Kutatási zárójelentés

„Megéri-e dolgozni?” Tartósan munkanélküli nők munkavállalási érdekeltségeinek és hajlandóságának vizsgálata

Kutatási zárójelentés –

Készült a Foglalkoztatási Hivatal megbízásából Debrecen, 2007. június

Tartalomjegyzék

Szakmai beszámoló .................................................................................................................... 4 A KUTATÁSI PROBLÉMA BEMUTATÁSA, A KUTATÁS INDOKOLTSÁGA....................................... 4 A KUTATÁS CÉLJA ................................................................................................................... 6 A KUTATÁS MÓDSZERE............................................................................................................ 6 A KUTATÁS MINTAVÉTELE ÉS CÉLCSOPORTJA ......................................................................... 6 A KUTATÁSBAN RÉSZTVEVŐK ................................................................................................. 8 A KUTATÁS TEVÉKENYSÉGEI ................................................................................................... 9 Megéri-e dolgozni? - bevezető................................................................................................. 11 Amikor nem éri meg dolgozni… ............................................................................................. 14 1. AMIKOR A MUNKAJÖVEDELEM KISEBB, MINT A MEGSZEREZHETŐ SZOCIÁLIS TÁMOGATÁSOK… ................................................................................................................. 16

2. AMIKOR A MUNKÁBA ÁLLÁSBÓL SZÁRMAZÓ HÁZTARTÁSI KIADÁSI TÖBBLET NAGYOBB, MINT A JÖVEDELMI TÖBBLET ................................................................................................. 18

3. AMIKOR A MUNKÁBA ÁLLÁS ELSŐ IDŐSZAKA, MAGA A MUNKÁBA JÁRÁSRA VALÓ ÁTÁLLÁS KÖLTSÉGEIRE NEM BIZTOSÍT FEDEZETET SEM A KORÁBBI FELHALMOZÁS, SEM A KERESETI TÖBBLET ................................................................................................................................ 21

4. AMIKOR A MUNKAVÁLLALÁS ÉS MUNKAKERESET BIZONYTALANSÁGÁVAL SZEMBEN MÉG AZ ALACSONYABB JÖVEDELEM BIZTONSÁGA IS VONZÓBB ..................................................... 22

A munkavállalást ellehetetlenítő, nehezítő egyéb tényezők és körülmények .......................... 25 A FÖLDRAJZI MOBILITÁS - A BEJÁRÁS NEHÉZSÉGE ................................................................ 25 ÉRVEK PRO ÉS KONTRA – MITŐL IS BILLEN A MÉRLEG NYELVE? ............................................ 32 Amikor a bejelentettség számít … .................................................................................... 33 Amikor nem elég jó a munka… - és a legitim magyarázkodások..................................... 34 De biztos, hogy mindenki akar dolgozni?................................................................................ 36 IGEN-IGEN, VAN AKI NEM… ANNYIRA ................................................................................... 36 A JELENTŐS RÉSZÜK IGEN - DE MIÉRT IS? ............................................................................. 39 Milyen munkát keresnek? ........................................................................................................ 42 Összefoglalás és konklúziók .................................................................................................... 47 2

ÖSSZEFOGLALÁS ................................................................................................................... 47 KONKLÚZIÓK - NA ÉS AKKOR MI LEGYEN…? ........................................................................ 51 Mellékletek............................................................................................................................... 58 AZ ELKÉSZÍTETT INTERJÚ LISTÁJA ......................................................................................... 58 JAVASOLT IRODALMAK (A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL…) .................................................... 60

3

Szakmai beszámoló

A kutatási probléma bemutatása, a kutatás indokoltsága Európa gazdasági versenyképességének a fejlett világ más térségeivel – mindenekelőtt az Egyesült Államokkal – szembeni lemaradását nem annyira az európai vállalatok alacsonyabb produktivitási jellemzői okozzák, sokkal inkább a viszonylag alacsony foglalkoztatási mutatók. Az országok fejlettsége, az egy főre jutó GDP alakulása ugyanis két döntő tényezőtől függ: az egy foglalkoztatottra jutó megtermelt értéktől, vagyis a foglalkoztatottak produktivitásától, valamint attól, hogy a teljes lakosság mekkora hányada dolgozik, mekkora hányada vesz részt az ország gazdasági javainak, értékeinek előállításában. Az Európai Unióban a fejlett világ más részeihez képest kevesebben dolgoznak, kevesebben állítanak elő értéket, és ez a GDP és más makro-mutatók „hiányaiban” is megmutatkozik. Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy a politikai prioritások korábban kiterjedt listája az Unió hivatalos dokumentumaiban mára csak kettőre szűkült: „Jobs and Growths”, „munkahelyek és növekedés”. 1996-ban az OECD nagy hatású tanulmánykötetet jelentetett meg „Making Work Pay!” (Érje meg dolgozni!) címmel. A tanulmány arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkanélküliség enyhítéséhez, a foglalkoztatás bővítéséhez nélkülözhetetlenek az olyan egymással összefüggő, komplex és konzisztens politikák – amelyek a hagyományos munkaügyi és szociálpolitikai intézkedéseket a fiskális ösztönzőkkel összhangban képesek kifejteni a kívánt hatásukat. A

tanulmány

jelentősen

átértelmezte

az

ösztönzők

korábban

megszokott

tárgyalásmódját. A korábbi politikák arra koncentráltak, hogy a segélyezési szintek leszorításával kiküszöböljék a munkaerőpiac önkéntes elhagyását, illetve a szociális jövedelemből való megélhetési formák preferálását a munkavállalásból szerzett jövedelmekre épülő életformákkal szemben. A ’90-es évekre azonban világossá vált az, hogy a munkaerőpiac önkéntes elhagyása nem reális veszély, a tartósan munkanélküliek segélyezési szintjének

leszorítása

pedig

az

érintettek

megjelenésében,

tájékozottságában,

viselkedésformájában olyan mértékű eltávolodást jelent az elvárt sztenderdekhez képest, hogy teljességgel reménytelenné válik a munkaerőpiacra való visszatérésük. A szerzők markáns következtetése az volt, hogy a munkavállalók és a munkaadók racionálisan belátható érdekeltsége nélkülözhetetlen a munkába állás esélyeinek erősítéséhez, ugyanakkor, az 4

érdekeltségek megtalálása bonyolult összefüggések elemzését, és célratartó konzisztens intézkedéseket követel. Az OECD elemzéseit az EU is adoptálta, sőt, az érdekeltségekre, ösztönzőkre épülő „making work pay” politikai stratégiáknak különösen jelentős prioritásokat adott a lisszaboni célkitűzések megvalósítását célzó, a tagországok cselekvési terveit befolyásoló politikai ajánlásaiban, útmutatóiban. Ezek a prioritások még inkább felerősödtek a lisszaboni stratégia tavalyi felülvizsgálatakor, a „Jobs and Growths” (Munkahelyek és Növekedés) prioritásainak meghirdetésekor. Magyarország az Európai Unió átlagánál is kedvezőtlenebb foglalkoztatási képet mutat: nem csupán a 16-64 éves korosztály több mint 10 százalékpontos foglalkoztatási mutató-hiánya ad okot az elkeseredésre, hanem az is, hogy míg a magyar vállalatok, a foglalkoztatottak produktivitását európai léptékkel kimagasló növekedés jellemzi az elmúlt tíz évben – addig a foglalkoztatás ugyanebben az időperspektívában inkább csökkent, és még az utóbbi „jobb időkben” is inkább csak stagnált. Eme jelenség egyik okaként azt tartja számon a szakirodalom, hogy igen alacsony a munkanélküliek munkakeresési hajlandósága, azaz, igen magas a nem dolgozók körében a már munkát sem kereső inaktívak aránya. Magyarországon a tartósan munkanélküliek munkavállalási érdekeltségeiről, netán a munkavállalás ellenére ható ellenösztönzők létéről, hatásáról – ismereteink szerint – nem készült szisztematikus vizsgálat. Nem kérdéses az, hogy a tartósan munkanélküliek, inaktívak munkába lépési szándékát számos tényező, köztük szubjektív, mentális tényezők is befolyásolják: nem remélhető ugyanis a munkába lépés kockázatainak felvállalása önbizalom-hiánnyal küzdő, kockázatokat és konfliktusokat nehezen viselő, nem megfelelő kommunikációs és kooperatív képességekkel rendelkező egyének részéről. Márpedig, számos kutatás jól dokumentált eredményei alapján a fent jelzett kockázati tényezők igen gyakoriak a tartósan munkanélküliek körében. Eme tényezőktől azonban elválasztható, leválasztható az a racionális döntési problémaként is elemezhető kérdés, hogy félretéve minden személyes érzékelést és pszichotikus körülményeket, vajon az objektíven megítélhető, számszerűen kalkulálható paraméterek szerint az inaktívak számára megéri-e dolgozni?

5

A kutatás célja A kutatás célja, hogy racionális döntési problémaként vizsgálja, hogy a tartósan munkanélküliek számára az objektíven megítélhető, számszerűen kalkulálható paraméterek szerint: megéri-e, és vajon milyen tényezők megléte/hiánya esetén éri meg dolgozni? A kutatási program felvállalja tehát mindazon objektíven mérhető tényezők – kiemelten az ellenösztönzők – feltárását, melyek befolyásolják a tartósan munkanélküliek munkavállalási érdekeltségét és hajlandóságát.

A kutatás módszere A kutatás során a célcsoport tagjainak körében 46 félig strukturált interjú elkészítése és elemzése történt. Az interjú, mint kvalitatív kutatói módszer alkalmazásával egyrészről lehetővé válik a vizsgálni kívánt problémakör alapvető tulajdonságainak, jellemzőinek, tényezőinek feltárása melyekről előzetesen empirikusan igazolt hipotézisekkel nem rendelkeztünk – másrészről elősegítheti a vizsgált társadalmi jelenségek mélyebb összefüggéseinek megértését is emocionális értékelések, motivációk, egyéni értékek figyelembevételével. Az interjúkból nyerhető tapasztalatok, eredmények - a módszer jellemzőiből következően - nem alkalmasak azonban általánosításra, mennyiségek, megoszlások, nagyságrendek meghatározására - sokkal inkább a valóság jelenséginek megfigyelését, megértését segítik.

A kutatás mintavétele és célcsoportja A kutatás alappopulációját az Észak-alföldi és a Dél-alföldi régióban élő, jelenleg, vagy az elmúlt két évben tartósan munkanélküli, de már dolgozó nők alkotják. A női populáció választását alapvetően három szempont indokolja: •

A férfiakkal szemben a nőknek van elfogadható, társadalmilag megszokott létformája a munkaerőpiacon kívül. Tehát, ha elvileg van lehetőség „nem dolgozni” is, meg dolgozni is, akkor feltételezhető az, hogy a racionális mérlegeléseknek, az érdekeknek, a kalkulálásnak nagyobb a jelentősége - vagyis a nők döntéseit erőteljesebben befolyásolják a racionális, érdekek vezérelte megfontolások.

6

•

Másrészt feltételezzük, hogy a hazánkban általánosan jellemző hagyományos nemi szerepmegosztásban a nők a háztartások „pénzügyminiszterei”: a férfiaknál inkább kalkulálnak a bevételek és kiadások egyenlegeivel, elsősorban ők hagyják jóvá a kiadásokat és irányítják a spórolások mikéntjét.

•

Harmadrészt, számos hipotéziseinkben feltételezett befolyásoló körülmény (pl. az öltözködés, a megjelenés, a konyha vitele, stb.) a nőket személyesen is sokkal közvetlenebbül és erőteljesebben érinti, mint a férfiakat. Az interjúalanyok kiválasztását az interjúerekre bíztuk, kizárólagos feltételként

szabtuk azonban, hogy feleljenek meg a célcsoporttal szembeni alapvető elvárásoknak. Az alanyok kiválasztása jellemzően hólabda módszerrel történt, tehát az interjúerek által felkeresett válaszadók javasoltak újabb érintetteket a kutatás számára. A mintavételnek ez a módja a tartós munkanélküliek valós csoportjánál szocio-kulturális és ökonómiai státuszukat tekintve kedvezőbb összetételű mintát eredményezett. A válaszadó nők iskolai végzettség szerinti összetételét tekintve elmondható, hogy a legalacsonyabb, tehát 8 általános iskolai vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkezők aránya a mintában (közel 20 %) az alappopulációban jellemző értéknek megközelítőleg felét teszi ki; a szakmunkás végzettségűek aránya (32%) azzal gyakorlatilag megegyező, míg a szakközépiskolai vagy gimnáziumi érettségivel rendelkezők hányada felülreprezentált (kicsit több mint 40%). Felsőfokú végzettséggel mindössze két interjúalany rendelkezett (ez arányát tekintve nagyjából megfelel a célcsoport átlagának). A végzettségeket tekintve elmondható, hogy három végzettség fordult elő nagyon gyakran a válaszadók körében: közel minden negyedik nő kereskedelmi, közel minden hatodik varrónő és minden kilencedik gyors- és gépíró végzettséggel rendelkezik. Véleményünk szerint egyik foglalkozási csoport ilyen magas előfordulása sem tekinthető véletlennek: a kereskedelmi végzettségűek esetében általánosan megfigyelhető volt az a tendencia, hogy gyermekszülés(ek) után egy egészében megváltozott - már nem a falusi, városi kisboltokra, sokkal inkább a multikra épülő kereskedelmi szektor fogadta a visszatérni szándékozót; ez a világ pedig a műszakok, a hajnalok és éjszakák világa… A varrónők munkanélkülisége is közismert a témával foglalkozó közgazdasági, szociológiai szakirodalomban: a második évezred első éveinek minimálbér emelése és a kínai könnyűipari termékek expanziója a magyar könnyűipari szektor erős leépülését eredményezte. A gyors- és gépíró végzettség pedig - ha nem párosul alapos informatikai és idegen nyelvi ismeretekkel - rendkívül kevés a sikeres elhelyezkedéshez (mindemellett a titkárnők világában az érettségi ma már egyértelmű alapkövetelmény). 7

A megkérdezett nők majdnem mindegyike családos, vagy még a kibocsátó családtól nem elvált fiatal - mindössze négy válaszadó önfenntartó, illetve családja „eltartója” (a család „háló” szerepe hipotéziseink szempontjából érdemi fontosságú tényező). Emellett - szemben a hazánkban jellemző 0, illetve 2 keresős háztartások nagy arányával, a mintában a megkérdezett

munkanélkülivel

együttélő

egykeresős

háztartások

dominanciájával

találkoztunk. A mintánkban az általában jellemzőnél nagyobb arányban találhatunk városokban vagy városok közvetlen közelében lévő településeken élő megkérdezetteket - ez a tény arra hívja fel a figyelmet, hogy a kutatás során felderített, a munkavállalás ellen ható tényezők feltételezhetően még inkább igaznak bizonyulnak a kevésbé kedvező elhelyezkedésű települések lakói esetében… Megítélésünk szerint jelen kutatásnak a „munkanélküliek középosztályából” vett „mintája” hipotéziseink teszteléséhez kedvező összetételű: magasabban iskolázott, jobb vagy legalább is a család okán biztosabb - körülmények között élő válaszadók számára a mérlegelések lehetősége inkább adottnak tekinthető. Ugyanakkor, - tekintve, hogy célunk nem a teljes populációra levonható számszerű következtetések megtétele, hanem kalkulációk, racionális mérlegelések és egyéb tényezők megfigyelése, megértése volt – kutatásunk alapján az általunk fellelt magatartások, attitűdök, motivációk gyakoriságáról semmilyen statisztikai értelemben releváns állítás nem tehető.

A kutatásban résztvevők A kutatás - a benyújtott tervnek megfelelően - a kutatást vezető szociológusok (Dr. Krémer Balázs, Nagy Zita Éva) és a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszéke hallgatóinak együttes munkájában valósult meg. A vizsgálathoz kapcsolódva kutatói szeminárium került meghirdetésre, melyen II., illetve III. éves szociológus hallgatók vettek részt. A szeminárium során a kutatás gyakorlati kivitelezése mellett a hallgatók megismerkedhettek a munka világával, a munkanélküliekkel kapcsolatos társadalmi tényekkel, valamint a témához kötődő tudományos gondolkodás legfontosabb tendenciáival, legújabb eredményeivel. A hallgatók a kutatás megalapozása, szakmai előkészítése mellett interjúerként is közreműködtek. Ez a tény két oldalról is hatással van az elkészült interjúkból nyerhető adatok mennyiségére, mélységére, felhasználhatóságára. Egyrészről a diákok - tapasztalatlanságuk okán - jellemzően nem bizonyultak kellőképpen profi interjúereknek: néha nem voltak elég 8

rámenősek, néha fontos kérdéseket nem mertek feltenni, és néha nem ismerték fel az információk mélyítésére alkalmas helyzeteket. Tapasztalatlanságuk az interjúk közös feldolgozása során az elkészült szakmai anyagok előnyére is vált: éppen ez tette lehetővé, hogy elfogulatlanul, előzetes ítéletek, prekoncepciók nélkül kérdezzenek és csodálkozzanak rá a tapasztaltakra - ez pedig új távlatokat és nézőpontokat nyitott a tapasztalatok értelmezéséhez.

A kutatás tevékenységei 1. A kutatás előkészítő szakasza (2007. január 01. – 2007. február 28.) Az előkészítő szakaszban a kutatás vezetői és a közreműködő hallgatók: • a legfrissebb hazai és nemzetközi kutatási eredmények áttekintésével előkészítették, megalapozták a vizsgálatot, • pontosították a kutatás során használt definíciókat, egységesítették a fogalmakat, „közös nyelv”-et alakítottak ki, • kidolgozták a kutatás végleges dimenzióit, • elkészítették az interjúvázlatot; • valamint meghatározták a kutatás végleges ütemtervét, a kérdezés menetrendjét illetve pontosították a terepen elvégzendő feladatokat. 2. Az adatfelvétel lefolytatása (2007. március 01. – 2007. április 30.) Az interjúerek (a résztvevő kutatók, illetve a hallgatók) felvették a kapcsolatot a válaszadókkal, felkérték őket a kutatásban való részvételre, majd az egyeztetett időpontokban jellemzően a válaszadók otthonában (a tapasztaltak fontos kiegészítői lehetnek az interjúkban elhangzottaknak) elkészítették az interjút, melyet diktafonnal rögzítettek. Az adatbevitel az un. szó szerinti rögzítés technikájával történt. Az interjúk elkészítésének szakaszában a kutatás vezetői folyamatosan nyomon követték és tanácsaikkal segítették a hallgatók munkáját. 3. Kutatási eredmények feldolgozása és a kutatás zárása (2007. május 01. – 2007. június 15.) Az interjúk elkészítését követően a tapasztalatokat és élményeket 2 napos szakmai műhelymunka keretében osztották meg egymással a résztvevők a Debreceni Egyetem síkfőkúti kutatóházában. Ezen műhelymunka során lehetőség nyílt az interjúk elkészítése kapcsán felmerült élmények, tapasztalatok elmesélésére, az esetlegesen felmerülő problémák,

9

nehézségek kezelésére, a szakmai tapasztalatok összegzésére. A kutatás anyagának és tapasztalatainak feldolgozása nyomán a résztvevők az előzetes hipotézissel összevetve véglegesítették és összesítették a tapasztalatokat, eredményeket.

