LÉTEZIK-E HÁLÓZATI MORÁL?

LUC BOLTANSKI

LÉTEZIK-E HÁLÓZATI MORÁL? Igazolás és kritika a kapitalizmus új képződményeiben

A

nnak a munkának, amelyet kb. 15 éve folytatunk a Politika- és erkölcsszociológiai kutatócsoportban,1 egyik legfontosabb célja, hogy újra behozzuk a szociológiába a morál kérdését. Azt gondoljuk, hogy a társadalomtudományokban egy sor álellentét és felületes konfliktus (például közgazdaságtan versus szociológia, vagy holizmus versus individualizmus) mélyén egy központi probléma húzódik meg: az tudniillik, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz azok a konstrukciók, amelyek értelmezési rendszerükből eltávolítják a személyek morális motívumait, és azok, amelyek ellenkezőleg, megpróbálják ezeket elemzéseikbe beemelni, figyelve arra, hogy a személyek hogyan igazolják magukat másokkal szemben (és maguk előtt), illetve hogy hogyan bírálnak másokat.

Igazolási rendek és rezsimek A fent vázolt céloknak megfelelően „Az igazolásról” szóló, Laurent Thévenotval közösen írt, és 1991-ben megjelent könyvünkben (Boltanski-Thévenot 1991) hangsúlyoztuk, hogy egyes helyzetekben, ahol a megítélés valóságosan vagy lehetőség szerint ki van téve a nyilvános bírálatnak (például egy vállalati értekezleten, ahol szakszervezetiek és vezetők vesznek részt), az ítélet kénytelen már eleve elfogadott elvekre épülő igazolási rezsimekre támaszkodni. Ezek az ítéletek azért nyerhetnek legitimitást és tehetik lehetővé a különböző személyek közötti megegyezést, mert úgy tartják őket nyilván, mint A Groupe de socioiogie, politigue et morale az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales és Centre National de la Recherche Scientifique keretében működik Párizsban.

1

Luc Boltanski: Létezik-e hálózati morál? *

413

amelyek függetlenek az őket létrehozók tulajdonságaitól és főleg hatalmától. Ezek a rezsimek nagyon általános érvényűek, és képesek egyaránt alapul szolgálni a kritikai érvelésnek és a kritikára válaszoló személyek önigazolásának. Elutasítva a konszenzuális és a kritikai szociológia szokásos szembeállítását, azt gondoljuk, hogy e legitim rendek egyaránt megalapozhatják a megegyezést és a kritikát. „Cité”-nek neveztük el őket, utalva a klasszikus politikai filozófiákra, amelyek azt tárgyalják, hogy hogyan lehetséges valamilyen igazságossági elvre alapozni legitim rendet. De a politikai filozófiáktól eltérően, amelyek egyetlen elvre próbálják alapozni a társadalmi rendet, ami utópikus, úgy véltük, hogy a komplex modern társadalmakban több igazolási rend él együtt egy társadalmi térben, s ezek az elvek a helyzet jellegzetességeitől függően (konkrétabban az adott helyzetben résztvevő anyagi és szimbolikus tárgyak természetétől függően) válhatnak többé vagy kevésbé pertinenssé.2 A hat igazolási rezsimet, melyeket a De la Justification című könyvben azonosítottunk, nem úgy értelmezzük, mint transzcendens létezőket, amelyek az emberi természet társadalmi dimenziójának inherens részei volnának, hanem mint történeti létezőket, amelyek különböző kompromisszumokat tesznek lehetővé azoktól a politikai társadalmaktól függően, amelyekben megjelennek. Mint történeti létezők eme igazolási rezsimek ki vannak téve az idő változásainak, többé-kevésbé esetlegesen, egymástól független oksági láncolatok kapcsolódásaiból jönnek létre. A normatív támpontok történetiségének problémáját tárgyaljuk Eve Chiapelloval, az HEC3 professzorával közösen írt munkánkban, amely a közelmúltban jelent meg „A kapitalizmus új szelleme” címmel. (Boltanski-Chia-

A De la Justification című könyvben 6 igazolási rendet azonosítottunk (6 „cité”-t): az inspiráción, a hírnéven, a családi viszonyokon alapuló legitim rend mellett megkülönböztettünk állampolgári, piaci és ipari rendeket. Az inspiráción alapuló legitim rendben az számit „nagy”-nak, aki például kegyelmi állapotra jutó szent, vagy ihletett művész. Ez a fajta nagyság az aszketikusan előkészített testben mutatkozik meg, ennek ihletett megnyilvánulásai (szentség, kreativitás, művészi érzék, autenticitás stb.) e legitim rend kitűntetett kifejezési formái. A családi viszonyokon alapuló legitim rendben (cité domestique) az emberek nagysága egy személyes függőségi láncban elfoglalt hierarchikus helyzetliktól függ. A családi modellre épülő alá-fölérendeltségi alakzatban a létezők közötti politikai kapcsolat mintegy a generációk közti kapcsolat kiterjesztéseként értelmeződik, a hagyomány és szomszédság összekapcsolásával. A „nagy” az idősebb, az ós, az apa, akinek tisztelettel és hűséggel tartoznak és aki védelmet és támogatást nyújt. A hírnéven alapuló rendben a nagyság csak a többiek véleményétől függ, vagyis azoknak a személyeknek a számától, akiktől valaki hitelt és megbecsülést kap. Az állampolgári rendben „nagy” az, aki egy közösséget képvisel, kifejezvén annak általános akaratát. A piaci rendben az „nagy”, aki képes a piaci konkurenciában keresett árukat kínálni, a kínálkozó alkalmakat megragadni és meggazdagodni. Végül az ipari rendben a nagyság a hatékonyságon alapul, és a professzionális képességek skáláját határozza meg. 3 Ecole des Hautes Etudes Commerciales (Paris, Jouy en Josas) 2

