KUSTÁRPÉTER DEKALÓGUS

KUSTÁRPÉTER

DEKALÓGUS

Isten és ember szövetségének alapokmánya Sajátos előszó egy sajátos műhöz Hónapok óta próbálok nekifohászkodni ennek az írásnak. Több művet vezettem már be hasonló módon, de ezt most más. Mert a gyökereimről van szó és színt is kell vallanom néhány dologban. Aki e sorokat olvassa, kérem, ne sértődjön meg! Legmerészebb gondolatomban sem szeretném, ha bárkinek bármi rosszul esne, semmi jogom nincs bárkit is megbántani, még abban az esetben sem, ha esetleg bátorságom lenne hozzá. Csak hálát adni akarok és hitvallást tenni. Szubjektív módon. Mert hát hogy is lehetne bármit másképp írnom. Mondom ezt azután, hogy Emanuel Tovot hallgattam Sárospatakon a szubjektivitásról. Arról, hogy minden tudományos eredmény, a legnagyobb tudósok kutatásait is beleértve, mindenestül fogva csak szubjektív. Én ehhez hozzáteszem a következőt: bár szubjektív lenne. Úgy, hogy az ember önmagát adja, és nem csak azért publikál tudományosan, hogy a publikációs lista szaporodjon. Igen, néha ez az érzésem, amikor egy-egy tanulmányt olvasok. Teológiai szférában még azt is hozzáteszem, hogy legtöbbször tudományos eredményeinkkel nem óhajtunk a szöveg trancsírozásán túllépve, következmények szintjén sem eljutni a gyülekezetig. Még kevésbé tekintjük hitvallásnak írásainkat. Pláne nem állásfoglalásnak a Biblia alapján, meggyőződéssel. Nos ezért nagy dolog számomra Kustár Péter életműve, mely megjelenik Dekalógus magyarázatában, mint csepp a tengerben. Ez 1963-ban látott napvilágot, a Református Egyetemes Konvent által hirdetett pályázatra, magában hordozva a műfaj és a kor sajátosságait, elmondva mindazt, ami grammatikai felismerések alapján elmondható. Bátran kimondom, aki ezt a magyarázatot nem ismeri, nem értheti sem a Dekalógust, sem az adott korban kötelezően kimondott üzenet megszólalásának logikáját, felelősségét. Hálám először hadd szóljon Csomós József püspöknek, aki szorgalmazta ennek a műnek a közzétételét. Hálás vagyok Kustár Péter családjának, aki ebben az elektronikus formában való megjelenéshez hozzájárult, rám testálva ennek felvezetését. Hadd kezdjem személyeskedéssel. 1977-1978 körül jutottam el először Kislétára. Csomós János annyit lelkendezett Péterről, a héberről, a gondolkodásáról, hogy nem tudtam ellenállni. Aztán teljesen lenyűgözött az, amit láttam és hallottam. Például Zsuzsa a reggelijével, az ebéddel. Amikor otthon elmeséltem, máris a következő alkalommal vittem haza a receptet. A calvadosét is. Az is kislétai formában volt akkor csak az igazi. A gyerekek nevelése volt a következő csoda. Humorral, fegyelemmel, következetességgel. Még az esti imádság módját is hazahoztam. Ezért értékeltük együtt a napot, azzal a kérdéssel: na, ki milyen volt ma? És beszéltünk a jóról, meg a rosszról. A kert a szobrokkal volt a következő tanulság. Micsoda művészi megfogalmazása és megformálása volt a gondolatok testet öltött sokaságának. Soha nem láttam ilyen hajlított, egybekerekedő formákat. Ráadásul a kert és az udvar harmonikus egységében. El sem lehetett képzelni Péter szobrai nélkül azt, ami ott volt. Egyszerűen része volt a teljességnek. Mi kicsik, hogy néhányunkat említsek – Csomós János, József, és László, Miskolczy József, Balajthy József, Kádár Ferenc és Péter, Pocsai Ferenc, Fehér János – nem győztük csodálni a nagyokat, akik mindent tudtak: Börzsönyi József, Fekete Csaba, Hadházy Antal. Ahogy ők egész nap tudtak részletekről beszélni a Héber Biblia kapcsán, az hihetetlen volt. 1

Számomra kislétai gondolat volt, hogy a héber ige, az nem időkategória, perfektum és imperfektum, hanem aspektus, meghatározóval, gondolati támponttal és megértendővel. Péter teljesen megbabonázott bennünket azzal, ahogy a szöveget kezelte, pipázva, tanmesékkel, alapviccekkel és mindezt halálosan komolyan. A kérdés annyira magával ragadott, hogy elkezdtem gyűjteni az irodalmat és a bizonyítékokat Péter tételeinek igazolására. Csak néhányat: Talstra, E.: Tense, mood, aspect and clause connections in Biblical Hebrew: a textual approach in Journal of Northwest Semitic Languages, 23., 1997/2, 81-103. Joosten, J.: Do the finite verbal forms in Biblical Hebrew express aspect? in. The Journal of the Ancient Near Eastern Society, 29. 2002, 49-70. Furuli, R. J.: A new understanding of the verbal system of classical Hebrew: an attempt to distinguish between semantic and pragmatic factors, Oslo, 2006. Tsumura, D. T.: Tense and aspect of Hebrew verbs in 2 Samuel 7:8-16 - from the point of view of discourse grammar, in Vetus Testamentum, 60. 2010/4, 641-654. Matheus, F.: Ein jegliches hat seine Zeit: Tempus und Aspekt im biblisch-hebräischen Verbalsystem, KUSATUB 1, Kampen, 2011. Joosten, J.: The verbal system of Biblical Hebrew: a new synthesis elaborated on the basis of classical prose, Jerusalem, 2012. A legérdekesebb, hogy azóta sem találok jobbat, biblikusabbat. Annak ellenére, hogy a teológiai oktatásban alig látom jeleit a kislétai gondolatnak aspektus tekintetében. Nem baj, mi csináljuk, valljuk, próbálkozunk vele. A felsorolt mai irodalom után már látom, hogy Péter akkor korát messze túlhaladó módon látta a grammatika még ma is kusza útvesztőit. A héber igerendszerről, aspektusról alkotott műve akár ma is megjelenhetne és ugyanúgy korát megelőzve új lenne, s még mindig lenne mit rendbe tennie a héber igerendszer terén. Péter Dekalógusát ismerem. Végigmagyaráztam annak alapján a Tízparancsolatot Pácinban, Hajdúböszörményben és Abaújszántón. Amikor mi Péter haláláig Kislétára jártunk, ez a munka már készen volt, de csak hivatkozások szintjén foglalkoztunk vele. Akkor Sámuel volt a téma. Ami megdöbbentett Péter munkájában, az az volt, amit ma nem csinálunk. Az Ige magyarázatának tudományos módszereit elvittük a prédikációig a legapróbb részletekkel együtt. Erről áradoztunk a szószékeken valamennyien, hogy a Biblia egy nagy csoda, összefüggéseivel együtt és abban minden a helyén van. Ezért is képes arra, hogy helyre tegyen mindent. A kislétai kapcsolatok kiállták az idő próbáját, mert akik oda jártak, a szívük mélyén együtt maradtak. Lehet, hogy alig találkozunk, de sem a feladatok, sem a távolság nem választanak el bennünket egymástól. A péteri grammatikai felfogás ott van állásfoglalásainban, döntéseinkben, s tovább visszük és képviseljük Péter grammatikai felfogását. Ezért is vágyakozunk egymás társaságára egészen bizonyosan, a közös mércék miatt. Nem szeretném azt megérni, hogy látom semmivé válni a kislétai csapatszellemet, vagy amikor úgy tűnik, hiába voltunk együtt, mert nem vert bennünk gyökeret a kislétai gondolatok természetessége és nem tették maradandóvá kapcsolatainkat. A sértődés, értetlenség mindig szomorú, köztünk százszorosan az lenne, mert a múlt komolyságát kérdőjelezné meg. De hát mindig is ez volt a nagy dolgok ismérve: a maradandóság minden megsemmisítő erővel szemben. Ezt átélni és megélni az igazi kiváltsága ennek az örökséghordozásnak. Mi most Sárospatakon hitvallást teszünk a Dekalógus megjelentetésével, amikor a kislétai örökséget visszük tovább. Olyan rossz nem lehetett az, ha Bázelben lehetett belőle doktorálni, ott, ahol ilyen nevek fordultak meg akkortájt, mint Barth, Cullmann, Jenni. Igen, Péter mesélt is róluk. Nos, a Dekalógus péteri értelmezése egyszerűen fantasztikus. Átsüt rajta a grammatikai csoda. Nem lehet kihagyni. Olyan gondolkodás jelenik meg benne, mely igehirdetéseinknek vérátömlesztést jelent, 2

ha engedjük magunkat befolyásoltatni általa. Patak hálás a Kustár életműért, a magvetésért, a gyümölcsökért. A mű közzététele állásfoglalás és hitvallás: így érdemes a szöveghez nyúlni. Másképp minek? Természetesen 1963 régen volt. Azóta sok minden változott, de a péteri úton bizonyítom, lehet tovább haladni. Sőt, számomra csak ezen az úton lehet, felelősen, gondolatainkat tisztességesen vállalva, hozzátéve a magunkét. Az Úr elvégzi, amit magára vállalt az ilyenekkel, mert ma is azokat keresi, akikkel lehet és érdemes csodát tenni. Grammatikailag is. Hála és köszönet a gépelésért Szilágyiné Bartha Beátának. Hála a szöveg ellenőrzéséért fiának Kustár Zoltánnak. Hála újfent a családnak, hogy magunkénak tekinthetjük ilyen formában e megjelenő művet. Köszönet Asztalos Józsefnek a digitális formáért, Teológiánk vezetésének, Füsti-Molnár Szilveszter rektornak a honlapon való megjelenés engedélyéért, valamint Rácsok Andrásnak, az egész munka koordinálásáért. Technikailag még csak annyit: a mű nem esett át mai értelemben vett lektoráláson, a szöveg, a Szerző iránti tiszteletből változatlan maradt és csak a legszükégesebbeket javítottuk. SÁROSPATAK, 2015. nov. 2. Enghy Sándor

3

A DEKALÓGUS MAGYARÁZATA Exodus 19:1–20:22

Pályamunka a Református Egyetemes Konvent által hirdetett pályázatra

Jelige: D e b a r i m

1963.

4

TARTALOMJEGYZÉK RÖVIDÍTÉSEK ELŐSZÓ I.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI BEVEZETÉS 1. Melyik korból származik a szövetség alapokmánya? 2. A történeti keret szerkezete és kora

II.

AZ EXODUS 19:1–20:22 FEJEZETEINEK FORDÍTÁSA ÉS MAGYARÁZATA A./ A szöveg fordítása B./ A szöveg magyarázata: 1. Hely- és időmeghatározás: 19:1–2 2. Jahve tudtul adja, mi az akarata népével: 19:3–8 3. Jahve bejelenti, hogy az egész nép szeme láttára megjelenik a Sinai hegyen: 19:9–15 4. Jahve megjelenésének leírása a harmadik napon: 19:16–19 5. Izrael meggyőződik Jahve és Mózes kapcsolatáról: 19:20–24 6. Mózes és a nép együtt hallgatja meg Jahve teljes szeretetakaratát: 19:25–20:1 7. A nép ezek után teljesen megbízik Mózesben és várja Jahve további rendelkezéseit: 20:18–22 C./ A szövetség alapokmánya: 1. A szövetség alapokmányának bevezetése: 20:2 2. Az első szövetségszabály: 20:2+3 3. A második szövetségszabály: 20:2+4–6 4. A harmadik szövetségszabály: 20:2+7 5. A negyedik szövetségszabály: 20:2+8–11 6. Az ötödik szövetségszabály: 20:2+12 7. A hatodik szövetségszabály: 20:2+13 8. A hetedik szövetségszabály: 20:2+14 9. A három utolsó szövetségszabály: 20:2+15–17

III.

HOGYAN ÉS MIBEN AD ELIGAZÍTÁST A SZÖVETSÉG ALAPOKMÁNYA SZÁMUNKRA 1. Egyház és a kijelentés 2. Egyház és a történelem 3. Egyház és az emberiség 5

IRODALOM

RÖVIDITÉSEK Gen Ex Lev Num Deut Jós Bír I.Sám II.Sám I.Kir II.Kir I.Krón II.Krón Zsolt Ézs Jer Hós Ám Jón Mik Náh Hab Mt Mk Lk Jn Csel Rm I.Kor II.Kor Gal Ef Fil Kol I.Thess I.Tim II.Tim Zsid

= = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = =

Mózes első könyve Mózes második könyve Mózes harmadik könyve Mózes negyedik könyve Mózes ötödik könyve Józsué könyve Bírák könyve Sámuel első könyve Sámuel második könyve Királyok első könyve Királyok második könyve Krónika első könyve Krónika második könyve Zsoltárok könyve Ézsaiás próféta könyve Jeremiás próféta könyve Hóseás próféta könyve Ámós próféta könyve Jónás próféta könyve Mikeás próféta könyve Náhum próféta könyve Habakuk próféta könyve Máté evangéliuma Márk evangéliuma Lukács evangéliuma János evangéliuma Az Apostolok Cselekedetéről írott könyv Pál apostol Rómabeliekhez írott levele Pál apostol Korinthusbeliekhez írott első levele Pál apostol Korinthusbeliekhez írott második levele Pál apostol Galáciabeliekhez írott levele Pál apostol Efézusbeliekhez írott levele Pál apostol Filippibeliekhez írott levele Pál apostol Kolossébeliekhez írott levele Pál apostol Thessalonikabeliekhez írott első levele Pál apostol Timotheushoz írott első levele Pál apostol Timotheushoz írott második levele Zsidókhoz írt levél 6

Jak II. Pét I.Jn Jel AF AJSL ATD RASOR BZ BZAW HUGA JAOS JBL JQR JTS NTS RGG ThLZ TZ VT ZAW ZThK

= = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = =

Jakab apostol levele Péter apostol második levele János apostol első levele János apostol Mennyei Jelenésekről való könyve Aegyptologische Forschung American Yournal of Semitic Languages and Literatures Das Alte Testament Deutsch Bulletin of the American Schools of Oriental Research Biblische Zeitschrift Beihefte zur Zeitschrift für die alttestamentliche Wissenschaft Hebrew Union College Annual Journal of the American Oriental Society Journal of Biblical Literature Jewish Quarterly Review Journal of Theological Studies Nieuwe Theologische Studien Die Religion in Geschichte und Gegenwart Theologische Literaturzeitung Theologische Zeitschrift Vetus Testamentum Zeitschrift für sie altestamentliche Wissenschaft Zeitschrift für Theologie und Kirche

7

Előszó A történelem folyamán sok zavaró és elhomályosító értelmezés rakódott Isten tiszta kijelentésére. Az az igazi megújulás, ha egy-egy nemzedék át tudja törni azt a válaszfalat, ami közte és Isten tiszta kijelentése között van. A reformáció is így próbált a kijelentéshez közeledni. Mi is így próbáltuk megközelíteni a kijelentést, kerestük a gyökeret, amelyből kibomlott az Isten szövetségének értelme és célja. Jahve kijelentette a szövetség alapokmányában, hogy mi a szándéka az emberrel a teremtéstől az újjáteremtésig. Az ember számára érthetően belesűrítette mindazt, ami által az emberi élet megoldódik. Ezért a szövetség alapokmánya az a hely a kijelentés láthatatlan gyökerén, ahonnan látható módon kibomlik Isten szövetségének értelme és célja. „Megszáradt a fű, elhullt a virág, de Isten igéje mindörökre megmarad.” (Ézs 40,8) Lehet, hogy a szövetség alapokmányának kibontakozó értelme sok nemzedék theológiai munkásságát, sőt életfelfogását és életgyakorlatát megszáradt fűnek és elhulló virágnak ítéli – de Isten igéje örökre megmarad. Mi ennek az élő igének próbáltunk engedelmeskedni. Kutattuk a szövetség alapokmányának értelmét. A ma is érvényes állandó mondanivalót a rész és egész egységében próbáltuk megérteni. Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik majd, hogy rombolást végeztünk a theológia virágos kertjében, de jó szándékunkat, melynek célja Isten kijelentésének mélyebb megismerése volt, ne vonja senki kétségbe. Módszerünket és eredményeinket ne a hagyományon mérje le, hanem azon, hogy tisztábban és eligazítóbban szólal-e meg a szövetség alapokmánya, mint eddig, és azon, hogy amit elmondunk, megfelel-e a teljes Szentírás mondanivalójának. Tekintse mindenki ezt a dolgozatot egy kereső nemzedék jó szándékú törekvésének.

8

I. Tudománytörténeti bevezetés „Minden nemzedék ugyanabban a viszonyban van Istennel, mint az a generáció, mellyel Isten a szent hegyen szövetséget kötött” – állapítja meg Harrelson „Law in the O. T.” c. művében (The Interpreter's Dictionary of the Bible. K–Q. New York, 1962. 85. p.) Isten szövetségébe ugyanis minden nemzedék beletartozik az idők kezdetétől az idők végéig. Éppen ezért feladata a ma élő generációnak az, hogy azok, akik közülük tudnak Isten örök szövetségéről, felkutassák és a mai nemzedéknek tudtul adják Istennek az emberrel kötött szövetségének értelmét és célját. Első feladat: feltárása mindannak, amit a szövetség abban a korban, annak a nemzedéknek jelentett. Majd pedig azt kell megérteni, hogy mit mond ma és mire kötelez el bennünket Isten szövetsége. Végül pedig meglátni, hogyan bontakozik ki, nemcsak a mi, hanem az eljövendő nemzedék életének értelme és célja abban az esemény-sorozatban, mely Isten és ember szövetségének célhoz éréséhez vezet. Legjobb lenne két-három bevezető mondat után csupán a Biblia szövegét megszólaltatni, de az előttünk élő nemzedékek bizonyságtételeire is figyelemmel kell lennünk. Köszönettel kell átvenni és megtanulni tőlük mindazt, amit odaadó élettel, szorgos emberi kutatómunkával Isten és ember szövetségéről már megismertek, de nem szabad elhallgatni tévedéseiket és botlásaikat sem. Hibáik és tévedéseik nagy része következménye, hogy nem minden esetben közeledtek megfelelő módszerrel a Bibliához, s ezért sokszor a bibliai mondanivaló lényegét, a megtámadhatatlant támadták meg.

1. MELYIK KORBÓL SZÁRMAZIK A SZÖVETSÉG ALAPOKMÁNYA? Bátran mondhatjuk, hogy a szövetség alapokmányával kapcsolatban felvetődő összes kérdések mögött a keletkezés időpontjának kérdése húzódik meg, s végső fokon 9

minden probléma ide nyúlik vissza. Tekintsük át az előző nemzedék állásfoglalást Johann Jakab Stamm művei alapján! (Der Dekalog im Lichte der neuen Forschung, Studientag für die Pfarrer. Bern, 1958. és Die dreisigste Jahre der Dekalogforschung. Theologische Rundschau 1961. 1. Heft.) A bibliakritika megjelenéséig a mózesi eredet tradicionális felfogása uralkodott. A bibliakritika eredményeinek hatására azonban 1880–1910 között a kutatók többsége a Dekalógus mózesi eredetét lehetetlennek tartotta. Véleményük szerint a nagy próféták etikai követeléseinek hatására kései korban keletkezett. E tudósok legkiemelkedőbb alakja Julius Wellhausen volt. Követői, Bernhard Stade, Karl Budde, Rudolf Smend és Karl Marti szintén lehetetlennek tartják a mózesi szerzőséget. Csak a kifejezetten konzervatív tudósok, mint August Dillmann, Eduard König és Rudolf Kittel hittek abban, hogy a Dekalógus igen régi, esetleg mózesi. Az 1910 és 1930 közötti időre jellemző, hogy a tudósok többsége azt állítja, hogy a Dekalógus kései, próféták utáni, exiliumi vagy egyenesen exilium utáni (Karl Steuernagel, Karl Henrich Cornill, Johannes Meinhold, Wilhelm Nowack és Gustav Hölscher). De ez a vélemény már nem egységes. Hugo Gressmann kelt először a Dekalógus védelmére (Mosebuch, 1913. 473. p.). Hangsúlyozta, hogy „az etikai Dekalógus”-nak (Ex 20:1–17.) nem kell szükségszerűen fiatalabbnak lenni az u.n. „kultikus Dekalógus”-nál (Ex 34), hiszen az etika a vallástörténetben sem fiatalabb a kultusznál. A prófétai hatás sem valószínű, hiszen az ősformából a prófétai etikára annyira jellemző szociális követelés hiányzik. Ezután sorra cáfolja a mózesiség ellenérveit. Ő még csak Mózes korára teszi a Dekalógus keletkezését, Hans Schmidt viszont már Mózes személyéhez köti (Moses und der Dekalog. Gunkel-Festschrift. 1923). Ludwig Koehler pedig kimondja, hogy semmi sem mond ellent a Dekalógus mózesi megfogalmazásának (Der Dekalog. Theologische Rundschau. N. F. I. 1929. 161–184. p.) Bár ilyen neves tudósok vannak ezen a véleményen, erre a korra mégis az a jellemző, hogy kisebbségben vannak azokkal szemben, akik a prófétai hatás és a kései keletkezés mellett kardoskodtak. Megváltozott azonban a helyezet 1930 után. A tudósok véleménye négy csoportra 10

osztható: 1. Vannak, akik még ma is a kései keletkezés mellett foglalnak állást, számuk azonban egyre kevesebb. Tántoríthatatlanul, mintha Gressmann sohasem írt volna, azt állítják, hogy a Dekalógusban a Papi irattól is befolyásolt prédikáció csapódott le. Steuernagel pl. úgy értelmezi a Dekalógust „mint Izráel erkölcsi és vallási kötelességeinek exiliumi katechismusá”-t (Lehrbuch der Einleitung. 1912. 26. p.), Beer pedig úgy vélekedik, hogy „a Dekalógus még ősformájában sem Mózesnek és korának öröksége, hanem Izráel vallásának exiliumi terméke” (Exodus, 1939. 103. p.). E táborhoz tartoznak még Lods (Hist.litt. 202. 335. p.), Staples (JBL 58. 326. p.), Meinhold (Einf. 106. p.), Menes (BZAW 50. 46.kk), Mowinckel (ZAW 55.233. p.), Pfeiffer (Intrad. 228. p.), Sauber (TLZ 77. 575. p.). Ami miatt a kései keletkezés mellett kardoskodnak, az a képtilalom, a szombat és a tizedik parancsolatban a ház problémája, valamint a monoteizmus. 2. A tudósok másik csoportja a Dekalógust réginek, de még nem mózesinek tekinti. Így vannak, akik a királyok korára (J. Lewy: The Birth of the Bible. 314. p., Growth of Pent. 236. p. és Sellin–Rost: Einleitung. 39. p.), mások pedig a bírák korára helyezik (Hempel: Litg. 72. p.). 3. Vannak, akik tartózkodó álláspontra helyezkednek. Ezek véleményét legjobban von Rad fejezi ki: „A másodlagos hozzáadásoktól megszabadított Dekalógus mózesiségét sem elvitatni, sem bizonyítani nem lehet.” (Theol. I. 27. p., Anm. 7.) Ezek tartozik Noth (Geschichte Israels. 1954. 100. p.), Kuhl–Fohler (105. p.), Weiser (Einleitung. 101. p.), Bentzen (Inrod. II. 55. p.), Albright (From Stone Age. 205. p.) és Meek (Hebr.) - A lap alján nem olvasható, de az irodalomjegyzék alapján: Meek, Th. J. : Hebrew Origins c. művéről lehe szó – (enghy) 4. Ma a Dekalógus mózesi szerzőségének népes tábora van. Mégpedig azért, mert mint Bernhardt kimondja: „A mózesi eredet ellen nincs komoly ellenérv.” (Gott und Bibel. 113–116. p.) Nemcsak a fundamentalisták tartoznak ide, élükön Möllerrel (Grundriss. 52–54. p. és 107. p.), akik az egész Pentateuchot mózesi eredetűnek tartják, hanem számos neves teológus is. Még a két Dekalógus közötti különbséget is áthidalhatónak tartják. Aalders pl. azt vallja, hogy ugyanaz a Mózes adta a Sínai 11

hegynél a törvényt, aki annak deuteronomiumi változatát Moáb földjén kihirdette (Introd. 54. p.) Joung pedig ezt mondja: „A Deuteronomium Dekalógusa ugyanaz, amit Mózes három reprodukcióban adott népszerűen megfogalmazva.” (Introd. 73. p.) E tudósok véleménye közül csak a lényegesebbeket említjük meg, amelyek a Dekalógus lényegét és üdvtörténeti helyzetét is igyekszik megragadni. Így jelentős Volz megjegyzése: „A Dekalógus nem csupán egy okirat a többi mellett a mózesi korból, hanem program!” (Mose. 20. p.) Eichrodt hangsúlyozza, hogy Mózesnél még nem vált szét a politikai és kultuszi cselekmény a közvetlen élményekből fakadó cselekedetekből, tehát a törvényadás is hozzátartozik Mózes tisztéhez. (Hist. Mundi. II. 382. p.) E tudósok közül sokan helyesen utalnak az Izráel és Isten között kötött szövetsége és a Dekalógus helyét itt keresik. Auerbach pl. így nyilatkozik: „A Tízparancsolat volt az az alaptörvény, amire a szövetségbe foglalt törzsek elkötelezték magukat.” (Mose. 211. p.) Majd pedig: „Ez az egyetlen írásos okirat, amire azt mondhatjuk, hogy közvetlen Mózesre megy vissza.” (233. p.) Többékevésbé biztosra veszik a Dekalógus mózesi eredetét Anderson (Introd. 36. p.), Botterweek (Theol. Qu. 134. 140. p.), Bright (Early Isr. 106. p.), Couroyer (Exod. 17. p.), Nerdmann (Rel. 24. p.), Collin (Moise dons 1' A.T. 40. p.), James (Personalitis. 31. p.), Prockach (Theol. 89. p.), Hicciotti (Gesch. I. 267. p.), Schneider (Exod. 44. p.), Schrenk (Judaica 2. 176. p.) és Vriesen (Oud isr. Geschr. 130. p.). Ez az áttekintés szépen szemlélteti, hogy a tudományosan kutatás egy nagy varga-betű megtétele után újra a tradicionális felfogáshoz közelít, de most már tudományos eredményekkel is megerősítve azt. Mint az áttekintésből kitűnt, a szövegkritika döngette meg a tradicionális felfogás sok évszázados bástyáit. A theologiai szövegkritika mögött azonban a felvilágosodás

szabadság-szelleme

természettudományok,

miután

és

tradíció-ellenesség

függetlenítették

magukat

húzódik a

meg.

A

theológiától,

eredményeikkel és módszerükkel a theológia ellen fordultak. Azzal a normális és méltányolandó követeléssel álltak elő, hogy magyarázatot kapjanak azokra a dolgokra, amit a tradíció tekintélyi alapon kinyilatkoztat. E korszak theológusai nem 12

tudtak feleletet adni a kor kérdéseire, ezért csak két válaszút maradt: vagy továbbra is makacsul és fanatikusan kitartanak a tradicionális felfogás mellett, mit sem törődve a kor eredményeivel és felvetett kérdéseivel, vagy pedig, átvéve koruk tudományos eredményeit és módszereit, megpróbálják menteni, ami menthető. Az előbbit a római katolikus egyház, az utóbbit pedig a protestantizmus választotta. A kor nagy felfedezése a fejlődéstan volt, ami mindent piciny kezdettől vezetett el a végső kibontakozásig. Az evolúciós elmélet nemcsak a természettudományok keretén belül követelte meg a maga helyét, hanem a történelemszemléletben és az emberiség szellemi produktumainak vizsgálatában is alapvető principium akart lenni. Ennek megfelelően a tudományos theológia is egyre jobban megcsonkította a kijelentés fáját, azzal a jóindulatú buzgalommal, hogy legalább a szent gyökér maradjon meg. A Dekalógus esetében e megcsonkítás eredményei lettek az ősdekalógusok. Kimaradt a Dekalógus szövegéből mindaz, ami nem felelt meg a kor tudományos eredményeinek. A vallástörténetben is az evolúció elmélete uralkodott, s így semmi hely nem jutott a kezdeti monoteizmusnak. Ezért el kellett hagyni a Dekalógus üdvtörténeti keretét, Jahve szabadító és teremtő cselekedeteire történő utalásokat. A kultúrtörténeti ismeretek kérdésessé tették, hogy Izráel a fejlődés ama fokán, a pusztai korban ismerhette-e a szilárd házat, vagy folytathatott-e szabályos jogi eljárást. Tehát ezek is vagy elmaradtak, vagy kései betoldásnak minősültek. A theológusok, akik az ősforma után kutattak, abból a tényből indultak ki, hogy a Dekalógus két ószövetségi formája a rövid parancsolatokban teljesen egyezik. Ebből azt a követeveztetést lehet levonni, hogy ugyanannak az ősi szövegnek két változatával van dolgunk. Az ősi szöveg magját a rövid parancsolatoknak kellett képezniük, hiszen itt szó szerinti az egyezés. Valószínűleg az ősdekalógus csak ilyen rövid parancsolatokat tartalmazott. E megfontolás alapján össze is állították az általuk vélt ősformát. Minthogy ezek egymástól alig mutatnak eltérést, csak a három főtípust mutatjuk be: 1. A Rudolf Kittel-féle ősforma (Geschichte d. Volkes Israels I. 1932. 383. p.): I. Én vagyok Jahve a te Istened, ne legyenek rajtam kívül máls isteneid. 13

II. Ne csinálj istenképeket. III. Istenednek, Jahvénak nevét hiába fel ne vedd. IV. Gondolj a szombatra, hogy megszenteld azt. V. Tiszteld apádat és anyádat. VI. Ne ölj. VII. Ne törj házasságot. VIII. Ne lopj. IX. Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. X. Ne kívánd a te felebarátod házát. Kis változtatástól eltekintve megegyeznek ezzel Herner (Den Mosaisika Tiden, 25. p.), Gressmann (Göttinger Bibelswerk II. 235. p.), Hempel (Litg. 71. p.), Heinisch (Ex. 265. p.), Lods (Hist. Litt. 338. p.) és Auerbach. 2. A következő Ősdekalógus típus csak annyiban tér el az előzőtől, hogy azt vallja, hogy az Ősdekalógusban minden parancsnak tiltó formában kellett elhangzania. Ezért a szülők tiszteletéről és a szombat megünnepléséről szóló parancsokat is tiltó formában fogalmazza meg: „Ne végezz munkát szombaton.”, „Ne gyalázd apád és anyád.” Így például Rabast, Sellin (Geschichte des isr. Jud. Volks. 1924. I. 84. p.), Alt (Kleinen Schriften zum AT. I. 317. p.), von Rad (Theol. I. 193. p.). 3. A harmadik a Karlheinz Rabast-féle (Das apodiktishce Recht im Deuteronomium und Heiligkeitgesetz. 1949. 35. p.) Szintén formakritikai szempontokat tart szem előtt. Azt állítja, hogy az óhéber parancsolatok metrikusan voltak megfogalmazva, tehát az ősformának is metrikusnak kellett lennie. Viszont ha az általa megfelelő metrumba visszaállítja a Dekalógust, már nem tíz, hanem tizenkét parancsolatot kap. Az érdekesség kedvéért Dekalógusát leközöljük: I. Én vagyok Jahve a te Istened. II. Ne legyenek más isteneid rajtam kívül. III. Ne csinálj magadnak képeket. IV. Ne imádj bálványt és képeket. 14

V. Nevemet hamisan fel ne vedd. VI. Ne végezz munkát szombaton VII. Ne átkozd apád és anyád. VIII. Ne olts ki ember – életet. IX. Ne paráználkodj más feleségével. X. Férfit vagy nőt ne rabolj. XI. Felebarátod ellen ne légy hamis tanú. XII. Ne kívánd felebarátod javait. Itt már világosan látható, hogy a formakritika mértéktelen használata milyen eredményre vezet.

Ezeket az Ősdekalógus-hipotéziseket azonban már jól lehetett védeni mindenfajta támadás ellen, és ha a szövetség alapokmányának értelme el is veszett, mégis megmaradt valami, aminek nyomai más népek törvényadásában is felismerhetők. Ezt a megcsonkított Dekalógust gyakran szokták párhuzamba állítani az ókori Kelet jogirodalmának ránk maradt dokumentumaival, melyek a következők: Urnammu kódex Urból (Kr. e. 25. sz.), Lipit Istar törvénykönyve Isinből (Kr. e. 19. sz. eleje), Bilalama amorita király – Eshuana városából (Kr. e. 20. sz.), Eschmunna-törvényei (Kr. e. 19. sz.), Hamurabbi kódex (Kr. e. 18. sz.), Közép-óasszír törvények (Kr. e. 12. sz.), Hettita törvények (Kr. e. 12. sz.), végül pedig az újóbabiloni törvények (Kr. e. 6. sz.). A megnevezett szövegeket az első kivételével James B. Pritchard (Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament. 1950. 159. kk.), valamint Albright (Die Bibel im Lichte der Altertumsforschung. 1957. 44kk.) közli. Ide kell még sorolni az egyiptomi halottaskönyvet és a hettita jogszerződéseket. Ezen törvénygyűjtemények majdnem mindegyikében megtalálható a szülők tiszteletének parancsa, az ölés, lopás, házasságtörés és hamis tanúskodás tilalma, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az emberi együttélés legelemibb szabályai ezek. Így a szövetség alapokmányából nem marad más, mint a profán jogrend parallelje, megtűzdelve egy-két vallásos törvénnyel. Ezzel viszont az egész szövegkritikai módszer csődje bebizonyosodott: védeni akarta a szöveget és elpusztította. 15

Természetesen voltak theológusok, akik észrevették, hogy a theológia önmaga alatt vágja a kijelentés fáját, amikor kívülről, idegen szempontokkal, idegen módszerrel közlekedik a Szentíráshoz. Belátták, hogy a Szentírás szövege és mondanivalója tiltakozik ez ellen. Albrecht Alt kazuisztikás és apodiktikus jog közt tesz különbséget, ami profán és a szent jog terminusainak felel meg. Hangsúlyozza, hogy az apodiktikus törvények speciálisan izráeli eredetűek. (Die Ursprünge des israelitischen Recht, 1934.) Ő tehát már megtalálja a Dekalógusban is azt, ami speciálisan izráeli, épp ezért semmiképpen fel nem adható. Ettől kezdve a theológia kezdi megtalálni önmagát, s ettől kezdve egyre többen értik meg, hogy Izráel vallása nem az ember vallásos képzeteinek fejlődés-folyamata, hanem egy isteni beavatkozás produktuma. Izráel vallása az Istennel való találkozás hatalmas élményével kezdődik, mely egy történeti eseményben: az Egyiptomból való szabadulásban és a pusztai vándorlásban válik kézzelfoghatóvá. Isten kiválasztása, szabadítása és szövetsége az a hatalmas kezdeti erő, ami nem fért bele az evolúció tanába, mégis létrehozza Izráel vallását és meghatározza fejlődési irányát. Ezt világosan látva többé nem válik kérdésessé a Dekalógus üdvtörténeti kerete, Jahve abszolút igényének és kiábrázolhatatlanságának bejelentése. Igaz, hogy az Istennel való találkozás indító élménye később veszített erejéből, és Izráel történelme folyamán többször hűtlen lett a szövetséghez, melyre a pusztában elkötelezte magát, de a próféták mindig ide nyúlnak vissza, mikor Izráelt hűtlenségéért ostorozzák. A legújabb kutatások eredményei a bibliai tradíció hitelességét bizonyítják, s megerősítik,

hogy

a

Bibliában

leírt

események

történeti

események. A

hagyományozás megbízhatóságára már az uppsalai iskola felhívta a figyelmet. Az előkerült és feldolgozott qumrani iratok is a hagyományos hitelességének tekintélyét növelik. A mai embernek pedig hadd bizonyítsuk mai példával: tavaly nyáron egy rádióriportban elhangzott a „Kun Miatyánk”, Szappanos Lukács 74 éves kunszentmiklósi lakos ajkáról. A rádióadásnak váratlan és egészen meglepő visszhangja támadt, melyről így számolt be a szerző a Rádióújság hasábjain: „Az eset kétszeresen is meghökkentő. Először is: ezt az adásunkat a Kossuth rádió hullámhosszán meghallották Észak-Kaukázusban a Kabardin Autonom Köztársaság 16

egyik városában Nalcsinban. Másodszor pedig az imaszövegét megértették! Ez a nyelv, az ott élő egyik kis népcsoport, a kumikok anyanyelve és néhány ezren még ma is ezen a nyelven beszélnek, persze bizonyos változtatásokkal...” (Kisspista István: A kun-miatyánk a rádióban. Rádió és televízió újság VIII. évf. 3. sz. 1963. K.Gy.: Halott nyelv, élő imádság. Új Ember XIX. évf. 5. sz. 1963. febr. 3.) Egy Keletről nyugatra szakadt nép holt nyelvében is, szájhagyomány útján, mintegy ezer éven át úgy megőrizte a vallásos szöveget, hogy azt távoli ősei ma is megértették. Kell-e a hagyományozás hitelességére és megbízhatóságára ékesebb és konkrétabb példa?! A Bibliában leírt események nagy részének történetiségét csillagászati módszerrel igazolták, és kronológiailag rögzítették. Köztük az Egyiptomból való kivonulás idejét is. A kultúrtörténeti kutatások eredményei pedig azt igazolták, hogy Izráel Mózes idején korántsem volt primitív nomád nép, hanem gazdagon részesedett az egyiptomi és babiloni kultúra érintkezési területének áldásaiban. Mózes alakja mutatja ezt legvilágosabban, aki olyan tudásra tett szert a fáraó udvarában, hogy versenyre kelhetett az egyiptomi varázspapokkal. A letelepedett életforma hozzátartozott Izráel egyiptomi életéhez, és a nomád életmód csak átmeneti jellegű volt a pusztai vándorlás idején. Semmi sem mond ellent a Dekalógus mózesi eredetének, sőt a Dekalógus igazi helye csak Mózes korában lehet, mint annak az üdvtörténeti eseménynek a dokumentuma, hogy az egyiptomi szabadulás után Jahve szövetséget köt népével és programot ad.