10

Megéri-e dolgozni? - bevezető Nem könnyű szívvel áll neki az ember egy olyan tanulmány megírásának, amely a munkanélküliség szubjektív, akarati és kognitív tényezőiről fog szólni. Ma ugyanis a tipikus feltételezés Magyarországon az, hogy a hasonló felvetés a munkanélküliek morális deformálódásáról, vagy legalábbis sérült lelkükről szóló okfejtések sorát hozhatja magával. Sőt, ennél rosszabb a helyzet, hiszen a szociális problémákra érzékenyített közönség azt sem igazán feltételezi, hogy hasonló okoskodásnak lehetnek racionális alapjai. Inkább azt gondolják, hogy a munkanélküliség okaként a munkanélküliek akarati, kognitív reakcióinak szerepét feltételezni – ez maga az előítéletesség, a rasszizmusoktól sem idegen középosztályi osztálygőg, a bűnbakkereső autoriter személyiségjegyek tudományos köntösbe való rejtegetése lehet csak. Nem titkoljuk, az aggodalomnak vannak jogos alapjai, a munkanélküliek szubjektív tényezőiről valóban szinte kizárólag az „önhibát” kereső morális megvetés, vagy legalábbis a „sérült lélek” kigyógyítását, szükséges terápiáját kereső felvetésekben szokás gondolkodni. Egyszerűen evidensnek, magától értetődőnek szokás feltételezni azt, hogy tisztességes ember minden körülmény között akar dolgozni, és legfeljebb valamiféle lelki defektus az, ami megváltoztathatja hozzáállását, eltérítheti motiváltságait a munka akarásának természetes rendjétől. És eme feltételezések alapján ugyancsak elég természetesek a reakciók is: azzal szemben, aki nem akar dolgozni, pedig nincsen munkája – a szigor és az erő fegyelmező és büntető eszközeit kell bevetni, kemény szankciókat kell alkalmazni ellene; és legfeljebb pszichés betegsége adhat az ilyen szankciók ellen felmentést – de akkor terápiába, gyógyító kezelésbe kell kényszerítenünk a hasonló tévelygő lelkeket. Kevés dolog állna tőlünk messzebb, mint hasonló hozzáállásokat megerősíteni, ilyeneknek táptalajt adni és újabb muníciókat szolgálni. Nem, a hasonló gőg számunkra erkölcsileg nem tartható, az ilyen, rákérdezhetetlen evidenciákban, ortodoxiákban való gondolkodásmód pedig intellektuálisan vállalhatatlan. De mégis, kutatásunk arról szólt, amiről a mérvadó társadalmi és hivatali gondolkodásmód már ismeretek nélkül is, már a tények megismerése előtt tudja az elutasító és megvető ítéletet: hogy emberek, tartósan munkanélküli nők olykor úgy gondolhatják, hogy nekik nem kellene dolgozni, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal tartják magukat távol a munka világától.

11

Mi nem akartunk sem előre, sőt, be kell vallanunk, még utólag sem egyértelmű erkölcsi vagy politikai ítéletet mondani ezekről az emberekről. Egyszerűen azt feltételeztük, hogy ők is lehetnek hasonlóak mihozzánk, hasonlóak a tanulmányokat írókhoz vagy olvasókhoz annyiban, hogy ők is azt teszik, ami érdekükben áll; és mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen megtenniük mindazt, ami érdekeik ellenére volna. A kutatásunk címében feltett kérdést (hogy ti. mindig mindenkinek megéri-e dolgozni?) a lehető legőszintébben kérdésnek szántuk, amelyre lehet az a válasz, hogy igen, és lehet az is a válasz, hogy nem. Hogy vannak olyan élethelyzetek, körülmények, még a tartósan munkanélküliek körében is – amikor nem éri meg dolgozni, még az adódó munkaalkalmakat sem éri meg elvállalni. A hazai közegben kétség kívül eretneknek számító felvetés hosszú ideig eretnek kérdésnek számított máshol is. De 1996 óta, azóta, hogy az OECD, a világ legfejlettebb országainak gazdasági-fejlesztési koordinációs szervezete elég vaskos tanulmányt jelentetett meg a kérdésről, a munkaösztönzők, még inkább a munkavállalás ellen ható érdekeltségi tényezők vizsgálata a munka-közgazdaságtan és a szociálpolitika kiemelten vizsgálandó problémájává lépett elő. Sokan nem értik, hogy mi van ezen a területen vizsgálni való? Ha nagy számban tapasztaljuk azt, hogy a munkanélküliek nem igyekeznek eléggé munkát találni – akkor nincsen más dolgunk, mint leszorítani a szociális és munkanélküliségi ellátások szintjét, és, ha már elég keveset fizetünk támogatásként, akkor majd nagyon fognak igyekezni munkát és pénzt keresni. Mindezt úgy szokás elegánsan formulázni, hogy, ha túl magasak a szociális jövedelmek által biztosított „behelyettesítési ráták” („replacement rate”), akkor ennek erős munka-ellenösztönző hatása van, amit a ráták leszállításával (azaz, a segélyek megfaragásával) lehet és kell orvosolni. Ám ez a gondolat elég hatástalan maradt a foglalkoztatási adatok javítása szempontjából – és az OECD tanulmány is, a diplomáciai világban szokatlanul éles lehurrogással „nem éppen a legbölcsebb stratégiának” minősítette ezt az okfejtést. A támogatások leszorításának lehet jótékony hatása a munkaerőpiacok önkéntes elhagyásának csökkentésére – ám tömeges önkéntes munkafeladást az elmúlt harminc évben nemigen tapasztalt meg a fejlett világ. A segélyek leszorításával egyetlen mérhető hatást lehetett elérni, de ez nemhogy segített volna, hanem inkább ártott: a tartósan munkanélküliek a csökkenő segélyekből egyre rosszabb körülmények között éltek, és így megjelenésben, tájékozottságban vagy egészségben oly messzire kerültek a munkapiacok elvárásaitól, hogy teljesen reménytelenné vált visszatérésük oda. Nem volt olyan munkaadó, aki hasonlóan „lepukkant” figurákat akart volna alkalmazni.

12

Nos, ha a primitív, banális, magától értetődő megoldás nemhogy nem megoldás, de még árt is, akkor talán helyesebb lenne körültekintőbben, bölcsebben és célra tartóbban megközelíteni a kérdést. Ez a hozzáállás vezette az Uniót is arra, hogy a lisszaboni célok megvalósításának, implementálásának egyik vezérfonalaként hasznosítsa az OECD tanulmányának a címét: Érje meg dolgozni! („Making Work Pay”) A fejlett világ politikai stratégiáiban messze túllépett az előítéletes, gőgös, bűnbak-kereső indulatok politikává emelésén. A foglalkoztatás-bővítési célok adekvát eszközeként nem a munkanélküliek morális megbélyegzését, vagy terápikus „agymosását” gondolták helyesnek – hanem a fiskális, foglalkoztatás- és szociálpolitikai környezet olyan átalakítását, amelyben már inkább megéri dolgozni. Az adózások-elvonások és a támogatások-ellátások rendszerének újragondolásához, munkaösztönző kalibrálásához megkerülhetetlen annak megértése, hogy mikor, milyen körülmények mellett, kik számára racionális választás munkanélkülinek maradni akkor is, ha lenne elvileg munkalehetőség. Tanulmányunk -, amely az Állami Foglalkoztatási és Szociális Hivatal támogatásával készült – ehhez a körültekintő, a munkavállalás ellenében ható tényezőket indulatok nélkül, racionálisan megértő és az emberi döntéseket nem durva hatósági erőszakkal, hanem a körülmények koherens, konzisztens, apró lépéseken keresztül változtató szakmai politikákhoz szándékozik támpontokat adni.

13

Amikor nem éri meg dolgozni… Kutatási hipotézisünk egy kimondatlan feltételezésre épült, nevezetesen arra, hogy a tartósan munkanélküliek akarnak dolgozni. Kiindulásként rögzítettük azt is, hogy tartósan munkanélküli nőket vonunk be a kutatásba, tekintettel arra, hogy a magyar (és az európai) társadalmi minták és elvárások szerint léteznek a munkaerőpiacon kívül is olyan női szerepek, státuszok, amelyek megbecsültek, vagy legalábbis a társadalom mérvadó ítélete szerint elfogadottak. Feltételezésünk tehát az volt, hogy a tartósan munkanélküli nők akarnak dolgozni, de nem nehezedik rájuk semmilyen olyan társadalmi kényszer vagy nyomás – ami miatt nekik muszáj lenne dolgozniuk. Ebből az általános, majdhogynem antropológiai feltételezésből kiindulva logikus következtetés volt az, hogy ha a munkába állni akaró nők számára nem kényszer, nem kötelező elvárás a munkavállalás, ha van számukra választási lehetőség – akkor csak akkor fognak munkába állni, ha abból hasznuk származik, ha a munkavállalás számukra kedvezőbb életformát és létfeltételeket teremt, mintha nem dolgoznának. A kutatás címében megfogalmazott kérdés ebből az alapállásból merül fel: vajon, megéri-e dolgozni? A kérdés megfogalmazása egyszersmind egy újabb, szokásosan evidensnek tekintett hit, vélekedés iránti kételyt fejez ki. A szokásos hitek, vélekedések ugyanis nemcsak azt feltételezik, hogy a tartósan munkanélküliek akarniuk kell dolgozni (ne áruljunk zsákbamacskát, a dolgozat későbbi részében ezen hit magától értetődőségére is rá fogunk kérdezni), hanem azt is, hogy nekik jó az, megéri nekik, ha munkába állhatnak. Kutatási hipotéziseinkben négy olyan spekulatív helyzetet írtunk le, amikor pusztán a jövedelmekkel és háztartási kiadási szintekkel kalkulálva a racionális, logikus következtetés az volt, hogy nem éri meg dolgozni, hogy az otthonmaradás, és ezzel együtt a különféle szociális jövedelmekre való jogosultság kedvezőbb létfeltételeket teremt, mint amilyen körülményeket munkavállalás mellett lehetséges biztosítani. E négy spekulatív helyzet a hipotéziseink szerint a következők: •

Ha a munka nélkül realizálható tényleges („diszponibilis”) jövedelem magasabb, mint a munkából szerezhető jövedelem.

14

Ez a szempont elvileg a hagyományos „behelyettesítési rátákra” („replacement rate”) épülő elemzési szintet jelöli ki, amelynek vizsgálata nemzetközi összehasonlító elemzésekben, így az EUROSTAT elemzéseiben is szokásos vizsgálati módszer. Két sajátos körülmény azonban e hazai kutatás esetében a nemzetközi összehasonlító elemzéseknél

részletezettebb

vizsgálatot

indokol.

Egyrészt

Magyarországon

a

munkajövedelmek nem vethetők közvetlenül össze a szociális jövedelmekkel, tekintettel arra, hogy a munkajövedelmek adó- és járulék-kötelesek, míg valamennyi szociális jövedelem adómentes. Ebből következően csak a nettó munkakeresetek hasonlíthatók össze a szociális jövedelmekkel. Másrészt, szemben a munkajövedelmekkel – amelyek „egyéni” jövedelmek – a tartós munkanélküliség okán az együttélő család is különféle pénzbeni és természetbeni jövedelmekre válik jogosulttá. A munkavállalással a jövőben realizálható munkajövedelmet ennélfogva nem lehet kizárólag a munkába lépő személy korábbi szociális jövedelmével összevetni, hanem ehhez hozzá kell számolni a családtagoknak, mindenek előtt a gyerekeknek a szülő munkaképessége okán járó segélyeit, térítésmentességeit, kedvezményeit, ingyenes hozzáféréseit is – amelyek a munkába lépéssel elvesznének. •

Ha a munkavállalás olyan jelentős többletköltségekkel jár, amely létfenntartási költségnövekedés meghaladja a jövedelemben kimutatható többletet.

A tartós otthonmaradás a munkába járással szemben egyfelől, számos „spórolási” lehetőséget kínál azzal, hogy munkabefektetések révén meg lehet spórolni bizonyos kiadásokat (háztáji művelés, meleg koszt főzése, ruhajavítás, örökölt és „turkált” ruhák „feljavítása”, stb.). Az ilyen költség-kiváltó munkabefektetésekre a munkába járás mellett egyszerűen nem jut idő. Másfelől, a munkába járás számos kimondott többletköltséggel jár az otthonmaradással szemben: különösen nők esetében többet kell költeni öltözködésre, megjelenésre, de minden esetben többletköltség az utazás, a gyermekintézményekben fizetendő térítési díj, a napközbeni hideg élelem vásárlása, stb. •

Ha – mint minden életformaváltás esetében – a munkavállalás első időszakában mutatkozó „pazarlások”, extra ráfordítások még a tartósan kedvező egyenlegű munkavállalás esetén is lehetetlenné teszik a munkavállalással együttjáró életformára történő berendezkedést.

Abban az esetben, ha az előbb felsorolt kiadások ideiglenesen jelentkeznek is, azonban nincsenek

olyan

felhalmozott

tartalékok,

amelyek

ezen

ideiglenesen

jelentkező

„veszteségeket” áthidalhatóvá teszik, akkor még a hosszabb távon kedvező egyenleg mellett is lehetetlen eljutni a munkábaállásig.

15

•

Ha a minden tekintetben kedvező munkavállalási lehetőség megtartása (pl. a próbaidő alatt) igen kockázatos, ugyanakkor a korábban (jelenleg) meglevő jogosultságok visszaállítása jelentős adminisztratív ügyintézéssel, a jövedelmek időbeni kiesésével, vagy más kockázattal (pl. az újbóli megítélés kockázatával) jár együtt.

Ha tehát a kedvezőbb állapot tartós megtartásának esélye túl kockázatos, ugyanakkor a jelenlegi helyzetbe való visszajutásnál rosszabb helyzetbe történő kerülésnek reális veszélyei vannak – akkor a kockázatok felmérésével korrigálva a kedvezőbb munkavállalási perspektívák relatíve leromlanak, a változatlanság biztos esélyeinek megítélése „feljavul”. A kutatás tapasztalatait röviden összefoglalva azt mondhatnánk, hogy mind a négy feltételezett esetre találtunk olyan példát, amelyekben interjúalanyaink maguk is hasonlóan ítélték meg helyzetüket az általunk spekulatív úton feltételezettel, sőt, ők maguk is ugyanarra a következtetésre jutottak saját lehetőségeiket mérlegelve, mint amit mi feltételeztünk: ha nem éri meg dolgozni, és nem muszáj dolgozni – akkor nem muszáj dolgozni. Tanulmányunk következő részében az interjúk alapján bemutatjuk, hogy milyen valós helyzetekben állnak elő olyan körülmények, amelyekben az általunk feltételezetthez hasonló okok mentén nem éri meg dolgozni, majd a későbbiekben további olyan körülményekre, szempontokra mutatunk rá, amelyek az eredetileg feltételezett négy, számításon alapuló racionális mérlegelésen túlmutatóan is a munkavállalással szemben visszahúzó erőt, ellenösztönző hatást fejtenek ki.

1. Amikor a munkajövedelem kisebb, mint a megszerezhető szociális támogatások… Előzetes reményeinkkel ellentétben a munkavállalás előtti és a feltételezett vagy valós munkavállalás melletti jövedelmeket az interjúk alapján nem voltunk képesek pontosan összeszámolni.

(Ebben

két

körülmény

játszott

döntő

szerepet:

egyrészt,

interjúalanyainkjellemzően a bevételeiket és kiadásaikat nem éppen pontosan „naplózókönyvelő” személyek voltak, másfelől, sok vonatkozásban kezdő interjúer, egyetemista kérdezőink sem mindig mutatkoztak eléggé „rámenősnek” és „erőszakosnak” a háztartási egyenlegek közös felállításában…)

16

A

pontos

számszerű

összehasonlítás

nélkül

is

elmondható

az,

hogy

a

megkérdezetteinknek gyakorta volt olyan érzésük, érzékelésük, hogy a munkavállalás által veszítene a háztartásuk a tényleges jövedelmükből. Egy fogyatékos gyerekét nevelő, és erre tekintettel meghosszabbított GYES-en lévő 40 éves, szakmunkás végzettségű falun élő megkérdezett minderre így világít rá: „Igen igen, meg hát a minimálbérnél nem kapnék többet, tehát ezt a minimálbért ha kapnám, akkor nem kapnák gyermekvédelmit (itt a meghosszabbított GYES-ről beszél), elesnék az ingyenes tankönyvtől, az étkeztetés kedvezményétől, úgyhogy még rosszabbul járnék szerintem, mint most.” Másikuk pedig így fogalmaz: „K: És megéri? Megéri dolgozni? V: Anyagilag nem. Anyagilag nem leszek több, nem lesz több pénzem, mintha itthon vagyok. Legalábbis amikor dolgoztam nem volt több pénzem, minthogy itthon voltam.” (34 éves nő, kisváros, gyakorlatilag 14 éve munkanélküli, ez alatt az idő alatt egy alkalommal másfél évig dolgozott) A hipotéziseinken túlmutatóan, más olyan eseteket is találtunk, amikor a munkavállalás a családi költségvetés bevételeit csökkentené – akkor is, ha a személyes jövedelem nőne. Ezt az esetet szokták olykor a „háttér-feleségek” esetének tekinteni. A kifejezés arra utal, hogy e sajátos családi munkamegosztásban a feleségeknek jelentős hozzájárulásuk van ahhoz, hogy a férjek kellően sok jövedelemre tehessenek szert – és esetleges munkavállalásuk a háttér és asszisztencia elmaradását, gyengülését, ezen keresztül a családi jövedelmek csökkenését eredményezné. Ilyen háttér-szerepeben találtunk könyvelő és telefonügyeletes vállalkozó-feleséget, speciális étrendet és életformát biztosító sportolófeleséget, vagy éppen bizonytalan munkaidejű, a készenlétért magas pótlék-bevételt kereső szerelő mellett a családi-gyermeknevelési kötelmeket mindenestül magára vállaló feleséget is: "V: Jó, akkor sorba veszem. Műszakos állást nem tudok elvállalni. Az én férjem ahhoz, hogy a család megélhetését biztosítsa, körülbelül, családi pótlékkal együtt 205-210 ezer Ft körül hoz haza. Ebből családi pótlék, még egyszer mondom 42 ezer, nem tudom hány száz Ft. Az ő bére, a nettó bére, körülbelül így tekinthetjük 170-165 ezer Ft-nak, de azért annyi, mert ebből a 60 ezer Ft körülbelül a készenléti pótlék, amiért ő, ha kell, éjszaka elmegy dolgozni. Na

17

most, ha úgy számolunk, hogy én elmegyek műszakba bárhova dolgozni megkeresek ápolóként nettó 80 ezer FT-ot, műszakolok, éjszakázok satöbbi, nem diplomásbérrel. Ez azt jelenti, hogy jelenleg kapok gyermeknevelési támogatást 23600 Ft-ot, akkor összeadod a férjem készenléti pótlékjával, az 88 ezer Ft. Így nyugodt, kiegyensúlyozott légkört tudok a gyerekeimnek biztosítani és a férjem egymaga viszi a család anyagi megélhetését, tehát ő tart el minket, viszont neki fontos szempont, hogy a gyerekeink rendben legyenek. Legyen anyjuk, nem egy idegbeteg anyjuk, hanem, aki oda tud rájuk figyelni." (36 éves, falun élő, szakképzett ápolónői végzettséggel, 5 éve munkanélküli nő)