414

*

Némedi Dénes köszöntése

pello 1999) Ebben a könyvben visszatérünk a legitim rendek problémájára” de ezúttal abból a szempontból, hogy az igazolási rezsimek hogyan öltenek: alakot, illetve hogyan tűnnek el. A könyv szisztematikusan összehasonlít két különböző időszakból származó szöveg-korpuszt, melyek a franciául publikált (részben angolra is lefordított) menedzser-irodalom legfontosabb műveinek részleteit tartalmazzák. Az 1960-as és az 1990-es évek időszakából összesen 150 szöveget választottunk ki, amelyeket digitalizáltunk, és egy új diskurzuselemzési programmal4 dolgoztunk fel. „A kapitalizmus új szelleme” azokat az átfogó változásokat vizsgálja, amelyek az utolsó harminc évben befolyásolták azt, amit Max Weber óta a kapitalizmus szellemének nevezünk.

Egy új legitim rend: a projekt rendje Úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek menedzser-irodalma új legitim rendre hivatkozik, amelyet projekt-rendnek neveztünk el. Természetesen a kilencvenes évek szövegei nem egyedül a projekt-retorikát tartalmazzák. A projekt-rend elnevezést a „projekt-szervezés”-re való utalásoknak a menedzser-irodalomban megfigyelt uralkodó előfordulása indokolja. Ez a kifejezés olyan vállalat képét idézi fel, amelynek a struktúráját olyan projektek sokasága alkotja, melyek különböző személyeket kapcsolnak össze, akik közül egyesek több projektben is részt vesznek. E projektek természete, hogy van kezdetük és végük, a projektek egymást követik és helyettesítik, a prioritásokat és az igényeket újrafogalmazzák, a munkacsoportokat vagy csapatokat újraszervezik. Analogikusan beszélhetünk projekt-alapú társadalmi struktúráról vagy a társadalom projekteken alapuló általános szerveződéséről. A projekt-rend tehát kényszerek olyan rendszerként jelenik meg, amelyek egy hálózati világra (egy kapcsolati világra) nehezednek, és amelyek arra ösztönöznek, hogy a kapcsolatokat csak a projektekre jellemző cselekvési maximák tiszteletben tartásával hozzák létre. Ez a rend a közvetítő tevékenységén alapul, ami a hálózat-alakításban nyilvánul meg, olyan önértékkel ruházva fel magát a hálózatot, amely független a keresett céloktól és az egymással összekapcsolt elemek szubsztanciális tulajdonságaitól. Ebből a nézőpontból a közvetítés önmagában vett érték, vagy még inkább egy speciális nagyság, amelyre minden olyan aktor hivatkozhat, aki valakiket „kapcsolatba hoz”, „összeköt”, tehát „hálózatot épít”. Az alábbiakban igyekszem nagy vonalakban bemutatni ezt a mostanában kibontakozó új igazolási rezsimet.

4

A PROSPERO programról van szó, amelyet E Chateauraynaud és J.-P. Charriaud fejlesztett ki az EHESS-en.


