KÖZÖSSÉG HAGYOMÁNY SZABADSÁG KOMMENTÁR

kommentar2010-1-beliv.qxd

KÖZÖSSÉG

3/10/2010

·

9:33 PM

Page 1

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2010|1 MORÁLIS VÁLSÁG Török Attila: Egyre távolabb a Jótól – Folytatható-e értelmes diskurzus a magyarországi morális válságról? Egedy Gergely: Politikai közösségünk patológiájáról – konzervatív olvasatban

3 13

MAGYAR ALAKOK Balázs Péter: A valóságos szabadságnak igaz értelme – Martinovics Ignác Oratio ad proceresének eszmetörténeti vizsgálata Somos Róbert: Pauler Ákos magyarságképe Tóth-Barbalics Veronika: Konzervatív folyóirat a középosztálynak – A Napkelet történetének vázlata

20 32 40

MAGYAR MÚLT Csíki Tamás: A kormányzó Gödöllőn – Kultusz és mindennapok 35

HONI FIGYELŐ Balázs Zoltán: A Fidesz, a Jobbik, az LMP és Bokros Lajos Bartus Gábor: Az eszmetörténész, a szónok és a bankárok

66 71

MESSZELÁTÓ Békés Márton: Óriásszamár és törpeelefánt

76

ESSZÉ Vári András: Gentlemen az úriemberek hazájában az 1830-as és az 1930-as években – John Paget és Patrick Leigh Fermor Magyarországon 93

RE:CENSOR Baranyi Márton: Elefántosok a porcelánboltban – Townhall.com

103


3/10/2010

9:33 PM

Page 2

Kommentár • 2010|1 – Tartalom

SZEMLE Kósa László: Egyház, állam, biztonság (Molnár János könyvéről) Kósa László: Vallásosság, kultúra, identitás – (a FIVÉSZ tanulmánykötetéről) Nóvé Béla: Mentés másként – újvilági óhazák (a Beszédből világ c. könyvről)

107 111 116

Számunkat Kerekes Emőke fotóival illusztráltuk. Köszönjük a művész nagylelkű segítségét.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt. és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


3/10/2010

9:33 PM

Page 3

Kommentár • 2010|1 – Morális válság

Török Attila EGYRE TÁVOLABB A JÓTÓL Folytatható-e értelmes diskurzus a magyarországi morális válságról? Ami biztos: Magyarország felzárkózási teljesítménye gyenge, az itt élők többségének társadalmi közérzete rossz és romlik.1 Ami bizonytalan: mely tényezők magyarázzák a vártnál – reméltnél? – gyengébb teljesítményt. Az empíriára építő megközelítések a Kádár-korszakban szocializálódott választóknak a populista politikai ígéretek iránti fogékonyságára, az ettől nem független gazdaságpolitikai hibákra, az acsarkodó politikai elitre, a modernizáció kikényszerítésére képtelen gyenge államra és még megannyi, ilyen és ehhez hasonló tényezőre szegezik vádló ujjukat. Többen ennél jóval messzebbre vetik tekintetüket. Árral szembe úszva a fenti tényezőkre csupán egy másik létszférában felhalmozódott deficit szükségszerű következményeként tekintenek. Ez a létszféra a moralitás, az erkölcsi értékek szférája. Az erre hivatkozók – a valóságot az idealitással, azaz az erkölcsi értékekkel szembesítők – sokak szemében azonban reménytelenül régivágásúnak, bigottnak és alighanem intoleránsnak tűnnek. Ráadásul az erkölcsi idealitás vizsgálata ellenáll az empirikus megközelítésnek. Nem mérhető euróban, tonnában, órában, a vele kapcsolatban tett kijelentések ezért könynyen tűnnek értelmetlen ködevésnek. És csakugyan, találomra kiválasztva a közelmúltból néhány ilyen kijelentést, majd mindegyikre igaz: a bátor jó szándék felismerhető, ám meglehetős elnagyoltsággal párosul. A mélyebb tartalom kifejtését kerülő, a jelenséget rendszerint az egyáltalán elképzelhető legnagyobb általánosítással megragadó megállapítások ezek, származzanak bár vezető üzletembertől vagy jobboldali politikustól. Néhány kiragadott példa: „A legnagyobb problémát nem a gazdasági, hanem a morális és etikai válság jelenti ma Magyarországon” – vélte Hernádi Zsolt, a Mol elnök-vezérigazgatója.2 „Az ország igazi baja a több évtizede a mélyben munkáló és egyre erősebben megnyilvánuló társadalmi érték- és morális válság […] Magyarország problémája nem a költségvetés, a gazdasági növekedés vagy az infláció, ezek eleve nem okok, hanem okozatok” – így Jaksity György, a Budapesti Értéktőzsde és a Concorde Értékpapír Rt. elnöke.3 „Nemzeti ösz1

Nem csak a mi véleményünk ez. Legutóbb a kérdésben általában nagyon diplomatikus RMDSZ-elnök, Markó Béla kesergett ekképpen: „A térség gazdasági és politikai vezető erejének tekinthető ország joggal pályázott arra, hogy valamiféle stratégiai központtá váljék, gazdagítsa a visegrádi négyeket, […] emberjogi és kisebbségjogi kérdésekben mérvadó tekintély legyen. Nem ez történt. Magyarország politikai tekintélye megingott Európában, gazdaságilag is a rossz tanulók közé kerültünk.” (MARKÓ Béla: Nekünk van a legnagyobb bajunk, Népszabadság 2009. december 16.) 2 Elhangzott a Nézőpont Intézet Magyarország 2025 című konferenciasorozatán 2009. április 21-én (lásd InfoRádió, 2009. április 22.). [Az előadás szerkesztett, publikált változata: HERNÁDI Zsolt: Vissza a kályhához. Magyarország hosszútávú jövőképe 2025-ig, Kommentár 2009/3., 57–67. – A Szerk.] 3 JAKSITY György, Fogyatékos nemzet, Index 2008. június 17., http://index.hu/velemeny/jegyzet/080613jaksit.

3


3/10/2010

9:33 PM

Page 4


szefogásra és tisztázott alapelvekre, erkölcsi normákra van szükség” – jelentette ki Lezsák Sándor.4 „A mai Magyarországon nem a gazdasági problémák a legsúlyosabbak, hanem az erkölcsi válság” – ez Muzslay István professzor véleménye.5 Ez az általánosító hangvétel nem meglepő. Az egyébként magabiztosan nyilatkozó közszereplő hangja is elbizonytalanodik, ha az erkölcsi értékek világáról kell szólnia. Nagyrészt ismeretlen birodalom ez, melynek nyelve kihalófélben van, így például különösen a keresztény teológia által meghatározott erkölcsfilozófia nyelve. A Civitas Dei és a Civitas Diaboli/terrena ellentéte csak keveseket motivál, intelme6 nem éppen termékeny talajra hullik, a „transitoria bona atque terrena” (mulandó és földi javak) hívása erősebb, mint valaha. A megannyi, ezt felváltó erkölcsfilozófiai irányzat – a különféle utilitarista elméletek, a tisztán formális értéketika, a materiális értéketika – pedig megannyi egymással vitatkozó, legfeljebb szakértőinek szűk csoportja által értett teorémák maradtak, melyeknek a közbeszédbe legfeljebb egy-egy „véletlenszerűen” elszabadult elemükkel sikerült beszivárogniuk. Kiváltképpen a nagyvárosok nem hívő lakóinak köznapi erkölcsi tudatát – már amenynyiben ez egyáltalán értelmezhető – valószínűleg a főleg a vulgárutilitarizmusból, kisebb mértékben a kanti formális etikából kiszakított néhány gondolatcafat formálja. Nem létezik az országban a különböző politikai közösségeket és társadalmi csoportokat egyesítő értékfelfogás. Sőt „minőségileg más és egymást kölcsönösen kizáró elképzelések élnek az igazságról, a jóról és rosszról, az ország múltjáról, végül pedig a »jó életről«”.7 Mindezt figyelembe véve folytatható-e egyáltalán értelmes dialógus az országot sújtó „morális válságról”? Nos, attól tartunk, hogy csakis abban az esetben, ha a morális válság teljesen általános és ezért értékérzéseinktől eléggé távoli fogalmát a mindennapi tapasztalatokban megélhető személyes élmények konkretizálják. Olyan élmények, melyek a „jó életről” alkotott felfogásnak a kulturális identitás, illetve a politikai orientáció szerinti különbözőségei ellenére szinte mindnyájunkban – a közvetlen haszonélvezőktől eltekintve – az elutasítás azonnali, szinte ösztönösen feltoluló reakcióját provokálják. Ebben a megközelítésben nem tekinthetők például a morális válság tüneteinek a keresztény szellemiség által elítélt, kétségkívül terjedőben lévő, e felfogásban deviánsnak számító viselkedésformák. Így a hagyományos családmodell zavarai és a liberalizált szexuális erkölcs, beleértve a homoszexualitást. (Nem kevesen vannak ugyanis, akik mindebben a válság tünetei helyett a szabadság határainak üdvözlendő kiterjedését látják. Az ország általános morális válsága pedig már csak ilyen: a megállapításához nem elegendő, hogy az ország egyik fele gondolja úgy, hogy a másik fele abban van.) Hol, mivel kapcsolatban érhetnek minket az elutasítás és helyeslés reakcióját provokáló élmények? Elsősorban az állam működése gerjeszthet ilyen reakciókat. Akár alapvetően liberális, konzervatív, keresztény vagy baloldali érzelmű/beállítottságú valaki, a közpénzt herdáló, el4 Elhangzott a Nemzeti Fórum 2009. december 5-i országos gyűlésén. Lásd Magyar Hírlap 2009. december 7. 5 MUZSLAY István: Gazdaság és erkölcs, Új Ember – Márton Áron Kiadó, Leuven–Budapest, 2005. 6 „Ut ad illum redeamus a quo peccando recesseramus” (Hogy visszatérjünk ahhoz, akitől a bűnök elkövetésével eltávoztunk), Szent ÁGOSTON: De civitate Dei, XI, 28. 7 George SCHÖPFLIN: Demokrácia, populizmus és politikai válság Magyarországon, Politikatudományi Szemle 2007/1., 129–136.

4


3/10/2010

Török

9:33 PM

Attila:

Page 5

Egyre

távolabb

a

Jótól

sikkasztó, a közérdek szolgálatára létrehozott intézményeket a közérdek ellenében működtető közhatalom minden szemlélőben kiváltja a Nicolai Hartmann által leírt „elutasítás-élményt”.8 Az adórendszer, közlekedési politika, energiapolitika, általában a közhatalom kompetenciájába tartozó ügyek kezelése szakmai döntéseken alapul. Ideális esetben ezekben a kérdésekben erkölcsi tartalom egyáltalán nem ismerhető föl. A közigazgatás működésének moralitási és legalitási elemeket is tartalmazó vetülete a társadalom és a közhatalmat működtető politikai erő megbízó–megbízotti viszonyában9 villan föl. A megbízotti státusából eredő feladatkörét a megbízó érdeksérelmére tudatosan gyakorló – tehát nem egyszerűen szakszerűtlen – megbízott erkölcstelen. Emellett büntetőjogi felelőssége is könnyen megállapítható. Míg a polgári jogban ez eléggé jól értelmezhető, a politikai hatalom gyakorlásánál a közvetlen jogi felelősség megállapítása szinte lehetetlen. Még akkor is, ha nyilvánvaló: a kollektív cselekvés, a közjó előmozdításának intézményeit a moralitási deficitet felhalmozó megbízottak magánelőnyök megszerzésének intézményeivé züllesztik.10 Nemcsak kivételesen, hanem jellemzően és széles körben. Sajnálatos, de ilyenkor nem marad más, mint az erkölcsi elmarasztalás és a választópolgárok negatív ítéletével megvalósított, érzelmileg felszabadító igazságtétel. Ha bőségesen találunk a közhatalom működésében ilyen példákat, akkor megállapítható: a közhatalom súlyos moralitási deficitet halmoz föl. (Igaz, a demokratikus intézmények kínálta jogokkal nem élő, mindebbe beletörődő civil társadalom maga is osztozik a felelősségben.) Ha ez a helyzet hosszabb időn keresztül fennáll, aligha túlzás egy társadalom morális válságáról beszélni. Ebben a megközelítésben nyilván téves az ismert írónak azt a kijelentése, mely szerint „egy ország nem lehet morális válságban, hanem a személyek vannak morális válságban”.11 Eszerint a személyek morális válsága nem összegződik, akármennyien is vannak ilyen válságban, ez nem érinti az általuk működtetett intézmények, illetve az általuk „belakott” állam morális állapotát. Ez ellentétes a köznapi gondolkodással, amely szerint a halmazok elemeinek minőségei tulajdonságai áteredeztethetőek magára a halmazra. Ha sok a beteg birka a nyájban, kijelenthető, hogy beteg a nyáj. Ha sok a rozsdás csavar egy szállítmányban, nem helytelen rozsdás szállítmányról beszélni – és így tovább. 8 „[…] van magas fejlettségű értéklátás is, olyan értékérzéssel, amely mindenütt megvilágítja előtte az utat, s eleve alapjául szolgál az életben minden elutasításnak és elfogadásnak.” (Nicolai HARTMANN: Az erkölcsi követelmények lényegéről = UŐ.: Lételméleti vizsgálódások, Gondolat, Budapest, 1972, 544.) 9 Ennek korlátairól Lippmann is szólt: „bár a közhivatalnokokat a szavazók választják […], ők elsődlegesen nem a szavazó polgárok véleményének tartoznak engedelmességgel, hanem a törvények, a hivatásuk kritériumainak […], lelkiismeretes és felelős meggyőződésüknek”. Walter LIPPMANN: A közjó filozófiája, Bagolyvár, Budapest, 1993, 46. 10 Ez Bajnai Gordon miniszterelnök véleménye is: „ma Magyarországon nagyon sok közintézmény nem arról szól, ami a cégtáblájára van írva, vagyis az intézmény működése sok esetben inkább az azt irányítók érdekeiről szól, és nem azokról, akikért azt létrehozták”. Népszabadság 2010. január 3. 11 Friderikusz Sándor interjúja Nádas Péterrel, Friderikusz most, ATV, 2006. szeptember 19. Nádas egyébként Sólyom László köztársasági elnöknek a „morális válságba sodort országról” tett, 2006. szeptember 18-i kijelentésére reflektált. Ezt a kijelentést nem véletlenül nem idéztük a fentiekben. A szövegkörnyezetből ugyanis egyértelmű, hogy Sólyom nem általában morális válságban lévő országra, hanem egy politikai aktus nyomán, politikai elitjét illetően ilyen válság tüneteit mutató országra utalt.

5


3/10/2010

9:33 PM

Page 6


(Más kérdés, hogy a fenti gondolatmenet tisztán halmazelméleti szempontból csakugyan téves, ez az elmélet ugyanis – matematikai diszciplínáról lévén szó – csak a halmazok mennyiségi, nem pedig ezek elemeinek minőségi jellemzőivel foglalkozik.12) Vegyük sorra a közhatalom működésének néhány olyan területét, ahol a valamennyire is fejlett értéklátás számára nyilvánvaló egyértelműséggel tárulkoznak föl morális deficitre utaló jelenségek. Ezeket négy csoportra osztottuk. I) Jövedelemelosztás Egy dinamikus és innovatív társadalomban akár sokan és akár gyorsan is meggazdagodhatnak, ám az egalitariánus eszméktől mentes szemlélőben ez nem elutasítást, hanem elismerést vált ki. A jelentős jövedelmi és vagyoni különbségek tehát nem feltétlenül utalnak egy társadalom morális válságára. Ha azonban ezeknek a különbségeknek a forrása döntő mértékben a politikai elit által meghatározott, torz szabályok alapján működő állami újraelosztás, melynek forrásoldalát az adóztatás képezi, morálisan felettébb kényes helyzettel állunk szemben. (Gazdagodás és állami újraelosztás) Megbízható adatok természetesen nincsenek arról, vajon a leggazdagabb magyarok közül mennyien szerezték vagyonukat kockázatvállalásból, piaci, főleg nemzetközileg is értékelhető, tehát a kompetitív termékek és szolgáltatások piacán felmutatott teljesítményből. És mennyien az állami újraelosztással összefüggő forrásokból, így jobb esetben közületi tulajdonú vállalatok túljavadalmazott vezetőjeként, rosszabb esetben közbeszerzési visszaélésekből, kormányzati korrupcióból és – hogy az ősforrást se hagyjuk ki – valamilyen „egykapura játszott” privatizációs játszma eredményeképpen? Ennek ellenére megkockáztatható, hogy a nyugat-európai, méginkább amerikai arányoknál jóval nagyobb az állami újraelosztáshoz köthető vagyonosodás. (Minden, a magyar gazdaságot kicsit is ismerő szemlélő tudna több olyan milliárdost mondani, aki szinte egész pályafutása során az állami tulajdont igazgatta. Indulóvagyona nem volt, egzisztenciális kockázatot soha nem viselt, az általa igazgatott köztulajdont nem virágoztatta föl, és mégis… És ez még nem a legrosszabb – Dante Infernójának magyar mutánsában legalább eggyel lejjebb lévő bugyorba kerülne egy másik csoport. Ők a már említett, manipulált közbeszerzési visszaélésekből és egyéb, állami intézményekkel folytatott zavaros tranzakciókból meggazdagodottak. Magukat mindazonáltal „élelmes, a piacot értő és kihasználó” vállalkozóként pozícionálják.) (A köztulajdonú vállalatok javadalmazási rendszere) Az előző ponthoz szorosan kapcsolódik az ilyen vállalatok javadalmazási rendszerének problematikája. Ezeknek a vállalatoknak a vélt vagy valós működési hatékonysága megkívánhatja kiemelkedő javadalmazású vezetők foglalkoztatását. Nem valószínű, de esetleg elképzelhető, hogy egy-egy ilyen vezető alacsonyabb bérek és juttatások mellett nem a szóbanforgó közületi céget választaná. A helyette alkalmazott olcsóbb vezetők gyengébb képességei miatt pedig a vállalat hatékonysági veszteséget szenvedhet el. (Ez persze inkább elmélet, mint gyakorlati tapasztalat. Inkább ki12 Vö. LENGYEL Ferenc: Gondolatok a halmazelmélet leghíresebb ellentmondásairól, e-Tudomány 2006/1., www.etudomany.hu/etudomany/web/uploaded_files/20060102.pdf.

6


3/10/2010

Török

9:33 PM

Attila:

Page 7

Egyre

távolabb

a

Jótól

vétel, mint szabály, a kirívóan magas jövedelmek vélhetően a „kéz-kezet mos” elvét követve váltak a magyar köztulajdonú vállalatoknál gyakorlattá. Közgazdasági kitérő: a „puha költségvetési korlátú” szocialista nagyvállalat dominanciája jellemezte tervgazdálkodásban nem véletlenül alkalmazták a szigorú bérgazdálkodást.) Ám ebben az esetben is – köztulajdonban lévő vállalatokról lévén szó – a felsővezetők és a vállalati hierarchia legalján tevékenykedő munkavállalók jövedelme közötti húsz-negyvenszeres különbségek aligha a Durkheim által az erkölcsös cselekvés kritériumaként meghatározott szolidaritást erősítik.13 (Durkheim moralitás-kritériuma egyébként szociológiai eredetű, és az értékobjektivista kritériumoknál14 jóval kevesebbet követel.) A másik esetben a jövedelmek csupán háttéralkuk eredményeként szöknek az égig. Ilyenkor a közintézmények teljesen egyértelműen magánelőnyök megszerzésének eszközeivé torzulnak. Ez súlyos moralitási deficitre utal. A morális közhatalom – szem előtt tartva persze az általános hatékonysági követelményeket – indirekt eszközökkel még a magánvállalatoknál is tenni próbál a szélsőséges jövedelemkülönbségek ellen. A súlyos moralitási deficitet felhalmozó, a közjó helyett klientúrájának érdekeit előmozdító viszont saját maga hozza létre és tűri el ezeket saját vállalatainál. II) Adórendszer Az adórendszer technikai elemei nélkülözik a morális vonatkozásokat. Azt, hogy a kormányzat az államszervezet és a szociális ellátórendszer működéséhez szükséges költségvetési bevételeket milyen adófajták milyen kombinációjával szedi be, tisztán szakmai, azaz a kifejezés eredeti (és jó) értelmében amorális kérdés. (Amint fentebb utaltunk rá, a közpénz kezelése már nem az, ám ez az adórendszertől szempontunkból teljesen független kérdéskör.) Az adórendszernek moralitási dimenzióval is rendelkező elemei ugyanakkor a rendszer működtetőinek kommunikációjában illetve hivatali tevékenységében megjelenő, értékválasztásra utaló kijelentések és intézkedések. Az alábbi példák bizonyítják, hogy e kommunikáció és ezek az intézkedések az elmúlt években – enyhén szólva – nem voltak mentesek a „moralitási deficittől”. (Hadjárat a fekete/szürkegazdaság ellen) A közterhek fizetésének elkerülése nyilván nem etikus. Jogos a kormányzati igyekezet, hogy ez a jelenség visszaszoruljon. Ezért a 2006ban, a költségvetést stabilizálandó beindult kampánynak15 – valóságos fiskális kereszteshadjárat volt ez – az általános céljai nem vitathatók. Ám az adókat és járulékokat nem viselő jövedelemnek több fajtája ismert. Ezek származhatnak a szürke-, a fekete- és akár a kriminális gazdaságból is. A kormányzati pénzbehajtás differenciálatlanul vette célba ezeket. Sőt a dolog természetéből és az utóbbi kettő látenciájából adódóan a legnagyobb eréllyel az egyébként tisztán üzleti értelemben tisztességes módon, legális szükségletet kielégítő szürkegazdaságot sújtotta. A kampány üzenete – és vélhetően kiagyalóinak ér13 „Erkölcsös, ami a szolidaritást erősíti, ami segít abban, hogy az emberi cselekvést valami más vezérelje, mint a puszta önzés.” (Emile DURKHEIM: Sociology & Philosophy, Macmillan, 1974.) 14 Lásd pl. Max Scheler vagy Nicolai Hartmann elméleteit. 15 Igaz, az akkori pénzügyminiszter ennek az ellenkezőjét hirdette. A Figyelőnet 2007. júliusi 30-i értesülése szerint „A szankciók szigorítását nem az államháztartás helyzete tette szükségessé, hanem a tisztességes piaci szereplők és a lakosság érdekeit kívánja megvédeni a kormány – mondta Veres János”.

7


3/10/2010

9:33 PM

Page 8


tékhierarchiája – szerint a vevői megelégedésére, becsületesen, de számla nélkül teljesítő vállalkozó negatívabb figura, mint semmilyen erőfeszítést nem tevő, de egyébként munkaképes segélyezett. Erre az értékhierarchiára lehet következtetni az akkori pénzügyminiszternek, Veres Jánosnak egy nyilatkozatából is: „Az elmúlt két évben csökkent az illegálisan forgalmazott cigaretták és üzemanyagok aránya […] a munkaügyi ellenőrzések 42 ezer feketemunkást értek tetten.”16 Ugyanő egy másik nyilatkozatában is teljesen differenciálatlanul hivatkozik a feketegazdaság különféle jelenségeire, így számára a fogyasztó egészségére súlyosan veszélyes termék eladója és – például – a közteherjegy nélkül uborkát szedő napszámos ugyanolyan megítélés alá esik.17 A pénzbehajtó szemüvegén keresztül nézve ez csakugyan indokolt, ám egy kormánytag, mégha pénzügyminiszter is, nem lehet egyszerű pénzbehajtó, és – megítélésünk szerint – nem juthat el a szó eredeti jelentése szerinti „amoralitásnak” erre a szintjére. Ez ugyanis teljességgel ellentétes a „csendes többség” hartmanni értelemben vett „értékérzésével” és súlyos morális deficitről tanúskodik. (Vagyonosodási vizsgálat) A fentiekhez szorosan kapcsolódó morális deficit fedezhető fel ebben az esetben is. A vagyongyarapodási vizsgálatok ugyancsak 2006-ban kaptak lendületet. Ekkortól söpörte félre az adóhatóság az ilyen vizsgálatok jogi hátterével kapcsolatos aggályokat. A vizsgálat nagyon komoly fegyvert adott a kormányzat kezébe az adózatlan jövedelmek feltárásához.18 Ebbe beleértendők a kiemelkedő társadalmi veszélyességű, korrupciós bűncselekményekből származó – természetesen adózatlan – jövedelmek is. Ezek a bűncselekmények kiemelkedően veszélyesek, hiszen különös erővel roncsolják a közbizalmat. Pontos adatokról itt sem lehet tudomásunk. Mindazonáltal felettébb valószínű, hogy a „feketegazdaság” elleni kereszteshadjárathoz hasonló morális „differenciálatlanság” jellemezte ezeket a vizsgálatokat is. Azaz, a két szélsőséget kiemelve, például a jellemzően a „be nem vallott”, de egyébként értékteremtő és „társadalmilag hasznos” gazdasági tevékenységből, illetve a közhatalmi pozícióknak, beleértve a köztulajdonú vállalatoknál viselt pozícióknak az áruba bocsátásából származó – értelemszerűen mindkét esetben adózatlan – jövedelem pénzbehajtói szempontból azonos megítélés alá esett. Úgy tűnik, hogy a kormányzat az új csodafegyvert csakis bevételei növelésének szempontja szerint vetette be. Feltételezhető, hogy a közélet megtisztításának mindennél időszerűbb feladata érdekében egyáltalán nem. (Az utóbbi évek nagy port kavaró, nyilvánosságot kapott korrupciós ügyei között – legjobb tudomásunk szerint – egy sem volt, amelynél vagyonosodási vizsgálat nyomán került volna a korrupt közszereplő a hatóság érdeklődésének fókuszába. Pedig ahol korrupció van, ott adózatlan jövedelem is van, s gyakran nem is kevés.) E pontnál érdemes visszautalni – lásd: küzdelem a feketegazdaság ellen – a csendes többség értékérzésére és az ezt figyelmen kívül hagyó kormányzati döntések rendkívüli morális deficitjére. 16

Népszava 2007. július 10. Lásd Veres: 4000 milliárdos a feketegazdaság, Figyelőnet 2007. július 6., www.fn.hu/uzlet/20070706/ veres_4000_milliardos_feketegazdasag. 18 Állítólag 2007–2008-ban összesen 17 156 vagyonosodási vizsgálatot végeztek, és ennek alapján csaknem 74,5 milliárd Ft adókülönbözetet tártak föl. 17

8


3/10/2010

Török

9:33 PM

Attila:

Page 9

Egyre

távolabb

a

Jótól

(„Feltöltési kötelezettség”) Az adórendszer technikai elemeiben feltárulkozó megannyi etikai probléma vizsgálata egyáltalán nem célunk – bár alighanem megérne egy részletesebb elemzést. Az állam moralitási deficitjére utaló egyetlen, kirívó példa azonban idekívánkozik. Ez a könyvelők által csak „feltöltési kötelezettségként” emlegetett „jogintézmény”. Ennek lényege: bizonyos adónemekre év közben adóelőleget kell fizetni, és azt még az adóév vége előtt fel kell tölteni a teljes éves bevétel szerint. Az adóhatóság mulasztási bírságot szab ki, ha a december 20-ig a tárgyévre megfizetett adóelőleg elmarad a tényleges adó 90%-ától.19 Az intézkedést 2006-ban vezették be, a költségvetési válsághelyzet évében. Akkor ez ügyes húzásnak tűnt, hiszen a válságév mindenáron kozmetikázandó adóbevételeit lehetett növelni az egyébként csak a következő év első hónapjaiban esedékes tételekkel. Jellegzetes, tulajdonképpen pitiáner könyvelési trükk, ami azonban balszerencsés esetben nehéz helyzetbe hozhat vállalkozókat: még be sem folyt bevétel után kell adót befizetniük. Az intézkedés kiagyalóinak „morális profilját” nem nehéz felrajzolni: a havasalföldi fanarióta adóbérlő hajthatta el – martalócainak20 fegyvereitől védve – hasonló „ethosztól” vezérelve a paraszt utolsó kecskéjét. Ez még a török időkben volt, s egy-egy ilyen adóbérlő mit sem tudhatott arról, hogy tőle nyugatabbra már az úr–jobbágy viszonyban is megjelentek valamennyire a kölcsönös méltányosság elemei. III) Önkormányzat (Parkolási rendszer – különös tekintettel Budapestre)21 Elképzelhető, hogy a rendszer felállítása és üzemeltetése valamilyen gazdaságossági számítás alapján előnyösebb „kiszervezve” – outsourcingolva – magántulajdonú „cégekhez”. De kényes kérdésről van szó. Az elszámolások tisztasága, annak meggyőző bemutatása, hogy a befolyt összegek közcélra fordítódnak-e, különösen fontos. Persze önkormányzati üzemeltetés mellett is számtalan lehetőség kínálkozik a visszaélésre. Ám az elszámolás átláthatóságának az üzleti titokra hivatkozó ködbeborítása – márpedig magáncégek közbeiktatásával éppen ezt történt – súlyos moralitási deficitre utal. Ezt semmilyen, a vélt vagy valós pénzügyi előnyökre hivatkozó érvelés sem tudja feledtetni. Egy, az Alkotmánybírósághoz forduló „indítványozó” is észrevételezte, „hogy a jogviszony a parkoló gépkocsi használója, valamint a fővárosi közgyűlés között jön létre, a díj és pótdíj jogosultja a fővárosi önkormányzat. Mivel a hatáskör átruházására törvényi szabály nem jogosítja fel a fővárosi önkormányzatot, a közigazgatási szerv hatáskörét semmilyen tekintetben nem ruházhatja át az üzemeltetésre létrehozott gazdasági társaságra.”22 Amikor a – vélt vagy valós – „hatékonyság” és az átlátható19

2003. évi XCII. törvény 172. § (12): „Ha az adózó esedékességig az adóévi várható adó összegét – figyelemmel az adóév során megfizetett előleg összegére is – nem fizette meg legalább 90%-os mértékben, a befizetett előleg és az adó 90%-ának különbözete után 20%-ig terjedő mulasztási bírságot fizet.” 20 A görög Armatolo/j (armatolosz, ’felfegyverzett’) szó balkáni, torzult változata. 21 Mondanivalónk érvényességét feltehetően, legalábbis indirekt módon, erősíti az Alkotmánybíróság 2009. november 18-i, 109/2008. sz. határozata. Eszerint „a Budapest főváros közigazgatási területén a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályairól szóló 24/2009. (V. 11.) Főv. Kgy. rendelet alkotmányellenes, ezért azt 2010. június 30. napjával megsemmisíti”. 22 Idézi az AB fenti határozatának Indoklás I. része.

9


3/10/2010

9:33 PM

Page 10


ság konfliktusát az átláthatóság kárára oldották föl, ráadásul még a legalitási normákat is megsértették, a közhatalmat erkölcstelenül gyakorolják. A parkolási rendszer sokakat irritál, s az irritáció egyik fő tényezője alighanem az egészséges értékérzés által elutasított, egyértelmű moralitási deficit. A rokkantak számára fenntartott parkolóhelyeken jogosulatlanul parkolókat legújabban rendkívül súlyos, akár 112 500 Ft-os bírság is fenyegeti. Annak ellenére ez a súlyos, a kéthavi minimálbér összegét közelítő szankció, hogy ennek a szabálytalanságnak az elkövetői nem kis részben jóhiszeműek, gyakran a parkolási jelzések káoszában elveszetten teszik, amit tesznek. Ez a példátlan szigor ennek ellenére első pillantásra még akár valamiféle humanista erkölcsi tartalmat is hordozhat: a főváros kíméletlen a hátrányos helyzetű embertársaik életét nehezítő szabálytalankodókkal. A kérdést továbbgondolva azonban figyelemreméltó diszkrepancia tárul szemünk elé: ugyanaz a főváros mit sem törődik például az akár súlyos betegségük miatt rendszeres kezelésre járókkal, ha halmozott balszerencséjük olyan kórházba kényszeríti őket, melynek környéke „fizető parkolási zóna”. Fizetniük kell, mint bárki másnak. A lepel így lehullik: nem a rokkantak esetében színlelt humanizmus, hanem a rendszer egészére jellemző kapzsiság, a fentiekben leírt ellenőrizetlen csatornákba áramoltatott közpénz megszerzésének mohó vágya áll a szigor mögött. A diszkrepancia egyben árulkodó jele egy újabb, súlyos moralitási deficitnek. IV) Az állam ellumpenesedése23 Az állami szervezet működése és az egyén életvitele közötti analógiák talán erőltetettnek tűnnek, ám a moralitási deficit kimutatásában hasznos segédeszköznek bizonyulhatnak. A lumpenproletár fogalmát Marx emelte a köztudatba. Először, érintőlegesen a Kommunista kiáltvány, később, részletesebben a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című írásában. Mára a szóösszetétel egyik tagja – a proletár – a marxizmus eszmei hatásának szinte teljes visszaszorulása miatt kikopott a hazai köznapi szóhasználatból. (Mint ahogyan például az angolszász országokban mindig is csak a szakzsargonban használatos szó maradt.) Azaz, a szóösszetételből kiesett az, ami az osztályharcra utal. Másik tagja, a lumpen24 némi jelentésváltozáson ment keresztül. Ma már, különösen a konzervatív oldal publikációiban, elsősorban felelőtlenül költekező, fogyasztási hitelek miatt eladósodott, kizárólagosan hedonista életfelfogású, a metaökonomikus értékek hívására soha nem mozduló, alacsony szociokulturális státusú embert takar ez a fogalom.25 („A lumpen mindig a máséból, a mások munkájából él, hiszen ő nem dolgozni akar, csak élvezni.”26) Másik jelentésrétege is megmaradt, az eredeti, marxi meghatározáshoz közeli tartalommal. Eszerint a lumpen-státusra gyakran jellemző a legalitási normák csekély 23

A kifejezést különféle internetes felületeken már többen használták. Maga a kifejezés tehát nem, csupán a kifejtés mikéntje származik tőlünk. 24 A német szó jelentése: ’rongy’. 25 TŐKÉCZKI László például két írásában is elemzi ezt a magatartásformát és ennek politikai összefüggéseit, illetve történelmi előzményeit: A mai kormánykoalíció társadalmi alapja – az erkölcsileg lumpenesedett társadalom, Hitel 2007. november; A magyarországi lumpen „elit” és sajátosságai, Hitel 2007. január. 26 TŐKÉCZKI: A mai kormánykoalíció társadalmi alapja…

10


3/10/2010

Török

9:33 PM

Attila:

Page 11

Egyre

távolabb

a

Jótól

tisztelete, az alkoholizmus, a züllött életvitel, a politikai befolyásolhatóság, a nyitott fül a populista hívószó meghallására, a rövidtávú előnyök szerinti választói magatartás, esetleg a szavazat áruba bocsátására. Lassan végéhez közeledő évtizedünk magyar államának működésében jó néhány vonás felfedezhető a fent felsoroltakból. (Néhány másik természetesen még nagyon „metaforikusan” sem értelmezhető, így a választói magatartással kapcsolatban írottak.) A lumpenesedés megkülönböztető jele, a fogyasztási célú eladósodás mindenképpen. Emlékeztetőül: 2004. december 31-én a magyar központi költségvetés adóssága 9224,19 milliárd Ft, azaz 39,2 milliárd euró volt. Ez 2009. szeptember 30-ára 18 855 milliárd Ft-ra, azaz 70,1 milliárd euróra nőtt.27 Míg ez előbbi a bruttó hazai termék 53,7%-a, az utóbbi annak 76,9%28 volt. Jóllehet az állami vagyon értékének 2002 és 2008 között feljegyezhető változásáról – egyebek mellett az állami vagyonkezelés intézményeinek átalakulása miatt – nem rendelkezünk semmilyen adattal,29 bizonyosra vehető, hogy az adósság növekedésével szemben nem áll több mint 30 milliárd eurós vagyongyarapodás. A lumpenállam egyszerűen felélte a felvett hiteleket. A jövő nemzedékeit nyomorító pénzügyi teherből plazmatévé, tengerparti nyaralás, sokat tudó mobiltelefon és ki tudja, még mi minden lett. A másik, a magyar állam működésében megfigyelhető lumpen-sajátosság a törvényszegő magatartás. Ez elsősorban az állam és intézményei információszolgáltatási kötelezettségének szisztematikus megsértésében érhető tetten. Átadjuk a szót egy újságírónak: „három évbe telt, hogy a bíróság végre megfellebbezhetetlenül kimondja: a Központi Statisztikai Hivatalnak ki kell adnia azokat az adatokat is, amelyekkel Magyarország az uniós szervezetek felé szeretne trükközni a költségvetés hiányát illetően. Ez a három év persze bagatell időszak ahhoz a tizenegyhez (!) képest, amíg a mindenkori magyar kormányok hadakoztak Kenedi János történésszel néhány volt állampárti akta kiadása miatt. Kenedi idehaza már kimerített minden jogi fórumot, az állam a jogsértést is vállalta, de nem engedett saját törvényeinek, inkább kétszer is bírságot fizetett, természetesen a mi pénzünkből, hogy aztán a strasbourgi emberi jogi bíróság mondja ki, hogy igenis az állampolgárnak van igaza az állammal szemben, és a magyar kormány ismét kicsengethessen 13 ezer euró büntetést, szintén a mi pénzünkből. Milliókat fizetnek az adóforintjainkból azért, hogy velünk szemben kövessenek el törvénysértést – ez megengedhetetlen, a mindenkori hatalmi arrogancia legnyilvánvalóbb formája.”30 Hasonló tapasztalatokról számol be a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ). Ez a civil szervezet úgy találja, hogy állami intézmények minden rendelkezésre álló jogi eszközt igénybe vesznek, hogy ne kelljen nyilvánosságra hozniuk a bíróságok által közérdekűnek minősített, tehát a jog szerint megosztandó információkat. 27

Forrás: AKK Zrt. Becsült szám az MNB adatai alapján. 29 Csupán a 2008. december 31-i adat ismert: 15 236 milliárd Ft (forrás: az MNV Zrt. 2009. szeptember 1-jei sajtóközleménye). 30 KÓSA András: Hétköznapi korrupcióink, Hírszerző 2009. december 9., www.hirszerzo.hu/cikk.hetkoznapi_ korrupcioink.133099.html. 28

11


3/10/2010

9:33 PM

Page 12


Az állam lumpenesedésének – igaz, csak metaforikusan értelmezhető – további tünete a függés a különféle tudatmódosító szerektől. E szerek megfelelője az egyáltalán nem olcsó sikerpropaganda. Az állami költségvetést éppen az összeomlás közelébe manőverező kormányzat mindenki levelesládájába nyomtatványt pottyant, amelyből kiderül: minden a legnagyobb rendben, az irány jó, a haladás sebes. Igaz, egy alapvető különbség ebben az esetben ugyancsak feltűnő. A lumpenizálódott egyén maga fizeti és magának adagolja az alkoholt vagy a kábítószert. Az állam a megbízóinak – a választóknak – adagolja és e megbízókkal fizetteti ki.

* Befejezésül két gondolat. Az egyik: tudjuk, hogy az állami és a kormányzati működés napi gyakorlatát az erkölcsi idealitást megjelenítő értékek követelményeivel szembesíteni31 határtalan, már-már szemtelen naivitásra vall. Azonban nem naivak vagyunk, csak úgy hisszük, hogy a kormányzat működésének az erkölcsi idealitással való ütköztetése sajátos, ritkán alkalmazott perspektívát kínál. Olyan perspektívát, amelyből nézve szokatlan élességgel villannak a föl a működés fogyatékosságai, így a kisebb-nagyobb moralitási deficitek. A másik: e felvillanó deficitek vészkiáltásnak is hallhatóak. Választópolgár, vigyázz! Az állami/kormányzati/önkormányzati működés reményeink szerint pontosan leírt, többszörösen előforduló moralitási deficitje értékhiányos közéleti szereplők folyamatos jelenlétére figyelmeztet. Amennyiben a kormányzást – mert az is – egy hatalmas vagyonkezelési megbízásként értelmezzük, nem megkerülhető a kérdés: rábízható-e vagyonunk, sőt annál több is, satnya értékérzésű, az erkölcsi értékek imperatívuszához süket jelentkezőkre?

31

Nicolai Hartmann megfogalmazásában: „az értékek […] követelményeket támasztanak velünk szemben. Ellentétben állnak azzal, ami van […], és azt kívánják, hogy mások legyünk, mint amilyenek vagyunk, és másként cselekedjünk, mint ahogyan hajlamaink szerint cselekednénk. Éppen ez a normák, parancsok, imperatívuszok értelme: akarnak valamit tőlünk, követelnek, parancsolnak és tiltanak, elvárást támasztanak, tekintélyre tartanak igényt. Ez nyilván nagyon pontosan megfelel annak a szerepnek, amit az életben játszani hivatottak, az irány- és vezérelvek szerepének.” (HARTMANN: I. m., 533.)

12


3/10/2010

9:33 PM

Page 13


Egedy Gergely POLITIKAI KÖZÖSSÉGÜNK PATOLÓGIÁJÁRÓL – KONZERVATÍV OLVASATBAN Egy politikai közösséggel aligha történhet rosszabb, mint hogy nem tud közösségként működni – a magyar köztársaság politikai közössége pedig immár régóta épp ezzel a dilemmával küszködik. Ha a rendszerváltás óta eltelt két évtizedről mérleget vonunk, talán semmi sem ad okot több aggodalomra, mint az, hogy a demokratizálódott Magyarországon sem sikerült megteremteni a politikai közösséget. 1989 előtt, a diktatúra keretei között aligha beszélhettünk politikai közösségről, de ezt a hiányt azóta sem tudtuk pótolni. Sőt most valószínűleg még messzebb vagyunk ettől, mint húsz éve… Hogyan gondolkodjanak erről a konzervatívok, akik a politikai közösség állapotának kérdését nem tudják elválasztani a fennálló politikai rend működőképességétől? Kétségtelen tény: annak a demokratikus rendnek, amely hazánkban a rendszerváltás nyomán kialakult, egyre nyilvánvalóbbak a zavarai. Bár a demokrácia aligha nevezhető a konzervatívok által legtöbbre becsült értéknek, a magyar demokrácia minősége a konzervatívok számára is életfontosságú kérdés, hiszen szorosan összefügg a politikai közösség állapotával. A Kommentár 2009/5. számában Körösényi András kitűnő tanulmányban vette sorra és elemezte demokráciánk patologikus vonásait; ez az írás abból a feltevésből indul ki – Körösényi megállapításaival egyetértve –, hogy demokráciánk patologikus állapotáért végsősoron politikai közösségünk patologikus állapota a felelős.1

Három kulcstényező A társadalmi rend jó működőképességéért aggódó konzervatív felfogás – mint ismeretes – nem hivatkozhat az utópisztikus jövő csábító ígéreteire, és nem építheti stratégiáját a szabadság iránti vágyra sem, ugyanakkor mégis rendelkeznie kell (Roger Scruton szavaival) „cselekvésre ösztönző erővel és hivatkozási alappal”. A neves angol filozófus három olyan kulcsfogalmat jelölt meg – e tekintetben konzervatív gondolkodók hosszú sorának a felfogását osztva –, amelyek hasonló ösztönző erővel rendelkezhetnek, mint a riválisok népszerű eszméi. Ezek a tekintély, a hűség és a hagyomány – mindenekelőtt rajtuk múlik az intézményi rend stabilitása, s ezzel összefüggésben a politikai közösség sorsa is.2 E sorok szerzőjének az a – bevallottan konzervatív nézőpontú, s ezért sokak által nyilván nem osztott – meggyőződése, hogy e három feltétel meglétét egyetlen demokrácia sem nélkülözheti, hazánkban pedig e három tényező mindegyikével súlyos bajok 1 2

KÖRÖSÉNYI András: A magyar demokrácia patologikus vonásai, Kommentár 2009/5., 60–68. Lásd Roger SCRUTON: A konzervativizmus jelentése, ford. Szabó Péter, Novissima, Budapest, 2002, 39–60.

13


3/10/2010

9:33 PM

Page 14


vannak. Innen nézve tehát nem is meglepő, hogy a rendszer működésére folyamatosan a diszfunkcionális következmények nyomják rá a bélyegüket, s a közjó helyett sok tekintetben a „közrossz” politikája érvényesül.

A tekintély hiánya A konzervatív gondolkodás „dogmatikájában” alapvető fontosságú fogalom a tekintély, latin szóval az autoritás, amelyet élesen meg kell különböztetni a puszta hatalomtól. A tekintélyt nélkülöző hatalom csak szánalmas erőszakot szül anélkül, hogy tiszteletet ébresztene. Scruton találó fogalmazásában: hatalom és tekintély egymást keresik, és ha találkoznak, az teremti meg az intézményes rendet. Nálunk viszont a hatalom és a tekintély hosszú idő óta nem találkozott egymással. David Riesman amerikai szociológus a 20. század második felében megkülönböztette az autonóm gondolkodású, saját belső értékei szerint eljáró, „belülről irányított” egyént a modern társadalom által kitermelt típustól, a „kívülről irányított” embertől.3 E termékeny distinkciót alkalmazva bátran fogalmazhatunk úgy, hogy Magyarországon az államszocializmus évtizedei társadalmunk jó részét „kívülről irányítottá” tették, s ezen a rendszerváltás óta eltelt húsz év sem változtatott, sőt több tekintetben még inkább háttérbe szorította a „belülről irányított” egyéniségeket. Miért? A folyamat hátterében az autoritás társadalmi méretű hiánya húzódik meg. Joggal figyelmeztet ugyanis Molnár Tamás Az autoritás és ellenségei című művében: tévedés lenne azt gondolni, hogy a „kívülről irányított ember” fontosabbnak tartja az autoritást, s ahhoz igazodik – valójában a „belülről” irányított személy ismeri el az autoritást –, már csak azért is, mert azt ő maga is gyakorolja.4 Az autoritás a posztmodern társadalmakban mindenütt teret veszített, Magyarországon azonban specifikus tényezők is hozzájárultak ehhez.5 A század első felének tekintélyelvű politikai törekvései sokak szemében árnyékot vetettek az autoritás eszméjére, az államszocializmus totalitárius berendezkedése pedig teljesen lejáratta az autoritást.6 A látszat azonban megtévesztő: a diktatúra nem az autoritásra, hanem tulajdonképpeni ellentétére, a nyers (külső) erőszakkal fenntartott alá-fölérendeltségi viszonyokra épül! A tekintélyről írott nevezetes esszéjében joggal hangsúlyozza Hannah Arendt is: súlyos tévedés az erőszakot a tekintéllyel összekapcsolni, összekeverni, s ennyiben a mo3

David RIESMAN: A magányos tömeg, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1983, 72–86. MOLNÁR Tamás: Az autoritás és ellenségei, Kairosz, Budapest, 2001, 19–20. 5 A neves politológus, Samuel Huntington már a hetvenes évek közepén felhívta a figyelmet arra, hogy az autoritás forrásai az amerikai társadalom minden szintjén kiapadóban vannak, s ezt összefüggésbe hozta a demokrácia növekvő problémáival. Lásd Michel CROZIER – Samuel HUNTINGTON – Joji WATANUKI: The Crisis of Democracy, New York UP, 1975, 74–76. (Huntington hangsúlyozza: „The questioning of authority pervaded society”. Uo., 76.) 6 A mélyebben fekvő okok mögött tehát, Pesti Sándor más összefüggésben tett találó megállapítását idézve, „ott húzódik az egész 20. századi magyar történelem”. PESTI Sándor: A magyar demokrácia válsága (?), Kommentár 2006/6., 105. 4

14


Egedy

3/10/2010

Gergely:

9:33 PM

Politikai

Page 15

közösségünk

patológiájáról

dern diktatúrákat sem lenne szabad tekintélyelvűnek minősíteni.7 Igazi autoritása természetesen a Kádár-rendszernek sem volt, a felülről mindent megmondó paternalista politika a „kívülről irányított” emberekben találta meg a saját bázisát. A felmérések világosan jelezték: Magyarország már a ’80-as évekre Európa egyik leginkább „atomizált” társadalmává vált, amelyet individualizmus, politikai cinizmus és a közügyek iránti teljes apátia jellemzett. E háttér jól magyarázza, hogy miért lúgozódott ki az autoritás gyakorlatilag minden szinten a társadalmat összetartó kötelékekből. 1989 után pedig a diadalmasan előretörő, s a Zeitgeist, vagyis a korszellem által megtámogatott liberális gondolkodás tette a legtöbbet azért, hogy az autoritás ne foglalhassa el az őt megillető helyet. A politikai tekintély osztozott a vallási és erkölcsi tekintély sorsában. A rendszerváltás időszaka nagy lehetőséget mulasztott el, amikor nem alkotott egy olyan új alkotmányt, amely az autoritás megkérdőjelezhetetlen forrásává válhatott volna. A formálisan is ideiglenes, a régit toldozó-foldozó, még az első szabad választás előtt kihirdetett és számos tekintetben súlyos szakmai kritikával illetett magyar alkotmány alkalmatlannak bizonyult arra, hogy hitelesen foglalja össze a politikai közösség alapcéljait. Ne felejtsük: az alkotmány minősége és a politikai közösség jellege között elválaszthatatlan kapcsolat van. A jeles alkotmányjogász, Szentpéteri Nagy Richárd fogalmazását idézve hatályos alkotmányunk a népköztársaság „egykori kvázi-alkotmányának a kitörölhetetlen nyomait” viseli, és „nem a megoldást, hanem éppen a problémát szolgáltatja”.8 Az Alkotmány így nem tudott az új rendszer szimbólumává válni. A rendszerváltással párhuzamosan megteremtett demokratikus állam sem tudta elnyerni azt a legitimációt, amely az autoritás forrásává avatta volna – a 2002 óta folytatott kormányzati politika pedig még tekintélyének maradékától is megfosztotta. A magyar állam autoritás-hiányának és leépülésének a következményeit arra gondolva érthetjük meg igazán, hogy egy társadalmon belül az autoritások természetes módon kapcsolódnak össze, s ha egy kulcsintézmény összeomlik, az a többi autoritására is hatással van: megszakítja az autoritás-láncot. A magyar állam nem véletlenül került az autoritás ellenségeinek a célkeresztjébe: végsősoron ugyanis neki kellene garantálnia a többi intézmény autoritását, erre azonban nem képes. A polgárok nem is mutatnak lojalitást az állam és intézményrendszere iránt: bár sok mindent szeretnének kapni tőle, semmilyen tiszteletben sem részesítik.9 A túlnyomó többségükben így fel sem merül az, hogy az állammal szemben valójában másfajta kötelezettségek terhelik őket, mint amilyenek mondjuk a piaci szférában keletkeznek. Mindez persze, rögtön tegyük hozzá, elválaszthatatlan attól, hogy nálunk az állam sem a konzervatívok által joggal elvárt személyes jellegű felelősséggel jár el, s így sok tiszteletre nem is szolgál rá. A tekintély, amint arra Balázs Zoltán rámutat, egyfajta ígéretet tartalmaz, s ennek a megtarthatósága mind a két 7

Hannah ARENDT: Múlt és jövő között, Osiris, Budapest, 1995, 100–150. SZENTPÉTERI NAGY Richárd: A megkerült alkotmány = A körbezárt politika. Elemzések a jelenkori Magyarországról, Méltányosság-könyvek – L’Harmattan, Budapest, 2008, 145–147. 9 A TÁRKI legfrissebb kutatása is kimutatta, hogy hazánk a politikai intézményrendszerbe vetett bizalom tekintetében a legrosszabb helyzetű országok között van. Lásd a TÁRKI vezérigazgatójával, Tóth István Györggyel készített interjút a Magyar Narancs 2009. november 12-i számában. 8

15


3/10/2010

9:33 PM

Page 16


félen múlik: lényegében a közösség tagjai tisztelettel és engedelmességgel, a vezetői pedig bölcs és korrekt, az anarchiát és a zsarnokságot egyaránt elkerülő kormányzással tartoznak.10 Nálunk egyik fél sem teszi meg a magáét. Autoritás-hiányos államunk így tehetetlenül sodródik: tükrözi, sőt bővített módon újratermeli társadalmunk működési zavarait. E közegben magának a politikának is elveszett a tekintélye, pedig a közösségnek szüksége lenne erre. Az autoritás hiányának figyelembe vétele nélkül tehát aligha tudjuk megmagyarázni, hogy miért mutat annyi patologikus tünetet a magyar demokrácia. A liberális gondolkodás súlyos tévedésben van, amikor a demokráciát és az autoritást szembeállítja, mintegy egymást kizáró fogalmakként kezelve őket – tekintély nélkül ugyanis demokrácia sincs. Az autoritás feláldozásának meg kell fizetni az árát; Magyarországon pedig feláldozták az autoritást.

A hűség hiánya A hűség a politikai közösség létének előfeltétele; ez teszi azt többé egyének puszta öszszességénél. Joggal mutat rá Scruton: az emberi állapotból fakad annak szükségessége, „hogy az egyén, mielőtt autonóm módon létezne és cselekedne, valami önmagánál nagyobb dologgal azonosítsa magát”.11 Ez a „nagyobb dolog” az európai fejlődésben tipikusan a nemzet; ahogy Körösényi András és szerzőtársai is megállapítják, Európában „a politikai közösség egységévé általában a nemzet vált”.12 Valóban elmondható, hogy a politikai közösségnek természetes azonosulási keretet kínál a patriotizmus. Magyarországon azonban a nemzet nem tudja ezt az integráló funkciót betölteni, ezért a mi társadalmunkban igen gyenge a hűségnek ez a természetes formája. Az önreflexióra nem igazán hajlamos politikai közösségünk a diktatúrától való megszabadulása óta sem nézett szembe azzal, hogy mi is legyen összetartozásának az alapja. Miért nem képes a nemzet a közös hűség tárgyává válni? Mindenekelőtt azért, mert nálunk a nemzet fogalmának a tartalma a mai napig nem tisztázódott, s így ez az eszme nem a kohéziót erősíti; ellenkezőleg, a nemzethez való viszony politikai törésvonallá vált, méghozzá a legélesebbek egyikévé. A törésvonal-elmélet első kidolgozói, Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan Nyugat-Európában nem találtak hasonló megosztottságot, hazánkban azonban a nem kellően szervesült modernizációs folyamat gyakorlatilag már a 19. század végére megteremtette ezt a törésvonalat, amely a rendszerváltást követően a „nemzeti” és a „globalista” ellentétpárként vált leírhatóvá.13 A nemzet fogalmának természetesen többféle értelmezése lehet. Magyarországon azonban a nemzetnek sem a „közpolgári”, sem pedig a „kulturális” felfogása nem kristályosodott ki: társada10

Lásd BALÁZS Zoltán: A politikai közösség, Osiris, Budapest, 2003, 165–166. SCRUTON: I. m., 47. 12 KÖRÖSÉNYI András – TÓTH Csaba – TÖRÖK Gábor: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest, 2003, 39. 13 Az ezzel kapcsolatos érveket részletesebben lásd EGEDY Gergely: Nemzet és modernizáció = UŐ.: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001, 172–200. 11

16


Egedy

3/10/2010

Gergely:

9:33 PM

Politikai

Page 17

közösségünk

patológiájáról

lomtörténeti fejlődésünk sajátosságai miatt a nemzeti lét közpolgári elemei gyengék maradtak, ám a nemzettudat kulturális változata sem tudott harmonikusan kialakulni. A politikai közösség elviekben a ráció és a kulturális identitás alapján egyaránt megszerveződhet, nálunk azonban e tényezők egyike sem bizonyult képesnek a közösségteremtő funkció betöltésére.14 A vélhetően legtöbbet ígérő megoldás, a kettő valamiféle szintézise pedig még csak nem is körvonalazódott. A rendszerváltást követően így gyorsan egyszerre „két tűz” közé került a hűség alapjául szolgáló, s a konzervatívok által igényelt patriotizmus: baloldali-liberális irányból maga a nemzeti eszme is könyörtelen és szüntelen támadás célpontjává vált, s ezzel párhuzamosan a radikális jobboldalon harcias nacionalista gondolatok fogalmazódtak meg. Az ilyen eszmék azonban, ahogy erre Scruton is figyelmeztet, nem a hűséget szolgálják, hanem egy „fegyverbe hívó ideológiát” alkotnak, s így nem is eredményezhetik az intézményes rend stabilitását.15 (A hűség konzervatív értelmezése megköveteli tehát, hogy a nemzet iránti hűség összeegyeztethető legyen a politikai közösséget fenntartó többi alapértékkel.) A további részletekbe bocsátkozás nélkül megállapíthatjuk: nem lehetséges lojalitás a politikai közösség iránt, ha annak tagjai nem tisztázták viszonyulásukat összetartozásuk alapjához, mert így nem alakulhat ki a szükséges bizalmi közösség sem. Magyarországon a politikai közösség iránt nincs igazán lojalitás.