2. Amikor a munkába állásból származó háztartási kiadási többlet nagyobb, mint a jövedelmi többlet A háztartási kiadásoknak a jövedelmi többletet meghaladó megnövekedésében a leggyakoribb tétel az utazás, a bejárás költsége – ami a falun élő, minimálbéres, vagy azt alig meghaladó bérkilátásokkal bíró munkát keresők esetében a remélhető jövedelem egyharmadát is felemésztheti. Ezt az utazási költséget a munkajövedelemből levonva már igen gyakran kisebb lesz a megmaradt összeg a szociális támogatásként megszerezhetőnél. (Ezt a jelenséget többek, így Fazekas, Köllő, Kertesi és mások már számos tanulmányukban jelezték.) Női interjúalanyaink azonban ennél sokkal érzékletesebben és szenvedélyesebben ecsetelték a háztartás-vitel, a konyha gazdaságának hasonló körülményeit, a munkavállalás okán csökkenő háztartási munka és munkaidő kiesésének költségnövelő hatásait: „Sokkal drágább, mert nem biztos, hogy midig tudnák például főzni. És egy férfi is igényli, meg csak a család is igényli, hogy legyen főtt étel. És akkor vagy valahová elmenni ebédelni, vagy hozni és akkor az, szerintem nem kifizetődő egy öttagú családnál.” (46 éves, szakmunkás, agglomerációs nagyközség, 8 éve munkanélküli, 2 éve keres munkát) „…És főleg hogy ennyire kevés volt a fizetés, otthon meg szükség volt rám, azt mondtuk, hogy ha a férjemnek is befizetünk ebédre, a gyereknek is, meg én is ott ebédelek, meg egyéb dolgokra többet kell fordítani költséget, emiatt, hogy én nem vagyok otthon, akkor inkább ne dolgozzak. Nem volt érdemes.. (sóhaj)” (53 éves, nagyvárosi, érettségizett, 4 éve munkanélküli)

18

„(Kérdés: Hogyha elvállalnál egy ilyen munkát szerinted mit nyernél és mit veszítenél anyagi téren? Tehát nőnének- e a bevételeid például?) Valamelyest, na nőne a bevétel, de több vón a kiadás is. (Kérdés: És milyen kiadások lennének, szerinted mi az, ami a legjobban növekedne?) Milyen kiadás? (gondolkodik) Hát, mond.. élelmiszer, mer az előbb már volt róla szó, hogy mi… Az élelmiszer, hogy na ott biztos nem ebédelhetünk, kajajegyet kap az ember, ruházkodás nem mindegy, hogy na mibe jelenünk meg, melegítőbe nem lehet megjelenni, már akkor veszek egy-két nadrágot, egy-két jobb felsőt, úgyhogy több lenne a kiadás.” (30 éves, általános iskolai végzettség, falusi, 4 éve munkanélküli – 3 év GYES, 2 éve keres munkát) A konyhai, élelmezési kiadások megnövekedéséről többen szót ejtettek, de a számba vételnél lényegesen ritkább volt az az eset, amikor az élelmezési kiadás növekedése már a munkába állástól visszatartó tényezőként is szerepet játszik. Sajátos problémaként jelentkezik a függő helyzetű családtagok, elsősorban a kisgyermekek gondozásával kapcsolatos költségek mérlegelése. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a gyermekintézmények elérhetősége általában megnyugtató és „takarékos” megoldást kínál a hasonló problémákra. Ha a gyermekintézmények nem elérhetők, vagy pl. a bejárás mellett, mozgósítható nagyszülő híján nem megoldható a gyermekintézmény igénybevétele – akkor a külső munkaerő esetleges megfizetése már pazarló luxussá teszi a munkavállalást. Mindez még súlyosabb probléma akkor, ha pl. a gyermek tartósan beteg, fogyatékos, vagyis olyan esetben, amikor a megfelelő intézményi gondozás bizonyosan nem elérhető, és csak a fizetett segítség jelenthet az otthonmaradással szemben – legalábbis elvben – alternatívát: Kérdés: Akkor a jelenlegi helyzetét átgondolva, milyen érvek és ellenérvek állnak az ön bejelentett munkába állása mellett? „Anyagilag nem járnák jobban, az biztos. Mivel, hogy kiskorúak a gyerekeim bármi előfordulhat, betegség, minden. A vállalatnál a táppénzes állományt biztos, hogy nem néznék jó szemmel. Ha meg azt akarnám, hogy megmaradjon a munkahelyem akkor vagy fizetnék valakinek, vagy nagyszülők meg egyetlen egy van de hát ő sem olyan állapotban van, hogy nem tudná a gyerekeket elvállalni. Úgyhogy ez nekem kiadás volna, hogy valakit pénzért fogadjak. Meg lényegesebben nem kapnék többet, mint most, amivel többet kapnánk annyival

19

több kiadásom is volna. A ruházkodás, az élelem, a gyerekekre fordított idő, pénz. Úgyhogy nem lenne több mint, most. A jelenlegi helyzethez biztos nem.” (42 éves, falusi, vendéglátóipari szakmunkás végzettségű, 4 gyerekével- akik közül a legkisebb fogyatékos – 1995 óta otthon van) Nem lehet ritka problémának tekinteni azt sem, hogy sokan a munkavállalás költségeit növelő tényezőként veszik számba a megfelelő megjelenéssel járó kiadásokat. Különösen azok esetében jellemző ez, akik irodai, kereskedelmi, vendéglátó-ipari vagy egyéb szolgáltatási területen szeretnének munkát vállalni: Hát az az igazság hogy igen azon kívül hogy bevételem lenne elég sok kiadásom is származna ebből mert nagyon sok munkahelyen tehát nem mindegy hogy hogyan jelenek meg. És mint nő azért sok helyen azért főleg iroda vagy és most megmondom őszintén vagy környezetvédelmi szakelőadói vagy logisztikusi állást keresek. Vagy a főiskolán a tanulmányaimhoz gyakorlati hely tehát szállítmányozás fuvarozás ha egy adott cég aki így felvesz gyakornoknak vagy ugye alkalmazottnak elvárja azért a konszolidált megjelenést most nem mondom hogy minden nap másba de azért viszonylag egy kis kosztümbe vagy fehérblúzba vagy ingekbe blúzokba most már ha nem sminkelek, akkor sminkekre is sokat kellene költenem kozmetikusra sokat kellene költenem a fodrászra többet kellene költenem. Mert azért nem parádésan de azért az igényes külsőre szánni kell pénzösszegeket tehát a fizetésem egy részét az valószínű, hogy elvinné. Még ha minimálisan űzöm ezeket még akkor is.” (33 éves, nagyvárosi, érettségizett, jelenleg levelezőn főiskolát végez, 2 éve munkanélküli) Elvileg logikus lenne az a lehetőség is, hogy a megnövekedett háztartási költségekre, kiadásokra tekintettel olyan munkahelyet kellene keresni, ahol a megszerezhető kereslet magasabb, mint a kalkulálható kiadási többlet. Általában azonban magasabb keresetű munkahely még annyira sincsen, mint alacsonyabb jövedelmet ajánló, vagy, ha mégis, akkor az még magasabb kiadásokkal jár együtt: „Budapesten nekem nem volna elég 80 ezer Ft, mert nyilván akkor nem kertes házban élnék és nem termelném meg magamnak szépen a veteményeimet , a zöldségemet, a krumplimat. Nekem tehát azért egy olyan élelmiszerraktáram van a kertemből, amit ha meg kellene vennem, pluszkiadással járna. Na most, Szabolcs-Szatmár-Bereg viszonylatában, amíg itt élek, ebben a házban, addig nekem így ez a bér megfelelne. Budapesten a kiadások, bár sok ismerősöm, azt mondja, hogy az Ecserin, meg ilyen piacon, meg olyan piacon olcsó a

20

krumpli, a zöldség, nem igaz, amikor már meg kell venni az is pénzbe kerül. Tehát onnantól kezdve úgy kell számolnom, hogy minimum 140-150 ezer Ft-ot lehet meg kellene keresnem… Mondom ez annak a függvénye, hogy hol élsz, hol dolgozol. Ha a jelen körülmények között maradok, 80 ezer Ft-tal, na maradjunk ennyiben, ki lennék békülve.” (38 éves, falusi, érettségizett, 4 éve munkanélküli)

3. Amikor a munkába állás első időszaka, maga a munkába járásra való átállás költségeire nem biztosít fedezetet sem a korábbi felhalmozás, sem a kereseti többlet Az előzőekben jelzett költségnövelő körülmények mindegyikére igaz az, hogy a munkába állás első időszakában, a munkába járó életformára történő váltás, átállás időszakában kiugróan intenzíven jelentkeznek. Kétség kívül igaz lehet, hogy általában a váltás, a döntő változás szorongásokat, a kudarctól való félelmeket okoz az emberekben, ami elnyomja a racionális kalkulációk következtetéseinek jelentőségét és hatását. Ezzel együtt, különösen az iskolázottabb munkanélküliek körében a munkába állás első időszakában mutatkozó költségnövekedés kiugróan intenzív nyomásával többen tudatosan számolnak. Így pl. a már előbb is idézett, jelenleg főiskolára járó nő a ruházkodással kapcsolatos költségekről töprengve rögtön hozzátette azt is, hogy: „Igen igen meg tehát ezek a plusz kiadások csak az első időszakban lennének amíg az ember felruházza magát lenne egy kezdeti ruhatára amiben meg tud jelenni és onnantól kezdve nem okozna problémát mert ugye azt váltogatva.” (33 éves, nagyvárosi, érettségizett, jelenleg levelezőn főiskolát végez, 2 éve munkanélküli) Olykor azonban arra a következtetésre is jutnak, hogy ezt az extra többlettel járó kezdeti időszakot nem, vagy csak igen nagy erőfeszítések és jelentős családi forrásátcsoportosítás árán lennének képesek megfinanszírozni: „Nahát, már most annyi számot hallottál tőlem, tehát szerintem tökre rájöttél, hogy én mindent számolok, osztok, szorzok. Ez úgy néz ki, hogy… elmesélhetem? Volt egy ilyen, egyszer profán gondoltam magam, melegítőben, egy sportos dzsekiben voltam, sportcipő és beugrom a kórházba, megkérdezem nincs-e valami állás. Iskolába elvittem a gyerekeimet és 21

beugrok a kórházba. Felkerestem az ápolási igazgatónőt és előadtam magam, mint leendő szociális munkás és, hogy engem mennyire érdekel az egészségügy, mint szociális terület és láttam, ahogy végigmér tetőtől talpig. Mondom, melegítő, tornacipő, persze nagyon kedvesen elutasított és akkor kijöttem és mondtam, hogy te őrült vagy Mariann, kihagytál egy nagyon fontos szabályt, a megjelenést. Hát ne tornacuccban akarjál már munkát keresni, és akkor leültem otthon. Ha én netalántán elindulok munkát keresni, kiskosztüm, nagykosztüm, kiscipő, nagycipő, fodrász, kozmetika satöbbi, hát mondom ez tök gáz, mert ez nagyon sok pénz. Ráadásul minden hónapban akkor aktuálisan az időjárásnak, meg a divatnak változtatni kell. Például a munkakereséseimet is megpróbáltam úgy behatárolni, hogy, ahol úgy gondoltam, hogy ez nem a pénz világa, nem a menedzsmentek világa, hanem a szociálisan érzékeny, segítő emberek világa. Tehát egy szolid, konszolidált öltözködés, persze frizura, minden amennyire lehet, rendben lenni. Eddig nem költöttem sokat az öltözködésemre, de egy dologgal tisztában vagyok, hogyha netalántán egyszer, mondjuk, ha Budapestre föl kell mennem állást keresni, az körülbelül, szerény számításaim szerint, ha ez nyáron történik egy olyan 100-150 ezer Ft-os kiadásomba fog kerülni, fodrászkodni, nyári ruhákat venni, a mai divatnak egy-két cucc, tehát egy-két ruhadarabot megvenni. Ezt, pedig a büdzséből, a családi büdzséből úgy tervezzük, hogy egy ilyen egyszeri bérelőleget, a férjem bérére előleget fölveszünk és akkor ebből megoldani. Kölcsönből, a tartalékaink, ha vannak, akkor azok általában fölemésztődnek gyógyszer, gyerekek betegsége satöbbi, ilyenek. Teljesen tisztában vagyok vele, vannak alternatíváink, hogy, hogy oldjuk meg.” (38 éves, falusi, szakképzett ápolónő, 3 éve munkanélküli)

4. Amikor a munkavállalás és munkakereset bizonytalanságával szemben még az alacsonyabb jövedelem biztonsága is vonzóbb Az első három hipotézisünk igazolásához azt az utat választottuk, hogy kiragadott interjúrészletekkel nem csupán érzékeltettük, hanem határozottan igazoltuk, hogy léteznek, a való életben előfordulnak azok az esetek, amelyeket spekulatív úton feltételeztünk. A negyedik hipotézisünk alátámasztásához nem tudunk ilyen igazolást adni. Ennek oka nem az, hogy a beszélgetések alapján nem látjuk igazolva hipotézisünket - sokkal inkább az, hogy az interjúk - a munkaélet-történetek - jellemzően egészet alkotva önmagukban igazolták ezt a feltételezést.

22

A bizonytalanságok, a kockázattoktól való félelmek általában nem racionalizáltak, nem kerülnek kimondásra - legalább is semmiképpen sem egy ilyen (tehát nem terapikus irányú) interjúszituációban. Mégis, az interjúink alapján megerősödött bennünk az a sejtés, hogy a munkanélküliségről szóló irodalom klasszikus művében (Lazarsfeld – Jahoda: Marienthal) leírt mechanizmusok a hazai tartós munkanélküliség magyarázatakor is relevánsnak tekinthetők. Igen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy általában az emberek számára könnyebben menedzselhetők kicsi és belátható lépések akkor is, ha azok visszafogást, leépülést jelentenek – mint a bizonytalanságokba való beleugrás, a nagy kockázatok választása – legyenek azok bármily ígéretesek is. Mindez egy ördögi kör, egy lefelé vezető spirál a tartós munkanélküliség esetében: mindig könnyebb egy kicsit még húzni a nadrágszíjon, egy kicsit még spórolni, egy kicsit még szegényesebben élni – mint kockázatos kalandokba belevágni. Ám ez egyszerre azt is jelenti, hogy mindig a mélyebbre és mélyebbre csúszás a „természetes”, a magától értetődő reakciók következménye, és pusztán ettől az egyre mélyebb csúszástól egyre kockázatosabbnak és nagyobb bizonytalanságúnak tűnnek a kínálkozó lehetőségek. Egyetlen körülményt azonban érdemes nyomatékkal hangsúlyoznunk a hasonló folyamatokkal kapcsolatosan. A kutatásban résztvevők közül mindenkit megdöbbentett azok közül, akik megtapasztalták ezt, hogy az alsóbb társadalmi rétegek körében milyen hihetetlen gazdag

készletei

és

„tudásai”,

„képességei”

vannak

a

visszafogásoknak,

a

nadrágszorításoknak. Középosztályi nézőpontból akár sokkolónak is tarthatjuk azt, hogy a XXI. század elején Magyarországon, az Európai Unió tagországában emberek milyen természetességgel képesek nemcsak olyan középosztályi hívságokról, mint olvasás, utazás vagy divatos ruházkodás lemondani – hanem, ha kell, akkor éhezni is. Sőt, ha úgy alakul, akkor a gyerekeiket is megtanítani – éhezni is. Egyik negyvenes volt állami gondozott roma interjúalanyunk mesélte azt, hogy tartós munkanélkülisége alatt eljutott arra a szintre, amikor minden pénze elfogyott, és egy-egy tányér éttermi fogásért takarított – amely tányér élelem hármuknak, neki és két gyerekének a napi kosztját jelentette. Vagyis, a munkanélküliség nem kizárólag annyiban függ össze a szegénységgel, hogy a tartós jövedelemhiány szegénnyé teszi az embereket – hanem annyiban is, hogy a tartós szegénység annyira megtanítja az embereket visszafogni és leépíteni igényeiket, hogy az újabb és még mélyebbre való visszalépés még mindig vonzóbb választás, még mindig kisebb megrázkódtatással jár, ha az bizonyosan kalkulálható, ha fel lehet rá készülni - mint bármilyen szépreményű és ígéretes kockáztatás.

23

Nem nevezhetjük egyértelműen irracionálisnak, vagy nem kellően racionálisnak azt a kockázatkerülő magatartást, amely a bizonyosan beláthatót, a még bizonyosan túlélhetőt preferálja az alkalmasint teljes felfordulást és minden feláldozásátt jelentő magas kockázatokkal szemben. Igen, a hasonló hozzáállás gyakorta ésszerű, racionális, végiggondolt döntések sorát jelenti – bármennyire is szomorúak vagy akár drámaiak is a döntések következményei. De mégis, olykor ezek a döntések nem tudatos mérlegelések, nem racionális választások eredményei, hanem társadalmi és családi kényszerek következményei, vagy éppen pszichózisok, szorongások, félelmek, döntésképtelenségek, depressziók tünetei. A következő fejezetekben azokat a hipotézisünkben előzetesen nem megjelenített racionális és kevésbé racionális érveket, viselkedési mintákat kívánjuk bemutatni, amelyek néha döntő érvéként, néha a mérleg nyelveként befolyásolhatják az érintettek munkavállalási döntéseit.

24

A munkavállalást ellehetetlenítő, nehezítő egyéb tényezők és körülmények Ebben a fejezetben azokat a nem-forintosítható körülményeket próbáljuk meg számba venni, amelyek nehezítik, olykor lehetetlenné teszik a munkavállalást – még akkor is, ha a probléma orvosolhatósága mellett „megérné dolgozni”.

