünk, felgyújtottuk egymás jurtáit, elraboltuk egymás asszonyait, megöltük egymás szolgálóit… Kinek volt ez jó, Jiszügej-bátor? Jiszügej elgondolkozva nézett Kara-sitügenre. – Talán az Örökkévaló Ég akarta, hogy egymással küzdjünk, és gyilkoljuk egymást, ki tudja? Nehéz dolgok ezek, Kara-sitügen, és nehéz rájuk válaszolni. Mindenesetre az a fontos, hogy most béke van, reméljük, örök béke! Kara-sitügen fekete arca mozdulatlan maradt, csak Bukatu szeme húzódott össze, amint az elnémult nemzetségfő helyett maga válaszolt: – Örök béke? Igazad lehet, Jiszügej-bátor… Reméljük, elérkezik közénk az örök béke… Lehetetlen volt nem észrevenni a Bukatu szavaiban rejlő fenyegetést. Éppen azon töprengett, hogy mit tegyen, ha sértegetni kezdik, eressze-e el a füle mellett, vagy vágjon vissza férfi módra, amikor Kara-sitügen felemelte a kupáját, és felegyenesedett. Az egyre zajosabbá váló társaság egy csapásra elcsendesedett. Kara-sitügen lassan végighordozta szemét a meghívottakon, majd beszélni kezdett: – Nagy és híres vendég érkezett ma jurtánkba, tatárok, Jiszügej-bátor, a kijat. Tiszteletére gyűltünk össze, tatár férfiak, lakomára. A mai estén a régi idők régi harcairól hallunk, régi vitézekre emlékezünk. Hogy örömet szerezzünk híres vendégünknek, megkértük a hozzánk érkezett Köke énekest, a merkit törzs fiát, hogy énekeljen Jiszügej-bátor tiszteletére a mai lakomán. Fogadjuk tisztelettel, és áldozzunk a dal előtt az Örökkévaló Égnek.

Három ujját a pálinkáskupába mártotta, néhány cseppet az ég felé, néhány cseppet a földre és a tűzbe szórt, majd a kupát fenékig ürítette. A harcosok felálltak, s valamennyien kiitták kupáikat. Jiszügej érezte, hogy elkezdődik a színjáték, melynek utolsó felvonása az ő halála lesz. Tehetetlenül várta a fejleményeket. A jurta ajtaját takaró függöny félrelebbent, s belépett Köke, a hajlott hátú öreg énekes. Ráncos arca, ravasz szemei, melyek hatalmas, ősz szemöldök alatt csillogtak, lehetetlenné tették, hogy csak körülbelül is meg lehessen állapítani a korát. Lehetett hatvanéves, de lehetett százhúsz is. Jiszügej visszaemlékezett, hogy gyermekkorában, amikor még nem volt gyűlölet a kijatok és a merkitek között, egy lakomán – persze csak a sátornyíláson keresztül leskelődve hallotta énekelni Kökét, és az énekes akkor is éppen ilyen volt. Az öreg lassan, nyugodt léptekkel a számára fenntartott helyhez ment. Ráült a kissé magasított lócára, egy fejjel magasabban helyezkedve el, mint a hallgatóság. Végigtekintett az előtte ülőkön, s a lóca mellől, a földre terített juhbőrök közül előhúzta hangszerét, a morin húrt. Ölébe vette, és néhányszor végigpengette a húrokat. Aztán lehajolt, elővette a vonót is, a húrokra helyezte, s néhányszor végighúzta rajtuk, ellenőrizve a hangok tisztaságát. A hangszer végén, ahol a húrok véget értek, hatalmas, ökölnyi, fából faragott lófej vicsorgott tátott szájjal, sárga fogakkal, kidülledt szemmel. Jiszügej megborzongott. Úgy erezte, hogy a kidülledt lószemek a halált hirdetik. A kijatok és a merkitek sok éve halálos ellenségek voltak. Néhány évtizeddel ezelőtt tört ki közöttük a háborúság, és kölcsönösen felégetett jurtákkal, elrabolt asszonyokkal, meggyilkolt, kardélre hányt gyermekekkel fizetett mindkét törzs egy régi, vakmerő kalandért… Köke hirtelen erőteljesen végighúzta a vonót a húrokon, jelezve, hogy megkezdődik az előadás. Vontatott, monoton dallamot kezd.ett játszani, s fogatlan száját kinyitva, halkan beszélni kezdett: – Köke, a merkit énekes üdvözli Jiszügejt, a kijatot! Sok éve elmúlt már annak, hogy népeink békességben éltek, hogy lányaink és fiaink egymással házasodtak. Boldogok voltunk akkor régen, ellenfeleink csak a kitadok voltak, testvérként álltunk a haroban, egymásnak vetett háttal küzdöttünk, mint a farkasok. Régi szép idők voltak azok! Így volt-e, Jiszügej-bátor? Ha a kijatok és a merkitek győztesen tértek meg a csatából, lakomát készítettek, hetekig lakmároztak, ettek-ittak. Egymás helyett juhokat öltek, marhákat öltek, tevéket öltek. Soha, még ha lerészegedtek is, egymásra kezet nem emeltek. Így volt-e, Jiszügej-bátor? Ha elváltak egymástól a harcok után, békésen legeltették állataikat, éjjel a pusztán aludtak, fegyver nem volt a kezükben, nappal a ménest számlálták, fegyver nem volt a kezükben. Ha ellenség közeledett, fegyvert fogtak, találkozót beszéltek meg, s együtt indultak megvédeni nyájaikat, jurtáikat, asszonyaikat, gyermekeiket. Jurtáik füsteresztő nyílásán fekete füst gomolygott, asszonyaik már előre főzték a lakomát, hisz amilyen vitézek voltak a merkitek és a kijatok, nem találtak ellenségre, kit le ne győztek volna, nem találtak ellenfélre, ki megszégyenítette volna őket. Így volt-e, Jiszügej-bátor? Ha kegyetlen télben az Örökkévaló Ég fehér havat bocsáyott a földre, az állatok patája nem tudta kikaparni a fonnyadt füvet a sziklává dermedt kéreg alól, s dzud fenyegetett, egymás segítségére siettek. És ha nem volt többé segítség, tavasszal az éhenhalt csordák csontjai felett új életet kezdtek. Ahogy tudtak, segítettek egymásnak. Így volt-e, Jiszügej-bátor? Aztán egyszer villám futott végig a puszta felett, s az Örökkévaló Ég felhők mögé rejtette szégyenkező arcát. Valaki tehetetlenségében és sóvár vágyában éket vert közénk, egymásra haragította népeinket, szenvedést és halált zúdított ártatlan gyermekeinkre és védtelen asszonyainkra. Ki tette e szörnyűséget? Tudsz-e felelni, Jiszügej-bátor? Az ének hirtelen abbamaradt, s csend ereszkedett a jurtára. Kegyetlen, várakozó csend, s e csendben minden szem a kérdezettre meredt. Jiszügej mozdulatlanul ült, és kifejezéstelen arccal nézett Kökével farkasszemet. Az énekes ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, abbahagyta a szünetet, folytatta furcsa monológját.

– Eléneklem nektek, tatár férfiak, annak a történetét, ltogy miért tört ki a háborúság és gyűlölködés a merkit és a kijat törzsek között. Eléneklem nektek annak a férfinak a történetét, aki sok-sok tavasszal ezelőtt megtörte a szövetséget, s akiről minden merkit tudja, hogy előbb-utóbb eléri őt az Örökkévaló Ég büntetése!… Ismét leheletnyi szünetet tartott, majd megváltoztatva a dallamot, lazítva eddigi merevségén és mozdulatlanságán, kezének és lábának mozgatásával játszani kezdte a történetet, a két törzs gyilkos küzdelmének eredetéről. Szilajul rángatta a vonót a húrokon, végsőkig feszítve a félig már részeg hallgatóság idegeit. Alig hangzott el néhány sor a hősénekből, Jiszügejben feloldódott a felgyülemlett feszültség, s valami nagy-nagy nyugalom járta át. Az első sorok után megértette, hogy Köke, az öreg énekes az ő halálos ítéletét énekli. – Valaha régen, vagy nem is olyan régen, sok tavasszal ezelőtt, sok hideg tavasz előtt történt, amit regélek. A kijat nép nagy fia, Jiszügej-bátor solymászni indult az Onon erdejébe. Jobb karján solymát vitte, baljával lovát vezette, ment a sűrű erdőségben. Ha kismadár szállt fel előtte, vagy galamb szállt fel mellette, solymát utána engedte. Repült a hatalmas sólyom, kiterjesztett szárnya, mint a sasé, karma, mint a sar sovóé. Megfogta a galambokat, görbe csőrét szárnyuk alá vágta, szívüket kiszakította, Jiszügej kezére szállt velük. Így vadászott ott Jiszügej napokon által, amit sólyma fogott, azt ette, így pihentette fáradt testét, pihentette harcban feszült lelkét. Ekkor történt, hogy a merkit nép vitéze, Jeke-csiledü, asszonyt választott magának az olkunut népből, asszonyt kívánt maga mellé venni magányos jurtájába. Megvette az asszonyt tisztességgel az olkunutoktól, kifizette érte az árat az utolsó párducprémig. Nagy vadász és egyenes ember volt Jeke-csiledü. Asszonyát kocsira ültette, asszonya a lovakat kormányozta, ő maga lóháton lovagolt a kocsi mellett. Asszonya néha rámosolygott, arca szép volt, mint az esthajnalcsillag, a nap elhalványult az irigységtől, ha ránézett, a csillagok elsápadtak, ha rátekintettek. Sötét éjszakán, ha kiment a jurtából, arcának ragyogása mellett ménest lehetett őrizni, nem volt szükség fáklyára, szemének csillogása elűzte az éjben kószáló szellemeket és démonokat. Jiszügej-bátor a sűrűből kémlelte a vitézt és a csodálatos tündérlányt, és elfogta a vágyakozás az isteni csoda iránt. Visszarettentette azonban a tündér szépsége és Jeke-csiledü vitézsége, aki birokra kelt a hegyi medvével, s tevéket lőtt át nyilával. Rettegés szállt hát Jiszügej szívébe, de vágya félelménél is erősebbnek bizonyult. Magasba repítette kedvenc sólymát, vágtatásra ösztökélte lovát. Vágtatott, hogy hétévi járóföldet hét nap alatt, egyévi járóföldet egy nap alatt járt be, s hazaérkezett a kijatok táborába. Ott várták már testvérei talpig fegyverben, akik a sólyom hazaérkezéséből megértették, hogy indulniuk kell testvérük megsegítésére. Elindult a három vitéz. Külön-külön gyávák, de csordában bátrak, mint a farkasok, hogy elrabolják, ami a másé, elrabolják egy baráti nemzetség harcosának a feleségét! Jaj, átok arra a napra, átok arra az órára! Jaj, itt eredt a vérpatak, mely sok-sok tavasz óta csörgedezik! Jaj, mikor szárad már ki e szörnyű patak? Jiszügej, bátyja, Nekün-tajsi és öccse, Daritaj-otcsigin kirontottak az erdőből, kezükben kardot szorongattak, vadul és szégyentelenül rontottak ki, mint a vadmacska, ha őzgidát lát a tisztáson. Lovukra lapultak, szemükben a mohóság és a vadság sárga tüzet gyújtott, orruk remegett – vérszagot éreztek! Szájuk kinyílt a gyilkos vágytól, rémületes csatakiáltást hallattak: „Huj! Huj!” Jeke-csiledü bátor volt és rettenthetetlen. Nem félt a nappal ellenségeitől, nem rettent, ha az éjszaka démonai riogatták. Az Örökkévaló Éghez imádkozott, s az Örökkévaló Ég, kinek kedves fia volt, megsokszorozta erejét; minden harcból győztesen tért vissza.

Látta azonban, hogy most nem emberekkel, hanem szörnyekkel, vicsorgó farkasokkal áll szemben, akik már orrukban érzik kiömlő friss vérének szagát, szörnyű démonkutyákkal, akik csattogó fogakkal ugranának torkának. Egyedül volt. Nem tehetett mást, menekülnie kellett. Hej, ha ott lettek volna jó testvérei! Hej, ha ott lettek volna fegyverforgató bajtársai! Nyílzáporral fogadták volna a veszetteket, s megkötözve hurcolták volna a kijatok vénei elé, hogy törvényt tegyenek az árulókon és rendbontókon! Hej, ha ott lett volna szárnyas fekete ménje, ha ott lett volna varázslatos erejű hajítópányvája, nem kellett volna menekülnie! Így azonban kellett. Amikor meglátta a gyilkosokat feléje vágtatni, megrettent, és menekülni kezdett. De nemcsak erős, mérhetetlenül erős volt Jekecsiledü, hanem ravasz is. Megkerült egy dombot, megkerült két dombot, üldözőit maga után csalogatta. A három bátor, amikor látta, hogy a kocsi megáll, és a zsákmány biztosan az ölükbe hull, csak a merkitre figyelt, nem akarták, hogy ördögi tettüknek élő tanúja maradjon. A menekülő után vetették magukat. Jeke-csiledü megkerült a dombot, maga után csalogatta őket, majd amíg azok a dombot kerülték, a másik oldalon visszafordult, visszaérkezett az elhagyott kocsihoz. A gyönyörű tündérlány, az olkunut Höelün ekkor sírva fakadt, hogy az Ononparti erdők zúgni kezdtek, s az égben lakó sárkányok üvöltöttek a mérhetetlen fájdalomtól. Könnyei hullottak fekete szeméből; ahova csak hulltak, fehér virágok nőttek ki a puszta földjéből. Höelün, a tündérlány ekkor így szólt zokogva szerelmes férjeurához, Jeke-csiledühöz: „Három ember tőrt elő a bozótból, három ember magának akar. Te egyedül vagy, én pedig fegyvertelen. Három ember vagy talán három démon az, aki fegyverét rád szegezve, habzó szájjal, részeg dühvel, fogát csattogtatva tört elő orvul, mint a gonosz lélek? Jaj, hites uram, Jeke-csiledü, örökre el kell válnunk egymástól! Ahogy a kocsi mellé kerültek, láttam a szemüket, láttam a nézésüket. Vadak és kegyetlenek. Ha nem menekülsz, ha nem futsz előlük a lakatlan pusztába, elfognak, kihasítják szerelmes szíved, kihűlt tested pedig a kutyak elé vetik. Menekülj, szerelmem! Ha életed megőrzöd, találsz magadnak még szép lányokat, szép asszonyokat, és nem sokáig marad üresen sátraskocsid bakja. Alig hűl meg a helyem a bakon, más asszonyt ültethetsz ide. Nagy vitéz vagy, hites uram, Jeke-csiledü, találsz helyettem szép asszonyt százat! Ha találsz magadnak mást, ki jurtádat rendben tartja, kumiszos kupádat eltörölgeti, beteg homlokodra gyógyfüvet rak, s ha emlékszel még rám, nevezd őt is Höelünnek. Így mindig veled maradok! Menekülj, hites uram! Azt akarom, hogy mindig veled legyek, hogy mindig emlékezz rám, ha más feleség lesz is a jurtádban. Vedd hát ezért emlékül ingemet, szívd magadba illatos kenőcsöm szagát, ha majd más asszony illatszereit érzed, jussak mindig én az eszedbe!” S a gyönyörű tündérlány levetette ingét, a vitéznek adta, aki sebesen elvágtatott vele. A három becsapott és bosszúért lihegő démon ekkor megkerülte a hegyet, s üldözni kezdte az Onon mentén felfele. Üldözték egészen addig, amíg elhagytak hét hegyet, elhagytak hét pusztát, de nem tudták utolérni. Jekecsiledü vágtatott, mint maga a démon, nem ért senki a nyomába. Akkor azok hárman visszatértek a kocsihoz. Jiszügej vezetékre fogta a kocsi előtt haladó lovat, testvérei hátulról követték, így vonultak a kijatok szállásterülete felé. A szépséges tündérlány, Höelün pedig csak sírt keservesen, könnyeinek hulló árja megnövelte az Onon vizét, s a felcsapó tarajos hullámok elöntéssel fenyegették a partokat. Így sírt ura után Höelün nagyasszony: „Soha nem tépték még pusztai szelek selymes fürtjeidet, soha nem éreztél még oly kínzó éhséget, amit menekülés közben, a bánattól elgyengülve érzel majd, hites uram, Jeke-csiledü.” A három testvér legvadabbika, Daritaj-otcsigin ekkor, szemében a sárga démonlánggal, a kocsi mellé lovagolt, és kemény szavakkal megfeddte a tündérlányt, a gyönyörűségest:

„Hiába keseregsz, hiába búslakodsz olyan után, aki sok hágón áthágott, sok vízen átkelt, a puszta életét menti, és régóta nem gondol már rád. Elhallgass hát!” A tündérszép Höelün nagyasszony csak csendesen mert zokogni ezután, csendesen zokog talán még a mai napig is, siratja hites urát, a merkit Jeke-csiledüt. A merkit és a kijat nemzetségek azóta állnak elkeseredett harcban egymással, azóta égnek a jurták, hogy rőt fényük a démonok országát hozza a földre. Azóta folyik gyermekek vére a pusztán, s azóta zokognak elrabolt asszonyok idegen férfiak jurtájában. Minden szenvedésnek egy bátor mérhetetlen mohósága és kapzsisága az oka, aki nem elégedett meg otthoni feleségeivel, idegen asszonyt rabolt magának, felgyújtva a béke sövényét nemzetségeink között! Az öreg énekes abbahagyta a zenét, suttogó, rekedt hangja tompán kongott a levegőben: – Mi legyen a sorsa hát annak, aki vért és gyászt hozott ránk, aki a béke virága helyett a halál démonát csalta elő a pusztából? Kérdésére néma csend felelt. Mindannyian Jiszügejre meredtek égő szemmel. Jiszügej-bátor lehajtotta a fejét. Várta a halált. IV. LAKOMA UTÁN A hirtelen beállott csendben, amely megülte a jurtát, mindenki Jiszügejt, a hajdani békebontót nézte gyilkos tekintettel. S ekkor, ezekben a vészterhes pillanatokban csoda történt. Amikor az ének elhangzása után már-már úgy látszott, hogy a lakomázók nem türtőztetik tovább magukat, a kezek a ruhák öble, a zekék nyílása felé csúsztak, hogy megmarkolják a kések nyelét, amikor Jiszügej már szinte testén érezte az első szúrásokat, felugrott helyéről Bukatu, akiben pedig legkevésbé bízott. Felemelte pálinkáskupáját, másik kezével pedig többször erélyesen az asztalra csapott. A kezek szorosan ráfonódtak a kések markolatára, a szemek harci tűzben égtek. Bukatu ajkát lesték kimeredt szemmel, s várták, hogy megadja a jelt a gyilkolásra. – Harcosok! – kiáltótta ekkor kicsit részegen Bukatu. – Amit most itt hallottatok, a régi időkben történt, sok tavasznak és sok télnek előtte. Ideje lenne végre elfeledkezni a régi dolgokról… Elégedetlen morgás volt a válasz, hisz mindannyiukban feléledtek a régi sérelmek, s Jiszügej vérét akarták. – Harcosok! – kiáltotta ismét Bukatu, s jobb karját Jiszügej vállára tette. – Együtt lakomázott velünk Jiszügej-bátor, aki sok tavasszal ezelőtt szövetséget kötött velünk, tatárokkal. Itt ül a sátrunkban, együtt issza velünk pálinkánkat. Sértetlenül kell távoznia területünkről! Jiszügej-bátornak bántatlanul kell elhagynia szállásterületünk határát! A morgás abbamaradt. Mindannyian tudták, hogy Bukatu szavaiban az igazság rejlik. Ősi joga a vendégnek, hogy miután evett és ivott meghívói lakomáján, sértetlenül hagyja el vendéglátói területét. Ha nem ez történne, örökre megbélyegzettek lennének a többi mongol nemzetség szemében; hogy íme, a tatárok lakomára hívtak valakit, aztán egy merkit biztatására megölték. Mindannyian belátták, hogy ennek nem szabad megtörténnie. A lakoma lassan feloszlott. Kara-sitügen még Jiszügejhez lépett. – Köszönöm neked, Jiszügej testvér, hogy részt vettél lakománkon, ittléteddel emelted egyszerű vendégségünk fényét. Remélem, nem feledkezel meg rólunk, és kevesebb tavasz múlik el addig, amíg ismét viszontlátlak, mint azóta, mióta utoljára találkoztam veled! A Kék Ég legyen veled, Jiszügej testvér! Jiszügej magához vette a vendégnek kijáró úti eleséget, megtöltötte tömlőit vízzel és pálinkával, majd felült a lovára, s a csillagfényes éjszakában nekivágott a pusztának. Rövid ideig lovagolhatott csak, még érezte a jurták nyílásain kieresztett füst szagát, amikor lódobogást hallott maga mögött. Ösztönösen kardjához kapott. A sötétségből két lovas alakja bontakozott ki, amint lassan közeledtek hozzá. – Héj, kijat! – kiáltotta az egyik. A kijat felismerte Bukatu hangját.

– Héj, Bukatu! – válaszolta nem nagy lelkesedéssel, kezét kardján tartva, mivel arra gondolt, hogy Bukatu a saját szakállára megpróbál leszámolni vele. Amint a két lovas karnyújtásnyi távolságra ért, Jiszügej észrevette, hogy Bukatu fegyvertelen, mindkét kezével a kantárt fogja. – Ne nyugtalankodj, Jiszügej-bátor, nem vezet rossz szándék – mondta a tatár csaknem alázatosan –, Kara-sitügen küldött Kucsával együtt utánad, hogy megóvjunk, nehogy valami baleset érjen legelőterületünkön. Kara-sitügen boldogtalan lenne, ha valami baj érne, s ezért megszólnának bennünket. Elkísérünk tehát határainkig. Onnét már egyedül vezet tovább az utad, Jiszügejbátor! Jiszügej nem örült kísérőinek, de némi kárörömmel vette észre, hogy azok sincsenek elragadtatva feladatuktól. Olyanok voltak, mint a kutyák, melyekkel friss húst őriztet a jurta gazdája; nem szabad engedniök, hogy más megegye, de ők maguk sem ehetik meg. Ha lett volna kedve, felkacagott volna, amint az egyre erősödő holdfényben kísérői marcona, de búvalbélelt arcába tekintett. Mégis mozdulatlanul, komoran lovagolt tovább. Tudta, hogy ha túlságosan megfeszíti a húrt, amely Bukatu szíve előtt remeg, könnyen elpattanhat, s Kara-sitügen tilalma ellenére a holnapi napfelkelte már holtan találhatja a pusztán. Nem szólt hát semmit, némán lovagolt kényszeredett kísérői mellett. Így múlt el egy egész hosszú éjszaka. Éppen hajnalodott, amikor elérték a dombokat, ahol a tatárok legelőterülete véget ér. A lapos síkságot előbb fűvel benőtt lankák, majd magasabb kopár sziklacsúcsok váltják fel. Az első domb lábánál megállították lovaikat, és egymás felé fordultak. – Megérkeztünk hát szállásterületünk határához, Jiszügej-bátor. Innét egyedül vezet tovább az utad! Jól vigyázz, sértetlenül érd el a kijatok földjét! – búcsúzott mosolyogva, de fenyegető hangsúllyal Bukatu. – Köszönöm a kíséretet, Bukatu-bátor! Ha hazatérek, mindenkinek elmondom nagylelkűségedet, és vendégszerető híredet énekesek dalolják majd szerte a kijat pusztákon. Bukatu szemében gúny csillant, s kezével szinte barátságosan intett. – Hát csak igyekezz, Jiszügej-bátor, hogy legyen időd terjeszteni jó híremet a kijatok között. Ostorozd lovad, Jiszügej-bátor, hogy idejében odaérj! Szavai baljóslatúan kongtak, fenyegető hangsúllyal, mint a varjúkárogás. Hátrarántotta a zablát, hogy lova hátulsó két lábára ágaskodott, szinte helyben megfordult, s szédítő vágtatásba kezdett. A másik lovas még Jiszügej után bámészkodott, majd ő is követte Bukatut. Jiszügej megdörgölte a halántékát. Az átélt órák egy kissé megviselték, s fülében is furcsa dobolást érzett. Még mindig kísértették Bukatu utolsó szavai, és érezte, hogy a hazavezető úton veszély leselkedik rá. Megállította lovát, és gondolkodott. A tatárok nem valószínű, hogy követik, mivel nem tanácsos belépniük a hegyek közé, hiszen a hegyek a menekülőnek jó búvóhelyet nyújtanak, arról nem is beszélve, hogy ellenségeik – márpedig szinte valamennyi nemzetség ellenségük volt a környéken – meglephetik őket. A tatárok különben is gyűlölik a hegyeket. Igazi elemük a puszta, ahol ravaszsággal, fondorlattal bárkivel felveszik a versenyt, a hegyek között azonban félénkekké, bizonytalanokká válnak. Nem, ezt a feltevést el kellett vetnie. A dobolás erősödött a fülében. A nap is feljebb kúszott az égen, sugarai egyre perzselőbbek lettek. Szemei mindegyre lecsukódtak, érezte, hogy fogytán az ereje. Hiába, az elmúlt éjszaka nagyon kimerítette. Az állandó életveszély, a fokozott figyelem, a megivott pálinka úgy kiszívták erejét, hogy legszívesebben leheveredett volna a sziklák mellé. A veszély tudata azonban nem hagyta pihenni, bár mintha a fáradtság növekedésével csökkent volna rossz előérzete. Szempillái lecsukódtak, alig-alig figyelte az utat, rábízta magát a lovára. Szinte az idő múlását sem érzékelte, nem érzett éhséget, sem szomjúságot, csak nagy-nagy kimerültséget. Amikor ebből az ernyedt állapotból lovának egyegy hirtelen horkantására, vagy egy élesebb madárrikoltásra visszatért a valóságba, megdöbbent. Régebben a kegyetlen törzsi háborúk idején hosszú hetek erőltetett lovaglásai után sem érezte ilyen rosszul magát, mint most. Ennyire megöregedett volna?

A nap már alacsonyan állott az égen, amikor az első görcsök jelentkeztek a gyomrában. Úgy érezte, mintha egy vaspáncélba bújt kéz csavargatná zsigereit, szívét, máját, megpróbálná kiszakítaní és a púsztába hajítani őket. A görcsök egyre erősebbek lettek. Izzadság verte ki, s amikor a nap éppen lebukott a sziklák mögött, hányingere annyira erős lett, hogy mint régebben, amikor túlságosan sokat ivott a kumiszból, és a lovaglástól felkavarodott a gyomra, le kellett szállnia, s egy sziklatömb tövében kihányta magát. Máskor ilyenkor megkönnyebbült. Megrázta a fejét, ivott egy kis hideg vizet, aztán mintha mi sem történt volna, lovagolt tovább. Most azonban a hányás is csak elgyengítette. Lovához botorkált, de csak nehezen tudott felülni rá. Lassan, nehézkesen húzózkodott fel a hátára, mint a nagyon öreg emberek. Éjszakára kimerülten roskadt le egy viszonylag békésebb helyre két szikla közé. Lovát megbéklyózta, iszákját a feje alá tette, s anélkül, hogy evett vagy ivott volna, mély álomba merült. Már világos volt, amikor rettenetes görcsökre ébredt. A görcsök úgy rángatták a testét, mint a lefejezett vadmadárét. Egy rövid szünetben aztán, két roham között eloldotta lovát, és felkapaszkodott a hátára. Észre sem vette, hogy iszákját az úti élelemmel az éjszakai táborhelyen felejtette. Sokszor elsötétült előtte a világ, úgy érezte, hogy leesik a lováról. Átkulcsolta az állat nyakát, így tartotta magát a nyeregben. Egyik világosabb pillanatában megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi történhetett. Azonban minden, az egész tegnapi nap elmosódott, mintha fátyol borult volna agyára, s a fátyol mögül csak néha-néha tűnt elő Bukatu győzelemittasan mosolygó gonosz arca. Hirtelen világosság gyúlt benne. A halálos ítéletet, amit az öreg énekes kért a fejére, még azon az éjszakán végrehajtották. Megmérgezték! Ráborult lova nyakára, két karjával átölelte, szeméből könnyek csorogtak a fájdalomtól, és többé nem emlékezett semmire. A kutyák furcsán ugattak azon az éjszakán. Mönglik, Csaraka apó fia nem aludt valami jól. Nyugtalanul forgolódott a takaró alatt, és a kutyák vonításszerű ugatását hallgatta. Nem úgy ugattak, mintha ellenség közeledne, nem is úgy, mintha vadállat, de úgy sem, mintha ismerőst üdvözölnének. Bátor, a hatalmas kutya nem messze a sátortól ugatott és vonyított felváltva, s néha olyan magasra felvitte a hangját, hogy Möngliknek hideg borsózott végig a hátán. A kutya azonban ahelyett, hogy felemelte volna az orrát az ég felé, és gonoszul csaholt volna, mint amikor ismeretlen emberek vagy farkasok közelednek, lesunyta a fejét egészen a földre, és szomorú, de ugyanakkor szűkölő, félelemittas hangok törtek fel a torkából. Mönglik nem tudta mire vélni a dolgot. Nem emlékezett, hogy Bátor valaha is ilyen hangokat adott volna ki magából. A szemben levő fekhelyen megmozdult apja, az öreg Csaraka is, majd megszólalt öreg, reszelős hangján: – Ébren vagy, Mönglik? – Nem tudok aludni, apám. Hallgatom a kutyák sírását… Valahogy olyan furcsán vonyítanak! – Tudatni akarnak valamit, fiam! Én is csak néhányszor hallottam így vonyítani őket, legutoljára akkor, amikor Tumbinaj-bátort az éjszakai párviadalból holtan hozta haza a lova. Keresztül volt kötve a nyeregkápán, s csak ruhájáról és fegyvereiről ismertünk rá… a merkitek levágták a fejét. A kutyák vonítása elhalkult, majd ismét megerősödött. – Mönglik fiam! – Hallgatlak, apám… – Azt hiszem, hogy a kutyák vonítása nem jót jelent. Rosszabbat, mint az apró fülesbaglyok esti huhogása a jurták melletti fákon… Rossz jel van a táborunkon, fiam… a kutyák halált jeleznek! Az öreg kikászálódott a juhbőr takaró alól, és lassan a kijárat felé tartott. Mönglik is kiugrott az ágyból, szárított tevetrágyát hajított a még izzó parázsra. Megvárta, míg fellobban a láng, majd elindult apja után.

Csaraka kinn állt a jurta előtt, és a sötétséget kémlelte. A környező jurtákban itt is, ott is fények gyulladtak, beszédfoszlányok hatoltak el Mönglik füléig. A szavaknak nem volt értelmük, csak zsongtak, mint a lombok, ha nyári éjszakán játszik velük a szél. A kutyák változatlanul vonítottak. Orrukat a földre szorították, s villogó szemekkel, de a félelemtől szűkölve bámultak a sötétbe. Itt is, ott is félrelibbentek az ajtót helyettesítő függönyök, emberek jelentek meg a jurták előtt, a sötétséget fürkészték. Mindenki érezte, hogy valami furcsát jeleznek a kutyák, de senki sem sejtette, hogy mit. Csarakának eszébe ötlött egy már-már elfelejtett emléke gyermekkorából, amikor egyszer ilyen vonítás jelezte az Örökkévaló Ég haragját, aki talán a túl kevés áldozat miatt, vagy azért, mert ismeretlen gyilkosok megölték Arulatot, az öreg táltost, megdühödött az emberekre, s a föld alatti démonoknak parancsot adott elpusztításukra. Akkor történt, hogy megmozdultak a hegyek, és megindultak az emberek felé. A föld mélyéből morgás tört fel, a haragvó démonok csatakiáltása, majd megremegett a föld, és szétnyílott, mint a karddal vágott seb. Lángok csaptak ki a nyílásból, és felperzselték a fákat. Jurták tűntek el nyomtalanul a mélységben, hogy soha többé senki ne tudjon elveszett lakóikról. Teve nagyságú kövek repkedtek a levegőben, iszonyú bűz töltötte be a földet – a haragvó démonok lehelete. Most is úgy vonítanak a kutyák, mint akkor. Félelmesen és megállás nélkül. Ekkor a csillagfénnyel borított láthatáron egy ló árnyképe tűnt fel, a fénytörés által akkorára felnagyítva, mintha egy mesebeli óriás lova közeledne. A ló hátán egy ember feküdt, két kezével átölelve az állat nyakát, lábai élettelenül lógtak a kengyelben, s ahogy a ló vigyázva lépkedett, hogy lovasa le ne essék, a magatehetetlen test jobbra-balra imbolygott a nyeregben. A gyerekek kivételével, akiket szüleik visszazavartak az ágyukba, és ott összebújva vacogtak, most már szinte az egész nemzetség kint állt az ajtók előtt, és megkövülten bámulta a jelenést. A ló lassú léptekkel közeledett, szinte tudatában annak, hogy súlyos gyászt hordoz a hátán, majd amikor a jurták közé ért, magasra nyújtotta a fejét, és panaszosan felnyihogott. Még mindig mozdulatlanul állt mindenki. Akkor hirtelen megtört a varázs. Höelün szájából sikoltás szakadt ki, s a kimerülten álló lóhoz rohant. S mintha ebben a pillanatban a görcs feloldódott volna, a lovas eleresztette a ló nyakát, előbb kissé felegyenesedett, majd lassan lecsúszott a földre. A férfiak kört alkottak körülötte. Egyesek a lovat vették gondozásba, mások pedig a zokogó Höelünnek segítettek bevinni a mozdulatlan testet a jurtába. A segítők közt volt Mönglik is. Óvatosan fogta két karjával Jiszügej vállát, s segített az ágyra fektetni. A bátor alig lélegzett. Szemét lezárta, keze tehetetlenül lógott fekhelyéről a földre. A gyermekek rettenetes sírásba kezdtek, amikor meglátták apjukat, s addig, amíg a szomszéd jurták asszonyai magukkal nem vitték őket, hangosan jajveszékeltek. Így is szinte birkózniuk kellett velük, hogy el tudják távolítani őket. A gyerekek semmiképpen sem akarták elhagyni szüleik sátrát, rúgtak, haraptak és karmoltak, belekapaszkodtak a jurta tartógerendájába, s csak percekig tartó huzakodás után sikerült magukkal cipelni őket. Lassan a felnőttek is elvonultak, halkan beszélgetve a megdöbbentő eseményről, tapintatosan suttogva, hogy ne zavarják a családot gyászában. Az öreg látóember is csendesen, eltávozott a többiekkel együtt, hiszen gyakorlott szeme felismerte, hogy itt már nincs segítség, a beteg menthetetlen. Höelünön kívül csak néhányan maradtak a jurtában; egy-két közelebbi rokon asszony meg néhány férfi, hogy a beteggel virrasszanak. Közöttük volt Mönglik is. A beteg eszméletlen volt. Arca megsárgult, mint az őszi fű a pusztán. Nehezen lélegzett, kezét időnként öntudatlanul is hasához szorította, és jobbra-balra dobálta magát a rettenetes fájdalomtól. Höelün néha megpróbált egy-két korty

meleg tejet fogai közé erőltetni, de kevés sikerrel. Úgy látszott, szó nélkül hal meg, anélkül, hogy öntudatát visszanyerné. Amikor azonban a hajnal első fuvallata végigsöpört a fűtenger felett, a beteg váratlanul jobban lett. Kapkodó lélegzete megcsendesedett, testét már nem rángatták a rettenetes görcsök, arcvonásai kisimultak. Szemét kinyitotta, és mozdulatlanul meredt a jurta füsteresztő nyílásán beáramló világosságra. Megpróbálta felemelni a fejét, de nem sikerült. Mönglik odaugrott hozzá, hogy segítsen, tenyerét a tarkója alá tette, és kissé megemelte. Jiszügej ekkor végighordozta üveges tekintetét az ágya mellett állókon, de arca továbbra is merev, mozdulatlan maradt, látszott, hogy nem ismer meg senkit. Szája hangtalanul mozgott, és rettenetes erővel szavakat préselt ki rajta: – Ki… van… itt… mellettem? – kérdezte, s az erőlködéstől izzadságcseppek csurogtak homlokán. – Én vagyok, Höelün… hazaérkeztél – suttogta az asszony, elfojtva zokogását. – A férfiak… közül… ki van mellettem? Mönglik körülnézett, majd amikor látta, hogy a többiek mind elmentek, csak az öreg Csaraka álldogál az ajtófélfánál, suttogva válaszolta: – Én vagyok melletted, unokatestvéred, Mönglik, Csaraka apó fia… – Édes fiam, Mönglik… nagyon beteg vagyok… azt hiszem… meghalok. Azt akarom, hogy… mindent tudjál, s mindent… elmesélhess majd fiamnak… Temüdzsinnek. Temüdzsin… majd bosszút áll… érettem. – Mit tettek veled, Jiszügej? – kérdezte szinte zokogva Mönglik, és a haragtól úgy ökölbe szorította a kezét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek. – Fiamat… Temüdzsint vittem… az olkunutokhoz, Höelün… rokonaihoz vőnek. Útközben… betértem Dej-szecsen… jurtájába… s otthagytam a fiamat… Dej apó sátrában. Hazafelé jövet a tatárok… csapdájába estem. Lakomára hívtak kerektáborukba, a Sárga… Pusztába. Nem volt más… választásom… el kellett mennem. – A tatárok – suttogta Mönglik, s szeme haragos tűzben égett –, mindig a tatárok… – Lakomáztam velük… és a lakoma alatt… Köke énekelt, a merkit regös. Azt hittem… már ott megölnek… de utamra bocsátottak. Mönglik fiam!… Mérget kevertek ételembe… Meghalok, Mönglik fiam! Höelün a haldokló lábához borult, hangtalan zokogás rázta. A haldokló nehezen zihálva folytatta: – Mönglik fiam… te vagy a család… legközelebbi rokona… Menj el… a fiamért… Temüdzsinért, s hozd vissza az… anyjához!… Neveld őt bátor vitézzé… Mönglik fiam… Álljatok… bosszút értem!… Bukatut és… Kara-sitügent… fejezzétek le… dobjátok a kutyák… és keselyűk elé!… Neveld a fiamat… Temüdzsint! Szavai halkabbá váltak, s egyre nagyobb szüneteket tartott. – Apró… gyermekeim vannak… Mönglik… Gondoskodj… róluk!… Add a kezed, Mönglik… fiam… Búcsúzik tőled… Jiszügej-bátor… a kijat! Mönglik a kezébe vette és óvatosan megszorította Jiszügej erőtlen, nyirkos tenyerét. Érezte, hogy a kézszorítástól és a hallott szavaktól olyan iszonyú erő költözik bele, s olyan marcangoló bosszúvágy keríti hatalmába, hogy a legszívesebben azonnal felkerekedett volna Bukatu és Kara-sitügen lefejezett testét a kutyák elé vetni. Jiszügej azonban nem engedte el a kezét, valamit még mondani akart: – Azonnal… menj Dej-szecsenhez! Hozd vissza a fiamat… Eredj! – S nagy erővel eltaszította magától. Mönglik lassan felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen a haldoklóra, majd elszánt léptekkel kisietett a jurtából. Csaraka apó, aki az ajtófélfánál állva szintén végighallgatta Jiszügej utolsó szavait, követte, és segített neki felnyergelni a leggyorsabb lovat. A legmegbízhatóbb vezeték ló kötőfékét a hátas nyeregkápájához erősítették, majd Mönglik felszállt a lóra, fájdalmas pillantást vetve a jurtára, amelyben a nemzetség legvitézebb harcosa, Jiszügej-bátor utolsó perceit élte. Korbácsával végighúzott hátasán, és nekivágott a pusztának. Alig haladhatott azonban néhány jurtahossznyi távolságra, amikor éles asszonyi sírás csapott fel mögötte. A nyújtott, panaszos hangot más, tompább asszonyi hangok kórusa követte; azt a kegyetlen szövegű siratódalt énekelték, melyet

Mönglik is jól ismert. Höelün hangja vezette a kórust, meg-megbicsaklott, néha feltört az égbe, majd hirtelen elnyúlt, és lesüllyedt a föld alá. A kórus, mint a juhok a vezérkost, követte a hangját, s a tompa kíséret, mint fekete bársony, gyászba borította a világot. Mönglik megállította lovát, leszállt, s megoldotta övét. Süvegét levette fejéről, övét tenyerében tartva többször meghajolt arrafelé, ahol minden reggel megkezdi diadalútját a fényes nap az égen. Sokáig állt előrehajolva napkelet felé, szeméből könnyek peregtek; így gyászolta atyai barátját, Jiszügej-bátort, kinek lelke egyesült az örök Kék Éggel. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Börte nyafogása ébresztette fel, aki bár egy évvel idősebb volt nála, mégiscsak lány volt, így nehezebben is tudott uralkodni érzelmein. Reggel alighogy lelépett fekvőhelyéről, nyafogva követelt magának reggelit. Eleinte egy kissé furcsállotta a dolgot, hiszen náluk, a kijatok között szokatlanok voltak az ilyenforma érzelem-megnyilvánulások. Hamar megtanulta azonban, hogy az onggiratoknál a lányok nagy becsben állnak, éppen úgy, mint náluk a tevék vagy az igazán jó hátaslovak. Ezért sok mindent elnéztek nekik a férfiak, ami más törzseknél elképzelhetetlen lett volna. Különben nem érezte magát rosszul. Az első napokban még sok furcsa szokással találkozott, melyeket csak lassan kezdett megszokni. Szokatlan volt az a meleg családi légkör is, amely Dej-szecsen jurtájában körülvette. Náluk otthon, apjánál sem volt ugyan rideg a család, csak éppen az emberek valahogy másképpen kapcsolódtak egymáshoz. Mindenki felelősséggel tartozott mindenkiért, apja és anyja, amit csak tudtak, megtettek gyermekeikért, a testvérek is egymásért, ezekről a dolgokról azonban nem volt szokás beszélni, legkevésbé pedig mutatni, hogy milyen szoros szálak fűzik őket egymáshoz. Dej-szecsen sátrában merőben más volt a hangulat. Az asszonyok örökösen egymás nyakában lógtak, dicsérték egymás szépségét, szépítőszereit, ruháit és csecsebecséit, a férfiak pedig nemcsak hogy elnézték ezt, hanem maguk is csatlakoztak a dicsérőkhöz. Hiába, meg kellett tanulnia, hogy itt az asszonyok körül forog az élet. A családba hamar beilleszkedett. Igyekezett simulékony lenni, egyformán kedves és tisztelettudó mindenkihez, bár szeretett volna kissé férfiasabb körülmények között élni. Nehezen szokta meg, hogy az onggiratok csak ritkán vadásztak, nem tartottak harci játékokat, inkább fondorlatos politikai problémákkal voltak elfoglalva. E problémák megoldódását aztán csak arról vette észre, hogy egy-egy felcseperedett lány váratlanul eltűnt a táborból, közeli rokonai pedig egyszerre csak felkerekedtek, hogy más törzsekhez menjenek menyegzőre. Itt tanulta meg, hogy a harc nem minden. Ravaszsággal, simulékonysággal s a politikai viszonyok jó ismeretével vér nélkül is lehet háborút nyerni. És ahogy múltak a napok, egyre inkább megismerte az onggiratok életformáját, egyre kevesebb dolgon csodálkozott. Börtével nagyon hamar megbarátkozott. Eleinte furcsállotta, hogy a fiúk és a lányok együtt játszanak olyan játékokat, amiket ő még hírből sem ismert. Náluk otthon a játékok kizárólag birkózásra, nyilazásra, lovaglásra s egynéhány birka bokacsontjából készült dobójátékra korlátozódtak. Ezekben lányok csak ritkán vehettek részt. Bár ők is megtanulhattak nyilazni, vagy mesterei lehettek a lovaglásnak, ezt mindig néhány öregember felügyelete alatt gyakorolták, sohasem együtt a fiúkkal. Gyakran játszottak körbeállós játékokat is, énekeltek és forogtak, de örök szégyen lett volna egy fiúra nézve, ha beáll közéjük. Ő inkább csak az ilyenkor szokásos énekek dallamát ismerte, de énekelni vagy hangosan dúdolni sohasem merie őket, ha nem volt egyedül. Hogyisne! Valaki meghallhatta és méltán kinevethette volna érte, hogy lányok énekelte dalokat dudorászik, s talán nevet is adtak volna neki. Rajta kívül szinte mindenkinek volt a fiúk közül csúfneve. Vigyázott is rá, hogy ne tegyen soha semmi olyasmit, ami feltűnő lenne. Itt, az onggiratoknál azonban a lányokkal együtt kellett játszani – ez volt a szokás.

Furcsa volt még az is, hogy csaknem mindig menyegzőt játszottak. Kiválasztottak egy lányt és egy fiút, s végigjátszották velük az egész esküvői ceremóniát, ahogy azt a felnőttektől látták. A felnőttek pedig, amikor észrevették, hogy gyermekeik menyegzősdit játszanak, összegyűltek, mosolyogtak, és kijavították a hibákat, amiket a szertartás menetében elkövettek. Egy alkalommal őt választották vőlegénynek és természetesen Börtét menyasszonynak. Nem volt valami túlságosan ínyére a dolog, de ha nem akart nevetségessé válni tiltakozásával, végig kellett játszania a szertartást. Mindenesetre nagyon megkönnyebbült, amikor véget ért az egész, s nyugodtan elnyúlhatott egy jurta árnyékában. Hiába, még nem tudta egészen megszokni az itteni életet. Dej-szecsennel hamar megbarátkozott, és apja után talán őt szerette a legjobban a férfiak közül. Néha, amikor olyan játékokra került sor, amelyeket ő otthonról jól ismert, így ügyesebbnek bizonyult az onggirat nemzetségbeli fiúknál, és győztesen tért haza – mint a nyíllövőversenyek után –, Dej-szecsen megsimogatta a fejét, és megdicsérte. Az onggirat férfiak, bár sokat megengedtek asszonyaiknak, mégis talpig vitézek voltak. Ha a gyakorlás ideje elérkezett, és a fiúknak ki kellett vonulniok a messzi pusztába, hogy az öregek felügyelete mellett harci játékokat gyakoroljanak, nem kis igyekezetébe került, hogy megtartsa vezető helyét az onggirat fiúk között. E gyakorlatokon lányok sohasem vettek részt, nem gyakorolták a nyíllövés és a vágtatás tudományát, inkább otthon ültek, fogatlan öregasszonyok segítségével ételek készítésében vagy a birkagyapjú sodrásában és fonásában jeleskedtek. Egészen más természetűek voltak, mint a harcias kijat asszonyok. Ezen a délelőttön is éppen arra készültek a fiúk, hogy ebéd után egy kicsit kilovagoljanak, és valamelyik idősebb harcos felügyelete alatt mormotára vadásszanak, amikor megérkezett Mönglik. Ő pillantotta meg először az érkezőt. Már messziről – több száz lóhossznyi távolságból – észrevette, hogy valaki közeledik, de ügyet sem vetett rá, hiszen épp a sok házasság miatt az onggiratoknál gyakori volt a sürgés-forgás. Gyakran érkeztek idegen férfiak, néha csoportosan is, sokáig pusmogtak egy-egy lányos jurta gazdájával, majd észrevétlenül eltűntek, mint a jurtatetőn kiszálló füst a szélben. Kezdetben most is azt hitte, hogy ismeretlen közeledik, s csak akkor fedezte fel, hogy ismerős, amikor már egészen közel ért hozzá. – Mönglik bátyó! Mönglik bátyó! – kiáltotta, és a fiatalemberhez szaladt. Mönglik leugrott lováról, és karjaiba szorította az odarohanó fiút. Szorítása ma mintha kissé erősebb lett volna a szokásosnál, éppen ezért, amikor eleresztették egymást, gyanakvóan kémlelte nagybátyja arcát. Mönglik arca azonban merev volt és mozdulatlan. – Mi hírt hoztál, Mönglik bátyó? – tudakolta kedvesen, s fejét féloldalra hajtva, úgy bámult fel a hatalmas emberre, mintha a hegy lábánál madárfészket lesne, amely a sziklacsúcsok között rejtőzik. Mönglik mosolyt erőltetett az arcára. – Magammal szeretnélek vinni egy kis kirándulásra, méghozzá haza! Apád azt üzeni, hogy nagyon szeretne látni, hiszen sok nap elmúlt már azóta, hogy utoljára találkoztatok… Temüdzsin nem értette a dolgot. Hiszen alig jött fel tízszer a reggeli nap a Kék Égre, amióta apja eltávozott, s azzal hagyta itt, hogy esetleg több tavasz is elmúlik, amíg újra viszontláthatják egymást. Rosszat sejtett, kicsit szédült is az izgalomtól, de nem mert kérdezni semmit. Mönglik hiába igyekezett fegyelmezni magát, hangja tompán kongott, mint a kiszárított, üres kumiszos tömlő. – Vezess Dej-szecsen sátrába, beszélnem kell vele! A fiú szinte esak ekkor ébredt tudatára, hogy Mönglik komolyan beszél. Ide-oda rebbenő szeme észrevette a vezeték lovat is, de nem tudta felfogni, hogy miért kellene ilyen hirtelen visszatérnie. Nem kérdezett azonban semmit. Sietős léptekkel megindult Dej-szecsen sátra irányába, nyomában Mönglikkel. Mönglik kikötötte a lovakat az oszlopnál, félrehajtotta az ajtó előtt lógó függönyt, s belépett a jurtába. A fiú követte. Mönglik reménykedett ugyan, hogy négyszemközt

beszélhet majd az onggirattal, de Temüdzsin is bejött utána. Gondolkodott, hogy kiküldje-e, aztán jobbnak látta, ha nem tesz semmi gyanúsat, amiből a fiú kitalálhatná az igazságot. Fárasztó, háromnapos út áll előttük Jiszügej gyilkosainak a földjén, s ezt az utat csak jó idegállapotban lehet megtenni. A gyereksírás nem véd meg a tatárok nyilaitól. Dej-szecsen felemelkedett, amikor a belépő vendéget meglátta. Nem ismerte ugyan, de az onggiratok jurtáiban minden idegen kedvesen fogadott vendég. – Üdvözlet a jurta gazdájának, Dej-szecsennek, az onggiratnak! – köszöntötte Mönglik a gazdát. – Üdvöz légy, idegen. Tiszteld meg szerény jurtámat – sietett a vendég elé Dej,szecsen. Mönglik szertartásosan meghajolt. – Mönglik vagyok, Csaraka fia, Jiszügej-bátor unokatestvére. Napokon és éjszakákon át lovagoltam, hogy átadhassam neked Jiszügej-bátor üzenetét, onggirat! Most, hogy végre elértem hozzád, elmondom, hogy mit üzen neked a kijatok vezetője… Óvatosan hátrapillantott, s amikor ismét meggyőződött róla, hogy Temüdzsin a jurtában van, elnyomott egy feltörő sóhajt, és száraz, hivatalos hangon folytatta: – Jiszügej-bátor azt üzeni általam, hogy nagyon vágyódik legkedvesebb fia, Temüdzsin után. Ahogy hazafelé tartott a kijatok szállásterületére, tatárokkal találkozott, akik lakomára hívták… A lakoma után fia szeretetére szomjazik, és látni szeretné… Kérlek hát, Dej-szecsen-bátor, engedd, hogy a fiú láthassa apját, aki jobban szereti őt, mint saját szívét. Dej-szecsen mozdulatlanul állt, arcán apró remegések futottak végig, jelezvén, hogy mindent megértett, amit Mönglik nem mondott ki. Melegen, fájdalommal nézett Temüdzsinre, és gyengéden megsimogatta a fiú fejét. – Ha Jiszügej sógor vágyódik a fia után, úgy illik, hogy lássa. Vidd magaddal, Mönglik, de vigyázz rá nagyon, és hozd vissza őt hozzám. Úgy szeretem, mintha a saját fiam volna; ő az én jurtám dísze és ékessége. Hozd vissza hozzám, Mönglik testvér! Mönglik meghajolt. – Az ember sorsát az Örökkévaló Ég intézi, Dejszecsen-bátor. Ha az Örökkévaló Ég úgy akarja, hamarosan viszontlátod Temüdzsint. Éppen csak hogy élelmet vettek magukhoz, megtöltötték a kiürült vizestömlőket, s még mielőtt a nap delelőre ért volna, elindultak. H,áromnapi út állt előttük. A három nap alatt Temüdzsin semmit sem tudott meg a történtekből, mivel Mönglik vagy kitérő válaszokat adott félénken feltett kérdéseire, vagy egyszerűen nem felelt semmit. Érezte, hogy hazahívásának súlyos oka lehet, hiszen ha apja egyszerűen csak látni szerette volna, maga jön érte. Megérezte, hogy történt valami az apjával, valami olyan, ami megakadályozta, hogy érte jöjjön… S különben is. Tudta Jiszügejről, hogy szereti őt a maga sajátos, nem érzelmes módján, de azt egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy apja tíz nap elmúltával ne bírná ki, hogy ne lássa őt. Nem, ez lehetetlen… Apjával történt valami… Erre mutat Mönglik, a mindig vidám Mönglik furcsa és komor viselkedése is. Gyászos arccal és szomorú szemmel előadott tréfái, amelyeket útközben kipréselt magából, inkább sírásra, mint nevetésre késztették. A második naptól kezdve már nem is erőltették tovább a beszélgetést. Mönglik sejtette, hogy Temüdzsint nem sikerült megtévesztenie; a fiú megérezte, hogy baj történt apjával. „Jobb is így – gondolta magában. – Legalább nem éri villámcsapásként a kegyetlen hír, ha hazaérünk!” A fiú is felhagyott a kísérletezéssel, hiszen megértette, hogy Mönglik úgysem árul el semmit, amíg haza nem érnek, kár is kérdésekre fecsérelni az időt. Apja mellett megszokta a hosszú, néma hallgatásokat, most is így lovagolt hát szótlanul, s feszült figyelemmel leste a férfit, hátha viselkedéséből következtetni tud a történtekre. Mönglik azonban nem árulta el magát. Zárkózott arccal, hallgatagon lovagolt, még álmában sem beszélt, csak ökleit szorította össze, és a fogát csikorgatta. Harmadnapon hazaérkeztek. Anyja égő, száraz szemmel vezette be a jurtába, ahol középen, friss, feketére festett birkabőrön feküdt csukott szemmel a halott.

Gondolatok nélkül, fásultan, a háromnapos erőltetett lovaglástól kimerülten, remegő lábakkal állt, s apja furcsán fehér arcát nézte. Érezte, hogy a gyomra megemelkedik, a sátor lassan oldalára dől és ringatózik, mint a csónak az Orhonon. Aztán jött az éjszaka, és mindent betemetett a sötét. Néhány nappal apja temetése után – akit a táltosok szomorú éneke és titokzatos, számára nehezen érthető szertartások közepette egy magas hegy csúcsára helyeztek, hogy a ragadozók meg ne közelíthessék, vagy ellenség meg ne gyalázhassa – tanúja lehetett törzse felbomlásának. Apja idejében a szövetséges törzs, vagy ahogy nevezték, az egy legelőterületen egyesült nemzetségek esoportja, igen laza egységet alkotott. Egy-egy ilyen törzsi csoport több nemzetségből tevődött össze, s az egész csoportosulás élén a leghatalmasabb, legvagyonosabb nemzetség vezetője állt. A nemzetségek tagjait szoros rokoni kapcsolatok fűzték össze, és jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Annak a törzsi egységnek, amelyből Temüdzsin is származott, a kijat nemzetség volt a vezetője, élén apjával, Jiszügej-bátorral. Ezekben a napokban, amikor Jiszügejt eltemették, megindult egy, a nomád társadalmakban tervényszerű folyamat: az elhunyt, leggazdagabb nemzetségfő helyére más nemzetségfő lépett, átvéve a törzs vezetését. A kijatok között ebben az időben nem volt senki, aki képes lett volna Jiszügej örökébe lépni, így a kijatok után következő leggazdagabb nemzetség, a tajcsiutok vezetője, Tarkutaj-kiriltuk lett a törzsfő. Tarkutaj-kiriltuk és testvére, Tödöen-girte már a Jiszügej halála utáni első napokban megpróbálta megnyerni Höelün támogatását. Tarkutaj megválasztása ellen egyedül Mönglik és családja emelt kifogást. Mönglik maga is vetélytársa volt a nem túlságosan okos Tarkutajnak. Mivel a meghalt törzsfő özvegyének a választásnál komoly szava lehetett, Tarkutaj nem nélkülözhette Höelün jóindulatát. Höelün azonban – aki ha régebben nem is avatkozott bele láthatóan a nemzetség és a törzs ügyeibe, még Jiszügej mellett kitanulta a törzsi politika tudományát – férje elvesztése felett érzett fájdalmában mintha elfelejtett volna mindent, amit Jiszügejtől tanult a törzsön belüli erőviszonyokról, a taktikázásról; mereven visszautasította Tarkutaj-kiriltuk szövetséget ajánló felhívását. Elutasította azt a lehetőséget is, hogy Möngliket támogassa Tarkutajjal szemben, s erejét alaposan túlbecsülve, kétségbeesett lépésre szánta el magát: bejelentette, hogy maga óhajt Jiszügej örökébe lépni. Lépése elhamarkodott volt és rosszul kiszámított, hiszen szinte senki sem támogatta a küzdelemben. Tarkutaj-kiriltukot ellenségévé tette, s még Mönglik, aki pedig a család leghűbb támaszának számított, még ő sem tudott egyetérteni Höelün fellépésével. Igaz ugyan, hogy hébe-hóba – szorult helyzetben vagy ravasz taktikai okokból – előfordult, hogy egy-egy törzs asszonyt választott törzsfőnek, ez azonban ritka dolog volt, mint a fehér holló. S ami talán a legfontosabb, a törzs asszonyai nem tudtak megbarátkozni Höelün származásával, hogy az olkunutok közül való, megválasztása – véleményük szerint – egy másik törzs, az olkunutok befolyását tette volna erőssé köreikben. Legelszántabb ellenfelei azonban a törzs régebbi kánjának, Ambakajnak a feleségei, Örbej és Szokataj voltak. Amikor még Jiszügej volt a törzs vezetője, a lecsúszott özvegyek nehezen tudták elviselni, hogy annyi évi uralkodás után a hatalomból kiszorult özvegyasszonyok szerepét kell játszaniok. Most, hogy Jiszügej meghalt, szerették volna Höelünt is ebben a szerepben látni, és elkeseredetten tiltakozva tüzeltek mindenkit ellene, amikor úgy látták, hogy Höelün a hatalomra tör. Egy tavaszi napon aztán, az ősöknek bemutatando áldozat napján, parázs veszekedés robbant ki a két özvegy és Höelün között. Szokás volt abban az időben, hogy a törzs asszonyai egy kora reggeli órában kivonultak a sziklák közé, és a táltos által előző nap megszentelt tisztáson áldozatot mutattak be az ősök szellemének. Korán keltek, még a reggeli szürkületben, hogy az ártó démonok, akik a nappal együtt ébrednek, kárt ne tehessenek az áldozati ételekben. A szertartást általában a törzsfő felesége vezette. A sűrű leborulások, áldozati italok szórása, majd az áldozati ételek három irányba való dobálása után, amikor felkelt a nap – annak jeléül, hogy az Örökkévaló Ég és a halottak

szellemei kedvezően fogadják az áldozatot –, a megmaradt ételt és italt elfogyasztották. Ezen a reggelen történt, hogy Höelün elaludta a gyülekezést, az asszonyok pedig nélküle mentek ki az áldozat bemutatásának a helyére. Amikor felébredt, és utánuk sietett, azok már javában lakmároztak. Amikor pedig felelősségre vonta őket, hetykén válaszolták, hogy felőlük nyugodtan otthon is maradhatott volna. Nélküle is megtartották a szertartást, a továbbiakban pedig úgysincs joga a szertartás vezetésére, mivel Jiszügej halála megfosztotta tisztségétől. A veszekedés vége az lett, hogy Höelün kénytelen volt sírva távozni az áldozat színhelyéről, irigyei gúnykacajától kísérve. Az özvegyek azonban nem elégedtek meg Höelün megszégyenítésével és kigúnyolásával, végleg le akartak számolni vele. Addig-addig pusmogtak Tarkutajkiriltuk fülébe, amíg a tajcsiut is megelégelte a törzsfőválasztás körüli huzavonát, és nyíltan Höelün elé állt szándékával. Höelün ismét megtagadta a támogatást. Tarkutaj és öccse, Tödöen ekkor elhatározták, hogy kenyértörésre viszik a dolgot. Néhány nappal a civakodás és Tarkutaj visszautasíttatása után, Höelün egy reggel furcsa zajra ébredt. Amikor felöltözött és kiment a jurtából, megdöbbenve látta, hogy a tajcsiutok, a többi nemzetség, sőt még a kijatok is szétszedték jurtáikat, kocsira rakták, s indulásra készen állnak. Höelün nem tudta, hogy mit tegyen. Megpróbált legalább férje nemzetségének a tagjaival szót érteni, de mindenki elfordult tőle vagy elsietett, ha közeledett hozzájuk. Senki sem mert a tajcsiutokkal ujjat húzni. Így történt, hogy az egész törzs felkerekedett, és anélkül, hogy Höelünhöz bárki is szólt volna, elindult az Onon mentén felfelé. Höelün megértette, hogy minden hiába, a törzs kivetette tagjai sorából fiaival együtt. Erőtlenül dőlt a jurta oldalához, s gyűlölettől égő szemmel nézte a távozókat. Egyedül Csaraka apó próbált tiltakozni Tarkutajnál, de a tajcsiut ráripakodott: – Kiapadt a folyó mély vize, a drágakő meg széttörött. Nem maradt más a helyén, mint iszap, sár meg törmelék! Eredj utadra, vén bolond! Höelün látta, hogy Csaraka nem hagyja annyiban a dolgot, megragadja Tarkutaj lábát, és megpróbálja lehúzni a nyeregből. Látta, hogy Tarkutaj inkább szánakozva, mint dühösen, kihúzza lándzsáját a tartójából, és határozott mozdulattal Csaraka oldalába vágja. Az öreg megingott, és szétterjesztett karokkal, arccal a földre ztthant. A hosszú lándzsahegy úgy állt ki az oldalából, mint egy hatalmas ujj, amely fenyegetően int az elvonuló tajcsiutok után. V. A TAJCSIUTOK VISSZATÉRNEK Lassan múltak az évek, az egyedüllét és a szegénység évei. Az egykor gazdag, szép napokat látott tábor semmiben sem különbözött az egyszerű szolgálók, vagyonukból kisemmizett nincstelenek sátraitól. Mindössze három, egymás mellett álló jurta jelentette mindazt, ami a gazdag és hatalmas kijat nemzetség vezetőjének a vagyonából megmaradt. Amikor a tajcsiutok elvonultak, Höelün egyedül maradt a gyerekekkel. Csaraka apó állapota néhány nap múltán jobbra fordult, de amikor már úgy látszott, hogy megmenekül, és a család nem marad férfi nélkül, egy reggelen, anélkül, hogy valaki is észrevette volna, csendben meghalt. Mönglik a tajcsiutokkal tartott. Ha megtagadta volna az engedelmességet Tarkutaj-kiriltuknak, a saját halálos ítéletét írta volna alá. Elvonult hát ő is. Nyolcan maradtak a jurtákban: Höelün, Jiszügej első feleségétől született két fia, Bekter és Belgütej, a kislány Temülün s Höelün négy fia; Temüdzsin, Kaszár, Kacsiun és Temüge. A fiúk kezdettől fogva két csoportra szakadtak. Bekter és Belgütej, az idősebbek gyűlölték a kisebbeket, nem szerették és nem tisztelték Höelünt, s azt tartották, hogy békességet kellett volna keresnie a tajcsiutokkal, akkor nem

kerültek volna ilyen nyomorba. Szidták Höelünt nagyravágyásáért, minden alkalmat megragadtak, hogy ellenkezzenek vele és a többiekkel, pedig a kezdeti időkben az asszony elsősorban rájuk volt utalva. Leánykorában az olkunutok földjén kemény nevelést kapott, nem olyat, mint az onggirat lányok; megtanították a nyíllövés, a lovaglás és a nélkülözés tudományára is. Mégis, az első időkben szinte éjt nappallá téve dolgozott a puszta megélhetésért, hiszen a két nagyobb fiút, valamint Temüdzsint és Kaszárt kivéve a többiek azt sem tudták, hogy mi történt, jóformán még apjuk halálát sem értették meg. Höelün világosan felmérte helyzetét. Tudta, hogy a pusztáról el kell vándorolniuk, több oknál fogva is. Elsősorban a pusztán igen nehéz az élelemszerzés olyanoknak, akik még az íj húrját is alig tudják megfeszíteni, s semmi reményük arra, hogy becserkésszék a szélsebesen vágtató antilopokat. Az élelemszerzésre a legalkalmasabb hely a tehetetlenek és a gyermekek számára a folyópart, a mocsár, az erdőszél, ahol mindig akad valami apróvad: anyjától elszakadt nyúlfi, fészekből kiesett madár, melyet könnyűszerrel foglyul lehet ejteni. A puszta egyébként is nagy veszélyt jelenthetett. Az ellenség a pusztán támadhatja meg legkönnyebben a védteleneket, míg a folyópart, az ingovány, az erdő a bujkálónak kedvez, az ilyen helyeken mindig bizonytalanul közlekedő lovas ellenség ellen. Höelün ssszony ezért úgy döntött, hogy az Onon partján vándorolnak tovább, s egy elhagyatott erdős, bokros, mocsaras részen verik fel jurtáikat. Az első időkben szinte minden munka Höelün vállára nehezedett. Állataikat az utolsó szálig elhajtották, csak a kocsijuk maradt meg, lovat nem tudtak eléje fogni. Szétszedte hát a jurtákat, felrakta a kocsira, magát fogta a ló helyére Bekterrel és Belgütejjel együtt. A kicsinyek a kocsi tetején ültek, Temüdzsin hátulról tolta, s figyelte, hogy nem hull-e le valami a földre. Éjszakára a kocsi mellé feküdtek a szélvédett oldalra. Birkabőrökkel takaróztak, s ha hajnalfelé fázni kezdtek, összebújtak, mint a farkasok. Nappal erőltetett menetben vándoroltak tovább. Így is több mint tíz nap múlott el, amíg megfelelő helyre akadtak. Azon a helyen, amelyet Höelün kedvezőnek talált a letelepedésre, az Onon folyó egy kis kanyart ír le, s a kanyar két szára között félszígetet alkot. A félsziget nem volt valami széles, egy lovas rövid idő alatt végigvágtathatott volna rajta, ha a vágtatást nem teszik lehetetlenné a bokrok és a fácskák ezrei, melyek a süppedékeny talajt borították. Erre a helyre csak gyalogos tehette be a lábát. Ha pedig a félsziget bejáratánál valaki őrséget állott, s a közeledő láttán füttyel értesítette a többieket, úgy meg lehetett lapulni, hogy ember legyen a talpán, aki megtalálja őket. A legnagyobb küzdelem az élelemszerzésért folyt, mivel semmiféle fegyverrel nem rendelkeztek. A tajcsiutok gondoskodtak róla, hogy Jiszügej-bátor híres fegyverei, nyila, íja és kardja ne maradhasson Höelün tulajdonában. Minden fegyverük egy hatalmas kés volt, amely valahogyan elkerülte a sátrat átkutató tajcsiutok figyelmét. Ez a kés lett az alapja a későbbi fegyverraktáruknak. Höelün – mivel nagyapja az olkunut nemzetség látóembere volt, így a füvekhez és a növényekhez is jól értett – maga is konyított valamit a mocsár gyümölcseihez, s az első években valamennyien szinte kizárólag növényi táplálékon éltek. Megtanította fiait a sás és a széles levelű vízinövények fonására is. A levelekből kosarakat és bőrtömlőkhöz hasonló puttonyokat készítettek, bebújtak a bokrok közé, s még a közeli erdőbe is bemerészkedtek bogyókat és erdei gyümölcsöket gyűjteni. Különösen ősszel voltak finomak a bogyók, amikor a dér már megcsípte őket. Lassan-lassan szinte el is felejtették azokat az időket, amikor naponta ettek húst, és ittak tejet. Hébe-korba előfordult ugyan, különösen ősz elején, hogy a gyerekek döglött madarakat találtak a fűben, vagy hasukkal felfele fordult halakat fogtak ki az Onon vizéből. Diadallal vitték zsákmányukat Höelün elé, és dicséretet vártak érte. Az anya ilyenkor nem szólt semmit, csak megsimogatta a fejüket, de a dögöket nem engedte magenni. Visszavitette velük a folyópartra, és megparancsolta, hogy dobják a vízbe. Amikor vonakodtak végrehajtani parancsát, elmagyarázta, hogy az elhullott állatok húsa olyan, mint a nyílméreg, amelyet a

varázslók kennek a nyíl hegyére, hogy az ellenséget megölje. Aki döglött állat húsát eszi, maga is halottá válik. A sásból font kosarakba berkenyét, vadmeggyet és áfonyát gyűjtöttek, s külön vermekben raktározták el télire. A bogyók mellett kitűnő falattal szolgáltak a gyökerek és a gumók is. Különösen a hatalmas, véres kardként virító tűzliliomok gumója volt ízletes csemege, de csak akkor, ha tűzön megsütötték, és áfonya levével egy kicsit megöntozték. Ilyenkor mindnyájan megfeledkeztek a nélkülözésekről; néha-néha még dalra is gyújtottak. A tél azonban iszonyatos volt, s Höelün gyakran azt hitte, hogy valamennyien ott pusztulnak az Onon melletti zsombékban. Egész napon át égett a tűz a sátorban, de mivel ősszel anyag híján nem tudták a jurta oldalát nemezlapokkal beborítani, a vékony posztón hamar áthatolt a hideg. Hónapokig alig mozdultak ki a jurtából, napokat aludtak végig, várták a zord idő elmúlását. Alig lett azonban vége a télnek, újabb veszély fenyegette a vándorok életét. Höelün napok óta aggodalmasan szemlélte az Onont, melyen lassan felszakadozott a jégkéreg, s hatalmas táblák úsztak lefelé, egymáshoz ütődve és darabokra töredezve. Egy éjszakán aztán váratlanul menekülniök kellett. A folyó vize hirtelen és alattomosan kilépett a medréből, jeges áradatot zúdítva a félszigetre. Hála Höelün előrelátásának, az élelmiszer-tartalékokban nem esett nagy kár, mivel azokat már napokkal előbb biztos helyre vitték. A jégtáblákat hordozó áradat végigzuhogott a táborhelyen, magával vive a bokrok és a fák egy részét. Napokon keresztül egy erdős domboldalon szorongtak, míg az ár visszavonult, és visszatérhettek az elhagyott szálláshelyre. Ahogy múlt az idő, és növekedtek, a fiúk fegyvereket készítettek maguknak, s lassanként, anélkül, hogy Höelün észrevette volna, átvették a háztartás irányítását. Temüdzsin volt valamennyiük között a legügyesebb és legtalálékonyabb. A régi szállásterületről hozott késsel horgot faragott, sásból font kötél végére erősítette és csalétket húzva a horogra a vízbe vetette. A család étrendje új étellel bővült, s most már a bogyók és gyökerek mellé naponta sült vagy főtt hal is került az asztalra. Talán három tavasz is elmúlhatott már a szakadás óta, amikor a család váratlanul vagyonhoz jutott. Ragyogó tavaszi délelőtt volt, Temüdzsin és Kaszár az erdőszélen gubbasztottak, maguk csinálta íjukat kezükben tartván, s a fák között szálldosó fácánokat próbálták becserkészni, amikor a távolból valahonnan lónyerítést hozott feléjük a szél. A nyerítés hallatára régi emlékek ébredtek szívükben, s azonnal megfeledkeztek a fácánokról. Mivel nem tudhatták, hogy barát vagy ellenség közeledik, óvatosan végiglopakodtak az erdőszélen, s ahol a fák már ritkultak, egy-egy vastag fatörzs mögé rejtőzve kikémleltek a pusztára. Amit láttak, megdobogtatta a szívüket. Nem messzire az erdőszéli fáktól, kilenc ló legelt a fűben, sörényüket meg-meglobogtatta a szél, vidáman ugrándoztak. Ember sehol sem látszott a közelben. A két legénynek összevillant a szeme. Szó nélkül is megértették egymást. Mindkét szempár ezt mondta: „Akárhogy is, de meg kell szerezni a lovakat!” Hosszú gondolkodásra nem volt idő, mivel attól tartottak, hogy minden pillanatban lovasok tűnhetnek fel, és magukkal vihetik a hőn sóvárgott állatokat. Úgy döntöttek tehát, hogy megkísérlik a lehetetlent: megpróbálják befogni őket. Mindent egyetlen lapra tettek fel. Mindketten jól tudták, hogy gyalogosan semmiféle furfanggal nem szerezhetnék meg őket, hiszen bármerre is próbálnák terelni a ménest, a lovak gyorsabbak, mint ők, és elmenekülnének. Egyetlenegy megoldás kínálkozott csak: úgy kell tenni, mintha a lovak és ők együvé tartoznának. Egyszerre egyenesedtek fel, és egyszerre indultak el biztos léptekkel a fák közül. Temüdzsin jobbjában egy frissen hasított vékony faágat tartott, figyelmetlenül és hanyagul viselkedett; hangoskodott, néha kiáltott egyet-egyet, és a levágott faággal a füvet csapkodta. Kaszár mellette haladt, sapkáját felfeldobta a levegőbe, s énekelni kezdett egy lassú dalt.

