Lapunk megjelenését Szekszárd Megyei Jogú Város Mûvelõdési Bizottsága és a Tolna Megyei Önkormányzat Mûvelõdési Bizottsága támogatta

Lapunk megjelenését Szekszárd Megyei Jogú Város Mûvelõdési Bizottsága és a Tolna Megyei Önkormányzat Mûvelõdési Bizottsága támogatta.

A borítón és a belsõ oldalakon Baky Péter festõmûvész grafikái láthatók.

Folyóiratunk a Szerkesztõség címén megrendelhetõ és elõfizethetõ. Budapesten megvásárolható a Fekete Sas Kulturbarlangban, 1073 Budapest, Erzsébet krt. 15. (A Dohány utcánál, a New York Palota oldalán)

Kiadja: A PAD Irodalmi, Kulturális és Mûvészeti Egyesület Felelõs kiadó az Egyesület elnöke ISSN szám: 141 7 - 1465 A meg nem rendelt kéziratokat lehetõségeink szerint gondozzuk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni.

Nyomdai kivitelezés: Kerényi Nyomdaipari Kft. Felelõs vezetõ: Kerényi Zoltán

TARTALOM Thomas Bernhard • Seekirchen-i temetõ • 5. oldal Thomas Bernhard • Salzburg • 6. oldal Thomas Bernhard • Éltes vidék • 7. oldal Háy János • A Herner Ferike faterja • 9. oldal Dicsõ Zsolt • lesz egy nõ • 16. oldal Dicsõ Zsolt • tárva az ablak • 17. oldal Bohár András • ECCE HOMO • 19. oldal Jankovics Zoltán • minden ugyanaz • 33. oldal Podmaniczky Szilárd • Piton Pista újra száguld • 34. oldal Podmaniczky Szilárd • A tengeri gyékény • 35. oldal Podmaniczky Szilárd • A kínai piac • 36. oldal Péli Péter • a dilettáns imája • 39. oldal Gacsályi József • Magánérzeti kérdések szonettje... • 40. oldal Kis Pál István • A pisze angyal • 41. oldal Domán Csaba – Fenes Tibor • Joy Division – New Order • 42. oldal Gacsályi József • Hegyi elégia • 51. oldal Kosztolányi Péter • COMMEMORATIO, ANNO SALUTIS • 52. oldal Paul Celan • Élni • 54. oldal

Thomas Bernhard Seekirchen-i temetõ Ím, írva áll: férfi, szatócs, paraszt. Egykor mindegyiket megszülte anyja, százukat egy éj végleg elragadta – Háború réme hozta rájuk azt. Ím, írva áll: férfi, szatócs, paraszt. És írva helye, ideje halálnak – A sírkõ egyszer majd szókat fakaszt. De senki nem szól, mivé vesztek-váltak. Háború réme hozta rájuk azt. Szérûrõl édes kéveillat árad. Erdélyi Z. János fordítása

5

Thomas Bernhard Salzburg Ti fénylõ tornyok hajnal-tisztaságban, te forró szél, te vénség-ülte fa. Az ûrbe markol a dóm-kupola s árnyát teríti lassan, lenge-lágyan utcák fölé és díszes oszlopokra. – Udvar nyugalmán újbor körbejár. Mind izzóbbá hevül a napsugár egy tiszta forrás csengésébe hullva. Lapos tetõk fölé fény nõ, varázsos, tûzként világol, szinte megkövül. A nyár kelyhébõl iszik mind a város, és zöld lugasban messze száll a mámor, a mennybolt fele szárnyal egyedül, s muzsika kél galambok dúlt rajából. Erdélyi Z. János fordítása

6

Thomas Bernhard Éltes vidék Éltes vidék, mindenki hazatart. Ki nem fut gyilkok, tûzvész dúlta távol elõl honába, torony magasából zengetni szerte rímek-fonta dalt? Ó, ifjú város vén Napnyugaton! Az apám egyszer, csak hogy téged nézzen, Keletrõl elsõ hajnal-szürkeségben nyaradba lépett fénylõ partokon. Szelíd Itália német kövekben! Muzsika sarjad paloták során, s katona harcol istenségek ellen. S akár apám, úgy jönnek nagy csapatban itt megpihenni hosszú éj után, s orcád elõtt vonulnak szakadatlan. Erdélyi Z. János fordítása

7

Háy János A Herner Ferike faterja Az én faterom rendõr – mondta a Herner Ferike, a Krekács Béla meg gyorsan viszszakézbõl pofánvágta, hogy lássa a gyerek, itt súlya van a szavaknak. Háromszor hozakodott elõ a Herner Ferike a faterjával, a Krekács Béla meg rutinból mindig pofánvágta, mikor a Herner Ferike azt mondta, hogy idehívja a faterját, van neki pisztolya és lelövi a Krekácsot ott az osztályban, a szeneskályha mellett, mert olyan volt még a fûtés. Hatalmas vaskályha, hogy azon fog a Krekács vére csorogni, mert az õ apja – mondta a Herner Ferike – mindenkit lelõhet, fõleg azt, aki a fiát bántja, azért lett rendõr, hogy megvédje a fiát a krekácsoktól, a gazember krekácsoktól, akik tönkreteszik az életüket, az õ életét, a Ferikéét, mármint, és a többi Hernerét is, biztosan az anyjáét is a boltban, hogy nem adnak neki pontosan vissza, mondta otthon, meg nem beszélnek vele, ha belép a boltba – hallotta a Herner otthon, hogy ezt mondta az anyja – nem akarnak hozzá beszélni az aszszonyok, mert hogy õ a rendõr felesége, amikor belép a boltba, tiszta csend van, csak a zacskókkal zizeg mindenki, a cukroszacskóval, és õ már ezt a hangot egyáltalán nem bírja elviselni, ezt a zacskóhangot. De a faterom – mondta a Herner – úgyis szitára lõ mindenkit, majd meglátod, szitára.... A Krekács ennél a szitánál vágta megint pofán a Hernert, akinek eleredt az orravére, és odahajolt a Krekács a Herner undorító puha arcához, a vérrel csíkot húzott a pofabõrén és belekiabált a szemébe, meg a fülébe, hogy az õ faterjának, mármint a Krekács faterjának is van egy nagy pisztolya, és ha a Herner faterja a pisztolyát használná, akkor a Herner faterjának annyi, mert a Krekács faterja úgy szétlõné darabokra, hogy a hulláját sem ismernék föl, mert – mondta a Krekács – az én faterom nem fél az ilyen szarjankó rendõröktõl, különb embereket is lelõtt a háborúban például, ahonnét a pisztolyt hozta. A Herner közben csúszott ki a Krekács alól, csúszott a fal felé, és a Krekács nem követte, hagyta, hogy menjen mostmár a francba, mielõtt bejön a Bezeczki, a matektanár, és mindkettõjüket felpofozza, de fõleg a Krekácsot. Másnap megállt a Herner faterjának a motorja a Krekácsék elõtt. A rendõr lecsatolta a bukósisakot, aztán bekiabált, hogy itthon van-e a Krekács faterja. A Krekács faterja hátul volt, az ölfáknál pakolt, amikor hallotta ezt az üvöltözést, kurvára beszart, mert nem látta a rendõrt, de megismerte a hangját, hogy ilyen hülye hangja senkinek nincs a faluban, olyan magas, s amikor kiabált még jobban fölszaladt, egészen visítósra. Beszart kurvára, mert aznap hozott el a téesz-raktárból egy zsák disznótápot, aztán nagyon azt érezte, hogy most meg van találva, hogy valaki, a 9

Szabó Pityu bácsi - mondjuk - felnyomta a rendõrnél. Na mindegy – gondolta –, mostmár mindegy. Kiment az utcaajtóhoz, a rendõrhöz olyan sápatag léptekkel, mint aki nem is akar haladni, csak véletlen csúszik elõre. – Azt hittem már itthon sincsenek – kiabált a rendõr. – Hátul voltam az ölfáknál – mondta a Krekács faterja és kinyitotta az ajtót. A rendõr ment befelé és mondta, hogy van itt egy komoly probléma és neki ezt ki kell vizsgálnia. A Krekács faterja meg mondta, nem lehet az olyan komoly, nem olyan nagy ügy, meg el lehet intézni azt biztosan így egymás között. – A gyerekrõl van szó – mondta a Herner faterja. – A gyerek – mondta a Krekács –, a gyerek az nincsen benne semmiben, az olyan ártatlan, mint egy üres bögre. – De azt mondták, hogy az iskolában. – Hát az iskolában – mondta a Krekács faterja – ott van mindenféle. – Adok a pofájára gondolta közben, ha ez ott kibeszél mindent, a tápról. – Szóval – fogott bele megint a Herner faterja – azt mondta, hogy maga fegyvert rejteget. A Krekács faterja állt és bámult, ahogyan másnaposan néz bele az ember a tehén szemébe, reggel, amikor itatja, hogy néz, a szem meg kerekedik, pont olyanra, olyan nagyra, mint a tehéné, és ebben a kerek négy szemben találkozik valami nagyon mély ûr, olyan mély, amibe ha beleesik az ember, tutira nem ússza meg a kórházat, a korházról meg tudjuk, fõleg a váciról. – Mit? – nyögte ki végül. – Fegyvert? – Azt – válaszolt a rendõr –, pisztolyt. A Krekács faterja még mindig fenntartotta az üres nagy karikákat a szeme helyén. Ebbe nézett most bele a rendõr és találkozott ott a két tekintet, az a két térség, ami reggelenként a tehénnel. – Gondoltam – mondta a rendõr –, hogy az egész nem igaz, hogy a gyerekek..., csak nekem tudja – és megveregette a Krekács faterjának a vállát –, azt mindenképpen ki kell vizsgálnom, meg jelentés..., tudja ilyesmi – aztán felcsatolta a bukósisakot, berúgta a pannóniát és elhúzott. A Krekács faterja állt még vagy egy percet, nézett az üres karikákkal a rendõr után, ahogy a pannónia kerekei beporozzák a látóhatárt, aztán bevágta az utcaajtót... – Persze én ezt hallottam bent a konyhában, és jól be voltam szarva, hogy mi lesz – mondta a Krekács Béla kint az utcán a Herdának, meg a Bandának, ahogy kaparászták az árokparti gazt. – A fater bejött, egy kurva szót nem szólt, nekem esett és szecskára vert, elõször tenyérrel, aztán lecsatolta a nadrágszíját, tiszta hurka lett a hátam. Másnap a Herner röhögött rajtam. – Na mi van, mikor fogja a faterod kinyírni a fateromat? Röhögött a leszopott fejével, én meg odamentem hozzá, és ahogy fájt a hátam, azzal a hanggal mondtam neki: Te szar gyilkos – azt 10

mondtam, hogy egy szar gyilkos lesz, ha megnõ, egy rohadék szemét gyilkos – ezt mondtam a pofájába, de nem vertem be a képét, mert undorodtam a nyálas szõke fejétõl. – Jól el is tûntek a faluból – szólt közbe a Herda. – Három évet se húztak ki. – Nem bírta az asszony a zizegést – röhögött a Banda –, hogy mindig zizegett a bolt, amikor belépett. – Aztán a Sanyi jött – mondta a Krekács – A Sanyival nem volt baj, nem, a Sanyi az jógyerek volt, ott ivott velünk mindig. – Az az, az jógyerek volt – mondta a Herda, meg a Banda is. Kaparták az árkot a Dózsa utcában, mert a Marika azt mondta az önkormányzatban, hogy máma a Dózsa utcát kell csinálni, mert ott már mindig a járdán folyik az esõ. A dózsások meg bekiabálnak a polgármesternek, hogy Lajoska, mi a francnak választottunk meg, ha folyik a latyak a járdán, a Lajos meg nem bírja már – mondta a Marika –, mer rendes ember, az biztos. A negyvenes számig jutottak négyig, nem hajtottak, minek, holnap is lehet, ha kell. – Na jól van, mára ennyi – mondta a Banda –, vigyük vissza a kapákat. Az önkormányzat a fõutcán volt, a kanyar elõtt, ott volt az épület hátuljánál egy raktár, ahol a községi szerszámokat tárolták, oda vitték, aztán beszóltak még a házba a titkárnõnek, hogy Marika, megcsináltuk a Dózsa utcát félig. Jól van, majd holnap onnét folytassátok – mondta a Marika, aki már éppen készült volna a presszóba a polgármester után, kis tükröt szorongatott az arca elõtt, amiben külön lehet megnézni a szemet, meg a szájat és valamit igazgatott ezen is, azon is. A Krekács meg a Herda meg a Banda nézték a cicózást, aztán elindultak a buszmegálló irányában. – Nem értem. Érted! Nem értem – mondta a Krekács, és látszott rajta a gondolkodás, a homlokán is, de fõleg a szemén. – Én sem – vágta rá a Herda, amikor a Volán benyomott egy buszt eléjük, most nem láttak a buszállomás túlfeléig, csak a sárga nagy buszig. – Mit nem értesz – kérdezett vissza a Banda. – Amit a Béla – mondta a Herda. – Ja – bólogatott a Banda –, az más. Megálltak a busz elõtt vagy három lépéssel, toporogtak, meg nyakat nyújtogattak, jobbra, aztán balra. – Merrõl kerüljük ki? – kérdezte a Krekács. – Merrõl rövidebb? – Nem tudom – mondta a Krekács. Aztán elindultak balra, éppen a sofõrfülke felé. Karesz hozta le a cuccait. – Jó ideálltál, bazmeg, Karesz – mondta a Herda. – Most mi a faszt csináljak – kiabált ki a buszból a Karesz –, nem támaszthatom a falnak. 11

