Lisa Gardner
Nem bújhatsz el
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
1 Tizenhét éves voltam, amikor apám elmagyarázta, hogy a világ egy bonyolult rendszer. Az iskola is egyfajta bonyolult rendszer. A szomszédaink is egy bonyolult rendszer részei. A városok, az országok – valamennyi nagyobb embercsoport – mind-mind bonyolult rendszert alkotnak. Az emberi szervezet is egyfajta rendszer, amelyet kisebb, biológiai alrendszerek működtetnek. Természetesen az igazságszolgáltatás is egy bonyolult rendszer. A katolikus egyház is – erről képes volt apám órákig beszélni. Ott vannak aztán a csapatsportok, az ENSZ, és persze a Miss America-választás. – Nem kell szeretned a rendszert – magyarázta. – Nem kell, hogy higgy benne, vagy támogasd. De meg kell értened. Ha megérted a rendszert, életben fogsz maradni. A család is egy rendszer.
Hazaértem az iskolából, és láttam, hogy a szüleim a nappaliban állnak. Apám, aki az MIT-n tanított matematikát, és szinte soha nem ért haza este hét előtt, most öt csinosan elrendezett bőrönd társaságában ácsorgott anyám pompás, virágmintás kanapéja mellett. Anyám mellette állt, és sírt. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, elfordult, hogy elrejtse az arcát, de így is láttam, hogy zokogás rázza. Mindketten vastag gyapjúkabátot viseltek, ami kissé furcsán hatott ezen a viszonylag meleg, októberi délutánon. Apám szólalt meg először: 5
– Annabelle, menj a szobádba, és tegyél el két dolgot. Amire a legjobban szükséged van. De siess, nincs sok időnk. Anyám válla hevesebben remegett. Letettem a hátizsákomat, és bementem a szobámba. Végignéztem a zöldre és rózsaszínűre festett falakon. Az elkövetkező életemben ezt a pillanatot szerettem volna a legjobban visszakapni. Ezt, a gyerekszobában töltött három percet. Az ujjaimmal végigsimítottam a matricákkal díszített íróasztalt, majd a nagyszüleim bekeretezett fényképeit, hogy az ezüstözött hajkefémről a kezem áttérjen a túlméretezett kézitükörre. Elhaladtam a könyvespolc mellett. Nem, az üveggolyó-gyűjteményem és az óvodai rajzaim szóba sem jöhettek. Végül a kedvenc plüsskutyám és a legújabb kincsem, egy menyasszonyi ruhás Barbie között kellett meghoznom a fájdalmas döntést. Boomer kutyát választottam, mellé pedig az imádott, sötét rózsaszín, szaténszegélyes flanelpokrócomat. Nem a naplómat. Nem a legjobb barátnőm, Dori Petracelli butuska leveleit. Még csak nem is az anyám fotóival teletűzdelt fényképalbumot, hogy legyen mit nézegetnem a következő években. Riadt kisgyerek voltam, és ennek megfelelően gyerekesen viselkedtem. Azt hiszem, apám tudta, mit választok. Azt hiszem, azt is tudta, hogy mi vár ránk. Visszamentem a nappaliba. Apám már kint volt – a csomagokat pakolta be a ház előtt az autóba. Anya a nappali és a konyha között állt, a karját a két helyiséget elválasztó oszlop köré fonta. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem is akarja majd elengedni. Hogy ellenszegül – hogy felszólítja apámat: azonnal fejezze be ezt az őrültséget. De csak annyit tett, hogy az egyik kezével megsimogatta a hosszú, fekete hajamat. – Nagyon szeretlek – mondta, és teljes erővel magához szorított. A fejem búbján éreztem az arcát áztató könnyek nedvességét. – Induljunk, drágám. Apádnak igaza van – sietnünk kell. 6
Boomerrel a hónom alatt követtem anyámat az autóhoz. Két kézzel markoltam a pokrócot. Mindenki a szokott helyére ült – apám a vezetőülésbe, anyám mellé, én pedig hátulra. Apám hátramenetbe kapcsolta a kis Hondát, és letolatott a kocsibejáróról. Néztem, ahogy az út menti bükkfáról lassan aláhullanak a sárga és narancsszínű levelek. Ujjaimat az ablakhoz nyomtam, mintha meg akarnám érinteni őket. – Integessetek a szomszédoknak – kérte apám. – Tegyetek úgy, mintha minden rendben lenne. Ekkor láttuk utoljára ezt az apró, bükkfák szegélyezte zsákutcát. A család egy bonyolult rendszer. Tampába mentünk. Apám szerint azért, mert anya mindig is szeretett volna eljutni Floridába. Hát nem lesz nagyszerű a sok-sok New England-i tél után letelepedni a pálmafák és a fehér parti homok birodalmában? Anya az új otthonunkat választotta ki, apa az új nevünket. Én Sally lettem, apám Anthony, anya pedig Claire. Hát nem nagyszerű? Új város és új nevek. Ez aztán a kaland! Kezdetben rémálmok gyötörtek. Rettenetes, szörnyű rémálmok. Rendszerint kiáltozva ébredtem: „Láttam valamit, láttam valamit.” – Csak rosszat álmodtál – próbált megnyugtatni apám, és megsimogatta a hátam. – Nagyon félek! – Pszt! Túl kicsi vagy még ahhoz, hogy félj. Arra ott vannak az apukák. Nem pálmafák között, és nem is a fehér parti homokon éltünk. A szüleim soha nem beszéltek erről, de felnőtt fejjel visszagondolva persze érthető, hogy egy álnév mögé rejtőző matematikus nem nagyon válogathatott az állások között. Taxisofőrként kezdett dolgozni. Szerettem az új munkáját – sokat volt otthon, és nagyon menőnek éreztem magam, amikor délutánonként saját taxi jött értem az iskola elé. Az új iskola nagyobb volt, mint a régi. Valószínűleg összebarátkoztam néhány gyerekkel, bár ebben nem vagyok egé7