A lovak egyszerre emelték fel a fejüket, amikor a fiúk kiléptek a pusztára, s aggodalmas szemekkel bámultak a jövevényekre. Azok habozás nélkül, biztos léptekkel közeledtek, belül azonban mintha egy hatalmas kéz szorítaná össze a szívüket. Arcukon mosoly ült, szívükben félelem. A lovak még mindig mozdulatlanul álltak; figyelték a fiúkat. A következő pillanatokban kellett eldőlnie mindennek. A hozzájuk legközelebb álló ló, egy mén, egyszer csak megrázta a sörényét, horkantott egyet, és többé mit sem törődve a jövevényekkel, tovább legelt. A fiúk szeme összenevetett. A haditerv első része tehát sikerült, de a következő, a második talán még nehezebb lesz, mint az első. Egyenesen a lovak felé tartottak. Amikor már csak tíz-tizenöt lépés választotta el tőlük a ménest, az állatok ismét felemelték a fejüket, s készen arra, hogy egy hirtelen mozdulatra tovairamodjanak, óvatosan figyelni kezdték a két fiút. Azok azonban nem közeledtek tovább, hanem letelepedtek a fűre. Kaszár hanyatt feküdt, az eget bámulta, Temüdzsin pedig egy göröngyöt vett fel a földről, s a hozzá legközelebb álló lóhoz hajította. Az állat oldala megvonaglott, amikor a göröngy eltalálta, hátulsó lábával kirúgott egy kicsit, de nyugodtan továbbsétált. Rövid ideig még vártak, majd felálltak, öt-hat lépéssel odébb ismét leültek, és hangosan beszélgetni kezdtek. – Ha már eléggé a közelükbe érünk, megpróbálok felülni valamelyik hátára – mondta Temüdzsin. – Arra a sárgára, Temüdzsin! – mutatott Kaszár az egyik kancára. – Annak az oldalán nyereg nyoma látszik, nemrégen még lovagolták! Ha szerencsénk lesz, sikerül elkapni őket! – Ha menekülnének, mit tegyünk? – Megpróbálhatjuk az erdő felé terelni őket, de nem valószínű, hogy sikerül… A ló soha nem megy erdőbe ember nélkül, még emberrel is csak üggyel-bajjal… – Indulhatunk? – Rajta! Ismét felálltak, egészen közel sétáltak, óvakodva attól, hogy egyetlen felesleges mozdulatot is tegyenek. Temüdzsin a kiszemelt sárga mellé lépett, és lágyan beszélni kezdett hozzá: – Ne riadozz, lovacskám!… Jó paripa vagy te, nem félsz az új gazdától… hiszen olyan a füled, mint a farkasfül, szemed, mint a hajnalcsillag… Ne riadozz hát, szépségem! – S kezét óvatosan kinyújtva, lágyan megsimogatta az oldalát, majd tenyerét felfelé csúsztatva a sörényét kezdte simogatni. A ló a simogatásra megremegett, a fiú felé fordította a fejét, és szaglászni kezdte a ruháját. Temüdzsin még mindig óvatasan állt mellette, megszakítás nélkül becézgette és simogatta, majd amikor az állat abbahagyta a szaglászást, hirtelen mozdulattal felpattant a hátára. A ló meg se moccant, csak felemelte a fejét, abbahagyta a legelészést, türelmss arccal várta, hogy mit kíván tőle gazdája. Temüdzsin óvatosan, vigyázva arra, nehogy fájdalmat okozzon, belekapaszkodott a sörényébe, lábával pedig gyengéden megnyomta az oldalát. A ló elindult, könnyedén hagyta magát irányítani. Kaszár türelmesen kivárta, amíg Temüdzsin felül a lóra, majd amikor látta, hogy testvére ura az állatnak, felemelte Temüdzsin eldobott botját, s a legközelebb legelő lovacskára ütve vele, terelni kezdte az elöl lovagló Temüdzsin után. …Ha valaki figyeli őket, semmi csodálkoznivalót nem talál a látottakon. Az erdőben heverésző csikósgyerekek megunták a legeltetést, és hazahajtották az állatokat. Az eseményeknek azonban szerencsére nem volt szemtanúja. A féltestvérek között még ezen a tavaszon kenyértörésre került a sor, ami végül is tragédiához vezetett. Kezdettől fogva vadul gyűlölték egymást, alig múlt el nap, hogy ne támadt volna közöttük nézeteltérés, mely nemegyszer verekedéssel végződött. Höelünnek minden tekintélyére szüksége volt, hogy úgy-ahogy fenn tudja tartani a fegyelmet felserdült s egyre harciasabbá váló fiai között.

Röviddel a lovak megszerzése után történt, hogy Kaszár és Temüdzsin horgászni ment az Ononra. Előző este kiválasztottak egy távol eső, csendes helyet. Sásból font, botokra erősített gyékényfüggönnyel elkerítették a folyó egy darabját egészen a partig, s csak egy egészen keskeny bejáratot hagytak. Az így képzett kis mesterséges tóban ha nem is állt, de igen lassan áramlott a víz. Aszalt áfonyabogyókat szórtak a víz felszínére, majd hazamentek aludni. Másnap hajnalban korán keltek, és horgaikkal együtt kivonultak az előző este beetetett helyre. Áfonyabogyót húztak a horogra, s behajították a vízbe. Sokáig vártak minden eredmény nélkül. Már-már azt hitték, hogy a halak teleették magukat az éjszaka, és nincs remény a fogásra, amikor Kaszár kezében akkorát rándult a zsinór, hogy a gazdája majdnem fejjel esett a folyóba. – Hé, Temüdzsin, segíts, mert beleránt! – kiáltotta bátyjának, aki éppen a földön guggolt, s horgászókészségével babrált. Az ijedt kiáltás hallatára a földre hajította horgát, Kaszárhoz rohant, és együtt próbálták kifelé húzni a fickándozó állatot. Minden erejüket megfeszítették, míg végül is sikerült a zsinór végét egy vízbe hajló fa törzséhez erősíteni, aztán kimerülten a földre rogytak. Türelmesen vártak jó hosszú ideig, pedig csodálkozva látták, hogy a fel-felcsapó hal nem is olyan hatalmas. Alig nagyobb egy frissen született kisbáránynál, mégis félelmetes erővel húzza befelé a vízbe a zsinórt. A nap már jóval túlhaladt a delelőn, mire a halat sikerült a partra emelni. Jó messzire bevitték a fák közé, nehogy egy óvatlan pillanatban a folyóba vethesse magát, ők pedig mosakodásba fogtak, mivel a nagy küzdelemben olyan sárosak lettek, hogy alig ismertek egymásra. Vidáman fröcskölték a hideg vizet, nem figyeltek semmire. Aztán felöltöztek, összecsomagolták szerszámaikat, s indultak a fák közé a halért. Meglepetve látták azonban, hogy a hal mellett Bekter és Belgütej ülnek, s hegyes fakéseikkel szabdalják. Mint a derült égből lesújtó villám, vetették rá magukat a két gyanútlan osztozkodóra, s dulakodva próbálták ellökdösni őket a haltól. – Hagyjátok békén a halunkat! – kiáltotta Temüdzsin, megpróbálva Bektert odébb tolni. – Mi fogtuk, a miénk! – bizonygatta Kaszár is. – A hal azé, aki megtalálja! – felelte Bekter, s igyekezett Temüdzsint távol tartani magától. – Nem volt senki a hal mellett, bizonyítsátok be, hogy a tiétek! – kiáltotta Belgütej is, és egy-egy lépest hátrált, anélkül, hogy a halat elengedte volna. – Szóval ezt is el akarjátok venni, mint a múltkor a madarat? – lihegte Temüdzsin, még mindig Bekterrel huzakodva. Bekter kárörvendően felnevetett. – Van, aki lelövi a madarat, és van, aki megeszi. Van, aki kifogja a halat, és van, aki megeszi. Miért kellene annak megennie, aki kifogta? – feleselt, és széles arcára boldog vigyor ült ki; Temüdzsin is, Kaszár is jóval fiatalabb és gyengébb volt nála, élvezte a veszekedést. Temüdzsin belátta, hogy szép szóval semmire sem megy, meg kell küzdenie a halért. Eleresztette Bektert, felkapott a földről egy száraz faágat, s fenyegetően féltestvére felé lépett. Bekter egy pillanatra úgy látszott, hogy megretten, és futásnak ered, de aztán még mindig vigyorogva egy bokor mögé ugrott, s pillanatok múlva egy hasonló faággai tért vissza. Belgütej óvatosan letette a halat, maga is botot keresett magának, és Kaszárt tartotta sakkban. Jó néhány másodpercig csend ült a tisztáson, csak a négy fiatal legény zihálása hallatázott. Végül is Temüdzsin hangja törte meg a csendet: – Adjátok szépszóval vadászzsákmányunkat, vagy erőszakkal vegyük el tőletek? – Erőszakkal? Te taknyos! – nevetett Bekter. – Úgy elverlek, hogy bőgve szaladsz az anyád szoknyájához. Amit mondtam, megmondtam! A hal a miénk! Mi találtuk, a miénk! Temüdzsin agyát elöntötte a vér. Bekter ellen felhalmozódott minden gyűlölete, aminek eddig a lelke mélyén kellett meglapulnia, egy pillanat alatt kitört belőle. Meglendítette a husángot. Már-már úgy látszott, hogy a csapás eléri Bektert, az utolsó pillanatban azonban sikerült félrelépnie. Még mindig

kacagott, de már jóval óvatosabb lett. Amikor látta, hogy Temüdzsin ismét ütésre emeli a husángot, megforgatta a sajátját, és Temüdzsin felé hajította. Az elhajított husáng abban a pillanatban érte Temüdzsin botját, amikor az a feje fölé emelte. A nagy erővel sújtó fa a saját botját úgy kiszakította a kezéből, hogy az a bokrok közé röpült. Fegyvertelenül álltak egymással szemben. Belgütej és Kaszár némán ziháltak, kezükben a fegyverrel, de nem avatkoztak a verekedésbe. Kaszár jóval kisebb volt és gyengébb, mint Belgütej, nem szívesen keveredett volna verekedésbe féltestvérével, Belgütej pedig nem akarta a kisebbet megverni. Szivesen lemondott volna már a halról Temüdzsin és Kaszár javára, hiszen éppúgy tisztában volt vele, mint Bekter, hogy a kifogott zsakmány igazság szerint féltestvéreit illeti. A harcból azonban nem szökhetett meg, gyávaság lett volna. Így csak állt mozdulatlanul, változatlanul mogorva képpel Kaszárral szemben, s olyan szorosan fogta a husángot, hogy belefehéredett a keze. Így tartották sakkban egymást, míg a másik kettő ölre ment. Bekter erős volt és kegyetlen, kiszámította minden mozdulatát. Amikor Temüdzsin a dühtől szinte vakon, leszegett fejjel nekirontott, Bekter jobb kezével Temüdzsin hajába markolt, felhúzott térdével pedig az arcába rúgott. Temüdzsin az óriási erejű váratlan rúgástól hátratántorodott, s a következő pillanatban már elérte a támadó Bekter ökle. Három-négy irtózatos ökölcsapást érzett az arcán, aztán a környező bokrok kőzé zuhant. Bekter győzelemittasan nézett az eltűnő test után, majd vérben úszó szemét Kaszárra emelte. – Te is akarsz néhányat?! – kiáltotta, odaugrott hozzá, és egyetlen rántással kitépte kezéből a husángot. Hatalmas lendülettel a bokrok közé hajította, aztán ügyet sem vetett többé a legyőzöttekre. – Hozd a halat! – parancsolta Belgütejnek, majd mindketten eltűntek a sűrűben. Kaszárba gyorsan visszatért az élet, s a bokrok közé rohant, ahol Temüdzsin eltűnt. Mire odaért, Temüdzsin már magához tért. A földön ült, kezével vérző orrát tapogatta. – Ezért még megfizetnek, keservesen megfizetnek… – suttogta rekedten, s intett Kaszárnak, hogy emelje fel. Percekig tartott, amíg annyira magához tért, hogy lemehetett a folyópartra mosakodni. Lassan sikerült úgy-ahogy rendbe hoznia magát, de arca és karja telistele lett hosszú karcolásokkal, amelyeket a tüskés bokrok ágai okoztak. – Megölöm egyszer őket! Fejüket a hollók elé vetem! – ordította tajtékozva, amikor visszafelé haladtukban eljutottak arra a helyre, ahol a halat elvették tőlük. Amikor hazaérkeztek a jurtába, a többiek már mindannyian otthon voltak, a halnak azonban nyoma sem volt. Bekter és Belgütej bizonyára jól elrejtették, hogy másnap alaposan belakmározzanak belőle. Amíg Bekter és Belgütej a közelben voltak, Kaszár és Temüdzsin nem szóltak Höelünnek, de amikor a két rabló valamilyen ürüggyel eltűnt az esti szürkületben, Temüdzsin Höelünhöz fordult. – Anyánk! Betelt a pohár! Elegünk van Bekterből és Belgütejből. Küldd el őket a jurtától, vagy mi megyünk el! Höelün, aki régóta észrevette a fiúk közt lappangó ellentéteket, s félt, hogy egyszer nyíltan a felszínre törnek, megpróbálta csitítani a panaszkodókat. – Hogy beszélhettek így, hiszen valamennyien Jiszügej fiai vagytok! Még a farkasok sem űzik ki a barlangból testvéreiket… – A farkasok nem! – kiáltotta a dühtől remegve Kaszár. – A farkasok megosztoznak a zsákmányon, amit elejtenek, s nem próbálják meglopni egymást! A mi testvéreink rosszabbak a farkasoknál, rosszabbak a pusztában kószáló halottevő kutyáknál! – Hogy beszélhetsz így, te szerencsétlen? – hajtogatta Höelün. – Hiszen egy apának vagytok a gyermekei, gondoljatok a származásotokra… – Mindig csak mi gondoljunk mindenre? – sziszegte anyja arcába Temüdzsin. – Ők soha nem gondolnak sem apánkra, sem anyánkra. Most is a folyóparton voltunk Kaszárral, és egy fényes szokoszun-halat fogtunk… Letettük a bokrok alá, de míg fürödtünk, ez a két aljas elrabolta tőlünk a zsákmányt! Hogy kívánhatod, hogy rablókkal éljünk egy fedél alatt? – Bizonyára nem tudták, hogy a hal a tiétek… – próbálta Höelűn mentegetni a másik kettőt.

– Nem tudták? – kacagott fel keserűen Temüdzsin. – És a múltkor, amikor Kaszárral tompa hegyű nyilat készítettünk, és madárra vadásztunk vele, hason csúszva követtek bennünket, mint a vadállatok… Amikor pedig a kilőtt nyílvessző nyomán az első madár a földre hullt, odarohantak hozzánk, a madarat is, a nyilat is elvették tőlünk. Tolvajok ezek, rablók! Az ilyenek számára nincs kegyelem! Höelün nagyot sikoltott, és befogta a fülét. – Tolvajok és haramiák vagytok valamennyien! Egy apának a fiai vagytok, és mégis szünet nélkül marjátok egymást! Tudjátok ti is a régi mondást: Olyan egyedül vagyunk, hogy nincs más barátunk, csak az árnyékunk, és nincs más ostorunk, csak a lovunk farka! Hogyam tudnánk bosszút állni a tajcsiutokon, ha ahányan vagyunk, annyifelé húzunk, és egymást gyilkoljuk! Elég legyen ebből! Nem akarok tovább egy szót sem hallani! Temüdzsin és Kaszár sértődötten, keserű gyűlölettel kirohantak a jurtából. Szemük összevillant. Mindketten tudták, hogy mit kell cselekedniük. Másnap délelőtt Bekter és Belgütej maga előtt hajtva a kilenc lovat, kivonult a pusztába az állatokat legeltetni. Temüdzsin és Kaszár látszólag céltalanul csellengtek ide-oda, mivel észrevették, hogy Höelün rajtuk tartja a szemét. Előbb a jurta árnyékában heverésztek, majd mintha csak véletlenül tennék, az erdő felé húzódtak, s egy óvatlan pillanatban eltűntek benne. Szavak nélkül is tudták, hogy hova tartanak. Jó darabig mentek, óvatosan széthajtva a bokrokat maguk előtt, majd egy hatalmas odvas fa előtt megállapodtak. Kaszár bakot tartott, Temüdzsin pedig felmászott a törzsön oda, ahol egy régi villámcsapás nyomán hatalmas, odvas üreg tátongott. Óvatosan benyúlt az üregbe; kikotorta az elrejtett fegyvereket. Lehajította a földre Kaszár lábaihoz, majd ő is utánuk ereszkedett. Már hosszú hónapok óta készülődtek a leszámolásra. Régebben, amíg még nem tudták, hogy mit tegyenek, azt hitték, hogy egy egyszerű verekedés, amelyben győznek, mindent megold. Ahogy aztán a sérelmek gyűltek, s ahogy ők is idősebbek lettek, belátták, hogy vagy végérvényesen megszabadulnak Bektertől, vagy pedig nekik kell eltűnniük a környékről. Más megoldás nincs. Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, hogy fegyvereket készítenek, méghozzá íjakat és nyilakat, olyan keményre égetett faheggyel, amellyel embert is lehet ölni. Hetekig dolgoztak. Találtak maguknak egy félreeső tisztást a környező sűrűben, elejtett antilopok beléből húrt készítettek, keményfából íjat és nyílvesszőket faragtak, céltáblákat állítottak fel. Naponta órákig gyakorolták a nyilazást. Összeszorított foggal, keményen dolgoztak. Egyetlen cél állt előttük: leszámolni Bekterrel. Belgütejre nem haragudtak túlságosan, hiszen lassú gondolkodású, nehézkes fiú volt, nem is gyűlölte igazán sem Temüdzsint, sem Kaszárt, de mivel Bekter édestestvére volt, kénytelen-kelletlen bátyja oldalára állt. A Belgütejjel való leszámolást másképp képzelték el. Másként és később. Kezükbe vették hát íjaikat és vesszőiket, s a bokrok között óvatosan haladva eljutottak a sűrűség szélére. Ahogy ritkultak a fák és a sűrű bozót, megpillantották a pusztán legelő lovakat. Az állatok egy kis dombocska oldalában legelésztek, s olyan őrizetleneknek látszottak, mint amikor első ízben vették észre őket. Most azonban nem voltak egyedül. A domb oldalában egy csenevész bokor ritkás árnyékában üldögélt Bekter, és egy vékony pálcával a földet döfködte. Temüdzsin maga elé képzelte, amint azzal szórakozik, hogy ártalmatlan hangyákat és fekete, mindig siető bogarakat szurkál fel botja hegyére. Elfogta a kegyetlen düh, amikor a fák mögül a gyilkolásban elmélyedt arcot figyelte. Soha, egész életében nem gyűlölt úgy senkit, mint Bektert. …Később ugyan néha előfordult, hogy egyetlen intésére ezreket fejeztek le, csecsemőket és aggokat hánytak kardélre, ezeket a parancsokat azonban sohasem adta gyűlöletből. Hadvezér volt, katona, a nomád erkölcsök, a nomád hadviselés rabja. Csak azt tette, amit abban az időben mindenki megtett volna kivétel nélkül, ha az ő helyén áll. Gyilkoltatnia kellett, hogy létrehozza nomád birodalmát, és ezt habozás nélkül meg is tette, de csupán önmagáért a gyilkolásért soha nem öletett meg senkit, még ellenségeit sem. Most azonban, ahogy meglátta Bekter undorító arcát, nem tehetett semmit gyűlölete ellen. Tudta, hogy a család egységének és békéjének a megóvása

érdekében meg kell ölnie Bektert, ki kell vágni a gennyes sebet a testből. Anyjának igaza van. Nem képesek a sérelmeket megbosszulni a tajcsiutokon, ha egymást marják, ha egymás között civakodnak. Amíg nincs béke, nincs reményük a győzelemre. Bekterrel pedig nem lehet békében élni… Amint az erdőt elhagyták, hasra vágták magukat, és úgy cselekedtek, ahogy előzőleg megtanácskozták. Temüdzsin hátulról került a domb felé, Kaszár pedig elölről. Amikor egy vonalba kerültek Bekterrel, hirtelen felegyenesedtek. Bekter felállt, amikor meglátta Kaszárt maga előtt, és inkább érezte, mint tudta, hogy Temüdzsin is ott áll valahol mögötte. Amikor Kaszár íjára siklott tekintete, megértette féltestvére szándékát, és megrettent. Megértette, hogy talán élete utolsó perceit éli. Kicsit hátrafordult, és megpillantotta Temüdzsint is. Ekkor lassan oldalt fordult, hogy mindkettőjüket szemmel tudja tartani. Temüdzsin is, Kaszár is felajzott íjjal álltak, készen arra, hogy a vesszőket kilőjék. Megdöbbenve látta, hogy az íjakon nem egyszerű, ártalmatlan játékvesszők, hanem ügyesen kimunkált, kihegyezett, kiégetett, gyilkolásra is alkalmas vesszők fekszenek. Dühödt szemrehányásokat tett magának, hogy nem gondolt féltestvérei lehetséges bosszújára, s maga nem készített fegyvert. Úgy állt most ott a gyengébbek, de félelmetesebbek előtt, mint a fegyvertelen, körbezárt antilop a vadászok gyűrűjében. Lába remegni kezdett, míg egyikről a másikra nézett. Belátta, hogy csak ravaszsággal menekülhet meg. – Hát ti miért jöttök ilyen váratlanul, mintha nem lenne tisztességes a szándékotok? – kérdezte tettetett közönnyel, és mint akit nem érdekel tovább a dolog, leült a bokor aljába, egy fűszálat rágcsálva. – Érted jöttünk, Bekter! – sziszegett gyűlölettel Temüdzsin. – Érted jöttünk, hogy leszámoljunk a múltkori madárért és a tegnapi halért. Meg kell fizetned a tartozásodat, Bekter! – A tegnapi halért? – kérdezte könnyedén Bekter. – Hát ti még nem felejtettétek el a tegnapi ostoba dolgot? Holnap majd fogunk helyette másikat. Ha akarjátok, én is segítek, tudok egy helyet, ahol nagyobbakat fogunk, mint a tegnapi volt… – Te már nem fogsz soha halat, Bekter! Megelégeltük hatalmaskodásodat, kegyetlenségedet és fennhéjázásodat. Eljött az utolsó perced! – kiáltotta Temüdzsin, és célzásra emelte íját. – Állj! – üvöltötte rémülten Bekter. – Nem tudjátok, hogy mit tesztek! Mindannyian bosszút akarunk állni a tajcsiut testvéreken, fel akarjuk égetni jurtáikat, el akarjuk rabolni vagyonukat, össze akarjuk terelni apáink elbujdosott népét. Nem szabad egymás között veszekednünk! – Te már nem veszekszel senkivel, Bekter! – szólalt meg Kaszár is, és Temüdzsinre pislantott. – De hát mit akartok tőlem? – rimánkodott most már elvetve minden ravaszságot Bekter. – Miért vagyok olyan, mintha pilla lennék a szemetekben, szálka a szátokban? Össze kell tartanunk a tajcsiutok ellen! Nincs más társunk, csak az árnyékunk, nincs más ostorunk, csak a lovunk farka! Kíméljetek, testvérek! Temüdzsin ekkor intett Kaszárnak, s mindketten rányilaztak. Még megvárták, amíg Bekter teste lassan legurul a damb aljára, lábaik elé, akkor megfordultak és hazatértek. Útközben elhatározták, hogy semmit sem tagadnak, nem viselkednek többé taknyos gyerekekként. Íjukat és a megmaradt vesszőket a kezükben tartották, úgy közeledtek a jurta felé. Anyjuk a jurta előtt állt, egy tömlőből egy másikba öntött valamit. Amikor árnyékuk ráesett, felegyenesedett, és meglátta kezükben a fegyvereket. A fiúk némán, mozdulatlanul álltak. Höelün mindent megértett. Fiai szemét kereste tekintetével. Kaszár kissé riadt szeme valahova a távolba meredt, fel a jurta tetejére vagy azon túl a messzi Kék Égbe, Temüdzsin azonban állta anyja pillantását. Höelün ekkor minden átmenet nélkül hirtelen összegörnyedt, kezével mellét kezdte verni, s lassan, előbb halkan, majd egyre hangosabban, nyüszítve, mint egy sebesült kutya, majd tajtékozva, mint a dühös bika, siratni kezdte Bektert és szidni a gyilkosokat:

– Jaj, miért is születtem erre a világra, jaj, miért is szültelek benneteket! Jaj, miért is szültelek a világra, Temüdzsin! Amikor megszülettél, kezedben vérrögöt szorongattál, s én tudtam e jelből, hogy kegyetlen leszel, nagyra hivatott. De azt nem sejtettem, hogy a testvéredet ölöd meg, hogy testvérgyilkos lesz a kijat nemzetség örököse! Ha tudtam volna, megfojtalak, amikor megszülettél! Olyanok vagytok Kaszárral együtt, mint a véreb, a vad halottevő kutya, amely ha nem talál hullát, felfalja tulajdon magzatát! Olyanok vagytok, mint a párduc, ki sziklának veti magát, ha a csúcson zergét lát. Kegyetlen dühében tomboló tigrishez vagytok hasonlatosak! Kegyetlenek vagytok, mint az óriáskígyó, amely elevenen elnyeli foglyát; kegyetlenek, mint a sólyom, amely lecsap az égből saját árnyékára, s őrjöngve marcangolja! Alattomosak vagytok, mint a csuka, amely megbújik a nád között, és hegyes fogaival kettéroppantja a napfényes vízben fürdő kis halakat; alattomosak vagytok, mint a hím teve, amely csikaja sarkába mar! Váratlanul, aljasul támadtatok, mint a farkas a hóviharban, amelyik megvárja, míg a hó elvakítja áldozatát, és akkor tépi szét torkát horgas fogaival! Olyanok vagytok, mint a kegyetlen anggir-kacsa, amely megöli saját gyermekeit, megöli testvéreit, megöli az anyját, mindenkit megöl, senki iránt nem érez szeretetet. Ilyenek vagytok ti is, szerencsétlenek! Jaj, miért is szültelek benneteket a világra! Egyre csak zokogott és hajlongott, kezével a mellét verte. A két fiú pedig állt mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel. Szó nem jött ki a torkukon, de diadalmas szemük néha összevillant. Ki tudja, meddig tartott volna Höelün siránkozása, meddig siratta volna a megölt fiút, akihez tulajdonképpen nagyon kevés köze volt. Később, évek múlva értette csak meg Temüdzsin, hogy anyja akkor nem Bektert siratta, hanem a család egységét, mivel attól félt, hogy a gyilkosság poklot teremt a kis esalád életében, a testvérek halomra fogják ölni egymást. Attól tartott, hogy Belgütej bosszút fog állni Bekterért, aztán Belgütejt is megöli valaki, s így ahelyett, hogy a tajcsiutok ellen indulnának hadba majdan vitézzé nőtt fiai, egymás nyilától hullanak idő előtt a földre. Ki tudja, meddig sírt volna, meddig verte volna ökölbe szorított kezével a mellét? Ki tudja, meddig állt volna előtte lehajtott fejjel, de a bűntudat legcsekélyebb jele nélkül Temüdzsin és Kaszár? A siránkozást és a jajgatást azonban Belgütej riadt kiáltozása szakította félbe: – Anyám, anyám! Meneküljünk! A tajcsiutok közelednek! Hanyatt-homlok futottak az erdőbe valamennyien. Arra gondolni sem mertek, hogy csak a legfontosabbakat is felpakolják és magukkal vigyék; mindenki azt ragadta meg, ami leginkább a keze ügyébe esett, és az erdő felé iramodott vele. Egy kis félreeső tisztáson gyülekeztek. Elhatározták, hogy elsáncolják magukat. Belgütej, aki a legerősebb volt közöttük, vékonyabb fákat döntött ki, és torlaszt emelt az egyetlen utacska végén, amely az erdőbe vezetett. Az anya elrejtette a kicsiket egy sziklahasadékban. Megparancsolta, hogy maradjanak csendben, s ő is fiai mellé állt. Temüdzsin és Kaszár felajzották nyilaikat; készen álltak a harcra. Az erdő kezdeténél, a sánctól több nyíllövésnyi távolságra állt Tarkutajkiriltuk embereível. A tajcsiutok halkan beszélgettek, tanakodtak, hogy mit tegyenek. Feleslegesen nem akarták megrahamozni a torlaszt, hiszen nem tudhatták, hogy a fiúknak milyen fegyvereik vannak. Tarkutaj látta a családot, amikor az erdő felé menekült, és csak most örült igazán, hogy eszébe jutottak Jiszügej fiai. Ötször vagy hatszor lett új tavasz Jiszügej halála és Höelün kitaszítása óta, s íme, mint a kopasz madárfiókák, ha megtollasodnak, Jiszügej fiaiból is fiatal, karcsú madarak, veszélyes ifjú harcosok lettek. Különösen Temüdzsin. Itt az ideje végérvényesen leszámolni Temüdzsinnel, hogy ne legyen senki, aki meg tudná bosszulni az elszenvedett sérelmeket. A többiekkel most nem sokat törődött, hiszen még kicsik, Belgütej pedig nem Höelün fia, s nem egészen bizonyos, hogy bosszút akarnak-e majd állni a tajcsiutokon. Egyelőre megelégszik Temüdzsinnel, aztán majd évek múlva eljön sorban a többiért is.

Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte egészen közel, alig több mint egy nyíllövésnyire lovagoltak a torlaszhoz, és kiáltozni kezdtek: – Hé, Höelün és ti többiek! Adjátok ki Temüdzsint, és nem lesz bántódásotok! Semmi dolgunk veletek, csak Temüdzsinnel! A torlasz mögött néma csend honolt, pisszenés sem hallatszott. Tarkutaj és testvére rövid ideig várt, majd újabb kísérletet tett. – Hé! – kiáltották újra. – Adjátok ki Temüdzsint, szükségünk van rá! Eléggé felnőtt már ahhoz, hogy igazi harcos legyen. Mi lesz belőle itt köztetek a mocsárban és a pocsolyában? Rókára és madárra vadászik egész álló nap. Pocsolyában lakó patkány lesz így Jiszügej-bátor fiából! Adjátok ki őt nekünk, s igazi vitézként tér meg majd hozzátok. A torlasz mögött ezalatt lázas munka folyt. Temüdzsint felültették a leggyorsabb lóra, Höelün útravalót pakolt az iszákjába, tegzét és íját a nyereghez erősítette. Közben valamennyien a tajcsiutokat kémlelték. Tarkutaj még mindig kiáltozott, teljesen el volt foglalva saját mézesmázos szavainak hallgatásával és a gyönyörűséggel, hogy hamarosan a kezébe kaparintja egyre veszélyesebbé váló vetélytársát, Jiszügej fiát. Kaszár időközben íját és vesszőit kezébe markolva eltűnt az erdő sűrűjében. Karcsú volt és ügyes, mint a vadmacska. Láthatatlanul lopódzott egyik fatörzstől a másikig. Ott, ahol az erdő ritkásabbá vált, a fák vékanyabbak lettek, és nehezebben takarták, lehasalt a földre, s mint a párduc, ha kis szürke antilopokra les, nesztelenül és észrevétlenül kúszott a vastag avart borító zöld futónövények között. Hatalmas kört írt le az erdőben, csak így tudta, alapos kerülővel megközelíteni Tarkutajt és testvérét. De így is meglehetősen veszélyes volt a mutatvány. A szél az erdő felől fújt, és ha a tajcsiutok lovai megérzik rajta a mocsárszagot, figyelmeztethetik gazdáikat közeledtére. Óvatosan haladt hát, minél jobban a földhöz lapulva, hogy a lehető legkisebb felületet szolgáltassa a szélnek. Az erdőnek hirtelen vége szakadt, és alig tíz méterre egy kis tisztás közepén, amely kör alakban nyúlt be a fák közé, mintegy összekötve a mocsarat és az erdőt, előtte állt Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte. Óvatosan felajzotta íját, ráhelyezett egy égetett hegyű nyílvesszőt, majd gondosan célba vette Tarkutajt. A célzást azonban erősen zavarta egy vékony faág, amely részben eltakarta őt a tajcsiutok elől, részben pedig akadályozta, mivel olyannyira lefele nőtt, hogy a lehajló levelek szeme előtt ugráltak. Bal kezével óvatosan, centiméterről centiméterre a fatörzshöz nyomta a faágat, és az oldalával nekidőlt. Érezte, hogy az ág csak nehezen engedelmeskedik a nyomásnak, igyekszik visszakerülni eredeti helyzetébe. Nem volt idő tétovázásra; villámgyorsan célzoti és lőtt. A lövés azonban rosszul sikerült. A célzás pillanatában csak Tarkutaj gyűlölt testét látta maga előtt, egész lendületét beleadta a lövésbe, s a faágról megfeledkezett. Az ág, ahogy enyhült Kaszár testének a nyomása, visszacsapott, s abban a pillanatban, amikor a vessző elhagyta az íjat, kicsit meglökte, szinte esak egy leheletnyit. De ez a lehelet is éppen eiegendő volt ahhoz, hogy a kiszámított röppálya megváltozzék. A nagy erővel és pontossággal kilőtt vessző szíszegve szelte át az alig tízlépésnyi távot, és keresztülfúrta Tarkutaj-kiriltuk süvegét. A tajcsiutok, ahogy meghallották a nyílvessző süvítését, a hang irányába fordultak, s amikor már senkit sem láttak, csak a még mindig remegő ágakat, megfordultak, és futásnak eredtek. Nyakukat behúzva vágtattak vissza tisztes távolságban álldogáló embereikhez. – Hé! – kíáltott fel hirtelen az egyik tajcsiut, miközben a futó testvéreket és a torlaszt is figyelemmel kísérte. – Ott repül a madárka! – Ujjával a torlasz irányába mutatott. Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte megtorpantak és hátrafordultak. Amit láttak, szinte a másodpercek törtrésze alatt zajlott le. Egy lovast figyelhettek meg, amint lovára hajolva rövid ideig feléjük vágtat, aztán a tisztást átrepülve eltünik a túloldalon az erdőben. Tarkutaj-kiriltuk mozdulatlanná dermedt, majd dühösen az ajkába harapott. A madár elrepült. VI. MADÁR A KALITKÁBAN

Amikor a torlaszt keresztülugratta, érezte, hogy megmenekült. A tajcsiutok lélekszakadva futottak Kaszár nyilai elől, lehetőséget adva a szökésre. Mégis attól tartott, hogy valaki utána ered, mielőtt még a part menti bozótosba bevehetné magát. Röptében még látta, hogy a testvérek saját bőrüket mentik, alig fordítanak figyelmet a farönkök mögött lapulókra, a többiek pedig egyre csak az erdőt figyelik, és találgatják, hogy ki lehet az, aki a fák rejtekéből vesszővégre kapta Tarkutaj-kiriltukot. Még hallotta a mögötte felcsapó kiáltozást, aztán lovával együtt elnyelte a bozót. Rövid ideig sebesen haladt, óvatosan kerülgette a kisebb fákat, cserjéket és a bokrok között, a magas fűben megbúvó mélyedéseket. Amikor aztán már úgy érezte, hogy alaposan benne jár a sűrű közepében, leszállt lováról, a kantárt egy vékony fácska törzséhez kötötte, maga pedig leheveredett egy bokor árnyékába. A fáradtságtól és az izgalomtól hamarosan elnyomta az álom. Hirtelen jött álmai azonban most nem a régi megszokottak voltak, hanem nyugtalanok és érthetetlenek. Nem is tudta megjegyezni őket, mint máskor, és amikor felébredt, nem maradt belőlük más, csak valami kellemetlen, nyomasztó szorongás. Szülei és testvérei sorsa is aggasztotta. Kétségek gyötörték, hogy helyesen cselekedett-e, amikor megszökött tőlük. Talán jobb lett volna, ha ott marad, s együtt próbálnak szembeszegülni a tajcsiutokkal. – Velük kellett volna maradnom! – suttogta, és kezével a füvet tépte, hogy valamiképpen levezesse a kábult álomban felgyülemlett feszültséget. Lassacskán aztán megnyugodott. Belátta, hogy nem tehetett mást, meg kellett szöknie, hiszen Höelün is ezt parancsolta neki. Az ellenállásnak nem lett volna semmi értelme, a túlerő rövid idő alatt legyűrte volna őket… Most, hogy ő megszökött, a többieket bizonyára nem bántják a tajcsiutok – talán csak Kaszárt fenyítik meg merénylete miatt –, Höelünt és a gyerekeket szélnek eresztik, hiszen Tarkutajnak egyelőre csak rá van szüksége. A tajcsiut jól tudja, hogy a Höelünön esett sérelmekért bosszút állni elsősorban az ő kötelessége. A továbbiakban azonban tanácstalan volt. Fogalma sem volt, hogy kihez menjen, kihez forduljon. Anyja ugyan régebben sokat beszélt neki szövetségekről és baráti kapcsolatokról, melyek atyját a pusztai politika kiemelkedő alakjaihoz fűzték, azonban Höelün is csak homályosan ismerte a bonyolult kapcsolatokat, meg az idő is sok nevet és eseményt kimosott a fejéből. Most, hogy hirtelenjében egyedül maradt, s Höelün tanácsai nélkül kellett döntenie, szorongó érzések rohanták meg. Tizenhat éves lelkében olyan fogalmak kezdtek érlelődni, melyek később döntő mértékben befolyásolták, lendítették és akadályozták útjában: a felelősségvállalás és a mérlegelés, a lehetőségek latolgatásának és megfelelő kiválasztásának a fogalma. Egyre tovább erőltette a fejét, és amint iszonyú erővel emlékezni próbált, agya rejtett redőiből nevek, események, tulajdonságok és személyek bukkantak elő. A hirtelen megkaparintott kincs birtokában aztán úgy érezte, hogy a tajcsiutok támadása döntő fordulatot jelent életében. Elég volt a mocsárból, a bujkálásból, az egymás elleni acsarkodásból! A pusztán akar eztán lovagolni hasonszőrű vitézek között. Hőstettekre, kalandokra vágyik, aranyat, selymet, drágaköveket akar szerezni. Végre igazán emberhez méltóan akar élni, úgy akarja elkezdeni az életét, mint apja, aki sok-sok évvel ezelőtt, már tizenkilenc éves korában harcba szállt a merkitek ellen. Vidáman felugrott a földről, öklével a levegőbe csapott. Ha így mérlegeli a dolgokat, tulajdonképpen nem is jött olyan rosszul a tajcsiutok támadása. Reggel leszámolt gyűlölt ellenfelével, Bekterrel, este pedig megízlelte a harc és a szabadság ízét. Soha többé nem fog visszatérni a gyerekekkel teli jurtába; legfeljebb harcosai élén, hogy anyját méltóképpen felékesítse a gyermeki hála és tisztelet millió virágával, hogy testvéreit maga mellé emelje, s megossza velük a vitézi élet örömeit. – Halál a tajcsiutokra! – kiáltotta hangosan, többször egymás után, és szíve majd kicsordult a túláradó örömtől. Lassan csillapodott csak le. Most, hogy felelőssége megnövekedett, érezte, hogy hideg fejre lesz szüksége jövendő útján. Hideg fejre és semmi irgalomra. Ha kell, hízelgő és simulékony lesz, mint a macska; ha kell, kiengedi

tigriskarmait… Kegyetlen lesz, de a hatalmat mindenáron megszerzi magának. Nagy lesz és rettenetes! A tatárok és tajcsiutok térden csúsznak majd előtte kegyelemért. Akkor pedig könyörtelennek kell lennie. Nem szabad, hogy megdobbanjon a szíve a lehullott fejek és a kiontott vér láttán… Eddig ő volt a szegény, az elesett, az üldözött – ezután gazdag lesz, irigyelt és könyörtelen. Jaj annak, aki akadályokat állít az útjába! Jiszügej-bátor fia soha nem bocsát meg senkinek! Csak a kezdet, a kezdet ígérkezett nagyon nehéznek. Kihez forduljon, merre menjen? Nem sokat töprengett azonban a dolgon. A fő az, hogy kijusson a bozótosból, lerázza magáról a tajcsiutokat, mint az undorító kutyák a bolhákat… Az lesz tán a legjobb, ha néhány napig csendben megbúvik a bokrok között, és amikor már tiszta lesz a levegő a környéken, elindul a nagy lehetőségek, a szabadság felé! Jól ismerte azonban a tajcsiutok makacs és kegyetlen természetét. Tudta, hogy Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte nem nyugszik bele egykönnyen a kudarcba. Most is ott lapulnak valahol a bozótos szélén, lovaik száját bekötötték, és várják, hogy kisétáljon. Hát csak várjanak! Várjanak néhány napig, aztán higgyék azt, hogy hiába várnak! Higgyék azt, hogy sikerült kicsúsznia a gyűrűből, és már messze jár. Iramodjanak utána a végeláthatatlan pusztán, és üssék bottal a nyomát!… Akkor ő majd kibújik, és elrepül ellenkező irányba, mint a fácánok. Szemlét tartott iszákjában. Élelemmel úgy-ahogy el volt látva, s víz is akadt egy kis tömlőben. Néhány napig kibírja, ha takarékoskodik, a pusztán pedig majd talál barátságos jurtát, ahol kérés nélkül is eléje teszik az ételt. Lovát megbéklyózta fűből font béklyóval, hogy ne csatangolhasson messzire. Az első nap még a száját is bekötötte, hogy ne nyerítsen, ha megérezné a tajcsiutok lovainak a szagát. Később aztán, amikor észrevette, hogy a levegő szinte mozdulatlan, szélnek semmi nyoma, lecsavarta a ló szájáról a kendőt. Ha nem érez szagot, a magános ló nem szokott nyeríteni. Egész nap heverészett, és a jövőn gondolkodott. Vágtató lovascsapat élére képzelte magát, amint megrohamozza a tajcsiutok, a tatárok, a merkitek sátrait; lobogó lángokat látott, rémülten menekülő állatok, nők és férfiak vonultak el szeme előtt. Mindenki megismeri majd a nevét, és rettegni fogja a puszta a kijat nemzetség legnagyobb harcosát, Temüdzsint, Jiszügej-bátor fiát! A második nap már nehezebben telt el. Unta a fekvést, a csendes lapulást, a gyáva megbúvast éppen akkor, amikor álmai megvalósításán kellene munkálkodnia. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy ki ne vágtasson a sűrűből, s el ne ügessen a puszta irányába. Igyekezett csendes elfoglaltságot találni magának; faágakból, levelekből, kéregdarabokból csatateret varázsolt a tisztásra, ahol feküdt, és elpróbálta jövendő csatáit. Lejátszotta azokat az ütközeteket, melyeket évekkel vagy évtizedekkel később vívott, s amelyekből többnyire győztesen került ki. Minden lehetőséggel számot vetett. Sorra lejátszotta, mit kell tennie, ha az ellenség túlerőben van, és két oldalról támad; mit kell tennie, ha a kitadok nyugodtan, szorosan egymás mellett lovagló oszlopai támadnak rá; ha a mohamedán gyalogosok hosszú lándzsái lehetetlenné teszik a gyilkos lovasrohamot. Eleget hallott apjától a környező népek hadviseléséről, színes fantáziája harcosokká, elevenné tette a mozdulatlan kéregdarabokat. Vad csatákat vívott egész nap, s a csatákban mindig ő győzött. A kéreg-lovasok fürge rajtaütésekkel zökkentették ki a levél-kitadokat szokásos nyugalmukból, szétszórták a szorosan egymás mellett lovagló hadoszlopokat, és a szétszórt ellenséget könnyedén megsemmisítették. A kéreg-lovasok egyenként végeztek a levél-kitadokkal, a győzelmet pedig ünnepi lakoma követte. Folyt a pálinka, a kumisz, csörgött az arany és a drágakő. A harmadik napon elhatározta, hogy nem vár tovább, kimerészkedik a sűrűből. Megszabadította lovát a béklyótól, felnyergelte, és a hátára pattant. Óvatosan, hogy minél kevesebb zajt üssön, kikerülve azokat a helyeket, ahol nagy csomókban állt a tavalyi zörgő avar, megindult a bozót széle felé… Hirtelen úgy érezte, mintha a lovat kirántották volna alóla. A nyereg elfordult, s oldalra rántotta lovasát is. Első rémületében egy közeli faág felé kapott, amely messze volt ugyan, de az esés okozta döbbenetben nem tudta felmérni a távolságot, Majd a jól beidegzett reflexnek megfelelően, átölelte lova nyakát, lábát kirántotta a kengyelből, és lehuppant a földre. Még estében

átcikázott az agyán, hogy talán a tajcsiutok csapdájába esett, de egy pillanattal később megérezte, hogy meglazult vagy elszakadt valamelyik heveder, és a nyerget nem tartja többé semmi. Feltérdelt a földön, megvizsgálta a nyerget, a haslót és a szügyellőt. Meglepetve látta, hogy a szügyellő, amelyet alig néhány perce csatolt szorosra, megoldódott, és lazán fityeg. Nem értette a dolgot… Kiskorától kezdve maga szerszámozta lovát, és soha nem fordult még elő, nogy hibát követett volna el. Gondolkodóba esett. Hitt a halottak szellemeiben, hitt az Örökkévaló Égben, erősen hitte, hogy a Kék Ég őt szemelte ki a kijat nemzetség régi hatalmának visszaállítására. Most úgy érezte, hogy az égi hatalmak talán apja lelke is – akarják figyelmeztetni a közeli, leselkedő veszélyre. Talán a tajcsiutok még mindig a sűrűség szélén leselkednének? Elhatározta, hogy még három napot a sűrűben tölt. Élelme fogytán volt, innivalója pedig teljesen elfogyott. Szigorúan beosztotta hát a napi élelemadagot, inni pedig azoknak a pocsolyáknak a vizét itta, melyek itt-ott előcsillantak a bokrok közül, jelezvén a folyó közelségét. Ismét elővette elhajított katonáit, újabb csaták vázlatát készítette el, feladta magának a rejtvényt, majd hosszasan töprengett a megoldáson. Amikor felvirradt a harmadik nap, élelme utolsó morzsáit fogyasztotta. Elhatározta, hogy ellenkező oldalon próbálja meg elhagyni a bozótost, mint három nappal ezelőtt. Ezen az oldalon két, sziklatömbökkel teli domb állott, magas sziklaoszlopaival és alaktalan tömbjeivel kitűnő búvóhelyet kínált a menekülő számára. Igaz, hogy a leselkedők is csendben meglapulhatnak a sziklák mögött…. Mégis úgy hitte, hogy az Örök Ég intését meg kell fogadnia. A szügyellő megoldódása nem lehetett véletlen. Óvatosan haladt hát, lova hátára lapulva, s rövid idő alatt a bozóttal sűrűn borított hegylábhoz ért, hol mint komor, baljóslatú jelek meredtek a rücskös, fekete sziklaoszlopok. Már-már a bozótos kijáratához kormányozta a lovát, amikor hirtelen nagy robajjal megindult felette a szikla. Lova mozdulatlanná dermedt, majd úgy megugrott, hogy ha nem fogja szorosan a kantárt, kiveti a nyeregből. Hatalmas, hófehér sziklatömb indult el valahonnan a magasból. Baljós morgás kíséretében tört utat a bozótban, és egyre közeledett. Halálsápadtan nyomta sarkát lova véknyába, reszketve a rémülettől, de ugyanakkor valami titokzatos erő vonzotta pillantását a lassan lefelé csúszó tömbhöz, amely összemorzsolta az útjában álló bokrokat; egészen a közelébe ért, majd a bozótos szélén megállapodott. A fekete hegyről hófehér szikla gördült alá. Még egyszer lova oldalába nyomta csizmája sarkát, és visszavágtatott a tisztásra. Ledobta magát a már otthonának számító bokor alá, és arcát kezébe temette. Mi történhetett ismét? Hogy gördülhetett a fekete hegyről fehér szikla? Fehér és barátságos, mint a kumisz színe, nem fenyegető, mint a tűzokádó hegyek sziklái, s olyan óvatosan közeledett, mintha csak figyelmeztetni szeretné valamire… Visszaidézte emlékezetébe a követ, amint lassan, méltósággal közeledett, nem gördült, hanem csúszott, és szinte vidáman mosolygott feléje. Nem gondolhatott másra, mint az Örökkévaló Égre. Ismét jelt kapott hát fentről… A közvetlen kapcsolat tudata, amely közte és az Ég között kialakult, boldogsággal töltötte el, de ugyanakkor aggodalommal gondolt a következő napokra. Élelme utolsó morzsáit is megette már, mégis elhatározta, hogy újabb három napot tölt a bozótban. A három nap alatt semmit sem evett, mivel az egész sűrűségben nem akadt egyetlen bogyó, egyetlen gomba sem. Megpróbált madártojások után kutatni, kutatását azonban nem kísérte szerencse; a máskor madárban annyira gazdag bozótosban egyetlen fészket sem tudott felfedezni. Mintha csak az Örök Ég tenné próbára. A harmadik napon már szinte szédelgett az éhségtől, s belátta, hogy ha nem akar éhen halni, el kell hagynia a bozótot. Ismét arra vette hát útját, ahol a kő lezuhant. Most is ott állt a hatalmas, hófehér tömb, mozdulatlanul és fenségesen. Hófehér felszínén szikrázott a nap, látásától új erőre kapott. Hasztalan próbált azonban kijutni a bozótból, az ágak eléje hajoltak, akadályozták a ló mozgását; a cserjék feléje nyúltak, mintha csak le akarnák rántani a lóról. Ekkor előkapta a család egyetlen kését, melyet anyja dugott az

iszákjába, s valami vörös köddel az agyában, irtani kezdte a bozótot. Szinte észre sem vette, hogy elmaradt mögötte a bokrok sora, s kiért a pusztaság szélére. Boldog öröm töltötte el. Éhségét is feledve, két karját az ég felé emelte, és hatalmasat szippantott a friss, szabadon áramló levegőből. Lelkét betöltötte a visszanyert szabadság érzése, így a pányva süvítését nem is hallotta. Csak a hirtelen rántásra riadt fel. Érezte, hogy valami rettenetes erő kirántja a nyeregből, és a földre taszítja. Megpróbált felpattanni, de visszahanyatlott. A környező bokrok közül Tarkutaj-kiriltuk, Tödöen-girte és a többiek léptek elő rászegzett nyilakkal. Kezeit összekötötték a hátán, és felsegítették az egyik vezeték lóra. Két lovas támogatta oldalról, hogy le ne essék, mivel csak lábával tudta magát tartani a nyeregben, ez pedig a hepehupás talajon nem volt elegendő. A meglepetés és az elfogatása feletti keserűség annyira elgyengítették, hogy szüksége volt a támogatásra. Kezdetben keserű szemrehányásokat tett magának, amiért vigyázatlanul lépett ki a védelmet nyújtó sűrűből, de aztán rnegnyugodott. Belátta, hogy bármilyen óvatosan jött volna is ki, a tajcsiutok akkor is elfogják. Az lett volna a menekülés egyetlen módja, ha olyan sokáig tartózkodik a bozótban, amíg a tajcsiutok belefáradnak a várakozásba, és maguk indulnak keresésére. Lassan beletörődött sorsába. A szökés gondolatát egy pillanatra sem adta fel, de tartózkodott minden ellenállástól, nem akarta elfogóit feleslegesen ingerelni. Így is elmúlt néhány nap, amíg ismét elérték az Onont, ahol a tajcsiutok éltek a kijatok egy részével és más nemzetségekkel együtt. Ezen a vidéken az Onon hatalmas kanyarokat ír le, néha majdnem pontosan oda érkezik vissza, ahonnan elindult. Így a parton csak nagy időveszteség árán lehet előrejutni. A legokosabb elszakadni a folyóparttól és keresztülvágni a pusztán. Ezt a pusztai utat követték a tajcsiutok is. Nem siettek, nyugodt, lassú tempóban lovagoltak, nagyokat pihentek, és csak néha-néha beszélgettek. Mindig felcsillant azonban keskeny szemükben az öröm, ha a fogolyra tévedt tekintetük. Sikerült végre elcsípni a madarat! Amikor megérkeztek a kerektáborba, Temüdzsin már közel járt az ájuláshoz. Napokig hátrakötött kézzel lovagolt, kivéve az éjszakákat, amikor a lábát kötözték össze, s a kötél végét Tarkutaj-kiriltuk az övéhez erősítette. Szökésre nem volt lehetőség, hiszen minden éjszaka őrséget állt valaki a pislákoló tűz mellett. Így is elfogta néha a vágy, hogy megkísérelje eltépni vagy elrágni kötelékeit, de végül is sikerült lecsillapítania magát. A szökési kísérlet úgyis kudarcra lenne ítélve. Még ha sikerülne is ideig-óráig eltűnnie, a pusztán, ahol nincs semmiféle búvóhely, könnyűszerrel utolérnék. Csendben maradt tehát, és szenvedett tovább. Amikor aztán feltűntek a távolban az első fehér jurták, Temüdzsin szívét valami fájó, bánatos érzés szorította össze. Visszagondolt azokra a már-már elfelejtett régi időkre, amikor hasonló településen lakott, naphosszat együtt játszadozott a többi gyerekkel, s részt vett a nyíl- és lovaglóoktatásban. Akkor még élt az ő hatalmas, erős apja, aki a legkülönb volt valamennyiük között. Gyűlölettel tekintett Tarkutaj-kiriltukra, s tizenhat éves lelke minden bosszúszomjával fogadkozott, hogy addig nem nyugszik, amíg Tarkutajnak és testvérének ki nem vájják a keselyűk a szemét. Az Örökkévaló Ég nevére fogadta, hogy bosszút áll a szenvedésekért, melyeket a mocsárban kellett eltűrniük, míg Tarkutaj a rablott néppel és a rablott méltósággal itt, a végtelen, zöld pusztában uraskodott. Bosszúra vágyó gondolatait a közeli tábor régen hallott zajai szakították félbe. Kutyák ugattak az érkezőkre, majd elő is rohantak a hatalmas dögök a sátrak közül, úgyhogy valamennyi tajcsiut magasra húzta a lábát, és torkaszakadtából üvöltött, hogy az asszonyok és az öregek kötözzék meg ezeket a démonokat. A sátrak közül végül is előballagott néhány piszkos, kócos öreg, s közelharcot víva a kutyákkal, sikerült megtisztítaniok tőlük a környéket. Néhányat a sátrak mellett álló oszlopokhoz láncoltak, másokat pedig botokkal és kövekkel messzire űztek. Temüdzsint belökték egy üres jurtába, kezét

összekötözve hagyták, s a sátor elé egy tíz év körüli fiúcskát ültettek, aki percenként benézett, és tátott szájjal, fénylő orral, kíváncsian bámulta a foglyot. Estére asszonyok érkeztek, kíváncsian mustrálták végig, halkan nevetgéltek, kumiszt és húst tettek eléje, majd elmentek. Kezeit azonban nem oldozták fel. Mivel éhes volt, mint a farkas, odavonszolta magát a lerakott ételekhez, hasra feküdt, és megpróbálta legalább szomját oltani. Alig sikerült azonban egy-két kortyot innia, orrával felborította a kupát, és a kumisz kiömlött. Sóhajtva és átkozódva letett róla, hogy egyedül, segítség nélkül megegye az ételt. – Hej! – ordított ki az ajtón. A fiatal őrszem bedugta fénylő orrát az ajtónyíláson, és tátott szájjal bámult Temüdzsinre, akinek fél arca még most is fehér volt a kiömlött kumisztól. – Ide figyelj, te kis koszos – kezdte Temüdzsin dühösen, majdnem sírva a méregtől és a megalázottságtól –, mondd meg a gazdádnak, annak az eszeveszett Tarkutajnak, hogy oldoztassa fel kötelékeimet, mert összehurkolt kézzel nem tudok enni. Hallod? Tüstént takarodj hozzá! A fiú lassan megcsóválta a fejét. – Nem mehetek sehová. Megparancsolták, hogy őrizzelek, s el ne merjek a jurta elől csavaragni. Tödöen bátyó azt mandta, hogy ha valamerre elcsavargok, kitépi a fülemet. Itt kell maradnam a sátor előbt. Temüdzsinben forrt a harag és a gyűlölet. – Én viszont azt parancsolom neked, hogy azonnal keresd meg Tarkutajt, és mondd el neki, hogy a fogoly, Temüdzsin nem tud enni. Menj, mert széttaposlak! A fiú rémülten kihátrált a sátorból, majd visszadugta a fejét, és arcán undorító mosollyal, éneklö hangsúllyal kántálta: – Nem megyek sehová, mert megparancsolták, hogy maradjak itt! Nem fogsz széttaposni, mert majd hozok egy ostort, és kiverem vele a szemed! Fogoly vagy, és meg van kötve a kezed. Majd hozok egy ostort, és addig verlek vele, amíg csak mozdulsz. Majd hozok egy ostort… Temüdzsin elvesztette a türelmét. Felpattant ültéből, és hatalmasat rúgott az előtte fekvő kumiszos kupába. A kupa, mint a felhajított kő, magasba emelkedett, s rövid röppálya után nagyot csabtant a fiú homlokán. A fej eltűnt a nyílás mögött, ahonnét rémítő jajveszékelés csapott fel az éjszakában: – Jaj, jaj, kiütötték a szemem! Az átkozott disznaja kiütötte a szemem! Jaj, nem látok, széthasad a fejem! Az ordításra kiáltozás és siető lábak dobogása felelt. Marcona férfiak rohanta.k be kivont karddal a sátorba, és körülfogták Temüdzsint. Temüdzsin a jurta közepén állt, hátán összekötözött kezekkel, arcrezzenés és szemrebbenés nélkül nézett farkasszemet rabtartóival. A függöny ismét fellebbent, Tarkutaj-kiriltuk lépett be, és széttekintett a jurtában. Fürkésző szeme pillanatok alatt átsiklott a berendezésen, a kiömlött kumiszon, az érintetlen húson s a fal mellett heverő üres kumiszos kupán. – Lépjetek ki a jurtából! – parancsolta a benn levő tíz-tizenöt fegyveresnek. – Jeke és Mergen, ti itt maradtok! – intette vissza a két utoljára távozni akarót, majd Temüdzsinhez fordult. – Ha még egyszer bajt csinálsz, ha zajt ütsz, vagy az őrökkel pimaszkodsz, megkorbácsoltatlak. Itt én parancsolok, Tarkutajkiriltuk, és az olyan sehonnai névtelen senki, amilyen te vagy, engedelmeskedik. Ha nem teszed, kiköttetlek a tűző napra, és elevenen megnyúzatlak! Itt az én szavam a döntő! Vége van már annak az időnek, amikor a Jiszügej-féle tetvek, a nagyzoló kijatok parancsoltak nekünk! A kezemben vagy, és akkor öletlek meg, amikor akarlak! Ha azt akarom, hogy életben maradj, életben hagylak; ha úgy támadna kedvem, hogy halva lássalak, megöletlek! Minden csak egy szavamtól függ! Itt én parancsolok, Tarkutaj-kiriltuk! Ezt jól jegyezd meg magadnak! Temüdzsinnek, amikor apja nevét hallobta, megrándult az arca, de most már tökéletesen ura volt érzéseinek. Hidegen és szárazon préselte ki magából a szavakat: – A kezedbe kerültem, Tarkutaj, mint az ostoba nyúl, amely a hálóba szalad. A nyulat megfogják, Tarkutaj, megkötik a lábát, ketrecbe zárják és hizlalják, vagy szaporíttatják vele a többieket. De a nyúlnak is adnak enni meg inni, engedik ugrálni a ketrecben… Csak tudod, kit nem engednek, kitől félnek? A farkast félik csak annyira, hogy ha megsérül, összekötözik a lábait, és éhezni hagyják, amíg

annyira elgyengül, hogy tacskó gyerekek a fülét húzogathatják, és fakéseikkel megölhetik. S tudod, miért teszik ezt, Tarkutaj? Mert félnek tőle! Én vagyok a te farkasod, Tarkutaj, s gyáván éhen akarsz veszejteni… Ennyire félsz hát tőlem? Tarkutaj a kardjához kapott, s egy pillanatig úgy látszott, hogy megöli a fiút. Aztán elengedte kardja markolatát, és a másik kettőhöz fordult. – Oldozzátok fel a kötelékeit, és adjatok neki enni! Rendeljetek ki egy fegyveres férfit az őrizetére. Ha menekülni próbálna, ölje meg! Mindennap más és más jurtában töltse a napot és az éjszakát, mindennap más jurtában adjanak neki enni. Ha az őrt megtámadja vagy sértegeti, korbácsoljátok meg! Ettől a naptól kezdve Temüdzsin minden éjszaka más jurtában aludt. Egy alig férfit osztottak be mellé őrnek, egy korabeli, tizenhat év körüli fiatal harcost, akinek az volt a kötelessége, hogy jurtáról jurtára kísérje, és vigyázzon rá. A fiatalember komolyan vette megbízatását. Nyakra való béklyót készített fából és kötélből, a farészeket vassal összekovácsoltatta, s Temüdzsin nyakára helyezte. Hátul kötötte meg a tarkó alatt, hogy a fogoly ne tudja kioldani. Így vezette egy hosszú kötélnél fogva jurtáról jurtára, éjszaka a kötél végét a kezében tartotta, úgy aludt. Temüdzsin élete pokol volt. Úgy vezették, mint egy állatot, ő lett a tábor állandó látványossága. Gyerekek futottak utána, és gúnyolták, őre ilyenkor velük nevetett, és jókedvében nagyokat rántott a kötélen. Amint így teltek a napok, reménytelenül és megalázottan, elérkezett a nyár. A nyár első havában a tajcsiutok lakomát készültek rendezni az Onon menti erdő tisztásán, hogy megünnepeljék a nyarat, amely megszabadítja őket a hidegtől, és rövid időre felmelegíti az Onon vizét. Az ünnepség reggelén, a hajnali órákban bárányokat, fiatal bikákat öltek, párolták a pálinkát, és amikor eljött az este, az egész tábor apraja-nagyja összegyülekezett a tisztáson. A főhelyeken a férfiak ültek, a bokrok között pedig itt is, ott is tüzek égtek, és a lángokban kövér bárányok kicsepegett zsírja sercegett. Az asszonyok hátul, a férfiak mögött foglaltak helyet. Halkan, suttogva beszélgettek, és csak néha-néha vihogott fel valamelyikük hangosabban. Az egészen kis gyerekek a nők ölében ültek, vagy előttük mászkáltak, míg a nagyobbak a férfiak körül sündörögve igyekeztek egy-egy jobb falathoz jutni. Az öregebbek hamar berúgtak, és fogatlan szájukkal vigyorogva, handabandázva, régi történeteket ordítottak, nagyokat nevettek, újra és újra magasba emelték a pálinkáskupát. A férfiak előbb csak lassan, méltóságteljesen ettek, majd az egyre gyakrabban töltögetett pálinka hatására magasabbra csapott a jókedv. Egymás vállát veregették, s a lerágott csontokat, a többiekkel mit sem törődve, a bokrok közé hajították. Egymást átölelve részeg nótákat gajdoltak. Egyre többen álltak fel, és tántorogva a bokrok közé siettek. Néhányan elvágódtak a földön, hangos horkolásuk egybeolvadt a részegek kurjongatásával. Temüdzsinnek is részt kellett vennie a lakomán, és még mielőtt mindenki berúgott volna, ő volt az est egyik szenzációja. Tarkutaj-kiriltuk ittasan bár, de még nem egész részegen, harsogó hangon mesélte a körülötte ülőknek, hogy milyen nehezen, milyen türelemmel és kitartással sikerült elfognia Temüdzsint. Minden érdemet magának tulajdonított, és ahogy egyre többet ivott, katonáit kezdte ócsárolni. A vitézek némán ültek, senki nem mert ujjat húzni vele, de Temüdzsin, ahogy a környező arcokat figyelte, észrevette, hogy leplezetlen gyűlölettel figyelik handabandázását. Féltek tőle és gyűlölték is egyszerre. A Temüdzsint őrző fiú bal kezében tartotta a béklyó végét, szabadon maradt jobbjával pedig lakomázott. Láthatóan boldog volt, hogy részt vehet az ünnepségen, csak az bántotta, hogy a fogoly miatt nem ülhet a férfiak között az első sorban. Büszke is volt megbízatására, és bánkódott is miatta. Bánatában sűrűn húzott a pálinkából, és mindegyre újra töltötte kupáját. Temüdzsin is evett, bár nem volt nagy étvágya. Reménykedett, hogy eljön az alkalom, amire már hetek óta vár: ma éjszaka talán megszökhet rabságából… A lakomázó férfiak egyszerre csak talpra szökkentek – már aki tudobt –, és táncba kezdtek. Csizmájukat ütögetve, torkukszakadtából énekeltek. A bdkrok mögül vékony női hangok csatlakoztak az énekhez. és a részeg kurjongatással furcsa harmóniában egyesültek.