– Különben meg azt hallottam – szólt be a Banda –, hogy amikor jönnek a gimis csajok, te leejted a visszajárót, a vashuszast, bazmeg, aztán lentrõl nézel vissza alájuk. – Ne nézzem már, ne nézzem már – rikácsolta a Karesz –, húsz év alatt szétrázta már a faszomat a busz. – Jó – szólt közbe a Krekács –, de úgy emlékezetbõl, azért... Karesz mondott még egy anyátok picsáját, aztán leugrott a buszról, kívülrõl bezárta az ajtót és bement az irodába, Krekácsék meg tovább mentek a kocsma felé. – Különben ingyen is jár a munkanélküli – mondta a Herda –, a sógorom például ingyen kapja Pesten, nem kell neki az utcán keccsölnie. – Végülis a maradék idõre sem elég a pénz, nem? – mondta a Banda. – Mi lenne, ha az egész nap a miénk volna, mit szart csinálnánk akkor. – Az igaz – mondta a Krekács és leült a kinti vasasztal mellé, aztán a Herda és a Banda is, a székek nyikorogva súrolták a betonteraszt. – Itt semmi nem változik – mondta a Banda –, mint húsz éve olyan minden. Ezek az ócska vasvázas székek, mindig lóg rajtuk a léc. A múltkor is becsípte a valagamat, legalábbis másnap ott volt egy nagy véres folt. – Lehet, hogy a Vízike szívta ki, csak már nem emlékszel. – Hogy a picsába tudná kiszívni, azon ülök, bazmeg. – Hát a lécek között becsücsörít. Röhögtek. – Különben minek mondtad el azt a hülye Hernert? – Ja – kapta föl a fejét a Krekács –, az, szóval az anyám mondta. – Mit mondott az anyád? – kérdezte a Herda. – Hát hogy volt az az eset Komlón, hogy ott a fickót nem mondták be, hogy mi a neve, csak azt, hogy H. F., de mindenki tudja a faluban, hogy az a Herner Ferike volt. Az a komlói dolog. Az anyám látta a csigakettõn. – De most nem emlékszem pontosan, hogy mi a fasz volt Komlón, csak hogy valami az volt... – Hát – mondta a Krekács –, hogy ez a Háeff, vagyis a Ferike vadász volt, ez volt a hobbija, hogy vadászott, mikor nem dolgozott, mint a Szabó Jani bácsi, vette a puskáját és vadászott. Mondta az anyám, hogy a csigatévén mutatták, eljátszották, ahogy történt, hogy akarta, hogy a gyereke is olyan legyen, mint õ, mert mindenkinek a faterja azt akarja, és elvitte vadászni, az asszony mondta, hogy minek ilyen kicsi gyerek oda, a Ferike, meg hogy azért, mert azt akarom, hogy tudja, mit csinál az apja, meg jó lesz neki a levegõn, aztán nagyon jó is lett, mert hogy ott bukdácsolt a gyerek az erdõben, a Ferike meg vadászott, a gyerek meg nem tudta, hogy õ rossz helyen van, a Ferike meg – tudod minden vadász tiszta hülye, csak a 13

vadat látja, a szélre is rálõ, bazmeg, még a szélre is, ha megmozgatja a fákat, mert ott látja a mozgás mögött a vadat, pedig csak szél, de ezt nem tudta a gyerek, mert nem basztak rá a kezére, mint amikor a konnektorba nyúlt, hogy haggyad már, mert szétvág az áram, nem basztak rá a kezére, hogy ne mozgassa az ágakat a Ferike elõtt, mer a Ferike, érted, a Ferike lõ, mert olyan hülyevadász. Lõ, pont a gyerekre, érted, a gyerekre. – Azistenit – mondta a Herda, meg aztán a Banda is: Azistenit. – A gyereknek meg annyi, érted, vége rögtön, a kisgyereknek. Négyéves volt. A Ferike meg bõgött a tévében, ahogyan akkor, amikor pofánbasztam, ott bõgött, hogy nem akarta, meg a kisgyerekem, a kisgyerekem, ezt mondta, ahogyan akkor, hogy a faterom, de most tényleg sírt, nem attól a fájástól, amitõl akkor, most tényleg tiszta víz volt az arca, meg a mellkasa, mondta az anyám, a Ferikének. – Azistenit – mondták megint a Banda meg a Herda –, azistenit. – Akkor aztán eszembe jutott az egész, amit én mondtam a Ferikének. Hogy az lett, amit én mondtam a Ferikének – mondta a Krekács, szemei villogtak, hol a sörbe, hol a levegõbe, mintha itt is, ott is rosszakaró rendõrök bujkálnának, olyanok, akik végrehajtanak, hogy a Krekács csak mond valamit és átzúgnak a levegõn, át napokon és éveken, és a megfelelõ pillanatban lecsapnak az áldozatra. – Hogy mondod és úgy lesz! A kurva életit – morogta a Herda – A kurva életit. Ittak, a Banda hallgatott, a Herda cuppogott a sörrel, folyatta a fogai között, hol elõre ömlött és kipúposította a szájszéleket, hol hátra tûnt, aztán nyelt, látszott a torkán a mennyiség. – Én mondtam mindig a Lajos bácsinak a parókián, mikor a fát raktam be – ivott, aztán mondta tovább a Krekács –, hogy azért nem megyek be a templomba, mert bassza meg – mondom neki –, az kurva isten, hogy nincsen isten, mert akkor nem lenne ilyen nagy szar az egész, az kurva isten, hogy nincs. Ennél szarabb világ, bazmeg, mondom neki, nem lehet, Lajos bácsi, mer akkor már fölrobbanna, ez a legszarabb, az biztos. Meg ha van isten véletlen, akkor rá se baszik, hogy mi van itt, az biztos, hogy rá se baszik, a fateromnak akkor nem veszik ki a fél tüdejét, az biztos, pedig nem is szívott, ha van, akkor nem. Azt mondja, hogy menjek templomba imádkozni, mondja a Lajos bácsi, hogy menjek, mer nem igaz, amit mondok, az nem igaz, én meg nem tudom, mi az igaz, mer nem megyek imádkozni. – Nem értem – mordult a Herda latyakosan. – Mit nem értesz? – kérdezte a Banda. – Hogy mit akarunk a Lajos bácsival, hogy õ hogyan jön a Herner Ferikéhez. – Aha – mondta a Banda, de nem válaszolt, csak ivott, mint aki tudja, de most nem akarja megmondani, hadd gondolkodjon az a másik is. – Szóval, hogy – mondta a Krekács –, mi van akkor, ha tényleg nem volt igazam, hogy mégis rosszabb minden, mint gondoltam, meg mondtam a Lajos bácsinak, 14

mert az isten szétszórt magából valami erõt a földön az emberekbe, hogy van belõle az emberekben, például bennem is és azért van, hogy valamit kimondok és az meg úgy lesz, pont, ahogy kimondom, vagy még rosszabbul, persze én nem tudom, hogy minek kellene így vagy úgy lennie, érted, én azt nem tudom... – Ahogyan a Herner Ferikénél, hogy az lett, gyilkos, hogy az lett, amit mondtál? A kurva istenit - kiáltott megint a Herda – a kurva istenit. A Banda nézte a Krekácsot, mereven iszapos szemeivel, aztán hirtelen átnyúlt az asztal fölött, megmarkolta a Krekács ingét, nekirántotta a Krekácsot a vasasztalnak, és a pofájába üvöltött: És mi a faszt mondtál még, bazmeg, mi a faszt mondtál még, rám mit mondtál, bazmeg te hülyegyerek, mi a faszt. – Rángatta a Krekácsot, annak meg lötyögött a feje, a mellkasa nekiverõdött az asztalnak, aztán a torkából felbuggyant valami sárga, sûrû hab, és köpött, a köpés után hányást lehelve mondta a Banda pofájába: – Az a baj, bazmeg – köpött megint –, pont az a baj, hogy nem emlékszem.

15

Dicsõ Zsolt lesz egy nõ lesz majd egy nõ akiért ... vagy inkább kertes ház ahol nem lakik alattam/fölöttem senki és tarthatok akár két háziállatot netán örökölnék persze a pénz miatt s talán feltalálok fontos dolgokat esetleg egy nõt akiért ...

16

Dicsõ Zsolt tárva az ablak szúnyogháló résein tolongnak ki-be kockányi levegõk kívül reked az élõvilág szúnyogháló résein innen kockázatmentes környezetben nincs mozgás nincs halál szúnyogháló rései kockázta levegõ élõvilágtalan környezet kockázatmentes halál

17

Bohár András ECCE HOMO (filozófiai antropológiai irányok)1 Tovább folytatjuk az elõzõ fejezet radikális kérdéssorát, de immáron a filozófiai antropológia irányainak kimunkálhatóságát szem elõtt tartva. Ez egyben át is vezet bennünket a már sokszor jelzett szisztematikus aprómunkaként megfogalmazott többfelé figyelõ beállítódáshoz. Így a véges és nyitott emberrõl szóló filozófiai diskurzus (Heidegger, Scheler) kijelölte irányokat követve a történeti és tudományokkal összefüggõ áttekintés jelenik meg. Arra figyelhetünk, milyen történeti alakváltozások nyomán formálható/értelmezhetõ újra az antropológia. Majd azt fogalmazzuk meg körvonalaiban néhány példa kapcsán, hogy a tudományok kínálta válaszlehetõségeket milyen reflexiós viszonyba hozhatjuk a filozófia kérdezés általunk kimunkált változatával. 1. Véges és nyitott Azt, hogy mennyire fontos volt az antropológiai sajátosságok bemérése és a léttörténeti perspektíva egybejátszása, láthattuk a heideggeri Humanizmus levél elemzése kapcsán. Most egy új szálat fölvéve az antropológia metafizikai megalapozását vesszük sorra: a heideggeri belátások Schelert is érintõ mozzanatait. Majd egy rövid kitérõ erejéig a Cassirerrel folytatott vita egy jellegzetes pontját érintjük, jelezve azt is, hogy miért nem ezt az utat követjük, természetesen felhívva a figyelmet a lehetséges hozadékok természetére is. Ezt követõen mutatjuk meg a scheleri antropológia és fenomenológiai attitûd jelentõségét, aláhúzva a történeti dimenziók bekapcsolásának esélyét. Heidegger 1928-as Kant könyvében2 a transzcendentális képzelõerõre mint az ontológiai szintézisre, a transzcendencia belsõ lehetõségalapjára mutat rá. Kant, mint mondja Heidegger, az ontológia megalapozását az emberi szubjektum szubjektivitásának föltárásához köti, ám a kidolgozás mégis elhibázott, mert empirikus alapokra épülõ antropológiát vehetünk kézbe, ami nem felel meg a transzcendentális, lehetõségfeltételekhez kötött metafizika (ontológia) kívánalmainak. A négy kérdés – 1. Mit lehet tudnom? 2. Mit kell tennem? 3. Mit szabad remélnem 4. Mi az ember? –, amely az emberi észhasználat spekulatív és gyakorlati érdekét jelzi, egyúttal a filozófiai antropológia meghatározásának ismételt megfogalmazását 1

In: BOHÁR András: Filozófiai n.é.z.õ.p.o.n.t.o.k. A kultúraközvetítés perspektívikus igényeirõl. Hermeneutikai elemzések. Magyar Mûhely, 2001. Bp. 89-102. 2 HEIDEGGER, Martin: Kant és a metafizika problémája. Osiris Kiadó, 2000. Bp., 252-271. o.