szen biztos: a floridai időszakról inkább csak homályos, valószerűtlen emlékeim maradtak. A délutánjaim egyhangúan teltek, a szüleimet pedig valahogy idegennek éreztem. Apám megállás nélkül nyüzsgött az egyszobás lakásban – „Mit gondolsz, Sally, díszítsünk fel egy pálmafát karácsonyra?”, „Igenis, uram, pompásan érezzük magunkat!” –, anyám pedig szórakozottan mázolta a falat, kuncogott azon, hogy novemberben bikinit vásárolt, vagy éppen őszinte érdeklődéssel próbálta elsajátítani a különböző fehérhal-ételek elkészítését. Azt hiszem, a szüleim boldogok voltak Floridában. Vagy legalábbis eltökélték, hogy azok lesznek. Anyám kitapétázta a lakást. Apám újra rajzolni kezdett. Éjszakánként, amikor éppen nem dolgozott, anya állt neki modellt az ablak mellett. A kanapén fekve néztem, ahogy apa ügyes, gyors vonásokkal kapja el és viszi papírra anya kacér mosolyát. Aztán egy délután újra ott találtam a tömött bőröndöket a szoba közepén. Szó nélkül bementem a szobámba, felnyaláboltam Boomert és a pokrócomat, majd utánuk én is beszálltam az autóba. Sokáig nem szólalt meg egyikőnk sem. A család egy bonyolult rendszer.
Nem emlékszem, összesen hány városban laktunk. Arra sem emlékszem, hányféle nevem volt. Olyan volt a gyermekkorom, mintha egy vonat ablakából néztem volna az új arcok és új városok tovasuhanó, elmosódó képsorát. Csak a bőröndök, valamint a forgatókönyv volt mindig ugyanaz. Miután megérkeztünk, megkerestük a legolcsóbb egyszobás lakást, apám pedig másnap elindult munkát keresni. Mindig talált valamit: volt fényképelőhívó, menedzser a McDonald’sban, vagy eladó valamelyik üzletben. Anyám berendezte a lakást szerény ingóságainkkal, engem pedig elvittek a legközelebbi iskolába. Emlékszem rá, hogy egy idő után abbahagytam a beszédet. Anyám úgyszintén. 8
Apám maradt csak rendületlenül vidám. – Phoenix! Mindig is ki akartam próbálni, milyen az élet a sivatagban. Cincinnati! Ez aztán a nekem való város! St. Luis! Mintha nekünk találták volna ki! Nem voltak már rémálmaim. Talán egyszerűen csak elmúltak, de az is lehet, hogy aggasztóbb dolgok szorították ki őket a tudattalanomból. A délutánok például, amikor anyámat ájultan találtam a kanapén. A gyorstalpaló főzőtanfolyamok, amelyekre azután iratkoztam be, amikor anyám már nem tudott lábra állni. A torkán leerőltetett kávé. A pénztárcája mélyén talált apró, amiből bevásároltam, mielőtt apám hazaért volna. Szeretném azt hinni, hogy apám minderről tudott, de ebben a mai napig nem vagyok teljesen biztos. Anyám is és én is úgy éreztük: minél többször változtatunk nevet, annál jobban megszűnünk önmagunk lenni. Végül teljesen elhallgattunk, és pusztán néma statisztaként vettünk részt apám ámokfutásában. Anyám tizennégy éves koromig bírta. Ekkor már kilenc hónapja éltünk Kansas Cityben. Apám a Sears autókereskedelmi ágazatának helyi igazgatójává küzdötte fel magát. Én az első bálomat tervezgettem. Hazaértem. Anyám – akit ekkoriban Stellának hívtak – arccal lefelé hevert a kanapén. Ezúttal hiába ráztam, nem ébredt fel. Halványan emlékszem, amint kiszaladok a folyosóra, és verni kezdem a szomszéd ajtaját. – Az anyukám, az anyukám, az anyukám! – kiáltoztam, szegény Mrs. Torres pedig, akire soha még csak rá sem mosolyogtunk, feltépte az ajtaját, berohant a lakásunkba, majd könnybe lábadt szemmel közölte, hogy az anyám meghalt. Rendőrök jöttek. Mentősök. Néztem, ahogy elviszik anyámat. A zsebéből kicsúszott egy narancssárga gyógyszeres fiola. Az egyik rendőr felvette. Szánakozó pillantást vetett rám. – Kit értesítsünk? – Apukám nemsokára itthon lesz. Elment, én pedig kettesben maradtam Mrs. Torresszel. Ül9
tünk a lakásában; körülöttünk a jalapeño paprika és a töltött kukoricalevél illata terjengett. Lenyűgözve néztem az ablak előtt lógó színes, csíkos függönyöket, a barna kanapén heverő csicsás, virágmintás párnákat. Azon gondolkodtam, milyen is lenne, ha újra rendes otthonunk lehetne. Megérkezett az apám. Hosszasan hálálkodott Mrs. Torres nek, aztán kézen fogott, és kiterelt a lakásból. – Ugye tudod, hogy semmit nem mondhatunk nekik? – kezdte, miután beléptünk az ajtón. – Ugye tudod, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk? Azt akarom, hogy egy szót se szólj. Egyetlen szót sem. Ez az egész nagyon, nagyon veszélyes. Visszajöttek a rendőrök. Mindvégig apám beszélt – én ezalatt csirkelevest melegítettem az apró főzőfülkében. Valójában nem voltam éhes. Azt szerettem volna csupán, hogy a mi lakásunknak is olyan illata legyen, mint Mrs. Torresének. Azt akartam, hogy hazajöjjön az anyukám. Később láttam, hogy apám sír. Összegömbölyödve feküdt a kanapén, kezében anyám rongyos pongyoláját markolta. Nem tudta abbahagyni. Zokogott, csak zokogott és zokogott. Apám ezen az éjszakán aludt először az ágyamban. Tudom, hogy most mit gondolnak, de ez nem olyan volt. A család egy bonyolult rendszer.