2. A TÖRTÉNETI KERET SZERKEZETE ÉS KORA A szövetség alapokmányának közvetlen keretét az Ex 19–24, tágabb keretét pedig az Ex 19–31 fejezetek képezik. Az irodalomkritika a forráselmélet segítségével ezek egybeszerkesztését és keletkezését különböző korokra datálja, de a szövetség alapokmányával nem tud mit 17

kezdeni, mert a forráskritika számára ma is probléma a Dekalógus forrás szerinti besorolása. Eissfeldt (Einleitung. 29. p.), aki ugyan kitart az elohista forrásnál, kénytelen beismerni, hogy a Dekalógus nem tekinthető az Elohista alkotásának. Az Elohista csak bedolgozta azt saját szövegébe, mint a tulajdonképpeni szövetség okiratát. Ugyancsak azon a véleményen van Anderson (Instrod. 33.36. p.), Couroyer (Exod. 9.15. p.), James (Personalities. 27.31. p.) és Weiser (Einleitung. 100. p.). Helyesen mutat rá Wilhelm Nowack (Der erste Dekalog. Baudissin-Festschrift, 181–397. p.), hogy valóban nem tekinthető Elohista alkotásának a Dekalógus ex-i megfogalmazása. Steuernagel, Kuenen és Julicher nyomán felhívja a figyelmet arra, hogy a Dekalógus megtöri az összefüggést az Ex 19:19 és 20:18 közt. Ez a tény kétségtelen nyoma annak, hogy az Elohistától független szöveg van az Elohista művébe bedolgozva. A theológusok véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy ez a bedolgozás mikor és hogyan történt: 1. Mowinckel (ZAW 55, 218. p.) véleménye az, hogy nem az Ex 20:1–7 az eredeti

Dekalógus,

hanem

az

Ex

20:25–26,

22:17–27,

23:1–3.6–8.10–

12.13b.15a.16.18.19. Az Ex 20:1–17 szerinte fiatalabb, mint az Elohista és nem más, mint egy későbbi magyarázat. 2. Noth már óvatosabb (Überlieferungsgeschichte des Pentateuch. 1948. 33.39. p.). Az Ex 20:1–17-et az Elohistához sorolja, de a könyvhöz írt kommentárjában (ATD 5. 124. p.) a másodlagos betoldással szemben tartózkodó. 3. Cazelles (Etudes. 176.183. p.) pedig a Dekalógust az egész Szövetség Könyvvel Mózesre vezeti vissza. 4. Figyelemreméltó még Rudolph véleménye. (Der Elohist. 44–46. p. és BZAW 66. 1936. 41–48. p.). Szerinte a Dekalógus régibb, mint a forrásiratok (Jahvista, Deuteronista és Papi). Az Elohista vette fel szövegébe. Eredeti helye az Ex 34-ben volt, ami közvetlen az Ex 19-re következett. Ez áttekintésből viszont világos, hogy a hagyományos forráselmélet tehetetlen a Dekalógussal, s ahelyett, hogy az egész Sínai lábánál lezajlott események egységes 18

megértését kutatná, szétdarabolja azt, és az egyes részek történetiségét és eredetiségét kétségbe vonja. Éppen az említett vélemények mutatják, milyen végletes és egymásnak teljesen ellentmondó eredményekre lehet jutni a forráskritikai módszerrel. A forráselmélet tehát nem vezet a szöveg igazi értelmének megértéséhez, sőt az igazi értelmet és mondanivalót homályosítja el. Az említett részek megértéséhez is Izráel sajátos helyzetének megismeréséből kell kiindulni. Harrelson, ezt a szempontot figyelembe véve, e részekben található törvényekről a következőket mondja: „Jahve és Izráel közti szövetség a Szent hegyen (Ex 19:24) képezi minden izraelita törvény megalapozását. Jahve népet hív el magának az emberiség nemzetei közül, és ezt a népet sajátjává teszi. A nép viszont megismeri, hogy Jahve Istene. Jahve eme megbizonyított ereje és kegyelme megismerése által kapcsolódott a nép Jahvéhoz, aki védelmezi őket. Az ő népe lettek és életük egésze felett Ő rendelkezik. Az izráeli törvény ezek szerint szövetségtörvény. [...] A törvény a közösségben való élet jelentésének megértésén alapul. Izráel életének értelmét Istennek köztünk végbement szabadító tette adja meg. Istennek, aki őket megváltotta, szándéka van velük (Izráel által a föld minden nemzetsége áldást kap, Gen 12:3). A szövetségi viszony így az izráeli törvény elkülönülő fajtáját eredményezi, mely alapvető fontosságú.” (Law in the OT = The Interpreter's Dictionary of the Bible. K–Q. New York, 1962. 80. p.). „A legfigyelemreméltóbb tény az, hogy a közös törvényhagyományok, melyek a korai Izráel és más népekéi között egyezőek, a szövetségi viszony izráelita megértésének fényében sok ponton módosulást szenvedtek [...] pl. az ökörrel foglalkozó törvényeknek vannak párhuzamai néhány más közép-ázsiai és mezopotámiai gyűjteményekben. De az a követelés, hogy az öklelő ökröt meg kell kövezni és húsát nem szabad megenni (Ex 21:28–32), azon a nézeten alapul, hogy az élet Istenhez tartozik, s még a vadállatoknak sem szabad emberi életet kioltani. Ha ilyet tesznek, istenként cselekszenek (Gen 9:5).” (I.m. 83. p.) „Az Exodus könyvében mindkét tény bizonysága jelen van. A Tízparancsolat megjeleníti az elkülönülő típust és a Szövetség Könyve (Ex 20:22–23:33) a régi legális tradíciót képviseli az átformálódás 19

egyik fázisában.” (I.m. 80. p.) Összefoglalva tehát: Izráel meglévő törzsi jogrendje és jogszokásai a szövetségkötés révén a szövetség alapokmányának tekintélye és uralma alá kerültek, és a szövetség alapokmányának értelmében módosultak. Ezek szerint nem véletlen, hogy a Sínai hegynél, ahol a szövetségi viszony létrejött, először a szövetség alapokmányáról, majd pedig a már meglévő szokásjognak a szövetség rendjébe való beillesztéséről van szó. Semmiféleképpen sem adhatunk tehát igazat a szövegkritikának, amely az események egymásutánját nem tartja megfelelőnek, és a szövetség alapokmányát mindenféleképpen más összefüggésbe akarja helyezni. A Sínai helynél történt események valódi értelme csak a bibliai szöveg teljes érintetlensége mellett bontakozik ki. Az Ex 21–31 fejezetek ugyanis azt mutatják be, milyen hatással van a szövetség Izráel teljes életére, jogrendjére, etikájára és kultuszára, s hogyan kell ezeknek módosulni, hogy a szövetség rendjének megfeleljenek. Mindezeket a szentíró az eseményekről szóló tudósításba ágyazza bele. Amilyen szorosan összetartozik Jahve kijelentése az eseményekkel, olyan szorosan ágyazódik az eseményekről szóló tudósításba a kijelentés anyaga. A szentírónak ugyanis kettős feladatot kellett megoldania: nemcsak magát a történetet kellett leírnia, hanem rögzítenie kellett a kijelentést is, amelyet Izráel a Sínai hegynél kapott. Így viszont érthetővé válik az Ex 19–31 fejezetek szerkezete. A 19. és 20. fejezetek Jahve és Izráel találkozását és a szövetség alapokmányát adják elő. Ezt követi a szövetségkötés leírása, mely az ehhez szükséges oltárra vonatkozó rendelkezésekkel kezdődik (20:22–26), s az oltár megépítésével és a szövetségkötés részletes leírásával zárul (24. fejezet). Ebben a keretben van előadva, hogyan kell Izráel profán jogrendjének és etikájának beleilleszkedni a szövetség rendjébe (21:1–23:22). A szövetség megkötése után Mózesnek ismét fel kell mennie a hegyre, hogy a jövőben Jahve által megkövetelt kultuszra vonatkozóan a legfontosabb rendelkezéseket átvegye. Természetesen, a szentíró ezeket is rögzíti, és csak ezután zárulnak le az események, a bizonyság kőtábláinak átadásával (24:12– 31:18). A 19–31. fejezetek egységes mondanivalója ez: a Sínai hegy lábánál Izráel 20

teljes élete a szövetség alapokmánya szerint rendeződik és Jahve uralma alá kerül. Az az értelmi egység, melyet az Ex 19–31 fejezetekkel kapcsolatban felvázoltunk, a történeti egységre enged következtetni. A Sínai hegy lábánál ugyanis Jahve olyan szövetséget kötött népével, mely Izráel egész életét áthatja és átformálja. Az Ex 19–31 fejezetek pedig ennek történeti dokumentumai. „A szövetség kódexet általában nem a pusztai, hanem Izráelnek Kánaánba való bevonulása utáni időszakra (Kr. e. 1200) datálják. Ez nagyon jól megállhatja a helyét, de mégis emlékezni kell arra, hogy Izráel őseinek megvoltak a saját törvényeik és szokásaik az Exodus előtt. A szövetségkódexben található törvények néhány fajtája éppen olyan joggal tekinthető a patriarchák által századokkal az Exodus előtt Palesztinába hozott törvényes eljárások egy részének. A törvények valóban letelepedett népet előfeltételeznek a földművelés bizonyos elfogadásával és idegen népekkel közli viszonyban élve. Kétségtelen, hogy a kódexben lévő mindenféle törvényalkotás része volt a Mózes előtti törvényhagyománynak. Nincs ok arra, hogy elutasítsuk, hogy némelyiket az Exodus előttire datáljuk. Sőt így, az Exodust követő időszak és a Sínai hegynél történt események azok, amelyek a szokásjogi törvények egy részének szilárd megállapodottságát mutatják, mint amelyet az élet új módjának szükségszerűsége fejlesztett ki.” (I.m. 83. p.) Ez a megállapítás 1962-ben hangzott el és a tudományos kutatás legújabb eredményeire támaszkodik, ezeknek ad hangot. Figyeljük meg, mennyire összecsengenek ezek a szavak dr. Sípos István 1935-ben elhangzott véleményével, mely szintén a Biblia szövegéért és mondanivalójáért érzett felelősségérzettből komoly tudományos megalapozottsággal hangzott el: „A szövetségkötés megfelelő és alkalmas keretet adott arra, hogy Mózes általa és benne szentesítse mindazon régi jogszokásokat, melyek szerint Izráel népe Egyiptomban a Gósen földjén élt. A Szövetség Könyve törvénygyűjteményében tehát bizonyára helyet foglal sok praesinaitikus elem, illetve szokásgyűjtemény is. [...] Az a tény, hogy a Szövetség Könyve olyan szoros kapcsolatot mutat fel a Hamurabi kódexszel, nemcsak azt bizonyítja, hogy a törvénygyűjtemény régibb jórészben, mint a Sínai kijelentés, 21

hanem azt is, hogy alapjában már meg volt az Egyiptomba való költözés előtt is. [...] A legmeggyőzőbb erővel ki lehet mutatni, hogy a Szövetség Könyvének törvényei a legteljesebb mértékben összhangban voltak az Exodus idején uralkodó izraelita szokásokkal és felfogással, hogy azok írója nem is lehetett más, mint Mózes. [...] A nomád élet és izráeliták számára csak esetleges, szükségből fakadó, időleges és átmeneti volt. Mindenki úgy számított, hogy nagyon rövid ideig tart, s így szükségtelen rá először külön berendezkedni. A politikai és szociális szervezkedés is ezért terjedt ki csak a legszükségesebb dolgokra. [...] Tudták, hogy az ígéret földjén, melyhez útban voltak, s melyet Isten régóta megígért atyáiknak, és nekik is újra meg újra, ismét a régi foglalkozás vár rájuk. Ebben a reményben hagyták el Egyiptomot, ebben a reményben vonultak a pusztában. Erősen bíztak hozzá, hogy Kanaánban rövidesen letelepedhetnek, s birtokba vehetik azt. [...] Egész természetes dolog tehát, ha e törvények Kanaánra tekintenek, s rendelkezéseket adnak a mezőkre, szőlőkre, olaj-kertekre stb., melyek Kanaánban rájuk várnak.” (A Pentateuchos mózesi szerzősége. Pozitív kritikai tanulmány. 1935. 146–150. p.) Dr. Sipos István megállapításai sok tekintetben ma is megállják helyüket, s a tudomány új eredményei által igazolást nyertek. Abban azonban, hogy a bibliai szöveg szerzőjeként minden áron Mózest akarja feltüntetni, nem értünk egyet. A bibliai szöveg ugyanis sehol sem igényli ezt. Természetesen, hogy ezzel nem szakadunk el attól a véleményünktől, hogy a sínai eseményekről szóló tudósítás mózesi korból származik. Miután az előttünk élő nemzedékek állásfoglalását áttekintettük, meg kell állapítanunk, hogy nemcsak a Szentírás mérlegén, hanem a tudomány mai eredményein lemérve is azoknak az eredményit kell hálás szívvel átvennünk és továbbfejlesztenünk, akik a bibliai szöveg épségben hagyásával, teljes tudományos felkészültséggel igyekeztek megérteni a Szentírás mondanivalóját.

22

II. AZ EXODUS 19:1–20:22 FEJEZETEINEK FORDÍTÁSA ÉS MAGYARÁZATA

A./ A SZÖVEG FORDÍTÁSA Megjegyzés: A fordítás az eredeti szöveg teljes mondanivalójának visszaadására törekedtünk. Az eredeti szöveget mai magyar nyelven igyekeztünk tolmácsolni. Szövegünk ezért sok ponton eltér a hagyományos fordításoktól, de ez nem jelenti azt, hogy ezeket nem vettük figyelembe. A változtatások nagy része nem vakmerő újítás, hanem legtöbbjük már eddigi bibliafordításokban is fellelhető. Magyar fordítások közül Kámori Sámuel és a Magyar Izr. Irodalmi Társulat fordításainak vettük igen nagy hasznát, míg a külföldi fordítások közül a The Interpreter’s Bible és Hirsch (Der Pentateuch: Exodus. 1920) fordításai nyújtottak sok segítséget. E fordítások a problematikus helyeken tisztelettere méltó merészséggel a hagyomány helyett az eredeti szöveghez nyúltak vissza, s annak mondanivalóját kifejezésre juttatták nem riadva vissza az „újítás” vádjától. Célunk volt, hogy az olvasó megérezzen valamit az eredeti szöveg elevenségéből és átütő erejéből, amit a régieskedő Károli-revíziókat olvasva nem igen fedez fel. A héber nyelv tömörsége és számtalan árnyalatot magában hordozó jellege nemcsak megengedi, hanem meg is követeli ezeknek visszaadását. Bizonyos erősítő szócskák, valamint az események egymásutánúságára, ellentétére és magyarázatára szolgáló 23

szavak magyar fordításban elkerülhetetlenek, bár a héber nyelv ezek jelentését magával az igével vagy a w és hNEhi szócskákkal, vagy egyszerűen a mondatszerkezettel kifejezésre juttatja. E szócskák alkalmazásában sem voltunk újítók, hiszen a legújabb bibliarevízió már felvetette és próbálta érvényesíteni ezeket a szempontokat. (Lásd az első próbafüzetben Dr. Pákozdy L. M. bevezető tanulmányát: Mózes első könyve. Bp. 1951. XI. p.). Ugyancsak az eredeti szöveg gazdag mondanivalójának engedelmeskedve adtuk hármas fordításban a szövetség alapokmányát. A szövetségszabályok állítmányai ugyanis tagadószóval ellátott imperfektumi alakok. E megállapítás csak akkor lehetne vita tárgya, ha a jussivusi alakok minden igecsoportban megegyeznének az imperfektumi alakkal. A hŒl

igéknél azonban a jussivusi forma a rövidebb, u.n.

apokopált alak. A 9. szövetségszabály hn[ igéjénél azonban a teljes imperfektumi alak áll. A tagadószóval ellátott imperfektumi viszont a héber nyelvben a parancsoló-, valamint a feltételes mód és a jövőidő kifejezésére egyaránt használatos. A szövetség alapokmányának egyszerű parancsoló módban való tolmácsolása az eredeti szöveg mondanivalóját szűkítené le. Az igealakok hármas jelentést hordoznak magukban. Kifejezik, hogy a szövetség alapokmányának bevezető mondatában elhangzott örömüzenet az ember számára parancs (imperativus), elkötelezés (feltételes mód) és így ígéretes jövendő (futurum). A mondanivaló gazdagságát magyarra tolmácsolni csak hármas fordítással lehet. Ezért egyiket se játsszuk ki a másik ellen, hanem a hármat együttlátva próbáljuk megérteni a szövetség alapokmányának mondanivalóját. A fordításhoz szükséges egyéb tudnivalókat a részletes magyarázatnál tárgyaljuk. Ex 19: 1. Három hónappal azután, hogy kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, e napon a Sínai pusztában jártak. 2. Refidimből indultak s a Sinai pusztán át jártak, és tábort vertek a pusztában, s most ott táborozott Izráel szemben a heggyel. 3. Mózes pedig felment az Istenséghez. Jahve a hegyről a következőképp szólt hozzá: Ezt mond Jákób házanépének és ezt add tudtul Izráel fiainak: 24

4. Ti magatok láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem és felemeltelek sasszárnyakon s magamhoz hoztalak titeket. 5. És ha most figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, minden népnél inkább tulajdonommá lesztek, bár enyém az egész föld. 6. De ti papi királyságommá és megszentelt nemzetemmé lesztek. Ez a szeretetakarat, amelyet állandóan hangsúlyoznod kell Izráel fiainak. 7. Elment Mózes és összehívta a nép véneit, s eléjük adta azt a teljes szeretetakaratot, amelyet Jahve megparancsolt néki. 8. A nép pedig egyhangúlag felelt és ezt mondta: Mindazt, amit Jahve akar, megtesszük. Ekkor Mózes visszaindult a nép döntésével Jahvéhoz. 9. Jahve pedig így szólt Mózeshez: Tudd meg, hogy én leszek az, aki homályos felhőben hozzád megy, hogy hallja a nép, mikor az én akaratomat közlöm veled, hogy benned is állandóan megbízzanak. Erre Mózes előadta a nép döntését Jahvénak. 10. Jahve pedig folytatta beszédét Mózeshez: Eredj a néphez és szenteld meg őket mától kezdve. Ruháikat tisztítsák meg, 11. és legyenek készek a harmadik napra. Mert a harmadik napon az egész nép szemeláttára leereszkedik Jahve a Sínai hegy fölé, 12. mikor már határt szabtál a népnek ezekkel a szavakkal: Óvjátok magatokat attól, hogy felmenjetek a hegyre, vagy akár a hegy széléhez közelítsetek! Mindenki, aki a hegyhez közeledik, biztosan meghal! 13. Kéz nem fog hozzáérni, de biztos, hogy valami összezúzza vagy átdöfi, akár állat, akár ember, nem fog életben maradni, ha akkor megy fel a hegyre, mikor megzendül ama zúgás. 14. Ekkor lement Mózes a hegyről a néphez és megszentelte a népet. Ruháikat megtisztították. 15. Megmondta Mózes a népnek, hogy harmadnapra készek legyenek, asszonyhoz pedig ne közelítsenek.

25

16. Történt pedig a harmadik nap, mikor reggeledett, hogy dörgött, villámlott és nehéz felhő trónolt a hegyen, s a zúgó hang egyre erősödött, és megrettent az egész táborbeli nép. 17. Akkor Mózes kivezette a népet a táborból az Istenség elé, és megálltak a hegy lábánál. 18. Füstölgött az egész Sínai hegy attól, hogy tűzben ereszkedett le rá Jahve, felgomolygott füstje mint a kohófüst, s egyre jobban rengett az egész hegy, 19. a zúgás pedig nőtt és folyton erősebb lett. Mózes Jahve akaratát szólja és az Istenség hangosan helyesel neki. 20. Leereszkedett hát Jahve a Sínai hegy fölé a hegyoromig, majd hangos szóval hívta fel Jahve Mózest a hegy ormához, Mózes pedig felment. 21. Ezt mondta Jahve Mózesnek: Menj, vigyázz a népre, hogy ne törekedjenek Jahvét közelről látni, nehogy elhulljanak közülük sokan! 22. Még a papok is, akik legközelebb vannak Jahvéhoz, szenteljék meg egymást, nehogy pusztítson közöttük Jahve. 23. Mózes pedig ezt mondta Jahvénak: Nem is jöhet fel a nép a Sínai hegyre, hiszen te tiltottad azt meg nékünk, mikor ezt mondtad: Határold el a hegyet és tekinted szentnek azt. 24. De Jahve ezt mondta neki: Eredj csak gyorsan, majd aztán feljössz te, sőt Áron is veled, de a papok meg a nép ne törekedjen feljönni Jahvéhoz, nehogy pusztítson közöttük. 25. Lement hát Mózes a néphez és elmondta nekik. Ex 20: 1. Ekkor beszélni kezdett az Istenség, és közölte teljes szeretetakaratát ekképpen: 2. Én vagyok Jahve, a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgasorsból. Ezért 3. nem létezhet / ne létezzen / nem fog létezni rajtam kívül más Istenség számodra,

26

4. nem készíthetsz / ne készíts / nem fogsz készíteni magadnak bálványt, tehát semmi hasonmást azoknak, amik fenn az égben, lenn a földön, és amik a földalatti vizekben vannak; 5. nem borulhatsz le / ne borulj le / nem fogsz leborulni előttük, és nem szolgálhatod / ne szolgáld / nem fogod szolgálni őket, mert én, Jahve, a te Istenséged féltékeny hatalmasság vagyok, aki számon kérem az atyák vétkét három, négy emberöltőn át, az olyan fiaktól, akik engem semmibe vesznek, 6. de hű vagyok a szövetséghez még az ezredik emberöltőn is, azokhoz, akik szeretnek engem, és akik megtartják azt, amit parancsolattá tettem. 7. nem idézheted / ne idézd / nem fogod idézni Jahve névvel Istenségedet hiába, mert nem tűr Jahve olyat, hogy nevét hiábavalón idézzék; 8. úgy kell emlékezni / úgy emlékezhetsz meg / úgy fogsz emlékezni a szombatnapról, hogy állandóan megszenteled azt. Tehát 9. hat napon át munkálkodhatsz / munkálkodj / munkálkodni fogsz és bajlódhatsz / bajlódj / bajlódni fogsz minden dolgoddal, 10. de a hetedik nap Jahvénak, a te Istenségednek szombatja, semmi dologgal nem bajlódhatsz / ne bajlódj / nem fogsz bajlódni akkor sem te, sem fiad, sem leányod, sem szolgád, sem szolgálóleányod, se háziállatod, se a jövevény, akit befogadtál, 11. mert hat nap fáradozott Jahve éggel, földdel, s a tengerrel és mindennel, amik azokban vannak, de a hetedik nap megnyugodott, ezért áldotta meg mindenkorra Jahve a hetedik napot és nyilvánította szentté; 12. tartsd állandóan tiszteletben / mindig tiszteletben tarthatod / mindig tiszteletben fogod tartani atyáidat és anyáidat, azért hogy megérhesd / megérd / így meg fogod érni azt az időt, melyet a földön Jahve, s te Istenséged biztosít számodra. 13. nem ölhetsz / ne ölj / nem fogsz ölni, 14. nem törhetsz házasságot / ne törj házasságot / nem fogsz házasságot törni, 15. nem lophatsz / ne lopj / nem fogsz lopni, 27

16. nem tanúskodhatsz / ne tanúskodj / nem fogsz tanúskodni hamisan a másik ellen, 17. nem akarhatod / ne akard / nem akarod majd magadnak másnak a házát, nem akarhatod / ne akard / nem akarod majd másnak a feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, ökrét, szamarát és semmit, ami a másiké. 18. Az egész nép észlelte a menydörgéseket, villámlásokat, a zúgó hangot és a hegy füstölését. Látta a nép és megrémült és hátrább húzódott. 19. S akkor azt mondták Mózesnek: Te közöld velünk ezután Jahve akaratát, inkább téged hallgatunk. De az Istenség ne közölje azt velünk, hogy bele ne pusztuljunk. 20. Mózes pedig így szólt a néphez: Ne féljetek, mert az Istenség azért jött, hogy bizonyossá tegyen titeket, és hogy a tőle való félelem szemetek előtt legyen, nehogy vétkezzetek. 21. Hátrább húzódott hát a nép, Mózes pedig közelebb ment a felhőhöz, melyben ott volt az Istenség. 22. Jahve pedig ezt mondta Mózesnek: Mondd meg Izráel fiainak szószerint: Ti magatok érzékeltétek, hogy az égből közöltem veletek akaratomat.

B. / A SZÖVEG MAGYARÁZATA Megjegyzés: A magyarázatoknál a szövetségszabályok kibontakozó mondanivalóját „állandó mondanivaló” címmel summáztuk, majd pedig megmutattuk, hogyan oldódik fel ez a Biblia egészének mondanivalójában. A magyarázat e harmadik részénél érvényesült a krisztocentrikus szemlélet, de hangsúlyoznunk kell, hogy az egészet átfogja. Amikor szövetségszabályok újszövetségi vonatkozásairól beszélünk, új szövetségen a Krisztus földi útja által megújított és kiteljesített szövetséget értjük. Isten részéről ugyanis a szövetség a teremtés előtt, az egész teremtett világgal köttetett és Krisztus áldozatán alapult. A Jel 13:8 ezt így fejezi ki: „Megöletett a Bárány a világ alapítása 28

óta.” Másutt pedig ezt olvassuk: „Minden Ő általa és Őrá nézve teremtetett, Ő előbb volt mindennél, minden Őbenne áll fenn.” (Kol 1:17) „Ez ama titok, mely el van rejtve ősidők óta, nemzedékek óta, most pedig megjelentetett az ő szentjeinek.” (Kol 1:26) Isten emberiséggel kötött szövetsége tehát egyetlen örök szövetség, mely kezdettől fogva Krisztus áldozatán nyugszik. Ez a szövetség a történelemben a Nóéval, Ábrahámmal, Izráellel és az egyházzal kötött részszövetségek által halad a végső kiteljesedés felé. „Tízparancsolat” és az egyes „parancsolatok” helyett tudatosan használtuk a „szövetség

alapokmánya”

Meggyőződésünk,

hogy

és a

az

egyes

„parancsolat”

„szövetségszabályok” szó

nem

fejezi

ki

kifejezetést. a

fordítási

megjegyzéseknél már említett gazdag mondanivalót. Mivel mindenegyes szövetségszabály a szövetség alapokmányát bevezető mondaton alapszik, a részletes magyarázatnál együtt közöltük őket. A szövetségszabályok hagyományos felosztását nem hangsúlyoztuk. Ugyanis minden szövetségszabályban a nép áll meg Istene előtt a szövetségen belül, még akkor is, ha emberi vagy Isten iránti kötelességekről van szó. A szövetséges népek minden életmegnyilvánulása Isten iránti elkötelezettségből és hálából fakad. A magyarázatnál felhasznált idézeteket a Károlyi revízió alapján közöltük, hogy az a vád ne érjen bennünket, hogy a szövetségszabályok általunk felismert mondanivalójának megfelelően módosítottuk őket. Természetesen minden esetben az eredeti szöveget vettük figyelembe. A héber szavakat magánhangzók jelölése nélkül, „punktálatlanul” adtuk vissza. A mássalhangzókat a következőképpen írtuk át: a=’ b= b g= g d= d h= h w= v z= z x= h j=t

m= m n=n s=s [= y p=f P= p c= c q= k r= r 29

y= j k=k l= l

v= s f= sz t= t

1. Hely- és időmeghatározás: 19:1–2 „Három hónappal azután, hogy kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, e napon már a Sínai pusztában jártak. Refidimből indultak s a Sínai pusztánál jártak, és tábort vertek a pusztában, s most ott táborozott Izráel szemben a heggyel.” E két verssel vezeti be a szentíró a Sínai hegy lábánál lezajlott eseményeket (Ex 19:31), s ugyanakkor e két verssel kapcsolja az előző eseményekhez is (Ex 17–18). Refidim : Izráel előbbi táborhelye volt, ahol Mózes vizet fakasztott a szilából, ahol győzelmet aratott Izráel az amaliták felett, s ahol meglátogatta vejét és tanácsokkal látta el. „Három hónappal azután, hogy kijöttek Izráel fiai Egyiptomból…” : Az egyiptomi szabadulás történeti tényét a legújabb kutatás kronológiailag is rögzítette. A szabadulást megelőző 9. csapásból (teljes sötétség), mely minden kétséget kizáróan napfogyatkozás, Máhler Ede a szabadítás idejét Kr. e. 1335-re teszi. (Biblische Chronologie und Zeitrechnung der Hebräer. Wien, 1887. 24. p.) Az újabb kutatások eredményei ezt az adatot módosították ugyan, de a történeti tényt nem tették kérdésessé, sőt megerősítették. Ponori Tewrewk Aurél a legújabb csillagászati táblázatok alapján végezve számításait az Egyiptomi kivonulás idejét Kr.e. 1399. március 1-re helyezi. Állítását tudományosan igazolja a „csillagászati jelenségek és kronológia” c. cikkében (Természet és társadalom 113. évf., 8. sz. 476–479. p.). Ezt az eredményt helyesli és teszi közé Sóos László is a „Bibliai Kronológia és a csillagászati adatok” címmel (Ref. Egyház 1956, 8. évf., 5. sz. 114–115. p. ). A Sínai hegynél lezajlódó események három hónappal a kivonulás után kezdődik, tehát Kr. e. 1399. május 1-e közül. 30

A Sínai hegy a Vörös-tenger keleti partján fekvő Sínai félsziget déli csücskén fekszik. Ezzel az események helyileg és időileg rögzítve vannak.

2. Jahve tudtul adja, mi az akarata népével: 19:3–8 „Mózes pedig felment az Istenséghez, Jahve a hegyről a következőképp szólt hozzá: Ezt mondd Jákób házanépének és ezt add tudtul Izráel fiainak: Ti magatok láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, és felemeltelek sasszárnyakon, s magamhoz hoztalak titeket. És ha most figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, minden népnél inkább tulajdonommá lesztek, bár enyém az egész föld. De ti papi királyságommá és megszentelt nemzetemmé lesztek. Ez az a szeretetakarat, amelyet állandóan hangsúlyoznod kell Izráel fiainak. Elment Mózes és összehívta a nép véneit s eléjük adta azt a teljes szeretetakaratot, amelyet Jahve megparancsolt néki. A nép pedig egyhangúlag felelt és ezt mondta: Mindazt, amit Jahve akar, megtesszük. Ekkor Mózes visszaindult a nép döntésével Jahvéhoz.” Mózesnek a bizonyságtétele szerint nem törvényadó, hanem eligazítást közvetítő szerepe van. A népnek vezetője, Istennek pedig szolgája. Ezzel egyszersmindenkorra tisztázza a Biblia a vallásos vezetők szerepét. hwhy – ~yhla : A nevek váltakozva fordulnak elő a szövegben. A Jahve név az Ex 3:14-ben Izráel Istenének Mózes számára kijelentett tulajdonneve, melyről maga a kijelentő Isten mondja: „Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről nemzedékre.” (Ex 3:15) Az Elohim név pedig „Istenség”-et jelent, s nemcsak magát az isteni lényt jelöli, hanem jelentéstartalmába beletartozik mindaz, ami az Istenséghez kapcsolódik. A szövegben a két név váltakozása mutatja, hogy a nép számára Jahve még titokzatos Istenség. Amikor ugyanis a tudósító az eseményeket a nép szemével nézi, következetesen az Elohim szót használja, amikor viszont Mózes közvetít, mindig a Jahve nevet. Izráel a Sínai hegynél ismeri meg az egész nép Istenét, mint személyes akarati lényt. Jahve a nép Istene lesz. Fölösleges tehát és megtévesztő a forráselmélettel operálni. Természetesen is előfordul a Biblia szövegében az Elohim szó olyan esetekben, ahol Jahve populárisan érzékelhető. 31

rma – rbd – arq : A tudósítás Jahve, Mózes és a nép közti párbeszédek bevezetéséül e szavakat használja, melyeket a hagyományos fordítás a „szól” vagy „mond” szavakkal ad vissza. Ez viszont nem fejezi ki az eredeti szöveg mondanivalóját. Az rma igének valóban a „mond” vagy „szól” kifejezés felel meg a legjobban. A rbd igénél viszont mindig isteni akarat közléséről van szó, s a rbd gyök minden esetben Isten szeretetakaratával kapcsolatban szerepel. A arq ige pedig mindig olyan közlést jelöl, amit mások is hallanak, ezért a magyar „fennhangon szól” vagy „szólít” kifejezés adja vissza a legjobban. Természetesen az előző két ige is lehet hangos beszéd, de a harmadik hangsúlyozottan az. A hagyományos fordításban szereplő „mond” vagy „szól” szavakat a héber szöveg eredeti értelmének megfelelően próbáltuk visszaadni. ~yrbd-lk : A kifejezést Isten „teljes szeretetakaratá”-val fordítottuk, mert mint említettük, a rbd gyök Isten szeretetakaratának kifejezésére szolgál. A gyök igei alakja először a Gen 8:15-ben fordul elő, ahol Isten közli szeretetakaratát a Nóé személyében megszabadított emberiséggel. A főnévi alak pedig a Gen 11:1-ben, ahol azt jelenti, hogy a Nóé utáni emberiség megromlása előtt Jahve szeretetakarata minden népre nézve egységes volt. A főnévi alak magyar fordításai: „tett”, „beszéd”, „dolog”, „ige”, nem fejezik ki minden esetben, hogy Isten kijelentéséről van szó. Talán az „Ige” szó felel meg ennek legjobban, de jelentéstartalma ma már megkopott. Isten szeretetakarata megnyilvánulhat tettekben, beszédben és dolgokban egyaránt. Újra hangsúlyozzuk, hogy a rbd gyöknél akár tettről, akár beszédről, akár pedig dologról van szó, ez mindig Jahve kijelentésével, azaz szeretetakaratával van kapcsolatban, lásd ehhez Fekete Csaba rbd gyökről szóló részletes tanulmányát (Ószövetségi szemináriumi dolgozat. Debrecen, 1963). tyrb : Az Izráellel kötött rész-szövetség Isten szerinti értelme és célja bontakozik ki e szakaszban. E szövetség Isten szabadító tettén és kegyelmén alapszik, melyet az egész nép együttesen tapasztalt meg: „Ti magatok láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem”. Azoknak szól ez, akik szemtanúi voltak az egyiptomi tízcsapásnak és a vörös-tengeri átkelésnek. 32