19

követeli. Jellemzõ, hogy miképpen redukálja, kontextualizálja már a kiindulásban Heidegger a fogalmat. A tartalmilag áttekinthetetlen sokféleséghez, ami az antropológiában mint az ember szomatikai, biológiai és pszichológiai vizsgálatában karakterológiaként, pszichoanalízisként, etnológiaként, pedagógiai pszichológiaként, kultúrmorfológiaként és a világnézetek tipológiájaként folyik egybe, még hozzáadódik a kérdésfeltevések eltérõ módja, a megalapozásigény, a fejtegetés célja és formája; s tulajdonképpen a létezõ egésze, ami az embere vonatkozik, annyira átfogó lesz, hogy célja a meghatározhatatlanságba süllyed. Továbbá az is az alapdiagnózishoz tartozik, hogy az antropológia nemcsak keresi az igazságot az emberrõl, hanem immár azzal az igénnyel is föllép, hogy döntsön arról, mit jelenthet az igazság egyáltalán. Részben a scheleri tendenciák szellemében megfogalmazott kritika, aminek alapmotívumait Scheler antropológiai fõmûve kapcsán még látjuk, érzékelteti azokat a kívánalmakat, ami a filozófiai antropológia döntõ fordulatát jelenthetné. A filozófia módszerét (ennek heideggeri fenomenológiai hermeneutikai változatát már fentebb érzékeltettük) alkalmazó antropológiának el kell kerülnie – írja Heidegger, hogy egyfajta regionális ontológiává váljék (eggyé a sok közül). De azt is meg kell vizsgálni, hogy az antropológiaként meghatározott filozófia mennyiben lehet egy világnézet kidolgozását elõlegezõ kérdésfeltevés. Ezt a meghatározatlanságot végül is Kant nyomán Heidegger az ember végességére rámutató kérdéssel helyezi új összefüggésbe. Mivel a negyedik kérdésre irányuló elsõ három az emberi ész végességérõl nemcsak tudósít, de annak lényegiségét is aláhúzza: az ember bizonyosságot akar nyerni végességérõl, hogy abban megtartsa magát. „A végesség nemcsak egyszerûen rajta függ az emberi észen; végessége végessé válás, azaz a véges-lenni-tudásért való ‘gond’.”3 S ezzel azt is kiemeli Heidegger, hogy megszüntethetõ ez a meghatározatlanság, amit alapproblémaként jelzett a kortárs antropológiák kapcsán, ha a kanti negyedik kérdés lemond általánosságáról és meghatározatlanságáról, s egyértelmûvé válva az ember végességére irányítja a figyelmet. s mégegyszer kiemeli, hogy a metafizikai kérdezés nélkül az ember lényegi megjelenítése csõdöt mond. S egy rövid kitérõ erejéig szükséges jeleznünk Heidegger és Cassirer polémiáját is a Kant könyvrõl,4 mert ezzel rámutathatunk a végesség és végtelenség filozófiai antropológiai fogalmainak jellegzetességeire és az eltérõ utak lehetséges kimenetelére. Heidegger a következõ három kérdést intézi Cassirerhez: 1. Milyen úton juthat el az ember a végtelenséghez? Milyen módon részesülhet az ember a végtelenségben? 2. A végesség privatív meghatározásaként kapjuk meg végtelenséget, vagy pedig önálló tartomány a végtelenség? 3. Mennyiben feladata a filozó3 4

Uo. 265. o. Uo. 329-354. o. A davosi vita Ernst Cassirer és Martin Heidegger között

20

fiának, hogy lehetõvé tegye megszabadulnunk a szorongástól? Vagy pedig éppen az-e a feladata hogy az embert radikálisan kitegye a szorongásnak? Cassirer elsõ válasza a formákat, a közvetítõket jelöli meg, hogy amennyiben az élményeket, a dolgokat, az ittlétet objektív formává alakítja az ember, akkor ugyan nem válik teljesen mentessé végességétõl, de ezt új útba vezeti ki, s megalkotja immanens végtelenségét, saját maga által teremtett szellemi világát. Másodjára azt emeli ki, hogy ez nem privatív meghatározás, hanem önálló tartomány, a végességnek totalitásként érintett telítõdése. Az utolsó válaszban pedig arról vall Cassirer, hogy a filozófiának oly mértékben kell engednie, hogy szabaddá váljék az ember, amennyire az egyáltalán szabad lehet, radikálisan megszabadítva az embert a diszpozícióként értett szorongástól, ami Heideggerrel egyetértve végtelen folyamatot jelent. Most csak két fontos elemet emelünk ki a nyilvánvaló különbözõségekbõl. Az egyik oldalon áll a heideggeri antropológiának azon kulcstétele, hogy az ember az a transzcendens lény, amely nyitott az egészében vett létezõre és saját magára, de szabadsága ellenére nyilvánvalóvá kell, hogy váljék számára semmisége (nem pesszimizmus, búskomorság!), és a filozófia azon feladata, hogy visszavezesse az embert sorsa keménységébe, abból a rest aspektusából, amelyben pusztán a szellem mûveit használja. A nietzschei próféciára is emlékeztetõ megnyilatkozás valóban egy lényeges ponton eltér Cassirer meglátásától, ami lehetõséget látott a nyelv révén való közvetítésre az individuumok között, s alap vizsgálati szempontként a nyelv õsfenoménjeinek kutatását jelölte meg.5 A nyelv faktumát vizsgáló Cassirer valóban azt a tendenciát elõlegezte meg a maga sajátos komplex formatartalmaival, a szimbolikus formák (nyelv, mítosz, egzakt tudományok), ami rendkívül gyümölcsözõvé válhat a kultúrakutatás perspektivikus igényeinek megvilágításakor, hogy miképpen képezhet a nyelv hidat emberek között. Azonban a másik oldal (Heidegger), a lét szétforgácsolódására rákérdezõ ember kérdésessége is döntõ szerephez kell, hogy jusson. Mivel a „filozófiának mint az ember véges foglalatosságának az a lényege, hogy annak az ember végessége olyan módon szabja meg korlátjait, ahogy az más emberi alkotóteljesítményre nem jellemzõ. Mivel a filozófiában a tét az ember teljessége, s ami az emberben a legmagasabb, a filozófiában a végességnek egészen radikális módon kell megmutatkoznia.”6 A már jelzett scheleri fõmû, Az ember helye a kozmoszban (1928)7 és a fenomenológiai beállítódást továbbgondoló változata közelebbrõl is megvilágíthatja a végességhez kapcsolódó nyitottság antropológiai fogalmát. Miként ismerheti meg, illetve találhatja meg szerepét az ember a körülötte lévõ szûkebb világban és a 5

CASSIRER, Ernst: Philosophie der symbolischen Formen. Wissenschaftliche Buchgemeinschaft.,1953, Darmstdt. I. 7-14. 6 HEIDEGGER 2000. 254. o.. 7 SCHELER, Max: Az ember helye a kozmoszban. Gond – Osiris Kiadó, 1994. Bp.

21

kozmoszban? – tehetjük fel mi is Scheler kérdését. Nézzük az egymásnak feszülõ kiindulópontokat. Annak az elõfeltételnek a rögzítése, hogy a zsidó-keresztény és antik görög tradíció, valamint a modern természettudomány és genetikus pszichológia eszmekörei messzemenõen megrendültek, azzal a következménnyel jár, hogy Scheler szükségesnek látja megalkotni az egységes eszmét az emberrõl. Az ember lényegfogalmának kimunkálása így szükségképpen jelentkezik a „magára a dologra” koncentráló összehasonlító elemzésekben. Aminek végpontjaként a növényi érzõerõ, majd az állati ösztön, részben az asszociatív emlékezet után, mintegy ezeket a lényegiségeket is magába foglalva: megjelenhet az ember. Amelyet a szellem olyan attribútumai jellemeznek, mint jóság, szeretet, megbánás, tisztelet, szellemi csodálat, boldogság, kétségbeesés, szabad akarat. Így az ember alapmeghatározottsága nem más: mint az organikustól való egzisztenciális eloldódása, szabadsága, nem is annyira neki magának, mint inkább létcentrumának leválaszthatósága pályájáról, a rá nehezedõ nyomásról, az organikustól való függésrõl, az „életrõl” és mindenrõl, ami az élethez tartozik, tehát a saját ösztönszerû „intelligenciájáról” is. Ez az eloldódás, világra nyitottság kétféle alaporientációhoz is kötõdhet. Egyrészt a scheleri etikában és filozófiai antropológiában is kitüntetett lényegiségek folyamatos létrehozásához kapcsolódhat, ahol a hierarchikus rend tetején lévõ ember megtartja minden élettelennek s élõnek eredendõ funkcióját, s azt nem használja ki, nem pusztítja el. Másrészt annak az esélye sem kizárt, hogy a fölérendeltség tudatában lévõ ember éppen az ellenkezõjét cselekszi, s elpusztítja önnön létalapját, hisz úgy gondolja, hogy az organikustól való eloldódása végtelen méreteket ölthet. Jól tudjuk, hogy Scheler az elsõ megoldás igézetében munkálta ki, s újította meg soha el nem készülõ metafizikai építményét. Aminek egy jellegzetes megnyilvánulása a következõképpen hangzik: „Az állattal összevetve, amely a valóságra folyvást „igent” mond, ott is, ahol megveti és elmenekül elõle, az ember az, aki ’tud nemet mondani’, az ’élet aszkétája’, az örök tiltakozó minden puszta valóság ellen.”8 S ha így nézzük a fenomenológiai odafordulás, vizsgálódás természetét, akkor ez a meghatározhatatlan „nemet mondás” sokféle lehetõséget rejt magában, s átformálja az elsõ pillanatban oly szigorúnak tûnõ metafizikai struktúra merevségét. Ezt jelzik az összehasonlító kritikai fogalomelemzések a görögség logoszáról, a negatív tanításokról (Buddha, Schopenhauer, Freud) és a klasszikus német bölcselet szellemfogalmáról, aminek végkicsengéseként megfogalmazódhat az emberi szellem szublimációjáról szóló gondolat talán legfontosabb mozzanata. Mert az ember, aki a létezés és az élet összes lényegfokozatait magába fogja még a legmagasabb 8

Uo. 66. o.

22

rendû lét és világalap elõtt sem torpanhat meg. Mivel még az a lét sem bírhat mint szellemi semmiféle eredeti hatalommal, illetve erõvel, amely csak „önmaga által” van, és amelytõl minden más függ (még ha „a szellem” attribútumát is tulajdonítjuk neki). Ez mintegy elõkészíti azoknak a dualisztikus felfogásoknak a bírálatát (Szent Tamás, Descartes, Klages stb.), amelyek meggátolják a gondolkodás történetében, hogy szellem és élet valóságos egybefonódása létrejöhessen. Természetesen ezeknek a kor- és gondolkodás-lenyomatoknak a kritikai számbavétele feltétlen szükséges ahhoz, hogy a már jelzett emberrõl szóló lényegfogalmat kialakíthassuk. Ám mégsem azt teljesíti Scheler, amit írása elején kitûzött maga elé, s amit elsõ olvasatra mi is várhattunk volna tõle. Mert ugyan megjelöli a filozófiai antropológia alapfeladataként szerzõnk, hogy miként bontakozik ki az emberlét alapstruktúrájából az összes specifikus monopólium, az ember teljesítménye, alkotása, a nyelv, lelkiismeret, szerszám, fegyver, a jog és jogtalanság eszméi, az állam, a vezetés, a mûvészetek ábrázoló funkciói, a mítosz, a vallás, tudomány, történetiség, társadalmiság; azt azonban már nem rögzíti, hogy milyen is legyen az ember metafizikus viszonya a dolgok alapjaihoz, S talán ez az egyik kitüntetett érdeme filozófiai antropológiájának, hogy a fenomenológiai beállítódás által létrejött metafizikai pozíció nem válik véglegesen rögzítetté. Mivel a fenomenológiai beállítódás alapintenciója, s ezt mutatja befejezetlen tanulmánya is9, semmiképpen sem az elõre elgondoltban lehet, bármennyire is úgy nézhet ki a gondolatépítmény10. Csupán csak az átélt és a meglátott, csak az átélõ és a meg-látó aktusban magában adott, annak végrehajtásában: az aktusban és csak benne jelenik meg. Ebbõl az alapbeállítódásból többféle útmutatás is kiolvasható Scheler szellemében. Elsõként említhetjük a mindenkori kultúrkritikai beállítódás felfeslését a szövegek, tények, igazságok, szellemiségek mögül. Ennek fényében a különbözõ tradíciók érvényességének megkérdõjelezõ-leírása már úgy mutatkozhat meg, mint egy újfajta lehetõségeket magába rejtõ viszony: „az embernek a világhoz való alapviszonya abban áll, hogy ez az alap magában az emberben, aki mint olyan mind szellemi, mind pedig élõlényként csak az ’önmaga által létezõ’ szellemének és törekvésének egy részcentruma, miként ragadja és valósítja meg közvetlenül önmagát. Az, hogy az ember csak „részcentrumként” ragadja meg és valósítja meg önmagát különös jelentõséggel rendelkezhet napjainkban is. Hisz’ mindez érvényes lehet kritikai pozícióját tekintve a társadalmi – gazdasági fejlemények, információs – civilizációnk globális hálóira éppúgy, mint önnönmagunkhoz és társainkhoz való viszonyainkra. S magában hordhatja annak a filozófiai-kritikának 9

Fenomenológia és ismeretelmélet uo. 118-202. Vö még RÖD, Wolfgang: Der Weg der Philosophie von den Anfängen bis ins 20. Jahrhundert. B..II. Verlag C. H. Beck, 1996. München 434-438.