415

A projekt-rendben az általános értékmérő, amellyel a személyek és a dolgok nagyságát mérjük, a „tevékenység”. De szemben azzal, amit az ipari rendben konstatálunk, ahol a tevékenység azonos a munkával, és ahol aktív az, aki stabil és produktív bérmunkát végez, a projekt-rendben az aktivitás meghaladja a munka és a nem-munka, a stabil és instabil, a bérmunka és a nem-bérmunka, az érdekeltség és az önkéntesség, vagy a produktivitás terminusaiban mérhető tevékenység és a nem mérhető tevékenység szembenállását. Itt a tevékenység célja projektek létrehozása, vagy mások által kezdeményezett projektekbe való bekapcsolódás. A projekt esetében, amelynek nincs intézményi léte az összejövetelen kívül, a par excellence tevékenység abban áll, hogy be kell épülni egy hálózatba, tanulmányozni kell azt, mégpedig azért, hogy megszűnjön az egyén elszigeteltsége, hogy találkozni tudjon másokkal, vagy hogy megismerkedjen olyan dolgokkal, amelyeknek összekapcsolása új projektet eredményezhet. A tevékenység projektek sokféleségében és sokaságában nyilvánul meg, amelyeket egymással párhuzamosan vagy egymást követően lehet vinni, lévén hogy a projekt ebben a logikában átmeneti alakzatnak számít. Az élet itt projektek egymásutánja, amelyek annál érvényesebbek, mennél különbözőbbek. E projektek minősítése a többi legitim rend (cité) pertinens kategóriáival (például családi, érzelmi, nevelési, művészi, vallási, politikai, humanitárius stb.) nem releváns, e minősítések legalábbis másodlagosak, és különösen nem lehet e tevékenységek esetében megkülönböztetni azt, ami a munkával, és azt, ami a szabadidővel kapcsolatos. Ami itt fontos, az a tevékenység folyamatos bővítése, az újabb és újabb ötletek kifejlesztése, hogy mindig legyen terv a tarsolyunkban, mindig valami újabb dolgot készítsünk elő másokkal, akikkel tenni akarásunk következtében összetalálkozunk. Mindenki tudja, amikor egy projektben szerepet vállal, hogy egy ilyen vállalkozás korlátozott időre szól, hogy nemcsak véget érhet, de véget is kell érnie. Az elkerülhetetlen és kívánatos vég horizontja kíséri tehát az elköteleződést anélkül, hogy csökkentené a lelkesedést. Éppen átmenetisége miatt illeszkedik jól a projekttevékenység a hálózati világhoz. Az egymást követő projektek szaporítják a kapcsolatokat és a kötések osztódásával kiterjesztik a hálózatokat. A projektek legitim rendjében az a személy „nagy”, aki alkalmazkodóképes és rugalmas, aki könnyen átlép egyik helyzetből a másikba, és képes oda beilleszkedni; aki polivalens, képes tevékenységet és eszközöket váltani. Tehát (fel)használható (alkalmazható, employable) a vállalati univerzumban, képes új projektekbe bekapcsolódni. Ebben a legitim rendben a „nagy” aktív és autonóm. Tud kockázatot vállalni, hogy mindig új és ígéretes kapcsolatokra tegyen szert, képes felismerni a jó információforrásokat, hogy elkerülje a redundáns kötéseket. A projekt-világ nagyja nem hontalan, nem hazátlan

416

*


ember. Mindenütt jól érzi magát, mindenütt otthont teremt magának, tud lokális lenni. Képes személyes jelenlétét érvényesíteni a face to face kapcsolatokban. A „nagy” ember nyilvánvalóvá teszi (anélkül, hogy ezt egy stratégia vagy számítás számlájára írnánk), hogy személyisége nem redukálható a karrierjét meghatározó státuszjellemzőkre. Igazi, jelenléttel bíró személyiség, aki nem mechanikusan tölt be valamely társadalmi szerepet, akit vonzóvá tesz, hogy képes távolságot tartani szerepeitől. De mindezek a tulajdonságok még nem elégségesek ahhoz, hogy a „nagyság” állapotát meghatározzák, mert mindezeket egy tisztán egyéni sikerstratégia keretein belül, opportunista módon is lehet mozgósítani. Holott a „nagy” a legitim rend logikájában képességeit a közjó szolgálatára használja fel. A projekt-rend nagyja tehát egyúttal képes másokat magával ragadni, mert bizalmat kelt, mert víziója lelkesedést szül. Megvannak a képességei ahhoz, hogy egy csapatot mozgósítson, nem autoriter módon, nem a hierarchikus elöljáró módjára, hanem a többiek meghallgatásával, toleranciával, az egyéni különbségek respektálásával. Ezzel szemben a projekt-rendben az a „kicsi”, aki nem képes elköteleződni, mivel nem tud másokban megbízni, vagy nem tud kommunikálni, azért tehát, mert „zárt”, mert „megállapodott elképzelései” vannak, mert tekintélyelvű és intoleráns. A merevség, ami a rugalmasság ellentéte, ebben a világban a kicsinyek fő hibája. Merevségre utal mindaz, ami csökkenti a mobilitást, mint például egy szakmához vagy egy földrajzi területhez való ragaszkodás. Aki kicsi, nem fedezi fel a hálózatokat, így kizárás, azaz – a hálózati világban – a társadalmi halál fenyegeti. A projekt-világban a nagyság állapotához való eljutáshoz fel kell áldozni mindazt, ami a rendelkezésre állást akadályozza. A nagy lemond az egész életre szóló projektekről (hivatás, mesterség, házasság stb.). A nagy mobil. Semmi sem akadályozhatja helyváltoztatását. Nomád. A lemondások következtében a lények – személyek vagy vállalatok (lean production) – könnyebbé válnak. A könnyűség követelménye feltételezi a lemondást a stabilitásról, a meggyökeresedésről, a személyekhez és dolgokhoz való ragaszkodásról. A birtoklással szemben, ami terhes és elnehezít, a projekt-rend nagyjai jobban kedvelik a tárgyak élvezetét biztosító egyéb formákat, mint például a kölcsönzést vagy a bérlést. Ugyanezen okokból elutasítják az intézményes felelősségeket, amelyek a mobilitást gátolják, hiszen a biztonsággal szemben az autonómiát preferálják. Könnyűek abban az értelemben is, hogy saját szenvedélyeik és értékeik súlyától is megszabadultak. Nincs olyan érték, amelyhez egyszer és mindenkorra ragaszkodnának, hacsak nem a minden érték iránti toleranciához. A könnyű ember tehát másban nem, csak önmagában gyökerezhet, mint az egyetlen olyan tényezőben, amelynek léte ebben a komplex, bizonytalan és változó világban még valamelyest folyamatosnak te-