Az őr nyugtalanul figyelte a jelenetet. Már-már úgy látszott, hogy feláll, és a táncolók közé ugrik, de elkeseredve a fiúra pillantott, és visszaült a helyére. Szitkokat mormolt fogai között, És ismét teletöltötte a kupát. Egyetlen hajtásra kiitta, majd újra töltött. Amikor ez is elfogyott, lassan dülöngélni kezdett. Kezéből kiesett a kötél vége, de már nem vette észre. Szeme megüvegesedett, és a táncolókat figyelve, részegen, sűrű csuklások közepette dalra gyújtott. Temüdzsin lopva körülnézett. Mindenkit lefoglalt a tánc, a körülötte levők pedig aludtak. Ekkor lassan, óvatosan húzni kezdte maga felé a kötelet. Az őrző nem vett észre semmit, egyre csak énekelt. A kötél végére erősített faléc – amely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy ha a fogoly mégis megszökne, akadályozza a gyors menekülésben – közelebb csúszott hozzá. Óvatosan a kolonc után nyúlt… Senki sem törődött vele. Megragadta a súlyos fadarabot, és magához húzta. Megvárta, amíg őre feje előrebillen, teste előrelendül, akkor lesújtott vele… Még látta, amint az elnehezült test, mintha csak részeg álom csalogatná, előredől a harmatos fűben – aztán összegörnyedve eltűnt a bokrok között. Egy darabig még hallotta a monoton énekszót, majd minden elcsendesedett. A koloncot a kezébe fogta, és olyan gyorsan, ahogy csak tudott, rohant a folyó felé. Tudta, hogy szökését nagyon hamar felfedezik, így minden perc drága. Ha elég ideje marad az elrejtőzésre, talán megmenekül, de ha késlekedik, óhatatlanul a kezükbe kerül. Lélekszakadva rohant, és hamarosan kijutott a folyóhoz. Most aztán merre? Ha lefele menekül, utolérik, hiszen elébe vágnak a pusztán, felfele pedig nem ismeri az utat, és azt sem, hogy milyen nemzetségek és törzsek laknak messzebbre, északon. Egyelőre valahol itt bújik meg a közelben!… Aztán lóra kell majd szert tennie, ha a pusztán keresztül akar átvergődni anyjához. Az erdőből hirtelen ingerült ordítozás szűrődött fülébe. Semmi kétség, felfedezték a szökését! Továbbmenekülnie nem lehet, hiszen a bokrok között felfedeznék. Egy lehetősége maradt csak: a folyó! Lerohant a folyópartra, keresztültörtetett a partot szegélyező nádason, és belehasalt a vízbe. Hiába volt azonban nyár, a víz hideg volt, mint télen, s könyörtelen fogaival éhesen marcangolta meggyötört testét. Érezte, hogy lassan megdermed, de ez a dermedt állapot nem volt kellemetlen; bőre így védekezett a bénító hideg ellen. Lassan megpróbált megmozdulni és a kezeit mozgatni. Mindene ugyanúgy engedelmeskedett, mint rendesen, csak valahogy olyan furcsák voltak a végtagjai, mintha egy idegen emberé és nem az ő testének darabjai lettek volna. A kiáltozás egyre közelebbről hallatszott, és most már meg tudta különböztetni a közeledő lábak okozta zajokat, amint a bokrokat taposták. Hirtelen megdöbbenve érezte, hogy a béklyót egyre nehezebb a víz alatt tartania. Kezdetben azt gondolta, hogy a fa majd teleszívja magát vízzel, s magától lesüllyed a fenékre, a nehezék azonban, úgy látszik, ellenállt minden átázási kísérletnek, és egyre a felszín felé igyekezett. Hol kibukkant a felszínre, hol pedig ismét lesüllyedt. Ott, ahol kiemelkedett a víz felszínére, apró örvények keletkeztek, amelyek egyre nőttek, sokasodtak, és az erős holdfényben pontosan jelezték a keresőknek a rejtőzködő helyét. Másodpercnyi ideje maradt csak a cselekvésre. Eleresztette a béklyót, megvárta, amíg megfeszül a kötél, s az örvénylő víz a parti nádasba sodorja az árulkodó fadarabot. Ekkor hanyatt feküdt, hogy csak arcának egy kis darabja látszott ki a vízből, és lassan, csendesen, az orrán szedve a levegőt, lábát az iszapba cövekelve, mozdulatlanul fekve maradt. A hold közben feljebb kúszott az égen, egyre fényesebb lett, nappali világossággal árasztotta el a folyópartot. Itt-ott árnyékok lebbentek a kiáltozás nyomán, és apró lábak dobogása jelezte, hogy rajta kívül mások is tartanak a közeledőktől. Hirtelen a ritkás fák között fáklyák fénye villant, és a fény megpillantásával egyidőben orra is meg-érezte a füstszagot. A közeledő fáklyák alig világítottak, de az ezüstösen csillogó holdfényben nem is volt rájuk szükség, hacsak azért nem, hogy keresés közben elriasszák a bokrok alatt bujkáló vadállatokat. Itt is, ott is mozdulatlan, parázsként égő szemek kémlelték a fáklyásokat, és kihunytak azonnal, ha valamelyik kereső tűzcsóvája túlságosan közelre tévedt.

A tajcsiutok széthajtották a bokrokat, és tanácstalanul megálltak a vízparton. Fürkésző tekintetük a folyót kémlelte. A víz mint öntött ezüst feküdt előttük, mozdulatlanul és méltóságosan, néha-néha vetett csak gyűrűt sima felszíne, ha egy-egy apróbb hal a magasba dobta magát. Szélesen terült el az Onon, hatalmas szálfákkal és sűrű bozóttal övezve, nyugodtan és mégis ellenségesen. Széles volt, olyan széles, hogy még a legügyesebb parittyások sem tudták a lapos követ áthajítani a túlsó partra. Néha-néha ugyan egy-egy hetvenkedő vitéz virtusból kísérletet tett, de egyszerre csak elfáradt, mozdulatlanná dermedt a levegőben, s mint a nyílvessző találta madár, élettelenül bukott a habokba. A tajcsiutok tudták, hogy a folyót itt lehetetlen átúszni. A menekülőt tehát mindenképpen az innenső oldali erdőben kell keresni, mégpedig egészen kis körzetben. Itt lapul valahol a közelben, és várja a keresők elvonulását. Tarkutaj-kiriltuk összevonta szemöldökét, és dörgő hangon parancsokat osztogatott: – Tízen elindultok a folyó folyásának irányába, tízen a folyón felfele! Tíz ember átkutatja a part menti bokrokat, a többiek pedig velem jönnek! – És emberei élén eltűnt a sűrűben. Tízen maradtak mindössze a közelében. Halkan tanácskoztak, széles mozdulatokkal mutogattak a vízre, a fákra és a túlsó oldalra. Egyikük hirtelen dühös mozdulattal a vízbe hajította fáklyáját. A tüzes csóva mint zuhanó csillag csapódott nem messze tőle a vízbe. Sercegést hallott, szikrák pattogtak a magasba, és gőzfelhő borította a felszínt. A kialudt fáklyanyél mellette úszott el, olyan közel, hogy karjával megérinthette volna. A harcosok dühös arccal vitatkoztak tovább. Láthatóan nem volt kedvük a jól sikerült lakomát félbehagyni, és félig részegen a nedves bokrok között bóklászni. Ha a fogoly megszökött, megszökött. Ez a dolog egyedül Tarkutajra tartozik. „Ha elveszett, keresse meg ő maga!” Körülbelül ezt olvasta le a harcosok arcáról. Végül mégis megegyezhettek valamiben, mivel egyesek eltűntek a bokrok között, mások pedig a fák törzsét nézegették. Lassan valamennyien elvesztek a szeme elől, egy harcos kivételével. Az alacsony, görbe lábú, idősebb ember, amikor a többiek eltűntek, abbahagyta a keresgélést a bokrok alatt, felegyenesedett, leballagott a folyópartra, ahol Temüdzsin rejtőzött, s néhány méterre tőle megállt. Előbb óvatosan körülkémlelt, majd szemét Temüdzsinre szegezve, fojtott hangon megszólalt: – Maradj nyugodtan a vízben, öcsém. Már akkor észrevettelek, amikor ez az átkozott Tarkutaj itt, a folyóparton összegyűjtötte a pribékjeit, hogy megkeressenek. Tőlem nem kell félned, Szorkan-sira vagyok a szuldusz nernzetségből, apád, a hajdani Jiszügej jó barátja. Maradj csak a vízben, és meg ne moccanj! Temüdzsin mozdulatlanul feküdt tovább, annál is inkább, mivel a recsegés ismét erősödött, s a bokrok közül fegyveresek bukkantak elő. Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte a dühtől szinte tajtékozva orditozták, hajszolták az embereket: – Minden bokrot átkutatni, minden talpalatnyi helyet megvizsgálni! Nem menekülhet előlünk az átkozottja! Még egyszer fésüljük át az erdőt! Elégedetlen hangzavar támadt, amiből Szorkan-sira hangját vélte kivenni: – Azt javaslom, hogy mindenki azt a területet kutassa végig, amelyet az előbb. Legalább mindenki ismeri a veszélyes helyeket, s maga sem esik bele valamilyen gödörbe… Úgy látszott, hogy a tajcsiutok beleegyeztek, mivel újra szétszéledtek, és Szorkan-sira ismét csak egyedül maradt. Amikor a legutolsó harcos mögött is bezárult a bozót, dühösen a földbe rúgott, majd ismét a parthoz sétált, és megállt Temüdzsin mellett. – Beledögölhetnek az átkozottak, akkor sem fognak megtalálni! Irigykednek rád, és félnek tőled, mint a tűztől! Azt beszélik, hogy ravasz vagy, mint a pusztai róka, olyan a szemed, mintha tűz égne benne, orcádat a naphoz hasonlítják. Gyűlölnek, és mindenképpen el szeretnének pusztítani. Maradj a vízben, és ne moccanj! Eljön még az idő, amikor bosszút állhatsz rajtuk! A léptek ismét közeledtek, mire Szorkan-sira a bokrok közé süllyedt, mintha csak most térne vissza a keresésből. A harcosok egytől egyig csapzottak voltak a fáradtságtól, hangosan morogtak, és többen lefeküdtek a fűbe. Tarkutaj-kiriltuk

és Tödöen-girte hasztalan próbált lelket verni beléjük, belátták, hogy minden további erőltetés csak rossz vért szülne. Tanácstalanul és tehetetlenül álltak ökölbe szorított kézzel Temüdzsintől alig pár méterre. Temüdzsin egyre rosszabbul érezte magát. A hideg víz égette a testét, mintha parázson feküdne, szeme előtt tüzes karikák lebegtek. A tajcsiutok hangját is félálomban hallotta, egyre inkább húzta valami az álom felé. Anyja jelent meg előtte és testvérei, majd otthon feküdt az Onon-parti jurtában, meleg juhbőrök között, a jurta közepén égő tűz pedig melegítette a hátát, egyre melegítette. Néha egy-egy szikra kipattant a tűzből, meztelen hátára esett, s égető fájdalmat okozott. Kezével odakapott, de addigra már a szikra eltűnt a semmiben… Arra riadt fel, hogy a hangzavarból ismét Szorkan-sira hangja emelkedik ki, mintha szándékosan hangosan beszélne: – Ti is tudhatnátok, tajcsiut legények, hogy a keresésnek nincs már sok értelme. Ragyogó holdfényben szökött meg tőlünk az égetnivaló, most pedig íme, a hold kezd lenyugodni a fák koronája mögött! Halálra fárasztjuk magunkat, kullancsok szívják a vérünket, és nincs semmi értelme… – Hagyjuk megszökni a bitangot? – horkant fel Tödöen-girte, és sötéten nézett Szorkan-sirára. A kis, karikalábú ember békítően emelte fel a kezét. – Ha elfogadtok tőlem egy tanácsot, tajcsiut legények, én… – egy pillanatra elhallgatott, és kezével jelentőségteljesen végigsimított pár szál bajuszán – azt mondanám, hogy mielőtt még széjjeloszlanánk, menjen végig ki-ki azon az úton, melyet már kétszer átkutatott. Tegyünk még egy próbát, hátha valahol itt rejtőzik az a ganaj. Ha nem sikerül megtalálni, holnap ismét összegyülekezünk, és a hajnal első fénye elegendő lesz ahhoz, hogy elcsípjük a csirkefogót. Hova is tudna menni békóval a nyakában?… – Arca egy pillanatra elkomorult, és immár maga elé suttogta az utolsó szavakat: – Ugyan hova is mehetne? A tajcsiutok mit tehettek, kénytelenek voltak elfogadni Szorkan-sira javaslatát. Szétszéledtek, és ismét buzgó keresésbe fogtak. Szorkan-sira a szokott módon, amikor már az utolsó tajcsiut is látóhatáron kívül került, odasétált a folyóhoz, és szólongatni kezdte Temüdzsint: – Hé! Bele ne fulladj most, amikor már minden rendben lesz! Hallasz engem, fiam? Temüdzsin ismét felrettent a ránehezedő halálos álomból, de minden erejére szüksége volt, hogy válaszolni tudjon. Szájából furcsán, rekedten tört fel a hang: – Igen! Hallom, amit mondasz… – Hát akkor figyelj ide! Ha ismét visszatérnek az eredménytelen séta után – itt megállt, és jót kuncogott –, szétoszlunk, és mindenki hazamegy a saját jurtájába. fteggel ismét keresni kezdenek, de addig bőven van időd kereket oldani. Menj a folyással megegyező irányban, a bokrok között, de csak éjszaka, nappal húzódj a sűrűbe. Kerüld a pusztát, mindig a bozótban haladj! Ha sikerül, néhány hét múlva ismét anyád és testvéreid között lehetsz. – Így teszek… – suttogta a fiú a vízből. – Ha mégis elcsípnének – folytatta a férfi –, el ne árulj, mert veled együtt nekem is fejemet veszik, arra pedig még szükségem lehet! – Összehunyorított bal szemével Temüdzsin felé vágott, és eltűnt a bokrok között. Temüdzsin megvárta, amíg ismét összegyülekeznek, majd átkozódva szétszélednek a tajcsiutok. Akkor minden maradék erejét összeszedte, és a partra vánszorgott. Mintha a sírból kelt volna ki, olyan gyengének és elesettnek érezte magát. Végtagjai csak nehezen mozogtak, teste minden darabját milliónyi tüzes tű szurkálta. A koloncot maga után húzva, lerogyott a puha avarra. Mélységes csend ült a parton, csak a békák egyhangú brekegése hallatszott. Hosszú percekig feküdt a bokrok alatt, néha pillanatokig tartó, ájulásszerű mély álomba esett, de alighogy lehunyta a szemét, a rémület ismét visszatérítette valóságba: menekülnie kell! Fejét két tenyerébe temetve, megpróbált gondolkodni. Ha azt teszi, amit Szorkan-sira tanácsolt, van ugyan valami halvány reménye a menekülésre, de nagyon kevés. Ismerte már a tajcsiutokat; olyanok, mint az emberre idomított vadászkutyák, ha egyszer szagot kaptak, semmi nem állíthatja meg őket addig, amíg a zsákmányba bele nem marnak. Nagyon kevés az esélye a menekülésre, hiszen

élelme nincs, ló nélkül pedig nem tud átkelni a pusztán. Szorkan-sira könnyedén lerázta magáról használhatatlan tanácsaival. Egyetlen módon menekülhet csak: élelmet és lovat kell szereznie! Lovat és élelmet, de honnan? Ha belopódzik a táborba, könnyen elkaphatja valaki, nem is beszélve a kutyákról… Azoktól pedig még tizenhat éves korában is betegesen félt. Hirtelen mentő ötlet jutott az eszébe. Nem is olyan régen, napakkal ezelőtt történt, akkor, amikor még jurtáról jurtára kísérte az őr, s minden éjszakáját másutt töltötte. Egyik este az őrzésével megbízott legényke éppen Szorkan-sira jurtájába kísérte, őrzését rábízta a jurta lakóira, maga pedig átrándult néhány jurtával odébb lakó barátaihoz egy kis vidám iddogálásra. Amíg az őr is a sátorban tartózkodott, az étkezés a legnagyobb rendben folyt. Eloldották ugyan Temüdzsin kötelékeit, a nyakáról azonban nem vették le a békót. Csak ettek némán, a szokásnak megfelelően. Amikor azonban az őr szedte a sátorfáját, és eltávozott, Szorkan-sira két, vele körülbelül egykorú fia, Csimbaj és Csilavun eloldotta a békószorító kötelet. Ezen az éjszakán végre kényelmesen alhatott, nem szorította a nyakát a kötél, és nem törte hátát a nyakáról lelógó csomó sem. Reggel aztán természetesen visszaszerelték a koloncot, és mire az őrző kamasz az elmúlt éjszakai italozástól még félig részegen érte jött, nem vett észre semmit. Mikor pedig őre egy másik jurta felé kísérte, látta, hogy Csimbaj és Csilavun szánakozva néznek utána. Egyetlen megoldás maradt csak, egyetlen módja a menekülésnek: meg kell nyernie Szorkan-sira és a fiúk, Csimbaj és Csilavun támogatását. Ha lóhoz és élelemhez tud jutni, a tajcsiutok bottal üthetik a nyomát. Keresztültört a bozóton, s amennyire tudott, sietett, hogy még hajnal előtt biztonságos helyre kerülhessen. Amikor a tábor szélére ért, hosszasan hallgatózott. Zajt nem hallott, őrnek sem volt semmi nyoma. Borzongva gondolt a kutyákra, de nem volt más választása, meg kellett ragadnia az egyetlen lehetőséget. Hasra vetette magát, és óvatosan kúszni kezdett Szorkan-sira jurtája felé. Szorkan-sira a szuldusz nemzetségből származott, akik szegről-végről rokonai voltak a kijatoknak, bár különösebb barátság sohasem fűzte őket össze. Maga Jiszügej sem szerette igazán sem a szulduszokat, sem pedig Szorkan-sirát. Ahogy a tatárokról azt tartották, hogy megbízhatatlanok, minden barátot és szövetségest elárulnak, ahogy az onggiratokat visszahúzódóknak és asszonylelkűeknek vélték, úgy a szulduszokról az a hír terjedt el, hogy habozók és kiszámíthatatlanok. Ebben kétségkívül sak igazság volt. Ha szövetségkötésről vagy hadjáratok indításáról esett szó, a szulduszok mindig utolsónak érkeztek, csendben leültek a jurtaajtó mellé, a vitában soha részt nem vettek; megfontoltan rágták a pipájuk szárát, és hallgattak. Ha kérdezték őket, csak hümmögtek és bólogattak, de soha nem lehetett tölük határozott választ kicsikarni. A tanácskozás végeztével aztán barátságos hajlongás és ölelkezés után elvonultak, de senki sem tudta volna megmondani, hogy tulajdonképpen csatlakoztak-e a szövetséghez vagy sem. Számtalanszor előfordult, hogy a törzsek és a nemzetségek összegyűltek a kitadok elleni hadjáratra, kialakították a szárnyakat, a csapatokat, a lovasegységeket kisebb részekre osztották, és indulásra készülődtek, amikor nagy fegyverzörgés közepette megérkeztek a szulduszok, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elfoglalták helyüket a szövetségesek között. Máskor pedig éppen az ellenkezője történt; mindenki úgy értelmezte zavaros mormogásukat, hogy csatlakoztak, a gyülekezésnél azonban hiába várták őket – otthon maradtak jurtáikban vajat köpülni. Ahogy az onggiratoknál az asszonyok jelentették a nemzetség vagyonát, a szulduszoknál a vajköpülő üstök és a köpülőfák. Sehol egyetlen nemzetség vagy törzs sem értette úgy a tejtermékek készítésének a fortélyát, mint a szulduszok. Apáról fiúra szállt a tudomány, a vaj, a kumisz készítésének a tudománya. Mesélik, hogy valaha régen a szulduszok egyik őse híres, nagynevű sámán volt, s egy sötét estén az Aranyhegy hágóján rettenetes démon rabságába esett. A démonnak akkora hasa volt, mint egy sátor, feje pálinkafőző üst, elefántagyarnyi fogait kitátotta, hogy elnyelje a sámánt, aki rémületében apjától tanult

varázsszavakat kiáltott az éjszakába, és ősei szellemeít idézte. Alighogy a szavak elhaltak ajkán, tűz csapott ki a hegyből, sziklák omlottak dübörögve a mezőre; jó szellemek érkeztek, hogy megmentsék a sámánt. A démon megrémült, és fejvesztetten menekült. A szellemek ekkor felemelték a sámánt a levegőbe, elvitték az Aranyhegy tetejére, és hónapokig ott tartották, hogy főzzön és takarítson rájuk. Ott, a havas hegy csúcsán tanulta a szellemektől a sokféle tejétel előállításának a titkát, melyet hazatérése után elterjesztett a szulduszok között. Más nemzetségek előtt féltve őrizték titkukat, és bár a kész ételt szívesen megosztották másokkal, köpüléskor idegen meg sem közelíthette jurtájukat. A tejtermékek készítésének a legnagyobb művésze Szorkan-sira volt. Két fiával, Csimbajjal és Csilavunnal, valamint Kadaan nevű lányával éjszakákon át készítette az ízletesebbnél ízletesebb fogásokat, hogy nappal becseréljék a környező nemzetségeknél mindarra, amire szükségük volt. A család egész éjszaka megállás nélkül dolgozott. Amikor már sötétség uralkodott a település felett, csak a méneseket vigyázó őrtüzek pislákoltak gyenge fénnyel, és körülöttük köpenyükbe burkolózva hevertek az őrszemek, még ezekben az órákban is tompa, jellegzetes nesz szűrődött ki az ajtó hasadékán a fénnyel együtt Szorkan-sira jurtájából. A monoton zajból kihallatszott a köpülőfa döngése, amint a fából készült köpülőedény oldalát veri. Néha pedig csobogás és fröcskölés zaja szűrődött ki, amint az egyik tartályból a másikba öntötték a tejet. A szulduszok szorgalmasak voltak és jószívűek. Jiszügej-bátor ennek ellenére nem szerette őket, elsősorban határozatlanságukért és gyávaságukért, amellyel a komoly döntéseket halogatták. Nem szerette őket munkás természetük miatt sem, amely szerintt asszonyokhoz méltó, nem harcosokhoz. Így Szorkan-sira, amikor azt állította Temüdzsinnek, hogy Jiszügej-bátor a barátja volt, erősen túlzott. Temüdzsin minderről természetesen mit sem tudott, de ha tudott volna, sem lett volna más választása, mint amit elhatározott. Lassan, centiméterről centiméterre, egész testével a fűre lapulva kúszott előre. Már messziről meghallotta a köpülőfák zenéjét, és mivel azon az estén és éjszakán is szinte szünet nélkül köpültek, ainikor náluk költötte el a vacsoráját, tudta, hogy a zaj nem jöhet máshonnan, csak Szorkan-sira jurtájából. Szerencséjére a sátrat a tábor szélén verték fel, messze a vezéri sátortól, az éppen hogy csak megtűrt emberek jurtái között. A tajcsiutok is lenézték és megvetették a szulduszokat, de míg Jiszügej nem éreztette velük megvetését, a tajcsiutok minden alkalmat megragadtak, hogy kigúnyolják őket. Amikor aztán Szorkan-sira észrevette a rejtőzködő Temüdzsint az Onon vizében, azt gondolta, hogy nem árulja el a fiatalembert, így fizet az elszenvedett sérelmekért. Ha a fiúnak sikerül megszöknie, a tajcsiutok őrjöngeni fognak dühükben, ő pedig a jurta mélyéről neveti őket… Temüdzsin további sorsa nem érdekelte. Ha a tajcsiutoknak borsot törhet az orruk alá, már elérte célját. A fiú egyre közelebb ért a jurtához. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy egy kószáló kutya vagy egy elkóborolt csikó rábukkanjon, és felverje az alvókat. Még húsz méter, még tíz, még öt, majd keze a jurta falába ütközött. Megállt, és óvatosan felegyenesedett. Sehol sem látott senkit, csak a ménes felől hallatszottak horkantások és a kiscsikók álomittas nyihogása. Óvatosan szétrántotta az ajtókeretben lógó függönyt, és a koloncot maga után húzva, belépett a jurtába. Nem szólt egy árva szót sem, csak összefonta karjait a mellén, és a házigazda arcába mélyesztette sötét tekintetét. Szorkan-sira kővé dermedt, amikor Temüdzsint belépni látta, nyakán a kolonccal. Aztán hirtelen felpattant, mint akit darázs csípett meg, és a függönyhöz rohant. Útközben kissé ellökte a fiút, és becsapta a nyitva hagyott ajtót. Kezét felemelte, mintha ütni készülne, és Temüdzsinre támadt: – Hogy kerülsz ide, te szerencsétlen? A vesztemet, a halálomat akarod? Nem megmondtam, hogy menj még az éjszaka, amerre látsz, és keresd meg testvéreidet! Tűnj el azonnal, takarodj a sátramból! Temüdzsin azonban nem mozdult, csak lehajtotta a fejét, és a kondérokat figyelte, melyekben sorra pattogtak szét az imént felvert nagy, fehér buborékok. Szorkan-sira fenyegetően még közelebb lépett.

– Mit akarsz hát tőlem, te átkozott? Segítettem, hogy megmenekülj, te pedig bajt hozol rám? Takarodj azonnal, vagy magam bánok el veled! – kiáltotta, és felemelt kézzel egészen közel lépett a fiúhoz. Temüdzsin nem mozdult, nem hátrált, csupán szemét emelte fel, és nyugodtan, mozdulatlan pillákkal nézett a dühöngő arcába. Szorkan-sira már-már lecsapott, amikor meglepetten érezte, hogy ökölbe szorított kezét hátulról lefogja valaki. Csilavun volt, a fia. – Nem szégyelled magad, apám? – suttogta a hatalmas növésű férfi, akit nem lehetett nevetés nélkül nézni, amint hosszú lábait maga alá húzva, vajat köpült. – Megfeledkezel a vendégjogról és a tajcsiutokról? Még a karagánabokor is oltalmába veszi a kis madarat, ha a torontál-sólyom elől ágai közé menekül, csak mi, szulduszok lennénk kegyetlenek, tüskésebbek, mint a karagánabokor? Megfeledkezel őseinkről és Jiszügej-bátorról? – Elment az eszed, fiam? – zihálta Szorkan-sira. Ha megtudják, hogy mi rejtettük el, felégetik mindenünket, bennünket pedig kardélre hánynak. A tajcsiutok nem ismerik a tréfát! Annyit mondok, hogy el kell űzni innét! Takarodj a sátramból! – kiáltotta Temüdzsin felé fordulva. Ekkor felállt a másik fiú is, Csimbaj. Talán még hatalmasabb termetű volt, mint a bátyja, és mindig görnyedten járt, hogy fejével bele ne ütközzön a jurta tetejére akasztott edényekbe, köpülőfákba, szitákba, a vajkészítés és kumiszgyártás eszközeibe. Szorkan-sira, a kis, alacsony, karikalábú emberke úgy nézett fel hatalmas fiaira, mintha a fák csúcsán ugrándozó madarakat figyelné. Csimbaj csak egyet lépett, de ez elegendő volt ahhoz, hogy Temüdzsin előtt teremjen. Megragadta a fiú vállait, arccal a jurtaajtó felé fordította. Néhány pillanatig így álltak mozdulatlanul. Szorkan-sira megkönnyebbülten lélegzett fel; erősebbik fia az ő oldalára állt. Szólni akart még Csimbajnak, hogy csak csínján bánjon Temüdzsinnel, mivel a fájdalmas kiáltások árulóik lehetnek, amikor meglepetten felszisszent: Csimbaj előrántotta övéből hatalmas hajlított pengéjű kését, és Temüdzsin nyakának szegezte. A szuldusz rémülten felkiáltott. A penge azonban még a kiáltás előtt sebesen megvillant, furcsa, reccsenő zaj hallatszott, mint amíkor feszülő ín pattan el, s Temüdzsin nyakáról a békó Csimbaj lába elé hullt. Csimbaj lehajolt, felemelte az elvágott kötelet a fakolonccal, és lassú mozdulattal a sátor közepén égő tűzbe hajította. Aztán szinte gyengéden megfogta Temüdzsin kezét, és a fekvőhelyhez vezette. Szorkan-sira csüggedten bámult maga elé; csendben behódolt fiai akaratának. Mindannyian tudták, hogy Temüdzsin nem maradhat a jurtában. Biztosra vették, hogy a tajcsiutok nem nyugszanak bele az értékes fogoly elvesztésébe, sőt még az is elképzelhető, hogy a Höelüntől elragadott és uralmuk alá kényszerített nemzetségek jurtáit is átkutatják. Ezért még azon az éjszakán átköltöztették Temüdzsint a jurta mögött álló óriási kocsiba, amelyben a juhok frissen lenyírt gyapját tárolták. Kényelmes fészket készítettek neki, betemették gyapjúval, csak egy egészen apró, kívülről láthatatlan nyílást hagytak, hogy a gyapjú alatt lélegzethez jusson. Nappal a kocsit nem közelíthette meg senki, nehogy a szomszéd jurták lakói gyanút fogjanak, éjjel pedig Szorkan-sira lánya, a tíz év körüli Kadaan vitt a rejtőzködőnek élelmet és innivalót. A férfiak tovább köpültek éjszakákon át, mintha mi sem történt volna. Nappal a tajcsiutokkal együtt az erdőt kerülték, a bokrost fésülték át sok százszor, de nem akadtak a szökevény nyomára. Mintha a föld nyelte volna el! Harmadnapon a tajcsiutok úgy döntöttek, hogy átkutatják a jurtákat, mivel megállapították, hogy Temüdzsin menekülése másképpen elképzelhetetlen; bizonyára valaki elrejtette. Nem bíztak most már senkiben, csak önmagukban. A tajcsiut legények – lehettek vagy húszan – állig felfegyverkeztek, s a saját sátraikat sem kímélve – igaz, hogy egymást csak ímmel-ámmal kutatták át –, sorra járták a behódolt nemzetségek valamennyi jurtáját. Csimbaj és Csilavun, mikor neszét vették a készülő kutatásnak, még alaposabban megrakták a kocsit gyapjúval, és nyugtalanul várták a keresőket. Kadaannak meghagyták, bármi is történjék, nem szabad elárulnia, hogy a kocsiban a gyapjú alatt rejtőzködik valaki.

A nyomozók hirtelen toppantak be. Hárman voltak, három tajcsiut. Egyikük a jurta ajtajában állt kivont karddal, a másik kettő pedig nekifogott a módszeres kutatásnak. Legelsősorban a faládákra vetették rá magukat, melyekben a jurta gazdája dédelgetett kincseit őrizte, télire való dakukat, ködmönöket, meleg harisnyákat és a tartalék nyilakat. Mindent kiszórtak a földre, kardjuk hegyével beleszúrtak az üres ládákba, mintha csak attól félnének, hogy akit keresnek, láthatatlanul gubbaszt valamelyikben. Felforgatták a fekvőhelyeket, földre szórták és megtaposták a takaróként szolgáló, kikészített juhbőröket, majd a köpülőüstöket kezdték felforgatni. – Héj, álljatok csak ide valamennyien! – parancsolta erélyesen az ajtóban álló tajcsiut, és félreállította a férfiakat, hogy lássa ő is, nem ugrik-e ki valamelyik kondérból az üldözött. A szulduszok külsőleg nyugodtan, de belül remegve figyelték a nyomozók munkáját. Kadaan az ajtóban állt, egyik kezében bokacsontból készült kockajátékát szorongatta, másik kezével pedig Szorkan-sira ködmönének szélébe kapaszkodott. Arcán apró könnycseppek gördültek végig, de száját összeszorította, és a világért sem árulta volna el, hogy Temüdzsin bátyó a gyapjú alatt rejtőzködik. A tajcsiutok eredménytelenül fejezték be a keresést, és kivonultak a jurtából, hogy a sátor környékét is megszemléljék. Azonnal szemükbe tűnt a jurta mögött álló, gyapjúval tömött hatalmas kocsi, halkan összesúgtak, és kivont karddal a kocsi mellé léptek. A nap közben delelőre ért, és elviselhetetlen lett a júniusi forróság. A sugarak, mint a gonosz szellemek tüzes nyilai, függőlegesen zúdultak le az égből, felforralva az agyat, kiszíva a velőt a csontokból. Izzadtság csorgott a nyomozók arcán, végigfolyt állukon, befolyt ruhájuk alá. Arcukon, kezükön megülepedett a keresés közben felvert por, és piros pörsenéseket rágott sajgó bőrükön. Egyikük kelletlenül ráütött kivont kardjával a kocsi oldalára, mire hatalmas porfelhő emelkedett a magasba, égette a szemüket, kaparta a tüdejüket. Harsány tüsszögés közepette futottak hátrébb az elátkozott kocsitól, és tisztes távolságban megállapodtak, homlakukat törölgetve. – Keressétek csak tovább! – mondta hanyagul Szorkan-sira. – Nekem elegem volt a porból… Fordítsátok fel az egész szekeret, ha akarjátok, de ostobák vagytok, ha azt hiszitek, hogy ebben a forróságban valaki életben maradhat ez alatt a poros gyapjú alatt. Csak keressetek, turkáljatok benne, ha akartok! – Ezzel fiaival együtt bevonult a jurtába. Alighogy átlépték a küszöböt, a sátor falához rohantak, és dobogó szívvel figyelték egy lyukon keresztül a tajcsiutok ténykedését. Látták, hogy a három férfi előbb tanácstalanul álldogál, majd az egyik a kocsihoz lép, s lassan, óvatosan, nehogy a port felverje, kivont kardját a gyapjúba mélyeszti. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat, mindhárman továbbállnak. …Még ezen az éjszakán, röviddel éjfél előtt, rongyba bugyolált patájú lován Temüdzsin elhagyta a tábort, és szorosan a nyereg fölé lapulva vágtatott az Onon mentén felfelé. Három napig lovagolt, éjjel-nappal, pihenőt is alig tartva, mivel félt, hogy a tajcsiutok üldözőbe veszik. Ételt és italt szinte: alig vett magához, csak amíg a lova legelt vagy ivott, harapott egyet-kettőt az útravalóból, kortyolt a folyóból. Három nap elmúltával aztán megérkezett a mocsárhoz, annak az erdőnek a széléhez, ahonnét elhurcolták. Elgondolkozva nézegette a torlasz darabjait, melyek összevissza dobálva hevertek a fűben. Égési nyomokat sehol sem látott, vérnyomokat sem talált sem a földön, sem pedig a fűben. Így valószínűnek tartotta, hogy anyja és testvérei sértetlenül távoztak. Meglepő volt ugyan, hogy nem vonultak vissza a mocsárba, de megértette a testvéreit; megrettentek a tajcsiutoktól, és nem akartak többé olyan helyen élni, ahol könnyen rájuk bukkanhatnak. Elhatározta, hogy pihen egy napot. Szorkan-sirától kapott íjával sikerült nyulat lőnie, megsütötte, majd egy bokor aljában nyugalomra tért. Szabad volt, hónapok óta először. Álma mégis nyugtalan volt. Hol a tajcsiutok üldözték, hol

családját kereste eredménytelenül. Megkönnyebbülten ébredt a hajnal első sugaraira. Mivel még az előző napon alaposan körülnézett az elhagyott torlasz környékén, s gyakorlott szemének gyerekjáték volt megállapítani a család vonulási irányát, eltette a nyúl maradékát, és követte a még elég jól kivehető nyomokat. Hetek óta nem járt arra senki, a lovak lába nyomán letört fűszálak sárgulni kezdtek, és a sárga ösvény mutatta a menekülők útját. Hosszú ideig az Onon mellett haladt a csapás, hiszen testvérei nagyobb biztonságban érezték magukat a folyó közelében, a nádasokban és a bozótosokban, mint ha a nyílt pusztán haladtak volna. Néha nyulak, kisebb folyóparti állatok csontjára és bőrére bukkant. Ilyenkor megkönnyebbülten sóhajtott fel: Kaszár megnyugtatóan élelmezi a családot. Az élelemszerzésen kívül leginkább Belgütej aggasztotta. Azon töprengett, belenyugodott-e Belgütej testvére meggyilkolásába, vagy pedig bosszút forral. Feltétlenül minél előbb utol kell érnie őket! Estére eljutott arra a helyre, ahol a kis Kimurka folyó nyugati irányból beleömlik az Ononba. Látta, hogy a nyomok itt elkanyarodnak, a patak folyását követik, tehát elhagyják a folyót… Testvérei ezek szerint úgy döntöttek, hogy visszatérnek a pusztára. Bár tudatában volt a veszélyeknek, melyeket a puszta rejteget, a szíve mélyén mégis boldog volt. Boldog, hogy vége a nádban bujkáló életnek, amely semmiképpen nem illő harcoshoz és férfiemberhez. Két napig követte a patak folyását. A második napon rátalált Höelünre és testvéreire. Már a találkozás első pillanataiban észrevette, hogy viszálynak vagy haragnak nyoma sincs a csáládban, mindenki ereje megfeszítésével dolgozik a többiekért. Megölelte anyját, Kaszárt és Belgütejt, megsimogatta a kisebbeket, és mintha mi sem történt volna, elfoglalta helyét közöttük. Az esti tábortűznél részletesen elmesélte a történteket, fogságát és szökését, Szorkan-sira és fiai segítségét és a tajcsiutok által elnyomott nemzetségek elégedetlenségét. Bár valamennyien boldogok voltak, hogy Temüdzsin visszatért közéjük, örömüknek nem adtak látható módon kifejezést, úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Belgütej egykedvűen engedelmes arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Engedelmes és szófogadó volt, mint mindig, és úgy látszott, hogy Bekter rossz hatásának megszűntével a család egyik támasza lesz. Az esti tanácskozasokat ugyan még Höelün vezette, az ő szava volt a döntő, döntéseiben azonban egyre inkább Temüdzsin tanácsait követte. Ha fontos kérdésekben kellett dönteni, mint például az élelmezés vagy a táborhely megválasztása, a végső szó kimondása előtt mindig Temüdzsinre nézett, és annak beleegyező vagy ellentmondó fejcsóválása szerint döntött. Később pedig már egészen megszokottá vált, hogy Temüdzsin mondotta ki az utolsó szót Höelün helyett, és amikor mintegy két héttel később a Kék Tóhoz, a Köke nagurhoz érkeztek, és a part menti Karadzsirügen bozótos szélén tanyát vertek, a vezetés Temüdzsin kezébe került. Hogy így történt, mindenki természetesnek tartotta, még Belgütej is, és Temüdzsin utasításait ellenkezés nélkül végrehajtotta. A Burkan-kaldun hegység déli oldalán, a Szenggür patak partján rendezték be állandó szállásukat. Felverték a jurtát, a lovakat pedig megbéklyózták, és kicsapták legelni. Temüdzsin úgy számított, hogy rövid ideig még pihen, megvárja, amíg a tajcsiutok kicsit megreleakeznek róla, aztán a családot Kaszár gondjaira bízza, maga pedig hozzálát távoli tervei végrehajtásához. Így múlt el egyik hét a másik után, nyugodt várakozásban. Az egyik napon estefelé azonban szerencsétlenség történt. A sátor árnyékában heverészett éppen, és apró, fekete füstű, különleges füvekkel táplált tűz mellett nyílhegyedzéssel foglalkozott. Tűzzel alakította ki a megfelelő hegyformát, és edzette a karagánabokor törzséből durván kivágott hegyeket. Belgütej mormotavadászaton volt, hogy az elejtett mormoták prémjéből télire való dakut csináltathasson majd magának Höelünnel. Óvatosan tartotta a nyílhegyeket a tűz fölé, hogy a nedves füstben edződjenek, keményedjenek, de ne perzselődjenek meg. A monoton foglalkozás közepette is csak a jövő foglalkoztatta. Sorra vette a tervezett lépéseket, melyeket meg kell tennie, hogy a hatalmat megszerezhesse. Ábrándozásából Temüge visítása verte fel. Temüge – aki már lassan tizedik éve felé közeledett – a paripákat őrizte, melyeket azon az emlékezetes napon

Kaszárral együtt kötöttek el. A paripák voltak a legféltettebb kincseik, nélkülük mozgásképtelenekké váltak volna. Temüge hangas jajgatással rahant keresztül a jurta előtt simára taposott térségen, és torkaszakadtából visította: – Jaj, jaj, segítség! Anyám, testvéreim, segítség! Segíts, Temüdzsin! Temüdzsin felpattant a tűz mellől, fűbe hajította a kezében levő nyílhegyet, felkapta íját, és kiugrott a sátor mögül. Előbb Temügére rebbent a tekintete, majd a lovakra. Azonnal megértett mindent; a lovak gyors vágtában távolodtak, két hosszú pányvás lovas hajtotta őket, akik néha visszatekintettek, lesve, hogy üldözik-e őket, majd a lovakkal együtt eltűntek a messzeségben. Első dühében futásnak eredt, vesszőt helyezett íjára, és még rohantában utánuk lőtte. Repült, repült a rettenetes erővel kilőtt vessző, azonban mire leesett, már hiányzott a cél; a rablók eltűntek a látóhatár mögött. Tehetetlen dühében a földhöz vágta magát, öklével a füvet verte. Szeméből könnyek folytak, fogát csikorgatta, szinte önkívületi állapotba esett. Mindegyre apját hívta és az Örök Eget, hogy tegyenek igazságot, és öljék meg a rablókat. Az Örök Ég azonban mozdulatlan maradt, csak fehér barányfelhők úsztak a végtelenben, és madárcsicsergés töltötte be a pusztát. Pacsirta énekelt a kékben, szinte érezni lehetett a mező lélegzését. Rövid idő múlva összeszedte magát. Most vette csak észre, hogy milyen messzire futott a jurtától – akkorának látszott csak, mint egy jókora süveg. Zöld füvet tépett, ruhája nyakába tette, hogy hűsítse tarkóját, zekéje ujjával megtörölte a szemét, hogy eltüntesse a tehetetlen düh könnyeinek a nyomát. A család szótlanul fogadta. Megállt előttük, és nem mert az arcukba nézni. Tehetetlenül széttárta a karját, és ismét közel állt a síráshoz. Mindannyian tőle vártak tanácsot, segítséget. Hirtelen lódobogás hangzott fel. Belgütej tért vissza az egyetlen megmaradt lóval mormotavadászatáról. Boldognak látszott, íját lóbálta, szélesen mosolygott. A pej ló háta és oldala telis-tele volt aggatva mormotákkal; ilyen jó zsákmányt igazán ritkán ejtett az utóbbi időben. Ahogy közeledett, széles arcáról egyre inkább lefagyott a mosoly. Amint alaposabban végignézett a családon, megérezte, hogy valami nagyon komoly esemény történhetett, hisz mindannyian száraz, élettelen tekintettel meredtek rá. Belgütej megrettent. Megállította lovát, tegzéből vesszőt rántott elő, és íjára fektette. Testvérei szeméből fenyegetést vélt kiolvasni, attól tartott, hogy Bekter után most ő következik. Gyors mozdulattal leseperte a pejkóra akasztott mormotákat, és várta a támadást. Temüdzsin ekkor előrelépett, elhajította íját, melyet még mindig görcsösen szorongatott a kezében. Gyors léptekkel Belgütejhez sietett. A másik oldalról Kaszár tette ugyanezt, szintén fegyvertelenül. Belgütej nem tudta mire vélni a dolgot. Mire eldönthette volna, hogy tulajdonképpen mit is csináljon, Kaszár, aki a leggyorsabb volt valamennyiük között, mellette termett, kiragadta kezéből a ló kötőfékét, és a hátára pattant. Ugyanebben a pillanatban Temüdzsin is a ló mellé lépett, és megragadta Kaszár lábát. Belgütej nem értett semmit. Annyi mindenesetre behatolt kissé nehézkesen mozgó agyába, hogy őt magát nem fenyegeti veszély, testvérei a lovat akarják. Eldobta íját, ő is megragadta a ló kantárját, és hatalmasat ordított: – Héj! Megbolondultatak valamennyien? Féreg ment fületekbe, hogy őrült birkák módjára egymást kergetitek a ló körül? – És mondanivalójának alátámasztására kezének egyetlen mozdulatával kiemelte Kaszárt a nyeregből. – Hagyj, te átkozott! – lihegte Kaszár, teljes erővel oldalba rúgta Belgütejt, és megkísérelt ismét a ló hátara kerülni. Belgütej a fájdalomtól nagyot kiáltott, és egyetlen hatalmas ökölcsapással a földre küldte Kaszárt. Szeme vörös fényben égett, kezdett megvadulni. Temüdzsin hirtelen visszanyerte önuralmát. – Álljatok meg, ne üssétek egymást! – kiáltotta, és Belgütej elé állt, aki éppen rá akarta vetni magát a földön fekvő Kaszárra. – Ha egymást gyilkoljuk, megszöknek a lovakkal! – Ki szökik meg? Mikkel? – kérdezte ostobán Belgütej, majd mintha hirtelen fény gyulladt volna agyában, a lavakat kezdte keresni. Hiába meresztette azonban szemét, egyet sem tudott felfedezni. Lassan mindent megértett.

– Elbitangoltak valahová, vagy farkas rémítette meg őket? – kérdezte nyugodt hangon Temüdzsintől, és közben lovát nyugta.tgatta, amely a körülötte folyó zajos huzakodástól nagyokat horkantott, és ki-kirúgott hátulsó lábaival. – Ellopták valamennyit! – sziszegte Temüdzsin, és a dühtől lázrózsák jelentek meg két orcáján. Belgütej ekkor határozott mozdulattal felpattant a pej hátára, és odakiáltott a sátor előtt mozdulatlanul figyelő Höelünnek és a hozzábújt kisebbeknek: – Ne féljetek, visszahozom őket! Visszahozom, vagy magam is ott veszek! Kaszár, aki még mindig a földön ült, és arcát tapogatta, hirtelen felugrott, és ismét megragadta Belgütej lábát. – Állj! Én megyek! Valamennyiőtöknél pontosabban tudok lőni, nekem kell mennem! Lelövöm őket, mint a madarakat a faágról, és visszahozom a lovakat. Engedjetek. – Szállj le a lóról, Belgütej testvérem – mondta határozott hangon Temüdzsin is –, nekem kell mennem. Te vagy köztünk a legerősebb, Kaszár a legügyesebb, vesszeje nem téveszt célt, és emellett ravasz is. Én nem vagyok se nagyon erős, se nagyon biztos kezű, se nagyon ügyes. Ha elmegy valamelyikőtök, és ellenség tör ránk, ki fogja megvédelmezni anyánkat és a kicsinyeket? Én kevés lennék hozzá. Engem tudtok leginkább nélkülözni… Itt kell hát maradnotok, őrizni a családot, csak így tudunk megfizetni a tajcsiutoknak. Szállj le, Belgütej testvér, légy a család támasza! Belgütej mozdulatlanul ült a nyeregben, majd kelleten arccal leugrott a földre. Kaszár is eleresztette a kötőféket, lehorgasztotta a fejét, és elballagott a sátor irányába. Temüdzsin megveregette a ló nyakát, nyugtatgatta, majd a kantárt felső karjára csavarta, és felszedte eldobott fegyvereit. Arccal a többiek felé fordult, akik még mindig mozdulatlanul álltak, és őt nézték. Most érezte először igazán, hogy ő a család feje, és hogy ezentúl ő a felelős valamennyiükért. Két karját összefonta a mellén, és meghajolt a többiek felé. Azok viszonozták a meghajlást, amely a kézfogást helyettesítette. Aztán megvárták még, amíg Temüdzsin felkap a paripa hátára, és belevész a fűtengerbe. Akkor megfordultak, bementek a jurtába és vártak. Életüket és jövendő sorsukat Temüdzsin kezébe tették. Három napig követte a nyomokat anélkül, hogy egy falást is evett volna. Hajszolta a lovát pihenő nélkül, csak néha állt meg hajnalban egy-egy órára, amikor érezte, hogy a ló már szinte lépni sem tud alatta. Mindenáron be akarta hozni az elvesztett időt. Elkeseredve tapasztalta, hogy a tolvajok is ugyanazt a taktikát követik, mint ő, egész nap lovagolnak, hajtják a lopott jószágot. A harmadik napon aztán, amikor az éhségtől és a fáradtságtól már majd lefordult a lováról, egy jurtát pillantott meg a távolban, mellette ménes legelt. Amint közelebb ért a szegényesnek látszó sátorhoz, látta, hogy a jurta előtt hasonló korú legény ül, mint ő, és alacsony, fából és bőrből eszkábált ülőalkalmatosságon kancát fej. Messziről, amint közeledett, alaposan végigmustrálta a ménest, de az ellopott paripákat nem látta közöttük. Amikor egészen közel ért, a legény abbahagyta a fejést, a sajtárt letette a földre, és ráemelte szemét. – Mend amar! – köszönt az érkező. – Mend amar! – fogadta a legény, és várakozva nézett az idegenre. – Messziről jöttem, idegen vagyok ezen a vidéken – mondta Temüdzsin, olyan barátságos arcot vágva, amilyen csak tellett tőle. – Lovakat keresek, melyeket két férfi hajtott erre – és a közeli dombocskára mutatott. – Ott vannak a nyomok, és amerre a nap lenyugszik, arra vezetnek tovább! Erre jöttek, nem sokkal előttem! A legény letette a sajtárt, és felemelkedett. Barátságosan rámosolygott Temüdzsinre, majd élénken mutogatva magyarázni kezdett: – Láttam biz én őket, még napkelte előtt! Erre jöttek, és amerre mutatod, ott a domboldalban, arra mentek tovább. Két férfi volt, hosszú nyelű pányvával, és nyolc lovat hajtott maga előtt. Amikor meglátták apám jurtáját, megrettentek, megálltak és tanakodtak, de nem jöttek ide. Megkerülték a jurtát, és elmentek,

de hátra-hátranéztek, hogy nem követjük-e őket. Sejtettem, hogy rosszban járnak, a külsejük is olyan volt, mint a lótolvajoké! – Utánuk megyek, és elcsípem őket! Az én lovaimat lopták el az aljasok! – átkozódott Temüdzsin, és sarkát a ló véknyába vágta. A legény azonban fürgén elkapta a kantárt, és nagyot kiáltatt: – Héj! Állj meg már, te bolond! Ezzel a fáradt lóval egy kövér patkányt sem érsz utol, nemhogy a félnapi előnnyel előtted lovaglókat. – Utolérem őket, és kivágom a szívüket a mellükből! – sziszegte Temüdzsin bőszen, de már csillapodóan, hiszen amennyire haragjától egyáltalán gondolkozni tudott, belátta, hogy az ismeretlen fiatalembernek igaza lehet, lova halálosan elfáradt. – Ezzel a lóval ugyan nem – mondta nyugodtan a fiatalember, és lesegítette Temüdzsint a nyeregből. – Ezzel a lóval nem mész tovább! Nem mész messzebbre, mint ezer lépés, aztán mindketten behunyhatjátok a szemeteket, és kifekhettek a keselyűk elé. Pihentetni is kell a lovat, barátom, nemcsak lovagolni rajta!… – Pihentetni? – nevetett fel keserűen Temüdzsin. – Ha sokat pihengetünk, örökre eltűnnek a szemem elől a lovaimmal együtt. Én pedig vagy meghalok, vagy visszaszerzem őket! És kezét kitépve a fiú kezéből, megkísérelt felszállni lovára. – Nyughass már! – fakadt ki végre haragosan a jurta gazdája. – Segíteni akarok neked, te pedig úgy viselkedsz, mintha megbolondultál volna! – Kezével szélesen körbemutatott a pusztán. – Van itt pihent ló elég. Apám, Naku-bajan gazdag ember, és én vagyok az egyetlen fia, Boorcsu. Valamennyi ló, amit csak látsz a környéken, az enyém is. Kicseréljük fáradt gebédet egy friss pejre, és aztán vágtathatunk tovább… – Hogyhagy vágtathatunk? – kérdezte értetlenül Temüdzsin. Boorcsu harsogva felnevetett. – Csak nem képzeled, hogy egyedül engedlek erre a veszélyes útra? Veled megyek én is! – De miért, hiszen semmi dolgod a lovaimmal… – mondta gyanakodva Temüdzsin. – Miért, miért? Hát azért, mert szeretnék egyszer én is valami igazán férfihoz méltó vállalkozásba fogni. Tizenkilenc tavasz múlt már el azóta, hogy megláttam a napot és felette az Örökkévaló Eget, de ez alatt az idő alatt nem tettem mást, mint mormotára vadásztam, és ezeket a dögöket fejtem! – Bánatosan a békésen álldagáló kancákra mutatott. – Itt az ideje, hogy megmutassam a világnak, ki is az a Boorcsu, Naku-bajan fia! – Mit szól majd apád, ha megtudja, hogy velem jöttél? – kérdezte még mindig csodálkozva Temüdzsin, de szívében örömmel, hogy egyívású, megértő barátra talált. – Az apám? – Boorcsu megvonta a vállát. – Azt hiszem, hogy semmit… Még tizenhat nyarat sem látott, amikor megszökött atyja jurtájából, hogy a kitadok és a tatárok ellen vonuljon. Ki is tüntette magát Kutula kán seregében… Akárhogy is számolom, három évvel el vagyok maradva mögötte! – És hamiskásan Temüdzsinre kacsintott. Temüdzsin nem szólt egy árva szót sem, csak hozzálépett, és némán, hosszan megölelték egymást. Amikor Boorcsu kibontakozott újonnan szerzett barátja öleléséből, gyorsan munkához látott. Felszerszámozott két, jó erőben levő, pihent paripát, majd elemózsiát rakott néhány üres iszákha. A kancákat visszazavarta a többi ló közé, nem törődve vele, hogy a visszatérőket megrohanják a csikók, és szopni kezdik tőgyükből a kumisznak való drága tejet. Temüdzsin szívét is boldogság töltötte el. Talán most, most indul el a nagy út kezdetén, amelyről annyit álmodozott. Sarkát új lova oldalába vágta, ráhajolt a hátára, és vágtatni kezdett a nyomokon. Boorcsu pillantása a sajtárra esett. Kaján örömmel emelte fel, és körbeforogva kiöntötte belőle a tejet. Az üresen maradt edényt aztán hatalmas rikkantással feldobta a magasba. Temüdzsin a kiáltásra hátrafordult. Látta, hogy Boorcsu szélsebesen vágtat a nyomában, oldalát tegze veri, varkocsa, mint a madár két szárnya, vadul lobog a szélben. Széles arcán gyermeki boldogság ragyogott, mellét nekifeszítette a szélnek, és szinte repülni látszott.

Az üres sajtár pedig szállt, szállt a magasban, aztán mintha lefejezett ellenség teste lenne, sokáig forgott, görgött a földön, míg végül mozdulatlanná dermedt a Sárga Pusztán. Három nap és három éjjel lovagolt Temüdzsin és Boorcsu, míg végre egy kerektáborhoz érkeztek. A kerektábor legalább ötven jurtából állott, gondosan kör alakban felépítve. A tábor szélén vesszőből és fűből font kerítést építettek, amely lovastámadás esetén, legalábbis kezdetben, valamiféle védelmet nyújthat a tábor lakóinak. Szerencsére a táboran kívül, nem messze a kerítéstől, alacsony dombocska emelkedett, kitűnő búvóhelyet kínálva Boorcsunak és Temüdzsinnek. A legények leszálltak lovaikról, felkapaszkodtak a domb oldalára, és kémlelni kezdték a kerektábort. A tábor a nomád szálláshelyek mindennapi életét élte. Lovas férfiak kocogtak ide-oda, asszonyok ültek a jurták előtt, levágott juhokat d,araboltak, öblös kondérokban ruhákat áztattak, mások pedig a lenyúzott juhbőröket vakarták és szárították. Piszkos gyerekek hada rohangált összevissza a sátrak között, kutyák ugattak, harapták egymást, egy részeg hangosan énekelve kidülöngélt egy sátorból, hagy egy másikba tántorogjon be. A tábort ménesek és marhacsordák vették körül. Itt-ott egy-egy őr is feltűnt, hagyományos hosszú nyelű pányvájával megkerülte a ménest, és a civakodó, egymást harapdáló lovak közé vágott a pányva nyelével. Temüdzsin és Boorcsu figyelme a ménesek felé fordult. Akárhogy is meresztették azonban a szemüket, nem sikerült felfedezniük a nyolc lovat. A nap már estébe hajlott, és tányérjának alsó széle szinte súrolta a zöld sapkát viselő dombok tetejét. Sietni kell, ha még napnyugta előtt vissza akarják szerezni az elrabolt állatokat. Temüdzsin hirtelen meglepetten felkiáltott. A tábor túlsó oldalán, amit a lenyugvó nap sugarai most élesebben világítottak meg, mint eddig, felfedezte a lovakat, amint őrizet nélkül legelésztek a kerítésen kívül. A közelükben nem látott egyetlen őrt sem, a tábor lakói, úgy látszik, tökéletes biztonságban érezték magukat. Boorcsu aggodalmasan az égre pillantott. A nap széle elérte a látóhatárt. Azonnal cselekedni kell, mivel ha leszáll az éjszaka, kieresztik a kerítésen kívülre a kutyákat, és a jó szimatú dögök hamarosan felfedezik őket a domb mögött. Azonnal cselekedni kell hát! – Elindulok! – suttogta Temüdzsin izgalmában Boorcsunak, mintha tartani kellett volna attól, hogy valaki kihallgatja őket. – Elindulok, és kihajtom őket! Ha ideérek, segíts a terelésben! Boorcsu sértődötten kihúzta magát. – Abból semmi sem lesz, pajtás! Azért jöttem veled, hogy én is részt vegyek a verekedésben, és nem azért, hogy szolgának szegődjek melléd! Boorcsu harcolni jött, és nem lovakat hajszolni! – mondta az izgalomtól rekedten. – Akkor rajta! – kiáltotta Temüdzsin, és a következő pillanatban a két lovas, mint a kilőtt nyílvessző, kirepült a domb mögül, és a tábar felé száguldott. A táborbeliek ügyet sem vetettek a közeledőkre. A fű felfogta a paripák patáinak a dobogását, és a táborlakók által okozott zajok is annyira erősek voltak, hogy csak akkor vették észre az idegen lovasokat, amikor azok már megkerülték a tábort, és terelni kezdték a nyolc paripát. Néhány férfi felugrott, és az állófák felé futott, ahol a hátaslovak álltak sorban kikötve. Temüdzsin és Boorcsu könnyen válságos helyzetbe kerülhetett volna, ha a táboron messze kívül portyázó ménesőrzők is észreveszik őket. Azok azonban éppen tábortűzgyújtással voltak elfoglalva, és meg sem fordultak, amikor lódobogást hallottak. Csak akkor serkentek fel, amikor lovasok vágtattak el mellettük a táborból, harsány hangon szidalmakat ordítottak feléjük, és a domb felé mutogattak, amely mögött éppen akkor tűnt el Temüdzsin és Boorcsu a nyolc lóval. Két lovas, akiknek a lovai a leggyorsabbak voltak, hamarosan kivált az üldözők közül, és néhány nyíllövésnyi távolságra megközelítette a menekülőket. A távolság egyre fogyott. – Menekülj tovább! – kiáltotta Boorcsu, kissé lefékezve lovát, hogy vesszőt tudjon tenni íjára. Amikor végre sikerült, megfordult a lovon, megvárta, amíg az üldözők nyíllövésnyi távolságba érnek, akkor megfeszítette a húrt, és kilőtte a

vesszőt. Suhanva szelte a vashegyű nyíl a levegőt, és alig néhány késpengényire süvített el az elöl vágtató üldöző mellett. Boorcsu ismét vesszőt helyezett íjára, és gondosabban célzott. Pengve lökte ki a megfeszült húr a vesszőt, zengve hasította a vashegy a levegőt, és sziszegve tűnt el az egyre növekvő sötétségben. Válaszul sikoltás hasított a csendbe. Az egyik lovas melléhez kapott, megpróbálta kitépni a belefúródott tollas nyílvesszőt, majd megingott, és kiesett a nyeregből. Néhányat gördült még a fűben, kezével egyre a vesszőt rángatta. Lova panaszosan felnyerített. A másik lovas megtorpant, és bevárta a többieket. Ott állt a domboldalban a lebukó nap utolsó sugaraiba burkolózva, s pányvájával abba az irányba mutatott, ahonnan Boorcsu a halálos vesszőt küldte. Ott azonban már nem volt senki, csak az üres, végtelen, sötétségbe burkolódzó puszta. Három nap és három éjszaka lovagoltak erőltetett ütemben; hajtották a visszaszerzett állatokat. Nem volt megállás percekre sem. Ha hátasuk elfáradt, áttették egy másik lóra a nyerget, és azonnal indultak tovább. Ételüket is lóháton, lovaglás közben fogyasztották el. Az állatoknak csak percnyi pihenőket adtak, hogy legeljenek, vagy hogy teleigyák magukat vízzel. Menni kellett, hiszen rnost már nemcsak vagyonuk, hanem életük is kockán forgott. Tudták, hogy a kerektábor soha nem bocsátja meg nekik, hogy megölték egy társukat, és életük végéig óvakodniuk kell a vérbosszútól. A harmadik nap délelőttjén megérkeztek Naku-bajan szállásterületére. A ménes éppen úgy legelt, mint akkor, amikor néhány nappal ezelőtt első ízben pillantotta meg Temüdzsin. A fehér jurta most is magányosan állt a zöld fűtenger közepén. Minden kihalt volt, emberi lénynek semmi nyoma. Amikor a jurtához értek, lenyergelték lovaikat, és a ménesbe eresztették. A lódobogásra és kiáltozásra szakállas öregember futott ki a jurtából és öklét átkozódva rázta az ég felé. – Visszatértél hát, te utolsó, te apád gyilkosa?! Hát mégsem akarod ezt a szerencsétlen öregembert a keselyűk csőre elé taszítani? Visszahozott hozzá a szégyen meg a bűntudat? Te átkozott, te! – kiáltozta, majd káromló szavai után a fiúhoz rohant, és átölelte, miközben egész testét rázta a zokogás. Boorcsu gyengéden lefejtette magáról az öreg szorosan rákulcsolódó karjait, és csendesen nyugtatgatni kezdte: – Mire való ez, apám? Látod, vendéget hoztam messze földről, és mit fog gondolni rólunk, ha Naku-bajant, a híres vitézt sírni látja? Szedd össze magad, apám! Az öreg szipogott még néhányat, és bizalmatlanul a vendéget kezdte mustrálni. – Temüdzsin vagyok a kijat nemzetségből, Jiszügej-bátor fia – mutatkozott be Temüdzsin, és meghajolt az öreg előtt. Naku-bajan vonásai egyszerre megenyhültek. – Jiszügej-bátor fia volnál? Ismertem apádat még a régi időkből, nagy harcos volt és bölcs ember! Hej, de szépen is szokott énekelni az Onon menti lakomákon… – A fiának segítettem néhány lovat visszaszerezni, amit tolvajok hajtottak el tőle – mondta gyorsan Boorcsu, amikor látta, hogy apja megenyhült. – Segítettem, segítettem – dohogott a már megbékült Naku-bajan –, azért nem kellett volna egy szó nélkül cserbenhagyni öreg apádat. Legalább útravalót vittél volna magaddal… – Éhes harcos jobban verekszik, mint a jóllakott – nevetett Temüdzsin is, és az öreg háta mögött összekacsintottak. A nap hátralevő része a jól megérdemelt vacsora elkészítésével telt. Birkát vágtak, pálinkát pároltak, és mire leszállt az éjszaka, csupa boldog és elégedett ember lakomázott Naku-bajan jurtájában. VIII. AZ ELSŐ SZÖVETSÉG Temüdzsin néhány napig pihent Naku-bajan jurtájában, aztán egy reggel felkerekedett. A házigazda és Boorcsu, bár szerették volna, ha még náluk marad,

nem tartóztatták, hiszen tudták, hogy anyja és testvérei mennyire várják. A búcsúzás előtt Temüdzsin kihívta a jurtából Boorcsut, és halkan, hogy Naku-bajan meg ne hallja, így szólt hozzá: – Boorcsu testvérem! Jobban megszerettelek, mint ha valóban a testvérem lennél, hiszen első győzelmemet veled arattam. Együtt voltunk jóban-rosszban, együtt kockáztattuk életünket a nyolc lóért. Még a testvéremben sem bízom annyira, mint benned. – Köszönöm a bizalmadat. Örülök, hogy a barátod lehetek – mondta a búcsúzástól ellágyulva Boorcsu. – Boorcsu testvérem! Együtt harcoltunk, együtt szereztük vissza a lovakat, nélküled nem győzhettem volna, ezért azt mondom, felezzük meg a zsákmányt, hiszen a fele téged illet! Boorcsu elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Hova gondolsz, Temüdzsin? – mondta, s karjával körbemutatott a pusztán. – Amerre csak a szemed lát, Naku-bajan ménesei legelnek, semmi szükségem nincs a lovaidra. Apám egyetlen fia vagyok, és minden, amit itt látsz, az enyém lesz. Nincs szükségem a lovaidra, testvér! Temüdzsin hozzálépett, és szó nélkül megölelte. – Van azonban egy kívánságom, testvér! – mondta elkomolyodva Boorcsu. – Ami az enyém, az a tiéd is – válaszolta Temüdzsin, és várakozva nézett rá. – Csak azt szeretném kérni, hogy ha valami nehéz dolgot hánytorgatsz magadban, ha kemény és harcra kész férfiakra van szükséged, meg ne feledkezz valahogy rólam! Gondolj arra, hogy Naku-bajan fia mindig készen áll megosztani veled a veszélyt! – Úgy lesz, ahogy mondod! – De ha nem tartanád meg szavadat, ha a dicsőségben nem akarnál osztozni velem, ha megfeledkeznél bajtársadról, Boorcsuról, érjen utol a kerektábor népének és a tajcsiutoknak a bosszúja! Ezt mondom, testvér! – Úgy legyen – esküdött Temüdzsin, s az ég felé emelte ökölbe szorított kezét. Így kötöttek szövetséget egy életre. Annyi útravalóval köszönt el Naku-bajantól, hogy lova, de még a teherhordó is, roskadozott alatta. Egészben megsütött, kétszeresen szoptatott bárányt adtak útravalóul, hatalmas tömlő kancatejet s egy kisebb tömlő pálinkát. Így vágott neki vidáman és elégedetten az útnak. Visszafele valahogy nehezebben haladt, mint amikor a rablókat üldözte. Kényelmesebben is lovagolt, a lovak is fáradtabbak voltak, hiába pihentek Nakubajan szállásterületén néhány napot, az utóbbi hetek hajszái után hosszabb pihenőre lett volna szükségük. Mégis, néhány nap múlva megérkezett a visszaszerzett állatokkal a Szenggür patak partjára. Messziről észrevette a jurta nyílásán kiömlő, függőlegesen az égnek tartó ftistöt, és örömmel állapította meg, hogy minden rendben van, úgy, ahogy hetekkel ezelőtt. A lódobogásra mindannyian kitódulta.k a jurtából, örömkiáltásokkal táncolták körül Temüdzsint és a visszaszerzett lovakat. Este vacsoránál aztán részletesen beszámolt az elmúlt hetek eseményeiről, s meghallgatta testvéreit is, hogy távollétében mivel foglalkoztak. Érdeklődve hallgatta őket, de gondolatai másutt jártak. Másnap aztán, amikor a kisebbek a lovakat őrizték, csak Kaszár, Belgütej és Höelün tartózkodott a közelben, magához hívta őket, előadta új tervét, amelyet az úton gondolt ki, s amelynek megvalósításához tüstént hozzá akart látni. Szó nélkül hallgatták végig, majd várakozóan Höelünre néztek. Höelün beleegyezően bólintott, és megsimogatta Temüdzsin arcát: megindult hát végre a bosszú kereke, amire annyi évig vártak. Kaszárt és Belgütejt maga mellé vette, hogy ünnepélyesebbnek hasson a dolog, s mivel jöveendő terveiben kettőjüknek nagy szerepet szánt, arra is gondolt, hogy jó, ha már most megszakják a felelősségteljes tevékenységet, melyet mellette kell majd folytatniuk. Örömmel látta, hogy mindketten boldogok, örülnek a változatosságnak, hogy kiszabadulhattak végre a mocsárból, és a mormotavadászattal múló napok sorát megszakította egy igazi kaland. Lassan, óvatosan haladtak, vigyázva míndenre, nem szerettek volna ellenség csapdájába futni. Azt sem tudták pontosan, hogy kinek a legelőterületén járnak, hiszen az elmúlt évek elszakították őket a külvilágtól, a mocsárból nem

kísérhették figyelemmel a puszta hatalmi viszonyainak a változásait. Úgy érezték magukat, mintha járni is alig tudó csecsemők lennének, és most látnák először a világot. Nem mindent értettek, de mindent alaposan megfigyeltek. Höelün ellátta ugyan tanácsokkal őket, de érezték, hogy nagyon elkelne melléjük egy idősebb, tapasztaltabb harcos, aki a válságos helyzetekben megmondaná, hogy mit kell csinálniuk. Így haladtak gondolataikba merülve, gondosan kémlelve az utat, lehetőleg elkerülve a széles pusztát, inkább a hosszabb utat, a domboldalakat s a bozótosokat választva, semmint hogy ismeretlen, ki tudja, milyen szándékú emberekkel kerüljenek szembe. Végül mégis elérték céljukat. Igaz, ha tapasztalt férfi van mellettük, gyorsabban is megtehették volna az utat, de végül így is megérkeztek. Nem sejtették, hogy útközben többször is áthaladtak a tatárok legelőterületén, és hogy többször tették kockára az életüket, mint legmerészebb álmaikban képzplni merték volna. Így érkeztek meg kissé fáradtan ugyan, de a szabadságtól dobogó szívvel és a bizalmatlanságtól ravaszul csillogó szemmel, a Csekcser és Csikurgu közé, Dej-szecsen jurtájához. Most is ugyanúgy történt, mint valaha, a múlt ködébe vesző hosszú évekkel ezelőtt, amikor apjával érkezett első ízben erre a vidékre. Most is ugyanúgy toppantak eléjük a dombok mögött rejtőzködő őrszemek, és rájuk szegezett nyilakkal tudakolták jövetelük célját. Szinte várta, hogy megszólaljon apja hangja, és elmondja a legelöl álló őrszemnek, hogy fiát viszi az olkunutokhoz vőnek. Apja helyett azonban számára is váratlanul saját frissen csengő, erélyes hangja törte meg a csendet: – Temüdzsin vagyok a kijat nemzetségből, Jiszügej-bátor fia. Dej-szecsenhez jöttem, az onggirathoz, hogy lányát, Börtét, akit néhány évvel ezelőtt feleségül adtak hozzám, magammal vigyem! – Majd hátrafordult, és a mögötte állókra mutatott. – Ezek itt a testvérelm, Kaszár és Belgütej, Jiszügej-bátor fiai. Az őrszemek köszöntek, majd utat nyitottak, hogy a vendégek bevonulhassanak a szálláshelyre. Már messziről megismerte Dej-szecsen jurtáját. Hej, mennyit támaszkodott ujját rágva az oldalához, s gondolt vissza a kijatok táborára, melyet elhagyott egy kis copfos béka kedvéért! Igazában kíváncsi volt, hogy mi lett Börtéből, és hogy Dej-szecsen betartja-e a házassági megállapodást. – Hej! – kiáltott be a jurta ajtaján egy lovas kísérő. – Ébredj, Dej-szecsen, vendégeket hoztam! A jurta belsejéből mocorgás, dörmögés hallatszott, majd megjelent az ajtónyílásban előbb Dej-szecsen álmos feje, utána az egész ember. Hunyorogva bámult az előtte álló lovasokra, látszott az arcán, hogy nem ismer fel közülük senkit. Temüdzsin leugrott a nyeregből, és hozzá lépett. – Mend amar, Szecsen bátyó! Höelün nagyasszony, Jiszügej-bátor feleségének az üdvözletét hozom a Szenggür patak partjáról… – Temüdzsin! – kiáltott fel a meglepett onggirat. – Az bizony, Szecsen bátyó! – nevetett Temüdzsin barátságosan, de kutatón nézte az onggirat arcát, hogy valóban örül-e érkezésének. Dej-szecsen széles képén azonban nem látszott más érzés, csak a maradéktalan öröm. – Ezek itt a testvéreim – mutatott Temüdzsin a lóról éppen lekászálódó legényekre. – Ez Belgütej, ereje, mint a medvéé, ez pedig Kaszár, mestere a nyíllövésnek. Veszedelmes harcosok, az már igaz! A fiúk zavartan vigyorogtak Dej-szecsenre. Az onggirat barátságos mosollyal meghajolt, majd maga látott hozzá, hogy a lovakat az állófákhoz kötözze. Végül, amikor a hátasok békésen elhelyezkedtek egymás mellett, sorban bebújtak a jurtába. Jöttükre a bent ülő három.asszony felemelkedett, és készséges mosollyal üdvözölte a jövevényeket. Temüdzsin döbbenten torpant meg a küszöbön. A három asszony közül – a legközelebb állót azonnal megismerte: Csotan volt, Dej-szecsen felesége – kimagaslott egy gyönyörű, fekete szemű, fekete hajú, piros arcú lány, kezében kumiszmerő kanalat tartott, és pirulva bámult a jövevényekre.

