Szmita zordan, komolyan néz. – Hol volt ön a háború alatt? – kérdezem. – Itt, Mumbaiban – feleli, azzal gyorsan másra tereli a szót. – Lássuk a következő kérdést. Prem Kumar a székében forgolódik, hozzám beszél. – Mr. Thomas, ön eddig hét kérdést válaszolt meg helyesen, és ezzel nyert kétszázezer rúpiát. Most lássuk, tud-e válaszolni a nyolcadik kérdésre, immár ötszázezer rúpiáért. Készen áll? – Készen – felelem. – Remek. Nyolcadik kérdés. Melyik a legnagyobb kitüntetés, amit az indiai hadseregben adhatnak hősiességért? A válaszlehetőségek: a) Maha Vir Csakra, b) Param Vir Csakra, c) Shaurja Csakra, vagy d) Ashok Csakra? A zene egyre idegtépőbb. Az időt jelző óra egyre hangosabban ketyeg. A közönség soraiból nyüzsgés hallatszik. Részvétteljes pillantásokkal néznek, készek arra, hogy búcsút vegyenek ettől a barátságos pincérfiútól, aki akár a szomszédjuk is lehetne. - B. Param Vir Csakra – felelem. Felszalad Prem Kumar szemöldöke. – Tudja a választ, vagy csak találgat? – Tudom a választ. – Teljesen, száz százalékig biztos a válaszában? – Igen. Hangos dobpergés. Felvillan a helyes válasz. – Teljes mértékben, száz százalékig helyes válasz! – kiáltja ki az eredményt Prem Kumar. A közönség extázisban tombol. Tapsolnak, mindenhonnan azt hallom: Bravó! Mosolygok. Prem Kumar nem. Szmita megértően bólogat.
202
0001000000 ÖLÉSRE FELHATALMAZVA
Ha szórakozottan kószálsz Mumbai utcáin, számtalan veszély leselkedik rád. Vigyázatlanul elcsúszhatsz egy banánhéjon, és seggre ülhetsz. Ha nem figyelsz, azon kapod magad, hogy bokáig benne állsz egy kupac puha kutyaszarban. Könnyen azt érezheted, hogy a hátsó feledet egy makacs tehén böködi. Vagy éppen egy rég nem látott, messziről elkerült barát bukkan fel a zűrzavaros tömegből, és hirtelen a nyakadba ugrik. Na, hát éppen ez történt velem június 17-én, szombaton a Mahalaxmi lóversenypálya előtt, amikor egyszer csak belebotlottam Szalim Iljasziba. Öt év után. Mikor három hónappal ezelőtt megérkeztem Agrából Mumbaiba, elhatároztam, hogy nem lépek kapcsolatba Szalimmal. Hiányoltam azokban az években, amikor Delhiben Tayloréknál dolgoztam, vagy amikor Agrában robotoltam, és az a tény, hogy ugyanabban a városban vagyok, mint ő, és még csak nem is láthatom, iszonyatos teherként nehezedett rám. De úgy döntöttem, hogy nem vonom be a tervembe, amelynek célja, hogy bekerüljek a kvízshow-ba. – Mohammad! – kiáltott fel Szalim abban a pillanatban, ahogy meglátott. – Mit keresel te itt, Mumbaiban? Mikor jöttél? Hol voltál az elmúlt években?
203
Régen látott baráttal találkozni olyan, gondolom én, mint hosszú idő után újra a kedvenc ételünkből enni. Nem tudhatjuk, hogy ízlelőbimbóink miként reagálnak a hosszú kihagyás után, nem tudjuk, hogy az étel éppúgy ízleni fog-e, mint régebben. Öt hosszú év után, vegyes érzelmekkel a szívemben találkoztam újra Szalimmal. Vajon éppoly jó barátok leszünk, mint voltunk? Vajon éppoly tiszta szívvel közeledünk egymáshoz, mint azelőtt? Először nem is beszéltünk, csak leültünk egy közeli padra. Nem is hallottuk a fejünk fölött köröző sirályok rikácsolását. Tudomást sem vettünk az úton focizó kölykökről. Nem láttuk a Hadzsi Ali dargahba igyekvő hívők tömegét sem. Csak átöleltük egymást, és sírtunk. Sírtunk az együtt töltött idők emlékére, és sírtunk az elvesztegetett időért is. Utána mindent elmeséltünk, ami időközben történt velünk. Pontosabban inkább Szalim beszélt, én hallgattam. Szalim megnőtt, és sokkal jóképűbb lett. Már tizenhat évesen legalább olyan jól nézett ki, mint Bollywood bármely filmcsillaga. A kemény városi élet, velem ellentétben, nem keserítette, nem nyomorította meg. Még mindig rajong a hindi filmekért, és isteníti Bollywood sztárjait (az egy Armán Ali kivételével, ami igazán érthető). Péntekenként még mindig ellátogat Hadzsi Aliba, hogy imádkozzon. És ami a legfontosabb, a tenyérjós jövendölése kezd valóra válni. Már nem dabbawallahként szállítja az ebédet Mumbai középosztálybeli polgárainak, hanem egy drága színitanodába jár, ahol a színészmesterség fortélyait igyekszik elsajátítani. – És azt tudod, ki fizeti a tanulmányaimat? – kérdezi. – Nem. – Abbasz Rizvi. – Ugyanaz a híres Abbasz Rizvi producer, aki azokat az agyrepesztő akciófilmeket csinálja?