A földrajzi mobilitás - a bejárás nehézsége Magyarországon európai léptékkel igen nagyok a foglalkoztatottság földrajzi különbségei, azonban az adatok tanulsága szerint a földrajzi különbségek ma már kisebbek a régiók között, mint a régiókon belül, döntően a városok és a falvak között. A földrajzi különbségek jelentőségét meghatványozza a földrajzi mobilitás alacsony szintje, a migráció szinte teljes hiánya, ami egyaránt jelentkezik a napi-heti ingázás leállásában és a (belföldi és külföldi) munkahelyek felé történő tartós lakhely-változtatás hiányában is. A városokban jelentkező lokális munka-keresletek, konjunktúrák a földrajzi mobilitás alacsony szintje miatt nem találkoznak a falusi, távolabbi munkaerő-túlkínálattal, azaz, a mobilitás, a migráció hiánya közvetlen foglalkoztatási korlátozó tényezők lehetnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a még mindig válságban lévő városi munkaerőpiacok - melyek a vizsgálat színhelyéül szolgáló Észak-alföldi és Dél-alföldi régiókban szép számmal előfordulnak - sok esetben nem képesek kellő keresletet biztosítani, így a környező települések munkavállalói sem helyben, sem ezeken a nagyobb településeken nem tudnak munkát vállalni. A jelen vizsgálatban résztvevő nők jelentős hányada él községben, így a legális munkák világába történő sikeres integrációjukhoz gyakorlatilag nélkülözhetetlen az átlagosnál nagyobb mobilitási készség/képesség megléte. Ezt még inkább szükségessé teszi az, hogy végzettségük jelentős részüket az ugyancsak „mobilitás-igényes” szolgáltató szektorhoz köti. Az interjúk tanulsága szerint a tartós munkanélküliségi helyzetből eredő, jellemzően az idő haladtával erősödő munkavállalási kényszer hatására egyre nagyobb hányaduk vált nyitottá a más településen történő munkavállalásra. A más településen történő munkavállalás esetében (a felmerülő költségeken kívül) vannak azonban olyan körülmények, melyek a racionális mérlegelés szükségessége nélkül is egyértelműen meghatározhatják, jellemzően korlátozhatják az egyén mobilitási készségét. Ilyen tényezőnek bizonyulnak a napi ingázás esetében a tömegközlekedési kapcsolatok 25

elérhetősége, a járatok sűrűsége, a csatlakozások egybehangoltsága, valamint a menetrendek igazodása vagy nem-igazodása a munkaidőhöz, műszakhoz Az interjúk tanulsága szerint előfordul olyan helyzet, hogy a munkahely elérése a munkaidő kezdetére gyakorlatilag lehetetlen: „…a főnök ki is szúrta már egyből, és hát igen a bejárás. Mert kérdezte, hogy azt hogy oldanám meg, hát vonattal, mondja, hogy nagyon jó, 50 km, mondom reggel 5:25-kor indul, itt vagyok mondom ¾ 7-re, még innen gyalog beérek, az 7 óra 5 perc. Mondom itt mikor van a váltás? Mondja fél hétkor. Na mondom akkor ezzel már nem nyertem hangszórót (nevet), visszafelé meg 6:21-kor indul, utána meg csak fél 10-kor, úgyhogy nekem el kell mennem mondom ¾ 6-kor, hogy gyalog kiérjek.” (24 éves nő, nagyváros, akkor még egy környékbeli községben élt) Felmerülhet a kérdés, hogy a tömegközlekedés hiányosságait, anomáliáit miért nem próbálják személygépkocsival történő közlekedéssel kiküszöbölni a megkérdezettek. A munkáltatók utazási költség térítésére irányuló hajlandóságát figyelembe véve ez a közlekedési mód (legalább is ha nem kooperálnak az érintettek) nem veheti fel árban a versenyt a tömegközlekedéssel - a személygépkocsival történő utazást ugyanis egy interjúalanyunk esetében sem térítették (volna) meg a (potenciális) munkaadók. „Végül is utána meg kiderült, hogy nem 6-ra kell menni, hanem fél 6-ra. Mert a pultosoknak fél 6-ra kell menni. Hát én ezt már végképp nem tudtam megoldani, mert autóval nem fogok járni, mert azt nem fizetik ki. Nem tudok bejárni. Azt meg ő nem fogadja el, hogy nem vagyok benn fél 6-ra.” (31 éves nő, agglomerációs- község) A tömegközlekedéssel eltöltendő idő mennyisége jó néhány interjúalany esetében kalkuláltan ellenérdekeltséget teremt a munkavállalással szemben, hiszen a közlekedéssel töltendő idő esetleges pénzkereseti lehetőségektől, a háztartás körüli termeléstől, a házimunkától és nem utolsósorban a családtól veszi el az időt. „…Mert ha úgy lehetne megközelíteni egy helyet, hogy kétszer-háromszor át kell szállni, az se utazásban, se pénzben, se sehogy sem lenne kifizetődő. És rengeteg idejét elveszi az embernek, ami másra lehetne fordítani.” (39 éves nő, község)

26

A válaszadó nők esetében gyakorlatilag nem merültek fel olyan munkalehetőségek, melyek heti ingázást igényeltek volna; ennek nyilvánvaló oka, hogy az ilyen jellegű munkaformák Magyarországon jelenleg elsősorban hagyományosan férfi foglalkozásokban különösképpen az építőiparban - találhatóak. Néhány

interjúalany

esetében

felmerült

a

munkavállalási

célú

tartósabb

lakóhelyelhagyás - így például a külföldi munkavállalás, illetve az elvándorlás - gondolata is. Ezen esetekben jellemzően az átlagosnál nagyobb mobilitási készség jellemezi a házastársat a férj már külföldön dolgozik, esetleg heti rendszerességgel ingázik.. Az interjúkból azonban az is kiderül, hogy főként a már gyermekkel, különböző anyagi javakkal, így házzal, telekkel rendelkező válaszadók esetében a férj ingázása éppen a női mobilitási-készség csökkenését eredményezi. Hiszen, a férj magasabb jövedelme csökkenti a nőkre háruló munkavállalási kényszert, és ezzel együtt nagyban megnöveli a hagyományos női szerephez kötődő elvárásokat - így a család összetartásának, a biztonság megteremtésének, a társadalmi és társas kapcsolatok működtetésének és kötelezettségek ellátásának (pl. idős szülők gondozása) feladatait. A tartós munkanélküliek körében oly széles réteget képviselő alacsony végzettségű, tartósan munkanélküli munkavállalói csoport mobilitási hajlandósága és képessége tehát a foglalkoztatási potenciál növekedésének kulcskérdése. A helyközi és helyi közlekedési kapcsolatok általánosan elérhetővé tétele, illetve a migráció költségeinek csökkentése (pl. célzott közlekedési, utazási támogatások, falugondnokság, iskolabusz, más közösségi szervezésű utazási lehetőség működési támogatása) fontos lépések lehetnek a foglalkoztatás bővítésében, illetve a munkanélküliség csökkentésében.

„Hová tegyem a gyerekem?! … Nem is értem, hogyan lehet ma nagyszülők nélkül felnevelni egy gyereket?” - a gyermekek ellátásnak, elhelyezésének problémái A nők nagyobb munkaerő-piaci részvételének és beilleszkedésének elősegítése (mely a magyar

foglalkoztatáspolitikához

kapcsolódó

gyakorlatilag

valamennyi

programdokumentumban prioritásként szerepel) nem képzelhető el a családi élet és a munkavállalás összehangolásának segítése nélkül.

27

Ez az összehangolási folyamat nyilvánvalóan csak részben valósítható meg politikai intézkedésekkel vagy szociális támogatások eszközeivel, hiszen jellemzően olyan tényezők befolyásolják, mint a nemi szerepfelfogások és ezzel összefüggésben a családon belüli munkamegosztás, a munkaerő-piaci aspirációk, a már bejárt munkapályák. A női munkalehetőségek, karriervágyak és a családi kötelmek összehangolásához változnia kellene azoknak a normáknak, amelyek ma a gyermeknevelés gyakorlatilag összes felelősségét és otthoni feladatát a nőkre terhelik. A szociálpolitikai intézkedések mellett az összehangolás eredményességéhez nélkülözhetetlen a nemi szerepminták változása, vagy, ha úgy tetszik, az apák, a férfiak növekvő feladatellátása a gyermeknevelés és otthoni teendők dolgában. A munka elvállalását megelőző mérlegelés ilyen - szubjektívnak tekinthető tényezőinek számbavétele előtt azonban mindenképpen lényeges megállapítani, hogy a családi élet és a munkavállalás összehangolásának területén is fellelhetőek olyan objektív tényezők, melyek ugyancsak döntő szempontjai lehetnek egy potenciális munkalehetőség elutasításának. Az általunk vizsgált tartósan munkanélküli nők jelentős hányadát képviselték olyanok, akik a GYES, illetve GYET lejárta után nem találtak munkahelyet. (Jelen kutatásunkban az ennél fiatalabb gyermekkel rendelkező anyukákat nem vizsgáltuk, hiszen ők jellemzően valamilyen anyasági ellátásban részesülnek, így nem minősülnek tartós munkanélkülinek 1 ) Munkakeresésük

során

gyakorlatilag

minden

esetben

kiemelkedően

fontos

problémának bizonyult az, hogy (legkisebb) gyermekük napközbeni ellátását, illetve ezzel összefüggésben az ellátást biztosító intézménybe való el-, illetve hazajutását milyen módon tudják megoldani. A gyermekek napközbeni ellátását biztosító szolgáltatások közül az óvodai férőhelyek mennyiségét illetően a magyarországi helyzet európai viszonylatban összességében jónak mondható Mindemellett fontos megállapítani, hogy több száz településen (amelyek közül jó néhány magas munkanélküliségi rátával jellemezhető, elmaradott térségben fekvő település) nem működik óvoda - ez pedig a jelenlegi gyakorlat (nem működnek „iskolabuszok”) szerint 1

Tehát ezen kutatás esetében - a kutatás tárgyából következően - nem jelenhetnek meg azok a problémák,

amelyek a 3 évesnél fiatalabb gyermeket nevelő anyukák esetében megfigyelhetőek. Jelen jogszabályok szerint a GYES mellett gyakorlatilag korlátozás nélkül lehet dolgozni; azonban a munkavállalási aktivitást nagyban befolyásolhatja az a tény, hogy a bölcsődei férőhelyeket tekintve meglehetősen kedvezőtlen a hazai helyzet. A Nemzeti Foglalkoztatási Akcióterv adatai szerint 2003-ban minden 10. gyerek járt csak bölcsődébe, ráadásul a bölcsődék megoszlása meglehetősen egyenlőtlen: Budapesten működik a harmaduk, a törvény szerint pedig csak minden 10 000 főnél nagyobb településen kötelező ilyen intézményt működtetni.

28

azt jelenti, hogy a gyerekek óvodába történő eljuttatása minden reggel és délután egy felnőtt idejét is leköti (és természetesen anyagilag is megterhelő).. Komoly problémát jelent, hogy a gyermekek napközbeni ellátást biztosító intézmények nyitvatartási rendje egyáltalán nem illeszkedik a munkaerőpiac jellemző munkarendjéhez. A gyerekek felügyeletét leginkább a 7 és 17 óra időintervallumban látják el, míg - és ez különösképpen igaz az alsó foglalkoztatási szegmens tipikus munkáira a szolgáltatásban, főként a kereskedelemben, esetleg kisebb ipari üzemekben műszakban, vagy akár a mezőgazdaságban - a munkahelyek jó részében a munkarend teljesen másként alakul jellemzően vagy korábban kezdődik, vagy később végződik. Az általunk vizsgált tartósan munkanélküli nők körében több ízben jelentkezett az a probléma, hogy az általuk elérhető munkák munkaideje egyszerűen nem tette lehetővé azt, hogy a gyermeküket reggelenként eljuttassák az óvodába vagy az iskolába, illetve, hogy a munkaidő végén érte mehessenek. Márpedig, ha ez a házastárs számára is megoldhatatlan és nagyszülők, vagy mások sem segítenek, könnyedén megakadályozhatja a munkavállalást. „Hát most az, hogy a gyerekekre nincs, aki vigyázzon. Az én szüleim nem itt laknak, a férjem szülei Panyolán laknak, ők is dolgoznak, hogy nincs aki… A kicsi még kicsi, 3 és féléves, a férjemnek olyan a munkabeosztása, hogy 12 órázik, éjszakás és nappalos, hogy aki őket elrendezné addig legalább, mert ha én kereskedelembe mennék, akkor fél hatra munkába kéne állni és nincs, aki a gyerekeket rendezze: iskolába vigye, óvodába. Meg inkább a kicsi miatt, mert azért a nagy az már önálló, ellátja magát, de a kicsi még nagyon kicsi. E miatt kényszerülök arra, hogy itthon legyek, ezt most még nem tudjuk jelenleg megoldani. Ez az ellenérv.” (33 éves nő, kis– város, Szabolcs-Szatmár megye)) Ez a probléma sajnálatosan még az egy műszakban, reggel 8 órától 16 óráig dolgozó nőket is érdemben érintheti, főként akkor, ha a munkavállalás helyszíne nem egyezik meg a gyermekellátást biztosító intézménynek otthont adó településsel: „Hogy jövök haza, mire a gyerekért menni kell (mármint, ha a 20 km-re lévő városba jár dolgozni )? Mert hiába van 4 óráig munkaidő, hogyha nem érek haza csak fél 6-ra és hallelúja, a dada hogy fog nekem örülni, hogy én megyek utoljára azért a gyerekért. (nevet)” (28 éves nő, Nyírtelek - város)

29

A gyerekek eljuttatása mellett - főként, ha nincs nagyszülő vagy egyéb segítő családtag, ismerős - komoly gondot jelenthet felügyeletük megoldása a nyári szünetek, illetve betegségeik idején is. A gyermekneveléssel járó ilyen jellegű kérdéseket munkavállalásuk tervezésekor nemcsak az érintett nők, hanem potenciális munkaadóik is figyelembe veszik - a kisgyereket nevelő nőkkel készült interjúk legnagyobb részében felfedezhetőek erre vonatkozó esetek: „Nem olyan régen, március elején voltam hivatva a munkanélküli központba, hogy örömmel értesítjük, munkahelyet találtak. Én be is mentem, nem csak én voltam, kb. 50 főt számoltam meg, ahányan benn voltunk, és jött egy vállalkozó, szintén itt van Mezőkövesden boltja, azt most nem mondom meg, hogy ki az. Ő rögtön úgy kezdte, hogy akkor köszönöm szépen a vidékieknek, hogy megjelentek. Továbbá közölte, hogy akinek valamilyen egészségügyi problémája van, az is fáradjon el. Felállt 6 ember, aki kismama. Majd harmadik kérdésnek azt mondta, azokat kérném, akiknek van 10 éven aluli gyermeke. Engem egy kicsit szíven ütött, miért mondja azt, hogy 10 éven aluli gyermek? De én szerintem egy nő, vagy a természet nem úgy áldott meg minket, hogy 20 évesen jöjjünk a világra. Mert mindenki elkezdi ugye a csecsemő is neveli a gyereket. Én mondtam a nőnek, hogy ez miért kifogás, hogy 10 éven aluli gyerek, mikor van nagyszülő, aki tud a gyerekre vigyázni. Például amikor én az ÁFÉSZ-nél egy napot sem voltam a gyerekkel táppénzen, mert hál. Istennek, az én anyósom elvállalta a gyereket. Már a második nap, hogy munkába álltam a GYES után, már mehettem volna táppénzre, mert a fiamnak felszúrták a fülét, és egy gyereknek az anya az első, nem a nagyszülő, de elvállalta anyósom és nekem ez nagyon fájt, hogy ez a nő mondta, hogy a 10 éven aluli gyerekes nők már nem kellenek. Majd a negyedik pontban azt mondta, hogy 25 és 40 év közötti nők kellenek. Aki már 42 éves, az már nem számít embernek? Nem számít nőnek? Nem tudom, hogy hogy képzelik a mai világban? Azok már nem is tartoznak emberi számba véve? Nagyon nehéz. (33 éves nő, község) A családtagok ellátásának nehézsége két interjúalany esetében más vetületében, de az előbbiekhez hasonló tartalommal jelentkezett. A speciális szükségletű csoportok - így a fogyatékossággal élők - nappali és átmeneti intézményei, illetve a nekik szóló szolgáltatások jellemzően nagyobb településeken koncentrálódnak - területi eloszlásuk meglehetősen egyeletlen; emellett az elérhető férőhelyek száma is nagyban korlátozott (a jelen kutatásban érintett Észak-alföldi és Dél-alföldi régiókban ez különösképpen így van). Abban az esetben, ha az érintett családban élő (tehát a bentlakásos intézmények szolgáltatásait igénybe nem vevő) családtag nem jut be ilyen nappali

30

vagy átmeneti intézménybe, gyakorlatilag lehetetlenné válik a munkavállalás - még akkor is, ha az az ápolási díj mellett a törvény rendelkezései szerint 4 órában engedélyezett. Annál is inkább így van ez, hiszen az ingyenes, vagy jelképes díjért igénybe vehető házi segítségnyújtás rendkívül korlátozottan elérhető, a racionális mérlegelés pedig semmiképpen sem diktálja a munkába állást akkor, ha a fizetés nem fedezi a munkavállalás miatt kiesett ápolási tevékenység más személlyel történő helyettesítésének költségét sem. A munkavállalás nehézségekbe ütközhet akkor is, hogyha az érintett családtag bentlakásos intézményben - egyik interjúalanyunk esetében például bentlakásos iskolában él hiszen a alsó foglalkoztatási szegmens tipikus munkái (ebben az esetben például a kereskedelem) nem teszik lehetővé a péntek délutántól hétfő reggelig történő otthonlétet. A nők munkaerőpiacra történő reintegrációját minden bizonnyal segíthetik a részmunkaidős foglalkoztatás munkaerő-költségeit, illetve utazási költségeit támogató programok; azonban a tények azt mutatják, hogy a szubvenciók a mai gyakorlat szerint kevéssé érik el a kívánt hatást (a részmunkaidős foglalkoztatás a nők körében egyes becslések szerint mindössze 4-6% között mozog). A részmunkaidős foglalkoztatások támogatása azonban nem válthatja ki a munkavállalást közvetlenül korlátozó tényezők rendezését, mindenek előtt a gyermekek és más függő helyzetű családtagok gondozásában való magasabb közösségi-állami szerepvállalást és az ingázás, a mobilitás közlekedési feltételeinek javítását. Az interjúk is erősítik azt a feltételezést, miszerint a gyermekek napközbeni ellátást biztosító intézmények területi elhelyezkedésének, férőhelyeinek (különösen a bölcsődék esetében), nyitva tartásának, működésének a munka világához történő mind jobb illeszkedése mindenképpen érdemi női foglalkoztatás-növelő hatást eredményezhet. Ugyancsak fontos az esetlegesen a szociális gazdaság körében végezhető szolgáltatások, így a házi segítségnyújtás, vagy az alternatív gyermekfelügyeleti szolgáltatások bővítése, kiterjesztése. Mindezzel együtt, érdemes felhívnunk a figyelmet arra, amiről a későbbiekben még szólni fogunk. Nevezetesen, hogy a gyermekfelügyelet, vagy annak megszervezése, az óvodába-bölcsődébe járás nehézségeire való hivatkozás mögött olykor nem a gyerekekkel kapcsolatos feladatok rendezhetetlensége áll, hanem az a banális körülmény, hogy a gyerekekkel kapcsolatos teendőkre, azok nehézségeire való hivatkozás legitim és elfogadott felmentést ad a munkába állással kapcsolatos elvárások teljesítése alól. Nem csupán a lokális közösségek olykor epés nyelve és szigorú ítéletei alól – hanem akár a munkanélküli kirendeltségen is elfogadható magyarázat egy felkínált munkalehetőség elutasítására a gyermeknevelési feladatokra való hivatkozás. Ilyen kifogások esetében nem kell túl sokat

31

magyarázkodni szemben például olyan esetekkel, amikor a felkínált munkalehetőség elfogadása nem áll az ügyfél érdekében. Amikor nem éri meg dolgozni.