„Felemeltelek sasszárnyakon és magamhoz hoztalak titeket.” : E mondat Isten Izráelről való csodálatos gondoskodását mutatja: utal Izráel erőtlenségére, s arra, hogy mindezzel Izráel Istenhez jutott közelebb. Ez a nép a rész-szövetség által „minden népnél inkább” Isten tulajdona lesz (lásd Hirsch fordítását is). A ~ym[h-lkm -nél a !m fokozást jelöl. (Módis László: Rövid bibliai héber nyelvtan. 1933. 62. p.) „Bár enyém az egész föld” : Kiemeli, hogy nem egyedül Izráel Isten tulajdona. Az egész föld, minden nép Ura egy népet most különös célra választ ki és használ fel: „papi királyságommá lesztek”. Ez a nép közvetlenül tapasztalja, hogy egyedüli Ura és Királya Isten. E nép létében és történetében Isten uralkodása mutatkozik meg. Nem öncélú királyság ez, hanem papi királyság. A népnek létével és életével, egész történelmével kell bizonyságot tenni az egész föld és minden nép Uráról. E népet használja fel a világ bűneiért történt egyetlen igaz áldozat, Krisztus áldozatának bemutatására. „Megszentelt nemzet” (vdq ywg) : Csak az különbözteti meg Izráelt minden más néptől, hogy Isten eszköze, mellyel a népek közt a népekért végzett munkáját véghezviszi. Az egyházzal kötött rész-szövetségnek is ugyanez a célja: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik hajdan nem voltatok nép, most pedig nép vagytok, akik nem voltatok kegyelmezettek, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (1Pt 2:9) Az egész világ elvégzett megszabadításáról kell hírt adnia. Senkit sem önmagáért, mindenkit másokért fogad kegyelmébe az Isten. Mózest Izráelért, Izráelt és az egyházat az emberiségért, és mindezt azért, mert Krisztusban elvette az egész világ bűnét. Izráel a Sínai hegy lábánál vállalta ezt az eszköz szerepet: „Mindazt, amit Jahve akar, megtesszük”. 3. Jahve bejelenti, hogy az egész nép szeme láttára megjelenik a Sínai hegyen: 19:9–15 „Jahve pedig így szólt Mózeshez: Tudd meg, hogy én leszek az, aki homályos felhőben hozzád megy, hogy hallja a nép, amikor az én akaratomat közlöm veled, 33

hogy benned is állandóan megbízzanak. Erre Mózes előadta a nép döntését Jahvénak. Jahve pedig folytatta beszédét Mózeshez: Eredj a néphez és szenteld meg őket mától kezdve. Ruháikat tisztítsák meg és legyenek készek a harmadik napra, mert a harmadik napon az egész nép szeme láttára leereszkedik Jahve a Sinai hegy fölé, mikor már határt szabtál a népnek ezekkel a szavakkal: Óvjátok magatokat attól, hogy felmenjetek a hegyre, vagy akár a hegy széléhez közelítsetek! Mindenki, aki a hegyhez közeledik, biztosan meghal! Kéz nem fog hozzáérni, de biztos, hogy valami összezúzza vagy átdöfi, akár állat, akár ember, nem fog életben maradni, ha akkor meg fel a hegyre, mikor megzendül ama zúgás. Ekkor lement Mózes a hegyről a néphez és megszentelte a népet. Ruháikat megtisztították, s megmondta Mózes a népnek, hogy harmadnapra készek legyenek, asszonyhoz pedig ne közelítsenek.” Lényeges eltérés e szövegrészben a hagyományos fordítástól a 13. versé: „Nem kéz fog hozzáérni, de biztos, hogy valami vagy összezúzza, vagy átdöfi, akár állat, akár barom, nem fog életben maradni, ha akkor megy fel a hegyre, mikor megzendül ama zúgás.” A vers első fele az eredeti szöveg alapján nem problematikus. Elemzésébe és bizonyításába azért nem bocsátkozunk, mert a The Interpreter’s Bible II. is a megfelelő helyen ezt a fordítást adja. A vers második felét azonban az általunk ismert hagyományos fordítások így adják vissza: „Mikor a kürt hosszan zeng, felmehetnek a hegyre.” Szerintünk az eredeti szövegben szereplő wl[y (hl[) igealaknak elsősorban az imperfektumi értelem felel meg, és ha a benne rejlő feltételes jelentést is vissza akarjuk adni, ez esetben enek nem a „felmehet”, hanem „ha akkor megy fel” magyar kifejezés felel meg. A szövegösszefüggés pedig kizárólag ezt a fordítást engedi meg, mert nyilvánvaló, hogy Jahve megjelenésekor semmiképpen sem mehet fel senki a hegyre. Feltűnő lehet, hogy a hagyományos „mikor a kürt hosszan zeng” kifejezés helyett a héber hmh lbyh $vmb-t „mikor megzendül ama zúgás” kifejezéssel adtuk vissza, de a továbbiakból kitűnik, hogy szélzúgásról vagy hegymorajlásról van szó. Ha a lby-nél figyelembe vesszük, hogy participium, egyáltalán nem szükséges „kürt”-tel visszaadni, hisz jelentése: „az, ami zúg”. „Bárcsak meghaltunk volna Jahve keze által Egyiptom földén, mikor a húsos fazekak mellett ültünk, s mikor jóllaktunk kenyérrel, mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind a sokaságot éhséggel öljétek meg.” (16:3) Nem csak 34

Mózes bolondítja a népet, nem csak Istenre hivatkozik és a magáért mondja? Nem mai kérdések ezek, hanem minden kor emberi kérdései. Jahve azért jelenik meg a Sinai hegyen az egész nép s z e m e l á t t á r a, hogy soha többé ne vetődhessen fel még véletlenül sem Izráel fiaiban ez a kérdés. Ezt Mózes tudomására is adja: „Tudd meg, hogy Én leszek az, aki homályos felhőben hozzád megy, hogy hallja a nép mikor az én akaratomat közlöm veled, hogy benned is állandóan megbízzanak.” Ezzel egy szertartásos cselekménysorozat kezdődik, amelyek csúcspontja az, hogy Jahve bizonyságot tesz szolgája mellett. Nem Jahvénak és Mózesnek van erre szüksége, hanem a népnek, hogy higgyenek. A hitnek és bizalomnak alapokra van szüksége: megtapasztalt valóságra. Ez azonban a nép részéről nem lehet profán kíváncsiság. Ezért kell a népnek megszentelnie magát. Ezért nem szabad kíváncsiskodva közeledni a hegyhez. Jahve mindig annyit mutat meg önmagából, amennyi éppen elég ahhoz, hogy a nép higgyen. Másfelől pedig Jahve szentsége az, ami megköveteli a nép megszentelődését és a megfelelő távolságot Isten és ember közt. Aki nem ezzel a félő tartózkodással készül Isten dolgainak szemlélésére, az vagy nem látja, vagy ha látja, belepusztul. Amint Isten szolgájának szerepe nem öncélú, úgy Isten bizonyságtétele szolgála mellett is mindig a népért van. Így tesz később bizonyságot Jahve prófétája Illés mellett

a

Kármel

hegyen

(1Kir

18:21–39)

és

Jézus

Krisztus

mellett

megkeresztelkedésekor (Lk 3:22). Az öncélú bizonyságtétel követelése sátáni követelés, melyre elutasító Isten válasza, lásd Jézus megkísértését (Lk 4:8–12) és a farizeusok jelkívánását (Mt 12:38–39). 4. Jahve megjelenésének leírása a harmadik napon: 19:16–19 „Történt pedig a harmadik nap, mikor reggeledett, hogy dörgött, villámlott és nehéz felhő trónolt a hegyen, s a zúgó hang egyre erősödött, és megrettent az egész táborbeli nép. Akkor Mózes kivezette a népet a táborból az Istenség elé, és megálltak a hegy lábánál. Füstölgött az egész Sinai hegy attól, hogy tűzben ereszkedett le rá Jahve, felgomolygott füstje, mint a kohófüst, s egyre jobban rengett az egész hegy, a 35

zúgás pedig nőtt és folyton erősebb lett. Mózes Jahve akaratát szólja és az Istenség hangosan helyesel neki.” Jahve megjelenését a természeti erők megmozdulása előzi meg. Vihar és földrengés jelzi, hogy az ég és föld Ura jön közel a néphez. A természeti erők és Jahve viszonyát maga a Szentírás magyarázza egy másik Isten-megjelenés alkalmával az 1Kir 19:11– 12-ben: „Az Úr előtt ment nagy erős szél, mely a hegyet megszaggatta és meghasogatta a sziklákat az Úr előtt, de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett, de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jött, de nem volt az Úr a tűzben sem, és a tűz után egy halld és szelíd hang hallatszott.” Ugyanez játszódik le Izráel szemeláttára a Sinai hegyen. Egy dolog felől már most meggyőződik Izráel: van Isten, mert miután leszállt a Sinai hegy fölé, hangosan tesz bizonyságot Mózes mellett. Nem a vihar és nem a földrengés az Istenbizonyíték, hanem a hangos szó. A vallástörténeti iskolával szemben, mely szerint Jahve viharisten volt, ezt hangsúlyoznunk kell. Ezzel a hangos szóval tett bizonyságot Isten egyszülött Fia mellett is: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Lk 3:22) 5. Izráel meggyőződik Jahve és Mózes kapcsolatáról: 19:20–24 „Leereszkedett hát Jahve a Sinai hegy fölé a hegyoromig, majd hangos szóval hívta fel Jahve Mózest a hegy ormához, Mózes pedig felment. Ezt mondta Jahve Mózesnek: Menj, vigyázz a népre, hogy ne törekedjenek Jahvét közelről látni, nehogy elhulljanak közülük sokan! Még a papok is, akik legközelebb vannak Jahvéhoz, szenteljék meg egymást, nehogy pusztítson közöttük Jahve. Mózes pedig ezt mondta Jahvénak: Nem is jöhet fel a nép a Sinai hegyre, hiszen Te tiltottad azt meg nékünk, mikor ezt mondtad: Határold el a hegyet és tekintsd szentnek azt. De Jahve ezt mondta néki: Eredj csak gyorsan, majd azután feljössz te, sőt Áron is veled, de a papok meg a nép ne törekedjenek feljönni Jahvéhoz, nehogy pusztítson közöttük.” A nép meggyőződik Isten jelenlétéről és most saját fülével hallja, amit Jahve szólítja Mózest, hogy menjen fel a hegyre. Nem a népet ámítani járkált tehát Mózes a hegyre, 36

lámcsak, Jahve hangosan hívja, eddig is Jahve hívta hát! Mózes tudja, hogy mindez azért történik, hogy a nép benne is állandóan megbízzon; most is engedelmeskedik, felmegy a hegyre, hogy megtudja Jahve akaratát és közölje a néppel. A nép pedig lenn marad és feszülten várja, milyen hírrel jön vissza Mózes. Jahve lényegében ugyanazokat a dolgokat ismétli el, és ismételteti el Mózessel, amit már három nappal ezelőtt elmondott. Ezzel is szolgája mellett tesz bizonyosságot. Hadd tudja meg a nép, hogy Jahvénak engedelmeskedve ment fel előbb is Mózes a hegyre, s az ő akaratát közvetítette. „Ismételd el a népnek, hadd tudja meg, hogy eddig se véletlenül történt, ami történt!” Mózes és a nép együtt hallgatja meg Jahve teljes szeretetakaratát: 19:25–20:1 „Lement hát Mózes a néphez és elmondta nekik. Ekkor beszélni kezdett az Istenség és közölte teljes szeretetakaratát.” Jahve bizonyságtétele azzal tetőződik be, hogy közvetlenül, Mózes közvetítő szerepét kikapcsolva is szól a néphez, tudtul adva a szövetség alapszabályait. 7. A nép ezek után teljesen megbízik Mózesben és várja Jahve további rendelkezéseit: 20:18–22 „Az egész nép észlelte a mennydörgéseket, villámlásokat, a zúgó hangot és a hegy füstölgését. Látta a nép és megrémült és hátrább húzódott. S akkor azt mondták Mózesnek: Te közöld velünk ezután Jahve akaratát, inkább téged hallgatunk. De az Istenség ne közölje azt velünk, nehogy belepusztuljunk. Mózes pedig így szólt a néphez: Ne féljetek, mert az Istenség azért jött, hogy bizonyossá tegyen titeket, és hogy a tőle való félelem szemetek előtt legyen, nehogy vétkezzetek. Hátrább húzódott hát a nép, Mózes pedig közelebb ment a felhőkhöz, melyben ott volt az Istenség. Jahve pedig ezt mondta Mózesnek: Mondd meg Izráel fiainak szószerint: Ti magatok érzékeltétek, hogy az égből közöltem veletek akaratomat.” hsn = „próbál, megbizonyosodni valami felől”. A hagyományos fordítás így adja 37

vissza: „megkisértsen titeket”. Véleményünk szerint azonban a szöveg értelme ez: „bizonyossá tegyen titeket”. Ugyanezt az értelmet adja vissza a The Interpreter’s Bible II. is. Jahve a nép meggyőzését ebben a mondatban foglalja össze: „Ti magatok érzékeltétek, hogy az égből közöltem veletek akaratomat.” A nép pedig a Sinai hegy lábánál olyan valamit tapasztal meg, amit a Zsid 10,31 így fogalmaz meg: „Rettenetes dolog az élő Isten kezében esni.” Többé nem kérdéses Izráel számára, hogy van-e vele Jahvénak célja, tényleg Isten megbízottja-e Mózes? Egy dolog, a leghatalmasabbat megtapasztalni a Sinai hegy lábánál: élő Isten van, aki menny és föld Ura, akinek megjelenésekor süvölt a szél, villámlik és zeng az ég, reng a föld, fűstöl és tüzet okád a hegy, aki hangosan szólítja szolgáját, és az egész néppel közli szeretetakaratát. Félelmetes és hatalmas Isten ez, akinek csak engedelmeskedni lehet, s aki hatalma ellenére is szeretettel közeledik népéhez. C./ A SZÖVETSÉG ALAPOKMÁNYA 1. A szövetség alapokmányának bevezetése: 20:2 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a rabszolga sorsból. Ezért…” A bevezetés megértéséhez szükséges tudnivalók Az ókori Keleten a szövetségkötés nem volt ismeretlen. Az élet rákényszerítette az embereket, hogy a vérségi kapcsolaton túl is egymással érdek- és létközösségbe kerüljenek. E kapcsolatot a szövetségkötés és a szövetség rendje biztosította számukra. Az sem egyedülálló, hogy a szövetségkötéskor alakult kapcsolat alapszabályait írásban rögzítik. A keleti hettita szerződések (Kr.e. 1450–1200.) e profán

emberi

kapcsolatok

dokumentumai. 38

Szerkezetileg

prológusból,

szövetségfeltételekből, eskü-, áldás- és átokformulákból állnak. Jahve ezt a profán életben már meglévő formulát használta fel a közte és Izráel közt létrejött szövetség dokumentálására. Jóllehet az eskü-, áldás- és átokformulák közvetlenül nem tartoznak Jahve és Izráel szövetségének alapokmányához, de az Ótestamentum más helyein, főleg a szövetség megújításának rítusában megtalálhatók (Deut 27; Józs 8). A dekalógus és a hettita szerződések kapcsolatának ma már komoly irodalma van: Heinemann, Günther: Untersuchung zum apodiktischen Recht. Diss. theol. Hamburg, 1958, Maschinenschrift, 130 p. – Vauz, Roland de: Les institutions de 1’A.T. II. 1960, 317–320., 329–334. – R a d, Gerhard von: Theologie des A.Ts. I. 1957, 208 p. – Zimmerli, Walter, TLZ 85, 481–498. p. A hettita szerződések a Dekalógus prológusának megértésében is segítségünkre vannak.

Ezekből

megtudjuk

ugyanis,

hogy

a

szerződés

vagy

szövetség

alapokmányához hozzátartozott egy bevezető formula, melyben a szövetség felek megnevezése, a szövetség alapját képező esemény vagy ügy, és bizonyos program volt található. Jahve és Izráel szövetségének alapokmánya is tartalmaz ilyen elemekből álló bevezetést. Ezt a formát azonban Jahve szabadon használja népéhez való viszonyának kifejezésére. A bevezetés az $yhla hwhy ykna kifejezéssel kezdődik. Zimmerli mutat rá, hogy e kifejezés nemcsak a Dekalógusban, hanem az Ótestamentum számos helyén (Zsolt 50; Ex 6; Lev 17; Ez; Deutero-Ézsaiás), sőt Izráel kultuszában is gyakran előfordul, s minden esetben Jahve jelenlétét hangsúlyozza (Alt-Festschrift 1953, 204. p.). A Sinai hegynél, mint az a megelőző történeti részből kitűnik, Jahve jelenléte, az Isten közelségének megtapasztalása Izráel részéről örökre elkötelező élmény, mely félelemmel és rettegéssel tölti el a népet. A bevezető formula értelme ez: „Ne féljetek, én Jahve, a ti Istenségetek vagyok jelen.” Ezután a múltban végzett szabadításra utal Jahve: „Kihoztalak Egyiptom földéről, a rabszolgasorsból.” ( A tyb szókapcsolatban az utána következő szó értelmével való telitettséget fejezi ki. Ezért bátran mertük a „szolgaság háza” helyett így fordítani.) Mindaz az erő és hatalom, amit Izráel a Sinai hegynél megtapasztal, nem 39

elpusztítására, hanem megszabadítására szolgál. Ennek a hatalmas Istennek köszönheti létét az Egyiptomi szabadulás által. Ez a szabadító Isten van jelen, Ő lép szövetségre népével. E mondattal Jahve megjelöli azt az eseményt, melynek alapján a szövetség létrejön. A bevezetésben a szövetség programja is megtalálható, melyet a hwhy Isten-név foglal össze. Amikor Isten ezzel a névvel jelöli önmagát, nemcsak a múltban végzett szabadításra utal, hanem kifejezésre juttatja, hogy övé a jövendő is, és a történelem eseménysorozataiban fogja megmutatni hatalmát és hűségét. A Jahve nevet maga a kijelentő Isten értelmezi így az Ex 3:14-ben. Mózes kérdésére: „Mi a neved?”, Isten így válaszol: hyha rva hyha = „Leszek, aki leszek / vagyok, aki leszek.” Neve tehát a hyh = „történni, valamivé lenni” igével van kapcsolatban. A hwhy név is levezethető a hyh igéből a hlg - hl,g>y: - hl,g>yI - mintájára. (Pákozdy L.M.: Ószövetségi revízió kérdései II., Ex 3:14 értelmezése és fordítása, Ref. Egyház 1953, 14. sz., 8–17. p.) A prológus tehát kifejezi, hogy a jelenlévő Isten, a múltban végzett szabadítása alapján, olyan szövetséget köt népével, mely a jövőben, a történelemben fog kibontakozni. A bevezetésben a szövetség legjellemzőbb vonásaival is megismerkedünk. Az $yhla hwhy ykna kifejezésben hangsúlyt kap, hogy nem egyenlő rangú felek kötnek szövetséget. A bevezető forma ugyanis csak Isten nevét nevezi meg, míg a másik szövetséges felet csak az egyszerű $ = „te / tied” szuffixummal jelöli. A két szövetséges fél közti rangkülönbséget csak fokozza a Jahve név mondattani kiemelése. A $ = „te / tied” szuffixum az egész Izráelt jelöli, s így az is kifejezésre jut, hogy Jahve az egész néppel, tehát egy közösséggel köt szövetséget. A szövetség révén Izráel Jahvéval bensőséges kapcsolatba kerül, ezt fejezi ki a prológusban meglévő én – te viszony. Ez a kapcsolat Isten és ember közt egyedülálló az ókori Keleten. Az egyiptomi szabadulásra történő utalás pedig kifejezi, hogy a szövetség kegyelmi tény, hisz egy olyan esemény alapján jön létre, melynek Izráel egész létét köszönheti egyedeiben és összességében. A prológust így is megfogalmazhatjuk: „Ígéretes igénybejelentés”. Belőle világos, hogy Jahve joggal tart igényt Izráelre, Izráel pedig hálából áll a szabadító 40

Isten szolgálatába, hogy újabb szabadításait megtapasztalja és a szabadítás eszköze legyen.

Az alapokmány bevezetésének állandó mondanivalója 1. Isten hatalmának közeli megtapasztalása félelmetes. 2. Isten azonban nem azért jön közel az emberhez, hogy rettegésben tartsa a világot, hanem, hogy megszabadítsa. 3. Isten az emberrel való kapcsolatul a szövetséget találta legalkalmasabbnak, s ezen belül viszi véghez a történelemben szabadulásainak sorozatát. 4. Isten szövetsége Isten kegyelmi tényén alapul, melyben az ember sohasem válik Istennel egyenrangúvá. 5. Isten a szövetséget közösséggel köti, mert az egyénnel a közösségen belül van egyetemes célja. 6. A szövetség célja: Isten és ember bensőgéses kapcsolatának helyreállítása. Az alapokmány bevezetésének újszövetségi vonatkozásai Isten emberrel kötött szövetsége a történelemben valósul meg és bontakozik ki. Amit e szövetségről tudnunk kell, azt a teljes kijelentésben, mely a Bibliában áll előttünk, közölte Isten. A Biblia nem más, mint Isten szövetségének története. Az újszövetségi nép a szövetség kibontakozásából történeti helyzeténél fogva többet lát, mint az Ószövetség népe. Isten teljes kijelentésének ismeretében tudja, hogy Isten–ember szövetsége Isten részéről kezdettől fogva Krisztus áldozatán nyugszik. A Jel 13:8 így fejezi ezt ki: „Megöletett a Bárány e világ alapítása óta.” Ami Istennél idő és történelem előtt elvégzett dolog volt, az valósul meg a történelemben, időben, az ember számára érzékelhető módon. Krisztus földi útja után az emberiség Isten–ember szövetségéből többet lát kibontakozni, de tudnia kell, hogy a rész-szövetségek által az egy, örök szövetség 41

halad célja felé. Szinte magyarázatot nem is kívánva foglalja össze az egész prológus mondanivalóját ez a pár újszövetségi vers: „Ímé az Úrnak angyala hozzájuk jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé én hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész nép öröme lészen, mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk 2:9–11) Az Újszövetség népe Isten e legnagyobb szabadításában a szövetség kibontakozását és a prófétai ígéret beteljesedését ismerte fel, mikor Krisztus így nevezi: „Immánuel”, ami azt jelenti: „velünk az Isten”. (Ézs7:14; Mt 1:23) 2. Az első szövetségszabály: 20:2+3 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a rabszolgasorsból. Ezért nem létezhet / ne létezzen / nem fog létezni rajtam kívül más istenség számodra.” Az első szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók A hagyományos fordítás ezt a szövetségszabályt így fordítja. „Ne legyenek idegen isteneid én előttem”. E fordítástól három ponton térünk el: a szabály állítmányát egyes számban fordítottuk, az „idegen istenek” helyett „más isten”-t, az „én előttem” helyett pedig „rajtam kívül”-t fordítottunk. A héber ige egyes számban áll: hyhy al, a hagyományos fordítás csak az ~yrxa ~yhla kifejezés miatt adja vissza többes számmal. A héber nyelv viszont az elvont fogalmakat a főnév többes számú alakjával fejezi ki, ezért szükségtelen a többes számú fordítás. A hagyományos fordítás mellett szólna még, hogy nemcsak az ~yhla, hanem az ~yrxa is többes számban áll. Ennek viszont az az egyszerű nyelvtani szabály az oka, hogy a melléknév nemben és számban megegyezik a főnévvel. Ha viszont a többes számú főnévnek, mint elvont fogalomnak egyes számú értelme van, nyilvánvalóan egyes számú értelmű a melléknév is. 42

Az ~yrxa-ot a hagyományos fordítás „idegen”-nel adja vissza. A szó alapjelentése azonban „az, ami utána van, a következő, a másik”. A „más istenség” fordítás a minőségbeli és rangbeli különbséget az eredeti mondanivalónak megfelelően érzékelteti. Az ellenséges és kirekesztő értelmet pedig az ynp-l[ kifejezés hordozza. Alapjelentése: „rajtam, előttem, mellettem”. Ez az a jelentés színeződik egy elhatároló és ellentétes árnyalattal is. A Gen 16:12-ben ezzel a kifejezéssel találkozunk: wyxa-lk ynp-l[ „minden ő atyafiaival szemben”. A Deut 21:16-ban az ynp-l[ rang- és jogkülönbséget jelöl, és az elsőszülött elvitathatatlan előnyeit emeli ki a később születettel szemben. A Náh 2:2-ben ez az elhatárolás már egyenesen így hangzik: $ynp-l[ = „ellened”. Az első szövetségszabályban a ynp-l[ kifejezés éppen ezt az ellenséges, s ugyanakkor elhatároló jelentést van hivatva kifejezni. Magyar fordításban ezt a jelentésárnyalatot legjobban a „rajtam kívül” kifejezés adja vissza. A szövetségszabályban mutatkozó minőségbeli, rangbeli és teljesen kirekesztő elhatárolás mutatja, hogy Jahve nem ismer el egyetlenegy más istenséget sem. Az egyes számú fordítás pedig azt emeli ki, hogy az ember által vélt vagy alkotott istenségek közül Izráelnek egyhez sem lehet semmi köze. Az ókori Keleten ahány nép, legalább annyi istenség is volt. Sőt az is gyakori, hogy egy nép több istenségnek is hódolt. Politeizmusról azonban mindig csak az ember részéről beszélhetünk. Teremtő, világkormányzó és szabadító Isten mindig csak egy volt. Ezt az ember még a politeizmus legsötétebb korszakaiban sem felejtette el, hisz istenpantheonjai élére más-más névvel mindig ezt az Istent állította. A teremtő, világkormányzó és szabadító Isten szemében azonban soha nem léteztek az ember által képzelt vagy alkotott más istenek. Elmondhatjuk tehát, hogy a világteremtése óta az ember politeizmusától függetlenül mindig monoteizmus volt. Az már más kérdés, hogy az ember ebből mikor mennyit volt képes meglátni. Izráel választottsága egyrészt éppen abban van, hogy néki Isten kijelentette egyedüli Istenvoltát, s rajta keresztül az egész világnak tudomást kell szerezni róla: „Csak néked adatott láthatóan tudnod, hogy az Úr az Isten, és nincsen kívüle több!” (Deut 4:35) Egyedüli Isten-voltát és igényét Jahve már a szövetség alapokmányában 43

bejelenti. Amikor Izráel a szabadulást közvetlenül tapasztalta, Isten egyetlensége sohasem volt kérdéses számára. Voltak azonban a választott nép életében olyan időszakok is, amikor a kezdetben kapott tiszta kijelentésről megfeledkezett, s kísértése lett, hogy vannak más istenek és az, hogy ezek szolgálatába álljon. Ilyenkor a próféták a kezdetben adott kijelentést újra felelevenítik és a nép szívébe vésik. E próféták közül Deutero-Ézsaiás hangja cseng legtisztábban. Nem új kijelentést közöl, amikor ezt mondja: „Így szól az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, és rajtam kívül nincs Isten.” (44:6), hisz Izráelnek ezt kezdettől fogva tudni kellett: „Hát nem mondtam-é meg, és nem jelentettem-e meg kezdettől fogva? (zam) Ti vagytok tanúim!” (44:8). Amikor a bálványok, a más istenek hiábavalóságát ostorozza, éppen a Dekalógusban kijelentett isteni vonást hiányolja bennük. Abban különböznek Jahvétól, hogy míg Jahve teremtette az embert (44:7), addig ezeket az ember formálja (44:10–11). Míg Jahve szabadító (44:6), addig ezektől az ember hiába vár szabadítást. Aki a Dekalógus más istenekről szóló tilalmát áthágja, azt megcsalt szíve vezette félre (44:20). A szövetségszabály teljes mondanivalóját a hármas fordítás adja vissza: Jahve múltban véghezvitt szabadítására nézve az imperativusi fordítás hangsúlyozza, hogy mivel Izráel meggyőződött arról, hogy egyedül Jahve a szabadító Isten, és egész életét néki köszönheti, ne legyen istene Jahvén kívül. A feltételes módban való fordítás Jahve jelenlétére nézve emeli ki: „Mivel én, Jahve jelen vagyok, nem lehet más istened rajtam kívül, mert Jahve jelenlétekor minden más isten porba hull.” A futurummal történő fordítás pedig kifejezi Jahve eljövendő szabadító munkájára tekintve, hogy a szövetség által olyan szabadítást fog szerezni, hogy a szövetséges népnek nem is lesz szüksége más istenre! Az első szövetségszabály állandó mondanivalója: 1. Kezdettől fogva egy Isten van. Az ember részéről viszont kezdettől fogva sok isten léte feltételezett. Isten népének választottsága éppen abban van, hogy néki tudtul adatott – de rajta keresztül mindenkinek meg kell tudni –, hogy egyedül Jahve az Isten. 44

2. Éppen ezért lett a szövetség egyik alapszabálya, hogy Isten népe semmi más, úgyvélt „istenekkel” nem kerülhet kapcsolatba. 3. Min alapul Istennek ez az abszolút igénye? a./ Isten múltban végzett szabadításán. Ő az egyedüli szabadító, akinek népe életét és létét köszönheti, éppen ezért kell, hogy Ő legyen az egyedüli Úr is. b./ Isten jelenlétén, mely a szövetséges nép mindenkori jelenére nézve hangsúlyozza: ahol Isten jelen van, porba hullnak a más istenek. c./ Isten szövetségének célján, melyet a kijelentésből s az eddigi szabadítások sorozatából megismerve, nincs és nem is lesz szükség más istenre. Az első szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Az Újszövetség népe már megbizonyosodott arról, hogy az egyedüli szabadító Isten: Jahve, aki a Krisztus által a bűn rabságából is kiszabadított. Ezért vési Pál apostol újra a szövetség népének szívébe a szövetség alapokmányának első szabályát. „Ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, a minthogy van sok isten és sok úr; mindazonáltal nékünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Ő általa.” (1Kor 8:5–6) Hogy ezt egyáltalán hangsúlyozni kell, annak Pál szerint is az az oka, hogy „nem mindenkiben van meg ez az ismeret” (1Kor 8:7). Ugyanis az emberek balga szíve „megsötétedett […] és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.” (Rm 1:21–23) Isten szövetségének célja ennek ellenére a teljes szabadítás: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, olyanokat készített Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2:9) A szövetség célja az új ég és új föld, ahol: „Isten sátra az emberek között lakozik és azok az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz ő velük, az ő Istenük, ahol Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem 45

fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:3–4) Mi szükségünk lenne ilyen Isten mellett más istenre, még ha létezne is!

3. A második szövetségszabály: 20:2+4–6 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről a rabszolgasorsból. Ezért nem készíthetsz / ne készíts / nem fogsz készíteni magadnak bálványt, tehát semmi hasonmását azoknak, amik fenn az égben, amik lenn a földön és amik a földalatti vizekben vannak. Nem borulhatsz le / ne borulj le / nem fogsz leborulni előttük, és nem szolgálhatod / ne szolgáld / nem fogod szolgálni őket, mert én, Jahve, a te Istenséged féltékeny hatalmasság vagyok, aki számon kérem az atyák vétkét három, négy emberöltőn át az olyan fiaktól, akik engem semmibe vesznek, de hű vagyok a szövetséghez még az ezredik emberöltőn is azokhoz, akik szeretnek engem, és akik megtartják azt, amit parancsolattá tettem.” A második szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók lsp : A bálványt az eredeti szöveg a lsp szóval fejezi ki. E szó elsősorban a fából és kőből készült bálványszobrokat jelenti. A hagyományos fordítás éppen ezért fordítja faragott képnek. Ezzel különbözteti meg az ércből öntött bálványszobroktól, melyekre a héber nyelvnek külön szava is van: hksm. Az ókori Keleten ugyanis a bálványok anyagukra nézve lehettek fából, kőből és ércből. Viszont a lsp az öntött szobrokra is használatos (Ézs 40:10; 41:10). Jelentéstartalma tehát tág és magában foglalja a bálvány minden fajtáját. Ezért a legmegfelelőbb fordítás az egyszerű „bálvány”. Míg a lsp szó a bálvány anyagát jelöli, addig a szövetségszabálynak ez a része: „semmi hasonmását azoknak, amik fenn az égben, amik lenn a földön és amik a földalatti vizekben vannak”, a bálványok formájára vonatkozik. Alakjukra nézve ugyanis legkülönfélébbek lehettek. Állatalakot és égitest-formát egyaránt vehettek fel. E szövetségszabályban az ókori Kelet hármas tagoltságú világképe is tükröződik. 46

A bálványok azonban az ókori Keleten nem anyagukra és formájukra nézve voltak jelentősek, hanem az ember és az istenség kapcsolatában. A bálványt ugyanis az ókori keleti felfogás úgy tekintette, mint kapcsot, mely által állandó közösséget lehet az istenséggel biztosítani. Akinek az istenségről bálványa volt, az ezzel biztosította magának az istenség jóindulatát, erejét és támogatását. E gondolkodás nyomait magában a Bibliában is felismerhetjük. Amikor Jákób búcsú nélkül hagyja el Lábánt, Jákób felesége, Rákhel magával viszi Lábán bálványait, hogy ezzel az atyai ház isteneinek jóindulatát továbbra is biztosítsa. Lábán pedig éppen ezért veszi üldözőbe Jákobot, mert úgy érzi, hogy isteneitől fosztották meg (Gen 31). A bálvány ugyanakkor az istenség kiábrázolása és épp ezért istenbizonyíték is volt. Ezt tükröz az aranyborjú esete. Mózes távolléte idején, amikor a nép istenbizonyítékot kíván, Áron kiábrázolja Jahvét és ezt mondja: „Ez a te Istened Izráel, aki kihozott téged Egyiptomból” (Ex 32,4). Éppen ezért a bálványt úgy tekintették, mint magát az istenséget, tehát imádták és szolgáltak neki. hxv , db[ A „nem borulhatsz le és nem szolgálhatod” kifejezés, mint arra Zimmerli rámutat, sohasem használatos Jahve tiszteletére, hanem olyan vélt istenek tiszteletét jelzi, amelyekről az első szövetségszabály kimondja, hogy semmi közük sincs Jahvéhoz, és a szövetséges népnek sem lehet semmi köze egyikhez sem közülük. (Bertholet-Festschrift, 1950. 550-563. p.) Amikor tehát a második szövetségszabály ezt mondja: „nem készíthetsz magadnak bálványt […] nem borulhatsz le előttük, és nem szolgálhatod őket”, Jahve kifejezésre juttatja, hogy a szövetség rendjén belül Izráelnek le kell mondani arról a külsőséges kapcsolatról, mellyel az ember a keleti formák szerint az istenség erejét, állandó jelenlétét és jóindulatát biztosítani vélte. Az embertől ugyanis nincs út Isten felé, s e formák által csak önmaga körül forog, és csak vélt istenekig jut el. Az igazi Istenséggel, Jahvéval Izráel csak bensőséges kapcsolatban lehet: Jahve azok iránt tanúsít szövetségi hűséget, akik őt szeretik és megtartják azt, amit parancsolattá tett. bha : Az ige által kifejezett „szeretet” nem érzelmi fellángolás, hanem a 47

szövetségen belül a másik féllel való teljes közösségvállalás, mely mindig cselekedetekben nyilvánul meg. A szeretet Isten legjellemzőbb tulajdonsága. A szövetség Isten szeretetén alapszik: „Nem azért választott titeket Jahve, mintha minden népnél többek volnátok, hiszen minden népnél kisebbek vagytok, hanem mivel szeretett titeket Jahve” (Deut 7:7–8). E szeretetből bontakozik ki a szövetség célja: a szabadítás: „Mivel szerette a te atyáidat és kiválasztotta az ő magvukat is ő utánuk, kihozott téged az ő orcájával [= maga előtt] Egyiptomból, az ő nagy erejével” (Deut 4:37). A szövetségen belül az ember magatartása sem lehet más, mint ezzel a szerető és a szabadító Istennel a teljes közösségvállalás: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Deut 6:5). A szeretet emberi síkban is teljes közösségvállalást jelöl. Ezért használja a Biblia huzamos, bensőséges kapcsolat jelölésére (pl. férj és feleség: Gen 25:28; 29:18, szülő és gyermek: Gen 37:3, sőt úr és szolga: Ex 21:5), s ezért állítja az ember önszeretét a másik ember iránti szeretet példájául (Lev 19:18,34). Ha az ember elfogadja Jahve szeretetközösségét, s ebben a közösségben Jahve szeretetakaratához igazodik, ő a maga részéről ezt a kapcsolatot sohasem szakítja meg: „… hű vagyok a szövetséghez még az ezredik emberöltőn is azokhoz, akik engem szeretnek és megtagadják azt, amit parancsolattá tettem”. anf : A hagyományos fordítás „gyűlöl”-nek fordítja, éppen azért, mert a szeretet ellenkezője, és az Ószövetség is gyakran említi együtt a kettőt (Deut 21:15; Bír 14:16; 2Sám 13:15; 19:6; Ám 5,15; Mik 3:2). A „gyűlöl / gyűlölet” szó viszont ma már inkább a szeretet érzelmi vonásának ellentéte. A anf igében pedig szintén nem az érzelmi jelleg dominál, hanem a passzivitást, közömbösséget, a szövetségen belüli bensőséges kapcsolat visszautasítását és a másik fél teljes megtagadását jelenti. anf = „nem vállal vele közösséget”. Ez jellemzi Jahve magatartását a bálványok iránt (Deut 12:31; 16:22; Jer 44:4), és mindazzal szemben, ami nem tartozik a szövetségrendjébe (Ám 6:8; Zak 8:17; Mal 2:16; Zsolt 5:6; Péld 6:16–19; Ézs 61:8). Ugyanez a anf ige jelentése emberi síkban is. Legszemléltetőbb példa erre Amnon és Támár esete, ahol a férfi a nemi kapcsolat után nem hajlandó közösséget vállalni a nővel 48