10

23

illetve metafizikai lehetõségeknek a távlatát is, amelyrõl napjaink kognitív (bölcseleti) diskurzusai többnyire csak feledhetõ kultúrhistóriai tényként beszélnek. S végül érdemes idéznünk Scheler ma is ígéretesen csengõ futamait: „Azt fogják nekem mondani – és már tényleg mondták is –, hogy az ember nem képes egy még nem kész, egy létesülõben lévõ istent elviselni. A válaszom az, hogy a metafizika nem lehet biztosítási intézet gyenge, oltalomra szoruló emberek számára. A metafizika erõteljes, magasra törõ értelmet tételez fel az emberben.”11 S mivel az ember minden cselekvésének középpontjában az az elementáris aktus áll, melynek során az ember személyesen elkötelezi magát az istenségnek, így az „önmaga-által-létezõ végsõ valóságos lét” nem tárgyiasulhat, miként egy idegen személy sem. A „végsõ oltalom”, melynek olyannyira keressük teoretikus pontjait, a végsõ kérdések megfogalmazása és válaszkeresésünk sohasem lehet rajtunk kívül álló és befejezett. S miként arra a kérdésre sem kaphatunk végérvényes választ, hogy „Van-e helyünk a kozmoszban?” úgy azt is tudnunk kell, hogy csak személyiségünk elkötelezettségében nyílik lehetõség arra, hogy az „önmaga-által-létezõlétérõl” megbizonyosodjunk, s dialógust folytassunk vele alapkérdésünk mindig megújuló természetérõl.12 Hogy ennek milyen történeti meghatározottságai vannak, s hogy az miként találkozik véges és nyitott perspektivikusságunkkal azt a következõkben láthatjuk. 2. Gyorsan és lassan A történeti antropológia jellegzetességeit két szempontból kísérjük figyelemmel a következõkben. Egyrészt a nietzschei, scheleri nemet-mondani tudó lény radikális kérdezését és jelenre vonatkoztatott lehetõségeket vesszük sorra. Másrészt a történeti perspektívából következõ antropológiai minimálprogram kitüntetett jegyeire figyelünk. A már jelzett scheleri antropológián kívül fontos szerepet kap egy lehetségesen kidolgozandó történeti antropológia alapvetésében a Gehlen által kimunkált világra nyitottság biológikumtól elodódó perspektívája13, valamint a Plessner által kidolgozott excentrikusság, az az asszimmetria, egyensúlytalanság és lemondás, ami az ember meghatározásának alapja lehet.14 Jellegzetes diagnózist fogalmaz meg Gernot Böhme15 ezekhez a kiindulópontokhoz, valamint, a Nietzsche, Sartre, 11

Uo. 112. Vö. még VAJDA Mihály: A posztmodern Heidegger T-Twins Kiadó, 1996.Bp. 44-52. o., ahol a kritikailag szemlélet Heidegger képpel „szemben” Scheler a kelt és nyugat problémáját saját kontextusában látja „megoldhatónak, s ennek tükrében értékelhetõ a „felvilágosító racionalizmus univerzalisztikus igényének” elutasítása. 13 GEHLEN, Arnold: Der Mensch. 1962. Frankfurt am Main-Bonn 14 PLESSNER, Helmut Die Stufen des Organischen und der Mensch IV. Frankfurt am Main. 260266. o. 15 BÖHME, Gernot: Humanitás és szembeszegülés. 53-78. o. In: KAMPER-WULF (szerk.)1998. 12

25

Camus és mások nemet mondani tudó, lázadó emberéhez kapcsolódóan. Egyrészt érzékelteti, hogy a descartesi hagyományhoz kötõdõen mindig is jelen volt a filozófiai ihletettségû antropológiában a tagadás mozzanata. Ennek nyelvi mozzanata, hogy az ember a negációval és hamissággal tud távolságot tartani önmagától és a világtól, azaz önmaga és a világ megismerése csak így lehetséges. Tagadása révén tud túllépni mindenkori adott egzisztenciáján. Fontos történeti perspektívára mutat rá, mikor azt írja, hogy az ember lényegét megfogalmazó meghatározások elõl rejtve marad a tagadás, s mindig egyfajta pozitívumként jelenik meg az ember. „Az emberi létet kiegyenlítõdésként, igazodásként, valamely célhoz közelítésként értelmezzük, mint valamire való törekvést és fejlõdést, nem pedig mint elfordulást, vonakodást, tiltakozást fogjuk fel. Mindebben az emberré alakulás folyamatának pedagogizálását vehetjük észre.”16 A zsidó–keresztény hagyományban istenhez hasonló, a felvilágosodásban morális szubjektummá alakul, stilizálódik az ember, majd a marxi tanok a munka és kommunikáció jelentõségét emelik ki. A szükség, feszültség és függõség alatt álló ember a túlélés szükségességében és – tegyük hozzá – szûkösségében éli mindennapjait. Ebbõl adódik, és számunkra is fontossá válik jelenünk történetében a tagadás igenlése. Ami olyan perspektivikus szembeszegüléseknek, ellenállási megmutatkozásoknak adhat nyomatékot: mint az igazgatási üggyé bürokratizált emberiesség kockázatos inkompetens megtagadása; mint a természet- és önmeghatározás közötti határ önkényes tételezése; mint olyan szuverenitás, amely a fennálló és a fegyelmezettség megszegése feletti örömben nyilvánul meg; politikai téren mint az erõszakmentes ellenállás hatalomnélkülisége, amely valamilyen módon realitásokon túli jobb világra és a modern álam anarchiájára hivatkozik.17 Ez az ellenállás a humanitás jelzésévé vált korunkban, s ez mintegy részleteiben mutatja a heideggeri intenciókat a radikális kérdezés összefüggéseiben, s hogy véges létünket miként tölthetnék be másképp. Az is látható már az elõzõekbõl is, hogy nemcsak a végesség és nyitottság között feszül áthidalhatatlan ellentét, s nemcsak a tagadás igenlésének paradoxitása, aminek vizsgálta közelebb hozhatja és más perspektívába állíthatja az emberrõl alkotott filozófiai fogalmunkat. De az is kimutatható, mint azt a történeti antropológia, az antropológia történetére visszatekintve igen szemléletesen megfogalmazza Ulrich Hermann,18 hogy a „megjobbíthatatlan tökéletesítése” emberlétünk azon paradoxitását is mutatja, hogy az embernek önmaga révén kellene valamivé válnia, de errõl nincsenek, nem lehetnek világos elképzelései. Feloldani avagy megkerülni nem szabad ezt, azt viszont megfogalmazhatjuk mi is, hogy az 16

Uo. 58. Uo. 74. 18 HERMANN, Ulrich: A megjobbíthatatlan tökéletesítése. 47-48. In: KAMPER-WULF: 1998. 17

26

egymásra következõ generációk a kultúra új és új reprodukcióját hozzák létre, s hogy ezek irányainak bemérése alapfeladat lehet.19 S azt is hozzáilleszthetjük ehhez, hogy azt a kérdést sem kerülhetjük meg, amit történelemfilozófia és vallásfilozófiai problémafelvetések más aspektusban hoznak elénk, hogy t.i. valóban elegendõ-e a véges ember öntevékenysége, önalakító és elõrelátó képessége a létproblémák kidolgozásához, s az alternatív válaszlehetõségek megvalósításához. Még egy példát érdemes közelebbrõl szemügyre vennünk a történetiség és antropológiai dimenziók egybevetésekor. Odo Marquard az idõ perspektívájába illesztve vizsgálja véges emberlétünk ellentmondásokkal keretezett problémáját.20 Blumenberg21 nyomán jelzi, hogy minél inkább föltárul elõttünk az objektív világ, és annak ideje, annál nehezebb kitérnünk a felismerés elõl: életünk, életidõnk „ultrakurta epizód” A vita brevis Senecától kölcsönzött bölcsességét jelenünkre alkalmazva az élet rövidségébõl következõ határidõk sürgetése, a gyorsaság és lassúság egymást váltó pozíciói egyszerre vannak jelen, s ezt a kettõsséget kell kibírnunk. A modern világ úgy tûnik gyõzelmet arat az emberi lassúságon, de ebben „haladásvilágban” nemcsak az innováció sebessége, de az elavulás sebessége is nõ. A modern hagyománysemlegesítés mikéntjét és módozatait jelzi a természettudomány hagyományoktól függetlenül létrejövõ ellenõrizhetõ eredményei, a technika hagyományt helyettesítõ mesterséges funkcióvilága, a gazdaság világkereskedelmi áruátalakító ténykedése, a minél több és gyorsabb globális információcsere. Minél következetesebben áldoztatnak föl a „származásbeli hagyományok”, azaz az „emberi lassúságok”, annál gyorsabb a haladás, s válik egyre gyorsabbá a gyorsuló világ embere. Elsõ olvasatra a folytatást úgy képzelhetnénk el, hogy a krízishangulat poétikus leírásait hozza elénk Marquard, de mértéktartó szkepszise megóvja ettõl, mert azt mondja, hogy számba kell vennünk az elõbbiekbõl, ti. a gyorsaságból származó elõnyöket (pl. ez az írás is számítógépen készül és e-mail-en továbbítódik a kiadóhoz). Amire ügyelnünk kell, hogy ezt a bizonyos semlegesítés világot mégse hagyjuk egészen elsemlegesedni, azaz az otthonosság érzésének megteremtéséhez ne a puszta tagadás mozzanatával kezdjünk neki. Marquard azt akként fogalmazza meg, hogy a lassulást követelõk kizárólagossága és a gyorsulást igenlõk táborának agressziója egyaránt káros. Ebben a fölgyorsult világban kell, hogy észrevegyük a lassú embert. A kompenzatórikus lassúság mintaképe a mackóját vagy egyéb tartozékát mindenfelé cipelõ gyermek. valahogy ezt kellene ellesnünk, sajátos egyedi formában megvalósítani 19

Mindezek az intenciók alapjaiban határozhatják meg egy kidolgozandó pedagógiai antropológia alapjait, ahol történetiséggel összekapcsolt paradoxitásokat hordozó ember, a maga reflexivitásában érzékisíti a kultúraközvetítés problémáit. 20 MARQUARD, Odo: Az egyetemes történelem és más mesék. Atlantisz, 2001. Bp., 375-387. o. 21 BLUMENBERG, Hans: Lebenszeit und Weltzeit.1986. Frankfurt am Main