Három hónapot kellett várnunk anyám holttestére. A hatóságok ragaszkodtak a boncoláshoz. Én az egészből nem sokat értettem. Egy nap aztán visszakaptuk anyát. Elkísértük a halottasházból a temetőbe. Ott beletették őt egy dobozba, amely valaki másnak a nevét viselte, majd betolták a kemencébe. Apám vett két kis üvegcsét. Mindkettő egy láncról lógott le. Az egyiket nekem adta, a másikat megtartotta magának. – Így mindig a szívünkhöz közel marad – mondta. Leslie Ann Granger. Ez volt anyám valódi neve. Leslie Ann Granger. Apám megtöltötte a fiolákat anyám hamvaival, és a nyakunkba akasztottuk a láncot. Ami nem fért bele az üvegcsékbe, azt szétszórtuk a szélben. 10
Miért vettünk volna sírkövet? Miért faragtuk volna márványba a hazugságot? Visszatértünk a lakásba, és apámnak ezúttal már mondania sem kellett. Bepakoltam a bőröndjeinket – a szokásosnál három hónappal korábban. Boomer és a pokróc ezúttal már nem jöhettek velem. Mindkettőt betettem anyám fadobozába, hogy vele együtt égjenek el. Ideje felhagyni az ilyen gyerekes dolgokkal, ha az embernek meghalt az anyja.
A Sienna nevet választottam. Apámat Billy Bobnak neveztem, de megengedtem, hogy B. B.-nek szólítsa magát. Kicsit forgatta ugyan a szemét, de belement a dologba. Mivel én választhattam nevet, ő döntötte el, hogy melyik városba menjünk. Seattle felé vettük az irányt; apám mindig is szerette volna látni a nyugati partot. Seattle-ben egész jól elboldogultunk a magunk módján. Anélkül, hogy elárulta volna, hogy dolgozott már nekik, apám visszatért a Searshez – azt gondolták, igazi zseni, amiért ilyen hamar beletanult a munkába –, én pedig egy újabb túlzsúfolt és alulfinanszírozott iskolában próbáltam elvegyülni a névtelen, arctalan, középszerű tanulók tömegében. Elérkezett a lázadozás ideje: tagja lettem egy vallási közösségnek. A kis gyülekezet a házunktól néhány utcára működött. Naponta elsétáltam mellette, végül egyszer csak benéztem. Másnap már le is ültem. A harmadik napon aztán azon kaptam magam, hogy a tiszteletessel beszélgetek. Azt szerettem volna megtudni, vajon Isten akkor is beenged-e a mennyországba, ha nem a saját nevünk áll a sírkövünkön. Azon a délutánon sokáig beszélgettem a tiszteletessel. Szódásüveg vastagságú szemüvege, ritkás, ősz haja, kedves mosolya volt. Este hat is elmúlt, mire hazaértem. Apám a konyhában várt rám. Az asztalon nem volt étel. 11
– Hol jártál? – kérdezte. – Sokáig bent kellett… – Van fogalmad arról, mennyire aggódtam? – Lekéstem a buszt. Meg kellett beszélnem az egyik tanárral a beadandó házi feladatomat. Ezért… ezért gyalog jöttem haza. Nem akartalak zavarni a munkahelyeden. Hogy gyere értem – motyogtam elvörösödve, mintha nem is én lennék. Apám hosszan, némán nézett rám. Arcáról sütött a ros�szallás. – Bármikor felhívhatsz – szólalt meg végül. – Ezt együtt kell végigcsinálnunk, kölyök. Megborzolta a hajam. Annyira hiányzott anya. Kimentem a konyhába, és nekiálltam a tonhalas ragunak. Felfedeztem, hogy a hazudozás ugyanolyan függőséget okoz, mint a drogok. Tudtam, hogy holnap azt mondom majd apámnak: csatlakoztam az iskolai vitakörhöz. Így bármelyik délutánomat a gyülekezetben tölthetem – hallgathatom a kóruspróbákat, beszélgethetek a tiszteletessel, vagy egyszerűen csak ott lehetek. Egész addigi életemben hosszú, fekete hajam volt – kiskoromban anyám rendszeresen befonta nekem. Ahogy kezdtem kamaszodni, hosszú tincseimet áthatolhatatlan függönyként lógattam az arcom elé. Egy napon rájöttem arra, hogy a hajamtól nem látom teljes pompájában a rózsaablakot, ezért elmentem a sarki borbélyhoz, és levágattam. Apám egy hétig nem szólt hozzám. A templomban ülve arra is rádöbbentem, hogy milyen lehangoló színű a túlméretezett pulóverem, és hogy mily ostobán lóg rajtam a régi, ócska nadrágom. Tetszett, ha valaki világos színekbe öltözik. Tetszett, ahogy a vidám ruhák az arcokra és a mosolygó ajkakra irányítják a figyelmet. Az ilyen öltözetű emberek olyan boldognak tűntek! Normálisnak. Szeretettelinek. Biztos voltam abban, hogy nekik nem kell három másodpercig gondolkodniuk, ha valaki megkérdezi a nevüket. Vettem hát néhány új ruhát – a vitakörbe, persze –, a hétfő 12