417

kinthető. De mindenki csak annyiban önmaga, amennyiben azonos az őt alkotó kötésekkel. Tegyük végül hozzá, hogy egy olyan világban, ahol a legfőbb tevékenység a kapcsolatok létrehozása, természetes, hogy nagyon erősen jelen vannak a kommunikáció új információtechnológiai formái. Gyakran említik a posztmodern, posztfordista, hálózati stb. vállalatra jellemző alakzatokat (alvállalkozók, rugalmas szakosodás, outsourcing, autonóm egységek, franchise stb.). A projekt-világ, amint azt nagy vonalakban vázoltam, elsősorban a vállalati szférára vonatkozik. De azok az újabb keletű kutatások, amelyek a családról alkotott reprezentációk változásával, vagy akár a TV-ben bemutatott fikciós filmek szinopszisainak elemzésével foglalkoznak, azt mutatják, hogy itt olyan általános reprezentációról van szó, amely egy sor területre behatolt már. Különböző jelek azt sugallják, hogy a hálózati metafora fokozatosan átveszi a társadalmakról alkotott általános képzet szerepét. Ily módon a kötések, a kapcsolatok egész problematikája – a találkozás, a szakítás, az elvesztés, az elszigetelődés, az elválasztás mint az új kapcsolatok, új projektek létrejöttének előjátéka – a magánélet: a baráti és családi élet aktuális változásainak középpontjába kerül. Ezekre az univerzumokra – akárcsak a munka világára – rányomja a bélyegét a biztonság iránti vágy és az autonómia követelménye közötti feszültség növekedése.

A kapitalizmus átalakulása és a projekt-rend kialakulása A kapitalizmus új szellemének nagy része azon folyamatok történeti elemzésével foglalkozik, amelyek a társas világ hálózati reprezentációjához vezettek. Anélkül, hogy ezeket az elemzéseket részleteiben ismertetném, megkísérlem bemutatni az általam és Eve Chiapello által kidolgozott modell főbb irányait, amelynek célja, hogy leírja ezeket a változásokat. Az érvelés a következőképpen foglalható össze. A kapitalizmusnak az elmúlt harminc év során végbement átalakulása kedvezett egy olyan világ kibontakozásának, amelyet kapcsolati világnak (connexionniste) nevezhetünk (amely önmagát a hálózat metaforájával írja le), valamint kedvezett annak is, hogy megsokasodjanak az olyan személyek, akik önmagukat közvetítői, mediátori tevékenységükkel igazolják. Ebből a nézőpontból a projekt-rend kialakulása úgy jelenik meg, mint amely egyrészt az ilyen kapcsolati világ legitimációjára, másrészt gyakorlatok korlátozására irányul, abból a célból, hogy a közös jóra hivatkozó igazolási kényszert tiszteletben tartsák. A normatív változás modellje összekapcsolja tehát a hálózati világ és a projektrend reprezentációjának kialakulását azokkal a változásokkal, amelyek a kapitalizmust érintették az elmúlt harminc év alatt. A dramaturgiai modell keretét három tényező adja: a kapitalizmus, a kapitalizmus szelleme és a kritika.

418

*


1 ) A kapitalizmust a) olyan minimális képlet jellemzi, amely a formálisan békés eszközök által történő korlátlan felhalmozás elvárására helyezi a hangsúlyt. A tőke elválik a gazdagság anyagi formáitól, és csak folyamatosan történő újbóli befektetése és megforgatása révén növelhető. Ez valóságosan elvont (absztrakt) jelleget kölcsönöz neki, s ami hozzájárul ahhoz, hogy a felhalmozás folyamata állandó legyen. b) A konkurencia: minden kapitalista egységet folyamatosan fenyeget a konkurens entitások tevékenysége. Ez a dinamika folytonos nyugtalanságot eredményez, és a tőkésből igen erős önvédelmi késztetést vált ki ahhoz, hogy vég nélkül folytassa a felhalmozási folyamatot. c) A bérmunka: a lakosság azon része, amely nem – vagy csak kis mértékben – birtokol tőkét, jövedelmét munkája áruba bocsátásából, és nem munkája termékének eladásából nyeri. Nem rendelkezik termelőeszközökkel, és így azoktól függ, akik azért tartják, hogy dolgozzon. 2) A kapitalizmus szelleme. A kapitalizmus több vonatkozásban is abszurd rendszer: a bérmunkások elvesztették a munkájuk eredményéhez való tulajdonjogot, valamint az alárendeltségen kívüli aktív élet lehetőségét. Ami a tőkéseket illeti, ők egy vég nélküli és telhetetlen folyamat rabjai. A főszereplők e két típusa számára egyenként hiányzik a kapitalista folyamatba való beilleszkedés igazolása. Vagyis a kapitalista felhalmozás nagyon nagy számú ember mozgósítását igényli, akiknek azonban kevés esélyük van a haszonszerzésre. Ugyanakkor e személyek jó része nem különösebben érez késztetést arra, hogy elkötelezze magát a kapitalista gyakorlatok mellett, még akkor sem, ha azok nem ellenségesek velük szemben. Ez különösen kényes probléma a modern gazdaságokban, amelyek magas szintű elköteleződést várnak el főleg a vezetők részéről. A várható elköteleződés minősége nem csak az anyagi ösztönzőktől függ, hanem a lehetőségtől is, amellyel kihasználhatók a kapitalizmus által létrehozott kollektív előnyök. A kapitalizmus szellemének hívjuk azt az ideológiát, amely igazolja a kapitalizmus melletti elköteleződést, s amely kívánatossá teszi ezt az elköteleződést. 3) A kritika. A kapitalizmus kritikája éppolyan régi, mint maga a kapitalizmus. Mivel bírálják, a kapitalizmus igazolni kénytelen magát. Kritika hiányában az igazolás felesleges volna. A kapitalizmus azonban ezeket az igazolásokat nem keresheti pusztán önmagában, hiszen azáltal, hogy a felhalmozás követelményével definiálódik, nagymértékben független az erkölcsi és politikai igazolásoktól. A kapitalizmus igazolásai így azokra a nagyon általános normatív konstrukciókra támaszkodnak, amelyeket legitim rendeknek neveztünk el. A XlX. század óta kidolgozott kapitalizmus-kritikák két típusát különböztethetjük meg. Az első a társadalmi kritika: a hangsúlyt az egyenlőtlenségek-