A hagyomány hiánya A hűség fogalmának megértése és elfogadása feltételezi a hagyomány mibenlétének és jelentőségének a megértését is.16 A tradíció, amelynek elsajátítása a tekintélyen alapul, több a szokásnál vagy a rítusnál: ez a társadalmi tudás nélkülözhetetlen formája, amely „a történelmet belefoglalja a szándékba”. De milyen történelmet foglaljon a szándékaiba a magyar politikai közösség? A hagyományok akkor képesek hatékonyan erősíteni a bennük osztozók hűségét, ha sikeres múlthoz kapcsolódnak – a mi 20. századunk azonban nem sok sikeres tradíciót adott nekünk… Történelmünk mely hagyományait kövessük akkor? E kérdés roppant éles formában merült fel már a rendszerváltás hajnalán is – ám valamiféle nemzeti konszenzusnak a körvonalai még azóta sem sejlettek fel. A szerencsésebb sorsú országok roppant erős támaszt találnak hagyományaikban, Magyarországon viszont jószerével nem találunk olyan tradíciót, amelyet a politikai közösség egésze elfogad. Ez összefügg azzal, hogy nálunk a történelemhez való viszony éppoly megosztó tényező, mint az autoritáshoz és a nemzeti eszméhez való viszony. A múltra vonatkozó reflexió minden politikai közösség fontos alkotóeleme, a magyar politikában azonban ennél többről van szó: kitüntetett helyet foglal el a történelem ér14 Vö. SCHÖPFLIN György: Ráció, identitás, hatalom = UŐ.: A modern nemzet, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2003, 38–67. 15 SCRUTON: I. m., 49. 16 A hagyományhoz fűződő konzervatív viszonyuláshoz lásd BÉKÉS Márton remek esszéjét: A reformkonzervativizmus lehetősége, Kommentár 2006/6., 75–91.

17


3/10/2010

9:33 PM

Page 18


telmezése. Nem túlzás azt mondani, hogy nálunk a politikai hatalomért folytatott küzdelem mindig szervesen összekapcsolódik a múlt értelmezésének és a tradíciók szelektálásának a jogáért való küzdelemmel. A magyar 20. század, amely a baloldalt és a jobboldalt egyaránt – bár eltérő módon és mértékben – kompromittálta, a hagyományok kontinuitását gyakorlatilag lehetetlenné tette. A rendszerváltás pedig nem volt képes széles körben elfogadott új hagyományt teremteni, mert nem tudta szimbolikusan elhatárolni egymástól a diktatúrát és a demokráciát. A hagyományok hiánya szellemi kényszerpályákra állította közéletünk szereplőit. A tradíciók megszakítottságának következményeként Magyarországon nincs európai értelemben vett számottevő baloldal. A posztkommunista baloldal a rendszerváltás óta nem tudott úrrá lenni súlyos legitimitási deficitjén, s nem tudta beilleszteni magát az európai szociáldemokrata hagyományba. Hatalmi ambícióit így nem tudja mással igazolni, mint az erősen eltúlzott s részben saját maga által kreált szélsőjobboldali veszély elhárításának szükségességével. Az ellenségkép kialakítására irányuló (s abban ki is merülő) stratégia súlyosan deformálja a demokratikus rendszer működését: demokráciánk patológiájának egyik alapvető összetevője a posztkommunizmus fogságában vergődő magyar baloldal.17 Az államszocialista hagyománnyal kötött kompromisszumba a hazai liberalizmus is beleroppant. De a jobboldal identitása is számos rendhagyó vonást mutat, nem csekély mértékű zavarról árulkodva. A felhasználható honi hagyományokban nem bővelkedő konzervatívok az elmúlt két évtizedben többféle identitásteremtő stratégiával is kísérleteztek, de mindmáig nem sikerült egyértelműen kialakítaniuk a saját, önmagukat mindenki mástól megkülönböztető arculatukat.18 Így azután, Lánczi András találó megfogalmazásával élve, nálunk a kommunizmus öröksége kövült hagyománnyá a lelkekben.19 E körülmény viszont nyilvánvaló módon megakadályozta az autoritás és a hűség megerősödését, s azon történelmi hagyományaink újrafelfedezését, amelyek a politikai közösség önteremtését segíthették volna. Így még arra nézve sem alakult ki hagyomány, hogy egyáltalán kik is alkotják a magyar politikai közösséget.

Az alapok hiánya Körösényi András demokráciánk patológiájának négy lényeges vonását emelte ki: a politikai felelőtlenség eluralkodását, a „pártokrácia” uralmát, összefüggésben a túlzott (párt)politikai polarizációval, a korrupció további erősödését és a rendszer legitimitás17

Vö. SCHÖPFLIN György: Demokrácia, populizmus és politikai válság Magyarországon, Politikatudományi Szemle 2007/1., 133–134. 18 Erről lásd EGEDY Gergely: „Patrícius” és „mozgósító” konzervativizmus, Magyar Szemle 2006/3–4., részletesebben UŐ.: Political Conservatism in Post-Communist Hungary, Problems of Post-Communism 2009. május–június. 19 Lásd LÁNCZI András: A kommunizmus mint hagyomány = UŐ.: Konzervatív kiáltvány, Attraktor, Máriabesnyő– Gödöllő, 2002, 47–48.

18


Egedy

3/10/2010

Gergely:

9:33 PM

Page 19

Politikai

közösségünk

patológiájáról

deficitjét.20 Ez az írás amellett érvel, hogy a három elemzett kulcstényező, az autoritás, a hűség és a hagyomány hiánya (legalábbis nem elégséges mértéke) maga után vonja politikai közösségünk patologikus állapotát, aminek viszont már elkerülhetetlen következménye, hogy demokráciánk is a fentebb jelzett patologikus tüneteket mutatja. Autoritás hiányában a közösségi kontroll intézményei tehetetlenek, a felelősségre vonásnak és az elszámoltatásnak a lehetőségei roppant módon beszűkülnek, tág teret nyitva a politikai felelőtlenségnek és a korrupciónak. A kollektív identifikáció súlyos zavara és a vállalt hagyományok hiánya a hűséget megfosztja forrásától, hűség hiányában pedig nincs, ami a politikai törésvonalak által kiváltott megosztottságot ellensúlyozni tudná. Ilyen körülmények között részekre, egymást „diabolizáló” táborokra szakad a közösség, s a pártok iránti lojalitás könnyen erősebbé válik a nemzet egésze iránti lojalitásnál. Autoritás és hűség nélkül pedig aligha élvezhet legitimációt politikai rendszerünk – s e pontból kiindulva jól magyarázhatók demokráciánknak azon patologikus vonásai, melyeket Körösényi András joggal emelt ki. Ismerünk példákat a történelemből, amikor az állam nem épül valóságos politikai közösségre; nálunk a kettő elszakadt egymástól. A hatalom intézményrendszere mögött nincs igazi politikai közösség, az utóbbi viszont úgy érzi, hogy nincs állama. Autoritás, hűség és hagyomány a lehető legszorosabban összetartozik, és egymást feltételezi: hiányuk a politikai közösséget – s ezáltal közvetve a demokráciát is – az alapjaitól fosztja meg. Magyarország esete igen egyértelműen dokumentálja ezen összefüggés érvényességét.

Feketetó

20

KÖRÖSÉNYI: I. m., 63–64.

19


3/10/2010

9:33 PM

Page 20

Kommentár • 2010|1 – Magyar alakok

Balázs Péter A VALÓSÁGOS SZABADSÁGNAK IGAZ ÉRTELME Martinovics Ignác Oratio ad proceresének eszmetörténeti vizsgálata „A szabadság lényege: nem hinni a múlt szentségében” (Lord Acton)

A korábbi nemzedékek nagy történészeinek köszönhetően tisztában vagyunk az 1780-as, 1790-es években egymásnak feszülő politikai erők gondolkodását meghatározó alapelvekkel, a közöttük fennálló erőviszonyokkal és a század utolsó évtizedének viharos és fordulatos eseményeivel is. Véleményem szerint azonban a kutatás némileg adós maradt a korszak kulcsszereplőinek tolla alól kikerülő fontosabb munkák politikai-eszmetörténeti elemzésével, s az európai politikai gondolkodás kontextusában való elhelyezésével.1 A felvilágosodás korszakának háttérbe szorulása ugyanis azt jelenti, hogy nem fordítunk kellő figyelmet a magyar politikai gondolkodás hagyományának olyan fontos építőkockáira, amelyek pedig igen megtermékenyítőleg hatottak utókorukra is2 – méltatlanul felejtettük el őket (pontosabban fogalmazva: méltatlan, hogy csak címükre és slágvortokban összefoglalt tartalmukra emlékszünk). Ezzel szeretném is letudottnak gondolni a kötelező penzumot: bár az 1790-es évek és a reformkor között fennálló kontinuitással kapcsolatos viták nem érdektelenek, Miskolczy Ambrus összefoglalásából számomra elsősorban mégiscsak az derül ki, hogy a huzakodás elsősorban metaforák felett zajlik, s így végsősoron eldönthetetlen marad. Feltűnő továbbá a perspektíva némiképp teleologikus volta: mintha a magyar felvilágosodás nagyjai csak annyiban lennének érdekesek, amennyiben megelőlegezik (a maguk tökéletlen módján) a nemes utódok küzdelmeit. A korszak írásaihoz eszmetörténeti szempontból közelítve az az érzésünk támadhat, hogy még nem kellőképpen tisztázott az 1790-es évek jeles politikai gondolkodóinak filozófiai háttere, pontosabban szólva a felvilágosodás alapvetően egységes, ám mégis sokszínű és sok irányzatot felölelő filozófiáján belül elfoglalt pozíciójuk. Röviden szólva: jelen írásban nem a reformkor perspektívájából visszatekintve, hanem saját kora kontextusában, illetve néhány „örök” politikai filozófiai kérdés mentén próbálom olvasni Martinovics Ignác egy 1790-es röpiratát. 1

Ígéretesnek tűnik Kovács András Ákos és Szűcs Gábor Zoltán tanulmánya a Korall 35. számában, ám jelen írásomban nem cambridge-i ihletettségű diszkurzuselemzéssel, hanem hagyományos eszmetörténeti vizsgálódással próbálok közelíteni a tárgyalt szöveghez, némiképp felbátorodva Jonathan Israel „diszkurzus-ellenes” módszertani javaslatain (ezekről lásd rövidesen megjelenő recenziómat az Aetasban): Martinovicsot tehát nem különböző beszédmódok használójaként, hanem a radikális felvilágosodás híveként próbálom láttatni. 2 Vö. KECSKEMÉTI Károly: A magyar liberalizmus, 1790–1848, Argumentum, Budapest, 2008. A jeles történész arra hívja fel figyelmünket, hogy a reformkor liberális reformeszméi milyen mélyen gyökereznek az 1790ben aktív nemzedék eszméiben. A kontinuitás kérdésének historiográfiai áttekintéséhez lásd MISKOLCZY Ambrus: A felvilágosodás és a liberalizmus között, Lucidus, Budapest, 2007.

20


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 21

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

Jelen tanulmányomban tehát Martinovics Oratio ad proceres címen ismert és eredeti változatában latinul íródott röpiratát kívánom tartalmi elemzés alá venni.3 Az írás születésének körülményeit Benda meggyőzően tisztázta A magyar jakobinusok irataiban. Címlapja szerint ez a nagyívű pamflet 1790 április idusán íródott, minden bizonnyal a porosszal kötött reichenbachi szerződés (július 27-e) előtt. Benda szerint a Laczkovics János által készített magyar fordítás – amely Martinovics ösztönzésére készült – nem követi hűen a latin eredetit, legalábbis annyiban nem, hogy a fordító a republikánus, franciás szellemű részeket kihagyva királypárti szellemiségű4 értekezést állított elő, hogy ily módon mindkettejük udvarhoz való politikai közeledését elősegítse. Ez bizonnyal helyes megállapítás. A latin eredeti és a magyar fordítás viszonyát itt nem kívánom tárgyalni, noha már az is figyelemreméltó, hogy egy republikánus értekezésből apró változtatásokkal és kihagyásokkal előállítható egy monarchiabarát röpirat (a közös nevező nyilván a rendi-nemesi kiváltságok elleni küzdelem).5 Példamutatóan alapos ismertetésében Benda elsősorban azt tárgyalja, miképpen vélekednek a latin változat veszélyességéről, illetve a magyar nyelvű változat politikai felhasználhatóságáról az udvar döntéshozói. Ez valóban a legfontosabb szempontok egyike. Jelen tanulmányban magam mégis inkább arra teszek kísérletet, hogy rekonstruáljam és értelmezzem a mű gondolatmenetét, elhelyezzem a korszak politikai gondolkodásának kontextusában, felleljem szerzője gondolkodásának némely forrásait, bemutassam, milyen álláspontot tulajdonít ellenfeleinek, s hogyan száll vitába azzal. Az elemzés kiindulópontja a Laczkovics által készített magyar szöveg lesz, amelynek teljes címe: A Magyar-ország gyűlésiben egyben gyűlt méltóságos és tekintetes nemes rendekhez 1790-dik esztendőben tartattatott Beszéd. A munka – és itt továbbra is Benda adataira támaszkodom – valószínűleg 1791/92 fordulóján jelent meg, 1500 példányban. A 125 oldalas szöveget mintegy 60 oldalon keresztül Jegyzések követik, melyekben Laczkovics fejti ki, igen radikális hangvételben, a magyarországi politikai-társadalmi elitet (elsősorban a pipázó-borozó, kiváltságaihoz ragaszkodó és a „Verböczinek egyben tópoltt horgosan fatsarodott törvényeinek”6 szellemi horizontján túllátni képtelen vármegyei nemességet), illetve az ország jogrendszerének egészét illető bírálatát. Feltűnő különbség még a két változat között, hogy a magyar fordítás elhagyja Martinovics lábjegyzeteit, amelyek pedig sokat elárulnak szerzőjük komoly történeti olvasottságáról.7 Laczkovics nyilván úgy vélte, hogy politikai pamfletként a szöveg tudományos apparátus nélkül is megállja a helyét. 3 A latin változat teljes címe: Oratio ad proceres et nobiles Regni Hungariae. MDCCXC idibus Aprilis conscripta et Vindobonae supressa, nunc primum in lucem prodit. Typis Parisinis, év nélkül. 4 Benda egy helyen „a királyi hatalom émelyítő magasztalásáról” beszél, ami komoly túlzás. Lásd BENDA Kálmán: A jakobinus mozgalom története = UŐ.: Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyarországi történetéből, Budapest, 1978, 161. 5 BALLAGI Géza, aki A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig című klasszikus munkájában (Franklin, Budapest, 1888) viszonylag hosszan tárgyalja az értekezést, szintén minimálisnak látja a két változat között fennálló különbséget (355). SCHLETT István összesen két mondatot szentel a munkának A magyar politikai gondolkodás történetében (Korona, Budapest, 1996, 272). 6 A Magyar-ország gyűlésiben egyben-gyűlt méltóságos és tekintetes rendekhez 1790-dik esztendőben tartatott beszéd. Most Deáknyelvből Magyarra fordíttatott, 1791 [a továbbiakban: A Magyar-ország…], 162. 7 Martinovics a felvilágosodás korának legnagyobb európai történetíróira (Robertsonra, Raynalra, Gibbonra, Hume-ra) és korábbi szerzőkre (Lebret, Bossuet, Dupin, Richer, Suarez stb.) egyaránt hivatkozik.

21


3/10/2010

9:33 PM

Page 22


A szabadság két fogalmáról Martinovics fordulatos élete és erkölcsileg problematikus politikai helyezkedése arra késztette az életművével foglalkozó történészeket, hogy elsősorban az 1790-es évek kontextusában tárgyalják munkáit és tetteit, méghozzá abból a – teljesen indokolt – feltételezésből kiindulva, hogy írásai aligha többek egy érvényesülni kívánó karrierista egymást követő pálfordulásainak nem túl nagy jelentőségű dokumentumainál. Pedig Martinovics az európai felvilágosodás eszméit ismerő, tájékozott ember, s ha nem is eredeti, mégis figyelemreméltó gondolkodó, ráadásul különböző írásaiban kifejtett politikai és filozófiai nézetei nem nélkülözik a koherenciát sem. Összességében a magyar filozófiatörténet kiemelkedő s az európai felvilágosodás-kutatás tendenciáihoz jól kapcsolható8 alakjáról van szó. A bevezetőben beharangozott munka egyik központi eleme a szabadság természetére vonatkozó eszmefuttatás (pontosabban a szabadság olyan definíciója, amely élesen szembemegy a „tekintetes rendek” által elfogadottal), másik tárgya pedig egy igen kemény (és bizonyos pontokon kétségtelenül igazságtalan) konzervativizmus-kritika. Lássuk az elsőt: a szászvári apát munkájának első lapjain amellett érvel, hogy minden politikai közösség az ember számára elérhető legnagyobb érték, jelesül a szabadság megteremtésére törekszik. Mivel azonban a „szabadság” kifejezés tartalma a legkevésbé sem egyértelmű, azt lehet helyesen és helytelenül interpretálni. A magyarok, noha nemzeti szabadságukat mindig vitéz módon védelmezték (hízeleg szerzőnk a nemesi öntudatnak), a helyes definícióért vívott harcban vereséget szenvedtek. Martinovics szándéka tehát a szabadság kifejezés helyes értelmének visszaállítása: egy talált tárgy megtisztítása a rárakódott rétegektől.9 Erre aligha kell meggyőzőbb bizonyíték annál, mint hogy a szerző számos alkalommal szembeállítja egymással a szabadság szó autentikus értelmét azzal a konszenzusos értelemmel, amelyet a magyarországi kiváltságosok tulajdonítanak a kifejezésnek. „De hüvelyezzük ki a valóságos szabadságnak igaz értelmét!” – szembesíti olvasóit a definíciós problémával. A megoldás (a széleskörű, mégis téves alapokon nyugvó konszenzustól való elfordulás) irányában tett első lépésként az ókori és modern filozófusok olvasását, tanításaik politikai hasznosítását s a magyar jogtörténeti hagyománytól való teljes és visszafordíthatatlan elfordulást tekinti. Bár ezt a szókapcsolatot (itt legalábbis) nem használja,10 voltaképpen „filozófiai politikát” kíván a hagyományel8

A radikális felvilágosodás kutatásának egyik legjelentősebb európai fórumában, a La Lettre Clandestineben közölt két cikkemben (lásd a folyóirat 2008-as és 2009-es számait) arra teszek kísérletet, hogy a Laczkovics és Martinovics műveit a nemzetközi kutatási trendekhez kapcsoljam, s nevüket megismertessem az ateizmus európai történetének kutatóival. 9 A radikális felvilágosodás filozófusai gyakran forgatják (több-kevesebb sikerrel) a nyelvkritika fegyvereit a hagyományos politikai struktúrák és erkölcsi fogalmak védelmezői elleni harcukban: műveikben értelmetlenként, logikátlanként, önellentmondóként, próbálják leleplezni (dévoiler, maga a szó is sokatmondó) azokat az alapfogalmakat, amelyekre ellenfeleik érvelésüket építik (lélek, Isten stb.). 10 A Status Regni Hungariae című rövid írásának első két paragrafusában, amellett érvel, hogy a társadalom életét elvi-filozófiai szempontok alapján kell megszervezni, márpedig a történeti kiváltságokon alapuló magyar históriai alkotmány ennek az elvárásnak a legkevésbé sem felel meg, lásd A magyar jakobinusok iratai, I., szerk. Benda Kálmán, Akadémiai, Budapest, 1957, 774–775.

22


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 23

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

vű felfogás helyére állítani. Ahogyan a radikális felvilágosodáshoz sorolható gondolkodók többsége, Martinovics is a kompromisszumoktól mentes racionalizmus híve: az élhető politikai struktúra megteremtése kizárólag a filozófiai ész kompetenciájába tartozik, azaz a hagyománynak, a fennállónak, a nemzeti sajátszerűségeknek semmiféle szerepet nem juttat. A filozófia felszabadíthatja az embert a hagyományos intézmények és eszmények igájából. A politikát Martinovics racionalitás és történeti hagyomány, észszerűség és előítélet küzdelmeként láttatja, amivel nagy örömet szerez az európai politikai gondolkodás klasszikus sémáit magyar eszmékre applikálni mindig kész eszmetörténésznek. A politikai gondolkodás kulcsfogalmának, a szabadságnak alapos megtisztítása a rárakódott (a szó eredeti értelmét meghamisító, sőt ellentétébe fordító) jelentéstöbblettől par excellence racionalista vállalkozás. Martinovics interpretációja szerint a ráció heroikus küzdelme ez a tradícióval, a konszenzussal, az emberek fejében meggyökeresedett előítéletekkel. Munkája megérdemli az utókor figyelmét, annál is inkább, mert a radikális felvilágosodás szellemében tevékenykedő Martinovics Ignác talán legátgondoltabb s leginkább következetes módon megszerkesztett művéről van szó. Ezen az sem változtat, hogy a szászvári apát ebben az írásában sem mond le a más műveiből már jól ismert – s nem feltétlenül szimpatikus – retorikai eszköztár használatáról. Mely szabadságfelfogással vitatkozik tehát Martinovics, és milyen alternatív koncepciót védelmez? Mit sugall az értelem és miben áll az (elvetendő) magyar politikai hagyomány? Kezdjük egy olyan passzussal, amely kulcsfontosságú a munka egészének értelmezését illetően: „Akkor fog a polgári társaságban az igaz szabadság fen-tartatódni, midőn a gyökeres törvények, mellyek által a Városok igazgattatnak, úgy vannak minden féle szerű és rendű emberhez alkalmaztatva, hogy ezek mindegyike a hozzá alkalmaztatott java s vagyonával szabadon s biztossan élhessen.”11 Ebből világosan kiderül, hogy a szerző által védelmezett szabadságfogalom negatív, azaz a szabadságot Martinovics nem a politikai hatalomban való részvétellel, hanem a magánszférának a politikai hatalomtól való függetlenségével és az egyén boldogulásához szükséges feltételek biztosított voltával azonosítja. Az ember nem akkor szabad, ha közéleti szerepet játszhat, s részt vehet a politikai közösség életét meghatározó döntések meghozatalában (ez a republikánus hagyomány pozitív szabadsága volna), hanem akkor, ha a (tőle akár függetlenül működő) hatalom megvédelmezi személyi biztonságát, vagyonát, s lehetővé teszi számára a békés és nyugodt életet. „Mindenféle jól elrendelt társaságban kinek-kinek szabad és tágas uttyának kellene lenni, amellyen mind belső, mind külső állapottyának boldoggítására előre ható lépéseket tehessen […] valami tehát természetessen önnönmagában jó, a Polgári Társaságnak elrendelt és meghatározott céljával nem ellenkezik, azt a Társaságnak tagjai mindég kívánhattyák, s ehhez biztosságot […] kell nékiek adni.”12 A szabadság tehát nem más mint az egyéni boldogulás lehetősége, s a politikai szféra feladata ennek biztosítása. Ez azt jelenti, hogy Martinovics nemcsak taktikailag és nemcsak részletekben, hanem a politika fundamentális kérdéseiben áll szemben azzal a rendi-nemesi irányvonallal, amely elsősorban participatív jellegű politikai követeléseket fogalmaz meg 11 12

A Magyar-ország…, 15. Uo., 23.

23


3/10/2010

9:33 PM

Page 24


az uralkodóházzal szemben. A republikánus hagyomány retorikai elemeire építő diétai küldöttek szabadságnak a múltban gyökeredző alkotmányos jogok (és alkotmányos szimbolika) tiszteletét, az országgyűlés határozatainak érvényesülését, a vármegyei rendszer fenntartását, azaz végsősoron a politikai hatalomban való részvételt tekintik. Ez a pozitív szabadságfelfogás köré épülő diskurzus a felvilágosodás filozófusai közül elsősorban Montesquieu és Rousseau tanait tudja hasznosítani, azok megfelelő mértékű transzformációja után (e két szerző munkáit egyébként Martinovics soha, egy munkájában sem említi). Alkotmányos szemszögből nézvést az alattvalók javát és boldogulását szem előtt tartó, ám a hagyományos politikai elittel való konzultációt megkerülő jozefinus politika kizárólag zsarnokságként értelmezhető. Ha azonban a szabadságot nem hatalommegosztásként, hanem az egyéni boldogulás feltételeinek biztosításaként definiáljuk, akkor az erőszakkal modernizáló II. Józsefben nem zsarnokot, hanem az ország jótevőjét láthatjuk, aki „a mágnások igájából meg-szabadult népnek mértékletes szabadságot adott”. Az érvelés lényege: az alattvalóknak mindegy, hogy ki és milyen alkotmányos legitimitás alapján (vagy éppen annak hiányában) hozza meg a többség érdekeit érvényesítő törvényeket. A negatív szabadságfelfogás híveire (a „republikánusokkal” szembenálló „liberálisokra”) egyébként is jellemző a kormányformára, valamint az uralmi és a hatalom szimbolikáját illető kérdésekre vonatkozó viszonylagos közöny: egy jóindulatú despota éppen olyan hatékonyan (sőt talán hatékonyabban) járhat el a közjó érdekében, mint egy széles politikai participációra épülő köztársasági vagy arisztokratikus berendezkedés. Nem létrehozásának körülményei (az alkotmányos formák tiszteletben tartása) vagy létrehozóinak személye (a viszonylag széles participáció) tesznek egy politikai berendezkedést szabaddá és igazságossá, hanem egyetlen szubsztanciális kritérium: szabadon élhet és boldogulhat-e benne az egyén? Biztosított-e számára a lelkiismeret szabadsága? Lehetővé teszik-e számára javak előállítását és szabadon élvezheti-e azokat? Gátolja-e a cenzúra gondolatainak szabad közzétételét? Minden más csak mellébeszélés, jelképek és üres formalitások sora, melyek eltakarják a valóságot. Szabadságnak azt nevezhetnénk tehát, sugallja Martinovics, ha a nemes nem ítélhetne saját pörében a nemtelen felett, ha a papok nem indíthatnának nyakra-főre istenkáromlási pereket a polgárok ellen, ha tisztességesen működő közigazgatás honosíttatna meg az országban, ha a filozófusok és a tudósok szabadon tehetnék közzé munkáikat, ha lennének végre útjaink és hídjaink, amelyek lehetővé tennének a kereskedelem kibontakozását… Semmi köze viszont a szabadsághoz, legalábbis Martinovics szerint, a József halálát követő visszarendeződésnek, az alkotmányos formák helyreállításának, a korona visszahozatalának – csak a magyarországi politikai osztály barbárságát bizonyítja, hogy a tévesen értelmezett szabadság talmi szimbólumainak visszaállításán örvend, ugyanakkor elfogadja, mi több, követeli a polgárok valós szabadságfokát megnövelő józsefi reformok eltörlését. A kétféle szabadságfelfogás szembenállását Martinovics tehát valóság és illúzió oppozíciójaként azonosítja: a háború befejeztével a Habsburgok „majd felveszik a magyar gúnyát és tzeremóniákat, azaz úgy járnak el mint Kolombus, Bugainville és Kook a vademberekkel – kitsiny és tsekély eszközöket és portékákat adnak nekik, hogy a valódi javakat vihessék. A Hollandiai kereskedők Jáva szigettyében meg-engedik a királyoknak, 24


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 25

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

hogy ők a saját Paizsokat hordozhassák, és arany szekereikben magokat vonathassák.”13 A párhuzam igen sértő, s értelme nyilvánvaló: a magyar történeti államiság és a nemzeti különállás a rendi ellenzék szemében oly fontos szimbólumai voltaképpen azok az üveggyöngyök, amelyeket a felvilágosult gyarmatosítók a barbárok elé szórnak. A helytelenül felfogott szabadságért való (közjogi) küzdelem nemcsak értelmetlen, hanem egyenesen káros is, mert az uralkodóval való huzakodás elvonja a politikai elit energiáit a valódi szabadságért és az ország felvirágoztatásáért való harctól. Azaz: „míg ők [Európa boldogabbik felének lakói] a posta, a bankó, a kereskedelem ügyeivel foglalatoskodnak, addig mi régi törvényeink és privilégiumaink által ránk szabott henye indúlatlanságban és tunyaságban élünk”14 – viszi tovább a hasonlatot Martinovics, hiszen Magyarországról jól felismerhetően azon a nyelven szól, amelyen a nyugati útleírók ostorozzák a teremtő aktivitás minden formájára képtelen amerikai és afrikai bennszülötteket.

A paktumról A polgárok (helyesebben: az alattvalók) negatív szabadsága Martinovics szerint egy hipotetikus paktumra, szerződésre vezethető vissza: „Mindannyian […] indúlatainknak forrósága vagy tepetségétől származott vágyódással indíttatunk azon dolgok s eszközöknek elfoglalás és uralkodására, mellyek által állapotunk voltát bóldogabbítani gondollyuk, és mégis mindnyájan egyenlő igyekezettel keressük azt is, miként lehessen legbiztosabban életünket tölteni […] azért egybekapcsoljuk erőinket, s nem egyedül a Méltóságos rendek vagy nemeseknek, hanem az egész Polgári Társaságnak javának előremozdítására öszveesküszünk.”15 A gondolat nem különösebben eredeti. Ismeretes, hogy a kor szinte valamennyi politikai szereplője és teoretikusa épít az uralkodók és alattvalók között fennálló egyezség hipotézisére. Ahogyan Concha írja: a korban a társadalmi szerződés alapgondolata egyenesen a „dogma tekintélyére emelkedett”.16 A kontraktualista érvelést használók között oly módon kell és lehet különbséget tennünk, hogy azok miképpen azonosítják a szerződés minden emberben meglévő alapját, illetve milyen következtetéseket építenek a pactum hipotézisére mint kiinduló alapra. Martinovics gondolkodásában ez az emberi szenvedélyekben (és nem a ratióban gyökeredző17) paktum nem implikálja, mint például Rousseau-nál, az általános akarat kiformálásában való demokratikus részvétel szükségszerű jellegét, s nem feltétlenül szól a teljes politikai-társadalmi egyenlőségről sem. A szerződés lényegi feltétele mindössze annyi, hogy mindenki nyerjen vele, azaz: a politikai egyenlőtlenség ideája nem ördög13

Uo., 122.

14 Uo., 93. 15

Uo., 16. CONCHA Győző: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik, Franklin, Budapest, 1885, 120. (Idézi PRUSZINSZKY Sándor: Természetjog és politika a XVIII. századi Magyarországon, Napvilág, Budapest, 2001, 12.) 17 Ennek az eltérésnek a következményeit itt nem tárgyalom, de Materializmus és politikum Martinovics Ignác francia nyelvű értekezésében című írásomban (Világosság 2007/10., 63–82) fűzök némi kommentárt a kérdéshez. 16

25


3/10/2010

9:33 PM

Page 26


től való, ám kizárólag akkor védelmezhető, ha az ész funkcionálisnak ítéli. Az örökletes nemesség és arisztokrácia eszméje, amely kizárólag az eredeti paktum szellemének meghamisításán alapszik, semmilyen érveléssel nem védelmezhető: „A szabadságok, privilégyiumok némelly különös különböztetések (exemptiones), mellyek némelly Familiákra el-terjednek és el-örökösödnek, és amellyek a Természet és a Polgári Társaság Törvényeknek ismeretlenségéből és tudatlanságából az emberi társaság közé bétsúsztatnak, a Polgári Társaságnak egyeztetéséből eredett emberi társaságnak mintegy csak egyetlen egy öszve láncolásával hadakoznak, és ugyan e miatt mint ragadó és emésztő Politikus gugás betegségeket ki-kell őket egyetemben irtani.”18 Martinovics szerint tehát az örökletes nemesség puszta léte összeegyeztethetetlen a társadalmi szerződés ideájával. A szerződés természetesen szigorúan őrzi hipotetikus és idealisztikus voltát, azaz Martinovics szerint nevetséges minden olyan kísérlet, amely valamely konkrét történeti eseményre vagy megállapodásra kívánná azt visszavezetni, illetve a királyi hatalom alkotmányos jellegű korlátozását próbálná belelátni a paktumba. Az Aranybulla, a Hármaskönyv, a Pragmatica Sanctio és a különböző diplomák csak kor- és körülményfüggő, következésképpen legfeljebb csak történeti érdekességgel bíró, elavult dokumentumok, amelyek lobogtatása a politikai szereplők (elsősorban a magyar nemesség) önzéséről és korlátoltságáról tanúskodik. Ismeretes, hogy a magyar nemesség folyamatosan „történeti jogokról” beszél, ami alatt a Corpus Juris és a Tripartitum egyes elemeit, valamint különböző korokban kiadott királyi diplomák és országgyűlési határozatok elegyét kell értenünk, az egészet leöntve Rousseau Társadalmi szerződésének néhány dekontextualizált mondatából készült masszával. Ezen a ponton érdemes megállnunk egy pillanatra. A 20. századi történetírók gyakran kommentálják úgy a rendi erők nézeteit, hogy abban voltaképpen Rousseau gondolatainak elfogadhatatlan mértékű meghamisításáról van szó, hiszen míg a genfi filozófus a polgárok összességének beleegyezésére építené az ideális politikai rendszert, addig a magyar nemesség a rousseau-i népet a kiváltságosokkal, az ország hagyományos társadalmi-politikai elitjével azonosítja, s az alkotmány sáncain kívül rekedőket minden politikai jogtól megfosztaná.19 Ez az állítás ebben a formában véleményem szerint nem állja meg a helyét. Rousseau ugyanis nem valamiféle bázisdemokrata volt, aki minden embert természeténél fogva alkalmasnak ítélt volna a politikai részvételre. A Társadalmi szerződés komoly morális és intellektuális feltételeket állít a politikai participációra áhítozó polgárok elé, továbbá a korzikaiak és a lengyelek számára készített alkotmánytervezetből is az derül ki, hogy Rousseau, legalábbis kezdetben, egy viszonylag szűk (noha a hagyományosnál esetleg még így is szélesebb) politikai elitre építve látta kivitelezhetőnek az új rendszert.20 Továbbá: a genfi filozófus szívének oly kedves spártai modell helótái is kiszorulnak az alkotmányos berendezkedésből (ennek 18

A Magyar-ország…, 22. Lásd például BENDA Kálmán: Rousseau és Magyarország = UŐ.: Emberbarát vagy hazafi?, 351–363. 20 Így látja ezt Tamás Gáspár Miklós is, aki szerint „amikor a közteherviselés, az érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás és a földreform ügyében a magyar nemesség Rousseau-t használta a koronával szembeni önző és rosszakaratú polémiájában, nem járt el teljesen indokolatlanul: a szerződés gondolata végül is azokra vonatkozik, akik épp akkor politikai és jogalanyok”. TAMÁS Gáspár Miklós: Eötvös, a nyugat-keleti liberális = UŐ.: Törzsi fogalmak, II., Atlantisz, Budapest, 1999, 9–144. 19

26


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 27

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

igazságtalanságára hívják fel a figyelmet Rousseau korabeli liberális kritikusai21). Nincs tehát szó arról, hogy a Rousseau-ra hivatkozó magyar nemesek végletesen meghamisították volna annak tanításait. Van azonban egy másik kérdés, amelyben a magyar rendi felfogás sokkal távolabb áll Rousseau-tól, mégis elkerülni látszik a kommentátorok figyelmét. A társadalmi szerződés (és a benne gyökeredző jogok) és történelem viszonyáról van szó. A contrat Rousseau gondolkodásában a spekulatív ész terméke, az emberi értelemnek az egyenlőségről és az igazságosságról alkotott elképzeléseit tükrözi. A történelemre, amely Rousseau-nál egyébként is az emberi tévelygés története, vagy éppen múltbéli megállapodásokra, egyezményekre, diplomákra politikai közösség nem épülhet. Úgy tűnik tehát, hogy ebben a kérdésben Martinovics jár közelebb a rousseau-i eszmékhez: a „valódi” paktum tartalmáról szerinte ugyanis csak egyféle módon, a természetjogra, pontosabban szólva az abban megtestesülő ratióra támaszkodva tájékozódhatunk, ami azt jelenti, hogy „a Polgári Társaságban mindnyájan szabadon születünk, mert azon biztosság, melyet benne keresünk, a józan ésszel megegyező szabadságot ki nem rekeszti”. A társadalmat megalapozó szerződés, éppen mert ésszerű és örökérvényű, nem szólhat arról, hogy ki gyakorolja a hatalmat: tárgya sokkal inkább az, milyen jogai vannak az egyénnek a hatalommal szemben, illetve az, hogy a politikai rendszer miként segíti az egyén boldogulását. A rendek és az uralkodó közötti alkotmányos huzakodás ebből a szempontból nézve másodlagos: a döntő az, vannak-e (és ha nincsenek, miért nincsenek) az országnak útjai, hídjai, kereskedelme, manufaktúrái, tudósai és tudós intézményei. Az emberek ugyanis kizárólag azért álltak össze társadalommá, hogy élvezhessék a közösen megteremthető intézmények áldásait. Mind a szabadság definícióját, mind a pactum unionis et subiectionis valódi tartalmát tárgyaló martinovicsi eszmefuttatások azt a célt szolgálják, hogy a politikai diskurzust közjogi síkról az egyén életét konkrétan befolyásoló tartalmi kérdések irányába tereljék. Ezen érvelés mögé sorakoztatja fel Martinovics Európa természettudósokból, filozófusokból és „törvénytanítókból” álló szellemi elitjét,22 akiknek bölcsességét a magyar politikai osztály nem kívánja meghallani, és csak „a legszomorúbb Verböczi, Huszti, Szegedi, Kolonits bugyborékos tisztátalan forrásaihoz, mint Minos törvényeihez” ragaszkodik.23 Ez a felfogás adott politikai kontextusban szolgálhatja természetesen az udvar politikai érdekeit. Nem kívánom persze megkérdőjelezni, hogy a pamflet hátterében Martinovics (és Laczkovics) személyes ambíciói húzódnak meg. A latin „republikánus” értekezés „monarchikus” szellemben történő magyarítása minden kétséget kizáróan olvasható a két jeles férfiú politikai helyezkedésének dokumentumaként. Érdemes ugyanak21

Erről lásd pl. Jean-Fabien Spitz L’amour de l’égalité… c. munkáját (Paris, 2000), és róla írott recenziómat (Aetas 2001/3–4., 324–328). 22 Martinovics máshol is él azzal a retorikai fogással, hogy álláspontját a kor legnagyobbjainak véleményével egybecsengőnek nevezi. Lássuk, kiket szerepeltet a filozófia és a politikatudomány általa elképzelt panteonjában: „Verulámi Bákó, Verzsen, Nekker, Mirabó, Pitt, Kaunitz, Hertzberg és ezek attya Raynal a politika terén. Loke, Hume, Tyndal, Hobbes, Helvétzius, Mirabó, Spinoza, La Mettrie és Mendelnek fia, halhatatlan Kant és a bécsi Mayer a filozófiában.” (Máshol is azt hirdeti, hogy a kor legnagyobb politikai gondolkodójának Raynalt tartja, ez érdekes kiegészítés lehet Penke Olga kutatásaihoz.) 23 A Magyar-ország…, 92.

27


3/10/2010

9:33 PM

Page 28


kor észrevenni a dolgozatok mögött meghúzódó és értelmes politikafilozófiai alapokon nyugvó koncepciót: ha elfogadjuk az érvelés kiindulópontjaként felkínált szabadságfelfogást, akkor a kormányforma kérdése tényleg másodlagossá válik, hiszen a felsorolt elvárásokat a respublika és a monarchia egyaránt képes lehet beteljesíteni.24 Nem kétséges persze az sem, hogy erre a negatív szabadságfelfogásra is épülhet forradalmi politika: bár inkább az udvartól, mintsem a rendektől várhatók a szükséges reformok, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a király sem kívánja a hipotetikus szerződésben foglaltak szerint átalakítani az országot, a filozófus kénytelen lesz feladni a monarchia iránti lojalitását, s egy demokratikus opció hívévé szegődni. Ebből a szempontból nézve valamiféle következetesség mégiscsak megfigyelhető Martinovics politikai állásfoglalásaiban.

Történelmi hagyományok kontra ráció A szabadság helyes definíciója és a szerződéselméleti alapvetés mellett az írás következő visszatérő témája az „organikusság” és a „történetiség” retorikájára épülő, az évszázados szokásokat és előítéleteket óvó, valamint a hagyományos társadalmi-politikai egyenlőtlenség fenntartását hirdető konzervatív politika szellemi ürességének ostorozása és tarthatatlanságának bizonyítása. Szerzőnk a radikális felvilágosodás szellemében kel ki azon felfogás ellen, amely nagy jelentőséget tulajdonít az adott nemzet különböző intézményekben megtestesülő történelmi hagyományának vagy éppen a „népek konszenzusának”. A legnagyobb veszély, ami egy politikai közösségre leselkedik, nem más, mint a bénultság, azaz a változásra, az alkalmazkodásra való képtelenség. A fennálló ugyanis botrányos, s kizárólag érdekvezérelt megfontolásból védelmezhető. A „gyanú ideológiájának” megfelelően a fennálló berendezkedés konzerválását (vagy csak mérsékelt ütemű megreformálását) célzó törekvéseket egyértelműen a kiváltságosok, a rendszer haszonélvezői által folytatott misztifikációként leplezi le. Érdekes látnunk, hogy Martinovics (meg nem nevezett) ellenfeleinek koherens konzervatív álláspontot tulajdonít, azaz konstruál a maga számára egy tradicionalista vitapartnert, akinek nézeteivel szembeszegezi a felvilágosodás radikális változatából merített eszméit. Jelen tanulmányban nem kívánom vizsgálni, hogy az 1790-es évek magyar történeti valóságában találunk-e olyan gondolkodókat, akik ilyen vegytisztán megtestesítenék a konzervatív krédót (vagy inkább attitűdöt), amelynek elemei az ész korlátoltságának hangsúlyozása, a szokások, az előítéletek, a hagyományok védelmezése, a népboldogító elméletektől való idegenkedés volnának. Az azonban biztos, hogy szerzőnk érvelése szerint a magyar társadalom fejlődését, modernizálását pontosan ez a régihez, a fennállóhoz való reflektálatlan ragaszkodás gátolja. 24 Érdekes, hogy a latin szöveg azon republikánus passzusaiban, amelyeket Laczkovics kihagy a magyar fordításból (vagy megfelelő szellemben átírja őket), Martinovics nem annyira az egyszemélyi uralom politikai és morális veszélyeire hívja fel a figyelmet (bár erre is van példa); sokkal inkább a létező monarchiákra jellemző hierarchikus társadalmi struktúrát, valamint a trón és az oltár szövetségét tartja elfogadhatatlannak. Egy egalitárius és antiklerikális (azaz jozefinus) monarchiával a latin szöveg szerzője is bizonnyal kibékülne.

28


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 29

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

Martinovics ugyanis magáévá teszi a konstruktivizmus alapgondolatát: az embert semmiféle kötelezettség nem kapcsolja elődeihez,25 nem kell magára nézvést kötelezőnek (még kevésbé szentnek) tartania azt a politikai-társadalmi rendszert, amelybe beleszületett – magának kell megteremtenie a kornak megfelelő politikai kereteket.26 Ebben a kérdésben Martinovics azzal a Hajnóczyval van egy állásponton, aki egyébként nála sokkal mélyebben gondolta végig a történeti alkotmány módosítását meg nem engedő konzervatív álláspont mögött meghúzódó érvrendszert.27 A politika az újhoz való minél gyorsabb alkalmazkodás művészete, s azok a nemzetek sikeresek, amelyeket ebben a hagyomány holtsúlya nem ránt vissza. A természetjog tanításainak megfelelően minden generáció újragondolhatja, megfelel-e neki a reáhagyományozott politikai berendezkedés. A pactum unionis et subiectionis ugyanis csak a polgári együttélés legszélesebb kereteit rögzíti, a konkrétabb kérdéseket illetően „a Politikus testnek és a dolgoknak változásával, szükség, hogy ők is meg-változtatódgyanak”.28 Minden korszak kizárólag saját sorsáról rendelkezhet, s döntései nem köthetik meg az utána következők kezét. A pallérozott népeket az különbözteti meg a barbároktól, hogy előbbiek változtathatnak a fennálló törvényeken, míg utóbbiak (a zsidók, a törökök stb.) szentként és sérthetetlenként tisztelik azokat. A múlt (különösen a magyar politika múltja) nem több tévelygések történeténél, így a rendek szívének oly kedves magyar politikai-jogtörténeti hagyományon semmi konzerválni való sincsen. Martinovics szerint nem baj, ha nagy királyaink törvényei elvesznek: részben abszolút értelemben is értelmetlen, részben pedig valamikor talán értelmes, azóta azonban elavult rendelkezések sokaságát tartalmazzák. Feltűnő, hogy a hagyományellenes érvelés racionalista ugyan, de nem történetietlen: a változást éppen a történelem kényszeríti ki azzal, hogy radikálisan új körülményeket teremt, amelyeknek a törvényhozó kénytelen megfelelni. A felvilágosodás filozófiájának anti-tradicionalizmusa nem jelenti feltétlenül a történeti érzék hiányát: noha a racionalista filozófus nem borul le vak imádattal a múlttól örökölt intézmények előtt, azt szívesen elismeri, hogy a régmúlt idők tanulmányozása olyan leckét és tapasztalatot jelent, amelyet a társadalomátalakító lendületnek is figyelembe kell vennie. A tradicionalizmus destrukcióját szolgálja az az érv is, amely szerint maga István sem volt konzervatív: a korszellem igényeit felismerve szemrebbenés nélkül elvetette Atilla még az övénél is barbárabb törvényeit, pedig akkor is biztosan voltak, akik a nemzeti hagyományokat gyászolták és első királyunk „nyugatmajmolását” bírálták.29 Márpedig ha neki szabad volt így eljárnia, hogyan lehetne ezt megtiltani a nála sokkal felkészültebb, 25

Ha már a nemzedékek egymással szemben fennálló adósságáról van szó, a racionalista filozófus szerint nem eleinknek tartozunk azzal, hogy megőrizzük művüket, hanem leszármazottainknak azzal, hogy jobb világot hagyunk rájuk. Jövőorientált politikát állít tehát a múltbatekintő helyére – ismeretes Oakeshott és más konzervatív gondolkodók erre vonatkozó bírálata. 26 Ez Spinoza Teológiai-politikai értekezésének legfontosabb és talán legfelforgatóbb állítása, amely a radikális felvilágosodás gondolkodásának meghatározó elemévé vált. Lásd erről Israel említett munkájának Popular Sovereignty, Resistance and the „Right to Revolution” c. fejezetét. 27 HAJNÓCZY József: Magyarország országgyűléséről és annak szervezetéről szóló közjogi értekezés = Hajnóczy József közjogi-politikai munkái, szerk. Csizmadia Andor, Akadémiai, Budapest, 1958, 257–260. Egy igen fontos szövegrészt idéz belőle POÓR János: Hajnóczy József, Új Mandátum, Budapest, 1998, 13. 28 A Magyar-ország…, 83. 29 A Magyar-ország…, 117.

29


3/10/2010

9:33 PM

Page 30


a tudomány és a filozófia legújabb eredményeire támaszkodható filozófusnak? A hagyomány, amelybe a konzervatívok oly ostobán kapaszkodnak, véli Martinovics, a maga idejében radikálisan új volt. Nagy történeti alakjainkhoz tehát paradox módon akkor vagyunk a leginkább hűségesek, ha bátran leromboljuk, amit felépítettek (legalábbis annak elavult elemeit). A radikális újrakezdés, a tabula rasa szükségszerűségének gondolata mögött tehát természetesen az új ismeretek megalapozottságában bízó felvilágosult philosophe büszke öntudata bújik meg: a felvilágosodás századának eredményeivel felvértezett reformer nem követi el még egyszer a régmúlt hibáit. Dolgozatom lezárásaként azt a sejtésemet szeretném megosztani olvasóimmal, hogy művével Martinovics a magyar katolikus hitvédelem nagy alakjának, számos történeti és valláserkölcsi munka szerzőjének, az egri szervita Szaitz Leónak kíván válaszolni, anélkül, hogy ezt a privilegizált vitapartnert meg is nevezné. Feltűnő ugyanis, hogy a jeles apologéta Igaz magyar című, széles körben olvasott munkájában két olyan kérdést hangsúlyoz ki, amelyek nagy súlyt kapnak Martinovics írásában is. Az első ilyen kérdés a katolikus egyháznak a magyar tudomány- és művelődéstörténetben betöltött szerepére vonatkozik. Hitvédőnk hosszasan érvel azon állítás mellett, amely szerint a magyar tudomány és művelődés rengeteget köszönhet a tudós szerzetesrendeknek, különösen a jezsuitáknak.30 Katona és Pray Szaitz számára megkérdőjelezhetetlen történeti tekintélyek, Baróti Szabó és Faludi pedig a magyar nyelv csinosításában szereztek múlhatatlan érdemeket, „a miért is áldgya meg őket a Magyarok Istene, ha még annyi irigy Merkuriusok […] támadnak is ezen érdemes Hazánkfiai ellen”. Martinovics egészen mást gondol erről. Miután felsorolta a radikális felvilágosodás összes antiklerikális toposzát a keresztes hadjáratoktól az inkvizíción át a királygyilkosságokig, rátér a jezsuita tudományosság tárgyalására. Szerinte a történetíró Pray az egyetlen jezsuita, aki valamit is hozzátett a nemzet tudományokban való előrehaladásához, de ő sem igazi történész, hanem csak az „eseteknek szorgalmatos öszvetopolója”. Bár a jezsuita oktatás korszerűnek látszik, a romlott szerzetesek valójában „megkortsosítják” a filozófiát azzal, hogy a keresztény világképpel össze nem egyeztethető újdonságokat egyszerűen eltagadják. A jezsuita iskolák gyenge színvonalának legjobb empirikus bizonyítéka a náluk képzett magyar politikai elit pallérozatlansága.31 Nincsenek olyan érdemeik, amelyek indokolnák a rend fenntartását, mint ahogy összességében a pusztulásra érdemes katolikus egyháznak sincsenek olyan érdemei, amelyek indokolttá tennék politikai privilégiumaik konzerválását – véli Martinovics, aki bár korábbi, névtelenül megjelent francia és német nyelvű műveiben magát ateistának és materialistának vallja,32 a magyar nemességhez írott munkában jobbnak látja valamiféle felekezetek feletti, ideális és tiszta keresztény hit bázisáról támadni a klérust. 30

Az Igaz Magyar, vagy is az igaz magyaroknak Máriához, az ő Nagyasszonyokhoz és nagy patrónájokhoz való különös áhétatosságárúl és a a’ mostani újságokrúl. II. rész, melly szól Sz. Istvánrúl és egy kicsinyt a régi s mostani Sz. István-tagadókról is, Párisban és Berlinben, 1788. 31 A Magyar-ország…, 95. 32 Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée (1788), Phisiologische Bemerkungen (1789). Előbbiről lásd már említett, Világosság-béli cikkemet, utóbbi rövidesen megjelenik Szegeden.

30


Balázs

3/10/2010

Péter:

A

9:33 PM

Page 31

valóságos

szabadságnak

igaz

értelme

A hitvédő másik „vesszőparipája” az István-kultusz. Az Igaz magyar szerint aki az ezeréves Regnum Marianum ellen tör, nem is lehet igazi hazafi, mert Magyarország addig volt boldog ország, amíg Szent István nyomdokain haladva, törvényeit változatlan formában megőrizve Máriát továbbra is patrónájának ismerte el. A hanyatlást, a nemzeti függetlenség elvesztését a protestantizmusért és a szabadgondolkodásért (a kettőt, ha nem is azonosítja, de közöttük kontinuitást lát) ránk rótt isteni büntetésként értelmezi.33 István-kultuszát annyira komolyan veszi, hogy munkája második részének címében ellenfeleit, az „Aufklärung-Fantasztákat”, egyszerűen Szent István-tagadóknak nevezi. Martinovics – aki szívesebben vitatkozott a tradicionalizmus ilyen szélsőséges változatával, mint a mérsékeltebb hangvételt megütőkkel – szereti azt a vélekedést tulajdonítani a vele szembenállóknak, hogy első királyunk törvényeit mintegy változatlan formában kell megőriznünk és átörökítenünk utódainkra. Szaitz kellemes ellenfélnek tűnik, mert kérlelhetetlen és reflektálatlan tradicionalizmusában ténylegesen azt vallja, hogy a nemzet történetének legfényesebb pillanatában István felajánlotta az országot Máriának, aki mintegy cserében tökéletes törvényeket sugalmazott államalapító királyunknak. Az azóta történtek a morális okokkal magyarázható hanyatlás terminusaival írható le, mivel a történelem egyetlen igazi aktora az isteni Gondviselés, amely minden gonosz szándékot csapásokkal büntet. Ilyen csapás például a nemzeti függetlenség elvesztése és az idegen dinasztia uralma (a cenzúra ellen írott munkájában Martinovics csodálkozik is azon, hogy a főpapoknak soha nem esik bajuk a legudvarellenesebb kitételeik miatt sem). Szaitz érvelése teljességgel antifilozofikus, vagy inkább filozófia-előtti: kizárólag azt bizonygatja, hogy az istváni felajánlás nem mítosz, hanem történelmi tény. Úgy véli, hogy amennyiben ezt történeti forrásokra és ellenfelei ellentmondásaira építve bebizonyítja, akkor további reflexiókra nincs is szükség: a múlt meghatározza a jelent, s a jövőt. Erre könnyű azt a történeti érzékenységről tanúskodó választ adni, hogy „a környülállásoknak és a városi dolgok ábrázattyának meg-változásával olly egymással ellenkező természetre fordulnak, hogy ha azok hajdan valamelly nemzetnek elöl-mozdították boldogságát s nevezetessé tették is, mostani időben mégis ugyan-aztat szegénységre juttatják”.34 Minden korszak más- és másféle törvényeket és politikai berendezkedést igényel: István törvényei megfelelhettek a honfoglalást követő korszak (egyébként barbár erkölcsű és a papok igáját ostoba módon a nyakukba vévő) embereinek, de ez a hagyomány mára teljességgel értelmét vesztette. Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy Martinovics szerint a nemzet történeti hagyománya egy komoly politikai kérdésben sem releváns, hiszen múlt és jelen között áthidalhatatlan kulturális szakadék tátong. Semmi közös sincs barbár eleink és a 18. század felvilágosult polgára között, ami azt jelenti, hogy a magyar társadalom bajaira kizárólag a történelem kritikus elemzése, a világ aktuális állapotát illető empirikus tájékozódás, végül és főleg a természetjog tanításaira épülő racionális társadalomtervezés hozhat megoldást.

33 34

Az Igaz Magyar…, II., 167–170. A Magyar-ország…, 81.

31


3/10/2010

9:33 PM

Page 32


Somos Róbert PAULER ÁKOS MAGYARSÁGKÉPE 1. Magyarságkép vagy vízió Már a felületes pályakép mutatja, Pauler Ákos a tudományos karakterű, sőt rendszerszerű filozofálás híve volt, mégpedig a legelvontabb fundamentálfilozófia területén fejtette ki fő tevékenységét. Ebbe az érdeklődési spektrumba a magyarság kérdésének, továbbá a magyarság és európaiság kapcsolata problematikájának bölcseleti feldolgozása nem fér bele, s ilyesmivel a szigorúan tudományos igényeket szem előtt tartó pauleri művekben nem is találkozunk. Sőt továbbmehetünk, mert azt látjuk, hogy a húszas évek életfilozófiai vonalvezetést nyújtó írásai sem tartalmaznak explicit képet a nemzet vagy a magyarság mibenlétéről, inkább programokat illetve víziót olvashatunk ki ezekből. Mielőtt e víziót közelebbről megvizsgálnánk, szeretném felhívni a figyelmet két másik olyan momentumra, amely szintén szerepet játszott abban, hogy Pauler a magyarság illetve nemzet problematikáját csak érintőlegesen veszi figyelembe, s nem beszélhetünk arról, hogy e kérdéskörrel kapcsolatban letisztult „kép”-pel rendelkezett volna. Az egyik Pauler fokozódó averziója a testiséggel szemben. Fiatal pozitivistaként sem a materialista változatát képviseli a pozitivizmusnak, hanem a test „mögötti” lelki realitások iránt vonzódik. Az ezt követő axiológiai, logikai, majd metafizikai idealizmusa pedig leplezetlenül a szellemi realitás prioritását hirdeti. Ez a tény olyasmit is maga után von, hogy például a testi értelemben vett nemzet emberek tömegeként soha nem bukkan fel nála. A másik momentum az emberi viszonylatok kezelése terén az individuális előnyben részesítése a kollektívval szemben. Emberekről szólva Pauler majdnem mindig a „nagy ember” fogalmából indul ki, s annak szubjektív, önmagára történő vonatkozásai a lényegesek számára, ugyanakkor ezeket a vonatkozásokat egyszerre mutatja meg és rejtegeti. Amikor általában nemzetről beszélünk, akkor kollektívumról szólunk, Pauler azonban a kollektívum helyett a nemzeti problematika kapcsán is jószerivel csak a nagy emberről vesz tudomást. Közülük is Széchenyi István és Liszt Ferenc azok, akiknek tevékenységét nemzeti szempontból is értékeli. Kezdettől fogva csak a Napló és szubjektív vallomás műfaji keretei között van szó nála magyarságról. Egyik korai, párizsi tanulmányai idejéről származó bejegyzése nemzetkarakterológiai jellegű: a magyart „lovagias” nemzetnek (zárójelben: főleg arisztokraták) és egyben „ázsiainak” tartja.1 Nem fűz azonban semmilyen kommentárt hozzá, ami e közlés értékelése szempontjából alapvető lenne. Jóval későbbi megjegyzések alapján gyanítható, hogy az „ázsiai” jelző inaktív, magába temetkező, heves vérmérsékletű és érzelmes karaktert jellemez. Egy hasonlóképpen ifjúkori megnyilvánulását 1

Napló II., 8 (bejegyzés 1900. november 6-án), OSZK Kézirattára Quart. Hung. 2612.