27

mindannyiunknak. Ezt jelzik azok tendenciák, amelyek korunkat a szeméttárolók, múzeumi tárlók, természetvédelmi területek és kultúramentõ rendszabályok korává avatja. Ami azt érzékelteti, hogy a valóság változtathatóságánál nyilvánvalóbbak a változtathatóság korlátjai, a történeti érzék fontossága, a kontinuitásra, lassúságra való hajlandóságunk. S itt külön kiemeli Marquard, s mi is aláhúzhatjuk s megfigyelhetjük az esztétikai és mûvészeti jelenségeknél, hogy itt látszik leginkább a kompenzáció a gyorsuló világ innovatórikusságával szemben az érzékennyé tevés és útbaigazítás fontossága. Mindez a sokféle és színes tradíciókkal karöltve lehetõvé teszi, hogy a gyorsaságot a lassúság ápolásával, a megõrzés kultúrájával kompenzáljuk. Ezt fölfoghatjuk a kultúraközvetítés egyik sarkpontjának is, mert ha ez nem történik meg, akkor az egyre növekvõ ismeretanyag közvetítése nem a tudásunk és a kultúrához való szerves viszonyunkat segíti el csak a kultúrától, a megõrzésre és továbbadásra méltótól való elfordulásunkat vagy magába az információba való belefulladásunkat prognosztizálhatja. A temporális meghasonlásunkat, hogy egyszerre gyorsan és lassan is kell, hogy éljünk nem szabad felszámolni, mondja Marquard, ki kell bírni. Ám mégis ott van a kiinduló pozícióként megfogalmazott élet rövidségében összegzett tétel, ami a heideggeri „halállal mért lét” kikerülhetetlenségével zárul (avagy a marquardi „szenvedélymentes stílusban” az emberi össznépesség tekintetében, ahogy a natalitás, a mortalitás ias átlagban változatlanul 100%). De azt is hozzá teszi szerzõnk, s mi sem törõdünk bele ebbe a megváltoztathatatlan ténybe olyan egyszerûen, hogy ezt az „idõhiány-lényünket” és az ebbõl adódó „szûkösségélményünket valami módon mégis meg szeretnénk változtatni. A terápiás javaslat, ami oly kézenfekvõ, mégis nehezen véghez vihetõ: nem egyedül vagyunk a világon, ezért embertársainkkal való együttlétünk során részesülhetünk az õ életidejükbõl is, ezzel mintegy kiterjesztve, meghosszabbítva sajátunkét. Feltéve, ha embertárunk nem idõrabló. E mögött a kicsit csípõsen megjegyzés mögött azt is tudtunkra akarja adni Marquard, hogy ezek a beszélgetések, együttlétek teremthetik meg azt a közös idõalapot, ami ugyan véglegesen és pontosan sohasem határozható meg, de nyitottságával mégis esélyt kínál lényegi beszélgetések kimunkálására. 3. A filozófiai antropológia és a humántudományok (kitekintés) A filozófiai antropológia megfogalmazásokban meglévõ paradoxitás gadameri példája kapcsán az ember és az emberi tudás dimenzióit vesszük sorra, hogy végül kitekintésként a humántudományok kritikai orientációit vizsgáljuk meg, lehetséges jövõbeni alakulásaira kérdezhessünk rá.

28

Nem véletlen, hogy „két világ polgára” címmel tette közzé Gadamer antroplógiai nézeteinek sûrítményeként is fölfogható tanulmányát.22 Mert a kanti kriticizmus alapvonalainak antropológiai érintettsége döntõen meghatározta az elmúlt évszázadok emberrõl való gondolkodását. Elsõsorban azonban nem a két világ, a természeti szükségszerûségek és a szabadság autonóm világának egybekapcsolása rajzolódott ki, hanem az ellenkezõ folyamtara, a két világ differencializálódása jellemezte a világtörténeti folyamatokat, még ha rendre meg is jelentek más kísérletek is (Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger). Ezért látszik fontosnak a kanti hagyomány és görög tradíciókra való visszaemlékezés egybekötése, mert egymást megtermékenyítõ hatásuk sok rejtett problémát felszínre hozhat. Bár nem explicitté téve, de Gadamer is, mintegy a fenomenológiai redukció és epokhé igézetében választja szét az ember világát szükségszerûségre és szabadságra vonatkoztatottként. A fogalmak eredetére történõ visszatekintés a görög logikát és dialektikát a válaszadásra, megindoklásra és bizonyításra vezeti vissza, ekképpen például az ítélet logikai predikatív szerkezete nemcsak a logikai formát írja le, de a valóság megértõ artikulációjával is számol. De azt is jelzi Gadamer, hogy a görög igazságfogalom, legalábbis az áthagyományozádosok útján, a tapasztalatot kizárja tudományos vizsgálódásokból, csak a változatlanról tudunk idõtlen és érvényes kijelentéseket tenni (lásd Parmenidésznél), míg a modern tapasztalati tudományok az empíria tényeivel szemben kell igazolódniuk. Ezért jelentõs – mondja Gadamer –, hogy tiszta ész korlátozottságait és lehetséges tapasztalatai, a határokat felismerte Kant, mert ezzel tudta a gyakorlati ész (erkölcs) primátusát biztosítani, ám mint fentebb jeleztük a természetfogalmak és szabadságfogalmak szétválása a természettudományok és kultúrtudományok szétválásához is vezetett, mint azt láthattuk az ismeretelméleti orientáltságú neokantianizmus természettudományos logika iránti vonzódásai kapcsán (Natrorp, Cohen, Cassirer) és az értékelméletre alapozók esetében (Windelband, Rickert). Ezért volt oly jelentõs, s ezt mi is igazolni kívántuk Husserl, Heidegger vagy Habermas felvetései kapcsán, hogy az életvilág, a jelenvaló lét mint ellenpont megmutatkozhat meg a rendszer logikájának ellensúlyaként. Nagyon furcsa kettõsséget figyelhetünk meg Gadamer kapcsán. Ugyanis azt mondja, hogy fenn kell tartanunk a kanti világ polgáraként értett emberfogalmunkat. Ha ezt tesszük, például az evolucióelmélet kísérlete az elméleti ész és tapasztalati tudományok területéhez tartozik, s így megóvható a gyakorlati ész elsõbbsége. S továbbá teljesíthetõ az a kötelezettségünk, hogy az elméleti felismeréseket a technikai lehetõségeinkbe beleillesszük, illetve az alá rendeljük, így elkerülhetjük, hogy életvilágunkat, a praxis világát elméletileg megalapozott konstrukcióvá alakítsuk át. 22

GADAMER, Hans-Georg: „Két világ polgára”.232-249. o. In A modern tudományok emberképe Gondolat, 1988. Bp.

29

Így megmarad a két világ hierarchiája, azonban a gyakorlatorientált erkölcsi világ irányítja életvilágunk otthonossá tételét. Ezzel mintegy eliminálhatjuk a modern civilizációnak a tudományba vetett babonás hitét, s azokat a nagy monológokat, amelyeknek magukat a tudományokat tekinthetjük, visszailleszthetjük abba a kommunikatív közösségbe, ahol élünk. S ekképpen tehetjük hozzá Gadamer szellemében, már nem nagy monológokként próbálkozhatnak érvényt szerezni jogos igényeiknek, hanem a dialóguspozícióban, arra bizonyos negyedik kérdésre, hogy „Mi az ember?” éppígy reagálhatnak, mint a remény cseppet sem diszkurzív voltára, a cselekedetek és ellencselekedet bonyolult erkölcsi hálójára, vagy a tudás határainak és értelmének újból és újból szükségessé váló kijelölésére, nem regionális, hanem ebben az esetben világpolgári szemszögbõl. S ezzel már itt is vagyunk a gyakorlati diskurzusok középpontjában. Láttuk, hogy a hosszabb út is járható, tehát a filozófiai antropológia alapfogalmából startolva a történeti értelmezések és a sajátos tudományos logikák egymáshoz viszonyítása is követhetõ megoldás. Most így azt a kérdést is feltehetjük, hogy a humántudományoknak az a szelete, amit hagyományosan a szellemtudományok körébe sorolunk, mert mint tudjuk egy pontos megjegyzésbõl, (ezt is Marquard ejtette el valahol!) minden humántudomány az emberrel foglalkozik, de nem minden emberrel foglalkozó tudomány humántudomány. Tehát az Erklären (magyarázat) és a Verstehen (megértés) régi keletû szembeállítása megadhatja arra a kitûntetett képességünkre történõ ismételt rácsodálkozást, hogy a világban való benne élésünkhöz hozzátartozik, hogy bánni is tudunk a világgal. Azaz azoknak humántudományoknak a szellemtudományi energiái jutnak itt szóhoz, amelyek a radikális másként értést helyezik elõtérbe, „ész hermeneutikai korát” rajzolják ki.23 S mi csak megerõsíthetjük a humántudományok válságát és kiútjait megfogalmazó Bacsó Béla meglátását, hogy érdemes fölsorakoznunk, a humántudományok azon felismerése mögé, hogy a „jövõorientált felvilágosult beállítódás tarthatatlan”, s valami módon fölül kell vizsgálni azt a heideggeri Besinnungslosigkeit (értelemvesztés) terminusát, immáron a „történeti létezés antikvárussá tételével” és a „technikai függõség” eredményeképpen egyre inkább csökkenõ emberi szabadsággal összefüggésében (Charles Taylor: The Malaise of Modernity). Az „interpretációs tér megnyitása” így az egyik feladat, minél több dialógusban résztvevõ toborzása, s a saját térválasztására való hangultságuk elõkészítése. Vagy ha a formatartalom további mozzanataira tekintünk, akkor nemcsak a humántudományokat, de az emberrel foglalkozó tudományokat is szükséges lenne bevonni ebbe a folyamatba. Ennek nem intézményesített terei és idei elõttünk vannak, hiszen a mindennapi diskurzusok és tudományok közötti párbeszéd mindenkor jelen volt, s ez máig is igaz honi kultúránkra is, még ha változó intenzitás 23

Vö. BACSÓ Béla: „Mert nem mi tudunk...” Kijárat Kiadó, 1999. Bp.143-152. o.

30

is figyelhetõ meg az egyes idõszakra visszatekintve. Az már más kérdés, hogy tizenkilencedik századból örökölt tudományos modell, akadémiai, egyetemi struktúra miként viszonyul ehhez. Most csak egy rövid példa erejéig szeretném jelezni az embertan (diszciplina, tantárgy, egyetemi kurzus, tudásterület stb.). A Kamarás István24 és munkatársai által kidolgozott és folyamatosan továbbépülõ beállítódás alapcélkitûzése az emberrel foglalkozó tudományok párbeszédének kialakítása. A filozófia (filozófiai antropológia), szociológia, pszichológia, biológia, teológia, irodalomtudomány és számtalan más tudomány emberképe feszül egymásnak, különbözõ korok és társadalmi rétegek hús-vér emberei kérdeznek azokról véges és végtelen célokról, amik áthatják mindennapjainkat. Két perdöntõ mozzanaton fog múlni a vállalkozás sikere. Az alapcélkitûzés, amihez jelen sorok szerzõje is kapcsolódik az emberrõl való össztudásunk mozgósítása egy emberibb világ érdekében, feltétlen üdvözlendõ. A problematikus dimenziók csak ezután következnek. Az egyik úgy fogalmazható meg, hogy képes-e az „embertan” kimunkálni azt a reflexív és kritikai pozíciót, amihez kapcsolódnak a fenti értelemben jelzett és szellemtudományos attitüddel átitatott társdiszciplínák. Ha ez sikerül, akkor egy állandóan változó tematizációs és kontextualizációs bázis építhetõ ki, ahol folyamatos mozgásban találkozhatunk a cselekvõ, dialógust kezdeményezõ emberrel. A másik, és talán ez a nehezebben keresztül vihetõ feladat (ismerve hazai kulturális és oktatási tradícióinkat és az ellenérdekeltségek kibogozhatatlan hálóját), hogy intézményesített formában (közoktatási és felsõoktatási diszciplínák keretében) miként tud erõre kapni a véges, nyitott, idõ-hiánylény.

24

KAMARÁS István : Íme, az ember. Oktatáskutató Intézet, Edukáció Kiadó. 1990. Bp.