Nem akart hinni a szemének. Majd mégis bátortalanul, nehogy kinevessék, inkább magának suttogta: – Börte? – Nem ismersz rá, ugye? – nevetett Dej-szecsen. Azóta bizony megnőtt Börte… a menyasszonyod! – tette hozzá erőteljesen kihangsúlyozva az utolsó szót. A testvérek egymásra néztek, és boldogan összemosolyogtak; a küldetés legfontosabb részén, úgy látszik, túl vannak. Dej-szecsen nem másította meg a szándékát. Az asszonynép hamarosan eltűnt, hogy valami harapnivalót kerítsen, de hogy ne zavarják a beszélgetést, a szomszéd jurtában készültek a sütés-főzéssel. Hamarosan meg is ütötte orrukat a szemközti jurtából kiáramló, friss sütésű bárány illata. Ameddig a bárány sült, jelentéktelen dolgokról beszélgettek, hiszen úgy illett, hogy a fontos dolgokkal csak vacsora után hozakodjanak elő. Sűrűn emelgették a pálinkáspoharakat; éppen idejében érkeztek az asszonyok a sülttel, mielőtt még alkoholhoz nem szokott szervezetükkel csúnyán elbánt volna az onggiratok különleges zamatú, erős tejpálinkája. Vacsora után aztán megkezdődött a komolyabb beszélgetés. – Nagyon kétségbeestem miattad, amikor a szerencsétlenségről hallottam – kezdte a házigazda. – Valamennyiünket földönfutóvá tették a tajcsiutok, mocsarakban és nádasokban éltünk évekig, mint a patkányok! – fakadtak ki a testvérek, és részletesen elmesélték Dej-szecsennek a nehéz évek szomorú történetét. – A múlt napakban tolvajok érkeztek környékünkre, ellopták nyolc lownkat, és ha Temüdzsin nincs, ismét földönfutók vagyunk valamennyien – dicsérte a két testvér Temüdzsint. Dej-szecsen szeme büszkén pihent meg a fiú széles vállán, vakmerő tekintetén, majd ő maga hozta szóba a legfontosabb dolgot. – Ami régen történt, megtörtént. Ami halállal jár, meg kell bosszulni, ami az életet hordozza magában, folytatni kell… Idehozott akkor téged az apád, Temüdzsin öcsém, az én sátramba, pedig nem ide akart hozni. Itt nagyott vonek, pedig nem akart itt hagyni. Én kértem őt erre, mivel álmot láttam, hogy te, fiam, valaha még nagy szerencsét hozol a jurtámra… – A sólyom a nappal… – próbált meg visszaemlékezni a régen elfelejtett estére Temüdzsin. Dej-szecsen bólintott. – Igen, a sólyom a nappal. Apád akkor az én kérésemre hagyott itt, pedig sokkal gazdagabb ember volt, mint én, mégsem nézte le egyszerű jurtámat. Soha nem kívántam, hogy így alakuljanak a dolgok, hogy szegényen és árván lássalak, de ha már így történt, így történt. Jobban szeretném, ha Jiszügej is itt ülhetne most mellettünk, s örülhetne daliás fiainak… – Felállt, és megemelte a kupát. – Igyunk az emlékére! Valamennyien ittak, majd Dej-szecsen folytatta: – Ha Jiszügej nem nézett le akkor, amikor szegény voltam, aljas gazember lennék, ha most megfeledkeznék ígéretemről, amikor neked van rám szükséged. Kupáját ismét felemelte, és ünnepélyes arccal mondta: – Minden ígéretem szent ma is, amit akkor tettem, és bár a lányomat sokan szeretnék jurtájukba vinni, neked adom. Neked ígértem, legyen a tied! Ha majd a karmaid között tartod a napot meg a holdat, kifizeted nekem, ami érte jár. S hogy ne mondd azt, hogy üres kézzel engedlek el a lányommal, illő nászajándékot küldök sógorasszonyomnak és fiatal öcséimnek. Ahogy elnézem a felszerelésteket, leginkább fegyverekre lenne szükségetek… Ismét ittak, majd Dej-szecsen véget vetett a beszélgetésnek. – Holnap majd megbeszéljük a részleteket, most pihenjétek ki magatokat! – mondta, s kinek-kinek megmutatta a helyét. Alig tellett bele néhány perc, a hosszú lovaglástól és az elfogyasztott pálinkától valamennyien mély álomba merültek, csukott szemmel álmodták tovább a valóságot, kovácsolták a jövő birodalmát.

A következő napok a készülődés izgalmával teltek el. A szokás azt kívánta, hogy a fiatalasszonyt anyja is elkísérje új lakóhelyére, és hosszabb-rövidebb ideig vele maradjon, amíg egészen meg nem szokja új környezetét. Dej-szecsen ragaszkodott a szokásokhoz és szavához, amelyet Jiszügejnek adott; egy ökrös szekeret megrakatott mindenféle ajándékkal, ruhákkal, fegyverekkel, igazi vashegyű vesszökkel, karddal és hajítólándzsával. Nemcsak Temüdzsin, hanem két testvére boldogsága is határtalan volt. A lakodalmas szekeret felfegyverzett onggiratok kísérték egészen addig, amíg el nem érték a Szenggür patak vidékét, aztán visszafordultak. Körbekerülték a tatárok szállásterületét, a lakodalmas kocsival is, visszafelé úton is. Ha a tatárok megneszelik a dolgot, könnyen baj történhetett volna. Így azonban, szerencsésen megérkeztek. Csotan anyó néhány hétig a fiatalok jurtájában lakott, bevezette a fiatalasszonyt a jurta rendben tartásának és az ételek készítésének a rejtelmeibe, melyeket ugyan már otthon is elsajátított, most azonban még egyszer alaposan elmagyarázott mindent, nehogy az új rokonok megszólják lányát ügyetlensége miatt. A néhány tanulóhét elteltével aztán Temüdzsin és Belgütej hazakísérték Csotan anyót a Csekcser és Csikurgu közé. Temüdzsin, amikor teljesen szabaddá vált, és megszabadult a jóindulatú, de mindig fürkészö tekintetű Csotan anyó jelenlététől, elhatározta, hogy megteszi az első lépéseket a kijat nemzetség hatalmának visszaállítása felé. Legelőször is, alighogy Belgütej visszatért az onggiratok földjéről, továbbküldte Boorcsuhoz, emlékeztetve ígéretére, hogy jóban-rosszban együtt lesznek a jövőben. Hosszú napokat töltött Belgütej a lovaglással, míg végül megtalálta a kissé már távolabb legeltető Naku-bajan jurtáját. Alighogy átadta Temüdzsin üzenetét, Boorcsu még a szokásos pihenőidőt sem várta meg, hanem azonnal lóra kapott, és Belgütej kíséretében Temüdzsin jurtájába jött. Ismét egy fegyveressel gyarapodott Höelün családja. Miután terveik készen voltak, s a nagy hadművelet megkezdődött, elhatározták, hogy kibújnak a folyóparti zsombékból, és kivonulnak a pusztára. Olyan helyet választottak, ahol víz is, legeltetni való fű is akadt bőven, sőt, ha kellett, búvóhely is kínálkozott: hosszas fontolgatás után a Kerülen folyó forrásánál, a Bürgi patak partján ütötték fel jurtáikat. Temüdzsin itt végre nekiláthatott nagy terve végrehajtásának. Amikor Börtét elhozta az onggiratok földjéről, Dej-szecsen alaposan ellátta a családot nászajándékkal. Nászajándékot mások is szoktak adni, néha drágát, néha szegényesebbet, Dej-szecsen ajándéka azonban semmihez sem volt fogható, mivel megalapozta a kis család vagyonát és fegyvertárát. A létfontosságú fegyverek mellett különösen értékes ajándékot küldött az onggirat Höelünnek, egy fekete cobolydaku képében. A dakut több száz apró fekete coboly gyönyörűen kikészített prémjéből varrták az onggiratok híres mesterei, és a maga nemében páratlan értékű volt. Höelünt és Temüdzsint is első látásra lenyűgözte a daku szépsége, és erre alapították további terveiket. Még valaha régen, Jiszügej életében történt, hogy a kitadokkal viselt háború idején, a szétszórt mongol törzsek egyesültek, és néhány törzsi vezető örök testvérséget fogadott egymásnak. A kereit nép nagykánja, Ong is testvérséget kötött néhány vezetővel, köztük Jiszügej-bátorral, a kijatok nemzetségfőjével. A testvérség megkötése titokzatos szertartások közepette ment végbe. A szerződők napokat töltöttek együtt a pusztában, amit elejtettek, együtt fogyasztották el, éjszaka egy fekhelyen aludtak, egy köpennyel takaróztak. Ez a testvérség, az andaság néha szorosabbnak bizonyult, mint a vérrokonság. Sokszor előfordult, hogy testvérek hatalmi okokból egymás életére törtek, egymás ellen harcoló seregek élén állottak, az andaság azonban szent volt. Aki az andaság szabályát megszegte, földönfutóvá vált, mindenki megölhette. Az andák haláluk után a szövetséget fiaikra ruházták, és az utódok úgy éltek a szerződésbe foglalt jogaikkal és kötelességeikkel, mintha esak ők kötötték volna. Mikor Temüdzsin értesült róla, hogy a hatalmas kereit törzs, amely több ezer harcast számlált, a Tola folyó mentén húzódó erdőben tanyázik, elhatározta, hogy felkeresi vezetőjét, Ong nagykánt, és emlékezteti a szövetségre, melyet apjával kötött.

Boorcsuval és Kaszárral indult egy reggelen a Tola folyó parti erdeje felé. Vezeték lovat is vittek magukkal, a vezeték ló hátára birkabőrbe tekert nagyobb csomagot erősítettek. Mindannyian izgatottan tekintettek a jövő elé. Most döbbentek rá csak fiatalságukra és tapasztalatlanságukra, amikor úgy érezték, hogy rövidesen bekerülnek a pusztai politika áramába. Néhány napi lovaglás után elérkeztek a Tola folyó fekete parti erdejébe. Ez a vidék ismeretlen volt előttük, ezért óvatosan haladtak a hatalmas fatörzsek között. Nemhiába hívták az erdőt fekete erdőnek, a meredeken felfelé törő, több emberderék átmérőjű hatalmas fák törzse feketén csillogott, és fekete, korhadt törzsek hevertek körös-körül is, egymásra dőlve. Lovaikkal néha nagy kerülőket kellett tenniük, hogy egy-egy halott óriás mellett elhaladhassanak. Valaha hatalmas tűz pusztíthatott ezen a vidéken, és a megfeketült fatörzsek, szénné vált ágak ihlethették az erre járót, hogy fekete erdőnek nevezze a Tola-parti sűrűséget. Lovasaink idegenül mozogtak a fák között. Temüdzsin és Kaszár ugyan némiképpen megszokták a fákat és a bokrokat, azonban az óriási fatörzsek, az égig érő csúcsok, az ő szánalmas kis bokraik, cserjéik után olyan fenségesnek hatottak, hogy elakadt a lélegzetük, nem is beszélve Boorcsuról, aki mint a puszták igazi fia, el sem tudta képzelni, hogy ilyen vadon is akad a világon. Minden ágreccsenésre, madárkiáltásra összerezzent. Így haladtak lassan előre a Tolaparti sűrűben. A második napon az erdő még sűrűbb lett. Az aljat, a hatalmas törzsek felszínen futó gyökereit tüskés, szúró kúszónövények hálózták be, beleakadtak a lovak lábába, véresre sebezték oldalukat. Tanácstalanságuk egyre nőtt, úgy érezték, hogy eltévesztették az irányt. Dej-szecsen ugyan világosan elmagyarázta, hogy a kereitek merre tanyáznak, egyetlen szót sem ejtett azonban az erdő borzalmairól. A puszta fiai úgy érezték, hogy kalitkába zárták őket. A nap alig hatolt át a hatalmas koronákon, délutáni homály uralkodott körülöttük napok óta. Apró, fekete élősködők vetették rá magukat a lovasokra a levelekről, megkeresték ködmönük alatt a húst, és hatalmasra híztak vérükből. A faágak minden reccsenésére izgatottan fordultak hátra, azt hitték, hogy ártó démonok sokasága veszi körül őket, hogy elérkeztek az alvilágba, a fekete sámánok földjére. A harmadik nap is úgy kezdődött, mint a többi. Fáradtan, véres horzsolásokkal és csípésekkel borítva tápászkodtak fel fekvőhelyükről, fáradtabban és kimerültebben, mint amikor este lefeküdtek. Alig hunyták le éjszaka a szemüket, nyugtalanul hánykolódtak a juhbőrökön, és kitágult szemmel hallgatták az éjszakai erdő vérfagyasztó hangjait. Délelőttre ritkulni kezdett az erdő. Előbb csak apróbb, majd nagyobb tisztások szakították meg a kúszónövények és fatörzsek uralmát, délfelé aztán a napot is megpillantották, majd egy hatalmas, több száz jurtányi széles tisztásra jutottak. A tisztás közepén patak csörgedezett, a talajt zöld fű borította, a nap pedig pontosan a patak felett állt. Bágyadt sugarai visszaverődtek a víz kékjében. Egyszerre elfelejtették szenvedéseiket, megfeledkeztek a testüket borító karcolásokról és csípésekről, hangos kiáltozással kikocogtak a tisztásra. A lovak is szinte megrészegültek az örömtől, lábaikat az ég felé rugdalták, és eszeveszetten vágtattak a friss víz felé. Hirtelen valahonnan, mintha csak a túlvilágról jönne, messziről az erdő sűrűjéből tompa búgás kelt. Zúgott a hang, mint a hajókürt, majd egyre élesebb lett, s végül fülsiketítő sivítássá vékonyodott. Temüdzsin abban a pillanatban, ahogy meghallotta, lebukott a lováról, és esés közben látta, hogy a másik kettő is követi a példáját. Valamennyien hallottak már a félelmetes, rettenetet keltő harci fegyverről, a zengő nyílról. Rémülten hasaltak a fűben, mint a gyíkok, egészen addig, amíg a sivítás el nem halt. Néma csend honolt a tisztáson, majd félelmetes, velőtrázó harci kiáltás hasított a csendbe: – Hij! Hij! Hij! S mintha csak megnyílt volna az erdő. Apró termetű lovaikra lapulva, legalább tíz lovas rontott elő körbe-karikába száguldozva, s ajkukon nem szűnt a kiáltozás. fjhúrok pengtek, újabb és újabb vesszők csapódtak a három ifjú mellé, és a vérfagyasztó harci üvöltés szinte ronggyá tépte ídegeiket:

– Hij! Hij! Hij! Arccal a földre lapulva feküdtek, pillanatokra emelhették csak fel a fejüket, mivel ha valamelyikük megpróbált felemelkedni, kiáltás harsant, és suhogva szállt el a vessző felette. És egyre csak zúgott a vérfagyasztó rikoltás: – Hij! Hij! Hij! A lovasok egyszerre abbahagyták a kiáltozást, és a kör villámgyorsan összeszűkült. Mire Temüdzsinék észbe kaptak volna, a támadók leugráltak a nyeregből, megragadták őket, és kezeiket durva kötéllel összehurkolták a hátukon. Lovaikat saját lovaikhoz kötötték, majd az összekötözötteket maguk előtt hajtva, az erdő árnyékába vonultak. Temüdzsin megkönnyebbülve állapította meg, hogy egyiküknek sem történt semmi baja. Boorcsu és Kaszár is egészségesnek látszott, de mindketten úgy néztek ki, mint a mocsári pockok, arcukra sár és fűszál tapadt, hajukban apró levelek és sárdarabok ültek. Az idegenek bizalinatlanul pillantgattak rájuk, és halkan, furcsán, kissé selypítve ejtett szavakkal beszélgettek. Rövid ideig ovt álltak a fák árnyékában, majd valahonnét messziről kürtszó hallatszott. Az egyik lovas a kürtszó elhangzása után leugrott lováról, s a közeli óriás fák egyikéhez futott. A fáról kötél ereszkedett le, éppen csak annyira, hogy az alacsony legény lábujjhegyre ágaskodva elérhette. Megragadta a kötelet, és nagyot rántott rajta. A foglyok szájtátva bámultak, és ha tudtak volna, rémülten menekülnek tova; azt hitték, hogy a gonosz szellemek játszanak velük vérfagyasztó játékot. A kötél nyomán ugyanis a hatalmas, több embernyi vastag törzsű fa lassan oldalra dőlt és elindult, mintha csak lábakon járna. Lassan úszott, sima mozgással, mígnem végül eltűnt a többi ugyanakkora vagy még hatalmasabb testvére között. Az eltűnt fa mögül csodák csodájára széles út bukkant elö, olyan széles, hogy több lovas elfért rajta egymás mellett. Az út két oldalán hatalmas törzsek emelkedtek. Aztán az úton, valahol a távolban, pontosan szemben velük, vágtató lovasok jelentek meg. Legelöl egy piros bársonypalástba öltözött, hosszú bajuszú harcos vágtatott, mögötte fegyveresek hosszú sora. A vitézek oldalán kard fityegett tegezzel együtt, a ló oldalára íjat és hajítódárdát erősítettek. Testüket könnyű zeke helyett nehéz bőrlapokból egymásra illesztett vért takarta, s lovaik is többnyire bőrlapokba voltak öltöztetve. A piros palástot viselő, nyugodt pillantású lovas néhány méterre tőlük megállt, és szigorú, ferde metszésű szemét végighordozta rajtuk. A foglyok igyekeztek, amennyire lehetett, méltóságteljesen viselkedni, ez azonban inkább nevetségesnek hatott a jelen körülmények között. – Kik vagytok? – kérdezte pattogó hangon a piros palástos. – Kijatok vagyunk, a Kerülen folyó forrásától… felelte Temüdzsin, és igyekezett bátran nézni. – Hallom az otromba beszédeden, hogy csak mocsári patkány lehetsz – mondta lekicsinylően a lovas. Temüdzsinben felforrt a vér. Ezek a selypítő, bőrbe öltözött, pösze erdőlakók mondják neki, hogy otromba a beszéde?… Na várj csak! – Mit kerestek errefelé, ahol semmi dolgotok? Miért hagytátok el a táborotokat, és miért törtetek be másoknak a területére? Erre felelj! – pattogtak a lovas ajkáról szigorúan a szavak. – A kereiteket keressük, régi barátainkat, akik már várnak bennünket – próbálkozott meg az ijesztgetéssel Temüdzsin. Tapasztalatlansága miatt nem tudhatta, hogy kikkel van dolguk, kereitekkel-e vagy más néppel, de bízott benne, hogy a kereitek nevének említése segít vigasztalan helyzetükön. – Szóval a kereiteket keresitek, régi barátaitokat… És ha megkérdezem tőletek, hogy kiket a kereitek közül és miért, mit válaszoltok? Temüdzsin egy pillanatig töprengett, majd könnyedén odavágta: – Ong kánt keressük, atyai barátomat. Hódolni szeretnénk neki… ő már vár bennünket… – Hódolni szeretnétek tehát atyai barátotoknak… – mormogta a lovas elgondolkozva, mintha csak Temüdzsin arcvonásait próbálná felidézni, majd egyenesen a szemébe nézve halkan megkérdezte: – Ha hódolni akarsz, akkor ismerned kell Ong kánt. Bizonyára ismered is… Ez mindenesetre jó ajánlólevél lenne az erdőn keresztül…

Temüdzsin, mielőtt még gondolkozhatott volna, már ki is mondta a végzetes hazugságot: – Ismerem hát! Tud jövetelünkről, hiszen az andája vagyok! – Úgy. Szóval az andája vagy… Egy ilyen koszos semmirekellő, mint te, a nagy Ong kán andája… Megérdemelnéd, hogy halálod előtt még kiszúrassam a szemedet, és kivágassam a nyelvedet ezért a hazugságért. De én kegyes vagyok, így csak lefejeztetlek benneteket. – Megcsóválta a fejét. – Fiatal vagy, öcsém, és máris úgy haz.udsz, mint a vízfolyás, nem lenne bölcs dolog tőlem, ha életben hagynálak… A formád is olyan, mintha tatár lennél. Bizonyára jól megfizetnek a kémkedésért! – De én csakugyan Ong kán andája vagyok! Eresszetek hozzá, mindent bebizonyítok! A vörös palástos lovas szomorúan és szánakozva megcsóválta a fejét. – Semmi értelme a hazudozásnak! – Majd a katonák felé intett, akik szótlanul várakoztak. – Fejezzétek le őket, nincs szükségünk kémekre! – Álljatok meg! – kiáltotta rémülten Boorcsu. – Tényleg az andája! Honnan tudod te, hogy nem lehet Ong kán andája? – fordult öklét rázva a lovas felé. A lovas szomorúan elmosolyodott. – Onnan, fiam, hogy én vagyok Ong kán. A katonák megragadták és térdre kényszerítették öket. Először Kaszárt fektették egy földön heverő farönkre, nyakát kibontották, és a rönkhöz nyomták. A lovasok közül egy alacsony emberke lépett elő, kezében széles pallossal. Néhányat suhintott próbaképpen a levegőbe, majd mosolyogva a rönkhöz lépett. Temüdzsin magához tért pillanatnyi dermedtségéből, megpróbálta szétlökni az erősen belékapaszkodó katonákat, és torkaszakadtából a piros palástos után ordított, aki már megfordította lovát, és az úton visszafelé léptetett. – Verjen meg az örök Ég, szívják ki a démonok a véred! Jöjjön rád a szárazbetegség, és köhögésed verje fel az erdő szellemeit! Ragadjanak a kísértetek az alvilágba, mert megölted Jiszügej-bátor fiait! A piros palástú visszarántotta lovát, megfordult a nyeregben, és a hóhérra ordított, aki már éppen lecsapni készült Kaszár nyakára: – Állj! Várjatok! Visszafordította lovát, s a még mindig kiabáló Temüdzsinhez rugtatott. Lehajolt lováról, és fürkészve ismét a fiú sáros, fűszálakkal borított arcába nézett. – Mit kiabálsz, te koszos? Hadd halljam még egyszer! – Felesleges – legyintett Temüdzsin némileg lecsillapodva –, úgyis élve fogsz elrothadni, mert bűnöd megbosszulja az Örök Ég. Aki az andája fiát megöleti, nem számíthat irgalomra sem az égben, sem a földön, sem a föld alatt. Gyalázat rád, gyilkos! Ong kán, úgy látszik, fel sem vette a szidalmakat, egyre csak a fiú arcát fürkészte. – Mondd csak még egyszer, amit az előbb mondtál, mert kettéhasítalak! – sziszegte. – Azt mondtam, hogy Jiszügej-bátor fia nem fél a haláltól! Öless meg hát, te vérszopó – mondta most már méltósággal, és maga nyitotta fel a kapcsokat, hogy szabaddá tegye nyakát. A kán még mindig a fiú arcát fürkészte. – Esküdj az Örökkévaló Égre, hogy Jiszügej-bátor fia vagy! Temüdzsin megérezte a bizonytalanságot Ong kán hangjában, és valami reménysugarat látott felcsillanni a jövővel kapcsolatban. Övét letekerte derekáról, és kibomlott ruhában az ég felé tartotta öklét. – Esküszöm az Örökkévaló Égre, hogy Jiszügej-bátor, a kijat fia vagyok. Annak a kijatnak a fia, akivel sok-sok éwel ezelőtt a kereit Ong kán andaságot fogadott. Együtt töltöttek sok napot a pusztán, amit lőttek, megsütötték és megették. A legjobb, legízletesebb falatokat egymásnak adták. Éjszaka egy fekvőhelyen aludtak, egy takaróval takaróztak. Megfogadták, ha baj éri valamelyiküket, a másik a segítségére siet. Megfogadták, ha valamelyikük meghalna, a másik megbosszulja gyilkosait, árváiról pedig gondoskodik… Apámat sok évvel ezelőtt meggyilkolták a tatárok. Népünk szétfutott… Árvák voltunk,

éheztünk, fáztunk. Nem volt senki, aki segített volna rajtunk; senki, aki étellel tömte volna be éhes szánkat. Koldusok voltunk és kifosztottak. Lassan mégis felnőttünk… Feleséget is vettem magamnak, az onggirat Dej-szecsen lányát. Feleségem anyja nászajándékot adott, fekete cobolybőr dakut, sok-sok cobolyból összevarrva. Ám az ilyen daku túl előkelő és túl drága, nem való hozzánk… Arra gondoltam, hogy elviszem a kereitek Ong kánjának, aki valaha testvérséget fogadott apámmal, Jiszügej-bátorral… – S a fák alatt álldogáló ló hátára kötözött birkabőrgöngyölegre mutatott. – Napokig törtünk testvéreimmel az erdőn keresztül, hogy elhozzam neked, mint egyetlen arra méltónak, nászajándékomat. Kezeit összefonta a mellén, meghajolt, majd ismét a csomagra mutatott. – Vedd el, nagykán, az ajándékot! A tiéd! Dermedt csend honolt a tisztáson, a katonák némán, tátott szájjal álltak, pillantásuk hol a kánra, hol pedig a sáros arcú fiúra tévedt. Meglepetve látták, hogy a kánnak könnyek jelennek meg a szemében, leugrik lováról, a fogolyhoz siet, és magához öleli. Néhány percig mozdulatlanul álltak összefonódva, majd a kán hirtelen kibontakozott az ölelésből, és a katonákra ordított: – Engedjétek szabadon őket… a fiaimat! Temüdzsin és másik két legény soha nem látott még olyan csodát, mint amilyen Ong kán tábora volt. Annyi volt ott a jurta, hogy meg sem tudták számolni. A Tolaparton végig álltak a hófehér sátrak, reggeltől estig lovagoltak mellettük, mégsem értek a végére. Ong kán jurtája azonban minden képzeletet felülmúlt. Ekkora sátrat még sohasem láttak, és nem is tudtak elképzelni. Magas volt, hogy egy kisebb legényke nem is tudta volna nyilával keresztüllőni. A hatalmas tartóoszlopok, a földre terített szőnyegek, az edények, a szolgák sokasága, mind új, szokatlan csodát jelentett a magányossághoz szokott fiúk számára. Még Temüdzsin is, aki pedig annak idején megfordult az onggiratok szállásterületén, ő is szomjasan szívta magába a sok látnivalót. Hogy is lehetne az onggiratok néhány jurtáját ehhez a töméntelen gazdagsághoz hasonlítani?! A hatalmas jurtatábor több száz sátorból állott, középütt széles, üresen hagyott hellyel, a gyűlések terével. Itt gyülekeztek össze a vitézek, ha valamilyen fontos ügyben dönteniük kellett. Itt hallatta hangját a legfőbb vezér, Ong kán, és hadjáratok előtt itt végezték jósszertartásaikat a sámánok is. A jurták sem összevissza álltak, ahogy azt más törzseknél megszokta a szemük, hanem szabályos rendben. Az egymást takaró jurták között pedig széles utakat hagytak a gyalogosok és a lovasok számára. Temüdzsin meglepetten látta, hogy mennyivel biztonságosabb a tágas tábor, mint a szűk. Itt mindenki jól elfért egymás mellett, a jurták között, és a lovasok sem akadtak mindegyre a jurtát rögzítő kötelekbe. Ha ellenséges támadás érné a települést, mindenkinek van elég helye védekezni; a katonáknak, hogy hadrendbe fejlődjenek, nem kell attól tartaniuk, hogy összezavarodnak a szűk térségeken. Meglepte még a fiút az is, hogy itt nem mindenki volt egyforma, mint a kijatoknál vagy az onggiratoknál. Igaz, hogy náluk is voltak szolgálók és szolgák, ezek száma azonban alacsony volt, gazdagabb jurtánként egy-két személy. Többnyire a gazda jurtájában éltek, együtt aludtak, ettek vele, és meghatározott fizetséget kaptak. Ha a gazda rosszul bánt velük, éheztette vagy haragjában megütötte őket, más gazdát kereshettek maguknak. Igaz, olyan szolgák is voltak, akik külön laktak családjukkal a jurtatábor szélén, de csak a tehetősebbek, akiknek külön jurtájuk volt. A kereiteknél meglepte Temüdzsint a szolgák hatalmas tömege. Míg otthon a szolgák mindenesek voltak, mindenhez értettek, az összes házimunkát elvégezték, csodálkozvá látta, hogy a kereiteknél minden másképp van. Egy szolga csak egyféle munkát végez. Vannak háziszolgák, akik ugyanúgy, mirit náluk, a háztáji munkákkal vannak elfoglalva; vannak, akik a ménest őrzik; vannak viszont olyanok is, akik látszatra semmit sem csinálnak, egész nap csak a pusztában gyakorlatoznak, a nyíllövésben és a dárdavetésben gyakorolják magukat. Mások a tereken ácsorognak, fenyőmagot rágnak, majd egy halkan kiadott parancsra nyomtalanul eltűnnek a távolban, hogy újak érkezzenek helyettük, és elfoglalják az elküldöttek helyét.

Lassanként megértette, hogy ezek a szolgák kizárólag katonáskodással foglalkoznak. Ők biztosítják Ong kán személyes kíséretét, ha a kán valahova elindul, ők követik, ha kell, harcolnak, és valahányszor elfogy, majd újra megtelik a hold, fizetséget kapnak szolgálataikért. Náluk még egészen másként volt minden, náluk a rokonok tartottak össze, és ha a nemzetségfőnek fegyveres erőre volt szüksége, rokonait szólította. Itt a rokoni szolgálatokat csak egészen ritkán, nagyobb háborúk esetén vették igénybe. Minden kisebb fegyveres összeütközésben csak a felfegyverzett szolgák vettek részt; a kán így nem tartozott sem magyarázattal. sem felelősséggel rokonainak. Nagyobb háborúk esetében pedig haditanács alakult a vagyonosabb nemzetségfőkből, és ők döntöttek a háború menetét illetően. Később azonban megfigyelte a fiú, hogy a haditanácsnak csak formális szerepe van az ügyek intézésében, lényegében minden hatalom Ong kán kezében összpontosul. Most is ott ültek a káni jurtában, kényelmes bőrökön, előttük hatalmas fahasábok égtek, a hasábok körül pedig bőrpáncélba öltözött katonák heverésztek. Ong kán egyedül feküdt egy hatalmas, vicsorgó fogú, mesterien kikészített fejű medvebőrön, előttük kumiszos poharak, s valamennyien Temüdzsin történetét hallgatták, aki részletesen elmesélt mindent, ami velük történt azóta, hogy Jiszügej-bátor félholtan érkezett haza a tatárok lakomájáról. Amikor befejezte történetét, sokáig csend ülte meg a jurtát. – Szomorú história ez, fiam – törte meg végül a csendet a kán –, nagyon szerettem az apádat, jó barátok voltunk. Sok vitézi tettet hajtottunk végre, számos tavasznak előtte. Nagyon sajnálom, hogy nem fegyverrel a kezében esett el, hanem orvul, méreg ölte meg. Nagyon kell vigyáznunk a tatárokra! – intett a heverésző katonák felé. Azok valamennyien a tűzbe bámultak, és komoran bólintottak. – Itt vannak aztán a merkitek – folytatta a kán a beszédet –, velük sem tudhatja soha az ember, hogy hányadán áll. Voltak idők, amikor velünk harcoltak, volt, amikor ellenünk… – Figyelmeztetően Temüdzsin felé intett. – Te, fiam, azonban óvakodj tőlük! Soha nem tudják megbocsátani, hogy apád elrabolta tőlük Höelünt. Ha a fogságukba esel, ép bőrrel nem szabadulsz! – Kár, hogy szegények vagyunk, és nem vehetem fel velük a harcot! – tüzelt Temüdzsin. – Éppen erről akarok veled beszélni, fiam – bólintott a kán, és nagyot húzott a kumiszos kupából. Valamennyien megemelték a kupáikat, és le sem tették, amíg egészen ki nem ürültek. Amikor mindenki letette a magáét, a sátor mélyéről két szolga hatalmas, ezüstből kalapált edényt hozott, újratöltötték a kupákat, majd hangtalanul visszavonultak. Ong kán elgondolkozva csavargatta néhány szálból nőtt vékony bajuszát. – Szegény vagy, igaz, de ahogy megismertelek, vitéz, és nem ismered a félelmet. Ez pedig többet ér, mint a gyáva ember vagyona. Persze a virtus önmagában a mi időnkben már kevés… Bezzeg régen, amikor a vitézek még egyedül harcoltak egymás ellen, a többiek csak nézték… De hát hiába, a párviadalok ideje lejárt… Lejárt bizony, most seregek kellenek a győzelemhez, a seregekbe pedig sok-sok katona. Ahhoz pedig, hogy valakinek sok katonája legyen, sok nemzetségen és törzsön kell uralkodnia. Ha vitéz katona és bátor hős akarsz lenni, ha egyesíteni akarod a szétszórt népeket, vissza kell szerezned nemzetségedet, Jiszügej-bátor örökébe kell lépned! – Ez minden vágyam! – mondta ünnepélyesen Temüdzsin. Ong kán bólintott. – Segítségedre leszek, amennyire tőlem telik. Tartozom ennyivel apád, Jiszügej andám emlékének, és tartozom neked is azért a megtiszteltetésért, hogy nászajándékodat elhoztad nekem. Ígérem, hogy népedet a fekete cobolydakuért összeterelem, és uralkodójukká teszlek. A régi mondás is azt tartja, hogy a vesének hátul a helye, a bölcs gondolatoknak a fejben, a vágynak a szívben. Neked néped élén a helyed! Összeszorított öklét az ég felé emelte. – Esküszöm az Örök Égre, hogy két tavasz sem múlik el, s a kijatok és a hozzájuk csatlakozott többi nemzetség fejévé teszlek. Így mondottam, és így akarom én, Ong kán! Temüdzsin arcát öröm öntötte el: az első lépést megtette hát a nagy úton, Ong kán őszinte barátságába fogadta, és elindította a győzelmek felé.

Hazatérőben már a kereitek kísérték őket az erdőn keresztül, megmutatták a rejtett ösvényeket, az erdő mélyén megbúvó friss, fürgén csergedező patakocskákat, ahol megitathatták lovaikat, és lemoshatták a porral együtt rájuk ragadó élősködőket. A jó jelek szaporodtak. Hazafelé tartottak a pusztán, s nem voltak már messze szállásterületüktől, talán csak egynapi járásra. A Burkan-kaldun hegyét kerülték meg éppen, amikor a hegyről egy öregember ereszkedett alá, hátán kovácsfújtatóval. Mellette tizennyolc év körüli legény gyalogolt, s időnként segített az öregnek átlépni a szerteszét heverő köveket. Az öreg, amikor a lovasok közelébe ért, levette süvegét, meghajolt, majd egyenesen Temüdzsinhez fordult, és mély, rekedt hangon megszólalt: – Ha öreg szemeim jól látnak, Temüdzsin vagy, a kijat, Jiszügej-bátor fia. – Igen, Temüdzsin vagyok – felelte a fiú meglepetten. – Engem Dzsarcsiudajnak hívnak, s az urjanhajok nemzetségéből származom, rokona vagyok meghalt apádnak, Jiszügej-bátornak. Amikor megszülettél, cobolyprémből készült pólyát adtam apádnak ajándékba, és felajánlottam, hogy ha megnő a fiam, hozzád küldöm, hogy bátor vitézt nevelj belőle. Hát most itt van. Dzselmének hívják, nagyon szereti a lovakat, és azok is őt. Ha nagykán leszel, tedd meg lovászodnak, nem bánod meg! A fiatalember nyílt tekintettel Temüdzsinre nézett, kezét összefonta a mellén, és meghajolt. A testvérek összekacsintottak, a vezeték lóra ültették és továbblovagoltak. Amikor aztán eltűntek a hegyet szegélyező bokrok mögött, az öreg Dzsarcsiudaj leoldotta övét, levette süvegét, a nap felé fordult, és reszkető hangon az Örökkévaló Ég áldását kérte a tovavágtatókra, akiknek nyomán még le sem ülepedett a szállongó por. IX. EGY RABLÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Ismét beköszöntött a tavasz, és mint minden évben, tarka virágokkal behintette a Kerülen forrásvidékét. A Bürgi patak partján táborozott ebben az időben Temüdzsin és családja. A nevezetes találkozás óta nem hallott hírt Ong kán felől, de bízott szavában, és türelmesen várt. Egész télen terveket szövögetett arról, hogy ha hatalomhoz jut, miképpen rendezi át a legelőterületeket, kikkel köt barátságot, és kiket tekint ellenségének. A nagy tervek álmodása közben gyorsan elrepült a tél. Egy májusi hajnalban történt, amikor a téli hó még foltokban borította a folyóparti legelőket, de a tavaszi meleg már megduzzasztotta a patakok vizét, és apró leveleket csalt a bokrok ágaira. A család az igazak álmát aludta, csak Koakcsin anyó nem tudott aludni, egy öreg szolgálóasszony, akit még Dej-szecsen ajándékozott Höelünnek. A gyors időváltozás kínozta a derekát, és félálomban úgy érezte, mintha régen elhalt férje vágott volna végig rajta a tevekorbáccsal. Nyugtalanul forgolódott, és a kívülről beszűrődő zajokat figyelte. Hirtelen furcsa, félelmetes zúgás ütötte meg a fülét. Mintha messze megnyílt volna a föld, mintha gonosz szellemek mormogása és dühös kiáltozása töltötte volna be az eget. Tüstént felébredt a szokatlan zajra, a maradék álom kiment a fejéből, elfelejtette a tevekorbácsot és részeges férjét is, aki sohasem mulasztotta el, hogy végig ne verjen rajta, ha úgy tartotta kedve… Valahonnét ismerte ezt a furcsa lármát, valamire nagyon hasonlított, de mire? Felkönyökölt, és tovább hallgatózott. Valaha lánykorában, egyszer nagyonnagyon régen hallott ehhez hasonlót, amikor apja a tatárok ellen vonult… valamikor akkor… Ejnye, mire is emlékezteti ez a zaj? Mintha vadlovak száguldanának át a pusztán, és az egymás mellett lezuhanó paták monoton dübörgése… Hirtelen rémülten ugrott ki az ágyból, és tele torokból visítani kezdett: – Héj, Höelün és ti többiek, ébredjetek! Ellenséges lovasok közelednek! – Mi? Micsoda? – ugrott fel mindenki, rémülten kapkodva ruha és fegyver után. Az öregasszony most már szinte eszelősen sikoltozott: – Ébredjetek! Ébredjetek! Jaj, jaj! Lovasok jönnek! Nagyon sok lovas, nagyon sok lovas! Jaj, jaj, talán a rettenetes tajcsiutok közelednek! Meneküljetek!

Egymás nyomában, lökdösődve rohantak ki a sátorból. A pusztán a messzeségben itt is, ott is apró fekete pontok látszottak, akkorák, mint az éjjeli bogarak. Számuk egyre nőtt, és a bogarak is egyre nagyobbak lettek. Temüdzsin biztosra vette, hogy ellenséges lovasok, hiszen ha a kereitek volnának, nem jönnének ennyien, és semmi esetre sem ebben a szédítő iramban. Semmi kétség, ellenség közeledik, amelynek egyetlen célja lehet csak: gyors lovasrohammal meglepni az alvó családot és felkoncolni őket. Azonnal menekülni kell hát! A menekülés nem ígérkezett túlságosan nehéznek. Előttük a végtelen puszta, mögöttük a bozótos és a Burkan-kaldun bokrokkal borított vonulatai. Ha be tudnak jutni a bozótosba, nehezen akadnak nyomukra. – Mindenki lóra! Koakcsin anyó itt marad, őt úgysem fenyegeti veszély. Ha utánunk érdeklődnek, nem tudsz semmit, értetted? – förmedt az öregasszonyra. Koakcsin hangtalanul zokogva bólintott. Mindannyian a lovakhoz rohantak. Remegő kézzel oldották el a köteleket, aztán mindenki felpattant a hozzá legközelebb eső állat hátára. Temüdzsinnek még arra is volt ideje, hogy a minden eshetőségre előre elkészített, bőrtömlőbe helyezett tartalék élelmiszert egy vezeték ló hátára tegye, a kötőféket Temüge-otcsigin kezébe nyomja, aztán vágtatva megindultak a Burkan-kaldun irányába. Sokáig Temüdzsin haladt elöl, majd Boorcsuval hátramaradt, hogy amennyire egyáltalán lehetséges, igyekezzenek a csapat nyomait eltüntetni. Egy darabig megpróbálták a köves talajon birkabőrrel elsimítani a paták vágta lyukakat, majd abbahagyták a meddő kísérletezést: kilenc ló nyomát úgysem lehet semmivé tenni. Temüdzsin elégedetten nézett végig kis csapatán. Ez lesz hát az a mag, amely később óriásivá duzzadva megszerzi számára a hatalmat az összes mongol felett. A fenyegető veszéllyel mit sem törődve gyönyörködött a vonulókban. A csapat élén, a vezető helyen anyja, Höelün haladt. Hallgatólagosan már régen, évekkel ezelőtt átadta a vezetést fiának, külsőségekben azonban még megtartott egyet-mást a nemzetségfői méltóságából. Keményen összeszorított szájjal ült a lovon, és néhanéha gyűlölettől égő szemmel pillantott hátra, oda, ahol az apró bogarak repültek feléjük a pusztán. Höelün mögött Kaszár lovagolt, egyik kezével a gyeplőt, másik kezében pedig íját fogta. Szemében harci vágy lobogott, szinte már látta a nyilától eltalált és lováról lebukó ellenséget. Mellette, vele esaknem egy vonalban Belgütej haladt egykedvű, szinte unatkozó arckifejezéssel. Néha-néha becsukta a szemét, és nagyot ásított. Arcára kiült a nagyon erős emberek rendíthetetlen nyugalma. Belgütej mögölt Kacsiun és Temüge-otcsigin lovagolt, az utóbbi a vezeték lovat vezette. Temüdzsin gyönyörködve nézte őket; arcuk kipirosodott az izgalomtól, de ijedtségnek nyomát sem látta rajtuk. A sort közvetlen előtte Boorcsu és Dzselme zárta be, kemény legények, igazi jó barátok, szívesen áldoznák az életüket egymásért és érte is… Mennyivél más volt ez a menekülés, mint annak idején az a fejvesztett rohanás és elkeseredett védekezés, amikor a tajcsiutok támadták meg őket. Most kilenc lóval kilencen lovagolnak, ha beleszámítja Temülünt is, aki Höelün ölében alszik békésen. Koakcsinra gondolt és elmosolyodott. Szegény öregasszony bizonyára alaposan megrémülhetett, de hát nem volt mód rá, hogy magukkal hozzák. Tartalék lóra mindenképpen szükség van, hiszen napokig is eltarthat, amíg a Burkan-kaldun bokrai közül kikecmeregnek, enni viszont addig is kell. Hiába nyilaznak valamennyien kitűnően, a bokrok között kevés elejteni való állat akad. Mindenki itt van hát, csak szegény Koakcsint rémítgetik azóta a tajcsiutok. Mindenki itt van, akit szeret… Hirtelen villámként hasított valami a szívébe. Olyan hirtelen állította meg a lovát, hogy az nagyot horkantva két hátulsó lábára állt, és így táncolt, amíg ismét vissza nem eresztette a zablát. Valamennyien hátrafordultak a váratlan zajra, és a halálsápadt Temüdzsinre bámultak. Temüdzsin homlokán nagy, gyöngyszemnyi izzadságcseppek jelentek meg, lefolytak az orrnyergén, s mint könnycseppek ültek meg az arcán. – Héj! Mi történt, Temüdzsin?! – ugratott hozzá Boorcsu, és elkapta a karját. Temüdzsin keze hideg volt, mint a halotté. Lovaglóostorát felemelte, és reszkető kézzel az elhagyott jurtára mutatott. – Börte!…

Boorcsu halkan füttyentett, és süvegét feltolta a feje búbjára. Mindent megértett. A nagy menekülésben Börtét a jurtában felejtették. Egyvalaki volt csak közöttük, aki nem feledkezett meg Börtéről, de egyetlen szóval sem említette senkinek, hogy a fiatalasszony hiányzik. Ez a valaki Höelün volt. Höelün és Börte kezdettől fogva igen jól megértették egymást, Börte még az onggiratoknál megszokta az engedelmességet, tisztelte új anyósát, ahol csak tehette, kedveskedett neki. A jurta körül minden munkát elvégzett, semmihez sem szégyellt hozzányúlni, soha nem éreztette, hogy származását tekintve nem lenne kötelessége a házimunkák végzése. Nem említette soha, hogy Dej-szecsen jurtájában az alantas munkákat kizárólag szolgálók végezték, az asszonyok pedig csak cifrálkodással és piperézéssel voltak elfoglalva. Természetesnek vette, hogy új otthonában mások a szokások, s hogy ezekhez a szokásokhoz neki is alkalmazkodnia kell. Talán éppen ezért, vagy mert szépen tudott dalolni és táncolni, ügyes volt a kumiszkészítésben, s mert a kisgyermekeket, főleg Temülünt úgy dajkálta, mintha a sajátja lett volna, Höelün nagyon megszerette menyét, és ha csak tehette, a legjobb falatokat juttatta neki. A reggeli menekülésnél Höelün első dolga a gyermekek felkeltése és felöltöztetése volt. Látta, hogy Koakcsin rémült kiáltozására Börte is felretten, és ijedten kapkodja magára ruháit. A lóra szállásnál aztán elvesztette szem elől. Alig haladtak azonban néhány lóhossznyira, amikor Höelün visszanézett, és meglátta Börtét, amint a félelem könnyeivel a szemében a jurtaajtóban áll, s fekete szemének pillantása néma vádként szegeződik rá. Höelün lehajtotta a fejét, de nem tehetett semmit. Nem fordulhattak vissza érte, hiszen Börtének nem jutott ló. A nomád élet törvényei látszólag túl szigorúak és kegyetlenek, de mindig a közösség fennmaradását szolgálják, és az egyén érdekeit gondolkodás nélkül alávetik a közösség érdekeinek. Így történt ez most is. A családnak menekülnie kellett, hiszen a tajcsiutok mind egy szálig kiirtották vagy rabságba hurcolták volna őket attól való félelmükben, hogy Jiszügej-bátor gyermekei soha nem felejtik el az őket ért sérelmeket. A hozzájuk csatlakozott férfiaknak, nevezetesen Boorcsunak és Dzselmének ugyancsak menekülnie kellett, mivel a nomád törvények szerint az elfogott ellenséges vagy ellenséghez csatlakozott harcosnak nemigen hagyták meg az életét, ha egyszer a kezük közé került. Egyetlen szabad paripa maradt csak, azonban feltétlenül szükségük volt a vezeték lóra. A család élelmezése csak a vezeték lóra málházott élelmiszerek segítségével volt ideig-óráig megoldható. A vezeték ló elvesztése a halált vagy a halálnál is rosszabb rabságot jelentette volna. Höelün óvakodott Temüdzsint figyelmeztetni felesége elvesztésére, hiszen eléggé ismerte fiát ahhoz, hogy a legvakmerőbb cselekedeteket is feltételezze róla. Magában – bármennyire is gonosznak tartotta magát érte – azért imádkozott az Örök Éghez, hogy fia csak akkor vegye észre felesége elvesztését, ha már késő lesz visszafordulni érte. Egyetlen ló sem képes hosszú ideig erőltetett menetben kettős terhet hordozni a hátán, és ha valaki mégis megkísérli, óhatatlanul elmarad a többiektől, és az ellenség fogságába esik. Elöl lovagolt hát szenvtelen arccal, és szívét-lelkét mardosó gondolataival viaskodott. Koakcsin anyó csak rövid ideig jajveszékelt; amikor a lódobogás egyre erősebbé vált, felébredt benne a kötelességérzet, mely legyőzte félelmét. Ő is észrevette Börtét – hogyne vette volna észre –, de ő is helyesnek tartotta, hogy a fiatalasszonyt hagyták itt, hiszen neki nem kellett féltenie az életét, a menekülőket pedig csak akadályozta volna. Koakcsin egyetértett a történtekkel, de tudta, hogy most már az ő feladata Börte megmentése. Ha valami történne Temüdzsin feleségével, egyedül rajta, szegény öreg szolgálóasszonyon kérnék számon. Mit tegyen hát? Többször erélyesen meghúzta a varkocsát, és gondolkodni próbált. Aztán valami az eszébe juthatott, mert hirtelen felkapta a fejét, befutott a jurtába, és a tűzhely mellett sírdogáló fiatalasszonyhoz fordult. – Héj, galambom! Jó lesz abbahagyni a sírást, ha nem akarod felingerelni a tajcsiutokat!

Börte olyan pillantást vetett rá, hogy az öregasszony jobbnak látta, ha felhagy a savanyú viccelődéssel. Hozzálépett hát, és erőteljesen megrázta a vállát. – Héj, galambom! Azonnal menekülni kell, ha nem akarsz Tarkutaj-kiriltuk sátrában ébredni. – Menekülni – sírta keservesen a fiatalasszony –, gyalog? Koakcsin ravaszul elmosolyodott. – Gyalog nem mennénk semmire, de azért megpróbálunk túljárni a tajcsiutok eszén. Ha sikerül, amit tervezek, és ha az Örökkévaló Ég is úgy akarja, megmenekülünk. Megragadta a fiatalasszony kezét, és a ponyvával letakart kocsihoz vezette. Bebújtatta a ponyva alá, hanyatt döntötte, és gyapjút szórt rá. – Meg ne mozdulj, bármi történne is velem! – mondta kemény hangon a lelki egyensúlyát tökéletesen visszanyert öregasszony, majd a jurta mögött tébláboló két ökröt a szekér elé fogta. Felpattant a bakra, és ostorával nagyokat csattogtatva megindult a Tönggelik patak partján a Burkan-kaldun irányába. Aggodalmasan hátra-hátralesett, amíg csak a jurta el nem tűnt a szeme elől. Egyre csak verte az ökröket, de a sebességet kétségbeejtően lassúnak találta. Hirtelen bekövetkezett, amire számított: lódobogás hangzott fel mögötte, és hegyes süvegű lovasok vették körül a kocsit. Koakcsin anyónak elszorult a torka; a lovasok nem tajcsiutok, hanem merkitek voltak. Lehettek vagy tizenöten. – Héj, öreganyám! – rikkantott a legelöl lovagló nagy bajuszú ember Koakcsinra. – Melyik hegynek a szelleme vagy, és merre röpködsz ilyenkor hajnalban? A töhbiek harsány röhögéssel nyugtázták vezetőjük szellemességét. – Temüdzsin háza népéhez tartozom. Birkagyapjút viszek a patak túlsó partjára, a kallóhelyre. Még hajnalban indultam, hogy idejében érjek. Hát ti kifélék vagytok? – Kérdezni itt csak én kérdezek – mondta tegzére ütve a nagy bajuszú, és szúrós szemével Koakcsin szemét kereste. – Aztán mondd, öreganyám, merrefele van a te Temüdzsined? Koakcsin a távolba mutatott. – Valahol a jurta környékén kell lennie. Mintha azt mondta volna tegnap, hogy mormotára vadászik ma reggel. Igen, ezt mondta. Valahol ott kell lennie a közelben! – Jaj neked, ha hazudsz! – fenyegette meg korbácsával a nagy bajuszú az öregasszonyt. – Ha nem igazat szólnál, a nap meg a nyírek csúcsáig sem ér, és a keselyűk vájják a szemedet! Úgy vigyázz! Koakcsin a rémülettől reszketve nézett utánuk, amíg el nem tűntek a fűtengerben. Akkor ismét előkapta az ostort, és ahogy csak tudta, verní kezdte az ökröket. Már-már úgy látszott, hogy elérik a bokros részt a Burkan-kaldun lábánál, amikor egyszerre reccsenés hallatszott, s a kocsi az oldalára dőlt; eltörött a kerék. – Héj, Börte! – suttogta az öregasszony. – Bújj ki, gyalog megyünk tovább, eltörött a kerék! A fiatalasszony ledobálta magáról a gyapjút, és leugrott a kocsiról. Alig tette le azonban lábát a földre, ismét felhangzott a lódobogás. Koakcsin rémülten fordult Börtéhez. – Bújj vissza azonnal! A fiatalasszony, amilyen gyorsan csak tudott, visszamászott a kocsiba, a gyapjút azonban már nem volt ideje magára szórni. Reszketve lapult a sarokban, és hallgatta az iszonyú párbeszédet. – Eltört a szárnyad, öreganyám? – hahotázott a bajuszos, amikor meglátta a törött kereket. – Látod, még az Ég is azt akarja, hogy velünk maradj. Kár lenne egy ilyen szép fiatalasszonyt elszalasztani. Koakcsin adta a sértődöttet: – Eredj innét, te harcsabajszú! Van kedve tréfálkozni szegény öregasszonnyal! – Tréfálkozni? – komorodott el a bajuszos. – Hidd el, öreganyám, nem sok kedvem van a tréfálkozásra, de az Örökkévaló Égnek tetsző cselekedet, ha a vénasszonyokat, akiket lefejezünk, megnevettetjük, mielőtt lelkük a magasba szállna…

– Lefejezni? – hökkent meg Koakcsin. – Kit akartok ti lefejezni? – Hát téged, öreganyám… – mondta a bajuszos fenyegetően. – Megmondtam az előbb, hogy ha hazudni merészelsz, a keselyűkkel vájatom ki a szemedet! – Jaj, jaj! – óbégatott Koakcsin. – Kegyelmezzettek életemnek, hiszen a színtiszta igazat mondtam! Temüdzsinnek ott kell lennie valahol a sátor körül. Még hajnalban elindult mormotára vadászni, de nem juthatott messzire, ott kell lennie valahol a sátor környékén. – Hazudsz, öreganyám, mint a vízfolyás! – ordított a bajuszos most már mérgesen az öregasszonyra. – Az egész család megszökött előlünk. Meghallották lovaink patáinak a dobogását, és elinaltak a Burkan-kaldun irányába, arra vezetnek a nyomok. – A Burkan-kaldun irányába? – motyogta Koakcsin csodálkozást mímelve. – A Burkan-kaldun irányába – bólintott a bajuszos, és a kocsit kezdte fürkészni. – Mi van a kocsid belsejében, öreganyám, csak nem Temüdzsint rejtegeted? – Gyapjút viszek a kallás helyére – suttogta Koakcsin, mert alig jött ki hang a torkán –, nincs benne semmi, csak gyapjú. A bajuszos leugrott lováról, és az öregasszonyhoz lépett. – Úgy, szóval gyapjú? – Hirtelen mozdulattal kirántotta kardját, és végighasította a kocsi oldalát. A nemez széthasadt, láthatóvá téve a sarokban kuporgó fiatalasszonyt. – Héj, ha! – füttyentett a merkit meglepetésében. – Ez ám a gyapjú! Na, öreganyám, hát ehhez meg mit szólsz? Koakcsin nem válaszolt semmit, csak hangtalanul zokogott a kocsi bakján. A bajuszos a többiekhez fordult. – Ketten biztonságba helyezitek ezt a szépséget, mi többiek pedig megkerüljük a Burkan-kaldunt, és Kaataj-darmala kezére hajtjuk a menekülőket. Ha egy kis szerencsével járunk, mire a nap késhegynyit halad, Temüdzsin és a többiek egy fejjel rövidebbek lesznek! Na, indulás! – Héj, Csilger-bökő bátyó! Mi legyen ezzel a vénasszonnyal? – kérdezte a két hátramaradó legény közül az egyik. Csilger-bökő arca mosolyra húzódott. – Azt ígértem, hogy levágatom a fejét, ha hazudik. Megígértem, meg kellene tennem, úgy éljek! De a mai nap szerencsét hozott rám, virágszál kerül a jurtámba Temüdzsin házából, ma nem fejeztetek le senkit! Még ennek a vénasszonynak is a nyakán hagyom a fejét! Hangosan felkacagott, és a megkönnyebbülten felszipogó Koakcsinra kacsintott. – Na látod, öreganyám, nem vagyok én olyan rossz ember, nem fejeztetlek le… – Hátrafordult a nyeregben, s nagylelkűen intett a két legénynek. – Ne nyúljatok a kardotokhoz! Vigyétek a patak partjára, és fojtsátok a vízbe! A kis csapat elérte a Burkan-kaldunt övező sűrűséget, és úgy eltűnt benne, mintha á föld nyelte volna el. A merkitek tanácstalanul lovagoltak a bozótos szélén körbe-körbe, nem tudtak ösvényt találni, amelyen betörhettek volna. Az összefonódó kúszónövények, a tüskés bokrok áthatolhatatlan falat alkottak, megakadályozva a keresztülhatolást. Tudták pedig, hogy Temüdzsin és a többiek benn lapulnak a bozót mélyén, kell hát egy rejtett ösvénynek lennie, amely a Burkan-kaldunra vezet. Hasztalan keresték azonban, nem tudták meglelni. Egynapi várakozás és keresés után haditanácsot tartottak. Összegyűltek a bozótos szélén mind a háromszázan, akik a kalandban részt vettek, és heves vita után úgy döntöttek, hogy hazatérnek. Nincs értelme a várakozásnak, ki tudja, hogy a Burkan-kaldun melyik oldalán bukkan elő ismét Temüdzsin, ha ugyan már eddig is el nem párolgott családjával együtt. Az elvonulás mellett leghangosabban Csilger-bökő kardoskodott. Valamennyien sejtették, hogy mi az oka a türelmetlenségének; közelebbről szemügyre szeretné venni a frissen szerzett zsákmányt. Végül a haditanács úgy döntött, hogy hazavonulnak, de három napra méj három őrszemet hagynak hátra; figyeljék a környéket, és ha feltűnne Temüdzsin, próbálják megölni. A hátrahagyott három vitéz a merkitek három legvérszomjasabb nemzetségfője volt: az udujit-merkitek nemzetségfője, Toktoa, az uvasz-merkitek közül Dajir-uszun s a kaat-merkitek nemzetségfője, Kaataj-darmala.