(2Sám 13:10–17). A

anf

ige

Qal

aktív

participium

constructusi

alakja

a

második

szövetségszabályban azokat jelöli, akik visszautasítják Jahvénak a szövetségben vállalt és felkínált szeretetközösségét. Magatartásuk a passzivitás és a nyílt ellenszegülés skálája között mozog. anq la : „féltékeny hatalmasság”. E kifejezés értelme, hogy a szövetség rendjén belül nem érvényesülhet más akarat, mint a szövetség Urának szeretet-akarata. dkp : „számon kér, büntet”. Mivel Isten szövetségébe az egész emberiség beletartozik, számon kéri ezt mindazoktól, akik e szeretet-akarathoz nem igazodnak, és e szeretetközösséget visszautasítják. A számonkérésben benne van a büntetés is, de Jahve büntetése nem a gyűlöletből fakadó bosszú, hisz akkor vég nélküli lenne. Az ókori Keleten gyakorolt vérbosszú mutatja legjobban, hogy a gyűlöletből fakadó bosszú kielégíthetetlen. Jahve büntető számonkérése azonban csak három-négy nemzedékig terjed. E mondatot az ókori keleti nagycsalád fogalmán belül kell megérteni. A keleti nagycsaládban ugyanis három, illetve négy nemzedék élt együtt (apa, fiú, unoka, dédunoka és hozzátartozóik). A család így zárt egységet képezett. Jahve tehát csak azokon kéri számon és azokat bünteti, akik közvetlenül részesei a bűnnek. Büntetésének célja pedig nem a bosszú, hanem szeretet-akaratának érvényre juttatása. Büntetésével az embert nem kipusztítani, hanem jó útra akarja téríteni. Akik Jahve szeretetközösségét elutasítják és a keleti külsőséges formák szerint próbálják biztosítani az istenség erejét és jóindulatát, azoknak Jahve büntetése során rá kell jönniük, hogy önmaguk körül forognak, s vélt isteneik nem tudnak rajtuk segíteni. Három vagy négy nemzedék elég arra, hogy az ember és a vélt istenek csődje nyilvánvalóvá legyen, és a következő nemzedékek visszatérhessenek a szövetség Urához. Ezért hirdetik olyan élesen a próféták Jahve ítéletét olyan helyzetekben, amikor a szövetséges nép a szeretetközösségről megfeledkezve külsőségek által próbál kapcsolatot tartani Urával. De épp ezért van ott a legszörnyűbb ítélethirdetés után is a kegyelem meghirdetése (Ámós), s ezért próbálják újra és újra visszatéríteni a népet Isten szeretetközösségébe (Hóseás). Az imperativusi fordítás kifejezi Jahve múltban végzett szabadítására nézve, 49

hogy Izráel már megtapasztalta Jahve szeretetközösségét, és szeretetakaratából fakadó szabadítását, ezért tiltott számára más kapcsolattal próbálkozni. A feltételes fordítás Jahve jelenlétével kapcsolatban kifejezi, hogy Jahve a szeretetközösség révén állandó kapcsolatot tart fenn népével, ezért nem próbálkozhat Izráel más kapcsolat keresésével. Ez ugyanis e szeretetkapcsolat megszakítása lenne. A futurummal történő fordítás Jahve eljövendő szabadítására tekintve kifejezi, hogy e szeretetkapcsolaton kívül a szövetséges népnek nem lesz más kapcsolatra szükséges. A második szövetségszabály állandó mondanivalója 1. Istennel külsőségek által az ember nem tarthat fenn kapcsolatot. 2. Az Istennel való kapcsolat belső szeretetközösség. Istentől indul, aki azt a szövetségben kínálja fel és valósítja meg. 3. Istent szeretni annyi, mint teljes közösséget vállalni vele, és szeretetakaratának engedelmeskedni. 4. A szövetségen belül csak Isten szeretetakarata érvényesülhet. 5. A bűn Isten szeretetközösségének elutasítása és szeretetakaratának semmibevétele. 6. Akik az Isten által felkínált szeretetközösséget elutasítják, azoktól Isten megvonja szövetségi hűségét, s előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy Isten nélkül csődbe jutott az életük és egyetlen megoldás: az Isten szeretetközösségébe való visszakapcsolódás. 7. Isten ítéletének a célja sohasem az ember elpusztítása, hanem megtartása. A második szövetségszabály újszövetségi vonatkozása Az Újszövetség Isten összes tulajdonságát ebben az egy szóban foglalja össze: „szeretet”. Semmi más kapcsolatot nem ismer el Isten és ember közt, csak a szeretetközösség kapcsolatát: „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (1Jn 4:16) „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” (1Jn 4:8) Az Isten szeretete a megígért Szabadító elküldésében lett nyilvánvalóvá az Újszövetség népe számára: „Mert úgy szerette 50

Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” (Jn 3:16–17). Isten szereti egyszülött Fiát, teljes közösséget vállal vele: „… a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amiket Ő maga cselekszik...” (Jn 5:19–20) Az Isten szeretetközösségéből elszakadt ember pedig a Krisztus által visszakapcsolódhat Isten szeretetközösségébe: „És megismertettem ővelük a te nevedet, és megismertetem, hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek.” (Jn 17:26) Az Isten szeretetközösségéből kiszakadt ember a legnagyobb mélységeket járja meg, és felébred szívében az Isten szeretetközössége utáni vágy. Az ilyen embert Isten mindig visszafogadja szeretetközösségébe, lásd a tékozló fiú példázatát (Lk 15:11–32).

4. A harmadik szövetségszabály: 20:2+7 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről a rabszolgasorsból. Ezért nem idézheted / ne idézd / nem fogod idézni Jahve névvel Istenségedet hiába, mert nem tűr Jahve olyat, hogy nevét hiábavalóan idézzék.” A harmadik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók ~v ta afn : Az ókori Keleten az istenséggel való állandó kapcsolatot a bálványszobrok által próbálta az ember biztosítani. Különösen szorult és kritikus helyzetekben azonban az emberi szó ereje által külön megidézte az istenséget, és kényszerítette, hogy az adott helyzetben segítségére legyen. Az istenség megidézése az istennév kimondása által történt, befolyásolása pedig a különböző varázsszövegek 51

által. Az istennév ismerete és kimondása óriási erőt jelentett, hiszen a név az istenség legbelsőbb lényegével állott összefüggésben. Aki ennek birtokában volt, az végeredményben úrrá vált az istenség felett, s a név kimondásával bármikor megidézhette és kényszeríthette. A névben rejlő mágikus erő a mai ember előtt sem ismeretlen. A név hatalma a beszélni tanuló gyermeken szemlélhető a legjobban. A gyermek ugyanis úgy válik környezete fölött úrrá, hogy megtanulja a tárgyak nevét, és ha kimondja, legtöbbször meg is kapja őket. De a felnőtt ember is megdöbben, ha egy idegen nevén szólítja. Az álnév használatával pedig az igazi énjét próbálja eltitkolni az ember. Az istennév és az emberi beszéd az ókori Keleten tehát az ember részéről az istenség megközelítésének eszköze volt, mellyel kritikus esetekben megidézte és kényszerítette. Még a Biblia is tükrözi e szemlélet nyomait, midőn Mózes Jahvéval való első találkozásakor az eljövendő kritikus helyzetekre gondolva megkérdezi: „Mi a neved?” (Ex 3:13). Jahve válasza hyha rva hyha. Értelme pedig ez: Eredj nyugodtan, majd én a kritikus helyzetekben ott leszek. Amikor a harmadik szövetségszabály ezt mondja: „Jahve névvel nem idézheted Istenségedet hiába”, Jahve kifejezésre juttatja, hogy ő a szövetség abszolút ura, tehát az istennév és az emberi beszéd által ő nem kényszeríthető. awv : A szövetségen belül Izráelnek meg kell szabadulnia az istennévhez és az emberi beszédhez tapadt mágikus fogalomtól. E keleti mágikus fogalmat a awv szó fejezi ki. A gyöknek figyelemreméltó módon kettős jelentése van: mint főnév mindig a bálványokra vonatkozik, igével kapcsolódva pedig jelentése: „hiába”. A awv gyök a szövetség alapokmányában kifejezi azt, hogy Jahve mágikus megközelítése az istennév és az emberi beszéd által hiábavaló emberi próbálkozás. A szövetség

rendjén

belül

ugyanis

a

kritikus

helyzetekben

is

más

törvényszerűségek uralkodnak, mint az ókori Kelet vallásos képzeletvilágában. E szövetségszabály elismeri a szövetségen belüli állandó szeretetkapcsolat mellett a kritikus helyzetekben a beszéd általi kapcsolat létjogosultságát és jelentőségét, hiszen csak a hiábavaló, mágikus felhasználását tiltja. A helyzet éppen fordított, mint az ókori keleten. Az istennevet és az emberi beszédet a szövetség rendjén belül Jahve 52

saját szeretetakaratának közlésére használja fel. Isten szeretetakaratának közlését az Ószövetség a rbd szóval fejezi ki. Ez által igazítja el Jahve a szövetséges népet a kritikus helyzetekben. Ábrahám életének kritikus helyzeteiben így ad Jahve eligazítást (Gen 15:1; 22:20, lásd megelőzők, 24:28), így közli József által a fáraóval is akaratát (Gen 41:28), s így adja a szövetséges nép tudtára a Sinai helynél, amit az adott helyzetben a szövetségre nézve tudniuk kell (Ex 20:1). Ezt a kapcsolatot nem az ember kényszeríti ki, hanem Jahve veszi fel. Ő az, aki megszólít, és ha az ember mágikus úton akarja ezt kikényszeríteni, Jahve büntetése éppen az, hogy a kritikus helyzetekben magára hagyja az embert: „nem tűr Jahve olyat, hogy nevét hiábavaló módon idézzék.” A szövetség rendjén belül nem az emberi szónak, hanem Jahve szavának van ereje: Az Isten beszéde ugyanis, mely az ő szájából kimegy, nem tér vissza üresen, hanem megcselekszi, amit Isten akar (Ézs 55:11). Szeretetakaratát az Ószövetségben leggyakrabban a próféták által közli, és beszédét saját nevének erejével pecsételi meg. Ezért találkozunk a prófétai iratokban olyan sokszor ezzel a kifejezéssel: „Így szól Jahve”. Az emberi beszéd alá van rendelve Isten beszédének: „… akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán.” (Jer 23:28). Az emberi beszédnek a szövetség rendjén belüli szerepét az 1Krón 16,8 foglalja össze: „Dicsérjétek az Urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek minden népek között az ő nagy dolgait!” Ha így beszél az ember Istenhez és Istenről, akkor nem hiába, és nem hiábavaló módon veszi fel az ő nevét. A szövetségszabály teljes mondanivalóját a hármas fordítás fejezi ki: Jahve múltban végzett szabadítására nézve az imperativusi fordítás kifejezi, hogy Izráel már megtapasztalta, hogy Jahve a legkritikusabb helyzetekben is jelen volt, és igéje által mindenegyes esetben eligazította. Ezért tiltott az ilyen helyzetekben Jahve mágikus megidézésével és kényszerítésével próbálkozni. A feltételes fordítás Jahve jelenlétével kapcsolatban kifejezi, hogy Jahve állandóan jelen van népe közt, akaratát állandóan közli, és más úton az ember ezt nem is tudhatja meg. A futurummal történő fordítás pedig Jahve eljövendő szabadítására tekintve 53

kifejezi, hogy az emberi beszéd és az istennév kimondása a szövetség rendje szerint értelmezve nem lesz hiábavaló.

A harmadik szövetségszabály állandó mondanivalója 1. Isten a szeretetközösség állandó kapcsolatán belül elismeri, sőt igényt is tart a beszéd általi kapcsolatra. 2. E kapcsolatot azonban nem az ember teremti meg az istennév és az emberi szó mágikus ereje által, hanem Isten használja fel az emberi beszédet és az istennevet szeretetakaratának közlésére. 3. Isten a szövetségen belül a kritikus helyzetekben sem hagyja magára az embert, hanem ilyenkor mindig

közli

a konkrét

helyzetre vonatkozó

isteni

szeretetakaratot az emberi beszéd által. Isten azonban az ilyen helyzetekben sem kényszeríthető. 4. Isten éppen azáltal bünteti e szövetségszabály ellen vétőket, hogy megvonja tőlük az eligazító szót. 5. A beszéd és az istennév ereje Isten részéről kap hangsúlyt. Az emberi beszéd a szövetség rendjén belül alá van vetve Isten szeretetakaratának, s épp ezért igazi értelmét Isten dicséretében, segítségül hívásában és a róla való bizonyságtételben nyeri el. A harmadik szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Az Újszövetség bizonyságot tesz arról, hogy Isten az emberi beszéd által állandóan közölte, és közli szeretetakaratát: „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időben szólott nékünk Fia által” (Zsid 1:1). Isten szeretetakarata Jézus Krisztusban sem vesztette el beszéd-jellegét, hiszen az Ige öltött testet (Jn 1:14), a Krisztus-esemény óta pedig a róla szóló bizonyságtétel hangzik (1Kor 15:1–15). Isten beszédének erejéről így tesz bizonyságot az Újszövetség: „Mert az Istennek 54

beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid 4:12) S mivel Jézus maga volt a testet öltött Ige, ezért tesz róla úgy bizonyságot az evangélium, mint akinek a beszéde hatalmas (Lk 4:32): szavával lecsillapítja a háborgó tengert (Mk 4:35–41), tisztátalan lelkek sokaságát űzi ki az emberből (Mk 5:1–21), betegeket gyógyít és halottat támaszt fel (Mk 5:22–43). Az emberi beszéd azáltal nyeri el értelmét, hogy Isten szeretetakaratának közlőjévé válik: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végeztéig.” (Mt 28:19–20) Isten az ő szeretetakaratát és annak hirdetését Krisztus nevével pecsételi meg: „… ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké és földieké és földalatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:9–11) Éppezért: „… nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Csel 4:12), „mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Rm 10:13) Az emberi beszéd vagy Isten szeretetakaratának közlője, vagy üres beszéd (Ef 5:6). Ezért int így az Újszövetség: „Azért, szeretett Atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra […] szelídséggel fogadjátok a beoltott Igét, amely megtarthatja a ti lelkeiteket.” (Jak 1:19,21) Az emberi beszéd nemcsak Isten dicséretére

használható,

hanem

Isten

szeretetakaratának

elutasítására

és

meggyalázására is. Az ilyen emberi beszédnek viszont nincs helye Isten szövetségén belül: „Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlatosságára teremtettek: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni! Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból csörgedeztet-é édest és keserűt?” (Jak 3:9–11) „… Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni.” (Jak 3:2) 55

5. A negyedik szövetségszabály: 20:2+8–11 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről a rabszolgasorsból. Ezért úgy kell megemlékezni / úgy emlékezhetsz meg / úgy fogsz megemlékezni a szombatról, hogy állandóan megszenteled azt. Tehát hat napon át munkálkodhatsz / munkálkodj / munkálkodni fogsz és bajlódhatsz / bajlódj / bajlódni fogsz minden dolgoddal, de a hetedik nap Jahvénak, a te Istenségednek szombatja, semmi dologgal nem bajlódhatsz / ne bajlódj / nem fogsz bajlódni akkor se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se háziállatod, se a jövevény, akit befogadtál, mert hat nap fáradozott Jahve éggel, földdel, a tengerrel és mindennel, amik azokban vannak, de a hetedik nap megnyugodott, ezért áldotta meg mindenkorra Jahve a hetedik napot és nyilvánította szentté.” A negyedik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók rkz : A keleti szövetségkötéshez hozzátartozott a szövetség ünnepe, melyen a szerződő felek megemlékeztek a szövetségkötésről. A már említett hettita szerződések is tartalmaznak olyan részt, mely kijelöl bizonyos időt, amikor a szerződést fel kell olvasni. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Jahve és Izráel között létrejött szövetség alapokmánya is megemlékezik a szövetségkötés ünnepéről. tbv : A szövetségkötés ünnepéül a negyedik szövetségszabály a szombatnapot jelöli ki. Azokat a dolgokat is beépíti a szövetség megünneplésébe, amelyek az ókori Keleten ehhez a naphoz kapcsolódtak: A babilóni felfogás szerint ez a nap különösen alkalmas volt az istenség megközelítésére. Egyike volt azoknak a napoknak, amikor a keleti hit szerint az áldozat bemutatása a legalkalmasabb volt (a hónap 1., 7., 15. és 28. napja, ezek közül a „szombat” a hónap 15. napja). Később kalendárium szövegekből úgy tűnik, hogy az istenség igényt is tartott erre a megközelítésre, mert ha az ember szombatnapon más vállalkozásba kezdett, nem kísérte áldása. A hetedik nap az ókori Keleten szorosan összefüggött az ember munkabíró képességével és a periódikusan szükségessé váló pihenéssel. A kénita kovács56

törzsnél, mely a pusztai vándorlás során csatlakozott Izráelhez, a hetedik nap ünnep és munkaszüneti nap volt. E nap a holdfázissal is összefüggött. Nemcsak azért, mert a holdfázisnak megfelelően ciklikusan ismétlődött, hanem azért is, mert a szombat a holdtölte ünnepe is volt. A keleti ember saját sorsát az égitestek mozgásával hozta összefüggésbe, és így a hold elfogyásában és újra töltődésében az emberi élet és erő lüktetését látta. (A szombat ókori Keleten betöltött szerepével foglalkozó legfontosabb művek: Benno Landzberg: Der kultische Kalender der Babylonier und Assyrere 1915. 99. p.; Stephen Langdond: Babylonian Menlogies and the Semitic Calendars 1935. 86. p.; B. D. Eerdmans: ’Der Sabbath’, Vom Alten Testament (Marti Festschrift), 1925. 79–83. p.) Mindezeket

az

elemeket

felhasználja

és

beépíti

Jahve

a

negyedik

szövetségszabályba, úgy azonban, hogy újraértelmezi és új tartalommal tölti meg őket. Fellelhető az Isten és ember kapcsolata, de szó sincs arról, hogy az ember közelíti meg az Istent. Hallunk az emberi munkáról, de az ünnep az Isten által végzett munkával van indokolva. Szó van a megnyugvásról és a munkától való tartózkodásról, de áldásmegvonás helyett éppen Isten áldása kíséri. Periódikusan ismétlődik, de értelmileg független a holdfázistól. rkz : A szövetségről való megemlékezésnél Jahve egyik Dekalóg-változatban sem a Sinai hegyi szövetségre, hanem a teremtésre és az egyiptomi szabadulásra hivatkozik. Amikor a szövetségkötéssel kapcsolatban a teremtésről emlékezik meg, kifejezésre juttatja, hogy részéről a szövetség már a teremtéskor megköttetett. A deuteronomiumi változat pedig az egyiptomi szabadulásra utal, s ezzel kifejezi, hogy Izráel számára akkor lett nyilvánvalóvá, hogy Jahve már azelőtt szövetséget kötött vele, mielőtt Izráel erről tudott volna. Amikor Jahve a teremtés szombatjára utal, hangsúlyozza, hogy az emberiséggel kötött szövetséget és az egész emberiséggel van célja. Az Izráellel kötött szövetség az emberiséggel kötött szövetség célhoz érésének eszköze. Innen értjük meg Jahvénak Izráelre vonatkozó ígéreteit: „Megáldatnak benned a föld minden nemzetségei” (Gen 12:3), „és lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (Ex 19:6). A szövetségünnepen erről kell megemlékezni Izráelnek. 57

xwn – $rb – vdq : A szövetségkötés ünnepén az emberi magatartásnak mindenben igazodni kell a teremtés isteni rendjéhez. Nemcsak a teremtéstörténetből, hanem e szövetségszabály teremtésre vonatkozó szakaszából is nyilvánvaló, hogy a teremtésbeli szombat szervesen hozzátartozott a teremtés aktusához, s az egész isteni munka értelmét és célját foglalja össze: amikor Jahve hatnapi munkája után megnyugodott, ezt ezért tette és tehette, mert hatnapi munkájával feloldotta a teremtett világ feszülő ellentéteit. Amikor megszentelte, teljes közösséget vállalt a világgal és benne az emberrel. A maga számára, a maga céljaira vette igénybe (vdq = „elmetsz, Isten számára elkülönít”). Amikor pedig megáldotta, nemcsak a jelenre, hanem a jövőre nézve is közölte a világgal és az emberiséggel javait. A piél igealakok kifejezik, hogy Jahve örök időre megáldotta és megszentelte a szombatot. vdq : A szombat megszentelése az Izráellel kötött szövetségen belül két dolgot fejez ki: egyfelől, hogy Jahve rendelt egy napot, melyen az embert különösképpen magához fogadja, hogy ezzel újra és újra jelt adjon a szövetség céljáról. Másfelől viszont kifejezi, hogy e közösség megteremtésében az embernek is része van az által, hogy megszenteli önmagát. Az ember részéről a megszentelés azt jelenti, hogy szakít mindazzal, ami nem Isten szerint való. A piél infinitivusi alak kifejezi, hogy az embernek újra és újra alkalmassá kell magát tenni az Istennel való közösségre. xwn : E két dolog által e napon feloldódnak a feszültségek. Feloldódik az a feszültség, amely az Izráellel kötött szövetségben Jahve és Izráel közt van, amit a prológus úgy fejez ki, hogy Izráelt csak egy suffixummal jelöli. E napon a távolság lecsökken, hisz a megszentelés révén Jahve közelebb engedi magához népét, mint egyébként. Feloldódik az a feszültség is, ami azok közt van, akik tudnak, és akik még nem tudnak Jahve szövetségéről. Szombaton ugyanis a jövevény és az izraelita is egyenlő rangú, és mindkettő Istennel kerül közösségbe. És feloldódik az a feszültség is, amit az emberi munka okoz ember és ember, ember és állat között. E napon ugyanis nincs úr és szolga, dolgoztató ember és dolgozó barom, hanem mindenki a teremtő Istennel kerül kapcsolatba. Isten üdvakaratának egyetemességét éppen az mutatja, hogy még az ember és állat közti feszültségek is feloldódik. Innen érthető Jónás könyvének az a része, hogy Ninivében még az állatok is böjtölnek (3:7–8), 58

valamint Ézsaiás üdvidőről szóló prófáciája: „És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskegidával fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat.” (Ézs 11:6) Ezeket a feszültségeknek a feloldódása jelenti a nyugalmat. Amikor ezzel kapcsolatban Jahvénak a teremtés hetedik napján való megnyugvására történik utalás, kifejezi, hogy ezek a feszültségek Isten részéről már a teremtéskor feloldattak. Isten hatnapi munkájának a célja éppen a feszültségek feloldása. db[ – hkalm hf[ : A szövetségszabályban az emberi munka kettős jellegéről van szó. A munkának ugyanis van egy olyan vonása, amely megosztást, ellentétet és fáradságot szül. Erről már szólottunk is. Ezt jelöli az hkalm hf[ kifejezés. Éppen a munkának e vonása miatt kell egy nap, amikor az ember tartózkodik a munkától. Az emberi munka másik vonását az db[ ige fejezi ki, mely szolgai munkát, a szövetség rendjén belül pedig az Isten szolgálatában végzett munkát jelöli. Az emberi munka alá van vetve Isten munkájának. Innen kapja értelmét és célját is. Ha tehát Isten a munkájának értelme és célja: a feszültségek feloldása és a teljes közösség megteremtése, akkor az emberi munka értelme és célja sem lehet más. Ezt a munkát azért követi a hetedik nap, hogy a célt újra és újra felmutassa. A munkának ezt a kettős jellegét, valamint, hogy az emberi munka értelmét és célját Isten munkája adja meg, Ézsaiás próféta könyve fogalmazza meg legtisztábban: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézs 40:30–31) Az elmondottakból világos, hogy amint a szövetség az emberre nézve köttetett, a szombat az emberért adatott, hogy újra és újra az ember elé tárja a szövetség célját, s ezzel erőforrás legyen a szövetséges nép számára. Az imperativusi fordítás Jahve múltban végzett szabadítására nézve kifejezi, hogy, a szabadítást megtapasztalva, Izráelnek meg kell emlékezni a szövetségről: oda kell magát szentelni Istennek. Szakítani kell a múlttal olyan értelemben, hogy ezentúl az Isten és ember, ember és ember közti feszültség megszüntetésén kell fáradoznia. A feltételes móddal való fordítás Jahve jelenlétére vonatkozóan kifejezi, hogy 59

Izráel azért emlékezhet meg a szombatról, mert Jahve szövetsége épp jelenléténél fogva érvényes: azért szentelheti meg magát, mert a szent Isten jelen van, s azért munkálkodhat az Isten és ember, ember és ember közti feszültség megszüntetésén, mert ezt a jelenlévő Isten szolgálatában teszi. A futurummal történő fordítás kifejezi, hogy Isten szövetsége eléri majd célját, s az örök szombaton úgy fog megemlékezni az ember a szövetség szombatjáról, mint beteljesedett jelről, mert az örök szombaton az ember szent lesz, és teljesen Istené lesz, s minden feszültség fel fog oldódni, mely Isten és ember, ember és ember közt van. A negyedik szövetségszabály állandó mondanivalója 1. E szövetségszabály elénk tárja Isten és ember örök viszonyát, és megérteti velünk Isten szövetségének lényegét: ami Istennél már a teremtéskor eleve elvégzett volt, az valósul meg a történelemben az ember számára is érzékelhető módon. 2. Erre hívja fel a figyelmet újra és újra a szombat: utal arra, hogy a szövetség kezdőpontja a teremtés, végcélja pedig az újjáteremtés, az örök szombat. Emellett állandóan hangsúlyozza, hogy Isten szövetsége kibontakozóban van, ma is érvényes és eléri célját. 3. Kiemeli, hogy Isten a szövetséget az egész emberiséggel kötötte, s a szövetség célhoz érésével felold minden ellentétet, mely Isten és ember, ember és ember között van. 4. Addig is az ember életének és munkájának értelmét az adja meg, hogy Isten szolgálatában a meglévő feszültségek feloldásán munkálkodhat. 5. A szombat az emberért van. A negyedik szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Jézus, az Isten Báránya, megöletett „e világ alapítása óta” (Jel 13:8). „… Mindenek ő általa, őreá nézve teremtettek, és ő előbb volt mindennél és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1:16–17) Isten a teremtéskor kötött szövetséget az emberiséggel, s ez a szövetség kezdettől fogva Krisztus áldozatán nyugszik. 60

Isten népének minden időben meg kell emlékezni erről. Ezért van meg az egyházzal kötött rész-szövetségnek is a szombatja (Zsid 4:9). Az új szövetség népe számára Krisztusban látható módon érzékelhetővé vált a szövetség kezdete és a szövetség célja. Tanúi voltak Krisztus halálának és feltámadásának. Erre a két dologra kell emlékezni Isten népének a maga szombatján. Az

úrvacsorával

Krisztus

halálára

emlékezik:

„Ezt

cselekedjétek

az

én

emlékezetemre” (1Kor 11:24, vö. 11:25; Lk 22:19), a hirdetett ige által pedig a feltámadott Úrról tesz bizonyságot. A romolhatatlan testben feltámadott Krisztus az, akiben Isten szövetsége az ember számára is érzékelhető módon, jelszerűen célhoz ért. Ő a záloga annak, hogy Isten szövetsége egyetemlegesen megvalósul: „feltámadott a halottak közül, zsengük lőn azoknak, kik elaludtak” (1Kor 15:20), Ő ment be elsőnek az örök szombatba (Zsid 4:10), és „amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (1Kor 15:22) Mivel az újszövetségi nép számára ez Krisztus feltámadásakor lett nyilvánvalóvá, mely a hét első napján történt, az újszövetségi nép a hét első napján, vasárnap emlékezik Isten Krisztusban kötött, megerősített és megújított szövetségéről. A hét első napja a Krisztusban megkezdett újjáteremtés kezdete, mely állandóan utal az örök szombatra. Krisztusban már feloldódott az Isten és ember közti feszültség: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30) Egyedül Ő képes feloldani az Isten és ember közti feszültséget: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemcsak én általam.” (Jn 14:6) Ezért hív mindenkit: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugoszlak titeket.” (Mt 11:28) Az egész Szentírás tanítása alapján összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy: „Isten szövetsége csak egyetlen szövetség: a Krisztusban, Krisztus által kötött szövetség, s ha mégis hallunk és beszélünk ószövetségről és újszövetségről, özönvíz utáni szövetségről, vagy sinai szövetségről, Ábrahámmal vagy Dáviddal való szövetségről, az nem más, újabb és újabb szövetség, hanem az egyetlen szövetségnek 61

egy-egy emberi oldalról érzékelt részlete. Kegyelem és szabadítás egyedül Krisztusban van, és ez a kettő együtt a szövetség, a börit olam.” (Dr. Módis László: A börit szó fogalma és értelme. Lelkésztovábbképző tanfolyam előadói számára tartott előadás. Berekfürdő, 1962. Kézirat). idáig 6. Az ötödik szövetségszabály: 20:2+12 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről a rabszolgasorsból. Ezért tartsd állandóan tiszteletben / mindig tiszteletben tarthatod / mindig tiszteletben fogod tartani atyáidat és anyáidat, azért hogy megérhesd / megérd / így meg fogod érni azt az időt, melyet a földön Jahve, s te Istenséged biztosít számodra.” Az ötödik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók ba , ~a : A szavak atyát és anyát, de atyai és anyai ősöket is jelentenek. Itt a szavak kollektív értelme kap hangsúlyt. E szövetségszabály atya és anya szava, mint arra már F é n y e s Mór rámutat, az atyai és anyai ősöket jelzi, ami nem egyedülálló az Ószövetségben (Ézs34:27, 51:2). Maga a szövetségszabály pedig az ősök tiszteletére vonatkozik (Évkönyv. kiad. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1941. 113–141. p.). Természetesen, mint az ősök láncolatának utolsó tagjai, a szülők is beletartoznak, és az ősök iránti tiszteletnek konkrét formában irántuk kell megnyilvánulni. Az ősök tisztelete az ókori keleten vallásos és profán értelemben egyaránt az ember tiszteletét jelentette. Vallásos módon a halottkultuszban, profán módon pedig egy-egy család vagy nép hagyományainak és történelmének ápolásában nyilvánult meg. Az ősök tisztelete mai nyelven megfogalmazva a múlttal való kapcsolatot jelenti, melyet még olyan társadalmi rend is ápol haladó hagyomány címen, melynek a nacionalizmushoz semmi köze. Minden nemzedék, ugyanis az előtte élt nemzedékeknek azokért az eredményekért, melyeket elértek, a maga módján mindig megadja a tiszteletet. 62

dbk : E szövetségszabályban azonban az ősök tisztelete új tartalommal telik meg. A szövetséges nép szemében az ősöknek csak eszközi szerepük van: „Emlékezzél meg az ős időkről, gondoljátok el annyi nemzedék éveit! Kérdezd meg atyádat és megjelenti néked, a te véneidet és megmondják néked!” (Deut 32:7). Az atyák tehát Jahve történelemben véghez vitt munkájáról és szabadításáról tesznek bizonyságot. Az utódok azért tisztelik őket, mert Jahve cselekedeteinek és szabadításásnak megtapasztalói voltak, és arról bizonyságot tettek. Jahve kijelentése ugyanis történeti kijelentés, és az egyes nemzedékeknek adott eligazítást a későbbi nemzedékekre is vonatkozik. Az atyák bizonyságtétele rá kell, hogy nehezedjen (dbk = nehéznek, súlyosnak, tekintélyesnek lenni) minden nemzedékre. Az elődök tiszteletére tehát Jahve kijelentésének komolyan vételén alapszik. A szövetséges nép atyáiban is Isten történelemben végzett munkáját tiszteli. ~wy , hmda : Isten történelemben adott kijelentésének komolyan vétele összefügg az emberiség földi életének időtartalmával. Isten szövetségének célja ugyanis, hogy a történelem az emberiséggel célhoz érjen. Ez viszont csak akkor történik meg, ha a szövetséges nép komolyan veszi Isten kijelentését. Hogy e szövetségszabályban az emberiséggel kötött szövetség egyetemes céljáról van szó az hmda szó mutatja. Már a teremtéstörténet, amikor a földet, mint az ember létterét említi az #ra -vel szemben az hmda szót használja (Gen 2:5). Az #ra szónak a teremtéstörténettől eltekintve mindig leszűkített értelme van és országot, birodalmat jelöl, az hmda szó viszont mindig az ember létterét jelzi. Hogy Isten kijelentésének komolyan vétele milyen szorosan összefügg az emberi élettel, azt a bibliai !ma gyök mutatja, melynek egyik jelentése: hinni, Isten kijelentését komolyan venni (Hif), másik jelentése pedig megmaradni (Nifal), s e két jelentés az Ézs 7:9-ben így kapcsolódik: „Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok.” Természetes, hogy a szövetségszabálynak is van egy szűkebb, Izráelre és így a Szentföldre, Palesztinára, sőt Izráelnek Palesztina földén kiszabott életidejére vonatkozó értelme is. Ez az Izráellel kötött részszövetség célhoz éréséig tart. Az Izráellel kötött részszövetség célja pedig a Krisztus volt. Izráel választottsága éppen 63

abban van, hogy Krisztus-esemény előkészítője legyen. Ez az ami nem adatott meg rajta kívül egy nemzetnek sem. Ami a Krisztus-eseményben nyilvánvalóvá lett, az már mindenkié: zsidóé és pogányé egyaránt. Innen válik érthetővé Pál apostolnak Izráel félre tételéről, az egyházról, s az egyháznak a régi olajfába való beoltatásáról való tanítása. Az egyháznak ugyanis kapcsolódni kell abba az üdvtörténeti menetbe, mely Krisztusig Izráelen keresztül futott, Krisztus által pedig az egyházban halad tovább. Izráel számára Palesztina földét mindaddig biztosította Isten, míg az Izráellel kötött részszövetség célhoz nem ért. A célhoz érés után viszont 70 esztendővel, mikor már az új szövetséget képező Izráelbe beoltott új hajtás életképessé vált, Izráel, mint nép megszűnt, földje pedig idegen kézbe került. Valóban addig élt azon a földön, ameddig Jahve kiszabta néki azt. Előtte jöhettek bármilyen veszélyek, nem tudták kipusztítani őket Palesztinából, utána viszont hiába volt minden erőfeszítés, Izráel számára valami új, egészen más életnek kellett kezdődnie. Izráel története jelszerűen kiábrázolja, hogy Isten emberrel kötött szövetségének célhoz kell érni, hiszen Istennek Izráellel kötött szövetsége célhoz ért. Izráel azzal, hogy küldetését betöltötte, nem lett elvetett nép, hanem Isten különös kegyelmébe hordozott nép maradt, mely annak ellenére, hogy a többi népekhez képest sem hazája, sem összefogó politikai szervezete nem volt majdnem kétezer éven át, mind máig megvan, és a legkegyetlenebb emberi üldözés sem tudta kipusztítani. Isten kegyelme, mint népen, a zsidóságon ábrázolódik ki ma is legkézzelfoghatóbban. A szövetségszabály teljes mondanivalóját a hármas fordítás adja vissza: Az imperativusi fordítás kifejezi, hogy mivel Jahve szabadítása a történelemben valósul meg, a szövetséges népnek figyelni kell a történelemre, mely az atyák életében áll az ember előtt, s kifejezi, hogy Jahvénak a történelemmel célja van, ezért az emberiségnek az Isten által kiszabott időt végig kell élnie. A feltételes módban való fordítás kifejezi, hogy csak Isten kijelentésének komolyan vételével érheti meg a szövetséges nép és az emberiség azt az időt, melyet Jahve kiszabott néki. Itt kap hangsúlyt az a negatív értelem, hogy ha a szövetséges nép és az emberiség nem figyel Jahve történelemben végzett munkájára, és nem 64

alkalmazkodik ahhoz, megvannak számlálva napjai és önmaga elpusztítója lesz. (Még a profán történelemszemlélet is felismeri ezt a történelemben rejlő erőt, amit így fogalmaz meg: a történelem az élet tanító mestere, s vallja, hogy ha egy nép semmit sem hajlandó tanulni a múltból, szükségszerűen önmaga sírásója lesz.) A futurummal történő fordításban viszont az a nagy ígéret van, hogy ha komolyan veszi Isten népe a kijelentést, akkor meg is fogja érni mind a szövetséges nép, mind pedig az emberiség az Isten által kiszabott időt, és az Isten szövetsége az emberrel a történelemben célhoz ér.