32


3/10/2010

Somos

9:33 PM

Róbert:

Page 33

Pauler

Ákos

magyarságképe

Szkladányi Mária őrizte meg számunkra: „Keresve-kutattam valaki után, akiben föllelhetem a párizsi szellemi mozgalmasság teljességét, szinte mohó vággyal vetettem bele magam a magyar lélek fölkutatásába, mert ígéretet akartam arról, hogy magam itthon mivé is lehetek.”2 E társ- illetve versenytárs-keresési időszakasznak sem látható a pozitív hozadéka. Az életrajzíró szerint e honi partner keresésének az eredménye egyfajta múltba való visszatérés, s a példakép, Liszt Ferenc alakjának megtalálása. Ami bizonyos, Pauler számára a lipcsei és a párizsi évek elteltével ugyanúgy, ahogy a többi korabeli filozófus számára a sajátos magyar dualisztikus államberendezkedés keretei között a nemzetileg elkötelezett aktivitás útja elég világos volt: a keretek egészét megkérdőjelezni irreális elgondolásnak minősült volna, ugyanakkor a nemzeti polgárosulás modernizációs programja éppen elég konkrét lépés megtételét tette szükségessé, amelyek mintáit nem kellett újra kitalálni, mert a nyugati országokban már jórészt megvalósultak. Magyarság és Európa viszonyát Pauler gondolkodásában alapvetően akként lehet leírni, hogy az ideálisan fejlett és szervezett, intézményesen kikristályosodott európai paradigmákat Magyarországnak követnie kell. A magyar kulturális felzárkózás programjába beletartozott a nemzeti elmaradottságért részben felelős valláserkölcsi fundamentalizmus, a történeti-jogi tradicionalizmus és szalmaláng-lelkesedés bírálata, amelynek példáit megtalálhatjuk Paulernek Az ethikai megismerés természete című könyvében (1907) és a Széchenyi István társadalmi erkölcstana című tanulmányában.3 A századelő és tízes évek idején Pauler fundamentálfilozófiai elgondolásai közül a kultúra fogalma mutat jelentős kapcsolódást a magyarság illetve nemzet kérdésköréhez. Elgondolása szerint az erkölcsi értékek (igaz, szép, jó) abszolút jellegűek, s csak ezek megvalósítása nem vezet belső ellentmondásra. A legfőbb jó az igazi erkölcsiség, amely nem azonos sem az intellektualizmus, sem a hedonizmus, utilitarizmus, eudaimonizmus telosz-fogalmával, hiszen ezek mindegyike szembekerülhet az abszolút etikai értékekkel Pauler Ákos elemzése szerint. Az objektív értékekből és az empirikus körülmények (a szellem adott funkciói: szeretet akarat, tisztelet) figyelembe vételéből cselekvési módokat megszabó erkölcsi normák eredeztethetők: 1. Szeretnünk kell mindazt, ami valóban szeretetre méltó. 2. Minden erőnkkel törekednünk kell az abszolút értékek megvalósítására. 3. Tisztelnünk kell az ember úgy önmagában, mint másokban, nemcsak személyében, hanem igazságos igényeiben is. A humanizmus normája nem mások boldogságát, hanem a legfőbb jót, az erkölcsiséget valósítja meg, a humanizmus az embert nem önmagában, hanem az abszolút értékek szolgálatában álló tulajdonságaiért szereti. 2

SZKLADÁNYI Mária: Pauler Ákos életművészete, Franklin, Budapest, 1938, 86. Jellemző részlet az utóbbiból Széchenyi személyéről: „Nemcsak azért ellenszenves előtte a történeti múlton való merengés s annak oktalan dicsőítése, mert a cselekvés embere, ki újat akarván alkotni, szükségképpen kell, hogy romboljon, de talán azon oknál fogva is, amit az evangéliumi bölcsesség úgy fejez ki, hogy »aki az eke szarvát fogva hátrafelé tekintget, semmire sem megy az Isten országában.« Konzervativizmusa azt mutatja, hogy ez elfordulás a múlttól nem a történet megértésére való képtelenség következménye, hanem öntudatos program, mely a magyar jogi gondolkodást a történeti idiolátriától el akarja fordítani s a jognak külső és mulandó burka: a történeti tételes törvény helyett annak maradandó lényegére: az igazságosságra való törekvésre óhajtja terelni.” PAULER Ákos: Széchenyi István társadalmi erkölcstana, Magyar Társadalomtudományi Szemle VI. (1913), 170. 3

33


3/10/2010

9:33 PM

Page 34


A kultúra nemzeti kultúra, ám fogalmát igen nehéz az erkölcsi világnézet kategóriájával összekapcsolni. Pauler ugyanis egyfelől homogenizál, amennyiben szerinte egyetlen vágányon halad az emberiség erkölcsi világnézete, mely iránymutató a kultúra vonatkozásában: „Az erkölcsi eszmények pedig, bármily különböző is legyen korok és népek szerint az emberek nézete arról, hogy mi a jó és mi a rossz cselekedet, mégis ugyanazok az egész emberiségre nézve, mert az emberi természet mindenütt egyforma s valamint értelmi téren, úgy az erkölcsi értékelés szempontjából is voltaképpen csak fokozati különbség van a különböző korok és népek erkölcsi világnézete között.”4 Ez nem más, mint az erkölcsi eszmények pluralitásának és individualitásának tagadása. Másfelől Pauler ragaszkodik az egyedi vonásokhoz: „az igazi kultúrélet egy nemzetnél csak úgy lehetséges, ha annak individualitása, tehát sajátos nemzeti jellege érvényre jut, s ezért még a kultúra alapjainak biztosítása szempontjából is inkább kell óvnunk a nemzeti jelleget, melyet ha egyszer elveszítünk, csaknem lehetetlen visszaszerezni, míg a nagyobb műveltség tán későbben ugyan, de a nemzeti jelleg feláldozása nélkül is megszerezhető”.5 E kettősség végeredményben a pauleri etika azon dualizmusából fakad, hogy egyszerre kíván fölülről lefelé abszolút elveket levezetni, és az apriorisztikus etikát materiális alapokra építve alulról fölfelé haladni. E kettősség később az elméleti-tudományos művekben – mint jeleztem – az előbbi szempont dominanciájává módosul, s a kultúrafogalom empirikus tartalma még az eddigieknél is ösztövérebbé válik, s jószerivel a „kép” helyett már csak a „vízióról” beszélhetünk.

2. Magyarságvízió 1919 után A továbbiakban a pauleri bölcselet 1919 utáni, életfilozófiai motívumokat is mutató szakaszát vizsgáljuk meg. Csak a keresztény nemzeti konzervativizmus ideológiájának illetve a neonacionalizmus eszmerendszerének a kiformálódásáról és ezen belül Pauler Ákos szerepéről lesz szó, s ennek is csak a magyarsággal kapcsolatos vonatkozásairól. Az 1918–1919-es forradalmi évek s a háború vége, a békeszerződések Pauler személyiségében jelentős változásokat okoztak. Lezárul a valláshoz, a katolicizmushoz való visszatérésének lassú folyamata. Pauler a forradalmak idején kilép a szakfilozófia nyújtotta szerepkörből. Politikai szerepeket vállal, és Trianont olyan súlyos csapásként éli meg, hogy a Naplóban felbukkannak a fohász jellegű megnyilatkozások. Legjellemzőbb talán az 1920 szilveszterén kelt bejegyzés: „Véget ért tehát ez az esztendő is sok-sok bánatával. De az isteni jóságba vetett hitünk megengedi, hogy bizalommal nézzünk a jövendőbe, mert hiszen ez az egyetlen dolog ami sohasem múlik el.”6 E vallásos jellegű fo4

Uo., 166. Uo., 168. Az egyediség aspektusának tiszteletben tartása teremti meg egyáltalán a lehetőségét annak, hogy a nemzet mibenlétét megragadhassa. 6 Napló III., 214. Figyelembe kell vennünk, hogy Pauler Ákos életében magában a határon túlra került területek mint személyes terek játszottak szerepet; Pozsonyban és Kolozsvárott volt tanár 1906-tól 1915-ig – jóllehet ezekben az években is oktatott magántanárként a budapesti egyetemen –, a hosszú nyári vitorlás programjai pedig Fiuméből indultak ki. 5

34


3/10/2010

Somos

9:33 PM

Róbert:

Page 35

Pauler

Ákos

magyarságképe

hász mellett számos olyat találunk, ahol a fohászban kifejezett remény tárgya a magyar nemzet fölemelkedése. Mi e változás alapja? Pauler egyetemi funkcióiból adódóan akkor, midőn a forradalmi politika betör az egyetem falai közé, kénytelen feladni a számára eredendően adott, külső szemlélő pozícióját. Állást kell foglalnia, s ő állást foglal az egyetemi autonómia mellett, ezzel együtt a forradalmakat megelőző status quo mellett. A Monarchia iránti lojalitásánál fogva elutasítja a forradalmi eszméket, s a kereszténységben véli felfedezni azt a megtartó erőt, amely reményt nyújt egy megcsonkított ország érdekében való erőkifejtésre. A nemzeti összeomlást követő új helyzet arra sarkallta, hogy a nemzet szellemi újjáépítésének közösséget feltételező programjából kivegye részét. Pauler Szkladányi Máriának a következőképp beszél erről: „Engem később arisztokrata-imádattal vádoltak egyesek. Miért? Csak érthető, hogy beálltam az ország szellemi építőinek sorába […] Zíchy Rafaelné meg tudta értetni velem minden különösebb magyarázat nélkül, hogy nem elégséges elszigetelt szellemi hatásokkal dolgozni akkor, amikor az ország sorsa lehanyatlik. Ez csak jól magyarázza, nemde, hogy visszavonultságomból némi engedményt tettem.”7 E vallomásból látható, Paulernek a gyakorlati életben való részvétele az egyetemi környezetén túlmutatott, s az erősen vallási-katolikus egyházi alapon szerveződő arisztokrata szellemi körhöz kapcsolódott. Munkásságában a rideg-tudományos tiszta logikai megközelítés mellett fölbukkant egy életfilozófiai irány is. Az életfilozófiai motívum előtérbe kerüléséről Pauler Ákos munkásságában a legbeszédesebb módon az 1922 tavaszán megjelent Liszt Ferenc gondolatvilága című munka tanúskodik. Magából a teoretikus filozófiai életútból nem következőnek, furcsa, előzmények nélküli munkának tűnik a Budavári Tudományos Társaság – az Eszterházy Mária hercegnő vezetésével, Klebelsberg Kuno pártfogása alatt működő kör – kiadásában napvilágot látott esszé.8 Valójában azonban nem annyira a művészet, nem is annyira a zene a tárgya a Liszt-eszszének. Három vezérmotívum érvényesül a Liszt-könyvben: a nagy ember9 illetve nagy alkotó pszichológiai jellemzése, konkrétabban Liszt alakjának bemutatása, másodszor a vallási eszme, konkrétabban Liszt katolicizmusának kidomborítása, harmadszor a nemzeti eszme megjelenése, jelen esetben Liszt Ferenc magyarságának bizonyítása. Ezek közül az első két témakör áll a középpontban, mégpedig úgy, hogy a művészet s általában véve a szellemi alkotás romantikus jellegű, vallásos értelmezését nyújtja Pauler. Meglepő ezért azon patetikus megfogalmazása munkája vége felé, hogy „itt értünk arra a pontra, hogy megállapíthatjuk Liszt Ferenc magyarságát, melynek kialakulását szándékosan nem említettük eddig, hogy annál hatalmasabban bontakozzék az ki szemeink 7

SZKLADÁNYI: I. m., 97. Maga a Budavári Tudományos Társaság név Pauler ötlete volt. A Liszt Ferenc gondolatvilága című munkát előadások formájában Pauler többször is bemutatta, meglehetős sikert aratva. Úgy gondolom, ez a munka a konzervatív keresztény nemzeti ideológia egyik legszínvonalasabb alapműve volt Magyarországon. 9 A nagy emberrel – s nem filozófussal, hanem gyakorlati személyiséggel vagy művésszel – kapcsolatos pauleri elgondolások kiformálódása 1913-ig vezethető vissza, a Széchenyi István társadalmi erkölcstana című tanulmányig. Pauler itt is saját etikai álláspontja elemeivel ruházza fel Széchenyit – egy sajátos reformisztikus liberalizmus politikai eszmerendszer keretében –, mindazonáltal nagyobb distanciát érvényesít hősével szemben, mint Liszt esetén. 8

35


3/10/2010

9:33 PM

Page 36


előtt annak nyomán, hogy mint önálló lelki folyamatot vesszük szemügyre”.10 Mindenesetre egy sajátos egybeesésre lehetünk figyelmesek: ahogyan Pauler esetében is, úgy Liszt életében is egy katasztrófa idézi elő a nemzethez való tartozás érzésének előtörését: „Jóllehet Liszt már kora gyermekkorában került idegenbe, s Párizsban nevelkedett, magát mindig magyarnak érezte és tudta. Hazafiúi öntudatának erősebb feltámadását egy külső esemény, az 1838-as pesti árvíz idézte fel.” Pauler hosszasan idézi Liszt beszámolóját ezzel kapcsolatban. E beszámoló tele van romantikus, sőt romantikusan egzotikus elemekkel a magyarságképet illetően.11 Nem valószínű, hogy Pauler ezeket is osztotta volna, mégis jellemzőnek tekinthető az, hogy a magyarság őszerinte alapvetően egy születéskor adott – nehezen meghatározó – környezet választáson alapuló vállalása, amelyhez nem okvetlenül tartozik hozzá a nyelv ismerete. Árulkodó Pauler egyik záró megjegyzése: „Oly mély, teljes és nemes lélekből, aminő Liszt Ferencé volt, a hazaszeretet sem hiányozhatott. Hiszen ez a szó az igazi, fennkölt értelmében nagyrészt nem is egyéb, mint a kegyelet és hála megnyilvánulása azokkal szemben, kik a múltban egyazon földön értünk éltek és szenvedtek.”12 A hazaszeretetnek ez a felfogása, s az ennek megfelelő a nemzet- és magyarságkép – s ezt hangsúlyoznunk kell – fényévnyi távolságra van az 1920 és 1922 közötti időszak domináns nemzetfelfogásától. Nincs is igazi etnikai karaktere. A magyarság, Pauler és a filozófia helyzetét jól tükrözi Paulernek a Magyar Filozófiai Társaság 1921. február 23-i közgyűlésen tartott elnöki megnyitója, Bölcselkedés és élet címmel. „Az elmúlt esztendő mindnyájunk számára a gyász és a lemondás ideje volt. Nemcsak a hazáját szerető magyar ember, de az emberbarát is csak mélységes fájdalommal szemlélhette az utolsó közgyűlésünk óta lefolyt év eseményeit. A háború által okozott sebek nemhogy gyógyulnának, sőt elmérgesednek, s úgy látszik nagyon hosszú reconvalescentiára lesz szükség, míg Európa népei ismét megtalálják lelki egyensúlyukat.”13 Ezután Pauler részletezi a kultúra kétségbeejtő helyzetét, a tudomány művelése elé tornyosuló akadályokat, majd váratlan fordulattal a filozófia iránti megnövekedett érdeklődés tényét állítja ezzel szembe. A könyvkiadás, a filozófiai előadások és a filozófiai tárgyú egyetemi kurzusok iránti érdeklődés megnövekedését a nehéz időkben álta10

A Liszt Ferenc gondolatvilága c. esszét az alábbi kiadásból idézem: PAULER Ákos: Művészetfilozófiai írások, szerk., előszó Somos Róbert, Kairosz, Budapest, 2002, 321–322. 11 Liszt ezirányú vallomását idézi Pauler, s a levélrészből jól látható a zeneszerző egzotikusan romantikus képe Magyarországról: „Lelkem gyorsan a múltba szállt, s szívemben megtaláltam gyermekkori emlékeimet a maguk tisztaságában és érintetlenségükben. Nagyszerű tájék merült fel szemeim előtt: itt a jólismert erdő, melyből a vadász kürtje hangzik fel – ott a szikláról alázuhanó Duna – amott a messze síkság, amelyen békés nyájak szabadon legelnek – ez Magyarország, az erős, termékeny föld, melynek annyi nemes fia van! Ez az én hazám! És én is – kiáltottam fel a hazaszeretetnek Önök által talán megmosolygott kitörésében – én is ehhez a régi, erős fajhoz tartozom, én is fia vagyok ez őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amely bizonyára még jobb sorsra van kiszemelve! … Ha valamely hatalmas hang felébreszti őket – óh, szellemök hogyan fogja az igazságot birtokába venni! … Bizonyára dicsőséges jövő vár reájuk: mert bátrak és erősek, semmi sem törte meg akaratukat, semmi sem ölte meg reményeiket… Óh, én vadregényes hazám! Ismeretlen barátaim! Óh én messze nagy családom! Fájdalmas kiáltásod visszahívott engem hozzád – szívem mélyéig megilletődve, szégyenkezve hajtom le fejemet, hogy oly sokáig el tudtalak felejteni…” Uo., 322–323. 12 Uo., 330.

36


3/10/2010

Somos

9:33 PM

Róbert:

Page 37

Pauler

Ákos

magyarságképe

lános törvényszerűségként értelmezi. „Nem először találkozunk az emberiség történetében azzal a jelenséggel, hogy nagy társadalmi és állami katasztrófák idején a filozófia iránti érdeklődés csaknem elementáris erővel lép fel.”14 Arra, hogy miért történik mindez, a válasza az, hogy az emberek vigaszt találnak „a legegyetemesebb igazságok keresésében a való élet nyomorúságaival szemben […] És valóban: alig van valami vigasztalóbb nehéz időkben, mint kiemelkedni e világ tülekedéseiből az örök igazságok tiszta és békés légkörébe. Hiszen ott nincs harc, csak a logika csodálatos békéje és harmóniája, ahol önfeledten merülhetünk el annak szemléletébe, ami sohasem múlik el.”15 A vigasztaló funkció mellett Pauler kiemeli a filozófia világnézeti útbaigazító szerepét is; a filozófia győz meg arról, hogy az a dezorientáltság, amely uralmat nyert a lelkek fölött, nem lehet tartós. „Kell, hogy lehiggadás, a nyugodt magábaszállás ideje következzék, mely nem utópiák lázas hajszolásában, hanem a jelen fokozatos fejlesztésében, nemcsak gazdasági előnyökben, de a lelki gazdagodásban keresse örömét és boldogságát. Hiszen épp a lelki javak iránt lesz fogékonnyá az a szenvedés, melyben a mai emberiségnek […] része van.”16 Ez a jövőbe vetett bizalom egyfajta vallásos hit jellegét ölti magára: „Talán ezt jelenti a kereszténység mély tanítása a szenvedés megváltó voltáról.”17 A filozófia vigasztaló funkciója tehát kiemelkedést jelent a hétköznapok világából – s e kiemelkedés és szemlélődés terrénumaként kifejezetten a létezéstől független érvényességvilág, Pauler saját világa jelenik meg –, praktikus funkciója pedig a kultúra reformisztikus megújítását jelenti a kultúrát megalapozó filozófia révén.18 Mindkét funkció egy rezignált vallásos hit alapján látja el feladatát. Ezt a programot kívánja képviselni Pauler a Filozófiai Társaság elnökeként. Hasonló alapállás jelenik meg Pauler Classicus tanulmány és philosophiai műveltség című előadásában, melynek kivonata a Budapesti Szemlében jelent meg.19 Jóllehet itt a téma más, a kereszténység bekapcsolása a par excellence filozófiai tradícióba itt is megtörténik. „Elmélkedésünk abból indult ki, hogy kultúránknak két forrása van: a görög gondolat és a keresztény hit. Íme, e kettő találkozik: a görög szellem legérettebb filozófiai alkotásában a keresztény hit legmélyebb tanításaival egyezik meg.”20 E konklúzió Arisztotelész Metafizikájának teológiai tanítását kapcsolja össze Augustinus bölcseletével. A magyar kulturális megújhodás, azaz a vízió kérdésében Pauler az antik örökségre kíván mindenekelőtt támaszkodni, az arisztotelészi filozófiára és a keresztény tradícióra. Úgy gondolja, hogy saját filozófiája egy olyan világnézeti mondandót tartalmaz, amely aktuális. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati modernitáshoz való fölzárkózás helyébe 13

PAULER Ákos: Bölcselkedés és élet, Athenaeum 1921, 1. Uo., 2. 15 Uo. 16 Uo., 3. 17 Uo. 18 A műveltség, közművelődés kérdését tárgyalva még nyilvánvalóbb módon vindikálja ezek megalapozásának feladatát a filozófia számára a Filozófia és nemzeti közművelődés című írásában (Új Magyar Szemle 1920, 36–41). 19 PAULER Ákos: Classicus tanulmány és philosophiai műveltség, Budapesti Szemle 521–522. (1920. május–júnus). 20 Uo., 160. 14

37


3/10/2010

9:33 PM

Page 38


egy az ideáljait a múltban kereső beállítódás lép, amely a modern tömegdemokráciát és liberális kulturális mintákat elvetendőnek tartja. A modern ember lelke című, a Napkelet 1929. évfolyamában megjelent írásában az egyéni lélekre nehezedő, s kétségbeesett önmarcangolást eredményező, újkortól datálható világnézeti bizonytalanság jellemző vonásaként az individualizmust, a radikalizmust és a szkepticizmust jelöli meg. Az individualizmus, mely az egyéniség kiélésének törekvését jelenti, már a modern pedagógiai eszmék terén is negatívan érezteti hatását Pauler szerint. Értelmi téren az egyéni meggyőződés prioritását jelenti ez, erkölcsi téren az egyetemes normák elvetését, ami a természetes közösségek, elsősorban a család szétesése veszélyével jár. A második vonás, a radikalizmus voltaképpen futurizmusként és nem is annyira radikalizmusként értelmezendő Pauler szóhasználatában; egyenlő a múlt értékeinek tagadásával, amit a szkepticizmus teljesít ki, a lelki élet szétesésével és a közösségek atomizálódásával. E valós tendenciákkal szemben Pauler a keresztény alázat értékének reneszánszát sürgeti. „Nem az uralomban, de a szolgálatban rejlik az élet nagysága és fensége, s az uralom is csak mint egyénfeletti eszmények szolgálata jogosult.”21 Úgy véli, van orvosság e betegségre, hisz az európai nemzetek életereje kiapadhatatlan, másrészt képesek új eszméket fölmutatni az individualizmussal szemben. Paulernek itt elég saját etikai koncepciójára hivatkoznia, miszerint az ad absurdum vitt individualizmus magának az egyén életének alapját rontja le. Minden egyéniség szabad megnyilvánulása ugyanis „a legnyersebb erőszakot tenné úrrá”.22 Az etikai problémákat Pauler különösebb óvatosság nélkül viszi át a társadalomra és a politikára. Ezen a téren pedig a Mussolini-féle fasizmusban látja az individualizmus meghaladásának lehetőségét. Paradox módon épp a nyers erőszak ellenében vél Mussoliniben olyan politikust látni, aki saját példája alapján neveli a nemzetet olyanná, hogy az lemondjon bizonyos individuális jogokról. Pauler tehát nem a diktatúrát dicsőíti, hanem a személyes példa alapján megvalósuló etikai princípiumok dedukciója folytán gyakorolt nevelés meglehetősen naiv programját kínálja. Elsősorban nem politikai irányt, hanem új életformát lát a fasizmusban: „A fasizmus, szemben az individualizmussal, totalizmust jelent, vagyis azt a meggyőződést, hogy az egyéniségnek nincsenek feltétlen jogai, hanem egy nagy egész: a nemzet életébe kell beleilleszkednie. Ezért az állam feladatát is másképpen látja, mint az individualizmusból fakadó liberalizmus; az nem csak arra szorítkozhat, hogy őrködjön az egyén »szabad kibontakozása« felett, hanem irányítania is kell polgárainak lelkét […] Antiindividualizmusából folyik az is, hogy szemben a radikalizmussal épp a múltból: a nemzet missziótudatából meríti a nemzeti energiákat s hirdeti a jövőbe vetett hitet és bizalmat minden életgyilkos szkepticizmussal szemben. Mindezt pedig nem programokkal, de a nemzet megnevelésével éri el, aminek egyetlen lehető eszközét: a példát állítja sorompóba.”23 21 PAULER Ákos: A modern ember lelke, Napkelet 1929, 723. (Az „eszmények” helyett – nyilván tévesen – „események” szerepel a szövegben.) 22 Uo., 724. 23 Uo., 725–726. Pauler beszél ugyan arról, hogy „a fasizmusnak kétségtelenül vannak aggályos jelenségei is”, az azonban nem világos, vajon szerinte mik is ezek voltaképpen. Aligha kétséges, az olasz típusú fasiz-

38


3/10/2010

Somos

9:33 PM

Róbert:

Page 39

Pauler

Ákos

magyarságképe

Pauler eredendően megrögzött individualista, aki a tömegről nem kíván tudomást venni. Víziója az egyszerű ember nagy emberré alakulásának és stilizálódásának víziója, amelyben az etikai idealizmuson alapuló kötelességmorál alapján ajánlja a szolgálatot a legmagasabb rendű életformaként. Pauler Ákos nem az őt körülvevő világ elemzése nyomán mutat utat, hanem immáron egy velejéig spekulatív, ontológiai idealizmussal terhelt etikából vezeti le a teendők sorát. Valamilyen szinten azért érzékelte az ideálok és a valóság diszkrepanciáját. Ez jelenik meg a Klebelsberg halálát kommentáló rezignált hangú megfogalmazásában: „Semmi kedvem, hogy belekeveredjem egy olyan politikai korszak tennivalói közé, amely már eleve kizárja a magamfajta ember boldogulását. Csak hadd erőlködjenek külön-külön és összefogva azok, akiknek életelemük a tisztázatlan helyzet, mert abban lehet vak hírnév babérjaira szert tenni. A későbbi korszak sajnos úgy ítél majd, hogy az idők voltak veszendők s az emberek csak veszendőkké váltak az idők kényszere révén. Nos hát, ezen mulatni tudok […] Sokan azt hitték, vagy legalábbis azt híresztelték, hogy Klebelsberg elleni magatartásom ama önös vágyamból fakadt, hogy magam akartam az ő helyén lenni. Nos hát tessék, most mindenki rájöhet, hogy engem Klebelsberggel szemben szigorúan vett elvi kérdések izgattak. A miniszterség sem akkor, sem most nem csábító rám nézve. Furcsa is lenne, egy politikai korszak felületességeit elítélni, aztán adott pillanatban nyakig beléje keveredni. Ez nem az én stílusom […] Igaz, a kultuszminiszterség révén meg tudnám valósítani a nemzeti kultúráról fogant gondolataimat. De ez a pillanat semmiképpen sem alkalmas arra, hogy eszméimnek utat törjek. Magam is fáradt vagyok és a nemzet sem tart ott, hogy egy merőben etikai álláspont útmutatásait el tudja fogadni. Még előbb sok hányattatást kell elszenvednie.”24 Mik is ezek a „nemzeti kultúráról fogant gondolatok”? Egy olyan műveltségeszmény, amely nem annyira a lexikális illetve tudományos ismereteket, mint inkább az etikailag megalapozott magatartásmintát közvetíti. Alapja a nemzeti tradíció, ezen belül egy filozófiailag is alátámasztott világnézet, ami nem más, mint Pauler világnézete a görög filozófia krisztianizált változataként, ahol vallás és tudomány harmonikus viszonyban áll egymással, kijelöli az értékeket és hierarchiákat, amelyeket az embereknek önzetlenül, az individualista késztetéseket kikapcsolva szolgálniuk kell. Pauler még Klebelsberg Kuno kultúrpolitikáját is túl pragmatistának s egyben látszatcsillogással beérő kulturális víziónak találta. Szerinte gazdaságilag sem szükséges előrelépni, mert a szegénység nem akadálya az etikailag megalapozott nemzetszolgálatnak.

must szimpátiával kezeli, Mussolini iránti némileg naiv csodálata adatolható, ugyanez azonban egyáltalán nem mondható el a német nemzeti szocializmus vonatkozásában. 24 SZKLADÁNYI: I. m., 204–205.

39


3/10/2010

9:33 PM

Page 40


Tóth-Barbalics Veronika KONZERVATÍV FOLYÓIRAT A KÖZÉPOSZTÁLYNAK A Napkelet történetének vázlata 1. Létrejötte, célkitűzései Szabó Dezső 1923-ban Levél Tormay Szészilnek című pamfletjében a Napkelet indulását így „üdvözölte”: „A legmateriálisabb orgánum, amelyet nyomdászok valaha kinyomtattak. Soha még emberi írás nem tagadta ilyen plauzibilisen a szellem létezését, mint a horváthjánosság ez újabb felhemzsegése […] Ön az […] úri magyar középosztálynak adja az Önök hazafias kereszténymázú irtózatos tehetségtelenségeit, és elhiteti velük, hogy ez a hazafiság, kereszténység és művészet”. A Napkelet máig nem nyert indulatoktól mentes, átfogó értékelést a kutatásokban. Az 1923–30 között évente 10, majd 24 alkalommal, 1930-tól 1940 augusztusáig havonta megjelenő folyóiratra a kortársak egy része és az utókor is hajlamos volt mint dilettáns ellen-Nyugatra tekinteni. Ilyen hozzáállás mellett fel sem merült, hogy a hivatalos kultúrpolitika kezdeményezésére és támogatásával életre hívott folyóirat bármiféle építő célkitűzést képviselt volna, holott megalapítása szervesen illeszkedett gróf Klebelsberg Kuno kultúrpolitikai koncepciójába. Különösen a középosztály szellemi igényeinek kielégítésére illetve fejlesztésére irányuló törekvéseihez, a kulturális decentralizációhoz (a vidék tudományos-kulturális életének fellendítéséhez) és a történelemtudományhoz mint nemzeti feladatot betölteni hivatott diszciplínához kapcsolódott, valamint a produktív-aktív-konstruktív embertípus kialakítására vonatkozó programjába is illeszkedett. Klebelsbergben már miniszterré kinevezése előtt felvetődött egy elképzelései közvetítésére alkalmas, hangsúlyozottan keresztény és nemzeti szellemű folyóirat megalapítása.1 A folyóirat alapításában Klebelsberg mellett Tormay Cécile, Horváth János, Szekfű Gyula, valamint Pauler Ákos és Zichy Rafaelné vett részt. „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, úgymint a Te Három nemzedéked, Tormay Cecilè Bujdosó könyvét és azután […] Horváth János Aranytól Ady-ig című füzetét” – olvashatunk a főmunkatársak kiválasztásának szempontjáról Klebelsberg Szekfű Gyulát közreműködésre felkérő levelében.2 Tormay Cécile Bujdosó könyvében azon meggyőződésének adott hangot, hogy a háborús vereséghez, az őszirózsás forradalomhoz és a tanácsköztársasághoz a „zsidók” dominálta szabadkőművesség és a liberális sajtó összeesküvése vezetett, és Magyarország helyes útra terelését a magyar 1

Lásd Klebelsberg leveleit Zichy Rafaelnének 1921/22-ben: Magyar leveleskönyv, II., szerk. Balogh József – Tóth László, kiad. H. Balázs Éva, Corvina, Budapest, 2001 [a 1941-es kiad. reprintje], 496–501; TÓTHBARBALICS Veronika: A Napkelet megalapítása, Magyar Könyvszemle 2004/3., 238–256. 2 Klebelsberg levele Szekfűnek, Budapest, 1921. július 23. Idézi DÉNES Iván Zoltán: A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója, Akadémiai, Budapest, 1976, 140–141.

40


3/10/2010

9:33 PM

Page 41

Tóth-Barbalics Veronika: Konzervatív folyóirat a középosztálynak

úri eredetű középosztálytól remélte.3 Műfaját és hangnemét tekintve is különbözik Horváth János írása, de a Bujdosó könyvhöz hasonlóan az Aranytól Adyig is magán viseli a háborús vereség következményeinek sokkját, amely felerősítette a szerzőnek a Nyugat folyóirattal szembeni ellenérzéseit. Horváth úgy vélte, hogy Arany János halálát követően új irodalmi irány indult, s ez szakadást idézett elő az irodalmi élet és a közönség körében. Az új irányt, amelytől elvitatott minden pozitív célkitűzést, a Nyugattal azonosította. A Nyugatról itt mint „zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulásá”ról írt Horváth,4 aki egyébként kritikáiban és tanulmányaiban származás alapján történő kategorizálást elutasította.5 Szekfű Gyula is a hagyomány elvesztésére, a tradíció megtagadására vezette vissza az összeomlást. A liberalizmusban, a polgári fejlődés és a tőkés gazdaság teremtette viszonyokban látta a nemzeti tragédia felelőseit. Az újrakezdéshez szükséges eszményekért a reformkorig nyúlt vissza. A zsidósághoz való viszonyát is modernitásellenessége határozta meg: nem a zsidóságot tekintette ellenségnek, hanem azt a szellemet, amit – nézete szerint – az ipari termelés, a kereskedelem és a nagyvárosi kultúra területén meghonosítottak. Horváthtól és Szekfűtől távol állt a zsidóság elleni indulatkeltés, de említett műveik hozzájárultak a „zsidó szellemiségre” vonatkozó sztereotípiák rögzüléséhez. Zichyné jelentős összegű adományával, további arisztokrata támogatók megnyerésével vett részt a folyóirat alapításában, és Klebelsberg alelnöksége mellett a Magyar Irodalmi Társaság elnöki posztját is vállalta. Pauler Ákos filozófust Zichyné hívta meg, hogy legyen a MIT másik alelnöke, és tanácsaival eleinte segítse a folyóiratot. Az alapítók társadalmi és művészeti téren egyaránt a szerves fejlődés mellett tettek hitet, a nemzeti múltban megtalált értékek megőrzésének, felélesztésének fontosságát hirdették, elutasították a baloldali eszméket, a liberalizmust és a jobboldali radikalizmust. A ’20-as évek elején a háború és a forradalmak után a magyar középosztályon elhatalmasodott szellemi kiúttalanság-érzésből való kilábaláshoz kínált alternatívát az új miniszterelnök, Bethlen István „konzervatív reform” névvel jelölt koncepciója. Bethlen és szellemi támogatói (köztük Klebelsberg) elhatárolódtak a forradalmaktól, de tudták, hogy az 1918 előtti állapotokhoz visszatérni nem lehet. A konzervatív jelző a nemzeti hagyományokra építést hangsúlyozta, s a társadalmi struktúrából már az I. világháború előtt kialakult erőt, mely a művelt középosztályt kívánta hatalomra juttatni. A folyóirat programját az első számban Tormay Cécile és Horváth János foglalták össze. Tormay írása, a Séta a szentmihályi parkban a Klebelsberg által alapvetőnek tartott művek gondolatait visszhangozta, s kifejezte a folyóirat szándékát, hogy a művészet eszközével segítse elő a „határaitól és fegyvereitől megfosztott” nemzet megújulását. Horváth Új közízlés felé című cikkében felvázolta, hogy milyennek kell lennie a feladat teljesítésre alkalmas irodalomnak és az annak értékeit befogadó közízlésnek:

3

TORMAY Cécile: Bujdosó könyv, II. Proletárdiktatúra, Gede, Budapest, 2003 [reprint], 385. HORVÁTH János: Aranytól Adyig, Pallas, Budapest, [1921], 45. 5 Lásd HORVÁTH János: Fajkérdés az irodalomban, Minerva 1922, 364. 4

41


3/10/2010

9:33 PM

Page 42


Az alap nem lehet más mint a legutóbbi nagy összefoglalás: a Petőfi–Arany korszaké; az új pedig, bárminő legyen, kollektív tulajdonná csak az esetben válhat, ha e széles alapra hulladoz alá. […] E folyóirat szívvel-lélekkel óhajtja, s akarja egy új magyar közízlés kizsendítését; a történelmi folytonosság elvét sérthetetlennek proklamálja; s bármit hozzon a jövő irodalmi ízlésben, s annak minden feltételében magyar gyökerűség, s magyar közösség elvét hirdeti. […] Az alap, amelyet kijelöltünk, az egyedüli lehetséges alap.6

Ez az elképzelés illeszkedett Horváth nemzeti klasszicizmusról vallott irodalomtörténeti felfogásához, mely szerint „a klasszicizmus […] több volt puszta ízlési formánál. Ihletője a történeti magyarság kifejlett erkölcsi öntudata, irodalma pedig a magyar szellem kvintesszenciájának művészi megnyilatkozása volt”.7 A folyóiratnak két célcsoportja a vidéki nőolvasók és az értelmiség tudományos elitje volt.8 Klebelsberg a későbbiekben a működés biztosításával, témák felvetésével vett részt a folyóirat életében. Szekfű és Pauler is hasonló szerepet töltött be, időnként véleményadással is segítették Horváth segédszerkesztői munkáját. Tormay szerkesztővé felkérése mellett – politikai nézetein kívül – szólhatott ismertsége, melyet a Magyar Aszszonyok Nemzeti Szövetségének elnökeként 1918–19-ben ellenforradalmi agitációs tevékenységével szerzett, írói sikerei, társasági kapcsolatai, valamint a MANSZ apparátusa kínálta adminisztratív és hírverési lehetőség. Az írónő a szerkesztés mindennapi munkájában változó intenzitással működött közre, de haláláig végig felügyelte a folyóirat szellemiségét. A Napkelet tehát, bár a „a Nyugat képviselte irányzat és szellem ellen”9 hozták létre, célkitűzései szintjén több volt ellen-Nyugatnál. A dilettantizmus bélyege sem süthető a folyóiratra, hasábjain fennállása folyamán végig jelentek meg színvonalas művek. Fő részeinek, a szépirodalmi, kritikai, szemle és értekező rovatok folyóiraton belüli súlya fennállása alatt többször módosult.

2. Horváth János segédszerkesztősége (1923–1925) Az első időszakban az értekező próza és a kritikai rovatok voltak a legjelentősebbek. Filozófiai és művészettörténeti értekezések mellett sok történelmi tanulmány és forrásközlés jelent meg. Annak magyarázata, hogy a Napkeletben ekkora teret kapott a történelemtudomány, a keresztény nemzeti kurzus által a történetírásnak szánt szerepében rejlett. A Horthy-rendszer eszmekörének megalapozásakor merített történészek és irodalomtörténészek (elsősorban Szekfű és Horváth) munkáiból. A ’20-as években a tör6

Napkelet 1923/1., 81–84. HORVÁTH: Aranytól Adyig, 55. 8 Horváth János levele Szekfűnek, Budapest, 1922. július 9., Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának Kézirattára (a továbbiakban: EK Kt.), G 628/131. 9 Gróf Klebelsberg Kuno levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1921. július 23. Idézi DÉNES: I. m., 140–141. 7

42


3/10/2010

9:33 PM

Page 43


ténetírás szoros kapcsolatban maradt a politikai-ideológiai élettel, ami Klebelsberg tevékenységére volt visszavezethető, ugyanis a Történelmi Társulat elnökeként kiemelt, a politikai szerepet meghaladó nemzeti feladatot tulajdonított a történelemtudománynak. Ezzel összecsengenek Szekfű Napkelet-beli sorai: […] közönségünk manapság, a történetileg kialakult dolgok naponkénti szétroppanásakor, ha nem akar vak lenni, kell, hogy szükségét érezze a történeti perspektívának, a történeti érzéknek […] Büntetlenül nem távolodhatunk el attól az úttól, amelyen haladva az európai népek nemzeti öntudatukat és egységüket fenntartják.10

A tanulmányok tematikája tükrözi a történetírásban a ’20-as években végbement hangsúly-áthelyeződést, amely az újkori magyar történelem kutatásának, illetve a Habsburgok oldalán politizáló, katolikus politikusok nemzeti szerepét elismerő alapállásnak az előtérbe kerülését jelentette. A módszertanban is átértékelés történt: a nagy összefüggések megjelenítésének szándéka involválta, hogy az adatfeltárás helyett a korszellem megjelenítésére összpontosítsanak a történeti tudományok.11 A Napkeletben ekkor a szellemtörténeti irányzat olyan jeles képviselői publikáltak, mint Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Pauler Ákos. Mellettük a folyóirat szerzői között találjunk Horváth János több Eötvös Collegium-beli tanítványát (Barta János, Pais Dezső, Moravek Gyula), de más történetírói iskolához tartozó történészeket is (Domanovszky Sándor, Lukinich Imre). A kritikai részben tudományos és szépirodalmi könyvismertetések és recenziók jelentek meg. A Napkelet ekkori bírálatainak közös vonása a folytonosság, a történeti hagyományok tisztelete, az organikus fejlődés gondolata, a tehetségkutató, ízlésnevelő attitűd és apolitikusság volt. Horváth kritikái mellett megfértek a vele némileg ellentétes nézetek is, például Alszeghy Zsolt, Dóczy Jenő, Rédey Tivadar, Tolnai Vilmos, Vajthó László és Farkas Gyula írásai. A hagyományőrzést az újítással ötvöző irodalmi teljesítmények közül olyan nem élvonalbeli szerzők, mint Bartóky József és Vargha Gyula, továbbá a két papköltő, Mécs László és Sík Sándor műveit méltató kritikák mellett Áprily Lajos és Reményik Sándor lírája is elismerést nyert a folyóiratban. A kritikai és a tanulmány rovat az elszakított területek irodalmának és a vidéki írók bemutatásának nagyobb teret szentelt, mint a többi irodalmi lap. Horváth kritikusi működésében – melyről a Nyugat egyik vezérkritikusa, Schöpflin Aladár is elismeréssel szólt – az esztétikai és a világnézeti szempontok különválasztására törekedett: „Ahhoz […], hogy a Nyugatról írjak, olyan alkalom kell, amelyben és feltétlenül fölöttük állok, s amelyben nekem, mindenféle világnézettől eltekintve, abszolút igazam van.”12 A Napkelet ugyanakkor felszólalt a magyartalannak tartott, liberális vagy polgári radikális szerzők ellen, és az új közízlés ellenségeit látta az avantgárd irányzathoz tartozókban is. Kosztolányi és Babits műveiről viszont pozitív kritikák jelentek meg. 10

SZEKFŰ Gyula: Történeti könyvek a nagyközönség számára, Napkelet 1923/4., 360–361. Lásd GLATZ Ferenc: Kultúrpolitika és szaktudomány, 1919–1931 (Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány) = UŐ.: Nemzeti kultúra – kulturált nemzet. 1867–1987, Kossuth, Budapest, 1988, 136–143. 12 Horváth levele Szekfűnek, Budapest, 1925. október 25., EK Kt. G 628/152. 11

43


3/10/2010

9:33 PM

Page 44


A szépirodalmi rovat egyenetlen színvonalú volt. Legnívósabb alkotásai Tamási Árontól, Áprily Lajostól, Reményik Sándortól, Mécs Lászlótól érkeztek. A Napkelet a határon túli magyar írók előtt a hazai folyóiratok közül elsőként nyitotta meg hasábjait. Az olvasóközönség megismerhette az alkotókat, erősítette a magyarság összetartozásának gondolatát egy olyan időszakban, amikor számos tényező ennek ellenében hatott. Tormay a lap indulásakor, majd a ’20–30-as évek fordulóján (a Nyugaton belüli nézeteltérésekről értesülve) megpróbálta Kosztolányit és Babitsot munkatársul megnyerni.13 Ez nem sikerült, ahogy 1917–18-ban Horváth János Nyugatba csábítása is eredménytelen maradt.14 Az 1923–27 között a MIT kiadásában megjelent A Napkelet könyvtára sorozat szorosan kapcsolódott a folyóirat céljaihoz. A művelt közönségnek és a tanulóifjúságnak szánt kötetei között találunk antológiákat, tanulmánygyűjteményt, beszédgyűjteményt, életrajzi monográfiákat, nagy számban hazai és külföldi történelmi, vallás- és művelődéstörténeti források első magyar nyelvű kiadásait. A könyvek kisebb hányadát alkották a kortárs szépirodalmi alkotások. A Napkelet lexikona15 a műveltségterjesztésen kívül a magyar értékek lexikonba foglalását célozta. Horváth János 1925 őszén távozott a folyóirattól. Döntését azzal indokolta, hogy a szerkesztés és az egyetemi munka mellett nem jut ideje tudományos tevékenységre.16 A folyóirattal való szakításában azonban szerepet játszhatott, hogy megelégelte a politikai megfontolásból érvényesített engedményeket. Tormay beavatkozásainál17 jobban zavarta a Napkeletet életre hívó személyek és intézmények felől érzett elvárás: „Igazi kritika csak akkor volna lehetséges, ha a f[olyó]irat az enyém lenne. Én u.i. független ember vagyok legalább oly értelemben, amilyenben C[écile] nem az.” Egy idő után már nem tudott azonosulni a lap arculatával: „sokat bosszant, hogy a f[olyó]iratot az én képemre szabottnak vélik általjában, s azt hiszik, nekem tetszik”.18 Felismerte, hogy megjelenő írásaihoz – szándéka ellenére – antiszemita konnotáció társulhat.19 Horváth azonban nemcsak a Napkeletben, de az új közízlés megvalósíthatóságában is csalódott. Erre utal az irodalmi élet szervezéséből való kivonulása, valamint egy 1927 júliusából származó levelének következő részlete: Adyval s már jóval előtte az irodalom megszűnt a „nemzetinek” ancillája lenni, ami Bessenyeitől Aranyig volt. A „nemzeti” vegye ezt tudomásul és ne jajgasson, hanem vesse magát más, szűz területekre, vagy megfertőzött területek visszahódítására: parasztság, munkásság, zene, sport, cserkészet, társadalom […]. Az irodalom roman13

Tormay levelei Babits Mihálynak és Török Sophie-nak az OSZK Kézirattárának Babits-hagyatékában (Fond III/1309; Fond III/1209); Kosztolányi Dezsőnek az MTAK Kézirattárában (MS 4625/131.; MS 4625./135.; MS 4625./137.). 14 Horváth János és Schöpflin Aladár levelezése, kiad. Korompay H. János, Holmi 1997/7., 979. 15 A Napkelet lexikona, I–II., szerk. Kornis Gyula [és mások], MIT, Budapest, 1927. 16 Horváth levele Szekfűnek, Reinthal, 1925. augusztus 30., EK Kt. G 628/149. 17 Lásd Horváth levele Szekfűnek, Budapest, 1925. szeptember 20., EK Kt. G 628/150. 18 Horváth levele Szekfűnek, Budapest, 1925. október 10., EK Kt. G 628/151. 19 Lásd Horváth levelét Szekfűnek, Budapest, 1925. október 25., EK Kt. G 628/152.

44


3/10/2010

9:33 PM

Page 45


tikus nagyrabecsülésével hagyjon fel s nyugodjék bele, hogy ott egyének marakodnak a koncért […].20

3. „Nem szabad a másik táborba száműzni a tehetségeket” 21 (1926–1937) A Napkelet történetének Horváth távozásától 1937-ig, Tormay haláláig tartó időszakát kettősség jellemezte: egyfelől az eredeti programhoz való ragaszkodás, másfelől az elbizonytalanodás; kritikai, művészeti és politikai tekintetben is útkeresés volt tapasztalható. A témák, elvi megközelítésmódok skálája bővült, miközben a folyóirat továbbra is megőrizte nemzeti, keresztény és konzervatív jellegét. A változásokban annak is szerepe lehetett, hogy az alapítók közül nemcsak Horváth, hanem Szekfű is kilépett, s 1931-ben Klebelsberg lemondásával a fő ideológus is távozott. Az anyagi nehézségek, amiket a gazdasági válság, majd a minisztériumi támogatás elapadása idézett elő, szintén a tartalmi prioritások átgondolását eredményezték. A segédszerkesztők személyében bekövetkezett változások is hozzájárultak a súlypontváltozásokhoz. Horváthot Hartmann János középiskolai tanár, irodalomtörténész, őt 1933-ban a színházi szakember Németh Antal követte, majd 1935-ben az író, műfordító Kállay Miklós foglalta el a posztot. A ’20-as évek második felétől megnőtt a folyóiratban a politikai színezetű írások száma. A Napkeletben először csak a hivatalos kultúrpolitikához fűződő szoros kapcsolat korábbiaknál is nyilvánvalóbb bizonyítékai tűntek fel. Klebelsberg 1928-ban felszólította a Napkelet munkatársait, fejtsék ki álláspontját a neonacionalizmus szépirodalomi, művészeti és a tudományos feladatairól;22 erre több írás reagált. Mivel a cikkek nagy része a már Klebelsberg által korábban megfogalmazott gondolatokat ismételte, kisebb hányaduk pedig Klebelsbergétől eltérő társadalomfelfogásból indult ki, nem segíthették elő a kérdés tisztázását. A klebelsbergi kultúrpolitika termékének volt tekinthető a folyóirat 1929 elejétől megjelenő Tudományos Élet című rovata, melyet Eckhardt Sándor szerkesztett. Hírt adott tudományos művek megjelenéséről, valamint betekintést nyújtott a legjelentősebb hazai tudományos társaságok munkájába. Klebelsberg tudománypolitikai programjának szellemében járt el, amennyiben a nagyközönség általános kultúrszintjét emelte és a magyar szellemi értékeket tudatosította. A miniszter lemondása után a rovat rövidesen megszűnt. A klebelsbergi politika igenlése helyébe csakhamar az új miniszterelnök, Gömbös Gyula politikájának dicsőítése lépett. 1933 januárjában Tormay Gömbös miniszterelnökségéről már mint a „nemzeti újjászületés korszakáról” írt.23 Az első korszakban elképzelhetetlen lett volna, ami ekkor többször előfordult: aktuális külpolitikai eseményekhez kapcsolódó írások is megjelentek. 20

Horváth levele Szekfűnek, Reinthal, 1927. július 8., EK Kt. G 628/156. NÉMETH Antal: Világnézet és irodalom, Napkelet 1933/7., 473–477. 22 Gróf Klebelsberg Kuno levele a Napkelet szerkesztőjének, Napkelet 1928/3., 213–214. 23 Tíz év, Napkelet 1933/1., 1. 21

45


3/10/2010

9:33 PM

Page 46


A Napkeletben 1925 után módosult a közönségnevelés tartalma. Súlypontja az új magyar irodalmi közízlés kiformálásról áthelyeződött az általános kulturális nívó emelésére. Ezt jelzi az olyan tájékoztató jellegű rovatok létrejötte, mint a hazai és külföldi folyóiratszemle, illetve a Gépművészetek, melynek Film alrovatában Németh Antal, Rádió alrovatában Kilián Zoltán által írt elemzések jelentek meg. Emellett figyelmet szenteltek a külföldi szépirodalomnak is. Boldizsár Iván, Dénes Tibor, Halász Gábor, Hamvas Béla, Just Béla, Kerecsényi Dezső, Szerb Antal, Sárkány Oszkár, Thurzó Gábor szemléi, kritikái és esszéi tájékoztattak a kortárs világirodalom új irányzatairól. A látókör kiszélesedése részben a Klebelsberg-féle ösztöndíj-politika gyümölcse volt, hiszen a cikkek szerzőinek egy része egyetemi évei alatt vagy után állami ösztöndíjjal külföldön tanult. Mellettük az új munkatársak között a középgenerációból ekkor is megtaláljuk a kor tudományos életének és művelődéspolitikájának jelentős alakjait, mint Hankiss Jánost és Kornis Gyulát. Tudományterületük elismert képviselői voltak a képzőművészeti és a zenei szemle vezetői, Genthon István, Hoffmann Edith és Prahács Margit, valamint a kritikai és tanulmány rovatban is publikáló filozófus és irodalomtörténész Fábián István. A fiatalabb generáció felé való nyitás a ’20–30-as évek fordulójától volt megfigyelhető. Ekkor lettek a folyóirat munkatársai a szellemtörténészek fiatalabb nemzedékének tagjai: a történetfilozófus Joó Tibor, az irodalomtörténész Halász Gábor és Szerb Antal, akiket az utókor a Nyugat „esszéíró nemzedékéhez” sorol. Ugyanakkor a szellemtörténettel – és Szekfűvel világnézetileg is – oppozícióban álló, a múlt protestáns és köznemesi vonatkozásaira összpontosító és a magyarság népi erejét, ennek értékét hangsúlyozó Mályusz Elemér, valamint a vele rokon szemléletű, neopozitivista Hajnal István is jelen voltak.24 A történelmi, művelődéstörténeti tanulmányok száma azonban fokozatosan csökkent. Ez összefüggésben lehetett azzal, hogy a ’30-as évektől a történetírás ideológiai kulcstudomány szerepét más tudományágakkal, főleg a szociográfiával osztotta meg. A ’30-as években Napkelet nyitott a fiatal irodalmár- és tudósnemzedék népi irányzatának képviselői felé is. Felkarolásuk a folyóirat munkatárshiányából és útkereséséből fakadhatott, de elősegíthette, hogy a Gömbös-kormány programjában hangsúlyosan szerepelt a nemzeti erők koncentrációjának gondolata. A népi-falukutató mozgalom egyik bölcsőjének számító Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának több tagja, az irodalomtörténész Tolnai Gábor, a néprajzos és folklorista Ortutay Gyula, valamint az író és publicista Boldizsár Iván recenziókkal, esszékkel szerepeltek a folyóiratban. Az ugyancsak szociográfus Szabó Zoltán is ekkor vált munkatárssá: szépirodalmi kritikákat, tudományos könyvismertetéseket írt, itt tette közzé hozzászólásait a korabeli irodalmi vitákhoz. Ezek a fiatalok a népi mozgalom demokratikus szárnyához tartoztak. A „keresztény és nemzeti irodalom” „korszerű életprogrammal töltve” – fogalmazta meg Németh Antal 1933-ban a Napkelet eszményét már idézett, Világnézet és irodalom című írásában. Ennek szellemében a népiek mellett két fiatal neokatolikus iro24

Lásd ERŐS Vilmos: A Szekfű–Mályusz vita, Csokonai, Debrecen, 2000, 161–164.

46


3/10/2010

9:33 PM

Page 47


dalmár: Rónay György és Thurzó Gábor is munkatárssá vált. Szabó Zoltán A háború utáni fiatalság című írásában az esszéíró nemzedék, a falukutató mozgalom, a neokatolikus írók és a Napkelet közötti kapcsolódási pontokat a magyarság kiteljesedésének keresésében valamint a liberalizmus és a kapitalizmus alkonyának hirdetésében találta meg.25 Az útkeresés bizonyítéka volt, hogy a ’20–30-as évek fordulóján a folyóirat munkatársai sorában találjuk Németh Lászlót. A Napkelet és Németh törekvései a hagyomány és az újítás arányát tisztázó és a magyar írók koncentrációját biztosító program megteremtésének igényében találkoztak. Hartmann János 1927-ben vezérkritikusnak hívta meg Németh Lászlót, ugyanis a kritikai rovat Horváth János távozása óta gazdátlanul állt, néhány tehetség időszakos jelenléte nem oldotta meg a problémát: hiányzott a rovat szellemi vezére. A folyóirat és Németh László együttműködését segítette, hogy azonos irányban tájékozódtak, hiszen az író is érdeklődéssel fordult az újkatolikus és neokonzervatív fiatal írók, majd a népi mozgalom felé. Németh ekkori elítélő véleménye a Nyugat szellemiségéről, ugyanakkor kezdeti jó viszonya Babitscsal elősegítette, hogy a Napkelet kapuja megnyíljon előtte. Miközben kezdetben más folyóiratokban (köztük a Nyugatban) is megjelentek írásai, nagy energiával vetette bele magát a Napkelet nyújtotta publikációs lehetőség kihasználásába. Kritikáiban az egyedi jegyek feltárásából igyekezett levonni következtetéseket, kizárólag a tehetséget, az esztétikai értéket figyelve mondott ítéletet. Kritikai napló című rovatában figyelemmel kísérte a külföldi irodalom kísérleteit, teljesítményeit. Az új áramlatokat abból a szempontból vizsgálta, hogy a magyar irodalom általános problémáira és saját írásművészetével kapcsolatos kérdéseire mennyiben kínálhatnak megoldást. A Napkeletben 1927–29-ben megjelent esszéiben (Ihlet és ügyesség, Faj és irodalom, Új reformkor felé, Népiesség és népiség, Nép és író) a magyar nemzeti karakter mibenlétének, a hazai középosztály jövőjének és a magyar író feladatainak kérdéseire kereste a választ.26 Itt fogalmazta meg először, hogy „meg kell teremteni a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar »tiers état«-ot”, s hogy „az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó, az integer magyarság”.27 A származást mint bírálati szempontot elvető kritikáival szemben esszéi nem mentesek a később általa is túlzottnak ítélt általánosításoktól. A „zsidóság” „idegen alkatot” és „idegen célt” képviselő szellemi befolyását a „tiszta művészet” és a „magyar faj”28 védelme nevében eleinte a „teljes szakadás” elősegítésével akarta korlátozni. 1929-ben már differenciáltabban látta a kérdést, és a parasztságból felemelkedő új középosztály kiegyenlítő szerepét helyezte előtérbe.29 25

Napkelet 1933/8., 570–578. Vö. LACKÓ Miklós: Egy szerep története = UŐ.: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok, MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1996, 22 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 14.); KOCSIS Rózsa: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben, Magvető, Budapest, 1982, 34 (Elvek és utak). 27 NÉMETH László: Új reformkor felé, Napkelet 1928/7., 538. 28 Faj alatt közös történelmi sors, közös nyelv és közös kultúra együttesét értve. 29 Lásd MONOSTORI Imre: A magyar zsidóság képe Németh László tanulmányaiban, Hitel 2003/3., 95–103. 26

47


3/10/2010

9:33 PM

Page 48


Németh László 1930 végén a Napkeletbe húzódott vissza, és a következő évben csak itt publikált. Témaválasztásában a magyar irodalmi élettől tüntetőleg elfordult, de a világirodalomról írva is a magyar irodalom megújításához keresett mintákat.30 Hamarosan azonban világnézetének alakulása, irodalomszervezői, kultúrpolitikai elgondolásai túlléptek azon a határon, amit a Napkelet még képes volt elfogadni.31 A szakításra végül azért került sor 1931 tavaszán, mert Hartmann arra kérte, mondjon le Fenyő László és Gelléri Andor Endre – két nem a Napkelet gárdájához tartozó és zsidó származású író – műveiről szóló kritikáinak közléséről, amire Németh nem volt hajlandó.32 Távozása után a kritikai rovat élére nem került hozzá hasonló súlyú személyiség. 1926–37 között az irodalmi élet bővelkedett az alkotó és a külvilág kapcsolatáról, valamint a műalkotás és a faj-nemzet összefüggéséről szóló vitákban. A helyes írói magatartás, az alkotást és a világnézetet összekötő szálak, a mű és alkotója faji-nemzeti hovatartozása közötti összefüggés – ezek voltak a korabeli irodalmi közbeszéd legfontosabb visszatérő témái. A munkatársak az irodalmi életet foglalkoztató kérdések csaknem mindegyikéhez hozzászóltak, így hallatták hangjukat az írástudók közéleti szerepvállalásáról, a proletárművészetről, a katolikus irodalomról, a transzilvánizmusról, a nemzeti karakterről szóló disputában, majd a Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című könyve nyomán kibontakozó asszimilációs vitában is. Németh László tevékenysége a szépirodalmi részhez is kapcsolódott. Novellái után 1929-ben itt jelent meg folytatásokban az Emberi színjáték, erkölcsi elveinek tisztázását dokumentáló regénye. Emellett rávette Tormayt, hogy „az ország rejtett erőinek” felkutatása érdekében hirdessen pályázatot. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményt. A Napkelethez kötődő írói gárda létrehozásának csődjével párhuzamosan felerősödött a folyóirat befogadó magatartása. A fiatalok azonban csak ideiglenesen és elvi elköteleződés nélkül csatlakoztak a folyóirathoz, a szépprózai résznek nem volt állandó szerzőgárdája. Az elbeszélések nagyrészt más rovatok állandó munkatársainak írásai voltak, illetve teljesen ismeretlen, csupán egy-egy mű erejéig szereplő szerzők jegyezték őket. A rovat súlyának csökkenését jelezte, hogy 1935-től nem jelent meg folytatásos regény a folyóiratban. A lírai rész képe kedvezőbb volt. Áprily, Mécs, Sík most is rendszeresen küldtek verseket. Új munkatárs volt a verseivel a Nyugatban is szereplő Juhász Géza és Nagy Méda, a fiatalabb korosztályból a parasztköltő Számadó Ernő és Jékely Zoltán. Megnőtt a külföldi szépirodalom aránya.