31

Jankovics Zoltán minden ugyanaz

Mészöly Miklósnak

itt még mindig szélfújta levél az ember nincs célszerûség se játék és leverik a pincezárat betemet kimos az élet mint szurdikot a víz minden ugyanaz álmodban fojt meg a város

33

Podmaniczky Szilárd Piton Pista újra száguld Akkortájt mindenki csak úgy hívott, Pista, de ahogy kinyitottam a szám, mindjárt máshogy hívtak, én voltam a Piton Pista, aki füvön, fán, házon és árnyékon, emberen és kutyán, talajon és az égben, kenyérbolton és samponraktáron, dízelmercin és Kobajasi Kenicsíró kéziratain, csonka délutánokon és vérrel és kölnivel áztatott éjszakákon átmásztam, és ha kinyitottam a szám, akkor az úgy volt, igaz volt, mert átmásztam, és nem maradt egy fia kérdés se, ami meséim hitelességét a meséim törvényei szerint kérdõre vonhatná. Egy napon aztán mégis beállított hozzám három ember, öltözékük alapján nem számítottam túl sok jóra, hisz ha tehettem, kedveltem kiélni elõítéleteim az emberek irányába, mert sok jó tapasztalattal rendelkeztem. De nagyon is téved az, aki azt hiszi, hogy elõítéleteim beteljesülését élveztem legjobban, ellenkezõleg, csak azért ítéltem elõre, hogy majdan meglepjem magam, és újra és újra, és nappal és éjjel, folyton és folyvást azt érezzem, tudásom semmit nem ér. Ha ezt nem érezhettem volna, azonnal végem. Semmi más nem tartott életben, mint hogy mindig ugyanott tartok a tudatlanságban, csak épp más fokon, egy magasabb szintû tudatlanság birtokosa lettem. És ráadásul ez mind igaz, legalábbis, ahogy mondtam, a saját törvényeim szerint. Épp ez okozott bökkenõt a három emberrel. Parancsoljanak, foglaljanak helyet, és egy meglehetõsen keskeny díványra mutattam, ahol a három ember kizárólag úgy fért el, mint ruszli a hagymakarikák között. Bocsásson meg, Piton Pista bátyánk, hogy zavarjuk, de azért jöttünk, ha szabad ezt így mondanom... Ejnye, uraim, ne szabadkozzanak, vágjanak nyugodtan a dolgok közepébe, mint én ezt a hamutartót, azzal fölkaptam az asztalról a hamutartót és kivágtam a nyitott ablakon, surrogva tûnt el a ház elõtti dáliakoszorúban. A férfi nagyot nyelt, nem bírta folytatni, a mellette ülõ kihúzta a feneke alól a zakóját, és átvette a hangot. Na, és a képet is. Kedves Pista, méltatlannak érezzük a feladatot, de a városunk közönsége minket kért fel, hogy megmondjuk magának az igazat, amely már hosszú évek óta nyomja a bögyünket, és nagyon kérjük, ne szakítson félbe, mer' annyira nyomja a bögyünk, hogy az már belgyógyászati eset. Ne lacafacázzunk, kérlek, vette át a szót a harmadik, akinek olajjal volt bekenve a haja, elég büdös olajjal. Az van, folytatta, hogy a történeteid valahogy nem a mi gyomrunknak valók, de mégis olyanok, hogy mindig megesszük õket. Abban 34

szeretnénk konszenzust elérni veled, hogy milyen módon lehetne ezeket a történeteket beszüntetni, elzárni a csapot, nem tudom, érted-e. Drága barátaim, mondtam, és a csizmaszáramból egy üveg Metaxát húztam elõ, négy poharat, és kikaptam a dugót. Megoldást kínálok tinéktek, mondtam, és már öntöttem is a barna, erõs, de sima levet, megoldást, melyre áldomást iszunk, úgy szentesítjük. Bólintottak. Jól van, mondtam, megoldás csak egy lehet, az, hogy kifogyasztjuk a történeteimet, azt viszont csak úgy lehet, ha tinéktek most elmondom az összeset. Egymásra néztek, majd remegõ kézzel nyúltak a pohárért, és nem hogy koccintottunk, de kértek még egy pohárkával.

A tengeri gyékény Nagyon sokszor a szél ront el mindent, ritka, hogy megjavít. Ott álltam a dûnék közt halszálkás öltönyben, a szél egyvégtében áramlott, kezem a fejemen, köztük a kalapom, gallérom kibukva hajtókába, a nyakkendõm roppant merészen és sötéten lebegett, akár egy szalmabábba tartó kardpenge. Cipõm, amely a homoktól megtelt némileg, alsó részén fehér, felette fekete. S néztem, elnéztem ezt a nagy tengerárt, amely tajtékzó habokkal dolgoztatja a szemet. Azt mondhatnám, tûrtem a szelet, de talán pontatlanul fejezem ki magam. Az egyik karcsú dûne tövében a szél szõnyeget lebegtetett, gyékényszõnyeget. A nap a légmozgáson át kellemesen sütött, azt hiszem, tavasz volt, az emberben ilyenkor kiolvad a téli bitumen, és csak aszfaltozna, aszfaltozna napestig – már ha értik, mirõl van szó. Úgy döntöttem, nem kell többet tennem, mint amit teszek, gyönyörködnöm a végtelen tengerben, a zúgásában, s ellenállnom a szélnek. Igen. És még annyit, hogy percenként egy métert elõre lépek. Csak hát az ember soha nem lehet annyira ravasz, hogy önmagát ne csapná be, és még annyira se, hogy ne lenne nála valami valamivel ravaszabb. Szorgalmasan lépkedtem hát elõre e pazar szélesvásznú látképben, s kíváncsiságom fûtésével haladtam lassan elõbbre. A dûne mögötti rész éppen mutatni akarta magát, mikor a gyékényszõnyeg egyszerûen eltûnt. Arrébb tûnt, csúszott. Észrevettek? Nem hinném. Le sem vettem a szemem a gyékény szélben lebegõ szélérõl! Újabb lépéseket tettem, hogy a gyékény látszögébe kerüljek, ám hamar meguntam a pepecselést. Kettõt léptem. De a szõnyeg megint eltûnt. 35

Hohohó, jutott eszembe. Játékba fogtam, s most õ játszik velem. Hát legyen! Szememet némileg bekotorta a homok, a fogaim közt is zizegett, de a férfi legyen férfi, a nõ pedig, ugye... Megindultam a dûnék felé, s alighogy visszafogtam lépteim köztük, a kis szõnyeg megint arrébb haladt. Belementem hát a játékba; óvatosan kergettem a huncut haladványt. Mikor egyszer csak ott állt elõttem az üres gyékényszõnyeg. Még idõm sem volt átgondolni, hová bújt a napozóm, mikor hátam mögül hangos kiáltás szállt bele a szélbe: Ráchel, Ráchel! Kiabálta egy idõsebb asszony. Erre a kis szõnyeg újra megmozdult, moccant. Letérdeltem a homokba, és a szõnyeg kiálló sarkát megemeltem. Ó, ó! Egy sündisznó feküdt alatta, a szél a hátára dobta a gyékényt, és szegény azt vonszolta. Nyakán kék szalag: Ráchel, ez volt beleírva. A gyékénybe font süngolyót átadtam az asszonynak, aki rögvest meghívott egy teára. És láss csodát: a lánya épp olyan barna volt, mint aki naphosszat tölt idõt egyedül a parton, egy gyékényen minimál elheverve.

A kínai piac Amikor elõször jártam Kínában, meglepett, hogy az emberek milyen furcsán beszélnek. Nem értettem semmit, de szerencsére olyan jól mutogattam, hogy azt mindenki megértette. Például a piacon nem volt vitás, ha rámutattam egy tojásra, akkor a tojást kértem, ha rámutattam az ananászkupacra, és csináltam egy ilyet az ujjaimmal, hogy V, akkor tudták mindjárt, hogy két ananászt kérek. Igazán remek, gondoltam, hozzám valóban senki nem szólhat, én viszont mindent el tudok mondani, amit, és ahogy akarok, ennél ideálisabb eset nem is létezik, tán még a süketség se jobb nála, de még nálam se. Úgy egy hét elteltével eszembe jutott, mivel egy-két kínai szó kezdett ismerõsen csengeni, a fenébe, csak nehogy megtanuljak kínaiul, mer' akkor aztán a nyakamba szakad az egész kínai kultúra, s mint védtelen européert maga alá temet. És itt most szögezzem le, soha az életben, az életem egyetlen pillanatában sem óhajtottam hõsi halott lenni, fõleg a saját kontómra nem. Döntenem kellett, s a nagy szabad kirándulásaimat elõbb fülvédõben tettem meg, majd ravasz módosításokkal próbáltam javamra fordítani a nyelvi veszélyt. Például a piaci bevásárlásokon már nem hurcoltam magammal hosszú órákon át az árut, hanem névjegyet csináltattam, és felküldettem a lakosztályomba. Történt egyszer, hogy összefutottam néhány más, hozzám hasonló européer kalandorral, s mindjárt csevegésbe elegyedtünk, de olyannyira, hogy észre se vettük, mikor betértünk egy kocsmába, és ott már valahogy a hatodik korsóval ittuk 36

a híres-neves kínai sörbõl. És annyira jól szórakoztunk, hogy még a sör mellé csúsztatott grátisz rizspálinkát se vettük észre. Vagyis észre vettük, de akkor már késõ volt, nagyon késõ, úgy fél tizenegy, és akkor már nagyon késõ volt. Alig találtam meg a saját lábaimat, túl nagy volt a választék négykézláb. De csak hazaértem, és úgy bevertem a szundit, hogy másnap lila folt képében jelent meg a homlokomon. Szomjas voltam, mint a kutya, amelyik a lengyel sóbányákban kereste a gazdáját, de alig ért a nap delelõ környékére, elfogott a farkaséhség is. Lementem a piacra a szalmakalapomban, összemutogattam egy ebédet, vagyis reméltem, mert a déli tumultusban laposra lökdösik az embert; aztán tûz vissza a lakosztályba. Kettõre megettem mindent, csak a maradékot nem. S ahogy ott eltelve ültem, számat paskolva ujjaimmal, rájöttem, valami hiányzik. Valamit nem küldtek fel a piacról. Aztán elaludtam. A gondolkodástól mindig elalszom, ennél nincs pihentetõbb. Amikor fölébredtem, estébe hajlott az idõ, s gondolatom megint a lent feledett tárgyra irányult. Mi lehetett az? Alighogy kikérdezhettem volna magam, kopogtattak. Ajtót nyitottam, s ott állt az ajtóban a sörkereskedõ, két nõ, meg egy csokornyakkendõs ürge. Szóhoz sem jutottam. A tolmács fordított: Az apjuk elhozta a két lányt, akiket a nagy lökdösõdésben megrendeltél a piacon. A két sör, csaptam a homlokomra, ez hiányzott. De hát nem mehet minden félreértés a mi kárunkra.

37

Péli Péter a dilettáns imája (valószínûleg analizálásra) úgy írok ahogy mondják naphal és párducdisznó fejzsír és nedvesvíz kedvtelésbõl bûntadatosan (hülyére) verem apámat, rendszeresen úgy bizony uram! a szemüvegemet is elveszítettem és késve se fizetek a meztelencsiga-ízû idõ szellõ-hangzatosan bárcsak az istenek jobban szeretnének! a fiatal anyák házasságtörés-vágyai vigyázzatok a kézmosóitokra, beléjük fogok pisálni nem is olyan gyenge ez, gondolkodó barátom! mégegy bátor békaember bemagnéziumozva tetõtõl fejig és talpig is hej ha szereted a poroszokat, ha nem sose hagyd hogy bárki is azt mondja nem tudsz énekelni

39

Gacsályi József Magánérzeti kérdések szonettje Parti Nagy Lajoshoz fennállásának L. évfordulóján

Így, visszakérdve fél évszázad féle – magamba zár szoros szonettsatu – adott világot itt, ki mér, ma fél-e? A válla málha: múló mélabú? Ha borgolódik, érzi, bent a béle, mi reng, s netán ha fú alább odú? Ha rendbe’ vére képe, dalra kél-e, vagy intené középkorú ború? Ha mélybe lép be, térve önmagába, ha félrenyelve nyelve lõn az ének, s terét teremtve nem tetemtemet – habár hideg nyirokba lóg a lába –, nyerít-e úgy a megkönnyebbülésnek, mint hintalónak ölnyi gyermekek?

40

Kis Pál István A pisze angyal

In memoriam Baka István

Uram! Hiszen hallod, hogy itt van, piszén mezítlábas, makacsul vitázik, s amíg mi csak egyik lehetünk a karban, ha dalba kezd, lám õ… Õ mindig a másik… Itt van még, itt, belül a körön, akár egy öltönyét igazgató vendég, bár kékül a lábán minden fájó köröm, nem hagyja elmenni… nem a hitetlenség… Uram! Hiszen tudod, hogy rád vár, tanúságot tenni csak Õt választhatod, csak neki hihetnek kinn a Bartinánál bíborégre vágyó… rézorrú angyalok… Tudjuk Uram! Neked is kedves, bár ágál, ha fején barack a jutalma, a szívünknek mégis példázat a rendhez, ha könnyes arcodhoz kegyed Õt szorítja…

41

Domán Csaba – Fenes Tibor Joy Division – New Order

A R&R „utolsó” nagy elbeszélései1 „Káoszban utazunk, nem pedig zenében.” (John Lydon Rotten, Sex Pistols, 1978) „Is my timing that flawed (…) Love, love will tear us apart again…” (Ian Curtis, Joy Division, 1980) „A rock korunk nagy költészete. A szó itt épp oly fontos, mint a zene, az ütem. Homérosz óta nem volt példa a költészet hasonló újjászületésére. Visszatérnek az írásbeliséget megelõzõ kor, a szóbeliség bárdjai. Földméretû nagy találkozás ez, rock and rollt énekelnek Kínában és a Szovjetunióban is. A rock egyetemes világnyelv, a taglejtés és az üvöltés nyelve, a kommunikáció és a participáció nyelve. Fantasztikus ez a forradalom.” (Eric Havelock, 1974) „1968 nemcsak az illúzióvesztést, de egy új underground drogpolitika kezdetét is jelentette. Az anyagok használatáról és terjesztésérõl korábban két – egymással ellentétes - elképzelés dívott: míg Timothy Leary a csapvízbe is LSD-t szánt, addig Aldous Huxley a tudattágítók fokozatos, lépésrõl lépésre történõ megismertetése mellett tört lándzsát… elõbb a tudományos – kulturális elitnek kell kielégítõ tapasztalatokat szereznie, aztán szép lassan – ez évtizedekbe is telhet – a társadalom egészének… Az események a Szép új világ szerzõjét igazolták… Matthew Collin úgy vélekedik, hogy a három mesterséges valóság – a monoton ritmusokon alapuló gépzene, a számítógép teremtette képi világ és a kemikáliák – fúziója egyszer s mindenkorra megváltoztatta az ifjúsági-populáris kultúrát. A hatás hipnotikus, a parti résztvevõi kiugranak idõbõl, térbõl, történelembõl, s egy új nonlineáris valóságban találják magukat.” (Kömlõdi Ferenc, 1998.)