204
– Igen, ugyanaz. Felkínálta nekem a következő filmje főszerepét, amivel két éven belül, amikor már tizennyolc éves leszek, előrukkolunk. Addig is továbbképeztet. – Hisz’ ez csodálatos, Szalim. Hogy jött ez össze? – Nagyon hosszú történet. – Egyetlen történeted sem lehet túl hosszú számomra, Szalim. Gyerünk, vágj bele az elejétől. Álljon hát itt Szalim története, ahogyan saját szavaival elmesélte. – Miután te hirtelen eltűntél, egyedül maradtam a nyomortanyán. Még négy évig dolgoztam mint dabbawallah, jöttem-mentem az ételhordókkal, de továbbra is arról álmodoztam, hogy színész legyek. – Egyik nap, amikor éppen begyűjtöttem az ételhordókat egyik ügyfelünk, bizonyos Mukesh Rawal feleségétől, észrevettem, hogy a házuk falait olyan képek dekorálják, amelyeken a ház ura különböző híres filmcsillagokkal pózol. Megkérdeztem Mrs. Rawalt, hogy a férje véletlenül nem a filmiparban dolgozik-e. Az asszony elmondta, hogy férje főállásban egy gyógyszergyártó cég ügynöke, de másodállásban kisebb szerepeket vállal különböző filmekben. – Ámulva hallgattam mindezt. Még aznap délután elrohantam Mukesh Rawal irodájába, és megkérdeztem tőle, hogy lehetnék-e én is segédszínész, mint ő. Mukesh rám nézett, és elnevette magát. Elmondta, túl fiatal vagyok ah hoz, hogy színész legyek, de néha keresnek színészeket iskolás fiúk vagy utcagyerekek szerepeire is, amire talán még én is jó lennék. Megígérte nekem, hogy bemutat Pappu mesternek, aki a kisebb szerepekhez szállítja a színészeket a cégnek, engem pedig megkért, hogy készíttessek magamról néhány színes, 20 x 15-ös képet, különböző pózokban. Ha Pappunak tetszenek a képek, talán beválogat egy kisebb szerepre. Mukesh arról is felvilágosított, hogy a statisztáktól
205
nem követelik meg a színészi ismereteket, de azt igen, hogy öltönyben elegáns legyek, útonállóként kegyetlenül nézzek ki, iskolai egyenruhában pedig bűvöljek el mindenkit. Arra ösztökélt, hogy azokat a bizonyos fotókat profi stúdióban készíttessem el. – Aznap éjszaka aludni sem tudtam. Másnap első utam a fényképészhez vezetett, és megkérdeztem, mennyibe kerülnének a fotók. A fényképész csillagászati összegekről beszélt, nagyjából a havi keresetemről volt szó. Közöltem vele: Arrej baba1, én nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyi pénzt költsek a képekre.” A fényképész azt tanácsolta, vegyek egy olcsó, eldobható gépet, és készítsek magamról felvételeket, amelyeket aztán ő majd feljavít. Így is tettem. Vettem egy gépet, és megkértem a járókelőket, hogy készítsenek rólam képeket. A Churchgate előtt felültem valakinek a motorjára, és igyekeztem olyan laza lenni, mint Amitabh Baccsan a Muqaddar ka Szikandar című filmben. A Chowpatty Beachen egy lovon pózoltam, mint Akshaj Kumar a Khelben. Modellt álltam a Sun’n’Sand Hotel előtt, ahogy Hrithik Roshan tett a Kaho Na Pjar Hai filmben. Kezemben egy üres Johnny Walker-üveggel, próbáltam olyan részegnek tűnni, mint Shahrukh Khan a Devdaszban. Úgy vigyorogtam a Flora szökőkút előtt, mint Govinda az összes filmjében. Majdnem húsz képet készíttettem így magamról, de a gépben harminchatos tekercs volt, így a maradék menynyiséget is el kellett lőnöm, mielőtt előhívatom őket. Úgy döntöttem hát, hogy érdekes épületeket és embereket fogok fotózni. Megörökítettem a Victoria főpályaudvart, az Indiakaput, lekaptam egy csodaszép lányt a Marine Drive-on, Bandrában lefényképeztem egy öregembert, Kolabában pedig egy majomról csináltam közelit. Utolsó képemet egy
1
Arrej baba: megszólítás, kb. barátom, uram
206