419

re, a nyomorra, a kizsákmányolásra, valamint a szolidaritással szemben az individualizmust gerjesztő világ egoizmusára helyezi. Fő vektora a munkásmozgalom volt. A kritikák másik formáját művészeti kritikának nevezzük (erről szól Eve Chiapello korábbi műve, a Művészek és menedzserek). (Chiapello 1998) Ez a kritika először a művészek és értelmiségiek kis köreiben alakult ki, és a kapitalizmus más vonásaira helyezi a hangsúlyt: bírálja a kapitalista világban jelen lévő elnyomást (a piac uralmát, a gyári fegyelmet), a tömegtársadalom uniformizálódását és azt, hogy minden árucikké válik. Ugyanakkor hirdeti az egyén felszabadítását és autonómiáját, valamint egyediségét és autenticitását. A kapitalizmus szellemének van egy állandó magja, amely körül történeti változatok fejlődnek ki. A többé-kevésbé állandó alapot lényegében a gazdasági elméletek által kovácsolt érvek képezik. Ezek az érvek alapvetően három típusba sorolhatók: a) A hangsúlyt az elválaszthatatlan technológiai és gazdasági haladásra helyezi. b) A hangsúlyt a versenyhelyzet által ösztönzött termelés hatékonyságára helyezi. c) A hangsúlyt arra a tényre helyezi, hogy a kapitalizmus olyan rendszer, amely – állítólag – előmozdítja az egyéni – és különösen a politikai – szabadságjogokat. A gazdaságtudomány által szolgáltatott igazolások azonban túlságosan általánosak és időben túlzottan állandóak ahhoz, hogy elkötelezzék a hétköznapi embereket az élet, különösen a munkabeli élet konkrét körülményei mellett, valamint ahhoz is, hogy olyan érvelési eszközöket biztosítsanak számukra, amelyek lehetővé tennék, hogy kiálljanak a vádakkal és a személyüket ért bírálatokkal szemben. A kapitalizmus szellemét táplálni igyekvő igazolásoknak sokkal konkrétabb formát kell ölteniük oly módon, hogy megnyerjék azokat az embereket, akiket megszólítanak, továbbá hogy használható cselekvési mintákat kínáljanak számukra. A vezetőség diskurzusa képezi ma azt a par excellence formát, amelybe a kapitalizmus szelleme beágyazódik és átörökítődik. A kapitalizmus szellemének konkrét kifejeződésében három dimenzió játszik különösen fontos szerepet. a) Az első azt jelzi, hogy a kapitalizmus iránti elköteleződés mennyiben „izgató”. Másképp fogalmazva: mennyiben személyes kiteljesedés forrása, és hogyan képes fokozni a lelkesedést? Ez az „izgalmi” dimenzió leggyakrabban a kapitalizmus által kínált „felszabadítás” különböző formáihoz kacsolódik. b) A második érvhalmaz argumentumokkal ruházza fel az elköteleződésre készek és azok gyermekei számára nyíló biztonság formáit.