estéket pedig attól kezdve az ingyenkonyhán töltöttem. Apámnak azt mondtam, az iskolában azt találták ki, hogy mindenkinek részt kell vennie valamilyen közösségi feladatban. Az ingyenkonyhán történetesen önkénteskedett egy kedves fiatalember is. Barna haja volt. Barna szeme. Matt Fishernek hívták. Matt elvitt moziba. Nem emlékszem a filmre. A vállamat ölelő karjára és az izzadt tenyeremre figyeltem. A ziháló lélegzésemre. Mozi után elmentünk fagyizni. Esett az eső. Matt a fejem fölé tartotta a kabátját. Aztán magához szorított, és miközben mindketten eltűntünk parfümillatú kabátja belsejében, elcsattant életem első csókja. Centiméterekkel a föld fölött lebegve tettem meg az utat hazafelé. A derekamat férfikarok ölelték. Arcomon ábrándos mosoly ragyogott. Apám az ajtóban várt. Öt bőrönd tornyosult mögötte. – Tudom, mit csináltál! – közölte. – Psszt – mondtam, és mutatóujjamat az ajkára szorítottam. – Psszt. Betáncoltam a lakásba elképedt apám mögött, be az apró, ablaktalan szobámba. Nyolc órán keresztül feküdtem az ágyamon, átadva magam a színtiszta boldogságnak. Néha még mindig eszembe jut Matt Fisher. Megházasodott vajon? Talán van két szép gyereke? Szokott-e beszélni a legőrültebb lányról, akivel életében találkozott? Akit egy este megcsókolt, és aztán soha többé nem látott? Mire reggel felkeltem, apám már nem volt otthon. Dél körül ért haza, egy új személyigazolvánnyal a kezében. – Nem érdekel, mit gondolsz a nevekről – figyelmeztetett, amikor észrevette, hogy új személyazonosságom láttán felvonom a szemöldököm. Tanya Nelson. Michael Nelson lánya. – Így is két lepedőmbe került, hogy azonnal megcsinálják. – De a neveket te választhattad ki! – A srác csak ilyet tudott adni. – Nem hiszem el, hogy nem volt képes mást ráírni. 13
– Most már úgyis mindegy, nem? Már a kezében voltak a bőröndök. Megálltam vele szemben, összefontam a karomat, és éreztem, hogy az arcom engesztelhetetlenül haragossá torzul. – Te választottad a neveket, én választom a várost. – Előbb szállj be a kocsiba. – Boston – mondtam. Elkerekedett a szeme. Láttam rajta, hogy tiltakozni szeretne. De a szabály, az szabály. A család egy bonyolult rendszer.
Ha egész életedben a Rossz elől menekülsz, óhatatlanul foglalkoztatni kezd, milyen érzés lesz, amikor végül utolér és elkap. Apám ezt soha nem tudta meg. A rendőrök azt mondták, lelépett a járdáról, és egy arra száguldó taxi halálra gázolta. A teste hat méter magasra emelkedett fel az ütközés erejétől. A homloka egy villanyoszlopnak csapódott, amely teljesen összeroncsolta az arcát. Huszonkét éves voltam. Véget ért az iskoláról iskolára való vándorlás időszaka. A Starbucksnál dolgoztam. Sokat sétáltam. Összespóroltam a pénzt egy varrógépre. Saját vállalkozást indítottam: egyedi készítésű függönyöket és hozzájuk illő díszpárnákat árultam. Szerettem Bostont. Nem bénultam meg a félelemtől, amiért visszatértem fiatalkorom színhelyére. Éppen ellenkezőleg. A szüntelenül hömpölygő tömegben biztonságban éreztem magam. Szerettem a Public Parkban tett hosszú sétákat és a Newbury Street kirakatait. Még a beköszönő őszt is kedveltem a tölgyfaillatú nappalaival és a hűvös éjszakákkal. Egy lehetetlenül kicsi lakást béreltem a North Enden, kőhajításnyira Mike kifőzdéjétől, ahol bármikor ehettem friss cannolit. Volt szép függönyöm. Volt egy kutyám. Még azt is megtanultam, hogyan készül a töltött kukoricalevél. Éjszakánként a szobám ablakánál álltam, és anyám hamvaival a markomban néztem az öt emelet mélyen tovasiető idegeneket. 14
Felnőttem, mondogattam magamnak. Nincs már mitől félnem. A múltamat az apám irányította, de a jövőm az enyém, és nem fogom meneküléssel tölteni. Nem véletlenül jöttem Bostonba. Nem fogok elmenni innen. Aztán egy napon minden megváltozott. Széthajtottam a Boston Herald lapjait, és ezt olvastam a címlapon: Huszonöt év múltán végül holtan találtak rám.