Az ötödik szövetségszabály állandó mondivalója 1. Isten nem ismerhető meg másképp, csak önkijelentő szabadításainak sorozatában, mely a történelemben valósul meg, s melyről az elődök tesznek bizonyságot. Isten kijelentése tehát történeti kijelentés, mely az ember részéről az atyák életében szemlélhető. 2. A múltban adott kijelentés a jelenre is vonatkozik. 3. Isten kijelentésének komolyan vétele összefügg a szövetséges nép és az emberiség földi életével. 4. Isten szövetségének célja, hogy a szövetséges nép és az emberiség megérje azt az időt, melyet Isten biztosít számára a földön. A történelemnek célhoz kell érnie! 5. Az Izráellel kötött részszövetség célhozérése az emberiséggel kötött szövetség célhoz érésének záloga. 6. A szövetséges nép és az emberiség önmaga elpusztítója is lehet az által, hogy ha nem figyel Isten történelemben végzett munkájára. 7. Az Istentől való elszakadás azt jelenti, hogy nem veszek tudomást Isten történelemben végzett szabadító munkájáról és nem hallgatok az elődök bizonyságtételére. 8. A megtérés: be- és visszakapcsolódás Isten munkájába.

65

Az ötödik szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Történeti kapocsként mind e négy evangélium elején ott találjuk Keresztelő Jánost (Mt 3:12, Mk 1:1–8, Lk 3:1–20, Jn 1:19–29). Ő az, akiről Jézus úgy tesz bizonyságot, mint útegyengetőről, s mint utolsó láncszemről, aki a legnagyobb az asszonytól születettek közül” (Mt 11:10:11). S, hogy Jézus valóban komolyan veszi a kijelentés történeti vonalát, mutatja az a tény, hogy megkeresztelkedik a János keresztségével (Mt 3:13–17, Mk 1:9–11, Jn 1:32, Lk 3:21–22). A Máté és Lukács evangéliumának elején található nemzetségtáblák (Mt 1:1–17, Lk 3:23–28), is a történeti vonal hangsúlyozására valók. Érdemes megfigyelni, hogy Máté Ábrahámig, Lukács Ádámig, illetve a teremtésig, János pedig a prológusban a teremtést is megelőző isteni szándékig húzza meg ezt a vonalat, jelezve, hogy nemcsak része Krisztus az üdvtörténetnek, hanem alapja és kezdete is. Arról pedig, hogy a múltban adott kijelentés a jelenre is vonatkozik, Jézus maga tesz bizonyságot, mikor így szól: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttek, hogy a törvényt vagy a prófétákat eltöröljem, nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem, hogy betöltsem” (Mt 5:17). Az Újszövetség szerint Isten kijelentésének komolyan vétele egyenlő a Krisztusban való hittel, ez pedig nemcsak hogy az ember földi életével, hanem az örök élettel is összefügg: „Mert ha te száddal vallást teszel az Úr Jézusról és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol” (Rm 10:9). Arról pedig, hogy ha a szövetséges nép nem veszi Isten kijelentését komolyan, önmaga félretevője és elpusztítója lesz először Keresztelő János beszél egészen világosan: „Ne mondjátok magatokban, hogy Ábrahám a mi atyánk, mert mondom néktek, Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak. Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére.” (Lk 3:8–9) Izráel Jézus korában az előtt a kérdés előtt állt, hogy komolyan veszi-e Isten kijelentését, hisz-e a Jézus Krisztusban, vagy félretétetik. Jézus maga mondja ki a szomorú, de mégis kegyelmes ítéletet Izráel felett: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképp a tyúk egybegyűjti kis csibéit szárnyai alá, de te nem akartad. Imé, pusztán hagyatik néktek 66

a ti házatok. Mert mondom néktek, mostantól fogva nem láttok engem mindaddig míg nem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Mt 23:37–39). Izráel félretétetett és helyébe az egyház került. Isten üdvözítő tervének vonala az egyházban fut tovább, úgy azonban, hogy kapcsolódnia kell ahhoz a vonalhoz, mely Izráelben futott Krisztusig. Ezért beszél Pál a Római levélben a régi olajágba való beoltatásról. Izráel a Krisztusnál botlott meg (Rm 9:32–33). Az Izráellel kötött szövetség célja Krisztus volt, eszköze pedig a törvény (Rm 10:4–5). Izráel hibája, hogy az eszközre tett olyan hangsúlyt, hogy ettől nem látta meg a célt (Rm 10:2–3). Az Izráellel kötött szövetség célhoz ért, s ezzel eltöröltetett a különbség zsidó és pogány közt. Ettől kezdődik a szövetségnek az a szakasza, melyben mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét megtartatik” (Rm 10:12–13). A célt nem a zsidóság, hanem a pogányok ismerték fel (Rm 10:20). Isten emberiséggel kötött szövetségének célja azonban nem az, hogy csak a pogányok üdvözüljenek, a zsidók pedig elvettessenek, hanem, hogy mind a pogányok, mind a zsidók megtartassanak. Aki tehát meglátta a célt, az nem kevélykedhet, hanem felelősséggel tartozik az iránt, aki elbukott, feladata pedig, hogy rámutasson a célra (Rm 10:14, 11:19–20,23). A szent gyökér, mely mind a zsidókat, mind a pogányokat megszenteli Isten üdvmunkája, mely Izráelben futott. A nemes olajág kitöretett, mert nem vették komolyan Isten kijelentését: „Nézni nézték, de nem látták meg, hallani hallották ugyan, de nem értették meg”(Rm 11:8). Isten a régi gyökérbe oltotta be a pogányokat, de be fogja oltani a zsidóságot is (Rm 11:23). Pál olajfa hasonlatában az ágakkal szemben a gyökér kap hangsúlyt, melyhez kapcsolódhatnak mind a pogányok mind a zsidók. Méltán zárja Pál fejtegetését ezzel a mondattal: „Őtőle Ő általa, és Ő rá nézve vannak mindenek” (Rm 11:36). Krisztusra nézve oltatnak be a pogányok és Krisztusra nézve oltatik be újra a zsidóság is. Arról pedig, hogy az így alakult új szövetséges népnek is komolyan kell venni Isten kijelentését, a Jelenések könyve beszél a legvilágosabban. E könyv mielőtt a történelem célhoz érését bemutatná először a gyülekezetekhez szól, annak hangsúlyozására, hogy a történelem csak akkor ér célhoz, ha az egyház, melynek részei a gyülekezetek, komolyan veszi a kapott kijelentést. 67

A gyülekezeteknek írt hét levél (Jel 2–49 mondanivalója a következő: Isten kijelentését a legkomolyabban kell venni, semmit abból veszni ne hagyjanak! Az Isten kijelentését teljesen komolyan vevő szmirnai és filadelfiai gyülekezeteket kivéve minden gyülekezet veszített a rábízott kijelentés tisztaságából: az efézusi elhagyta első szeretetét (2:5), a pergamoniban a Bálám tanítása is terjed (2:14), a thiathirai gyülekezetekben pedig hamis próféta van (2:20). A sarisi élő halott (3:1), a laodiceai pedig lágymeleg (4:16). E gyülekezeteknek üzeni Krisztus térjenek meg, azaz vegyék a legkomolyabban újra Isten kijelentését, mert különben hamar eljön ellenük (2:5). A megtéréshez minden gyülekezetnél a megmaradás ígérete füződik (2:7, 17,26, 3:5, 21). A szmirnai és filadelfiai gyülekezeteknek viszont az igaz egyháznak adott ígéret hangzik: „Légy hív mindhalálig és néked adom az élet koronáját” (2:10). „Mivel megtartottad az én békességre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, mely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait… aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő, és felírom az én Istenemnek nevét, az új Jeruzsálemét, mely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet” (3:10–13). Az Isten kijelentését komolyan vevő egyházon tehát a szövetségszabály ígérete teljesedik be: kinyúlnak napjai addig az időig, míg Isten szövetsége az emberiséggel célhoz ér, míg a mennyei Jeruzsálemben, az új égben és az új földben a történelem el nem éri célját. A Jelenések könyvének további részei már csak azt ábrázolják, hogy milyen szörnyű pusztítást végezhet az emberiség önmagán, ha nem veszi komolyan Isten kijelentését, s azt, hogy az Isten szövetségének célhoz érését a poklok kapui sem akadályozhatják meg. Isten szövetségének s így az emberiség történelmének a célja a mennyei Jeruzsálem, ahol: „Az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:3–4). 68

7. A hatodik szövetségszabály: 20:2+13 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről a rabszolgaságból. Ezért nem ölhetsz / ne ölj / nem fogsz ölni.” A hatodik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók xcr : J. S t a m m felhívja a figyelmet arra, hogy e szövetségszabály xcr igéje az ölésnek egy speciális fajtáját jelöli. A héber nyelvnek ugyanis más szavai is vannak az ölés jelölésére. Ilyenek a: ljq, txv, xbj ,grh és a tymh. Valamennyi az ölésnek egyegy fajtáját jelöli. ljq : Az ige valószínűleg az arámból jött, mert csak a fogság utáni iratokban fordul elő. Kései eredeténél fogva a xcr fogalmának megértésénél nem jöhet számításba. Egyébként kétszer olyan ölést jelent, melyet Isten hajt végre, egyszer pedig olyat, melyet az ember. txv : A szó alapjelentése: áldozati állatot leölni, és csak átvitt értelemben jelent emberölést. Ilyen esetekben fegyvertelenek legyilkolását jelzi (Bír 12:6, 1Krón 18:40, 2Kir 10:7, Jer 41:7). A xbj igénél ugyanez a helyzet (Jer 25:34, Ez 21:15, Zsolt 37:14) Kifejezetten az emberre vonatkozó ölést a grh, tymh és a xcr igék fejezik ki. A grh 155-ször, a tymh pedig 210-szer fordul elő. Mindkettő az ellenség megölését, bűnös kiirtását, harcban való ölést és az Isten ítéleteként végrehajtott ölést jelenti, tehát a közösség érdekét szolgáló ölést. xcr A szövetségszabály azonban nem az ölésnek ezt a fajtáját tiltja, hanem amelyet a xcr gyök jelöl. Az ige 46-szor fordul elő az Ószövetségben és ahol szándékos, hol pedig önhibán kívül elkövetett ölést jelöl (Sprachliche Erwegungen zum Gebot „du sollst nicht töten”. Theologische Zeitschrift 1945. 81–90. p.). A xcr gyök, mint szándékos emberölés jelenti elsősorban a gyűlöletből és 69

ellenségeskedésből elkövetett ölést (Num 35:19–21), de jelenti a nyereségért történő ölést is (1Kir 21:19), sőt ölést is (Bír 20:4). Az ölésnek tehát azt a fajtáját jelöli, melyet az ember saját indulatait és szenvedélyeit követve hajt végre. Az önhibán kívül elkövetett ölést jelölésénél a xcr gyök elveszti az előbbi jelentését és a vigyázatlanságból és a véletlen folytán megtörtént ölést jelöli: „például lemegy valaki az ő felebarátjával az erdőre fát vágni és meglódul a keze a fejszével, hogy levágja a fát, és leesik a vas a nyeléről és úgy találja az ő felebarátját, hogy az meghalt” (Deut 19:5). Az ilyen ölésért nem lehet bosszút állni és nem lehet halállal büntetni (Deut 19:4). Hogyan oldódik fel a kifejezetten tiltott, szigorúan megparancsolt és a nem bűntethető emberölés problémája a szövetség rendjén belül? Az ókori kelet emberének az emberi élet a legnagyobb értéket jelentette. Elsősorban azonban a saját és hozzátartozóinak élete volt értékes számára. Ezt a felfogást tükrözi a vérbosszú. Ha egy kívülálló a család bármely tagját megölte, a hozzátartozóknak kötelessége volt a gyilkost és egész családját kiirtani a kiontott életért. A bosszú pedig mindig bosszút szült s így az öldöklésnek egész láncolata indult meg és pusztított folytonosan. Jahve ennek állja útját, amikor a gyilkos Kain homlokát megjelöli és megtiltja a megölését, sőt a vérbosszú megszüntetésének érdekében maga veszi védelmébe: aki bosszút akar állni rajta, azon Ő áll bosszút hétszeresen. Hogy itt valóban a vérbosszú megszüntetéséről van szó azt mutatja Lamek esete, aki Kain ükunokája. Kain bűne r már nem szállt közvetlenül (lásd első szövetségszabályban Jahve büntetését és a keleti nagycsalád viszonyát), Kain bűnéért mégis bántalmazások érik és ölni kényszerül: „Embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megütött” (Gen 4:23– 24). (Nem a xcr, hanem a grh szerepel!) És ha valaki bosszút mer állni rajta, azon hetvenhétszeresen áll bosszút Jahve! Más bűnéért az ember részéről senki sem büntethető! Jahve előtt minden emberi élet egyenlő, ezért az embernek nincs joga az általa értékesebbnek tartott életért több életet elvenni: „Enyém a bosszúállás és a megfizetés” - mondja Jahve (Deut 32:35), „Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én 70

gyógyítok és nincs ki kezemből megszabadítson” (Deut 32:39). Jahve előtt viszont élet életet ér. Ezért a elvett életért élettel kell fizetni: „életért életet adj! Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért!” (Ex 21:24), „amilyen sérelmet ő ejtett máson, olyan ejtessék rajta is” (Lev 24:20). Emberi élet közt még úgy sem lehet különbséget tenni, hogy a választott néphez tartozik-e valaki vagy nem: „Egy törvény legyen nálatok, a jövevény olyan legyen, mint a bennszülött, mert én vagyok Jahve a ti Istenetek” (Deut 24:22). A mózesi kor szemet szemért, fogat fogért etikája viszont a környező keleti viszonyokhoz képest magas etikai követelmény, hiszen a vérbosszú megszüntetését jelenti. Hallunk ugyan, éppen a menedékvárosokkal kapcsolatban, vérbosszúról (Num 35:12), sőt a menedékvárosoknak éppen az a feladata, hogy ezek által „mentse ki a gyülekezet a gyilkost a vérbosszuló rokon kezéből” (Num 35:25). A vérbosszú itt azonban már nem az általános keleti fogalom szerint értendő: Már csak arról van szó, hogy mikor egy életért egy élettel kell fizetni, akkor Jahvénak ezt az ítéletét elsősorban a rokon jogosult végrehajtani, ezzel viszont emberi bosszújának is kielégülést kell nyerni. Amikor pedig az emberölés a gyilkos önhibáján kívül történt, még a bosszú lehetőségnek is gátat kell vetni éppen a menedékvárosok felállítása által (Num 35:11–34, Deut 4:42, 19:3–6, Jos 20:2). Az életért életet szabályon kívül vannak azonban az Ószövetségnek olyan helyei, amelyek kifejezetten megparancsolják az ölést (Ex 21:15–16, Deut 7:1kk, 13:5, 22:22–24, Jós 6:14–21, 1Sam 15:31). Izráelnek ugyanis, mint népnek Isten üdvözítő tervében különös szerepe volt. Ahhoz, hogy betöltse hivatását, mint népnek meg kellett maradnia mindaddig, míg küldetése le nem járt. Egy nép megmaradni pedig csak úgy tud, ha kiírtja maga közül a gonoszt, hazát szerez magának, s azt minden más nép ellen megvédelmezni. Természetesen Izráelben mindezt Jahve cselekszi meg, Izráel pedig csak végrehajtó eszköz. Jahve még ilyen esetekben is kiveszi az ember kezéből az ölés jogát. xcrt al Azt hangsúlyozza, hogy szövetségszegésnek számít minden olyan ölés, melyet az ember emberi bosszúból ellenségeskedésből, a maga haszna érdekében emberi szenvedélyből vagy indulatból értelmetlenül hajt végre. Ezt Jahve már 71

vérengzésnek

bélyegzi.

Az

első

szövetségszabályból

láttuk,

hogy

Jahve

szövetségének a célja, hogy a szövetség a történelem folyamán célhoz érjen. E szövetségszabályból kitűnik, hogy a másik cél pedig az, hogy minél kevesebb vérontással. Ez a mondanivaló ott is hangsúlyt kap, hogy a xcr igének egyik jelentése az

elővigyázatlanságból

történt

ölés.

A

szövetségszabály

az

ige

teljes

jelentéstartalmára vonatkozik és így kifejezi azt is, hogy Izráelnek nemcsak arra kell ügyelni, hogy ne legyen vérengző, hanem, hogy véletlen se öljön, azaz: vigyáznia kell az emberi életre. A teljes mondanivalót a hármas fordítás adja vissza, méghozzá úgy, hogy jelzi xcr ige két jelentéstartalma közti hangsúlyeltolódást. Az imperativusi fordítás értelme ez: mivel Jahvétól kaptad az életet, ne légy vérengző. A feltételes móddal való fordítás Jahve jelenlétével kapcsolatban kifejezi: mivel Jahve jelen van, nem lehetsz vérengző, sőt még véletlenségből sem ölhetsz, azaz vigyáznod kell az életre. A futurummal történő fordítás pedig Jahve eljövendő szabadításával kapcsolatban kifejezi, hogy Isten népe nem fog ölni, hanem vigyázni fog az életre! A hatodik szövetségszabály állandó mondanivalója 1. Az ember saját életét tartja legdrágábbnak, ezért válik vérengzővé. (Minden élet az én életemnek van alárendelve, aki veszélyes eltenni láb alól, ölök, hogy meg ne öljenek.) 2. Isten előtt minden emberi élet egyformán drága, ezért kiveszi az ember kezéből az ölés jogát. 3. Isten szövetségének célja, hogy a történelem minél kevesebb vérontással érjen célhoz és az ember vigyázzon az Istentől kapott életre. 4. Az ember közösségi életével kapcsolatban átmenetileg elismeri az ölés leszűkített szükségességét, de hangsúlyozza, hogy bűn minden olyan ölés, melyet az ember bosszúból, ellenségeskedésből, nyereségvágyból vagy pedig emberi indulataitól vagy ösztöneit követve hajt végre. 72

5. Isten szövetségének végső célja, hogy az ember még véletlenségből se öljön. A hatodik szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Az Újszövetség tud arról, hogy az ember saját életét tartja legdrágábbnak és ezért válik vérengzővé: Heródes, amikor a Messiás-Király megszületéséről tudomást vesz, saját életének és hatalmának féltéséből legyilkoltat Betlehemben és annak környékén minden két éven aluli gyermeket. De maga Izráel népe sem tudott Isten akarata szerint bánni az emberi élettel. Isten, míg az Izráellel kötött szövetség célhoz ért, átmenetileg megengedte, sőt megparancsolta a közösség érdekét szolgáló ölést. Izráel azonban nem ismerte fel Krisztust, s így nem ismerte fel azt sem, hogy a szövetség célhoz ért, s még kevésbé azt, hogy ettől kezdve Isten népének nincs joga semmiféle cím alatt emberi életet elvenni! Teljes lelki vakságában Isten eszközének képzelte magát, amikor Krisztust megfeszítette, a megölését úgy állította be, mint a közösség érdekében feltétlen szükséges ölést: „Jobb nékünk, ha egy ember hal meg a népért és az egész nép nem vész el” (Jn 11:50). Az ember tehát már az Isten által körülhatárolt és elszűkített öléssel sem tudott Isten akarata szerint élni. Ezért hangsúlyozza földi életében Jézus, hogy Isten új népének kezéből, nemcsak a ölés jogát veszi ki, hanem azt az indulatot is, ami emberöléshez vezet: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne ölj, mert, aki öl méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. Aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényre, aki pedig ezt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére. Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával és azután eljövén vidd fel a te ajándékodat” (Mt 5:21–23). Az újszövetségi nép számára már az Ószövetség szemet szemért, fogat fogért etikája már nem érvényes: „Hallottátok, hogy megmondatott Szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom néktek: ne álljatok ellen a gonosznak, hanem, aki arcon üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” (Mt 5:38–39). Az újszövetség 73

népe Krisztusnak ezt a parancsát csak feltámadása után értette meg igazán, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a gonosz, a bűn és a halál már legyőzött ellenség, s a vele való harc eszköze többé nem az erőszak, hanem a szeretet. Ez fog végleges diadalt aratni a gonosz felett. „A ti béketűrésetek által nyerítek meg a lelkeket” (Lk 21:19) – mondja Jézus az Őt követőknek. Azoknak pedig a Krisztus ügyét fegyverrel akarják megvédeni ezt mondja: „Akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük” (Mt 26:52).

8. A hetedik szövetségszabály: 20:2+14 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a rabszolgasorsból. Ezért nem törhetsz házasságot / ne törj házasságot / nem fogsz házasságot törni.”

A hetedik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók A @an gyök kifejezetten házasságtörést jelöl. A paráznaságra a héber nyelvnek külön szava van. (hnz). Az ókori kelet termékenységi kultuszaiban a nemi kapcsolat az istenséggel való egyesülés eszköze volt. Ugyanakkor az istenség áldásainak kikényszerítésére is szolgált. Ebben az aktusban az ember adott valamit az istenségnek, hogy cserébe kapjon valamit. A nő testét adta, a férfi pedig termékenyítő erejét. Természetesen Izráelben is kapcsolatban van a nemi élet Istennel, de egészen másképp, mint az ókori keleten. Ebben a kapcsolatban nem az ember közelíti meg az Istent, és nem az ember ad valamit az Istennek, hanem Istentől kap. Jahve a férfi és a nő némi kapcsolatát arra használja fel, hogy Isten ember iránti szeretetét, mely vertikális irányú, az ember horizontális irányban is átélje. Ezt a kapcsolatot használja fel arra, hogy az ember tudva, vagy öntudatlanul, megérezzen és megsejtsen valamit Isten szeretetéből. Még a legeltévelyedettebb ember is, aki mit sem tud, vagy mit sem akar tudni Istenről és csak állati ösztöneinek engedelmeskedik. A nemi kapcsolat 74

azonban mindig több ennél, még ha az ember nem is tudja, hogy az Istentől kapott szeretet kifejező eszköze. Ezért e kapcsolat mindennemű lebecsülése vagy megvetése egyúttal Isten ajándékának, sőt magának Istennek is megvetése és lebecsülése. Mivel Isten ember iránti szeretete nemcsak alkalomszerű, hanem Isten –ember kapcsolata állandó, és a szeretet megnyilvánulása folyamatos, a férfi és a nő nemi kapcsolata sem lehet a keleti termékenységi kultuszok mintájára a két nem csak alkalomszerű

találkozásának

eredménye,

hanem

egy

állandó

kapcsolat

csúcspontjaként. Amint Jahve választott népével nemcsak a nép történelmének csúcspontjain van együtt, hanem a megpróbáltatások, a válságok idején is, úgy a férfi és a nő kapcsolata sem korlátozható csak a nemi kapcsolatra, hanem az élet egész területét fel kell ölelnie. Izráelben a nemi kapcsolat ezért a házastárshoz van kötve, s a kapcsolat egyetlen legitim területe a házasság, sőt a nemi kapcsolat minden esetben házassági kapcsolatot jelent. Erre mutat az a tény, hogy izráeli törvények szerint ha olyan felek folytatnak nemi kapcsolatot, akik eddig még mással ebben a viszonyban nem álltak, (el nem jegyzett nő) nem büntethetők halállal, hanem csupán a már meglévő házassági viszonyukat kell törvényesíteni, azaz a férfinek feleségül kell venni a nőt. Izráelben minden fajta nemi kapcsolat a házassággal, illetve annak megtörésével kapcsolatos. Az ókori keleten a házasságnak patriarchális rendje volt. Általában a monogámia az uralkodó, de nem egyetlen formája a házasságnak. A házassági kapcsolat tiszta formája a monogámia, s hogy emellett megtűrt a poligámia, sőt egyes helyeken fel is váltotta a monogámiát, annak gazdasági, nacionális és erotikus okai vannak. A nő házasságon belüli feladata a férfi utódainak biztosítása. A nő számára az ókori keleten szinte csapás és szégyen a meddőség. A nő így nem teljes értékű, hiszen legfontosabb feladatának nem tud eleget tenni. A poligámia nacionális oka éppen az, hogy a férfi családjának és nemzetségének ezzel több utódot lehetett biztosítani. A poligámiának

azonban

gazdasági

okai

is

vannak. A család

patriarchális

berendezettsége azzal járt ugyanis, hogy a házimunkákon kívül a földdel kapcsolatos munkákat is a nők végezték. A férfi nép csak az állattenyésztéssel, hadakozással és a 75

közügyekkel foglalkozott. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyobb vagyonú embernek több asszonyra is szüksége volt, hogy dolgai rendben menjenek. Legkevésbé igazolja a poligámiát a keleti ember nagyobb szexuális igénye. Jól lehet a poligámia később ennek a kielégítője lett, de eredetét semmiképpen nem lehet ebből levezetni. Csak a poligámia továbbélését magyarázza egy olyan korban, amikor azt már sem gazdasági, sem nacionális okok nem követelik meg. Az u.n. huriizmus már a poligámia eredeti indító okai elfajulása. Ebben már csak a szexuális vonások kapnak hangsúlyt, s ez tulajdonképpen már a házasságon belüli bensőséges kapcsolat szétrombolódását jelzi. Figyelemre méltó, hogy az ókori kelet poligámiája is állandóan megőrzi a monogámia jegyeit: ugyanis a többnejű családban is mindig kellett lenni egy fő asszonynak, akinek a többi feleség alá volt rendelve (M e i s s n e r: Altbabylonisches Privatrecht. 89. p. P e d e r s e n : Israel Life and Culture 1926. Koppenhaga– London). Mivel Izráelen belül a házasság nem gazdasági, nacionális és erotikus intézmény, hanem Jahve és Izráel közti kapcsolat kiábrázolója és így a szeretet átélésének sorozatos alkalma, a poligámiának nincs létjogosultsága. Már a teremtéstörténet kifejezésre juttatja ezt: Ketten lesznek egy testté és egy férfi és egy nő alkot egészet. Hogy főleg a patriarchák történetében felleljük a poligámia nyomait, az mindig csak a keleti környezet beütéseit mutatja, de semmiképpen nem igazolja a poligámia létjogosultságát Izráelen belül. Ha végigtekintjük a patriarchák történetét, azt láthatjuk, hogy a poligámia mindig kishitűség, engedetlenség vagy pedig véletlen eredménye. Ábrahámnak egy felesége volt: Sára. Másodszor csak Sára halála után nősült. Az, hogy Hágár is felesége lett, Sára és Ábrahám kishitűségének a következménye: Ábrahám ugyanis azt az ígéretet kapta Jahvétól, hogy nagy néppé teszi őt, Sára viszont meddő volt. Ábrahám, felesége unszolására, az általános keleti gyakorlat szerint akar utódokat biztosítani magának. Jahve viszont nem ezen az úton akarja őt nagy néppé tenni, hanem úgy, hogy megnyitja Sára méhét (Gen 16:1–3, 21:1–21). Izsáknak is csak egy felesége van: Rebeka (Gen 24). Jákóbnak ugyan két felesége lett: Lea és Ráchel, de ennek nem ő volt az oka. A kisebbiket, Ráchelt szerette, de az 76

apósa, Lábán nem adta addig, míg a nagyobbik férjhez nem megy. S mivel keleten egy férfi nyugodtan feleségül vehetett két lánytestvért, Lában először a nagyobbik lányt adta Jákóbhoz feleségül, megcsalva Jákóbot (Gen 29). Ézsau bosszúból vesz magának több feleséget is a kananeusok leányai közül. Az atyai áldást ugyanis Jákób vette el. Ézsau viszont bosszúból nem tartja meg az atyai intő szavakat: „Ne végy feleséget a kananeusok leányai közül” (Gen 28:6). Dávid és Salamon többnejűsége sem tekinthető legitimnek, hanem csak az ókori keleti királyi pompa utánzásának. Meg is van a büntetése, hiszen az idegen feleségek azok, akik elfordítják Salamon szívét az Úrtól (1Kir 21:4). A keleti házasságról, s ebben a férfi és nő viszonyáról elterjedt és általános vélemény, hogy sokkal durvább volt, mint a mai házassági kapcsolat keretén belül. Ez az ítélet azonban nagyon felületes és eléggé elhamarkodott. Éppen P e d e r s e n mutat rá előbb említett művében (68. p.), hogy a házassági kapcsolat nemcsak a férfi és a nő testi-lelki kapcsolatát jelentette, hanem a férfi és a nő családjának szoros kapcsolatát is. Minket ma már az a tény zavar, hogy sok helyen hallunk a nő megvásárlásáról, s ezt a tényt a mai tulajdonfogalmakhoz kapcsoljuk. Kétségtelen, hogy a férfi ajándék által „megvette” a nőt, de nem a mai megvásárlás szó értelmében. A házassággal ugyanis két család került szoros kapcsolatba. A leány családja önmagából, lelke lényegéből a legdrágábbat adta a férfinek, leányát, húst és vért magáéból. A férfi ennek ellensúlyozásául nászajándékot adott. Az ajándék és a tulajdon a keleti felfogás szerint mindig lélekhordozó volt, így viszonzásul a férfi is lelkéből egy részt adott a leány családjának. Ez által nemcsak a férfi és a nő közti kapcsolat pecsételtetett meg, hanem az a mély szövetség is, ami a házasság révén a két család közt létrejött. A lánynak tehát ilyen „megvásárlása” egyáltalán nem volt megalázó. A nő éppen a házasság révén tölthette be igazi hivatását, s ilyen értelemben a „megvásárlás” hozzásegítette ahhoz, hogy igazi énje ahhoz, hogy igazi énje kibontakozhasson. Mai értelemben vett egyenjogúságról természetesen sem a házasságon kívül, sem a házasságon belül nem beszélhetünk, mert más volt a férfi és más a nő feladatköre, de ez egyáltalán nem volt akadálya annak a mély szövetségi kapcsolatnak, ami a 77

házasságon belül megvalósult. A férfi és a nő egymás szövetséges társai lettek és a házasságon belül az egymásra utaltságon alapuló legmélyebb szövetségi kapcsolatban éltek. Izráelben Jahve tehát a nemi kapcsolatot és ennek keretét, a házasságot eszközül használta fel népéhez való viszonyának kifejezésére. Ebben tette érzékelhetővé, hogy Isten – ember szövetsége kezdettől Isten szeretetén alapszik, s épp ezért az emberi kapcsolatok legmélyebb gyökere is: a szeretet. Hóseás próféta tárja fel legmegkapóbban, hogy a házasság Jahve és népe viszonyának tükre, melyben olyan hatalmas dolgokat tapasztal meg az ember, mint a szeretet, hűség, hűtlenség, gyűlölet és megbocsátás. Az imperativusi fordítás kifejezi, hogy Jahve szabadító tetteit szeretet által vitte véghez, ezt a folyamatot sohasem szakította meg. Ezt úgy kell tükrözni férfi és nő szereteten alapuló házassági kapcsolatának, hogy egyik se törje meg azt. A feltételes móddal való fordítás kifejezi, hogy az a házasság, melyben Isten jelen van, nem törhető meg. A futurummal történő fordítás előre mutat Jahve végső szabadítására: nem lesz házasság – mert a szeretet Isten teljességében tapasztalja meg az ember – azért megszűnik a házasságtörés lehetősége is. Amíg viszont szükség van e kifejező formákra, Isten népe testiségével és nemiségével Isten.

A hetedik szövetségszabály állandó mondanivalója 1. Isten az embert férfivá és nővé teremtette és a szeretettel ajándékozta meg őket. 2. E szeretetet a férfi és a nő a házasságon belül éli át, melyben Isten megszenteli testiségüket és nemi kapcsolatukat az által, hogy a tőle kapott szeretet kifejező eszközeivé válnak. 3. A házasság szoros és bensőséges szövetségi kapcsolatot jelent férfi és nő között. E szövetség a nemek különbözőségén és egymásra utaltságán alapszik emberi részről, de a szövetség létrehozója és összetartó ereje mindig az Istentől kapott szeretet. 4. A házassági kapcsolatban tükröződik Isten és ember szövetsége. 78

5. A nemi kapcsolat és a házasság, mint kifejező forma hozzátartozik Isten szövetségéhez. Ha az ember Istentől kapott testiségét és nemiségét nem a szeretet átélésére használja fel az Isten által megszabott házassági kereten belül, akkor házasságtörővé és szövetségszegővé válik. 6. Isten szövetségének célja, hogy a szeretet ne csak nemekre korlátozva a házasságon belül legyen megélhető, hanem minden embert betöltsön. A nemi kapcsolat azonban mindig csak a házasságon belül lehet a szeretet kifejező eszköze. A hetedik szövetségszabály újszövetségi vonatkozásai Azáltal, hogy Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett Isten szeretete minden ember számára, a szeretet megélésének új lehetőségei is adódtak. Ettől kezdve a házasság nem veszt ugyan jelentőségéből semmit, de már a Krisztusban megjelent nagyobb szeretetnek van alárendelve. Maga Jézus a házasság teljes komolyan vételét hangsúlyozza: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne törj házasságot. Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra tekint gonosz indulatoktól hajtva, már is házasságot tört azzal az ő szívében.” (Mt 6:27–28) „Megmondatott továbbá; ha valaki elbocsátja feleségét, adjon néki elválásról szóló levelet. Én pedig azt mondom néktek, ha valaki elbocsátja feleségét paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt, és aki elbocsátott asszonyt vesz el paráználkodik” (Mt 6:31–32). Ugyanakkor azonban cselekedetei és szava által hangsúlyozza, hogy a benne megjelent isteni szeretet nagyobb a házasságban megnyilatkozottnál. Ezért képes ez a szeretet megbocsátani a házasságtörő nőnek (Jn 8:1–12). Azt is hangsúlyozza, hogy ezé a szereteté a jövő, mert Isten szeretetkirályságában már nem lesz szükség házasságra (Mk 12:25). Arról is tud, hogy a házasság nemcsak összekötő kapocs lehet férfi és nő és ember és Isten között, de el is választhatja az embert Istentől (Lk 14:20). Mindazt pedig, ami Istentől elválaszt, el kell hagyni a Krisztusért, hogy a sokkal nagyobbat elnyerje az ember (Mt 19,29). Innen érthető Krisztusnak a heréltekről szóló szava (Mt 19:12). 79

Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus a nemi élet és a házasság ellen beszél, hanem arról, hogy tisztán látja ezek formai jelentőségét s az Atya akaratát és célját ismerve, tud ezek mulandó voltáról, s arról, hogy isten szeretete, sőt az emberek szeretete sincs csak ezekhez kötve és végső fokon a szeretet, mely örökké megmarad, megszabadul minden kényszerítő formától. Pál apostol a nőtlenséget, illetve a hajadonságot ezért tekinti kegyelmi ajándéknak, azaz, az eljövendő Isten országa előjelének (1Kor 7:7). Isten országának eljöveteléig azonban e kifejező formákra szükség lesz az ember testisége és nemisége miatt, és éppen a Krisztusban adott szeretet által még jobban megszentelődhetnek (1Kor 7:11–14). E formáktól szabadon, anélkül, hogy vétkezett volna, csak Krisztus tudott szeretni, akiben Isten szövetsége már jelszerűen célhoz ért. Ő Isten eljövendő országának első polgára, s ugyanakkor királya is. Kegyelmi ajándékként adhatja az övéinek a nőtlenség, illetve a hajadonság lelki ajándékát, de ez sohasem vezethet senkit e meglévő formák lebecsüléséhez, vagy megvetéséhez. A Krisztusban megjelent isteni szeretet már nincs a házassághoz kötve, de a házasság hozzá van kötve ehhez a szeretethez. Az újszövetség népe számára így lesz a házasság a Krisztustól kapott szeretet átélésének folyamatos alkalma, melynek szükséges, de megszentelt tartozéka a nemi kapcsolat (1Kor 7:5), úgy azonban, hogy az ember ezt a szeretet most már a nemiségtől és testiségtől függetlenítve tovább tudja adni. Az Újszövetség Krisztus és az egyház házassági kapcsolatát ebben a közösen kapott és tovább adott szeretetben ért (Ef 5:31–32). Az Ószövetség a házasságon belüli mély és Isten által megszentelt kapcsolatot adja elénk az Újszövetség pedig erre egy igent mond, s ugyanakkor hangsúlyozza Isten szövetségének végső célját. 9. A három utolsó szövetségszabály. 20:2+15–17 „Én vagyok Jahve a te Istenséged, az, aki kihoztalak Egyiptom földéről, a rabszolgasorsból. Ezért 80

nem lophatsz / ne lopj / nem fogsz lopni, nem tanúskodhatsz / ne tanúskodj / nem fogsz tanúskodni hamisan a másik ellen, nem akarhatod / ne akard / nem akarod majd magadnak másnak a házát, nem akarhatod / ne akard / nem akarod majd másnak a feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, ökrét, szamarát és semmit, ami a másiké.” A nyolcadik és tízedik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók A szövetség az ókor keleten lelki kapcsolatot, s e kapcsolat kifejező ajándékközlést is jelentett. Az erősebb fél közölte javait a gyengébbel, aki viszont cserébe önmagát adta. Jahve a gyengébbel, aki viszont cserébe önmagát adta. Jahve és Izráel szövetségében hasonló a helyzet. A szövetséges nép minden, tehát anyagi javait is Jahvétól kapja, ezért azokkal Jahve akarata szerint kell élnie. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a szövetség alapokmányának gazdasági vonatkozású szabályai is vannak. Abban minden írásmagyarázó egyetért, hogy a 8. és 10. szövetségszabály gazdasági vonatkozású, és hogy e két szövetségszabály szoros kapcsolatban van egymással. Viszonyukról a hagyományos felfogás az, hogy egyik a tettet, másik pedig a szándékot tiltja. Nem kisebb nevű exegéták vannak ezen a véleményen, mint Luther (Nagy Káté), Alfred de Q u e r v a i n (Das Gesetz Gottes. Die Zweiter Tafel. 1936. 51. p.). V o l z (Mose und seine Welt 1932. 54. p.), B e e r (Exodus. 1939. 103. p.). dmx Az eredeti szöveg azonban e két szövetségszabály viszonyának ilyen értelmezését nem engedi meg. Legelsőnek Johann H e r m a n n (Sellin-Festschrift. 1927. 69–82. p.), hívja fel a figyelmet erre. A 10. szövetségszabály dmx igéje ugyanis nem lelki megkívánást jelent, hanem olyan szándékot, mely a megszerzés tényét is magában foglalja: A Jós 7:21-ben Ákán megnevezi a megkívántam (dmx) és elvettem”. Mikeás 2:2 pedig ezekkel a szavakkal dorgálja a gazdagokat: „megkívánják (dmx) a mezőket és elrabolják, a házakat és elveszik”. Itt tehát a megkívánás és a megszerzés bár két 81

igével van kifejezve, mégis szorosan összetartozik. Arra is van példa, hogy a megkívánás és megszerzés aktusát egyedül a dmx igefejezi ki: „Mit kevélykedtek ti sok halmu hegyek? Ezt a hegyet választotta (dmx) Isten lakhelyül. Bizony ezen lakozik az Úr mindörökké” (Zsolt 68:17). Vagy az Ex 34:24-ben: „ki fogom űzni előled a népeket és határaidat kiszélesítem, és senki sem kívánja meg (dmx) a te országodat, míg te feljössz, hogy megjelenj Jahve színe előtt évente háromszor”. Azt az ígéretet tartalmazza ez, hogy a nagy ünnepek idején, mikor Izrael határai őrizetlenül maradnak, nem fog ellenség törni az országra. A dmx ige ilyen jelentés-tartalmát egy újonnan előkerült Biblián kívüli adat is alátámasztja. A második világháború után Karate-nél egy föníciai feliratot találtak, melyben előfordul a dmx ige. Egy királyról van szó, aki kísérel egy újonnan alapított várost birtokba venni: „Mikor ő, (az idegen király) ezt a várost megkívánta (dmx) feltörte annak kapuit” (Die Welt des Orients. 1949. 274/75. 278/79. p.). A 10. szövetségszabály dmx igéjét sem lehet lelki rezdülésnek felfogni, hanem a megkívánásnál itt magába kell foglalni a megszerzés mozzanatát is. A felsorolt példáknak még egy érdekes vonása van: valamennyi esetben megvan az illető hatalma ahhoz, hogy a megkívánt dolgot megszerezze (vezető-ember, gazdagok, Jahve, ellenség, király). Ezek szerint tehát mindkét szövetségszabály a felebarát javainak eltulajdonítására vonatkozik. Ezt a tényt egyes írásmagyarázók megkérdőjelezik: mért van szükség ehhez két szövetségszabályra? Alt (Das Verbot des Diebstahls im Dekalog. Kleine Schriften 1953. 333–340), többek nevében úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy a 8. szövetségszabályban az emberrablás tilalmát véli felismerni. Szerintünk azonban erre nincs szükség és az azonos tartalmú két szövetségszabálynak megvan külön-külön is az értelme. Kapcsolatukat azonban új oldalról kell megragadni és feltárni. A két szövetségszabály közös abban, hogy mindkettő a felebarát javainak eltulajdonítására vonatkozik, viszont abban különböznek, hogy kinek szól az egyik és kinek a másik. 82

A dmx ige vizsgálásánál már megemlítettük, hogy mindig olyan helyen fordul elő, ahol az illetőnek meg van a hatalma ahhoz, hogy a megkívánt dolgot megszerezze magának. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a tízedik szövetségszabály azoknak szól, akik megfelelő hatalommal rendelkeznek, míg a 8. szövetségszabály pedig azoknak, akiknek nincs hatalmuk, és így nem erőszakkal, hanem lopással szerzik meg felebarátaik javait. A 8. és 10. szövetségszabály tehát a Jahve által megszabott szociális rend megőrzését biztosítja a szövetségen belül. Éppen ezért feltétlenül szólni kell a szociális rendről is. A választott népen belül Mózes korában a legteljesebb demokrácia uralkodott. Éppen a pusztai vándorlás volt az, ahol a népnek meg kellett tanulni, hogy mindent Jahvétól kap, a vizet, mely kősziklából fakad, az eledelt, mely, mint manna nap mint nap adatik. Azok a rendelkezések, amelyek a nép Kanaánba való letelepedését rendelkezik, ezt a demokráciát vannak hivatva megőrizni. A letelepedéssel és földműveléssel a vagyoni differenciálódás folyamata szükségszerűen megindult, de Isten népén belül nem lehet úr és szolga. Ha valaki szolgává lesz, azt a hetedik évben szabadon kell bocsátani: „ha elszegényedik melletted a te atyádfia és eladja magát néked: ne szolgáltasd úgy, mint rabszolgát. Mint béres és zsellér legyen nálad, a kürtölésnek esztendejéig szolgáljon nálad, aztán menjen el tőled ő és vele az ő gyermekei és térjen vissza atyáinak örökségébe, mert az én szolgáim ők, akiket kihoztam Egyiptom földéről: nem adhatók el, mint rabszolgák! (Lev 25:39–43). De a szolgaságba süllyedtnek nemcsak a szabadságát kell visszaadni, hanem az anyagi alapot is meg kell számára teremteni ahhoz, hogy újból szabad életet éljen: „A hetedik esztendőben bocsásd őt szabadon mellőled. Ne bocsásd el őt üresen, hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, szérűdből és sajtódból, amivel megáldott téged Jahve, a te Istened adj néki abból. Emlékezz meg róla, hogy te is szolga voltál Egyiptom földén és megszabadított téged Jahve, a te Istened, ezért parancsoltam én ma ezt néked” (Deut 15:12–15.). A vagyoni differenciálódás megakadályozására rendelte Jahve a kürtölés esztendejét: „Engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. 83

Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának: kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki ki az ő birtokát és térjen vissza ki ki az ő nemzetségéhez” (Lev 25:8–10). Hogy Izráel később gazdagokra és szegényekre tagozódott, az a szövetséges nép bűne, mert elfeledkezett arról, hogy mindent Jahvétól kap, és azért kapja, hogy tovább adja a ráutaltaknak. Jahve az egyenlőséget ígérte népének: „Nem is lesz köztetek szegény, mert igen megáld téged Jahve azon a földön, melyet Jahve a te Istened ad néked örökségül. De csak úgy lesz az, ha hallgatsz Jahvénak, a te Istenednek szavára, teljesítvén mindazt a parancsolatot, melyeket én ma parancsolok néked” (Deut 15:4– 5.). Természetesen itt nincs mód arra, hogy Jahve szociális rendelkezéseit részletesen áttekintsük, de a keretet tisztán látjuk. A szövetség célja, hogy ne legyen gazdag és szegény, hanem csak vezetők és vezetettek legyenek és mindenkihez eljusson Jahve anyagi áldása is. A mi fogalmaink szerint szinte elválaszthatatlan a vezető és a gazdag egymástól, Isten akarata szerint azonban a tisztségszerinti kiemelés nem jelent vagyoni különbséget és éppen nem szabad, hogy a vagyoni különbség tegyen egyeseket vezetőkké, másokat pedig vezetettekké. Izráelben tisztségviselők azért vannak, hogy az Isten által megszabott rendnek érvényt szerezzenek (Deut 1:16–17). Őrködnek a család tisztasága és békessége felett (Deut 21:18–19). vigyázznak az egész nép erkölcsi tisztaságára (Deut 22:13–21), az adás-vételi dolgokat és az ezzel kapcsolatos ügyeket is ők intézték (Ruth 4:4). Izráelben demokráciáról olyan értelemben nem lehet beszélni, hogy a nép akarata jut érvényre, hanem csak olyan értelemben, hogy Isten felülről jövő akarata érvényesül, ami viszont ember és ember közt teljes demokráciát eredményez. A demokrácia mai értelme csak azért alakulhatott ki és kellett kialakulnia, mert megszakadt Isten és ember közt az a viszony, mely a szociális ügyekre is tekintettel volt s ebben a helyzetben a nép akarata állt közelebb Isten akaratához. Izráelben a vezetés theokratikus jellegét az Ex 18:17–24 tükrözi: „Mózes ipa pedig monda néki: Nem jó az, amit te cselekezel, felettébb kifáradsz te is, ez a nép is, mely veled van, mert erőd felett való dolog ez. Nem végezheted ezt egy magad. Most 84

azért hallgass az én szómra, tanácsot adok néked és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója Isten előtt és te vidd az ügyeket Isten elé. És tanítsd őket a rendelésekre és a törvényekre és add tudtukra az utat, melyen járniok kell és a tennivalót, melyet tenniük kell. És szemelj ki magadnak az egész nép közül derék és istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd közöttük elöljáróvá, ezredesekké, századosokká, ötvenesekké és tizedesekké. Ezek tagyenek ítéletet a népek minden időben, úgy, hogy minden nagyobb ügyet te elődbe hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek. Így könnyítve lesz rajtad, ha ezt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed – hisz az Isten is parancsolja néked – megállhatsz és az egész nép is helyére jut békességgel. És Mózes hallgata az ipa szavára és mindazt megtevé, amit mondott”. A pusztai vándorlás végén maga Mózes így emlékezik meg erről: „És parancsolám abban az időben a ti bíráitoknak mondván: Hallgassátok ti atyátokfiait és ítéljetek igazságosan mindenkit az atyafiával és jövevényével együtt. Ne legyetek személyválogatók az ítéletben. Kicsit, úgy mint a nagyot hallgassátok ki. Ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené. Ami pedig nehéznek látszik néktek, én elémbe hozzátok és én meghallgatom azt” (Deut 1:16–17). Ebből az idézetből a választott népen belüli vezetés legjellegzetesebb és legdöntőbb vonását is megismerjük. Azt ugyanis, hogy a vezetés nem jelent hatalmat. A választott népen belül minden hatalom Jahvéé volt. Jahvéé az ítélet és övé a büntetés, és itt épp úgy kiveszi a hatalmat az ember kezéből, mint a vérbosszú esetében. Az embernek csak a teremtett dolgok felett adott hatalmat, de embertársa felett nem” (teremtéstörténet). Legszemléltetőbb példa erre, hogy a pusztai vándorlás során Kóré lázadó csoportját nem Mózes pusztítja el, hanem Jahve nyitja meg alattuk a földet (Num 16:30). Ebben az értelemben tehát a választott népen belül a vezetés: szolgálat. Maga a Biblia is így tartja nyilván, mikor a választott nép legnagyobb vezetőjét, Mózest úgy említi, mint Jahve szolgáját (Jós 1:1). Hol van még egy nép, akinek ilyen lehetőséget adott az Isten, hogy Isten szövetségének célját: az emberek közti vagyoni egyenlőséget és az egymás iránti felelősséget jelszerűen megélje a világban?! 85

Ilyen adottságok és ilyen lehetőségek között hangzik a két szövetségszabály: vezetők felé, hogy Istentől kapott kiemelt tisztükkel ne éljenek vissza, a vezetettek felé pedig, hogy rejtett utakon ne bontsák meg Isten rendjét. Isten által a népnek adott ilyen szociális rend megbontása szövetségszegés, akár vezető, akár vezetett követi el azt. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a két szövetségszabály Istennek erre a rendjére vonatkozik, és egy olyan korszakban, amikor az ember felrúgta ezt a rendet, nem szolgálhat az Isten akarata ellen lévő rend megszilárdítására. A választott nép ugyanis hamar szakított Jahve szövetségével és Isten királyságát, mely a szövetség rendjén belül valósult meg felcserélte a keleti népek földi királyságintézményével. A nép királykérését Jahve így értékeli prófétájának, Sámuelnek: „Nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük” (1Sám 8:7). Szinte tanuló iskolának adta Isten a királyságot, hogy a nép megtudja, hogy nincs és nem lehet más király, csak Jahve (1 Sám 12:12b). A földi királyság alapjaiban különbözik Jahve királyságától. A földi királyság alapja ugyanis a szegénység és gazdaság, hatalom és kiszolgáltatottság, emberek közti különbségtétel, dézsma, robot, munka és hadi szolgálat (1Sám 7:10–17). Majd ha megtapasztalja a nép a földi királyság terhét, vágyakozni fog ismét Jahve királysága után, de akkor már ki kell várnia Isten történelemben végzett munkájának kibontakozását: „Panaszkodni fogtok annak idején királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket” (1Sám 8:18). Isten azonban még a királyság kísértésekkel teli intézményét is fel tudja használni akarata megtartására „ha az Urat félitek és néki szolgáltok, szavára hallgattok és az Úr szája ellen engedetlenek nem lesztek, és mind ti, mind pedig a király, aki felettetek uralkodik az Urat, a ti Isteneteket követitek” (1Sám 12:14). Így lehet a királyság Izráelben csúcspontjain Jahve királyságának kiábrázolója az így kapcsolódhat Dávid királysága Krisztus királyságához (2Sám 7:12–13) (Mt 22:41–45). Isten akaratát a király mellett és fölött mindig a próféta képviseli és hirdeti. Ő keni fel a királyt és fosztja meg királyságától, a tesz Jahve akarata szerint új királyt (Sámuel – Saul – Dávid). Ő az, aki a királyt is bűnbánatra kényszeríti (Nátán) s a 86

földi királyság kísértéseivel szemben Isten akaratát képviseli (Ámos–Ézsaiás). Így fut a prófétai vonal: Isten akarata Krisztusig, Krisztustól pedig a szövetség célhoz éréséig, amikor megvalósul Isten tökéletes szeretet-királysága, melyben nem lesz gazdag és szegény, hanem Isten lesz minden mindenekben. A két szövetségszabály teljes mondanivalóját itt is a hármas fordítás adja vissza: Az imperativusi fordítás kifejezi, hogy mivel a választott nép mindent Jahvétól kapott és kap, tiltva van néki, hogy Jahve javait a másik ember rovására akár vezető, akár vezetett kisajátítása. A feltételes módban való fordítás kifejezi, hogy Isten jelenléte olyan szociális rendet teremt, amelyet sem a vezető, sem a vezetett nem szeghet meg. A futurummal való fordítás pedig Isten eljövendő szabadítására nézve kifejezi, hogy a szövetség célja olyan szociális rend, amelyben nincs gazdag és szegény, csak egymást felelősségben hordozó emberek vannak, s ezt a rendet sem vezető sem vezetett nem fogja megszegni. Nem is lesz erre szükség, mert az Isten lesz minden mindenekben. A kilencedik szövetségszabály megértéséhez szükséges tudnivalók A kilencedik szövetségszabály a legszorosabban kapcsolódik a nyolcadik és tízedikhez. Csak az egyes szövetségszabályok megértése miatt szakítottuk ki eredeti helyéről. De éppen eredeti helye mutatja a szoros összetartozást: e szövetségszabály őrzi a szövetség rendjének egyensúlyát, vezetettek és vezetők között, ezért legmegfelelőbb helye a nyolcadik és tízedik szövetségszabály között van. d[…b hn[ A szövetségen belül a felek nem egyenlő kötelezettségeket vállaltak, de a vállalt rész mindkét fél számon kérhető volt. Ez mindig a szövetség alapokmányában lefektetett ígéretek önkényt kizárt és csak a kölcsönös elkötelezettség számonkérését jelentette. Amikor Jahve perlekedik népével Izráel szövetségben vállalt kötelezettségeit kéri számon. Amikor pedig arra szólítja fel Izráelt, hogy perlekedjen vele, azt a kérdést teszi fel, hogy tud e Izráel csak egy dolgot is, melyet Jahve ne tartott volna meg (Mik 6:1–8, Ézs1:18, 5:14). E kérdések eldöntésénél mindkét félnek joga, sőt kötelessége, 87

hogy tanúkkal erősítse meg saját igazságát. Igaznak pedig az bizonyul, aki eleget tett a szövetségben vállalt kötelezettségeinek. Jahve és a nép nagy perében Jahve tanúi a próféták. Innen érthető, hogy a próféták kora összefüggésben van a királyság kialakulásával és a szövetség megrontásával. Ő általuk kéri számon Jahve a szövetség elhagyott rendjét. A hamis próféta pedig egyenlő a hamis tanúval: Istenről beszél, de úgy, hogy függetleníti magát a szövetség alapokányától. Ezek a próféták azok: „akik el akarják felejtetni népemmel az én nevemet, álmaikkal, melyeket egymásnak beszélnek, miképpen az ő atyáik elfeledkeztek az én nevemről a Baálért. A próféta, aki álomlátó, beszéljen álmot,d e akinél az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a pelyvának a búzával – azt mondja az Úr” (Jer 23:21–28). Izráel a Jahvéval kötött szövetségben arra kötelezte el magát, hogy az Isten által megszabott rendet sem a vezető, sem a vezetett nem szegi meg. E fölött őrködtek Izráel bírái. Eleinte Mózes, aztán Mózes és az általa kijelölt férfiak, később pedig Izráel vénei. Izráellel ugyanis, mint közösséggel kötött Isten szövetséget. Ezért a közösséggel kötött Isten szövetséget. Ezért a közösségnek ügyelni kellett arra, hogy a közösség tagjai ne kövessenek el szövetségszegést, mert ezzel nemcsak a közösség belső rendjét, hanem az egész közösség Istenhez való viszonyát is megrontották. A szövetséges népnek tehát érdeke volt, hogy belső tisztaságára ügyeljen és a szövetség belső rendjét, melyet Jahve emberi síkban meghatározott, megóvja. Az egész nép csak így bizonyul igaznak Jahve előtt. A bírák nem egyedül állapították meg, hogy az egyén vétett-e a szövetség ellen, hanem a tanúk segítségével. Ezeknek a tanúknak kötelessége volt, hogy a történt dolgot valóságnak megfelelően adják elő a bírák előtt, akik legtöbbször nem voltak szem és fültanúi az illető esetnek. Természetes, hogy a szövetségszegés vádjával illetett vallomása nem lehetett döntő. A tanúk vallomása azonban minden esetben sorsdöntő volt. Jelenlétük kizárt mindenfajta önkényeskedést. Ők voltak a zálogai annak, hogy sem vezetett, sem vezető önkényesen ne szegje meg a Jahve által megszabott rendet. A vezetetteknek az volt a kísértésük, hogy kerülő utakon, lehetőleg a másik ember 88

tudta nélkül, a saját érdekeiknek megfelelően használják ki a szövetségen belüli rendet. A tanú itt annak a jele, hogy a szövetség közösséggel köttetett, s ennek a közösségnek joga van az igazság feltárásához és a szövetségszegés számonkéréshez. A vezetőknek pedig az volt a kísértésük, hogy kiemelt tisztüknél fogva, hatalommal és az igazság látszatával a maguk javára használják ki a szövetségen belüli rendet. A tanú itt annak a jele, hogy a szövetség közösséggel köttetett, s ennek a közösségnek joga van az igazság feltárásához és a szövetségszegés számonkéréséhez. A vezetőknek pedig az volt a kísértésük, hogy kiemelt tisztüknél fogva, hatalommal és az igazság látszatával a maguk javára használják ki a szövetségen belüli rendet. A tanúk itt is annak a jelei voltak, hogy a közösség a szövetség és e közösség a vezetőkkel szemben is megvédi a szövetség rendjét, és önkényesen nem lehet megrágalmazni senkit és az igazság látszatával nem lehet javait elszedni. Amikor a tanúk valaki mellett tanúskodtak védték az egyén és a közösség érdekét és a szövetség tisztaságát azokkal szemben, akik önkényesen akarták megbontani azt. rqv d[ A hamis tanú ezzel szemben tudatosan elősegítette a Jahve által meghatározott szociális rend felbomlását, vagy vezetettek vagy a vezetők javára, de mindenképpen a közösség és a szövetség rovására. Az 1Kir 21-ben például Akháb, Samária királya szemet vet Nábót szőlőjére, s minden áron meg akarja szerezni. Először pénzt kínál érte. De Izráelben a föld nem volt eladható, csak ha, akinek Jahve használatra adta, anyagilag megszorult. Így is csak legfeljebb ötven évig került a föld más kezére. Izráelben ugyanis a föld Jahve tulajdona volt. A Lev 25:13 ezt így fogalmazza meg: „A földet pedig senki el ne adja véglegesen, mert enyém a föld, ti pedig csak jövevények és zsellérek vagytok nálam”. Nabót ismeri Isten szövetségének ezt a rendjét, ezért utasítja vissza az ajánlatot e szavakkal: „Isten őrizzen, hogy néked adjam az én atyáimtól maradt örökséget” (21:3). Ekkor Akháb felesége, Jezabel: „levelet írt Akháb nevében, melyet megpecsételt az ő gyűrűjével, és elküldte azt a levelet a véneknek és a főembereknek, akik Nábóttal egy városban laktak. És a levélben ezt írta: „Hirdessetek böjtöt és ültessétek Nábotot a nép élére és ültessetek vele szembe két istentelen embert, akik tanúbizonyságot tegyenek ő ellene ekképpen: Megszidalmazta az Istent és a királyt. 89

Azután vigyétek ki és a kövezzétek meg őt, hogy meghaljon.” (21:8–10) Tiszta és világos innen a hamis tanú szerepe. Isten rendjének védelmezője helyett annak tudados rombolója és bomlasztója. De rögtön megjelenik Isten igaz tanúja: a próféta, aki a szövetség igaz védelmezője s így minden szövetségszegő ellensége: „És monda Akháb Illésnek: Megint rám találtál ellenségem? És ő monda: Rád találtam, mert te magadat mindenestől arra adtad, hogy gonoszságot cselekedjél az Úr szemei előtt. Imé azt mondja az Úr: Veszedelmet hozok reád és elvesztem a te maradékaidat és kigyomlálom Akhábnak még az ebét is” (21:20–21). Az elmondottak szemléltetik, hogy a tanúk és a vallomásukra épülő igazságszolgáltatás feladta az volt, hogy a Jahve által megszabott szociális rend semmi csorbát ne szenvedjen. A kritikus esetek mindig anyagi alapokra vezethetők vissza, hisz a szociális rend alapját a Jahvétől kapott anyagi javak képezték. A mély összefüggést nemcsak a tanúk megvesztegetése, hanem a kilencedik szövetségszabály eredeti helye is mutatja. Kifejezi ugyanis, hogy az igaz tanú jelenléte nem enged kilengést se jobbra, se balra, a hamis tanú viszont elősegíti, hogy a vezetett lopjon, a vezető pedig raboljon. E szövetségszabály főmondanivalója az, hogy Jahve az emberre bízta, hogy az általa megszabott szociális rend felett őrködjék. Az imperatívuszi fordítás Jahve múltban végzett szabadításával kapcsolatban kifejezi, hogy a szabadító Isten a szövetség szociális rendjét is meghatározta, melyre az embernek kell vigyázni. A feltételes móddal való fordítás Jahve jelenlétével kapcsolatban kifejezi, hogy Jahve és a nép szövetsége csak akkor állhat meg, ha az ember vigyáz a Jahve által megszabott rendre. A futurummal való fordítás pedig Jahve eljövendő szabadítására tekintve kifejezi, hogy a szövetség célja, hogy kifejlődjék az emberben Jahve szociális rendje iránti felelősségérzet. Mivel e három szövetségszabály a legszorosabban kapcsolódik, állandó mondanivalójukat és újszövetségi vonatkozásaikat is együtt tárgyaljuk. 90

A 8. 9. és 10. szövetségszabályok állandó mondanivalói 1. A szövetség rendje szerint a szövetséges nép és az emberiség anyagi és szellemi javait Istentől kapja. 2. A szövetség célja, hogy Isten javai mindenkihez eljussanak, és ne legyen gazdag és szegény. 3. Az Isten akarata szerinti szociális rendben a legteljesebb demokrácia valósul meg, melyben csak vezető és vezetett van. Ezek közül azonban egyik sem élhet vissza helyzetével. 4. A szövetség rendjén belül a vezetés nem hatalmat, hanem szolgálatot jelent. Hatalma egyedül Istennek van. 5. Isten az akarata szerinti szociális rendet népe elé adta és megőrzését az emberre bízta. Az ember azonban alkalmatlannak bizonyult e rend megőrzésére, s ezzel maga okozta szenvedéseit. 6. Az elhagyott rendet Isten a történelem folyamán igaz tanúi, a próféták által állandóan számon kérte. 7. Isten a szociális rendet, eljövendő szabadításában a jogi alap helyett emberi síkban is a szeretet alapjára helyezi. A 8., 9. és 10. szövetségszabályok újszövetségi vonatkozásai Krisztus a főpróféta, a tökéletes és igaz tanú Isten mellett (Jel 1:5), s utána tőle függetlenül nincs prófécia, mert Izráel és Jahve pere Őbenne eldőlt s minden ember előtt nyilvánvalóvá lett Jahve igaza és a nép hűtlensége. Ezek után jogi kapcsolat nincs többé, csak a kegyelem. Jézus újra felhívja a figyelmét arra, hogy mindent Istentől kap. Azt is tudja, hogy az emberi gyújtó-szenvedély a holnap felőli aggodalmaskodás szülöttje. Ezért szól így az övéihez: „Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: mit együnk és mit igyunk vagy mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Hisz jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:31– 91

32). Pál apostol pedig csak annyit kérdez: „Mind van ugyanis, amit ne kaptál volna, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedsz, mintha nem kaptad volna” (1Kor 4:7). Krisztus a vezetők szerepét így határozza meg: „Aki köztetek első akar lenni legyen a ti szolgátok” (Mt 20:27). Erre pedig maga mutat példát, amikor megmossa tanítványai lábát (Jn 13:1–15). Pedig ő nem hatalom nélküli vezető, hanem ő az egyetlen, akinek hatalma van: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28:18). Jézus azzal is tisztában van, hogy az akarata szerinti szociális rendet Isten választott népe elé adta, s annak megőrzését Izráelre bízta, de Izráel alkalmatlannak bizonyult erre. Mikor Isten prófétái által, utoljára pedig Fia által számonkérte rajta e rendet, makacsul ellenszegült s ezért Isten elveszi tőle azt és új rendet teremt. Ezt mondja el a hamis szőlőmunkásokról szóló példázatában (Mt 21:33–46). Jézus a korabeli szociális állapotokat semmiképpen nem tekinti Isten szerint valónak. Mivel Jézus korára teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy a szövetséges nép a szövetségben lefektetett jogi alapon nem tud hűségesen bánni Isten javaival, Isten a Jézus Krisztus által a szociális rendet emberi síkban is új alapra, a szeretet alapjára helyezte. Ezt jelenti be Jézus programszerűen a Hegyi Beszédben. Ez új alapról nézve értjük meg a Hegyi Beszédet megnyitó boldog – mondásokat (Mt 5:3–16). Isten ezzel a szociális rendet örök alapra helyezte, arról legmegkapóbban Pál apostol tesz bizonyságot a szeretet himnuszában (1Kor 13). Innen válik érthetővé Krisztus magatartása a korabeli fennálló renddel kapcsolatban. Ha Jézus a szociális rendet jogi alapon, Isten történelemben végzett munkájának elébe vágva rendezte volna, forradalmár lett volna, de hivatását nem töltötte volna be. Jézus feladata az volt, hogy az új alapokat lerakja. Éppen ezért bizonyos türelemmel viselkedik a fennálló renddel kapcsolatban, de mindannyiszor hangsúlyozza, hogy ő és követői szabadok attól. Viszont addig nem függetleníthetik magukat a fennálló rendtől, míg az új alap, a szeretet fölé nem kerekedik az erőszaknak. A templomadóval kapcsolatban így szól Péterhez: „Mit gondolsz Simon? A föld királyai kitől szednek vámot vagy adót, a fiaktól-é vagy az idegenektől? Monda néki Péter: Az idegenektől. Jézus pedig így szólt. Tehát a fiak szabadok. De 92

hogy ők meg ne botránkozzanak, menj a tengerre, vesd be a horgot és vond ki az első halat, amely ráakad és felnyitván száját egy strátert találsz benne: azt kivéve add oda nékik én érettem és te éretted” (Mt 17:25–27). Az eljövendő rendet nem lehet kijátszani a fennálló renddel. Ezt tükrözik Jézus adógarasról mondott szavai: „Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené az Istennek” (Mt 22:22). De az eljövendő renddel szemben sem lehet kijátszani a meglévő állapotokat. Erre figyelmezteti Jézus Judást, amikor így szól hozzá: „A szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek” (Mt 26:11). A szereteten alapuló új rendben most már valóban nem lesz gazdag és szegény. Ennek előképe a Szentlélek kitöltetésekor alakult ősgyülekezet: „Mindnyájan pedig, akik hívének együtt valának és mindenük köz vala. És jószágukat és marhájukat eladogaták és szétosztogaták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala” (Csel 2:44–45). A gyülekezeten belül tehát teljes egyenlőségnek kell megvalósulni. Pál apostol ezt a vonalat viszi tovább, amikor azt mondja: „Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái” (1Kor 7:23). Viszont éppen annak hangsúlyozására, hogy míg az új alap erősödött meg nem rúgható fel a meglévő keret, hangsúlyozza: „Ki milyen hivatásban hivatott el abban maradjon, szolgai állapotban hivatott el, ne gondolj vele, sőt ha szabad lehetsz is inkább élj azzal, mert az Úrban elhívott szolga az Úrnak szabadosa, hasonlóképpen, aki szabadságban hivatott el Krisztusnak szolgája” (1Kor 7:20–22). Az első keresztyén gyülekezetek felé ugyanaz a tanítás hangzik a fennálló renddel kapcsolatban, mint amit Jézus képviselt. Nem lehet ugyanis kijátszani az eljövendő rendet a fennálló renddel szemben, hisz Isten a történelemben még nem végezte el, hogy a jó erői felülkerekedjenek. Ezért hangsúlyozza Pál a Róma 13-ban: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől; és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene, akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek, mert a fejedelmek 93

nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak… Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok, akinek az adóval az adót, akinek a vámmal a vámot, akinek a félelemmel a félelmet, akinek a tisztességgel a tisztességet” (Rm 13:1–7). l De a fennálló rendet sem lehet az eljövendő renddel szemben kijátszani. A Cselekedetek könyve erről így tesz bizonyságot: „Istennek kell inkább engedni, hogy nem az embereknek” (Csel 5:29). A mindenkori államhatalomért pedig a gyülekezetnek imádkozni kell, hogy alkalmas eszköz legyen a jó erőinek növelésére és elősegítse Isten történelemben végzett

munkájának

kibontakozását:

„Tartassanak

könyörgése,

imádságok,

esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk” (1Tim 2:1–2). Az Újszövetség tud arról is, hogy a fennálló rend, amennyiben ellenszegül Isten szövetsége történelemben való kibontakozásának, démonikussá válik és irtózatos pusztításokat végezhet, de Isten történelemben végzett munkájának célhoz érését meg nem akadályozhatja (Jel 13). Miközben Isten a történelem erőit úgy alakítja, hogy azok a szövetség célhoz érésének legmegfelelőbbek legyenek, a szövetséges népnek só és világosságként kell a történelemben lenni, hogy Isten szövetségéről és annak céljáról minden népnek és minden nemzedéknek tanúskodjon: „Lesztek nékem tanúim… a föld végső határáig” (Csel 1:8). Hogy milyen nehéz a történelem folyamán a jó és rossz harcában az egyháznak igaz tanújaként megmaradni, azt a szövetség célhoz éréséről szóló könyv, a Jelenések könyve tárja elénk.