4. Jobbra vagy középre? (1937–1940) A szerkesztést Tormay halála után Kállay Miklós vette át, ugyanakkor a korábbinál nagyobb befolyást gyakorolt a MIT nevében Zichy Rafaelné. Hangsúlyozták, hogy mivel a 30

Vö. GREZSA Ferenc: Németh László Tanú-korszaka, Szépirodalmi, Budapest, 1990, 111. Vö. NÉMETH László: Ember és szerep = UŐ.: Homályból homályba. Életrajzi írások, I., Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1977, 344–346. 32 NÉMETH: Homályból homályba, I., 406. 31

48


3/10/2010

9:33 PM

Page 49


„nemzetellenes törekvések kezdenek felocsúdni évtizedes letargiájukból”, ezért a Napkeletnek „újra fel kell vennie […] a harcos attitűdöt”.33 Zichyné a folyóirat olvasótáborának csökkenését azzal magyarázta, hogy a folyóirat „a nemzet szellemi és erkölcsi védelmének őrtornyából aláereszkedett és súlypontját a könnyedebb fajsúlyú szépirodalomra helyezte át”.34 Kállay igyekezett az eddig is meglévő törekvéseket továbbvinni: művészi, kritikai és tudományos eszközökkel folytatott harcot ígért. Zichyné viszont „egy új magyar nemzeti közvélemény” kialakítását állította a törekvések középpontjába, közvetlenebbül kívánt a politikához kapcsolódni. Kállay törekvése tükröződött a szépirodalmi, kritikai és a művészeti szemle részben, a direkt politizálásnak elsősorban A nap visszhangja című új rovat adott helyet. Továbbra is teret kaptak a legfiatalabb írónemzedék tagjai. Rónay György visszaemlékezése szerint Kállay „a lassan halódó lapot éppen a harmadik [nyugatos] nemzedék erőteljesebb bekapcsolásával próbálta fölfrissíteni; sokunknak majdnem korlátlan teret nyitott, már-már egy »nemzedéki lap« mértékéig”.35 Így jelentek meg a folyóiratban Rónay és Thurzó kritikái és esszéi, a később szintén a Vigilia folyóirat köréhez tartozó Végh György, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Mihály László, Takáts Gyula és Toldalaghy Pál versei. A lap megjelenési lehetőséget adott ugyan a fiatalok nézeteinek, de eszmeileg nyitni feléjük nem volt bátorsága, bezárkózott a „nemzeti klasszicizmus” hagyományába, mint ez az 1938 őszén a Nyugat harmadik nemzedékébe is tartozó ifjú munkatársak (Rónay György, Thurzó Gábor, Lovass Gyula és társaik) és Fábián István, a kritikai rész oszlopos munkatársa közötti vita mutatja. A ’30-as évek végén, a revíziós törekvések sikereivel párhuzamosan a Napkeletben újra megjelentek a felvidéki és erdélyi magyar kulturális viszonyokról képet adó tanulmányok. Filozófiai és történelmi szaktanulmányt szinte már egyáltalán nem találunk ezekben az években, viszont szinte minden számban napvilágot látott egy-egy ismeretterjesztő jellegű művelődéstörténeti vagy művészettörténeti cikk. Szerzőik a már említett fiatal munkatársak mellett Hekler Antal, Joó Tibor, Marék Antal, Mesterházy Jenő, Sárkány Oszkár voltak. Amikor a ’30-as évek végén a történet- és irodalomtörténet-írás a különböző ideológiai-politikai áramlatok szellemi csataterévé vált, a Napkelet munkatársai is hozzászóltak a nemzeti jellemről és az idegen eredetű népelemek (a zsidóság és a németség) asszimilációjáról szóló vitákhoz. Így részt vettek a Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című könyve, Németh László Kisebbségben című füzete, valamint a Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című kötet körül kibontakozó polémiában. A hozzászólások többsége integratív jellegű nemzetfelfogásról tanúskodott. Joó Tibornak a „Mi a magyar?”-vitához kapcsolódva született, A magyar nemzeteszme című könyvének Napkelet-beli méltatásában Sárkány Oszkár is emellett tett hitet, amikor egyetértően idézte Joónak a „nyugati típusú” (vagyis a nemzethez tartozás kritériumának a nyelvi azonosságot és a haza iránti elkötelezettséget tekintő) nemzetfo33

[KÁLLAY Miklós:] A Napkelet olvasóihoz, Napkelet 1937/7., 464–466. gróf ZICHY Rafaelné – HEKLER Antal: A Napkelet olvasóihoz, Napkelet 1938/5., 289–291. 35 RÓNAY György: A Nyugat = Vallomások a Nyugatról, szerk. Rónay László, PIM – Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1971, 144–145. 34

49


3/10/2010

9:33 PM

Page 50


galom melletti állásfoglalását.36 Hajnal István 1940. áprilisi tanulmányában a „fajiság” (amit a „fajtaság” szinonimájaként alkalmazott) alatt „kultúrképződményi” eredetű fajiságot értett. Ennek értelemében vallotta, hogy ha egy csoportban „idegen, szívósan áthagyományozott életközeli kultúrformák” hatnak, akkor a nemzethez tartozáshoz a közös nyelv és nemzeti akarattal való azonosulás önmagában nem elég. Ugyanakkor írása végén annak a meggyőződésének adott hangot, hogy mivel a „faj(ta)i” különállás nem biológiailag predesztinált, a „mély szocialitás gondos, munkás ápolása” révén felszámolható.37 Hajnal állásfoglalásának értékelésekor érdemes szem előtt tartani, hogy cikke megjelenésekor már egy éve érvényben volt a második zsidótörvény, amely több százezer zsidó származású magyar állampolgár kiközösítését eredményezte. A Napkeletben a hazai zsidóságot a magyar nemzetből kirekesztő esszék, tanulmányok is megjelentek,38 a legélesebb zsidóellenes állásfoglalások A nap visszhangja rovatban láttak napvilágot. Az itt minden esetben álnév mögé rejtőző szerzők antiszemita kirohanásai legnagyobb számban az első zsidótörvény megszületése körüli hónapokban szerepeltek. A Napkeletben fennállása alatt változó intenzitással, de végig jelen voltak zsidóságellenes tendenciák. Miközben a társadalmi és kulturális kérdésekkel foglalkozó írások visszatérő eleme volt a „zsidó szellemi túlsúly” bírálata, addig a munkatársak között találunk zsidó származású értelmiségieket, és zsidó származású írókról is jelentek meg elismerő kritikák. A folyóiratban az utolsó két év kivételével, amikor a magyarság és a zsidóság biológiailag determinált összeférhetetlenségről szóló állásfoglalások is megjelentek, történeti érveket használó, kulturális különbségekből fakadó ellentéteket hangsúlyozó antiszemitizmus volt jelen. Az antiszemitizmus két változata között a cikkek szerzőit tekintve csekély volt a kontinuitás.

5. Mérleg A Napkelet mindvégig választ keresett arra, hogyan őrizheti meg nemzeti identitását egy kiszolgáltatott ország. A folyóirat az évszázadok során felhalmozott kulturális örökségre tekintett szellemi erőforrásként, változatosan értelmezve a múlt és jelenbeli magyar érték fogalmát. Klebelsberg kulturális reformjának a középosztály megerősítésére vonatkozó politikai célja s a Napkeletnek szánt szerep a társadalompolitikai reformok hiánya miatt kudarcra volt ítélve. A ’30-as évek hivatalos kultúrpolitikája a folyóirat ideológiateremtő és propagáló szerepére már nem számított, így az állami támogatás elapadt. Az indulásakor megfogalmazott esztétikai célkitűzés is problematikusnak bi36

SÁRKÁNY Oszkár: A magyar nemzeteszme. Jegyzetek Joó Tibor könyvéhez, Napkelet 1939/12., 385–390. HAJNAL István: Az új Magyar művelődéstörténet. Fajiság vagy kultúrképződés, Napkelet 1940/4., 193–197. 38 GALLUS Sándor: Faj és kultúra, Napkelet 1938/10., 221–222; ASZTALOS Dezső: Debrecen, az új népi költészet nevelője, Napkelet 1939/10., 324–327. 37

50


3/10/2010

9:33 PM

Page 51


zonyult. Az új magyar nemzeti irodalom és közízlés megteremtésének programja, legalábbis abban a formában, ahogy a folyóirat vezetése felfogta – vagyis a történeti kategóriából kortalan eszménnyé emelt, a nemzeti klasszicizmust nem pusztán mintaként, hanem erkölcsi és esztétikai mérceként tekintve –, inadekvát válasz volt a kor művészeti, világnézeti kihívásaira. Nehézséget okozott a célközönségek igényeinek összebékíthetetlensége is. A program szervi jellegű problémáinak felismeréséig a folyóirat egyes munkatársai már az első időszak végén eljutottak, de ők vagy távoztak, vagy csak burkolt utalások formájában céloztak az eredménytelenségre. A Napkelet létjogát vezetői az eredeti programhoz való ragaszkodással igyekeztek biztosítani, ezért sem a kultúrpolitikai, sem az esztétikai kudarc nem került expressis verbis beismerésre a folyóiratban. A gyakorlatban azonban hangsúlyeltolódások, magatartás-változások voltak megfigyelhetőek. Ezt tükrözte például az egyes rovatok súlyának változása mellett a munkatársi gárda többszöri cserélődése, és a Nyugathoz való viszony alakulása is. Az utóbbi terén a Napkelet magatartása az első időszak hallgatása illetve közvetett elvi alapú támadásai után a második korszak kezdeti személyeskedőbb és nyíltabb offenzíváin át egészen a Rónay György által „a Nyugat előszobájaként” jellemzett állapotig ívelt.39 Eközben a Nyugat programja és munkatársi gárdája is változott, ám a folyóirat Napkelettel kapcsolatos viselkedése lényegében mindvégig nélkülözte a támadó reagálást. A kudarcok ellenére azonban a Napkelet a gyakorlatban betölthetett egyfajta kulturmissziót: a magyar középosztály nem túl széles szegmensében (5000 példányban jelent meg) előmozdíthatta korszerű tudományos ismeretek terjedését, továbbá a modern művészet és irodalom egyes áramlataival szembeni nyitottság kialakulását. Miben foglalható össze a Napkelet jelentősége az utókor számára? A folyóirat mindenestül magán viseli saját ellentmondásos és változásokban gazdag korának lenyomatát. A két világháború közötti Magyarország történetének megértéséhez, az egyes események mögött meghúzódó összefüggések áttekintéséhez és a kor levegőjének érzékeléséhez hozzásegít, ha végigolvassuk a vonatkozó évfolyamokat. Emellett olyan írások megszületéséhez is hozzájárult, amelyek nélkül valóban szegényebb lenne a magyar irodalom, kritika és történetírás. A Napkelet utolsó száma 1940 augusztusában jelent meg. Ekkora a folyóirat „egészen elsorvadt állapotban csak tenget[te] életét”,40 amit az eredeti program tarthatatlansága, az utolsó években tapasztalható kettős irányultság összeegyeztethetetlensége, a saját szerzői gárda és az önálló arculat hiánya idézett elő. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. által kiadott Híd című folyóiratot a régi-új felelős szerkesztő, Kállay Miklós előfizetőknek írt levele és több adattár is a Napkelet utódaként tünteti fel. A miniszterelnökség a Híd megjelentetéséhez szükséges engedélyt csak úgy volt hajlandó megadni, ha az Athenaeum megszerez egy már meglévő lapot, és annak lapen39

RÓNAY: I. m., 144. Jellen Gusztáv vezérigazgató szavai. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Z 723. Az Athenaeum Ig. tanácsi jegyzőkönyvei, 1940. júl. 29.

40

51


3/10/2010

9:33 PM

Page 52


gedélyét visszaadja.41 Valójában tehát teljesen új sajtóorgánumról volt szó, mint arra alcíme is utalt: „képes irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi hetilap”. A Híd Kállayt leszámítva nem vette át a Napkelet munkatársait. Feladata a „keresztény és nemzeti szellemben megújult” Athenaeum kiadványainak propagálása és a kiadó számára új írói gárda megszervezése volt. Programja szerint Tormay Cécile szellemi örökségét kívánta továbbvinni, ugyanakkor „a magyar szellem és irodalom minden méltó munkását” egyesíteni akarta, s a szerkesztő Zilahy Lajos nyitni igyekezett a baloldal irányába.42

A kiszáradt Balaton esztétikája

41

MOL Z 723. Athenaeum Ig. tanácsi jkv. 1940. júl. 29. Uo.; KISS István: Az Athenaeum Könyvkiadó története és szerepe a magyar irodalomban, Akadémiai, Budapest, 1980, 189–190 (Irodalomtörténeti könyvtár 35.).

42

52


3/10/2010

9:33 PM

Page 53

Kommentár • 2010|1 – Magyar múlt

Csíki Tamás A KORMÁNYZÓ GÖDÖLLŐN Kultusz és mindennapok I. Helyi kultusz és ünnepi szertartások 1867-ben a gödöllői uradalom a Szent Korona tulajdonába és az 1868. évi V. tc. nyomán az elidegeníthetetlen királyi javak közé került. E szabályozás csaknem félezer éve fennálló, a középkori koronabirtokok integritását védő törvényekkel teremtett jogi folytonosságot,1 míg a vadászati, valamint a kastély használatára vonatkozó uralkodói jog biztosítása és az udvar Gödöllőn tartózkodása a település királyi nyaralóhely státusát alapozta meg.2 A község ezen funkciója az I. világháború után megmaradt. A kormányzó és családja a nyarakat Gödöllőn töltötte, a vadászatok, más résztvevőkkel, szintén folytatódtak. E tanulmányban a település és az államfő kapcsolatát vizsgáljuk, ami többféle kérdést vethet fel. Horthy politikai kultuszának kanonizálódó elemei és funkciója3 miféle lokális interpretációkkal egészült ki, és a befogadás milyen ritualizált eseményekben jelent meg. A kormányzó imázsának és a helyi közösség (ugyancsak konstruált) történeti és emlékezeti hagyományának összekapcsolódása miféle jelentéstani kölcsönzéseket eredményezett: a magánemberi megnyilvánulásoknak vagy a személyiség kifejezésének teret adó gödöllői hétköznapok hogyan formálták a Horthy-képet, illetőleg Gödöllő újraértelmezett udvari nyaralóhely státusa miféle identitásteremtési technikákat és modernizációs elképzeléseket teremtett a településen. E kérdések megválaszolásához elsősorban a helyi sajtót: a Gödöllő és Vidéke, valamint a Gödöllői Hírlap című újságokat használtuk, melyek alapján a kultusz nyelvi-retorikai megjelenítéséről, a tárgyához fűződő, kötelező normaként közvetített attitűdökről és az ünnepi rítusokról is tájékozódhatunk.4 Horthy alakjának „felmutatására”, valamint a tisztelet és a hódolat kifejezésére a nyári megérkezések adtak alkalmat. Ennek során az ország süllyedő, ám „révbe jutó” hajójának erőskezű kormányosaként, „legelső magyar emberként” jelenik meg, akit a Gondviselés küldött, hogy a „szenvedések között hánykódó nemzetet elvezesse az ígéret boldogságos földjére”, de akinek áldásos munkája nemcsak Magyarország, hanem az „egyetemes emberiség sorsára” is hatással van.5 Azaz a gödöllői lapok az államfői reprezentáció és a kiépülő 1

1439:XVI., 1514:I. és II. tc. Lásd VARGA Kálmán: A gödöllői kastély évszázadai, Műemlékek Állami Gondnoksága, Budapest, 2003, 182. 3 Erről Lásd TURBUCZ Dávid: A Horthy-kultusz = A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948, szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 138–166. 4 A Gödöllő és Vidéke 1898-tól 1934-ig, a Gödöllői Hírlap 1928 és 1944 között jelent meg. A lapokról bővebben RÉTI LANTOS László: Gödöllő közállapotai és a helyi gazdaság a két világháború között, Városi Múzeum, Gödöllő, 2007. 5 Gödöllői Hírlap 1928. december 2., 1929. augusztus 4., 1933. augusztus 1., 1934. augusztus 5. 2

53


3/10/2010

9:33 PM

Page 54


kultusz elemeiből szelektálnak, az eredmény pedig egy eklektikus Horthy-kép, amelyben a 19. századi romantikus (történelemformáló) hős és a rendet teremtő erőskezű vezér attribútumai jelennek meg. (Az utóbbi foglalta magában a Gondviselés által kiválasztott Megváltó szakrális alakját, ami az irredenta kultusszal teremtett kapcsolatot.6) E sokrétű imázs a befogadás szabadságát és a lokális igények szerinti formálását vagy kiegészítését tette lehetővé. Az 1930-as években a Gödöllői Hírlap gyakori szólamává vált, hogy a hosszú évek alatt olyan bensőséges viszony létesült Horthy és a település között, mellyel más község nem dicsekedhet, s ami „indokoltan emeli lokálpatriotizmusunkat, éleszti gödöllői öntudatunkat és fokozza községünk jobb és szebb jövőjébe vetett hitünket”. A kormányzói szeretet és gondoskodás a személyközi kapcsolatokat sem hagyta érintetlenül: Pohl Sándor szolgabíró írja cikkében, hogy az államfő vadászatai és lovaglásai közben számos egyszerű emberrel áll szóba, „kikérdezi bajaikat és örömeiket […], jóságos szava és simogató szemesugara a szívekbe hat, írt visz a fájó sebekre, vigaszt a sóhajtó panaszra”.7 Egyértelmű tehát a kultusz lokális identitást erősítő (vagy erősíteni kívánó) funkció8 ja, amihez két, egymással összefüggő kiegészítés szükséges. Egyrészt Horthynak és családjának a helyi kulturális hagyományba illesztése, amit az udvari élet folytonossága, Gödöllő magyar Versailles-ként, Schönbrunnként vagy a Szent Korona „különleges klenodiumaként” való metaforikus megjelenítése fejezett ki, és amihez községfejlesztési ambíciók is társultak.9 Másfelől a helyi kultusz megteremtése nem nélkülözhette Horthy társadalmi térben való elhelyezését, a „néphez” fűződő viszonylatának meghatározását. S ez nem csupán a hagyományos uralkodói patriarchizmusból merített, hanem Gödöllő helyzetéből adódóan, az erőskezű vezér attribútumait mellőzve, egy különösen bensőséges és idilli kapcsolatot konstruált meg. Ahhoz hasonlót, amilyen az egykor ugyancsak Gödöllőn nyaraló Erzsébet királynét a helyi lakossághoz fűzte. Az alacsony példányszámban és nem is folyamatosan megjelenő helyi lapok relevanciáját azonban aligha becsülhetjük túl a kultusz közvetítésében vagy a közösség identitásának alakításában. A továbbiakban néhány ünnepi esemény bemutatásával azt vizsgáljuk, hogy azokban a Horthy-kép, valamint a kormányzó és a lokális társadalom kapcsolatának milyen értelmezése ismerhető fel, de figyelmünk arra is kiterjed, hogy a közösség szervezéséről miféle ideológiát és gyakorlatot jelenítettek meg. A gödöllői megemlékezések egyetlen rendszeres, évről évre ismétlődő és az országos rítusrendhez kapcsolódó eseménye az államfő születésnapján tartott ünnepi istentisztelet (június 18-án a magán- és a középületeket is fellobogózták), amelyen – a helyi lapok ezt minden esetben hangsúlyozták – a település „előkelő közönsége”, köztük az államhivatal6 Vö. Ian KERSHAW: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény, ford. Berényi Gábor, Kortina, Budapest, 2003, 37; TURBUCZ: I. m., 146. 7 Gödöllői Hírlap 1928. december 2., 1937. augusztus 8. 8 Vö. ROMSICS Gergely: A jelentés zsarnoksága. A kultusz mint objektivált jelentés és működése a társadalomban, Pro Minoritate 2004. nyár, 10. 9 „A nemzeti becsület dolga – hangsúlyozta Hovhannesian Eghia, a Gödöllői Hírlap szerkesztője PestPilis-Solt-Kiskun vármegye közgyűlésén –, hogy a település jelenlegi helyzetéből magasabbra […], olyan nívóra emelkedjen, ami rendeltetésének megfelel.” Gödöllői Hírlap 1939. december 17.

54


3/10/2010

Csíki

9:33 PM

Tamás:

a

Page 55

kormányzó

Gödöllőn

noki kar főnökeik vezetésével vett részt.10 A kormányzóválasztás tízéves jubileumának ünneplése viszont a helyi történeti-szakrális hagyományba illeszkedett. 1931-ben, restaurálásukat követően szentelték újra a Kálváriát, az Immaculátát és Nepomuki Szent János szobrát, melyeket a 18. században Grassalkovich Antal emelt a település számára. Az ünnepségen megjelent államtitkár az előbbit a „megfeszített és megfosztott Magyarország” szimbólumaként, Szűz Máriát a „szeplőtelen becsületesség”, Szent Jánost a „bátor és hazafias hitvallás” megtestesítőjeként mutatta be, majd felavatta a kormányzó tiszteletére a Kálvária falába helyezett emléktáblát.11 Végül az államtitkár az emlékműveket a Szent Korona kegyúr őrizetébe és fenntartásába adta, amit az uradalom nevében Czitó Győző jószágigazgató „lelkes szavakkal” vett át. Azaz a szertartás a múlttal való folytonosságot és a közösség emlékezetét újrateremtve, a település szakrális szimbólumait keltette életre a modern politikai rítus elemeként, és helyezte ebbe a kontextusba a kormányzó tiszteletét.12 A világháború után Gödöllőn egy új hagyomány megteremtésére is kísérlet történt, mely az államfő aktív részvételére számított, és ami a fiatalság, mindenekelőtt a leventemozgalom dinamizmusára épített. Ebben Horthy egykori különítményes tisztjének, az 1923-ban gödöllői főszolgabírónak kinevezett Endre Lászlónak volt meghatározó szerepe (aki már az 1920-as években kapcsolatba került Hitlerrel és a náci mozgalommal). Ő koreografálta minden nyáron az államfő fogadását: az állomástól a királyi kastélyig leventék álltak tisztelgő díszsorfalat, és ő szervezte a leventenapokat, az atlétikai és lövészversenyeket, valamint a cserkészek zászlószenteléseit. Az 1925. június 21-én tartott egész napos leventeversenyről a Gödöllő és Vidéke is részletesen beszámolt. A kormányzó családjával és kíséretével reggel fél 9-kor érkezett a bonókai versenytérre, ahol Endre László, a főméltóságú asszonyt Endréné fogadta. Az esemény díszmenettel kezdődött, amelyen 17 község leventéi, kb. 8 ezer ifjú vett részt. Ezután tábori mise következett (a gödöllői iparos dalárda és az aszódi fiúnevelő-intézet részvételével), majd 200 „festői öltözetű” leventelány vonult fel, akiket a községi elöljárók tisztelgése követett. Ezt megköszönve hangzott el az államfő nem túl hosszú beszéde („harc folyik ma, szigorú, kíméletlen, a jó és a rossz között, s meg vagyok győződve, hogy a jó győzni fog”), amire a húszezres tömeg „frenetikus lelkesedésben tört ki” (kendőt, kalapot lobogtatva percekig éltették a kormányzót). Ezután az Országos Testnevelési Tanács elnöke, Konek Emil altengernagy (Horthy egykori tengerésztársa) mondott beszédet, majd a rendezvény csúcspontjaként, a leventék Endre Lászlónak tettek fogadalmat. A péceli csapat csonka-Magyarország és a megszülető Nagy-Magyarország címerét, a zsámbokiak a „Nem, nem, soha” szavakat formálták meg, az élőkép után pedig a cinkotai és a nagytarcsai leventék nemzeti zászlós gyakorlata következett. De az estig tartó látványosságok között a levente-tűzoltók, a nemzeti viseletek és a gazdafogatok versenye, valamint a fiatalok atlétikai tornája is helyett kapott.13 10

Gödöllő és Vidéke 1926. június 20., 1931. június 21. Szövege: „A múlt szép emlékének megbecsülése mutasson irányt a nemzetnek a trianoni kálváriából kivezető úton.” Lásd Gödöllői Hírlap 1931. június 28. 12 Vö. Paul CONNERTON: How Societies Remember, Cambridge UP, Cambridge, 1989, 45. 13 Gödöllő és Vidéke 1925. június 21. 11

55


3/10/2010

9:33 PM

Page 56


Aligha kétséges, hogy az ilyen rendezvények új közösségi formák és identitások kialakítását célozták. Nem csupán a fiatal generációk politikai és ideológiai neveléséről, társadalmi rétegekhez köthető ideálok közvetítéséről van ugyanis szó, hanem az életforma, mindenekelőtt a szabadidő szervezéséről és irányításáról. S ehhez a hagyományos szocializációs intézmények (a család, az iskola, az egyház) mellett olyan, a modern politikai tömegszervezetekhez hasonló közösségek megteremtéséről, melyek intenzív emocionális-lelki csoportélményt kínáltak.14 Ezt szolgálta a leventenap érzelmekre, látványra, fegyelmezett mozgalmasságra építő rituáléja a felvonulásokkal, az ebbe a közegbe helyezett, ezáltal tömegrendezvénnyé váló misével, a testi erőpróbákkal, Horthy végletekig leegyszerűsített lelkesítő szavaival, és nem utolsósorban a leventék beavatási szertartásával: a főszolgabírónak tett esküvel. S majd a további, hasonló koreográfiával szervezett események adtak lehetőséget Endre László számára a település imázsának a saját politikai eszménye és gyakorlata (a jobboldali radikalizmus) szerinti újrafogalmazására. Az 1933-as cserkész-világtalálkozó után tette közzé a sajtóban, hogy Gödöllő az „ifjúság városa”, a leventék tradíciói, a kiváló sportlehetőségek, a lövöldék, a MOVE helyi csoportjának aktivitása teszi azzá.15 Vizsgáljunk meg két további, országos érdeklődésre igényt tartó eseményt, melyek a település reprezentálásának ily módon különös hangsúlyt adtak. A Gödöllői Járási Közművelődési Egyesület és a Faluszövetség 1926-ban országos mezőgazdasági és gépipari, valamint járási ipari, kulturális és művészeti kiállítást rendezett, melynek az előkészületei is nagyszabásúak voltak. Fővédnöknek a kormányzót, a kiállítási bizottság dísz- és társelnökeinek a politikai közélet vezetői személyiségeit nyerték meg (például Bethlen Istvánt, Teleki Pált, Klebelsberg Kunót, Prohászka Ottokárt, Ravasz Lászlót). A hat napig (augusztus 5–10.) megtekinthető kiállításhoz számos kiegészítő rendezvény kapcsolódott: dalverseny, lovas-, fogat- és rendőrkutya-bemutatók, csikódíjazás, 9-én gazdanap, ahol állatkiállítást, szántógép-bemutatót, valamint gazdagyűléseket és szakelőadásokat is tartottak.16 A kormányzó nem csupán fővédnökként, hanem kiállítóként is képviselte magát: a Novara kicsinyített mását, felesége a budai szövőszékén előállított munkáit bocsátotta szemlére. A kiállítást azonban – a szervezők szándéka és a lapok hírverése ellenére – nem ő, hanem József főherceg nyitotta meg, s csupán 10-én, tehát az utolsó nap érkezett Gödöllőre (amikor a nyaralása kezdődött). Horthy programjáról ezúttal is a helyi sajtó számolt be. A főméltóságú pár először a premontrei gimnázium egyháztörténeti kiállítását tekintette meg, majd az iparkiállításon különösen a méhészet kötötte le a figyelmüket, s a kiállított befőttek, gyümölcsök, mézsör és likőrök készítési módját tudakolták (utóbbit meg is ízlelték). A tudósítás szerint a kormányzóné Hölczer Viktor máriabesnyői méhész mézes tésztáiból nagy csomagot vásárolt, s egyébként is „kitűnő hangulatban volt, egyéniségének egész varázsát ragyogtatta, valósággal lebilincselte környezetét”, míg Horthy egy Váradi nevű lakatost „tüntetett ki megszólításával”. Ezután a magyar porta néprajzi gyűjteményét nézték 14

Vö. Reinhard SIEDER: Sozialgeschichte der Familie, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1987, 229. Gödöllői Hírlap 1934. április 8. 16 Gödöllő és Vidéke 1926. augusztus 1. 15

56


3/10/2010

Csíki

9:33 PM

Tamás:

a

Page 57

kormányzó

Gödöllőn

meg, végül a hatnapos rendezvény záróeseményén: a vitézek és a járási közművelődési egyesület közös gyűlésén vettek részt. Ezen Méhely Lajos a „vérségi különféleségekről és a vérvegyülés veszélyeiről”, Bodor Antal (a Faluszövetség elnöke) a turánizmusról tartott „hazafias” beszédet, amit Gyarmathy János tábori lelkész „gyújtó hatású irredenta szónoklata” és a Szózat eléneklése követett.17 Nincs lehetőségünk ezúttal arra, hogy a kiállítást aszerint vizsgáljuk, miként reprezentálta a hazai gazdaságot, illetve milyen ideákat, mintákat és fejlesztési stratégiákat közvetített a látogatók számára. Csupán annyit emelünk ki, hogy a gazdaság termékei egy tágabb kulturális értékrendszerben jelennek meg, melynek ugyanúgy része a premontrei gimnázium kiállítása és a néprajzi gyűjtemény, mint maga a koronauradalom, s a bemutatott anyagi világ alkalmas volt a múlt tradíciójának tárgyiasítására és a jövő képzetével való összekapcsolására. S a rendezők az államfőnek ezúttal propaganda- vagy reklámfunkciót szántak, akit a megnyitóünnepségre és kiállítónak igyekeztek megnyerni. Ezzel szemben Horthyt, úgy tűnik, kevésbé vonzotta az esemény. Csupán a zárónapon jelent meg, és az újság beszámolója szerint a kiállítás igazán lelkes és aktív résztvevője a kormányzóné volt, aki vásárlásaival a helyi termékek kiválóságára hívta fel a figyelmet, és egyértelmű fogyasztói magatartásmintát sugallt. A kormányzó érkezésével az egészhetes esemény politikai-hazafias kontextusa erősödött fel: erre a napra időzítették a vitézek és a közművelődési egyesület gyűlését, amelyen immár az „előkelő közönség” vett részt, s amely az egyesület ünneplése mellett az irredentizmus népszerűsítésére is alkalmas volt. Az Endre László-féle imázsépítés (Gödöllő az ifjúság városa) legfontosabb eseménye az 1933-as cserkész-világtalálkozó volt. Az augusztus 2-án kezdődő kéthetes rendezvény programjai közül ezúttal nem a nyitónap hivatalos (és kötelező) ceremóniáját: a cserkészifjak seregszemléjét mutatjuk be, hanem a néhány nappal későbbi, Endre által szervezett díszfelvonulást, mellyel a gödöllői járás népessége „fejezte ki hódolatát” a kormányzónak és „tiszteletét” a dzsembori résztvevői előtt. Az eseményről a Gödöllői Hírlap tudósított. Augusztus 5-én, délután 5 órakor érkezett Horthy az aznap felállított „hatalmas” aréna tribünjére, ahol lord Baden-Powell, Teleki Pál táborparancsnok, Khuen-Héderváry Károly főcserkész, a diplomáciai kar tagjai, valamint a megyei főtisztviselők fogadták. A felvonulást az isaszegi zenekar nyitotta meg, utána a járási egyesületek zászlóit, valamint a községek termékeinek „szimbolikus összeállítását” hozták (kalásszal díszített táblát, dinnyét, mézeskalácsot). Majd vitéz Endre László vonult fel bársonyruhában, „kuruc korabeli rézveretű díszítéssel” felszerelt lován, három tárogatós és három trombitás kíséretében, őket a járás 17 községének bírói és jegyzői követték. A vitézek 100 fős csoportját a járási hadnagy vezette, majd a frontharcosok küldöttsége (50 fő), a hadirokkantak, a barnainges és bocskaisapkás lövészek (800 fő), a leventék és a cserkészek jöttek sorra. Ezután a főiskolások, az emerikánisták (150 fő), a közép- és népiskolások (1400 fő), valamint különböző leánycsoportok (a rákoscsabai MOVE-, a gödöllői cserkészlányok stb.) vonultak fel, majd a nőegyesületek (élükön a hadiözvegyek) s egyéb társadalmi és egyházi egyesületek tagjai 17

Gödöllő és Vidéke 1926. július 4., 25., augusztus 1., 6., 11.

57


3/10/2010

9:33 PM

Page 58


(katolikusok, reformátusok, evangélikusok külön-külön) tisztelegtek a kormányzó előtt. Őket a postások, vasutasok és tűzoltók csoportja követte, az iparosok küldöttségének élén az ipartestületek vezetői vonultak, majd kétezer gazda tűnt fel az arénában, fekete és sötétkék ruhában, kalapjuk mellett érett búzakalásszal (Gál Imre, a járási mezőgazdasági bizottság elnöke vezette őket). A menetet a települések népviseletét bemutató lányok és menyecskék 1000 fős csoportja zárta, élükön Endre Lászlónéval (maga is gödöllői népviseletben), valamint Széchenyi Maja grófnővel és Bornemisza Anna bárónéval. Végezetül az egyes küldöttségek gyümölcsöt és mézet ajánlottak fel a kormányzónak, és az autóját „virággal hintették tele”.18 Az Endre László által koreografált színpadias felvonulás, az államfői hatalommal szembeni hódolat mellett, megítélésünk szerint a társadalom szervezésével kapcsolatos eszméket és értékeket is kifejezi. A nézők elé táruló látvány meghatározott sorrendben felvonuló csoportokból tevődik össze: a járás és a községek elöljáróiból (a főszolgabíró alakja maga a historizált hagyomány), az emlékezeti kánon megkerülhetetlen részévé váló világháborút felidéző hősökből,19 az ifjúság (a diákság) félkatonai és politikai szervezeteiből, a közösségi önszerveződést reprezentáló társadalmi és egyéb egyesületekből, a hivatásrendként emancipálódó iparosokból és gazdákból, végül pedig – méltó zárásként – a „népet” stilizáló és az egyes településekhez kötődő egységekből. A tömeg tehát nem tagolatlan és nem is „névnélküli”, mivel az egyes csoportokat a helyi politikai és társadalmi elit jól felismerhető tagjai vezetik. Ugyanakkor ez a díszfelvonulás a gödöllői járás – az előbbi identitásokat egységesítő – közösségként reprezentálását, a (képzelt) közösség erősítését és az önmagának való emlékállítást egyaránt célozta („e nap mintajárásunk örökemlékű napja”), amihez Endre a néphagyomány szimbólumait, a történeti érzék és az emlékezet felkeltésének, valamint a közösséghez tartozás érzelmi megteremtésének az eszközeit is felhasználta.20 Hogyan illeszthető e színpompás, látványban és mozgalmasságban gazdag ünnepségbe a kormányzó alakja, s ez milyen további jelentéseket kölcsönöz a felvonulásnak? Horthy ezúttal is passzív szemlélője, mintsem aktív részese az eseménynek, a tér egy kiemelt pontjáról, a megyei elit és a családtagjai társaságában tekint le a tömegre, ami aligha alkalmas a 20. századi vezérkultuszra jellemző intenzív érzelmi (karizmatikus) kapcsolat megteremtésére vagy a nép akaratának képviseletére.21 E szerepben és a hódolat rítusaiban inkább a hagyományos uralkodói külsőségek ismerhetőek fel, amelyek egyszerre lehettek a patriarchális közösségeszme és a tekintélyelvű személyközi kapcso18

Gödöllő és Vidéke 1933. augusztus 13.; Gödöllői Hírlap 1933. augusztus 13. Vö. CONNERTON: I. m., 20. 20 Rómer Flóris már az 1880-as években felfigyelt arra, hogy az ünnepi menetek a „történeti érzék keltésére” kitűnően alkalmasak. Ő azonban az egyházi, a főúri és a „nemzetesítést még megengedő polgári menetekről” szólt elismerően (kiemelés az eredetiben), míg a népies látványosságok szerinte „a hazafiúi érzelmet egy szemernyivel sem emelik”. Az Endre László által szervezett felvonulásban viszont a nép vált a nemzeti érzés, illetve a történelem megjelenítőjévé. Vö. Gödöllői Hírlap 1933. augusztus 13.; RÓMER Flóris: A történeti érzék keltése a közönségnél ünnepi menetek, színpadi előadások, nemzeti képek, történeti kiállítások és múzeumok által, Századok 1885/VIII., 123–130; George MOSSE: Die Nationalisierung der Massen, Campus, Frankfurt am Main, 1993, 11–12. 21 Vö. GYÁNI Gábor: Politikai kultusz – vezérkultusz (Identitás és közvéleményteremtés) = UŐ.: Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007, 45–46. 19

58


3/10/2010

Csíki

9:33 PM

Tamás:

a

Page 59

kormányzó

Gödöllőn

latok kifejezői. S amelyek a lokális hatalom számára is mintát kínáltak, lehetetlenné téve, hogy az egyén maga alakítsa viszonyulási módjait. A cserkész-világtalálkozó sikeres megrendezésének nem csupán a járás, hanem Gödöllő is méltóképpen kívánt emléket állítani. 1933 szeptemberében a helyi sajtó egy olyan kezdeményezésről adott hírt, amely a települést királyi város (civitas regia) titulussal akarta „felruházni”. Azzal a történeti érveléssel, hogy az egykori szabad királyi városok az uralkodó földesúri hatalma alá tartoztak, s amennyiben „ezt a tételt ma alkalmaznánk, Gödöllőnek elsősorban kellene szabad királyi városnak lennie, mivel valósággal az államfő a földesura”. Igaz, ez nem lett volna több, mint „dísz és dekórum”, a királyi birtok kontinuus jelenlétére építő historizált jogi státus a privilegizált városi múlt megkonstruálását jelentette, ami a település jelenbeli népességét „magasabbra emeli annál a nívónál, ami a nagyközségek polgárságát jellemzi”.22 A fentiek alapján úgy véljük, Gödöllő számára az államfői nyaralások sokszínű imázs és identitás kialakítását tették lehetővé. Ennek alaprétege a „királyi” birtok, a község és az uralkodók múltban gyökerező szoros kapcsolata, mely a települést a nemzeti történelembe emelte, és ami a Mária Teréziát vendégül látó Grassalkovich (I.) Antal, majd Erzsébet királyné és a kormányzói család nyaralásai alkotta helyi „nagyhagyomány”, valamint – legendás vagy mesei motívumokkal kiegészülve – a szintén konstruált népi (orális) hagyomány meghatározó elemévé vált.23 A királyi nyaralóhely státus azonban nem csupán történelmet teremtett,24 hanem a modernitáshoz kötődő vagy azzal szembeforduló identitáskonstrukciókat (olykor konkrét elképzeléseket és cselekvéseket) is létrehozott. Az üdülőváros képzete, a szuburbánus turizmus és az idegenforgalom bővítése, valamint a gazdasági haladás reprezentálása éppúgy megpróbálta felhasználni a kormányzó személyét,25 mint az Endre László által képviselt, az „ifjúság városában” kifejeződő jobboldali (bürokratikus) radikalizmus. Amely a népi nemzetfelfogásnak megfelelően a közösség újjáteremtéséhez a néphez tartozást, eszközeként pedig, miként a díszfelvonulások tömegrituáléja jelezte, magát a „népet” használta fel.26

II. Mindennapok – a kormányzó társadalmi kapcsolatai A különböző Gödöllő-képek az államfő kultuszának eltérő elemeit vették igénybe, ami a kultusz sokszínű kulturális gyakorlatként értelmezését erősíti meg.27 De vajon mit tudunk Horthy itt töltött mindennapjairól, s ez hogyan minősíti társadalmi kapcsolatait? Ehhez a helyi sajtón kívül egy eddig kevés figyelemre méltatott forrást: a kormányzó napirendjéről vezetett naplót szólaltatjuk meg. 22

Gödöllő és Vidéke 1933. október 1.; Gödöllői Hírlap 1933. szeptember 3. Mindkettőre példa RIPKA Ferencz: Gödöllő a királyi család otthona, szerzői kiadás, Budapest, 1896; GYÁNI Gábor: Identitás, emlékezés, lokalitás, 2000 2008. június, 21–22. 24 Lásd GYÁNI: Identitás, emlékezés, lokalitás, 20. 25 Erről részletesen CSÍKI Tamás: A gödöllői koronauradalom és a település kapcsolata, kézirat, megjelenés alatt. 26 Vö. MOSSE: I. m., 11. 27 Vö. ROMSICS Gergely: Mítosz, kultusz, társadalom, Mozgó Világ 2004/7., 76. 23

59


3/10/2010

9:33 PM

Page 60


A Gödöllő és Vidéke az 1920-as első nyaralásról nagy lelkesedéssel számolt be („úgy érezzük, mintha a régi udvari élet jött volna vissza hozzánk”). A július elején érkező és „meleg szeretettel” fogadott kormányzó beszédet intézett a gödöllőiekhez, s néhány nappal később „jelent meg először a nép között”, amikor a településre látogató amerikai protestáns misszió tagjaival együtt istentiszteleten vett részt. (Ezután teán fogadta a vendégeket, melyen Teleki Pál, Bethlen István, Apponyi Albert, Bánffy Miklós, valamint az evangélikus és a református egyház vezetői voltak jelen.) Az újság ezt követően arról tudósít, hogy Horthy a máriabesnyői kapucinus rendházat kereste fel, ahol a kegytemplomot, a Grassalkovich Antal által adományozott kegyszobrot, valamint az altemplomot és a főúri kriptát is megtekintette, néhány nappal később pedig a megyés püspököt látta vendégül ebédre. Az olvasók azonban nemcsak a kormányzó programjáról, hanem családja és az „udvari élet” mindennapjairól is értesülhettek: naponta nagy sétákat tesznek a kastély felső parkjában, teniszeznek, néha kilovagolnak (különösen „Paulette méltósága, aki kitűnő lovas”), a főméltóságú asszony, mint „jó háziasszony és igazi magyar anya”, legszívesebben családja körében időz (Miklós és István fiai csaknem mindig körülötte vannak). Végül az október eleji elutazás „hangulatát” idézi fel a lap. A község elöljárói és más „notabilitásai” személyesen búcsúztak Horthytól, az iskolák növendékei és a település lakossága pedig a kastély előtt gyülekezett, és „lelkesen éljenezte az autón távozó államfőt”.28 A nyaralás megörökített epizódjait aligha tekinthetjük bőséges információnak, és legfeljebb azt illusztrálják, mi és milyen kommunikációs kontextusban volt megismerhető a nyilvánosság számára a kormányzói család gödöllői tartózkodásából. Az előkelő és név szerint említett vendégeknek adott fogadások, melyek Gödöllő „hírnevét növelték”, Horthyt a helyi hagyományba illesztő események (például a Grassalkovich-kegyhely meglátogatása), az eszménnyé formált patriarchális családi élet, valamint a kormányzó „néphez” fűződő, a személyes interakciókban megjelenő szeretetteljes és családias kapcsolata. Az újság hasábjain sugallt kép azonban a következő években módosult. A Gödöllő és Vidéke beszámolói a nyaralásról egyre visszafogottabbá és szűkszavúbbá váltak, a család érkezése és távozása már csak utólag, a rövid hírek között szerepelt, és a lakosság attitűdje is másként jelent meg: „Ez a nép nem tolakodó, ismeri a distanciát, amely őt a magas rangú egyénektől elválasztja, ünnepélyessé teszi érkezésüket megjelenésével, egy halk éljenzéssel […], tudja, hogy a főrangú személyiségeknek kellemetlen a túlzott érdeklődés: korlátozza tehát természetes kíváncsiságát, és megelégszik azzal, hogy tiszteletteljesen üdvözli az udvarhoz tartozókat.”29 Azaz miközben a sajtó a közösségtudat erősítése érdekében a kormányzó és a település patriarchális viszonyát eszményíti, a napi életben a személyét és a rangját övező zártság, a társadalmi elkülönülés, az autoritatív személyközi kapcsolatok tiszteletben tartását fogalmazza meg. Vajon Horthy naplója milyen információkat árul el a Gödöllőn töltött napokról?30 A ’20-as évek első felében a kormányzó június elejétől október elejéig tartózkodott a te28

Gödöllő és Vidéke 1920. július 11., 18., 25., augusztus 1., szeptember 12., október 17. Gödöllő és Vidéke 1921. október 9., 1925. július 26. 30 A kabinetiroda iratai között található az 1923–30 között vezetett napló, amely az első években napi rendszerességgel tünteti fel a kormányzó programját, a kihallgatásokon, fogadásokon és az egyéb, kevésbé pro29

60


3/10/2010

Csíki

9:33 PM

Tamás:

a

Page 61

kormányzó

Gödöllőn

lepülésen, 1926-tól azonban ez az időszak lerövidült. Újjáépült ugyanis a kenderesi kúria, és ezután az államfő a nyár nagy részét családi birtokán töltötte, s csak augusztus első vagy második hetében érkezett Gödöllőre. A napló bejegyzései pontosan tervezett, szigorú napirendről tanúskodnak. Reggel 7 órakor a kormányzó sétalovaglásra indult (nemritkán a testőrtisztek és feleségeik kíséretében), mely a besnyői kolostort, Szárító-pusztát, Babatot és a Haraszti-erdőt érintette. Délelőtt a kabinetiroda főnökének jelentése után kihallgatásokra és hivatalos fogadásokra került sor, majd az ebéd következett, melyen Horthy gyakran minisztereket, diplomatákat, katonatiszteket látott vendégül. A délután és az este kötetlenebb programokkal: rövid vadászatokkal, tenisszel, házi lovasversenyekkel és mozielőadásokkal telt, a társas élet további színterei a teák és a vacsorák, melyeken a napközben érkezett magasabb rangú vagy Horthyhoz közelebb álló vendégek, a testőrtisztek illetve a családtagok és a környék néhány nagyobb birtokosa vettek részt. A nyaralás alatt az államfő több ízben hagyta el hosszabb-rövidebb időre Gödöllőt, amit az 1923-as naplóbejegyzések ugyancsak megörökítettek. Rendszeresen utazott viszsza a fővárosba, ahol a kihallgatások és a fogadások a megszokott módon zajlottak, de ilyenkor alkalom kínálkozott más protokolláris, valamint az érdeklődését felkeltő vagy a szórakozást biztosító eseményeken való részvételre is. Június 16-án például gyermekügyi kiállítást nyitott meg a Műcsarnokban, ezután az Erzsébet-emlékszoborbizottság tagjaival találkozott, délután a magyar–osztrák automobil-túraverseny befutóját, a margitszigeti regattát, végül a Városi Színházban a Tükör című darabot nézte meg. Másnap a vitézek margitszigeti avatási ünnepsége, délután az alagi lóverseny szerepelt a programban. (A lóverseny a kormányzó legkedveltebb időtöltései közé tartozott. 1923 nyarán tizenegy alkalommal járt Alagon, ahol telivér-árverésen is részt vett.31) A nyári hónapokban Horthy kétszer utazott kenderesi birtokára, amit a rokonok és a család régi ismerőseinek meglátogatásával kapcsolt össze. (Újszászon Paulette lánya és veje, Fáy László, Tiszaderzsen özvegy Szilassy Istvánné, Poroszlón sógora, Graefl Jenő látta vendégül.) A vidéki vitézavatások ünnepi ceremóniája is többszöri programot biztosított, ami szintén módot adott a családi kapcsolatok ápolására, de nem hiányoztak a nyári programból a visegrádi koronauradalomban, valamint a Heinrich Ferenc nyugalmazott miniszter balatonföldvári birtokán rendezett többnapos vadászatok sem. Nézzük meg részletesebben az egyik vitézavatás többnapos programját. A kormányzó október 6-án délután indult autón Gödöllőről Ónodra. Borsodivánkán özv. Prónay tokolláris eseményeken (például a szilveszterestéken vagy a vadászatokon) résztvevők névsorát, ami alkalmat kínál az államfő formális és informális kapcsolathálójának vizsgálatára. E tanulmányban azonban csak az 1923-as év nyaralásának néhány eseményét vázoljuk, és nincs terünk a vadászvendégek bemutatására sem. A naplót lásd Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL] K 589, 8936, 8937. doboz. Lásd még BANGHA Ernő: A magyar királyi testőrség 1920–1944, Európa, 1990, 226–228. 31 A világháború után, mivel a pesti pályát felszántották, Alag lett néhány évre a hazai lóversenyzés központja, aminek a nemzeti egység és a társas élet újjászervezésében egyaránt meghatározó szerepe volt. Ezzel is összefügg az államfő gyakori jelenléte, illetve az egészen ünnepi alkalmak közé kerülése: Horthy 1923. augusztus 20-án délelőtt a Szent István-napi körmeneten és a Mátyás templomban tartott misén, délután az alagi lóversenyen vett részt. Az előzményekről lásd TULI Andrea: A zöld színpad. A lóverseny mint a társasági reprezentáció egyik intézménye, Budapesti Negyed 2004/4., 115–135.

61


3/10/2010

9:33 PM

Page 62


Endrénét látogatta meg, estére és éjszakára sógora, Melczer László látta vendégül.32 7-én egész napos agarászatot rendeztek, az éjszakát Horthy a Turán, különvonaton töltötte, s másnap reggel 9 órakor érkezett Tállyára. Az állomáson népes küldöttség: a főispán, az alispán és a vitézek élén a székkapitány fogadta, ezután az államfő – nyitott hintóban, lovas csendőrök és a vármegyei bandérium kíséretében – rövid pihenőre br. Maillot Nándor kastélyába hajtatott. A díszközgyűlés 10-kor kezdődött a kastélyparkban, ahol Tállyai Miklós szakaszvezetőt a Maillot által adományozott telekbe iktatták be. (A Himnusz, valamint a főszolgabíró és a jegyző üdvözlő beszéde után Hevessy Zoltán székkapitány méltatta a „vitéz hőstetteit”, az esperes megáldotta a telket jelképező rögöket, amit végül a kormányzó adott át.) Ezután díszebéd következett a bárónál, majd Horthy, szárnysegédje és a gazdasági iroda vezetőjének kíséretében, a koronauradalom tarcali szőlőit tekintette meg. Az este és az éjszaka ezúttal is a különvonaton telt, a Turával reggel érkezett Sárospatakra, ahol az előző napi ceremónia ismétlődött meg. A fogadás után közgyűlés a tanítóképző dísztermében, ahol Bárczy Miklós rokkant főhadnagyot avatták vitézzé (a földet Szabó Lajos lukai birtokos adományozta). Ezt követően a kormányzó a református kollégiumot nézte meg (itt villásreggelizett), délután pedig Tolcsván br. Waldbott Frigyest és családját látogatta meg. S ezzel fejeződött be az államfő programja: a Turán késő este érkezett vissza Gödöllőre.33 A Horthyt államfőként és magánemberként egyaránt reprezentáló, a végletekig formalizált és spontán cselekvéseknek (amelyekben a Lévi-Strauss által leírt széttagoltság és ismétlődés rítuselemei figyelhetők meg34) többféle jelentése lehet. Az első, Ónodon töltött napok a rokoni, valamint annak a kapcsolatnak a szilárdságát és szimbolikus újramegerősítését jelzik, amely a kormányzót a megyékben aktívan politizáló úri társadalomhoz és annak életmódjához fűzte. (Ezt mutatják a Maillot Nándornál és Waldbott Frigyesnél tett látogatások is.) Az utazás dramatikus csúcspontjai a vitézavatások, amelyek az uralkodói attribútumok (főkegyúri jog, nemességadományozás) hiányát pótolták. Az esemény ezen a ponton szakrális elemekkel telítődik, a vitézek beiktatásának ünnepélyes jelenete: a hadi érdemekért adományozott földbirtok megszentelése és átadása, a Horthynak tett eskü a beneficiumra emlékeztet, s a történeti magyar királyság folytonosságát szimbolizálja. Mindez pedig Marc Abélés következtetését támasztja alá: a modern politikai rítusokban „fellelhetjük azokat a formális műveleteket, amelyeket az etnológusok a térben és időben távoli társadalmakról leírtak”, valamint alkalmasak olyan „transzcendens értékek felidézésére, mint a nemzet […], a föld, a család és a történelem”.35 (E rítusok egyúttal színes látványosságok voltak, és Tállyán a kastélykertben összegyűlt közönség is részesévé válhatott.) Érdemes ezek után szemügyre vennünk, a választott 1923-as évben kiket és hányszor fogadott a kormányzó Gödöllőn. Bethlen Istvánnal négy alkalommal (június végén Horthy három napra látta vendégül a miniszterelnököt és a feleségét), a miniszterek 32

Horthyné húgának, Purgly Jankának a férje. MOL K 589, 8936, 8937. doboz. 34 Idézi Marc ABÉLÉS: Az állam antropológiája, Századvég, Budapest, 2007, 162. 35 Uo., 163, 174. 33

62


3/10/2010

Csíki

9:33 PM

Tamás:

a

Page 63

kormányzó

Gödöllőn

közül Klebelsberg Kunóval hétszer, a júniusban igazságügyi miniszternek kinevezett Nagy Emillel és szintén ebben a hónapban a honvédelmi tárca élére kerülő Csáky Károllyal háromszor, Vass József népjóléti és munkaügyi, valamint Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterrel egyszer találkozott. A kormány tagjai több ízben ebédre és vacsorára is maradtak (Nagyatádi csupán jelentéstételre utazott Gödöllőre), a külföldi diplomaták közül Thomas Hohler angol követ,36 a Habsburg családból József főherceg volt szívesen látott vendég (előbbit három, utóbbit négy alkalommal, József feleségét, Auguszta hercegasszonyt külön is fogadta az államfő). A kormánypárt jobboldali radikálisainak politikai aktivitását jelzi, hogy Gömbös Gyula és Eckhard Tibor 1923 nyarán kétszer járt Horthynál (Gömbösék augusztus 2-án léptek ki az Egységes Pártból és alakították meg a Fajvédő Pártot), Kozma Miklós azonban, aki augusztus 21-i gödöllői látogatásának tapasztalatát naplójában örökítette meg, már mélységes csalódottságának adott hangot.37 A kormány tagjain és a diplomatákon kívül meglepően gyakran fogadott Horthy Gödöllőn bankárokat, gyárosokat, vezérigazgatókat (Károlyi Imrét háromszor, Belatini Braun Gézát kétszer, Pálffy Dánielt, Szirmai Oszkárt, Wolf Emilt, Láng Ernőt, Milos Györgyöt, Orphanides Jánost, az amerikai Otto Kahnt egy-egy alkalommal – közülük azonban ebédre és teára csupán Károlyit és feleségét látta vendégül38), valamint egyetemi tanárokat, jogászokat és közgazdászokat (például Schimanek Emilt, a Műegyetem rektorát, Koós Aurélt, a gyermeksebészet egyik hazai megteremtőjét, Cholnoky Jenő földrajztudóst és Pröhle Vilmos nyelvészt; utóbbiak a Turáni Társaság tagjai). De többször találkozott a különböző karitatív szervezetek és alapítványok képviselőivel is. A naplóbejegyzések alapján az államfő személyes kapcsolatai is körvonalazódnak. Ezt mindenekelőtt a családtagok alkották. A fiain kívül bátyja és öccse, a már említett Fáy László, Graefl Jenő és Melczer László, valamint a kormányzóné rokonai: sógora (Urbán Péter), testvére (Purgly László) és unokatestvérei (Purgly János és Emil), akiket többször vendégül láttak (a Graefl lányok négy napot Gödöllőn nyaraltak). Ehhez a szűkebb körhöz sorolhatjuk Horthy egykori tengerésztársait (Erich Heyssler altengernagyot, Welsersheimb és Leonardi sorhajókapitányokat), akik minden nyáron három-négy napot a kormányzó társaságában töltöttek, valamint a katonai iroda vezetőjét és a testőrtiszteket. Igaz, az utóbbiakkal való interakciókat – bár a katonaélet feszessége oldódott Gödöllőn – 36

Czettler Antal szerint Hohler a kormányzó személyes barátja volt. Lásd CZETTLER Antal: Az első bécsi döntés – 70 év távlatából, Valóság 2008/10., 64. 37 Kozma nosztalgikusan emlékszik vissza a katonai iroda tisztjeként Gödöllőn töltött időszakokra, s nem csupán azt fájlalja, hogy az egykori fővezér politikai értelemben „narkotizált bábuvá vált”, hanem azt is, hogy társadalmi kapcsolatai teljesen megváltoztak. „A parkban minden este folyt a rabló-zsandár játék […], a kormányzó friss volt és határozott, társadalmilag nem volt annyira igénybe véve. [Ma már] furcsa módon keveri össze a politikát a kaszinóval […], nem Hunyadi János politikáját követi, a Garaiakra és a Cilleiekre támaszkodik, mágnáspolitikát csinál.” (Idézi ORMOS Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós, Polgart, Budapest, 2000, 124–125.) 38 Az Angol–Magyar Bank elnökével (aki számos más pénzintézet és iparvállalat igazgatósági tagja volt) a kormányzó utóbb többszörös rokonságba került. Ifj. Horthy Miklós 1927-ben Károlyi Imre lányát, Máriát vette feleségül, Horthy Paulette pedig, miután Fáy Lászlótól elvált, az arisztokrácia és a középnemesség körében is népszerű „visszatérő” házasság hagyományát folytatva Károlyi Gyula (Mária bátyja) felesége lett.