420

*


c) Végül az érvek harmadik halmaza, amely bizonyításunk szempontjából különösen nagy jelentőséggel bír, az igazságosságra hivatkozik: azt állítja, hogy a kapitalizmus úgy szolgálja a közjót, hogy közben nem sérti az igazságérzetet. Mindezek után a kapitalizmus szelleme történelmi változáson megy keresztül, a) a felhalmozás formáinak függvényében (termelés megszervezése, piacok, profitforrások, technológiai lehetőségek stb.), másfelől b) a kapitalizmust ért kritikák jellegétől függően, amelyek arra kényszerítik, hogy igazolja és kívánatosnak tüntesse fel önmagát. A kapitalizmus fejlődésének irodalmát vizsgálva három „szellem” fedezhető fel, amelyek egymást követték a XIX. század óta. a) Az első, amelyről például Sombartnál találunk leírást, megfelel a nagyrészt házi, családi jellegű kapitalizmusnak. Itt a vállalkozó polgár a domináns szereplő. Az ösztönzés dimenzióját a vállalkozó szellem nyújtja, a biztonságot pedig a polgári értékrend tisztelete. Végül az igazságosság főként a könyörületességből és az egyéni segítségnyújtásból fakad. b) A második szellemiség, amelyről például a XX. század harmincas éveitől a hatvanas évekig (így például Galbraithnél) találunk leírást, a nagy integrált vállalatra összpontosul. Meghatározó figurája az alkalmazott, fizetett igazgató. A biztonságot olyan mechanizmusok szavatolják, mint a karrier, továbbá az, hogy a privát kapitalizmus a gondoskodó állam fejlődésével kapcsolódik össze. Végül az igazságosság erőteljesen meritokratikus formákat ölt a diplomák által hitelesített kompetenciákra támaszkodva. A kapitalizmus második szelleme gyakran olyan igazolásokra hivatkozik, amelyek az állampolgári rend és az ipari rend közötti kompromisszumon nyugszanak. c) A kapitalizmus harmadik szelleme az 1980-as években jelenik meg. Ez az új forma, amely a projekt-renden alapszik és amelynek a legjellemzőbb ismérveit korábban említettem. Le kell szögezni azonban, hogy a kapitalizmus szelleme messze nem csupán valamiféle „lelki pótlék” vagy „felépítmény” helyét foglalja el (ahogy azt az ideológiák marxista megközelítése feltételezné), hanem központi szerepet játszik a kapitalista folyamatban, amelyet úgy szolgál, hogy egyúttal kényszert gyakorol arra. Valójában azok az igazolások, amelyek lehetővé teszik a részt vevő felek mobilizálását, lefékezik a felhalmozást. Ha komolyan vesszük a kifejtett igazoló érveket, nem minden haszon legitim, nem minden meggazdagodás jogos, és nem minden felhalmozás, még a jelentős és gyors felhalmozás sem megengedett. Azzal, hogy aktorai magukévá teszik a kapitalizmus adott szellemét, a felhalmozás folyamatára olyan kényszereket gyakorol, amelyek nem pusztán formálisak. A kapitalizmus szelleme így egyszerre


421

szolgál a kapitalizmus igazolásaként (szemben a radikálisnak feltüntetett, ezt megkérdőjelező álláspontokkal) és a kritika forrásaként, hiszen lehetővé teszi, hogy rámutassunk a felhalmozás konkrét formái és a társadalmi rend normatív koncepciói közötti eltérésekre.

Az 1960-as és a ’70-es évek kritikájától az 1980-as és a ’90-es évek változásaiig De hogy ment végbe az átmenet a kapitalizmus második szelleméből, amely még jelen van a hatvanas évek menedzsment szövegeiben, a harmadik szellembe, amelyet jól illusztrál a ’90-es évek menedzsment irodalma? Az általunk javasolt alábbi folyamat az, amely a korábban említett három tényezőt: a kapitalizmust, a kapitalizmus szellemét és a kritikát mozgásba hozza. Röviden összefoglalva ismertetjük ennek a folyamatnak az állomásait.5 Az 1965 és 1975 közötti években a kapitalizmusra vonatkozó kritikák szintje nagymértékben megemelkedett, és 1968-ban, valamint az azt követő években érte el csúcspontját. Ezek a kritikák a kapitalizmusban súlyos válság fenyegetését láttatták. A kritikák már nem csupán szóbeliek voltak; sztrájkok, erőszakos cselekmények kísérték, melyek azzal a következménnyel is együtt jártak, hogy a termelés szétzilálódott, ami az ipari termékek minőségi romlását vonta maga után, és bizonyos becslések szerint megduplázta a bérköltségeket. Ezek a kritikák célba vették mindazokat az intézményes megmérettetéseket, amelyeken a társadalmi rend legitimitása alapult. Így kérdőjeleződtek meg a) azok a megmérettetések, amelyektől a bér-haszon kapcsolat és a hozzáadott érték elosztása függnek; b) azok a megmérettetések, amelyek a hatalom és a hierarchikus viszonyok vonatkozásában meglévő aszimmetriákat legitimálják (a munkahelyen és a családban egyaránt); valamint c) azok a megmérettetések is, amelyeken a társadalmi kiválasztódás nyugszik: az iskolai vizsgák, az állásfelvételi interjúk, azok tehát, amelyektől a karrier függ stb. A kritika leleplezi azt, hogy a megmérettetések során mi sérti az igazságosságot. Ez a leleplezés főleg abból áll, hogy rámutat a megmérettetést elkorcsosító rejtett erőkre, és felfedi az egyes főszereplők által érdemtelenül szerzett előnyöket. Ez a magas szintű kritika riasztja a kapitalizmus intézményeinek felelőseit, elsősorban a munkaadókat, akik komolyan aggódnak a „tekintély válsága” és a „vállalati munka megtagadása” miatt, különösen a fiatalok esetében.

5 Írásunk a francia példát veszi alapul, de úgy gondoljuk, hogy más nyugati társadalmak sajátosságainak ismertetésével állításunk még nagyobb érvényességet nyerhet.