94

III. HOGYAN ÉS MIBEN AD ELIGAZÍTÁST A SZÖVETSÉG ALAPOKMÁNYA SZÁMUNKRA

1. EGYHÁZ ÉS A KIJELENTÉS Isten az értelemes emberi beszédet használta és használja szeretetakaratának közlésére. Az Egyház Isten kijelentését nem közvetlenül kapja, hanem a Szentírás által. Ezért a legfontosabb dolog a Szentírás pontos megértése. Annak, hogy Isten szeretetakaratát nem értettük és nem értjük világosan nem a Biblia szövege, hanem mi vagyunk az okai. Mindenféle teológiai munka értelme és célja csak a Szentírás szövegének megértése és világos tolmácsolása lehet. Egyházunk felelős vezetői helyesen ismerték fel, hogy a ma embervilágának égető kérdéseire nékünk az Ige eligazító szavával kell feleletet adnunk. Nyilvánvalóvá lett előttük az is, hogy akihez a Kijelentés mélyebb, s az eddiginél komolyabb tanulmányozására van szükség. A Theológiai Akadémiákon folyó oktatás célja nem az, hogy kész anyaghalmazt kényszerítsen a leendő lelkipásztorokra, amiből aztán, ha nem is végig, de egy jó darabig megélhetnek, hanem arra igyekszik ránevelni őket, hogy miközben elsajátítják az Isten Igéjével való foglalkozáshoz legszükségesebb tárgyi tudnivalókat (bibliai nyelvek és kiegészítő tudományok), megtanuljanak önállóan foglalkozni Isten kijelentésével. Ezzel tehát a Theológiai Akadémia mintegy elindítja a lelkipásztorokra a további, most már önálló munkára. Az a tény, hogy Isten kijelentését értelmes emberi beszéd által közölte és akarja közölni, minden lelkipásztort elkötelez arra, hogy a kijelentés titkait kutassa és megértse, s Isten Igéjének beható és módszeres tanulmányozásával nemcsak a Theológián, hanem holta napjáig, foglalkozzon. Reformátor őseink annyira komolyan vették Isten kijelentését, a Bibliát, hogy 95

életüket ennek módszeres tanulmányozására szentelték. Kivívták maguknak a „tudós és tisztességes” jelzőt, amit mi már sok esetben jogtalanul bitorlunk. A reformáció tudós papja még ma is fogalomként él népünkben. Népünk azt is tudja, hogy ez a tudás nem úgy pottyant az ölünkbe, hanem kemény és szívós munkával szerezték meg. „Jó pap holtig tanul” – nem pedig öt évet tanul és holtig beszél. A racionalizmus és liberalizmus káros hatásának és a reformátori örökség feladásának következménye az, hogy a lelkipásztor mindennel szívesebben és elmélyültebben foglalkozott, mint Isten igéjével. Elmondta, vagy felolvasta a mások által megírt prédikációt, aztán belevetette magát a közügyekbe, kártyába vagy méhészkedésbe. A racionalizmus lelki sivárságával szemben megújulást hozó pietizmus sem tudta felvenni a reformátori örökséget, éppen tudományellenes volta miatt. Természetes, hogy így nem tudta megismerni a teljes kijelentést, és így kiragadott helyekkel csak az érzelmekre apellált s voltaképpen nem tudott az emberen segíteni. Viszont egyházunk megújulását az is mutatja, hogy a teljes kijelentés jobb megértésére törekszik, s ehhez nemcsak a Theológiai Akadémiákon adja meg a lelkészjelölteknek és alkalmat és segítséget, hanem szervezetten is foglalkozik a lelkipásztorok továbbképzésével. Ez a munka a kisköri értekezleteken és a lelkésztovábbképző tanfolyamokon folyik. Örvendetes dolog az is, hogy ezeken a tanfolyamokon egyre hangsúlyosabbak az exegetikai problémák. A lelkipásztorok tudományos felkészültségét, melynek – újra és újra hangsúlyozzuk – célja a kijelentés helyes és világosabb megértése és továbbadása, nagyban elősegítik az egyházi sajtó és sajtókiadványok. Ezek Bartha Tibor püspök úr szavaival élve: „Egyetemes Konventünk elnöksége úgy igyekezett és igyekszik összeállítani, hogy a megjelenő kiadványok a lelkipásztori szolgálatot valóban segítsék” (Ref. Egyház. XV. évf. 1.sz. 7. p.). A lelkipásztori kutató munka rendelkezésére állnak egyházi gyűjteményeink is (Budapest, Sárospatak, Debrecen), amelyek kialakuló új rendjükkel a lelkipásztorok tudományos fejlődését segítik elő. A püspöki számadás így számol be egyházunk jelenlegi helyzetéről: „A 40-es 96

évek derekától, mintegy az 50-es évek derekáig egyházunk figyelmét döntő módon az útkeresés, az eligazodás kérdése kötötte le. Az 50-es évek derekától számítható időszak, melyben élünk, logikus folytatása ennek az előző időszaknak, mégpedig nagy előrehaladást jelentő folytatása. Isten az útkeresés időszakában azzal a felismeréssel ajándékozta meg egyházunkat, hogy az út: maga Krisztus. A bűnbánat, amely egyházunk igehirdetésében megszólalt, egyházunk afeletti fájdalmát fejezi ki, hogy ezt az utat: Krisztust hagytuk el. A kegyelem, melyet felismertük az, hogy egyházunk visszatérhet Krisztushoz. Egyházunk megújulása abban következett be, hogy Isten Krisztus új és mélyebb megismerésével ajándékozta meg egyházunkat.” (Ref. Egyház XV. évf. 1. sz. 1. p.). Ma tehát minden lelkipásztornak kötelessége az új és mélyebb megismerés. Ily módon egyházunk vezetőinek felismerésére nemcsak a textusokat keresi ki, hanem a teljes Írás megismerése által Isten szeretetakaratának engedelmeskedve „teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel” (u.o. 6. p.) kapcsolódhat bele egyházunk Krisztust követő útjába. Eredeti

szöveg-

és

korismeret

nélkülözhetetlen

a

Szentírás

helyes

megismerésénél. Megóvnak ugyanis attól, hogy az írásmagyarázatba és fordításba már korán becsúszó tévedéseket átvegyük. Nem a fordítások és a magyarázatok a szentek, hanem az eredeti szöveg. Csak a kellő ismeretek birtokában valósulhat meg lelkipásztoraink között az a reformátori elv, hogy egyedüli tekintély a Szentírás, és minden mást a jól megértett Szentíráson kell lemérni. Csak éppen említését teszünk itt arról, hogy reformátor őseink az eredeti szöveg és bibliai kor ismerete által jutottak el a kijelentés jobb és teljesebb megértéséhez. (Nagy Rezső: A héber nyelv tanításának története. Akadémiai pályatétel. 1962. Debrecen.). Éppen az eredeti szöveg alapján tudták felvenni a harcot a tévtanításokkal szemben. Az eredeti szöveg és korismeret segítségével megismert kijelentés adott nekik olyan öntudatot, hogy még az üldözések és szorongatások idején is ki tudták és kimerték mondani az igazságot. Amikor viszont a református egyház és annak lelkipásztorai elhanyagolták az eredeti nyelveket, az egyház bizonyságtételének szava megbicsaklott és kénytelen volt a Szentírás helyett a korszellem és korízlésen tájékozódni. 97

Nem véletlen, hogy ma a Theológiai Akadémiákon folyó lelkésznevelés olyan nagy hangsúlyt helyez a bibliai nyelvek elsajátítására. Cél, hogy a kápláni és papi vizsgákra a jelöltek a teljes Szentírást eredeti nyelven olvasni és fordítani tudják. Az sem véletlen, hogy kiadványaink között tervbe van véve a héber nyelvtan és a bibliai lexikon átdolgozott kiadásának megjelentetése. Nagyon ígéretes Békefi Benő püspök úr által előterjesztett 1963. évi tanulmányi munkaterv (Ref. Egyház XV. évf. 1. sz. 11. p). A bibliai nyelvekkel való rendszeres foglalkozás és az ehhez megjelenő segítőanyag elő fogja segíteni lelkipásztoraink elmélyültebb igemegérését. A Biblia – fordítások- nak nem az előző fordításokra, hanem az eredeti szövegre kell támaszkodniuk. Minthogy a fordítás, tolmácsolás, nem szabad visszariadni a magyar nyelv, új, vagy bibliai fordításokban eddig még nem használt, de a héber gondolkodásnak legjobban megfelelő kifejezésektől sem. Károli Gáspár, aki az első magyar bibliafordítást elkészítette a legszabadabban válogatott az elő magyar nyelv kifejezései közül, Bibliafordításával nemcsak a Szentírást tolmácsolta kora számára közérthető nyelven, hanem amint az irodalomtörténet is számon tartja óriásit lendített a magyar nyelv fejlődésén. Könnyű volt neki – mondhatnánk – hiszen előtte nem élt egy másik Károli Gáspár sem tekintette fordítását az egyedüli hiteles magyar fordításnak, hanem amint a Vizsolyi Biblia előszavában írja: Isten akarata az „hogy a Szentírás közönséges nyelven olvastassék… nemhogy azért Istennek ellene volna, de inkább szép ajándéka az Úr Istennek, hogy sok nyelvre fordíttatott a Biblia és egy nyelven sok rendbéli fordítások vannak.” Nemcsak, hogy kizárólagosságot nem követel fordításának, hanem tisztában volt az esetleges fordítási hibák lehetőségével is: „Ha valahol a fordításban tévelyegtem és a célt nem láttam, azt ne tulajdonítsák vakmerőségnek… Az olyan helyeket az olvasók ugyan Regestrum szerint jegyezzék meg és engemet intsenek meg, hogy míg az Isten e testben tart, jobbíthassam meg a mi fordításunkat, míg nem igen – igen szép és jó lészen” (u.o.). De mint az előző idézet mutatja, semmi esetre sem arra gondolt, hogy csupán az iránta való kegyeletből négyszáz évig javítgassuk az ő szövegét. Id. Czeglédy Sándor, akit a Brit és Külföldi Biblia-Társulat az 1908-as revízió 98

újabb revideálásával bízott meg, így nyilatkozik, az eredeti és revideált fordítások hiányosságáról: „Vannak könyvek, melyekben aránylag sok a félreértés és a szándéktalanul benne felejtett hiba. Jozs–Eszter könyveiben kb. 100-150 esetben kellett megállapítanunk, hogy a revizorok vagy félreértették a szöveget, vagy hibásan adták vissza annak szövegét”. Az Ószövetség nehezebben fordítható könyveiről szólva így folytatja: „Itt a revizornak az a benyomása, hogy annak idején Károlyi és társai mellőzték a nehezen fordítható eredetit, hanem a munka könnyebb végét fogva, valamelyik latin fordítást fordították le magyarra”. Említi azt is, hogy a három évtizedes gyakorlat az 1908-as sok apró hibáját és „a sajtóhibák egész sorát derítette fel” (Károlyi Emlékkönyv. Szerk. Vasady Béla. Bp. 1940. 163. p.). A Czeglédy Sándor és Raffay Sándor által fordított revideált Biblia hibáira Dr. Békési Andor mutat rá a legélesebben a felemás Biblia c. tanulmányában. (Bp. 1943.) Karner Károly pedig: A bibliafordítás revíziójáról c. cikkében (Prot. Szemle 1940. 368. k. p.) ezeket írja: „… amíg a Károlyi Biblia szövege patinás régi magyar nyelv, addig a revideált szöveg csak régieskedik, de igazi patináját már elveszítette… Jogunk van felvetni a kérdést, és azt függetlenül a hagyománytisztelet szempontjától, tisztán tárgyilagosan megvizsgálni: helyes-e a mai körülmények közt a KárolyiBibliához ragaszkodni, s nem volna-e indokolt azt egy minden vonatkozásban korszerű új fordítással felcserélni.” Pákozdy László M. a legújabb revízió munkájával kapcsolatban, melyben maga is részt vett, megjegyzi: „Az Ószövetségi Szakbizottság megbízatása kétségtelenül revízió volt. Egy revideált Károli revíziójának a revideálása. Fejezetről fejezetre erősödött a Bizottság meggyőződése, hogy egy teljesen új fordítás elkészítése sokkal könnyebb és gyorsabb munkát jelentett volna számára, mint egy szuperrevíziónak a feljavítása”. Hangsúlyozza, hogy „A Bizottság lelkiismerete mindenben az eredeti szövegre volt elkötelezve.” A Szakbizottság bár lényeges változtatásokat is eszközölt, talán kegyeleti vagy egyéb szempontokból vagy éppen a megbízatás miatt nem akart új fordítást adni: „Ha ilyen esetekben egy-egy helyen töröltük az eredeti kifejezést, de elődeink szókincséből vettük át a megfelelőt, mi ezt az eljárást még revíziónak tartjuk nem „új fordítás” készítésének. Ha csak lehetett sajátjából foltozgattuk, javítgattuk a 99

Károlit.” (Mózes első könyve 1951. Bevezető tanulmány). A legújabb revízió munkája óvatos, de lelkiismeretes munka volt. Csak a legszükségesebb és elkerülhetetlen változtatásokat engedte meg magának. Ezzel kapcsolatban Pákozdy László M. megjegyzi, hogy: „Aki ebből a szempontból is figyeli majd fordításunkat, örvendezhet, hogy mennyi világosság hullhatott egy-egy ilyen kis nyelvtani résen át a szövegre” (u.o.). Milyen jó lenne és mennyire örvendeznénk, ha egy új, a Károli revízió helyett a héber eredetit és a mai magyar nyelvet figyelembe vevő fordítás által az egész Biblia szövege megvilágosodna! A Biblia mai olvasói talán éppen kegyeleti szempontokból kívánják, hogy a bibliafordítás a mai magyar nyelv úttörője legyen, de azt joggal elvárják, hogy legalább maradjon el attól. Természetes, hogy a legtökéletesebb és a magyar nyelv minden adottságát kihasználó fordítás sem tud minden homályt eloszlatni, a legjobb fordításhoz is szükségesek bizonyos magyarázó megjegyzések. Persze ez sem újdonság, hisz az első magyar Bibliák széljegyzetekkel ellátva jelentek meg. Örvendetes, hogy a legújabb revízió is szakított azzal az évszázados rossz szokással „mely a betű szerinti ihletés túlzó orthodox tanának a racionalista és individualista szabadságeszmével egészen sajátos kombinációjából állott elő: hogy nevezetesen a Szentírást protestáns alapon csak minden néven nevezendő tárgyi és theologiai magyarázat nélkül lehet és szabad a hívők kezébe adni, mert csak ez felel meg az igazi protestantizmus szellemének, az ellenkező már a szabadkutatást megkötő antiprotestáns eljárás” (Révésztől idéz Pákozdy L. M., u.o., 12. p.). A revidiált szöveg lapalji jegyzetein túlmenően teljesen egyetértünk Révész Imrével abban, hogy: „Károlyinak negyedfél százados

emlékének

legszebb

megörökítése,

a

reformátori

bibliafordító

legbeszédesebb emlékműve, egy lehető legjobb magyarsággal szóló, lehetőleg legolcsóbb kiadású és tömegforgalomba hozott magyarázatos Biblia volna” (A bibliafordító c. Prot. Szemle 1940. 330. p.). A Biblia szövegének megértését egy olyan magyarázatos Biblia segítené nagy mértékben elő, mely egy-egy könyv értelmét és szerkezetét tömör korismerettel s a Biblia üdvtörténeti összefüggésbe való beállításával világítaná meg. Amikor ugyanis a Szentírás közérthetősége forog 100

kockán, mindenféle kegyeleti szemponttal szakítani kell! Zárjuk a mondottakat ezzel az idézettel: „…sokuknak azért is fárasztó a Biblia olvasása mert szövege archaikus. Egész napi munka és rohangálás után veszik talán elő, s mikor egyetlen biblia versen belül nyolc „és”-t olvasnak (Próbakiadás Márk 3:18) igeszomjukon kívül bizonyára csak edzettségük tartja vissza őket attól, hogy becsukják a könyvet. De mi lesz akkor, ha fordításunkat mondjuk egy olyan munkás üti fel, aki évek vagy évtizedek óta most nyúl először a Bibliához, s nyelve az üzem, az utca, a sportpálya, a családi kör magától értetődően nem ötven évvel ezelőtti nyelve? Vagy egy diák kezdi olvasni, aki hallott valamit az Istenről, s a Bibliáról annyit tud, hogy van? Mi lesz az ilyenekkel? Bizonytalan időre elmegy a kedvük a bibliaolvasástól. A keresztyénségtől. Minden „effélétől”. Mert nem szeretik a múzeumszagot. S ez érthető. De ki felelős értük?! (B o d r o g Miklós: Modern bibliafordítást! Lelkipásztort 1959. 231. p.). Jegyezzük meg, a fenti idézet írója nemcsak bírál, hanem meg is mutatja szemelvényeken hogyan képzeli el a modern bibliafordítást. Igehirdetés: Isten megértett szeretetakaratának világos, mindenki számára érthető tolmácsolása. Ilyenkor nem hiába vesszük fel az ő nevét, s az egyszerű, de isten szeretetakaratával telített igehirdetés elvégzi a maga munkáját, mert Isten beszéde nem tér vissza üresen. Az egyház igehirdetésének tartalmával kapcsolatban a szövetség alapokmánya éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem folyamán az egyház igehirdetése nagyon elvont lett és csak a lelki területekre szorítkozott, holott Isten szeretet akarata az egész emberi életet igénybe veszi. Át akarja hatni az ember történelemszemléletét, szociális viszonyait, házaséletét és egész élet- és munkaértelmezését. Az igehirdetésben ezeknek a kérdéseknek előtérbe kell kerülni, és Isten szeretetakaratát megértve feleletet kell kapni. Nemcsak azért, mert a mai embernek is ezek a legégetőbb és legmegoldatlanabb kérdései, hanem azért is, mert Isten igéjének határozott és eligazító válasza van ezekre a kérdésekre. A reformáció nagy felismerése éppen az volt, hogy Isten a teljes életre tart igényt és az élet minden területén eligazítást ad. Ez a felismerés vezette reformátor őseinket abban, hogy az igehirdetés az istentiszteleten belül újra központi helyre 101

került, s éppen az igehirdetés által próbálták az élet minden területére Isten eligazító igéjét tolmácsolni. A reformátorok prédikációi, éppen a teljes élettel való kapcsolatuk miatt, a mai fülnek szinte néhol már drasztikusnak tűnnek, de éppen e prédikációk hatásának tudható be, hogy üldöztetések és megpróbáltatások ellenére ma is van református egyház. A történelem folyamán ebből a felismerésből vesztett az egyház, s a részben értett kijelentést az emberi élet kiszakított részeire vonatkoztatta. A racionalizmus csak a teremtő Istenről vett tudomást. Igehirdetése pedig csak jó tanácsokban és száraz részigazságokban merült ki. Kiküszöböltek csodát, Krisztust és Szentlelket, s ezzel a Krisztus szerinti új ember már itt a földön megkezdődő új és örök életről is lemondtak. A pietizmus pedig csak a megfeszített Krisztusról tudott. Keresztről és vérről. Bűnös világról és kiválasztottakról. Világtól való elszakadásról prédikált, a megfeledkezett arról, hogy Krisztus a világért jött s így imádkozott az övéiért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17:25), megfeledkezett arról is, hogy az egyház az emberiséggel kötött szövetség célhoz érésének eszköze. A rajongók pedig csak a Szent Lélekről akartak tudni. Időből és történelemből kiszakítva közvetlen kijelentésről. Amikor a szószék a teljes írás teljes életre vonatkozó tolmácsolása helyett, hol egyik, hol másik irány katedrája lett, mi sem természetesebb, hogy a teljes élet problémáira feleletet kereső emberek nem kaptak feleletet, s vagy belevetették magukat valamilyen részigazságba, hogy még jobban eltévelyedjenek, vagy megoldatlanul elmaradtak az egyháztól s megpróbáltak kérdéseikre máshol feleletet kapni. Egyházunk megújulása éppen abban van, hogy a teljes Írás alapján megismert Szentháromság Isten munkáját egységben látja. Így nincs az életnek olyan területe, mely nem tartozott Isten uralma alá. És nincs az életnek olyan területe sem, melyen nem lenne Istennek eligazító szava. Éppen ezért az igehirdetésnek Isten szeretetakaratát a teljes életre nézve kell tolmácsolni, melybe beletartozik a mai ember teste, lelke, szociális és társadalmi problémája, béke és háború kérdése, és minden, amivel 102

a mai ember szembetalálja magát. Az Istentisztelet emlékezés kell, hogy legyen Isten szövetségére és a szövetség céljára. Az istentiszteleti reformoknál az istentiszteletnek ezt a vonását kellene figyelembe venni. Ezzel még csak nem is új utakat törnénk, hanem egy régi gyakorlatot elevenítenénk fel, hisz Kálvin liturgiájában a szövetség alapokmányának felolvassa állandóan megtörtént… Külsőségek, megszokott formák és alkalmak jelentőségét nem kell kétségbe vonni, de az egyház örök kísértése az, hogy az Istennel való szeretet-közösséget külsőségekkel cserélje fel. Pedig Isten és ember kapcsolata nem külsőségeken, hanem belső szeretet-közösségen alapszik. Megszokott formákra és alkalmakra csak az ember miatt van szükség. Isten ítélete sokszor elsöpör külsőségeket, megszokott formákat és alkalmakat, mikor ezek az Istennel való élő és bensőséges kapcsolat gátlói lesznek. Isten ítéletnek célja szeretet-akaratának érvényre juttatása. Ahol és amikor az élő Isten munkálkodik, porba hullnak a bálványok és mindaz, amivel az ember az élő Istenből maga csinálta bálványt akar csinálni. Az ember úgy vélt isteneinek porba hullása azonban csak a teremtő és történelmet formáló Isten hatalmát emeli ki, mert nincs és nem is lehet más Isten, mint Jahve. Ma, amikor olyan nehezen tudunk az Isten által megítélt külsőségektől, megszokott formáktól és némely alkalmaktól megválni, melyek már nem alkalmasak az Istennel való bensőséges kapcsolatra, jó ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Izráelnek szakítani kellett egy egész világ által bevett és törvényesített formával: a bálványszoborral és a varázslással, mert az nem volt alkalmas az Istennel való szeretet-közösség megélésére. Majdan a reformátoroknak szakítani kellett kolostorral, misével, latin szöveggel. Századok által szentesített formákat, külsőségeket és alkalmakat kellett feladni, mert akadályai lettek az Istennel való élő kapcsolatnak. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Isten mindig gondoskodott új, megfelelő 103

formákról és alkalmakról, de az egyház sivárságát takaró külsőségeket mindig elsöpörte és sohasem engedte meg, hogy Őt, mint valami házi bálványt az ember formába zárja és csak alkalmakhoz kösse, hogy ezáltal úrrá váljon felette. Isten a szövetség alapokmányából és a teljes Szentírásból úgy ismerhető meg, mint a történelmet formáló és irányító, s az embert a történelem folyamán újra és újra megszabadító Isten, aki az emberiség történelmének célhoz érését munkálja. A hit az így megismert Isten komolyan vétele. A

megtérés

Isten

történelemben

végzett

munkájába

való

be-

és

visszakapcsolódás. Erre a megtérésre Isten igéje azokat is felszólítja, akik az egyházon belül úgy akarnak kapcsolatban lenni Istennel, hogy nem vesznek tudomást időről, történelemről és világról, mint Isten emberrel kötött szövetségének területéről. Isten Igéje munkálja a megtérést is. Az egyház Isten szabadítását és szövetségi hűségét a Krisztusban adott szabadításban szemléli. Vallja, hogy ennek a szabadításnak mindenki részese, aki komolyan veszi, és ez a szabadítás a történelemben kibontakozóban van, Krisztus visszajövetelével és Isten szeretetkirályságának megvalósulásával fog kiteljesedni. A hit Isten szabadításának komolyan vétele, a Krisztusban való hit pedig a Krisztusban való szabadítás komolyan vétele. Hinni annyit jelent, mint komolyan venni, hogy a bűn és a halál a Krisztus halála és feltámadása által már legyőzött ellenség, s a történelem halad a beteljesedés: a bűn és a halál teljes eltörlése felé. Megtérni pedig azt jelenti, hogy bekapcsolódni Isten munkájába, mely harc a bűn és halál erői ellen, s mivel Isten ezt a harcot az emberi életben és a történelemben vezeti, a teljes élet odaszentelését és Isten történelemben végzett munkájába való bekapcsolódást jelenti. Az egyház megújulása abban van, hogy visszakapcsolódik Isten szeretetközösségébe, bekapcsolódik Isten történelemben végzett munkájába és újra Isten szeretetakaratának hirdetője lesz. Ha ezen a szövetség alapokmányából következő meghatározáson mérjük le egyházunk mai életét, mint láttuk, és mint látni fogjuk, örvendezve állapíthatjuk meg a megújulás jeleit. 104

2. EGYHÁZ ÉS A TÖRTÉNELEM Az egyház nem független a történelemtől. Már kialakulása is Isten történelemben végzett munkájának eredménye, és mint a szövetség alapokmánya utal erre: az egyház Isten iránti engedelmessége összefügg az emberiség és a történelem célhoz érésével. A történelem alakítását és irányítását azonban Isten nem az egyházra bízta. Ezt fenntartotta önmagának és egyetemes erőkkel hajtotta és hajtja ma is előbbre. Az egyház Istentől azt a feladatot kapta, hogy mi közben ő egyetemes erőkkel viszi előbbre a történelmet, az egyház só és világosság legyen a világban, azaz minden korban minden nemzedékben hírt adjon Isten szövetségéről, az emberiség és a történelem Isten akarata szerinti céljáról, újra és újra rámutasson Isten történelemben végzett munkájára. Isten választott népének minden időben az volt a feladata, hogy bizonyságot tegyen Isten történelemben végzett szabadításairól. Az Ószövetség ezt így fogalmazza meg: „Dicsérjétek az Urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek minden nép között az ő nagyságos dolgait” (1Krón 16:18). Az Újszövetségben pedig az egyház, melyben Isten emberért végzett munkája tovább fut, ezt a parancsot kapja Urától,

Krisztustól:

„Elmenvén

tegyetek

tanítványokká

minden

népeket,

megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek és ímé én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:19). Az egyháznak tehát az a feladata, hogy Isten emberrel kötött szövetségét az a feladata, hogy Isten emberrel kötött szövetségét hívül adja és az emberek elé tárja Isten szövetségének célját, mely a történelemben valósul meg. Az egyház az által, hogy ezt a küldetését komolyan veszi, só és világosság lesz a világban. Mint tengeren hánykódó hajóknak a világító torony, mutatja a biztos célt, melyet el kell érni s megóvja az emberiséget az eltévelyedéstől. Ilyen értelemben függ össze az egyház Isten iránti engedelmessége az emberiség és történelem célhoz érésével. A Jelenések könyve a legvilágosabban tükrözi az egyház és a történelem kapcsolatát. Az Isten szeretetakaratát komolyan vevő és hirdető 105

egyház megéri az ígéretek beteljesedését, a történelem célhoz érését, s a történelemben küzdő erők közül diadalmaskodik a jó. Isten szövetsége célhoz ér a mennyei Jeruzsálemben. Az egyháznak tehát figyelni kell Isten történelemben végzett munkájára még akkor is, ha egyesek ezzel a váddal illetik, hogy történelem-filozófiát űz. Az egyház ugyanis éppen a szövetség alapokmányából tudja, hogy ami Istennél eleve elvégzett, az valósul meg a történelemben, az ember számára is érzékelhető módon. A történelmet tehát nem a véletlenek, vagy belső törvényszerűségek irányítják, hanem az ezeket is létrehozó és felhasználó Isten, aki a világot és a történelmet a maga céljainak megvalósítására hozta létre. Ez a szemlélet a Biblia szemlélete. A legelején a teremtéstörténet arra kényszeríti az olvasót, hogy mindent, amit a Biblia Isten és ember történetéről és szövetségéről elmond, így szemléljen. A szövetség alapokmányában a szombatszabály keretén belül újra felhívja arra a figyelmet, hogy mindaz, ami a választott néppel és az emberiséggel történik csak így érthető meg. Jézus, aki az Atyától jött és az Atyához tért vissza, hogy az idők végén újra eljöjjön, egész életével arról tesz bizonyságot, hogy az Atya eleve elvégzett akaratának engedelmeskedik. Pál Isten és ember szövetségében ezt ismeri fel, amikor így szól Krisztusról: „Minden Ő általa és Ő rá nézve teremtetett, Ő előbb volt mindennél és minden Ő benne áll fenn… Ez ama titok, mely el van rejtve ős idők óta, nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az ő szenteinek” (Kol 1:17–26). A Jelenések könyve pedig a ma egyháza számára is kötelezővé teszi, hogy így szemlélje a történelmet és Istennek emberrel kötött szövetségét, amikor a Jelenések 13:8-ban ezt mondja: „Megöletett a Bárány a világ alapítása óta”. Az egyház tehát komolyan veszi, hogy a bűn és a halál Isten részéről eleve legyőzetett. Tudja, hogy Krisztus élete, halála és feltámadása által az ember számára is tudtul adatott. Azt is komolyan veszi és hirdeti, hogy Istennek az emberiséggel és történelemmel az a célja, hogy a bűnt és a halált az emberiség életéből eltörölje. Éppen ezért az egyház a történelemben ennek megvalósulását szemléli és az élet és a halál, jó és rossz erőinek harcában a jó és az élet pártján áll és ennek győzelmét hirdeti. 106

A profán történetírás csak az emberről beszél. A Szentírás pedig Istennek az emberrel való történetéről és szövetségéről. E szövetség célja, hogy az Isten és ember, ember és ember közti feszültségek feloldódjanak és az emberiséggel célhoz érjen a történelem. A történelem célhoz érésére vonatkozóan pedig Isten szeretetakarata az, hogy a történelem minél kevesebb vérontással érjen célhoz, és az Istentől kapott anyagi és szellemi javak minden emberhez eljussanak. Isten a történelemben kialakítja az erre legjobban megfelelő keretet és az emberiségnek a békés egymás mellett- és egymásért élés lehetőségét adja. Az egyházon keresztül pedig arra nevel, hogy az ember ezt a keretet a szeretet tartalmával töltse meg, és az adott lehetőségekkel Isten szeretetakaratának megfelelően éljen. Az itt elmondottak részletesebb kifejtését a következő fejezet tartalmazza.

3. EGYHÁZ ÉS AZ EMBERISÉG Isten az egész emberiséggel kötött szövetséget. Az egyház az emberiséggel kötött szövetség célhoz érésének eszköze. Isten célja, hogy a hirdetett szeretetakarat által feloldja a feszültséget azok közt, akik tudnak, és azok közt, akik még nem tudnak Isten szövetségéről. Isten szövetségének egyetemessége a szövetség alapokmányában a szombatszabály keretén belül emelkedik ki különösképpen. Ez a szabály utal ugyanis a szövetség kezdetére, a teremtésre és a szövetség céljára, az újjáteremtésre. A szombati megnyugvás, mely nemcsak Izráel fiaira, hanem mindenkire vonatkozik, kiemeli, hogy Isten szövetsége azokra is vonatkozik, akik még nem tudnak róla. Izráel is csak később, a Sinai hegynél tudta meg, hogy az egész nép beletartozik Isten szövetségébe a teremtés óta, viszont ugyanakkor tudomásul kellett vennie azt is, hogy nemcsak ő, hanem a szolgák és jövevények, sőt az állatok is, azaz a teremtett mindenség is Isten szövetségének részese. A történeti részből és az ősök tiszteletére vonatkozó szövetségszabályból pedig világossá vált, hogy a Sínai hegynél Izráellel 107

kötött szövetség az emberiséggel kötött szövetség célhoz érésének eszköze. Martin Buber: Königtum Gottes (Heidelberg 1956. 95. p.) c. könyvében ezt írja: „…a szövetségkötés egyszeri történeti tény, de a szövetség megújíttatik egyes új történeti szituációkban a szövetség új igényeinek megfelelően”. Az idézetet nem akarjuk önkényesen használni, s így meg kell jegyezni, hogy Buber az Izráellel kötött szövetségre vonatkoztatta. De éppen a szövetség alapokmánya utal arra, hogy a Sinai hegynél megkötött szövetség sem új szövetség, hanem a teremtéskor az emberiséggel kötött szövetség megújítása. Isten tehát az egész emberiséggel kötött szövetséget az által, hogy megalkotta és saját lelkéből lehelt bele lelket és ezzel alkalmassá tette az Istennel való szeretetközösségre. A bűneset által, melynek lényege az engedetlenség, az ember kiszakította magát Isten szeretetközösségéből. Isten még sem pusztította el az emberiségét, hanem Isten és ember szövetségének egy új szakasza kezdődött, melyben Isten a Szabadító ígéretét adta: „Ellenségeskedést szerzek közted és az asszony közt, a te magod és az ő magva közt: az néked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (Gen 3:15). A kígyó tehát, mely engedetlenségre csábította az embert, legyőzetik. Ha az emberiség engedelmeskedik Isten szeretetakaratának élet, ha pedig nem pusztulás vár rá. Ezt mutatta meg Isten az özönvíz által. A Nóé által megmenekült emberiséggel azonban újra megújította szövetségét s megígérte, hogy többé nem pusztítja el az emberiséget. Ez az ígéret és a megújított szövetség az egész teremtett világra vonatkozik: „Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magotokkal ti utánatok és minden élő állattal, mely veletek van, madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van, mind attól kezdve, ami a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test, és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére”. A szivárvány, mely eső után felragyog, jele Isten egyetemes szövetségének. Ahhoz, hogy az emberiségnek megígért Szabadító eljöhessen a földre és megszabadíthassa az egész emberiséget. Istennek meg kellett tenni az előkészületeket. Kiválasztott egy embert, akinek az utódai közül fog születni a Szabadító. Ez a férfi Ábrahám volt. A vele kötött szövetség része az emberiséggel kötött szövetségnek, célja pedig a 108

megígért Szabadító eljövetelének előkészítése. Az Ábrahámnak adott ígéretet ebben a mondatban foglalja össze Jahve: „Benned nyer majd áldást a föld minden nemzetsége” (Gen 12:3). Az Ábrahámmal kötött szövetség leírását pedig a Genezis 15-ben találjuk. Az Ábrahámmal kötött szövetség ígéretének az egész Izráelre való kiterjesztését az Exodus 19:5–6-ban találjuk: „És ha most figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, minden népnél inkább tulajdonommá lesztek, bár enyém az egész föld. De ti papi királyságommá és megszentelt nemzetemmé lesztek”. Izráel sem tudott megmaradni. Isten szövetségében, de ennek ellenére Isten beteljesítette ígéretét. Elküldte a megígért Szabadítót Jézus Krisztus személyében. Ezzel az Izráellel kötött részszövetség célhoz ért. Ekkor az emberiséggel kötött szövetségnek egy olyan szakasza kezdődött, mely már egyetemes. Krisztus személyében a bűn és a halál legyőzetett és ez az emberiség számára nyilvánvalóvá lett. Istennek az egyházzal az a célja a szövetség új szakaszában, hogy az Evangéliumot, a győzelem örömhírét az egész emberiség számára meghirdesse és feloldja azt a feszültséget, amely a részszövetségek és az egyetemes szövetség közt a történelem során kialakult. Ennek a feszültségnek a feloldását szemlélhetjük Pál apostol munkájában, aki a zsidók és pogányok Krisztusban való egyenlőségét hirdetik. A szövetség végső célja a teremtett világ megújítása (Csel 3:21), az új ég és az új föld (Jel 21). Isten egy szövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezt részszövetségek által juttatja teljességre. (Az áttekintést Dr. Módis László: Isten üdvözítő szeretete c. valláskönyve alapján tettük, Bp. 1959.) Az egyház, mint Isten eszköze nincs társadalmi rendekhez kötve, mert feladata, hogy minden társadalmi rendben Isten szövetségéről, s e szövetség céljáról az egész emberiségnek hírt adjon. A három utolsó szövetségszabálynál mutattunk rá arra, hogy Krisztus és a korai egyház magatartása egy igen és egy nem volt a fennálló társadalmi rendre nézve. Függetlenek voltak tőle, mert tudtak Isten szövetségének céljáról, s így a társadalmi rendek mulandóságáról, de nem függetlenítették magukat tőle, mert tudták, hogy Isten történelemben végzett munkájának nem lehet elébe vágni. Azért nem voltak 109

forradalmárok, mert Krisztus tudta, hogy az ő feladata az emberiség megváltása, tanítványaié és az egyházé pedig a Krisztusban adott szabadítás meghirdetése. Az viszont természetes, hogy mivel Isten az egész emberiséggel kötött szövetséget, az egész emberiséggel célja van, s az emberiség problémáiban Isten szeretetakarata eligazítást ad. Isten ezt az eligazítást az egyházon keresztül adja, mégpedig úgy, hogy az egyház az emberiség problémáival kapcsolatban Isten szeretetakaratát megérti és továbbadja. Társadalmi rendek kérdése Isten szövetségének célja, hogy a tőle kapott anyagi és szellemi javak minden emberhez eljussanak. Ne legyen úr és szolga, hanem csak egymást felelősségben hordozó emberek legyenek. Isten a szövetség célhoz érését és a történelem előbbre vitelét az által a társadalmi rend által munkálja, melyben megteremtette a lehetőséget arra, hogy az anyagi és szellemi javak mindenkihez eljussanak, és ahol a vezetőknek a vezetettekhez való viszonya nem hatalom, hanem szolgálat. Isten célja, hogy a jogi keretet, melyet a történelemben megvalósít, az embereknek egymás iránti szeretete töltse ki. Egyházunk állásfoglalása a szocialista társadalmi renddel kapcsolatban nemcsak a külföldi, főleg a nyugati testvéregyházaknak volt problematikus, hanem gyülekezeti tagjainknak is. Ennek oka, hogy a szocialista társadalom nyíltan ateista és a maga körén belül ennek érdekében felvilágosító munkát is folytat. Természetes, hogy azokban, akik Istent csak úgy tudják elképzelni, mint az egyház Istene, és nem látják, vagy nem tudják, hogy Isten az egész emberiség Istene és a történelem hatalmas Ura, ez a tény felvetette a kérdést, hogy egy olyan társadalmi rend, mely nem akar tudni Istenről, tehet-e valami jót s lehet-e Isten eszköze? Arról, hogy tehet jót, már azok is kénytelenek voltak meggyőződni, akik az utóbbi kérdést még nyitva hagyták. De mit mondanak az ilyen keresztyének az Ószövetségnek azokra a helyeire, ahol a nagy asszír uralkodóról úgy beszélnek a próféták, mint Isten eszközeiről, vagy az Újszövetségnek azokra a helyeire, ahol Pál a római birodalomról beszél úgy, mint Isten eszközéről? Talán azt, hogy ezek nem voltak Isten-tagadó államok. Valóban 110

nem voltak azok. Voltak isteneik, amelyeknek semmi köze nem volt az igaz Istenhez, amelyekről az első szövetségszabály azt mondja, hogy nem istenek. Bálványimádó birodalmak voltak, melyek istenestől eltűntek a történelem színpadáról, s Jahve a történelem Ura mégis felhasználta őket szeretetakaratának előbbre vitelében. Mennyivel voltak különbek egy olyan rendnél, melynek elege volt az istenekből, s most tagad mindenféle isten létezését, mert az egyház a történelem során nem tudta megmutatni és elvezetni őket az egyedül igaz Istenhez? Vajjon kinek van kérdezni és hitetlenkedni joga? Nem dughatjuk be a fülünket, amikor Jézusnak ezt a példázatát halljuk: „Mit gondoltok ti, van egy embernek két fia, s odamenvén az elsőhöz monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén monda. Nem megyek, de aztán meggondolván magát elméne. A másikhoz is odamenvén hasonlóképpen szóla. Az pedig felelvén monda: Én elmegyek Uram, de nem méne el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Mondának néki: Az első. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek a vámszedők és paráznanők megelőznek titeket az Isten országában” (Mt 21:28–31). Korának úgy vélt isteneseiről és istenteleneiről szól a példázatban Jézus. Ha mély párhuzamok vonásába nem is megyünk bel, mindenesetre ez a példázat elgondolkodtat bennünket azon, hogy beszédünkből vagy cselekedeteinkből ítéljük-e meg az embereknek, csoportoknak és társadalmaknak Istenhez való viszonyát. Az pedig csak a mi hitünk gyengeségét mutatja, ha nem tudjuk elhinni és komolyan venni, hogy Isten azoknak is Istenük, akik nem tudnak vagy nem akarnak tudni róla, és nemhogy csak felhasználja őket akaratának megvalósításában, hanem velük is célja van, mert beletartoznak Istennek az emberiséggel kötött szövetségébe. Az egyháznak nem az a feladata, hogy ítélgessen és mérlegelgessen, hanem hogy hírt adjon Isten szövetségéről, azoknak is, akik még nem tudnak, vagy egyelőre még nem akarnak tudni arról, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk. Az pedig, hogy az egyház az emberiségnek e nagy kérdésében, hogy szocializmus vagy kapitalizmus, a szocializmus pártjára áll és hirdeti, hogy Isten az emberi együttélésnek ezzel a formájával viszi előbbre az emberiséggel kötött szövetség célhoz érését, nem politikai megalkuvás, hanem szeretetakaratának 111

megértése, történelemben végzett munkájának felismerése, tehát Istennek való engedelmesség. Az egyháznak e társadalmi rendben óriási küldetése van. Azokat a kereteket, melyet Isten a történelem irányítása folytán megadott arra, hogy az anyagi és szellemi javak mindenkihez eljussanak, s hogy a vezető és vezetett viszonya az egymás iránti felelősség legyen, meg kell tölteni elsősorban tagjai által, szeretettel. Minden nagy szónál ékesebb bizonyságtétel ez, mert a szeretet Istentől van, s ebből valamit sejt már a szeretetre vágyó emberiség. Mert megjárhatja a mélységeket, körülrepülheti a földe, megteremtheti az általános anyagi jólétet, de szeretetet mindehhez nem tud adni. A megújulás jelének kell tekintenünk, hogy egyházunk az emberért való jó cselekvésben társadalmi rendünk mellé állta, és elvi ellentéteket félretéve együtt munkálkodik a mai ember problémáinak Isten akarata szerint való rendezésében. Ezt egyházunk éppen az által teszi, hogy tagjait neveli az Istentől kapott szeretet továbbadására, s hirdeti Istennek az egész emberiséggel kötött szövetségét. Ezáltal pedig annak a feszültségnek a feloldásán munkálkodik, amely a történelem folyamán kialakult azok közt, akik tudtak, és akik nem tudtak Isten emberrel kötött szövetségéről. Jó lenne, ha mindazoknak, akikben még ezek a kérdések nem tisztázódtak, a szövetség alapokmányának a társadalmi rendekre vonatkozó tanítása segítségül lenne, s egyházunk vezetőinek számos helyen elhangzott nyilatkozatait ez bibliai alapokon szemlélnék és értenék meg.