A menekülés második napján Temüdzsin elhatározta, hogy kijön a bozótból, és körülnéz. Többször a sűrűség széléhez lopózkodott, és kitekintett a karagánabokrok közül, de egyetlen ellenséges lovast sem tudott felfedezni. Úgy sejtette, hogy a tajcsiutok megelégedtek a zsákmánnyal, a jurták felgyújtásával, és mivel nem ismerik a hegyre vezető ösvényt, hazavonultak. Gyanította ugyan, hogy esetleg néhány embert hátrahagytak, hogy figyeljék a rejtekhelyet, de nem volt biztos benne. Más körülmények között feltétlenül néhány napig még a bozótban maradt volna, most azonban nem tudott parancsolni magának. Egész teste remegett a gondolattól, hogy Börte az ellenség kezére került. Ha tehetné, valamennyit saját kezével fojtaná meg. Jobban gyűlölte őket, mint atyja gyilkosait. A többiek ezalatt a Burkan-kaldun oldalában telepedtek meg, s Temüdzsin parancsára tartós időre szóló tábort vertek. Kaszár és Belgütej mormotára és madarakra vadászott. A gyerekek játszottak, Höelün pedig a házimunkákat végezte. A kunyhó és környéke a nomád hétköznapi élet megszokott képét mutatta. A második nap délutánján Temüdzsin kivezette lovát a bozótból, és elhatározta, hogy körüllovagolja a hegyet. Türelmetlenségében a kötelező óvatosságról is megfeledkezett, egyetlen vágya volt csak: megtudni, hogy mi történt Börtével. Ahogy a hegyet lovagolta, félretett minden óvatosságot, abbahagyta a bozót menti kocogást, kivágtatott a pusztára, és a szálláshely felé vette útját. A három merkit mindent látott. Már messziről észrevették a gondtalanul és figyelmetlenül vágtató lovast, azonban Kaataj-darmala tanácsára nem rontottak rá. Még a bozótos szélén lovagolt, és attól tartottak, hogy ha rátámadnak, egérutat talál a sűrűbe, s ismét kisiklik a kezeik közül. Hangtalanul követték hát a hegyoldalon végig, és örömmel látták, hogy Temüdzsin végül is kicsap a pusztába, s a régi, felperzselt szálláshely felé tart. A három merkitnek összevillant a szeme: szó nélkül is tudták, hogy mit kell cselekedniük. Kaatajdarmala lefékezte lovát, íjára vesszőt helyezett, a puszta és a sűrűség közé állva, elvágta a visszavonulás útját. Toktoa és Dajir-uszun üldözőbe vették Temüdzsint, és hangtalanul vágtattak abba az irányba, ahol a lehajtott fejű lovas kocogott. Temüdzsin csak akkor riadt fel keserű gondolataiból, amikor a lovasok már egészen közel vágtattak. Némán támadtak, mint a sólyom, váratlanul akarták meglepni áldozatukat. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Ketten támadnak, ő egyedül van, harcba nem bocsátkozhat velük, egyetlen lehetősége a menekülés. Menekülni! Igen, de merre? A puszta felé kár, hiszen a két lovas két oldalról támad majd rá, és nyilaik közül egy-kettő bizonyára eltalálja. Arra is kevés a remény, hogy lovával olyan előnyt tudjon szerezni, amellyel elhagyhatja üldözőit. Egyetlen megoldás kínálkozott csak: visszafordulni és elérni a Burkan-kaldunt! Csizmája sarkát lova oldalába vágta, és hatalmas iramban a puszta felé vette útját. A két merkit, ahogy a pusztai hadviselés szabályai megkívánták, elvált egymástól, és két oldalról próbálta bekeríteni. Temüdzsin kissé lassított az iramon, s amikor a két lovas két oldalról szinte egy vonalba ért vele, hirtelen mozdulattal megfordította lovát. Üldözői is így tettek, így most már a Burkankaldun irányába folyt tovább a hajsza. Meglepetve látta azonban, hogy a merkitek – akiket ruházatukról és süvegükről azonnal felismert – kissé lefékezik lovaik futását, elmaradnak mögötte, ezzel előnyt biztosítanak számára a Burkan-kaldun felé, elvágva a pusztába vezető utat. Ellenségei tehát meg akarják akadályozni, hogy mint az előbb, újra megfordítsa lovát, és visszavágtasson a pusztába. Előnyt adtak neki a Burkan-kaldun felé. Hirtelen megállította a lovát; ha üldözői a Burkan-kaldunhoz, akarják terelni, csak egy okuk lehet rá. A hegy és közte merkitek rejtőznek, akik csak a megfelelő pillanatot várják, hogy nyílvesszőiket belélőjék. Nyugtalanul pillantott a mögötte vágtató és egyre inkább közeledő két lovasra. Úgy látszik, csapdába esett. Visszafelé, a puszta felé elvágták az utat, előtte a menedéket nyújtó hegy, és közte az ellenség… Merre menekülhetne? Jobbra tőle a Kimurka patak és a patakparti füzek… Talán a füzek között? Nem szívesen választotta a menekülésnek ezt az útját, de mivel csak ez az egyetlen lehetősége maradt, tétovázás nélkül oldalra vágott, és szélsebesen száguldott a süppedékes, bokros, nyaktörő talajú patakpart irányába.

Lovára lapult, és visszafordította a fejét. Elégedetten elmosolyodott, amikor a csalódott ordítást meghallotta maga mögött, és látta, hogy mindössze talán száz lóhossznyira onnét, ahol eltért a patakpart felé, egy harmadik lovas vágódik ki a bozótosból, és üldözőihez csatlakozik. Jól számított tehát. Ha folytatja a menekülést a Burkan-kaldun irányába, egyenesen beleszalad a harmadik merkit mellének tartott nyílhegyébe. Gyorsan elérte a zsombékos, süppedékes patakpartot. Óvatosan lelassította lova futását, szinte lépésben haladt a hódok által feltornyozott gátak, eldőlt fatörzsek és csillogó víztócsák között. Arra alapította tervét, hogy a merkitek nem ismerik olyan jól a terepet, mint ő, aki számtalanszor vadászott már erre. Tudta, hogy hamarosan vége szakad a füzesnek, és a patak a pusztán folytatja útját, sík partok között. Ha a merkitek is ismernék a vidéket, könnyen közrefoghatnák, hiszen nem kellene mást tenniük, mint elölről és hátulról meghajtani a füzest. Hála azonban az Örökkévaló Égnek, a merkitek csak a nyomában lihegnek, és eszükbe se jut, hogy valamelyikük elébe kerüljön, vagy megkeresse a füzes végét. A füzek hamarosan ritkulni kezdtek; feltűnt a Burkan-kaldun meredek vonulata. Üldözői néhány száz lóhossznyira mögötte fújtattak. Elmosolyodott, mert most már biztos volt benne, hogy megmenekül. Korbácsával rávert lova tomporára, kiugratott a füzesből, és hangos diadalkiáltással a hegy irányába vette útját. Kezével már szinte érinteni tudta az első bokrokat, amikor a merkitek kikecmeregtek a füzek közül. Csalódott ordításuk jelezte, hogy ellenségei is felismerték a biztosnak hitt zsákmány elvesztését. Az üldözést azonban nem hagyták abba. Korbácsukkal egyre verték lovaikat, hogy megpróbálják elkapni, mielőtt még bevehetné magát a bozótosba. Az üldözött azonban elérte a sűrűséget, s a merkitek már-már káromkodva megállították lovaikat, hogy feladják a hajszát, amikor meglepetve látták, hogy Temüdzsin elkanyarodik, és a bozótos szélén vágtatva napnyugat irányába tart. Az üldözők előbb nem tudták mire vélni a dolgot, majd hirtelen megértettek mindent; Temüdzsin nem akarja felfedni előttük a bozótba vezető út titkát. Megpróbálja lerázni őket. Megvárja, amíg látótávolon kívülre kerül, és csak akkor veszi be majd magát a sűrűségbe. Mindenképpen meg kell hát akadályozni terve végrehajtásában! Ismét megcsapkodták lovaikat, és újult erővel fellángolt a hajsza. Háromszor kerülték meg napnyugtáig a Burkan-kaldunt, de nem tévesztették szem elől Temüdzsint. A negyedik kör volt éppen soron, amikor a napkorong elérte a hegy csúcsát, és lassan lebukott mögötte. Hiába erőltették ezután már a szemüket, egy éles kanyar után Temüdzsin úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Megállították lovaikat, és a fáradtságtól szinte megmerevedve estek le róluk. Fogukat csikorgatták, és átkozódtak dühükben, de hasztalannak bizonyult minden további kutatás, az egyre növekvő sötétségben nem voltak képesek felfedezni a rejtett ösvényt. Kaataj-darmala tanácsára ekkor elhatározták, hogy hazatérnek, hiszen nagyjából már bosszút álltak, felgyújtották Temüdzsin jurtáját, és alaposan megfizettek Jiszügej-bátor fiának azért, hogy sok-sok tavasszal ezelőtt apja Csilger-bökő apjától, Csiledütől elrabolta feleségét, Höelünt. A bosszú nagyját most elvégezték, s lassacskán Temüdzsin is sorra kerül majd, az ő feje is ott szárad még Toktoa-beki jurtája előtt. Felkerekedtek és hazaindultak. Temüdzsin a meneküléstől és a bánattól elgyengülve lebukott lováról, amikor a hegy oldalához ért, és elterült a fűben. Szeme a lenyugvó napkorongra tévedt, és arra gondolt, hogy talán maga a Nap és a Burkan-kaldun szelleme mentették meg a rátörő ellenségtől. Ereje végső maradékát összeszedve felállt, szembefordult a napkoronggal, övét nyakába akasztotta, levetette csúcsos süvegét, öklével mellét verte, kilencszer borult le, és hangosan imádkozott. – Dicsőség a Napnak és az Örökkévaló Égnek, dicsőség neked, Burkan-kaldun! Dicsőség neked, hogy megmentettél a merkitek nyilától, hajítódárdájuk éles vasától! Dicsőség, hogy éles fület adtál Koakcsin anyónak, hogy meghallotta a gonoszok patáinak dobogását, hogy megóvtad tetűnyi életemet! Dicsőség néked, Burkan-kaldun! Esküszöm, hogy mától kezdve minden reggel áldozatot mutatok be neked, fiaim is, unokáim is s unokáim unokái is! Fogadd el, Burkan-kaldun, Jiszügej fia, Temüdzsin esküjét! – kérte öklével egyre a mellét verve. Aztán

felegyenesedett, felkötötte övét, feltette süvegét, és lovát kantáron vezetve megkereste a többieket. Másnap a napkorong még csak a felső szélét dugta ki a Burkan-kaldun csúcsa mögül, amikor a három lovas – Temüdzsin, Kaszár és Belgütej – vágtatva elhagyta a tábort, és eltűnt a füzesek közt a Tola folyó irányába. Szövetségesükhöz és fogadott atyjukhoz, Ong kánhoz igyekeztek. Ezúttal már könnyebben vergődtek keresztül a Tola-parti fekete erdőn, mint amikor első ízben jártak erre. A tisztáson ismét találkoztak a kereit őrökkel, akiket régi ismerősökként üdvözöltek. Három nap telt el mindössze azóta, hogy Temüdzsin élete hajszálon függött a Burkan-kaldun lábánál. Három nap elmúltával már Ong kán ünnepi jurtájában ült kumiszt kortyolgatva, és némiképpen lehiggadva beszélte el a nagykánnak a történteket. – Rajtunk ütöttek a merkitek, jurtámat felgyújtották, feleségemet elrabolták, és ha Koakcsin anyónak nem olyan éles a füle, mint a menyétnek, az én fejem is a merkitek táborában szárad azóta egy karón. Azért jöttünk, hogy harcba hívjunk a merkitek ellen, hogy arra kérjelek, fejedelmi atyám, szabadítsd ki a feleségemet! Ong kán elgondolkozva simogatta szakállát, majd Temüdzsin vállára tette a kezét. – Olyan vagy nekem, mintha a saját fiam lennél. Hát nem megígértem neked, hogy a fekete cobolydakuért cserébe szétszórt népedet összeterelem, hogy ellenségeidet ellenségeimnek tekintem? Amit megígértem, meg is teszem! – Dicsőség neked, fejedelmi atyám! – hajolt meg hálatelt szívvel Ong kán előtt Temüdzsin, és ráemelte kupáját. Valamennyien ittak a kán egészségére, majd Temüdzsin ismét Onghoz fordult. – Fejedelmi atyám! Nemrégiben csatlakozott hozzám egy legény, Dzselmének hívják, urjanhaj nemzetségbeli. Ez a legény kikémlelte, hogy a merkitek valamennyi nemzetsége egyesült Toktoa parancsnoksága alatt. Nagy sereget kell indítani, ha le akarjuk győzni őket! Ong kán a kardjára csapott. – Hát akkor nagy sereget fogunk indítani! Indulatasan felugrott, és gyors léptekkel járkálni kezdett a jurtában. – Itt az ideje, hogy leszámoljunk a merkitekkel! Már túlságosan nagyra tartj ak magukat. A végén még a kitadok szolgálatába állnak, s nem lesz náluk aljasabb társaság a pusztán. Ezt pedig meg fogom akadályozni! Támadni kell, és mi támadni is fogunk! Hirtelen megállt Temüdzsin előtt. – Másfele menjetek haza, mint amerről jöttetek, ne az erdőn keresztül. Testőreim közül veletek küldök néhányat. Majd elvezetnek benneteket egy darabig. Vegyétek utatokba Korkonak-dzsuburt, ott táborozik most öcsém, Dzsamuka. Közöld vele elhatározásomat, hogy hadba indulok a merkitek ellen két tümen lovassal s én alkotom támadáskor a balszárnyat. Mondd el Dzsamuka öcsémnek, hogy várom, és hogy két tümen lovassal ő legyen a jobbszárny. Hogy hol és mikor találkozunk, határozza meg Dzsamuka öcsém. Én akár most is indulhatok, de neki bizonyára idő kell a felkészüléshez. Ne is tétovázzunk tehát, induljatok! Fenékig kiitták kupáikat, megölelték egymást, majd a három testvér útnak indult. Temüdzsin útközben egyre a fejét törte. Dzsamuka nevének említése régi emlékeket ébresztett szívében. Felrémlett benne, hogy még sok tavasszal ezelőtt, amikor apja jurtájában élt, a szomszédukban lakott egy kereit nembeli kisfiú, akit Dzsamukának hívtak. Valamelyik kijat nemzetségbeli sátrában vendégeskedett több mint egy évig. Ez alatt az egy év alatt együtt gyakorolták a nyíllövést, együtt birkóztak az öregek irányítása alatt. Emlékezett még arra is, hogy a fiúval akkor testvérséget, andaságot kötött, és kölcsönösen megajándékozták egymást. A fiú egy őzbokacsont játékot ajándékozott neki, ő pedig ugyancsak bokacsont játékot, de olyat, amelyik rézből volt öntve. Ezekkel a játékokkal játszadoztak aztán egész télen a befagyott Onon jegén. Tavasszal újabb ajándékokkal erősítették meg a testvérséget. Dzsamuka zengő nyilat ajándékozott Temüdzsinnek, Temüdzsin pedig cédrusfa gombban végződő nyilat adott testvérének. Ezután történt, hogy Temüdzsint elkísérte apja az onggiratokhoz, a vendég gyerek

pedig hazatért a kereitek közé. Többé semmit sem hallottak egymásról. Most aztán itt, Ong kán táborában tudta meg, hogy ez a Dzsamuka nem más, mint a nagykán öccse, és maga is jelentős haderővel rendelkezik. Megcsapkodta lovát, s gyorsabb iramban folytatták az utat. Úgy érezte, hogy fogadott testvére segítségével gyorsabban visszaszerezheti feleségét, mint ahogy gondolta. Dzsamuka bizonyára nem fog habozni, ha andája elmondja neki nagy baját. Gyorsított menetben is több napig tartott, amíg elérték a Korkonak-dzsuburt, és rátaláltak Dzsamuka táborára. Most már sokkal óvatosabbak voltak, mint amikor első ízben keresték fel Ong kán szálláshelyét; egy percig sem rejtőzködtek, inkább a mindenünnen jól látható helyeken lovagoltak. Így aztán nem is lepődtek meg, amikor egy kis liget mellett elhaladtukban távoli kürtszó ütötte meg a fülüket, hisz tudták, hogy a közelben rejtőzködő kémek jelentik jövetelüket. Szemük pillája sem rezdült, amikor néhány perccel később húsz-harminc marcona lovas rontott rájuk, és körülöttük kerengve, sivító harci kiáltásokkal rémítette őket. Mindkét kezükkel nyergük előreálló felső részébe kapaszkodtak, s mosolyogva figyelték a körülöttük forgó vitézeket. Egyszerre a kör szétvált, és fehér lovon alacsony termetű vitéz lovagolt hozzájuk. – Mend amar! – köszöntötte az érkezőket. – Mend amar! – válaszolták a testvérek, és arcukon unott mosollyal szemlélték az állig felfegyverzett harcosokat. – Kik vagytok, és merre tartotok? – hangzott a hagyományos kérdés. – Kijatok vagyunk, Ong kán küldött bennünket, és Dzsamukát keressük – válaszolta Temüdzsin keményen a fehér lovon ülő szeme közé nézve. – Úgy, szóval te vagy Temüdzsin, és ők a testvéreid? – Aztán süvegét levette, és kezét mellén összefonva meghajolt a testvérek előtt. – Legyetek üdvözölve, Dzsamuka már tud rólatak… – Tud rólunk? – csodálkozott Temüdzsin hitetlenül megrázva a fejét. – Lehetetlen, hiszen csak négyszer bukott le és kelt fel azóta az örök napkorong, hogy elhagytuk a Tola-parti fekete erdőt, és olyan erőltetett menetben jöttünk idáig, hogy vágtató lovaink mellett elmaradt a puszták antilopja, lezuhant mögöttünk az utánunk kilőtt nyílvessző. Hogyan tudhatnátok hát jövetelünkről? A vitéz elnézően mosolygott. – Bizonyára nem hallottátok még táltosunk, Hünegen hírét. Hünegen mindent jelent nekünk, ami a Tola partján történik. Ha a nagykán azt üzeni, hogy kerekedjünk fel, felkerekedünk, és megütközünk az ellenséggel. Most is már majdnem készen állunk. Napok óta szerszámainkat javítjuk, új húrokat húzunk íjainkra, s hajítódárdáinkat köszörüljük. Én mondom neked, Temüdzsin testvér, írmagja sem marad a merkiteknek! Temüdzsin csodálkozva meredt a fehér lovon ülőre. – Ti mindent tudtok, amit én mondani akarok? Ki az a Hünegen táltos, és hogy került ilyen gyorsan ide? – Hünegen? Mindig is velünk volt, nem megy az sehova. – Akkor honnan tudja, hogy mit üzen a nagykán? – Lehet, öcsém, hogy a fegyverforgatáshoz értesz, de hogy a táltosok dolgába nem nagyon vagy beavatva, azt látom… – feddte meg a katona mosolyogva Temüdzsint. – Ha akarod, elmondhatom a dolgot; figyelj ide! – És lovát lassúbb járásra fogva beszélni kezdett: Régen, még az ükapám idejében kezdődött, amikor Hünegen ükapja volt a kereitek sámánja. Történt egyoer, hogy valamilyen háborúságra került a sor köztünk és a tatárok között. Többször megütköztünk velük, de a végső győzelmet csak nem sikerült kicsikarni, sőt még a szerencse is elpártolt tőlünk. Valahol a Tola partján táborozott akkor a kereit sereg, s az akkori nagykán elhatározta, kettéosztja katonáit, így próbálja meg átkarolni és a Tola felé kergetni a tatárokat. Egy ködös hajnalon kellett volna megindítani a közös támadást, de amikor a baloldali sereg az előre megállapított időben elindult, hogy átkeljen a Tolán, a vezérek rémülten vették észre, hogy a jó ideje tartó meleg annyira megolvasztotta a folyó jegét, hogy nem lehet rajta átkelni. Hasztalan próbálkoztak, a lovak alatt mindegyre beszakadt a jég, ottvesztek terhükkel és

lovasukkal együtt. A másik sereg közben a megbeszélt módon felfejlődött, már nem sok idő hiányzott, hogy megtámadja a tatárokat, és a Tola irányába szorítsa őket, miközben a katonák arra számítottak, hogy a sereg másik része ugyanabban az időben hátba támadja a menekülőket. Igen ám, de a másik sereg a túlsó parton vesztegelt, és semmiképpen sem tudott átkelni a folyón. A nagykán, amikor már alig hiányzott pár óra a támadás kezdetéig, magához hívatta a nemzetségvezetőket, és sok száz ló jutalmat ígért annak, aki megviszi a hírt a többieknek, hogy a támadást el kell halasztani. Többen jelentkeztek, hiszen egytől egyig vitézek voltak, meg a jutalom is csábította őket, s megpróbáltak a jégen átevickélni a túlsó partra. A vékony páncél azonban beszakadt alattuk, s társaik szeme láttára süllyedtek a Tola fenekére. A többiek nem tehettek semmit, némán nézték, hogy lelkeik hogyan térnek meg az Örökkévaló Éghez. A csapatot kísérő öregasszonyok már előre jajveszékeltek, és a többi vitézt siratták, akik a túlsó parton felveszik a túlerő ellen a harcot, s elhullanak sorban a tatárok nyilaitól. Maga a nagykán is tenyerébe hajtott fejjel gondolkodott a jurtájában, megpróbált kitalálni valamit, de nem jutott semmi megvalósítható ötlet az eszébe. Ekkor lépett a jurtájába az öreg táltos, Hünegen ükapja. – Ne búsulj, nagykán, ha az Örökkévaló Ég is úgy akarja, megmentem az ottaniakat – mondta, és a túlsó part felé mutatott. – Ötször száz lovat adok, ha átjutsz a jégen! – ígérte a nagykán, de már ő maga sem bízott a sikerben. A táltos azonban megrázta a fejét. – Nem kell az ötszáz lovad, és nem is jutok át a jégen, arra az én hatalmam kevés. – Akkor meg mit akarsz? – türelmetlenkedett a nagykán. – Üríttess ki számomra egy jurtát, és hozzatok egy tömlő pálinkát. A többit majd megtudod. A nagykán nem nagyon bízott Hünegenben, de mivel nem volt más lehetősége, szó nélkül teljesítette az öreg kérését. A sereg körülállta a bezárt jurtát. A jurtában hosszú ideig csend volt, majd egyszerre harsány részeg gajdolás. szűrődött ki belőle, amit csak azok a szünetek szakítottak meg, amelyekben az öreg szájához emelte a tömlőt. Aztán még sokáig vártak kint némán és alázatosan, hallgatva az éneket, mígnem kinyílott a jurta ajtaja, és kitámolygott az ajtón lila ajakkal, csorgó nyállal az öreg, s fogatlan szája torz mosolyra húzódott. – Ha… hazamehettek – dadogta részegen –, a… csata elmarad. A vitézek nem tudták, mitévők legyenek, higgyenek-e a részeg öregnek, vagy sem. De mivel a folyón úgysem tudtak átkelni, letáboroztak hát és vártak. Néhány nap elmúltával aztán beköszöntött az olvadás, majd eltisztult a jég, s egy frissen nyílt gázlón átkelhettek a túlsó partra. A többit a nagykán a testvérétől, a többiek pedig a túloldalon táborozó katonáktól tudták meg… Az is hozzátartozik a dologhoz – folytatta a harcos –, hogy a másik seregben szolgált az öreg sámán testvére mint szakács. Röviddel a csatába indulás előtt éppen a pálinkaporciót osztotta ki, amikor hirtelen rosszul lett. Szája habzott, és bár előtte nem ivott egy kortyot sem, részeg nótákba kezdett, ajkai közül pálinkaszag áradt. A lovasok parancsnoka összeszidta, részeg disznónak nevezte, megparancsolba, hogy húzzák félre az útból, és ha magához tért, verjenek a hátára huszonötöt. A sereg már éppen indulni akart, amikor a szakács váratlanul magához tért. Felugrott az árnyékból, ahova húzták, és torkaszakadtából ordítva a vezérek elé vetette magát. – Álljatok meg, álljatok meg! – ordítozta, és szeme vérben forgott. – Jelet kaptam az Örökkévaló Égtől, hogy szerencsétlenség fenyeget benneteket! Higgyetek nekem – könyörgött sírva és zokogva –, nem vagyok részeg, nem ittam egy kortyot sem, hiszen tanúim vagytok, hogy nem szeretem a pálinkát, a részemet is mindig másnak adom!… – Úgy van, ez igaz! – bólogattak a katonák, és félelemmel vegyes csodálattal fogták körül a tébolyodottat. – Jelet kaptam a többiektől, bátyám üzent a másik seregből, hogy ne induljatok, veszély fenyeget benneteket. Nem értettem minden szavát, csak annyit, hogy ne induljatok el, mert ők sem tudnak elindulni. Nem tudnak felvonulni, és értesíteni sem tudnak bennünket! Az Örök Égre esküszöm, hogy

tisztán hallottam bátyám hangját, amint üzeni, hogy ők nem kelnek útra, és kért, hogy mi is térjünk ki az ütközet elől. A sereg vezetője, a nagykán öccse gondolkodóba esett. Nagy hatással volt rá még az előbb elmondott jelenet mellett az is, hogy az elmúlt éjszaka más, rossz jelek is mutatkoztak, és mind arra intették, hogy higgyen szakácsa látomásának. Bár tudta, hogy esetleg a fejét kockáztatja, kémeket küldött a tatárok irányába, maga pedig seregével együtt várakozott. A kémek éjszaka tértek vissza, és jelentették, hogy a tatárok azon a helyen állanak, ahol az elmúlt napon, nem támadta meg őket a sereg másik része sem, a szakács tehát igazat mondott. Azóta aztán Hünegen családjában apáról fiúra száll a táltosság. Bizonyára már te is kitaláltad, hogy az apa, az öreg Hünegen a mi táborunkban tartózkodik, fia, a fiatal táltos pedig odaát a Tola fekete parti erdejében, Ong kán udvarában. Éjszaka üzent a fiú az öregnek, és közölte velünk, hogy rövidesen ideértek, s hadba indulunk a merkitek ellen. Dzsamuka, aki már régtől fogva andád, szeretettel vár benneteket, és nagy lakomát készített tiszteletetekre – fejezte be történetét a vitéz. Alighogy az elbeszélés befejeződött, kikanyarodtak a folyópartot szegélyező fák közül, s előtűnt a kereitek másik tábora: a sziklás, ligetes Korkonakdzsubur. A fehér jurtákból száz és száz fekete füstoszlop kúszott az égre: sütötték az ennivalót, a húst, szárították a túrót és a sajtot. Itt-ott a sátrak közül fémes csengés hallatszott, nyílhegyeket köszörültek, lándzsákat és kardokat kalapáltak. Dzsamuka tábora készülődött a merkitek ellen. X. HADJÁRAT A MERKITEK ELLEN Dzsamuka vezéri sátrában fogadta vendégeit, és olyan lakomát rendezett számukra, mintha Temüdzsin is vele egyenrangú kán lenne. A kumiszos kupák sűrű emelgetése mellett felelevenítették a régi napokat, amikor még Jiszügej-bátor idejében testvérséget fogadtak egymásnak. Dzsamuka egy percig sem habozott részt venni a hadjáratban, sőt elhatározta, hogy több vitézt indít harcba, mint amennyit Ong kán kért tőle. – Írmagjuk sem marad a merkiteknek, ha rajtuk ütünk – mondta Dzsamuka, miközben a vezéri sátorban leterített medvebőrökön heverésztek. – Ha egyszer így alakult a helyzet, végérvényesen le kell számolni velük. Egyetlen harcosunk, egyetlen asszonyunk sem érezheti magát biztonságban még a saját szállásterületünkön sem, ameddig a merkitek utolsó embere is el nem indult vándorútjára az örökkévalóság felé. – Nem lesz könnyű elbánni velük – vetette közbe óvatosan Temüdzsin –, a merkit nemzetségek egyesültek a legbátrabb vitézek vezetése alatt… Dzsamuka kiköpött. – Phű! Legbátrabb vitézek?! Csak nem Toktoára gondolsz, arra a gyáva nyúlra? Azt beszélik róla, ha egy mellette elvágtató lovas véletlenül ráüt a nyeregtakarójára, annyira megretten, hogy majd leesik a lóról, azt hiszi a szerencsétlen, hogy ellenséges dobszót hall. Ezt nevezed te bátor vitéznek? Vagy talán Dajir-uszunra gondolsz? Róla azt mesélik, ha a mellette haladó lovas tegzében megzörrennek a vesszők, leveti magát a lováról, mert attól fél, hogy ellenség rejtőzik a bozótban. Ezt nevezed félelmetes vitéznek? Temüdzsin elmosolyodott, amikor Dzsamuka felhevült arcára nézett. – Félelmetes vitézek? – folytatta a csepülést Dzsamuka. – Valamennyiük közül a leggyávább a nagyszájú Kaataj-darmala. Ha a pusztán ördögszekeret visz a szél, megrémül, és megfordítja lovát, mert azt hiszi, hogy ellenség közeledik. Gyáva nyulak valamennyien! Másnap reggel korán felkerekedtek, hogy visszatérjenek Ong kánhoz Dzsamuka üzenetével. Az indulás előtt röviddel Dzsamuka összehívta a sereg vezetóit, Temüdzsint maga mellé ültette a medvebőrrel borított széles káni lócára, és olyan hangosan, hogy mindenki hallja, rövid beszédet intézett hozzá. – Halld szavamat, Temüdzsin andám, és halljátok ti is, kereit vitézek. Temüdzsin andámnak a feleségét elrabolták a merkitek, ágyát üressé tették. Ong nagykán és én, Dzsamuka elhatároztuk, hogy megbosszuljuk andám sérelméh. Szemet

szemért, fogat fogért! Ami engem illet, kész vagyok a harcra életre-halálra. Felszenteltem jakfarkas zászlómat, bikabőrrel borított szent dobjaimat megverettem. Mindenünnen özönlik a bátor harcosok áradata zászlóim alá. Készek vagyunk harcolni Temüdzsin andám igazáért! Mondjátok meg a bátyámnak, Ong kánnak, hogy újhold nyolcadik napján találkozunk az Onon folyó melletti Botokanboordzsinál. Két tümennél több embert viszek magammal, én alkotom majd a jobbszárnyat; Ong kán hozzon két tüment magával, s alkossa ő a balszárnyat. Ne feledjétek el az időt! Újhold nyolcadik napján találkozunk! A testvérek sietve lóra szálltak, megvitték Ong kánnak Dzsamuka üzenetét, majd hazatértek a többiekért. Alig nyugodott le aztán tízszer a nap fényes arca, immár valamennyien ismét Ong kán táborában voltak. A sereg felszerelése valamivel hosszabb időt vett igénybe, mint előzőleg gondolták. Nem érkeztek meg idejében az erdő mélyén dolgozó najman kovácsoktól rendelt nyílhegyek, sőt a szakácsok is lassabban készítették a szárított húst és a darált kölest, mint ahogy megígérték. Temüdzsin éjjel-nappal a készülődő sereg körül sürgölődött, és megpróbálta siettetni az indulást. Végre, vagy három nappal később, mint amikorra elhatározták, menetkész lett a sereg. Mintegy háromezer lovas alkotta a két tüment, ötszáz lovast pedig Temüdzsin parancsnoksága alá adtak. Az egyik tüment maga Ong kán vezette, a másikat pedig öccse, Dzsaka-gambu. Temüdzsin boldogsága határtalan volt, amikor kivágtattak a pusztára, és vissza-visszapillantott ötszáz harcedzett lovasára. Menet közben igyekezett ellesni a másik két parancsnoktól a sereg igazgatásának apró fogásait, a vezetés dolgai azonban nem nagyon érdekelték. Évekkel ezelőtt kidolgozta már magában a lovashadsereg vezetésének minden variációját, a támadástól a védekezésig. Minden helyzetet gondolatban ezerszer végigpróbált, s úgy érezte, többet már nem tanulhat senkitől. A sereg szervezeti problémái azonban módfelett érdekelték. Igyekezett eltanulni minden ezzel összefüggő dolgot Ongtól és Dzsaka-gambutól, s nem utolsósorban az alája rendelt régi, kipróbált, harcedzett tisztektől. Az első időkben nem is nagyon irányította őket, hagyta, hadd intézzék maguktól a sereg ügyeit. Nyitott szemmel figyelt, és hamarosan sikerült is felfedeznie néhány olyan hibát, amelyeket majdan, ha igazi sereg vezetője lesz, el akart kerülni. Egyelőre azonban nem szólt bele tisztjei dolgába. Nem szerette volna, ha mint akadékoskodó idegent bepanaszolják atyai barátjánál. Nyitott szemmel járt hát emberei között, és semmi sem kerülte el a figyelmét, amiről azt gondolta, hogy egyszer még felhasználhatja. Több mint egy hét telt el erőltetett menetben, míg végül megérkeztek az Onon forrásánál levő Botokan-boordzsiba, és egyesültek Dzsamuka seregével. A találkozás délutánján azonban a közös vezéri sátorban olyan jelenetek játszódtak le, amelyeket Temüdzsin, nem minden alap nélkül, rossz előjelnek tekintett. A sereg, melyet Ong kán vezetett, és amelyhez Temüdzsin is tartozott, az ismert okok miatt három napot késett. Dzsamuka viszont pontosan a kijelölt napon, az újholdat követő nyolcadikon megérkezett Botokan-boordzsiba, a találkozás színhelyére, letáborozott és várt. Három napot töltött itt felesleges várakozással, fogyott az élelem, és a harcosok is egyre a pusztát kémlelték, hogy jön-e már Ong kán a seregével. A második napon zúgolódás ütötte fel a fejét a katonák soraiban, suttogva adták tovább a hírt, hogy Ong kán meggondolta a dolgot, visszavonja a Temüdzsinnek ígért segítséget. Dzsamuka természetesen nem hitt a rémhíreknek, a suttogókat szigorúan megbüntette, de mégis ingerült, majd később dühös lett, ahogy elmúlt a második nap is, és Ong seregének nyoma sem volt sehol. A harmadik napon aztán, amikor a fősereg, mintha mi sem történt volna, nevetgélve és hangosan kiáltozva megérkezett, Dzsamukát elöntötte a méreg. Uralkodott azonban magán, szó nélkül üdvözlésre emelte a kezét Ong, Dzsaka-gambu és Temüdzsin láttán, majd sarkon fordult, és besietett a vezéri jurtába. A három tümenvezető mit sem sejtve követte. Helyet foglaltak a leterített medvebőrökön, és kupáikat a hadjárat sikerére ürítették. Dzsamuka nehezen türtőztetve magát megvárta, míg kiürülnek a kupák, majd keserű szemrehányásokban tört ki: – Micsoda dolog, hogy elkésitek a megállapodott időt? Három nap múlott már el, hogy itt táborozok Botokan-boordzsinál, ahelyett, hogy a pusztákon legeltetném

nyájamat. Hívó szavatokra rendbe szedtem seregemet, felfegyvereztem, és csak titeket várlak. Várok, várok, de ti nem jöttök. Micsoda dolog ez? A három vezér lehajtotta a fejét, zavartan kumiszos kupájába bámult, és nem felelt. Mindhárman tudták, hogy addig úgysem nyugszik meg Dzsamuka, amíg ki nem öntötte haragját. – Nem azt mondja a régi mondás, hogy a megbeszélt időt nem szabad elkésni? Vihar tombolhat, eső verhet, de a gyülekezést nem szabad elkésni! Aki későn jön, aki nem tartja be ígéretét, azt a mongolok kivetik soraikból! Micsoda dolog hát ez? Dühösen felemelte kupáját, és utolsó mérgét elsöprendő, fenékig itta. Hosszú ideig csend borult a sátorra, aztán Ong kán szólalt meg elsőnek bűnbánó hangon. – Dzsamuka öcsémnek igaza van. A találkozást elkéstük, megvárakoztattuk öcsémet, joga van korholni és büntetni bennünket. Bármi is legyen a büntetésünk, elviseljük. Dzsamuka kényszeredetten elmosolyodott, hiszen védekezésre számított. Ez az őszinte beismerés váratlanul érte. – Büntetni? – mondta végül, és megvakarta a fejét. – Ki beszél itt büntetésről, hiszen tulajdonképpen nem történt semmi, csak vártunk… és nem szeretem, ha valaki nem tartja meg a szavát… – Tudnánk kifogásokat keresni, hogy miért késtünk – szólalt meg most Dzsakagambu is –, azonban nem tesszük. Valóban elkéstünk… A merkitek ellen majd bebizonyítjuk, hogy nem vagyunk méltók haragodra, Dzsamuka testvérem! Dzsamuka egyre vörösebbé válva vakargatta a fejét. – Hagyjuk már abba ezt az egészet, és felejtsük el a kellemetlenségeket! – tört ki végül zavartan, mintha nem ő kezdte volna a szeznrehányásokat. – Héj! – kiáltotta, és tapsolt a szolgálóknak. – Hozzatok még kumiszt, hiszen testvéreink elfáradtak az úton! Mi pedig fejezzük be egymás korholását, és foglalkozzunk inkább a merkitek elleni haditervvel! – fordult testvéreihez. Temüdzsin, miközben a kiürült kupát visszahelyezte a kis, alacsony asztalkára, látta, hogy Dzsaka-gambu pajkosan feléje kacsint, és szája szögletében mosoly játszik. Ő is elmosolyodott, s elégedetten gondolt rá, hogy az elmúlt néhány perc alatt legalább annyit tanult, mint azok alatt a magányos hónapok alatt, amikor egyedül rajzolgatta a homokba képzelt seregeit, és stratégiát szerkesztett képzelt csapatai számára. Megtanulta, hogy néha a szó sokkal többet ér, mint a kard, hogy hajlékonysággal és a szemben álló fél rászedésével többre megyünk, mint háborúval. Ha ismerte volna a szót, azt mondhatta volna: megértette, hogy mi a diplomácia. Másnap hajnalban, amikor úgy látták, hogy a későbben jött sereg is úgy-ahogy kipihente magát, felkerekedtek a Kilko folyó irányába. A Kilko túlsó partján terült el a Buura puszta, Toktoa és Dajir-uszun legelőterülete. A folyó azonban éppen megáradt, és sehol sem találtak gazlót a közelben. A biztonság kedvéért megvárták, amíg a szétküldött kémek visszatértek, és jelentették, hogy a folyó innenső oldalán napi járóföldre sem ellenséget, sem pedig járható gázlót nem láttak. Akkor letáboroztak, és haditanácsot tartottak. Valamennyien megegyeztek abban, hogy a víz elvonultát könnyelműség lenne megvárni, hiszen egy több ezer főt számláló sereget nem lehet sokáig titokban tartani, a merkitek könnyen megszagolhatják jövetelüket. Az akció sikere pedig részben azon múlt, hogy sikerül-e váratlanul meglepni őket vagy sem. Ong kán javaslatára nekiláttak, hogy tutajokat épitsenek, és átúsztassák a sereget a túlsó partra. A tutajkészítés azonban lassabban ment, mint Temüdzsin gondolta volna. Elméletben mindenki kitűnően értett a tutajokhoz, a valóságban azonban mégis veszélyes, könnyen szétszakadó tákolmányokat csináltak, úgyhogy elkészültük után több száz ember egész éjszaka megerősítésükkel foglalatoskodott. Így is, amikor eljött a reggel, az átkelés ideje, több tutaj szétvált, és az emberek lovastul a folyóba zuhantak. Néhánynak sikerült kiúszni, többen azonban a vízbe fulladtak. Végül, ha nehezen is, csekély veszteség árán sikerült átjutniuk a túlsó partra. Temüdzsin az átkelésnél is sokat tanult. Megtanulta, hogyan nem szabad átkelni egy folyón. Megtanulta, hogy minden seregben szakképzett mesterembereket kell

tartani, akik ha úgy adódik, szakszerűen és gyorsan elvégzik a munkát. Mindent megfigyelt és a fejébe vésett. Hiába volt azanban a nagy sietség, a merkitek mégis megszimatolták a veszélyt. Később, a győzelem után, merkit foglyok vallomásai alapján kiderült, hogy miként is történt a dolog. Nem messze attól a helytől, ahol a kereitek jelentős része tutajkészítéssel volt elfoglalva, merkit halászok tanyáztak. Csapdáikat beeresztették a megáradt folyóba, és gazdag zsákmány reményében kockajátékkal ütötték agyon az időt. A sereg érkezését még nem vették észre, annyira lekötötte őket a játék, amikor azonban felhangzottak az első fejszecsapások, a merkitek felriadtak játékukból, és meglapultak a folyóparti sűrűben. Amint leszállt az éjszaka, anélkül, hogy kiemelték volna csapdáikat, áteveztek a folyó túloldalára, és szemügyre vették az elhagyott partot. Amikor a felvonuló sereget meglátták, elfogta őket a rémület, mivel sejtették, hogy ellenségeik szövetkeztek ellenük. Ahogy csak lovaik bírták, vágtattak a Buura pusztába, hogy értesítsék Toktoa táborát a fenyegető veszélyről. Amikor a halászoktól meghallották a közeledő ellenség hírét, kitört a pánik a táborban. Toktoa és Dajir-uszun sejtették, hagy Temüdzsin keze van a dologban, és jobbnak látták, ha ellenállás helyett puszta életüket mentik. Néhány hű emberük kíséretében, álruhában elhagyták a tábort, és eltűntek a part menti erdőkben. A magára hagyott nép tehetetlenségében és dühében megölte Toktoa családjának néhány tagját, majd az éj leple alatt fejvesztett futásban keresett menedéket. A Szelenga folyó partján futottak, ahogy csak lovaik lába bírta. Így aztán hajnalban, amikor a kereit seregek első hulláma, az első tümen Dzsakagambu parancsnoksága alatt elérte a merkitek táborát, csak üres sátrakat talált és néhány öregembert a sátrak előtt. Az öregeket lenyilazták, a sátrakat pedig felgyújtották. Senkinek sem kegyelmeztek, akit a sátrak között bujkálni láttak – sem asszonynak, sem gyermeknek, sem betegnek, sem öregnek, hiszen megesküdtek, hogy a merkiteknek még az írmagját is kiirtják. A tábor felgyújtása után a menekülők üldözésére indultak. Most már nem lehetett fenntartani a rendet, felbomlottak a tümenek, a harcosok inkább vadászokra hasonlítottak, mint katonákra. Kivont karddal vágtattak.a folyó mellett északi irányba, a kezükbe kerülőket kivétel nélkül leöldösték, vagyonukat elrabolták, jószágukat elhajtották. Egész nap tartott az üldözés, de így is csak estefelé érték el a menekülők zömét. Három oldalról kerítették be őket, három oldalról zuhogott rájuk a vasés csonthegyű nyilak zápora, hullottak a merkitek, mint dögvész idején a tarbagánok. A zűrzavarban Temüdzsinnek sem sikerült ötszáz lovasát összetartania. Csapatának minden harcosa arra üldözte az ellenséget, amerre látta. Közben feljött a hold is, hogy sápadt fényénél és a meggyújtott fáklyák lobogó világánál folyjék tovább az üldözés. Amikor a hófehérré váló pusztán Temüdzsin egy-egy nagyobb menekülő csoporthoz érkezett, tölcsérré formálta kezét, és harsány kiáltozással igyekezett túlharsogni az öldöklés lármáját: – Börte! Börte! Sokáig eredménytelenül kereste a feleségét. Már-már azt hitte, hogy valahol a menekülők között végezte életét Börte is – hiszen a megvadult kereitek mindenkit legyilkoltak, akit csak értek, nem használt se sírás, se rimánkodás. Egyre inkább elvesztette türelmét és uralmát idegei felett, kieresztett kantárral vágtatott, s torkából rekedten tört fel a kiáltás: – Börte! Börte! Egyszerre egy nagyobb merkit csoport mögött találta magát. Nagy, ponyvával borított szekér akadozott a tarbagánlyukak között, bakján idősebb asszonnyal, aki kétségbeesetten verte ostorával a kocsit húzó ökröket, mintha még hitt volna a menekülésben. A vágtató kereit lovasok két oldalról vijjongva körülfogták a kocsit, kard villant, az ökröket hajtó öregasszony feje nagy ívben felrepült a levegőbe, s eltűnt a magas fűvel benőtt buckák között. A vezető nélkül maradt szekér rövid ideig még ide-oda imbolygott a nehéz talajon, követve az ökrök tétova rántásait, míg végül lassan, nyikorgó kerekekkel megállt. Egy üldöző lovas ekkor áthajolt a lován, s belekapaszkodott az egyik ökör szerszámába. Az ökrök unott tekintetüket ráemelték a lovasra, és mint akiknek minden mindegy,

békésen.kérődzni kezdtek. A másik lovas ezalatt a kocsi hátuljához ugratott, és kivont karddal beordított a nyíláson: – Héj! Fegyvereket kidobálni, és kifelé! Néhány píllanatig csend ülte meg a kocsi belsejét, majd egy tíz-egynéhány éves fiú rémült, könnyező arca bukkant fel a nyílásban, és lassan, lábát előrenyújtva a fűbe huppant. Az üldözők csoportja felől rövid, fémes pendülés hallatszott, s hosszú, tollas végű nyílvessző fúródott a fiú mellébe. Rövid pillanatakig rezgett, aztán megmerevedett. A fiú éles sikoltással a vesszőhöz kapott, majd összegörnyedve a kerekek alá esett. – Héj! – kiáltotta türelmetlenül az előbbi katona. – Azannal kifelé, vagy magam megyek be értetek! – És fenyegetően bedugta kardja végét a ponyva alatt. A nyílásban ekkor megjelent egy ráncos arcú öregasszony, majd mögötte egy fiatal, összekuszált hajjal, könnyes szemekkel. Az öregasszony, alig lépett le a kocsiról, nyílvesszővel a mellében a halott fiú mellé zuhant. A fiatalasszony védekezően maga elé emelte a kezét, és rémülten felsikoltott: – Ne lőjetek! Temüdzsin, aki néhány üldöző katonával már elhagyta a szekeret, a gyilkolás véres munkáját a két lovasra hagyva, a hang hallatára visszarántotta lovát, és torkaszakadtából felordított: – Álljatok meg! Ne lőjetek! – Majd vágtára fogta paripáját, és a kocsi mellé érve, röptében ugrott le róla. Feldúltan meredt a holdfényben fürdő kocsira és a kocsiról lekászálódó asszonyi alakra. A könnyes szemű fiatalasszony lelépett végre a gyepre, lehajtotta fejét, kezét védekezöen maga elé tartotta: várta a halálos vesszőket. Ahogy múltak a pillanatok, lassan felemelte arcát, és pillantása a hozzá legközelebbi, lovas nélkül álló ló szerszámára esett. Szemében tűz gyulladt ki, és az állat gazdáját kereste. Amikor aztán megpillantotta a ló mellett földbe gyökerezett lábbal álló lovast, zokogásban tört ki: – Temüdzsin! Temüdzsinben a síró hang hallatára felengedett a görcsös kábultság, az asszonyhoz rohant, karjába kapta, és mindenki szeme láttára átölelte. Szemét könnyek öntötték el, s halkan suttogta felesége nevét: – Börte… Mondják, hogy életében akkor sírt utoljára. Még azon az éjszakán véget vetettek a további vérontásnak. Megfúvatták a kagylókürtöket, jelezvén, hogy ettől a pillanattól kezdve tilos az ellenséget megölni, mindenkit fogolyként a nagykán elé kell hajtani. Temüdzsin maga nem sokat törődött a menekülő merkitekkel, átadta lovasai parancsnokságát Boorcsunak, maga pedig feleségével a ponyvás kocsin töltötte az éjszakát. Reggel aztán a korai szürkületben meghallották Ong kán kürtöseit, akik gyülekezésre szólították a katonákat. De beletelt néhány nap, mire mindenki összesereglett. A kereiteket, akik már nagyon régen nem vettek részt hadjáratban, elfogta a rablás és a gyilkolás láza, és egészen a Szelenga felső folyásáig üldözték a menekülő ellenséget. Dél körül a vezéri sátorban ismét együtt ült Dzsamuka, Ong és Temüdzsin. – Azt hiszem, Temüdzsin andám, hogy teljesítettük, amit ígértünk, üres ágyadat ismét megtöltöttük, ellenségeidet kiirtottuk, azt tettük, amit vártál tőlünk! – kezdte a beszélgetést Dzsamuka. – Az ellenség nincs többé, és a feleségem is megkerült. Soha nem felejtem el, nagykán apám és Dzsamuka testvérem, amit értem tettetek! – Csak azt tettük, ami a kötelességünk valt mondta a nagykán, és bekötözött kezét tapogatta, melyet az éjszaka egy menekülő merkit nyila felsértett. – Ha a jövőben is szükséged lesz ránk, üzenj értünk, hiszen amint látod, harcosaink örülnek néha egy kis háborúskodásnak… A harcos élete háború és hadjárat nélkül nem élet; szinte már bemohosodtunk a Tola-parti fekete erdőben. Nézd embereim csillogó szemét, valamennyien hálásak neked, hogy harcolhattak, hiszen a hadizsákmány sem megvetendő… – Minden zsákmányrészről, ami engem illetne meg, lemondok harcosaim javára – mondotta Temüdzsin lelkesen.

– Rosszul tennéd, andám, nagyon rosszul – ölelte át a vállát Dzsamuka. – Neked nagyobb szükséged van most a zsákmányra, mint a katonáknak… – Szétvonta a jurta ajtaját borító függönyt, és a szerteszét táborozó vitézekre mutatott. – Nézd őket, ők már megszerezték a magukét. Látod azokat a halomba rakott csomagokat és a csomagokon a megkötözött kezű merkit asszonyokat?… Mi kellene még nekik? A merkit kánok drágaságai bennünket illetnek, nem őket. Ha nekik adnád, nem tudnának mit kezdeni vele… Megölnék egymást néhány aranykupáért. Felbomlana a rend, meginogna a fegyelem… – De valahogy csak meg kell jutalmaznom őket… – Elnyerték már a jutalmukat – mosolygott Dzsamuka –, káni edényekre, drágaságokra, ruhákra neked van szükséged, hiszen nemsokára néped ura leszel, és akkor már nem járhatsz ilyen… hát egy kissé kopott öltözékben, amilyenben most… Temüdzsin sértődötten nézett Dzsamukára, az azonban mosolyogva ismét a vállára tette a kezét. – Ne sértődj meg szavaimtól, andám, de ha a nemzetség vezetője leszel, és vendégségbe megyek hozzád, a merkitek aranykupáiból szeretném a kumiszt inni – mondta nevetve, és Temüdzsin haragja, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott. – Dzsamuka öcsémnek igaza van – szólalt meg az eddig csendben hallgató Ong kán is –, a harcosoknak mindig csak annyit kell adni, hogy legyen kedvük legközelebb is veled harcolni. Ha a kán egyszer nekik adja a részét, legközelebb is megkövetelik, ha akarod, ha nem… Az ellenséges kán vagyona mindig a kánok zsákmánya; ha a közharcosoknak adnád, aranykupából innának, és holnap ők akarnának kánok lenni. Jobb a régi szokásokat betartani, mint keservesen megfizetni tapasztalatlanságunkért. Temüdzsin beleegyezése jeléül meghajtotta a fejét. Az ajtó felől akkor hirtelen dulakodás zaja hallatszott, mintha valaki erőszakkal be akarna törni a jurtába. Majd széthúzták a függönyöket, kivont karddal belépett az egyik ajtónálló, és a nagykánhoz fordult. – Uram! A foglyok közül többen szeretnének veled és Temüdzsinnel szólani. Néhányan az éjszaka elvágták kötelékeiket, és elmenekültek, de nem mentek messzire, hanem a parti mocsarakban bujkáltak, most pedig önként visszatértek a táborba. Mindenáron veled és Temüdzsinnel akarnak szót váltani. Mit tegyünk, uram? Megfenyegettem már őket, hogy kivágatom a nyelvüket, de csak mondják a magukét! Kötöztessem meg és lökjem a többi közé, vagy fejeztessem le őket? Dzsamuka mosolyogva Temüdzsinhez fordult. – Hallod, andám? Most bánhatnád, ha lemondtál volna az aranykupákról. Hamarabb lesz rájuk szükséged, mint gondoltad volna… – S az ajtónállóhoz fordult. – Hányan vannak az erőszakoskodók? A katona megvonta a vállát. – Hát… lehetnek vagy négyszer tízen… – Eressz be belőlük hármat, a többiek pedig várjanak! – intett Ong kán, és letelepedett a medvebőrrel borított lócára. Az ajtónálló kiment. Néhány másodpercre csend ülte meg a jurtát. Aztán ismét szétvonták a függönyöket. Három fogoly lépett be a kivont kardú ajtónálló kíséretében; egy öreg és két fiatal. Szakadozott, sáros ruhájuk bántóan elütött a medvebőrök kínos tisztaságától. Arcukat sár és vérnyomok tarkították. Az egyik fiatal sántított, s a lábára tekert piszkos ruhán nagy, feketepiros vérfolt ütött át. Miután óvatosan átlépték a küszöböt, meghajoltak, a fiatalok az öreg mögé húzódtak, és tisztelettel vegyes félelemmel tekintettek a medvebőrön heverőkre. – Legyetek üdvözölve, vitézek, mongolok dicső kánjai – kezdte az öreg, és ismét meghajolt. – Fogd rövidre, öreg! – szakította félbe az üdvözlést Dzsamuka szándékosan durván, hogy ezzel is tudomására hozza az előttük állóknak: még fogolynak tekinti őket. – Rövid leszek, uram – mondta kissé megszeppenve az öreg, és Temüdzsinhez fordult. – Veled szeretnék, uram, elsősorban néhány szót váltani… Temdüzsin némán bólintott. Az öreg akkor a háta mögé mutatott.

– Ezek itt a fiaim, Arkaj-kaszár és Bala. Engem Szecse-domoknak hívnak, azaz bölcsnek, s a dzsalairok nemzetségéből származom. Néhány évvel ezelőtt nemzetségünket lerohanták a merkitek, asszonyainkat ágyasukká tették, bennünket pedig szolgáikká. Alantas munkát kellett végeznünk, mindenki csúfolhatott, gúnyolhatott bennünket. Hirtelen mozdulattal előbbrelépett, s mellén szétrántotta a testét borító rongyokat. A három férfi hátrahökkent: az öregember mellét mély sebhelyek borították, nem volt egy tenyérnyi hely sem a bőrén, ahol ne lettek volna forradások, régi sebesülések nyomai. – Nem harcban szereztem őket, uram – mondta keserű mosollyal Szecse-domok –, a merkitek fiai tették velem. Élő céltábla voltam, uram… a merkitek gyerekei, fiai és lányai rajtam gyakorolták a céllövést csonthegyű nyilaikkal… Hát így éltünk mi a merkitek között jó néhányan, más nemzetségekből is… – És miért menekültetek el, amikor támadni kezdtünk? – kérdezte már jóval enyhébb hangon, de még mindig szigorúan Dzsamuka. Az öregember összefogta mellén a rongyait. – Jogos a szemrehányásod, uram – mondta rövid szünet után –, de nem volt fegyverünk, hogy ellenük fordulhattunk volna. Később aztán attól tartottunk, hogy ti öltök meg bennünket, hiszen csata idején nincs idő kiválogatni, hogy ki az úr, és ki a rabszolga… – Miért szöktetek meg tegnap a biztonságot jelentő fogságból, ha ennyire gyűlölitek a merkiteket? – kérdezte most Temüdzsin is, inkabb kíváncsian, mint ellenségesen. Az öreg büszkén felemelte a fejét, hátrasimította szemébe hulló ősz haját, és önérzetes hangon válaszolta: – Azért, uram, mert szabad emberként akarom felajánlani szolgálataimat, nem pedig fogolyként. Ha tegnap teszem, azt hihetted volna, azért ajánlkozom, hogy megmenekülhessek a rabságtól. Megmenekülök én magam is, ha kell, már megbocsáss, de a segítséged nélkül is, uram. Szabad akaratomból akarok hozzád csatlakozni fiaimmal együtt, nem pedig rabszolgaként. Hát ezért jöttem, uram… Dzsamuka Temüdzsinre nézett. – Hát nem megmandtam? – Hányan vagytok tulajdonképpen, akik hozzám akartok csatlakozni? – kérdezte az izgalomtól rekedten Temüdzsin. – Körülbelül húsz jurtával vagyunk. Úgy negyvenen fegyverforgató férfiak. De élnek rokonaink itt is, ott is, amerre csak a szemünk ellát, és ha hívjuk őket, melléd állnak. Adj néhány hetet, uram, és lesz egy tümennyi katonád… Temüdzsin felpattant a medvebőrről, de amikor meglátta Dzsamuka és Ong szemrehányó pillantását, igyekezett mérsékelni magát és méltóságosabban viselkedni. – Hiszek neked, öreg – mondta most már uralkodva magán, megfontoltan és lassan –, hívd ki embereidet a nádasokból, válogasd ki a foglyok közül azokat, akik velünk tartanak majd… Parancsot adok a katonáknak, hogy szavadra bocsássák szabadon őket. De aztán jól válogass! – Uram – hajolt meg az öreg –, meg leszel velem elégedve. Néhány hét alatt özönleni fognak a merkitek által koldussá tett és kirabolt férfiak a seregedbe. És ha akarod, rendbe is szedem őket, uram. Temüdzsin az őrt álló katonához fordult. – Kísérd ezt az öreget a vitézeimhez a többiekkel együtt, akik kinn várnak. Akit kiválasztanak, eresszétek ki a foglyok közül, adjatok nekik a zsákmányból ruhát és fegyvert. Akire csak rámutatnak, eresszétek ki a merkitek közül. – S mi legyen a merkitekkel? – kérdezte az őr, és összeráncolta a homlokát. Temüdzsin szája szóra nyílt, de Ong kán sietve közbevágott: – Fejezzétek le valamennyit! – mondta szárazon, és egy kézmozdulattal véget vetett a beszélgetésnek. Néhány napig még sütötték az ürüket, hajtóvadászatot rendeztek a győzelem örömére, majd miután alaposan kifáradtak a mulatozásban, elhatározták, hogy visszavonulnak, és téli szálláshelyet keresnek maguknak. Elsőnek Ong kán vett búcsút embereivel. Temüdzsin nehéz szívvel vált meg ötszáz lovasától, de

lelkében bizakodott, hogy a kölcsönkatonák helyett hamarosan saját tümenjeit igazgathatja. Ong kán végigvonult a Burkan-kaldun északi oldalán, és seregével a Tola-parti fekete erdő felé vette útját. Dzsamuka és Temüdzsin magukra maradtak. Az égen esőfelhők húztak, hűvös szelek hajtották őket – a sárga levelek is az ősz közeledtét hirdették. A két harcos a vezéri sátorban üldögélt, és a jövő terveiről beszélgetett. – Lassan nekem is téli szállás után kell néznem – mondta Temüdzsin, és elgondalkozva figyelte a jurta közepén égő tűz játékát. – Szüleid és testvéreid már utolértek bennünket, hová vennéd hát utadat? – mondta Dzsamuka, s andája vállára tette kezét. – Az lenne a legjobb, ha a Korkonak-dzsuburnál te is letáboroznál velünk együtt, és ott vészelnéd át a telet. Temüdzsin elgondolkozva bámulta a tüzet. – Tulajdonképpen nincs is hova mennem… A Burkan-kaldunhoz pedig nem szívesen mennék vissza a tajcsiutok miatt. – A tajcsiutok még kellemetlenkedhetnek nekünk is – mondta Dzsamuka egy halcsonttal piszkálgatva fogait. – De nem hiszem, hogy a jövő tavasz előtt valamire rászánnák magukat, meg aztán kevesen is vannak. Igaz, hogy Tarkutajkiriltuk becsvágyó ember, és előfordulhat, hogy tőled való féltében a tatárokkal szövetkezik… – Meglehet – bólintott Temüdzsin. – Éppen ezért számomra is az lenne a legkedvezőbb, ha télre veled maradnék, tavasszal aztán remélem, sikerül majd összeszednem a kijatok maradékait és a még szétszóródva élő nemzetségtöredékeket… Úgy is történt, ahogy megbeszélték. A két vezér egymás mellett maradt, egymás mellett verték fel jurtáikat, egymás mellett vándoroltak katonáik és állataik. Elmúlt a tél, a tavasz, a nyár, és ismét beköszöntött az ősz. A két sereg katonái között eközben olyan szoros lett a barátság, hogy szinte már nem is lehetett tudni, ki kihez tartozik. A jurták összekeveredtek, a nyájak ide-oda mozogtak, senki sem vette komolyan a tulajdonjogot, mindenki mindent sajátjának tekintett. Úgy látszott, hogy Temüdzsin és Dzsamuka végérvényesen együtt maradnak, és a jelentős haderőt kitevő sereget sehonnan sem fenyegeti komoly veszély. Temüdzsin maga is sokat gondolkodott az elmúlt eseményekről és a jövőről. A hosszú téli napokon arcát tenyerébe temetve ült a lobogó tűz előtt, és megpróbált számot vetni a múlttal, előretekinteni a jövőbe. Csodálkozva és elszörnyedve vette azonban észre, hogy minden energiáját, minden elszántságát, amit az elmúlt évek során a szörnyű gyűlölet felhalmozott benne, mintha kiszívta volna a merkitek felett aratott győzelem; nem volt más vágya, mint pihenni, és nem törődni semmivel. Már az sem érdekelte különösebben, hogy minden hét legelső napjának estéjén beállított jurtájába Szecse-domok, és szemrehányó tekintettel felsorolta azokat a harcosokat, akik az elmúlt héten érkeztek családjukkal a táborba, hogy Temüdzsinhez csatlakozzanak. Temüdzsin szórakozottan meredt az öregre, meghallgatta jelentését, és csak magában csodálkozott, hogy szinte semmi örömet nem érez. A harcosok pedig egyre jöttek. Messzi vidékeken futótűzként terjedt a hír, hogy Temüdzsin, a kijat Jiszügej-bátor fia, aki halálos csapást mért a merkitekre, seregébe hívja a vitézeket olyan zsákmányt ígérve nekik, amilyet csak apáik láttak a kitad háborúk idején. Nem tudták ugyan, hogy a vezér ki ellen viszi őket háborúba, de ez nem is volt fontos. Akár a kitadok, akár a mohamedánok ellen, mindenképpen elkelne már néhány vég selyem a jurtákban. Szívesen emlékeztek vissza apáik idejére, amikar a győztesek kocsijairól rémülten sírdogáló, félénken és kényeskedve tipegő, illatos selymekbe öltöztetett, alacsony kis sárga asszonyokat rángattak le a katonák, és vitték párosával jurtáikba. Visszaemlékeztek a türkizekre, az aranyékszerekre, a furcsa zamatos pálinkákra, a selymekre, amiket a harcosok a kocsik ponyvája alól cibáltak elő. Úgy érezték, itt az ideje, hogy megismételjék apáik tetteit, hogy megtöltsék jurtáikat drágakövekkel, selymekkel, sárga lányokkal. Szaporodtak a jurták Temüdzsin szállásterületén. Alacsony, karikalábú ojrátok, mély hangú, széles járomcsontú burjátok jöttek, és a kitadok határvidékén élő,

furcsán selypítve beszélő, hosszú copfos nemzetségek tagjai érkeztek egymás után teljes fegyverzetben. Magukkal hozták nyájaikat, családjukat, rokonaikat, letelepedtek a téli szállás területén, és vártak. Nem türelmetlenkedtek, tudták, hogy a vezér majd hamarosan jelt ad, talán már tavasszal, akkor aztán kezdetét veszi a tánc, és a part menti erdőkben ismét süvölteni kezdenek a zengőnyilak. A vezér azonban erről mit sem tudott. Dzsamukával együtt naphosszat a sátorban heverészett, mérték nélkül itta a pálinkát, és kockázott. A nap még fel sem ért az ég csúcsára, amikor a jurtából már hangos énekszó és kiabálás szűrődött ki, hirdetvén, hogy a vezérek ismét alaposan nekiláttak a pálinkának. Délután hortyogva aludtak a medvebőr takarókon, az estét pedig ismét ivászattal töltötték. Így ment ez hétről hétre, hónapról hónapra. Reggelenként, amikor Temüdzsin felébredt részeg álmából, és fejét hideg vízbe mártva megpróbált gondolkozni, maradék erejével szilárdan elhatározta, hogy a mai napon véget vet mindennek, rendbe szedi katonáit és a hozzájuk csatlakozottakat, elbúcsúzik Dzsamukától, és új életet kezd. Alig szilárdult meg azonban lelkében az elhatározás, megjelent Dzsamuka, hóna alatt a pálinkástömlővel, és minden kezdődött elölről. Napról napra fogyott az ereje. Az egyre ritkább józan pillanatok inkább kellemetlenek, mint lelkesítők voltak. Csendesen belenyugodott, hogy valahol valami elromlott, hogy már soha nem lesz képes nagy ábrándja megvalósítására. Itt hal majd meg valahol, egy sátor végében, kezében pálinkáskupával, részegen. Ilyenkor elmosolyodott, és ismét töltött a poharába. Az Örökkévaló Ég rendelése talán, hogy a merkitek felett aratott győzelem után letegye a fegyvert egy nálánál nagyobb hatalom, a pálinka előtt. Gúnyosan masolygott, négy cseppet löttyintett a négy világtáj felé, és fenékig itta kupáját. Egy ködös tavaszi estén egy foltozott táborszéli jurtához árnyak osontak zekéjükbe temetett arccal, szemükre húzott kendővel, s sietve eltűntek a függöny mögött. A jurta előtt egy kopasz öregember fadarabot farigcsált, s ha valaki a sátor felé közeledett, mintha csak véletlenül tenné, hangosan fütyörészni kezdett. Ilyenkor elhalkult a jurtából kihallatszó lárma, és csak egy csecsemő sírása szűrődött ki a füsteresztő nyíláson. A sátorban sárgán lobogott a tűz, körülötte gondokba temetkezve, de ha a figyelmeztető füttyszó szabad utat jelzett, vitatkozva és hangosan veszekedve ültek a jelenlevők. A tűz lángja vörösre festette arcukat: az ősz Höelünét, a sápadt és lefogyott Börtéét és a mellettük ülő, hangosan ágáló férfiakét. Kívülről hirtelen újra felhangzott a füttyszó, jelezve, hogy tiszta a levegő. A kényszerű szünet után ismét magasra csapott a vita lángja. – Neked van igazad, Szecse-domok apó – heveskedett egy fiatal, lelógó bajuszú, villogó szemű fiatalember –, berontok néhány emberrel a sátorba, és mire bárki is felocsúdna, kardélre hányjuk, a fejét pedig kitűzzük a jurta előtti karóra… – Úgy van! – kiáltották többen a sátor hátulsó részéből. – Inkább vesszünk mi is, de véget vetünk ennek a gyalázatnak! – Csillapodjatak, öcséim – intette a felugrálókat Szecse-domok, és kikémlelt a függönyön keresztül a holdvilágtól ragyogó térre. Az öreg békésen ült és farigcsált. A legközelebbi jurta száz lépésnél is messzebbre volt, nem kellett attól tartani, hogy bárki is kihallgatja őket. Az öreg mégis figyelmeztetően emelte fel mutatóujját. – Néha előfordul, hogy a szélnek és a fűszálaknak is füle nő. Jó, ha ők sem hallják szavainkat – mondta, majd visszaült a helyére. – Hallani akarom a saját fülemmel is Börte asszony szavait! – mondta az előbbi bajuszos fiatalember sárga fényekkel a szemében, miközben ujjai idegesen doboltak tegezén. – Reggel hallottam ugyan Balától, de nem akartam hinni, amit mondott, mert eddig azt hittem, hogy vezérünk fiatalságát tombolja csak ki a győzelem után. De amit Balától hallottam, arcamba kergeti a vért, és kezemet nyílvesszőim után taszítja… Mondd hát, Börte, igaz-e, amit Bala úgy mondott nekem, mint a te üzenetedet? Igaz-e, amit Balától hallottam? Minden szem Börtére nézett, aki szomorúan a tűzbe bámult, szemei szárazak voltak, mintha a lángok minden nedvességet kiszívtak volna belőlük. Alattuk karikák húzódtak, az álmatlanul töltött éjszakák nyomai. Lassan felemelte tekintetét, végighordozta a jelenlevőkön, majd halk, rekedt hangan beszélni kezdett:

– Először én is azt hittem, hogy Temüdzsint a démonok szállták meg, és azok beszélnek belőle. Hónapok óta nincs egy kedves szava senkihez, nem akar mást, csak pálinkát, nem akar mást maga mellett látni, csak Dzsamukát. Először azt hittem – még az ütközet után –, hogy a győzelem feletti öröm kergeti a kupa mellé. Aztan a pálinka és a részegség mindennapos lett – de hisz ezt ti is tudjátok, erről nem kell sokat beszélni… A nép, mint a vezér nélküli nyáj, kóborol a szálláshelyen, napirenden vannak a verekedések, elrabolják más feleségét, meggyilkolják más gyermekét. Nincs rend, ha valaki megtámadna bennünket, könnyű préda lennénk… de ezt is tudjátok, erről sem kell sokat beszélni. – Rövid szünetet tartott, megtörölte a homlokát, majd folytatta: – Amióta a merkitekből írmag sem maradt, nem lehet Temüdzsinre ráismerni. Amióta Dzsamukával, ezzel az ördöggel barátkozik, mintha minden erejét elvesztette volna… az az ördög pedig csak mosolyog, és Temüdzsin halálára spekulál. Temüdzsinben versenytársat sejt, és amióta az emberek tömegesen csatlakoznak hozzá, nem akarja elengedni magától, egyesíteni akarja seregét a mienkkel. Ha terve sikerülne, talán még Ong kánnál is több harcos fölött rendelkezne… Erre számít ez az ördög, tudom én jól! A tűz körül olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, csak Börte rekedt, tompa hangja nyikorgott hátborzongatóan a jurtában. – Először kétségbeestem, és azt hittem, hogy Temüdzsint is elérte a végzete, mint annyit rokonaink közül; a pálinka kísértete elrabolja az eszét. Sirattam a magam sorsát, sirattam az ő sorsát, sirattam valamennyiünk sorsát. De nem tehettem semmit, ő az uram és parancsolóm, ő parancsol, és én engedelmeskedem… Egyik este aztán, amikor már részegen feküdt, és az az ördög is eltávozott, nekiláttam, hogy a kupákat tisztára mossam. Amint a forró vízbe raktam a szétdobált edényeket, az egyik kupa alján megláttam egy ujjnyi maradékot a pálinkából. Akkor gondoltam először arra, hogy miért is nem hagytak soha egy cseppet sem eddig a pálinkából. A maradékot a tömlővel együtt Dzsamuka visszavitte minden este, ha már Temüdzsin lerészegedett. Hirtelen rádöbbentem, hogy mindent értek, és úgy éreztem, hogy démonok szállnak agyamra, és horgas karmaikkal beletépnek. Hol van hát az emberi gonoszság határa? Beleszagoltam a kupába, és azonnal megéreztem a pálinkán a halálgyökér főzetének az ízét, amely részeggé, majd néhány hónap után olyanná teszi a legerősebb férfit is, mintha az Örökkévaló Ég elvette volna az eszét. Sokszor láttam ilyet az onggiratoknál. Az engedetlenkedő rabszolga ételébe kevertek ilyen főzetet, s az néhány hónap után jámbor lett és szelíd, szeméből kihunyt az értelem fénye, úgyhogy csak a legegyszerűbb házimunkák elvégzésére lehetett használni… Hát ilyen főzet szagát éreztem én Temüdzsin italában! Világossá lett előttem minden terve ennek az alávalónak, amikor megéreztem a főzet szagát. Ha nem sietünk, Temüdzsin napjai meg vannak számlálva… – Azonnal cselekedni kell! – ugrottak fel a fiatalok, és a nagy bajuszú Szübőtej-bátor ismét a kardjára csapott. – Rohanjuk meg az átkozottat, és öljük meg! Szecse-domok lassan megcsóválta a fejét. – Heveskedés helyett jól gondoljuk meg, hogy mit teszünk! Ha megöljük Dzsamukát, emberei mindannyiunkat felkoncolnak, hiszen képtelenek vagyunk nagyobb ellenállásra… Ha ki akarjuk szabadítani vezérünket, csakis csendben tehetjük, csendben, mint a lopózkodó macska, ha madárra les. – Igaza van Szecse-domoknak – szólalt meg Höelün is –, csak ravaszsággal mehetünk valamire, az erőszak semmit sem használ… Domok apó! Lenne egy tervem, csak… arra lenne szükség, hogy Dzsamuka néhány napra beteg legyen. Az öreg összehúzta keskeny vágású szemét. – Úgy érted, hogy csak néhány napra? – Csak néhány napra! Érted, apó? Néhány napra, és nem többre! De nem szabad gyanítania senkinek, hogy mi okozza a betegséget!… Néhány nap, és Temüdzsin kiszabadul a varázs alól, elhagyja Dzsamukát, és vele együtt mi is. Nem kell több, csak pár nap! Az öreg elgondolkozva néhány darab tevetrágyát dobott a tűzre, és halkan, elégedetlenül morogta: – Ha néhány napra, hát néhány napra… De erre a pár napra, amíg él, emlékezni fog!