„HÚSZ ÉV NYÚVÉV - NEW WAWE” (1978 – 1998) Egy 1970-es, ’80-as, ’90-es évekbeli ifjúsági- popzenei- kulturális változásokat bemutató összegzést szeretnénk felvázolni a punk, az új hullám és a mai houseEz a tanulmány az Új Holnap 1998. májusi számában jelent meg, és elõadásként is elhangzott a miskolci Vírus-konferencia rendezvényen. Mostani aktualitását a New Order hosszú várakozás utáni Get ready! címû lemeze adja. A szerk. 1

42

acid-techno-hiphop zenei jelen között, amely vírusszerûen gyorsulva fejlõdõ társadalmi folytonosságot jelent a jövõ számára is. Ezt két angol zenekar (a Joy Division és a felbomlásával megalakult New Order) példáján, egy sajátos nemzedéki „narratív” távolságból, a rock and roll „utolsó” nagy elbeszéléseinek egyikeként határozzuk meg. Ideális nézõpontjainkból belátható lesz - az egymás között folytonosságot képviselõ két együttes némileg világhírûvé válása mellett - az a jelentõségteljes közvetítõ szerep, ahogyan határozott módon megtermékenyítették környezetüket és a kortárs zenei világot. Kapcsolódó társadalomtudományos jegyzetünk egy, az alternatív kultúrát bemutató 1996-os amerikai kézikönyvbõl ered, és a témája stílusszerûen a „meme”: „Meme: kulturális jelentéshordozó egység. Kiötlõje Richard Dawkins - az önzõ gén fogalmának megalkotója -, és az õ nyomán gondolkodó posztmodern társadalomkritikusok, mint Jean Baudrillard vagy Arthur Kroker szerint a kultúra megnyilvánulásai (legyenek aprócskák, mint a slágerek, a faviccek, a divatáramlatok - vagy jelentõsek, mint a vallások, a nyelvek, a filozófia tanai) olyan mértékben és intenzitással szaporodnak, akár a vírusok. Ez az elmélet volt a kiindulópontja Douglas Rushkoff Média vírus! címû 1994-ben megjelent könyvének, amelyben az áll, hogy a modern média önálló életre kelt lény, amelyet az általa befogadott új és új egységek (mémek) - mint például a hátrafelé fordítva viselt baseballsapka divatja, vagy a trikókon viselt politikai jelszavak is akár - folytonosan alakulhatnak.” A kézikönyv sajátos szempontjait a beépülõ ellenkulturális, szubkulturális szerepek felõl közelítette meg. Így kapcsolódhatott hozzá Baudrillard kérdése, hogy mit tegyünk az orgia, tehát a modernitás széleskörû társadalmi kiélése után, amely a kulturális összességben fellelhetõ nagy elbeszélések végét jelenítheti meg. A Joy Division és a némiképp folytonosságot képviselõ New Order ebben a szokatlanul felgyorsuló zenei életben méltán a legutolsó nagy elbeszélések egyikét képviselik. A mai zenei irányzatok és elnevezéseik kaotikusságának egyik oka az, hogy a fogalom megalkotódása és használata elkülönült egymástól. A fogalmak jelentései sokszor már az önálló életre kelt jelentések homályos gyakorlatának jelenségein definiálódhatnak. Használói nem igazán tudják, mit jelentenek az olyan fogalmak: mint az acid, az alternatív, a jungle, a dancehall, a grunge, a hardcore, a house, a hip-hop, az indi-rock, a punk, a rave, a techno… Történetünk összefügg mind a Joy Division, mind a New Order zenekarokkal. A ’80-as évek közepéig az olyan – úgymond – alternatív-underground tánczenék, mint a house, a techno amerikai sajátosságok voltak, leegyszerûsítve a house Chicagóból, a techno Detroitból eredt. Anglia és általa Európa is a ’80-as évek második feléig a punk energiáit felhasználó és továbbépítõ new wave hullámmal volt elfoglalva az olyan indie gitárzenék kifulladásáig, mint például a Smiths, a Siouxshie, a Cure, a Police, a PIL, a Joy Division… Ugyanúgy, mint egy évtizeddel 43

korábban, amikor az egész '70-es évekbeli punk „csináld magad" zenekaralkotási mozgalmakhoz Anglia meghatározó mintákat adaptált Amerikából (New York, CBGB klub), a '80-as évek közepétõl hasonló forrongás ment végbe a zenei életben. A Joy Divison a punk-hullám egyik meghatározó angol zenekara volt, utódának, a New Ordernek és manchesteri független kiadójának pedig már a rákövetkezõ nagy, kontinensek közötti szimbiózisban volt meghatározó szerepük: a chicagói house befogadásában és történetesen az elektronikus techno-minták underground tánczenévé hitelesítésében, közvetítve azokat Anglia és Európa nyilvánossága felé. 1988-89-ben, míg a világ és Európa középsõ és keleti része az új globális status quo-val volt elfoglalva, megtörtént az új zenei keveredés - fõleg Angliában és Nyugat-Európában -, és a szerelem nyarai megnevezéssel ünnepelték magukat az új zenei trendek. A '90-es éveket pedig egy új, a '80-as évek elején hasonló új zenei, zenekaralkotási mozgalom és ifjúsági tömegkultúra jellemezte, amely a rendszerváltás ideje óta Magyarországon is meghatározó hatással volt az új nemzedékekre. A mostanában a klubokban hallható kortárs tánczenék elõdei és maguk az elektronikus zenei minták visszafordíthatatlannak tûnõ módon átalakították a beépülõ alternatív szerepeken keresztül magukat a tömegtársadalmi fogyasztási szokásokat is. A JOY DIVISION, MINT ELBESZÉLÉS „Vártam, hogy jöjjön valaki és a kezemnél fogva vezessen, a felfedezés éreztesse velünk a normális örömöket, mert csak ez hozhat ártatlanságot. Bízzunk az új napokban, ez a gondolat éltet, ha veszik az érzés, nálam a szellem, tartsd a megrázkódtatást távol tõlem.” (I. Curtis, Joy Divison: Disorder) Mint csaknem mindenki, aki hangszerhez nyúlt a '70-es évek közepén, a Joy Division tagjai is a Sex Pistols hatására kezdtek zenélni, 1977-ben még Warsaw néven. A II. világháborúra utaló név sok találgatásra adott okot a zenekar hallgatóinak, amit a zenekar környezetében megjelenõ ilyen témájú képek és a korai szövegek egy vonulata (Leaders of man: „Az emberek vezérei – csak valami különös rajongás – új életet ígértek – öngerjesztõ manipuláció összezúzza a tömegek megváltási gondolatát”) még izgalmasabbá tett, bár maga után vonta az együttes úgynevezett náci szimpátiáját tévesen hirdetõ emberek érdeklõdését vagy elutasítását is. Pedig igaznak hihetjük azt is, hogy a manchesteri iparváros hangulata ugyanúgy idézi a romantikát, a hõskultuszt, mint amilyen természetesen jelen volt a háború utáni második generáció életében a nácizmus emléke. „Néhányan úgy gondolják, hogy a romanticizmus lendítette fel az ipari forradalmat, amely megváltoztatta Anglia képét a 18-19. sz.-ban. Nem véletlen, hogy a 45

‘gyári’ Joy Division idézi a romantika heroikus jelszavát: ‘megváltoztathatjuk a világot’, illetve olyan világra jelenti be az igényét, ahol a romantika öröksége az elsõ számú alapelv.” (Karel: Joy Division, 1997.) A punk termékenyítette meg a helyi zenei életet, ahol Bernard Dicken, Peter Hook, Ian Curtis és a késõbb csatlakozó Stephen Morris zenélni kezdett, bejátszva a helyi klubokat, legtöbbet az Electric Circus-ben próbáltak jelen lenni. Hosszú ideig meddõ próbákat vagy féleredménnyel járó kísérleteket tettek a hivatalos hanghordozón való megjelenésre, mígnem az újonnan alakuló, Factory néven mûködõ lemezcég kiadta kislemezüket. Ekkor már túl voltak számos klubkoncerten, közben a nagy munkanélküliség közepette is állást találtak maguknak, amit egész mûködésük alatt megtartottak, még turnéik idején is gyakran ingázásra kényszerülve. Ian Curtis így nyilatkozott errõl az idõszakról: „Néha úgy éreztük, abbahagyjuk az egészet! Az ember vagy teljesen kívül marad egy rendszeren, vagy teljesen beszáll, és megpróbálja megváltoztatni.” Ekkor már Joy Division néven zenéltek, s ekkortájt szaporodnak a sajtónyilatkozatok is velük kapcsolatban. „Ian Curtis hangja, reagálása a zenére olyan, mintha forró lemezen állna, figyelmét a hangbeli korlátokra fordítja… filozófiájuk, ötleteik, szándékaik elvesznek a gyors közlékeny zenében és a rémes koncerthelyeken, szegényes felszerelésen keresztül. Ez még elõny is lehetne - támogathatnánk egy rendõrállamot, és korlátozhatnák a szabadságát minden hallgatónak, aki erre rájön.” „Megpróbálnak durva zenekarnak kinézni, de csak mosolyt fakasztanak. Csak dadognak a színpadon, dacosak, komor pillantásuk a távolba vész.” (Karel: Joy Divison, 1997.) Az új nevük szintén utal a II. világháborúra: így nevezték a náci tiszteket kielégítõ prostituált osztagokat a koncentrációs táborokban. Ha egyszerûen örömkülönítményként fordítjuk a nevet, filozófiájuk egy fontos pontját érinthetjük, de sokkal inkább az öröm hiányként való jelenléte érzékelhetõ zenéjükben, amit elõadásukkal is alátámasztanak. Pedig nem szomorúbbak, mint más, a zenekartagok sokat nevetnek együtt, és várják, hogy minél tovább eljuthassanak az ismertségben. Energiájuk nagy részét erre fordítják, s a Factory fõnökeiben ehhez jó segítséget kapnak, akik nem akarják a kommersz feloldódás felé vinni a zenekart, felfedezve, késõbb nagyon is hangsúlyozva a megtalált újszerûséget, a szokatlan, de egyre nagyobb érdeklõdést kiváltó kísérletet. Ekkoriban keletkeznek azok a vélemények, amelyek óhatatlanul kultuszt keltenek a zenekar körül. „Megvan bennük a lélek és az érzés! Közel vannak az eredeti R&R feltámasztásához.” „Ian Curtis azt mondja, egy képzeletbeli film szövegeit írja. Ennek a szürreális montázsnak nem az a célja, hogy üzenetet hordozzon, hanem hogy furcsa érzéseket kavarjon fel.” „A Joy Division hatalmas és veszélyes!”