63


3/10/2010

9:33 PM

Page 64


a szigorú katonai-hivatali viszony, a tekintélyelvűség és bizonyos, e zárt közösséget összetartó rítusok, például a kölcsönös fogadások kötelező betartása jellemezte.39 A kapcsolatok „sűrűsége” és viszonossága alapján e szűkebb csoportba tartozott néhány környékbeli birtokos: Károlyi László és még inkább Ráday Gedeon volt belügyminiszter és főispán (őt 1923 nyarán kétszer látta vendégül a kormányzó, amit Ráday Ikladon viszonzott), valamint az 1920-ban Aszódon kastélyt vásárló Széchenyi Gyula (az egykori tengerészbarát és a társaságához tartozó özv. Kaas báróné hétszer vendégeskedett a kormányzónál, míg Horthy háromszor látogatott Aszódra).40

* A lokalitás teremtésében, mint láttuk, normatív módon jelent meg a kormányzó, valamint Gödöllő és lakosságának intenzív kapcsolata, a mindennapok azonban ezt nem igazolták. Horthy csak a település ünnepi rendezvényein (harangszenteléseken, a premontrei gimnázium alapkőletételén) vett részt, személyközi kapcsolatait a kötelező rítusok szabályozta uralkodó–alattvaló viszony jellemezte. A nyaralás a magánélet nyilvánosságtól elzárt szférájába tartozott (ezt a kastély és a belső parkjának térbeli elkülönülése biztosította), a sajtó társadalmi értékhierarchiát közvetített, s a lakosság számára ennek megfelelő magatartásformákat írt elő: a napi „10-12 órát dolgozó és minden percét katonás pontossággal beosztó” államfőt nyugalom, tisztelet és „néma hódolat” illeti, ami „főrangú” (vagy „magas rangú”) környezetének is kijár. A kormányzó a társas élet eseményein nem jelent meg, a település vezető tisztviselőinek és az uradalom igazgatójának vendéglátása évente egy alkalommal a hivatali rang, a lokális hatalmi pozíciók reprezentálására szolgát. Így a Gödöllő és Vidéke minden bizonnyal jogosan sérelmezte, hogy a helyi „intelligencia, ha részt is vesz egy-egy vadászaton vagy marschalltáblánál, az udvari életben nem érvényesül”.41 A kihallgatások és a fogadások a Ferenc József által kialakított feszes és szigorú rendet követték, a miniszterelnökkel, politikusokkal és diplomatákkal töltött gödöllői délutánok, az ebéd- és vacsorameghívások azonban a személyes kapcsolatok erősítését, a döntések bizalmas egyeztetését szolgálták, ami Horthy napi politikától való távolmaradását ellensúlyozta.42 A szomszédos birtokosoknál való gyakori vendégeskedés és ennek viszonzása, a kormányzó napjait tagoló közös étkezések, egy állandó társaság kialakulása pedig a szociabilitás arisztokráciára és az egykori középbirtokos nemességre jellemző formáit éltette tovább.

39

Erről lásd BANGA: I. m., 226–228; VARGA: I. m., 222–223. MOL K 589, 8936, 8937. doboz. 41 Gödöllő és Vidéke 1921. október 9., 1925. július 26., december 13. 42 Lásd Thomas SAKMYSTER: Admirális fehér lovon, Helikon, Budapest, 2001, 126–127, 139. 40

64


3/10/2010

9:33 PM

Page 65

Szabadság híd

65


3/10/2010

9:33 PM

Page 66

Kommentár • 2010|1 – Honi figyelő

Balázs Zoltán A FIDESZ, A JOBBIK, AZ LMP ÉS BOKROS LAJOS Az, hogy valaki miért szavaz erre vagy arra a pártra, jelöltre, egyrészt empirikus kérdés, vagyis szaktudományos eszközökkel vizsgálható; másrészt megválaszolhatatlan, vagyis az emberi szabadság misztériumának része. A szaktudomány – a politikaelmélet és a pszephológia – föltárhat millió indokot, motívumot, ösztönzőt, s ezek erejét mérheti és becsülheti, mégsem lesz alkalmas arra, hogy akár egyetlen szavazó döntését is teljes bizonyossággal megjósolja. A politika azért lehetséges, mert az ember szabad; szabad a választó és szabad a politikus is. Az alábbiakban ezért szabadon szűkítem az általam jobban ismert világra a mondanivalómat, s nem a választók várható viselkedését igyekszem megjósolni, hanem csak a viselkedését valamilyen mértékben befolyásoló morális és világnézeti megfontolások, érzékenységek területén maradok. Csak a címben jelzett négy politikai szereplővel foglalkozom, éspedig azért, mert ezek az érdekesek. Ők számítanak valamilyen formában kormányváltást óhajtó és valamilyen politikai alternatívát kínáló erőnek, noha sikerük várható valószínűsége jóformán össze sem mérhető. De minden arra vall, hogy a következő egy-két év róluk fog szólni. Mondjuk úgy, hogy mondanivalóm szempontjából bennük van a fantázia. Talán egyszerűbb, ha fordított sorrendben haladok. A Bokros Lajos mögött álló politikai alakulat szempontjaim szerint a jelen pillanatban amorfabb annál, hogysem róla megalapozott kijelentéseket tehessek. Jövője vélhetően egyre erősebben miniszterelnök-jelöltjének jövőjével kapcsolódik össze. Bokros Lajos így ma egyszemélyben képvisel pártot, programot, világnézetet, politikai ízlést és habitust, éspedig lenyűgöző integritással. Ezt a magam részéről jozefinizmusnak nevezem. Tudom, hogy őt inkább „neoliberálisnak” szokás nevezni, én ettől mégis tartózkodnék, éspedig két okból. Az egyik, hogy a „neoliberalizmus” gyakorlatilag szitokcímke, ellenfelei alkalmazzák, azaz mint politikai világnézetet tudtommal senki sem képviseli. Vannak konzervatívok, vannak liberálisok, ezerféle árnyalattal, akik tudatosan és büszkén vállalják a nevüket, de ezek között én még nem találkoztam sem a neoliberalizmus világos kifejtésével, sem tudatos vállalásával. Márpedig a megértést nem célszerű az ellenfelek által használt címkékkel kezdeni. Másodszor pedig azt, ami miatt vélhetően Bokrost neoliberálisnak nevezik, eleve félre szokták érteni: olyasmire gondolnak, hogy „piaci fundamentalizmus”, „szabadjára engedett piaci erők”, „globális kapitalizmus”, „az állam elsorvasztása”, „a pénztőke uralma” és hasonlók. A félreértés abban van, hogy az ilyen karikaturisztikus kifejezések eszmei forrásvidékét adó libertariánus vagy klasszikus liberális vagy jobboldali liberális hagyomány jóval árnyaltabb, bonyolultabb, kiegyensúlyozottabb képet fest a kapitalizmus társadalmi-gazdasági valóságáról. Valóban szkeptikus 66


Balázs

3/10/2010

Zoltán:

A

9:33 PM

Fidesz,

a

Page 67

Jobbik,

az

LMP

és

Bokros

Lajos

az állami irányítással s a politikusok, köztisztviselők bölcsességével és korrupcióval szembeni ellenálló-képességével szemben, s ezért részesíti előnyben a nem-állami, vagy mondjuk úgy, diszpozitív megoldásokat, tudva, hogy ezek sem lesznek tökéletesek, de hosszabb távon kevesebb kárt okoznak a közösségnek. Bokrosnak minden föllépése ezzel szemben azt sugallja, hogy ő pontosan tisztában van a tökéletes megoldással, s amit javasol, az jól és hibátlanul fog működni. Természetesen masszív politikai-közhatalmi beavatkozással, kógens módon. Ő már tudja, hogy a munkaerőpiac milyen igényeket támaszt a felsőoktatás iránt, ezt csak a felsőoktatásban dolgozók és tanulók nem tudják. Helyesebb ezért a bokrosi álláspontot politikai fundamentalizmusként leírni, azaz a (nem csak) magyar hagyományból ismert aufklerista, jozefinista irány folytatójaként. Ilyen értelemben jól kitaposott ösvényen halad, kényelmes helye van a magyar nap alatt, tiszteletreméltó elődökkel rendelkezik, noha az elődöknek soha nem kellett demokratikus választásokon megméretniük magukat. Ugyanakkor álláspontjában vannak olyan elemek is, amelyek eszmei-elvi értelemben rokonságban állnak a konzervatív világnézettel: ilyen a felelősség és az öngondoskodás preferálása, a járadéklesői mentalitás viszszaszorítása. Ezért egyáltalán nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy egy Fideszkormány, amennyiben legalábbis bizonyos területeken konzervatív irányban kíván lépni, ilyen elvi alapon együtt tudjon működni ezzel az állásponttal, föltéve természetesen, hogy ezt a parlamenti erőviszonyok lehetségessé vagy szükségessé teszik. Az LMP parlamenti bejutása több mint kétséges. Ennek ellenére a jövő egyik lehetséges erejét látom benne, mi több, nem is tenne föltétlenül jót a pártnak (?) a parlamenti aprómunka, bár a médiajelenlét szempontjából okvetlenül előnyös lenne. Az LMP elsősorban generációs mozgalom, ennyiben hasonlít a Jobbikhoz, éspedig dominánsan, bár nem kizárólagosan baloldali ízléssel; amelyet, ha muszáj volna, akkor progresszizmusnak keresztelnék el. Talán meglepően hangzik, de legmarkánsabb témái – a civil társadalom preferálása, az emberi jogok védelme, a fenntartható fejlődés, a környezetvédelem, a bizalmatlanság a piaci viszonyokkal szemben, ugyanakkor egyfajta globalizmus – majdnem pontosan Sólyom László politikai arcélét rajzolják ki (azért nem teljesen, mert Sólyom egyértelmű és hangsúlyos elkötelezettsége a határon túli magyarság iránt az LMP-ben [még?] nem látszik visszhangra lelni). Fogalmam sincs, hogy ez véletlen-e vagy sem, mindenesetre az egybeesés legalábbis politikai lehetőséget mutat arra, hogy ciklusa lejárta után a köztársasági elnök ismertségét, vitathatatlan személyes tekintélyét, politikai teljesítményét, morális integritását és nemzetközi kapcsolatrendszerét valamilyen formában az LMP aknázhassa ki. Ebben az esetben a ma még viszonylag arctalannak és eszmei-világnézeti szempontból diffúznak tűnő politikai alakulat a választók szempontjából jóval könnyebben azonosítható és politikailag földolgozható szereplővé válhat. Talán mondanom sem kell, hogy a Fidesz számos politikai döntése (így például a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa posztjának megteremtése, amely ellen hiába érveltem) nagyon is jól illeszkedett ehhez az állásponthoz is, mutatva, hogy a Fideszben is megvan a progresszista baloldali érzékenység, amely ebben vagy abban az ügyben parlamenti szövetséggé is formálható. 67


3/10/2010

9:33 PM

Page 68


A Jobbikról az imént mint generációs pártról szóltam, s nála ennek a jelentősége még nagyobb. A magyar politikában 1988, a Fidesz megalakulása óta hagyománnyá látszik válni a generációs pártmodell, azaz úgy tűnik, hogy a meggyökeresedett pártokon belüli generációváltások sehol sem sikerülnek, ezért a társadalmi generációváltással egy időben új pártok jelennek meg. Ez az állítás persze most is csak hipotézis, röpke húsz év múlva már okosabbak leszünk, de mint hipotézis elgondolkodtató. A jelenség nem teljesen ismeretlen nyugaton sem, mindazonáltal arrafelé bőségesen van példa a sikeres párton belüli generációváltásra is, noha ennek „ára” gyakran egy-egy világnézeti forradalom. Akárhogy is, az a három tény, hogy 1) a Fidesz elitje húsz éve lényegében zárt, 2) irányítási struktúrája rendkívül centralizált, 3) jobboldali térfoglalása pedig elérte a maximumot, együttvéve szinte elkerülhetetlenül idézte elő, hogy a jobboldalon generációs alternatívaként egy új párt jelenjen meg. Ez a generációs felhajtóerő a Jobbik sikerének talán legalapvetőbb oka. Egy új, hangsúlyozottan fiatal és fiatalosságra erősen építő párt morális tőkéjét is ugyanez adja. Messze vezetne annak elemzése, hogy a 19–20. században a nyugati civilizációban hogyan alakul ki a ’fiatalság’ mint átfogó erény, szemben a magasabb értéket képviselőnek vélt és klasszikusnak mondható idős kor = ’tapasztalat, bölcsesség, belátás, mérséklet, judícium, türelem’ felfogással; itt elég pusztán rögzíteni a tényt. Fiatalnak lenni a politikában annyit tesz, mint ártatlannak, tisztának, becsületesnek, nyíltnak, frissnek lenni, s ezek a tulajdonságok, amelyeket magyar kontextusban nevezzünk petőfizmusnak (némi rosszmájúsággal pesti bölcsészforradalmárságnak) úgy az MSZP-vel, mint a Fidesszel szemben politiko-morális előnyt adnak a Jobbiknak. A közmeggyőződéssel szemben a Jobbik politikai eszméi heterogének, azaz nem alkotnak egységes, koherens politikai világnézetet. A Jobbik nemzeti liberális, amennyiben genezise a szabadságélmény, a jogtipró hatalommal szembeni fölkelés (2006), sőt az emberi jogok védelme; a lázadás mint szervező attitűd; a magyar és a nemzetközi establishmenttel, nagytőkével, Amerikával, kommunistákkal, liberálisokkal, zsidókkal stb. szembeni fölkelés („hív a haza”) érzelme; a magyar politikai hagyományból kitörölhetetlen függetlenségi elem. Ugyanakkor konzervatív is, amennyiben rendet, tekintélyt, vallásosságot, az „élősködés” megszüntetését, biztonságot, csendőrséget, nemzeti gárdát, földvédelmet akar és favorizál. Végül szocialista is, amennyiben masszív állami beavatkozást, a tőke öncélú korlátozását, nacionalizálást kíván. Ez a heterogenitás okozza, hogy a Jobbik sokak számára nem más, mint a jobbik Fidesz, vagy a Fidesz jobbik fele, hiszen emiatt az eszmei pluralizmus miatt végsősoron sokak szemében a két párt közötti különbség világnézeti-eszmei értelemben kifejezhetetlen, marad a fentebbi generációs-morális eltérés. Hadd utaljak itt arra is, hogy két éve a Fidesz elnöke is kacérkodott a „plebejus” jelzővel, ami ma inkább a Jobbikra illik; de a „plebejus” minősítést Orbán Viktor máig nem utasította el végérvényesen (tőle amúgy is szokatlan volna az efféle ideológiai elhatárolódás). Amennyiben tehát a Jobbik az erkölcsi szempontból elfogadhatatlan fajelméleti kilengéseket és szellemileg bornírt nemzeti mitológiát kordában tudja tartani, azaz semmilyen hivatalos megnyilatkozásába nem engedi be, egy Fidesz-kormánynak nem kell rosszul éreznie magát attól, hogy egyes politikai döntéseit 68


Balázs

3/10/2010

Zoltán:

A

9:33 PM

Fidesz,

a

Page 69

Jobbik,

az

LMP

és

Bokros

Lajos

esetleg a Jobbik is támogatni fogja. A fenti eltérés kiemelése azonban a Jobbik számára vélhetően nagyon fontos lesz. A Fidesz mára mindenféle értelemben „közép”-re került. Középre helyezi magát az MSZP és a Jobbik szempontjából; középen van generációs szempontból; s valószínűleg középen van „osztályszempontból” is, noha erre nézve bizonyító erejű friss adatot nem tudok idézni. Ez a pozíció mint politikai üzenet persze önmagában még nem sokat jelent (hogy valamit mégis, azt az egykori, nevén kívül semmi mást nem jelentő Centrum Pártra leadott vagy kétszázezer szavazat mutatja), de ha mögötte egy sokféle értelemben bonyolult és hosszú elhelyezkedési folyamat van, magyarán középen helyet foglalás, akkor az üzenetnek máris van politikai-morális tartalma. Ez a tartalom sokrétű; két mozzanatát emelem ki. Egyrészt igen régi, Arisztotelész által felülmúlhatatlan szabatossággal kifejtett meggyőződés, hogy a szélsőséges magatartás mint beidegződés nem lehet erény. Olykor alapos erkölcsi okunk van dühösnek lenni, fölháborodni, tiltakozni (ez a Jobbik ereje), de a harag mint beidegződés nem erény, hanem hiba; csakúgy, mint ellentéte, az erkölcsi közöny. A helyes erkölcsi magatartás valahol középen van. A Fidesznek az elmúlt négy, sőt nyolc év során mutatott magatartása, minden konkrét cselekedetét és nem-cselekvését, kimondott és ki nem mondott véleményét összegezve és mindent mérlegre téve megítélésem szerint a közvélemény többségének szemében a józan, mérsékelt, megfontolt és kiegyensúlyozott politikai magatartás letéteményesévé avatja. Ez a morális értékítélet egyúttal a Fidesz politikai tőkéjének is a legfontosabb összetevője. Kormányozni bonyolult érdekviszonyok és viszonylag normális körülmények között (nincs háborús helyzet, tömeges éhhalál, járvány) ugyanis valószínűleg a legtöbb ember zsigeri megérzése szerint csak az egyensúlyozás, mértéktartás és józan gondolkodás birtokában lehet. Ezért nincs szüksége a Fidesznek részletes politikai programra (s ezért van szüksége erre a Jobbiknak, amely ezt a képességet nélkülözi, s éppen a részletes kormányprogrammal, illetve ennek megalkotására való alkalmasságának bizonyításával igyekszik rá szert tenni). Másrészt a középen való helyet foglalás azt is sugallja, hogy a párt eszmei értelemben tágra nyitotta a kapuit, így senkinek nem kell különösebb ideológiai hitvallást tennie azért, hogy otthon érezze magát benne. Közismert, hogy 1998-ban a „polgár” hívószava mekkora sikernek bizonyult, ugyanebből az okból. Az antikommunizmus hangsúlyozása elsősorban szintén erkölcsi tisztaságot, azaz korrupciómentességet jelent, azt, amit egyébként minden politikai erőtől amúgy is elvárnánk. A párt vezetése régóta kerüli a világnézeti vitákat, még leginkább elnöke van félig-meddig rákényszerítve, hogy olykorolykor állást foglaljon (például az évértékelő beszédekben, könyvbemutatókon, háttérbeszélgetéseken), de ezekből vajmi nehéz volna koherens politikai világnézetet kiolvasni, ahogy erre föntebb már utaltam. Ő szemmel láthatóan sokkal könnyebben tud politikai példaképekben gondolkodni; Sarkozyt például nyilvánvalóan ilyennek tartja. Hadd emlékeztessek arra is, hogy a tiszta, „akadémiai” politikai világnézetek szempontjából vett eszmei heterogenitást az LMP és a Jobbik esetében is leszögezhettük, sőt a 69


3/10/2010

9:33 PM

Page 70


bokrosi pozíció ellentmondásosságát is szóvá tettem; de mindegyikük esetében rá lehetett mutatni olyan gravitációs pontra (jozefinizmus, petőfizmus, „sólyomizmus” és „sarkozyzmus” – lásd még gaulleizmus), amely aktuálisan vagy potenciálisan karaktert képes adni egyrészt a párt vezérének, másrészt részben az egész pártnak. Van tehát egy olyan morális-politikai kötőanyag, amely a heterogén eszmei-világnézeti elemeket képes összegyúrni és -ragasztani, s fölismerhető politikai arcot formálni – a választóknak pedig pontosan erre van szükségük. Egy politikai arccal persze még nem lehet kibérelni a „közép” pozícióját. A Fidesz számára ezért elengedhetetlen, hogy másod- és harmadvonalban, de azért egyértelműen fölismerhetően megjelenítse az eszmei pluralizmust is, vagyis ne csak ne várja el az ideológiai hitvallást, hanem tegye lehetővé a kormányzati cselekvéshez, döntésekhez szükséges eszmei-világnézeti viták lefolytatását. Az elmúlt években igen széles, talán túlságosan is széles határokat húzott meg ezen a téren: „plebejus”-radikális, atlantista és nyugatellenes, konzervatív és szocialista gazdaság- és társadalompolitikai nézetek, keresztényszocialistaagrárius, versenykorlátozó és versenypárti irányvonalak formálódtak és igyekeztek előzetesen minél nagyobb befolyáshoz jutni a párt leendő kormányzati politikájának formálásában. Mindenki a Fideszben lát esélyt arra, hogy véleményét, felfogását érvényre juttassa, részben vagy egészben. Ezért arra lehet számítani, hogy a kormányzás felelősségének átvétele után a Fidesz-kormány nem fog teljesen koherens irányvonalat vinni, illetve hogy ellenfelei útkeresésének és politikai pozíciójának formálódása függvényében fogja a hangsúlyokat ide vagy oda helyezni. A „közép” pozíciója, bár egyáltalán nem tartalmatlan, ahogy ezt igyekeztem igazolni, mégiscsak a politikai erőtérben értelmezett, vagyis relatív, a többi politikai erőtől függő pozíció. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, s visszaáll-e egy jobb- és baloldalra fölosztott közép, ahogy számos nyugati országban ez megszokott. Egy biztos: amíg ellenfeleitől megteheti, addig a Fidesz ki fogja használni ezt pozíciót, de komoly gondjai lesznek a belső platformok összebékítésében illetve konfliktusaik kezelésében. Itt minden bizonnyal döntő jelentőségű lesz, hogy az egyes platformok, eszmei pozíciók milyen médiafelületen tudnak megjelenni, s hogy mennyire képesek a kormányzást érdemben és professzionális módon befolyásolni. Összegezve tehát az elmondottakat: a választók igen sokféle szempont alapján döntenek, amelyeket vagy amelyek egymással való összefüggéseit maguk sem ismerik, amin az értem, hogy reflektív módon aligha tudnának róluk számot adni. Ezek között politikai, morális és eszmei tényezők egyaránt szerepet kapnak, különféle vegyítésben és különböző politikai személyiségeket, karaktereket megformálva. A politika az emberi szabadság elkerülhetetlen következménye, ezért ellenáll a jóslatoknak. Abból, ami ezelőtt négy, nyolc, tizenkét, tizenhat és húsz évvel „volt”, nem következtethetett volna senki arra, ami ma „van”. A jövőt mégis azok tudják a leginkább befolyásolni, akik jól fölismerhető illetve stabil erkölcsi, politikai és/vagy eszmei tartással, elképzelésekkel rendelkeznek. Ebből a szempontból négy politikai erőt láttam érdemesnek elemezni – ki-ki döntse el, milyen sikerrel.

70


3/10/2010

9:33 PM

Page 71


Bartus Gábor AZ ESZMETÖRTÉNÉSZ, A SZÓNOK ÉS A BANKÁROK Jelen elemzés Horkay Hörcher Ferencnek a Kommentár előző számában megjelent javaslatait1 szeretné továbbgondolni, mégpedig egy speciális szempontból: mennyi esélye van annak, hogy a következő kormányzati ciklusban az eszmetörténész kibontakozási forgatókönyvének négy pontja teljesüljön? Mivel a jelen állás (a közvélemény-kutatások eredménye) szerint2 2010 tavaszán nagy valószínűséggel Orbán Viktor alakíthat majd kormányt, ezért a Fidesz kormányfőjelöltjének 2010. február 5-i évértékelő beszédét igyekszem vizsgálni Horkay Hörcher írásának fényében. Míg Orbán beszéde számos elemében mintha sorvezetőként használta volna az eszmetörténész javaslatait, addig a szónok gazdaságpolitikai fejtegetései nem adnak okot teljes nyugalomra.

Az eszmetörténész Horkay Hörcher Ferenc frissen megjelent, figyelemre méltó elemzésében a nemzeti megbékélés – mint a gazdasági-társadalmi válságból való kilábalás előfeltétele – lehetőségéről ír. Az eszmetörténész szerint ennek négy alapvető eleme kell legyen. 1) A negatív kampány helyett a remény kampányára van szükség, s arra, hogy az e versenyben vezető Fidesz ne mérgesítse el a politikai helyzetet, és képes legyen ellenfeleinek választóival is szót érteni. Ez azért fontos, mert reményvesztett és végletekig kiábrándult emberekkel nem lehet úrrá lenni a válságon. 2) Ki kell mondani a múlt bűneit (s a jogszabályok ellen vétőket meg is kell büntetni), ennek elsődleges célja azonban az, hogy az ilyen politikai terhek továbbgörgetése ne bántsa az emberek igazságérzetét, s így ne akadályozza az újrakezdést, a demokratikus intézményrendszer működését. 3) Tisztázni kell közös értékeinket, a közösség minden tagja által elfogadható alapnormáinkat. Az eszmetörténész szerint a demokratikus közösség működésének alapfeltétele, hogy politikai hovatartozástól függetlenül a közösség minden tagja sajátjának érezhesse ezeket az alapértékeket. 4) Elkerülhetetlen a gazdaság talpraállítása, s a szükséges fájdalmas lépések sem spórolhatók meg. Ezek között különösen kényes feladat az állami kiadások arányának lefaragása úgy, hogy az abban által hátrányosan érintettek is racionálisnak tartsák azt. S ehhez tulajdonképpen az első három feltétel teljesülése teremtheti meg az alapot. Kétségtelen, hogy az eszmetörténész pontjait további fontos elemekkel is bővíteni lehetne, vagy egyes pontokat tovább lehetne részletezni, árnyalni, ugyanakkor magam 1 HORKAY HÖRCHER Ferenc: Hogyan zárható le a kommunizmus öröksége és a hideg polgárháború? Megfontolások a nemzeti megbékélés lehetőségéről, Kommentár 2009/6., 51–63. 2 Mivel Magyarországon bármi bármikor jelentősen megváltozhat, rögzítjük, hogy a cikk 2010. február elején íródott.

71


3/10/2010

9:33 PM

Page 72


is hajlamos vagyok egyetérteni azzal, hogy ezek a feltételek joggal tekinthetők a legfontosabbaknak. A Közjó és Kapitalizmus Intézet legutóbbi éves jelentése is egyértelmű összefüggést tárt fel az értékek és normák kifacsarodása és a gazdaság teljesítménye kapcsolatában: „A mai magyarországi kapitalizmussal való társadalmi elégedetlenség jelentős része abból fakad, hogy azt nagyrészt nem a magyarországi társadalom által fontosnak tartott tisztességes érvényesülés értékei és normái jellemzik.”3 Ezért nem érdektelen tehát, ha a Fidesz programját s ennek eddigi legmarkánsabb megjelenését:4 Orbán Viktor évértékelő beszédét Horkay Hörcher Ferenc javaslatainak tükrében szemléljük.

A szónok Nem tudni, a szónok olvasta-e az eszmetörténész írását, vagy csak egész egyszerűen arról van szó, hogy a jelenlegi helyzetet figyelő ember szükségszerűen jut el ezekig a következtetésekig, mindenesetre a februári előadásban sok minden visszaköszönt a fenti követelmények közül. Így a szónok mondanivalójának erősségeként említhetjük, hogy 1) igyekezett a hit és a remény felkeltésére beszédében. Többször hangsúlyozta, hogy a változtatás lehetséges, s hogy képesek vagyunk a közös cselekvésre, amivel sikert érhetünk el. Ez a siker pedig a közös értékeken és az erős kormányzáson alapulhat. A remény felélesztését szolgálhatta, hogy viszonylag keveset és mérsékelten bírálta ellenfeleit, s kifejezetten igyekezett megszólítani azokat, akik nem a Fidesz szavazói. Hangsúlyozta, hogy a politikai, ideológiai különbözőségek tiszteletben tartása mellett szót kell érteni és együtt kell működni mindenkivel. 2) A szónok a bűnök feltárását – az eszmetörténész javaslatával összhangban – a jövő szempontjából tartotta szükségesnek, s láthatóan igyekezett a politikai boszorkányüldözés gyanúját is eloszlatni. 3) A szónok továbbá kísérletet tett a közös értékek egy lehetséges készletének meghatározására. Ezek között többször említette a józan ész szerepét, az igazságosságot, az érdemet és az áldozatvállalást, gyakorlati szempontból pedig a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend fontossága mellett érvelt. A beszéd ezen elemei, ezek általánossága természetesen azt az óvatosságot is tükrözte, hogy a szónok nem akart támadási felületet kínálni az ellenfél esetleges negatív kampánya számára. Ugyanakkor a beszéd ezen részeit úgy is értékelhetjük, hogy a miniszterelnök-jelölt tisztában van a rá váró feladatok nagyságrendjével, s ésszerű alapstratégiával rendelkezik ezek megoldására.

3

Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról 2008, szerk. Szepesi Balázs, Közjó és Kapitalizmus Intézet, Budapest, 2009, 7 (http://kozjoeskapitalizmus.hu/taxonomy/term/6). 4 E cikk írásának pillanatában a Fidesznek még nincs aktuális választási programja, a párt szóvivői rendszerint a 2007. decemberi pártprogramot ajánlják olvasására.

72


Bartus

3/10/2010

Gábor:

Az

9:33 PM

Page 73

eszmetörténész,

a

szónok

és

a

bankárok

A bankárok S végül, a szónok alapfeladatként említette 4) a gazdaság újraélesztését. Bár a gondolatmenet számos elemével (például munkahelyteremtés; a szónok által spekulánsoknak hívott, a szövegkörnyezet alapján inkább járadékvadászoknak nevezhetők visszaszorítása; az erkölcs szerepe a gazdaságban) egyet lehet érteni, mind a gazdasági válság okainak leírásában, mind a terápiára vonatkozó javaslataiban a szónok gyakran esett tévedésbe, ráadásul nem is foglalkozott az eszmetörténész által is fontosnak tartott állami újraelosztás kérdésével. A szónok kritikájának célkeresztjében előkelő helyet foglaltak el a bankok és az azokat felügyelő intézmények. Az előadás 29. percében megtudhattuk, hogy a hazai gazdasági válságért egyenesen az MNB és a PSZÁF a felelősek. (A szónok tehát a facebookos javaslatokon túl a Népszabadság Online-ból5 is merített…) S a bankárok sem azzal foglalkoznak, ami a dolguk lenne. Már az előző évértékelő beszédében – akkor hosszabban – is foglalkozott a szónok a világgazdasági válság okaival. Orbán Viktor meggyőződése, hogy az amerikai ingatlanpiaci válságból kiinduló világméretű visszaesés jelentős cezúra a gazdaságszervezés szempontjából, elvi jelentőségű fordulat történt, illetve kellene történnie. A szónok szerint 2009 tanulsága, hogy le kell számolni a piac önszabályozó képességének mindenhatóságába vetett illúzióval, s kiderült, hogy nem lehet az élet minden területét a piacra bízni, szükség van az állam szerepére és ellenőrzésére.6 Ezzel a leírással több probléma is van. Egyrészt az amerikai hitelválság nem önmagában piaci defektusok eredménye, szükség volt hozzá különböző állami intézmények jelentős balfogásaira. Így számos program és intézmény jött létre, hogy a hátrányos helyzetű, egyébként a normál piaci környezetben nem hitelképes rétegek is hitelhez és ezáltal otthonhoz jussanak. Az ilyen rossz minőségű hitelek kockázatát szétterítő értékpapírokat magán, de kormányzati hallgatólagos garanciával működő pénzügyi szervezetek minősítették. A buborékhoz hozzájárult továbbá, hogy a recesszió elkerülése érdekében az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed rendkívül alacsony szinten tartotta a kamatlábat. A buborékfújásban az állam tehát éppoly lelkes és élenjáró volt, mint a piaci szereplők.7 Nem arról van tehát szó, hogy egy állami szabályozás és jelenlét nélküli területen következett be válság, hanem inkább arról, hogy a meglévő – és sok tekintetben szigorú – szabályozás is rossz, a válság kialakulásának megelőzésére képtelen volt. 5 SURÁNYI György: Téves diagnózis, téves terápia, Népszabadság Online 2010. január 30. (www.nol.hu/archivum/ teves_diagnozis__teves_terapia). 6 Nem ez az egyetlen ilyen hang a Fidesz felől. MATOLCSY György Piac és társadalom című könyvajánlója a Heti Válasznak az országértékelő beszédet követő héten megjelent számában (2010. február 11., 36) például így fogalmaz: „A válságot nem a piac oldja meg, hanem az állam, és éppen azért jött létre a válság, mert leépítették az állami szabályozást.” 7 Az amerikai ingatlanpiaci buborékról és a kipattanásából következő pénzpiaci válság okairól ma már magyar nyelven is számos kitűnő elemzés olvasható. Mi itt most csak két, a Kommentárban megjelent cikkre hivatkozunk: Samuel GREGG: Hitelválság és jellemválság, Kommentár 2008/6., 3–14; HALM Tamás: A gazdasági válság – okok és tanulságok, Kommentár 2009/6., 96–104.

73


3/10/2010

9:33 PM

Page 74


Fontos megjegyeznünk azt is, hogy a magyar szabályozásról való gondolkodásban nem feltétlenül meghatározóak az amerikai bank- és pénzügyi szabályzórendszer esetleges hibái. Itthon a bankok jelzálog-hitelezése körültekintőnek bizonyult, a pénzintézetek nem kerültek a csőd szélére, egyszerűen csak a hitelezésre fordítható forrásaik apadtak el a nemzetközi válság és a hazai gazdaság rendkívül kedvezőtlen külföldi megítélése következményeként. A hazai gazdasági válság ellenben az államcsőd veszélyétől indult és találkozott a globális krízissel. Gazdasági döntéseikben az emberek gyakran tévednek, legtöbbször jóhiszeműen, olykor erkölcsi vagy jogi normákat megsértve, sokszor esnek a mohóság bűnébe – de függetlenül attól, hogy piaci vagy állami intézményi szereplőként teszik-e ezt. Hogy nemcsak a piaci szereplők (esetleg a spekuláns bankárok) képesek gazemberségre, jól mutatják az utóbbi hónapok rendőrségi híradásaiban előzetes letartóztatottként szereplő személyek foglalkozási-beosztási jellemzői (például polgármester, főpolgármesteri tanácsadó, állami vagy önkormányzati vállalat vezetője, egyetemi rektor). Az ember ráadásul nagyon kreatív a tévedéseiben, az, hogy legközelebb melyik gazdasági szegmensben és miben fognak sokan egy irányban rosszul dönteni, új válságot létrehozva ezzel, bármilyen okos állami intézményeket hozunk is létre, nehezen megjósolható és még nehezebben megelőzhető. Az előző válságra utólagosan adott szabályozási válasz nemigen tudja megelőzni a következőt. Az egyre duzzadó és így egyre több erőforrást felemésztő szabályozásnak ésszerű alternatívája lehet az az erős (természetesen a megfelelő intézményekkel rendelkező) társadalom és gazdaság, amely képes elviselni és feldolgozni a rendre megjelenő válságok hatásait. Nem szerencsés továbbá a pénzügyi szektor valamiféle szembeállítása az úgymond termelő ágazatokkal csak azért, mert a bankok és egyéb pénzügyi szolgáltatók termékei valamivel absztraktabbak, mint mondjuk a pékségé, a tehenészeté vagy a csapágygyáré. Többek között a határidős ügyletek nehezen érthetőek sokak számára, mégis jelentős szerepük van például abban, hogy az exportra termelő vállalatok elkerüljék a hirtelen valutaárfolyam-ingadozások számukra esetlegesen kellemetlen következményeit. Azt sem hihetjük, hogy a bankok ne tudnák, feladatuk a betétgyűjtés és az abból való hitelezés, bár helyzetük nehezedik, ha nincs elegendő megtakarítás. Márpedig a magyar bankokban elhelyezett betétek nagysága – többek között egyes állami intézkedések mellékhatásaiként is – meglehetősen szerény. Mítosz az is, hogy az élet minden területét a piacra bíztuk volna, ahol az államnak már alig szánunk szerepet. Ez igaz lehet az Európán kívüli világ egyes országaiban, de nem az öreg kontinensen, és főképp nem Magyarországon (ahol a kormányzati kiadások aránya a GDP-hez képest világ-összehasonlításban is kirívóan magas). Az EUtagállamokban a kormányzatok a nemzeti jövedelem mintegy 40-55%-ára tenyerelnek rá, azaz az állam és a piac ilyen szempontból nagyjából egyenrangú szereplői a gazdaságnak, szó sincs valami durva piaci hegemóniáról. A szónok helyesen a vállalkozók központi szerepét hangsúlyozta a magyar gazdaság újjáépítésében. Talán nem érdektelen, hogy ezen vállalkozók szerint a vállalkozások sikeres működésének legfőbb akadálya ma Magyarországon éppen az állam. Az adóterhek 74


Bartus

3/10/2010

Gábor:

Az

9:33 PM

Page 75

eszmetörténész,

a

szónok

és

a

bankárok

magasak, az adó adminisztrálásának időigénye nagy, a vállalkozók véleménye lesújtó az állami szabályozások terjedelméről, minőségéről és az eljáró hatóságokról. (Lásd erről részletesebben például a Közjó és Kapitalizmus Intézet fentebb hivatkozott éves jelentését.) Könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a vállalkozókon nem a fenti akadályok elhárításával akarunk segíteni, hanem az állami újraelosztáson, alapokon, pályázatokon keresztül. A kísértés nagy, a politikusok szeretik hatalmukat azon keresztül mérni, mennyi szétosztogatható forrás felett rendelkeznek.8 A Puskás-féle bon mot további alakításával: kis állam, kis járadékvadászat (és korrupció) – nagy állam, nagy járadékvadászat (és korrupció). Ezért a gazdaság újjáépítése szempontjából nem több, hanem inkább kevesebb – de ott, a szónokkal egyetértve: erős – államra van szükség, és leginkább más intézményi szemléletre. A redisztribúció csökkentése mellett az állam erősítésére van szükség a gazdasági bizalom fenntartásáért felelős intézmények terén. Míg azonban az eszmetörténész javaslataiban központi helyet kapott az újraelosztás csökkentésének és az ezzel kapcsolatos nemzeti párbeszéd lefolytatásának szükségessége, addig a szónok nem tartotta fontosnak az ezen területre vonatkozó álláspontjának ismertetését. Ellenben megemlített néhány olyan célt (például az egészségügyben), amik vélhetően az állami kiadások növelését igényelnék. A „pénzkapitalizmus” homályos fogalmával operáló, a válságért a bankokat (valamint az azokat felügyelő intézményeket) felelőssé tévő, az újraelosztás magas szintjének problémáját szőnyeg alá seprő nemzeti romantikus közgazdaságtan lehet népszerű és jól kommunikálható, de meglehetősen kétséges eredményeket hozhat. Komoly kockázata van annak, hogy a válság okait nem kellő részletességgel megértő kormányzatok a válságra adott válaszként az állami beavatkozás további növelése mellett döntenek majd. A szónok politikája a remény felkeltésében, a múlttal való konstruktív szembenézésben és a közösség összefogásához szükséges értékek fellelésében értékes, megfontolásra és elfogadásra érdemes elemeket és érveket tartalmaz, a gazdaságpolitikában azonban – a szónok által kedvelt futballhasonlattal élve – erős második félidőre és taktikai változtatásokra lesz szükség.

8 Figyelemre méltó, hogy az új Európai Bizottság tagjainak kiválasztásakor annak mérése, melyik EU-tag ország milyen biztosi pozícióhoz jutott, éppen az adott biztos pénzosztó potenciáljának mérésén keresztül történt a leggyakrabban.

75


3/10/2010

9:33 PM

Page 76

Kommentár • 2010|1 – Messzelátó

Békés Márton ÓRIÁSSZAMÁR ÉS TÖRPEELEFÁNT A 21. század első évtizedének végére Amerikában bekövetkezett egy társadalmi, politikai, kulturális és demográfiai értelemben egyaránt jelentősnek mondható változássorozat, amely 2008-ban választási szempontból úgy összegződött, hogy az USA elnöke Barack Obama lett. A trend meghosszabbításában bízó demokrata érzelmű elemzők, kampányszakemberek és fehér házi tanácsadók úgy vélik, Amerika életében most ismét baloldali-liberális (vagyis progresszív) korszak kezdődhet, méghozzá nemcsak egy adminisztrációs ciklus, hanem akár egy egész nemzedék idejére. A baloldali fordulat ugyanis lezárja a ’70-es évek végétől jellemző konzervatív dominanciát, amelynek manifesztációja a Reagan Revolution volt, a ’60-as évekhez képest ellenforradalmi tartalommal. A jobboldali hullám utolsó dühös tarajának (értsd: George W. Bush) levonulása után reményeik szerint ismét visszatérhet az Egyesült Államok életét a ’30-as évektől a Reagan-éráig jellemző, többnyire liberális eszmék és demokrata párti elnökök meghatározta baloldali korszak.

Trendváltozás A végrehajtó hatalom – talán időleges – átkerülése a kékekhez azonban csak egyik fele, s nem is biztos, hogy a legfontosabbik része a trendváltás hosszútávú folyamatának. A választói preferencia ugyanis mélyreható társadalmi folyamatok miatt változott meg, ami miatt a republikánusoknak nagyon nehéz lesz visszaszerezniük az elnöki mellé a törvényhozási többséget – mondják a liberálisok. S valóban, a republikánus jobboldal és a demokrata baloldal többszörösen aszimmetrikus összetételű, szavazóbázisuk tekintetében két külön világot reprezentáló politikai oldallá változott. A rájuk szavazók ugyanis etnikai, vallási, kulturális, értékválasztási és munkaerő-piaci stb. szempontból az elmúlt 20-25 évben erősen távolodni kezdtek egymástól, mígnem a 2006-os időközi és a 2008-as elnökválasztás alkalmával végleg elszakadtak. Az 1865-öt követő időszakra vagy a New Deal idejére jellemző demokrata–republikánus eltávolodás kora tért ismét vissza, hiszen a két párt mögött álló szavazók szociális érdekek és kulturális értékek egymást kölcsönösen kizáró világához látszanak tartozni. Az Obama-kampány vonalvezetése és a győzelem után megjelenő statisztikai adatok elemzése mutatott rá arra, hogy 2008 őszén befejeződött a közös amerikai mag megbomlásának folyamata, és immár arról kell beszélni, hogy a demográfiai hátrányba s ennek következtében kulturális minoritásba és választói létszám-kisebbségbe szorult fehér, angolszász, protestáns (WASP) nemzet maximum relatív többséget tudhat csak magáénak Amerikában. Ám akkor, ha az Obama-tábor választói rétegeiből közös cso76


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 77

Óriásszamár

és

törpeelefánt

portot szintetizálunk, azt kapjuk, hogy ide tartozik a feketék 90%-a mellett a spanyolajkúak túlnyomó többsége, a gazdaságilag inaktívak, a kulturálisan liberális, gazdaságilag baloldali felfogásúak, valamint a fiatalok és a diplomás fehérek jelentős hányada. Amerika arca ennek megfelelően úgy fog megváltozni – jórészt egy némileg heterogén választói akaratnak megfelelő baloldali elnök jóvoltából –, hogy a hajdani alapító értékek feledésbe merülnek, és az önmagáért felelős, gazdasági teljesítményét vállalkozásának sikerére alapító, fehér bőrű, angolul beszélő, keresztény hitű család egységes képének helyébe a faji, etnikai és kulturális sokszínűség relativista felfogása lép, amelyekhez olyan társadalmi elvárások kapcsolódnak, mint az állami segítségben való bizakodás, a munkaethosz és a teljesítménytisztelet hanyatlása, valamint a közösség közös elveinek szándékos meg nem határozása. Az angolszász protestantizmus közös magjának tisztelete mellett kibontakozó mérsékelt pluralizmus helyébe a kaotikus szétesés léphet. A társadalmi környezet megváltozásának regisztrálása után a demokraták legliberálisabb hangadói között szilárdan tartja magát az a nézet is, hogy a republikánusok lejáratódásához társuló népszerűség- és támogatottságvesztés szellemi krízissel jár együtt. Ez volna az a másik jelentős válság, amely a kormányzati hatalom megszerzésének matematikai nehézségén túl jelentkezik. A Bush-éra birodalmi, háborús erőfeszítései, a gazdasági világválságban megkérdőjeleződő piaci szemlélet, az ország lakosságán belül megfigyelhető kulturális trendváltás (vagyis a WASP ellen intézett latin–spanyolajkú– katolikus kihívás) vélekedésük szerint háttérbe szorította a konzervatív gondolkodást; miközben véget ért az az idő, amikor Russell Kirk és a Modern Age vagy Irving Kristol és a Public Interest határozta meg a szellemi színvonalat, Mises, Hayek és Friedmann a gazdasági felfogást, valamint William F. Buckley Jr. és a régi National Review a politikai vélekedést.

Szavazói preferencia-módosulás Nixon 1968-as kampánya óta befolyásos republikánus tanácsadónak és stratégának számított Kevin P. Phillips, aki azonban az elmúlt húsz évben a GOP kiábrándult kritikusa lett. A ’80-as évek végéig megőrizte vezető konzervatív kommentátori s befolyásos tanácsadói tisztségét, amelyet főként a nixoni győzelem után kiadott könyvének köszönhetett. Az 1969-es The Emerging Republican Majority a szavazói preferencia kutatása alapján jelentette ki, hogy a világháborút követő nyolcéves Eisenhower-kormányzat után egy annál sokkal koherensebb és társadalmi bázisát tekintve maradandóbb, ráadásul karakteresebb republikánus kormányzásra van lehetőség, mégpedig évtizedekig.1 Klasszikussá vált, választáskutatási tekintetben azóta is alapműnek számító könyvében Phillips úgy vélte, a párt déli bázisa megmaradt (Goldwater ’64-es szavazói), amint az északkeleti liberálisabb tábor is (a párt Rockefeller-republikánus szárnyának hátországa), de a ’60-as évek felfordulása miatt csatlakoztak hozzájuk a „csendes többség” és a demokrata éra 1

Kevin P. PHILLIPS: The Emerging Republican Majority, Arlington House, New York, 1969.

77


3/10/2010

9:33 PM

Page 78


„elfelejtett amerikaijai”. A fehér munkásosztály és a déli demokraták GOP-hez sodródása valóban jól megragadható társadalmi preferencia-átrendeződést jelentett, amelynek oka a társadalmi és kulturális radikalizmus (1968), valamint a jóléti többletköltségek (Great Society) elutasítása volt. Phillips kötete jóslatának ’80-as évekbeli beigazolódását hátradőlve nézhette, amint azt is, hogy évtizedeken keresztül az ő – vázolt társadalmi rétegek megtartását és a déliek maradásra bírását jelentő – southern strategyjét használta a Republikánus Párt. Legalábbis addig, amíg lehetett. Ennek vége érkezett el 2008-ban, amit előre jelzett, hogy egy a Phillips-kötet címére rímelő, de immár demokrata többséget előrevetítő munka jelent meg 33 évvel később. Két mérsékelt liberális elemző – egyikük a The New Republic szerkesztője – jegyezte a 2002-ben kiadott The Emerging Democratic Majority című könyvet.2 A Judis–Taixeira szerzőpáros azt állította ekkor – Bush szeptember 11-e után egyre emelkedő népszerűség-csúcsán! –, hogy olyan társadalmi változások érlelődnek az amerikai élet mélyén, amelyek a 21. század elkövetkező választásain demokrata törvényhozási többséget fognak eredményezni. Az ázsiai, fekete és spanyolajkú lakosság növekvő létszáma és a fehérek demográfiai stagnálása alkotja ennek okát, kiegészülve a szociális elvárások térnyerésével, a nők megváltozott szavazási viselkedésével és az emelkedő számú magasan képzett réteg preferenciáinak átalakulásával (ide értve a párthoz visszatérő egykori Reagan-demokratákat, akik a fehér alsó- és közép-középosztály speciális csoportját képezik). A kötet szimbolikusan és fizikálisan is áthelyezte a demokrata szavazókat „kitermelő” helyszínt, hiszen egy olyan tér létrejöttét írta le Ideopolis néven, amelynek jellemzői a multikulturális, szabadelvű, de inkább kulturrelativista nagyvárosi miliő, amolyan technológiát professzionálisan hasznosító city-mag és a körülötte gyűrűző suburb alkotta megapolisz. A liberális helyszínzsáner ilyetén lokalizációja karikatúraszerűen mond ellent a nem kevésbé elnagyolt rednecknek, aki texasi farmján sört kortyolva lövöldöz istentisztelet előtt. A Phillips kötetének címét parafrazeáló munka számos fontos, a republikánusokat hátrányosan érintő részkérdést már ekkor feldolgozott, úgymint a női szavazók elérésének problémássá válását, a kisebbségek kiesését a GOP látóköréből, s azt, hogy a vallásos jobboldal túlzott identifikációs sikere miatt a centrum lassan elhagyja a pártot. Judisék mindössze két ponton nem látták előre a jövőt: egyrészt a fiatalokkal nem számoltak, másrészt úgy vélték, hogy a 2008-ra kilátásba helyezett demokrata győzelmet követően centrista, nem pedig baloldali liberális adminisztráció jön. A szerzők jól meglátták azonban, hogy Bush népszerűsége csupán az országot ért borzalmas támadásnak köszönhető, és hamarosan meg fog változni – de akkor az egész konzervatív oldal és az ezt megjelenítő jobboldali pozíció vereségét eredményezve. A 2006-os félidei választások következtében átrendeződő politikai térkép fölé hajolva újra összefoglalták tapasztalataikat.3 Bush mögül ekkorra eltűnt a kongresszusi konzervatív támogatás, amit úgy értékeltek, mint a két év múlva induló elnökválasztási kampány biztos kimenetelének előjelét. (2006-ban a ’94-es republikánus győzelem fordí2

John B. JUDIS – Ruy TAIXEIRA: The Emerging Democratic Majority, Scribner, New York, 2002. John B. JUDIS – Ruy TAIXEIRA: Back to the Future. The Re-Emergence of the Emerging Democratic Majority, The American Prospect 2007. június 19. 3

78


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 79

Óriásszamár

és

törpeelefánt

tottja történt meg, a demokraták harminc képviselővel és hat szenátorral többek tudhattak magukénak, féltucattal több kormányzói székkel együtt.) Másfél évvel Obama győzelmét megelőzően úgy látták, hogy a 2006-os demokrata szavazók „hozzák 2002-es könyvünk elvárásait, beleértve a nők, az értelmiségiek és a kisebbségek csoportjait. De 2006-ban két olyan réteg jelent meg, akikkel nem foglalkoztunk akkor: a fiatal szavazók (1977 után születettek) és a függetlenek. Ez utóbbiak jó eséllyel maradnak a demokraták mellett.” Így a Demokrata Párt új többsége úgy alakul a New Deal-koalícióhoz (munkásosztály, mérsékelt déliek, katolikusok és falusiak) képest, hogy a női szavazók, a magasan képzettek, a színes bőrűek, valamint az északkeleti régió és a nyugati part diplomás fehér szavazói fognak össze. Az egyes csoportokat lebontva az újabb elemzés szerint a – többnyire egyedülálló, dolgozó és képzett – nők 63%-a szavazott a demokratákra; az egyetemet és főiskolát végzett értelmiségiek soraiban ’88 óta tartó átállás végéhez ért; a latinok, feketék és ázsiaiak körében pedig 2000 óta érezhető az a tendencia, hogy legalább háromnegyedük balra szavaz. 2007. nyári cikkük szerint tehát a 2002-es és a 2006-os választások eredményein keresztül egy emelkedő, demokrata többséget jelző görbe húzható, hiszen a jelzett csoportok preferenciái megerősödtek (egyedül a fehér munkásosztály nem volt biztos a dolgában, ami 2008-ban ér majd véget), és bizonyossá vált, hogy a ’77 után született „Y generáció” is legalább 65%-ban a demokratákat támogatja. A 2008-as Obama-unió tehát összeállt. A szerzők ekkor már egy, a jobboldal számára baljós földrajzi átrendeződésre is következtettek, amikor a demokrata szavazókat északkeleten, a közép-nyugat egyes államaiban, a délkeleti határmenti államokban és a nyugati parton látták stabilizálódni. Judis és Taixeira vagy prófétának, vagy meghallgatott tanácsadónak bizonyult, ugyanis úgy vélték, a következő elnökválasztás megnyerése esetén olyan, 12-16 éves demokrata kongresszusi többségre nyílik esély, amelynek társadalmi támogatottságát egy átfogó és a New Deal óta nem látott (szociális, identifikációs) jelentőségű egészségügyi reformmal lehetne bebetonozni. Az előre látható fordulatot ugyanolyan történelminek nevezték, mint ami Franklin Delano Roosevelt révén ’32-től s Reagan hozzájárulásával a hidegháború utolsó periódusában lezajlott. Az Obama-forradalom valójában Bush második ciklusának közepén elkezdődött, az új demokrata koalíció körvonalait már 2006ban látni lehetett. 2008 novemberétől aztán minden világossá vált. Már a hónap elején értékes kimutatás jelent meg Ronald Brownstein tollából, aki a „növekedők koalícióját” nevezte meg Obama hátországaként.4 A győztes – írta Brownstein – ugyanis az amerikai társadalom demográfiailag (tehát választói létszámban is) növekedésben lévő csoportjait tudta megnyerni, úgymint a fiatalokat, a latinokat és más kisebbségeket, a fehérek között pedig a felsőoktatást végzett felső-középosztályt. Az igazi áttörés az új demokrata többség összetételben azonban nem a színes bőrűek vagy a kampány-marketingstratégia révén közvetlenül becsatornázott 18–29 évesek körében tapasztalható, hanem a white, well-educated, white-collar jelzőket együtt birtoklók szimpátiájának megnyerése számít annak. A latinok 4

Ronald BROWNSTEIN: Obama Buoyed by Coalition of the Ascendant, National Journal 2008. november 7.