Érvek pro és kontra – mitől is billen a mérleg nyelve? Jelen kutatás tanulságai szerint a tartósan munkanélküli nők munkavállalási hajlandóságát befolyásolhatják racionális – vagyis, a „Megéri-e…?” típusú mérlegelések. A mérlegeléseket követő viselkedés azonban néhány esetben nem azt az eredményt követi, amelyre kizárólag az érdekek - jellemzően közvetlenül pénzben - mérhető tényezőiből kiindulva külső és „objektív” kalkulációval juthatnánk. Ez alapján feltételezhető, hogy a mérlegelések során a válaszadók figyelembe vesznek egyéb, „szubjektív” tényezőket is, mint pl. a munka elvállalására vagy nem vállalására irányuló erkölcsi normák, családi, közösségi kényszerek; a munka által nyerhető egyéb hasznok (társadalmi juttatások), a munka presztízse, a munka társas vonatkozása, a munka mint örömforrás, a munka mint a személyes identitás, státus, önbeteljesítés forrása. Ha a kényszerek nem determinálják a döntést, akkor a fentebb jelzett szubjektív szempontok jellemzően kiegészítői, vagyis nem konkurensei és nem helyettesítői az objektív tényezőkből eredő racionális következtetéseknek, döntéseknek. Kiegészítő jellegükből következik az a sajátosságuk is, hogy minél nagyobb a nőre háruló elsősorban anyagi indíttatású munkavállalási kényszer (mert családfenntartóvá válik, mert nincsenek vagy nagyon szűkösek az egyéb jövedelmei vagy, mert elviselhetetlenül nagy nyomás hárul rá a környezete részéről), annál kisebb súllyal esnek latba e szubjektív érzések, szempontok. Mindenképpen fontos azonban már itt jeleznünk, hogy tapasztalataink szerint sokszor a

szubjektív

tényezőkre

való

hivatkozások

valódi,

mélyből

jövő

pszichológiai,

szociálpszichológiai tényekre utalnak; máskor viszont erős a gyanúnk, hogy inkább csupán magyarázkodó, leplező, hárító funkcióik vannak a hasonló hivatkozásoknak. Az interjúkat olvasva és az interjúerek megfigyeléseit értékelve gyakran támad az embernek olyan érzése, hogy még mindig könnyebb, kényelmesebb e szubjektív, puha, lelki tényezőkre hivatkozni, mint akár csak egy interjú keretében felvállalni a saját akaratokat, érdekeket, eltökéltségeket. Mindez igencsak megnehezíti a hasonló szubjektív körülmények értékelését: vajon tényleg sajátos mentális, pszichés gondokról, az önbizalmak, önértékelések valamiféle kezelést, terápiát igénylő terheltségeiről van-e szó? Vagy inkább egy viselkedési mintáról, amelyben 32

egy munkanélkülinek, pláne egy tartósan munkanélküli nőnek nem lehetnek felvállalható akaratai és érdekei; ő csak kellő meghunyászkodással a saját belső lelki világában zajló folyamatokra hivatkozva vethet fel megoldandó nehézségeket?

Amikor a bejelentettség számít … A „Megéri-e…?” típusú mérlegelések jó néhány esetben vezetnek olyan eredményre, hogy különböző okoknál fogva nem éri meg legális, bejelentett munkát vállalni. Azonban e mérlegelések során a munkavállalás rövid távú hasznai, eredményei mellett fontos tényezőként szerepelhetnek a hosszabb távra szóló, közvetlenül nem megmutatkozó hasznok is. A felkínált munka bejelentettsége a legális munkához kapcsolódó transzferekre és juttatásokra (így az egészségügyi ellátás, GYES, GYED, nyugdíj, kötelező szabadság, esetlegesen munkanélküli ellátások) való jogosultságot eredményezi; mindemellett valódi társadalmi presztízs, elfogadottság jellemzően csak a legális munkavilág munkáinak adatik. Mindez egyértelműen a legális munkavállalás mellett hat, azonban a mérlegelésnél e tényezők súlyát ebben az esetben is a munkakereső egyéb körülményei és preferenciái határozzák meg. Az interjúkból egyértelműen kirajzolódott az a negatív tendencia, hogy míg a legális munkaerőpiacról való kiszorulást követően egyértelmű a bejelentett munkavállalás igénye, az idő előrehaladtával, ahogy növekszik a munkakeresőre ható - elsősorban anyagi jellegű munkavállalási kényszer (mert a nő a családfenntartó, mert már kimaradnak mindenfajta szociális ellátásból), a munkák elfogadásánál jellemzően annál kevésbé tartják fontosnak annak bejelentettségét, egyre hajlamosabbak a nem-bejelentett munkalehetőséget is elfogadni: „És a család hogyan viszonyul ahhoz, hogy igen, dolgozik Kati néni, de nincs bejelentve? - Szerintem el kell, hogy fogadják, akár tetszik, akár nem. Éppen amiatt, mert arról szól a mostani életünk, hogy meg kell éljünk, és most a jelenlegi helyzetben nem az számít. Számít, csak most az, hogy tudunk a leginkább megélni. Ők nem igen szólnak abba bele, hogy be vagyok-e jelentve, hanem az, hogy legyen miből enni, elsősorban.” (39 éves nő, község) Az elkészült interjúk alapján úgy tűnik, hogy, ha a legális munkapiacon kívül elérhető jövedelmek stabilizálódnak, előre kalkulálhatókká válnak, akkor kialakulnak olyan gyakorlatok, amelyek a legális munka világába is átvihetőek. Ha például a bejelentett munka mellett tovább folytathatóak a kisegítő feketemunkák akkor a fizikai fenyegetettség 33

megszűnik, újra fontos szemponttá - céllá válik a legális munkaerőpiaci előrelépés, amihez hasznos hozamokkal szolgálhat a nem-bejelentett munkaerőpiaci gyakorlat, tapasztalat is (e folyamat jellegének, dinamikájának feltárása további vizsgálódásokat igényel). Vannak azonban olyan egyértelmű esetek, amikor a bejelentettség fontossága felértékelődik. Előfordulhat, hogy olyan legális munkákat is elvállalnának a válaszadók, amelyek közvetlen pénzbeli haszna nem nagyobb (néhány esetben kisebb), mint amit nyerhetnének abban az esetben, ha jövedelmüket az elérhető szociális transzferekből, valamint illegálisan végezhető „kismunkákból” gyűjtenék össze. Az egyik ilyen - több interjúalany esetében megfigyelt - helyzet az, amikor a jogosultság megszerzése válik valamilyen okból sürgetővé: legjellemzőbb eset a válaszadó életkorának előrehaladása, illetve fiatalok esetében a gyermekgondozási ellátások elérésének igénye. „Hát az érvek mindenképp a nyugdíjhoz, mindenképpen kell, hogy rövid időn belül elmenjek dolgozni, mert már 46 éves vagyok.” (46 éves nő, kisváros) Két interjúalany esetében speciális élethelyzet világított rá a bejelentettség fontosságára:

közvetlenül

vagy

közvetetten

megtapasztalták

a

nem-bejelentettség

következményeit (egyiküknek gerincsérve lett - ezért nem tudta ellátni illegális munkáját és táppénzre sem jogosult, másikuk esetében a férj szorult volna táppénzre). A bejelentettség és az abból eredő hasznok fontosságát mutatja, hogy találkoztunk olyan esettel is, amikor a bejelentett munka elveszítése, a helyette felkínált fekete munkalehetőséggel szemben önkéntes munkanélküliségre és munkakeresésre sarkallta a megkérdezettet (ő azonban elég speciálisan „jó” helyzetben volt: nem volt korábban munkanélküli és a férj elég jó jövedelme mellett nem hárult rá túl nagy munkavállalási kényszer).

Amikor nem elég jó a munka… - és a legitim magyarázkodások A munka személyes és szociális funkciói közül kiemelkedik a személyes identitás és a szociális szerep meghatározásában betöltött funkciója. Az emberek jelentős része - ha ezt megteheti - azonosul a munkájával (gondoljunk csak a kicsoda ön-típusú kérdésekre adandó általános válaszokra: tanár vagyok; koordinátor vagyok, munkás vagyok…). Mindemellett a munka fontos státuskijelölő funkcióval is bír. 34

Az interjúkban nagy számban fellelhetőek olyan esetek, amikor az esetleg szóba jöhető, illetve felkínált munka (sok esetben az anyagi ellenérdekeltség mellett) egyáltalán nem illeszkedett sem a munkavállaló készségeihez, képességeihez, sem kvalitásaihoz, sem végzettségéhez, sem elvárásaihoz és ezzel összefüggésben - teljesen érthető módon az érintett számára sem volt felvállalható. Annak a kimondása azonban, hogy egy munka nem megfelelő, rendkívül nehéz főként egy olyan társadalmi közegben, ahol a munkanélküliek verbális kirekesztése általános, ahol a retorika még mindig azzal érvvel, hogy „aki akar, az tud dolgozni”, csak a „munkanélküliek nem akarnak dolgozni”. „És akinek van munkája az úgy érzi hogy minket engem is ő tart el tehát a munkanélkülieket eltartja és úgy látom akinek munkája van azok megvetik a munkanélkülieket mert úgy gondolják hogy azok csak azért munkanélküliek mert nem akarnak dolgozni.” (33 éves nő,Szabolcs, nagy város) Az interjúk tanulsága szerint ennek következtében szép számban születnek olyan megoldások, melyek késleltetik a társadalmi tényekkel való szembenézést (avagy a munkavállaló választhat: elvállalja a felkínált, számára egyáltalán nem megfelelő munkát ennek minden pszichés, mentális, anyagi és erkölcsi következményével vs. elutasítja és akkor lám-lám bizonyítva találtatik, hogy ez a munkanélküli sem akar dolgozni). Több interjúban megfigyelhető volt, hogy a válaszadók „fenyegetettségként” élték meg a munkaügyi intézményrendszerrel való kapcsolattartást, ami még tovább erősödött a szociális segélyre való jogosultság esetében. Elsősorban a magasabb végzettségű munkavállalók esetében komoly veszélyként jelent meg a kötelező közhasznú munka (jelezve, hogy számukra ennek van egy fajta „megbélyegző”, nyilvánvalóan a munkanélküliek társadalmi megítélésével összefüggő hatása). Mindemellett ha a munkakeresés ideje alatt egyre újabb és újabb a munkakereső várakozásainál lényegesen kedvezőtlenebb lehetőség adódik, az komoly érzelmi disszonanciát eredményezhet (tényleg csak ennyire vagyok jó…?). Jó néhány interjú tapasztalata, hogy az érintett nők számára az objektív vagy szubjektív tényezők alapján nem megfelelő munkák elvállalására irányuló kényszerek előli menekülésnek (és a személyes identitás fenntartásának) egyik legjobb - társadalmilag is elfogadott - módja a hagyományos nőszerepekbe és az otthonlétbe való menekülés.

35

„Nincs olyan kifogásom egyetlen egy munkahelytől, itt csak a műszak, amit nem tudok elvállalni és tudom azt, hogy elutasítanának, mint túlképzett embert, nyelvvizsgával, diplomával csirkét pucolni. Figyelj, nevetek én is, mosolyogsz te is, de hogyha belegondolsz, hogyha ápolónői végzettséggel, mikor itthon presztízsállás volt a 90-es évek elején még az érettségizett itós nővér és kimegy Ausztriába vécét pucolni. Ha arra képes voltam képes lennék csirkét pucolni is, de az egy olyan, tehát tisztában vagyok azzal, hogy ha elvállalok egy ilyen munkát max 50 ezer Ft-ot hozok haza, és mondjuk olyan jó helyre kerülök, hogy brigádvezető vagyok, de akkor is csak 60 ezer Ft-ot hozok haza. Már nem vagyok a gyerekeimmel, és már nem tudok úgy teljesíteni, mint anya.(…) (38 éves nő, Nyírség,- község) Ez a menekülés a verbalitástól egészen olyan struktúrák kiépüléséig terjedhet, amelyekben a nő tényleg „nélkülözhetetlenné” válik otthon - ez a 10 évesen a kaput bezárni képtelen, beteges, nagyon anyukaigényes gyerekek világa… „Jó tudom, ez neveltetés kérdése, az enyimek nem is úgy lettek nevelve, hogy önállóan ellegyenek itthon. Tehát nekik szükségük van rám.”(8 és 13 évesek a gyerekei - megj. NZ) Feltételezhetjük, hogy a társadalmi környezet és a munkaügyi ellátórendszer hatása a férfi munkavállalók esetében is hasonló - számukra azonban nincs reális, társadalmilag elfogadott alternatívája a menekülésnek (amely időről-időre a személyes identitás megőrzője lehet…). Legfeljebb a betegségek, szélsőséges esetekben a rokkantosítás jelent ahhoz hasonló menekülési pályát mindkét nem számára a fenyegetések elől – mint amilyen legitim menekülés a nők számára a háziasszonyi, családanyai szerepekbe való visszahúzódás.

De biztos, hogy mindenki akar dolgozni?

Igen-igen, van aki nem… annyira A hagyományos női szerepek, a család, a háztartás, a munkavállalás gyermekekkel kapcsolatos nehézségei és az, hogy a munkába állás esetén a gyermekre kevesebb idő jut, gyakorlatilag valamennyi édesanyával készült interjúban szóba került (még azok esetében is, akiknek még nincsen családjuk - a jövő kihívásaként). 36

Néhány interjú esetében azonban szembeötlő volt, hogy a válaszadók gyermekeik és családjuk érdekét mindenek fölé helyezik; látszólag mindenfajta racionálisnak tűnő mérlegelést felülírnak ez irányú érveik - vagy esetleg gyermekeik, családjuk érdekeit is racionális mérlegelés mindent felülíró tényezőjévé teszik. Vagyis a külvilág (és jellemzően önmaguk számára is) ők a családjukért, gyermekeikért önmagukat teljes mértékben feláldozó édesanyák. Az érintett interjúk tehát egyértelműen igazolták azt a feltételezést, hogy a női szerepeknek való ennyire erős megfelelési igény, a gyermekneveléssel, anyasággal, a ház és a háztartás rendjével összefüggő családi és környezeti elvárások, kényszerek visszatarthatnak nőket a munkavállalástól. Tanulságos az is, hogy az önmagukat tartósan (és a jövőre nézve is leginkább) anyaszerepben definiáló valamennyi interjúalany édesanyja is az otthonmaradást választotta - esetenként kényszerből: „K: Mit gondol, az édesanyja miért nem állt munkába? V: Hát egy az, hogy apukám nem engedte (nevet), úgyhogy ő otthon legyen, végezze a dolgait, mosson, főzzön, takarítson ránk. Hát utána már, amikor nagyobbak voltunk mi is besegítettünk. K: Gondolja, hogy boldog volt így az édesanyja, vagy szerettet volna inkább dolgozni? V: Hát szerettett volna inkább dolgozni, mert utána, hogy… én nem is tudom már, hogy hogy volt, csak volt bent ilyen közhasznú munkán ő is, hát azt mondja, hogy nagyon jó, jobb volt, mint otthon nem tudom hány évig ugye.” (43 éves nő, Borsod --kisváros; az interjúalany gyakorlatilag 1983 óta nem dolgozik, a legkisebb gyerek 1996-ban született, 5 éve munkanélküli) Mindemellett - amint erre tanulmányunk korábbi részében utaltunk - a nők tartós otthonmaradását néhány esetben racionális érvek is jócskán alátámasztják (ezek az érvek a környezet előtt nem feltétlenül felvállalhatóak - az anya- és feleségszerep azonban mindenkor társadalmilag elfogadott háttér). Ők a „háttérfeleségek”: feladatuk minden esetben a férj munkájának, pénzkeresetének megalapozása, támogatása, a nyugodt és (ingyen) segítő háttér biztosítása. Egyes esetekben a férj vállalkozását segítik (adminisztrációs segéderőként, eljáróként, stb.) és van, amikor a több műszakban dolgozó társuk teljes otthoni gondtalanságát teremtik meg - a férj, vagy a családi vállalkozás minden esetben önmagában is stabil életszínvonalat, biztos megélhetést teremt és a feleség ilyetén kooperatív viselkedése nélkül nem valósulhatna meg. Vagyis a nő legális

37

munkaerőpiacon, nyolc órás állásban történő megjelenése egyiküknek sem érdeke - rövid távon legalább is. Az általuk elérhető munkák a lehető legritkább esetben nyújthatnak olyan pénzbeli ellenszolgáltatást, amely „elég nyereség” lenne ennek az egyensúlynak a megbomlásáért: anyagi céljaik / elvárásaik elérhetetlenek, a munkaerőpiac jellemzőit tekintve irreálisnak bizonyulnak. „Mit gondol, milyen mértékben nőne a jövedelme? - (nevet) Éppen annyira minimálisan, hogy ez most nem éri meg, hogy én most stresszel telített legyek, meg hogy a gyermekeimet háttérbe szorítsam. Az a minimális 50-60 ezer Ft az annyira semmit nem jelent szinte tényleg, úgyhogy emiatt számít nekem az, hogy egyáltalán itthon legyek vagy dolgozzak.” Az otthon töltött évek alatt jellemzően tanultak - ez és anyagi biztonságuk az általuk megszerezni kívánt munka magasabb elvárt presztízsét is eredményezi - amely az egyéb - így a családi béke megtartására irányuló elvárásaikkal együtt - már gyakorlatilag lehetetlenné teszi munkavállalásukat. Most, hogyha a férjem megteremti azt, amit a családom… 50-60 ezer Ft pluszért nem áldozzuk fel a családi békénket, a harmóniánkat. Én befektetek a gyerekeimbe, az én energiámmal, az én ott létemmel. Ez egy elég erős érv. Aztán…” (38 éves nő, Nyírség - község) Ezekben az esetekben a döntés racionalitása, a támogató közeg és az egyensúly meglehetősen nehezen mozdíthatóvá a fennálló helyzetet. Az interjúk egy legfontosabb tapasztalata, hogy a nőszerepek, az ezekkel kapcsolatos külső és belső elvárások (olykor kényszerek) komoly befolyást gyakorolhatnak a munkavállalással kapcsolatos döntésekre. Kiemelten fontosnak tartjuk ezért mindezen tényezők „gender-alapú” vizsgálatok során történő feltérképezését - úgy véljük az ilyen irányú tudások bővülése jelentősen segíthetné a női munkavállalási motivációk mind jobb megértését és a megfelelő segítségnyújtást.