422

*


A ’68 májusának eseményeiben kicsúcsosodó válság egyik fontos sajátossága az volt, hogy a két kritika – tudniillik a társadalom- és a művészeti kritika – megközelítően egyenlő szerepet játszott. Ezzel szemben a korábbi társadalmi válságok során a művészeti kritika csak az értelmiségiek szűk köreiben jelentkezett. Ez a változás egyrészt a hatvanas években az egyetemisták számának jelentős növekedésével, másrészt pedig a kulturális tőkével rendelkező vezetők, mérnökök és szakemberek termelési folyamatokban betöltött – szintén növekvő – szerepével magyarázható. A vállalat világában a művészeti kritika az önrendelkezési igényekben mutatkozott meg (különösen a CFDT szakszervezeten belül volt jelen). Követelte a munkások részvételét a vállalat ellenőrzésében, valamint az egyéni autonómiát és kreativitást hangsúlyozta. Ezeket a követeléseket a szakemberek, a mérnökök és a vezetők helyezték előtérbe. A társadalmi kritika hagyományos követeléseit (a béremelést, az egyenlőtlenségek csökkentését stb.) ezzel szemben a legnagyobb szakszervezet, a kommunista párthoz közel álló (és főként szakmunkásokat tömörítő) CGT képviselte. Franciaországban a munkaadói szervezetek két teljesen eltérő utat keresnek a válság megoldására. 1 ) Az első út. Az 1968-1973 közötti években az első út abból áll, hogy erővel visszautasítják a művészeti kritikát, viszont a társadalmi kritikából fakadó követeléseket meghallgatják. Ez vezeti a munkaadói szervezeteket arra, hogy egyezséget kössenek a szakszervezetekkel, visszatérve az ötvenes évek óta működő megmérettetésekhez (a kollektív szerződések keretein belüli tárgyalásokhoz, az állami felügyelettel folytatott nemzeti szintű egyeztető tárgyalásokhoz stb.). Maguk a szakszervezetek, amelyeket gyakran a tőlük függetlenül létrejött társadalmi mozgalmak vezettek félre, késznek mutatkoznak az együttműködésre. A tárgyalások során olyan eredmények születnek, mint a legalacsonyabb bérek megemelése, a fizetések közötti eltérések csökkentése, valamint számos, a munkavállalók biztonságát megerősítő nemzeti szintű egyezmény aláírása. Azon megmérettetések esetében, amelyektől a személyek kiválasztása és a hatalom gyakorlása függ, a kritika eléri, hogy ezek a megmérettetések igazságosabbak legyenek és jobban megfeleljenek a meritokratikus ideálnak, a megmérettetés eszközeit úgy módosítva, hogy megnehezíti annak hivatalos keretein kívül álló erőforrások használatát. A kritika hatására tehát megnő az, amit a megmérettetések feszültségének hívunk. A megmérettetések növekvő feszültsége bünteti az addig privilegizált helyzetben lévő szereplőket, akik korábban a legkülönbözőbb erőforrásokat mozgósították különböző megmérettetési helyzetekben. 2) A második út. A megmérettetések megszigorítása és a munkavállalók számára kedvező intézkedések, amelyek nagy gazdasági és szimbolikus költséggel járnak, nem képesek felszámolni a válságot. A termelés szétziláltsága


423

és a kritika szintje továbbra is magas. Körülbelül 1975-től kezdve a profitvesztéssel járó első olajválságra hivatkozva a munkaadói szervezetek egy második stratégiával állnak elő. Ez röviden abban áll, hogy feladják a társadalmi kritikát megfogalmazó intézményes megmérettetések terepét, és az inkább művészeti kritikából fakadó követeléseket veszik figyelembe. Ez a változás különösen a munkaszervezés területén jelenik meg. Számos nagyvállalat fejleszt ki újításokat és végez kísérleteket abban az irányban, amit később a „munkakörülmények javításának” hívnak, és amely 1975-től kezdve a munkaadók parancsszavává válik. A változtatásokat, amelyek kezdetben elszórva valósulnak meg, később a munkaadói szervezetek koordinálják, amelyek – munkaszociológusok és a ’68-as mozgalmakban részt vett új tanácsadók hatására – új értelmezést adtak a válságnak, miszerint az lázadás a munkakörülmények és a tekintély hagyományos formái ellen. A változtatások jórészt abban állnak, hogy – elismerve az autonómiaigény érvényességét – az alkalmazottak összessége számára elérhetővé teszik a korábban a vezetőknek fenntartott igazgatási formákat (önálló csoportok, rugalmas munkaidő, prémiumok, jutalékok stb.). A termelési apparátus szintjén mindez egy sor olyan változtatással jár együtt, amelyek során a nagy, integrált vállalatot kisebb egységekre bontják, amelyeket szerződések hálózata kapcsol egymáshoz (ideiglenes szerződések, alvállalkozások, a vállalat főtevékenységén kívül eső funkciók kihelyezése stb.). Összefoglalva tehát, ez a második út feladja az eddig intézményesült megmérettetési helyszíneket (a szakmai kapcsolatok rendszerét) felváltva azokat egy sor áthelyezéssel. Ezek az áthelyezések új megmérettetéseket vezetnek be (a munkásoknak például új követelményeknek kell megfelelniük, amelyek között a kommunikációs készség fontos felvételi kritériummá válik). Ezeket az új megmérettetéseket azonban a résztvevők nehézen mérik fel, mivel jogilag nem kategorizálták vagy szabályozták azokat. A menedzsment munkája a nyolcvanas években abból áll, hogy koordinálja a változásokat és irányt mutat nekik, mégpedig a társadalomtudományokból kölcsönzött hálózatok diskurzusa keretében értelmezve azokat. A második út ott sikeres, ahol az első nem működött. Ezek a változások lehetővé teszik, hogy újra kézbe vegyék a munkaerőt, és a kapitalizmus újra kibontakozhasson. Ez a kibontakozás szabat teret kap, mivel a változtatások hatására sikerült elhallgattatni a kritikát – annak mindkét típusát. A nagy szakszervezetek által képviselt társadalmi kritikát többnyire lefegyverezték, mivel képtelen értelmezni a változásokat. Egybeolvadva ellenségével: az integrált nagyvállalattal, a folyamat során a társadalmi kritika elveszti azokat a fogásokat, amelyek segítségével korábban bizonyos sikerrel mérsékelni tudta a munkaadói döntéseket. Ami a művészeti kritikát illeti, teljesen más okból kifolyólag veszíti el hevességét. Képviselőinek nagy része, a szóvivők elé-