15
2 Megcsörrent a telefon. A hasára fordult. Megfogta az egyik párnát. Rászorította a fülére. A telefon tovább csörgött. Eldobta a párnát, és magára húzta a paplant. A telefon csörgött rendületlenül. Felnyögött. Megpróbálta résnyire nyitni a szemét. Hajnali fél három. – Az isten verje meg… – motyogta, és kinyúlt a paplan alól. Némi ügyetlenkedés után sikerült felvennie a telefont. A füléhez emelte a kagylót. – Mi van? – Mi ez a nagy jókedv, Bobby? Bobby Dodge, Massachusetts állam frissen kinevezett nyomozója ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. – Ez a második napom. Csak azt ne mondd, hogy képesek vagytok kiugrasztani az ágyamból a második napon – háborgott, de közben agysejtjeibe kezdett visszatérni az élet. – Várj egy pillanatot… – Tudod, hol van Mattapanben a régi elmegyógyintézet? – kérdezte a vonal túlsó végén D. D. Warren bostoni rendőrnyomozó. – Miért? – Van itt valami. – Nagyszerű. Remélem, a bostoni fiúk majd megoldják. Ha megbocsátasz, én most visszafekszem aludni. – Fél órán belül legyél itt. 16
– De D. D.… – Bobby felült az ágyban, és ettől minden szándéka ellenére kiröppent az álom a szeméből. Ennek egyáltalán nem örült. Ezer éve ismerték egymást D. D.-vel, de hajnali fél három akkor is hajnali fél három. – Ha neked meg a barátaidnak arra támad kedvetek, hogy egy újoncot cseszegessetek, akkor válasszatok valakit a saját osztályotokról. Öreg vagyok én már ehhez a baromsághoz. – Ezt látnod kell – felelte D. D. – Mit kell látnom? – Fél óra, Bobby. Ne kapcsold be a rádiót. Ne használd az adóvevőt. Azt szeretném, hogy tiszta szemmel lásd – D. D. egy pillanatra elhallgatott, majd sietve hozzátette: – Persze lélekben azért vértezd fel magad, Bobby. Elég csúnya látvány.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Bobby Dodge-ot az éjszaka közepén hívják be. Majdnem nyolc évig szolgált mesterlövészként a Massachusettsi Állami Rendőrség Különleges Bevetési Csoportjánál. A munka napi huszonnégy órás készenléttel járt, és természetesen a legtöbb riasztás mindig hétvégére vagy a nagyobb ünnepekre esett. Mindez akkoriban nem zavarta Bobbyt. Élvezte a kihívást és azt, hogy egy különleges elit különítmény tagja lehet. Két évvel ezelőtt Bobby pályafutása szerencsétlen fordulatot vett. Nem a megszaporodó hétvégi riasztások jelentették a problémát, hanem az, hogy Bobby lelőtt egy embert. Bár a vizsgálat később jogosnak találta a fegyverhasználatot, semmi sem volt már a régi. Így amikor hat hónappal ezelőtt Bobby benyújtotta leszerelési kérelmét, senki nem marasztalta. Csak a Bevetési Csoportot hagyta ott, a rendőrséget nem: megállapodott a feletteseivel, hogy ha leteszi a nyomozóvizsgát, tiszta lappal kezdheti újra a karrierjét. Így is történt. Két napja dolgozott a gyilkosságiaknál, ahol – hogy kicsit beletanuljon a dologba – hat, folyamatban lévő, de nem túl sürgős ügyet bíztak rá. Ha sikerül bebizonyítania, hogy nem tökéletesen és javíthatatlanul hülye, talán majd megengedik, 17
hogy saját nyomozást is vezessen. Titokban abban is reménykedett, hogy szerencséje lesz, és pont őt ébresztik fel valamelyik nagy horderejű bűntény helyszíneléséhez. A nyomozók szerettek azzal viccelődni, hogy az emberek kizárólag hajnali 3:05-kor vagy délután 4:50-kor képesek meggyilkolni egymást: így a nappali műszakos rendőrök korán kezdhetnek, vagy éppen egész éjszaka dolgozhatnak. Az éjszakai hívások kétségkívül hozzátartoztak Bobby munkájához – az azonban már nem, hogy a városi kollégák, például egy bostoni nyomozó ébreszti fel. Összeráncolta a homlokát, miközben próbálta kiókumlálni, mi is történhetett. A bostoniak ki nem állhatták, ha az államiak beleütik az orrukat a dolgukba. Ha egy bostoni nyomozó valamiért mégis úgy gondolja, hogy rászorul az államiak segítségére, a hivatalos protokoll szerint a felettesének kapcsolatba kell lépnie Bobby felettesével, hogy mindenki az efféle elrendezett házasságokhoz illő nyíltsággal és bizalommal vehessen részt a közös akcióban. D. D. azonban közvetlenül őt hívta fel, gondolta Bobby, miközben magára kapta a nadrágját meg az ingét, és hideg vizet löttyintett az arcára. Vagyis D. D. feltehetőleg nem kér az államiak segítségéből. Neki Bobby segítsége kell. Ez pedig felébresztette Bobby gyanakvását. Mielőtt kilépett volna az ajtón, utoljára még megállt az öltözőszekrény előtt, és a pislákoló őrlámpa fényénél megkereste a jelvényét, a személyhívóját, 40 milliméteres Glock pisztolyát és – a nyomozók legjobb barátját – a diktafont. D. D. fél órát adott neki, hogy odaérjen. Az út huszonöt perc volt. Ez azt jelenti, hogy maradt még ötpercnyi ideje, hogy rájöjjön: mi az isten folyik itt.