középkorú, napbarnított férfiról készítettem, aki Mahimban üldögélt egy padon, és cigarettázott. Ujjait különböző színű gyűrűk borították. Csak miután lenyomtam a kioldógombot, akkor tudatosult bennem, kiről is készítettem képet. Megfagyott az ereimben a vér. – Hogy érted? – kérdezem. – Talán híres filmsztár volt? Vagy az a mocsadék Armán Ali? – Nem, Mohammad, ezt az embert te is pontosan ugyanolyan jól ismered, mint én. Mr. Babu Pillai, azaz Maman ült a padon. Az az ember, aki elhurcolt minket ide Delhiből, és aki majdnem megvakíttatott minket. – Atyaúristen! – kezem a szám elé kapom. – Felismert? – Igen, fel. „Te vagy, Szalim, nemde? Te vagy az a fiú, aki megszökött tőlem. De most nem menekülsz!” – kiáltotta, és utánam vetette magát. – Gondolkodás nélkül sarkon perdültem, és futásnak eredtem a főút felé. Egy busz húzott el mellettem, és én épp idejében ugrottam fel rá, Maman zihálva lemaradt. – Üldögélek a buszon, és azon töprengek, milyen szerencsésen megmenekültem, mikor, na, találd ki, mi történt? – Mi? – A busz megállt egy piros lámpánál, és kardokkal, dárdákkal, szigonyokkal felfegyverzett, fejkendős banditák szálltak fel. – Na ne. Nehogy azt mondd, hogy rablás történt! – De igen. Akkor jöttem rá, hogy egy utcai csetepaté kellős közepébe huppantunk. A busz előtt az úton egy felgyújtott jármű roncsai füstölögtek. Az üzletek porig rombolva, a járdán vérnyomok, az utcán mindenhol kövek, botok, elhagyott cipők hevernek. A buszsofőr azonnal lelépett. A félelemtől az agyam is lebénult. Régebben azt hittem, soha többé nem kell ilyen szörnyű jelenetet látnom. Olyan hangokat hallottam, amelyekről azt hittem, már régen elfeledtem őket. A füleimben anyám és a bátyám sikolyai
207
visszhangoztak. Remegni kezdtem. A bandatagok közölték a buszon mindenkivel, hogy a muszlim csürhe lángba borította a hindu házakat, és most eljött a bosszúállás ideje. Később hallottam, hogy az egész zavargás egy utcai csap körül kirobbant veszekedéssel kezdődött. De az emberek lelke annyira telve volt gyűlölettel, hogy pár órán belül már buszok égtek, házakat gyújtottak fel, és embereket mészároltak halomra. – „Mindegyikőtök mondja meg a nevét. A hinduk leszáll hatnak a buszról, a muszlimok maradjanak a helyükön”, parancsolták a banditák. A remegő utasok egy től egyig szépen bemutatkoztak. Arvind. Usha. Dzsatin. Arun. Vaszanti. Dzsagdish. Narmada. Ganga. Milind. A busz kezdett kiürülni. Az útonállók minden egyes utast tüzetesen megszemléltek. Megvizsgálták a hölgyek hajának választékát, a cinóbervörös hajfesték nyomait, a férfiaknak kérdéseket tettek fel vallásukat firtatandó, sőt még a kiskölyköket is arra kényszerítették, hogy oldják meg sortjukat. Hányingerem volt az egész barbár jelenettől, de azért remegtem rendesen a helyemen ülve. Végül csak két utas maradt a buszon: én és egy férfi, mögöttem két sorral. – Tudod, Mohammad, a filmekben az ilyen jelenetnél feláll a hős, és megpróbál a banditák lelkiismeretére hatni. Közli velük, hogy a muszlimok és a hinduk vére ugyanolyan vörös. Hogy az arcról nem lehet leolvasni, ki milyen vallást követ. Hogy a szeretet jobb a gyűlöletnél. Számtalan dialógust tudtam volna idézni ezeknek a haramiáknak, de ha az ember szemtől szemben áll egy ilyen borzalommal, elfelejt mindent. Csak egyetlen dologra gondolsz. Az életedre. Élni akartam, mert valóra akartam váltani az álmomat, hogy színész legyek. És most nagyon úgy festett, hogy az álom és álmodója is füstbe megy egy mumbai buszon. – „Hogy hívnak?”, kérdezte a bandavezér. Mondhattam volna, hogy Ram vagy Kriszhna, de nyelvem megbénult.