46

Ehhez hozzájárult az is, hogy Iannak epilepsziája volt, ezért csak nagyon tömör színpadi világítást használhattak, s még így is voltak betegségroham miatt megszakadó vagy heroikusan végigénekelt koncertek. „Gyenge és nagyravágyó volt régi megjelenésük, most viszont a Joy Division az indusztriális közérzet szürke alakzatainak pusztulását vázolja elénk… látomásuk halálosan pontos. Curtis tiszta emberiessége - egy vesztesé, aki egy csak részben megértett világ foglya - teljesen hiteles… amikor elhagyták a színpadot, csak érzelmi ürességet éreztem.” (Karel: Joy Division, 1997.) Filozófiájuk minden eddiginél részletesebb kifejtésére az 1979-ben a Factorynél megjelent Unknown Pleasures (Ismeretlen Örömök) címû lemezen nyílt lehetõsége a négy zenésznek. A lemezt közérthetõsége egyértelmûen népszerûvé tette, amit a hirtelen eladott 100 ezer példány is igazol. A gyorsan, de nem elkapkodva felvett lemez mutatja minden erényüket: tartják a punkból vett lendületet, a szövegek dermesztõen pontosan fejezik ki a nagyvárosi hangulatot. A tökéletes basszus - dob munkát a gitár és szintetizátor egészíti egységessé, sajátos metal - industrial stílussá. A kritikák féltik a zenekart: az erõs hangzás felhígulhat a népszerûség hatására. Hogy ez nem következett be, azzal járt, hogy továbbra is az undreground-vonal marad a meghatározó, keresésük befelé irányult: a még ismeretlen örömök, a kiismerhetetlen örömök felé? „Makacsul függetlenek, debütáns nagylemezük, az egyik legteljesebb és legviharosabb bemutatkozás a rock történelmében.” (Karel: Joy Division, 1997.) „Változik a sebesség, változik egy stílus, sajnálat nélkül változik a színhely is, hogy nézhesd, csodáld a távlatot.” (Ian Curtis, Joy Division. New dawn fades) A lemez kiadását a végeláthatatlan interjúk sora követte, ami nagyon meggyötörte a zenekart, már csaknem önpusztító módon kerülték a kapcsolatot az újságírókkal. Úgy érezték, a zenében kell kifejezni a gondolataikat. Elõadásaik egyre komorabbakká váltak az európai turnéra készülve. Németországban még az a gondolat is felvetõdött, hogy a Reichstagban játszanak; nem lehet tudni, komoly elképzelés volt-e, de soha nem valósult meg. Az európai turnén végig megfigyelhetõ volt, hogy a dalokat egyenrangúnak tartották, szabadon változtatták a sorrendet, csak fellépés elõtt véglegesítették az esti programot. Az értékelések nem tudták eldönteni, vajon mûvészet vagy nagyképû nonszensz, ami zajlik. A szépség erõszakáról írtak, valami állati vágyról, ami a bukásban, a végzetben gyökerezik. A sikeres turnék után, 1980-ban már új lemezzel jelentkeztek, amely a Záró (Closer) címet kapta a munkálatok során. Zenei pontosság, egységesség jellemzi, de az elõzõ lemez dühössége nélkül, a Closer már nélkülözi a megváltás reményét, középpontjában az emberi szenvedés extázisa áll.

47

Az Úr útjait járva A tûz mellett a biztonság Lázas mosolyokból menedék S egy jel, ami az ajtón maradt Ez az ajándék, mit adni akartam? Megbocsátom s felejtem, mit tanítanak Sivatagokon jutok át, s átokföldeken újra És nézem, ahogy a tengerbe hullanak Tudtam, hogy eljön ez a krízis Felborul vigyázott egyensúlyom Új kételyek közt forogva Várom, mi lesz a sorsom A Closer-koncertek idején az énekes már nagyon beteg, többször viszik le a színpadról, és a gitáros Bernard énekel helyette, elõlegezve ezzel az új rendet (New Order). Utolsó turnéjukat még megszakítják a Love will tear us apart címû dalukra készített klip forgatása miatt, amelyet egy posztindusztriális hangárban vesznek föl. A klip végére a zenekar egy ajtó mögött eltûnik, ami akkor válik valósággá, mikor Ian Curtis májusban, az amerikai turné elõtti napokban öngyilkos lesz. A Closer csak ezután kerül a boltokba, és az egyik legnépszerûbb new wave - lemez lesz a több mint negyedmillió eladott példánnyal. A zenekar minden listán szerepel, mûködésük csúcsára értek. „Ian öngyilkosságának okát rosszabbodó epilepsziájából és akut depressziójából vezették le.” „Dalszövegeit javarészt könyvekbõl kiírt mondatokból építette föl, ami nála az én-terápia egy része volt. Egyre inkább eltávolodott a mindennapoktól.” „Nem a mûvészetért halt meg, hanem a mûvészete halt meg vele együtt. A Joy Division leginkább egy lehetõség a kommunikációra.” „Ilyen értelemben csakis magunknak zenélünk, de azért reméljük, a többieknek is tetszik.” (Karel: Joy Division, 1997.) A JÖVÕ: A NEW ORDER, MINT NAGY ELBESZÉLÉS „A Joy Division precízen és alaposan leírta egy kor, a késõ ’70-es évek és a zord jövõ, Anglia rákos szívének hangulatát elõvetítve egy már elhidegült ifjúságnak. Nyíltan 'politikus' együtteseket tettek feleslegessé, olyanokat, akik inkább élvezték a tüneteket, mint a betegséggel foglalkoztak volna.” (Brian Edge: New Order + Joy Division, 1994.) „A New Order zenéje csak mellékesen kommersz és valami sokkal intelligensebbet és valódit rejt: az ürességet az ürességen keresztül…” (Karel: Joy Division, 1997.) 48

A veszteség pusztító erejû volt. Annak ellenére, hogy a tagok elválasztották magánéletüket a zenekarok belüli dolgoktól, igen közeli barátok voltak. Ian öngyilkossága mindenkit megdöbbentett, hiába próbáltak azzal próbálkozni, hogy ez csak a Factory ötéves tervének a része volt. A tagok egyértelmûen kijelentik: „Nem akarunk a múltunkból élni.” Hónapokig név nélkül zenéltek. Movement címmel az 50. Factory-kiadványként jelent meg az – egy billentyûssel kiegészült – új New Order anyaga. Nevük – Új Rend – ismét felelevenítette a náci ideológiáról szóló mendemondákat. Az underground élet mélysége és sötétsége után az utazás a mindennapi élet felszínén és tényei között folytatódott, ahol a baljóslatú hangok mellett teljesen új, a ’90-es évek hangzásvilágát elõrevetítõ zenei kompozíciókkal ismét korszakalkotóknak bizonyultak. A zenekar az elejétõl fogva egy olyan folytonosságot képviselt a zenei összességben, amely Anglia és Európa nyilvánossága számára már korán meghatározó volt. Kiadójuk, a Factory Records, a kapcsolódó szórakozóhely, a manchesteri Hacienda egyik fõ közvetítõje volt az amerikai új tánczenei jelenségeknek, és maga a zenekar is korai mintájává vált az underground-indie elektronikus folyamatnak (az 1983-as Blue Monday kislemez sikere). Az 1987-es, ’88-as, ’89-es Szerelem nyarai, a végtelennek hitt „rave” esték pedig már egy évtizedenként jelentkezõ új ifjúsági-pop-zenei trendként is ünnepelt szubkulturális, ellenkulturális jelenséget épített be a kor társadalmi összességébe.

49

Gacsályi József Hegyi elégia Bolyongtam a félelem hegyén és lassanként észrevettem, elbújdostak mellõlem, akiket szerettem, a tûnt villanástól félig vakon itt állok tarlott pusztaságban, ami múlik, ha van kegyelem, engedi talán, hogy még lássam. Jön rendületlen napra nap, feldarabolja a teremtést, az áradó-fogyó fényben az ég csillárját szétveti a rengés, minden-minden eltûnõben, kiégett karám árva erdõk mellett, az elszáradt, szürke ágak lombtalan merengnek, majd a leszálló éjben elvérzik az idõ, nincs gyolcs, amely elapassza, felnéz tátongó szemgödrébõl s kimúlik virradatra.

51

Kosztolányi Péter COMMEMORATIO, ANNO SALUTIS

Negációk Gacsályi József Meditáció és beszélgetés címû kötete olvastán Nem több, mint három hónappal azelõtt, hogy a Tisztelt Olvasó e sorokat olvashatja, Gacsályi József megírta kiadandó könyvének elõszavát. Nem kevesebb, mint száz évvel ezelõtt, 1902. november 2-án született meg az elmúlt század egyik legjelentõsebb költõje, kinek ajka bátrabb igazságokat volt hivatva kimondani. Nem másért tartom szükségesnek leírni ezt, mint azon alkalomból, hogy fent említett kortársunk megjelentette Meditáció és beszélgetés címû könyvét, melyben a költõi levéltõl az esszéig terjedõ mûfajban többféle írás megtalálható, elhunyt és – hála Istennek – még élõ írók, költõk, mûvészek gondolatait, szavait egybefogva. Nem maradhatott ki ezek közül természetesen a már említett Illyés Gyula sem, kinek leánya arról beszélt, miként õrizhetõ meg napjainkban édesapja szellemi hagyatéka, egyáltalán maga a költõ könyvtára. Nem volnék igazságos, persze, ha elfeledném megemlíteni mindazokat, akikrõl ez a könyv szól – ha ugyan személyekrõl szól igazában. Baka István, Mészöly Miklós, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Töttõs Gábor és Móser Zoltán nevét tehát lehetetlen kihagynom soraimból, annál is inkább, hogy sem azok, sem a könyv szerzõje nem szeretné megnevezetlenül hagyni õket. Helytelen talán elsiklanom amellett, hogy Lázár miként fejezi ki a naturális valóságot meséiben; miként feszül mindannyiunk elé példaképpen Csengey; miként láttatja velünk a realitást Móser; miként szenteli hexameterekbe Kis Pál István a szõlõ borrá nemesülését; miként vázolja H. Németh István Szekszárdot; miként pillant saját maszkjai mögé Baka; miként üt nagy fejû szögeket élete diófájába Mészöly; miként derül mosolyra Töttõs; és általában milyen leülni egy padra, ahol mindenki önmagáról és erényirõl ismerszik meg. Minderrõl nem mulaszt el szót és gondolatot ejteni a Meditáció és beszélgetés soraiban Gacsályi József. Mégis engedtessék meg nekem, hogy e nevezetes napon Illyés Gyulára fordítsam a magam, s az Olvasó tekintetét! Illyés azt vallotta, kötelessége arról beszélni, ami népét megragadja és lehúzza a sárba, ha nem szólnak errõl azok, akiknek tisztük és kötelességük volna – a gyávák ellenében feltétel nélkül való a bátrabb igazságok kimondása. Illyés a népérõl beszélt, és a mindennapjaikról beszélt, és az anyanyelvrõl beszélt, és a költészetrõl beszélt. És errõl szól most Gacsályi József is. Nemcsak a maga vonatkozásában: sõt, elsõsorban nem abban. Amiképpen Baka Pehotnijjá lett, úgy vált õ a mellettünk elvánszorgó-elvágtató századvég krónikásává. Szemtanú lett, aki beszél. Úgy lett valaki mássá, hogy meg sem 52

próbált, mert lehetetlen is lett volna kibújnia saját bõrébõl. Illyés Máriával vizsgálja apja hagyatékát. Apja elsõsorban a tartalmat becsülte, s csak azután tekintett a szép köntösre. Hagyatéka akkor õrzi meg tartalmát, ha egyben, egészben marad; aki kutatná, vizsgálná, akként láthassa, akként ismerhesse fel, hogy – mert csorbítatlan – ugyanazon fénnyel csillogó még Illyés munkássága és gyûjteménye, amellyel már akkor is tündökölt, mikor remekmûveinek kiadására adott esetben éveket kellett várnia. „Nem írásmû az, amelynek a fölszíne, mondhatnám a bõre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszûkítése; de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme.” Illyés Gyula ír ekként az Anyanyelvünkben. S valóban: ha a sorok máza mögé tekintünk, Gacsályi József hunyorít, int és pillant gondolkozván felénk. Hiába súgja, hogy õ tanúszerepet játszik, kéretik úgy tekinteni hát rá; mint a víz mélyérõl a visszavillanó napfény, ki- meg kicsillog szavai mögül a nem pusztán szemlélõdõ, de gondolkodó és értékelõ ember. Aki, ha karunkat nyújtjuk, hogy végigvezettessünk a szemtanú emlékei között, nem fordul el, hanem megragadja a kezünket. Aki nem üdvösséget keres, hanem megemlékezik az üdvözültekrõl az üdvösség évében.

53

Paul Celan Élni (Leben) Midõn az éj szivén letettem lábamat: beszõtt az égi fény, sosem leszek szabad. Oly messze jár kezem, ha tollamat fogom, s a lét is messze, mint az ágy, az oltalom. Tünõben illata, keresztre száll e nap, s ti, szívszakadt, fagyott erdei madarak a fákról, ó, hullva hullotok. Fordította: Gacsályi József

54

SZÁMUNK SZERZÕI

Baky Péter Bernhard, Thomas Bohár András Celan, Paul Dicsõ Zsolt Domán Csaba Erdélyi Z. János Fenes Tibor Gacsályi József Gulya István Háy János Jankovics Zoltán Kis Pál István Kosztolányi Péter Péli Péter Podmaniczky Szilárd