79


3/10/2010

9:33 PM

Page 80


kettő az egyhez arányban, a harminc alattiak több mint kétharmad részben, az afroamerikaiak 95%-ban szavaztak Obamára, az egyetemet és főiskolát végzett fehérek pedig 47%-ban. Brownstein megállapítása szerint ez utóbbi a legérzékenyebb veszteség a republikánusok számára, hiszen a fehér bőrű társadalom most már képzettség szerint is hasad, és közülük a GOP-re leginkább a felsőoktatási intézménybe nem járt, főképp belső-amerikai/szárazföldi, konzervatív felfogású részük voksol. Ezzel az egy példával is jól alá lehet támasztani, hogy a Republikánus Párt bázisa demográfiai, földrajzi és kulturális/ideológiai értelemben is szűkül illetve beszűkült. A fehér szavazók népesedési rátája évtizedek óta romlik: míg húsz éve ők alkották a társadalom és a szavazóképesek 75%-os többségét, ma csak relatív többségben vannak, de ha a színes bőrűeket egy halmazba tesszük, akkor már minoritást képviselnek. Választásföldrajzi tekintetben az északkeleti régió városi-elővárosi középosztályának elpártolása a ’90-es évek óta tart, a nyugati part, a közép-nyugati térség nemrég vált bizonytalanná, a lassacskán teljesen mexikanizálódó délnyugati államok pedig elveszettnek bizonyulnak. Brownstein adatait és az Obama-tábor maradandóságát bizonyította a Gallup 2009. májusi felmérése.5 Ez ismét aláhúzza, hogy a két párt támogatónak társadalmi összetétele elszakadt egymástól, hiszen míg a republikánus érzelműek 60%-a volt konzervatív meggyőződésű fehér, 11%-a pedig valamely kisebbséghez tartozó (ezen belül a latinok csak 5, a feketék 2%-ot bírnak); addig a demokratáknál mindössze 12% mondta magát fehér konzervatívnak, 50% azonban középen állónak vagy liberálisnak, s egyharmaduk nem is volt fehér bőrszínű. A Republikánus Pártra szavazók 89%-a fehér bőrű, ez az arány a demokrata szavazóknál 64%, s a fennmaradó 36% latin, fekete vagy ázsiai. A területi kérdést szintén felmérte a Gallup, mégpedig 2009 késő nyarán.6 A közvélemény-kutatás szerint az egyöntetűen konzervatív irányba hajló államok délen találhatóak, ezek közül az elsők Alabama, Dél-Karolina, Louisiana és Mississippi. Erősen konzervatív még Oklahoma, illetve a belső területek középső és északi államai (Utah, Idaho, Wyoming, a két Dakota). A legmarkánsabban liberális felfogást preferáló államok északkeleten találhatóak (Connecticut, Massachusetts, New Jersey, New York, Vermont), valamint a nyugati part (California, Oregon, Washington) és Washington D. C. számít ilyennek. Ez az értékrendet felmérő kutatás jelentős hasonlóságot mutat azzal, ami kifejezetten a pártpreferenciát igyekezett megbecsülni. A Gallup 2010 elején publikált felmérése szerint 2009-ben a tíz legdemokratább állam (ahol legalább 5-10%-kal több szavazója van a kékeknek) között volt többek között sorrendben District of Columbia, Rhode Island, Massachusetts, Maryland, Vermont, New York, Illionis és Connecticut. A hasonlóan meggyőződéses republikánus államok közé számított Wyoming, Utah, Alaska, Idaho, Alabama, Montana, Nebraska, Mississippi, Texas, Észak-Dakota és végül Kansas.7 A tér5 Frank NEWPORT: Republican Base Heavily White, Conservative, Religious, 2009. június 1., www.gallup.com/poll/ 118937/republican-base-heavily-white-conservative-religious.aspx. 6 Lydia SAAD: Political Ideology: Conservative Label Prevails in the South, 2009. augusztus 14., www.gallup.com/poll/ 122333/political-ideology-conservative-label-prevails-south.aspx. 7 Jeffrey M. JONES: Party ID: Despite GOP Gains, Most States Remain Blue, 2010. február 1., www.gallup.com/poll/ 125450/party-affiliation-despite-GOP-gains-states-remain-blue.aspx.

80


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 81

Óriásszamár

és

törpeelefánt

kép szerint Északkelet-Amerika, a Nagy-tavak vidéke és a csendes-óceáni partvidék demokrata párti, míg a Dél és a középső rész közepe és északra eső államai republikánusok. A piros államok közé húzott kék sávok és a partok megszerzése földrajzi tekintetben erősíti fel a republikánus klausztrofóbiát.

Új demokrata korszak? Kevésbé a preferenciakutatás és szimpátiaelemzés, mint inkább a tanácsadás mozgatta Sidney Blumenthal neves liberális publicista – a Clinton házaspár többszörös tanácsadója – tanulmánygyűjteményének hangvételét. Strange Death of Republican America címmel, 2008 áprilisában megjelent könyvének alapállítása, hogy a Reagan-korszak hosszú harminc éve lezárul, s jó ideig nem tud kialakulni olyan republikánus hatalom, amely egyszerre ellenőrzi majd a Kongresszus mindkét felét és a Fehér Házat.8 Ennek értelmében „vége a republikánus Amerikának”, hiszen a konzervatív értékeket jobboldali pozícióból képviselő párt akár évtizedekre elveszítheti a korszakformálás lehetőségét, de az ország arculata meghatározásának egyáltalában vett esélyét is. Amint a vietnami vereség lezárta a Johnson-korszakot – írja –, amely egybeesett a Roosevelt óta tartó demokrata hegemónia végével, úgy a ’68-as Nixon-győzelemtől a Reagan-korszakon át ifj. Bushig tartó konzervatív uralom az iraki–afganisztáni kudarccal ér végéhez. A Bush dinasztia, a republikánus kormányzás és a konzervatív belpolitikai-kulturális hegemónia együtt zárul le; más szavakkal a Bush-korszak, a Reagan-éra időbeli meghosszabbítása és a hidegháborúban született konzervatív gondolat, az ezt képviselő jobboldali politikai családdal együtt, kihal – szól Blumenthal könyvének kellemetlen végkicsengése. Több mint egy évvel később, a kutatás és a szubjektív benyomások együttes eredményeként született meg James Carville könyve.9 A provokatív kijelentéseiről, vadliberális nézeteiről ismert demokrata tanácsadó és politikai elemző mindkét Clinton vezető kampánystratégája volt, most pedig Obama stábjában dolgozik. A 2009 tavaszán megjelent 40 More Years – How the Democrats Will Rule the Next Generations címlapján a négy évet jelző piros négyes szám mögött Obama áll, ám őt jobbról maga a szerző öleli át, méghozzá egy vörös négyzetbe írt fekete kört tartva – ezzel egészítve ki az egy adminisztrációnyi ciklust egy egész nemzedék idejével. Carville az állítja, a Demokrata Párt a demográfiai folyamatok és a problémás republikánus örökség miatt az elkövetkező generációra is erős politikai befolyással lesz, így pedig a négyesztendős elnöki mandátum helyett negyvenéves korszakra kell készülni. Carville elemzési módszerében (Blumenthaltól eltérően és kissé mechanikusan) amúgy is negyvenéves periódusokat határoz meg a modern amerikai demokrácia történetében. Ennek megfelelően – írja – az 1896 és 1932 közötti szakasz egy „nagyon republikánus korszak” volt, csak egyetlenegy demokrata elnökkel 8

Sidney BLUMENTHAL: The Strange Death of Republican America. Chronicles of a Collapsing Party, Union Square, New York, 2008. 9 James CARVILLE: 40 More Years. How the Democrats Will Rule the Next Generation, Simon&Schuster, New York, 2009.

81


3/10/2010

9:33 PM

Page 82


(Wilson). Ezt követte az 1932–1968 közötti „valódi demokrata dominancia” ideje, ekkor csak Eisenhower alatt volt két ciklus erejéig republikánus kormányzás. 1968 és 2008 között Carville republikánus visszatérést azonosít, 28 konzervatív és 12 liberális évvel, utóbbi két emberhez, Carterhez és az újrázó Clintonhoz kötődik. Majd jött 2008. A tapasztalt demokrata stratéga szólal meg, amikor azt olvassuk, hogy a demokrata szavazók fiatal, etnikailag és fajilag különböző összetétele a demokrata üzenetek átadásának kedvezett, s az infokommunikációs robbanás, a mozgósítási potenciál kihasználása a 2008-as kampány idején egyértelműen Obamának jött jól. Mivel pedig a republikánusok kivonultak a középről, nem üzentek a fiataloknak, a nőknek és a kisebbségeknek, így a demokraták továbbra is képviselhetik szokott napirendjüket (szociális kiadások növelése, relatív kulturális felfogás, zöld üzenetek), amihez ráadásul a korábbinál nagyobb társadalmi támogatottságot szerezhetnek. Carville több statisztikai adatot is idéz, amelyek mindegyike elszomorító a republikánusoknak. Leírja például, hogy jelenleg 41 republikánus szenátorból 20 déli államot képvisel, amint a 178 képviselőházi helyük közül 86 déli – mindkét adat pontosan 48%-ot jelent. Másik összegzése szerint 2004 óta lehet elmondani, hogy a latin, spanyolajkú és az afroamerikai szavazók aránya az összes állampolgárhoz viszonyítva gyorsabban és folyamatosan növekszik. A fiatal és leginkább aktív, legjobban mozgósítható csoport pedig egyértelműen Obamát preferálta 2008 őszén, hiszen adatai szerint a 18–24 évesek 68%-a adta rá a voksát, míg McCain-re 30%-uk szavazott – mindez nem kevesebb mint 40%-os eltérést mutat! A republikánus térvesztés legfontosabb okául – a nyilván elfogult, de ebben korántsem rosszul ítélő – Carville azt nevezi meg, hogy a GOP egyetlen kitartó, biztos szavazó és elkötelezett csoportjává a keresztény jobboldal (Religious Right) vált, ugyanakkor a Nixon-koalícióban még nagy számmal jelen lévő mérsékeltek és centristák, valamint a Reagan-unióhoz csatlakozó ex-demokraták mára végleg eltűntek a párt mellől. A neoprotestáns, fundamentalista ultrakonzervatív csoport a ’80-as évek közepén-végén csatlakozott be végleg a republikánusok táborába, 2000-ben Bush megválasztásához nagyban hozzájárultak, a 2004-es újraválasztás pedig döntően nekik volt köszönhető. 2008-ban megosztottak voltak, elnökjelölt-jelöltként leginkább Mike Huckabee-t preferálták, majd Palin állította őket McCain mellé. Mára azonban – állítják Carville mellett sokan mások is – a GOP a foglyuk lett. A párt kulturális üzeneteinek megfogalmazása ugyanis hozzájuk igazodik, ha nem általuk formálódik, de emiatt a középről nagyon nehéz szavazókat gyűjteni. Ráadásul a vallásos jobboldal 90%-ban fehér és neoprotestáns tagjai demográfiai létszámukat tekintve apadóban vannak. Carville adatai szerint míg az ’50-es években a fehér bőrű, házasságban élő keresztény szavazók 80%-ot alkottak a szavazójoggal rendelkező állampolgárok között, addig ma ez az arány pontosan a felére esett vissza. A vallásos jobboldalnak köszönhetően a republikánus tábor identitása megkeményedett – vélekedik –, hiszen ma a GOP-szavazók kétharmada kerül ki azok közül a fehér, házas keresztények közül, akiknek 90%-a adja voksát a pártra. Ezt egészítsük ki azzal, hogy a Gallup idézett, 2009 májusában készített felmérése szerint a GOP mögött álló hátország majd’ 90%-ban fehér szavazóinak a fele önmagát a „nagyon erősen vallásos” kategóriába sorolja, míg a demokraták egyszerre fehér és na82


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 83

Óriásszamár

és

törpeelefánt

gyon vallásos szavazói csak 20%-ot tesznek ki. Ha ez így folytatódik, nemcsak az igazolódik be, hogy a Republikánus Párt a munkaerőpiacon aktív fehérek pártja lett – amint Buchanan írta10 –, de az fenyeget, hogy közülük is csak bizonyos vallási meggyőződésűek fogják egyöntetűen támogatni. Kifejezetten a vallásos jobboldal kérdését járta körbe a pszichiáter képzettségű Max Blumenthal Republican Gomorrah című, 2009 elején megjelent könyvében.11 A GOP fundamentalista elrablását és a párt neoprotestáns lobbicsoporttá változtatását felrovó fiatal liberális szerző szempontunkból érdekes adatai úgy hangzanak, hogy a számarányát tekintve országosan minimum 12%-ot számláló csoport legnagyobbrészt a déli államokban él; s míg számításai szerint a pirosak kongresszusi képviselete az északkeleti országrészből csupán 6%-os, addig e volt konföderációs területről 60. Andrew Sullivan neves konzervatív közíró – a New Republic szerkesztője, közismert blogger, Time-publicista, brit, katolikus és meleg – jóval korábban figyelmeztetett erre a jelenségre.12 2006-ban a konzervatív vezetés sikerét és folytatását éppen a fundamentalistáktól féltette, mondván, a populáris jobboldal alaphangja után a párt üzeneteit is domináló neoprotestáns felfogás kirekeszti a mérsékelteket, a valódi konzervatívokat, a libertáriusokat a térfélről, és azzal jár, hogy a GOP a háborúk, a Big Government és a vallási radikalizmus pártja lesz. Ezzel szemben Sullivan egy burke-iánus, „kétkedő konzervativizmus” szükségességét fogalmazta meg, amely hangnemében visszatérés lenne Nixon vagy Ford világához. A Republikánus Párt számára tehát fel van adva a lecke. A hosszútávú probléma elsősorban jelenleg meg nem állíthatónak látszó demográfiai térvesztéséből ered. A 2010re vagy 2012-re meghatározandó stratégia számára pedig eldöntendő kérdés, hogy a GOP honnan szerez szavazókat. Hiszen az bizonyossá vált, hogy 2008 után nem lehet többé csak egyetlen, jóllehet tántoríthatatlan csoportra hagyatkozni. A bázis szélesedése nem képzelhető el magától, hacsak nem következik be például az a hasadás, amit abortusz-ügyben valószínűsítenek az egyaránt demokrata-szavazó katolikus latinok és a pro-chocie értelmiségiek között. Obama kormányzata azonban ügyesen lavíroz, hiszen a kulturális kérdések kikerülésével és a kohéziót növelő egészségügyi reformmal jól ráerősített a bázist összekötő elvárásokra. A kiábrándulás előszele azonban érezhető, és ez reményt adhat a republikánusoknak 2010-re. Az egészségügyi reform ugyanis egyre népszerűtlenebb – főleg a szociális kiadások, vele együtt pedig az adók és az államháztartási hiány növekedése miatt –, miközben minden tizedik amerikainak nincs munkája. Ha viszont, tegyük fel, a demokratáktól emiatt nem állnak át nagy számban maguktól a republikánusokhoz, akkor olyan ígéreteket kell megfogalmazni, amik átcsábítják őket. Erre két lehetőség kínálkozik: vagy több kisebbségi szavazót kell megnyerni; vagy a középen álló, esetleg liberálisok felé orientálódó fehérek köreiből kellene új szavazókat sze10

Patrick J. BUCHANAN: Is the GOP Still a National Party?, Chronicles Magazine on-line 2009. január 20., www.chroniclesmagazine.org/index.php/2009/01/20/is-the-gop-still-a-national-party. 11 Max BLUMENTHAL: Republican Gomorrah. Inside the Movement that Shattered the Party, Nation Books, New York, 2008. 12 Andrew SULLIVAN: The Conservative Soul. How We Lost It, How to Get It Back, Harper-Collins Publ., New York, 2006.

83


3/10/2010

9:33 PM

Page 84


rezni, ami a munkanélküliség és a szociális kiadások keltette fiskális problémák szóba hozásával oldható meg.

Liberális korszak? Egy, Dinesh d’Souza Letters to a Young Conservative című, 2002 őszén megjelent könyvéről írott kritikában a recenzens azzal intette meg a diadalittas konzervatív kommentátorpublicistát, hogy felidézte Lionel Trilling 1950-es, The Liberal Imagination című könyvének figyelmeztetését. Ebben az ismert, Cold War Liberal irányba tolódó, korábban baloldali filozófus attól féltette a korban dominánssá vált liberális kurzust, hogy győztes pozícióba kerülve fel fogja adni a gondolkodást, hiszen dogmává merevedve kerüli a vitát és elfelejti az alapszerkezetét kezdettől fogva alkotó (ön)kritikus attitűdjét.13 A recenzens erre rímelve arra figyelmeztette d’Souzát, hogy az általa is üdvözölt konzervatív dömping (republikánus törvényhozási többség, népszerű elnök, dagadó vallásos mozgalom stb.) idején ne viselkedjen úgy a jobboldal, mint a Trilling figyelmeztetését végül meg nem fogadó baloldal. „A siker átka, hogy megkezdődik az izomzat leépülése, s a csökevényesedés új ciklusa kezdődik” – szólt a bíráló. A fiatal, Reagan második adminisztrációjában tanácsadói posztot betöltő d’Souzának címezve George Packer összehasonlította a II. világháború utáni konzervativizmus és a Bush-éra jobboldalának eltérő helyzetét, amikor úgy írt, hogy míg Kirk, Kristol, Podhoretz, Buckley nemzedékének erős ellenszélben kellett tevékenykedne, addig a Reagan nyolc éve alatt és később befutottaknak könnyű volt konzervatívként karriert csinálniuk. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a jobbos dominanciába „beleszokottak” részéről nem érkezett számottevő szellemi impulzus. „Úgy tűnik – írta szarkasztikusan –, ösztönösen felismerték, hogy a túl sok gondolkodás veszélyeztetné a kétfejű republikanizmus fenntartását, amelyet a morális konzervativizmushoz csatlakozó üzleti élet jelent.” A gondolati restséggel korántsem vádolható d’Souza ugyan nem az őt ért bírálatra, hanem egy riporter kérdésére azt válaszolta néhány hét múlva, hogy ha Bush számára nem is lesz kihívás a 2004-es újraválasztás, a republikánusoknak távlatos célként ennél sokkal többet kell kitűzniük, mégpedig azt, hogy a többségi párttá váljanak a későbbiekben. Ennek realitása veszett el 2008-tól kezdődően, amiért sokan nemcsak a jelzett társadalmi átrendeződést, hanem a konzervatív szellemiség kiüresedését teszik felelőssé. Ahogy a választási térkép átrendeződését Phillips könyvének parafrázisa jelezte, úgy a feltételezett szellemi változásokra – szintén liberális részről – egy másik címpermutáció irányította rá a figyelmet. A New York Times publicista-bloggere, a 2008-as közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje, Paul Krugman progresszív ökonómus 2007-ben The Conscience of a Liberal cím alatt jelentette meg könyvét.14 A kötet szándékosan – és nagyon szemtelenül – utal a ’64-es republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater 1960-ban meg13

George PACKER: The Conservative Imagination, The Nation 2002. december 30. (A D’SOUZA: Letters to a Young Conservative, Basic Books, New York, 2002.) 14 Paul KRUGMAN: The Conscience of a Liberal, W. W. Norton&Co., New, York, 2007.

84

kritizált kötet: Dinesh


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 85

Óriásszamár

és

törpeelefánt

jelent The Conscience of a Conservative című könyvére, amely revelatív erővel foglalta össze és újította meg az amerikai konzervativizmus gondolkodását, megelőzve a jobboldali korszakváltást, és – saját bevallása szerint – megnyerve az ügynek Ronald Reagant. Krugman fő üzenete, hogy a fordulatot ma fordítva kell megtenni, e kérdéshez pedig a gazdasági egyenlőség felől közelít. Állítása szerint a baloldali-liberális gondolati eredőjű progresszív felfogás legelőnyösebb terepe az anyagi (vagyoni, gazdasági, lehetőség-szerinti) egalitás megteremtése, amelyet a demokrata párti kormányzatok szoktak megvalósítani, a republikánusok viszont rendre lerombolnak. Ez az egyenlőség– egyenlőtlenség dualizmus húzódik végig a Gilded Age óta az amerikai történelmen, amelyben a két legnagyobb fordulatot Roosevelt és Reagan hozta, míg a harmadikat egy Bush utáni új demokrata adminisztráció jelentheti szerinte. Az egyenlőség és a társadalmi reformok melletti elkötelezettség másfajta gondolkodásban és a republikánusokétól eltérő törvénykezésben testesül meg, méghozzá olyan elemeken keresztül, mint a progresszív adózás, a szociális célokra költött szövetségi források növelése, az egészségügyi és általános társadalombiztosítási reform bevezetése. Krugman „new New Deal”-je 2007 őszén mindazokat a javaslatokat tartalmazta (gazdasági ösztönzőcsomag, tehetőseket sújtó adóemelés, állami betegbiztosítás kiszélesítése), amelyeket az Obamaforradalom egy éve el is hozott. A könyv második kiadása változatlan tartalommal jelent meg, 2009 elején. Amit a törvényhozási és kormányzati súlypont balra tolódásából hosszútávú következményként Blumenthal és Carville levont, azt a szellem területén Sam Tanenhaus prognosztizálta.15 2009 kora őszén megjelent, beszédes című (The Death of Conservatism) könyvének mondanivalója azonban megfontolásra sokkal érdemesebbnek látszik a jobboldalon, mint a demokrata adminisztrációk tanácsadóinak vélekedése; lévén Tanenhaus Whittaker Chambers és Buckley biográfusa, a New York Review of Books mérsékelten liberális szerkesztője. Alaptézise azonban nagyon hasonló a maguk előtt évtizedes demokrata korszakot látókéhoz: ifj. Bush két ciklusának vége és az új, karakteres demokrata elnök cselekvése a lassan három évtizede tartó konzervatív korszak lezárulását eredményezi. Tanenhaus a konzervativizmust mint eszmét és a kormányzati cselekvés mögött álló filozófiát vizsgálja, s nem pártszempontból közelít a kérdéshez. A „konzervativizmus halála” tehát nem a GOP elnökjelöltjének veresége és a társadalmi támogatottság jelentős mérséklődése miatt fontos, hanem fordítva áll a dolog: állítása szerint a National Review generációja által felhalmozott örökséget vesztegette el a szellemileg kiüresedett és tévedések irányába elcsúszott hidegháború utáni konzervativizmus. Tanenhaus rokonszenves megközelítése szerint a nagy konzervatív ébredés idején egyegy nagy alak (Kirk, Buckley) teremtette meg azt a szellemet, amelyet pragmatikus államférfiak (Nixon, Reagan) ültettek át a gyakorlatba. Mindkét csoport gyakorlatorientált és a legkevésbé ideologikus alkatú volt, a radikálisokat (például. John Birch Society) kiszorították, és a gondolkodás mérsékelt vonalvezetése mellett egyértelműen az amerikai társadalom közepének megnyerésére törekedtek. Tanenhaus álláspontja szerint ez 15

Sam TANENHAUS: The Death of Conservatism, Random House, New York, 2009.

85


3/10/2010

9:33 PM

Page 86


változott meg a posztbipoláris korszakban, hiszen az amerikai jobboldal és a republikánus elnökség is az ideológiai indoktrináció minél magasabb fokára törekedett, amit a praktikus gyakorlat birodalmi centralizmusra cserélése, a konzervatív elvek fundamentalista üzenetekre váltása kiválóan jelez. Példaként említi meg, hogy míg Theodore Roosevelt reformista volt, Nixon nem bontotta le a jóléti államot, Reagan pragmatikus államháztartási politikát folytatott, Buckley pedig éles határt húzott a radikális mozgalmak és a konzervatív főáram közé; addig az „antiliberális revansizmus” (utalás Rush Limbaugh rádiósra), a neoprotestánsok és az impériumépítő neokonok eltávolították az amerikai konzervativizmust mérsékelt-pragmatikus gyökereitől. Burke nem lenne büszke arra, ami az elmúlt tíz évben konzervativizmus címszó alatt történt – halljuk ismét. Tanenhaus úgy véli, eljött a magába nézés, az elszámolás és a múltba tekintés kora, és azt valószínűsíti, hogy a túlságosan bezárkózó konzervativizmus most kívülről várhatja a megújulást. Így azt javasolja, hogy a főárammá válni igyekvő fundamentalizmust válasszák le, s nyissanak magukat nem konzervatívnak tekintő társadalmi csoportok felé. Utóbbit egy interjúban igen fontosnak nevezte, hiszen ha az Obama-reformok révén a demokraták megnyerik maguknak a baloldal mellett az ország centrumát is, akkor „ez marginalizálhatja a jobboldalt egy egész nemzedék idejére, ha nem tovább”.16 Tanenhaus úgy fogalmazott továbbá, hogy a 21. század első évtizedének végére a konzervatívok visszakerültek a ’30-as évek közepén jellemző állapotukba, s pontosan az mozdíthatja ki őket onnan, ami akkor is: a szellemi megújulás, az antiliberális kultúrháborúskodás befejezése és a társadalom nagy része számára szimpatikus program megfogalmazása. A jobboldal káros irányba haladásának kérdése a táboron belül is hullámokat vert. Nemcsak a háborúval elégedetlen jobboldali libertáriusok és anti-neokon paleokonzervatívok, hanem az általános konzervatív ügyet – gazdasági, kulturális stb. okokból – eddig támogató neves publicisták is elbizonytalanodtak. Ezt jelzi a már idézett Andrew Sullivan „kiáltványa”, amelyet egy minőségben párját ritkító magazinon vezetett blogjában tett közzé.17 Az önmagát Burke és Oakeshott követőjének, angolszász torynak nevező Sullivan szerint nem ő hagyta el a jobboldalt, hanem fordítva. Mégpedig úgy, hogy a jobboldali kormányzat növelte a központi költségvetés kiadásait, elfelejtette kezelni a gazdasági válságot, vallási doktrínákkal válaszolt a kulturális kérdésekre, a terror elleni jogos küzdelem címén globális hegemóniaépítést és permanens háborúskodást végzett. Az elégedetlenség iránya Sullivannél – amint a szabadelvű Tanenhausnál is – egyfelé mutat: a jobboldal gondolatilag kiüresítette magát, és olyan kormányzati munkát végzett, amire konzervatív ember nem lehet büszke, a republikánus érában ráadásul olyan folyamatok indultak el, amelyek a társadalom többségét el is távolították a párttól. A konzervatív korszakot így vagy úgy lezárultnak tekintők mellett érdemes azonban megnézni azt is, hogy a hibákat hozzájuk hasonlóan észrevevő, de a helyzetet korántsem ilyen tragikusnak látók miként gondolkodnak. Két, évtizedek óta a legnevesebbek közé 16

Jon MEACHAM: Requiem for the Right. The Biographer of Whittaker Chambers and William Buckley on a Dying Movement, Newsweek 2009. szeptember 7. 17 Andrew SULLIVAN: Leaving the Right, The Daily Dish blog on Athlantic Monthly on-line 2009. december 1.

86


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 87

Óriásszamár

és

törpeelefánt

sorolt konzervativizmus-kutató, George H. Nash (az Intercollegial Studies Institute neves történésze) és Lee Edwards (egykori Reagan-tanácsadó, a Heritage Foundation vezető eszmetörténésze) egyaránt úgy véli, egyáltalán nem lehet az amerikai konzervativizmus végéről beszélni, annak ellenére, hogy a jobboldal akár tartós hátrányba kerülését mindketten elismerik. Egyetértenek abban is, hogy a válság jelei a szellemi megújulásra szólítanak fel, amelynek forrásait azonban máshol keresik. Nash legújabb könyve, amely címében a megoldásadásra is utal, valójában inkább a 20. századi konzervativizmus fejlődését tekinti át.18 Bevezetőjében egyenesen keresztúthoz, választásra felhívó útelágazáshoz hasonlítja a jelenlegi helyzetet, majd az ismertebbek közül Chambers, Kirk, Willmoore Kendall, Richard Weaver és Hayek múltban játszott szerepének áttekintése következik. Nash történelmi tablója ötfejezetnyi Buckley-méltatással, Herbert Hoover, a New Deal és Reagan eddig szokatlan végkicsengésű (át)értékelésével folytatódik, amíg végre elkövetkezik az a tízoldalnyi szöveg, amely a könyv alcímében jelzett jövővel foglalkozik. Ezek szerint az amerikai konzervativizmusnak csak múltja van, hiszen Nash hangsúlyokon vitatkozik, értékel és átértékel, de a jelen szellemi helyzetére igazán kézzel fogható válaszokat nem ad. Könyvét különben is az öneszmélés, az „újratervezés” elvégzéséhez ajánlja. Álláspontja szerint a liberálisok győzelmi ovációjának és a konzervatívok általuk terjesztett állítólagos halálhírének nem szabad bedőlni, amire viszont szükség van, az a múlt leltározása. Az azonban érdekes, hogy a kötet szereplői között inkább a szellemi élet konzervatív, tradicionalista, libertárius képviselői vannak túlsúlyban, mintsem a jobboldali politikusok. Vagyis önkéntelenül, minden optimizmusa ellenére is azt sugallja, hogy mára a szellem kisebbségbe került. Ezek szerint tehát mégis baj van. Edwards Nashnél tovább megy, és teljesebb képet ad mind a jelen problémáiról, mind a megoldásról. Vélekedése szerint a Republikánus Párt az elmúlt nyolc évben eltávolodott a konzervatív elvektől, amiért vereséget szenvedett a választásokon, de a konzervatív szellemiség, életmód és a jobboldali gondolkodás nagyon is él, hiszen számos irányzat virágzik, ami az élet és nem a halál jele. A párt és a szellem ma elszakadt – mondja –, mivel hiányzik a kettőt összefogó vezető személyiség.19 Az elvektől való eltávolodásra a visszatalálást, a gondolatok és irányzatok szétszóratására pedig az összefogást ajánlja a történész. Edwards úgy véli ugyanis, hogy az amerikai konzervativizmus négy nagy alapvető gondolatát ismét fel kell fedezni, azaz ki kell állni az alapítás és az alkotmány nagy eredményének tekinthető, jogilag korlátozott kormányzat, a vállalkozáson és piacon alapuló gazdasági szabadság, a kereszténységből fakadó közmorál, valamint a „republikánus erényeken” alapuló társadalmi rend mellett. Ez volna az a mag, amelyet egy új fúzió, az „alkotmányos konzervativizmus” (Constitutional Conservatism) alapjául tekinthetne minden mai irányzat. A cél tehát egy olyan konzervativizmus, amely a Függetlenségi Nyilatkozat és az alkotmány szellemében elutasítja a hatalom és a büdzsé kiegyensúlyozatlanságát, mérsékelt, de határozott kulturális napirendet alkot és piacgaz18

George H. NASH: Reappraising the Right. The Past and Future of American Conservatism, ISI Books, Wilmington, 2009. 19 Lee Edwards előadása, Common Sense Society, Budapest, 2009. december 3.

87


3/10/2010

9:33 PM

Page 88


daság-párti. A Frank S. Meyer által 1964-ben meghirdetett fúzionizmus mai mása volna az, amely az előbbi, megkérdőjelezhetetlen közös elvek mentén összefogná a gazdasági, a társadalmi/kulturális és a nemzetbiztonsági konzervativizmust. Azaz az üzleti élet tagjait, a piacpártiakat, libertáriusokat, a tradicionalista felfogású paleokonzervatívokat és a vallásos jobboldal tagjait, valamint a céljaikból lejjebb adó neokonzervatívokat.20 A konzervatív krízisre megoldást várók jelenleg két irányba tartanak, de egyik sem Edwards fúzióját óhajtja, hanem éppen a széttartás fokozását mutatják. A Buchanan-féle The American Conservative és a neokon Commentary 2009 őszén pontosan egy időben hozta nyilvánosságra saját véleményét a megújulásról, kölcsönösen kizárva a másik oldalt.21 A kicsivel korábban megjelent neokonzervatív nyilatkozat siralmas helyzetként vázolja a republikánusok elmúlt hat évét, hiszen 2004, 2006 és 2008 tükrében egyenletesen csökkenő támogatottságról, a GOP Vietnamjává váló Irakról és aktivista Obamakormányzatról beszél. A konzervatív szellemi megújulással nem, a jobboldali párttal annál többet foglalkozó szöveg szerint a mindig is a pirosak két erősségének számító ügyekre kellene koncentrálni, azaz a védelmi politikát és a költekezés-visszafogást kell előtérbe állítani. Új szavazók tekintetében a protestáns felekezetekhez tartozó latinokat és az Obamából várhatóan kiábránduló demokrata-szavazókat említi. Az ifjabb Bush szoros környezetében mint vezető elnökhelyettesi stábtag és beszédíró-tanácsadó dolgozó szerzőpáros javaslata tulajdonképpen nem mást céloz, mint a neokonzervatív külügyi offenzíva folytatását, a demokraták költségvetési politikájának éles kritikáját és a David Frum részéről már korábban megfogalmazott centrista–zöld–bevándorlásbarát napirend-változtatást.22 A másik oldalon a paleó James W. Antle reformisták és tradicionalisták szembenállásban láttatja a GOP programja és az elkövetkező amerikai konzervativizmus kialakítása körül kialakult vitát. A neokonzervatív fészekhez tartozó David Brookst, David Frumot, a Wehner–Gerson párost a Bush-politika kiszolgálóinak nevezi, akik a régi adminisztráció javított változatát adnák a jobboldalnak, ahelyett, hogy eltűnnének végre. Az adók, az állam és a bevándorlás méretcsökkentésének hármasában gondolkodó libertárius–paleokonzervatív krédóval23 szemben álló jóléti, háború- és migráns-barát poszt-neokonokat Antle úgy minősíti, hogy „a reformisták új eszméi egyáltalán nem konzervatívok, a régiek pedig felelősek azért, ahogyan Bush alatt a GOP végezte”. A neo- és a paleokon oldalról idézett sarkos vélemények szerint tehát közeledés nemigen várható. A múlt Bush-light változata az Obama-korszak után alighanem bármilyen értelemben is folytathatlan (vagy lenne arra érdemes); de meggondolandó az is, hogy a paleók napirendje mennyiben állja meg a helyét akkor, amikor Amerikában nemsokára együttesen meghatározó többségbe kerül a spanyol nyelvű, színes bőrű, nem-vallásos és inaktív lakosság. 20

Lee EDWARDS: The End of Conservatism?, Heritage Lectures 1120. (2009. április 27.), 3–6. Peter WEHNER – Michael GERSON: The Path to Republican Revival, Commentary 2009. szeptember; James W. ANTLE III: Deformed Conservatism. David Brooks Rebrands the Failed Philosophy of Geroge W. Bush, The American Conservatism 2009. november 1. 22 Lásd David FRUM: Comeback. Conservatism That Can Win Again, Doubleday, New York, 2008. 23 Lásd Paul M. WEYRICH – William S. LIND: The Next Conservatism, St. Augustines Press, South Bend, 2009. 21

88


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 89

Óriásszamár

és

törpeelefánt

Konzervatív ellenfordulat vagy progresszív reformkorszak? Obama legalább annyira meghatározó alakja a 2008 után következő éveknek, mint Reagan volt a ’80-as évtizednek. Míg az idős republikánus elnök főleg az elmúlt évtizedekben vált – a jobboldalon manapság némileg érthetetlenül egyre többször megkérdőjelezett érvényességű – ikonná, addig Obama már 2008 közepén a progresszív (baloldali, liberális, pacifista, zöld) reformerség vezető brandje lett. A Bush-korszak kudarcai, a vereségre álló háborúk, a gazdasági válság, a zavaros társadalmi-kulturális folyamatok közepette olyan várakozás irányult a fiatal, afroamerikai, egykori chicagói szociális munkás felé, amelynek képtelenség lenne megfelelni. Egy birodalommá duzzasztott ország nem vonulhat ki csak úgy két frontról is, bár további maradása azzal fenyeget, hogy nagyhatalmi léte is megkérdőjeleződik. A gazdasági válságot rendezni hivatott, egyelőre nem sok eredményt mutató ösztönzőcsomag és a csillagászati méretű egészségügyi kiadásnövelés sok amerikainak az adóemelést, a szövetségi eladósodást juttatja eszébe. Kormányzatának egyéves évfordulóján tartott State of the Union beszédében Obama nem véletlenül maga is a reformok elmagyarázásának hiányosságára utalt – úgy gondolva, hogy az egészségügyi mega-átalakítás egyetlen problémája kommunikációs jellegű –, és ígéretet tett a gazdaság mozgásba lendítésére, munkahelyek teremtésére és a középosztály érdekeinek védelmére. Eközben az elnöknek a tábor egyben tartására is gondolnia kell, hiszen a latin–katolikus–spanyolajkú közösség növekvő száma azzal is együtt jár, hogy kulturális értelemben más követelésekkel áll elő, mint a jól képzett, többdiplomás, liberális szavazók. Amennyiben pedig a gazdasági válság következtében módosulnak vagy megszilárdulnak bizonyos értékek (az adók és szociális kiadások növelésének elutasítása, az egyéni vállalkozás felértékelődése, az állami újraelosztással kapcsolatos szkepticizmus, a Fed létjogosultságának kétségbe vonása), illetve a republikánusok letesznek a Pax Americana és a „jótékony globális hegemónia” új-neokonzervatív álmairól, akkor még az is előfordulhat, hogy a konzervatív párt lassan visszahódíthatja a társadalom szimpátiáját. Ha hihetünk a 2009. évi Gallup-felméréseknek, akkor a folyamatosan romló népszerűségi adatokból arra következtethetünk, hogy az Obama-láz hőemelkedéssé csillapodott. A 2009. január eleji beiktatáskor mért 83%-os rekordszimpátia a következő hetekben – a még mindig nagyon jelentősnek mondható – 68%-ra módosult, majd a Gallup 2009 végén már kicsivel 50% alatti népszerűséget mért.24 Hogy ez egy szokásos apadás (a második hivatali év kezdetekor Carternél 55, Clintonnál 54, Reagannél 49%-ot mértek), vagy a nehéz gazdasági helyzet és az előző kormányzat maga után hagyott problémai maradandóságának hatása-e, esetleg már inkább a kiábrándulás felé mutat, nehéz eldönteni. Annyi bizonyos, hogy az irreálisan magas támogatottságról a társadalom alig felére visszaeső szimpátia-index optikailag drámaian hat, s arra is biztosan sokan rájöttek már, hogy Obama nem szupermen. Két kormányzó- és egy szenátorválasztás is arra utal, hogy 24

Jeffrey M. JONES, After Brief Uptick Obama Approval Slips to 47%, 2009. december 7., www.gallup.com/ poll/124610/brief-uptick-obama-approval-slips.aspx.

89


3/10/2010

9:33 PM

Page 90


az Obama-mánia lecsengőben van. A 2009. novemberi virginiai és New Jersey-i kormányzóválasztáson tizenkét éve először tudott republikánus jelölt győzni, Massachusetts pedig konzervatív szenátort küldött Washingtonba 2010 januárjában. A Gallup 2010. február elején nyilvánosságra hozott pártszimpátia-felmérése azt mutatta, hogy a nevezett három állam (sorrendben Massachusetts, Virginia és New Jersey) 2008 és 2009 között csupán 5, 2 és 1%-kal vált kevésbé demokrata pártivá, s lakosságuk még mindig 29, 7, illetve 18%-kal jobban preferálja Obama pártját. Emlékeztessünk arra is, hogy 2009 legvégén Massachussetts a legliberálisabb államok ranglistáján dobogós, harmadik helyet kapott!25 Mindez nem túl jó előjel a 2010 novemberében félidei választások elé néző és számtalan megoldandó problémát (recesszió, munkanélküliség, az egészségügyi reform végső olvasatának elfogadtatása, Afganisztán) maga előtt görgető Obama számára. A jobboldali amerikai kommentátorok abban reménykednek, hogy a Képviselőház egészét és a Szenátus harmadát lecserélő idei őszi kongresszusi választás republikánus visszatérést hoz, és minimum a felsőházi demokrata szupertöbbség elvész, aminek hiányában azonban nem lehet több átfogó baloldali programot keresztülvinni a törvényhozáson. A pártok támogatottsága azonban lassabban rendeződik át, mint azt a GOP stratégái szeretnék. A Gallup idézett elemzése ugyanis arra is rávilágított, hogy a demokrata szavazók kiábrándulása egyelőre „nem olyan mértékű, hogy átrendezze a politikai térképet”. A vezető demokrata államok összetétele 2008 ősze óta nem sokat változott, és harmincnégy állam a csökkenés ellenére még mindig erős vagy kisebb mértékű demokrata többséget élvez, tizenkettő kiegyensúlyozott a két párt között, míg csupán a maradék öt egyértelműen konzervatív párti. Persze ez az arány és vele a republikánusok reményei változhatnak. Buchanan, értékelve a 2009–2010 fordulóján lezajlott három állambéli választást, azt a stratégiát javasolta röviden, hogy a GOP a fehér szavazók visszahódítására alapozza a kampányát.26 Elemezésének kezdetén emlékezetbe idézi, hogy McCain mind a három államban veszített 2008 végén, és a feketéknek mindössze 8-10%-a szavazott – amint országosan is – a republikánusokra mind 2008-ban, mind legutóbb. A három, bőrszínt tekintve legalább kétharmados fehér többséggel bíró államban tehát az afroamerikaiak most sem álltak tehát át a jobboldalra, a győzelem okát másutt kell keresni. Buchanan szerint itt a republikánusoknak eleve több lehetőségük volt fehér szavazók begyűjtésére, akik Virginiában 68, New Jerseyben 59%-ban a jobboldali jelölt mellett szavaztak. Az Obamától a gazdasági válság és a munkanélküliség, valamint az eüreform ellenzése miatt elpártoló fehérek republikánusok melletti elköteleződése jelentheti a győzelem kulcsát állítása szerint. „Amit a Republikánus Pártnak tennie kellene – írta –, az nem az, hogy a Wall Street Journalra hallgasson, hanem hogy észrevegye az elfelejtett amerikaiak hangját.” A kongresszusi székcserék lehetőségét érdemes kiegészíteni azzal, hogy a demokrata képviselőket már ma is megosztja az, hogy a korábbi republikánus-párti államokból ér25 Jeffrey M. Jones: Party ID. Despite GOP Gains, Most States Remain Blue, 2010. február 1., www.gallup.com/poll/ 125450/party-affiliation-despite-GOP-gains-states-remain-blue.aspx. 26 Patrick J. BUCHANAN: Has Obama Lost White America?, The American Conservative blog 2010. január 21., www.amconmag.com/blog/2010/01/21/has-obama-lost-white-america.

90


Békés

3/10/2010

9:33 PM

Márton:

Page 91

Óriásszamár

és

törpeelefánt

kezők korántsem olyan elkötelezett baloldaliak, mint azt a két ház többségi vezetői elvárnák. Erre mutat, hogy több olyan demokrata képviselő is akadt az egészségügyi reform megszavazásakor, akik ex-piros államokból jőve ellenezték az abortusz állami támogatását (nem is vették bele a törvényjavaslatba), s másként gondolták az állami felelősségvállalás és a gazdagokat sújtó különadó mértékét is. A republikánusoknak is akad azonban gondja, de más természetű. A GOP-t elhagyó konzervatív szavazók ugyanis aggasztó számban állnak át a függetlenekhez, ami azt jelzi, hogy az üzenetek módosításával talán újra magára találhat a jobboldal. Amerika ugyanis továbbra is olyan ország, amelyben minimum relatív többségben a konzervatív felfogásúak vannak. A konzervatív értékpreferenciák stabilizálódását erősítheti fel, hogy az Obama-napirend tematizációs ereje gyengült. A „változás” és a „remény” hite nem volt elég ahhoz, hogy a Demokrata Párt alapvetően haladja meg az ország gondjait. Az afganisztáni krízis növekedése miatt a háború továbbra is megoldatlan kérdés maradt, a gazdasági válság, valamint a munkanélküliség pedig elsődleges kérdéssé lépett elő, míg a globális felmelegedés hívószava egyre kevesebbeket érint meg. Az egészségügyi átalakítással szembeni társadalmi szkepticizmus, amint a populáris, költekezés- és adóellenes Tea Party-mozgalom is azt jelzi, hogy Amerika konzervatív értékei továbbra is népszerűek, ha a GOP nem is annyira. Talán a társadalom véleményváltozásának szignálja az az eredmény, amelyet a Gallup 2009 októberében mért.27 Ezek szerint az amerikai társadalom legnagyobb, azaz relatíve többségben lévő „ideológiai” csoportja a konzervatív a maga 40%-ával, szemben a középen állókkal (36%) és a kifejezetten liberálisok fele annyi számával (20%). Érdekes fejlemény, hogy a növekedés 2008 óta tapasztalható, pontosan azóta, amióta a moderate csoport aránya folytonosan egy-egy százalékkal 36%-ra, a liberális felfogásúaké pedig 22-ről 20%-ra csökkent. Ekkora konzervatív tömeg legutoljára 2003–2004 között volt. Az emberek olyan kérdésekben mutattak növekvő mértékben konzervatív hozzáállást, mint a kormányzat gazdasági befolyásának sokallása (38-ról 45%-ra), a szakszervezetek hatalmának mérséklése (32-ről 42%-ra), a bevándorlás csökkentésének szorgalmazása (39-ről 50%-ra), a „hagyományos értékek” washingtoni támogatásának óhajtása (48ról 53%-ra), a pro-life vélekedés terjedése (44-ről 51%-ra), a globális felmelegedés kérdésének ignorálása (35-ről 41%-ra). A halálbüntetés, a melegházasság és az iraki háború megítélése eközben nem változott. Az amerikai társadalom demográfiai viszonyainak átrendeződése tény, a reformjai révén Obama nevével fémjelzett történelmi jelentőségű korszakváltás vágy. Hogy az álomból valóság lesz-e, az attól függ, a demokrata adminisztráció mennyire tudja évtizedekig egy táborban tartani bázisának részeit. A Republikánus Párt egydimenziós, társadalmi és kulturális, sőt ideológiai szempontból végletesen meghatározott frakcióvá vált az elmúlt egy évtizedben, míg a másik oldal azzal fenyeget, hogy a növekvő létszámú kisebbségiek, az eddig nem biztosított tízmillió, a nők, a fiatalok és a diplomá27

Lydia SAAD: Conservatives Maintain Edge as Top Ideological Group, 2009. október 26., www.gallup.com/poll/ 123854/conservatives-maintain-edge-top-ideological-group.aspx.

91


3/10/2010

9:33 PM

Page 92


sok a demokraták mellett maradnak. (Jellemző adat, hogy a lakosság 7%-át kitevő latino bevándorlók a nem biztosítottak 21%-át teszik ki, és demokrata szavazók.) De ha a párt népszerűsége nem is, a konzervatív szellemiség és még inkább a konzervatív felfogás töretlen. Ezt bizonyítja, hogy az előbb idézett felmérés szerint míg a függetlenek között 2008-ban 29% mondta magát konzervatívnak, addig 2009-re ez 35%-ra nőtt. A pártok támogatónak belső megoszlása úgy néz ki, hogy a republikánusok 72%-a nevezi magát konzervatívnak, a függetlenek középen állók (43%) és konzervatívok (35%) között oszlanak meg, míg a demokrata bázis közel 40–40 százalékos centrista–liberális összetételű. Konzervatívok tehát vannak, csak Sullivanhez hasonlóan elhagyta őket a hivatalos jobboldali politika. Hogy Amerika arcát – például Carville prognózisának megfelelően 2050-ig – ne a progresszív, hanem az ország hagyományaira érzékeny politika határozza meg, arra a republikánusoknak talán akkor nyílhat lehetőségük, ha a bázis szélesítéséhez pragmatikusabbá, üzeneteiket tekintve pedig valódi konzervatívokká válnak.

Essaouira, Marokkó

92


3/10/2010

9:33 PM

Page 93

Kommentár • 2010|1 – Esszé

Vári András GENTLEMEN AZ ÚRIEMBEREK HAZÁJÁBAN AZ 1830-AS ÉS AZ 1930-AS ÉVEKBEN John Paget és Patrick Leigh Fermor Magyarországon*

1. Szereplőink John Paget 1808-ban született unitárius orvoscsaládban, testvérei közül is többen orvosok lettek, ő is ezt a mesterséget tanulta Edinburghben. Az orvosi szakma ekkor még csak igen kevéssé tekinthető tudománynak, saját tapasztalatukból tanulnak még a legnagyobbak is, így Paget is tanulmányutat tett Párizsban, majd Olaszországban. Itt találkozott későbbi feleségével, br. Wesselényi Polixénával. 1835-ben utazott végig Magyarországon és Erdélyben egy rajzolóval és egy másik angol útitárssal, majd 1839-ben kétkötetes, pontos útleírást jelentetve meg felesége és valószínűleg Tasner Antal adatainak segítségével Londonban.1 Házasságkötése után Paget feleségével Aranyosgyéresre, Erdélybe költözött, birtokokat vásárolt, az 1846–47-es országgyűlésen honfiúsították. 1848 októberében nemzetőrnek jelentkezett, de harcokban nem vett részt, futárként szolgált az erdélyi seregnél, közben az angol sajtót is tudósította és a bukaresti angol konzulon keresztül az angol külügyminisztériumot is tájékoztatni igyekezett.2 Jókai Mór Egy az Isten című regényében adott leírása szerint Paget csapatával védte az üldözőktől a vérengzésből menekülő nagyenyedi civil lakosságot, miután azt „Jánk és Axentie rablói 1849. jan. 8. a teljesen védtelenül maradt várost […] éjjel orozva megtámadták”.3 Családját Angliába előre küldve, maga csak a világosi fegyverletétel után menekült vissza régi hazájába. 1855-ben az angol kormány közbenjárására térhetett vissza Erdélybe, a románok által fölégetett birtokára, szétdúlt otthonába.4 Ugyanebben az évben jelent meg munkájának újabb angol kiadása. Paget egészen 1892-es haláláig aktív maradt az erdélyi közéletben, de nem tudunk róla, hogy személyének vagy munkájának további visszhangja lett volna Nyugaton. * A cikk a Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet által 2008. november 20-án Miskolcon rendezett, Az utazó tekintete. A transzkulturális létállapot és a szöveg c. konferencián elhangzott referátum bővített változata. 1 John PAGET, Esq.: Hungary and Transylvania, with remarks on their condition social political and economical, London, 1839 (újabb kiadásai: London, 1849, 1850, 1855; USA: Philadelphia, 1850; német fordítás: Leipzig, 1842). 2 Lásd KOVÁCS Sándor: John Paget János részvétele az 1848–49-es szabadságharcban és forradalomban, Unitárius Élet 2002/2., 11–13. Kovács szerint Paget „részt vett Kolozsvár védelmében, több alkalommal is őrszolgálatot teljesített, de fegyveres alakulatban nem harcolt”. (Uo., 11.) 3 A Pallas Nagy Lexikona (Enyed szócikk), VI., Budapest, 1894 (hálózati verzió: http://mek.niif.hu/00000/ 00060/html/032/pc003211.html). 4 Lásd SZINNYEI József: Paget János = UŐ.: Magyar írók élete és munkái, X., MTA–Hornyánszkí, Budapest, 1905 (reprint: Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete, Veszprém, 1981; hálózati verzió: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm).

93


3/10/2010

9:33 PM

Page 94


Patrick Leigh Fermor 1915-ben született.5 Akkor 35 éves apja Brit-India vezető geológusa volt, anyja és nővére vele ment Indiába, a kis Patricket viszont egy ismerős család őrizetére hagyták. Az évekkel később, immáron férjétől különválva visszatért anya is csak egy időre vette magához gyermekét. Fermor így nagyobb részt jó házból való, de nehezen kezelhető gyermekeknek szánt intézetben, majd egy előkelő középiskolában, végül egyéni tutorok vezetése alatt nevelődött. Nagyszerű klasszikus műveltséget kapott, de alkalmazkodni nem tanult meg. Szerencsének tekinthető, hogy 18 éves korában a kitűzött célt, a sandhursti katonai akadémiára való felvételt nem érte el. Ehelyett 1933 decemberében elindult, hogy gyalog végigjárja Európát Hook van Hollandtól Konstantinápolyig. Erről szóló útikönyve, amely Londontól az esztergomi Mária Valéria hídig tart, 1977-ben, ennek folytatása útja magyarországi és erdélyi szakaszáról, Between the woods and the water címmel 1986-ban jelent meg.6 Miután elért Isztambulig, onnantól a görög szigetvilágban utazgatott. 1939-ben önként szolgálatra jelentkezett, végigharcolta a háborút, haditetteiért már 1943-ban megkapta az Order of the British Empire-t. Itt tehát két úriemberrel van dolgunk. Paget még egy Magyarországra szimpátiával tekintő nyugat-európai közvélemény megjelenítője. Ám Fermor mögött már más háttér van: a két látogatás között eltelt száz évben porrá lett a modern magyar állam és a magyarság által Nyugat-Európában élvezett szimpátia, közöny vagy utálat vette át a helyét.7 Ez nem magától jött, mint Jeszenszky Géza megmutatta, nagyhatalmi érdekek teremtették meg a fordulat lehetőségét, amit elszánt szláv és román nacionalista mozgalmak, később a magyarországi ún. „polgári radikális” illetve szocialista áramlatok emigránsai szilárdították valósággá. Mára az ellenségesség a nyugati közvéleményben a közönnyel vegyül.

2. Csatlakozófelületek Az előbb fölemlített éles magyarellenességgel szemben itt két, tárgyilagosnak álcázott szerelmi vallomással van dolgunk Fermor és Paget tollából. Ez nem véletlen és nem futólagos szimpátia. A két gentleman kapcsolódását valamilyen szélesebb kompatibilitás biztosítja az itteniekkel. Mi ez a kompatibilitás, min alapszik, miben jelenik meg? Irodalmi toposzként ez a magyar úri réteg „varázsának” képében szokott jelentkezni, elsősorban a szomszéd népek irodalmában, amellyel a magyar arisztokraták egyrészt ak5

Faces of the week – Sir Patrick Leigh Fermor, BBC NEWS Magazine 2004. február 13., http://news.bbc.co.uk/2/ hi/uk_news/magazine/3482547.stm; Jeremy BERNSTEIN: Fermor the Magnificent, Los Angeles Times 1998. január 18. (www.powell-pressburger.org/Reviews/57_IllMet/IllMet08.html). 6 Patrick Leigh FERMOR: Time of Gifts, Penguin, 1977; UŐ.: Between the Woods and the Water. On Foot to Constantinople from The Hook of Holland the Middle Danube to the Iron Gates, Viking 1986 (magyarul: Erdők s vizek közt, Európa, Budapest, 2000). 7 Erről a propagandáról lásd Henry Wickham „Stickum” Steed (1871–1956) és Robert William SetonWatson (1879–1951), alias Scotus Viator műveit. A magyarellenes propaganda forrásvidékéről lásd JESZENSZKY Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918), Magvető, Budapest, 1986 (2. kiadása: Magyar Szemle, Budapest, 1994).

94


Vári

3/10/2010

András:

9:33 PM

Gentlemen

Page 95

az

úriemberek

hazájában…

kor is azonnali csatlakozást kapnak nyugati megfelelőikhez, ha valamilyen politikai vagy érdekellentét pillanatnyilag elválasztaná őket egymástól, másrészt ugyanez a réteg magához hasonlítja, szó szerint elcsábítja, elidegeníti saját közegüktől a szomszéd parasztnépekből kiemelkedő értelmiségieket.8 De vajon min alapszik ez a varázs, és hogyan működhet ez az utazók egyfajta dokkoló, csatlakoztató készülékeként? Ahogy a szélesebben vett nemesi, arisztokrata illetve értelmiségi szerep is, úgy e „varázs” is korhoz kötött. Paget korában, az 1830-as években a természettudomány optimista és felívelő korszakában van. Az abszolutizmus korában kialakult és annak igényeit teljesítő, az állam erőit, fizikai és társadalmi erőforrásait számba venni törekvő ún. leíró statisztika is tovább virul még. Hiszen, ahogy Fényes Elek karrierje is mutatja, a liberális nemzedéknek sem kevésbé fontos feladat az országban együtt élő sokféleséget valahogy nevekbe és számokba szorítani, mint a felvilágosult abszolutizmusnak volt. Az ekkor még egyrészt egyfajta művelődési kánonhoz, másrészt éppen a leíró statisztikához illeszkedő útleírás műfajában a komolyságot az adatok lehető pontossága, azok ellenőrzésére, értelmezésére és reális összevetésekre való törekvés jelentette.9 Ez éppen megfelelt a kozmopolita természetbúvár Paget habitusának és körülményeinek is, partnerei ezért is fogadhatták tárt karokkal. Fermor korában, a világháború és béke által egyformán elpusztított Európában e kapcsolódás első közelítésben az úriemberek, a „gentlemen” kulturális internacionáléjaként adható meg. Nem az örökölt, személyes érdem nélküli felsőbbrendűséget jelenti ez, nem a kutyabőrüket lóbálják utazóink, az általuk megjelenített társadalmi szerep a művelt, kultivált, saját erőből és érdeklődésből utazó idegené. Az ilyen, az úri szerepet az érdemre alapozó gondolkodásnak ekkor már hosszabb hagyománya volt. Hiszen már a Tudor-korszak kezdetére, véres emlékekkel bíró, de a 17. századra már pacifikálódó Angliában is a teljesítmény lett a nemesemberek, a „gentlemen” definíciója: „Azok, akik az ország jogát tanulják, az egyetemen laknak (eszüket könyvükre fordítva), vagy orvostudománnyal illetve a szabad bölcsészettel foglalkozva, vagy a háborúkban a kapitány helyén szolgálnak, vagy otthon adnak a közt szolgáló jó tanácsokat, és mindeme módokon kezük munkája nélkül tudnak élni, ilyformán tudják és akarják az úriember terhét, felelősségét és orcáját viselni…”10 Az úriemberség ideálja a 18. század közepe és a 19. század közepe között egész Nyugat- és Közép-Európában fölülírta a régebbi nemesi illetve arisztokrata társadalmi szerepet. A változás lényege, hogy azok a tényezők, alapok, amelyekre az úri felsőbbrendűség épült, az öröklött attribútumok felől egy hosszú folyamatban a személyes kiválóság 8

A modern korban e „báj” is szörnyű attribútumunk lett, lásd G. B. Shaw Pygmalionjában Pickering riválisát („Zoltan Karparthy” néven), a „hairy hound from Budapest, […] never have I known a ruder pest”, aki „Oozing charm from every pore He oiled his way around the floor”. 9 Az utazás művelődési kánonjáról lásd KOVÁCS Sándor Iván: Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi, Szépirodalmi, Budapest, 1988. 10 William HARRISON: A Description of Elizabethan England, XXXV/3., The Harvard Classics, P.F. Collier & Son, New York, 1909–14 (hálózati verzió: www.bartleby.com/35/3).