208
Az egyik támadó a nyakamban lévő tabízra2 mutatott. „Ez a gazfickó biztosan muszlim. Öljük meg!”, sürgette a többieket. „Nem. Az túl könnyű lenne neki. Élve égetjük el ezt az anyaszomorítót. És akkor ő és a kompániája egy életre megtanulja, hogy soha ne nyúljanak otthonainkhoz”, mondta a vezető kacagva. Egy másik férfi benzineskannát nyitott fel, és a folyadékot elkezdte a buszban szétlocsolni. Régebben szerettem a benzin szagát, de az óta a nap óta az égő hús bűze társul hozzá. – A két sorral mögöttem ülő férfi hirtelen felpattant. „Az én nevemet elfelejtettétek megkérdezni. Hadd mutatkozzam be. Ahmed Khan vagyok. És most lássam azt a gazfickót, aki hozzá merészel nyúlni ehhez a sráchoz”, mondta nyugodt hangon. Egy pillanatra az összes vandál elhallgatott, majd a vezetőjük szólalt meg. „Ó, tehát te is muszlim vagy. Nagyon jó, akkor te is a kölyökkel fogsz elégni.” – A férfi higgadt maradt. „Mielőtt ránk gyújtanátok a buszt, vessetek ide egy pillantást”, mondta, és egy revolvert vett elő. A haramiákra emelte fegyverét. Látnod kellett volna a kis férgek arcát. Majd’ kiugrott a szemük. Kardjaikat, botjaikat hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek. Mentették a tyúkszaros életüket. Megmenekültem. Szemeimet a hála könnyei homályosították el. A férfi nézte egy darabig, ahogy sírdogálok, majd megkérdezte, „Hogy hívnak?”.– „Szalim … Szalim Iljaszi”, feleltem szipogva. – „Hát azt sem tudod, hogy mit kell hazudni?”, mondta. „De én értékelem, ha valaki a halállal farkasszemet nézve is az igazat mondja.” – A férfi elmesélte nekem, hogy egy export-import vállalatnál dolgozik, egyedül él egy nagy házban a Byculla kerületben. Mondta, hogy szüksége lenne valakire, aki főz
tabíz: nyakba akasztható muszlim medál, amolyan kis ereklye- vagy képtartó dobozka. 2
209
és takarít a ház körül, távollétében pedig vigyáz a házra. Érdekelt volna, hogy egy üzletember miért hurcol magával fegyvert a buszon, de mivel a korábbi keresetem dupláját ajánlotta föl, azonnal elfogadtam az ajánlatát. – Ahmed nagy, tágas lakásban élt, három hálószoba, egy jó nagy konyha és egy nappali, benne egy harminchat hüvelykes tévé. Főztem, takarítottam, portalanítottam, de nem tettem le arról a vágyamról, hogy színész legyek. Jó volt Ahmednek dolgozni, mert a nap nagy részében távol volt, sokszor hetekre elutazott otthonról. Az ilyen időszakokban a stúdiók körül sündörögtem. Előhívattam a tekercs filmet, és kiváló papírképeket csináltattam belőle. A képeket átadtam Mukesh Rawalnak, aki megmutatta őket Pappu mesternek, a statisztabeszállítónak. Hiszed vagy sem, három hónap múlva megkaptam az első ajánlatot. – Valóban? – hitetlenkedek. – Milyen szerepet kaptál, és melyik filmben? – Abbasz Rizvi Bad Boys című filmjében kaptam meg egy középiskolás diák szerepét. Ebben a filmben játszott Szunil Mehra is. – Akkor azonnal induljunk, és nézzük meg a filmet. Szeretnélek látni a vásznon, és hallani a hangodat. – Hát … – Szalim habozik. A cipőjét bámulja lehajtott fejjel. – Tudod, az utolsó pillanatban megvágták a szerepemet. Így aztán mindössze három másodpercre tűnök föl, harminc diák társaságában egy tanteremben üldögélek az iskolapadban. Abban a jelenetben csak a főhős, Szunil és a tanár vált néhány szót egymással. – Micsoda? – kiáltok fel megbotránkozva. – Három nyomorult másodperc! Hát milyen szerep az ilyen? – A statiszták elvileg csak ilyesmi szerepet kaphatnak. Nem vagyunk sem hősök, sem hősnők. Csupán a jelenet kellékei vagyunk. Emlékezz csak azokra a nagy partijelenetekre. A statiszták azok, akik csak álldogálnak, iszogatnak a hát-
210
térben, miközben a főhős és a főhősnő a parketten keringőznek. Mi vagyunk az utcai járókelők, miközben a hős üldözi a gonoszt. Mi vagyunk a fickók a táncteremben, akik tapsolnak, amikor a hős és a hősnő megnyeri a táncversenyt. De nem bánom, hogy statisztaként kell dolgoznom. Ettől valóra válik az álmom, hogy beláthassak a színfalak mögé. És ez tette lehetővé, hogy találkozzam Abbasz Rizvivel. Tetszettem neki, és megígérte, hogy a következő filmjében már hosszabb szerepet kapok. – A rákövetkező hat hónapban sok mindent megtudtam Ahmedről. Mindent egybevetve, igen különös figura. Csak két dolog érdekelte az életben: a jó ételek és a tévé. A tévében is csak két programot nézett: a krikettmeccseket és a Mumbai Crime Watch3 című műsort. Fanatikus krikettrajongó volt. Bármilyen meccset adtak, Indiával vagy anélkül, neki látnia kellett. Képes volt hajnali háromkor felkelni, csak hogy láthassa a Nyugat-Indiából közvetített összecsapást, vagy éppen éjfélkor, ha Ausztráliából közvetítettek. Még az olyan új csapatok mérkőzéseit is megnézte, mint Kenya vagy Kanada. – Naplót vezetett, amelyben mindent feljegyzett. Fejből el tudta mondani minden egyes ütőjátékos ütésátlagát, a labdavetők labdavetési adatait, a mezőnyjátékosok elfogásait, a krikettkapusok védéseit. Képes volt megmondani a leg magasabb és a legalacsonyabb meccseredményeket, az egy szezonban feljegyzett futások maximális számát, és a legnagyobb arányú és legszorosabb győzelmeket is. De mindezzel a rengeteg információval célja volt: krikettmérkőzésekre fogadott. – Az India–Anglia sorozat közvetítése során jöttem rá erre. Ahmed a tévében nézte a közvetítést, és közben a
3
Mumbai Crime Watch: bűnügyi műsor, hasonló a mi Kékfényünkhöz
211
mobilján próbált elérni valakit. Megkérdeztem tőle: Mit csinál, Ahmed bhai4?” – Éppen szattát játszok – felelte. – Szatta? Mi az? – Az illegális fogadás másik elnevezése. A szattát hatalmas földalatti szindikátus szervezi Mumbaiban, naponta több millió rúpia cserél gazdát. Milliók fogadnak minden krikettmeccsre, és ezrek minden egyes labdára. És én vagyok az egyik legnagyobb fogadó. Ez a ház, minden, amit látsz, ez a méregdrága tévé, a mikrohullámú sütő a konyhában, a légkondicionáló a hálószobában, mind-mind szattanyereményeimnek köszönhető. Három évvel ezelőtt megütöttem a főnyereményt az India–Ausztrália mérkőzéssel. Emlékszel az Eden Gardensben játszott híres meccsre? Mikor India 232 a 4-hez arányban vesztésre állt, és az ellenfélnél volt az ütés joga, a tétek ezer az egyhez álltak India ellenében. Na, ekkor tettem fel a tétemet Laxmanra és Indiára. Tíz lakh5 rúpiát kaszáltam ezzel. – Tíz lakh! – még a szemem is kiugrott a helyéről. – Igen. Ma csak tízezret teszek Indiára. Próbáltam a bukimat megkérdezni az esélyek felől, de a száma állandóan foglaltat jelez. Ki-be csukogatta a mobilját, türelmetlenül nézte az óráját, és újra beütötte a számokat. Ez alkalommal sikerrel járt. „Üdv, Sharad bhai. Itt AK. 3563-as kód. Mik a tétek?” A statikus zörejen át is hallottam a bukméker hangját. Hallhattam, amint magyaráz. „India már vezet 175-tel Anglia ellen. Ha az előny egyszer eléri a 250-et, akkor az esélyek India javára fordulnak. Ha az előny kisebb mint 250, akkor
bhai: kb. „bátyó” lakh: 1 lakh egyenlő 100 000 (százezer) rúpia. Azaz a szövegben szereplő 10 lakh egymillió rúpiát takar. A lakh bevett egység Indiában.
4
5
212
fifti–fifti, de ha átlépi a 250-et, akkor három az egyhez India javára.” – „És mik az esélyek Anglia győzelmére?” – kérdezte Ahmed. – „Megőrültél?”, felelte a buki. „Anglia nem nyerhet. A legjobb esetben is csak egy döntetlent tudnak kiharcolni. De ha a tétekről kérdezel, akkor nyolc az egyhez. Akarsz fogadni?” – „Ja. Tegyél fel nekem tízezret India vereségére”, mondta Ahmed. Teljesen ledöbbentem, amikor meghallottam, hogy Ahmed mire fogad, hiszen India vezetett. De Ahmed nyilvánvalóan többet tudott, mint a bukméker, hiszen végül Anglia nyerte meg a mérkőzést, a meccs színhelyén mindenhol angol zászlók lobogtak, Ahmed kezével a levegőbe öklözve ünnepelte sikerét. „Ez az! Igen!”. Újra felhívta a bukmékert. „Kyun6 Sharad bhai, hát nem nekem volt igazam? Mennyit is kaszáltam? Nyolcvanezret? Na. Nem is olyan rossz pár óra munkáért!” – Ahmed kiment a szobából, egy üveg gyöngyöző folyadékkal tért vissza, és én aznap életemben először pezsgőt ittam. – Ahmed másik szenvedélye a Mumbai Crime Watch volt. Láttad már? Tagadólag megrázom a fejem. – Nem, Delhiben ezt nem adták. – Tudod, ez egy nagyon unalmas műsor. Olyan, mint egy hírműsor, azzal a kivétellel, hogy nem lázongásokról, zendülésekről, árvizekről, háborúkról és politikusokról szól, hanem kizárólag erőszakos bűncselekményekről. Kit öltek meg, kit erőszakoltak meg, melyik bankot rabolták ki, ki szökött meg a börtönből, csupa ilyesmik. Ahmed egy tál kebabbal az ölében üldögélt a tévé előtt, és hangosan
Kyun: kb. no nézd, figyelj. Itt ilyesmit jelent: Na idesüss, Sharad bratyó! Hát nem nekem volt igazam?