A 93-as autópálya csaknem összekötötte Mattapant és Bobby dél-bostoni lakását, és mivel a hajnali három és öt közötti két óra volt az egyetlen időszak, amikor a 93-ason az autók nem
18
alkottak hatalmas, vánszorgó, kígyózó sort, Bobby igen jó időt futott. A Granite Avenue-nál fordult le az autópályáról, és rögtön rákanyarodott a Gallivan Boulevardra. A Morton Streeten megállt egy piros lámpánál. A mellette álló öreg Chevyben két fiatal, fekete srác ült, akik gyűlölködő pillantással mérték végig először a Crown Vicet, majd őt magát. Bobby válaszképpen vidáman odaintett nekik. Ha létezik olyan, hogy undorral bevett éles jobbkanyar, akkor a srácok azzal lőttek ki az éjszakába. Íme a közösségi bűnmegelőzés egy újabb, dicsőséges pilla nata. A keskeny utcák után lakónegyedek következtek. Bobby végighajtott a háromszintes, ütött-kopott házakkal telezsúfolt keresztutcákon. Az utóbbi években Boston több városrésze is komoly vérátömlesztésen esett át, ám ez elsősorban tengerparti luxustársasházak építését jelentette, és nem lakóház-felújításokat. A használaton kívüli kikötők helyére konferencia-központokat húztak fel. A város stratégiailag és esztétikailag is készen állt a föld alatti alagúthoz vezető Nagy Ásás munkálataira. Voltak olyan negyedek, amelyek sokat köszönhettek az átalakulásnak. Mattapan nem tartozott közéjük. Újabb lámpához ért. Lassított, és az órájára pillantott. Körülbelül nyolc perce van még. Balra fordult, és elindult a Mt. Hope temető mellett, majd néhány perc múlva megpillantotta a Bostoni Elmegyógyintézetnek helyet adó hatalmas, elhagyatott birtokot. Jelen pillanatban Massachusetts állam csaknem minden befektetője erre, a város határain belül elterülő, majd háromnegyed négyzetkilométeres zöld területre fente a fogát. A birtokon álló százéves bolondokháza miatt viszont a gyönyörű park nemcsak az egyik legkívánatosabb, de az egyik legfélelmetesebb használaton kívüli földterület is volt egyben. Két roskadozó téglaépület trónolt a domb tetején, amelyek egykori üvegszemükkel bizonyára remekül megfigyelés alatt 19
tudták tartani a hely lakóit. Mára az ablakok nagy része kitörött, így Bobbyra csupán fekete szemgödrök bámultak vis�sza némán. Hatalmas tölgyek és bükkösök nyújtózkodtak a felhős éjszakai égbolt felé mint csupasz, köszvényes karok. Állítólag azért épült az elmegyógyintézet egy erdő közepére, hogy ezzel is biztosítsák a betegek „nyugalmát”. Sok-sok évtized zsúfoltság, éjszakai sikoltozások és két kegyetlen gyilkosság után végül bezárták a kórházat, de a helyiek között az a szóbeszéd járja, hogy időnként fény szűrődik ki a romok közül, hátborzongató nyögések hallatszanak a roskatag téglaépületek mélyéről, és rejtélyes árnyak mozognak a fák között. Ezek a mendemondák azonban nem ijesztették el a befektetőket. Az Audubon Társaság megszerezte a birtok egyik szegletét, hogy ott természetvédelmi parkot hozzon létre, a Massachusettsi Egyetem pedig egy vadonatúj laboratóriumot épített a területen. Ezenkívül lakóházakról, sőt egy új középiskola építéséről is pletykáltak az emberek. A fejlődést nem lehet megállítani. És ez a kísértet járta elmegyógyintézetekre is vonatkozik. Bobby végre elérte a temető végét, és meglátta a népes társaságot. A látóhatár bal oldalán hatalmas reflektorok hasítottak bele a bükkfák csontvázai között feszülő sötét, hold nélküli éjszakába. Voltak még gyengébb, pirosan és kéken villogó lámpák is, amelyek nagy sebességgel tartottak a fák között a birtok egyik sarka felé. Úgy látszott, Bobby nincs egyedül. A rendőrautók elértek a háromemeletes, régi kórházépület romjaihoz, de nem álltak meg, hanem továbbhaladtak az erdő mélye felé. D. D. igazat mondott. Valóban történt valami, méghozzá – a jelenlévők számából ítélve – valami rendkívüli. Bobby ekkorra már teljesen megkerülte a temetőt. Egy perce volt még a megbeszélt időpontig, amikor behajtott a birtok feketén tátongó kapuján, és elindult a roskadozó épületek felé.