A háború és béke kérdése Isten szövetségének célja, hogy a történelem minél kevesebb véráldozattal érjen célhoz, tehát az emberiség ne legyen vérengző, hanem vigyázzon az emberi életre. Az emberiség egyes közösségeinek belső életére nézve is csak átmenetileg ismeri el az ölés egy elszűkített fajtájának, még pedig a bűnös kiirtásának létjogosultságát. Isten szeretetakaratával ellenkezik mindenfajta ölés, melyet az ember gyűlöletből, bosszúból, haszonlesésből vagy bármilyen emberi indulatból hajt végre. 112

Ma, amikor a háborúk gazdasági okaira olyan világos fény derült, nem kell külön hangsúlyozni, hogy nincs igazságos háború. A béke megőrzése az egész emberiség feladata. Ez a feladat pedig népekre kiporciózva azt jelenti, hogy azokat, akik egy népen belül bármilyen okból háborút akarnak, tekintse az illető nép közönséges bűnözőknek, s amint közönséges bűnözőkkel szemben megtalálja a módját, hogy ártalmatlanná tegye őket, úgy tegye ártalmatlanokká ezeket is. Az itt elmondottakhoz megjegyzésképpen a világ békéjéért felelősséget érző egyházak

békenyilatkozataiból

válogattuk

össze

szemelvényeket,

s

ezeket

csoportosítva, s pár megjegyző szó kíséretében szeretnék tolmácsolni, természetesen a szövetség alapokmányából megismert tanítás szellemében. A szövetségszabályok közül az emberi életre vonatkozó szövetségszabály volt minden időben a legérthetőbb, s mégis itt terhelik az egyházat a legnagyobb mulasztások. A ma egyháziaknak, köztük a mi egyházunknak megnyilatkozásaival kapcsolatban talán jobb is ha nem a megújulás szót használjuk, hanem egy régi mulasztás, s égre kiáltó emberi életek által felébresztett lelkiismeret szavával beszélünk. A szövetség alapokmányának idevonatkozó tanításából világos, hogy: „amikor az egyházak részt vesznek a békemozgalmakban, az igének való engedelmeskedés jegyében teszik, s így békemunkájuk összhangban van keresztyén tanításukkal, hitükkel és meggyőződésükkel” (Dr. Ottlyk Ernő: Útban az emberiség békés korszaka felé. Lelkipásztor 1960. 522. p.). Sajnos, hogy erre az egyházak csak az atomháború rémétől

felriasztva

döbbentek

rá.

Mindenesetre

a

Prágai

Keresztyén

Békekonferenciával, ha jóvá nem is tudják tenni a múltat, de legalább a jövőre nézve megállj-t kiáltanak. „Bizony, igazuk volt azoknak, akik azt mondták az első világháború folyamán, hogy annak a háborúnak első vesztese a keresztyénség, ez a példátlanul egymásnak fordult, egymás ellen imádkozó, egymás ellen áldástadó, egymás ellen prédikáló, egymással szembeforduló, királyi és császári befolyásoltságú keresztyénség, mely sajnos maga is érdekelt volt a világ felosztásáért folyó imperialista háborúban” (Dr. 113

Ottlyk Ernő: Söderblom, mint az egyház békemozgalmának megindítója. Lelkipásztor 1959. 34. p.). Mi csak annyit jegyzünk meg mindehhez a szövetség alapokmányának szellemében, hogy a történelem folyamán minden háborúban a keresztyénség volt a vesztes, melyben keresztyén ember fegyvert fogott. Minden egyház együttes bűnvalló imádsága lehet ez a pár mondat: „Bocsáss meg Isten mulasztásainkat, amiket közösségünkkel, nemtörődömségünkkel, kemény szívűségünkkel követtünk el Ő ellene és az emberiség ellen, amikor szavunk és cselekedetünk hiányzott, kevés vagy erőtlen volt az emberiség új korszakába való iránymutatáshoz” (Dr. Ottlyk Ernő: Útban az emberiség békés korszaka felé. Lelkipásztor 1950. 522. p.). A jelenre és a jövőre nézve pedig nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: „Jajj, azoknak a theológusoknak, akik megkísérlik azt, hogy jó lelkiismeretet

teremtsenek

az

államférfiaknak

a

tömegpusztító

fegyverek

előállításához, kipróbálásához vagy éppen fölhasználásához, mert azt igazolják, amit nem lehet igazolni”. Hisz „a nyugati világnak a megmentése, s mind azé, amit ott a keresztyén Nyugat kultúráján értenek, nem elég alap a tömegpusztító fegyverek igazolására”. Sem „a keleti világnak a megmentése és mindaz, amit ott a szocialista forradalom vívmányának neveznek nem elég alap a tömegpusztító fegyverek igazolására”. „Az a vég – ugyanis – mely egy tömegpusztító fegyverekkel folytatott totális háború szemszögéből láthatóvá válik, nem az a vég, melyhez az érettünk Megfeszített a történelmet vezette, s melyet Ő a feltámadott és eljövendő elhoz és nyilvánvalóvá fog tenni” (Henrich V o g e l berlini egyetemi tanár 60 tétele. Lelkipásztor 1958. 289. p.). „A katonai lelkigondozás az atomkatonával szemben az Isten igéjének vétójogára korlátozódik” (u.o.). E mondattal kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy nemcsak az atomkatona működését tiltja Isten igéjének vétőjoga, hanem Isten igéjének kifejezetten parancsa, hogy keresztyén ember semmilyen jogcímen sem keleten sem nyugaton ne vegyen el emberi életet. Nem tömegpusztítást tilt, hanem egy élet fölösleges kiontását is tiltja. Félő, hogyha az egyház csak a tömegpusztító fegyverek és atomháború ellen tiltakozik, bizonyságtételét Isten igéje helyett az atomháború réme diktálja. Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy keresztyén ember 114

fegyvert nem foghat és fegyverrel nem ölhet! Ez pedig független attól, hogy keleten vagy nyugaton, vagy ilyen vagy olyan társadalmi rendben él! „A legfőbb ideje, hogy az egyház odakiáltsa az emberiség lelkiismeretének: a szándékosan felállított válaszfal mögött is ember van odaát! Isten képére teremtett ember! Testvéred, akinek te vagy a védelmezője!” (Bohuslav Pospisil : Az egyház békeszolgálata. Lelkipásztor. 1959. 472. p.). „A feladat többé nem az, hogy ellenfeleinket legyőzzük – mert az atomfegyver esetében nincs többé győzelem – hanem az, hogy barátainkká tegyük” (Eugen R o s e n s t o c k-H u e s s y: Heilsgeschichte wider Theologie). Ehhez csak azt jegyezzük meg, hogy függetlenül atomfegyvertől és függetlenül attól, hogy van-e győzelem vagy nincs, ez a feladat! „Igazi koegzisztenciát kell teremtenünk, meg kell tanulni

együtt

élni

azokkal,

akik

másképpen

gondolkodnak,

abban

a

meggyőződésben, hogy Isten nem egyformásított, hanem sok színű emberiséget akar. Ennek az egymás mellett élésnek bele kell fejlődnie az egymással való együttműködésbe, oly nagy feladatokon, mint pl. az éhség ellen való küzdelem, mert az emberiségnek még ma is egyharmada éhezik. A legmagasabb cél azonban az, hogy az emberiség eljusson a népeknek testvéri módon egymásért való élésére, amikor békében és barátságban beszélik meg az ellentéteket. Mert a technika korában az emberiség életre-halálra osztatlan sorsközösségben van összefűzve” (Franz F i s c h e r: Wann begann das Atomzeitenalter? Amt und Gemeinde 1958. 12. sz.) „Világosan meg kell mondanunk, hogy az egyház a háború és béke kérdésében a béke, a fegyverkezés vagy leszerelés kérdésében az általános leszerelés, a gyarmati elnyomás vagy szabadság kérdésében a szabadság, az atomhalál vagy élet kérdésében az élet, a szegénység vagy jólét kérdésében a jólét mellett van, azért imádkozik és munkálkodik” (O t t l y k Ernő: Útban az emberiség békés korszaka felé. Lelkipásztor 1960. 522. p.). Ha valaki azt kérdezi, hogy mind ebből neki mi a része, hadd válaszoljunk D. N i e m ö l l e r Márton szavaival: „A békéért nemcsak a politikusok a felelősek, hanem minden ember és ez már a családi békénél kezdődik. A békéről való üzenetet nemcsak hirdetnünk kell, hanem egész életünkkel meg is kell mutatni.” (A keresztyén ember és az atomfegyver c. előadásából). 115

Az emberi élet és emberi munka értelme és célja Az emberi élet Isten ajándéka. Értelmét és célját Isten szeretetakaratának való engedelmességben nyeri el. Az emberi munka kezdettől fogva hozzátartozik az emberi élethez. Értelmét és célját ez is Istentől, mégpedig Isten munkájának értelméből és céljából nyeri. Isten szövetségének és történelemben végzett munkájának célja a meglévő feszültségek feloldása. Az ember életének és munkájának értelme sem lehet más, mint azon fáradozni, hogy az Istentől kapott anyagi és szellemi javak mindenkihez eljussanak, a feszültségek feloldódjanak és az emberek közti egyenlőség megvalósuljon. Ma az ember élete és munkája nem Isten szeretetakaratának szolgálatában áll, akkor munkájával csak feszültségeket szül és önmaga pusztítja el önmagát. Szolgáljon a szövetség alapokmányának ez a tanítása minden keresztyén munkaetika alapjául és segítsen minden embert ahhoz, hogy jó lelkiismerettel, teljes munkabíró képességével tudjon akár fizikai, akár szellemi síkon munkálkodni az emberek közti feszültségek enyhítésén, s munkáját és képességeit sohase adja olyan erők szolgálatába, melyek egyenlőség helyett különbségeket, béke helyett feszültségeket szülnek. Különösen jó lenne, ha a közös munkát szokni kezdő népünkben elsősorban a gyülekezeti tagok megértenék a munka Isten szerinti értelmét, és sóvá és világossággá tudnának válni azon a helyen és abban a közösségben, ahová Isten állította őket!

Az emberi együttélés alapegységének kérdése: A házasság Isten az emberi élet továbbvitelére és a tőle kapott szeretet átélésére az embert férfiúvá és nővé teremtette. Nem egyenlő adottságú, de egymásra utalt felek, mert csak ketten képeznek egészet. Testiségük és nemiségük ebben az egymásra utaltságban és kölcsönös megbecsülésben nyeri el értelmét és célját. E kapcsolat kialakulására való tekintettel ébreszti Isten a szívekben az egymás iránti szerelmet. A 116

szerelem révén egymást megtaláló férfi és nő állandó kapcsolatául a házasság keretét adja, melyben a férfi és nő nemisége és testisége megszentelődik, mert az isteni szeretet átélésének eszköze lesz. A házasság, melyet nem Isten szeretetakarata hoz létre és tart össze, hanem valamilyen emberi szempontok: bűn, mert magában hordozza a házasságtörés csíráját és csak feszültségeket és elrontott emberi életeket szül. Természetes, hogy Isten szeretetakarata hozza létre és tartja össze azoknak a házasságát is, akik erről nem tudnak. Természetes, hogy vannak, akik Isten nevével próbálnak megpecsételni olyan kapcsolatokat, amelyhez Isten szeretetakaratának semmi köze. Az elmondottakra is érvényes a mi Urunk szava: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nékem: Uram, Uram, hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21.). Egyedül Istené legyen a dicsőség azért, hogy igéje által megoldatlan kérdéseinkre eligazítást adott!

117

IRODALOM AALDERS, Gerhard Charles: A sort Introduction to the Pentateuch 1949. ALERIGHT, William Foxwell: A Biblical Fragment from the Maccabaeon Age: the Nasch Papyrus. (JBL 56.1937.) ALERIGHT, William Foxwell: From the Sotne Age to Christianity 1940. Von der Seitzeit zum Christentum. 1949. On the Date of the Scrolls from ’Ain Feshkha and the Nash Papyrus. (BASOR 115. 1949.) ALT, Albrecht: Die Ursprünge des israelitischen Rechts. (Kleinen Schriften zur Geschichte des Volkes Israel. I.) 1953. ALT, Albrecht: Des Verbot des Diebstahls im Dekalog. (Kleinen Schriften zur Geschichte des Volkes Israel. I.) 1953. ANDERSON, Georg W.: A critical Introduction to the Old Testament. 1959. AUERBACH, Elias: Moses. Amsterdam 1953. BALTZER, Klaus: Das Bubdes-formular. 1960. BARTH, Karl: Die christliche Dogmatik. II/2. 1942. III/4. 1951. BARTHA Tibor: Elnöki megnyitó. (Református Egyház XV. évf. 1. sz.) BARTHA Tibor: Aufgaben und Ziele der Christlichen Friedenkonferenz (Christliche Friedenkonferenz 2. jan. 1963.) 38–41. p. BEER, Georg: Exodus. (Handbuch zum Alten Testament. I. Reihe 3.) 1936. BEGRICH, J.: Berit (ZAW 60. 1944. I–II.) BÉKEFI Benő: Jelentés egyházunk tanulmányi munkájáról. (Református Egyház XV. évf. 1. sz.) BENTZEN, Aage: Introduction to the Old Testament. Vol. I. 1948. Vol. II. 1949. BERNHARDT, Karl Heinz: Gott und Bild. Ein Beitrag zur Begründung und Deutung des Bibelverbotes im A.T. Berlin 1956. BERRY, Georg R.: The Hebrew Word. (JBL 50.) 1931. BEYERLIN, Walter: Herkunft und Geschichte der älteste Sinaitraditionen. Tübingen 1961. BOARDMAN, G. D.: Universiti Lecture on the Ten Commandments. Philadelphia 1889. BODROG, Miklós: Modern bibliafordást! (Lelkipásztor 1959.) BORNKAMM, Henrich: Luther und das A.T. 1948. BOTTERWECK, Johannes: Der Sabbat im A.T. (Theologische Quartalschrift 134. 1954. BRIGHT, John: Early Israel in Recent History Writing. 1956. BROWN, A. V.: The Decalogue: its Origin and Structure, Quens. (Quarterly 26.) 1919. BRUNNER, Emil: – BRÜTSCH, Charles – LEUBA, Jeon Luis – PURY, Roland de – QUERVAIN, Alfred de – BARSEYER, K. Joon Philipe – VISSERT’ Hooft, W. A.: Der heilige Wille Gottes. Das christliche Leben im Lichte der Zehn Gebote. Zürich 1942. BUBER, Martin: Moses. Zürich 1948. BUDDE, Karl: The Sabbath and the Week. Their Origin and their Nature. (JTS 30.1929.) Antwort auf Johannes Meinholds „Zur Sabbatfrage” (ZAW 48. 1930.) CANNON, William Walter: The Weekly Sabbath (ZAW 49. 1931.) CAZELIES, Henri: L’auteur du code de l’allioncs (Vivre et penser 3. 1943–44.) CAZELIES, Henri: Le Deuteronume (La Sainte Bible traduite en francias sous la direction de l’Ecole biblique de Jerusalem) 1950. CAZELIES, Henri: Moise devant l’histoire (im Sammelband „Moise l’homme de l’alliance”) 1955. CAZELIES, Henri: Dekalog (Bibellexikon. Hrsg. von Herbert HAAG.) 1956. 118

CAZELIES, Henri: La Torah ou Pentateuque in A. Robert et A Feuillet, Introduction a la Bible (Tome I. Intrad. générale Ancient Testament). 1957. CHARLES, R. N.: The Decalogue. The Warburton Lecture for 1919–1923. Edinburgh 1923. CLAMER, Albert: „Thou shalt not covet” (ZAW 52.) COUROYER, Bertrand: L’Exode. (Le Sqinte Bible traduite en francias sous la direction de l’Ecole Biblique de Jerusalem.) 1952. DALE, R.W. – The Ten Commendments. DATEMA: Der Dekalog 1876. DHORME, Eduard: L’evolution religieuse d’Israel. Tom I. La religion des Hébreux nomades. 1937. DELITZSCH, F.: Der Dekalog in Exodus und Deuteronomium. (ZWL 3.) 1882. EBERHARTER, Andreas: Der Dekalog. (Biblische Zeitfragen. 13. Folge. Heft 3–4.) Münster 1930. Besitzen wir in Ex 23 und 34 zwei Rezensionen eines zweiten Dekalogs und in welchen Verhältnis stehen sie zue inander? (BZ 20.) 1932. EERMANNS, Barnhardus Dirks: The Religion of Israel. 1947. EHRLICH, Ludwig Ernst: Geschichte Israels. (Sammlung Göschen) 1958. EICHRODT, Walter: Theologie des AT-s I. 1933. 5. Aufl. 1957. EICHRODT, Walter: Religionsgeschichte Israels II. Der Bundesgott. (Historia Mundi Bd. 2.) 1953. EICHRODT, Walter: The Law and the Gospel. The Meaning of the Ten Commandments in Israel and for As. (Interoretation II.) 1957. EISSFELDT, Otto: Einleitung in das At. 2. Aufl. 1956. Lade und Gesetzestafeln. (TZ 16. 1960.) ELLIGER, Karl: Ich bin der Herr euer Gott (Theologie als Glaubenswagnis, Festschrift für Karl Heim zum 80. Geburtstag.) 1954. FICHTNER, Johannes: Der Begriff des Nächsten im AT mit einen Ausblick auf Spätjudentum und Neues Testament. (Wort und Dienst. Jahrbuch der theologischen Schule Bethe. NF 4.) 1955. FISCHER, Franz: Wann begann das Atomzeitenalter? ) Amt und Gemeinde) 1958. FOHRER, Georg: Über den Kurzvers (ZAW 66.) 1954. FREY, Johannes Baptista: La question des immages chez les Juifs a la lumiére des recontes découvertes. (Biblica 15.) 1934. GAMPERT, A.: Le Decalogus (RTPH 14.) Lausanne 1926. GALLING, Kurt: Biblisches Reallexikon. 1937. GELIN, Albert: Moies dans l’Ancien Testament. (Im Sammelband „Moise l’homme de l’Alliance”) 1955. GOTTSTEIN, Mose N.: Du sollst nicht stehlen. (TZ 9.) 1953. GRANT, R. M.: The Decalogus in early Christianite.) Harvard Theological Review 40.) 1947. GULDING, Aleen: Notes ont he Hebrew Law Cods. (JTS 49) 1948. GUILLAAUME, Alfred: Prophecy and Divination. 1938. HARRELSON: Law in the OT. (The Interpreter’s Dictionali of the Bible) New York 1962. HEINEMANN, Günter: Untersuchung zum apodiktischen Recht. (Dies theol. Maschinenschrift.) Hamburg 1958. HEINISCH, Paul: Das Buch Exodus. (Die Heilige Schrift des ATs übers.u. erkl. hrsg. von Franz Feldmann und Menr. Herkenne.) 1934. HEINTZE, Gerhard: Luthers Predigt von Gesetz und Evangelium. 1958. HEMPEL, Johannes: Gottesgedanke und Rechtgestaltung in alt Israel. (Zeitschrift für Syst. Theol. 119

8.) 1930. HEMPEL, Johannes: Die althebräische Literatur und ihr hellenisch-jüdisches Nachleben. (Handbuch der Literaturwissenschaft.) 1930. HEMPEL, Johannes: Der Symbolismus von Recht, Haus und Stadt in der biblischen Sprache. (Wissenschaftliche Zeitschrift der Eras – Morite – Arndt – Universität Greiswald. Gesellschaft und sprachwissenschaftliche Reihe. Nr. 2/2. Jahrg. 5.1955/56.) HENTSCHKE, Richard: Die Stellung der vorexilischen Schriftpropheten zum Kultus. (BZAW 75.) 1954. HERRMANN, J.: Das zehnte Gebot (Sellinfestschrift). 1927. HERZBERG, Hans Wilhelm: Die kleinen Richter. (TZ 79) 1954. HORST, Friedrich: Der Diebstal im AT. (Studien zur Geschichte und Kultur des neuen und fernen Ostens Paul Kahle zum 60. Geburtstag.) 1935. HORST, Friedrich: Dekalog. (RGG 3. Aufl. 2. Bd. ) 1958. JAMES, Fleming: Personalition of the Old Testament. 1943. JENNI, Ernst: Die theologische Begründung des Sabbatgebotes in AT (Theologische Studien und eine Schriftenreihe. Heft 46.) Zollikon–Zürich 1956. JEPSEN, Alfred: Untersuchungen zum Bundesbuch. (Beitr.z. Wissensch. f. AT. u. NT. III. Folge Heft 5.) 1927. Du sollst nicht töten! Was ist das? (Evang. un. luth. Kirchenzeit 13.) 1959. JUNKER, Hubert: Fünftes Buch Moses oder Deuteronomium (Die hl. Schrifte in deutscher übere. Zweites bis fünftes Buch Moses. Echter Bibel.) 1954. KARNER Károly: A bibliafordítás revíziójáról. (Prot. Szemle.) 1940. KASSER, Werner: Die Stellung des Dekalog in kirchlichen Unterricht. (Festschrift für Ludwig Koehler – Schweiz. Theol. Umschau. 20. ) 1950. KESSLER, Werner: Die Literarische, historische und theologische Problematik des Dekalog. (VT 7.) 1957. KÖNIG, E.: Neueste Vorhandlungen über den Dekalog. (NKZ) 1906. KRAELING, Emil G.: The present status of the sabbat question. (AJSL 49.) 1932/1933. KRAUS, Joachim Hans: Gottesdienst in Israel. (Studien zur Geschichte des Laubhüttenfest.) 1954. KRAUS, Joachim Hans: Geschichte der historisch-kritischen Forschung des Ats. 1956. KRAUS, Joachim Hans: Die prophetische Verkündigung des Rechts in Israel. (Theologische Studien. Heft 51.) Zollikon–Zürich. 1957. KREMERS, Heinz: Dekalog evangelisches Kirchenlexikon I. 1956. KREMERS, Heinz: Die Stellung des Elterngebotes in Dekalog. (Evang. Theologie 21.) 1961. KUNL, Curt: Die Entstehungdes ATs. 1953. 2. Aufl. 1960. LABAT, René: Hémériologies et Mélogies d’Assur. Paris. 1939. LABAT, René: Un lamanach babyloien (Revus d’Assirologie 38) 1941. LABAT, René: Un calandrie cassite de jours fastes et nétastes (Summer 8.) 1952. LANGDON, Stephan: Babyloien Menologies and the Semitic Calandars toudon 1935. LAU, Franz: Erstes Gebot und Ehre Gottes als Mitte von Luthers Theologie. (TLZ 73.) 1948. LEWY, Julius – Hildegrand: The Origin of the week and the oldest west asiatic Calandars. (HUCA 17.) 1942. LEWY, Immanuel: Auerbachs neuerster Beweis für den mosischen Ursprung der Zehngebote widerlegt. (VT 4.) 1954. LEWY, Immanuel: The Birth of the Bible a New Aproach. 1958. (zitirt nach VT 4.) LEWY, Immanuel: The Growth of the Pentateuch. 1955. LODS, Adolfe: Israels des origines an milien du VIII. siecel. 1930. 120

LODS, Adolfe: Mistorie de la littérature hébréique et juive 1950. MAHLER Ede. Biblische Chronologie und Zeitrechnung der Hebräer. Wien 1887. MATTHES, J. C.: Der Dekalog. (ZAW) 1904. McFAYDEN, J. E.: The Mosaic Origin of the Decalogue. 1916. MEEK, Theophile James: Lapses of Old Testament Translators. (JAOS 58.) 1938. MEEK, Theophile James: Hebrew origins (1 Aufl. 1936.) 2. Aufl. New York. 1950. MEIER, E.: Die ursprüngliche Form des Dekalogs. 1946. MEINHOLD, Johannes: Zur Sabbatfrage (ZAW 48.) 1930. MEINHOLD, Johannes: Einführung in Das AT. Geschichte, Literatur und Religion Israels. 3. Aufl. 1932. MEINHOLD, H.: Der Dekalog. Eisessen. 1927. MEISSNER, O.: Der Dekalog. 1893. MEISSNER, O.: Altbabylonische Privatrecht. MENDENHALL, George E.: Ancient Oriental and Biblical Law (The Biblical Archeologist 17.) 1954. MENDENHALL, George E.: Covenant Forms in Israelite Tradition. (The Biblical Archeologist 17.) 1954. MENES, Abram: Die vorexilische Gesetze Israels. (BZAW 50.) 1926. MEYER, Rudolf: Die Figurendarstellung in der Kunst des späthellenistischen Judentums. (Judaica 5. 1949.) MÓDIS László: Isten üdvözítő szeretete. Összefüggő üdvtörténet. Bp. 1959. MÓDIS László: A bērit szó fogalma és értelme. (A Lelkésztovábbképző Tanfolyam előadói számára tartott előadás). Berekfürdő 1962. Kézirat. MONTEFIORE, C. G.: Recent Cristicism upon Moses and the Pentateuchal Narratives of the Decalogue. (JQR II.) 1891. MORGENSTERN, Julian: Decalogue (The Universal Jewisch Enciclopaedia. Vol 3.) 1948. MORGENSTERN, Julian: The Decalogue of the Holiness Code. (HUCA 26.) 1955. MOWINCKEL, Sigmund: Wenn wurde der Jahwäkult in Jerusalem offiziell bildlos? (Acta Orientalia 8.) 1930. NAGY Rezső: A héber nyelv tanításának története. (Akadémiai pályatétel.) Debrecen 1962. NEHER, Andre: Moise et la vocation juive. Paris 1956. NEUMANN, O.: Der Dekalog und das Sinaitische Bundesbuch. (ZWL) 1888. NOTH, Martin: Die Gesetze in Pentateuch. (Schriften der Könisberger Gelehrten Gesellschaft. 17. Jhr. 1940. = Gesammelte Studien zum AT.) 1957. NOWACK, W.: Der erste Dekalog. Baudissin Festschrift. (ZAW 33. Beiheft.) 1918. NOWACK, W.: Das Amt des „Richters Israels”. (BF). NOWACK, W.: Das Zweite Buch Mose. Exodus. (ATD 5.) 1959. OBEINK, Herman Theodorus: Jahvebilder. (ZAW 47.) 1929. OTTLYK Ernő: Útban az emberiség békés korszaka felé. (Lelkipásztor 1960.) OTTLYK Ernő: Söderblom, mint az egyház békemozgalmának megindítója. (Lelkipásztor 1959.) PÁKOZDY László M.: Bevezető tanulmány (Mózes első könyve) 1951. PÁKOZDY László M.: Hozzászólás az Ex 3,14 értelméhez és fordításához. (Református Egyház V. évf. 14. sz.) PÁKOZDY László M.: Isten szövetsége. (Református Egyház V. évf. 19. sz.) PATERSON, W. P.: Dekalogus. Bd. I. 1898. PEDERSEN, Johannes: Israel its Life and Culture. III/IV. 1940. 121

PEDERSEN, Johannes: Israelits. Koppenhaga – London. 1926. PETUCHOWSKI, Jakob J.: A Note on W Kesslers „Problematik der Dekalogs”. (VT 7.) 1957. PFEIFFER, Robert: Introduction to the Old Testament. 1941. The Oldest Dekalogue. (JBL 43.) 1924. PIROT, Louis – CLEMER, Albert: La Sainte Bible. Tom ½. Exode. 1956. POEBEL, Arno: Das appositionell bestimmte Pronomen der 1. pers. sing. in den westsemitischen Inschriften undim AT. (The Oriental Institute of the University of Chicago. Assyrological Studies.) 1932. POSPISIL, Bohuslav: Az egyház békeszolgáalta (Lelkipásztor) 1959. PNORI TWEHWEK, Aurél: Csillagászati jelenségek és kronológia (Természet és Társadalom. 113. évf. 8. sz.) 1954. PROCKSCH, Otto: Theologie des ATs. 1950. QUERVAIN, Alfred de: Das Gesetz Gottes. Die erste Tafel. (Theol. Existenz heute. Heft 34.) München. 1935. QUERVAIN, Alfred de: Die Heiligung Ethik. 1942. RABAST, Karlheinz: Das apodiktische Recht in Deutronomium und im Heiligkeitgesetz. Berlin – Hermsdorf. 1949. RAD, Von Gerhard: Es ist noch eine rhe vorhanden dem Volke Gottes. (Zwischen den Zeiten. 11.) 1933. RAD, Von Gerhard: Das Bilderverbot im AT. (Th.Wb. II.) 1935. RAD, Von Gerhard: Das Formgeschichtliche Problem des Hexateuch. (Beitr. z. Wissensch. für AT. u. NT. Hrsg. v. Alt und G. Kittel. 4. Folge. Heft 26.) 1938. RAD, Von Gerhard: Das erste Buch Mose. (ATD 2.) 1949. RAD, Von Gerhard: Theologie des AT-s I. 1957. REYMOND, Philippe: L’amur de Dieu dans le don de la loi. (Verbum caro. 56.) 1960. RICCIOTTI, Guisette: Geschichte Israels. I. 1953. ROWLEY, Harald H.: The Re-Discovery of the Old Testament. 1945. ROWLEY, Harald H.: From Joseph to Joshua. 1950. ROWLEY, Harald H.: Moses and the Decalogue (Bulletin of the John Rylands library. Vol. 34. Nr. I.) 1951. ROWLEY, Harald H.: The Faith of Israel. Aspects of the Old Testament Thought. London. 1956. ROWLEY, Harald H.: Moses und der Monotheismus. (ZAW 69.) 1957. RUDOLF, Wilhelm: Der Aufbau von Exodus. (BZAW 66.) 1936. RUDOLF, Wilhelm: Der „Elohist” von Exodus bis Josua. (BZAW 68.) 1938. RUWL, Johannes: Quomod o concilientus picturae synagogarum cum lege Mosiaica. (Verbum Domini 20.) 1940. SAMPEY, J. R.: Ten Commandments. (ISBE 5.) 1930. SAUBER, Richard Karl: Die Abstraktion im israelitischen Recht. Mikroskopie. 1951. (Referat daruber in TLZ. 77. 1952.) SCHARBERT, Josef: Formgeschichte und Exegese von Ex 34:6 und seiner Parallelen. (Biblica 38.) 1957. SCHMIDT, H.: Mose und der Dekalog. (Gunkelfestschrift.) 1923. SCHMÖKEL, Hermut: Biblische „Du sollst” – Gebote und ihr historische Ort. (Zeischr. d. Savigny – St. 67. Kanonist Abt. 30.) 1950. SCHNEIDER, Heinrich: Exodus. (Die hl. Schrift. in deutscher Übersetzung. 2. bis 5. Buch Moses. Echter Bibel) 1954. SCHNEIDER, Heinrich: Der Dekalog in der Philokterien von Qumran. (BZ. NF. 3.) 1959. 122

SCHRADE, Hubert: Der verborgene Gott. Gottesbild und Gottesvorstellung im Israel und im alten Orient. 1949. SCHRENK, Gottlob: Sabbat oder Sonntag? (Judaica 2.) 1946. SEGERT, Stanislav: Bis in das dritte und vierte Glied. (Communio viatorum I.) 1958. SELLIN, Ernst: Israelitisch – judische Religionsgeschichte. 1933. SELLIN, Ernst: Einleitung in das AT. 7. Aufl. 1935. SELLIN–ROST: Einleitung in das AT. 8. Aufl. 1950. 9. Aufl. 1959. SIMPSON, Cuthbert Aikman: The Early Traditions of Israel. 1948. SIPOS István: A pentateuchos mózesi szerzősége. Bp. 1935. SMITH, J. M. Powish: The Origin and History of Hebrew Law. 1931. SMITH, W. R.: Decalogue. (EBr) 1876. SNAITH, Norman H.: The Jewish New York Festival. 1947. SOOS László: A bibliai kronológia és a csillagászati adatok. (Ref. Egyház 8. évf. 5.sz.) 1956. SPIEGEL, Salamon: A Prophetic Attestation of the Decalogue. Hosea 6:5 with some Observations on Psalm 15 and 24. (Harward Theological Review 27.) 1934. STAMM, Johann Jakob: Sprachliche Erwägungen zum Gebot „Du sollst nicht töten”. (TZ. 1955.) STAMM, Johann Jakob: Der Dekalog im Lichte der neueren Forschung. (Studientage für die Pfarrer. Eine Sammlung von Vorträgen. Heft 1.) Bern. 1958. STAMM, Johann Jakob: Die dreissigste Jahre der Dekalogforschung. (Theologische Hundschau. 1961. Febr.) STAPLES, W. E. The Third Comandment (JBL 58.) 1939. STEINMANN, Jean: Les plus anciennes Tradicions du Pentateuque 1954. STORE, Joachim: Das achte Gebot (Exod 20:16) (Wort und Dienst. Jahrbuch der theologischen Schule Bethel N. F. 3.) 1952. STYS, Stanislaus: Benedict diei septimo et sanctificavit illum (Gen 2:39). (Verbum Dominum 9. ) 1929. SZABÓ Andor: Sabbat und Sonntag. (Judaica 9.) 1959. VACCARI, Alberto: De praeceptorum Decalogi disticione et ordine. (Verbum Domini 17.) 1937. VAUX, Roland de: Les institucions de l’AT. II. 1960. VIDLER, A. R.: On resuscitating the Decalogue. (Theology 48.) 1954. (ZAW 61. 1945.) 48). VOGEL, Henrich: 60 tétele. (Lelkipásztor) 1958. VOGT, Ernest: Hat sabbat im AT. den Sinn von Woche. (Biblica 40.) 1959. VOLZ, Paul: Mose und sein Werk. 2. Aufl. Tübingen 1932. VOLZ, Paul: Prophetengestalten des AT-s. 1938. (2. Aufl. 1949). VRIEZEN, Theodorus Christian: Litterar-historischen vragen aan-gaande de Dekalog (NTS 22.) 1939. VRIEZEN, Theodorus Christian: Kalender en Sabbat. (NTS 23.) 1940. VRIEZEN, Theodorus Christian: Oud israelitische geschriften. 1946. VRIEZEN, Theodorus Christian: Theologie des ATs. Grundzügen. 1957. WEISER, Artur: Einleitung in das AT. 1939. 2. Aufl. 1949. WELCH, Adam C: Deuteronomy. The Framework to the Code. 1932. WÜRTWEIN, Ernst: Der Sinn des Gesetzes im AT. (ZTK 55.) 1958. YOUNG, Edvard J.: An Introduction to the Old Testament. 2. Aufl. 1956. ZIMMERLI, Walther: I. Moses 1–11. Die Urgeschichte 1. Teil. (Prophezei Schweizerisches Bibelwerk für die Gemeinde) 1943. 2. Aufl. 1957. ZIMMERLI, Walther: Das zweite Gebot. (BF). 123

ZIMMERLI, Walther: Ich bin Jahwe (AF). ZIMMERLI, Walther: Das Gesetz im AT. (TLZ 85.) 1960. ZOLLI, Israel: Note on Hosea 6:5. (JQE 31.) 1940/41.

124