6
213
röhörészett a Mumbai Crime Watch hírein. Valamiért nagyon szórakoztatónak találta a műsort. – Ahmednek időről időre egy küldönc nagy, sárga borítékot hozott. Nekem szigorúan megparancsolta, hogy soha ne nyúljak a postájához, hanem mindent tegyek az ét kezőasztalra. Egyik délután, amikor éppen teázgattam, a futár újabb nagy, sárga borítékot hozott. Véletlenül kiborítottam a teámat, ami a borítékra löttyent, és én teljesen bepánikoltam. Tudtam, hogy ha Ahmed meglátja a küldeményén esett foltot, rettenetesen dühös lesz. Lehet, hogy értékes üzleti papírokat tartalmaz, amelyek most tönkremehetnek. Így hát nekiültem, és szép lassan felnyitottam a boríték leragasztott fülét … és füttyentettem a meglepetéstől. – Miért? Mi volt benne? – Nem sok minden. A csomagban mindössze egy szabványméretű színes kép volt egy férfi arcával, és egy gondosan gépelt cetli. Még én is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: Név: Életkor: Cím:
Vithalbhai Ghorpade 56 73/4 Marve Road, Malad
Ennyi volt az egész. – Feltételeztem, hogy ezek egy olyan üzletember adatai, akivel Ahmednek közös dolga akadt, és végül nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az egésznek. Gondosan leragasztottam a borítékot, és visszatettem az ebédlőasztalra. Este Ahmed hazajött, és felnyitotta a borítékot. Nem sokkal ezután telefonon hívták. „Igen, megkaptam a csomagot”, mondta valakinek. – Majdnem két héttel később Ahmed üldögél a tévé előtt, és a Mumbai Crime Watchot nézi. Én a konyhában tisztítottam éppen a zöldségeket, de hallottam a bemondó szavait „ … és egy újabb hátborzongató haláleset történt Maladban, a rend-
214
őrség keresi a Marve Road-i otthonában holtan talált prominens üzletember, Vithalbhai Ghorpade gyilkosára utaló nyomokat.” A név hallatán bekattant valami. Rápillantottam a képernyőre, és majdnem elvágtam az ujjam, mert a tévéből ugyanaz az arc nézett vissza rám, mint a fényképről, amit abban az ominózus sárga borítékban találtam. A bemondó folytatta: „Az ötvenhat éves Mr. Ghorpadét közvetlen közelről lőtték agyon a saját házában, ahol e kérdéses időben egyedül tartózkodott. Felesége és fia gyászolja. A maladi rendőrség szerint a rablás tűnik a legvalószínűbb indítéknak, mert a házat alaposan felforgatták, és sok értéknek nyoma veszett.” – Észrevettem, hogy ezt hallva Ahmed hangosan nevet. Ez is elég meglepő volt számomra. Vajon miért nevet Ahmed egy üzlettársa halálán? – Egy hónappal később újabb sárga boríték érkezett. Ahmed távol volt, és én nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást a boríték tartalmára. Ez alkalommal gőz fölött nyitottam fel, így nem maradt nyoma. Kinyitottam, és egy újabb színes fényképet húztam elő. A képen egy fiatal férfi arca volt látható, vastag bajusszal, bal szemétől egészen az orráig húzódó hosszú sebbel. A szokásos gépelt lapon az alábbi állt: Név: Életkor: Cím:
Dzsamíl Kidwai 28 35 Shiladzsit Apartments, Kolaba
Emlékezetembe véstem az adatokat, majd visszaragasztottam a borítékot. – Ahmed hazajött aznap este, és megnézte a küldeményt. Megint hívták, mint korábban, és ő újra megerősítette, hogy megkapta a csomagot. Pontosan egy hétre rá hallottam a Mumbai Crime Watch híreiben, hogy egy Dzsamíl Kidwai ne-
215
vezetű ifjú ügyvédet agyonlőttek, miközben Shiladzsit Apartmentsben lévő otthonának közelében éppen kiszállt a kocsijából. A bemondó közölte: „a rendőrség alvilági leszámolást gyanít az eset hátterében, hiszen Mr. Kidwai számos maffiavezért képviselt a bíróságon. Nyomozást indítottak, de jelenleg nincsenek bizonyítékok.” Ahmed, kezében egy pohár whiskyvel, hahotázott a hír hallatán. – Most már komolyan aggódtam. Miért kap Ahmed fényképeket, és miért van az, hogy a fényképeken szereplő emberek hamarosan meghalnak? Számomra még mindig rejtély volt a dolog. Így, amikor három hét múlva a küldönc újabb sárga borítékot hozott, nemcsak meglestem a képet, amely egy idős férfit ábrázolt, hanem a címet is feljegyeztem. Egy kurlai ház címe volt, a Premier Roadon. Másnap követtem Ahmedet. A helyiérdekűvel elzötyögött Kurláig, és elsétált a Premier Roadra. De a házba nem ment be. Csak elment előtte háromszor-négyszer, mintha ellenőrizné, felderítené a terepet. Két héttel később a Mumbai Crime Watchban hallom, hogy az idős embert holtan találták a Premier Roadon lévő házában. – Nem vagyok hülye. Ott és akkor már tudtam, hogy Ahmed ölte meg az idős urat, és