20
Az első néhány méter után belebotlott egy helyszínt biztosító rendőrbe. A bostoni zsaru biztonsági mellényben állt az út közepén, és zseblámpájával integetve elállta Bobby útját. Bár a srácnak szinte még a bajsza sem nőtt ki, sikerült igen fenyegető arckifejezést öltenie, miközben szemügyre vette Bobby jelvényét. Bizalmatlanul felhorkant, miután rájött, hogy Bobby az államiaktól van. – Biztos benne, hogy jó helyen jár? – kérdezte a fiú. – Nemtom. Beütöttem a GPS-em keresőjébe, hogy „bűncselekmények”, és ezt dobta ki. A fiú kifejezéstelen tekintettel bámult rá. Bobby felsóhajtott. – Warren nyomozó hívott ide. Ha gondja van, vele beszélje meg. – Warren őrmesterre gondol? – Őrmester? Nahát, nahát. A srác visszaadta Bobby iratait, s a nyomozó továbbhajtott a domb felé. Baloldalt feltűnt az első elhagyatott épület. A ház osztott ablakai visszaverték Bobby Fordjának a lámpáit. A düledező téglafalakba épített ajtókat valaki lelakatolta, a tető pedig olyan volt, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna. Bobby jobbra fordult, és elhaladt egy, az előzőnél kisebb és romosabb épület mellett. Az út mentén hosszú sorban, szorosan egymás után álltak a nyomozók, a halottkémek és a helyszínelők autói. Ez azonban korántsem az a hely volt, ahova a reflektorok szegeződtek. A fény távolról, a fák sűrűjéből derengett fel. Az útról, ahol Bobby állt, még a lámpák aggregátorait sem lehetett hallani. Úgy tűnt, kisebb kirándulás vár rá. Bobby leparkolt a három járőrautó mellé a gazba, és magához vett egy zseblámpát, papírt, ceruzát, majd némi habozás után egy melegebb kabátot. Hűvös volt a november, a fák között megülő vékony köd pedig tovább hűtötte a levegőt. Senki nem volt a közelben, de a zseblámpájával hamar megtalálta a letiport ösvényt, amelyet
21
az előtte érkező gyilkosságiak vágtak a dús aljnövényzetbe. A bakancsa minden lépésnél hangos puffanással ért talajt. Továbbra is a generátor zümmögése volt az egyetlen hang, amely kiszűrődött az erdőből. Lehajolt, hogy átbújjon az egyik bokor alatt, amikor hirtelen úgy érezte, mintha a föld felpuhulna és ingoványossá válna a lába alatt. Felegyenesedett, és továbbment. Egy kisebb tisztáshoz ért, ahol egy szemétkupacot pillantott meg – rothadó fa, téglák és néhány műanyag vödör hevert a fűben. Bár a területen évek óta problémát jelentett az illegális szemétlerakás, az ilyen cselekmények általában a külső kerítés közvetlen szomszédságára korlátozódtak. Ez az irtás mélyen, a birtok belsejében terült el. A szemét valószínűleg az elmegyógyintézetből származott, vagy talán az egyik újabb építkezés után maradt itt. A zseblámpa fényénél hozzávetőlegesen sem tudta megállapítani a lábánál fekvő tárgyak korát. A zaj egyre hangosabb lett: az aggregátor távoli zümmögése mostanra fojtott dübörgéssé erősödött. Bobby behúzta a fejét a kabát gallérjába, hogy kissé tompítsa a zajt. Tíz, járőrözéssel töltött év során jó néhány tetthelyen járt már. Ismerte a zajt. Ismerte a szagot. Ez volt azonban az első tetthely, ahol valódi nyomozóként van jelen. Arra gondolt, talán ezért tűnik a mai éjszaka an�nyira másnak. Félrehajtott egy nagyobb faágat, és földbe gyökerezett a lába. Emberek. Mindenütt. Tizenöt-tizennyolc nyomozó, és legalább egy tucat egyenruhás. Őszes hajú, vastag gyapjúkabátos emberek. Tisztek, akiknek nagy részével Bobby már találkozott különböző fejesek nyugdíjaztatási ünnepségein. Látott egy fényképészt és négy helyszínelőt is, valamint egy nőt, aki – ha emlékezete nem csalt – a helyettes államügyész lehetett. Ez bizony sok ember volt, különösen ha figyelembe ves�szük, hogy a kíváncsiskodó járőrök és a nagykutyák minél hatékonyabb távol tartása érdekében a bostoni rendőrség minden olyan alkalmazottjától részletes, írásbeli jelentést kér, aki bűncselekmény helyszínére lép. 22