95


3/10/2010

9:33 PM

Page 96


tényezői irányába mozdultak el, épültek át.11 A társadalmi szerep itt értékre vonatkoztatott és rögzült magatartásformák, viselkedéskultúra, fogyasztási és életmódminták együtteseként értendő. A szerep elemein belül már a francia forradalom idejére kiemelkedő szerepet kap a kultúra, a művészet és az ekkor még tágkörű filozófia. A magyar történetírásban az arisztokratáknak ez a 19. századi „kulturálódása”, szerepmódosulása nemigen kerülhetett reflektorfénybe. Hiszen a reformkori vezetőréteg zöme köznemesi illetve honorácior származású volt, látens anti-arisztokrata allűrökkel, az ő látószögük nagyban meghatározta a történetírásét is. Ennek ellenére az úri szerep változása már ebben a korban is megfogható.12 Alapvető fordulat volt az urak világában az I. világháború utáni összeomlás, amely az utódállamokban végrehajtott földreformokkal az új osztrák és magyar államterületen kívül a politikai katasztrófa mellett egyben gazdasági is volt – ezután már nem is igen mutathatott létének igazolásaként e réteg mást, mint a jobb napokat látott zongorákat. Szövegeink mindkét szerzője, Paget és Fermor idegenek a beutazott vidékeken, az általuk átszelt tájak nyelvét nem beszélik, de viselkedéskultúrájuk, egykorúakkal vagy idősebbekkel, férfiakkal vagy nőkkel kapcsolatban megnyilvánuló attitűdjeik pillanatok alatt azonosítják őket a vendéglátók számára, mint olyanokat, akikkel – ha szabad Kipling kifejezését idézni – „egy vérből valók”. Az utazások vázszerkezetét a találkozások jelentik, e találkozások zöméről elmondható, hogy similis simili gaudet, gentleman találkozik úriemberekkel. A gyors beazonosítás után az ismeretség és közelség elmélyítésében kiemelkedő szerepet játszik a szorosan vett műveltség, az olvasmányok, festészet, zene ismerete, erre példák sora hozható a szövegekből. Legnagyobb részben az ókori klasszikusok és Shakespeare számítanak ide, Pagetnél, Fermornál és vendéglátóiknál egyaránt. Fermor sokat és meglehetősen egyéni ízléssel olvasott, de nem minden olvasmány alkalmas hídnak.13 A történelemből is az ókor és a középkor érdekelte legjobban, saját hazájára vonatkozó utalást, összehasonlítást nem találtam, Ugyanakkor Paget saját korának angliai politikai és gazdasági viszonyait is figyelemmel kísérte, és ezen ismeretei vendéglátói érdeklődésére is számot tarthattak. Hiszen ez a kor Angliában is reformkor, a nagy választójogi reform kora. Másrészt a műveltség e körben nem merül ki könyvekben és a tudományban, láthatóan mindketten nagy sikert aratnak sportemberként is. Ha pedig korábban a társadalmi szerepek átalakulását emlegettük, azt is meg kell jegyezni, hogy az idegen színhelye11 Vö. Jonathan DEWALD: Az európai nemesség 1400–1800, Pannonica, Budapest, 2002. A 19. századi változásokról lásd Volker PRESS: A nemesség a XIX. században. A régi Európa vezető társadalmi rétegei a polgári-bürokratikus korban = Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában, szerk. Kontler László, Atlantisz, Budapest, 1993, 11–40. Átfogóan: Werner CONZE: Adel, Aristokratie = Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, I., szerk. Otto Brunner – Werner Conze – Reinhart Koselleck, Klett, Stuttgart, 1972, 1–48. 12 Vö. VÁRI András: Angol játék magyar gyepen, Korall 2005. május, 99–131. 13 Lásd pl. FERMOR: A time of gifts, 85. Olvasta és szerette a fentieken kívül voltak Keats ódáit, „a szokott darabokat” Tennysontól, Browningtól és Coleridge-től, de semmi Byront, viszont annál több Rosettit, a kortárs költők közül Sachaverell, Edith és Osbert Sitwell, de semmi Pound vagy Eliot, a prózaírók közül Aldous Huxley, Norman Douglas és Evelyn Waugh voltak az akkori (1933) kedvencei.

96


Vári

3/10/2010

András:

9:33 PM

Gentlemen

Page 97

az

úriemberek

hazájában…

ken a legérzékenyebb határok nyitott átjárók, az intimitásba vezető legszűkebb kapuk egyike lehetett a hölgyek és urak egymásközti viselkedésrendjének gyors és pontos fölfogása. Mindkettejük elbeszéléséből kitűnik, hogy látványosan hamar befogadta őket az úri társaság, amiben része lehetett a hölgyeknek is. Korábban is előfordult, hogy ez a kombináció – hölgyek és műveltség – majdhogynem egy lendülettel segített vissza a társaságba kezdetben lehetetlen helyzetben lévő utazót, például a kémgyanúval letartóztatott Hoffmannsegg grófot 1793-ban.14

3. A személyes csatlakozások Vannak szerzőink Magyarország iránti rokonszenvének személyes okai is. Kettőjük közül vegyük az egyszerűbbet, az is elég nehéz. Paget 1835 februárban megismerkedik Rómában az ott időző, akkor 34 éves, leányával, annak nevelőnőjével és inasával, de férje nélkül utazgató báró Bánffy Lászlóné báró Wesselényi Polixénával. A hölgy – egykorúak szerint tündöklő szépség – maga is útirajzban fogja majd olaszországi élményeit és meglátásait publikálni (adataimat Jékely Zoltán ehhez írt utószavából merítem15). A dolog magva, hogy Polixéna „viszonzottan vagy viszonzatlanul szerelmes Wesselényi Miklósba”, és a nagyobb botrányt s az egyértelműbb kötődést megelőzendő vállalkozik hosszabb utazásra. Amikor azonban Wesselényi ellen a hűtlenség vádját emelik, Polixéna növekvő kétségbeeséssel olvassa az otthoni híreket, egyebek között Wesselényi leveleit is, majd Jékely szerint az éppen kibontakozó új szerelmének tárgyát, Pagetet küldi Pozsonyba, hogy kihozza az országból az életveszélyben forgó Wesselényit. Így volt-e, azt nem tudjuk, de ténynek látszik, hogy Polixéna szerette próbák elé állítani lovagjait, továbbá tény, hogy Paget 1835 júniusában Pozsonyba érkezett és találkozott Wesselényivel is. Nem teljesen megfejthető, hogy egy ilyen titkos vállalkozáshoz miért vitt magával útitársakat és egyebek között a kor szokása szerint egy rajzolót is. Akárhogy is, Wesselényi nem menekült, Paget viszont Széchenyi társaságában Pest felé indult, szabályos külföldi utazóként kalauzoltatva magát. Pesten és Budán is mindent megtekintett, ám Pestről, miért, miért nem, nem visszafelé fordult, hanem egy további félévig tartó úton bolyongott Magyarország és Erdély tájain. Eközben Polixéna csak novemberben tért haza és találkozott vele, addigi olaszországi útján egyebek között pedig Paget öccsének védelmét és gondoskodását élvezte. A részleteket, így az öccsel való kapcsolat milyenségét nem ismerjük ugyan, ám annyi világos, hogy Paget csevegő hangú, de szabatos és pontos útleírása összetett és több sebből vérző szívek érzelmeiből jegecesedhetett ki. Mindenesetre föltűnő, hogy ahhoz képest, hogy a sokoldalúan művelt és világlátott ember könyvétől polifón hangokat is várhatnánk, nagyon erősen markírozza a független ítéletű, el nem kötelezett, meg nem vesztegethető és csak magukat a dolgokat tekin14

Gróf Hoffmannsegg utazása Magyarországon 1793–94-ben, ford. és kiad. Berkeszi István, Franklin, Budapest, 1887 (reprint: Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1988). 15 Lásd WESSELÉNYI Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás [1842], Magvető, Budapest 1981, 355–443.

97


3/10/2010

9:33 PM

Page 98


tő megfigyelőt. Vajon kinek mutatják itt a rendíthetetlenséget: az angol közönségnek vagy a házassága és szerelmei között sodródó Polixénának? Más eset Fermoré. Neki is kialakult ugyan egy vagy több szerelmi románca, és mivel a könyv megírása sokkal az utazás után, 1977-ben fejeződött be, ez nyilván színezhette az ország képét is. De azért itt mégis másról van szó. Fermor napjainkban óriási sztár – élete további alakulásából következően. A jó görögtudással rendelkező fiú a háború kitörésekor ugyan az ír huszárokhoz jelentkezett, de a Special Operations Executive, a felderítést és a front mögötti akciókat irányító szervezet lecsapott rá. Többször is bevetették a német vonalak mögött. Végül kommandósként másfél évig Krétán irányította az ellenállást. Itt társaival foglyul ejtették a szigeten állomásozó német hadosztály parancsnokát. A fogoly Kreipe vezérőrnagy az Ida hegyének, Zeusz szent helyének birkatrágyás barlangjánál Horatius ódáját idézi – és Fermor folytatja a verssort.16 „Egy forrásból ittunk” – állapítja meg visszatekintve Fermor. Ezután német tisztekként lépve föl átviszik a fogoly tábornokot tizenvalahány német ellenőrzőponton, és végül átadják az érte jött brit naszádnak. A történetet egy másik brit tiszt 1950-ben megírta, majd ebből 1957-ben film lett Dirk Bogarddal, így a ma 94 éves Fermor hetvenes évek óta írt könyveit elképesztő ováció fogadja. A lelkendezés leggyakoribb szavai: charm, erudition, love of life, vagyis báj, erudíció, életöröm. A legtöbb újságcikk, kritika Fermor férfias vonzerejét, „awful good looks” és alapos klasszikus műveltségét kiemelve mint valami különös adottságokkal a földre potytyant csodagyereket prezentálja. Ez nem biztos, hogy túlzás, ennek ellenére mögé lehet nézni. A fiút ugyanis nemcsak a hölgyek és nemcsak saját osztálya fogadja be és adja tovább kézről kézre. Útjának első felében, Hook van Hollandtól Münchenig uszályok legénysége, parasztok, egy asztalos padszomszéd a sörcsarnokból, kisvárosi fogadósok és kávéház-tulajdonosok fogadják be egy-egy éjszakára, etetik és – itatják, méghozzá úgy tűnik, utóbbit is elég bőségesen. Talán az ajándék, melyet az öröklés vagy az istenek útján nyert, az lehetett, hogy a fiú részegen is kellemes ember volt, énekelt, boldogságot sugárzott. De a kapcsolatteremtés könnyűsége mögött már más is húzódhatott. Ennek a fiúnak sosem volt családja. A család, az intimebb közösség iránti igény azért föl-föltörhetett belőle, a befogadók, segítők sora pedig, ha szublimálva is, erre is rezonálhatott. Különösen föltűnő Fermor szövegében a gyorsan kialakuló komoly férfibarátságok sora – úgy, hogy ezt még a gender studies uralma alatt nyögő kritika sem képes homoszexualitássá redukálni.

16 A fantasztikus, időközben milliószor reprodukált történet forrása maga FERMOR: Time of gifts, 86–87. A folytatás: a stanzákat Fermor mondta végig. Utána hosszú, nagy csend. Majd Kreipe: Ach so, Herr Major! Mire Fermor, visszatekintve: „Mintha a háború, egy hosszú pillanatra, megszűnt volna létezni. Régente mindketten ugyanabból a forrásból ittunk, és ezután a még együtt töltött időre a dolgok mások lettek közöttünk.”

98


Vári

3/10/2010

András:

9:33 PM

Gentlemen

Page 99

az

úriemberek

hazájában…

4. A régi világ reprezentánsai, szerelmesei és lerombolói Fermortól Münchenben mindent ellopnak, a véletlen egy Baltikumból menekült, vagyona roncsain tengődő arisztokrata családhoz veti, ahol már nemcsak kedvessége, ének- és rajztudása szerez neki rangot, hanem elvesztett könyvei is. Ezekért cserébe a filléres gondokkal küzdő családtól egy 17. századi kiadású Horatiust kap ajándékba, innentől pedig ajánlólevelek egész lavinája viszi át Ausztrián, Csonka-Magyarországon és Erdély magyar főúri házain. Itt a műveltség közvetlenül azonosító. A háború utáni arisztokrácia számára a fiatal vándor, aki amellett, hogy jó lovas és rajzoló, a borokhoz és a képzőművészethez is ért, Horatiust és az Oxford Book of English Verse-et viszi négyezer kilométeren át a hátizsákjában, a lerombolt paradicsom eltévedt angyalának tetszhetett. Pedig az ilyen egymásra ismerések gyilkos félreértéseket rejthetnek. Fermor koraérett tizenévesként azoknak a művészeti irányzatoknak a szimpatizánsa, amelyeknek legfontosabb tartalmi vonása az akkori angol uralkodó osztállyal és kultúrával való szembefordulás, sőt annak gyűlölete volt. Ez az ún. Bloomsbury csoport.17 Ha nem is ebből a csoportból jött, de ennek szellemi örökségéből ruházkodott a harmincas években Guy Burgess, Anthony Blunt és Kim Philby is, a szovjetorosz titkosszolgálat legeredményesebb, vagyis legpusztítóbb ügynökei. Utóbbi egyébként Fermor parancsnoka volt a Special Operations Executive-nél Kairóban, ahonnan Fermort bevetésre küldték. Kémregénybe fordul útleírásunk? Maga Fermor 1977-ben mást mond, lényegében jelentéktelennek állítja 1934–35 körüli politikai tudatosságát, érettségét. Visszatekintve úgy véli, hogy őt az 1934 előtti intenzív irodalmi-társasági előélete nem politizálhatta, mert a Bloomsbury-negyed intellektueljeinél a kortárs zenéről alkotott vélemények, a nyakkendő-variációkban való elmélyülés s a párizsi és berlini éjszakai élet megtapasztalása messze fontosabb volt, mint a szocialista ideológiai tartalom. Nem tudom, így volt-e Bloomsburyben, de ebben a kérdésben hitelt adok Fermornak. Valóban, saját szövegei a dolog lényegét tekintve apolitikusnak és a kortárs politikai viták iránt jobbra-balra alapvetően érzéketlennek mutatják útja teljes hosszában. Persze életmódból és nemi szerepből is fonható volt szekta jellegű lojalitás. Fermor útja, ahogy máshol is, úgy nálunk és Erdélyben is egy fajta kulturális túra volt, ami itt viszont szerelmekkel is átszövődött. Az egész idevágó szöveg hangulatát tekintve is egy nagyon meleg azonosulást, a magyar és erdélyi tájakkal és emberekkel való mély rokonszenvet fejez ki, jelenít meg. De hogy fér össze evvel a lényegi, valós közömbösség a közép-európai kollektív tragédiák iránt? A történelemben a római birodalom bukása, de legkésőbb a harmincéves háború utáni korszak miért nem érdekli már Fermort? Miért ilyen kevés az empátia a kirablott és tízévi román szükségállapotot épp 17

A British Museumtól nem messze fekvő londoni negyedről egy eredetileg Cambridge-ben összejött, írókból, kritikusokból és képzőművészekből álló, kb. a század első harmadában aktív csoportot neveztek el. Tagjai voltak E. M. Forster, John Maynard Keynes, Virginia Woolf, Vanessa Bell, Duncan Grant, Clive Bell, Giles Lytton Strachey, Vita Sackville-West és mások.

99


3/10/2010

9:33 PM

Page 100


csak maga mögött hagyott erdélyi arisztokráciával szemben, miközben az egész utazásnak ez a szakasz és ezek az emberek a csúcspontjai? Hogy is van ez? Azt hiszem, Fermornak, miközben folyton a történelemről gondolkodott és álmodott, Wallensteint és Decebált látta lelki szemei előtt, a jelen is csak mint a történelemből itt maradt, leülepedett réteg tűnt érdekesnek. Viszont e múlt neki nem egy közösség által áthagyományozott minta, hanem intenzív, de csak személyesen élvezendő élmény, elsajátítandó tapasztalat. Ez az utazó érzéki viszonyban állt a történelemmel, amikor pedig érzéki viszonyai voltak, akkor a nőkön keresztül a történelemmel is kapcsolatba került. Ám ez a történelem távoli, mint az Ida hegye, éppen így és ezért válik esztétikailag élvezhetővé. Amikor a saját idejében zajló harcokat lát, a gepida harcosokért lelkesedő Fermor csak vállat von. Egy csallóközi magyarral találkozva úgy tűnik neki, hogy a trianoni béke, az egy great mistake, hiszen mint azt úti társa előadja, mindenkinek „csehszlovákul” kell tanulnia. Közvetlenül ezután egy szlovák iskolamestert hallgatva azt is sajnálja, hogy milyen borzasztó lehetett a háború előtt, hogy a föltörekvő szlovákokat a magyar nemesség elcsábította (seduce), meg hogy elvették a szlovák gyerekeket a szüleiktől és erővel magyarnak nevelték.18 Igaz viszont, hogy saját előéletére vonatkozó szövege sem adja nyomát azonosulásnak senkivel, tehát saját lehetséges hagyományaival sem. Ő nem ír, nem katolikus, nem angol, talán brit, de persze olyan brit, aki lehetetlenül provinciálisnak és taszítónak tartja kora Britanniáját. Noha a dolog annyiban fair, hogy senkinek nem kedvez, nem fogja pártját, de a puszta személyesség a közösségek történetével és jelenével szembeni értetlenséggel párosulva személyes találkozások esztétikai élményeinek pointilista festményéve oldja az összeurópai paysage-et. Paget ennek éppen a fordítottja. Nála mellékmondatokból kell összevadászni személyes műveltségének elemeit, míg saját élményeit és személyes vonatkozásait útleírásából vagy teljesen kirekeszti, vagy az irónia és az understatement, a visszafogott fogalmazás mögé rejti azokat. De vajon nem személyes értékválasztásai, élet- és szerepfelfogása tükröződik a közügyekről és közállapotokról alkotott nézeteiben is? Magyar és erdélyi közállapotokról két hangon referál. Egyrészt elmond egy sor kínos, szégyellnivaló tapasztalást, az elmaradottság stigmáit takarja ki meglehetősen határozott kézzel. A koszt, az anyagi kultúra elmaradottságát, a viselkedésbeli bunkóság eseteit – némi mentegetéssel, miszerint ez azért itt sem tekinthető általánosnak – kínos és láthatólag nem szándéktalan részletezettséggel ábrázolja. Ugyanakkor Paget könyve a magyarbarátság csúcsa. Miért? Mert az ország akkori leglényegesebb problémakörében, a bécsi kormánnyal szembeni önállóság és a polgári törvényesség, a jogállamiság megteremtésének vonatkozásában mindenben a magyarok törekvéseinek tolmácsolója az angol közönség felé. Az ország alakítandó társadalmi és politikai szerkezetének minden fontos és érzékeny kérdésében elvi egyetértésben van kora magyar liberálisaival.19 18 19

FERMOR: A time of gifts, 277–279. Lásd PAGET: Hungary and Transylvania, I., 100–102.

100


Vári

3/10/2010

András:

9:33 PM

Gentlemen

Page 101

az

úriemberek

hazájában…

Mégsem tartozott hozzájuk. Igazi hőse Széchenyi volt. Széchenyit nem csak az általa pontosan értett civilizációs programért dicsérte.20 De nagy dicséretet kapott a gróf azért is, mert elfogadta a király által fölkínált közlekedési kormánybiztosságot, odahagyva az országgyűlést. Ez éppen megfelelt Paget ízlésének. Hiszen szerinte mindig azt kell tenni, amihez saját erőnk elegendő, és ahol objektíve is tér nyílik a cselekvésre. Paget szemében az egyik legnagyobb bűn a túl nagy vállalás. Ez a fajta önkorlátozás, a biztos és széles frontú haladás programja érzésem szerint nála személyes modell, életprogram is. Az nem tudható, hogy ebbe belejátszott-e némi rivalizálás Wesselényivel szemben, akinek köztudomásúlag igen más alkata volt. Nem kellett feltétlenül így lennie. A politikai törekvésekkel adekvát személyes életfelfogás egyrészt Paget korábbi életére, természetbúvári mentalitására is épülhetett, másrészt későbbi életében tettek sorában valósult meg – a könyvtárépítéstől a szőlőnemesítésen át a gazdasági egyesületek működtetéséig. Ha többen karolták volna föl ezt a magatartást, valószínűleg kevesebb joggal írt volna a 20. század elejének kiváló magyar szociológusa, Leopold Lajos színlelt kapitalizmusról, nem-valódi demokráciáról, Patyomkin-államról.21 Két szerzőnk útleírásait – vándorlásuk hasonlóságain túl – éppen az utazásaik között eltelt időben visszájára fordult nyugat-európai rokonszenvek teszik érdekessé. Nincs persze oksági összefüggés a világ fordulása és egy egyéni látásmód között, Fermor és Paget tolla nem „a nyugati közvélemény” valamiféle mechanikus leképezője. De mégis van egy bizonyos összhangzás, konszonancia saját korukkal és környezetükkel. Fermor esztétizáló rajongásával jól összeférhet akár kihalásunk vagy eliminálásunk is. Neki a régi Magyarország romjai, amiket általa rajongva szeretett vendéglátó úri házaknál szemlélt, a régmúlt idők itt maradt tanúinak egyedülállóan pregnáns esztétikai élményét kínálták, semmi mást vagy többet. E társasági kedvencnek egyszerűen nincs érvényes, jól működő társadalmi tájékozódása, még az sem biztos, hogy Németországban utaztában észrevette a frissen hatalomra jutott nácikat.22 A magasztos elvek árnyékában a konkrét társadalmi empátiának ez a hiánya nem csak minket sújt. Ez és éppen ez a tulajdonsága nyilvánvalóan rímel a harmincas évek eleji angol balos értelmiségre, a késői Bloomsburyre és Cambridge-re. Saját társadalmuk is áldozata lett e művelt, intelligens és (csak) személyes barátaikkal szemben lojális úriemberek szabadságvágya, a hagyományos nemi szerepek elleni lá20 Uo., 128. Széchenyiről, az őt a liberálisoktól nemcsak a politika, de a társadalmi koncepciók és szerepfelfogások síkján is elválasztó különbségekről lásd LACKÓ Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája, Gondolat, Budapest 1977 (hálózati verzió: http://mek.niif.hu/04800/04831/html/index.htm). 21 Ifj. LEOPOLD Lajos: Színlelt kapitalizmus [1917], Medvetánc 1988/3., 321–355. 22 A Time of gifts idevonatkozó bejegyzése (45–46) a kocsmában ülő SS-legényekről kifejezetten sablonos, a világvége hírnökei egy erdészlányról énekelnek, egy más alkalommal a szájalni kezdő részeg nácit egyszerűen kivezetik az ivóból (72–73). Fermort azidőtájt igazán a Dürer-portrék és a német városok utcáin látható arcok hasonlósága foglalkoztatta. Az utólag írott könyv korabeli valóságtartalma fölkeltette a kétkedőbb kritikusok gyanúját, de például van, aki számára éppen ez a németországi fordulatra is kiterjedő politikai tájékozatlanság a hitelesítő elem, lásd Anthony LANE: An Englishman abroad, The New Yorker 2006. május 22. (www.accessmylibrary.com/coms2/summary_0286-16387551_ITM). Megjegyzem, Lane angol, nem amerikai.

101


3/10/2010

9:33 PM

Page 102


zadásuk és teljes erkölcsi felelőtlenségük, jó angol szóval moral insanityjük keverékének.23 Összhangzást látunk másik utazónknál is. Paget saját értékei, társadalomképe megerősítését találja Magyarországon és Erdélyben. Hiába ütközik meg lépten-nyomon, hol szenvtelen, hol ironikus hangon konstatálva egy elmaradottságában is furcsa mód elégedett, műveletlensége tocsogóiban dagonyázó ország torzságait, van itt Polixénán kívül más is, ami ideköti, amire szíve visszhangot ver. Az unitárius felekezet tagjaként, az akkor komolynak még csak félig elfogadott orvosi szakmát kitanult emberként, whig gondolkodású művelt brit polgárként a harmincas években saját hazájában is emancipációs vállalkozások részese volt – hasonló vállalkozásokat talált nálunk is. A Magyarországon tapasztaltakról készült közvetlen, csevegő hangú beszámoló el nem kötelezettnek markírozott pozíciója mögötti meglehetősen korai és mély azonosulást éppen az tehette lehetővé, hogy a két színtéren lényegében hasonló társadalomépítő projektumokat látott. Innen már egyenes az útja az erdélyi magyar seregbeli segédtiszti beosztásig. Ha most már a két, saját korával és környezetével összhangban állónak látszó utazónk attitűdje, az idegen világhoz való hozzáállása közötti különbséget a saját magunkról alkotott képek felől szemléljük, akkor immár nemcsak az világos, kinek a képével járunk jobban, de az is, hogy miért. Azt mondhatjuk, akkor lesz újból pozitív a Magyarországról alkotott nyugat-európai kép, amikor a két térben ismét azonos társadalmi modellek, elképzelések vonzzák, orientálják a közvéleményt. For good or evil, vagyis ennek jó és rossz oldalaival együtt.

Erdély 23 A Bloomsbury-értelmiség igen gyakran vitázott és írt a moralitásról. Ennek többnyire az „intrinsic morality” és az „instrumental morality” megkülönböztetése szolgált alapul (vö. G[eorge]. E[dward]. MOORE: Principia Ethica, 1903). Ezt Bertrand Russel és mások variálták tovább. Az erkölcsiséget annak gyakorlati következményeitől elválasztó fölfogás képviselőinek pályáját vagy felfogásuk ellenére, vagy épp ezért gyakorta jellemezte egy bizonyos „moral insanity”.

102


3/10/2010

9:33 PM

Page 103

Kommentár • 2010|1 – Re:censor

Baranyi Márton ELEFÁNTOSOK A PORCELÁNBOLTBAN – TOWNHALL.COM Az amerikai konzervativizmus helyzetének leírása féloldalas lenne a publicisták, rádióés tévéműsor hostok, közírók és kommentátorok miriádjainak számba vétele nélkül. Ők azok, akik nap mint nap közéleti bozótharcot vívnak, értékelnek, kritizálnak, elemeznek, felháborodnak, felháborítanak, vitáznak, magyaráznak vagy csupán szórakoztatják az érdeklődőt. Hiba lenne lebecsülni az olyan politikai guruk, „amerikaiul” punditok hatását, mint Rush Limbaugh vagy Sean Hannity, hiszen a szavuk milliókhoz és milliókhoz ér el. Pontosan erre játszik a Townhall.com is: naponta több mint egy tucat publicisztikával jelentkezik válogatott, ismertebbnél ismertebb szerzők tollából. A Townhall története egészen 1991-ig nyúlik vissza. Ekkor bulletin boardként, vagyis gyakorlatilag egy internetes, olvasók által szerkeszthető „hirdetőtáblaként” indultak, a betelefonálós szolgáltatás eléréséhez havidíjat szedtek és percdíjat számláztak. Az akkor még Town Hall néven futó projektet közösen finanszírozta a William F. Buckley által alapított National Review és a Heritage Foundation közpolitikai think tank, ám az 1995-ben elinduló Townhall.com oldalt már csupán az utóbbi vitte tovább. Alulról építkező kezdeményezésként már ekkor közölték számtalan más intézet, szervezet írásait. Az oldal végül 2004-ben függetlenné vált kenyéradójától, egészen 2006-ig, amikor is megvásárolta a konzervatív rádiók futtatásával foglalkozó Salem Communications. A Townhall, híven gyökereihez, közösségi funkciókat is integrál, az oldalon bárki nyithat blogot („Where your opinion counts”, szól a szlogenjük), 2008-tól megjelenő havilapjukban, a Townhall Magazine-ban pedig az olvasók írásai is helyet kapnak. Az oldal az olvasók híréhségét is igyekszik csillapítani, videókkal, naponta több karikatúrával is szolgál, mégis a fentebb már említett polemizáló stílusa teszi egyedivé a megszámlálhatatlan konzervatív véleményportál között. Míg más orgánumok, például a Chronicles vagy a The Weekly Standard hajlamosak eszmei törésvonalak mentén szerveződni és megnyilatkozni (olykor kissé ideologikussá téve a közbeszédet), a Townhall szívbaj nélkül közli az intervencionalista-neokon héja Charles Krauthammer írásait az izolacionista-paleokon Pat Buchananével együtt, így saját tartalmai sem mentesek a belső feszültségektől. Persze bizonyos közös nevezők nélkül nem lehetne meg ennyiféle szerző a Townhall kebelén. Barack Obama beiktatása óta számos kérdésben kacsintanak össze cinkosan az amúgy sokszor eltérő nézeteket valló publicisták, legyen szó a globális felmelegedés elleni harcról, gazdaságélénkítő csomagokról, az egészségügyi reformról vagy az elnök személyéről. Ezeken bármelyikük szívesen köszörüli a nyelvét. A Townhall legnagyobb erénye tehát minden bizonnyal válogatott csatársora. Az oldal rendszeres szerzője Reagan elnök fogadott fia, az amúgy rádiós Michael, a televíziós műsorral rendelkező Bill O’Reilly vagy Michael Medved, Ed Feulner, a Heritage Foundation elnöke, Harry R. Jackson prédikátor, a Pulitzer-díjas publicista, George 103


3/10/2010

9:33 PM

Page 104

Kommentár • 2010|1 – Re:censor

Will, a Liberal Fascism című bestseller szerzője, Jonah Goldberg vagy Chuck Norris, a texasi kopó. S hogy ne feledkezzünk meg a hölgyekről sem, itt van mindjárt Ann Coulter, aki főállásban piszkálja a liberálisokat. Coulter személye már maga is szálka a szemükben, talán a gyerekeiket is vele ijesztgetik, Coulter ugyanis csípőből utasít vissza mindent, ami számukra kedves és értékes. Ráadásul van humora, utálja a jóléti államot, a háborút pedig szereti – és nő. Talán annyiban igazuk lehet, hogy ha Coulter nem is minden könyvének a címében szerepel a liberális szó (hétből ötben), mégis mindegyik arról szól, hogyan tudja szerzőjük a lehető legbosszantóbb módon kipukkantgatni a liberális luftballonokat. Kísérleteit rendre siker koronázza, olvasói tonnaszám vásárolják az újabb és újabb opuszokat, és ellenfelei is meghálálják a féltő gondoskodást néhány balhé kirobbantásával – írtak már ellene ellen-könyvet is, amelyben nézeteit saját stílusában kritizálták. Rengeteg botrányának valószínűleg legismertebbjét a 2001. szeptember 11. után megjelent írásának a merénylőkre vonatkozó utolsó bekezdése váltotta ki, amely így hangzik: „Meg kell szállnunk az országaikat, meg kell ölnünk a vezetőiket, és keresztény hitre kell térítenünk őket.” Nemrég hasonló hévvel esett neki Obama egészségügyi reformtervezetének, egész sorozatnyi írásban kritizálta annak megalapozatlanságát és az azt övező tévedéseket, ferdítéseket vagy hazugságokat (Liberal Lies About National Health Care). „A híres liberális kettős standard (two-step): csessz el valamit, majd közöld, azért csesződött el, mert nem felügyeli eléggé a kormányzat (a szabad piac vadult el!), aztán lépj közbe, és tényleg cseszd el az egészet a reform nevében.” Legutóbbi kolumnájában hasonló malíciával ír az elnökről: „Obama, akárcsak pártjának többi tagja, egy ideológus, aki nem érti, de leginkább nem szereti a szabad piacot. Alapjában véve hisz a jóléti állam hatékonyságában, legyen annak kedvezményezettje akár egy semmittevő egyedülálló anya vagy egy gazdag Wall Street-i bankár.” A meglehetősen magas és vékony Ann Coulter mellett kissé komikusan hat a Townhall másik ragadozója, Michelle Malkin. A filigrán filippínó hölgy nem kisebb hévvel vitatkozik, mint Coulter, s ha lehet, időnként még nálánál is messzebb megy. Egyik közutálatnak örvendő bestsellerében a japán-amerikaiak II. világháborús internálását védte meg, mindezt pedig összekapcsolja racial profiling (faji-etnikai jegyek regisztrálása) szükségességével a bevándorlók esetében. Már nyáron könyve jelent meg az Obamaadminisztrációról, amelyben többek közt nepotizmussal vádolja az elnököt és körét. „Második évének kezdetekor kifulladóban az Obama-adminisztráció, még a hozzá leginkább lojális állampolgárok is kezdenek rájönni, hogy a Remény és a Változás romlott gyümölcsök. Új politikát ígért. Maradt ugyanaz a régi haver-kapitalizmus. Nyilvános felelősséget ígért. Semmit sem kaptunk.” Noha Malkintől sem idegenek a libertárius nézetek, a Townhall oldalain karakteresebben képviseli ezeket Thomas Sowell vagy John Stossel. Sowell a Hoover Intézet közgazdásza, így előszeretettel kritizálja az állami beavatkozás különféle formáit – a pozitív diszkriminációt éppúgy, mint a keynesiánus megoldásokat. Volt marxistaként nincs 104


3/10/2010

9:33 PM

Page 105

Baranyi Márton: Elefántosok a porcelánboltban – Townhall.com

nagy véleménye az értelmiségiekről sem: „a huszadik századot véve nehéz menekülnünk a gondolattól, hogy az értelmiségiek összességében rosszabb és veszélyesebb hellyé tették a világot. Alig találunk huszadik századi tömeggyilkos diktátort támogatók, hódolók vagy apologéták nélkül a vezető értelmiségiek közül – nem kizárólag a saját országában, de külföldi demokráciákban, ahol az értelmiségiek azt mondhatták, amit akartak.” Sowell a korrektség hajszolását is elítéli, ideologikus megoldásnak tartva azt, s lehetetlennek is, hiszen a természet okozta egyenlőtlenségeket semmilyen emberi módszerrel nem lehet sem megszüntetni, sem kiküszöbölni. „A korrektség mint egyenlő bánásmód nem hozza létre az egyenlő eredményként értett korrektséget” – írja. A végzettsége szerint pszichológus John Stossel a Fox TV-n vezet műsort. Ahogy Sowellnek, neki is kedvenc céltáblája az állampárti, progresszív ideológia, a gazdaság állami irányítása. Stossel legutóbb egyenesen Friedrich Hayek aggályait ismételte meg, amikor az egalitárius-újraelosztó államot kritizálta. „A kormányzat a szolgaság útjára vezet minket. Ez nem csupán azt jelenti, hogy egyre többen dolgozunk a kormányzatnak. Azt jelenti, hogy független, önmagunkért felelős emberekből engedelmes nyájjá változunk. A jóléti állam megöli a teremtő szellemet.” S hogy mit jelent ez pontosan, egy másik írásában demonstrálja: „Az állami iskolai establishment ugyanazt mondta évtizedeken keresztül: az oktatás túl fontos ahhoz, hogy a versengő piacra hagyjuk. Ha valóban segíteni szeretnénk a gyerekeinknek, több forrást kell biztosítanunk az állami iskoláknak.” Stossel szerint a ráfordított összeg az elmúlt harminc évben megduplázódott, a teljesítmény viszont nem nőtt. Talán a fentiekből kiderül, hogy a Townhall publicistái felkészültségük mellett nem félnek némi humort sem bevetni, imigyen megmentve a politikai publicisztika műfaját az öncélú vagdalkozástól, a fröcsögéstől, a szervilizmustól, a különféle másodlagos frissességű frázisok recitatív kántálásától, szóval egyszerűen az unalomtól. Volna mit tanulnunk tőlük.

105


3/10/2010

9:33 PM

Page 106

Kommentár • 2010|1

A Szajna-parton

106


3/10/2010

9:33 PM

Page 107

Kommentár • 2010|1 – Szemle

Kósa László EGYHÁZ, ÁLLAM, BIZTONSÁG Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2009. 400 + CLXIII oldal

A diktatúra állambiztonsági szolgálatainak működését a közvélemény hajlamos ügynöküggyé leegyszerűsíteni. A figyelem csaknem minden esetben egy-egy személy érintettségének kipattanásakor irányul rá. Folyamatos jelenben kell fogalmaznunk, mert két évtized után sincs válasz számos fontos kérdésre, és a tudományos kutatás számára sem hozzáférhető az összes forrás, így számos korábbi után újabb botrányok kipattanását kizárni nem lehet. A témakörben legalább két jellemző ok miatt kitüntetett helye van az egyházaknak. Egyfelől mindmáig legfontosabb letéteményesei a jó erkölcs hirdetésének, s bár a kérdésnek nem ez az egyetlen aspektusa, a társadalom hangsúlyosan erkölcsi oldalról teszi fel. Másfelől némely társadalmi-politikai érdekcsoportok ideológiai motivációval előszeretettel terelik a diktatúra besúgóhálózatának ügyét az egyházakra. Mintha nem az egész társadalmat fogta volna át, s az egyházak titkos ellenőrzése nem csupán az egyik, egyáltalán nem széles területe lett volna. Ma már pontosan látszik, hogy mulasztottak az egyházak, amikor a lehetőségek megnyílása után nem kezdeményezték azonnal és radikálisan a tisztázást. Így hosszabb ideig átengedték saját terheik föltárásának elsőbbségét rajtuk kívül állóknak. Nem sokat változtat ezen a helyzeten, hogy az egyházak érintettségére érzékenyek mellett az emberek másik jelentős hányada meg fogékony elfeledkezni az egész kérdéskörről, ráadásul az 1990 előttől folytonos politikai erők táplálják az „emlékezetkiesést”. Pedig aki átélte ezeket az évtizedeket, könnyen fölidézheti, hogy bár a világ természetesen nem a körül forgott, hogy biztosan van a környezetben „tégla”, mennyire megszokott, mindennapos téma volt ez akár értelmiségi munkahelyeken és általában a hivatalokban, akár magántársaságban. A nyilvánosságra került dokumentumok igazolták a föltevéseket, legfeljebb a korabeli találgatásoktól és elképzelésektől eltérő valósággal szembesültek a kíváncsiak. A hazai katolikus és evangélikus egyház fölismerve a helyzetet, néhány éve saját hatáskörén belül elindította a múltföltárást, a református egyházban viszont ezidáig aránytalanul kevés történt. A késlekedés okainak fejtegetésére itt nem vállalkozhatunk, Molnár János könyve azonban két vonatkozásban is újdonság: jóllehet nem Magyarországról, hanem Romániáról szól, az első önálló kötet a magyar reformátusok titkos megfigyeléséről, és mindjárt kínálja az összehasonlítás lehetőségét. Magam több éve kutatom a Magyarországi Református Egyházról őrzött és hozzáférhető titkosszolgálati anyagot, ezért írásomban szeretnék néhány utalás erejéig az összehasonlítás lehetőségével is élni. Tudott dolog, hogy a szovjet tömb titkosszolgálatai mind a szovjet szervek köpönyegéből bújtak ki, de országonként kialakultak működésüknek sajátos elemei is. Az ellen107


3/10/2010

9:33 PM

Page 108


ségképben az egyházaknak mindenütt a legveszélyesebb ideológiai ellenfelek között jutott stabil hely. A romániai református egyház ellenőrzésében azonban magyar volta miatt ezt a szempontot megelőzte a nacionalizmus-sovinizmus-irredentizmus gyanúja. A magyar nemzetiség ügye komoly súllyal foglalkoztatta a Szekuritátét. Ne csak a belpolitikai térre gondoljunk, hanem arra a nemzetközi viszonylatban speciális geopolitikai helyzetre is, amit Magyarország mint nyugati szomszéd jelentett, akármiként próbálták a kölcsönös beutazások nagy számát korlátozni. Külföldön vagy a külföldiekkel való bármilyen kapcsolattartásban kiemelten ügyeltek arra, hogy kritikájával senki se keltse – úgymond – a Román Népköztársaság rossz hírét. A magyar elhárításban – nálunk nem lévén fontos a nemzeti szempont – huszadrangú kérdésnek számított az országimázs, hacsak nem a Magyar Népköztársaság hivatalos egyházpolitikáját bírálták. Molnár János, a Romániából csaknem két évtizede Szegedre telepedett egyháztörténész-teológus könyve időrendben a Ceaus¸escu-korszakot fogja át, szükség szerint előzményekkel is foglalkozva. Földrajzilag túlnyomólag a romániai református egyház királyhágómelléki kerületére, kiterjesztett, ma már közkeletű történeti tájfogalommal a Partiumra vonatkozik a feldolgozás. Minthogy azonban az országos egyházi központnak Kolozsvár a székhelye, ott található a teológiai akadémia is, a másik nagy egyházrészt, az erdélyi kerületet ugyancsak gyakran érinti a könyv. Mellesleg a lelkészeket olykor áthelyezték, vagy maguk változtattak parókiát. Molnár a könyvét három nagy egységre osztotta (Megfigyeltek, Megfigyelők, Megfigyeltből megfigyelő vagy fordítva), melyekhez „a dokumentumokban ügynökként említettek” névsora és 75 eredeti kézirat kicsinyített xeroxmásolatából álló melléklet csatlakozik. A három nagy rész személyek szerint alfejezetekre tagolódik. Így a mű szerkezete világos, jól áttekinthető, ám a tartalom korántsem az. Nem a szerző hibájából, hanem mert a könyvben bemutatott világ igen szövevényes, történései a hozzáférhető iratok esetenkénti töredékessége miatt is gyakorta nehezen követhetők. A személyek szerinti alfejezetek alapanyaga személyi dossziékból való. Molnár mégsem puszta ügynöktörténetekkel szolgál, hanem lehetőség szerint föltárja a Szekuritáté működését, az egyházüldözés mindennapjait. A magyarországihoz képest – legalább egyházi viszonylatban – sokkal sűrűbb hálóval és talán rámenősebb tiszti állománnyal találkozunk. Az ennyire szoros titkosszolgálati hatalomgyakorlást, amit az államigazgatással és a pártszervekkel összeforrottan, azokat is ellenőrizve, a rendszer leghűbb fenntartójaként a Szekuritáté ellátott, 1956 után a hatalom másfajta megoszlása miatt mi nem tapasztalhattuk. A román állambiztonságiak sikeresen keltették a lakosságban azt a benyomást, hogy előbb-utóbb mindenről tudomást szereznek, ami rájuk tartozik, a totális diktatúra pedig e téren nem ismer határokat. A magyarországiaknak az 1960-as évek második felétől egyre sűrűsödő erdélyi utazásaikon visszatérő élményük volt – ezt magam is tanúsíthatom – a meglátogatottak megfigyelésfóbiája. Noha mi is diktatúrából érkeztünk és számoltunk a besúgókkal, mégis egy ideig sokan túlzásnak tartottuk a telefonok és rádiók letakarását, a vízcsapmegnyitást, a telefonban hallatszó kattanás kizárólagos magyarázatát, vagy a legnyugodtabbnak tartott sétálós beszélgetést. Kétségtelen, hogy levelek vesztek el vagy a megérkezőkön látszott a fölgőzölés nyoma. A könyv108


3/10/2010

Kósa

9:33 PM

László:

Page 109

Egyház,

állam,

biztonság

ből adatolva derül ki, hogy a rejtett mikrofonos lehallgatást sűrűn alkalmazta a román titkosszolgálat házkutatásokkal, határátkeléseken előkészített szigorú ellenőrzésekkel, sőt olykor követéssel megbízott katonai egységek bevonásával együtt is. A megfigyeltek és a megfigyelők személyi dossziéi ezekről készült jegyzőkönyveket, nyomozati terveket és összesítéseket, beszervezések dokumentációit, legfőképpen hálózati jelentéseket tartalmaznak. A budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki munkadossziék viszont csak a jelentéseket és a tartótisztek értékeléseit, esetleg foglalkoztatási terveket foglalnak magukban. A titkos nyomozások és a beszervezések iratai külön dossziékba kerültek. Lényeges különbség, hogy az utóbbiak nálunk kivételes ritkasággal férhetők hozzá, pontosan még hollétük sem ismert, pedig nagyon sok esetben perdöntőek lehetnének. A kutatható iratokról azonban – mint jelzi a szerző – Romániában sem tudható, mekkora hányadát teszik a föltehetően meglévő teljes anyagnak. Azaz nem megalapozatlan a gyanú, hogy az illetékesek megválogathatták a Molnár által látott forrásokat. Erről a kritikai szempontról a könyv egyetlen lapját olvasva sem szabad megfeledkezni. A Szekuritáté a lelkészi pályán később megfigyeltekké vagy megfigyelőkké válókat csaknem minden esetben már főiskolás diákéveiktől (teológiai akadémia) figyelemmel kísérte. A beszervezéshez előírás szerint – akárcsak nálunk – több, életrajzot, jellemről, képességekről, egyéni szokásokról stb. beszámoló jelentést gyűjtöttek. Ha a könyv olvasása során keletkezett egyik alapvető benyomásunkat közöljük, hogy a szekus tisztek nagyon sokan voltak, nyilvánvalóan pontatlanul fejezzük ki magunkat, mert nincs viszonyítási alap. Ezúttal a magyarországi összevetés sem érvényesülhet. Annyit mégis tartalmaz ez a megállapítás, hogy szinte minden helyzetben és esetben, nem kivéve a kicsiny, félreeső településeket sem, szükség szerint mozgósítani tudtak megfigyelőket. Nemzetközi szinten is előírás az ügynökök ellenőrzése, a könyv tükrében a romániai egyházi ügyekben, a legapróbbakban sem maradhatott el a kontroll. Mégis néhány esetben sikerült a szerzőnek dokumentálnia, hogy a mindenható szervezet melléfogott, tévedett, fiaskót volt kénytelen elkönyvelni. Többször bukkant elő beszervezések kudarcának vagy dekonspirációnak (lelepleződésnek, önleleplezésnek) a nyoma. Akadtak, akik meg tudták győzni a szekusokat alkalmatlanságukról. Igaz, ennek ára volt. Leggyakrabban az, hogy pályájukon mindenféle előmenetelről lemondhattak, útlevél, ösztöndíj nem járt nekik. S nem egyszer újra próbálkoztak beszervezésükkel. Püspökök, püspökhelyettesek, egyházkerületi tanácsosok és esperesek, tehát a felső- és középvezetők igen nagy hányada valamilyen módon belekerült – köznyelven említve – a szeku hálójába. Tehetséges és nyelveket tudó lelkészek, másfelől a bármely okból kompromittálódók bizton számíthattak rá, hogy megkeresik őket. De ürügy lehetett a gyülekezetet fölvirágoztató lelkipásztorkodás és a túlzónak minősülő kegyes beállítottság is. Az utóbbi állambiztonsági „toposza” – miként Magyarországon is – egy hajdani hitbuzgalmi egyesület nevéről a fokozottan üldözendő „betánista” lett. A könyv alapján nem lehet becslésekbe sem bocsátkozni, de az kiderül, hogy a Szekuritáté nem „dolgozott” eredménytelenül. Minthogy válogatni kellene, s ez óhatatlanul állásfoglalás lenne, személyek nevét ebben a könyvismertetésben nem írjuk ki, kivéve Tőkés Istvánt és Tőkés Lászlót, apát és 109


3/10/2010

9:33 PM

Page 110


fiát. Hatalmas mennyiségű írásos anyag alapján róluk és általában a Tőkés családról szól ugyanis a könyv szöveges részének majdnem egyharmada. Ügynökök raját foglalkoztatták velük szemben az alkalmi jelentőktől a valószínűleg szűkebb családtag besúgóig. Szerteágazó „ügyeik” ismertetésében még sok a homályos részlet. A rövidebb részfejezetek sem mentesek a felderítetlen vonatkozásoktól. Nem egyszer hiányos egy-egy személy titkosrendőri története. Némelyiket azonban a jobb forrásadottságok segítségével kerek elbeszélésként tudja előadni Molnár, mégha nem is képes minden rejtélyt megfejteni. Ilyenként említjük például a fedőnevükön „Betanistul – Predicatorul-Carol” és „Márta – Clujeana” esetét, akiknek történetét a fordulatos sajátosságok miatt a szerző bevallottan nem tudja besorolni a három nagy fejezet valamelyikébe. A könyv a titkosrendőri iratok szemszögéből hiteles krónikája a romániai magyarság elnyomott helyzetének is, tükre információs kiszolgáltatottságának. Mennyire ki voltak éhezve minden, sorsukat valahogyan (reménységük szerint) érintő hírre, amely ellenőrizetlenül talált utat hozzájuk akár magyarországi beutazóktól, akár a SZER-ből. Ebben a helyzetben kiszámíthatatlanul és váratlanul jelentőséget kaphattak eredetileg érdektelen belpolitikai és kulturális események. A szóban-írásban vigyázatlanul továbbadott értesülések ügynöki jelentésekben rögzültek, így őrzik a gyorsan elmúló mindennapi pillanatokat. A könyv azt tanúsítja, hogy az adott korszakban a lelkészek meghatározó többsége fiatalon és idősödve is komolyan vette munkáját, azaz jó lelkiismerete szerint hitből, hivatásszeretetből és magyarságtudatból igyekezett azt végezni. Az egyenlőtlen erőviszonyok miatt csaknem esélytelen voltának ismeretében is törekedtek erre. Molnár erre a magatartásra támaszkodva veti föl az egyházak mozgásterének, sőt bizonyos autonómiájának kérdését. Számos tényezőtől függött, hogy az egyén mennyire tudott élni a szűk lehetőséggel, a vezetéstől pedig valóban nem lehet elvitatni némi önállóságot. Ez azonban a kényszerűen együttműködő felek alkalmanként óhatatlanul kialakuló „rivalizálása” címszó alá írandó. Egyébként a Szekuritáté tudta, hogy beszervezett titkos munkatársai „hiteléért” néha engednie is kell. Molnár János vállalva a közkeletűen „kényes”-nek mondott témakört, több éves kitartó munkával fontos könyvet írt. A három nagy részen kívül igen szűkszavú, csupán rövid „alapozás”-t és „részleges konklúzió”-t közöl, tanulmányt nem. Nem szól a tervezett folytatásról sem, amit a kötet sorszámozása sejtet. A romániai sajtóban időnként, akárcsak nálunk, különböző (nem feltétlenül egyházi) ügynökügyek borzolják a kedélyeket. Ez a mű 2009 júniusi megjelenésével ugyancsak nagy visszhangot keltett. Jelentős következményként tavaly ősszel a Kolozsvár székhelyű erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsa (legmagasabb testülete) szigorú határozatot hozott, és kiadta végrehajtási utasítását is („A kommunista titkosszolgálattal való együttműködést vizsgáló átvilágító bizottság működési szabályzata”). Érdeklődéssel várjuk Molnár János könyve következő kötetének megjelenését, mely remélhetőleg a kérdéskör további tisztázódását segíti majd.