38

A jelentős részük igen - de miért is? Az interjúkból egyértelműen kiderült, hogy szemben a közvélekedéssel az érintettek legjelentősebb része tényleg akar dolgozni. Tanulmányunk előző részeiben az interjúk alapján megpróbáltuk feltérképezni azokat az okokat - szubjektív és objektív tényezőket, melyek eltérő súllyal ugyan, de a munkába állás ellen hathatnak. Tanulmányunk jelen fejezetében azokra a tényezőkre szeretnénk felhívni a figyelmet, melyek a mérlegelések során a munkába állás mellett esnek a latba - vagyis miért is akarnak a munkanélküliek dolgozni? (A munkavállalás okaival kapcsolatosan alapos pszichológiai irodalom áll rendelkezésre. Jelen esetben nem célunk ezen irodalom bemutatása megállapításainknál az interjúkban megjelenő szempontokra hívjuk fel a figyelmet. Mindemellett ezek a szempontok gyakorlatilag teljes mértékben egybeesnek a pszichológiai irodalomban fellelhetőekkel.) A munkavállalási szándék leggyakoribb oka interjúalanyaink körében is - talán nem meglepő módon - a pénzkereset, a szükségletek kielégítésének képessége iránti igény. E tényező súlyát tekintve mindazonáltal meglehetősen nagy különbségeket tapasztalhattunk: volt, akinek a pénzkereset csak a családi kassza kiegészítéseként; volt, akinek a túlélés egyetlen lehetséges eszközeként jelent meg… Az

instrumentális

vagy

extrinzik okok,

motívumok

közé tartoznak ezzel

összefüggésben a munkával szerezhető társadalmi transzferek, juttatások is (amint arra tanulmányunk korábbi részében kitértünk néhány interjúalany számára a munkavállalás elsősorban éppen e hasznok miatt vált olyannyira sürgetővé). A munka az önbecsülés egyik alapvető forrása - azt a tudatot nyújtja, hogy az egyén értékes tagja a társadalomnak és olyasmit hoz létre, amire szükség van. Több interjúalany esetében jelent meg a munkába állás esetén tapasztalható „hasznosság és értékesség érzete” elsődleges motiváló tényezőként: „Olyasmit akarok mondani, hogy nem az, hogy fontosabbnak érezném magam, de… segíts… hogy szükség van arra, amit én tudok nyújtani valahol. Ez az egyik, a másik meg, hogy kevésbé kellene talán arra figyelni, hogy az olcsóbb kenyeret vegyem meg vagy a drágábbat. És harmadszor jobban tudnánk tervezni. Lakásfelújítást vagy ilyesmit.” (53 éves nő, nagyváros) „K: És véleménye szerint mi változna meg leginkább az életében, hogyha ismét dolgozna? 39

V: …Hát nyilvánvalóan értékes embernek tartanám magam. Így is az vagyok, úgy gondolom, mert nem szabad ezt úgy gondolni, hogy aki nem dolgozik, az már nem számít senkinek. De azért úgy gondolom, hogy akkor én is tudok valamivel hozzájárulni a költségekhez, kiadásokhoz, meg én is többnek érzem magam attól, hogy most én is dolgozok, vagyok valahol és számítanak rám valakik, tehát valakinek számítok.” (38 éves nő, ki város) A munka nemcsak hogy önbecsülést ad, de a visszanyert személyes identitás, öndefiníció forrása is lehet: „Túl azon, hogy a gyerekeim, embernek maradni kell az, hogy alkoss és tegyél valahol, valamit. Túl a családodon és túl a gyerekeiden, ha napi négy órában teszed csak azt, nekem már az is elég, mert tettem valamit, ami nem a szürke hétköznapok, ami lehet, hogy csak egy segítő beszélgetés, de az legyen a munkám. Én egyszerűen több akarok lenni attól, mint most vagyok, xy anyuka, xy-né, de én, mint xy született nevemen, tehát született nevemen már senki nem vagyok. Amikor ezt megéltem, hogy vagyok egy anyuka, meg vagyok egy feleség, úgy éreztem elveszett a személyiségem, elvesztem én. Az olyan volt, mintha levágták volna a két kezemet, és én vissza akarom kapni a két kezemet. Ennyi. Ez szerintem annyira érv, hogy nagyon. Én, én akarok lenni.” (34 éves nő, nagyváros) Viszonylag ritkán - mindössze két interjúalany estében jelent meg a munkába állás mellett szóló érvként az, hogy a munkanélküliség rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorolt az érintettek időérzékelésére, időstrukturálására. Mindkét interjúalany az egészen fiatal generációhoz tartozott - így a háztartás, család feladatai nem hárultak rájuk. Ez ugyancsak összecseng a szakirodalmi tapasztalatokkal: a nők esetében a munkavesztés általában nem jár ilyen jellegű kedvezőtlen következményekkel, hiszen a háztartás és a család megfelelő ellátása kimondottan pontos, jól felépített időstruktúrát igényel. Sokkal inkább megjelent viszont az eme rendkívül jól felépített rendszer monotóniájából való menekülés igénye: „Jó volt még az is, hogy kimozdult az ember, hiába, hogy itt helybe voltam, ott is magam voltam, senki nem szólt hozzám, de mégis másabb volt, nem tudom, mégse csak ez a monoton, hogy itthon: felkelsz, megágyazol, satöbbi, gyereket elindítod az iskolába , hát na, ez már olyan, hát na (nevet), megunja az ember egy idő után.” (35 éves nő, község)

40

A munkatársak a családon kívüli társas környezet elsődleges szereplői - ezen a környezeten keresztül integrálódik az egyén a társadalomba. Az emberek barátaiknak, ismerőseiknek jó részét is munkatársaik között találják. A túl hosszú megszakításokkal terhelt, térben és szektorálisan beszűkült karrierutak, a rövid ideig tartó, kudarcos próbálkozások, a "zsákutcás" ingázások a kapcsolatrendszerek beszűküléséhez, elszigetelődéshez vezetnek. A munkaerőpiacon való elhelyezkedések túlnyomó

többsége

kapcsolatrendszerek

márpedig

informális

beszűkülése,

a

szűk

kapcsolatokon rokonságra

keresztül és

történik

szomszédságra

-

a

történő

koncentrálódása a legnagyobb tartós munkanélküliségi kockázati tényezők között vehető figyelembe. A munka pénzkereseti tényezőként való említése és a hasznosság érzésének igénye mellett a leggyakoribb munkába állásra motiváló tényezőnek az ott elérhető társas kapcsolatok bizonyultak. Nagyon sok interjúalanyunk panaszkodott magányról, bezártságról, az otthon falainak szorongató voltáról. „…ha dolgoznék, nyilván akkor telne egy kicsit jobban az igényeimre, amilyen igényeim vannak, de hát ezek még csak kis elérhetetlen álomnak tűnnek. Hát, na mindenféle, meg nem beszélve nemcsak az anyagiakról, hanem az, hogy társaságban van az ember, mivel társas lények vagyunk, azért szükség is van arra, hogy emberek között mozogjunk, de az nem elégít ki, hogy kimegyek vásárolni, és akkor most beszélgetek éppen azzal, akivel találkozom. Tehát mindenféleképpen a társaság, meg a megélhetés az, ami számít abban, hogy az ember elhelyezkedjen.” (35 éves nő, Szabolcs - kis város) „Minden mást szívesebben csinálnék, mint otthon lenni. Mikor körülbelül két-három évvel ezelőtt, mikor hazamentem egy ilyen reggeli iskola, tehát elvittem a gyerekeimet iskola, óvoda és hazamentem egyszerűen, ugye nincs hova mennem. Nappal mindenki dolgozik, édesanyámat, pedig nem akarom, éppenséggel mondjuk feltartani, vagy nincs kedvem hozzá, családom többi tagja, rokonaim mindenki dolgozik, szóval nincs hova mennem, haza kell mennem. Ahogy beléptem a lakásba egyszerűen rosszul voltam. Minden fájdalmam, úgy éltem meg, hogy behunytam a szemem, letettem a cipőmet, letettem a kabátomat és mentem be a szobánkba, és ha lehet, ne lássak semmit. Se mosatlant, se mosógépet… otthon lenni, otthoni munkát elvégezni, ahhoz nem kell ész, ahhoz nem kell semmi. Behunyt szemmel kifőzök, ha kell, behunyt szemmel kimosok, kitakarítok, ha kell, közben nem kell használnom, úgymond az 41

eszemet, az agyamat. Nekem ezt így megélni, hogy én jóformán a négy fal közé voltam beszorítva, amíg a gyermekem be nem töltötte a három éves korát. Mondhatnám észre vettem magamon olyan jeleket… Volt egy nagyon kemény tél a 2002-es, hogy 1 méteres hó volt az udvaron meg satöbbi, és például a férjem annyira óvott és féltett mindentől, hogy azt nem akarta, hogy a gyerekkel kimenjek. Tehát nem rosszindulatúlag, hanem, hogy elment a boltba, hozott kenyeret, tejet, jóformán ki se léptem a házból. És elmúlt a tél és eljött a tavasz és azt vettem észre, hogy vörösre szorítom a gyerekem kezét, ahogy megyek a boltba, a tőlünk 60 méterre lévő üzletbe, hogy kenyeret vegyek, mert… és ezt nevezik ugye depressziónak vagy pániknak vagy, nem is tudom, hogy minek, annyira féltem az utcára menni. Mikor ez tudatosult nálam, akkor azt mondtam, hogy ez őrület, én nem élhetek így, de türelemre kellett intenem magam, a gyerekeimnek normális anyuka próbálok lenni, de borzasztóan utálok otthon lenni. Megtanultam ezzel együtt élni, teszem a dolgom, remélem, hogy ki fogok tudni egyszer ebből törni. (A válaszadás alatt végig maga elé bámult, és a kezében lévő öngyújtójával babrált)” (38 éves nő, Nyírség - község) Az elkészült interjúk kapcsán két szomorú hiányt is regisztrálnunk kell. Nem tudunk olyan interjúrészleteket felsorakoztatni, melyek szerint munka utáni vágyak, mint az önmegvalósítás eszköze, mint kihívás, mint önbeteljesítés és örömforrás perspektívái jelennének meg… És szintén nem tudunk olyan interjúrészletet felidézni, amelyben a munka lehetősége az önrendelkezés, az autonómia, az egyenrangúság felé vezető lehetőségként, vágyként jelenne meg. A munka, az sokkal inkább kötelem és sors, ami jobb esetben lehet elviselhető kötelesség és jobb sors. Amitől már megéri dolgozni.

Milyen munkát keresnek?

Dolgozatunkban eddig leginkább a tartósan munkanélküli nők, asszonyok munkakeresési tapasztalatait, szempontjait, saját lehetőségeikre való önreflexióit próbáltuk meg elemezni. Nem szóltunk azonban arról, hogy ők mit értenek munkán? Mit is keresnek? Vagy, mi az, aminek a lehetőségét aszerint is lehetne mérlegelni, hogy megéri-e? Hogy erről a kérdésről eddig nem igazán szóltunk – annak az egyik oka az, hogy a megkérdezetteink nem igazán beszéltek erről. Vagy, ha mégis, akkor messze nem annyira explicit módon, mint oly sok más, alkalmasint intimebb, személyesebb dolgokról. Így azután 42

ebben a fejezetben legalább annyira az elhallgatásokról, a ki sem mondott evidenciákról kell szólnunk – mint a válaszokban megfogalmazott tartalmakról. A legegyértelműbb hallgatás azt „mondja ki”, hogy dolgozni kell, hogy munka kell. Lehet, hogy később ki lehet húzni az emberekből, hogy nem mindenáron, hogy nem minden munkát éri meg elvállalni – de akkor is, úgy kell tenni, mintha magától értetődően a munkavállalás választása lenne a minden más alternatíva elé helyezett prioritás. Értelmezhetnénk mindezt úgy is, hogy a munkavállalás egy elsődleges presztízs-szempont: a mérvadó társadalmi ítélet szerint a dolgozó, munkába járó nő megbecsültségével, elfogadottságával semmilyen más lehetőség nem vetekedhet. Tehát, ha nincsen valakinek munkája – ami már önmagában is, ha nem is „pária”, de alacsonyabb megbecsültségű státusz -, akkor ne rontsa megbecsültségét azzal, hogy még szavakban sem ismeri el a mérvadó társadalmi elvárásokhoz való igazodás normáját. A munkanélküli nők épp úgy, mint dolgozó, munkavállaló, középosztálybeli társaik elismerik a munka értékeit. Sőt, verbálisan még olykor túl is kompenzálnak… (Korábbi elemzéseinkben arról szóltunk, hogy van elfogadott női státusz a munkaerőpiacon kívül is – az elfogadottság azonban nem jelenti ennek a státusznak a munkával hasonló elismertségét, presztízsét. Ha valaki csak úgy, „otthon van” – akkor ez magyarázatra,

indoklásra

szorul.

Kivételt

képez

ez

alól

néhány

hagyományos

családszerkezetben élő, a hagyományos szerepeket magáénak valló érintett.) Ennek az elhallgatásnak, hogy ti. a „rendes” ember, az dolgozik - a logikus következménye az, hogy „rendes” ember, „rendes” nő – magától értetődően „rendes munkahelyen” dolgozik. A „rendes munkahely” karaktereit nem igazán fogalmazták meg interjúalanyaink, viszont az általuk konkrétan megnevesített munkahelyekből és munkakörökből elég markáns és egyértelmű kép rajzolódik ki. A „rendes” munkahely, az nem csupán jogszerű, legális, bejelentett munkahely, hanem hivatali munkarendben napi 8 órás elfoglaltsággal járó elfoglaltság, amely mellett a „rendes” dolgozó még rendesen elláthatja egyéb – eseteinkben mindenek előtt: gyermeknevelési – feladatait is. Ha e normák eredetét keressük, akkor egyfelől jogos lehet az a megállapítás, hogy interjúalanyaink jellemzően 30 felettiek, jellemzően hasonló „rendes” munkahelyeken kezdték el pályafutásukat, ilyen munkákra szocializálódtak, sőt, ilyen munkahelyek voltak utolsó munkahelyeik is. Milyen más munkát tartanának természetesnek, rendesnek, kívánatosnak – mint amilyenre ők maguk szocializálódtak, mint amilyenben, ha nem is értek el különösebben nagy sikereket, karriereket, de tisztességgel megállták a helyüket? Miért is akarnának mást? Miért is vágynának másra? Ebből a nézőpontból nem véletlen az sem, hogy a kívánatos munkakörök nem kis hányadban olyan tipikus női munkák (varrónő, ápolónő, 43

bolti eladó, stb.) amelyek korábban jellemző, gyakori munkalehetőségek voltak. Akkor is ilyenre vágynak, ha mára gyakorlatilag a hasonló munkakörök megszűntek (konfekcióüzemi varrónő), inkább csökkenőben vannak (ápolónő, más közszolgálati „női” munkakörök), vagy éppen tartalmukban nem azt jelentik, mint hajdanában (a kereskedelmi eladó ma nem a falusi vegyesboltban, hanem a nagyvárosi hipermarketben dolgozik). Van azonban ennek az evidenciának egy másik olvasata. Amely szerint a magától értetődőség a „rendes munkák” mibenlétét illetően nem, vagy legalábbis nem kizárólag a saját múltból, a saját tapasztalatból vezethető le – hanem a mai tapasztalatból és a mai elvárásokból. Hogy a magyar társadalom, a munkanélküliekkel kapcsolatban álló intézmények, a normákat is közvetítő munkaügyi és szociális szolgálatok most is, ma is ezeket a hivatali munkarendben, teljes munkaidőben, határozott időre szóló kinevezéssel, a Munka Törvénykönyve (meg esetleg a közszolgálati törvények) által szabályozott munkaviszonyokat

tekintenek

„rendes

munkának”.

Ilyen

munkaköröket

hajlandók

közvetíteni, ilyen munkák keresését várják el a munkakeresésre kötelezett munkanélküliektől – és még az aktív programokban is, átmeneti jelleggel is, olykor irreálisan nagy támogatásokkal, de hasonló munkahelyek létesítését ismerik el támogatható, támogatandó célnak. (Talán a távmunka az egyetlen kivétel…) A mérvadó hazai vélekedés, így a munkaügyi és szociális intézmények által közvetített normák szerint a részmunkaidős, távmunkában, önfoglalkoztató vállalkozási keretekben végzett munka, az egyelőre inkább a nyugat falansztereiből idetévedt álom, vágy, trükk és csel – mintsem, hogy a magyar vidék realitása lenne. És valóban, az elbeszélésekben a „nem rendes”, ámde legális munkák – azok a Földtől elrugaszkodott álmok. A részmunkaidős foglalkozásról lehet úgy beszélni (az illetékesek is szeretnek így beszélni…), mintha azok a munkát keresők nyomására, és nem a kereslet szívására alakulhatnának ki, és, mintha a részmunkaidővel nem járna részbér, a teljes bérhez képest időarányos jövedelemcsökkenés. És persze, ha bárki a realitásokkal számolva próbál meg a hasonló „atipikus” lehetőségekről beszélni, gondolkodni – akkor egy pillanat alatt megvilágosul az elképzelt lehetőség irreális, álom jellege; szembesülni kell azzal, hogy az atipikus munkák nem annyira jó, sőt, inkább rossz munkákat takar; és egycsapásra vissza kell térni a „rendes” munkák mégiscsak – korábban is, most is – megtapasztalt valóságához. Van azonban a létező munkakeresleteknek az a világa, ami meg is tapasztalható – ámde semmilyen szempontból nem tekinthető „rendesnek”. Nyilvánvalóan, ez a „fekete”, a nem bejelentett munkáknak a világa. Ez a kereslet, ez csaknem mindenhol jelen van, érzékelhető, és legalábbis a lehetőségekkel való találkozás minden interjúalanyunk létező 44

tapasztalata volt. Ez a kereslet a piaci konjunktúrákkal való kegyetlen találkozás és karcosan kemény érintkezés, ahol éles a verseny, éles a bevételek maximalizálására és a költségek csökkentésére irányuló csillapítatlan, tompítatlan nyomás. Van tehát egy nem, vagy csak alig létező munkakereslet, amelyről mindenki vágyakozik, és amely munkák ritka lehetőségét mindenki rendesnek, kívánatosnak tartja. Ebben a „rendes” világban a munkavállaló a főnöki utasításokat megbízhatóan követő alkalmazott, aki cserébe élvezi fix bérét és a cég védelmét a piacok mindenféle kilengéseivel, bizonytalanságaival szemben. És van tehát egy „nem rendes” munkakereslet, amely bár létezik, de számos ok miatt nem lehet róla beszélni sem. Részben azért, mert ez a kereslet nem legális, hatósági és jogi úton üldözött. Részben azért, mert számos negatív tapasztalat van arról, hogy a munkának ez a világa végletesen kiszolgáltatott, bizonytalan, gyakran szégyentelenül megalázó. Részben azért, mert már a lehetőség nyílt vállalása, talán már a róla való beszéd is szankciókkal, pl. a szociális támogatások megvonásával járhat. A kérdés, hogy milyen munkát is lehetne, kellene keresni – az tabu, arról jobb nem beszélni. Ami elég nagy baj. Azért nagy baj, mert a munkakeresés akkor lehet sikeres, ha szabadon és korlátok nélkül lehet tájékozódni a valós lehetőségekről. Ha nem lehet megfelelő információkat szerezni, akkor az emberek könnyen álmokat kergetővé, önmagukat illúziókba ringatóvá válhatnak. Amint ez gyakorta meg is esik – pl. a megszerezhető bérek, vagy a munkafeltételek, így a munkaidő dolgában. Másrészt, ha a ténylegesen mutatkozó munkakeresletek, így a szolgáltatási szektor alacsonyabb szegmenseiben jelentkező „atipikus” keresletek csak illegális formákban vannak jelen – akkor maga a jogi korlátozottság visszafogja, hűti a munkaerőpiaci dinamizmust, lefojtja a keresletet, és sajátos kontraszelekciót eredményez a piacokon: nem azt alkalmazzák, aki erre a legalkalmasabb lenne, hanem azt, aki vállalja az illegalitásba szorultság összes kockázatát. Harmadrészt, az egész magyar társadalom számára versenyképességi korlát az, ha a piaci kihívásokkal az alacsony munkaerőpiaci szegmensben csak az illegális piacokon találkozhatnak a munkavállalók – míg a legális, ámde rigid, rugalmatlan piacokon a piac kihívásaival szemben a paternalista főnöki elvárásoknak való megfelelési kényszer helyettesíti a piaci kultúra elsajátítását. Végül, az, hogy az alacsony keresetekkel járó, részmunkaidős, szezonális és más munkák iránti kereslet szinte kizárólag a fekete munkák világában mutatkozik – az annak 45

tükrében különösen nagy baj, hogy kivétel nélkül valamennyi, a tartós munkanélküliségből a legális munkák világában megkapaszkodott interjúalanyunk arról számolt be, hogy korábban a fekete munkák világában szerzett munkatapasztalatot. Mindebben semmi csoda nincsen: a munkaerőpiacokon sincsenek nagy ugrások, a semmiből csak a rosszabb lehetőségeken keresztül, lépcsőnként, fokozatosan lehet eljutni magasabbra, a jobb, biztonságosabb lehetőségek felé. Hogy maga a munkatapasztalat a legjobb ugródeszka a jobb munkák felé, hiszen a mégoly rossz munka is a kevés pénznél fontosabbat, jobb kapcsolatokat és referenciákat nyújthat. Ám ez azt is jelenti, hogy a munkanélküliség megalázottságaiból és megnyomorítottságából csak azoknak van esélyük kitörni, akik legalább ideiglenesen, a még nagyobb bizonytalanságot, a még nagyobb megalázottság kockázatait is képesek elviselni, túlélni. Hogy a tartós munkanélküliség bizonytalanságaiból csak akkor van empirikusan megtapasztalható

kiút,

társadalombiztosítást

ha

valaki

mellőző,

hajlandó

szankciókkal

vállalni fenyegető

az

illegális még

foglalkoztatás

sokkal

súlyosabb

bizonytalanságait. Mindezt látva egyre határozottabban állíthatjuk azt, hogy a munkavállalás kockázataitól való félelmek nem torzult pszichikus állapotok következményei, hanem nagyon is racionális, nagyon is valós kockázatokat kerülő racionális döntések, választások konklúziói.