Ma éjjel azonban mindenki itt volt, és fel s alá járkált a vakító reflektorok fényében, vagy éppen váltott lábbal toporgott a hidegben. A történések epicentruma feltehetőleg a tisztás távolabbi végén felvert ponyvasátor alatt lehetett. Ebből a távolságból Bobby semmilyen, bűncselekményre utaló jelet nem észlelt a ponyva körül. Nem látott mást, csak egy tisztást, egy üres sátrat, meg rengeteg néma gyilkossági nyomozót. És ettől a szőr is felállt a hátán. A bal keze felől megzörrentek az ágak. Odanézett, és látta, hogy egy másik ösvényről két ember lép ki a tisztásra. Elöl egy középkorú, speciális Tyvek védőruhába öltözött nő jött, mögötte pedig fiatal asszisztense lépdelt. Bobby azonnal felismerte a nőt: Christie Callahan volt az, a Törvényszéki Orvostani Intézetből. Úgy tűnt, Callahant jelölték ki az eset törvényszéki antropológusának. – A francba. Némi mozgolódás után végre D. D. is feltűnt. Alakja csodás jelenés módjára bontakozott ki a kék vászontető alól. Bobby tekintete végigsiklott a nő sápadt, természetellenesen nyugodt arcán, fehér Tyvek öltözetén, majd megállapodott a mögötte tátongó, tintás feketeségen. – A francba – mormolta megint, de már késő volt. D. D. egyenesen feléje tartott. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. Egy pillanatig mindketten tanácstalanul álltak, és nem tudták eldönteni, hogy kezet rázzanak, arcon csókolják, vagy valami egyéb módon üdvözöljék egymást. Végül D. D. összekulcsolta a kezét a háta mögött, és ezzel megoldotta a dilemmát. Ők most egyszerűen csak munkatársak. – Álmomban sem szeretnék csalódást okozni egy őrmesternek – nyomta meg az utolsó szót Bobby. D. D. szája halvány mosolyra húzódott, de nem vágott vis�sza. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas. – A fényképész végzett, most azt várjuk, hogy a videós is
23
befejezze. Utána te is lemehetsz – vázolta fel gyorsan a helyzetet. – Le? – Föld alatti helyszínünk van. A ponyva alatt van a lejárat. Nem kell aggódnod, felállítottunk egy létrát, úgyhogy kön�nyen le lehet mászni. Bobbynak szüksége volt néhány másodpercre, hogy mindezt megeméssze. – Mekkora? – Nyolcvanszor három méteres. Háromnál többen nem férnek el benne. – Ki találta? – Gyerekek. Tegnap éjjel. Gondolom, lemásztak, hogy iszogassanak, vagy egyéb tevékenységeiknek hódoljanak. Mindenesetre elég jól érezték magukat ahhoz, hogy ma zseblámpával jöjjenek vissza. Többet nem fognak, az biztos. – Még mindig itt vannak? – Nem, az orvosok benyugtatózták és elvitték őket. Semmi értelme nem lett volna itt maradniuk, teljesen használhatatlanok voltak. – Jó sok zsaru – jegyezte meg Bobby, körbejártatva tekintetét a tisztáson. – Ja. – Ki vezeti a nyomozást? A nő felvonta a szemöldökét. – Engem ért ez a megtiszteltetés. – Ne haragudj. D. D. egy grimasszal válaszolt. Most, hogy négyszemközt voltak, zaklatottabb és morcosabb lett az arca. – Pont ez hiányzott. A hátuk mögött valaki a torkát köszörülte. – Őrmester? A kamerás volt az, aki kimászott a sátorból, és most D. D. további utasításaira várt. – Rendszeresen vegyétek újra, nehogy elmulasszunk valamit – fordult D. D. a férfi felé –, nagyjából óránként. Ha sze24
retnél, ihatsz egy kávét. A kisbuszban találsz termoszt. Maradj a közelben, ha esetleg szükség lenne rád. A férfi biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette a hallottakat, és elindult a kisbusz felé. – Rendben, Bobby, mi jövünk – mondta D. D., és hátra se nézve megindult a ponyva irányába. A kék sátorban Bobbyt egy nagy halom Tyvek kezeslábas, cipőre húzható papucs és hajháló fogadta. Belebújt az egyik papírszerű védőruhába, D. D. pedig tisztára cserélte az összesározódott papucsát. Az overallok mellett hevert két maszk is, de miután látta, hogy D. D. nem nyúl hozzájuk, Bobby is ott hagyta őket, ahol voltak. – Én megyek előre – közölte D. D. – Majd szólok, ha leértem, és akkor indulhatsz. A háta mögé mutatott, Bobby pedig tekintetével követte a nő kezét. Egy félszer fél méteres nyílást látott a földön, amelyből halvány fény derengett. Egy fémlétra vége emelkedett ki belőle. Bobbyt hirtelen furcsa déjà vu érzés kerítette hatalmába: mintha mindezt látta volna már valahol. A következő pillanatban aztán mindent megértett. Rájött, miért hívta ide D. D., és azt is rögtön tudta, mi vár rá a létra alján. D. D. megérintette a férfi vállát. Az érzéstől Bobby összerezzent, D. D. pedig elkapta a kezét. Valószerűtlenül tágra nyílt kék szeme komoran fénylett sápadt arcán. – Öt perc múlva találkozunk, Bobby – mondta halkan, és megragadta a létrát. Két másodperc sem telt el, és Bobby újra az őrmester hangját hallotta. – Jöhetsz. Bobby leereszkedett a derengő mélybe.
25