424

*


gedettek a ’68 májusát követően a munkaszervezésben és általában a társadalomban végbement változásokkal, vagy egyenesen integrálódtak a szocialista kormány érdekében az új hatalmi apparátusba. A kapitalizmus újbóli kiteljesedése a nyolcvanas években következésképpen kapcsolódik ahhoz, hogy képes volt megváltoztatni és elavulttá tenni azokat a kényszereket, amelyek szembetűnőek voltak a kapitalizmus második szellemének keretei között. A megmérettetések áthelyezése ezen időszak alatt, valamint az elcsöndesedett kritika lehetővé teszi, hogy egy olyan kapitalizmus bontakozzon ki, amely felszabadult minden olyan kényszer alól, amit eddig tiszteletben kellett tartania. Ennek a kiteljesedésnek az az egyik következménye, hogy a tőke számára kedvező irányban változtatta meg a munkabér és a profit megosztását. Mindez az egyenlőtlenség, a létbizonytalanság megnövekedésével és a munkavállalók jelentős rétegeinek elszegényedésével járt együtt. A munkavállalók körülményeinek rosszabbra fordulása az 1990-es években felszínre hozza azt a kritikát, amelyről az 1995 őszén szervezett nagy tüntetések tanúskodnak. A megújult kritika jelenleg a társadalmi kritika terén jelentkezik (a művészeti kritika továbbra is csendes vagy rutinszerű), és abban az irányban gondolkodik, hogy szabályozza az új megmérettetéseket, valamint hogy új igazságossági eszközökkel megszilárdítsa a kapitalizmus harmadik szellemét. Ezért van az, hogy a jelenleg Franciaországban vizsgált számos eszközre úgy tekinthetünk, mint amelyeknek célja, hogy a projektrend gyökeret eresszen jogi léttel bíró eszközrendszerekben. Ilyen például a tevékenységi szerződés, amely a munkaszerződést egészítené ki, és amely megadná a lehetőséget a munkavállalók számára, hogy képzésben vegyenek részt, vagy nonprofit szervezet alkalmazásába kerüljenek, amennyiben a vállalatuk nem akarja vagy nem tudja tovább alkalmazni őket. Végezetül összefoglalom a fenti példával leírt változásmodell néhány fő vonalát. Ezt az jellemzi tehát, hogy a) a hangsúlyt a bizonytalan és gyakran konfliktushelyzetben lévő személyekre fekteti ahelyett, hogy a változást egy személytelen erők által gyakorolt végzetszerű hatásra vezetné vissza. b) A megmérettetés fogalmára összpontosít az egymást felváltó kétfajta megmérettetési rendszerrel. Az első a kategorizációs rendszer, amelyet bevett, intézményesített és szabályozott megmérettetések jellemeznek, amelyekre a kritika hivatkozhat. A második – az áthelyezési rendszer – az intézményesített megmérettetéshez képest számos olyan eltérést mutat, amely lehetővé teszi a módosítást a szelekció és a haszonszerzés során, megspórolva ezzel a reflexivitás és kategorizáció magas szintjét, és lehetetlenné téve a kritikát.


425

c) Végezetül a modell nem tökéletes és lezárt. Nem mutat az időben egy messianisztikus horizont irányába, legyen az a fejlődés vagy haladás, a forradalom vagy a történelem vége. A kritikai munka soha nem befejezett. Újra és újra átdolgozásra vár. Fordította: R É N Y I Á G N E S és K R I Z A B O R B Á L A

Irodalom Boltanski, Luc-Thévenot, Laurent (1991): De la Justification. Les économies de la grandeur. Párizs: Gallimard Boltanski, Luc-Chiapello, Eve (1999): Le nouvel esprit du capitalisme. Párizs: Gallimard Chiapello, Eve (1998): Artistes versus managers. Párizs: Métafilé

LÉTEZIK-E HÁLÓZATI MORÁL?

Recommend Documents