Xl. A SZAKÍTÁS Harmadnapon meghajtották a jakfarkas lobogót Dzsamuka sátra előtt. A környék megtelt a zokogó feleségek és a megszakítás nélkül kántáló sámánok lármájával. Dübörögtek a sátor mellett elhelyezett üstdobok, füstölők parazsa izzott a fémserpenyőkben, levágott fejű csirkék vonaglottak a földön. A kerektáborban elterjedt a hír, hogy a nagy hatalmú urat, Dzsamukát megszállták a démonok; rettenetes gyomorgörcsök kínozzák. A beteg láztól fénylő arccal, szörnyű kínok között hánykolódott a medvebőrökön. Cserepes szája némán mozgott, szeme hol lecsukódott, hol pedig fehérjével kifelé, mint a kísértetek szeme, meredt a rémült rátogatára. Néha órákra ájulásszerű mély álomba esett, és csak a görcsös vonaglások, amikor időről időre gyomrához kapott, jelezték, hogy él, s talán végső küzdelmét vívja a halál kísértetével. A kíséret, a testőrség és a közelállók között futótűzként terjedt a suttogás, hogy a kánt megmérgezték. A reggeli étkezés után lett rosszul, mindent kiadott magából, lefeküdt, szédült, néhány órával később pedig megkezdődtek a gyomorgörcsök. Azonnal a sámánokat hívatták. Futva jöttek valamennyien, ahányan csak a seregben voltak, tollakkal borított ruhákban, fejükön ritka állatok szarvaival és fehérre főzött koponyájával, kezükben felcicomázott botokkal és áldozati tőrökkel. Mögöttük futottak növendékeik a varázsláshoz és a gonosz szellemek elűzéséhez szükséges eszközökkel, füstölőkkel, kereplőkkel és csengettyűkkel. Egymást lökdösve és taposva igyekeztek közelebb kerülni a medvebőrökön heverő beteghez, dulakodtak és lökdösődtek, amíg csak az ajtónállók lándzsájuk nyelével óvatosan bár, de erélyesen rendbe nem állították őket. Ők is alázatosan meghajoltak azonban, amikor a sereg főtáltosa, Kücsü lépett a sátorba. Ügyet sem vetett az ájultan heverő Dzsamuka körül mormogók és kántálók hadára, erélyes mozdulattal félretaszította az útjában állókat, és a beteghez lépett. Dzsamuka ájult álmát aludta, arca sápadt volt, mint a bárányfelhők mögött úszó hold, végtagjain szapora rángásak futottak végig. Az öreg letérdelt a beteg mellé, felemelte szemhéját, hosszasan vizsgálgatta a szeme fehérjét, majd az asszonyokhoz fordult, akik a sátor hátuljában zokogva várakoztak. Parancsolóan feléjük intett. – Böldzs! Egy fiatal, barna arcú, sebhelyes asszony lépett ekkor az öreghez, kézen fogta, óvatosan a sátor hátulsó falához vezette, az ősök csontjait tartalmazó láda mellé, és lemutatott a földre. Az öreg letérdelt, hosszasan szemlélte a csillogó tócsát, amit a beteg kihányt, aztán felegyenesedett, és szó nélkül az ajtó felé indult. Az ajtóban megfordult, és a betegre mutatott. – Nem fog meghalni! Mérges gombát evett, de meggyógyul! – S olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a jurták között. A többiek mintha mi sem történt volna, folytatták a szertartásokat, füstöltek, énekeltek és csengettek, éjszaka és nappal megállás nélkül, de a beteg nem lett jobban. Igaz, hogy Kücsü táltos szavai is beigazolódtak, hiszen bármennyire rosszul volt, nem halt meg. De a gyors javulás jelei csak nem akartak mutatkozni. A táborban ezalatt sebesen zajlottak az események. Kücsü szavai nyomán még azon az éjszakán megtudta minden harcos, Dzsamuka és Temüdzsin seregében egyaránt, hogy a kánt gombával mérgezték meg. A barátságban és testvériségben élő csapatok között egy csapásra feszültté vált a viszony. A mérgezést követő napokban megtörtént az, amit csak nehezen tudtak még a Temüdzsinhez közelállók is elképzelni: a két sereg kettévált. A hónapok alatt összekeveredett nyájakat és méneseket órák alatt szétválasztották, jurtákat bontottak és építettek fel újra, s három nap elmúltával a tábar két, egymástól elszigetelt részre oszlott: Temüdzsin és Dzsamuka népére. Katonák, akik nap nap után egymás jurtáiban ültek, ittak, vendégeskedtek, gyűlölettel néztek egymásra, készen arra, hogy nyílvesszőt repítsenek a másik hátába.

Dzsamuka főembereinek körében megindult a nyomozás a tettes után. A szakács feje másnap már a sátor mögött száradt a karón, mindenki tudta azonban, hogy a szakács ártatlan, hiszen azoktól a szolgáktól kapta a gombát, akik az élelem beszerzésével voltak megbízva. A szolgák összegyűjtése és kivallatása azonban nem látszott egyszerű feladatnak. Egy részüket ugyan hamarosan elfogták és megkötözték, más részük viszont Temüdzsin szolgálatában állott, s amikor ezek értesültek a többi szolga sorsáról, eltűntek Temüdzsin sátrai között. Kézrekerítésük egyenlő lett volna a nyílt háborúval. Dzsamuka főemberei most látták csak, amikor a két sereg elvált egymástól, hogy Temüdzsin tábora mennyire megszaporodott az elmúlt hónapok folyamán. Igaz ugyan, hogy számban és ütőképességben még nem érte el Dzsamuka hadseregét, de mindenfajta összeütközés komoly áldozatokat követelt volna részükről is. Temüdzsinéket nem lehetett volna most már olyan váratlanul meglepni, mint a merkiteket; a szétválás óta éjszaka is őrök álltak a két táborrészt elválasztó füves térségen, és hangos kiáltásokkal figyelmeztették egymást, ha odaát valami mozgást észleltek. Az élelemszerzők másik felének elfogása tehát reménytelen feladatnak látszott. Hogyan történt mégis, senki sem tudta megmondani, de a negyedik éjszakán Dzsamuka embereinek a kezébe került Holocsi, a Temüdzsin seregét élelmezők vezetője. Másként nem történhetett, mint hogy az éjszaka leple alatt Dzsamuka seregéből néhányan átlopóztak a túloldalra, elrabolták a főbeszerzőt, és kivallatták. Reggel, amikor Temüdzsin tábora felébredt, és az éjszakai őrök aludni tértek, a folyópartra mosni induló asszonyok fedezték fel Holocsi megcsonkítatt, fára akasztott holttestét. Lábánál fogva akasztották a hatalmas tölgy ágára, fejbőrét lenyúzták, orrát levágták, szájába pedig egy nagy, piros pettyes kalapú mérges gombát dugtak. Temüdzsin tábora felzúdult, amikor a gyilkosságra fény derült, férfiak százai kapkodták magukhoz fegyvereiket, és tegezeiket csapkodva – többen késük hegyével arcukba szúrtak – gyülekeztek Temüdzsin sátra előtt. A jurtában azonban minden néma volt, semmi jel sem mutatott arra, hogy valaki is felfigyelt volna a zajongókra. Azok pedig egyre többen lettek, annyian, hogy lassan már nem fértek el a jurta előtti tágas, füves részen, nekiszorultak a szomszédos jurták oldalának, többet beszakítottak, és az összedőlt sátor romjain tapostak. Fiatal legénykék érkeztek futva, csonthegyű nyilakat szorongattak a hónuk alatt, szakállas öregek porlepett kardakat markolásztak, egymást lökdösve tülekedtek, egymás szavába vágva kiáltoztak, néhányan fenyegetően rázták öklüket a vezér sátra felé. – Héj! Temüdzsin, ébredj! Harcolni akarunk! Vezess bennünket az átkozottak ellen! A sátorban semmi sem mozdult. – Héj, Temüdzsin! Elegünk van a tespedésből, a pálinkából! Elegünk van az asszonyéletből! Bosszuljuk meg rajtuk Holocsi halálát! A sátorban csend volt, de mintha a függöny egy sóhajtásnyit meglebbent volna. A tömeg folytatta a kiáltozást: – Megölték Holocsit, s a te életedre törnek! Rontsunk rájuk, vagy hagyjuk itt őket! Gyalázat! Elegünk volt a gyávaságból! A sátor hallgatott. A tömegből ekkor fiatal, serkenő bajuszú legény vált ki, felkapaszkodott az egyik félig összedőlt jurta oldalára, és olyan iszonyatos erővel kezdett ordítani, hogy valamennyien elhallgattak, s döbbenten figyelték a szinte eszelősen kiáltozó és öklét Temüdzsin sátra felé rázó legényt. – Gyáva vagy magad is! Gyáva, mint a kutya és a kutyáknak a kölyke! Vedeled a pálinkát, és eliszod az eszed, eliszod apáink eszét és valamennyiünk eszét! Eliszod őseink emlékét és a szellemek segítségét! Mindent eliszol! Többen megpróbálták leráncigálni az önkívületben őrjöngőt, de az nem hagyta magát, kirántotta széles kését övéből, és kaszabolni kezdett maga körül, miközben szájából szakadatlanul ömlöttek az átkok: – Verjen meg az Örökkévaló Ég, ahogy csak a gyávákat és a hitványokat veri! Föld ne vegye be a csontjaid porát, rothadó húsodat hányják a keselyűk a szemétre! Átok rád, átok azokra is, akik még hisznek benned!

A tömeg, a már százakra felszaporodott harcosok a tömege, háttal a vezéri sátornak, az eszelősen őrjöngőt figyelte egészen megfeledkezve Temüdzsinről. A megszállott pedig tovább ardítozott: – Halál rád, és halál fiaidra, halál az unokáidra, átok, átok… Az őrjöngő kiáltozást hirtelen acélosan pengő hang szakította félbe, széttépve az özönlő átkok és fenyegetések füzérét, véget vetve a gyalázkodó szóáradatnak. A legény szája sarkán véres hab buggyant ki, lassú mozdulattal hátratántorodott, és két kezével a nyakához kapott, amelyből a torkát keresztülfúró nyíl végére erősített sastoll meredt előre, enyhén fodrozódva a feltámadó szélben. Néhány pillanatig még ide-oda ingott, mint a nád, ha elvágják a szárát a nádvágó késsel, aztán lassan, vonagló végtagokkal lecsúszott a félig bedőlt jurta oldalfalárúl. A tömeg a rémülettől dermedten hátrafordult, szemük kidülledt, mintha kísértetet vagy hegyi szellemet látnának; a jurta ajtajában Temüdzsin állt, szigorúan összevont szemöldökkel, kezében tartva nyilát, melyen még most is lassan rezgett a húr. Az első sorban állók közül ekkor lassan előrelépett valaki, levette a süvegét, és meghajolt. Előbb csak néhányan, majd később, ahogy a feszültség felengedett, mindannyian leemelték süvegüket Temüdzsin előtt. Temüdzsin végighordozta tekintetét a fedetlen fejű harcosok tömegén, végigsimitotta még mindig sápadt, keskeny homlokát, és megszblalt meglepően tiszta, csengő, egészséges hangon: – Ez legyen a sorsa a gyalázkodónak és rendbontónak. Aki nem bízik vezérében, aki átkozza és gyávasággal vádolja, ez legyen a sorsa! – Úgy legyen! – felelte rá a tömegből valaki. – Aki kését vagy nyilát felemeli vezére ellen, aki a többieket bujtogatja, aki vakmerőségében arra vetemedik, hogy más jurtáját tapossa szennyes lábával, ez legyen a sorsa! – Úgy legyen! – kiáltották többen. – Aki a többieket gyalázza, aki megbontja a rendet, aki a vezér és a vének helyett maga akarja megszabni a törvényt, aki kését mások ellen emeli, ez legyen a sorsa! – Úgy legyen! Temüdzsin szeme úgy összeszűkült, hogy szinte elveszett arcában, és tompává váltak szavai: – Akinek pálinka, barátok vagy feleségek elveszik az eszét, aki megfeledkezik kötelességéről, aki elfelejti, hogy népét új legelőkre, új győzelmekre vezesse, uz legyen a sorsa! – Úgy legyen! – zúgta a lehajtott fejű tömeg. – Aki károgó szavakkal vagy kígyósziszegéssel megbontja soraink egységét, akí barátja ellen tör, aki társa jószágát elorozza, aki társa kísérőit megöli, ez legyen a sorsa! Mint a szellemek hangja, ha jeges vihar zuhog a földre, dörgött a válasz: – Úgy legyen! Temüdzsin ekkor ismét csengő, parancsoláshoz szokott hangon a tömeghez fordult, s a holttestre mutatott. – Vigyétek és temessétek el! – Kígyószavakkal ellened támadt, Temüdzsin! – kiáltozták többen a tömegből. – Nem érdemli meg a földet, vessük a kutyák és a keselyűk elé! – Temessétek el! – ismételte keményen Temüdzsin. – Csak az ellenséget vetjük eztán a kutyák és a keselyűk elé, ő pedig nem volt ellenség, csak a szellemek elvették az eszét. Példája szolgáljan okulásul valamennyiünk számára! – emelte fel hangját fenyegetően. – A nemzetségek és a családok vezetői jelentkezzenek a vezéri sátorban annyi idő múlva, amennyi alatt a nap egy késhegynyit halad az égen… – És velünk mi legyen, vezér? – kiáltotta valaki, egy egyszerű harcos a háttérből. Néma csend ereszkedett ismét a térre. Mindenki érezte, hogy most dől el a háború vagy béke kérdése. Temüdzsin végigsimított sápadt homlokán, s hunyorogva az egyre erősödő napfényben, felemelte jobb karját, és a tábor innenső felén álló jurtákra mutatott.

– Ti? Menjetek vissza a sátraitokba, és készülődjetek! Fényesítsétek berozsdásodott kardjaitokat, reszeljétek eltompult hegyű nyílvesszőiteket, csomagoljátok össze szétszórt holmijaitokat. Fogjátok ki a ménesekből a hátasnak való fiatal paripákat, az öregeket és a fáradtakat eresszétek a többi közé. Erősítsétek meg szekereitek küllőit, és foltozzátok be a ponyvát! Készülődjetek az útra! Szavait harsány diadalordítás követte, a harcosok szeme könnybe lábadt, a közel állók megölelték egymást, és karjukat magasra emelve csatakiáltásokat ordítottak. A tábor másik felén ezalatt fegyveresek gyülekeztek, torlaszokat építettek, s vezetőik parancsnoksága alatt hadállásokat foglaltak el. Mindannyian azt hitték, hogy még a mai napon megtörténik az összecsapás Dzsamuka és Temüdzsin között. A túlsó oldalan is jurtákat bontottak, és másutt verték fel őket; a békés tábort felkészítették a harcra. Temüdzsin megfordult, és visszatért a sátorba, ahol a medvebőrökön férfiak hevertek, akik láthatatlanul ott álltak vezérük mögött, amikor a drámai eskü elhangzott. Elégedetten tekintettek Temüdzsinre. A vezér arcán izzadságcseppek folytak a kimerítő esemény után; még mindig gyengének érezte magát, bár már csaknem visszanyerte régi erejét. Egyikük sem szólt egyetlen szót sem, de ez a csillogó szemű némaság jobban esett Temüdzsinnek, mint ha dicséretekkel halmozták volna el. Lehajította íját a földre, megigazította övébe dugott kését, és a háttérben szolgálatkészen kuporgó Dzselméhez fordult. – Add a lovamat! Senki sem mert szólani, de ahogy egymásra néztek, arcukról leolvashatta a tanácstalanságot. – A lovat! – ismételte keményen, majd mielőtt elhagyta volna a sátrát, hátrafordulva hozzátette: – Búcsút akarok venni Dzsamukától! Dzsamuka állapota a negyedik nap délelőttjén hirtelen jobbra fordult. A görcsök megszűntek, s a sámánok szinte nem akartak hinni a szemüknek, amikor a tegnapi haldokló egyszer csak felült az ágyán, végighordozta véres szemét a körülötte gajdoló és füstölőt lóbáló táltosokon, majd akkorát ordított, hogy azt hitték, az ég szakad rájuk: – Takarodjatok innen azonnal! Héj, Ükertej, add a korbácsomat! Lóduljatok innét! A sámánok egymást taposva menekültek a sátorból, de még futás közben is szelleműző mondókáikat gajdolták. A belső szolgálatra berendelt harcos, Ükertej óvatosan közeledett, és félénken szemlélte urát, mivel szentül meg volt győződve, hogy a gonosz szellem beszél belőle. – Nem hallod, te patkány?! – ordította Dzsamuka, és ismét megkísérelte, hogy felüljön az ágyon, de kimerülten visszaesett, és tehetetlen dühében a medvebőrt tépdeste. – Gyere közelebb, te ostoba, és segíts! Ükertej közelebb lépett, még mindig óvatosan, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kereket oldjon. Dzsamuka kinyújtotta a karját, s Ükertej félénken, remegve, aggodalmasan pislogó szemekkel segített felülni, és tartotta előrehátra himbálódzó urát. Néhány perc után aztán megszűnt a himbálódzás, mintha az ülés visszaadta volna Dzsamukának elszállt erejét. Vaskézzel markolt a legény karjába, hogy az rémülten feljajdult. – Ne óbégass, te szerencsétlen, hanem segíts felállni! – káromkodott a vezér, egész súlyával a legényre támaszkodva lassan felemelkedett, és óvatosan lépegetve körüljárta a jurtát. – Így ni… – mondta megkönnyebbülve, majd visszaült a heverőre, és Ükertejre merdult: – Ha még egyszer beengeded ide ezeket a vészmadarakat, a saját ujjammal tolom ki a szemed! Értetted? Ükertej szélesen mosolyogva bólintott; érezte, hogy ura meggyógyult, és hogy szeretetteljes fenyegetését félig sem kell komolyan venni. – Na… – morogta Dzsamuka, s jólesően kinyújtóztatta a hosszú napokig tartó fekvésben elgémberedett derekát. – Most pedig lódulj, szólj a századok

vezetőinek és a nemzetségvezetőknek, hogy azonnal jöjjenek, hivatom őket! De igyekezz, mert… Ükertej már nem is hallotta az utolsó szavakat, kirúgta a jurta ajtaját, és mint a menekülő antilop, amikor a farkasok üldözik, fürgén szökdécselve robogott a sátrak között. Dzsamuka cifrán káromkodva nézett utána, de maga is érezte, hogy inkább örömében káromkodik, s hogy ismét egészségesnek érzi magát. A jurta belsejébe botorkált, és megpróbálta megemelni az egyik vasveretű faláda tetejét. Először nehezen ment, majd ahogy egyre jobban erőlködött, érezte, hogy az ereje fokozatosan visszatér a sok fekvéstől elernyedt izmaiba. Végül is felpattant a láda teteje. Hosszú kotorászás után kihalászott belőle egy csillogó fémtükröt, és gondosan megszemlélte magát benne. – Piha! – köpött megvetően, amikor meglátta sápadt és alaposan lefogyott arcát. – A sírból jöttem vissza! – morogta savanyúan. Közben a sátor előtt lábak dobbantak, s egymás után bújtak be az ajtón a századok vezetői és a nagyobb nemzetségek fejei. Dzsamuka az ágya szélén ülve fogadta őket. Némán helyet mutatott az érkezetteknek, egyetlen kézmozdulattal elvágva a kérdések és örömteli jókívánságok özönét. – Elég! – mondta rekedten. – Amint látjátok, meggyógyultam, és ez nekem legalább akkora öröm, mint nektek, ne is essék több szó róla. – Körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön, és szárazon kérdezte: – Mindenki itt van? – Otocsi hiányzik csak, uram – felelte az egyik nemzetségfő, s amikor a kán szigorúan összehúzta szemöldökét, sietve hozzátette: – Őrségparancsnok, uram! Dzsamuka komoran szemlélte katonáit. – Úgy, szóval őrségparancsnok! Ez tehát annyit jelent, hogy amíg betegen feküdtem, ostobaságokat követtetek el, és hadilábon állunk Temüdzsinnel? Vagy tán meg is ütköztetek vele? Igen vagy nem? – S ujjával rábökött az egyik legtekintélyesebb nemzetségfőre, Szadára. – Felelj, Szada, mondj el mindent! Szada kelletlenül tekintett a többiekre, de a parancs ellen nem tenetett semmit, így hát keserves képpel, kelletlenül mondta: – Amikor megbetegedtél, és szellem szállt beléd, kán, mindannyian nagyon megrémültünk, azt hittük. hogy a Kék Égbe ragadják lelkedet a halál kísértetei. A főtáltos, akit te is annyira tisztelsz, uram, Kücsü, azt mondta ezeknek – s széles mozdulattal a többiekre mutatott, majd amikor meglátta azok fenyegető arcát, sietve hozzátette –, és nekem is természetesen, hogy mérges gombát csempésztek az ételedbe. Tüstént nyomozásba kezdtünk, hogy a tettest megtaláljuk. Kivallattuk a gombaszedőket, az ételbeszerzőket, és megtudtuk, hogy csak Temüdzsin embere, Holocsi lehetett az, aki a jó gombák közé mérgeset esempészett, úgyhogy a héját előre lehúzta, s így hasonlatassá tette az ehetőhöz. Így volt, vitézek? Kelletlenül bólintottak. – Mivel betegséged alatt Temüdzsinék felkerekedtek, és a két tábor elvált egymástól, nem tudtuk azonnal kézre keríteni, csak éppen ma éjszaka… Dalaj és még néhányan az éjszaka leple alatt átlopózkodtak Temüdzsin táborába, és sikerült magukkal hozniuk Holocsit… Vallatóra fogtuk, de mielőtt még bármit is mandhatott volna, elvitték az alvilág szellemei a lelkét. Fuj! – és köpött egyet. – Aztán? – kérdezte Dzsamuka rekedten. – Aztán? – folytatta Szada gondterhelten. – Aztán kicsit megvagdostuk, és felakasztottuk egy fára… Ma reggel persze nagy lárma lett odaát, éppen olyan zaj, mintha harcra készülnének ellenünk… Dzsamuka ingerülten intett a fejével. – Temüdzsin nem fog harcolni! Temüdzsin sokkal bölcsebb, mint ti valamennyien, tudja, hogy az ütközet, öngyilkosság lenne, de azt is tudja, hogy mi is drága árat fizetnénk győzelmünkért. Éppen ezért a hangoskodókat lecsillapítja majd… De nem eléggé – tette hozzá szomorúan –, csak annyira, hogy eltűrjenek bennünket, de a barátságukra már nem számíthatunk… Barátsággal nem megyünk eztán semmire… – De hát miért kellene neked Temüdzsin barátsága? – kérdezték a nemzetségfők értetlenül. – Nem érzed tán elég erősnek magad ahhoz, hogy ezzel a koldussal leszámoljunk? Adj csak hatalmat a kezünkbe, néhány óra alatt hírmondó sem marad ebből a szedett-vedett hordából.

Dzsamuka azonban ahelyett, hogy méltányolta volna igyekezetüket, gorombán leintette őket: – Hallgassatok! Nem tudtok egyebet, csak azt hajtogatni, hogy fegyvert! Fegyvert! S aztán rohantok ész nélkül a harcba! – Keserűen legyintett. – Ezért nem sikerült még soha senkinek véglegesen egyesíteni a mongol törzseket, és lehet, hogy nem is fog… morogta maga elé. – Mindenki esak gyilkolni akarja a többieket, aztán kirabolni és rabszolgává tenni… – Gondolj Ong kán és a te szövetségedre! – kiáltottak közbe a vének, vérig sértve a rideg szavaktól. – Ong kán és az én baarátságom, szövetségem, testvéri kötelékeken alapszik, és ez az egyetlen mód, amit ti el tudtok képzelni. Az, hogy két vezér, akiket nem köt össze rokoni kapocs, csak a közös célok és a közös érdekek, barátságban éljen, és együtt harcoljon, már meghaladja képzeleteteket! Ezért nem lesz soha egység a mongolok között! – Bocsáss meg, uram – emelkedett fel a medvebőrről az egyik leghatalmasabb nemzetségfő, Engke, s ravasz mosollyal sodorgatta ritkás szakállát –, nem egészen értem, miért korholsz bennünket. Mi szükségünk lenne Temüdzsin barátságára és szövetségére?… Jó, megértettem előbbi szavaidat; a harcra valóban nincs szükségünk, hiszen Temüdzsin serege bármennyire is szedett-vedett, és nincs katonás rend a táborában, mégiscsak erőt jelent, mégpedig nem is lebecsülendű erőt… Uram, öreg vagyok, és sok ütközetben vettem már részt, harcoltam túlerővel szemben és túlerővel mások ellen, meg tudom becsülni az ellenség erejét. Temüdzsiné pedig nem lebecsülendő, főleg most, hogy a bosszúvágy is fűti őket ellenünk… – Dzsamukához lépett, és a sátornyíláshoz vonta. – Nézz ki, uram, látod? Kiabálnak és fenyegetőznek. De igazad van, támadni nem fognak, Temüdzsin nem engedi… Megértem, hogy nem akarsz harcolni, hiszen őket nehezebb legyőzni, mint a merkiteket, és abban sem vagyok biztos, hogy megérné-e. Szerezzük vissza azt a zsákmányt fegyverrel, amit önként adtunk néhány hónapja? Nem, uram, ennek nem lenne értelme. Maradjunk itt, hagyjuk őket elmenni, hogy soha ne térjenek vissza!… Mert elmennek majd, ez bizonyos! Ismerem Temüdzsint, ahogyan te is ismered. El fog vonulni frissen szerzett népével együtt, és talán örökre a homályba vész… – De hiszen éppen ezt nem akartam, ti ostobák! – fakadt ki Dzsamuka, és dühödten vágott tenyerével a csizmájára. – Azt nem akartam, hogy elmenjenek! – Szeme keskenyre szűkült, és sziszegve fordult Engkéhez. – Azt hiszed, hogy engem is becsaphatsz, mint saját magadat; elhiszem, hogy ostoba vagy, ha annak tetteted magad? Nem, Engke nojon! Nagyon jól tudod te is, hogy mire ment itt a játék. És most, hogy betegségem alatt mindent tönkretettetek, amit évek óta fáradsággal felépítettem, ki szeretnétek bújni a felelősség alól. – Izgalmában remegő ajakkal az ajtóhoz ugrott, és kivonta a kardját. – Addig nem megy ki innét senki, amíg szemetekbe nem olvasom ostobaságotokat és makacsságotok bűneit! – kiáltotta, s kardja hegyét fenyegetően Engke mellének szegezte. – Üljetek csak vissza valamennyien! A nemzetségfők megrettenve tettek eleget a felszólításnak, csak Engke és Szada ajka körül játszott gúnyos mosoly. Dzsamuka, mint a tigris a csapdában, futkosott le-fel az ajtó előtt, s ömlött belőle a szó: – Ha hallani akartátak ostobaságotok következményeit, hát halljátok! Mindent elmondok, amit csak hallani akartok, bár ezek is elmondhatnák, mert ugyanúgy tudnak mindent, mint én, csak most kényelmesebb ostobának és tudatlannak látszani, nem igaz? – sziszegte, ujjával Engkére és Szadára mutatva. Azok meg sem mozdultak, csak mintha az árnyékszerű kis mosoly tűnt volna el ajkuk szegletéből. – Kik a kereitek legfőbb ernberei, meg tudjátok mondani? Kikre hallgat mindenki a kereitek között? Biztos vagyok benne, hogy valamennyien tudjátok a nevüket. S hol vannak ezek az emberek? Hol van a kereitek kincse, aranya, meg tudjátok mondani? Nem kétlem, hogy igen! Ti vagytok ezek a főemberek? Talán te vagy az, Engke? Vagy te vagy az, Szada, vagy talán te, Utuk? Vagy talán én vagyok? – Kérdőn hordozta végig tekintetét a lehajtott fejjel ülőkön. – Nem, vitézeim, ezek az emberek nincsenek körünkben, mint ahogy a kereitek gazdagsága sem a mi sátrainkban van. S ha nem akarjátok tudni, hogy hol van mindez, vagy

nem vagytok elég bátrak megmondani, akkor is a szemetekbe vágom, hogy Ong kán, bátyám, a nagy Ong vitézei ezek, és a kincsek is az ő jurtáikat díszítik! Kik vagytok ti őmellettük? Ki vagyok én a bátyám mellett? Feleljetek! Még Engke és Szada is mélyebbre horgasztotta a fejét és némák maradtak. – Árnyékok vagyunk valamennyien, árnyékharcosok, árnyékhatalommal. Játszogathatunk egymással, elfoglalhatunk és felégethetünk itt-ott néhány nyomorult jurtát, de ha igazi háborúra kerül a sor, meg van kötve a kezünk. Viselhetünk háborút a saját fejünk után? Felelj, Szada! Ha a tatárok megölik az anyádat és,a feleségedet, felkerekedhetünk-e hadjáratra a tatárok ellen? – Nem… – morogta a nagy bajuszú. – Hanem mit kell tennünk?… Felelj, Szada, ne hallgass! – Engedélyt kell kérnünk a hadjáratra… – morogta rekedten Szada. – Kitől kell engedélyt kérnünk? – kérdezte tovább pokoli gyönyörrel figyelve a főember kínlódását Dzsamuka. – Testvéredtől, Ong kántól, uram! – És ha nem.ad rá engedélyt a bátyám, megbosszulhatod-e anyádat és feleségedet? Megbosszultad-e az elmúlt évben anyádat és testvéreidet, akiket a tatárok megöltek? Fejüket vetted-e a gyilkosaknak? – Nem, kán, nem tehettem – emelte fel Szada vérben forgó szemét, és keze lassan a kardja felé csúszott. Dzsamuka úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, folytatta a kegyetlen játékot: – És minek hisznek ezért bennünket, kereiteket a tatárok, s különösen téged, Szada? – kérdezte, és figyelmét egy pillanatra sem kerülte el a nojon kardja markolatán nyugvó keze. Aztán mintegy provokálva Szadát, maga adta meg a választ kíméletlenül és nyíltan: – Gyávának hisznek bennünket, gyávának és mormotának téged, aki még anyja és testvérei halálát sem meri megbosszulni! Leköpnek, ha meglátnak, mint ahogy én is köpök rád, így ni, pfü! – És a vitéz felé köpött. A pohár betelt. Mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna, Szada artikulátlan ordítással, vérben forgó szemekkel Dzsamukáa vetette magát. Dzsamuka, aki kezdettől fogva számított a támadásra, előre látta ellenfele szándékát, és eleve kivont karddal állt az ajtóban. Villámgyorsan megvillant kezében a nehéz penge, és lapjával csapott Szada kezére. A nojon feljajdult, kezéből kihullott a kard. A többiek, mintha álomból ébrednénck, a jajgatásra magukhoz tértek, és Szadára vetették magukat. Leszorították a medvebőnre, majd Engke nyugodt mozdulatokkal pofozni kezdte. Többen a jurta hátulsó részébe futottak, pálinkát hoztak, és a hánykolódó szájába töltötték. Így is beletelt néhány percbe, amíg a nemzetségfő magához tért dührohamából. Fejét rázta, a pálinkától krákogva és köhögve ült a medvebőrön, s vérben forgó szemét Dzsamukára emelte. Dzsamuka arcán enyhe, lenéző mosoly játszott, és lágy, szinte szeretetteljes hangon szólt Szadához: – Látod, Szada nojon, így járunk valamennyien, mert saját magunk árnyékai vagyunk. Kereitek és mégsem kereitek, esak valamiféle kereitutánzatok. Félnek bennünket, de tulajdonképpen nem is bennünket, hanem testvérünket, Ong kánt! Mi pedig mit teszünk? Civakodunk, elveszítjük önmagunk felett az uralmat, egymásnak esünk, és ha nem vigyázunk, egymás vérét ontjuk. S mindez miért? Azért, mert csak ehhez van haíalmunk! És ki akadályoz bennünket abban, hogy a magunk urai legyünk, hogy mi legyünk a kereitek dísze-virága? Ki szorít hátra bennünket, ki az, kinek egyetlen szavára csatába kell sietnünk, ha akarunk, ha nem? Valamennyien ismét lehorgasztották fejüket, egyedül Szada nézett gyűlölettel égő szemmel Dzsamukára. – Ong kán, a testvéred! – mormogta gyilkos dühvel. – S ti ezt az Ong kánt védtétek és oltalmaztátok akkor, amikor éket vertetek Temüdzsin és közém, olyan éket, melyet ha sikerül is kihúzni, a helye mindörökké megmarad… – mondta inkább lemondóan, mintsem haragosan Dzsamuka. A vitézek egymást méregették gyanakvó pillantásokkal, egymásban keresték megalázottságuk okát. – Csak egyféleképpen érhetjük el, amit régtől fogva megérdemelnénk, hogy a kereitek törzsében a minket megillető helyre kerüljünk, hogy megfelelő szavunk legyen, hogy ne legyümk többé senkinek a lábtörlő rongya, mégpedig úgy, ha Ong kánt eltesszük az útból… Akkor én lépek a helyére, és titeket valamennyiőtöket a kereitek első vitézeivé teszlek. Ong kánt eltüntetjük a föld színéről

csahosaival együtt, akik gyűlölettel acsarkodnak ránk, és igyekeznek távol tartani bennünket. Ezért nem lakhatunk a Tola fekete parti erdejében, ezért vagyunk száműzve őseink földjéről. Ong fél tőlünk, mert tudja, hogy igazságtalanul bánt velünk, amikor apáink örökéből nekünk adta a kisebbik részt. Fél tőlünk, de felhasznál bennünket. És ha tetszik, ha nem, követnünk kell utasításait, hiszen seregünk ereje az övéhez képest kicsi. Nem is kellene minden erejét összeszedni, hogy kiirtson bennünket. Egy módon tudunk csak dacolni erejével… – Ha szövebkezünk valakivel – vágott közbe egy hang. – Igen, csak úgy, ha szövetséget kötünk valakivel, ha hajlandó valaki szövetkezni velünk. De ki az, aki a félelmetes Ong kán ellen, a kereitek korlátlan ura ellen fegyvert mer emelni, aki életét és katonái életét kockáztatja a bizonytalan kimenetelű ütközetben? Ki az, aki elhagyja békés otthonát csak azért, hogy engem, Dzsamukát és titeket hatalomra juttasson? No, rajta, hadd halljam, tudtok-e ilyet mondani? Senki sem törte meg a csendet. – Nem is olyan könnyű ilyet találni, vitézek – folytatta mélyet sóhajtva Dzsamuka –, Ong kánnal mindenki szívesen szövetkezik, velünk azonban senki. S akik mégis számításba jöhetnének, azokat jobb, ha mi kerüljük el. Szövetkezzünk talán ősi ellenségeinkkel, a megbízhatatlan tatárokkal? Felejtkezzünk meg anyáink, feleségeink és testvérei,nk meggyilkolásáról, és velük vonuljunk hadba? Velük menjünk Ong kán ellen, hogy a legelső alkalommal cserbenhagyjanak bennünket, és bátyám mellé álljanak? Nem, ez lehetetlen! – Igaz, ezt nem tehetjük! – morogták a vitézek is. – Ki marad hát? Ki az, aki bátor, aki nem rémül meg a maga árnyékától, s ugyanakkor becsületes is? Aki nem szegi meg sem félelemből, sem kapzsiságból adott szavát? Ki az, akinek serege van, és akit szoros kötelék fűz hozzánk? Ingerülten elhajította a kezében szorongatott kardot, és széthúzta a lebegő függönyöket. Kezével a tábor túlsó oldalán álló jurták felé mutatott. – Látjátok Temüdzsin táborát? Napról napra szaporodnak a jurták! Tegnap még úgy érkezett hozzánk, mint koldus, és ma már nemzetségfők csatlakoznak hozzá nemzetségük fegyverforgató fiaival. Ki tudja, holnap talán már mi vonulnánk vissza előle, ha ütközet előtt állnánk. Soha nem láttam még senkit, aki a semmiből tűnt volna elő egyik napról a másikra, s máris olyan tekintélynek örvendene, mint ő… – De hisz te tetted őt naggyá fegyvereiddel és barátságoddal – vágott közbe ismét egy hang. – Igen, én tettem naggyá fegyvereimmel és barátságommal, és azt szerettem volna, hogy a barátom is maradjon, hogy ne feledkezzék meg soha arról, mivé tettem! Szükségem van a barátságára, és azt akartam, hogy mindig mellettem maradjon harcosaival együtt! – Mi szükség volt akkor a mérgezett pálinkára? – kérdezte a szakállát babrálgatva Engke. Dzsamuka türelmetlen mozdulatot tett az akadékoskodó felé. – A pálinka nem volt mérgezett! Nem áll tőlem semmi távolabb, mint hogy Temüdzsint megmérgezzem! Nekem az élő Temüdzsin támogatására van szükségem, nem a halott emlékére! Azt akarom, hogy növelje a seregét, ameddig csak tudja, hiszen népe úgy nő, mint a lavina, amely kezdetben akkora, mint a tarbagán trágyája, de minden fordulattal, amelyet a hegyoldalban lefelé tesz, sokszorosára nő, és eltemeti nemcsak a ti jurtáitokat, hanem a mohamedánok kőházait is! Ha Temüdzsin meghal, semmi hasznom belőle. Még ha én lennék is az örököse, az összegyűjtött nép hamar elpártolna tőlem, hiszen bennem nem látják azt a csodát, amit Jiszügej fiában. Körém nem fonódnak legendák, mint köréje… – Miért kellett akkor a tejpálinka? – kérdezte makacsul Engke. – A tejpálinka? Mondtam már, hogy nem volt méreg benne, csak a halálgyökér főzete, amely tompítja az agyat, csökkenti az akaratot. Azt akartam, hogy Temüdzsin ne gondolkozzon, ne törődjön semmi mással, csakis azzal, amit én mondok neki. Én mondom meg, hogy ki az ellenség és ki a barát, ki ellen harcolunk, és kivel kötünk szövetséget… Értitek már? – Miért mérgeztek meg téged akkor a gombával, ha Temüdzsin elfelejtett gondolkodni?…

Dzsamuka végigsimított kezével izzadó homlokán, néhány másodpercig némán, válasz nélkül állt, szemével a távoli jurtákat fürkészte. – Nem tudom biztosan – mondta végül. – Talán véletlen volt, talán nem… Lehet, lxogy valaki odaát megsejtett valamit, és megpróbálta Temüdzsint kiszabadítani… Talán nem kellett volna a tejpálinka, anélkül is mentek volna a dolgok… Ki tudja ezt most megmondani? – Pedig nagyon jó terv volt – ismerte el a megnyugodott Szada, és tenyerébe támasztott állal, elgondolkozva nézett vezérére. – Igen, a terv jó volt – sóhajtotta maga elé Dzsamuka is –, abban pedig, hogy egyelőre szétfoszlott, nektek is jelentős szerep jutott! – tette hozzá keményen. – Most majd elvonulnak félig mint ellenségek, félig mint szövetségesek. Hagyjuk csak elmenni őket – mondta csendesen Szada –, évek múlva aztán, ha követeket küldünk hozzájuk, lehet, hogy megfeledkeznek mindenről, és ismét velünk tartanak, mintha mi sem történt volna… – Ha ugyan Temüdzsin még szóba áll velünk, vagy ha egyáltalán él még addig. – Temüdzsin? Rosszul ismered őt, uram, ha azt hiszed, hogy Temüdzsint olyan könnyű megölni… Néha még én is azt hiszem, hogy Jiszügej-bátor szelleme őrködik felette. – Kár, hogy így alakultak a dolgok – sóhajtotta ismét Dzsamuka –, ha legalább búcsút vehettem volna tőle, talán rábeszéltem volna egyre-másra… Most azonban már minden késő… Átmenni nem mehetek hozzá, hiszen talán már messzire jár, és új legelők után hajtja lovát. Talán már… A függönyök hirtelen szétcsapódtak, és az ajtónálló ijedt arca tűnt fel mögöttük. Kezében kivont kardot tartott, hegye szinte súrolta a földet. Belépett a jurtába zavart arccal, s még a kötelező meghajlásról is elfelejtkezett. Szeme ijedten rebbent előbb Dzsamukára, majd a többiekre. Dzsamuka rámeredt, s mivel a legény még most is néma maradt, ingerülten intett a kezével. – Beszélj! Mi a mondanivalód? Na? Megnémultál? A legény kinyitotta a száját, néhány szót mondott, s utána dermedt csend hullt a sátarra. Pedig mindössze ennyit szólt: – Uram, Temüdzsin vár bebocsátásra! – Beteget jöttem látogatni, egészségeset találok helyette – mondba Temüdzsin barátságos hangon, s arcán kifürkészhetetlen mosollyal meghajolt az egybegyűltek előtt. Dzsamuka tért először magához; jobbjával magához ölelte Temüdzsint, és a saját helyére ültette. – Jobban örül a szívem a jöttödnek, testvér, mintha véreim jöttek volna hozzám. Néhány napig valóban itt feküdtem a bőrökön, sámánjaim szerint kevés remény volt felépülésemre… – Hallottam bajodról, andám – komolyodott el Temüdzsin tekintete –, s jöttem volna is hozzád olyan sietve, mint ahogy bátyjához fut a fiatalabb testvér, hiszen olyan vagy nekem, mint a jó bátya, csak magam sem éreztem jól magamat, azonkívül meg ismered a régi mondást: „Ha segíteni nem tudsz, ne zavarj másokat, akik segíthetnek!” Ha sírásommal és jajveszékelésemmel megzavartam volna a lelkek bölcseinek munkáját, lehet, hogy kárt okoztam volna neked, valamennyiünk határtalan bánatára… De azt is hallottam, hogy a gombák gonosz szelleme szállt beléd, s a vesztedet akarta okozni… Nagyon örül a szívem, hogy egészségesen láthatlak azon a napon, amikor nyájainkat hosszú útra hajtjuk, amikor a testvéreknek válni kell egymástól… Dzsamuka felkapta a fejét e szavakra, s tette, mintha nem jól hallott volna. – Válni? – kérdezte meghökkenve. – Miért kellene elválni, hiszen ahogy eddig megfértünk egymással testvériesen, ezután is megférünk majd. Ahogy eddig megosztoztunk a legelőkön, ezután is megosztozhatnánk. Igazi testvérek bánkódnak, ha távol vannak egymástól! – Ha távol vagyunk is, szíveink együtt doboghatnak – mondta még mindig mosolyogva Temüdzsin, de szeméből eltűntek a gunyoros szikrák. – Tudom, testvérem, hogy nagyon sokat köszönhetek neked, te tettél azzá, aki vagyok… Te segítettél Ong kánnal együtt szétszórt népemet összeterelni, győzelemre vezettél

a merkitek ellen. Üressé tett ágyamba visszahoztad feleségemet, és segítettél, hogy Jiszügej-bátor bosszúját megvegyük a merkiteken… – Az andám vagy, kötelességem volt megtenni; ha az én helyemben vagy, te is megtetted volna… Temüdzsin szemében egy szempillantásra ismét kigyúltak a szikrák, de újra kialudtak. – Igen, bizonyára én is megtettem volna, és nem tartóztatnálak én sem, ha menni akarnál, mint ahogy te sem tartóztatsz utamon. Sokáig éltünk együtt békességben, mindig vissza fogok emlékezni az együtt töltött időre. De ládd, a barátság is olyan, mint a kocsi tengelye és a kerék. Együtt forognak pihenés nélkül, s egyszerre csak jön egy kő, és eltörik a kerék, és vele törik a tengely is. Egy kis kavics is elegendő, ha mindig együtt vagyunk, hogy valami eltörjön… De ha néha különválunk, és csak az emlékek idézik barátunk alakját, amikor ismét találkozunk, nincs semmi a világon, ami nagyobb lenne a találkozás öröménél. Meg aztán én is olyan vagyok most, mint a járni tanuló gyermek. Eddig bölcsőben feküdtem, onnan bámultam a nagyvilágot. Megtanítottál járni, fogtad a kezem, hogy el ne bukjak, és meg ne sértsem magam a köveken. Most, hogy megtanultam a lábaimat egymás mellé rakni, magam akarom a járás örömét élvezni, nem akarom, hogy segítő kezek támogassanak. De mint ahogy a kisgyermek, ha mégis elesik, sírva fakad, és visszafut az eleresztett kézhez, vagy anyja után nyújtja karját, úgy nyújtom majd én is feléd kezem, ha valaha szükségem lenne rád… Dzsamuka tapsolt, asszonyok jöttek a jurtába, és kumiszt hoztak. Mindenki átvette a kupáját, és Temüdzsinre ürítette. Temüdzsin is megemelte a magáét, majd anélkül, hogy a szájához érintette volna, letette. A kereitekben elállt a lélegzet a sértés láttán. Temüdzsin ekkor lassan felemelkedett, és még egyszer meghajolt a sátorbeliek előtt. – Szívem és lelkem betelt barátságtok és jóakaratotok ízével, kár lenne kumisszal elrontani – mondta szárazon, és széthúzta a függönyöket. A tábor túlsó oldaláról kopácsolás, kocsikerekek nyekergése, férfiak kiabálása s a táborbontás ezerféle zaja hallatszott át. A zúgást néha-néha túlzengte valami bánatos, panaszos ének, lassan emelkedett és süllyedt a hang, mint lobogó imazászló a szélben. Temüdzsin gúnyosan nézett vissza a bennülőkre. – Holocsit temetik, a szakácsomat… Gombával a szájában költözött át a szellemek birodalmába. Van, akit elvisz a gomba, van, akit nem… De akire egyszer kiszabták az ítéletet, nchezen kerülheti el! XII. A SÓLYOM A NAP FELÉ NYÚJTJA KARMAIT Az elválás nyugodtan, összekoccanás nélkül zajlott le. A mélyben azonban parázslottak az indulatok. Temüdzsin és a nemzetségek vezetői a tábort járták, személyesen ellenőrizték az úti készülődést; ahol kellett, segítettek, tanácsokat adtak a frissen összeállt esoportoknak, vezetőket választottak, felelősöket neveztek ki. Ők maguk és megbízottaik éber szemmel figyelték Dzsamuka táborát, készen arra, hogy támadás esetén a sebtében összetákolt harci egységeket az ellenség ellen vezessék. Dzsamuka kerektábora azonban nyugodt képet mutatott, az élet mindennapi medrében folydogált tova; látszólag ügyet sem vetettek a szomszédokra. Valamennyien tudták azonban, hogy a hanyagul összefűzött ajtózáró függönyök mögül kíváncsi és ellenséges tekintetek kísérik távozásukat. Temüdzsin nyugodtan viselkedett, bízott benne, hogy Dzsamuka nem fogja megtámadni. Ennek ellenére a visszavonulást úgy rendezte, hogy jelentős erejű nemzetségeket hagyott hátra hátvédnek, míg a legszervezetlenebb, leggyengébb nemzetségeket, a rendszertelenül összeverbuválódott csoportokat előreküldte. Mint hatalmas, több kilométer hosszú nyílvessző húzódott végig a folyó partján a vonuló tábor. Temüdzsin elégedetten szemlélte a hangos, egymás között is civakodó, összevissza torlódó lovasokat, a bőgő marhákat és a makacsul megmegálló, ostoba juhokat. Lelki szemeivel évekre előre tekintett, tudta, hogy csak időre és nyugalomra lesz szüksége ahhoz, hogy ebből a gyenge, szervezetlen

csürhéből a puszták legütőképesebb hadseregét gyúrja össze. Az anyag adva van, most már csak rajta múlik minden. Napokig, hetekig tartott a vonulás. A nemzetségek vezetői s a frissiben kinevezett parancsnokok mindent elkövettek, hogy ha kell, szigorral is rendbe szedjék az el-elmaradozókat, kalandozókat, akik csak úgy a saját kedvükre elszakadtak a seregtől, és néha napokra is bevették magukat a folyóparti erdőbe. A parancsnokok friss kinevezésüket szigorral akarták alátámasztani. Inakból font korbácsukat állandóan a kezük ügyében tartották, és kíméletlenül lecsaptak a vonakodókra vagy szembeszegülőkre. Azt hitték, hogy Temüdzsin támogatja őket, és különös szigorral büntették a szabálytalanságokat, ha a vezér vagy legközelebbi bizalmasai közül valaki a közelükben lovagolt el. Temüdzsin a napokat számlálta, amelyeket még a tervezett táborhelyig, a Kimurka patak melletti Ajilkarakanáig meg kellett tenniük. Jobban félt saját seregétől, mint Dzsamukától. Félt, hogy a szabad nomádok, akik önként álltak támogatói sarába, nem tűrik sokáig frissiben kinevezett parancsnokaik önkényeskedéseit, de attól is tartott, hogy ha fellép egy-egy szigorúbb intézkedés ellen, és a közharcosok pártját fogja, tisztségviselői elégedetlenségével kell majd szembenéznie. Ahogy lehetett, igyekezett a villámhárító szerepét betölteni, naphosszat a harcosok között járt, leugrott lováról, ha elakadt szekér került az útjába, s ahelyett, hogy ostorával ösztökélte volna a szekér gazdáit gyorsabb munkára, maga is odaállt az otromba faalkotmány mellé, és segített kitolni a kátyúból. Szívesen elfogadta ismeretlen nomádok meghívását, és gyakran előfordult, hogy éjszakára is jurtájukban maradt. Ugyanakkor újonnan kinevezett tisztjeit is dicséretekkel halmozta el, és ígéreteket tett, hogy ha megérkeznek a kijelölt téli táborhelyre, a merkitektől zsákmányolt javakból jutalmakat oszt szét közöttük. Még néhány keserves nap, s végre elérték a kijelölt szálláshelyet. A tábort meghatározott rend szerint, kör alakban építették fel, középütt verték fel Temüdzsin díszsátrát, előtte tágas teret hagytak, hogy a vezér látogatóit vagy vendégeit ünnepélyesen fogadhassa. A tér mellett helyezkedtek el a nemzetségfők sátrai, mögöttük pedig a nemzetség tagjainak a jurtái. A vezéri sátortól legmesszebbre eső helyekre a nemzetségükből kiszakadt menekültek vagy meghatározatlan eredetű harcosok jurtái kerültek. Végül a kör legszélén a szolgák foglaltak helyet. Temüdzsin a letelepedéskor azonnal új rendelkezéseket hozott. Az eddigi gyakorlattól eltérően, a jurtaváros legmesszebbre eső sátrai közé őrsátrakat helyezett el, amelyekben az örök hetente váltották egymást. Külsőleg a tábor változatlan maradt, de védelme az őrsátrak felállításával megerősödött. Az új rendet azonban már a következő napokban örvendetes jelenségek zavarták meg, amelyek nem kis gondot jelentettek a vezérnek; a letelepedés utáni napokban ugyanis folytatódott a messzi vidékeken lakó nomádok odaáramlása s beolvadása. Újabb és újabb sátrak jelentek meg, és gazdáik kérték beosztásukat Temüdzsin seregébe. Ezeknek az újonnan jötteknek aztán már nem jutott hely másutt, mint a város legszélén, így rövid idő alatt felbomlott a szépen kigondolt rend, és a szolgák sátrai közelebb kerültek a város középpontjához, mint a később érkezett nemzetségfőké. Ilyenkor aztán nem tehettek mást, a szolgákat hátrébb rendelték, és az őrsátrakkal együtt messzebbre költöztették. A költözés az állandó mozgás mellett újabb problémákat vetett fel. A szolgák sátrai most már olyan messzire kerültek a középponttól, hogy akadályozták a normális életet. Temüdzsin ekkor úgy döntött, hogy felhagy a hagyományos megoldásokkal, és új rend szerint szervezi át a táborhelyet. Minden kinevezett parancsnoknak megfelelő önállóságot ad, és megbízza különálló táborhely felállításával. E rendelkezés nyomán nem egy óriási, koncentrikus körökből álló tábor, hanem sok kis központtal rendelkező város jött létre, amely megtámadtatás esetén sokkal fürgébben mozoghatott és védekezhetett, mint az egyetlen központi mag köré épült telephelyek. Amikor a sátorváros rendje az újonnan kialakított elvek szerint úgy-ahogy helyreállt, Temüdzsin elhatározta, hogy hozzákezd a még mindig rendkívül tarka sereg összekovácsolásához. Bár legszívesebben gyökeresen átalakította volna seregét azoknak az elképzeléseknek megfelelően, amelyeket a Burkan-kaldun sűrűjében megálmodott, mégis úgy döntött, hogy nagyobb önállóságot ad a

nemzetségek vezetőinek. Elhatározását azzal indokolta, hogy komoly harci tapasztalatok híján nem érzi elég erősnek magát ahhoz, hogy a nemzetségvezetőkkel szembeszegülve, a legügyesebb katonákat tegye parancsnokká. Meghagyta hát a törzsi-nemzetségi beosztást a nemzetségfők parancsnoksága alatt, a nemzetségeken kívüli vagy kitaszított harcosokból azonban külön osztagokat szervezett, melyek rövid idő alatt legfőbb támaszává váltak. A rendezés napjainak egyik estéjén a nemzetségek vezetői összegyűltek Temüdzsin sátrában. A hatalmas jurta zsúfolásig megtelt. A nemzetségfők leterített bőrökön hevertek, a háttérben pedig szolgák sürgölődtek a kumiszos kupákkal. Temüdzsin mellett közvetlenül Korcsi ült, a bárinok egyik vezetője, aki Dzsamuka mellől jött egész nemzetségével Temüdzsinhez. A többiek feszült figyelemmel hallgatták lassú, megfontolt szavait, amikor arról mesélt, hogy miért hagyta cserben Dzsamukát, ahol nagy megbecsülésnek örvendett. – Hallgassátok, vitézek, jövetelem okát – kezdte Korcsi, ravasz szemét végighordozva a hallgatóságon –, tudjátok valamennyien, hogy rokona vagyok Dzsamukának, s testvérséget is fogadtam vele. Nem is hagytam volna el semmiért, hiszen fogadott testvérét az ember nem hagyja cserben még veszély idején sem. Ha azonban az Örökkévaló Ég avatkozik ügyeinkbe, mit tehet az egyszerű ember? Nem tehet mást, ugye, mint hogy megnyugszik csendben az Örök Ég akaratában? A többiek helyeslően bólintottak. – Eszembe sem jutott volna, hogy elhagyjam testvéremet, ha az Örökkévaló Ég nem akarja, hogy hozzád jöjjek – mondta, s Temüdzsin felé bólintott. Amikor elvonultatok a Kimurka mentén, egyedül maradtunk, és azon töprengtünk, hogy most hogyan tovább. Mit tegyünk, teleljünk-e ott, vagy peatg vonuljunk más helyre. Míg a vezérek tanácskoztak, én, akit Dzsamuka nem szívelt, amióta elmentetek, mivel barátságban voltam veletek, ledőltem a jurtám árnyékába, hogy megvárjam a tanácskozás eredményét. Amint ott feküdtem, és a jövőn gondolkodtam, furcsa álom szállt a szememre… A jurtában olyan csend támadt, hogy hallani lehetett a tábor szélén játszadozó apróságok visítását. – Amint ott feküdtem jurtám árnyékában, látom ám, hogy valahonnan az égből leereszkedik egy fakó tehén, nagy szarvú és komor tekintetű. Leereszkedett, komor pillantását táborunkra vetette, és felém indult. Éreztem, hogy csodálatos dolognak leszek a szemtanúja; meg se mertem mozdulni, csak szememet meresztettem az égi hírnök felé. Odalapultam a jurta oldalához, hisz nem tudhattam, hogy a jó szellemek vagy ártó démonok lakják-e a fakó tehenet. A tehén azonban ügyet sem vetett rám, csak elment mellettem, egyenesen Dzsamuka jurtájához, leszegte fejét, szarvát előreszegezte, és nekirontott a jurtakocsinak. Többször beledöfött, majd hátraugrott, ismét nekirohant és beledöfött. Addig döfködte a kocsit, amíg hullani kezdtek belőle az edények, a fegyverek, sőt még Dzsamuka áldozati edényei is… Elszörnyedés moraja futott végig a hallgatóságon, de Korcsi zavartalanul folytatta: – Ekkor hirtelen kilépett a sátorból Dzsamuka. Kiáltani akartam, hogy figyelmeztessem a veszélyre, de mm jött ki hang a torkomon. Csak ültem némán a sátram oldalánál, kezemet nem tudtam felemelni, hogy intsek neki, ajkam csak tátogott, mint a partra vetett halé. Szemem kikerekedett, és borzadva figyeltem az eseményeket… A tehén ismét lesunyta a fejét, előremeresztette szarvait, és Dzsamukának rontbtt. Dzsamuka csak a kezét emelte figyelmeztetően magasra. A tehén akkor nekiugrott és felöklelte. Dzsamuka elesett ugyan, de felpattant, és tovább mosolygott, a tehén viszont rettenetes sírásba és zokogásba kezdett… A hallgatóság tátott szájjal leste Korcsi szavait. – …Odanézek jobban, hát látom ám, hogy a fakó tehén egyik szarva törötten hever a földön, míg Dzsamuka rajta tartja a lábát, és mosolyog. A tehén többé már nem is mert nekiugrani, csak a lábaival kapálta a földet, rugdalta a port, és keservesen sírt a hangja: „Add vissza a szarvamat! Add vissza a szarvamat!” Akkor hirtelen elfordítottam a fejemet, és a másik irányban téged láttalak meg, nojon! – S kezével Temüdzsinre mutatott. – Megláttalak, amint büszkén, magasra emelt fejjel jössz a tábor felé a pusztán keresztül, mögötted pedig csonka farkú fakó bika közeledik. Messze voltál még tőlem, nem tudhattam. hogy a bika hozzád tartozik-e, vagy pedig meg akar támadni, mint a tehén Dzsamukát. Kiáltani

akartam, de eszembe jutott, hogy úgyis hiába, hiszen az előbb Dzsamukát is hasztalan próbáltam figyelmeztetni. Az Örökkévaló Ég nem engedte, hogy szó hagyja el számat. Aztán mégis, valami ellenállhatatlan erő arra kényszerített, hogy figyelmeztesselek, és csodák csodája, felemeltem jobb kezem, a bikára mutattam, és kiáltás szaladt ki a számon: „Vigyázz, uram, egy bika van mögötted!” Te akkor megfordultál, előbb a bikára néztél, majd rám. Mosolyogtál, felém intettél, és a bikától követve továbbmentél, emelt fejjel, mosolyogva. Temüdzsin feszült figyelemmel leste Korcsi szavait; az előbb még aggodalmasan összeráncolt homlokán kisimultak a redők, s ahogy a történet kedvezőbb fordulatot vett, úgy lett egyre vidámabb és megelégedettebb. – Akkor megpillantottam a bikát is egészen közel. Egy jurta alsó részét cipelte a hátán úgy, hogy egyik vége a földet súrolta, kis árkot húzva a homokban. Szünet nélkül bőgött, emberi hangon, mint a tehén. Ezt kiáltozta: „Az Ég és a Föld és az összes szellemek úgy határoztak, hogy Temüdzsin legyen az ország ura! Itt hozom a hátamon az egész országot! Temüdzsin legyen az ország ura! Temüdzsin legyen az ország ura!…” Ekkor a jurtában váratlan dolog történt. Az eddig feszült figyelemmel hallgatók felugráltak helyükről, és szinte eksztázisban kiáltozva ismételték az utolsó mondatot: „Temüdzsin legyen az ország ura! Temüdzsin legyen az ország ura!” Hosszasan ordítoztak összevissza, kupáikat emelgették, ittak belőle, majd a maradékot a levegőbe loccsantották, a tűzbe öntötték, és a földre folyatták. Összekapaszkodtak, táncba kezdtek a jurta közepén, vadul verték tegzeiket, és harsány nótára gyújtottak. Végül kimerülten rogytak a medvebőrökre. Korcsi nem vett részt a táncban, félrehúzódott a fal mellé, és csak csillogó szeme mutatta, hogy elégedett a fejleményekkel. Tekintete többször találkozott Temüdzsinével, aki barátságosan mosolygott rá, és úgy tűnt, mintha egyik szemével feléje is kacsintott volna. Korcsi érezte, hogy megcsinálta a szerencséjét. Amikor aztán vége lett a zajnak, s valamennyien lecsillapodtak, Korcsi ismét hozzájuk fordult. – Mondják, hogy az álom csak álom, és a valóságban minden másként történik. A bölcsek és a táltosok azonban tudják, hogy a démonok és a szellemek, az Ég és a Föld, gyakran áhnainkon keresztül üzennek, óvnak bennünket ellenségeinktől, vagy bátorítanak; megmutatják az utat, hogy mit cselekedjünk. Amikor ezt az álmot megálmodtam, nem tudtam, hogy elmondjam-e nektek, vagy fojtsam el magamban, és ne szóljak róla senki emberfiának. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ám akkor mintha csak az álorn folytatódott volna a valóságban, jurtámba jött Temür, a táltos. Megvendégeltem, és elmondtam neki, amit az előbb hallottatok. Temür elgondolkozott, majd felém fordult örömtől sugárzó arccal, és ezt mondta: „A test legfontosabb része a fej, hiszen fej nélkül nem mennénk semmire, a fej gondolkozik, eldönti, hogy a test többi része mit csináljon, ezenkívül ő fogadja be az ételt is. A farkascsorda legfontosabbja a vezérordas, mivel az irányítja a többieket, ő ad parancsot a menekülő szarvas bekerítésére. Ezért olya,n veszedelmesek a farkasok! Ha nem lenne vezérordas, éhen döglenének, hiszen ki mondaná meg nekik, hogy mikor kell bekeríteni a menekülö zsákmányt? Ha lelövik az ordast, vége a csordának is.” „Mit akarsz ezzel mondani, Temür bátyó?” – kérdeztem értetlenül az öreget, bár azt hittem, értem rejtett gondolatát, csak meg akartam bizonyosodni, hogy valóban azt értem-é, amit mondani akar. „Az emberek világa olyan, mint a farkasoké, vagy mint a bőr, a csontok és a belső részek világa. Kell, aki vezesse, kell, aki irányítsa. Igaza van az Örökkévaló Égnek, aki álmodon keresztül kinyilvánította akaratát: legyen a kán Temüdzsin, vezesse ő az országot!” Ezzel feltápászkodott, és elhagyta a jurtámat. Akkor hirtelen eszembe jutott valami, felugrottam, utána szaladtam, megfogtam a vállát, és az arcába suttogtam: „És Dzsamuka?” Az öreg megvonta a vállát. „A tehén nem versenyezhet a bikával. Aki letöri a tehén szarvát, nem biztos, hogy a bikáét is letöri… A farkascsordában is csak egy vezérordas van… a többiek vagy behódolnak neki, vagy kiverik a falkából.” Ezzel levette kezemet a válláról, és tovasietett… Ez az álom volt az oka, hogy eljöttem közétek Dzsamukától. Tudom, hogy az Égnek és a Földnek az a kívánsága, hogy Dzsamuka és Ong kán hódoljon be az erőnek, s az ország ura Temüdzsin legyen. Ezért jöttem közétek. És mivel az

Örökkévaló Égnek és a Termékeny Fekete Földnek az az akarata, hogy az országnak egy ura, a testnek egy feje s a farkascsordának egy vezérordasa legyen, azt mondom nektek, nojonok, hogy legyen a mi vezérünk Temüdzsin! Legyen a kánunk Temüdzsin! Fűzzük szorosra nemzetségeinket, legyünk, mint a sűrű bozót, áthatolhatatlanok, kürthatatlanok, lebírhatatlanok! Legyen a kánunk Temüdzsin! Ismét felugráltak valamennyien, tegzeiket ütötték, fegyvereiket rázták, és torkukszakadtából ordítottak: – Legyen a kánunk Temüdzsin! Éljen Temüdzsin! Kitódultak a sátorból, és percek alatt már az egész sátorváros visszhangzott a kiáltozástól: – Éljen Temüdzsin! Éljen a kánunk, Temüdzsin! A jurtában a szolgálókon kívül csak Temüdzsin és Korcsi maradt. Korcsi felemelkedett a medvebőrről, és ravasz szemét Temüdzsinre függesztette. – Legyen a kánunk Temüdzsin! Hm, azt hiszem, hogy ez a kívánság, ha ennyien akarják, felér egy tümen katonával… Most már, úgy látom, akadálytalanul kán leszel, s aztán hamarosan az ország ura… Én azonban földönfutó lettem, hiszen mindenemet Dzsamuka táborában hagytam, amikor hozzád jöttem, még a puszta életemet is alig tudtam megmenteni. Mivel örvendeztetsz meg engem a jóslatomért, uram? Temüdzsin elgondolkozva simogatta az állát. – Az előbb azt mondtad, hogy jóslatod és kívánságod, hogy én legyek a kán, felér egy tümen katonával… Hm, hát legyen! Ha az ország ura leszek, kinevezlek egy tümen parancsnokává, és addig is gondoskodom rólad… nem lesz okod panaszra. Korcsi összefonta mellén a kezét, és mélyen meghajolt. – Szavaid simogatják a szívemet, nojon. A tümenparancsnok igazán nagy úr, és mindenki hódolni tartozik előtte… de más is lehet egy tümen parancsnoka, uram. Szeretnék valami olyat kérni tőled, amit más nem tehet meg a seregedben, csak én egyedül, én, Korcsi! Temüdzsin összevonta a szemöldökét. – Beszélj! – intett kissé türelmetlenül. Korcsi arcán szelíd mosoly jelent meg. – Ne haragudj, uram, és ne vedd tiszteletlenségnek kérésemet. Boldoggá tennél, ha engedélyt adnál rá, hogy a győztes csaták után, melyeket együtt vívunk majd, a legszebb zsákmányolt asszonyokat és lányokat a jurtámba vitethessem, és feleségul venessem őket! Engedd, nojon, hogy harminc feleségem legyen! Temüdzsin, aki amióta a sereg vezére lett, hozzászokott a képtelennél képtelenebb kérésekhez, és már azt hitte, nincs semmi, amin meglepődne, eltátotta a száját, s csodálkozva meredt Korcsira. Korcsi nyugtalanul fürkészte Temüdzsin arcát, igyekezett gondolataiba látni. Temüdzsin végre legyőzte ámulatát, megvonta a vállát, és beleegyezően Korcsira mosolygott. – Ha neked nem elég egy, kettő vagy három, gyűjtsél csak magadnak harmincat! Teljesítem, amit kérsz, a zsákmányolt asszonyokból te válogathatsz legelőbb… csak aztán meg ne bánd… – tette hozzá nevetve. Hűvös szelek jártak már a Kimurka partján, amikor az összegyűlt nemzetségek és törzsek elhatározták, hogy Temüdzsint teszik kánjukká. A szertartásra a Kimurka partján, a parti erdő tisztásain került sor. Napoldial az előre kijelölt időpont előtt, amelyet a sámánok hosszú hetek kitartó vizsgálódásai után állapítottak meg, táltosok járták az erdőt kettesével-hármasával, és a beavatatlanok számára szigorúan titkos szertartásokat végeztek, hogy az erdő szellemeit jóindulatra hangolják. Megálltak a hatalmas, odvas fák, a mohával borított sziklák előtt, füstöltek, koponyából készült locsolókkal szent állatak vérét fröcskölték a fáikra, frissen megölt lovak szívét, máját és fejét tették a szellemek lakóhelyei elé, áldozati étel gyanánt. Néhány nap elmúltával aztán, amikor a szellemek a sámának által közölték, hogy kegyeikbe fogadták az ünnepelni kívánókat, megkezdődhetett a kánválasztó szertartás. Széles tisztáson verték fel az óriási, hófehér ünnepi jurtát, melyet külön erre az alkalomra készített húsz, gondosan kiválasztott, megszentelt férfi és nő. A sámánok felügyelete alatt készítették a nemezt, faragták a fa alkatrészeket, míg a táltosok körülöttük ólálkodtak, és a munka minden újabb

mozzanata előtt, gajdolva szentelt vért szórtak szerszámaikra. Esténként a mesterek csak szentelt ételeket ehettek, és különleges, a sámánok által gyűjtött bogyókból készített italokat ihattak. Az italok hatására valami furcsa bódulat vett rajtuk erőt, nem törődtek a körülöttük mászkáló és éneklő papok hadával, merev mozdulatokkal, megállás nélkül készítették a sátrat. Amikor aztán felállították a jurtát, mindenki szeme láttára hozzákezdtek a megszenteléshez. Az egész tábor összegyűlt a tisztás szélén, s amikor a sámánok megjelentek, élükön Bürivel, a főtáltossal, mindannyian levették süvegüket, és alig merték szemüket a papokra emélni. A táltosok állatbőrökből való, szándékosan kezdetleges módon készített ruhát viseltek, arcukat a hegyek, fák és sziklák szellemeit ábrázoló álarcok takarták, kezükben füstölőket, szarvakból készült szenteltvizet és vért szóró eszközöket tartottak. Büri intésére két fiatal sámán eltávolította a jurta ajtaját, és félrevonta a függönyöket. A sátor közepén fahasábokból és szárított tevetrágyából összerakott halom látszott. A halom köré medvebőröket terítettek. A sámánok, lehettek vagy nyolcan-tízen, letelepedtek a medvebőrökre, és hosszú ideig buzgó imába merültek. Monoton mormogásuk betöltötte a jurtát. A tömeg türelmesen várt, esak néha-néha sírt fel egy-egy kisgyerek, akit szülei azonnal a bokrok mögé vonszoltak, és szárított túróval, sárga vajjal vagy egyéb nyalánkságakkal igyekeztek betömni száját. Hirtelen éles rikoltás hasított a csendbe; Büri, az öreg táltos felpattant a medvebőrről. Karját széttárta, mintha el akarna szakadni a földtől, hogy a levegőbe emelkedjék. Lassú, ringó léptekkel körüljárta a farakást, és magas, sikoltó hangon énekelni kezdett: Tűz, tűz, szellernek anyja, tűz, tűz, elemek atyja, tűz, tűz, ragyogó ékszer, szálljon fényes szikra az égre! – Szálljon fényes szikra az égre! – ismételte a refrént a sámának kórusa. Büri többször körbejárta a farakást kiterjesztett karokkal, és egyre a dalt énekelte. Amikor aztán már hetedszer ért a végére, az ülő sámánok közül felállt egy fiatal, borotvált fejű, szellemarcú sámán, és simára faragott fatálcán egy darab gyapjút, vasat és kovakövet nyújtott Bürinek. Az öreg táltos két kézzel átvette a tálcát, a földre helyezte, kezébe fogta a tűzszerszámokat, és ismét az égre emelte csillogó szemét. Tűz, tűz, szállj le a földre, tűz, tűz, kússz fel az égre, tisztító lángod melege, fénye, űzze a démont messzi vidékre! – énekelte. – Űzze a démont messzi vidékre! – visszhangozta a kórus. Amikor az utolsó hang is elhalt, Büri a vasat a kovához verve, ügyesen meggyújtotta a gyapjút. Előbb csak vékony füstcsík kanyargott az ég felé, majd felcsaptak az első apró lángok. Az öreg az ég felé emelte az égő gyapjút, mire a tömegnek az a része, amelyik a szűk ajtón keresztül belátott a jurta belsejébe, ujjongásban tört ki. A többiek, akik nem láttak semmit. de a kiszűrődő hangokból pontosan tudták, hogy hol tart a szertartás, átvették a kiáltozást. A férfiak tegzeiket ütötték, a nők pedig magas fejhangon visítottak. A táltos a gyapjút a fahasábokra hajította, megvárta, míg a szárított tevetrágya lángra kap, majd intett a többieknek, hogy álljanak fel, és lépjenek közelebb. Hét táltos emelkedett fel, sorban elvonult a tűz előtt, elhaladtában mindegyikük meghajtotta a fejét, és a kezében tartott tálból a lángok közé dobott valamit néhány szó kiséretében. A legelső egy darab húst vetett a fahasábokra. – Egyél húst! – kiáltotta. A következő egy darab vajat vetett a tűzre.