46

Összefoglalás és konklúziók

Összefoglalás Kutatásunk eredeti célja annak empirikus igazolása volt, hogy léteznek olyan élethelyzetek, amelyekben tartósan munkanélküli nők számára nem éri meg az adandó munkavállalási lehetőség elfogadása. Hogy van olyan helyzet – amelyben nem éri meg dolgozni. Kutatásunk igazolta a sejtést, egyértelmű bizonyosságot szereztünk arról, hogy vannak ilyen helyzetek. Természetesen, néhány tucat interjú alapján nem lehet határozott állításokat megfogalmazni arról, hogy mennyire tipikusan, mennyire gyakran fordulnak elő hasonló helyzetek. Tekintettel arra, hogy a munkavállalással szemben felmerülő szempontok és érdekek az országos átlagnál lényegesen képzettebb és jobb helyzetű megkérdezetteink nagyobb felénél felmerültek – ennek alapján azt a sejtést, feltételezést, amely szerint a munkavállalással szembeni ellenérdekeltség gyakran előfordul, és komolyan hozzájárul az alacsony foglalkoztatási szint fennmaradásához, még így is megfogalmazhatjuk eredményeink alapján. A legsúlyosabb ellenösztönzési körülmény, amely akkor áll elő, ha a munkavállalás mellett realizálható tényleges („diszponábilis”) jövedelem alacsonyabb, mint amekkora jövedelemre a munkaerőpiacon kívül maradva lehet szert tenni – viszonylag ritkán fordul elő, de kétség kívül nem kivételesnek tekinthető helyzet. Lényegesen gyakoribb az az eset, amikor a munkavállalás miatt felmerülő háztartási többletköltségeket

nem

ellensúlyozza

a

munkavállalás

révén

megszerezhető

többletjövedelem. Kimagaslóan magas arányban felmerül ez a probléma a munkahely-hiányos falvakban élők körében – ahol a településközi ingázás, bejárás költségeit nem fedezi a megszerzett többletjövedelem. (Olykor hasonló eset az azonos településen, helybeni közlekedés költségei kapcsán is előfordul.) Hasonlóan igen gyakorinak tekinthető az a helyzet, amikor a függő helyzetű családtagok, mindenek előtt a 0-10 éves kisgyerekek gondozásával kapcsolatban felmerülő többletköltségek fedezetét nem biztosítja a munkavállalás révén realizált bevételi többlet. Értelemszerűen, hasonló helyzetek leggyakrabban ott fordulnak elő, ahol nincsen a közelben óvoda, bölcsőde; ahol a kínálkozó munkaalkalom időbeosztása nem teszi lehetővé a gyerekek

47

7 előtti bevitelét és/vagy 5 utáni elhozatalát; és, ahol a gyerekek gondozása, kísérése dolgában nem mobilizálhatóak a nagyszülők vagy egyéb családtagok. Ha ezeket a gondokat fizetett segítség igénybevételével lehet csak megoldani, akkor csaknem bizonyosan nem éri meg munkát vállalni. Interjúalanyaink igen nagy számban tettek említést arról, hogy a munkanélküli lét mellett elvégezhető háztartási munkák, munkabefektetések révén márcsak a konyhában is jelentős költségeket lehet megspórolni, amely spórolási lehetőség a munkavállalás alatt elvész, és, amitől kétségessé válik az, hogy vajon ellensúlyozza-e a többletjövedelem a kieső, háztartási munkabefektetés révén kinyert spórolást. Természetesen, ez a probléma erőteljesebben jelenik meg olyan falusias, kertes háztartásokban (vagy ott, ahol a gyakorlatilag fogyasztási közösségben élő szülők, rokonok élnek hasonló körülmények között, ahol akár a lakótelepi lakás spájza valójában a szülők falusi házában van), ahol az öntermelés és saját részre végzett „szolgáltatások” lehetősége szélesebb. Végül, interjúalanyaink eléggé pontosan számolnak azzal, hogy a munkába állás jövedelem növekedését erőteljesen meghaladva mutatkoznak a költségnövekedések a munkába állás első időszakában. Különösen gyakran felmerülő probléma az, hogy a munkában „jobban kell kinéznie egy nőnek”, mintha egész nap otthon lenne, vagyis, költenie kell ruhára, fodrászra, a megjelenésére is – ami különösen intenzíven koncentrálódik a munkavállalás első időszakára. Kutatásunk indulásakor nem fogalmaztunk meg sejtéseket arról, hogy milyen munkát éri meg, és milyen munkát nem éri meg elvállalni. A jövő kalkulálásának képessége, és különösen a jövő bizonytalanságainak és kockázatainak felmérése igen erőteljesen összefügg az iskolázottsággal. Iskolázottabb interjúalanyaink határozott elvárása a munkával szemben az, hogy a munka tervezhető, biztonságos, és valamilyen értelemben előre vivő legyen. Számukra a felkínálkozó munkalehetőséget nem éri meg elfogadni akkor, ha a munka bizonytalan, kiszámíthatatlan, legfeljebb néhány hétre, hónapra tűnik biztosítottnak, és különösen nem vonzó a munkalehetőség akkor, ha a munka alacsony presztízsű, a későbbi munkalehetőségeket inkább rontja, mint javítja. Ezek a szempontok elsősorban nem a jövedelmek kalkulálására (bár, mint láttuk, az életforma és munkahely-váltások mindig többletkiadással is járnak…), hanem egy elvárt társadalmi státusz felépítése szempontjából teremtenek munkavállalási ellenérdekeltséget. Tanulságos, hogy a hasonló problémákat leggyakrabban a munkaügyi kirendeltségek elleni éles kritika szövegkörnyezetében vetették fel interjúalanyaink: a közvetítés révén felkínált munka presztízsromboló (pl., amikor az érettségizett és felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkezőnek szalag melletti csirke48

belezést kínálnak), vagy presztízsromboló és perspektívátlan (pl. a felkínált közmunkalehetőségek). Ugyancsak nem fogalmaztunk meg sejtéseket azzal kapcsolatban, hogy a munkavállalás ellenében ható motívumok gyakran nem racionálisan modellezhető anyagipénzbeni érdekek, hanem kulturális, magatartási normákhoz való igazodások, erkölcsi pozíciók, különféle „ösztönös”, hagyományos rutinok, vagy éppen félelmek, szorongások által kiváltott pszichés reakciók tartanak vissza a munkavállalástól. Ebből a szempontból igen színes a munkavállalás ellenében ható motívumok palettája. Sajátos „gender-alapú” elemzéseknek kellene feltárni azt, hogy melyek azok a sajátos, a gyermekneveléssel, anyasággal, a ház és a háztartás rendjével összefüggő családi elvárások, az ezeknek való megfelelési kényszer – amelyek gyakran visszatartanak nőket a munkavállalástól. Interjúalanyaink elbeszéléseiben gyakori szófordulat az, hogy ők rendes anyák akarnak lenni, hogy rendezett otthoni körülmények között akarnak élni – amire nem lennének képesek, ha elfogadnák a felmerülő munkalehetőségeket. A vonatkozó szakirodalom alapján általános emberi tulajdonságnak tűnik az, hogy az emberek a fokozatos, kicsi, megrázkódtatások nélküli változásokat sokkal szívesebben választják, mint a magas kockázatú, bizonytalan kimenetelű nagy változásokat. Esetünkben ez azt jelenti, hogy még a fokozatos nadrágszíj-meghúzásokkal, lemondásokkal és életszínvonalcsökkenéssel járó kis lépések is gyakran vonzóbb lehetőségeknek tűnnek, mint a szükségszerűen felfordulással és bizonytalansággal járó olyan meghatározó súlyú döntés, mint a munkába állás. A kockázatok érzékelése persze általában lényegesen nagyobb a ténylegesnél amiatt, hogy a tartósan munkanélküliek igen szegényes információkkal rendelkeznek a munkaerőpiacokról, a főnöki elvárásokról, és ezeket, az ismeretlentől való szorongásokat, félelmeket szinte senkivel nem tudják kibeszélni. Pl. a segítő intézményekben rájuk fordított 5-10 percben lehetetlenség végigbeszélni azt, hogy milyen megjelenés és öltözet az elvárt a felkínált munkahelyen – ezért a megkérdezetteink hajlamosak túlbecsülni a munkába lépés előtt a megjelenésre fordítandó költségeket is. (Vagyis, a félelmek és szorongások mögött itt is könnyen felfedezhetünk ki nem mondott racionális érdekeket is.) A visszafogás spontán és természetes reakciója a kutatás valamennyi résztvevője számára meglepő magától értetődőséggel, meglepő gyakorisággal jelentkezett még azokban a szegénységi helyzetekben is, ahonnan könnyű lenne azt gondolni, hogy innen már nincsen lejjebb. Többen reméltük, gondoltuk úgy, hogy a szélsőséges, extrém szegénység túlélési kelléktáraival már legfeljebb az a generáció bír, amelyik mindezt a háború alatt megtanulta – ám ez nem így van. Viszonylag fiatal emberek is olyannyira mélyen szocializálódtak a 49

szegénység különféle helyzeteinek a túlélésére, hogy gond nélkül, tudatos lépésként választják akár az éhezést is, ha az élet úgy hozza, hogy ez a legkisebb megrázkódtatással járó változás. Azzal szembesülni, hogy olykor a nyomor önként és tudatosan vállalt, nem is túl szokatlannak tűnő tudatos döntés velejárója – azt talán még arcpirítóbb és szégyentelibb érzékelni, mint magát a nyomort. És, amit ennél még nehezebb tudomásul venni, az az, hogy a nyomor választása olykor racionális mérlegelés logikus következménye. A már korábban idézett, hajdani állami gondozott roma asszony a mérhetetlen megalázásokkal szemben bírta inkább választani az éhezést is. Elmesélése szerint az együttműködési kötelezettség keretében többször előfordult vele az, hogy pusztán a segély fenntartásáért ingyen takarítást várt el tőle a vele „együttműködő” munkaügyi kirendeltség és családsegítő központ – amivel szemben ő dacosan inkább alkalmi fekete munkákból, kocsmai takarításokból próbált meg pénzt szerezni. Vagyis, az erkölcsi tartás, integritás fenntartása a morális megtöréssel szemben igenis lehet racionális érdek – még akár az éhezés árán is. (Mindebben az az igazán drámai, hogy a hasonló helyzetet a „segítő” intézmények képesek előállítani…) Végül, minden tisztázhatatlansága és rendezetlensége ellenére muszáj beszélnünk a „fekete”, a bejelentetlen foglalkoztatás sajátos mentális körülményeiről. Amikor kutatásunk során „fekete” munkáról esett szó, akkor nem maffiózókról, csempészekről, nehézsúlyú bűnözőkről esett szó, hanem bejelentetlen takarítókról, részmunkaidős bolti eladókról, a kihízott ruhákat otthon kieresztő-kiigazító varrónőkről, és hasonlókról. Ha a munkaviszony jogi rendezettségétől függetlenül, a munkavégzés konkrét tevékenységeit nézzük, akkor sokkal

inkább

a

nemzetközi

terminológiákban

„atipikus

munkarendben

végzett”

tevékenységekről lenne helyesebb beszélni, mint bűnelkövetésről. Ám ezzel együtt igaz az, hogy a bejelentetlen, fekete munka nem jár biztosítással, kiszámíthatatlanok a munkakörülmények és a fizetés kondíciói, így ideje és mértéke is; hogy a munka gyakorta megalázó és kiszolgáltatottságokkal jár; sőt, a fekete munka vállalása a segélyek és támogatások megvonásán túlmutatóan is büntető szankciókkal járhat. Az ambivalenciákat tovább erősíti, hogy ez az illegalitásba szorult munka-világ, ez számos vonatkozásban épp olyan egyéni és társadalmi hasznokkal jár, mint az atipikus munkák legalizáltabb világa más környezetben: az egyének számára ez a „fekete munka”, ez referencia, kapcsolat, előszoba a legális, fehér munka nappalija felé; a társadalom számára lokális környezetben ez a fekete munka dinamizálja a piacokat és munkaerőpiacokat. A fekete munka tehát egyfelől kiszolgáltatott, bizonytalan, megalázó és jogilag üldözött tevékenység, ami másfelől olykor az egyetlen reális pénzkereső lehetőség, és

50

csaknem általános érvénnyel kihagyhatatlan első lépcsőfok a „normál” munkavállalás irányába. A fekete munkáról szóló interjúrészletek talán önmagukban is alátámasztják vizsgálatunk egyik legfontosabb, nem igazán várt tapasztalását. Nevezetesen azt, hogy iskolai végzettségtől és bármi egyéb társadalmi helyzettől függetlenül – megkérdezetteink szívesebben és színesebben beszéltek intim női szerepelvárásokról és társas kapcsolatokról, félelmekről és szorongásokról, megfelelési igyekezetekről és a saját értékvilágukról – mint arról, hogy mit akarnak, mi az érdekük. A

mai

munkanélküliségről

szóló

közbeszédet

egyszerűen

agyonterhelik

a

körmönfontan parttalan moralizálások, az elfojtások és pszichotikus szindrómák lélekbúvár és köldöknéző analízisei – pusztán azért, mert nem lehet érdekekről, akaratokról nyíltan beszélni. Nemhogy a szakmában, a politikában, de még a konyhaasztalra könyökölve, a hokedlin ülve, felelőtlenül kérdezősködve, négyszemközt beszélgetve sem lehet világos választ kapni arról, hogy mitől nem elég jó most, és mitől lenne elég jó lehetőség a felmerülő munkát választani? Most

már

sok

szempontból

naivnak

kell

tekintenünk

hipotéziseink

megfogalmazásakor elfoglalt álláspontunkat. Akkor valahogy azt feltételeztük, hogy a piacok, így a munkaerőpiacok is az alkuk, a racionálisan megkötött egyezségek világai, és 15 évvel a piacgazdaságra történő átállás után, az emberek már kellő rutinnal rendelkeznek a piacokon gyakorolható magatartások dolgában. Így pl. képesek megfogalmazni érdekeiket is. Nos, a szerintünk természetesnek vélhető hozzáállással szemben, az emberek, így tanulatlan, tartósan munkanélküliek is szívesebben és könnyebben beszélnek bonyolult morálfilozófiai,

kultúr-antropológiai

vagy

szociálpszichológiai

fogalmakkal

a

saját

helyzetükről – mintsem, hogy egyszerűen, hétköznapi fogalmakkal elmondanák, hogy mit akarnak, mikor és mitől érné meg nekik dolgozni?

Konklúziók - na és akkor mi legyen…? Természetesen, egy kutatás legfőbb konklúziója minden egyes megvizsgált probléma kapcsán az, hogy talán előbb rendesen ki kellene beszélni azt a problémát, mielőtt nekiállnánk a megoldásának. Esetünkben ez hatványozottan igaz: az általunk vizsgált probléma

51

nyilvánvalóan létezik, ám nemhogy foglalkozni nem lehet vele, hanem még beszélni sem lehet nagyon róla. Ha tehát ebben a végszóban a probléma megoldására vonatkozó következtetéseinket kellene jeleznünk – akkor helyesebb lenne előbb azokat a következtetéseinket megtennünk, amelyek elvezethetnek előbb a probléma kibeszéléséhez. Nyilvánvalóan csak az vezethet kölcsönösen előnyös alkuk megkötéséhez, ha az alkuban álló felek számára van alkalom, hely és idő az álláspontjuk kifejtésére, és képesek alkalmasint egymással ütköző érdekeiket is előbb kifejteni, majd a másik számára is elfogadható ajánlataikat megtenni. Nos, hát a munkanélküli, elvileg munkát kereső emberek számára hasonló piaci alkuhelyzetek sem egyéni, sem kollektív szinteken nem állnak rendelkezésre, és, ha mégis, ott a másik fél sem képviseli, nem mondja ki a saját érdekeit. Hosszasan lehetne politológiai szempontok alapján elemezni azt a helyzetet, amelyben a munkával kapcsolatos társadalmi dialógusban, a dialógust intézményesítő korporációkban egyszerűen semmilyen formában nincsenek jelen a munkát keresők, a munkaerőpiacra belépni szándékozók. Mintha az ő szavuk teljességgel érdektelen lenne azok mellett – akik jelen vannak a munkapiacokon. De ugyanez nemcsak a kollektív érdekképviselet lehetőségeire igaz, igaz az egyéni szinteken is. Ha a munkát kereső személyekkel való együttműködésre a hivatalos oldalt képviselő partnerek részéről átlagosan háromhavonta 5-10 perc jut (a munkát keresők számára ehhez az 5-10 percért olykor órákat kell várakozni…), akkor nyilvánvaló, hogy ilyen időkorlátok között még egymás álláspontját sem lehet megismerni, nemhogy meg lehetne alkudni és jó üzleteket lehetne kötni. A sikeres alkuknak a szükséges türelmen kívül van azonban egy másik fontos feltétele, nevezetesen az, hogy az alkuban résztvevők mindegyikének világossá kell tenni saját álláspontját. Naivitás lenne azt hinni, hogy a tartósan munkanélküliekkel foglalkozó munkaügyi és szociálpolitikai intézmények, azok munkatársai bármiféle világos célt, érdeket képviselnének. Hanem sőt, világosan nem azokat az érdekeket képviselik – mint amiről elvileg beszélnek. Elvileg úgy tesznek, mintha abban lennének érdekeltek, hogy a munkanélküliek munkába álljanak. Ám nyilvánvalóan, ebben bizonyosan nem érdekeltek, hiszen, soha senki nem néz utána annak, hogy vajon az ügyfeleik közül hányan álltak munkába; amint, ha ilyet véletlenül meg is tenne valaki, annak sem lenne rájuk nézve semmilyen, se jó, se rossz következménye. Ne szépítsük, az elvileg „segítő” intézményeknek semmilyen érdekeltségük nincsen a munkához segítésben – hanem ennél sokkal erősebb 52