én egy bérgyilkossal élek egy fedél alatt. De nem tudtam, mit tegyek. Ahmed megmentette az életemet, és még csak fel sem merülhetett bennem, hogy felnyomjam a rendőrségen. Időközben Abbasz Rizvi is felhívott, és határozott ígéretet tett egy apróbb szerepre a következő filmjében. Mikor ezt meghallottam, futva rohantam el Hadzsi Ali szentélyébe. Homlokommal a sírt fedő szőnyeget érintve foglaltam imába Rizvi nevét, hosszú életet kívánva neki. – A következő két hónapban bonyolult kettős életet éltem. Ha Ahmed olyan bérgyilkos volt, aki üzletembernek álcázta magát, akkor én színész voltam, aki háziszolgának maszkírozta el magát. Ahmed jogot formált magának a
216
gyilkolásra, de én tudtam, hogy eljön a nap, amikor őt magát ölik meg. Egyszerűen csak abban reménykedtem, hogy én akkor nem kerülök két tűz közé. Majd minden darabjaira hullott… – Mi történt? – kérdezem. – Négy hónappal ezelőtt történt – pontosabban február huszadikán. Nagyon jól emlékszem a napra, mert India játszotta Ausztráliával a sorozat utolsó mérkőzését, és Ahmed újra fogadást kötött. Gyakorlatilag mindenre fogadott: nemcsak arra, melyik csapat győz, hanem az első elbukó kapura, az első kaput kiütő játékosra, a feldobás nyertesére, és arra is, fog-e esni a meccs alatt. Néha gyakorlatilag a mérkőzés összes labdájára fogadást kötött. Aznap reggel a következő beszélgetésnek voltam fültanúja. A bukmékerét hívta. „Sharad bhai, 3563-as kód. Mit gondolsz, fog esni? Tegnap tiszta volt az ég, de mit gondolsz, megváltozhat ez mára? Az időjárás-jelentés szép időt jósol, de talán később még eshet, hm?” Majd megtette tétjeit. „Tedd meg nekem, hogy Szacsin Malvankar ma eléri a harminchetedik százast. Mi az arány?” „Már a hetvennyolcon van, és mindenki biztosra veszi, hogy meglesz a száza, így a tétek nem túl ígéretesek. A legjobb, amit ajánlhatok, tizenhárom a tízhez”, így a buki. „OK”, mondta Ahmed, „tegyél fel tíz lakhot. Így legfeljebb keresek hármat.” Ahmed az egész délutánt a készülék előtt töltötte, hangos füttyel jutalmazva Malvankar minden egyes futását. Ahogy Malvankar haladt a százas felé, Ahmed egyre izgatottabbá vált. Mire Malvankar a kilencveneseknél járt, Ahmedet már a gutaütés kerülgette, körmeit harapdálta, minden labda előtt imádkozott, nyüszögött, ha egy-egy dobásból legyőzötten került ki. De Malvankar úgy játszott, ahogy egy profi ütőjátékosnak kell. Kilencvenegyről simán lépett kilencvennégyre. Majd egyetlen ütéssel elérte a kilencvenhatot. Újabb ütés. Kilencvenhét. Utána Gilleszpie adott egy rövid
217
labdát, és Malvankar varázslatos módon ütötte el a pályahatárig. Hajden rohant utána, próbálta elcsípni, hogy ne menjen túl a kötélen. Malvankar és ütőtársa, Adzsaj Mishra gyorsan futott a kapuk között. Megcsináltak egy futást. Kilencvennyolc. Majd rohantak, hogy teljesítsék a másodikat. Kilencvenkilenc. Hajden centikkel a kötél előtt gyűjtötte be a labdát, és visszaküldte a dobókörbe, de nem Adam Gilcsristnek, a krikettkapusnak, hanem a labdavető ember irányába. Malvankar látta, hogy jön a dobás, és odakiáltott Mishrának, aki a harmadik futásért loholt már feléje, hogy „Neeeee!”De az az idióta folytatta a rohamot a Malvankar felé tartó dobásra. Sajnos Malvankar rákényszerült, hogy nekieredjen a harmadik futásnak. Már majdnem elért a dobóig, amikor Hajden labdája a célkapu léceinél landolt! Malvankart a határvonal előtt tizenöt centivel csípték el, a harmadik bíró kifutást ítélt. Mindezt kilencvenkilencnél. – Képzelheted, mi játszódott le Ahmedben. Tíz lakhot tett fel Malvankar harminchetedik százasára, és most egy futással a cél előtt az egészet elveszítette. Átkozta Gilleszpiét, átkozta Hajdent, és mindenekelőtt szidta Mishrát. „Megölöm az a rohadékot!”, hörögte, és kirontott a házból. Talán egy bárba ment, hogy italba fojtsa a bánatát. – Azon a délutánon egy újabb sárga boríték érkezett. Féltem, hogy egy bizonyos indiai krikettütő fényképe lesz benne, de amikor megláttam a tartalmát, majdnem szörnyethaltam. – Miért? Mi volt benne? – kérdezem. – A borítékban egy színes, szabványméretű kép volt Abbasz Rizviről, a producerről, és egy darab papír, nevével, címével. Tudtam, hogy ő lesz Ahmed következő áldozata, és halálával az az álmom is szertefoszlik, hogy valaha színész legyek. Figyelmeztetnem kellett Rizvit. De ha Ahmed rájön, engem kinyír, mindenféle skrupulus nélkül. Végső soron ő profi volt, ölésre felhatalmazva.