– Egyél vajat! – kiáltotta ő is. Ahogy sorban elhaladtak a tűz előtt, egymás után hangzottak fel a kiáltások: – Egyél fát! – Egyél szenet! – Egyél földet! – Egyél füvet! Végül az öreg is ismét a lobogó lángokhoz lépett, és egy véresen vöröslő juhszívet emelt a magasba. – Egyél szívet! – kiáltotta, s a tűzre vetette. A lángok még sokáig lobogtak – szép egyenes füstoszlop emelkedett az égre a jurta füsteresztő nyílásán keresztül –, majd egyre kisebbek lettek, és végül elenyésztek; csak a parázs pislákolt tompán. Valahonnét messziről dobok tompa dörgése hallatszott. A sámánok kitódultak a jurta elé. A tömeg szétvált, utat nyitva Temüdzsinnek és kíséretének, akik erre az alkalomra a merkitektől zsákmányolt legszebb ruháikat és fegyvereiket öltötték magukra. Ott volt Boorcsu, Dzselme, Szübőtej, Altan, Kucsar és Szacsa-beki. Ők alkották a sereg vezérkarát. Temüdzsin ment elöl, mögötte kétlépésnyi távolságban a többiek. Emelt fejjel léptek a tömeg és a sátor közti üres térre. Félúton a sámánok és a katonák között megálltak, megvárták, amíg Büri közel jön hozzájuk. Az öreg sámán hozzájuk csoszogott, kezét Temüdzsin vállára tette, és messze halló vékony hangon kiáltotta: – Elűztük a szellemeket, nojon, sátrad belsejéből! Messze menekültek a sötétség országába! Adj engedélyt, hogy kívülről is megáldjuk, hogy hasznodra legyen, mint ahogy hasznára leszel te is a népednek! Temüdzsin előbb lehajtotta, majd felvetette a fejét, s kezével a többi sámán felé intett. – Mondjatok áldást! A sámánok ismét megragadták szerszámaikat, kört alkottak, négy oldalról körülfogták a jurtát, a négy égtájat jelképezve. A keleti oldalon álló sámán a tenyerén tartott kupába mártotta a kezét, aztán kihúzta, s néhány csepp folyadékot szórt a sátorra. – Hintsünk vizet! – kiáltotta. A másik három megismételte a mozdulatot. – Hintsünk vért! – Hintsünk pálinkát! – Hintsünk tejet! – zengtek a kiáltások. Amikor a szóróáldozatot befejezték, Büri levette kezét Temüdzsin válláról, a jurta felé fordult, és lassú, nyújtott hangon énekelni kezdett: Halld meg szavam, világ őre, halld meg szavam, Örök Ég! E jurtát és szent lakóit, oltalmazzad, Örök Ég! Legyen új, faragott jurtád, Temüdzsin úr fényes vára, jó szellemek vigyázzanak e ház minden lakójára… Hosszú percekig sorolta a Temüdzsinhez közelállók neveit, majd félreállt az útból, a vitézek pedig Temüdzsinnel az élükön bevonultak a jurtába. Leheveredtek a tűz mellé, és egy kupa pálinkát ürítettek a sátor oltalmazó szellemének a tiszteletére, miközben egyremásra érkeztek a nemzetségfők, a törzsek és kisebb csapatok vezetői, hogy elfoglalják helyüket a díszjurtában. A sátrat minden oldalról körülfogó tömeg is leült, és zsibongva várakozott. Amikor a meghívottak közül már mindenki elfoglalta a nelyet, s a szolgálók valamennyiük keze ügyébe ismét színültig töltött kupát helyeztek, Altan, Temüdzsin rokona, aki régebben Dzsamukával együtt harcolt, nemrég pedig néhány száz lovasával Temüdzsinhez csatlakozott, szólásra emelkedett.

– Felavattuk hát az új jurtát, hatalmas jurtát, káni jurtát. Káni jurtánk már van, kánunk még nincsen. Kán nélkül pedig olyanok vagyunk, mint a fejetlen test, a hangya is veszélybe sodorhat bennünket. Válasszunk hát kánt közülünk… – Úgy van, válasszunk kánt! – helyeselték egyhangúan a többiek. – Olyan embert válasszunk kánunknak, aki előkelő származásánál fogva tiszteletet ébreszt az alattvalókban és a környező népekben egyaránt, aki kemény, mint az acél, vérszomjas, mint a tigris, és merész, mint a sólyom! – Ilyen embert válasszunk! – zúgták a nemzetségfők. – Azt mondom tehát nektek, urak, hogy válasszuk kánunknak azt az embert, aki képes arra, hogy egyesítse az ország szétszórt törzseit és népeit; azt, aki új győzelmekre vezet majd bennünket a kitadok és a mohamedánok ellen! Válasszuk kánunknak Temüdzsint, aki… Szavait elnyomta a helyeslő ordítás. Mindannyian felemelkedtek, egymást túlharsogva törzsük vagy nemzetségük csatakiáltásait vijjogták, egymást ölelgették, és összeütögették kupáikat. A tömeg közben odakinn meghallotta a kiszűrődő zsivajt, és megértette, hogy Temüdzsint kánná választották. Fegyverzörgés, kiáltozás, örvendező nevetés tudatta a bent ülőkkel, hogy Temüdzsin, a kijat nemzetség fia, mindannyiuk bizalmát élvezi. Ezalatt odabent a sátorban elült a zaj, s mindannyian Temüdzsinre függesztették várakozó tekintetüket. Temüdzsin nehezen palástolta érzelmeit. Végtelenül boldog velt, hogy nagy álma valósággá válik, legszívesebben ő is a nemzetségfők közé ugrott volna, és örömében körültáncolja őket, de nem tehette. Kötelezte az új méltóság. – Kánotok leszek, ha úgy határoztatok – szólalt meg komolyan. – Harcba vezetlek benneteket, sátraitokat arannyal, drágakövekkel és selymekkel töltöm meg. Ágyaitokba viszem a környező országok legszebb asszonyait! Hatalmassá teszlek benneteket, és az egész világ rettegi majd nyilaitokat! – Úgy legyen! – zúgták az összegyűltek. – Új életet kezdtünk, új időkbe lépünk. Új emberként indulunk harcba. Adjatok nekem új nevet, káni nevet, melyet retteg majd a balga, aki ellenünk emeli fegyverét! Néma csend borult a sátorra, az emberek tanácstalanul néztek egymásra. Semki sem tudott hirtelenében olyan nevet mondani, amely méltó lett volna Temüdzsinhez és ú.j tisztségéhez. Egymásra bámultak, homlokukat ráncolták, mintha a fejüket törnék, pedig mindegyikük arra várt, hogy majd a másik kitalál valamit, akár jót, akár rosszat, csak viselje érte a felelősséget. A hirtelen támadt csendben az ajtó felől hirtelen felhangzott a hívatlanul megjelent Büri táltos rekedtes hangja: – Az Örökkévaló Égnek tetsző cselekedet volt, hogy Temüdzsint választottátok kánotokká. Az égi jelek azt mutatják, hogy nagy szerencse ér bennünket. Győzelmeket aratunk győzelem után. Szemem előtt arannyal, drágakövekkel, selymekkel teli jurtakocsik jelennek meg, bakjukon selyembe öltözött finom asszonyok ülnek. A kocsik mögött fekete és barna bőrű emberek futnak, s könyörögnek hozzánk, hogy kegyelmezzünk nekik. Kocsijaink tetején látom a világot! Temüdzsin maga is meghökkenve bámult a táltos lángoló szemébe, a többiek pedig szinte rémülten nézték a reszkető, öreg, de a látomás fényében felmagasztosuló alakot. – Városokat látok romokban, felettük lovaink patája veri fel a pcrt. Temüdzsint látom hófehér lovon, s kardjának csapásai alatt hullanak a menekülők, mint a bozótvágó késtől a cserje. Rémülten üvöltenek egy nevet, amely a régi népek nyelvén villámot jelent! Villámct, amely lesújt és öl, villámot, amely éget és pusztít, gyújt és gyilkol… Hangja elakadt, hogy aztán szinte sikoltva törjön ki szájából a szó: – Legyen a neved Dzsingisz, az ég villáma, Dzsingisz, a lesújtó, Dzsingisz, a rettenetes! S még ezen a délutánon füstoszlopok törtek a hegyek csúcsairól az égre, és hirdették mindenkinek, ismerősnek és ismeretlennek, barátnak és ellenségnek, hogy a kijatok vezette mongol szövetségnek immár kánja van: Dzsingisz, az ég villáma!

A lakoma ezen a délutánon is ugyanúgy kezdődött, mint máskor. A marhákat és a birkákat már jó előre levágták, és a szolgálóasszonyok azzal foglalatoskodtak, hogy a hatalmas kumiszostömlőkből lefejtsék és kisebb tömlőkbe szétöntsék a kumiszt. A jurtaváros megerősített őrsége is csak fél szemmel figyelte a vidéket, a mindig váratlan meglepetést tartogató erdőt és az őszi verőfényben ragyogó pusztát. Másik szemükkel a hatalmas üstökben fövő juhokat és a nyílt tűzön, nyárson forgó ökröket figyelték. Így történhetett, hogy a dzsürkinek csapata már egészen közel járt, mire észrevették őket. Csakaan éppen azzal volt elfoglalva, hogy hasznos tanácsokat adjon a nyársat forgató szolgának, amikor inkább érezte, mint látta, hogy lova testén furcsa remegések futnak végig. Ösztönösen a bozótos sáv felé pillantott, amely a pusztát az erdőtől elválasztotta, és elszorult a lélegzete: az alacsonyra nőtt bokrok között lovasok beláthatatlan sora vonult a tábor felé. Harcedzett, kérges arcú lovasok, kezükben hajítódárdákkal, kardokkal és késekkel, komor tekintetű asszonyok a szekerek bakján – öregek és gyerekek sehol. Minden jel arra mutatott, hogy ütközetre készen az ellenséget keresik. Csakaan ekkor, még mindig sápadtan a rémülettől akkorát fújt csontsípjába, mintha a sámánok ünnepi kürtjét tartaná kezében. A síp vékony, sivító hangjára kiáltás harsant a tábort szegélyező fák közül: – Héj! Ne fújd már azt a sípot anmyira, mert elveszi az álmom! – Majd szétnyíltak,az ágak, és egy álomittas arc hajolt ki a nyíláson. – Mondd már, mi a fenét akarsz? Csakaan mutatóujját a szájára tette, másik kezével pedig szótlanul előremutatott. A katona követte szemével a kinyújtott kéz irányát, majd egy pillanat alatt kiment szeméből az álom. Hörgő hangot hallatott, és visszazuhant a lombok közé. Csakaan ekkor a mit sem sejtő szolgára ordított: – Eloltani a tüzet! Azonnal eloltani! A szolga bambán meredt rá, azt hitte, rosszul hall. Csakaan tehetetlen dühében és rémületében megsarkantyúzta lovát, övéből előrántotta a korbácsát, és hatalmasat húzott a még mindig ostobán álló legényre. – Oltsd el azonnal, itt az ellenség! A szolga csak állt értetlen arckifejezéssel, lába mintha földbe gyökerezett volna, majd hirtelen kerekre tágult a szeme, és egy ordítással eltűnt a sűrűben. Csakaan káromkodva a tűznek rontott, és ahogy csak tudta, tapostatta lovával a zsarátnokot. A ló rémülten forgolódott a parázsban, s ha nem tartja erősen a zablát, világgá vágtat. Minden ügyességére szüksége volt, hogy a hánykolódó és iszonyú hangon nyerítő lovat féken tartsa. Amikor aztán látta, hogy a parázs java szertehullott, leugrott a földre, és a kantárt kezére csavarva, csizmástul a zsarátnokba ugrott; taposta, ahogy csak tudta. „A fejét kellene levágni annak az átkozottnak, aki ideküldte ezt a hülye szolgát a tábor szélére marhát sütni” – káromkodott, és eszébe sem jutott, hogy néhány perccel ezelőtt még ő adta a hasznosabbnál hasznosabb tanácsokat, hogy miképpen kell az ökröt egyenletesen megpirítani. Megtörölte verejtékező homlokát, és döbbenten eszmélt rá, hogy amit tett, rosszabb, mint ha nem csinált volna semxnit. A sok taposástól lángot fogott a frissen hullott erdei avar, s az előbbinél sokkalta feketébb füstoszlop kanyargott az égre. Semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ha az előbb még nem is vették észre a közeledők a füstöt, ezt, amit ő csinált, minden bizonnyal felfedezték. Óvatosan kikémlelt a ritkás fák közül. A közeledő csoport eleje megállt alig néhány száz lépésnyire a fáktól, és az erdő felé kémlelt. Többen izgatottan a felszálló füstoszlop felé mutogattak, amely szép bodoran emelkedett a magasba, jelezve a tűz pontos helyét. Az idegenek egyelőre nem közeledtek. Újabb és újabb csoportok kerültek elő a bozótosból, és gyülekeztek egy fekete, csúcsos sapkát viselő ember köré. Az ember hevesen mutogatott az erdőre, majd vissza a pusztára, a patakra, sőt még magára is. Egyre többen avatkoztak a vitába, és olyan erősen kiabáltak, hogy még Csakaan fülébe is eljutatt valami halk mormogásféle. Hirtelen megzördült a bozót; Tajcsu, az őrparancsnok bújt ki a fák mögül, s mögötte egymás után fegyveres lovasok léptettek előre. Tajcsu egyetlen intésére vesszőt tettek felajzott íjaikra.

– Elég sokan vannak! – suttogta Tajcsu. – Lehetnek vagy egy századnyian is. Váratlanul bagolyhuhogás hasított a csendbe. Felkapták a fejüket, hiszen a bagoly nappal nem szokott huhogni. Tajcsu azonban semmi meglepetést nem mutatott a szokatlan hang hallatára, sőt mosoly futott végig barázdált arcán. – Csatára kész a tábor! Lehet, hogy Dzsingisz káni lakomáját egy kis vérrel is megöntözzük! – suttogta, és sárga szeme izgalomban ragyogott. A faágak ismét szétnyíltak, és Kaszár léptetett a tisztásra. Gyakorlott pillantással végignézett a terepen, és azonnal megállapította, hogy a közeledők semmi esetre sem akarnak harcolni, hiszen hátrányos helyzetben vannak. Hogyha harcra kerülne a sor, rövid idő alatt mind egy szálig elpusztulnának. Az alacsony bozótosban, amely körülveszi őket, nehéz harcolni, a lovak csak kocogni tudnak, a szekerek pedig felborulnak a gyökerek között. Az ő helyzetük viszont annál előnyösebb; ritkán nőtt fák között egy előerdőben áll a tábor, mellettük pedig a puszta. A fák közül és a pusztáról addig szórhatják nyilaikat a bokrok között rekedtekre, amíg azokból hírmondó sem marad. Arra gondolt, hogy talán a patak forrása közelében táborozó kis mongol törzsek valamelyike szaladt bele a táborba, s most már ők is tisztában vannak nehéz helyzetükkel. Legalábbis a vonulók élén álló férfiak kézjátéka ennek felismeréséröl tanúskodott. – Nem lesz semmiféle ütközet – legyintett kicsit sajnálkozva, és Tajcsu felé intett –, lőjetek ki egy zengőnyilat! Tajcsu parancsára egy hatalmas termetű legény kilőtte a vesszőt, és a furcsa búgás, amely előbb mint a kagylókürt hangja zengett a bokrok felett, majd a vashegyű nyíl hangjaként sikoltásba fulladt, még Csakaan idegeit is végigborzolta. „Nem szeretnék a túloldalon állni” – borzongott össze. A vessző hirtelen megállt a levegőben, s mint tört szárnyú madár bukott le a bokrok közé. Bár a távolság túl nagy volt, s a vessző nem érhette el a közeledőket, így is megtette hatását. A lovasok levetették magukat lovukról, és eltűntek az alacsony bokrok között. Furcsa képet mutatott a közeledő csapat. Magányos, nyugtalanul forgolódó lovak, némán álló szekerek, emberek nélkül. Hosszú percek múltak el várakozással. Végül is a bokrok közül három férfi emelkedett ki, lovukra szálltak, és egyenesen az erdő felé indultak. Egyenes testtartással, magasra emelt fejjel jöttek, arcuk merev volt és kifürkészhetetlen. Keskeny szemük a láthatatlan nyíllövőket kereste, de az erdő fala mindent eltakart. Közben a fák között suttogva haditanácsot tartottak. – Ismeri valaki őket? – kérdezte hátrafordulva Kaszár. Sokáig nem válaszolt senki, majd valamelyik lovas bizonytalan hangon megszólalt: – Mintha már láttam volna őket egyszer régen, Dzsamuka táborában. Igen… ők azok… a dzsürkin nemzetségbeliek… Büri-bökö emberei… – Dzsürkinek lennének? – mormogta örvendezve Kaszár, és kezeit dörzsölte. – Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk őket nyerni… Száz vesszővel több lenne az ellenség szívében, száz vashegyű vesszővel… A közeledők mintegy tizenöt-húsz lépésnyire az erdőtől megálltak, s kardjukat a földre dobták. Egyikük pár lépést előreléptetett, tölcsért formált kezéből, és a fák felé fordult. – Héj! – kiáltotta. – Fegyvertelenek vagyunk! Küldjetek valakit, aki tárgyal velünk! Kaszár Csakaanra és egy másik lovasra mutatott. – Ti ketten velem jöttök! – Azzal kiugratott a mezőre, ahol az apró bokrok gyökerei szőtték keresztülkasul a talajt. A másik kettő követte. Gyors ügetés után lefékezték lovaikat, s már csak néhány méter választotta el a hat lovast egymástól, Kaszár a bozótosra mutatott. – Egyszer a sámánunk mesélte, hogy a farkas rókakölyköt akart rabolni, de beszorult a lyukba, és a kölykök elharapták a torkát… A három lovas közül az egyik, egy széles vállú, bajuszos, nagy fejű ember gúnyosan elmosolyodott. – Nálunk azt mesélték a sámánok, hogy az egér és az elefánt egyszer harcban állt egymassal. Az elefánt felszippantotta az egeret, és örült a győzelemnek. Az egér aztán beleharapott az elefánt szívébe, és megölte… az elbizakodott elefántot…

Kaszár keskeny vágású szeme mintha mosolygott volna, tetszett neki a beszéd. – Elefántnak nevezel? – horkant fel tettetett dühvel, s a szemben állóra vicsorította a fogát. Lassan az övéhez kúszott a keze, és kihúzta tokjából hosszú kését. Mutatóujja végét rátette a kés hegyére, és úgy forgatta, hogy a tükörfényes pengéről vakítóan verődtek vissza a napsugarak. – Szóval elefántnak neveztél? – kérdezte ismét vészjóslóan, és megemelkedett a nyeregben. Az idegen arcáról nem tűnt el a derűs, sőt barátságos kifejezés. – Fegyvertelen vagyok – mondta ijesztő nyugalommal –, kardomat és íjamat az előbb elhajítottam. Késemet is eldobtam a bozótban, nincs egyebem, csak két öklöm… – Csak a két öklöd? – kérdezte fenyegetően Kaszár. – Nos, nem bánom, elég lesz az is! – Ezzel hirtelen mozdulattal leugrott lováról, megragadta a bajuszos lovának kantárát, és maga felé rántotta. A ló előbb előrelódult, majd amikor Kaszár visszaengedte a szíjat, felágaskodott. A meglepett lovas előbb két kézzel a levegőbe kapott – így próbálta egyensúlyozni a bukdácsoló lovon megemelkedő testét –, majd nagy lendülettel a levegőbe repült. Csakaan már előre nevetett magában a mulatságos jeleneten, ahogy a nagy bajuszú elterül, mint a béka, és köpködi a fűszálakat. Azonban váratlan dolog történt. A bajuszos egyet bukfencezett a levegőben, majd mint a macska, ha a jurta tetejéről ugrik le, könnyedén a talpára esett. Egy másodpercre a földhöz érintette egyik karját, s amikor így visszanyerte egyensúlyát, anélkül, hogy lendületét elvesztette volna, Kaszárra vetette magát. Csakaan csupán annyit látott, hogy Kaszár arcáról lefagy a mosoly, megemelkedik a levegőben, és mint egy óriási madár, kiterjesztett karral eltűnik a bokrok között. Aztán szinte csak villanásszerűen látott egy alakot feléje ugrani, érezte, hogy valami iszonyatos erő derékon kapja, majd megemelkedett, és hosszas repülés után puffanva ért földet egy tüskés bokor közepén. Amikor magához térve feltápászkodott, rémülten látta, hogy Kaszár vékony vércsíkkal a szája sarkában kimászik egy távolabbi bokor alól, és oldalát tapogatva, a közömbösen álldogáló lovasok felé tart. A bajuszos a távoli hegyek csúcsait fürkészte közömbös szemmel, és mintha mi sem történt volna, a közeledő Kaszárhoz fordult. – Mit gondolsz, nojon, szívesen fogadna bennünket Temüdzsin a seregében? Igaz, hogy nem vagyunk gazdagok, de őseink nevére nem hozunk szégyent… ha harcolni kell, hát harcolunk… – Ebben nem kételkedem – dörmögte még mindig oldalát tapogatva Kaszár, majd a lovasok felé íntett. – Gyertek utánam! A lovasok megindultak, és eltűntek a fák közt. Csakaan hosszasan bámult utánuk, aztán nagy sóhajtással letelepedett a fűre, és a ruhaujjából elővarázsolt tűvel nekilátott a bőrébe fúródott mérges tüskék kipiszkálásának. XIII. BÜRI-BÖKÖ HALÁLA A lakoma már nagyjából készen állott, amikor a dzsürkinek bevonultak a táborba. Fáradtak voltak, csapzottak és éhesek. Hosszú hetek múltak el azóta, amióta elindultak a Tola-parti fekete erdőből, hogy Temüdzsinhez csatlakozzanak. Elindulásukat hosszú, szenvedélyes viták előzték meg. A dzsürkinek a kijatok távoli rokonai voltak, de az elmúlt évtizedek alatt csak ímmel-ámmal tartották a rokonságot, és gyakran előfordult, hogy a harcmezőn ellenségekként álltak szemben egymással. Volt idő, amikor a tatárokkal szövetkeztek a kitadok ellen, majd a kitadokkal a tatárok ellen, és addig-addig álltak idegen zsoldban, amíg maguk is lassanként felvették az idegenek szokásait. Számítók lettek, mint a tatárok, és pénzéhesek, mint a kitadok. Éhesek voltak a zsákmányra, a drágakövekre és a furcsa porcelánokra is, amit a többi mongol törzs semmire sem becsült, a vézna, sárga kínai lányokra és a drága, virágos selymekre. Megtanulták gyorsan felbecsülni a pusztán a változó erőviszonyokat, és annak az oldalára álltak, aki a legtöbbet ígérte. Régi életükből, amikor még évszázaddal ezelőtt a kijatokkal nomadizáltak, megőrizték a becsületességet; ha valakivel szövetkeztek, soha nem hagyták cserben. Gyakran váltottak szövetségest, ahogy azt a gyorsan változó

hadiszerencse megkövetelte, de az elhagyott barátot saha nem árulták el, nem szolgáltatták ki másoknak, hacsak rá nem szolgált a büntetésre. A harcban bátrak, sőt kegyetlenek voltak. A kitadoktól megtanulták a kínzás tudományát, és nem volt az az elfogott harcos, aki hallgatni tudott volna, ha a dzsürkinek szóra akarták bírni. Néhány év óta a kereitekkel éltek együtt a Tola-parti fekete erdőben, mivel az akkori körülmények úgy hozták, hogy Ong kánnál telepedtek le. A vezetők – és maga Büri-bökö, a birkózó is – úgy látták, hagy Ong kán lesz az a nemzetségfő, aki hosszú évtizedek áldatlan marakodásai után, ismét egyesíti a szétszakadt mongol nemzetséget. Csatlakoztak tehát Onghoz, és várták a szerencséjüket. A szerencse azonban nem akart eljönni. Hamarosan rájöttek, hogy hiába reménykednek Ongban, rádöbbentek, hogy rossz vezért választottak maguknak. Ong csak ült a fekete erdőben, lapult, mint a farkas a vackán, és csak nagy néha merészkedett elő, hogy megütközzön az itt-ott felbukkanó, de mindig jóval kisebb számú ellenséggel. Így persze zsákmány is alig jutott. A legyőzöttek többnyire hozzájuk hasonló szegény nomádok voltak; alig lehetett valamit elvenni tőlük, és a kevéske zsákmány is, ami akadt, a felosztás után úgy megfogyott, hogy a dzsürkinek ritkán láttak belőle valamit. Nem csoda hát, ha a harcosok egyre-másra zúgolódtak, és követelték vezéreiktől, különösképpen Büri-bökőtől, hogy álljanak odébb. Büri-bökö azonban nem mozdult addig, amíg ki nem szimatolta, hogy akad-e Ongnak méltó vetélytársa a mongol pusztákon, meg aztán azt is tudni akarta, hogy Ong meglapulása a fekete erdőben nem valami bonyolult politikai manőver-e, és a kán csak az időt várja, hogy jól felfegyverzett seregével kirontson biztos rejtekhelyéről. Az idő gyorsan múlt, de Ong nem mozdult. Aztán egyszer csak megérkezett Temüdzsin, és a kereitek harcra készülődtek. Büri-bökö és a dzsürkinek úgy érezték, hogy eljött az ő idejük. Fegyvereik készen álltak, a lovak kövéren, tomporukon feszülő bőrrel várták az indulást jelző kürtök harsogását. Asszonyok szárították és csomagolták a kövér, legyilkolt ürük húsát, s előre örültek a tarka selymeknek, melyeket a férfiaik kötnek majd a győztes hadjárat után derekukra. A harci kürtök hamarosan megszólaltak, a dzsürkinek számára azonban nagyon szomorúan zengtek. Az indulás előtti napon ugyanis Ong a dzsürkineket visszarendelte az itthon maradottak őrzésére. Büri-bökö sápadtan hallgatta a parancsot, de szótlanul tudomásul vette. Nem így a többiek. A harcosok serege hangos ordítozással, szitkozódással fogadta Ong utasítását, s a tábor környéke zengett a dzsürkinek kiabálásától. Némelyek a földhöz vagdosták fegyvereiket, másak a folyóba hajigálták a szépen becsomagolt szárított húst. Az asszonyok sirattak a már magukénak érzett virágos selymeket, a gyerekek pedig, mivel az egészből semmit sem értettek, esak szüleik kétségbeesését látták, nagy csoportokban, bömbölve járták a tábort. A nagy elkeseredésben egyedül Büri-bökö őrizte meg hidegvérét. Nem szitkozódott, nem kiáltozott, csak magába mélyedten gubbasztott a jurtában, és a jövendőn gondolkozott. Most már ő is világosan látta, hogy Ong kán mellett elmarad a remélt zsákmány, fegyvereik berozsdásodnak, és az unalmas várakozásban harci erényeik is megfogyatkoznak. Tenni kell hát valamit! Törte a fejét, egyre csak törte, végül is úgy döntött, hogy megvárja a hadjárat végét. Kezdetben minden energiáját lekötötte a harcosok csitítása, akik azonnal lóra akartak szállni, itt hagyni a Tola-parti fekete erdőt és vele Ong kánt is örökre. Elég időbe telt, amíg sikerült a dzsürkineket lebeszélni elhamarkodott döntésükről. Türelmesen elmagyarázta, hogy meg kell várni, amíg valaki kiemelkedik a puszták számtalan nemzetség- és törzsfője közül, valaki, akire számítani lehet, akihez érdemes csatlakozni. A sietség csak tragédiát okozhat. Hosszabb idő múlva a harcosok is megértették, vagy legalábbis úgy tettek, mintha megértették volna Büri-bökö érveit, és lecsendesedtek, de csak úgy, mint a tigris, amely éhesen bár, de némán lapul a hóban, hogy az első adandó alkalommal mit sem sejtő áldozatára vesse magát. Hamarosan megérkeztek a.z első hírek a győzelemről, majd visszaérkeztek a harcasok is a zsákmánnyal. A dzsürkinek nehezen bár, de fegyelmezték magukat. Úgy tettek, mintha örülnének a kereitek győzelmének, dicsérték legyőzhetetlen fegyvereiket, ócsárolták ellenségeiket, és barátságosan mosolyogtak a

győztesekre. Megváltozott viselkedésük, főleg a kezdeti elégedetlenség után, annyira meglepte, sőt meghatotta Ong kánt, hogy a zsálunányból szokatlan módon kiutalt számukra is néhány apróságot. Büri-bökö és a nemzetség néhány más vezetője kitörő örömmel fogadta Ong kán gesztusát, dicsérték nagysagát és fenségét, örök hűségükről biztosították. Egész éjszaka énekeltek, táncoltak és ittak, aztán bevonultak sátraikba, részeg álom helyett kardjaikat köszörülték, és csendben, vigyázva, nehogy mások meghallják, fogcsikorgatva szitkozódtak. A hajnali ködben aztán rongyba csavart patájú lovasok hagyták el a tábort. Lehettek vagy öten. Együtt lovagoltak a fekete erdő széléig, odáig, ahol a puszta kezdődik. A puszta szélénél halk szavakat váltottak, majd szétváltak, s olyanformán, mint a legyező lapjai, szétrajzottak a szélrózsa minden irányába. A többiek pedig osak ültek türelmesen, és vártak. Hónapok múltak el, az eltávozottak egyre késtek, az itthon maradottak pedig egyre türelinstlenebbek lettek. Elmúlt az ősz, a tél, s a hó is olvadt már, amikor egy nap, az esti órákban, viharvert lovas bújt be Büri-bökö jurtájának ajtaján. Hogy miről tanácskoztak, senki nem tudta, sőt azt is csak a közel állók vették észre, hogy Bajdar hosszú távollét után visszaérkezett. A legény még az éjszaka folyamán ruhát cserélt, és végezte a dolgát, mintha mi sem történt volna. Egyetlen kereitnek sem tűnt fel néhány dzsürkin eltűnése, majd előkerülése, pedig napokkal és hetekkel később, ugyancsak sötét éjszakákon mindannyian visszatértek, és olyan csendben, ahagy elmentek, újra beilleszkedtek a mindennapi életbe. Egy napon aztán a nemzetségvezetők suttogva közölték a harcosokkal, hogy hamarosan útnak indulnak. Elhagyják a fekete erdőt és a kereiteket. A vitézek ujjongtak, és lázasan nekiláttak a készülődésnek. Büri-bökőt is ugyanúgy elfogta a lelkesedés, mint harcosait. Mámorosan gondolt a végtelen puszták csendjére, ahol szabadon vágtathat, és szabadon kieresztheti a hangját, nem ütközik lépten-nyoman ágakba és liánokba, végre nem szívják a vérét kullancsok és a levelekről aláhulló, undorító tetvek. Habozás nélkül kiadta a parancsot az indulásra. A tábor közben látszólag mindennapi életét élte, külsőleg semmi sem változott. Az asszonyok kiteregették az ágakra a kimosott ruhákat, a férfiak a tisztásokon végezték a harci gyakorlatokat, vagy pedig a patak túlsó oldalán a nyájakat őrizték. Még az utolsó estén is éppen olyan békés képet mutatott a dzsürkinek tábora, mint más hétköznapokon… Reggel aztán a kereitek nem hittek a szemüknek: a főtábor közeléből eltűntek a dzsürkinek sátrastul, asszonyostul, gyerekestül, egyetlen éjszaka folyamán olyan csendben, hogy a kereit őrszemek nem vettek észre semmit. Az első pillanatokban pánik kerítette hatalmába a kereiteket és magát Ong kánt is. Arra gondolt, hogy a dzsürkinek bizanyára kirabolták a tábort, asszonyokat és gyermekeket raboltak el, és legyilkolták őket. Estére aztán kiderült, hogy a dzsürkinek nemcsak hogy semmihez nem nyúltak, hanem még saját nyájaikat is sorsukra hagyták, szinte üres kézzel távoztak. Ong kán első dühében arra gondolt, hogy üldözésükre indul, kegyetlen bosszút áll árulásukon, de aztán meggondolta a dolgot, és csak legyintett, ha a többiek a dzsürkinek üldözésére akarták tüzelni. – Jobb, hogy elmentek, úgyis olyanok voltak, mint a kés a hátunkban – intette le a tüzeskedőket. – Soha nem tudhattuk, hányadán állunk velük. Ha csatába mentünk, attól féltünk, hogy ellenünk fordulnak; ha itthon hagytuk őket a jurtákat őrizni, attól féltünk, hogy sérelmükben kirabolnak bennünket, és továbbállnak. Jobb, hogy elmentek. A többiek még egy darabig morgolódtak, aztán elfelejtették a dzsürkineket. Elhagyott kis sovány nyájaikat felosztották egymás között, és élték tovább megszokott életüket. A dzsürkinek ezalatt gyors iramban menekültek. Büri-bökö sejtette ugyan, hogy Ong nem érdemesíti annyira, hogy üldözze őket, de azért nem volt egészen biztos a dolgában. Néha nehéz volt Ong kán észjárását követni. Amikor aztán még a harmadik napon sem bukkantak fel a nyomukban üldözők, a vezér hátrahagyott néhány harcost azzal a feladattal, hogy egy rekettyésben várják meg az utánuk lopakodókat; ha viszont három napig senki sem bukkan fel a nyomukban, vágtassanak utánuk, és csatlakozzanak a csapathoz.

A három harcos hátramaradt, eltöltötte a parancsba kapott három napot, de mivel ez alatt az idő alatt senki üldözőfélét nem láttak, felkaptak lovukra, és néhány napi erőltetett vágtatás után elérték a csapatot. A menekülők ekkor már erejük végső határán jártak, a férfiaknak tartaniuk kellett magukat a nyeregben, hogy le ne zuhanjanak a fáradtságtól, az asszonyok pedig egymást váltották a kocsi bakján és a gyerekek mellett. Amikor a hátramaradt harcosak megérkeztek, és Büri-bökö megbizonyasodott, hogy Ong nem üldözteti őket, parancsot adott az azonnali táborverésre. A harcosak mint a kövek zuhantak le a nyeregből, és arra is alig volt erejük, hogy segítsenek az asszonyoknak a jurták felállításában. Az álomtól és a fáradtságtól szédelegve verték le a cövekeket, állították fel a vázat, és burkolták be nemezzel. A tábor hamarosan elcsendesedett, csak az álmos őrök emelgették egyre nehezebbé váló szempilláikat. A béke és nyugalom csendje borult a sebtében felvert táborra. Ekkor ütöttek rajtuk a tatárok. Senki sem tudta, honnan jöttek, az égből vagy a föld alól, a fák közül vagy a vízből, tény az, hogy a bódult álom ködét velőtrázó csatakiáltás vágta szét: – Hij! Hij! Előbb a bóbiskoló őrök rettentek fel, és próbáltak a rohamozó ellenséggel harcba bocsátkozni. A meglepetés ereje azonban túl nagy volt ahhoz, hogy komoly ellenállást fejthettek volna ki. Vaktában kilőtték nyilaikat, elhajították dárdáikat, s akinek volt kardja, megpróbált jobbra-balra csapkodni vele, vajmi kevés eredménnyel; a vágtató lovasok nyilaitól eltalálva roskadtak a fűre. A tábor legszélén álló jurták már lángokban álltak. A sátrak között kivont karddal és felajzott íjakkal vágtattak a csúcsos süvegű lovasok, egy-egy megriadt asszonyt emeltek a nyeregbe, s nagyokat ütve a visongók fejére, eltűntek a bokrok között. Mire a férfiak és a nők többsége felébredt, már csak a sebesültek nyögése, az asszonyok jajveszékelése és az égő sátrakból kimenekültek rémült szitkozódása töltötte be a pusztát. A támadóknak híre-hamva sem volt. Büri-bökö megtörölte a tűzoltástól kormos arcát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hálát adott magában a környező rétek istenének, hogy nem nagyobb sereggel, hanem csak kisszámú portyázóval hozta össze a sors. Ha nagyobb tatár sereg ütött volna rajtuk, most aligha szemlélhetné megtépázott, de azért megmaradt népét. Első haragjában az őröket kereste, hogy leszámoljon velük figyelmetlenségükért, de aztán tehetetlenül a levegőbe ütött, amikor meglátta a földön heverni őket, mind a hetet. Nyilaktól átjárva, összegörnyedten feküdtek egymás mellett. Látta tehetetlen, elernyedt karjukat, a holttestek mellett kuporgó és jajveszékelő asszonyokat, akik fájdalmukban a testeket forgatták, és megpróbálták talpra állítani őket. Látta a hátracsukló fejeket, a lassan megüvegesedő szemeket és a vértócsákat a fűben. Halk szitkot morzsolt fogai között, és parancsot adott a tábor felszedésére. Gyanította, hogy a tatárok nem elégszenek meg a sebtében elhurcolt zsákmánnyal, hanem kivárják a kedvező alkalmat, hogy ismét rájuk csapjanak. Az is előfordulhat, hogy erősítést hoznak, és nyílt harcba bocsátkoznak, amit mindenképpen el kell kerülni. Parancsot adott tehát, hogy húzódjanak vissza a pusztáról a folyóparti bozótba, és bármennyire is nehézkes itt az előrehaladás, ezt az utat válasszák. Igaz ugyan, hogy a bozótos csapda, de csak akkor, ha valaki felfedezi őket. Temüdzsin táboráig pedig még jó darab utat kell megtenniük, nem kockáztathatnak egy újabb támadást. Így vándoroltak napokig, hetekig a bozótban, míg végül belebotlottak Dzsingisz táborába. Az első félórában még nem voltak egészen bizonyasak afelől, hogy valóban céljukhoz érkeztek-e, de amikor meglátták az erdőből feléjük lovaglókat, azonnal felismerték Dzsingisz katonáit. A lovasok különböző sipkája, a tarka öltözékek, a fegyverek sokfélesége mind azt mutatták, hogy olyan haddal állnak szemben, amelyben még minden nemzetség és törzs megtartotta viselet- és fegyverbeli sajátosságait, még nem forrott össze egységes, uniformizált sereggé. A többi aztán már csak játék volt. Büri-bökö tudta, hogy nem szabad gyávának mutatkoznia, ellenkezőleg, erősnek és vadnak akart látszani, azt akarta, hogy Temüdzsin azt higgye, önként és ereje teljében csatlakozik seregéhez a dzsürkinek csapata. Ha a mongolak rájönnének, hogy egy meghajszolt, fáradt és vert had akar melléjük állni, jóval alacsonyabb beosztásba helyeznék őket, s

kisebb zsákmányrészt kapnának a közeljövőben, mint a fennhéjázva, kötekedve érkezők. Ezért verte meg a rátámadó Kaszárt és Csakaant, s bár majd összeesett a fáradtságtól, hetyke mosollyal vezette Dzsingisz elé népét. A lakomához való készülődés már kezdetét vette, mire a dzsürkinek elhelyezkedtek a táborban. Egyelőre a széleken kaptak helyet, de Altan, aki felelős volt a tábor rendjéért, megígérte, hogy amint vége a kánválasztó lakomának – tehát mintegy három nap múlva –, kijelöli helyüket a táboron belül. A dzsürkinek, bár szívük szerint legszívesebben azonnal lefeküdtek volna, felvették ünneplő ruhájukat, és elvonultak a lakomára. Büri-bökö úgy rendelkezett, hogy egy-két őrt kivéve, aki a tolvajoktól óvja a sátrakat, mindenkinek el kell mennie az ünnepségre, nehogy a mongolok sértésnek vegyék távollétüket, annál is inkább, mivel első találkozása az új kánnal, Dzsingisszel nagyon kedvére esett. Közvetlenül megérkezésük után a fegyveresek bekísérték a hatalmas káni sátorba, s ahagy szeme végigfutott a medvebőrökön, a sátor oldalára, aggatott selymeken, akaratlanul sóhajtás szakadt ki belőle. Úgy érezte, hogy most kell eldőlnie mindennek, a jövőnek és a jelennek egyaránt. Az előtte ülő húszegynéhány tavaszt ha látott fiatalember egyetlen szava határozza meg a dzsürkinek sorsát, váltja valóra vagy zúzza szét nagyratörő álmaikat. Dzsingisz már kissé a pohár fenekére nézett, és enyhén imbolyogva fogadta Büri-bökőt. A medvebőrrel borított lócán ült, teste alig észrevehetően hol előre, hol hátra hajlott. Büri-bökö, aki már hetek óta színét sem látta kumisznak vagy pálinkának, megérezte az alkohol szagát, és vágyakozva pillantott a szerteszét heverő, kumisszal telt vagy már kiürített, de még mindig illatozó kupákra. Aztán erőszakkal elszakította tekintetét,a kellemes látványtól, s minden igyekezetével azon volt, hogy jó hatást keltsen a kánban. – Üdvözöllek, hatalmas úr – kezdte beszédét, és kezét a mellén összefonva, szinte a földig hajolt. – Ma este érkeztem táborodba, heteken át vándoroltam népemmel együtt, hogy oltalmadba ajánljam magam. Népem vitéz és bátor. Harcolni akar érted, hogy hatalmad kiterjeszthesd a végtelen pusztákra, a hatalmas folyókra… Dzsingisz türelmetlenül intett. – Jól van, jól, majd erről később… Kaszár jelentette, hogy a dzsürkinek csatlakozni akarnak hozzám Büri-bökővel az élükön… Te vagy tán Büri-bökö? Büri-bökö ismét meghajolt. – Így igaz, nojon. Én vagyok Büri-bökö, a dzsürkinek nemzetségfője, apám… A kán azonban ismét félbeszakította: – Hallottam Kaszártól, hogy erős vagy, mint a tevecsődör, és rettenthetetlen, mint a… mint a… – Egy darabig hallgatott, kereste a hasonlatot, majd türelmetlenül legyintett. – Ilyenkor már nem jutnak eszembe hozzád illő hasonlatok. – Aztán felnevetett, felállt a heverőről, felkapott két teletöltött kupát, az egyiket Büri-bökőnek nyújtotta, a másikat pedig ő maga emelte ajkához. Büri-bökö érezte, hogy mondania kellene valamit, de fáradt agya már lassan forgott, s csak nehezen nyögte ki a szavakat: – Áldás rád, nojon! Dzsingisz fenékig itta a kupát, aztán válla felett a sátor falának hajította. Kicsit megrázkódott, de amikor meghallotta a nehéz, lezuhanó ezüstkupa puffanását, ismét elmasolyodott. – Erős, mint a tevecsődör, és rettenthetetlen. Ilyenek kellenek nekem, akik szívósak és engedelmesek… – Kutatóan emelte tekintetét az előtte állóra. Hosszasan vizsgálta az arcát; Büri-bökö már nem tudta mire vélni a dolgot. Csak állt, és zavartan nézett a kánra. Az pedig egyre csak őt figyelte, egyre komorabban, mintha a veséjébe akarna látni mozdulatlan, hideg szemével. Büribökö érezte, hogy valahonnan a tarkója tájáról nagy, meleg izzadságcseppek indulnak el, végigfolynak a gerincén és a dereka táján, ahol a felsőruha öve erősen a testére szorul, s kis tócsába gyűlnek. A kán váratlanul megragadta az övét, és magához rántotta. Büri-bökö érezte, hogy nem mindennapi erő lakozik Dzsingiszben, hogy kezének markolása kemény, mint a vas. Egészen közelről érezte a kán leheletét, alig pár centiméterre látta maga előtt a véreres szemeket, hallotta a fiatalember rekedt suttogását:

– Erősekre és engedelmesekre van szükségem, olyanokra, mint te… – Kezének markolása egyre erősebb lett, egyre közelebb húzta magához a harcos arcát, hogy végül szinte mán összeért a két fej. – Olyanokat akarak magam körül, akik tigrisként tépik szét az engedetleneket, a fegyelmezetleneket… és te milyen vagy, engedelmes vagy rakoncátlan? He? Felelj, ha kérdezlek! Büri-bökö már szinte fürödve az izzadságban, alig hallhatóan nyögte: – Engedelmes vagyok, nojon! Ha kell, kiiszom a patak vizét, hogy átkelhess rajta, lerombolom a hegyeket, ha utadban állnak. Ellenségeid fejéből készítek gázlót, hogy lovad átvigyen a mocsáron… – Megakadt, mert a kán olyan erővel lökte hátra, hogy egyensúlyát vesztve átzuhant egy mögötte álló pamlagon, zuhanás közben magával rántva néhány pálinkáskupát. A pálinka végigömlött ruháján, arcán, és iszonyúan marta a szemét. Tapogatózva kereste a kardját, bár tudta, hogy öngyilkosságot követ el. Nehezen találta meg a markolatot, s másik kezével még mindig égő szemét törölgetve, megpróbálta kirántaai a pengét a hüvelyből, amikor mint vashegyű nyílvessző a lombkoronát, vágta szét gyilkos dühét Dzsingisz metsző hangja: – Allj fel, nojon, és nyújtsd a kezed! – Majd fenyegető nyugalommal tette hozzá: – Mind a két kezed! Büri-bökö maga sem tudta, hogy miért, de mint a táltossegéd, aki a főtáltos minden akaratát vakon követi, eleget tett a parancsnak. Eleresztette a markolatot, és azt a kezét is előrenyújtotta, arnellyel eddig szemét törölgette. A kán megfogta Büri-bökö két osuklóját, s ismét maga felé húzta a nemzetségfőt. Amikor aztán egészen közel ért hozzá, megölelte. – Üdvözöllek harcosaim között, Büri-bökö nojon! – mondta barátságosan, majd kissé eltolta magától. – Ha valóban megteszed, amit ígértél, nem fogod megbánni, hogy Dzsingisz kán seregébe jöttél. – Aztán akkorát kiáltott, hogy szinte megremegtek a sátortartó oszlopak: – Hé, te ott! – S ujjával csettintve magához intette a sátor előtt álló őrök egyikét, aki a kiáltásra bedugta a fejét az ajtón. Az őr közelebb lépett, s kardját leeresztve várta a kán parancsát. Dzsingisz összekulcsolta karját a hátán, és lassan, szinte szótagalva adta ki a parancsot a feszülten figyelő katonának: – Elmész, és megkeresed Kucsar nojont. Elmondod neki, hogy Büri-bökőt, aki a dzsürkinekkel érkezett ma hozzám, kinevezem egy tümen parancsnokává… Igaz, hogy még nincs annyi tümen, mint ahány parancsnok – fordult szinte mentegetőzve Büribökőhöz –, de ha lesz, akkor tüment adok alád! Addig vezesd csak a dzsürkinjeidet, és tarts rendet közöttük! Büri-bökö szinte remegve a boldogságtól és kissé elkábulva a hirtelen lehajtott pálinkától, némán meghajolt, majd nehézkesen felegyenesedett, és meg sem várva a kán elbocsátó kézmozdulatát, kilépett a sátorból. Szinte álomban hallotta még utánaszállni a kán rekedt hangját: – A ma esti lakomán már a tümenparancsnokok között a helyed! Vendégeld meg a katonáidat is… igyatok és egyetek, ma csak erre legyen gondotok. Harcolhattok még majd eleget. S akkor mindent bebizonyíthatsz, te… te… tevecsődör! Nem sokkal a történtek után Belgütej jurtájában fellángolt a vita, előbb halkan, majd fel-felcsattanva, mint annak idején Dzsamuka táborában, amikor Temüdzsin megmentésére szövetkeztek rokonai. A jurtában a házigazdán kívül Kaszár, Szübőtej, Altan, Kucsar, Höelün és még néhány közelálló, főleg idősebb rokon tartózkodott. Valamennyien a falak mentén ültek, csupán Belgütej járt közöttük idegesen előre-hátra. – Megbolondult, mondom, hogy tisztára megbolondult – mondta immár ki tudja, hányadszor ingerülten. – Úgy dobálja a tümenparancsnokságot, mint a rothadt gyümölcsöt. Aki a kezét nyújtja, egy darab faggyúért, tümenparancsnokságot tesz bele! S mivel nincsenek tümenek… – Éppen ez az – szakította félbe Kaszár, s komótosan piszkálgatta hosszú szárú pipáját –, ha nincsen tümen, akkor a tümenparancsnokság sem ér semmit… Ha nincsen ló, próbálj meg lovagolni! – Én sem értem haragodat – mondta Altan –, én sem szeretem, ha minden jöttment, aki odébbállt valahonnét, és idevetette a sorsa, holnap már egy asztalnál ül velem a lakomán… De ez még nem olyan nagy baj, mint ahogy te gondolod, Belgütej nojon!

Belgütej megtorpant Altan előtt, és kezét idegesen összekulcsolta a mellén. – Vigyék a démonok az ülésrendet! Az lenne a legkisebb baj ebben az egész ostobaságban… Üljön csak az ilyen jöttment a főhelyre, úgyis hamar kiderül, megérdemli-e vagy sem. – Akkor hát mi a baj? – kérdezte kissé türelmetlenül Altan, mivel éppen a lakomára készülődött, amikor a tanácsba hívták, és képtelen volt felfogni a sietség okát. – Majd én elmondom, Altan nojon – szólalt meg halkan Höelün, aki eddig visszavonultan ült a férfiak mögött, csak szemét emelte egyikről a másikra, és nem avatkozott a beszélgetésbe. Valamennyien feléjé fordultak, Altan is kíváncsian, fejét félrehajtva meresztette rá a szemét, hogy jobban hallja Höelün halk szavait. – Hogy ki ül a parancsnokok között és ki nem, arról most ne beszéljünk, bár egyszer arról is beszélni kellene. De ezt most hagyjuk… Azt azonban nem hagyhatjuk, hogy Temüdzsin, azaz Dzsingisz – javította ki magát – nemzetségfőket tesz tümenparancsnokokká tümen nélkül. S hogy valami mégis tartozzék az újonnan kinevezett parancsnokok alá, meghagyja nekik saját nemzetségüket! Szübőtej felkapta a fejét, elmosolyodott, s büszkén tekintett végig a többieken. Ő már mindent megértett, és igazat adott Höelünnek. – Na és? Valamit csak kell adni, ha már parancsnokká tette őket! – tárta szét a karját még mindig értetlenül Altan. – Így a tümenparancsnokok megőrzik saját nemzetségüket vagy törzsüket tümen helyett, és ők vezetik őket harcba is… – Ezért tümenparancsnokok – bólintott Kaszár. – Ez azonban semmiképp nem engedhető meg – vált élessé Höelün hangja –, ha ezek az újonnan kinevezett parancsnokok maguk viszik harcba nemzetségüket, vége az egységes vezetésnek. Mit gondoltok, mit fognak tenni, ha olyan parancsot kapnak, amelyet nem értenek meg, vagy amellyel nem értenek egyet? Altan még mindig kissé értetlenül megvakarta a fejét. – Hát az biztos, hogy örülni nem fognak… Höelün most már egyenesen hozzá intézte szavait: – Mondd, Altan nojon, te mit tennél, ha saját nemzetségedet vezetnéd ütközetbe, és olyan utasítást kapnál, melynek végrehajtása a nemzetség felének a pusztulásával járna? – Nekem nincs nemzetségem… – próbált kibújni sunyi mosollyal az egyenes válasz alól Altan. – És ha lenne? – kérdezte Höelün szigorúan. – Hát az igaz, hogy nem nagyon örülnék neki… – És teljesítenéd? Altan arcán tétovázó kifejezés jelent meg. – Hát… az attól függ… hogy… Höelün megcsóválta a fejét, és mutatóujját Altan mellének szegezte. – Nem, Altan nojon, nem teljesítenéd! Vagy csak abban az esetben, ha a várható zsákmány megérné a veszteséget. – Akkor viszont annál lelkesebben harcolnék – próbált mentegetőzni nem sok meggyőződéssel Altan. – És ha nem teljesítenéd – kérdezte gúnyosan Höelün –, akkor mi lenne? Más harcolna, te pedig töprengenél, hogy mi volna a helyes, s azok, akik számítanak rád, a fejükkel felelnének azért, mert sajnálod a nemzetségedet, sajnálod a törzsedet! Hát ez a baj ezekkel az újonnan kinevezett parancsnokokkal is. Valamennyi saját nemzetsége vezetője, és elsősorban a nemzetség érdekeit tartja szem előtt. A vezér parancsait úgy értelmezi, hogy számára és nemzetsége számára haszon származzon belőle… Soha nem tudunk naggyá lenni, ha széthúzunk, és bíráljuk a kán parancsait! – Akkor hát szerinted mit kellene tenni? – adta be a derekát végül is Altan. – Mit? Elsősarban meg kell akadályozni, hogy Temüdzsin a továbbiakban nemzetségfőket tümenek parancsnokává nevezzen ki. A tümenek parancsnokai az arra rátermettek legyenek, a tümen pedig több nemzetségből tevődjék össze. Szűnjön meg végre, hogy a kán parancsait háttérbe szorítják a rokoni kapcsolatok. A tümenben harcoló katonák bajtársak legyenek, és ne rokonak, ne sógorok és komák!