érdekeik vannak önmaguk és az érdekköreikbe tartozó intézmények megfelelő kapacitáslekötésében, a hivatali és pénzügyi pozícióik javításában, hazai és nemzetközi kapcsolatrendszereik ápolásában. Mindez nem lenne komoly probléma, ha közben lennének olyan

világosan

kijelölt

céljaik,

érdekeik,

amelyekhez

a

partnerek

racionálisan

alkalmazkodhatnának. De ilyenek nincsenek, a legfontosabb elvárás a partnerekkel szemben az, hogy engedékenyen és alázattal kövessék az éppen velük szemben támasztott követelményeket, vonatkozzanak azok akár egyetlen álláskereső telefonhívásra, vagy fél éves tréningen való részvételre. Ennek a beállítódásnak a sajátos folyománya az, hogy a nyílt piaci foglalkoztatás feltételeinek keresése helyett a hivatal számára vonzóbb a magasan szubvencionált, közpénzen támogatott foglalkoztatási formák preferálása. Nyilvánvaló tapasztalat ugyanis az, hogy ezekből a támogatott formákból nincsen kilépés, átmenet a nyílt munkaerőpiacokra – amint az is, hogy a foglalkoztatási és képzési szubvenciók legfőbb haszonélvezői nem a programok munkanélküli résztvevői, hanem annak menedzserei, alkalmazottai, trénerei, oktatói, stb. Ugyancsak ellentmondásos és visszás e gyakorlat abból a szempontból, hogy a magas dotációk révén azt hitetik el a résztvevőkkel, hogy hasonló kondíciók mellett lehet munkát találni a nyílt piacokon is. Nem ez a helyzet, ez inkább becsapás és átverés: álmodozásokba kergeti a munkát keresőket ahelyett, hogy szembesítené őket a piacok – kétség kívül, nem mindig, sőt, általában nem – szívderítő realitásaival. Valószínű tehát az, hogy a munkavállalásban való érdekeltségek körülményeit akkor lehet a politika, a szakmai intézmények részéről a leghatékonyabban elősegíteni – ha ők maguk is világos, átlátható, ellenőrizhető módon érdekeltté válnának a minél nagyobb arányú munkába lépés elősegítésében. Ilyen intézményi érdek híján az „együttműködés”, az inkább önkényes hatalomgyakorlás; az „üzleti alku”, az inkább egyoldalú köteles szolgálattétel, ami alól az érdektelenségre hivatkozva nem, legfeljebb a hivatal által is vallott egyéb felmentő körülményekre, így akár mentális betegségekre való hivatkozásokkal lehet kibújni… Az egyes esetekben tehát legfeljebb az ilyen elfogadott indokokkal való kibújásról szólhatnak alkuk. Helyes lenne tehát arra a belátásra jutni, hogy a hivatali hatalom nem arra való, hogy hatalmi pozícióikban, érdekérvényesítő képességeikben gyenge embereket akaratuk és érdekeik ellenére rá lehessen venni általuk nem akart cselekedetekre – hanem inkább arra, hogy velük együttműködve a társadalom számára haszonnal járó eredményeket kellene e

53

lehetőségekkel elérni. Mondjuk, segíteni kellene munkába állni, javítani kellene a foglalkoztatási mutatókon. Ha netán valamilyen rejtélyes oknál fogva, az állam, a politika, a szakma és azok intézményei, munkatársai abban lennének érdekeltek, hogy a munkanélküli, munkát kereső ügyfeleik minél magasabb arányban találjanak munkát – akkor persze fel lehetne vetni azt a kérdést is, hogy milyen körülmények mellett lehetne leghatékonyabban érvényesíteni a hasonló érdekeket. Rögtön könnyű lehetne belátni, hogy a piacokon nem nagyon lehet tartósan rákényszeríteni embereket arra, hogy érdekeik ellenére cselekedjenek, és nem is biztos, hogy az emberek érdekeik ellenére való tettekre való késztetése a leghelyesebb közszolgálati vagy segítő szakmai hozzáállás. Minden nemzetközi tapasztalat arról szól, hogy a megbicsaklott karrierű, nehézségek között élő emberek munkába állását a hatóság szigoránál és fenyegetésénél jobban segítik elő pro-aktív, bíztató, támogató, segítő magatartások. Ilyen magatartások csak arra a bizalmi elvre épülhetnek, hogy, ha a munkanélkülieknek megéri dolgozni, akkor lehet számítani arra, hogy ő maga fog munkát keresni magának, és akkor sokkal nagyobb esélye lesz munkát találnia annál, mintha erővel, fenyegetéssel, cukorkával vagy korbáccsal próbálnának neki munkát „adni”, a munkára „rávenni”, vagy „rákényeszeríteni”. Az is nyilvánvaló, hogy ha valakinek valami érdekében áll, ha valamit akar – akkor már könnyebb ehhez segítséget adni, mintha azt a valamit, azt nagyon nem akarja. A segítség ilyenkor már lehet információ, tanulás, gyógyulás bármi, amiről az ügyfél is úgy érzi, hogy annak igénybevétele elősegíti őt céljai megvalósításában. Ellenkező esetben, ha az ügyfél nem akarja azt a valamit, ha nem áll érdekében hasznosítani a segítségképpen rendelkezésre bocsátott eszközöket, akkor az kidobott pénz, elfecsérelt energia, haszontalan és eredménytelen pazarlás. Nem véletlen, hogy sok szót vesztegettünk azon következtetéseink kifejtésére, amely szerint akkor lehet a közös érdekek megtalálásának eszközein gondolkodni, hasonlókat bevezetni – ha világosan vallott közös érdekké válik a munkavállalás, a munkába lépés. A közös érdekek felismerésén túl az is lényeges szempont, hogy nem a munkanélkülieknek címzett direkt utasítások jelentik az érdekeltségi viszonyok korrekcióinak alapvető hozzáállását, hanem olyan, mindenek előtt fiskális-pénzügyi (azaz: adózást és a szociális jövedelmeket érintő), kevésbé foglalkoztatás- és szociálpolitikai intézkedések meghozatalát, amelyek révén a foglalkoztatást, a munkába állást hathatósabban ösztönző politikai, intézményi és pénzügyi környezet keletkezhet, vagy legalábbis: erősödhet meg.

54

Ilyen peremfeltételek mellett viszont már számos ötlet, működő praktika eltanulható az Unió tagországaitól. Ezek közül az általunk legfontosabbakat csupán címszó-szerűen idézzük: ¾ A segélyezési szint leszorítása helyett érdemesebb olyan támogatási konstrukciókat bevezetni, amelyek a munkába lépő tartósan munkanélkülieket legalább a munkába állás első időszakában premizálják. Erre megfelelő technikák lehetnek a rendszeres szociális segélyek újabb szabályozása során bevezetett, a korábbi segélyeket a munkába lépés első időszakára is fenntartó intézkedések. ¾ A részmunkaidős, részkeresettel járó foglalkoztatást ösztönzik azok az „income mix”, jövedelemkeverési konstrukciók, amelyek révén még a részkeresetek melletti munkavállalás is haszonnal, jövedelmi többlettel jár. A jelenlegi gyakorlatok szerint ugyanis a részkeresetű munka is a szociális támogatások elvesztésével jár, noha a részkeresetek összege általánosságban alacsonyabb a támogatásoknál. A brit „tax credit” gyakorlatát átvéve a részmunkaidős részkeresetet akár az adóigazgatás eszközeivel is ki lehet egészíteni az eredeti támogatásnál kisebb összeggel, hogy a jövedelmek összességében nagyobbak legyenek az eredeti támogatási összegnél. ¾ A magasabb kockázatú, rosszabb kondíciók melletti munkavállalást ösztönözheti az a megkezdett (de a nyugdíjakra és fogyatékossági támogatásokra is kiterjeszthető) gyakorlat, amely a munkába álláskor nem megszünteti, hanem valamiféle próbaidőre felfüggeszti a támogatás folyósítását. Ezzel annyi garantálható, hogy a munkavállalás kudarca esetén azonnal reaktiválható a támogatás, a munkavállalási kockázatot vállaló nem kerülhet rosszabb helyzetbe annál, mint amilyenben korábban volt. ¾ Természetesen, a munkaadók érdekeire is tekintettel kell lenni, akik számára a tartósan munkanélküliek alkalmazása sajátos produktivitási kockázatot jelent. E kockázatot csökkentik azok a Start programok által itthon is bevezetett támogatási konstrukciók, amelyek olcsóbbá teszik a magas kockázatú csoportok foglalkoztatását, ezzel mintegy megosztva a produktivitási kockázatot az állam és a munkaadók között. ¾ Ugyancsak megfontolandók azok a pénzügyi konstrukciók, amelyek nem szervezetek bonyolult akkredittációjához, bonyolult és költséges befogadásához köti a támogatások igénybevételi lehetőségét, hanem az alkalmazott munkavállaló objektív paraméterekkel körülírható nehézségeihez. Ez a váltás kétség kívül nehézségeket támasztana az ellenőrzés számára, viszont olyan munkaerőpiaci szegmensekben (mindenek előtt a szolgáltató kisvállalkozásokban) is megnyitná a támogatások megigénylését, amelyekben léteznek keresletek, és amelyekben ezért a támogatások valóban ez esélyek kiegyenlítése irányába hathatnának. 55

¾ Végül, hosszabb távon kétség kívül nem a támogatásoknak kellene játszaniuk a legfőbb ösztönző szerepet, hiszen a direkt támogatások viszonylag kis eséllyel teremtenek fenntartható, tartós foglalkozást. Minden nemzetközi tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy bármilyen adminisztratív korlátozások, továbbfoglalkoztatási követelmények mellett a munkaadók nagy eséllyel szabadulnak meg a támogatott alkalmazottaktól rögtön a támogatási periódus kifutása után. A direkt támogatásoknak tehát igen progresszív szerepük lehet a beállt, bemerevedett munkaerőpiacok felrázásában, dinamizálásában, ám az alacsony szegmensben tartós foglalkoztatást leginkább az alacsony bérű munkák elvonási terheinek radikális csökkentése révén lehet remélni. Márpedig, senkinek nem kellenek, hogy illúziói legyenek: tartósan munkanélküli, képzetlen emberek esetében reális esély leginkább alacsony bérű, nem túl jó munkakörök betöltésére nyílhat – és az ilyen lehetőségek kiaknázása még mindig mindenkinek messze jobb, mint a lehetőségek elmulasztása. Pl. azért, mert az ilyen részbéres, részmunkaidős, részkeresetű munkakörökből is nagyságrendekkel jobb a továbblépés esélye –mint a semmilyenből. ¾ A hazai helyzetben letagadhatatlanul sajátos körülmény a nem-bejelentett gazdaság kettős szerepe. Egyfelől az adóelkerülések, a biztosítás nélküli, teljességgel védtelen foglalkoztatások világa – másfelől az a tény, hogy az alacsony szegmensű, atipikus munkavégzési körülmények dinamikus munka-világa ma e fekete gazdaságban virul. Ha tehát bárki a legális munkák világát akarja dinamizálni, akkor ennek társadalmi gyökereit a nem-bejelentett gazdaságban kell megtalálnia, és minden intézkedésnek e nem-bejelentett világ kifehérítését is szolgálnia kell. Ebből a szempontból a fenti intézkedések tartalmi irányát összefoglalhatjuk annyiban, hogy az alacsony bérű, atipikus foglalkoztatás költségeit, legalábbis a tartósan munkanélküliek munkába lépésének első időszakában a fekete gazdaság foglalkoztatási költségeihez kell közelíteni. Itt egyfelől az adók és járulékok újrakalibrálása lehet megoldás, másfelől, érdemes megfontolni az ellenőrzések olyan új metódusait, mint amilyen a már hivatkozott brit tax creditek –részben már ide is átszivárgó - gyakorlata. Az „adóhitel” kifejezés ugyanis arra utal, hogy a támogatott dolgozók esetében a munkaadó csak meghitelezi az adókat és járulékokat, amely meghitelezett elvonásokat a későbbiekben visszakapja. Maga a konstrukció elvileg felesleges pénzmozgással jár – viszont ezen az úton teljességgel garantálható az, hogy minden munkaadó, így a legkisebb kisvállalkozó is csak azáltal vehet igénybe foglalkoztatási támogatást, ha alkalmazottját bejelentett, legális, biztosított formában alkalmazza. 56

A foglalkoztatáspolitikai eszközök megidézésével nem kívántunk komplex javaslatot, mégcsak ilyennek a vázlatát sem adni konklúzióként. Egyszerűen csak illusztrációnak szántuk arra, hogy, ha bárki komolyan veszi az Unió lisszaboni célkitűzéseihez rendelt megoldási javaslatait – akkor van lehetőség ötleteket meríteni, jó gyakorlatokat átvenni. Épp emiatt, nem is a technikák részletezett kidolgozását, ezek felvázolását tartottuk legfontosabb tanulságnak – márcsak azért sem, mert mindez nem is volt a feladatunk. Ezen technikáknál sokkal fontosabbnak tartottuk azt jelezni, hogy a munkaösztönzők kérdését leginkább akkor lehet hathatósan érvényesíteni, ha a piacok sajátosságait és az érdekeket komolyan figyelembe vesszük. Ha olyan gazdasági, társadalmi, pénzügyi és szociális környezet, atmoszféra megteremtését tekintjük megvalósítandó célnak, hogy ott „érje meg dolgozni”.

57

Mellékletek

Az elkészített interjú listája Sorsz.

Interjúer neve

Helyszín

Válaszadó életkora

1.

Dr. Krémer Balázs

Debrecen-Tornyostanya

45

2.

Dr. Krémer Balázs

Debrecen

46

3.

Nagy Zita Éva

Debrecen-Tornyostanya

28

4.

Nagy Zita Éva

Debrecen

42

5

Kövesdi Bernadett

Sátoraljaújhely

57

6

Kövesdi Bernadett

Debrecen

48

7

Kövesdi Bernadett

Debrecen

40

8

Békefi Zoltán

Szabadkígyós

31

9

Békefi Zoltán

Békéscsaba

45

10

Dusinszki Judit

Nyíregyháza

34

11

Dusinszki Judit

Nyíregyháza

33

12

Erdélyi János

Fehérgyarmat

35

13

Erdélyi János

Fehérgyarmat

38

14

Gregus Judit Alexandra

Hosszúpályi

25

15

Gregus Judit Alexandra

Kisvárda

30

16

Halmai Réka

Szomolya

53

17

Halmai Réka

Kács

33

18

Horváth Tibor- Farkas Éva

Újkígyós

30

19

Horváth Tibor- Farkas Éva

Újkígyós

34

20

Horváth Tibor- Farkas Éva

Újkígyós

38

21

Ignáth Tamás

Hosszúpályi

18

22

Ignáth Tamás

Hosszúpályi

20

23

Illyés Katalin

Nyírcsaholy

38

24

Illyés Katalin

Nyíregyháza

34

25

Katona Vanda

Geszteréd

42

26

Katona Vanda

Geszteréd

34

27

Kukla Zita

Hosszúpályi

46

28

Lőrincz Natália

Hosszúpályi

34

29

Maczali Veronika

Hosszúpályi

18

30

Maczali Veronika

Nyírtelek

29

58

31

Mózes Bernadett

Debrecen

53

32

Mózes Bernadett

Nyírmeggyes

39

33

Ocsovai Erzsébet

Boconád

40

34

Ocsovai Erzsébet

Boconád

35

35

Ocsovai Erzsébet

Boconád

25

36

Papp Márton

Balkány

38

37

Papp Márton

Balkány

38

38

Szabó Fanni

Hajdúnánás

42

39

Szabó Fanni

Hajdúnánás

38

40

Szabó Fanni

Hajdúnánás

47

41

Tercza Gabriella

Kisvárda

48

42

Tercza Gabriella

Kisvárda

49

43

Tóth Krisztina

Békéscsaba

24

44

Tóth Krisztina

Debrecen

28

45

Tóth Szilvia

Tiszaföldvár

43

46

Tóth Szilvia

község Jászberény mellett

47

59

Javasolt irodalmak (a teljesség igénye nélkül…) •

Bánfalvy Csaba: A munkanélküliség szociálpszichológiájáról. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003.

•

Bódis Lajos - Galasi Péter - John Micklewright - Nagy Gyula: Munkanélküli ellátás és hatásvizsgálatai Magyarországon. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2005.

•

Christopher O’Leary: A munkaerőpiaci programok hatáselemzése Magyarországon. Az átalakulás foglalkoztatáspolitikája című ILO/Japán projekt keretében készült kutatási jelentés. Budapest, 1994.

•

Csoba Judit - Kozma Judit - Czibere Ibolya: Helyi társadalmak, kirekesztettség és szociális ellátások. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004, p. 230.

•

Csoba Judit: Közmunkások Magyarországon. Munkaügyi Szemle, 45. évf. 11. sz., Budapest, 2001.

•

Fazekas Károly - Köllő János: Európai prioritások és a magyar munkaerőpiac néhány sajátossága. In.: Köllő et al.: A magyar foglalkoztatáspolitika átfogó értékelése az Európai Foglalkoztatási Stratégia kontextusában, az elmúlt öt év tapasztalatai alapján. A tanulmány a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium megbízásából a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetében készült. Budapest, 2005.

•

Frey Mária: Nők a munkaerőpiacon. In.: Lévai Katalin - Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. TÁRKI, Budapest, 1997.

•

Gábor R. István: „Reményvesztett dolgozók” a fejlett piacgazdaságokban. Közgazdasági szemle, 1998/6. sz. 457-473. old.

•

Galasi Péter - Lázár György - Nagy Gyula: Az aktív foglalkoztatási programok eredményességét meghatározó tényezők. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, Budapest, 1999.

•

Galasi Péter: A munkanélküliség gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest, 1997.

•

Iloskity Zoltán: A tartós munkanélküliség pszichés hatásai az énkép tükrében. In.: Iskolakultúra, 2004/10, 37-61. old.

60

•

Marie Jahoda - Paul F. Lazarsfeld - Hans Zeisel: Marienthal. Szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.

•

Koncz Katalin: A társadalmi kirekesztettség és szegénységkockázat nemek szerinti különbségei. In.: Esély, 2002/1. 59-86. old.

•

Köllő János: A járadékos munkanélküliek álláskilátásai 1994 és 2001 tavaszán. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek. MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, Budapest, 2001.

•

Laki László: A “háztájizás” tegnap és ma. Szociológiai Szemle, 1997/1.

•

Laky Teréz - Borbély Szilvia - Nacsa Beáta - Frey Mária - Lakatos Judit - Nádas Magdolna - Simonyi Ágnes - Lindner Sándor - Plank Ferencné - Gere Ilona: Az atipikus foglalkoztatási formák. Európai Tükör Műhelytanulmányok 25. szám, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 1998.

•

Lázár Imre: Munkanélküliek életminősége. In.: Kopp Mária - Kovács Mónika Erika: A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006.

•

John Micklewright - Nagy Gyula: The informational value of job search data and the dynamics of search behaviour - Evidence from Hungary. Budapest Working Papers on the Labour Market, 1999/1.

•

Nagy Gyula: A nők munkaerő-piaci helyzete Magyarországon. Országos Munkaügyi kutató- és Módszertani Központ, Budapest, 2000.

•

Schadt Mária: A „házi tücsöktől” a dolgozó nőig. Az individualizációs folyamatok hatása a családi szerepekre. In.: Palasik Mária - Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

•

Simonyi Ágnes (szerk.): 11 falu, 55 család. Struktúra Kiadó, Budapest, 2001.

•

Székely Vince: A munkanélküliség lélektana. In.: Hunyady György - Székely Mózes: Gazdaságpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

•

Tóth Olga: Attitűdváltozások a női munkavállalás megítélésében. In.: Szociológiai Szemle, 1995/1. 71-86. old.

61