218
– Na és, mit tettél? – kérdem lélegzetvisszafojtva. – Tettem, amit tennem kellett. Azonnal elmentem Rizvihez, és beszámoltam neki a fejére kitűzött vérdíjról. Nem hitt nekem, így megmutattam neki a képet és a cetlit, amit a küldönc hozott. Mikor meglátta a saját fényképét a kezemben, minden kétsége szertefoszlott. Elmondta, hogy most lelép Dubaiba, és legalább egy évig meghúzza ott magát. Annyira a lekötelezettemnek érezte magát, hogy megígérte, a következő filmjében én leszek a főhős, és addig is kitaníttat a mesterség fortélyaira. Ezért fizeti hát tanonckodásom költségeit, és ezért számolom a napokat, míg be nem töltöm a tizennyolcat. – Micsoda sztori, Szalim! – nagyot sóhajtok. – De azzal, hogy elvitted a csomagot Rizvihez, nem kockáztattad a saját életedet is? Ahmed aznap este minden bizonnyal kapott egy újabb telefonhívást, így tudnia kellett, hogy egy borítéknak nyoma veszett. – Nem, nem kockáztattam semmit. Ahmed megkapta a sárga borítékját, ott feküdt az ebédlőasztalon, amikor este hazatért. – De … hiszen akkor Ahmed megölte Rizvit. – Nem, mert a borítékban egy új kép és egy új cím volt, amit én gépeltem le a közeli kioszkban. – Okos. Úgy érted, egy nem létező címet adtál meg? – Azt nem tehettem meg. Így nem is tettem meg. Egy valós képet és egy valós címet adtam Ahmednek, és ő tényleg elment és megcsinálta a melót. De mielőtt felfedezhette volna, hogy nem a megfelelő pacákot nyírta ki, bejelentettem, hogy sürgősen el kell utaznom Biharba, és kiléptem a szolgálatából. Bujkáltam itt-ott, nem tettem be a lábam Bycullába, és még a lakásával szemben lévő Hadzsi Ali szentélyt sem látogattam. És mit látok a múlt héten, a Mumbai Crime Watchban? A rendőrség a Churchgate állomás közelében kitört tűzpárbajban lelőtte a rettegett bérgyilkost,
219
Ahmed Khant. Így ma eljöttem Hadzsi Alihoz, hogy lerójam hálámat Allahnak, és kit látnak szemeim, mikor kijövök? Hát téged! – Igen, hihetetlen véletlen egybeesés. Már csak egy kérdésem maradt. Kinek a képét és címét adtad meg Ahmednek? – Csak egyetlen ember szolgált rá erre. A borítékban egy szabványméretű, színes kép volt Mr. Bapu Pillairól, és egy cetli Maman címével. Szmita összecsapja a két tenyerét. – Fantasztikus! Eddig megtudtam rólad, hogy okos fickó vagy, de nem tudtam, hogy Szalim is egy zseni. Távirányítással öl, és a megfelelő célpontot szemelte ki. Mi történt ezek után? Beszéltél Szalimnak arról, hogy részt veszel a showban? – Nem. Nem tártam fel előtte, miért jöttem Mumbaiba. Egyszerűen azt mondtam neki, most Delhiben élek, ott dolgozom háziszolgaként, és pár napra ellátogattam Mumbaiba. – Azaz Szalim semmit sem tud a W3B-s szereplésedről? – Semmit. Akartam vele közölni a hírt, de mielőtt ezt megtehettem volna, letartóztattak. – Értem. Na mindegy, lássuk, miként segített e csodás találkozás a show-ban. A stúdióban újra elhalványulnak a fények. Prem Kumar a kamerába beszél. – A kilencedik kérdéssel folytatjuk, egymillió rúpiáért. – Felém fordul. – Készen áll? – Igen – felelem. – Rendben. Íme a kilencedik kérdés, a sport világából. Mondja, Mr. Thomas, sportol Ön valamit? – Semmit.
220
– Semmit. Akkor mitől ilyen fitt? Nézzen rám, mennyi hájat fölszedtem, pedig minden reggel járok az edzőterembe. – Ha pincérként kellene megélnie, és naponta harminc kilométert kellene zötyögnie a helyiérdekűn, akkor maga is edzetté válna – felelem erre. A közönség kuncog, Prem Kumar savanyú képet vág. – Jól van, akkor íme a kilencedik kérdés, a krikett világából. Hány százast ért el India legnagyobb ütőjátékosa, Szacsin Malvankar? A válaszlehetőségek: a) 34, b) 35, c) 36 vagy d) 37. A zene erősödik. – Kérdezhetek valamit? – Igen, természetesen. – India játszott más országgal az Ausztráliával vívott sorozatot követően? – Nem, legalábbis tudomásom szerint nem. – Akkor tudom a választ. C, 36. – Ez a végső válasza? Ne feledje, egymillió rúpiával játszik. – Igen. C. 36. – Teljesen, száz százalékig biztos a válaszában? – Igen. Dobpergés. Felvillan a helyes válasz. - Teljesen, száz százalékig helyes válasz! Szacsin Malvankar valóban 36 százast ért el. Ön éppen most nyert egymillió rúpiát! Hölgyeim és uraim, most rövid reklámszünet következik. – Csapó! – mondom erre én.
221