– Minden szavad igaz – sietett biztosítani Höelünt egyetértéséről Belgütej is. – Beszélni kell Dzsingisszel, hogy vessen véget ennek a tisztségadományozásnak. De ki hajlandó beszélni vele? – tette hozzá komoran. Ekkor váratlanul megszólalt Szübőtej, aki eddig szótlanul hallgatta a vitát, csak bólogatása jelezte, hogy mindenben egyetért Höelünnel. – Én majd beszélek vele, és meglátjuk, hagy mire jutok – mondta. – Dzsingisz az utóbbi időben hallgat rám, és úgy érzem, hogy egy kissé megkedvelt… A lakoma alatt is mellette ülök majd, habár jóval hátrább kellene ülnöm a rend szerint, de ő nyomatékosan megparancsolta… – Bánja az ördög a rendet – vágott a szavába Belgütej –, a fontos az, hogy minél előbb megtudja figyelmeztetésünket, nehogy az ünnepség, új neve és kánsága, no meg néhány kupa kumisz hatására holnapra ne hagyjon közembert… – No jó, akkor lassan készülődhetünk is – emelkedett fel a türelmetlen Altan, de Höelün egy kézmozdulattal visszaparancsolta. – Ha az újonnan kinevezett tümenparancsnokok megtudják, hogy alaposan a csizmájukra tapostunk, nem örülnek majd neki túlságosan, és az is előfordulhat, hogy dühükben és a pálinka bűvöletében vért akarnak látni. Ezt pedig meg kell akadályozni. Tervünket úgy kell végrehajtanunk, hogy vér se folyjon, és szakadás se következzék be a táborlakók között… – Elég nehéz, amit kívánsz tőlünk – dörmögte Altan, s ismét tanácstalanul vakargatta a fejét. – Arra gondoltam – folytatta Höelün –, hogy meg kell félemlítenünk az újonnan kinevezett parancsnokokat, annyira, hogy vagy adják át önként a parancsnokságot másoknak, akiket Dzsingisz később nevez ki a helyükbe, vagy ha nem, hát legalább vakon engedelmeskedjenek. – Mire gondolsz, nagyasszony? – kérdezte Belgütej összehúzva a szemét. – Arra gondolok – mondta lassan Höelün –, hogy valakit az újonnan kinevezett parancsnokok közül a többiek szeme láttára, sőt nemzetsége szeme láttára meg kellene ölni azért, mert valamilyen kötelességét hanyagul látta el… Okot ezret lehetne találni. – Kire gondolsz a parancsnokok közül? – kérdezte Szübőtej fenyegető hangsúllyal, mintha máris a kijelölt személy torkát fogná. Höelün néhány másodpercig gondolkodott, majd megvonta a vállát. – Tulajdonképpen, azt hiszem, mindegy… De mégis, hogy ne a véletlenre bízzuk a dolgot, az lesz a legjobb, ha kijelölünk valakit… – Pár másodpercig habozott, majd tűnődve mondta: – Legyen talán Büri-bökö, aki ma délután jött a dzsürkinekkel. Ők úgyis rosszul vannak felfegyverezve, tartani nem nagyon kell tőlük, viszont Büri-bökö halála intő példa lehet mindenki számára, és talán ez az áldozat teszi majd ismét legyőzhetetlenné a mongolok seregét… Talán Büribökőnek köszönhetjük, ha a világszigeten mindenki megismeri majd a mongolok nevét! Legyen hát Büri-bökö az, aki meghal seregünk egységéért, mint az áldozati állat, melynek vére közbenjár értünk a démonoknál és a szellemeknél. De nagyon kell vigyázni, nehogy a mai lakoma vérbe fulladjon – tette hozzá fenyegetően, és Altanhoz fordult. – Kit bíznál meg az ítélet végrehajtásával? Altan komor arccal töprengett, és már éppen szóra nyitotta a száját, amikor Belgütej szeretettel átkarolta Höelün vállát. – Ha megengeded, anyám, én vállalnám, hogy végrehajtom az ítéletet, érted, Temüdzsinért és mindannyiunkért… Höelün megsimogatta Belgütej kezét, és bátorítóan rámosolygott. – Eredj, fiam, és járj szerencsével! Belgütej meghajolt anyja előtt, olyan mélyen, hogy fejével szinte érintett Höelün felhúzott térdét, aztán intett Szübőtejnek, és elhagyták a jurtát. A többiek még rövid ideig hallgattak, szótlanul bámulták a lobogó tüzet, majd felszedelőzködtek és elvonultak. Mindenki a saját jurtájába sietett, hogy folytassa a készülődést a lakomára. Sokáig úgy folyt a lakoma, ahogy az ilyenkor szokásos volt; elhangzottak a felköszöntők, a legközelebbi rokonok, a tümenek parancsnokai, a legvitézebb harcosok hosszasan, ki-ki tehetségéhez mérten költői szavakkal méltatta a kán dicsőségét és halhatatlan érdemeit. Bár valamennyien tudták, hogy a köszöntők elsősorban a jövendőnek szólnak, mégis mindenki olyan vidámnak és elégedettnek

érezte magát, mintha ki tudja, milyen hosszú, fáradságos és zsákmányban gazdag hadjáratok állnának mögöttük. Patakokban folyt a pálinka és a kumisz, hegyekben állt a birkahús. Javában tartott a vigasság, amikor váratlan esemény zavarta meg a lakoma rendjét. Kiáltozás hallatszott a bokrok mögül, verekedés zaja, jajgatás és egyre erősödő szitkozódás. Lassan, ahogy a zajongók közelebb értek az ünneplőkhöz, a verekedés lármája is erősebb lett. Abbamaradtak a felköszöntők, és a közelben étkezők felemelkedtek, hogy bekukkantsanak a bokrok közé. A távolabb ülők zavartalanul kiáltoztak és nevettek tovább, ügyet sem vetve a többiekre. Akik közvetlenül Dzsingisz körül voltak, aggodalmasan sandítottak a kánra, ő azonban, mintha mi sem történt volna, nyugodtan evett tovább. Rövid idő után szétnyíltak a bokrok, Belgütej jelent meg közöttük, és egy védekező, karjaival jobbra-balra csapkodó testet vonszolt maga mögött. Az áldozat kénytelen volt előrehaladni egy-egy lépéssel, bármennyire kedve ellenére volt is a dolog, hiszen Belgütej hatalmas ereje ellen nem volt orvosság. Mégis, hogy megpróbáljon ellenállni, belekapaszkodott a bokrok ágaiba, lábát nekifeszítette a földnek, és fejével Belgütejbe akart öklelni. Hiába volt azonban minden, Belgütej ilyenkor nagyot rántott rajta, és egy-egy jól elhelyezett rúgással előresegítette. Még egy utolsó ellenállási kísérlet, egy rúgás, egy jól irányzott ökölcsapás, s az áldozat elterült a tisztás közepén a megterített lócák és a leterített állatbőrökön ülő lakomázók mellett. Szübőtej, aki közvetlenül Dzsingisz mellett ült, kutatóan hordozta körül tekintetét a meghívottakon, mintha az esemény hatását igyekezne lemérni, és mintha véletlenül történne, késével lassan hozzáért Dzsingisz ezüst ivákupájához. A kán minden meglepetés nélkül Szübőtejre pillantott, majd összeráncolta a szemöldökét, felemelkedett ülőhelyéről, és ingerült hangon megszólalt: – Te vagy az, Belgütej nojon? Mi történik itt? Ki ez az ember, és mi ez az egész felfordulás? Belgütej a kán felé fordult, és fél szemét a földön fekvő áldozaton nyugtatva, hangosan válaszolta: – Uram, tolvajt fogtam! – Kit? Tolvajt? S mit lopott ez a harcos? – Egy kötőféket, uram! De ha akarod, röviden elmondom az egészet… A lakomádra igyekeztem én is, amikor eszembe jutott, hogy ma én vagyok a ménesőrzők parancsnoka. Tettem egy ellenőrző utat az őrök felé, hogy aztán nyugodtan tölthessem az estét körödben. Tudjátok valamennyien – s a körben ülőkre mutatott –, hogy ilyenkor, lakomák idején szokott történni a legtöbb tolvajlás… Az őrök figyelme ellankad a pálinkától, az alja nép pedig kihasználja a felfordulást, hogy elemeljen valamit, amit ilyenkor nem őriznek olyan szigorúan, mint máskor… Rövid időre elhallgatott, mivel a földön fekvő azon igyekezett, hogy négykézlábra álljon, és megpróbáljon eliszkolni a bokrok között, de a résen levő Belgütej egy újabb rúgással ismét a földre küldte. A tolvaj most már jobbnak látta felhagyni a menekülési kísérletekkel, melyek mindegyike újabb veréssel fenyegetett, s oldalán fekve, nyögve és ijedten pislogva figyelte a baljós fejleményeket. – Amint megyek a táboron kívül, hát látom ám, hogy az egyik nyeregőrző állomás őrei valakivel viaskodnak; érkezésem előtt néhány perccel fogták el ezt az alakot, amint egy kötőféket próbált ellopni. Az őrök azonban éberek voltak, és elcsípték… Gondoltam, jobb, ha idehozom, mintha ott szó nélkül agyonverik. Lássuk legalább, kik azok, akik nem szégyellnek ilyen ünnepélyes alkalomkor sem lopni. Kik azok az aljasok, akik megbecstelenítik legszentebb ünnepünket! A lakomázók abbahagyták az evést, és fenyegető morgással nézték a földön heverő szerenesétlent. Eközben a távolabb ülőknek is – akik eddig semmit sem hallottak – feltűnt, hogy Dzsingisz közelében történik valami. Abbahagyták a lakomát, felálltak a bőrökről, és nyakukat nyújtogatva megpróbáltak átpislogni az előttük állók feje felett, s izgatott hangon érdeklődtek a történtek felől. Az elöl állók szintén kiabálva válaszoltak, perceken belül több ezer izgatott és ordítozó ember tolongott a tisztáson. A hatalmas embergyűrű körülfogta a fő

lakomaasztalt, amely előtt a tolvaj feküdt, mellette pedig, mint a számonkérés kísértetének a szobra, Belgütej állt. Aztán néma csend borult a tisztásra. Még itt-ott elhangzott egy-egy hangosabb kiáltás, de ezekbe a kiáltozókba is belefojtották a szót, amikor Dzsingisz lassan, méltóságteljesen s valami fenyegető fenséggel felemelkedett. Hatalmas, az ünnepség kedvéért felöltött, felfelé kunkorodó orrú csizmáiban nehézkesen lépegetett, arca szenvtelen volt, mint az áldozati démonmaszkoké, csupán mintha ajka szögletében játszott volna halvány mosoly. Az ünnepi táncok előadóinak arcán jelenik meg ez a mosoly, ha érzik, hogy a közönségnek tetszik az alakításuk. Néhány lépéssel a fekvő ember mellett termett, s csizmája orrával inkább szelíden, mint ellenségesen megbökdöste az oldalát. – Kelj fel! – mondta neki halkan. A tolvaj reszketett a rémülettől, és a kapott ütlegektől tántorogva, előbb négykézlábra állt, majd lassan két lábra emelkedett. Keze tehetetlenül lógott teste mellett, háta meggörnyedt, fejét lehajtotta, szinte roskadozott bűnének súlya alatt. Dzsingisz végigjártatta rajta merev, fénytelen tekintetét, majd tompa hangon kérdezte: – Ki vagy? A tolvaj kissé felemelte a fejét, és reményvesztetten, ijedten válaszolta: – Kadaginnak hívnak… A tisztáson olyan csend uralkodott, hogy hallani lehetett a levegőben repkedő denevérek szárnyának csapkodását s a kabócák ciripelését az avaron. – Milyen nemzetségből származol? – folytatta tovább a kán a vallatást. – Dzsürkin vagyok… – felelte alig hallhatóan a tolvaj. A választ sokan nem hallották, hiszen a tolvaj a rémülettől és a szégyentől alig tudott beszélni, torka összeszorult, mintha a betegség démona ülte volna meg a mellét. Tudta, hogy halálra van ítélve, és soha többé nem látja meg a kelő napot. A nomád törvények szerint a tolvaj büntetése csak egy lehet: a halál. Ismét zaj szűrődött a tisztásra. Akik nem hallották a tolvaj szavait, hangasan faggatták az előttük állókat, azok pedig harsogva válaszoltak: – Dzsürkin a tolvaj, és Kadaginnak hívják! Dzsingisz lassan megfordult, és saját asztala felé intett, amely mellett a tümenparancsnokok között ott ült Büri-bökö is. – Büri-bökö nojon! Gyere ide hozzám! Büri-bökö halálsápadt arccal állt fel. Merev léptekkel elindult, mintha álomban járna, majd egészen közel a kánhoz megtorpant, és dülöngélve meresztette szemét az előtte állókra. Teljesen részeg volt. A kán kegye, amely megérkezése után azonnal tümenparancsnoksággal tüntette ki, oly boldoggá tette, hogy amióta kijött Dzsingisz jurtájából, egyfolytában ivott. Így aztán alig tudta felfogni, hogy mi is történik valójában, inkább érezte, mint sejtette, hogy valahonnan veszély fenyegeti, és jó lesz vigyázni. Hasztalan próbálta azonban agyából kiűzni az alkohol gőzét, nem sikerült. Ravasz szeme ide-oda rebbent a szereplőkön, s igyekezett részegen is minél többet megérteni az eseményekből. Dzsingisz hirtelen metszővé vált hangja mégis váratlanul érte, és maga is meglepődött azon, hagy úgy összerezzent, mintha valami tilos dolgon kapták volna. – Válaszolj, Büri-bökö, valóban a dzsürkinek közül való ez az ember? – kérdezte keményen a kán. Büri-bökö végighardozta fátyolossá váló tekintetét a lehajtott fejjel álló bűnözőn, és szinte hanyagul válaszolta: – Hát persze. Közülünk való… – Közületek való? És te ezt olyan nyugodtan mondod, mintha nem is egy tolvajról, hanem egy elbitangolt birkáról lenne szó? – kérdezte most már leplezetlen dühvel a kán, és fenyegetően közelebb lépett a dzsürkinhez. Büri-bökö még most sem értette meg, hogy halálos veszélybe került. Ha józan, bizonyára felméri helyzetének veszélyes voltát, alkaholos, fáradt agya azonban most nehezebben forgott. Nem volt képes felfogni, hogy egy tolvajlásból miért kell ekkora ügyet csinálni. Verték volna ott agyon a gazembert az őrök, ahol elfogták, mint ahogy máskor is történni szokott.

– Tolvaj, hát tolvaj – mondta szinte közömbösen, és megvonta a vállát –, ott egye meg a köhögős betegség… Ekkor váratlan dolog történt. Belgütej Büri-bökőhöz ugrott, megragadta a kezét, és maga felé rántatta. A dzsürkin nem számított a támadásra, ezért nem is volt ideje sem a védekezésre, sem az ellentámadásra. Amikor hatalmas teste előrelendült, Belgütej villámgyorsan félreugrott, úgyhogy az óriás karja csak a levegőt markolta, és támaszték hiányában végigterült a földön. Arcát egy kiálló fatönkbe verte, s a kegyetlen fájdalomtól szinte eszméletét vesztette. Még a földön feküdt, amikor eljutott a fülébe Belgütej gyűlölettel izzó hangja: – Te rothadt, ocsmány dzsürkin, te! Te tolvaj nemzetség tolvaj ivadéka! – Aztán hatalmas rúgást érzett az oldalában. Előbb azt hitte, hogy a cseppet sem megtisztelő szavak a tolvajnak szólnak, a rúgás azonban kétségtelenné tette, hogy Belgütej hozzá intézi sértéseit. Vörös köd ereszkedett az agyára, és nehézkesen feltápászkodott. Nem látott mást maga előtt, mint Belgütejt, aki váratlanul és orvul a földre taszította. Részeg dühe elvette minden maradék józanságát, dühös hörgéssel Belgütejnek esett, és tépte, cibálta, ahol érte. Nagyokat fújtattak, mint a küzdő elefántbikák, hatalmas súlyuk alatt recsegett-ropogott a tisztást borító száraz cserje. Büri-bökö megragadta Belgütej kezét, és ahogy az imént vele tették, megpróbálta maga felé rántani. Belgütej azonban résen volt, lábát erősen megvetette a földön, s még Büri-bökö hatalmas ereje sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy földre döntse. Büri-bökö vaskapocsként markolta Belgütej karját, és húzta maga felé. Mivel egyik óriás sem engedett, Belgütej ruhája bizanyult a leggyengébbnek, s amikor Büri-bökö egy hatalmasat rántott a kezén, a ruha elszakadt. Büri-bökö ismét elvesztette egyensúlyát, és Belgütej köntösének az ujjával a kezében kis híján hanyatt zuhant. Belgütej igyekezett kihasználni ellenfele megingását, és ismét rárontott. Ki tudja, honnan, váratlanul egy vastag husáng lendült meg a feje felett, és nagy erővel Büri-bökőre sújtott. Büri-bökőt – aki egy csapásra kijózanodott – eszeveszett düh fogta el, amikor a hatalmas ütés a fejét érte. Belgütej megszegte a szabályokat, hiszen a birkózónak tilos segédeszközt használnia párviadalban. Feje zúgatt az ütéstől, szeme előtt csillagok táncoltak, alig volt ereje, hogy a következő csapás elől elugorjon. Örömmel látta, hogy a lesújtó dorang a levegőt találja, és a lendülettől olyan erővel vágódik a földhöz, hogy azonnal apró darabokra törik. Kezével tapogatózva a ruhája alá nyúlt, és előhúzta tőrét, melyet állandóan magánál tartott, még lakomák idején is, ahová különben tilos volt fegyvert hozni. Dühös sziszegéssel vetette magát Belgütejre, és a kést markolatig ellenfelébe mártotta. Belgütejnek szerencséje volt, hogy Büri-bökö dühében pontatlanul célzott, s így a késszúrás meztelenül maradt vállát érte. Mint piros forrás buggyant ki a sebből a vér. Büri-bökőt is meglepte, de egyszersmind le is csillapította a látvány. Megrázta a fejét, mintegy elhessegetve az alkoholmámor maradékát is, és félénken a kánra pillantott. Dzsingisz mozdulatlan arccal figyelte a küzdőket. Ekkor bekövetkezett az, amire senki sem számított: a katonák körében is kitört a verekedés. Mindenünnen felhangzottak a kiáltások: – Üssétek a dzsürkineket! A rend szempillantás alatt felbomlott. Mint a megszállottak, csaptak össze az emberek, s mivel fegyverük nem volt, faágakat tördeltek, és a hatalmas fakanalakkal, melyekkel az üstökben fövő húst szokták kevergetni, csépelni kezdték egymást. Hirtelen vészjósló kiáltások hangzottak fel: – Vigyázzatak! A dzsürkineknél fegyver van! A megtámadott dzsürkinek úgy védekeztek, ahogy tudtak. Régi szakásuk szerint valamennyien rejtett tőrökkel érkeztek a lakomára, s amikar látták, hogy vezérük, Büri-bökö fegyverét használja, előrántották rejtekhelyükről gyilkoló szerszámaikat. Fordult a kocka, a dzsürkinek kerültek fölénybe, Jajkiáltások hallatszottak, a bokrok alján sebesültek és halottak hevertek. A verekedés kitörésének pillanatában az addig nyugodtan ülő tümenparancsnokak és belső emberek is felugráltak, előkapták az állatbőrök alá rejtett kardjaikat,

melyeket ugyan nekik sem volt joguk behozni a lakomára, de évszázadok óta szokásban volt, hogy a főemberek hallgatólagosan becsempészhetik fegyvereiket. Gyakran szükségük is volt rá, hiszen nemegyszer megtörtént, hogy az alkoholmámor hatására felbátorodobt harcosok, vélt vagy valódi sérelmeikért a lakoma alatt akartak elégtételt venni parancsnokaikon. A vezérek, Szübőtej, Boarcsu, Dzselme, Altan és a többiek Dzsingiszhez rohantak, s kivont kardjukkal közrefogták, hogy senki se férhessen a közelébe. Belgütej még mindig vérző vállát fogta, és nyugtalanul pillantott előbb a kánra, majd a küzdőkre. Dzsingisz arcán nem látszott meglepetés, szinte érdeklődve figyelte a verekedőket. Belgütej pillantása a kánról ismét a bokrok között verekedőkre siklott. Az egymást gyilkolók közül hirtelen egy szempár villant feléje. Egy szempár, amely vádlón tekintett rá, és szemrehányó sugarai hatasara szinte érezte, hogy felfut arcába a vér. A szempár Höelüné volt. Habozása csak pillanatokig tartott. Belátta, hogy jól kieszelt tervébe hiba csúszott; elfelejtette a dzsürkineket ellenőriztetni a lakoma előtt. Számolnia kellett volna azzal, hogy fegyvereket hoznak magukkal, és ha sor kerül rá, használják is öket. Minden figyelmét Büri-bökőre összpontosította, csakis így történhetett, hogy hiba csúszott számításaiba. Dzsingiszre pillantott, aki azonban semmi jelét sem adta annak, hogy tenni akarna valamit a vérontás megakadályozására. Rádöbbent, hogy ha nem cselekszik nagyon gyorsan, szakadásra kerül a sor a dzsürkinek és a többiek között, ami rossz vért szülhet, veszélyeztetheti az amúgy is gyönge egységet. Hirtelen határozott tehát; Büri-bökőre pillantott, és amikor meglátta az ijedtséget a dzsürkin szemében, némiképp megnyugodott. Ebből az irányból nem fenyegeti tehát veszély. Akkorát ordított, amekkora csak kifért a torkán: – Megállni! Le a fegyverekkel! Bár Belgütejt hátalmas hanggal áldották meg a szellemek, akik születése előtt arról döntöttek, hogy milyen alakban bocsássák a világra, de még ezek a szellemek sem voltak képesek akkora hangot adni védencüknek, hogy a tülekedés zaját túl tudta volna ordítani. Megpróbálkozott még néhányszor, de hiába kiabálta rekedtre magát, alig volt valami látszatja. Igaz, hogy a közelben viaskodók megdöbbentek a rettenetes ordítás hallatára, és lihegve leeresztették fegyvereiket. Amikor azonban látták, hogy a távolban, mmtha mi sem történt volna, folyik tovább az öldöklő küzdelem, ismét felemelték a husángokat, és újabb rohamokat intéztek egymás ellen. Belgütej kétségbeesetten, segítséget keresve tekintett körbe, azonban hiába, nem talált senkit. A vezérek nem merték elhagyni Dzsingiszt, a kán pedig kevés hajlandóságot mutatott a beavatkozásra. Kezét összefonta a mellén, és várakozóan figyelte az eseményeket. Belgütej már-már arra gondolt, hogy fütyül a kán biztonságára, Boorcsuval és Szübőtejjel együtt beront a dulakodók sűrűjébe, és rendet teremt köztük, amikor hirtelen félelmetes üvöltés reszkettette meg a tisztást. A küzdők megtorpantak, és abbahagyták a verekedést. Belgütej nem volt gyáva ember, de megremegett a térde a rettenetes, semmihez sem hasonlítható üvöltés hallatára. A harcosok sápadtan álltak, sokuk kezéből kihullott a husáng, és arcra vetették magukat a rémülettől. Belgütej már nemegyszer küzdött életében hópárduccal, és hallotta a szíven szúrt ragadozó vonítását, de még az sem volt ehhez a rettenetes hanghaz hasonlítható. Ahogy Dzsingiszre pillantott, meglepetve látta, hogy a kánon nyoma sincs a rémületnek, arca mast is mozdulatlan, csak mintha valami kemény, fenyegető kifejezés több ráncot varázsolt volna a szája szögletébe. Anélkül, hogy tudatában lett volna a látottak jelentőségének – erre csak később emlékezett vissza –, feltűnt, hogy a kán körül álló vezérek között nem látja sem Szübőtejt, sem pedig Boorcsut. Azt látta csak, hogy valamennyien felfelé néznek a hatalmas fák koronájára, melyek beborították a tisztás felett az eget. Halálos csend borult az erdőre. A dzsürkinek eltüntették tőreiket, a többiek pedig elhajították a faágakat, keverőkanalakat. Rémülten bámulták a fakoronákat, ahonnan a démoni üvöltés hallatszott.

Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig tartott a csend, aztán a feszültség lassan felengedett. Megmozdultak a kezek, a lábak, a fejek, és zavartan, bizonytalanul meredtek egymásra. Senki sem értette ugyan, hogy mi történt, de sejtették, hogy démon avatkozott a küzdelembe, a vérontás démona, aki örömét leli a vérben, és újabb áldozatokat követel. A pillantások ismét bátrabbá váltak, a kezek megindultak, és lassan becsúsztak a ruhák öblébe, megmarkolták a tőrök nyelét. Bekúsztak a bakrok közé, megfogták az elhajított fegyvereket, a lábakon megfeszültek az izmok, az ajkak szétváltak, hogy szitkozódás törhessen fel közülük, s az agyakban ismét dobolni kezdett a vér. A testek már áthelyezték súlypontjukat, hogy meginduljanak egymás ellen, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. Most már inkább helyhez köthetően, mint az előbb, amikor még a esatazajtól nem hallották tisztán a dulakodók – fentről, a tisztást borító ágak közül indult el a szörnyű hang, melyhez hasonlót aligha hallott valaki is a sok száz harcos közül. Mélyen kezdődött, egy halk hörgéssel, mintha a démonok hegyeket hengergetnének egymásra, aztán acélossá erősödött, panaszos sikoltássá vékonyodott, s elviselhetetlenül magassá vált, hogy végül a levegőt megremegtetve, halk hörgésbe fulladjon. Ismét mozdulatlanná dermedt mindenki. Megbabonázva, elátkozva álltak, halottsápadt arccal, a rémülettől kinyílt szájjal, homlokukon a küzdelem és a rettenet verejtékével. Érezték, hogy valami szörnyűség történik, valami végzetes. Képtelenek voltak azonban megmozdulni, a fakoronákra meresztették szemüket, rezzenéstelen nézéssel, mint a róka teszi, ha az apró mókusokat hipnotizálja. Várták a démont, hogy leereszkedjék közéjük, karmaival kitépje szívüket, horgas fogaival kiszívja a velőt csontjaikból. Mielőtt még magukhoz térhettek volna, újabb kiáltás hasított a csendbe. Ez is a fákról jött, a lombkorona irányából, a sötétből, onnan, ahová nem ért fel a fáklyák lobogó fénye. Iszonyatos volt ez is, azonban közel sem ébresztett bennük olyan félelmet, mint az előző kettő. Ezt az üvöltést mindannyian jól ismerték, hiszen életük folyamán számtalanszor találkoztak vele kinn a pusztán, a hegyek között vagy a folyóparti bozótosokban. Valamennyien tudták, ha ilyet hallottak, hogy egy ellenséggel vagy egy baráttal ismét kevesebb lett a világon. A kiáltás egy férfi halálordítása volt. Aztán a magasból, mintha eső hullna alá, nagy cseppek indultak el, végigfolytak a leveleken, lehullottak a földre, az emberek arcára és kezére. A meleg cseppek vörösen csillogtak a fáklyák fényében. Mindenki tudta, hogy mi az, de senki,sem merte letörölni. Senki sem tett egyetlen mozdulatot sem, csak álltak némán, mozdulatlanul, a veres cseppek pedig egyre hullottak, mintha langyos eső esne a szeptemberi égből. Aztán recesenés hallatszott, ágak törtek, kéregdarabok kerengtek lefelé, levelek lebegtek kiterjesztett szárnyú madarakként a levegőben, majd elindult felülről egy nagy, fekete test, s sebesen, mint a lehulló kő, lezuhant a tisztást borító száraz avarra. Tompa puffanással terült el a, földön, s ahogy kezeit szétvetve, fejét belefúrta a sárga levelekbe, mintha nagyon szaporán egyet-kettőt rándult volna még. Szeme a fák koronáját nézte, mereven, üvegesen, mintha az okot kutatná, amely repülésre kényszerítette. Arcának egyik felét piros cseppek borították, a másik az avaron feküdt, elrejtőzve a levelek között. Nyakán hatalmas, vörös csík húzódott, s melléből közvetlenül ott, ahol az öv felett a gombsor kezdődik, egy tőr csontnyele meredt előre. Akik közel álltak, felismerték a halottban a tolvaj Kadagint. A beállott csendet egy, a bokrok közül felszálló sóhajtás törte meg, aztán megindult az erdő, mintha megelevenedtek volna a fák, a bokrok s a ledőlt, korhadó fatörzsek. Rémült kiáltozással és a borzalomtól kimeredt szemmel menekült mindenki a félelem tisztásáról. Egymást lökdösve és taposva rohantak céltalanul a sűrűben, nem nézve, hogy hova-merre, minden mindegy volt ebben a pillanatban, csak egy volt a fontos: minél messzebbre kerülni az elátkozott helytől. Feledve volt már a gyűlölet, a mámor, feledve a dzsürkinek kése, a kijatok és a barulaszok botja – menekült mindenki, amerre szeme látott. Alig néhányan maradtak a tisztáson. A vezérek mozdulatlanul álltak, sápadtan, de rettenthetetlenül. Kardjukat leeresztették, hiszen már nem volt ki ellen

védelmezni kánjukat, a dzsürkinek a többiekkel együtt az utolsó szálig elmenekültek; a halott a tisztás közepén mozdulatlanul, veszélytelenül feküdt, s a fák lombja között is csend honolt. Belgütej megtörölte ép kezével a homlokát. Ekkor látta csak, hogy Büri-bökö, akivel még néhány perccel ezelőtt élethalálharcot vívott, ugyanolyan sápadtan, mint a többiek, ott áll néhány lépésnyire mellette, mintha a lába a földbe gyökerezett volna. Végül Dzsingisz vetett véget a tanácstalan álldogálásnak. Félretolta az útjában álló Altant, nyugodt léptekkel a lakomázóasztalhoz ment, és elfoglalta nemrégen elhagyott helyét. Felemelt egy tele kupát, és egy hajtásra kiitta. Belgütej csodálkozva látta, hogy a kán kezében meg sem rezzen a nehéz kupa, míg neki a torkában volt a gyomra a kiállott ijedtségtől. Már-már ő is előrelépett, hogy elfoglalja elhagyott helyét, amikor Dzsingisz letette a kiürített kupát, és a tisztáson fekvő halottra mutatott. – Tüntessétek el! Senki sem mozdult azonnal a parancsra. Még mindannyiukat a kiállott félelem bénította, ezért Dzsingisznek meg kellett ismételnie, most már sakkal erélyesebb hangon a parancsot: – Tüntessétek el, ha mondom! Belgütej lábai egyszerre megmozdultak, és szinte maga sem tudta, hogyan, a halott felé indult. Érezte, hogy a vezérek közül valaki a segítségére siet. Anélkül, hogy hátrafordult volna, odalépkedett a halotthoz, megragadta a hónaljánál fogva, és várt egy kissé. Amikor érezte, hogy a másik megfogja a néhai Kadagin lábát, bevitte a holttestet a segítségére siető Dzselmével a bokrok közé, a folyó irányába. Eközben lassan megelevenedtek a bokrok, itt-ott félrehajlottak az ágak, s a fáklyavilágnál csillogó szempárok fénye villogott a tisztás felé. Később megrázkódott egy-egy bokor néhány ága, s előbb még ijedten óvatos, majd egyre inkább szégyenkező arccal feltűntek a harcosok. Lassan jöttek, egyesével, de számuk folyton szaporodott. Ahogy kiértek a tisztásra, hunyorogva álltak a fáklyák lobogó fényében. Első pillantásukkal a halottat keresték. Megkönnyebbültek, amikor látták, hogy a tisztáson már nincs semmi, ami az előbbi rémületükre emlékeztetné őket. A futás miatt érzett szégyenük még csak fokozódott, amikor megpillantották nyugodtan iszogató vezéreiket, akik látszólag ügyet sem vetettek rájuk. A dzsürkinek meglepve és megkönnyebbülten látták, hogy Belgütej és Büri-bökö egymás mellett ülnek, és bár nem néznek egymásra, és nem is beszélgetnek, mégis látszólag békesség uralkodik közöttük. Aztán a harcosok nyomában feltűntek a szolgák is, ezek mögött pedig Boorcsu és Szübőtej-bátor, akik hol biztató, hol pedig korholó szavakkal igyekeztek őket összeterelni és rábírni a felszolgálás folytatására. A harcosok lassan megnyugodtak, és kezdték elfoglalni helyüket a leterített bőrökön. Hamarosan ismét a megszokott lakomazsivajgás töltötte be a tisztást, és semmi sem emlékeztetett arra, hogy röviddel ezelőtt természetfeletti erők avatkoztak be az emberek dolgába. Dzsürkinek és más nembeliek békésen ültek egymás mellett, megnyugodva a náluk hatalmasabb erők akaratában. Ezek az erők eldöntötték a vitát, megbüntették a tolvajt, és helyreállították a nyugalmat. Nem volt mit gondolkozni tehát a történtek felett. Igaz, hogy néha félénken felfeltekintettek a lombsátorra, de tudták, hogy már nincs ott senki, hisz a démon vagy szellem, miután elvégezte feladatát, elköltözött más helyre, hogy másutt teremtsen rendet az emberek között. A „démon” tényleg költözött. Görnyedten loholt a folyóparton, és hátán a furcsa alakú kagylókürtöt cipelte, amelyből egyedül csak ő tudta a szörnyű hangokat kicsalni. A táltosok tanítványa volt, még fiatal, s egyszer, amint a kagylókürtön gyakorolt, hogy majd igazi táltos korában teljes szépségében megszólaltathassa, véletlenül bukkant rá a szörnyű hangok elővarázslásának titkára. Előbb jót nevetett a dolgon, majd később gyakran visszavonult a hegyek közé, és amint ember nem járta helyre ért, kicsalogatta a kürtből a hörgő hangokat. Azt képzelte, hogy ő maga az erdők és a hegyek démona, és szájából törnek elő az ijesztő hangak.

Rá-ráijesztett a környéken lakó pásztorokra is, és gyermekien boldog volt, amikor látta rémült menekülésüket. Gyakorta gondolt arra szorongva, főleg éjszaka, magányos jurtájában, hogy valódi démonok bosszúját vonhatja magára ostoba játékával, de nappalra mindig megnyugodott, és elölről kezdte az egészet. Egyszer aztán váratlan dolog történt. A környéken lakó pásztorak, akiket több alkalommal futásra késztetett a kürt hangja, elmesélték Szübőtejnek gyakori meneküléseiket. Szübőtej nem szólt semmit, tette, mintha nem sokat törődne a mendemondával, de miután fiatal kora ellenére magas méltóságot töltött be mint tümenparancsnok, kötelességének érezte, hogy utánajárjon a dolgoknak. Ő maga gyerekkorától kezdve hitt a démonokban és a szellemekben, de nemegyszer látott már csalókat és ravaszkodókat, akik az előbbiek nevében hamisságokat követtek el. Nem nagyon hitt benne, hogy a démonok szórakozásból, minden ok nélkül csak úgy ijesztgetnék a pásztorokat; valami nem tiszta ügyet sejtett az események mögött. Egyik délután aztán kilovagolt arra a helyre, ahonnét a pásztorok a démon hangját szokták hallani. Lovát elrejtette egy sziklatömb mögé, maga pedig a gyéren növő bokrok alatt igyekezett elrejtőzni. Hiába töltötte azonban az egész estét és még további néhányat a tüskés bokrok aljában, nem járt szerencsével. Már-már arra gondolt, hogy a pásztorok bizonyára részegségükben hallották a furcsa zajokat, amikor az ötödik napon estefelé, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol türelmesen heverészett, megszólalt a hang. Az első pillanatban akaratlanul is megindult, és erőszakkal kellett visszatartania magát, hogy el ne meneküljön, mint a pásztorok. A komor sziklatömbök fenyegetően verték vissza a bömbölést, és a sikoltást felerősítették, az enyhe szél pedig felkapta, és kivitte a pusztára. Miután kissé magához tért, elszégyellte magát előbbi gyávasága miatt, előhúzta íját, felajzotta, vesszőt tett rá, és meghajolva, a sziklatömbök árnyékában előrelopódzott. Nem tudta pontosan, hogy kitől ered a hang, de érezte, hogy démon helyett emberrel fog találkozni. Mégis alaposan meglepődött, amikor egyszerre maga előtt látta a kopasz fejű fiatalembert, amint egy sziklatömbön hasalt, s kezében tartva a hatalmas kagylót, nagyokat fújt bele. Arca gömbölyű volt, mint a tök, és piros az erőlködéstől. Komoly, átszellemült képpel csalogatta elő a szörnyű hangokat, aztán mint aki jól végezte dolgát, abbahagyta a fújást, felállt a sziklatömbre, kezével ernyőt csinált a szeme előtt, és a távolba meredt. Harsány, csengő kacagásban tört ki, amikor megpillantotta a távolban a rémülten menekülő pásztorokat. Szübőtej is elmosolyodott, s kis híján ő is nevetni kezdett, hiszen ha a sziklatömb aljából nem is láthatta, jól el tudta képzelni a pásztorok rémült menekülését. Aztán még mindig mosolyogva célzott, és útjára bocsátotta a vesszőt. A nyíl süvítve szelte át a levegőt, s apró darabokat pattintva a sziklából, pengve vágódott be alig egy lépésnyire az ifjú előtt. A sámáninas nagyot ordított, és egyetlen ugrással lerepült a sziklatömbről. Most rajta volt a rémület sora. Azt hitte, bekövetkezett, amitől nyugtalan éjszakákon rettegett, eljött érte a valódi démon, és most elviszi magával a halottak birodalmába, ahonnan nincs többé visszatérés. Rémülete csak fokozódott: ahogy a földre ért, újabb nyílvessző csapódott be mellette, és rekedten suttogó hangot hallott a sziklatömb mögül: – Ki vagy, vakmerő, ki megzavarod a hegyek szellemének a nyugalmát, és kigúnyolod a rettenthetetlent? A sámáninas térdre esett a félelemtől, kezét előrenyújtva rimánkodó hangon hadarni kezdett: – Soha többé nem… soha… csak most az egyszer bocsáss szabadon! Szeméből könnycseppek szivárogtak, végigfolytak az orrán, és úgy csepegtek le róla, mintha a tavaszi betegség kerítette volna hatalmába a testét. Már éppen újabb könyörgésbe akart fogni, amikor a szikla mögül előlépett Szübőtej, és látszólag fenyegető arccal feléje közeledett. – Szerencséd, hogy nem az igazi démon csípett el, te mihaszna! – mondta komoran, de a szeme ránevetett a démonutánzatra, majd amikor a közelébe ért, elkapta az ifjú karját, és nagyot lódított rajta. A sámáninas a kiállott ijedségtől és a meglepetéstől alig állott a lábán, így a nem túl erős mozdulattól is hanyattesett.

Ezt aztán már Szübőtej sem tudta elviselni kellő komolysággal, a hasát fogta nevettében, majd ő is leült a földre a hátán fekvő és rémülten pislogó, leleplezett démon mellé. Előbb arra gondolt, hogy megbünteti a fiatalembert, de aztán letett szándékáról. Homályosan felötlött benne a gondolat, hogy talán valaha még hasznát veheti a sámáninas tudományának. A büntetés így elmaradt, de a démon is elköltözött a vidékről, legalábbis a pásztorok soha többé nem hallották félelmetes hangját a sziklák közül. Most azán valóban hálás volt Szübőtej saját magának, s dicsérte az eszét, hogy annak idején megkegyelmezett az ifjúnak. Amikor ugyanis az öldöklő küzdelem hevében észrevette, hogy Belgütej nem képes megakadályozni a vérontást, kétségbeesetten pillantott körbe, hogy honnan várhatna segítséget. Akkor az ijedten gubbasztó sámánok között észrevette az ő emberét, amint a kagylókürtöt védekezően maga elé tartva, igyekezett elkérülni a körülötte le-lesújtó botok csapásait. Az ötlet villámgyorsan megszületett a fejében. A többi aztán már ment, mint a karikacsapás. Boorcsu elkapta a földön szinte ájultan fekvő Kadagint, és Szübőtej útmutatása szerint felkúszott vele a fára. Szübőtej és a sámán néhány méterrel elmaradva követték őket. Amikor aztán Kadagint megölték és lehajították, s a szörnyű hang és a látvány hatására mindenki szétszaladt, sietve lekúsztak a fáról. A sámánt elküldték, hogy rejtse el a kürtöt. Ők maguk pedig nekiláttak, hogy előkeressék a szanaszét szaladt szolgákat, és rábírják őket a felszolgálás folytatására. Így történt tehát a csoda. Dzsingisz mindent látott – legalábbis amit látni lehetett –, látta Szübőtej eltűnését s Boorcsut, amint elcipeli a félájult Kadagint. Amikor a halott lezuhant a magasból, tisztában volt vele, hogy emberei akadályozták meg a vérontást. A lakoma pedig folytatódott tovább. Belgütej barátságosan rámosolygott Büribökőre, és mindenki azt hitte, hogy a küzdelemből barátság született. Belgütej azonban mosolya ellenére lázasan törte a fejét, hogy miképpen tudná Büri-bökőt látványosan eltenni láb alól. Jól kieszelt terve füstbe ment, s kis híja, hogy nem a visszájára sült el a dolog. Ha a két tümenparancsnok nem menti meg a helyzetet, végzetes viszály törhetett volna ki a harcosok között. Dzsingisz többször jelentőségteljesen ránézett, várakozóan, mintha cselekvésre buzdítaná. A délután folyamán ugyanis, mielőtt még a lakoma megkezdődött volna, Szübőtej hosszasan igyekezett Dzsingiszt meggyőzni, hogy a tümenparancsnokok nyakra-főre való kinevezése végzetes lehet a hadsereg szervezése szempontjából. Dzsingisz előbb mereven ellenállt minden meggyőzési kísérletnek, s Szübőtej már-már visszavonult, amikor a kán mégis jobb belátásra tért. Hirtelen támadt dühe csillapodtával rájött, hogy tulajdonképpen Szübőtejnek és anyjának van igaza, a nemzetségfők kinevezése veszélyeztetheti jövő vállalkozásainak sikerét. Annál is inkább megváltoztatta véleményét, mivel annak idején, amikor a Burkan-kaldun bozótjában a jövőt tervezte, maga is gondolt arra, hogy olyan hadsereget épít, amelyet a rokoni kapcsolatok kevéssé befolyásolnak. Sajnálta Büri-bökőt, de belátta, hogy a dzsürkinek beolvasztása, akik számbelileg az egyik legnagyobb nemzetséget alkották, csak úgy lehetséges, ha a nemzetségfő eltűnik. Nem ismerte ugyan részletesen Belgütej tervét, de a verekedés kitörte után úgy látta, hogy a terv meghiúsult, s Belgütej kifogyott az ötletekből. Neki kellene hát valamit kitalálnia. Jól tudta azonban, hogy a dzsürkinek ruhája alatt ott lapulnak még a fegyverek, s a legkisebb sértő jelre ismét kitörhet a verekedés, amely könnyen tömegmészárlássá fajulhat. Úgy kell hát megölni Büri-bökőt, hogy a dzsürkinek ne lássanak okot a fegyveres beavatkozásra. Belgütej közben letett a szándékáról, hogy valamit is kiötöljön. Szája szélét rágta dühében, s csak ímmel-ámmal vett részt a beszélgetesben. A harcosok körében helyreállt a nyugalom, ismét harsány kiáltozás, énekszó, igazi lakomazsivaj vette át uralmát a tisztás felett. Akkor hirtelen felállt a kán. Még a mellette ülőket is meglepte, olyan hirtelen pattant fel, keskeny vágású szeme csillogott, s ravasz mosolyra húzódott.

Csend támadt a tisztáson. Egy-egy részeg énekelt csak tovább monoton fahangon, azonban őket is hamar elhallgattatták. Dzsingisz megvárta, amíg teljes lesz a csend, aztán ravaszul és vidáman csillogó szemét meghazudtoló fátyolos hangon beszélni kezdett: – A mai napon, amikor még a démonok is beavatkoztak a lakománkba, hogy emlékezetessé tegyék, azt akarom, hogy mindenki, aki részt vesz benne, megemlegesse, amíg él! Van mit ennetek, vitézek? A hirtelen támadt csendben innen is, onnan is vidám kiáltások válaszoltak Dzsingisznek. – De van ám! Azt meghiszem! Majd egy hatalmas rikkantás hallatszott a bokrok közül: – Ekkora ürücombot még életemben nem ettem, kán! Alig tudom megemelni, olyan nehéz! – S az erdőszél irányából harsány nevetés nyugtázta, hogy a hang gazdája igazat szólt. Dzsingisz mozdulatlan arccal várt egy kicsit, míg a zaj elült, aztán újra kérdezett: – Innotok is van, harcosok? Nem üres a kupátok? Iszonyatos hangzavar követte a kérdést. Egymás szavába ordítva igyekeztek meggyőzni a kánt, hogy mindenki annyit iszik, amennyi csak belefér, és hogy a kupákat szünet nélkül újratöltik a szolgák. Dzsingisz ekkor felemelte kupáját, és a harcosokra emelte. – Áldás minden vitéz katonára! Mintha hegy gyomrában morajlott volna a láva, dörgött a sok száz férfitorok: – Áldás! Áldás rád, vezér! Dzsingisz fenékig ürítette kupáját, ledobta a földre, és tenyerét összeütve tapsolt néhányat. A harcosok kiürítették az ajagokat, s várakozáan függesztették szemüket a még mindig álló Dzsingiszre. A kán emelt hangon folytatta: – Ettünk és ittunk eleget. A hússal és a pálinkával azonban soha nem lehet betelni, igaz-e, katonák? – Igaz hát! – zúgták a harcosok helybenhagyólag. – Hogy ismét ehessünk és ihassunk, pihennünk is kell nagy néha, nem igaz? – kérdezte kissé mosolyogva a kán, s amikor egyértelmű helyesléssel fogadták szavait, előrehajolt, és élessé váló hangon kérdezte: – Az evés és ivás szünetében mi az, ami a férfiember szívét felvidítja? Ami a férfi szívének olyan, mint az asszonyénak a selymek meg a fülönfüggők? A vitézi viadal! – válaszolta rövid szünet után saját feltett kérdésére, s amikor a harcosok beleegyezően morogtak, így folytatta: – Rendezzünk viadalt ezért a tümenparancsnakok között, hogy az újabb lakoma előtt eldöntsük, ki a legerősebb vezér hadseregemben. A mai napon a tiétek a választás joga! Kit akartok látni a küzdőtéren? A harcasok összevissza kiabáltak, majd egyre kivehetőbb lett a nagy hangzavarból Büri-bökö neve. Őt nyilván a dzsürkinek ajánlottak nagy hangerővel. A többiek azonban nem tudtak megegyezni. A legtöbben Belgütejt szerették volna, őt azonban csak az imént érte sebesülés, s így aligha vehetett részt a küzdelemben. Dzsingisz a hangzavar tetőfokán felemelte a kezét, mire lassan elcsitult a lárma. – Ha jól hallottam, Büri-bökőt akarjátok. Magamnak is kedvem tellene benne, ha láthatnám a dzsürkinek híres bajnokát a küzdőtéren. Beleegyezem hát, hogy te légy a mai viadal egyik résztvevője – szólt, s Büri-bökőre mosolygott. A dzsürkin nem volt elragadtatva a döntéstől. A harcosok kiáltozása és nevének sűrű ismételgetése jólesett ugyan, hiszen kedvére volt a népszerűség, de meg is ijedt kissé a várható eseményektől. A mai nap már annyi meglepetést tartogatott számára, hogy semmi kedve sem volt újak elé állni. Dzsingisz azonban annyira határozottan nyilvánította ki kívánságát, hogy sajnos, nem térhetett ki a küzdelem elől. Kényszeredetten mosolyogva felállt, és a közönség harsogó ünneplése közepette vonult a tisztás szélére, hogy felkészüljön a küzdelemre. Dzsingisz megvárta, amíg Büri-bökö félrevonul, majd felemelt karjával ismét csendet intett.

– Kiválasztottuk az egyik vitézt, aki rna este gondoskodik mulattatásunkról. Válasszuk ki most a másikat is, aki méltó párja lesz a dzsürkinek bajnokának. Ha jól hallottam, az előbb Belgütejt követeltétek. A lárma ismét fokozódott, mindenki összevissza kiabált, majd a hangzavart túlharsogva egy magas, nagyszájú mongol furakodott egészen közel a káni asztalhoz. – Már megbocsáss, uram – kiabálta a katona, mivel a nagy zajban ordítani kellett, ha azt akarta, hogy a kán megértse –, megbocsáss, uram, de Belgütej nem állhat ki a dzsürkin ellen, hiszen megsebesült a kezén! De szívesen kiállnék én, uram, ha megengeded! Dzsingisz feltartotta a kezét, mire a tömeg lassan újra elcsendesült. – Katonák, íme, itt egy vitéz, aki kész megmérkőzni Büri-bökö nojonnal! Akarjátok, hogy ő legyen Büri-bökö ellenfele? A zsivajgás ismét fellángolt, de csak rövid időre, mivel mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. A káni asztalnál ekkor felemelkedett Szübőtej, és látszólag felháborodottan tiltakozni kezdett: – Ne egyezzetek bele, harcosok! A párviadal nem lenne igazán izgalmas, hiszen dicső kánunk a tümenparancsnokok legvitézebbjeit akarja a küzdőtéren látni, te pedig, barátocskám, nem vagy tümenparancsnok! – intett sajnálkozóan a vitéz felé. – Igazad van, Szübőtej-bátor – mondotta Dzsingisz, s tette, mintha törné a fejét –, tiltakozásodat úgy vehetem, hogy esetleg te akarsz megküzdeni a legvitézebb dzsürkinnel? – kérdezte. Szübőtej megvonta a vállát. – Nagyon szívesen kiállnék vele, ha úgy kívánod, és különben is kedvelem a férfias viadalt. Mégis visszautasítom a felajánlott kegyet… A vitézek felmordultak. Ellenszegülni a kán kívánságának, vakmerő dolog, különösen akkor, ha mindenki előtt történik a visszautasítás. Ez önmagában is nagy sértésnek számít. A párviadal visszautasítása azonban még ennél is sokkal súlyosabb. A harcosnak még akkor is meg kell küzdenie ellenfelével, ha tudja, hogy a párviadal az életébe kerül, és saha többé nem látja meg a napot. Így kívánja ezt a vitézi becsület! A harcosok zúgtak-morajlottak, és nem értették a dolgot. Szübőtej fiatalsága ellenére a legvakmerőbb vitéznek számított, mi üthetett hát beléje? Dzsingisz úgy tett, mintha rettenetesen felháborodott volna, és fenyegetően kérdezte: – Jól értettem volna, Szübőtej-bátor, nem akarsz kiállni Büri-bökö ellen? Szübőtej keményen állta Dzsingisz tekintetét, és csak a közelben ülők látták, hogy mindkettőjük ajka körül ravasz mosoly játszik, mint a sámánoknak, ha sikerült megidézniük a szerencsét hozó szellemeket. – Úgy van, kánom. Nem akarok megküzdeni Büri-bökővel, illetve csak akkor, ha rám kerül a sor… – Ezt hogy érted, bátor? – kérdezte kíváncsian a kán. – Úgy, hogy nem akarok Belgütej testvéremmel rosszba keveredni, hogy elvegyem előle a választás jogát – mandta mosolyogwa, s a harcosok felé intett –, Belgütej nojon nevét kiáltottátok vagy az enyémet, válaszoljatok? – Belgütej nojonét! Igen, az övét, de ő sebesült! Lássuk Belgütejt! Kérdezzük meg Belgütejt! Ha Belgütej nem vállalja, mérkőzzék Szübőtej! – hullámzott tovább a hangzavar. Belgütej mozdulatlanul ült, és idegesen rágta a szája szélét. A kiáltozás alatt több ízben nyugtalanul Dzsingiszre pillantott, aki bátorítóan mosolygott rá. Érezte, hogy Dzsingisz és Szübőtej kifundáltak valamit, s hogy neki mindenképpen birkóznia kell. Nem szívesen vállalkozott a dologra, mivel fájt a keze, s a seb környéke egyre inkább zsibbadni kezdett. Tanácstalanul tekingetett szanaszét, hátha megváltozik a hangulat, és mégis engedik, hogy Szübőtej birkózzon. Amikor aztán Szübőtej, úgy tetszett, hogy Dzsingisz segítségével, ügyesen kibújt a küzdelem alól, nem tehetett mást, mint hogy belemenjen a dolagba. Azt semmiképpen sem tehette meg, hogy visszalépjen, bár a harcosok talán megértettek volna, hogy sebe miatt nem kíván birkózni. Látta azonban azt is, hogy Dzsingisz óhajtja a párviadalt, és ez volt a döntő. Lelkiismeret-

furdalás is gyötörte az előbbi elszalasztott lehetőség miatt… Meg kellett volna ölnie Büri-bökőt, és ehelyett majdnem polgárháborút okozott balul sikerült ötletével. Most mindenképpen meg kell kísérelnie kiköszörülni a csorbát, legalább legyőzni a dzsürkint, ha megölni nem is tudja. Ámbár Dzsingisz mosolyában volt valami fenyegetően biztató… – Vállalod hát, Belgütej nojon? – hallotta mintegy ködfátyolon át Dzsingisz hangját. Szinte maga is meglepődött, amikor meghallotta saját nyugodt válaszát: – Jól tetted, Szübőtej, hogy engem kérdeztél, s ti is, vitézek, hogy engem választottatok! Méltónak tartotok hát a küzdelemre, s én a szellemekre ígérem, hogy nem is fogtok csalódni bennem! – kezét felemelte az ég felé, és mutatta, hogy teljesen egészséges, A harcosok felmorajlottak az örömtől. Lelkesen zúgták a kán és Belgütej nevét. A dzsürkinek közül néhányan Büri-bökö nevét kiáltozták, de a többiek elnyomták őket. Aztán lassan minden elcsendesült, és a birkózók kiálltak a tisztás közepére. Kettőjük közül Büri-bökö volt a nyugodt és Belgütej a nyugtalan. Büri-bökö azt hitte, tudja, hogy mit várnak tőle, és bár nem minden keserűség nélkül vette tudomásul Dzsingisz akaratát, lelke mélyén mégis igazat adott neki. Azt sajnálta csupán, hogy éppen ő az áldozat. Amikor a tisztás szélén vetkőzéshez látott, odafurakodott hozzá Dzsingisz egyik testőre, és azzal az ürüggyel, hogy személyesen akarja ellenőrizni a birkózó öltözékét, mindenkit elzavart a közelből. S amikor már senki sem volt hallótávolságban, a testőr úgy tett, mintha öltözködni segítene, közben azonban a dzsürkin füléhez hajolt. – A kán küldött, Büri-bökö nojon. Rövid leszek, nincs idő a fecsegésre. A tolvajlásért valahogy fizetnie kell a dzsürkinek nemzetségének – így rendelkezett a legfőbb úr. Így követelik a harcosok is. Azért rendezteti a párviadalt, hagy tisztességes módon alkalmat adjon neked, szolgáltass elégtételt a többieknek. Olyan elégtételt, amely vértelen, és nem fenyeget testvérháborúval. A harcosck a dzsürkinek vérét akarják, és nehéz őket lecsillapítani. Egy módja van csak, ha az egységet meg akarjuk óvni, olyan elégtételt kell adnotok, amely lecsillapítja a többieket. Küzdj meg hát Belgütej nojonnal, és veszítsd el a küzdelmet! Ezt üzeni neked az uram! Ha teljesíted a kérést, jutalmad nagyobb lesz, mint gondolnád, ha nem, tümenparancsnokságodba kerülhet! Büri-bökö nem habozott. Tulajdonképpen egyetértett Dzsingisszel, és egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy Kadagin tolvajlását könnyen megúszhatják a dzsürkinek. Kész is lett volna valamiképpen elégtételt adni, ez a mód azonban nagyon fájdalmasan érintette. Tudta, hogy így lehetnek túl a legkönnyebben a dolgon, és ráadásul tümenparancsnoksága is megmarad. Nyugodtan intett hát a szolgának. – Menj, és mondd meg a kánnak, hogy minden akarata szerint történik! A birkózók lassan elkészültek. Levetették a zekét, az egybeszabott, kaftánszerű deelt s a deel alatti alsó inget. Nem maradt rajtuk más, csak egy erős, rövid szárú bőrnadrág és a már előbb felhúzott csizma. Csizma, de nem az, amit különben viselni szoktak, hanem külön erre a célra készített, egészen magas, felkunkorított orrú lábbeli, oldalán díszítéssel és cifra varrással. A birkózók mély meghajlással köszöntötték a nézőket, majd az embergyűrű alkotta kör közepére mentek, ahol már ott állott Altan, akit Dzsingisz bírónak nevezett ki. Kezében tartotta a csúcsos süveget a sárga szalaggal, amelyet a győztes viselhet egész este, és még később is ünnepélyes alkalmakkor, jeléül annak, hogy egyszer kemény küzdelemben diadalmaskodott híres ellenfél felett. Amikor közel értek egymáshoz, meghajoltak, és feszült figyelemmel várták a tapsot, mellyel Altan jelt ad a küzdelemre. Büri-bökö arcán nem látszatt lelkesedés, inkább valami fásult egykedvűség. Mindegy, hogy hogyan, csak már vége legyen ennek a fárasztó és értelmetlen cirkusznak. Belgütej is látszólag unottan, nem nagy lelkesedéssel hajtotta be a derekát, és nyújtotta előre a kezét, hogy egy óvatlan pillanatban megragadja ellenfelét. A szabályok szerint az győz, aki a földre rántja a másikat, és a fűre szorítja. Miután a leszorított néhány másodpercet a fűben tölt, s nem tud

kiszabadulni ellenfele karjai közül, a bíró véget vet a küzdelemnek. A győztes kapja a csúcsos süveget és a vele járó bajnoki címet. Altan tapsolt, a birkózák megragadták egymás karját, s feszülten figyelték ellenfelük minden mozdulatát. Minden apró cselre azonnal reagáltak, amit a nézők fel-felharsanó moraja kísért. Büri-bökö csak azon igyekezett, hogy addig maradjon lábon, ameddig illik. Ha az első pillanatokban lefekszik, örökre rajta marad a szégyen, hogy küzdelem nélkül győzték le, s akkor hiába a tümenparancsnokság, vége a népszerűségnek. Érezte, hogy Belgütej képtelen nagyobb erőkifejtésre, hiszen pokolian fájhat a karja, s minden támadó mozdulatot épen maradt kezével tesz. Felsóhajtott. Ha most úgy istenigazában elkaphatná Belgütejt, élete végéig emlegetné ezt a mai napot, s hónapokig raknák össze a sámánok darabokra törött csontjait! Így azonban kénytelen volt Belgütej ép kezének irányába fordulni és úgy tenni, mintha így is komoly veszélyt jelentene az az egy kéz. Belgütej maga is átérezte a helyzet tragikomikumát, s szemöldökét összevonva igyekezett nem gondolni Büri-bökö megalázottságára, bosszúra tüzelte szívét, és arra gondolt, hagy talán tőle függ most a sereg jövője. Különösképpen meg sem lepődött hát, amikor érezte, hogy egy mozdulatánál, amellyel egy régi és gyakran használt cselt alkalmazott, egy olyat, melyet minden gyerek ki tudott volna védeni, Büri-bökö a földre esik, és várja, hogy a bíró véget vessen a birkózásnak. Ekkor jött el az ő ideje. Rávetette magát a földre zuhant dzsürkinre, teljes erejével lenyomta, úgy, hogy a könnyű és puha avar besüppedt kettejük súlya alatt, és Büri-bökö eltűnt egy kis mélyedésben. Megfeszítette bal kezét, és bármennyire égette is a pokoli fájdalom, hátulról átkulcsolta ellenfele nyakát. A harcosok nem látták világosan, hogy mi történik. Annyit láttak csupán, hogy Büri-bökö lezuhan, de Altannak esze ágában sincs véget vetni a küzdelemnek. Azt hitték, hogy Altan talán lehetőséget lát Büri-bökö feltápászkodására, és izgatottan tolongva, nyakukat nyújtogatva várták, hogy mi következik. Büri-bökö is várta a szégyenletes jelet, amely bezárja a küzdelmet. Hiába várt azonban, Altan tapsa nem ért el a füléhez. Egyszerre gyilkos rémület kerítette hatalmába; villámfényként hasított elméjébe a felismerés, hogy talán meg akarják ölni. Belgütej szorítása egyre erősebb lett, és még mindig nem hallotta a tapsot. A hideg verejték lassan csorgott nyirkos testén. Emberfeletti erővel igyekezett lerázni magáról ellenfelét, de néhány mozdulat után megértette, hogy ezzel már elkésett. Belgütej annyira ránehezedett és súlyával annyira belenyomta az avarba, hogy csak a csoda menthette volna ki alóla. Csoda azonban nem történt. Néhány percnyi elkeseredett viaskodás után belátta, hagy mindennek vége. Ereje egyre fogyott a kilátástalan küzdelemben, Belgütej szorítása viszont egyre erősödött, hiszen neki csak erre az egyetlen erőkifejtésre kellett koncentrálnia. Ereje végső megfeszítésével elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz. Lábait, ahogy tudta, maga alá húzta, vadul kotorva közben az avart, majd néhány pillanatnyi pihenő után megkísérelte magát, a hátán fekvő Belgütejjel együtt, feldobni a levegőbe. Már az elrugaszkodás pillanatában érezte azonban, hogy amit elképzelt, nem sikerült. A puha, csúszós avar gyenge támasztékot nyújtott lábának, s az elrugaszkodáskor csizmája posztósarka nagyot csúszott a nedves, rothadó talajban, elvéve lendületének igazi erejét. Mindössze annyit ért el, hogy Belgütej szorítása kissé meglazult, és a szörnyű, halálos teher lecsúszott a hátáról a tomporára. Most már csak abban bízott, hogy mégis tévedett, és Altan véget vet majd a küzdelemnek. Fejét felemelte, gerince megfeszült, nyakát kinyújtotta, és szemrehányó tekintetet vetett a vezéri aszal felé. Ugyanebben a pillanatban Belgütej is az asztal irányába nézett. Látta, hogy Dzsingisz lángoló szemét az ő szemébe fúrja, s alsó ajkát lassan a fogai közé harapja. Belgütej mindent megértett. Rettenetes erővel maga felé húzta Büri-bökö nyakát, majd amikor a dzsürkin teste ívként megfeszült, felhúzott térdével többször iszonyú erővel ellenfele hátgerincébe rúgott.

A harcosok soraiban surrogó mozgás keletkezett, félelmetes mozgás, egyetlen hang vagy kiáltás nélkül. Belgütej anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy mi okozza a neszt; harcosok százainak keze kúszott ruhája öblébe rejtett tőreik nyelét keresve, százak keze kutatta az avarban az eldobott husángokat. Karja rettenetesen sajgott, ájulás környékezte. Érzéketlenné vált az eseményekkel szemben, azt sem bánta volna már, ha azannal megöli a lázadó tömeg. Csak állt, bal kezében sérült jobbját tartva, s haldokló ellenfele meg-megránduló hátát nézte. Kész volt a halálra, és nem is tartotta sérelmesnek, hogy Büri-bökővel kell majd átlépnie a halottak országába. Hirtelen, talán abban a szempillantásban, amikor kitört volna a gyilkolás lármája, a csend utolsó pillanatában, hidegen hasított a vihar előtti némaságba Dzsingisz hangja: – A birkózásnak vége! A szerencsétlenül jártat vigyétek azonnal a sámánokhoz! A dzsürkinek keze még a fegyvert markolta, s sötét tekintettel néztek a vezéri asztal irányába. Többen kiugrottak a bakrok közül, és Büri-bökőhöz rohantak. Amikor megpillantották a véres habot szája sarkán, fehéren villogó szemüket Dzsingiszre meresztették. És ezekben a szemekben nem volt könyörület. Dzsingisz azonban mintha mit sem látna a feléje sugárzó gyűlöletből, hideg hangon folytatta: – A dzsürkinek új parancsnokává tümenparancsnok-helyettesi rangban Daraszunt nevezem ki… Fenyegető morgás vágta ketté szavait. A dzsürkinek előrántották tőreiket, és fogukat vicsorítva, még lassú és zavart léptekkel, de ellenállhatatlanul közeledtek a vezéri asztalhoz. A mongolok előrántották kardjaikat, és élő falat alkottak Dzsingisz előtt. Az öldöklés elkerülhetetlennek látszott. Ekkor váratlanul éles kürtszó hasított az egyre erősödő hangzavarba. A hang hallatára mindenki megdermedt. A kezek, melyek kétélűre fent tőröket tartottak, megálltak a levegőben, a szemek villogása tompábbá vált, és a zihálás is lecsendesedett, amikor a bokrok sűrűjéből fehér lovon három idegen vágtatott a tisztásra. A lovasokon látszott, hogy hosszú út áll mögöttük, lovaik oldaláról szakadt a hab, mínden lélegzetvételüknél előbújtak a valaha hús és zsír között rejtőző oldalbordák. Az idegenek hatalmas szálfatermete, égővörös szakálla és haja élesen elütött Dzsingisz seregének szőrtelen arcú katonáitól, alacsony termetű, karikalábú harcosaitól. Kerek kék szemük, ahogy kissé hunyorogva körbehordozták a fáklyák imbolygó fényében, természetfelettivé, démonivá tette arcukat. Mindenki megbabonázva meredt a jövevényekre. A kezek elernyedtek, a dorongok ismét a földre hulltak, a kések pedig – ki tudja, immár hányadszor a mai napon – elfoglalták helyüket a ruhák öblében. A lovasok fürkészve néztek a vezéri asztalra, majd egyikük – nagyon rosszul ejtve a mongol szavakat – a legmagasabbhoz, Altanhoz fordult, és keményen kérdezte: – Ki közületek a kán? Dzsingisz lassan felemelkedett, félretolta a védelmére emelt kardok pengéit. – Én – mondta nyugodtan. A lovasok ekkor leugrottak a nyeregből; s szokatlan, soha nem látott módon meglengették lapos süvegüket a kán előtt. – Tisztelet, kán! – mondta az előbbi vörös hajú, és immár mosolyogva, nyílt tekintettel nézett Dzsingiszre. – Mi eljöttünk nagyon messziről, háromszor háromszáz lovas, hogy csatlakozzunk seregéhez Temüdzsinnek, kit nálunk erdőlakó népek neveznek a puszták sólymának. Harcolni akarunk illő zsákmányért! Ellenségeidet elfújjuk előled! – kiáltotta lelkesen, s bizonyításképpen nagyot fújt a levegőbe. A vezérek még mindig bizalmatlanul szemlélték a jövevényeket, s Dzsingisz is enyhe zavarral fogadta a felajánlkozást. – Hol van a háromszor háromszáz ember? –kérdezte végül. A vörös hajú körbemutatott a kezével. – Itt vannak közel valamennyi, fák és bokrok mögött. Ők nagyon éhesek, és már kihúzták övükből hosszú késeiket, hogy szeljenek húst tiétek lakomából. Fogadsz bennünket, te kán? – kérdezte még mindig mosolyogva.

Dzsingisz komoran tekintett körül. Tanácsadói közül valamennyien lesütötték szemüket, még a mindig mindenre kész Szübőtej is nyitva felejtette a száját. Egyedül Höelün nézett nyugodtan a szemébe, aki a súlyos percekben mindig hangtalanul előtűnt. Lassan leeresztette pilláit, és beleegyezően bólintott. Dzsingisz fellélegezett; s barátságos mosollyal a vörös hajú vállára tette a kezét. – Örülök, hogy eljöttetek, erdőlakó harcosok. Nem múlik el sok idő, s titeket is, mint ezeket – és a tisztásan és a bokrok között tolongó tömegre mutatott –, elhalmozlak arannyal és selymekkel… – Tisztelet, kán! – lengették meg ismét sapkájukat a vörös hajúak, és saját, furcsa nyelvükön néhány szót váltottak maguk között. Majd a tolmács egy aprócska csontsípot varázsolt elő kaftánja rejtekéből, és belefújt. Éles, de könnyed, hol ereszkedő, hol emelkedő hangsorok szálltak az éjszakában, nekiütköztek a hatalmas fatörzseknek. a zöld mohával borított szikláknak, az eget eltakaró lombkoronáknak. Felszálltak a csillagos égre, ki a végtelen pusztára, elsuhantak az ezüstösen csillogó folyó felett, és mint apró csengettyűhangok gyöngyfüzérei tűntek el a végtelenben. Másodpercekig semmi nem mozdult, aztán mintegy varázsütésre megelevenedtek a fák, a bokrok és a vízmosások. A bokrok lerázták gallyaikat, a vízmosások a köveket és a mohát, s kék kaftánba öltözött, rövid csizmás, lapos süvegű, vörös hajú emberek lepték el a tisztást. Sárga övükben baljóslatúan csillogtak a hosszú kardok. Arcukon azonban nyoma sem volt fenyegetésnek. Örömükben rikoltozva özönlöttek ki a tisztásra, süvegüket a kán felé hajították. A mongolok nem értették a dolgot, de mivel késeiken kívül nem volt valamirevaló fegyverük, kísérletet sem tettek az ellenállásra. A süvegek pedig csak hulltak, mint télen a nagy pelyhű hó, s beborították a kán előtti teret. Dzsingisz lassan magához tért kezdeti meglepetéséből, és érdeklődve szemlélte az idegeneket. Hajdan apja, Jiszügej-bátor, aki nagy utazónak és diplomatának számított, elvetődött egyszer messze, egy hatalmas folyóhoz is, melynek egyik partjáról nem lehetett átlátni a másikra. A folyó partján találkozott ezekkel a vörös hajú népekkel, akik a parti erdőt lakták, és szarvasokat tenyésztettek. Azt is elmesélte Jiszügej, hogy nagy kincs náluk az arany és a selyem, és hogy le-lecsapnak a pusztára asszonyaik kincs utáni sóvárgását csillapítani. Jiszügej elbeszélése szerint bátrak és őszinték. Ha csatlakoznak, nincs az a csábítás, ami eltántoríthatná őket szövetségeseiktől. A süvegek pedig egyre hullottak, amíg kisebb dombocska nem emelkedett belőlük. Amikor az utolsó süveg is a halomra huppant, az elöl álló vörös hajú barátságos mosollyal felsegítette a kánt a tetejére. Néma csend ülte meg a tisztást, majd hirtelen velőtrázó sikoltások hasítottak az éjszaka csendjébe. A jövevények kirántották kardjukat, s mutatóujjukat végighúzták a pengén. A kicsorduló vért homlokukhoz kenték és véres szablyáikkal hadonászva haditáncot jártak a tisztáson. Így végződött Dzsingisz kán első lakamája. XIV. AZ ÚT KEZDETÉN Éjszaka volt, kissé már hűvös éj, amely az ősz beköszöntét jelzi az Orhon és a Szelenga forrásvidékén. A jurták egymás mellett álltak, és csendesen álmodtak a telihold elömlő fényében, csak néha-néha lebbent meg egyik-másik oldalán egy laza vászondarab, mint alvó szempillája, ha nyugtalan az álma. A folyó felől feltámadt a szél, s a sárga falevelek táncba kezdtek az enyhén ringó ágakon. Aztán az egyre erősödő szél elől menekülve, néha egy-egy ezüstösen csillogó levél levált az ágról, és lassú keringéssel eltűnt a sátrak között. A folyó melletti zsombékból idehallatszott a békák millióinak brekegése és a kései tücskök gyászzenéje – valamennyien a távozó nyarat siratták. A ménesek mellett őrtüzek égtek, s a lobogó lángok újabb és újabb szikramadarakat küldtek az alacsony égről lemosolygó csillagok felé. A ménes aludt, csak időnként hallatszott egy álmából felriadt kiscsikó nyüszítése és az

anya megnyugtató horkantása. A juhok szeme mint millió szentjánosbogár csillogott a holdfényben. A tüzek mellett subájukba burkolózva bóbiskoltak az őrök, s nyugtalanul rebbentek fel, ha a távolból farkasvonítást hozott az egyre inkább feltámadó hűvös, hajnali szél. A leveleken kívül minden mozdulatlanná dermedt ezen az éjszakán, a jurták sötétjét sehol nem zavarta meg a faggyúfáklyák füstös lángja, csak a vezéri sátorban égett a tűz, és vetődött a szorosan lezárt ajtó rései közül néhány vékony fénycsík a dermedt földre. Hirtelen fény vágott a tejködben alvó füvekre, majd megcsikordult a jurta zárja. Egy gyors mozdulat, s a szélesre tárt ajtón meggörnyedve kibújt az a vékony, csillogó szemű fiatalember, akiről az álmodó országak messze nyugaton és délen még nem sejtettek semmit, de kiről alig egy évtized múlva már mint a Gonosz követéről, Allah kegyetlen ostoráról beszélnek a krónikák. Megállt a jurta előtt a lassan gomolygó, sűrű ködben, úgy látszott, mintha a levegőben lebegne, elszakadva a földtől, feje a holdat súrolná, és hosszú, fekete árnyéka beborítaná a földet. Állt mereven és mozdulatlanul, szeme messzire nézett, túl a folyón, túl az erdőn, a pusztákon és túl az Altaj hósapkás óriásain, abba az irányba, ahol sok ezer kilométerrel odébb a világ legtündöklőbb drágakövének, Bagdadnak minaretjei fúrták csúcsaikat az égbe. Tizenkét éven felülieknek A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Lelkes Györgyné Történelmi szaklektor: Bese Lajos Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán 17800 példány, 22,38 (A/5) ív, MSZ 5601–59 IF 1785-e-7375 73.68.86-15-2 Alföldi Nyomda, Debrecen