110


3/10/2010

9:33 PM

Page 111


Kósa László VALLÁSOSSÁG, KULTÚRA, IDENTITÁS – SZOCIOLÓGIAI SZEMSZÖGBŐL Vallásosság és kultúra. A Fiatal Vallás- és Értékszociológusok Körének tanulmánykötete. Szerkesztette Gereben Ferenc, Faludi Ferenc Akadémia, Budapest, 2009, 382 oldal

Magyarországi története során a szociológia talán minden más társadalomtudománynál inkább megérezte a politikai változásokat. Művelői első nemzedékének 1918–19-i szerepvállalása, sőt egy részük korábbi munkássága miatt is a tudományszakra a két világháború között gyakran és nem alaptalanul a baloldaliság vádja vetült, de legalábbis annak gyanúja fogta őket körül. Nem is születtek olyan nemzetközi hírű iskolák, mint a térségben Lengyelországban és Romániában. A kommunista diktatúra viszont a burzsoá áltudomány címkéjét ragasztotta a szociológiára. Jó néhány év telt el, míg ismét polgárjogot nyert a hazai tudományos életben, még több, amíg a Kádár-rendszert kiszolgáló szociológusok mellett megjelentek a vele kritikus, majd ellenzéki szelleműek. Ezt a mintegy évszázadot átfogó, részleteiben persze jóval bonyolultabb történetet azért idéztük föl, hogy méginkább rámutathassunk a hazai vallásszociológia mostoha sorsára. Hátrányt jelentett, hogy több okból a távolabbi múlt előzményei szegényesek. Utóbb is csak sokára módosult a helyzet. Még azután is, amikor Magyarországon az 1960-as évektől a szociológia intézményesült, mind több ágazat, majd – korábban tiltott – nyugati elmélet és módszer honosodott meg, a vallásszociológia művelése megtűrt pozícióban szűk lehetőségek között maradt. Hozzájárult ehhez „a vallás magánügy” kalitka doktrínája, mellyel szemben a keresztény szellemiség legfeljebb rejtetten érvényesülhetett. Az ellenzékiek sem igen siettek ezen változtatni. A Vallásosság és kultúra címet viselő, igen tartalmas kiadvány mindenekelőtt azért figyelemreméltó, mert az 1990 után kibontakozó vallásszociológia azon ágának gyümölcse, amelyben jelen van a keresztény szellemiség is. Itt szükséges megjegyeznünk, hogy könyv szerzői a vallásosság tartalmát nem teológiai szempontból közelítik, hanem a hozzá kötődő (köthető) értékek összefüggésében. A vallás és a kulturális értékek kapcsolata iránti érdeklődésnek a legfontosabb közvetlen előzményeit az Országos Széchényi Könyvtárban az 1980-as évek elejétől folyó olvasásszociológia-kutatások képezték. A vallási téma ide úgy kapcsolódott, hogy a kutatóknak külön vizsgálat híján az olvasási szokásokra vonatkozó kérdések közé kellett és sikerült „becsempészniük” vallásosságra vonatkozókat is. Ez a könyv sem kivétel a tanulmánykötetek néhány általános jellemzője alól: módszertani sokféleség, az elméleti érzékenység és deskripció változó aránya, átfogó és részvizsgálatok, a szerzők fölkészültségének különbözősége stb. Mindemellett a címben megjelölt témakörhöz pontosan illeszkedő írásokon kívül – ez a zöm – akadnak kevés111


3/10/2010

9:33 PM

Page 112


bé beletartozók is. A mögöttünk lévő másfél-két évtized egyes terepmunkáinak céljait, sokfelé ágazó eredményeit és problémáit, elméleti megfontolásait, legújabb tendenciáit a kutatások egyik úttörője és kezdeményező irányítója, Gereben Ferenc kötetszerkesztő gazdag tartalmú át- és visszatekintő tanulmányából ismerhetjük meg. A könyv elején még két, ugyancsak széleskörű tájékozódásról tanúskodó és sokoldalúan elemző tanulmány olvasható. Földvári Mónika részletező elméleti megfontolások alapján megerősíti a vallásosság és az értékekhez vonzódás jellegzetes összefüggéseit, és hajlik arra a megállapításra, hogy a különféleképpen vallásos emberek eltérő értékeket részesítenek előnyben. A szerző kissé bátortalanul módszereit és eredményeit hipotézisnek nevezi, pedig azok megalapozottak. A másik nagyobb távlatú tanulmányban Rosta Gergely egy nagymintás szociológiai fölmérés alapján állapítja meg, hogy a fiatalabb korosztályok az immár megismételt vizsgálat tanulsága szerint is változatlanul vonzódnak a valláshoz, de csak kisebb hányaduk egyházias. A témakör úttörői közül Nagy Attila is szerepel tanulmánnyal a kötetben, a hazai olvasáskutatás eddigi legnagyobb méretű vállalkozásának egy részletét publikálja a vallás és olvasás összefüggéseiről 2005-ben. A részvizsgálatok sorában Boné Veronika egy olyan lelkiségi mozgalom, a Regnum Marianum felnőtt katolikus közösség tagjai között végzett felmérést, amely tudatosan vállalja az értékőrző vallásosságot. Eredményei visszaigazolják ezt a célt, bár az értékekhez való viszonyban ebben a körben is mutatkoznak figyelmeztető, önvizsgálatra intő jelek. Görgőy Rita „útkeresés”-nek minősíti írását, amelyben 21, vallás és kulturális beállítottság kapcsolatára összpontosító mélyinterjút ismertet az összefüggés sokféleségére rámutató eredménnyel, de részletesebb elemzés nélkül. A szakterület fontos tényezőjévé lett a kilencvenes években a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek kutatásának lehetősége. Az utóbbiak körében végzett fölmérések ugyanis a legközvetlenebb összehasonlítást kínálják az anyaországi állapotokkal. A kötetben ebbe a körbe tartoznak a székelyföldi Zetelakán végzett újabb terepmunkák. Éhmann Gáborné Havas Mária az olvasási szokások és az értékrend összefüggéseit, Karczagi Alexandra és Klausz Boriska a vallási életet vizsgálta. Babos János pedig a fogyatkozó zágrábi magyar diaszpóra nemzeti és vallási azonosságtudatát mérte föl. Csakis elismerően méltathatjuk, hogy a tanulmánygyűjteménynek erőssége a történeti reflexió. A történeti tárgyválasztás határai azonban nem élesek. Egy élethivatás múltját jelenre orientáltan rekonstruálja interjúk alapján Bögre Zsuzsanna. Az idő múlásának könyörtelenségével szemben szinte az utolsó lehetőséget ragadta meg, amikor az 1950-ben föloszlatott szerzetesrendek kommunizmust túlélő nőtagjaival beszélgetett vészterhes napjaikról és a szétszórattatásuk idején megőrzött azonosságtudatukról. Noha nem zárhatók ki újabb hasonló viták, ma már a történelem részei az 1990 után föléledő felekezeti oktatás konfliktusai, amelyek a médiában nagy és többnyire negatív visszhangot kaptak. Révay Edit elemzi a sajtóreprezentációkat. Külön említjük, mert külön elemet képviselve gazdagítják a kötet tematikáját, az eredendően történeti tanulmányokat. Talán magyaráznunk sem kellene, annyira világosan adódik a mű foglalatából, hogy az oktatástörténetnek két okból is helye van benne, mert az ismeretek átadása tudvalévően a kultúra része, s mert a társadalom számára nem kö112


Kósa

3/10/2010

László:

9:33 PM

Page 113

Vallásosság,

kultúra,

identitás…

zömbös a vallási nevelés kérdése. Kern István a magyarországi katolikus egyetemalapítási kísérleteket követi végig 1867–1918 között, amikor a közéletet nagy mértékben a liberalizmus szelleme hatotta át, és a katolicizmus térvesztését a felsőoktatásban is próbálták megállítani. Rébay Magdolna a leány-középiskolák jogi szabályozását mutatja be a nőoktatás széleskörű társadalmi igénnyé válásának évtizedeiben (1895–1945). Az oktatási alfejezetben kapott helyet Vépy-Schlemmer Éva nem történeti témájú tanulmánya: Nemek és igenek az oktatásban. A szerző igényesen, de kissé feminista szellemben szorgalmazza az oktatásban a nemek közötti egyenlőtlenség megszüntetését. Kötetbe kerülésével szemben némileg értetlenek vagyunk, minthogy tárgya távolról sem érintkezik vele. Jóllehet tág értelemben beletartozik a kötet címével megjelölt témakörbe, mert a vallás és a kultúra kapcsolatát fejtegeti, Sziklai István írása (Magyarországi keresztény felekezetek különbözőségei és azonosságai) mégis társtalan a tanulmányok között. Igaz, több szerző foglalkozik felekezeti eltérésekkel, Sziklait azonban nem a vallás és az értékek összefüggései, hanem – interjúk alapján – a felekezeti önazonosság érdekli. Görgőy Rita dolgozatához hasonlóan ezt a munkát is „útkeresés”-nek nevezhetjük. A szerző egyelőre nem vállalkozott többre, mint interjúinak értékelésére, a szakirodalom és az összehasonlítás csaknem teljesen mellőzésével. A kötet utolsó tanulmányában az ugyancsak a hajdani szakmai úttörők közé tartozó Kamarás István tíz egyház, felekezet, vallási közösség kulturális értékválasztásait és szokásait veti össze. Vizsgálata szerintünk problémás, mert a kiválasztott minták mögött óriási lélekszám-különbségek állnak, és alapvetően eltérő kultúrszociológiai arculatokról van szó (kis létszámú, a társadalomban nem egyszer marginális helyzetű vallási csoportok és többszázezres-milliós, nagy történelmi tradíciójú egyházak). Így az összehasonlítást erőltetetten merész eljárásnak tűnik, eredményei komolyan vitathatók. Ehhez képest jóval jelentéktelenebb, mégis különös dolog, hogy a Krisna-tudatúaknak két külön csoportosulása is szerepel a sorban. E vallásilag nyilvánvalóan fundamentalista közösségekről a szerző azt állítja: „van lehetőség arra, hogy egy európai Krisna-hívő európai és Krisna-tudatú legyen egyszerre” (376). Holott tanulmányából is kiderül, hogy vallási identitásuknak része az európai kulturális értékek többségének elutasítása. Ha önként vállalják, vajon miért vitatnánk el tőlük meggyőződésüket? Végül is melyek azok a legfontosabb konkrét vagy háttérben meghúzódó kérdések, amik az írások többségét meghatározóan egymás mellé állítják, amelyeket majd mindegyikről szólva ismételhetnénk, ha nem lenne inkább célra vezető összegezni? Európában – mint ismeretes – korunkban is folytatódik a felvilágosodás óta tartó vallástalanodás, ezen belül szembetűnően az értelmiség egyházaktól való távolodása. Ugyanakkor Európán kívül vitathatatlanul növekszik a nagy világvallások követőinek aránya s nemcsak demográfiai következményként száma is. Ez a legátfogóbb háttérjelenség, ami a szerzők nagyobb részét foglalkoztatja. Hangsúlyosabb a dolog a vallás értékhordozó tulajdonsága okán. Azaz a vallásosság visszaszorulásával értékek kerülhetnek veszélybe, terjedésével viszont az értékhordozás jelentősége megnőhet. De nem közömbös, mely értékekről – látjuk, a tanulmányokban elsősorban műveltségi tartalmúak113


3/10/2010

9:33 PM

Page 114


ról – van szó. Többek között ezért is lényeges tudni, hogy foglalkozások, nemek, korosztályok, földrajzi helyzet stb. szerint kik a vallásos emberek, mi a részarányuk a társadalmon belül. Közelebbről: vajon a magyar világban, súlyosbítva negyven év ateista diktatúra lenyomatával, miként mutatkoznak meg a fölvetett jelenségek? Megállt-e 1990 után a vallástalanodás terjedése, vagy csupán az egyházias vallásosság szorul vissza fokozatosan? Vajon mennyire tartós az ifjúságnak és a nagyvárosi iskolázottabb embereknek már 1990 előtt jelentkező valláshoz vonzódása? Mutatkozik-e hatása a felekezeti iskolahálózat újraépülésének vagy sem, esetleg még korai ezt egyáltalán számonkérni? A különféle válaszok közül hadd emeljük ki több kutatás (Rosta Gergely, Gereben Ferenc, Nagy Attila) egybehangzó tanulságát, hogy az 1980-as évekhez képest határozottan nőtt és mindinkább jellemző a városokban a magasabban kvalifikált fiatalabb korosztályok egyháziasan vallásosságának aránya. Amiben a legnagyobb az azonosság a kötetben megjelenő kutatási eredmények sorában, hogy a magyarok körében a valamilyen módon vallásos emberek biztosabban kötődnek kulturális értékekhez, mint a közömbösök. Ennek tartalmáról vagy a tétel megfordítottjának igazáról azonban megoszlanak a vélemények. Több írás korábbi vizsgálatok részleges vagy összegző bemutatása, mások folyamatban lévőkből előzetes tájékoztatást adnak. Számos vonatkozás tanúsítja, mennyire mozgásban van a kutatás, és mily sok megoldásra váró problémával néz szembe. Például a vallásszociológiában magának, a szubjektív és egyéni elemek sokasága miatt statisztikailag nehezen mérhető vallásosság fogalmának és kategóriáinak sincs konszenzusa. Az utóbbi fentebb már említett kulcsproblémája az egyházhoz való viszony: mennyiben élik meg vallásosságukat egyházi keretek között vagy ettől távolodva, a gyakorlatban milyen egyéb formák léteznek? Végül a könyv kapcsán még két fontos tényezőt szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy ez a kiadvány is dokumentálja, a hazai vallásszociológiának immár komolyabb, az utóbbi negyedszázadban kiszélesedő múltja van. Nem klasszikus tudománytörténetre gondolok, mert ehhez még nem telt el a kellő idő, hanem hogy visszatekinthet, reflektálhat saját korábbi eredményeire, továbbá tárgyát, annak jelenségeit történetiségében vizsgálhatja. Hiszen átgondolt tudomány- és oktatáspolitikával viszonylag gyorsan el lehet érni, hogy a szakemberek a nemzetközi tudományos élethez fölzárkózzanak, de korábbról hiányzó empirikus eredményeket pótolni nem lehet. Nem minden áron akarom a történeti szociológiát számon kérni, csupán arra irányítanám a figyelmet, hogy a vallásosság igen érzékenyen reagál a történeti változásokra. Vizsgálata – különösen értékrendszerekkel összekapcsolva – nem nélkülözheti a történeti utalásokat. Milyen fontos, hogy a kötetben megismételt felmérés elemzésével is találkozhatunk (szemléletes példa Rosta Gergely munkája, Gereben Ferenc tanulmánya is utal ezekre)! Az újabb, a jövőbeli vallásszociológiai vizsgálatokban sokkalta finomabb elemzések születhetnek majd a korábbi empíria ismeretében, mint nélküle születnének. A kötetben olvasható szövegek nagyobb része eredetileg a Faludi Ferenc Akadémia által Budapesten 2006-ban szervezett, a kötetcímmel azonos címet viselő konferencián elhangzó előadások tanulmánnyá átdolgozott változata. Mint alcíme tudatja, műhely114


Kósa

3/10/2010

László:

9:33 PM

Page 115

Vallásosság,

kultúra,

identitás…

munka eredménye. A tudományos műhely a Faludi Akadémia kereteiben működő Fiatal Vallás- és Értékszociológusok Köre (FIVÉSZ). Vezetője a kötet szerkesztője, Gereben Ferenc, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, a szerzők meghatározó hányada tanítványai és diákjai közül, vagyis a szerzők többsége a fiatalabb korosztályokból került ki. Az akadémiai nómenklatúra a 35 éven aluli kutatókat tartja „fiatal”-nak. Az ilyen határvonal viszonylagos, lényegesebb megjegyezni, hogy a szerzők zöme 1990 után szerezte diplomáját, s bár nem mindnyájan dolgoznak tudományos munkahelyen, reményteljes kutatói tevékenységük elején vagy első felében járnak. Ez az említendő másik figyelemreméltó, a diszciplína szempontjából biztató tényező.

Kaposvár

115


3/10/2010

9:33 PM

Page 116


Nóvé Béla MENTÉS MÁSKÉNT – ÚJVILÁGI ÓHAZÁK Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról. Szerkesztette Papp Z. Attila, Régió könyvek, Magyar Külügyi Intézet, 2008

Beszédből világ – kissé rejtélyes, több értelmezést is megengedő cím egy tudományos munkához. Habár belelapozva nagyon is találónak hat: hiszen e jó félezer oldalas kötet gerincét azok az elemzett interjúk adják, amelyekben amerikai magyar szervezetek mai reprezentánsai beszélnek sajátos világukról – világaikról. Márpedig ezek legfőbb kötőanyaga éppen a nyelv és a közös eredet, ami – ha más, az óhazából az újvilágba menthető örökség nem is marad – maga is sokféle közösséget képes teremteni az emigránslét kihívásaival dacolva. Egymásra montázsolt jelképeivel ezt sugallja már a borító „képrejtvénye” is. Rajta a csillagos-sávos lobogó egyik sávja vörösből zöldre váltva egy kicsit a magyar trikolórt is felidézi, s a csillagok „patch-work” mintáit jobban szemügyre véve csupa téveszthetetlen „hungaricum” ötlik a szemünkbe: Petőfi-portré, ’56-os lyukas zászló, erdélyi címer – és a tengerentúli magyar szervezetek vagy fél tucat más emblémája. Valóban, e tudományos igényű munka épp erről szól: az amerikai magyarság mai nyelvi, kulturális, társadalmi és politikai kötődéseiről. Arról a sokváltozós, nem kevés ellentmondással terhelt viszonyról, amely a valós és érzelmi térben megannyi új „oldást” és „kötést” hoz létre ma is az ó- és újhaza között. Erről ad izgalmas, noha közel sem teljes képet a Magyar Külügyi Intézet kiadásában megjelent forrás- és tanulmánygyűjtemény, melynek szerkesztője Papp Z. Attila, szerzői pedig – rajta kívül még – Czoch Gábor, Márton János, Németh Szilvia és Pakot Levente. Maga a hiánypótló vállalkozás feltétlenül elismerésre méltó, hiszen mindeddig, az 1849-es emigráció első számottevő hulláma óta nem készült „státus-riport”, országos (szövetségi) demográfiai és szociológiai vizsgálat, amely akár csak hasonló adatgazdagsággal és elemző erővel próbálta volna számba venni a tengeren túli magyarság sokféle egyházi és civil szervezetét, iskoláit, sajtóját, társadalmi rétegződését és térbeli szóródását. Az adósság sokféle politikai és gyakorlati oka nyilvánvaló – inkább az a csoda, hogy e válságos időkben ennyit is sikerült törleszteni belőle. Erről győz meg a könyv előszava is, melyben a két kutatásvezető, Czoch Gábor és Papp Z. Attila munkájuk viszontagságos krónikáját ismertetik. Mint írják: az amerikai magyarság képviselői régóta sürgették, hogy „az anyaország illetékes szervei tájékoztatására készüljön egy tudományos elemzés aktuális társadalmi és demográfiai viszonyaikról, illetve szervezeteikről, azok működéséről, tagságuk számáról és összetételéről”. Több éves egyezkedés nyomán, kormánydöntésre végül a Határon Túli Magyarok Hivatala kapta feladatul a felmérés szakszerű elvégeztetését, mely azt 2005 végén a Teleki 116


Nóvé

3/10/2010

Béla:

9:33 PM

Mentés

Page 117

másként

–

újvilági

óhazák

László Intézetre bízta. Ekkor még senki nem sejtette, hogy alig egy év múlva mind a kutatás megrendelője és finanszírozója (HTMH), mind a megbízott kutatóintézet (TLA) megszűnik. Miképpen azt sem, hogy sokféle külhoni, itthoni segítséggel újabb másfél év múlva mégis sikerül a kutatást lezárni, mi több, eredményeit publikálni. A koncepciót még 2005 tavaszán Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum főigazgatója dolgozta ki, aki az 1980-as évek végén elsőként publikált korszerű szociológiai és történeti kutatásokat az amerikai magyarságról.1 Az általa készített kutatási terv hármas célt jelölt meg: 1) az amerikai magyar szervezetek adatbázisának létrehozását, 2 ) egy kérdőíves szociológiai felmérést a szervezetek tagságáról és működéséről, továbbá 3) a magyar eredetű amerikai népesség demográfiai elemzését. Az előfeltevés az volt, hogy e három, egymást kiegészítő – kvantitaív és kvalitatív – vizsgálat releváns képet adhat a mai tengerentúli magyarságról. Lássuk, vajon mennyiben teljesült e várakozás. (A „magyar Amerika” szociotérképe) Hosszas előkészítés után 2006 őszén2 egyhónapos terepmunkával vagy félszáz „félig strukturált interjú” készült magyar szervezetek képviselőivel az amerikai magyarság fontosabb központjaiban: Los Angelesben, San Franciscóban, Sarasotában, Chicagóban, Clevelandben, Washingtonban, New Yorkban és New Jerseyben. A kötet közel kétharmadát ezek a tematikusan szerkesztett, idézett és kommentált interjúrészletek teszik ki a kutatásvezető, Papp Z. Attila feldolgozásában. Ez a könyv legolvasmányosabb és leginkább személyes része, mondhatni: „kollektív szövegkorpusza”, melynek 53+1 szerzője s ugyanennyi markánsan egyéni hangja van (az elemzőjét is beleértve). Az interjúk fő célja az emigráns közösségi „önkép” és a szervezeti „önértékelés” feltárása volt, így a kérdezettek egyéni vagy nemzedéki pályáját külön nem vizsgálták3 – bár menet közben ezekről is sok minden kiderült. A közölt adatok alapján feltűnő, hogy az interjúalanyok háromnegyede férfi, 40 év feletti, és mindössze négy nagyvárosból való: Chicagóból (12), Clevelandből (11), Los Angelesből (7) és New Brunswickból (7) – ami a reprezentativitást illetően óvatosságra int. A minta ugyan kissé szűk, ám feldolgozása meggyőzően professzionális. A kvalitatív elemzést a leírt interjúk kvantitatív szűrése előzte meg, mely számítógépes kódolással a gyakoriság alapján 22 témacsoportot emelt ki – a magyaros ételek közösségszervező erejétől a magyar kormány és diplomácia megítéléséig. Messziről – főként az óhazából – nézve a tengerentúli magyar világ már-már irigylésre méltóan pozitívnak hat, hiszen mintaszerűen valósítja meg az autonóm, tisztán „önerős” 1 FEJŐS Zoltán: Magyarok az Egyesült Államokban az 1980-as években (demográfia, társadalmi adatok, fogalmi problémák) = A Magyarságkutató Intézet évkönyve, Budapest 1988; UŐ.: A chicagói magyarok két nemzedéke 1890–1940, Közép-Európa Intézet, Budapest, 1993. 2 Különös egybeesés, hogy az emigráns szervezetek épp ez idő tájt tartották megemlékezéseiket az 50 év előtti magyar forradalomról – mint arra az interjúkban is számos utalást találni. 3 Minderről angol nyelven lásd többek közt PUSKÁS Julianna: Ties that bind, ties that devide. Hundred Years of Hungarian Experience in the United States, Holms Meyer, New York – London, 2000; HUSEBY-DARVAS Éva: Hungarians in Michigan, Michigan State UP, 2003; Kati MARTON: The Great Escape. Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World, Simon&Schuster, New York, 2006; magyarul pedig a nemrég megjelentek közül SZÁNTÓ Miklós: Tengeren túli magyarok, Akadémiai, Budapest, 2001; VÁRDY Béla: Magyarok az Újvilágban, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000; Magyar Amerika. A tengerentúli magyarok mai élete történetekben és képekben, szerk. Tanka László, Médiamix, Salgótarján, 2002.

117


3/10/2010

9:33 PM

Page 118


civil társadalom eszményét, amely az önként társulók bizalmára és szolidaritására épül. (Más kérdés, hogy e kisebbségi önszerveződésekben – mint azt a kérdőíves és demográfiai felmérések is jelzik – legfeljebb minden tizedik magyar vesz részt.) Mindez kétség kívül a „magyarkodók” buzgalmát dicséri, akik immár öt-hat nemzedék óta magyar iskolát, templomot, sajtót és alapítványokat tartanak fenn, jogvédő, segély- és lobbiszervezeteket, zenei és tánccsoportokat, cserkészcsapatokat, magyar házakat és vendéglőket működtetnek. A „magyarkodás” persze a Nagy Vízen túl egész mást jelent, mint az óhazában: aktív részvételt a tengerentúli magyar szervezeti életben, jórészt pozitív felhanggal. Önjellemzésül az interjúalanyok is így használják, néha önironikusan, bár többnyire komolyan, miközben megnyerő nyíltsággal avatnak be „magyarkodásuk” gondjaiba és örömeibe. Maguk az interjúrészletek anonimizáltak, ám az interjúalanyok nevét és lakhelyét a könyv külön mellékletben közli. Az idézetek és elemző kommentárok viszont már bátran nevesítik – sőt gyakran minősítik is – a nyilvánosság szereplőit: politikusokat, diplomatákat, újságírókat, egyházi és közösségi vezetőket, vagy épp a magyar szervezetek ismert anyaországi, erdélyi vendégeit. Az interjúk nyelve maga is sok mindent elárul. Az olvasót időnként meglepi a frappáns anyanyelvi gondolatközlés ötven év múltán is töretlen ereje, másutt a félszeg magyarság mindegyre angolra vált, ám akadnak tisztán angol nyelvű vallomások is. A legszebb kétnyelvű – hunmerican – példamondat: „Although we are American, a szívünk magyar”. (Utóbbi Papp Z. szellemes szóalkotásával akár a szívmagyarok, a már anyanyelvüket vesztett, de még „magyarul érző” utódnemzedékek önmeghatározása is lehetne.) Mindez jól tükrözi az emigráns lét talán legfőbb próbatételét: a nyelvmegtartás és a kétnyelvűség dilemmáját, ami a Beszédből világ interjúinak visszatérő alapmotívuma. Nem csoda, hiszen az etnikai identitás egyik kulcsa épp az anyanyelvhez fűződő viszony. A kötet nyelvvesztés-modellek és nyelvőrző stratégiák egész sorát mutatja be, egyéni, családi és közösségi szinten egyaránt, többek közt azt kutatva: miféle következményekkel jár a vegyesházasság? Melyek az iskolaválasztás, a kétnyelvűség érzelmi és praktikus dilemmái? Miként mehet végbe akár egy-két nemzedék alatt a spontán vagy szándékos nyelvcsere? Jól ismert tény, hogy számos ’56-os emigráns családban odahaza tabu volt az angol szó, mi több, a tengerentúli magyar cserkészetben máig is az (aki alapfokon nem tud magyarul, azt fel sem veszik). Az igazi válaszvonal mégis az iskola – a generációk közötti tömeges „nyelv-szakadást” legfőképp ez okozza. Persze nemcsak „nyelvében él a nemzet”, érzelmi, tudati kötődéseiben is; elég csak a nyelvileg régóta beolvadt amerikai írek, olaszok, svédek példáira utalni. Ez utóbbiak viszont egy sor újabb kérdést vetnek fel. Melyek az amerikai magyarok etnikai referenciái, pozitív vagy negatív diaszpóra-mintái? Miféle magyarság- és anyaországkép él közösségeikben? És vajon milyennek látják önmagukat? Az első kérdésre Papp Z. Attila egy aránylag új szociálpszichológiai módszer adaptálásával válaszol, amely Edwin Poppe nevéhez fűződik.4 Ez a saját s az idegen diaszpóracsoportok „erkölcsi” és „hatékonyságbeli” megítéléseit veti össze, ebből vonva le direkt és indirekt következtetéseket. Az interjúkból kitűnik, hogy a sikeres önérdek-érvénye4

Edwin POPPE: National and Ethnic Stereotypes in Central and Eastern Europe. A Study among Adolescents in Six Countries, Ercomer, Utrecht, 1998.

118


3/10/2010

9:33 PM

Page 119

sítés mintái az amerikai magyarok szemében éppen a legkevésbé asszimilált közösségek: a tengerentúli zsidó, görög vagy örmény diaszpóra, de gyakran idézett referenciacsoport a lengyel és a román bevándorlóké is. Mindez egy erősen negatív kompetencia-önképre vall, miközben a „morális” megítélés ezzel éppen ellentétes: itt rendre a saját közösség kerül a pozitív, míg például a zsidó a negatív pólusra. Ám figyelemre méltó egy másik összefüggés is. Ugyanezen a skálán „morálisan” mára az anyaországi magyaroké is negatív referenciacsoport lett, míg a többi határon túli magyar közösség erkölcsileg és hatékonyságban egyaránt jócskán felértékelődött. Ami aligha véletlen, hiszen mint a kutató is kiemeli: „Az amerikai magyarok etnoszociális identitása az erdélyi (vagy más Kárpát-medencei) magyar kisebbségiekéhez áll közelebb, míg a magyarországiakat gyakran nemzetietlennek, vagy nemzetileg nem elég elkötelezettnek tartják.” Ám lássuk, mi az alapja e negatív önképnek. A viszálykodás, irigység, intrika – némi pátosszal: a „magyar átok” –, úgy tűnik, az Újvilágban sem hagy alább. A sok közül csupán két példa: „Kaliforniában a »jog szeretete« az állandó pereskedésben nyilvánul meg, s ennek a magyar szervezetek között is, mondhatni, nagy hagyománya van” (utalás az egyik református gyülekezetben támadt sok évtizedes casusra); és: „Clevelandban rettenetes konfliktusokról hallottunk, ott az északi és a déli oldal nem is beszél egymással”. A konfliktusok oka és ürügye egyformán lehet nemzedéki, politikai és társadalmi, regionális és lokális, személyes, anyagi és ízlésbeli – vagy ezek eseti kombinációi. Ami e választékból az első hármat illeti, az interjúk mélyebb olvasatához bízvást hasznos lett volna legalább vázlatosan felidézni a múlt századi emigránshullámok alaptényeit. Azt például, hogy milyen csoportok alkották a két világháború közötti magyar diaszpórát, majd a „dipik” (displaced persons) egymástól is élesen elhatárolódó 1945-ös „nemzeti” és 1947-es „demokrata” menekülthullámait. Ugyanígy azt, hogy az emigráns társadalmat miként rendezte át az ’56-osok tömeges érkezése, majd a ’70–80-as években a „Kádár árvái”-nak becézett sok ezer új, javarészt „gazdasági menekült” beszivárgása. Ám adós marad a könyv az 1989 utáni, immár kétirányú migráció (hazatelepülők!), az Amerikában született másod-, harmadés sokadik nemzedék (mára több mint 90%), avagy egy újabb trend: a Kárpát-medencei magyar kisebbségiek kirajzásának nagyságrendjével, szociológiai jellemzésével is. Összességében az emigráns-interjúk azt sugallják, hogy a korábbi bevándorlóhullámok politikai és világnézeti ellentéteit mára – e generációk jó részével együtt – eltűnőben vannak, s a fő válaszvonal inkább a régebbi „amerikások” és a mindenkori új bevándorlók, a „FOB”-ok (Fresh off the Boat) között húzódik. Szembetűnő az is, hogy mint az elemző írja: „a csúcsszervezetek esetében – vélhetően a nagyobb politikai tét miatt – szinte kizárólag csak konfliktusról számoltak be interjúalanyaink, addig a helyi világokban mintha a konfliktus és az együttműködés kiegyenlítenék egymást”. (Identitás-változatok ) Az a tény, hogy az identitás mára a média és a tudós fontoskodás elkoptatott divatszava lett,5 még nem jelenti, hogy a kisebbségkutatónak ne lehetne érvényes, sőt 5 Lásd erről Peter STACHEL: Identitás. A kortárs társadalom- és kultúrtudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái, ford. Mesés Péter – Erdősi Péter, Regio 2007/4., 3–33.

119


3/10/2010

9:33 PM

Page 120


olykor meglepően eredeti mondandója róla – miként azt Papp Z. Attila idézetekkel bőven illusztrált, közel száz oldalnyi elemzése is igazolja. A téma elmélyült vizsgálatához persze „jól fog” némi empátiakészség, ahogy nem hátrány az sem, ha a kutatásvezető (s rajta kívül még három munkatársa: Márton János, Németh Szilvia, Pakot Levente) kisebbségi – közelebbről: erdélyi és felvidéki – gyökerű. Ám mindez aligha volna elég kellő invenció és elemző erő nélkül, ami az „önazonosságok” dzsungelében segíthet eligazodni. Papp Z. meggyőző fogalmi distinkciókkal az etnikai identitás három szintjét veszi sorra: az egyéni önmeghatározást, a csoporthoz tartozást s végül a nemzethez (szülőföldhöz, óhazához) fűződő viszonyt. A friss bevándorlók esetében már a látszólag semleges, magánéleti döntések – párválasztás, szülői szerep – is próbára teszik az etnoperszonális identitást, melynek a „nyelvi kérdés” vagy a névhasználat idővel még nagyobb nyomatékot ad. A „láncmigráció” és a „házassági piac” ugyanakkor már az etnoszociális identitáshoz kötődik, miként a helyi magyar életben való aktív részvétel is. Valamiféle kettős identitás idővel mindenképpen kialakul, ám ennek számos válfaja lehet, főként aszerint, hogy az amerikai integrálódás a szakmai kapcsolatok révén, a helyi magyar közösség által megy végbe, avagy a kettőt egyszerre igénybe véve. Az etnikai önazonosság ráadásul, mint azt korábbi kutatások és e mostani is megerősítik, erősen szituatív: „Hétköznap amerikai vagy, hétvégén magyar – mondja egy interjúalany –, mert péntek estétől vasárnap estig magyar program van.” Ami a nemzethez tartozást, a kulturális identitás szintjét illeti, ez már általánosabb, és nem okvetlenül kötődik a személyes vagy közösségi élményvilághoz. Az érzelmi, tudati skála a kultúrfölénytől, a nemzetféltésen és a Németh László-i ethoszon át („A kisebbségnek az ad létjogot, ha minőségi”) egész a szégyenig, sőt a származás-letagadásig terjed, mint arra az idézetek olykor közhelyes, máskor felkavaróan személyes vallomásaiból következtetni lehet. A kötet összegző részében Papp Z. Attila tovább árnyalja az iménti képet az amerikai magyar „identitás-konstrukciók” nyolc típusát vázolva – az aktív magyartól az asszimilánsig. (A közbülső hat fokozat: lokális, óvatos, privát, „szívmagyar”, fesztív és cenzus-magyar.) Ha az elnevezések talán vitathatóak is, mindez nem valamiféle öncélú tipológia, hiszen a három már bemutatott etnikai identitás-szint alapján vizsgálva nagyon is tanulságos korrelációkat ad. Még fontosabb, hogy e nyolcféle identitás-konstrukció segítségével négy nemzedéken át meggyőzően modellezhetőek az asszimiláció sajátos útjai. Közülük a szerző külön ábrán a három legjellemzőbbet mutatja be: egyikük a nyelvvesztéssel, másikuk az etnikai identitás gyöngülésével, a harmadik pedig a szervezett közösségi életből való kimaradással kezdődik – ám legfeljebb négy nemzedéken belül mindhárom a teljes asszimilációhoz vezet. Hacsak nincs, ami e trendet fékezi vagy megfordítja: például a tudatos etnikai-kulturális revitalizáció. („Boskola” és „Wass-suli”) Az iskola, mint az anyanyelv és a saját kultúra átadásának alapintézménye, a kisebbségi túlélés legfőbb záloga. Múltját, jelenét már csak ezért is érdemes gonddal tanulmányozni, mert az abból kiolvasható trendek sokban egy egész közösség jövőjét meghatározzák. Ám nem pusztán ezért, hanem mert általa sokféle izgalmas „kisvilág” tárulhat elénk, melyet ott, ahol külső segítség nincs, csupa lelkes és tiszteletre 120


3/10/2010

9:33 PM

Page 121

méltó erőfeszítés éltet – amint az Németh Szilvia oktatáskutató (Tárki-Tudok) tanulmányából is kitűnik. A „messziről jött ember” jól teszi, ha mielőtt bármit mondana, kérdez. Mióta léteznek magyar iskolák a tengeren túl? Kik az alapítói, fenntartói, és vajon miféle jellemző formái, metódusai vannak? Egyáltalán: hányról lehet ma tudni e kontinens méretű országban? A szerző a történeti előzmények számbavételével kezdi Kovács Éva és Fejős Zoltán korábbi kutatásai6 alapján. Eszerint a magyar iskolahagyomány az Egyesült Államokban legalább százéves múltra tekinthet vissza. Kezdetben az anyanyelvi oktatás kizárólag az egyházak által szervezett hétvégi és szünidei alkalmakra korlátozódott, fő profilja pedig az alapfokú írás-olvasás és a hittantanítás volt. Az I. világháborút követő emigránshullám igényei bővítették a curricullumot, ettől fogva a magyar kultúra átadása is az oktatás fontos része lett. Hétvégi iskolája a két háború között már minden református gyülekezetnek volt, a katolikus egyház pedig mindennapos vagy bentlakásos iskolákat is fenntartott. 1945 után a külföldi magyar cserkészet megjelenése hozott markáns fordulatot. A hétvégi iskolák szervezését mindinkább átvette a cserkészmozgalom, melyhez az ’56-os menekültek gyerekei is tömegével csatlakoztak; az egyházi iskolák pedig, néhány kivétellel, elsorvadtak. 1989 után a fiatal magyar munkavállalók hulláma magával hozta a független iskolák, bölcsődei és óvodai csoportok megjelenését is, sokban új szellemmel és nyelvi frissességgel megtöltve a tengeren túli magyar iskolákat. Sajátos új szín, hogy ezek szervezésében, fenntartásában több helyütt az erdélyi, felvidéki és vajdasági szülők is aktív részt vállalnak. Ami az iskolák számát illeti, erről sajnos csak erősen hiányos adatközlések7 maradtak fenn az elmúlt évtizedekből. Mindenesetre 1965 és 2008 között az ismert magyar iskolák száma, öt eseti felmérés adatai szerint, 20 és 29 között mozgott. Ahogy e hézagos statisztikából is kitűnik, a két szélső pólus: a mindennapos és a nyári iskoláké – egy-két kivételt leszámítva – mára eltűnt, s a kisebbségi nevelést-oktatást csaknem kizárólag a hétvégi iskolatípus uralja. Németh Szilvia közelebbről öt, ma is működő iskolát mutat be az interjúk és más források alapján. Ezek (zárójelben az alapítás dátumával): a Los Angeles-i Első Magyar Református Egyház Vasárnapi Iskolája (1928; 20038), a Clevelandi Magyar Iskola (1958), a New Brunswick-i Széchenyi Magyar Iskola és Óvoda (1973), továbbá a „Boskola”, avagy a Bostoni Bartók Béla Magyar Iskola és Óvoda (2000) és a „Wass-suli”, a Wass Albert nevét viselő iskola Sarasotában (2001). A minta nem túl nagy, kvantitatív értékeléshez nyilván kevés, de az iskolatípusokat és azok sajátos mikrovilágát felvillantani éppen elég. 6

KOVÁCS Éva: Magyar iskolák az Egyesült Államokban – 1996-ban = A magyar nyelv és kultúra megtartása. USA 1997, szerk. Nagy Károly – Papp László, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. Anyanyelvi Konferencia, Budapest, 1998, 34–35; FEJŐS Zoltán: Az anyanyelvi oktatástól az etnikus kultúra átörökítéséig. Magyar iskolaügy Amerikában 1890 és 1940 között = Magyarságkutatás, 1990–1991. A Magyarságkutató Intézet Évkönyve, szerk. Juhász Gyula, Budapest, 1991. 7 Az adatok forrásai: NAGY Károly: Magyar iskolák az Egyesült Államokban, Új látóhatár (München) 1965/3–4.; A Külföldi Magyar Cserkész Szövetség kimutatása, 1974; Sándor András és Kovács Éva felmérése, 1996; továbbá a jelen kutatás adatbázisa. 8 Itt valójában újraalapításról van szó, mivel a 81 éves Los Angeles-i magyar református gyülekezet már korábban is sok éven át működtetett iskolát.

121


3/10/2010

9:33 PM

Page 122


Mint az alapítási évszámok jelzik: legalább három nemzedék iskolakezdeményezései ezek, melyek sok nehézséggel dacolva máig élnek. A gyereklétszám a két legrégebb óta folyamatosan működő iskolában a legnagyobb: Clevelandben (75-80) és New Brunswickban (80-85), míg a ezredforduló táján alapított – vagy újraindított – három iskolából Boston (40-45) közepesnek, Sarasota (25-30) és Los Angeles (18-20) pedig kisebbnek számít. Az öt közül a Los Angeles-i kizárólag egyházi fenntartású, kettőt szülői közösség (Sarasota, New Brunswick), kettőt pedig társadalmi szervezet (Cleveland, Boston) tart fenn. Foglalkozásaikat hétvégenként nyelvtudás és/vagy életkor szerinti csoportbontásban tartják – Bostonban, New Brunswickban és Los Angelesben szakképzett pedagógusok irányítása alatt, míg Clevelandben, Sarasotában inkább képesítés nélküli önkéntesek (jórészt szülők) közreműködésével. A cserkészet legmarkánsabban Bostonban és Clevelandben van jelen, a nemzeti és vallási ünnepeket mindenütt együtt tartják, de más közösségi eseményeket is rendeznek (magyar fesztivál, közös ebéd, vacsora, jótékonysági bál stb.). A gondok közül az elemző főként az információhiányt és a nagy távolságokat emeli ki, továbbá a tantervek, tankönyvek, a képzett pedagógusok és a szakmai konzultációk hiányát. Mint írja: „Minden iskola más és más, nemcsak a működését szavatoló feltételek rendszerében, hanem a tanuló felé közvetített tananyag tartalmában és a magyar nyelv tanításához való viszonyulásában is.” Anyaországi intézményi kapcsolatuk alig van, az együttműködésben még az egyházi iskolák sem jeleskednek, regionális kapcsolatfelvételre pedig csak a cserkészcsapatok iskolái között van esély. Ahogy egy interjúalany mondja: „minden magyar iskola egy kis önálló vívmány. Azok nemhogy a törököt leszúrják, hanem a másik magyar iskolát is, mert az enyémhez ne nyúlj!” Magáért beszél a tankönyv-mizéria is. Óhazai importra – az eltérő tudásalap és a nyelvi, szemléleti különbségek miatt – az Apáczai Kiadó egy-két könyvén kívül nemigen számíthat senki, így az iskolák nagyrészt cserkész-jegyzeteket, „saját fejlesztésű” vagy már megírásuk idején erősen avult emigráns kézikönyveket használnak. Jellemző adalék, hogy Clevelandben ma is a II. világháborús bevándorlónemzedék vagy negyven éve írott földrajzkönyvét és Tóth Veremon atya ugyanekkor Dél-Amerikában kiadott irodalomtörténetét használják – évről évre újra fénymásolva. Kudarcba fulladt az ismételt próbálkozás a Tankönyvkiadóval is. Az újvilági igényeknek leginkább még az óhazai kisegítő iskolák számára 1996-ban készült Társadalmi ismeretek I–II. tankönyvei felelnének meg, de ezeket sajnos már nem nyomják. Igaz, Haza a magasban címmel azóta egy a nyugati magyar iskoláknak szánt könyvvel is kirukkolt a kiadó, ám az amerikai magyar diákoknak ez is „felérhetetlen”, mivel egész más élményanyagra, nyelvi és tudásszintre épül. (A szervezeti adatbázis tanúsága) A kutatás talán legfőbb gyakorlati hozadéka, hogy összehangolt „itthoni” és „otthoni” csapatmunkával sikerült végre egy komoly, bár korántsem teljes adatbázist összeállítani az amerikai magyar szervezetekről.9 (Címlistákat, alkalmi regisztereket korábban több tengerentúli szervezet, a washingtoni magyar követség és az 9

Az adatbázis elérhető az MTA Kisebbségkutató Intézet honlapján: www.mtaki.hu.

122


3/10/2010

9:33 PM

Page 123

MTI is készített, de ezek gyűjtőköre jóval szűkebb volt a mostaninál.) A kötetben ennek elemzésére vállalkozik Márton János fiatal erdélyi politológus és kisebbségkutató. Nem árt mindjárt jelezni: a statisztikai összegzésnek – s a belőle levonható következtetéseknek – ezúttal viszonylag magas a rizikófaktora, két okból is. Egyrészt az adatbázis folyamatosan bővül (a kutatásvezető közlése szerint mára a 700 címhez közelít), másrészt a működő szervezetek számát csaknem lehetetlen megállapítani. Ezt jelzi már az elérhetőségi adatok gyorsmustrája is. A 607-ből telefonszámot és/vagy postacímet csak 460 szervezet ad meg, e-mail címet 206, önálló honlapja pedig csak alig a negyedüknek (159) van. Ám még ezek sem „élnek” mind, s a szervezet helyett gyakran csak egy kapcsolattartó elérhetőségei. A területi megoszlás önmagában is érdekes tanulságokkal szolgál. A magyar szervezetek csaknem fele Ohio, Kalifornia és New York államban működik, ha pedig ehhez New Jersey, Florida, Pennsylvania és Illionis adatait is hozzávesszük, azt látni, hogy mindössze hét állam adja az adatbázisba felvett szervezetek több mint háromnegyedét. Ezzel szemben 18 szövetségi államban a kutatók egyáltalán nem bukkantak magyar szervezet nyomára – így rejtélyes okokból például Dél-Karolinában sem, ahol pedig a népszámlálási adatok szerint vagy 7 ezer magyar él. Egy újabb táblázat már városonként ismerteti a szervezetek területi megoszlását. Eszerint hat nagyváros viszi el a pálmát: New York (44), Cleveland (29), Los Angeles (29), Washington D. C. (23), Chicago (17) és New Brunswick (15) – együttvéve több mint 25 százalékos részesedéssel. Az adatbázis 607 tételén 270 település osztozik. Az alapítás éve a történeti statisztika fontos indexe volna, ám erről sajnos csak 119 szervezet (alig 20%) tájékoztat. Közülük a legkorábbit a Verhovay Testvérsegítő Egyesületet – mai nevén a William Penn Associationt) még 1886-ban alapították, további 18-at 1920 előtt, 14-et 1921 és 1945 között, 7-et 1946 és 1956 között, 63-at 1957-től 1989-ig, 16-ot pedig azóta. Mindez jól láthatóan az elmúlt száz év sorsfordulóit – és emigránshullámait – követi, arányai pedig híven jelzik, hogy az ’56-os emigráns-szervezetek máig is enyhe túlsúlyban vannak. Tevékenységi körük szerint a magyar szervezetek igen sokfélék, és legalább másfél tucat típusba sorolhatók. Számarányukat tekintve leginkább az egyházi (157), közösségi (135), kulturális (56), cserkész- (36), érdekvédelmi (36) és oktatási szervezetek (36) dominálnak, de szép számmal találni magyar vendéglőt (25), zenei és tánccsoportot (24), internetes közösséget (16), alapítványt (17) vagy sajtó- (18) és politikai orgánumot (5) is. Mind közül a legrégebbiek és legszámosabbak – ahogy eleve tudni lehetett – az egyházi szervezetek, ám hasonlóan erős rajzást mutatnak az ’56-osok máig élő közösségi, kulturális és érdekvédelmi önszerveződései is. Az adatbázis-elemzést további fontos adalékokkal egészíti ki a szervezetek által kitöltött kérdőívek feldolgozása – Márton János újabb tanulmánya. Ezek már jóval mélyebb betekintést engednek az amerikai magyar közösségek működésébe, egyformán feltárva azok erősségeit és gyengéit. Itt csak néhányat kiemelve lássuk a tagság, a szervezeti élet és a vezetők főbb jellemzőit. (Nota bene az ügyben, hogy a válaszok mennyiben tekinthetőek statisztikai értelemben is mérvadónak, érdemes kiemelni, hogy bár a kérdőívet 350 123


3/10/2010

9:33 PM

Page 124


szervezetből csupán 45 küldte kitöltve vissza, ezek együttes taglétszáma meghaladja a 36 ezret, a családban magyarul beszélők és az amerikai magyar közéletben tevékeny részt vállalók hozzávetőleg egyharmadát.) A tagság létszámban, aktivitásban igen nagy eltéréseket mutat a néhány tucat magyar alkotta baráti körtől a tízezres tagságú országos gyűjtőszervezetekig – amilyen az Amerikai Magyar Alapítvány, a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség vagy az Amerikai Magyar Református Egyesület. Feltétlen elismerésre méltó, hogy a magyar szervezeti világ jórészt önkéntes alapon működik, fizetett munkatársat csak a nagyobb egyházi, kulturális szervezetek alkalmaznak. Az éves tagdíj mértéke 5 és 400 USD között változik, leggyakoribb a 2530 dolláros hozzájárulás. A nők – híven a demográfiai összképhez – 2-3 százalékkal meghaladják a férfiak arányát, életkor szerint pedig feltűnő a közép- és az idős nemzedék erős túlsúlya: az össztagság csaknem kétharmadát (63%) a 45 év felettiek adják. Majd mindenkinek van magyar felmenője (90%), és beszél magyarul (kb. 80%). Újabb fontos adalék, hogy a szervezetek célja, tevékenységi köre alapításuk óta nemigen változott, avagy ha mégis (kb. 1/3), inkább bővült. Ez utóbbi jellemző példája, hogy az 1980-as évektől számos amerikai magyar közösség vállalt aktív részt az erdélyi, vajdasági menekültek támogatásában, s hogy testvérszervezeti hálózatuk mára Magyarországon kívül gyakran az egész Kárpát-medencére kiterjed. A válaszok alapján az elemző végül megkísérli az amerikai magyar szervezetvezető statisztikai „fantomképének” felvázolását: „Ez a személy jobbára 57-58 körüli férfi, inkább Magyarországon vagy Erdélyben született, és átlagosan 1972 óta él az Egyesült Államokban. Iskolai végzettségét tekintve tanultnak számít, legalább 3 éves felsőfokú képzést lezáró diplomával rendelkezik, de minden másodiknak posztgraduális végzettsége is van. Több szervezetben is betölt vezető tisztséget, és foglalkozását tekintve nyugdíjas, lelkipásztor/pap vagy pedagógus. Éves átlagjövedelme 30.000 USD fölött van (40%-ának 60.000 feletti). Jobbára vallásos ember, aki az egyház tanítását követi, vagy a maga módján éli meg vallásosságát. […] Többnyire magyar nemzetiségű házastárssal él, akinek végzettsége valamivel alacsonyabb, mint az övé. […] A családokban átlag 2-3 gyerek van, a leggyakrabban beszélt nyelv a magyar, de az angolt is sokan használják, s a gyerekek mintegy fele anyanyelvi szinten beszéli a magyart.” (Demográfiai tények és talányok) Ám e félszáz kvalitatív interjú eleve nem válaszolhatott meg egy sor fontos kérdést. Vajon hány magyar él az „Államok”-ban, s közülük hányan beszélnek magyarul? Hol születtek, melyik emigrációs hullám sodorta őket – vagy elődeiket – az óceánon túlra? És: hánynak van ma amerikai, magyar avagy más (román, szerb, szlovák etc.) állampolgársága? Minderre Pakot Levente fiatal erdélyi származású történész (ELTE) igyekszik pontos választ adni. Hogy nincs könnyű dolga, ezt alapos demográfiai tanulmánya igencsak óvatos címe is jelzi: A 2000. évi amerikai népszámlálás jellegzetességei és kihatása az amerikai magyarok számbavételére. Való igaz, mielőtt bárki számszerű adatokkal szolgálna, egy sor fontos elvi és módszertani dilemmát kell tisztáznia. A származás, a nemzeti és etnikai hovatartozás mindenütt „szenzitív adat” – kiváltképp az egy már-már áttekinthetetlenül multietnikus, kezdeteitől par excellence „bevándorló” or124


3/10/2010

9:33 PM

Page 125

szágban, amilyen az Egyesült Államok. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a hivatalos etnikai és „faji” statisztikák 220 éve folyvást változó adatgyűjtési elve és praxisa, melyről a tanulmányszerző függelékként két magáért beszélő áttekintést is közread (Az Egyesült Államok népszámlálásaiban használt faji kategóriák, 1790–2000; Nyelvhasználattal kapcsolatos kérdések az amerikai népszámlálásokban és a közölt táblák jellemzői, 1890–2000 [391–393]). Az alapelv persze egy demokratikus, az egyéni szabadságjogokat példásan respektáló társadalomban nem lehet más, mint a származási és etnikai önmeghatározás. Ugyanakkor a szabad identitásválasztás ellen hat egy sor más szempont és érdek: a hatékony integráció elve, a bevándorlás és az állampolgárság hatósági kontrollja, a szavazóbázis nagyságának politikai legitimáló ereje, vagy éppen az etnikai közösségek koronként, helyenként nagyon is változó megítélése. Ami közelebbről az amerikai magyarság számarányát illeti, ezt – a cenzus-adatok kellő forráskritikájával10 – a származás, az otthon beszélt nyelv és a születési hely kérdéseire adott válaszokból lehet „kinyerni”. Mint a tanulmányszerző közli: „A 2000. évi népszámlálás során mintegy 1 398 ezer személy – az amerikai össznépesség 0,5 százaléka – vallotta magát »magyar« vagy »magyar és más« etnikai eredetűnek. Közülük mintegy 903 ezer első származásként, 494 ezer pedig második származásként jelölte meg a magyart.” Az Egyesült Államokban született 1 288 425 személy (92,1%), külföldi születésű 110 227 (7,9%). A bevándorlók közül mintegy 75 000 érkezett 1980 előtt (mára honosított állampolgár: 91%), 16 000-en jöttek 1980 és 1989 között (á.p.: 64%) és 19 000-en 1990 és 2000 között (á.p.: 15%). Eddig az alaptények – innen kezdődnek a tudós „találgatások”: az adathiányt és a következetlen kérdésstruktúrát pótolni hivatott becslések. Vélnénk, hogy a népességstatisztikánál nincs egzaktabb tudomány, pedig ez nagyon is „kérdéses” – attól függ: mire hogy kérdezünk és mire egyáltalán nem… Így fordulhat elő, hogy ha az „otthon beszélt nyelvek” választékában nem szerepel a magyar, azt a magukat magyar származásúnak vallók esetében a szemfüles kutatók a „minden más nyelv” kategóriájában kell felfedezzék. Hasonlóan hol a kérdések, hol a válaszok következetlensége az oka, hogy az eredménylista a közel 1,4 millió „Hungarian” mellett jó 700 „Magyar”-t külön is feltüntet, vagy hogy a származást firtató kérdések sűrű változtatásai miatt az egymást követő cenzus-adatok alig összemérhetőek. (Emiatt is kezelik a kutatók erős fenntartással többek közt azt a drámai „fogyáslistát”, mely szerint az amerikai magyar népesség 1980-ról 1990-re 10,9%-kal, 1990-ről 2000-re újabb 11,6%-kal – e két évtizedben közel 400 000 fővel csökkent.) Hiába, „az ördög a részletekben lakik”, s úgy tűnik: „őshonos” minden bürokráciában, így az amerikaiban is. A vérbeli kutató persze nem adja fel; ha egy forrás hiányos vagy megbízhatatlan, keres másikat, vagy többféle adat „keresztezéséből” igyekszik pótolni azt. A most publikált kutatásnak komoly nyeresége, hogy nem csak a 2000. évi népszámlálás hivatalosan közölt eredményeire hagyatkozik, hanem a feldolgozhatta annak az 5 százalékos (kb. 14 millió rekordot tartalmazó) teljes mintáját is, az ún. IPUMS-adatbázist,11 mi több, egy harmadikat is: 10 A származás (etnikai eredet) adatai az amerikai cenzus-gyakorlatban mintavételi eljáráson alapulnak, vagyis a kérdést csak a mintavételben szereplő – átlag minden hatodik – háztartáshoz juttatták el. 11 Integrated Public Use Microdata Series, a 2000. évi népszámlálási adatok 5%-os mintájának közreadása a Minnesota Population Center és a Minneapolisi Egyetem 2008-as kutatói programja részeként.

125


3/10/2010

9:33 PM

Page 126


az American Community Survey 2004-es időközi adatfelvételeit.12 E tetemes információtöbblet nélkül aligha lett volna képes az amerikai magyarság olyan mélységű szociológiai „átvilágítására”, mint amit a kötetzáró mellékletek számos táblázata és grafikonja szemléltet. Enélkül nyilván elsikkad vagy rejtve marad egy sor fontos adat; például az, hogy családi körben ma mintegy 117 ezren beszélnek magyarul, vagy hogy a közel másfél millió magyarból alig 92 ezren születtek Magyarországon, s közülük is minden második 60 év fölötti (zömmel az ’56-os emigránsnemzedék tagjai). Enélkül aligha lehetett volna felbecsülni születési helyük és nyelvhasználatuk alapján az Amerikába áttelepült erdélyi (7940), felvidéki (2980) és vajdasági (2060) magyarok arányát.13 Ahogy arról sem tudhatnánk, hogy miféle vegyesházassági preferenciákat sejtet a másodikként bejelölt német (85 000), ír (58 000), lengyel (35 000), angol (30 000) orosz (20 000) származás, avagy hogy miben tér el az amerikai átlagtól a magyarok korfája, termékenységi mutatója, iskolai végzettsége, mobilitása, jövedelme, lakásviszonya és családszerkezete. A visszaszámlálás elkezdődött. Ahhoz, hogy megtudjuk, mi változott az elmúlt évtizedben, már alig fél évet kell várni az „igazság pillanatára”: a 2010-es, újabb népszámlálásra. Feltéve, ha eredményeinek kontrollja és tudós elemzése nem várat újabb 9 évet magára! (Summa Hungaroamericana) A kutatás kétnyelvű (angol, magyar) összegzésében Papp Z. Attila többféle értelmezési keretbe foglalja a részleteiben már bemutatott tényeket, tendenciákat. Eszerint a vizsgálat egyik fő tanulsága, hogy az elmúlt két évtized mélyreható változásai részint elavulttá tették, részint elmosták az amerikai magyar szervezeti élet korábbi határvonalait. Az emigránshullámok szerinti tipologizálás elvben ugyan még lehetséges, de mint a kutató kiemeli: „Ma már egyszerre vannak jelen a »dipi«-sek első-, másodés harmadgenerációi, az 56-osok első és második nemzedéke, a ’60-as és ’80-as évek közötti ún. »Kádár árváinak« tartott gazdasági menekültek, vagy a ’90-es évek jóléti migránsai.” Eközben a régebbi emigráns szervezeteket magában is kikezdte, hogy a rendszerváltással és a hidegháború végével megszűnt az ellenségkép, ami évtizedekig fő legitimációs bázisukat adta. Ehhez járul a régi vezetők rohamos kiöregedése, ami a szervezeteket már ma is komoly kihívások elé állítja. A kutatásvezető szerint „az asszimilációs folyamat ugyan lassul, de már látszik az »etnikai alagút vége«”. A szervezeti életben aktívan továbbra is csak a magukat magyarnak vallók legfeljebb tíz százaléka vesz részt, ami nagyjából megfelel a magyarul beszélők arányának – még ha e két szegmens összetétele nem is egészen azonos. („Beszédes” különbségeiket csak egy újabb, a mostaninál jóval kiterjedtebb kutatás tudná feltárni.) 12

Az amerikai Census Bureau a 2000. évi népszámlálás után egy széleskörű reprezentatív mintán alapuló, évente megismételt statisztikai adatgyűjtést vezetett be American Community Survey néven, amely folyamatos és friss megfigyelést tesz lehetővé a tízévenként elvégzett országos népszámlálások között is. 13 Itt kíván említést, hogy hasonló okokból nem lehet kimutatni már az I. világháború előtti, mintegy másfél milliós magyarországi kivándorlás pontos etnikai arányait sem, mivel az amerikai bevándorlási statisztikák csak a származási államot, jelen esetben a 11 etnikumot magában foglaló Osztrák–Magyar Monarchiát tüntették fel.

126


3/10/2010

9:33 PM

Page 127

A szervezeti és vezető-utánpótlás legbiztosabb bázisát a nyugati magyar életben, úgy tűnik, a cserkészet jelentheti, csakhogy ez sokban avult magyarságképével, militáns merevségével, ízlésbeli és ideologikus kizárólagosságával éppen a „magyarságőrzés” terén akár bumeránghatást is kiválthat. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az etnikus tudat továbbéltetésére – más „nemzetpolitikai távlatok” és országos szervezetek híján – a szétszórt, egymással alig kommunikáló helyi közösségek eleve alkalmatlanok. Mindezek alapján a kutató, Puskás Juliannával és másokkal egybehangzóan, arra jut, hogy az „amerikai magyarság” mint etnikai közösség inkább csak elméletben létezik, s e gyűjtőnév csupán szigetek és szórványok esetleges halmazát fedi, mely valójában még a diaszpóra-kritériumokat sem teljesíti (egységes eredettudat, erős politikai, vallási, kulturális rezisztencia a beolvadással szemben, az elitek szoros kapcsolathálója etc.). Végül a „gyökértelenség” kontra „transzplantáció” dilemmát felvetve Papp Z. Attila azt a látszólagos ellentmondást értelmezi, hogy a helyi magyar közélet – etnikailag bármily zártnak és exkluzívnak tűnjék is – miként segíti elő végsősoron az amerikai integrálódást. Ezek a szervezetek, érvel a kutató, miközben az óhazához, a szülőföldhöz, különféle kulturális mintákhoz és politikai hagyományokhoz kötődnek, maguk is példásan valósítják meg az amerikai civil társadalmi normákat, hiszen kivétel nélkül önfenntartóak, bizalomra és szolidaritásra épülnek. „Az úgynevezett »magyarkodás« tehát – állítja a szerző – valójában az amerikai integrációt erősíti, és nem feltétlenül az anyaországgal való kapcsolattartás bővítését.” Ebből a szemszögből mindez az amerikai kulturális pluralizmus részét – azaz: „a gyökértelenség és transzplantáció sajátos amerikai egyvelegét képezi”.

* A kutatás egy sor izgalmas tanulsággal szolgál, ám azért akad még jócskán pótolnivaló. 160 évvel az „amerikás” magyarok első népesebb kirajzása után ma sincs még újabb kutatásokra alapozott, átfogó és tudományos igényű amerikai magyar emigrációtörténet. Elkészültéhez persze éppúgy nélkülözhetetlen lenne az eddigi szórványos helytörténeti kutatások kiterjesztése és módszeres revíziója, ahogy további forrásgyűjtésre és monografikus feldolgozásra vár a tengerentúli magyarság egy sor nagymúltú alapintézménye: az egyházak, iskolák, a cserkészmozgalom, vagy a politikai és kulturális szervezetek sokszínű világa is. Ám a folyamatos jelenkor-kutatásra ennél is nagyobb szükség volna. Hiszen szociológusnak, nyelvésznek, antropológusnak egyaránt még jó néhány felfedezést kínálhat e napjainkban is dinamikusan formálódó közeg, melyről egy újabbi demográfiai helyzetelemzés is sok mindent feltárhat. Például azt, hogy a migrációs státus változásai miként befolyásolják a többes identitás kialakulását, hogy melyek a vegyesházasságok mérhető preferenciái, vagy az asszimiláció, a nyelv- és kultúravesztés fokozatai. Az élet az ó- és új hazában egyaránt szaporább tempóra váltott. Kérdés, hogy a kutatás – és nem utolsósorban: a kollektív önismeret igénye – akar-e, tud-e lépést tartani vele.

127


3/10/2010

9:33 PM

Page 128


Számunk szerzői BALÁZS PÉTER (1974, Szeged), irodalomtörténész, az SZTE Bölcsészettudományi Karának oktatója BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója BARANYI MÁRTON (1987, Tata) az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza CSÍKI TAMÁS (1968, Szkszó) történész, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója EGEDY GERGELY (1953, Budapest) történész, a Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar Társadalomelméleti Tanszékének vezetője KEREKES EMŐKE (1980, Erdőszentgyörgy) fotográfus KÓSA LÁSZLÓ (1942, Cegléd) néprajzkutató, művelődéstörténész, az ELTE professzora, az MTA tagja NÓVÉ BÉLA (1956) történész, publicista SOMOS RÓBERT (1958, Eger) filozófiatörténész, egyetemi tanár, PTE Bölcsészettudományi Kar TÓTH-BARBALICS VERONIKA (1977, Körmend) könyvtáros, történész, az ELTE Történelemtudományok Doktori Iskolájának hallgatója TÖRÖK ATTILA (1956, Budapest) közgazdász VÁRI ANDRÁS (1953, Budapest) történész, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója

KÖZÖSSÉG HAGYOMÁNY SZABADSÁG KOMMENTÁR

Recommend Documents