PD 71685 A környezettudatosság összetevői és mérési lehetőségeik 2008-2011 Kutatásvezető: Dr. Berényi László
KULTURÁLIS KÖRNYEZET – KÖRNYEZETI KULTÚRA
Réthi Gábor
tanulmány
Miskolci Egyetem Vezetéstudományi Intézet
1. BEVEZETÉS A természetet szemlélő ember magatartása a körülötte levő világgal szemben állandóan változott, így az az elképzelés is – csaknem ötszáz évvel ezelőtt, Kopernikusz felismerése alapján – hogy a Föld a világmindenség középpontja. Később kiderült, hogy a naprendszer, melyben élünk, csak egyike azoknak a rendszereknek, amelyek az általunk Tejútnak nevezett spirálködben találhatók. Az idők folyamán azt is felismertük, hogy a Tejúton kívül is több millió tejútrendszer van a világegyetemben. A világegyetem kitágulásával együtt kibővültek ismereteink a Földről is. Legújabban arra kellett rádöbbenni, hogy a Földnek létfeltételünket képező anyag- és energiakészletei nem kimeríthetetlenek, és az ember csak egy kis része a földi, „szerves‖ életnek. Az ismeretek bővülésével együtt tágult a tér is, ahová az ember aktív tevékenységével jelentős változásokat okozva behatolt. Az emberi tevékenység környezetet alakító hatása a technika fejlődésével olyan jelentős lett, hogy többé nem hagyható figyelmen kívül. Az emberi tevékenység és a környezet viszonya szabályozásra szorul, hogy meg lehessen őrizni azokat a körülményeket, melyek szükségesek az életfeltételek hosszú időre való biztosításához és a fejlődés fenntartásához. A globális környezeti kihívás zúdul világunkra. A legégetőbb környezeti problémák: az üvegházhatás, ózonréteg csökkenés, a légszennyező anyagok globális károsító hatása, az erdőpusztulások, a mérgező hulladékok elhelyezési módja, a sivatagosodás, a biodiverzitás csökkenése, az atomháború, az egyenlőtlenségek növekedése, az éhezés és a szegénység. (Kereszty, 1998; Kósi-Szlávik-Valkó, 1998) Nincs ideális, egyedül üdvözítő terv, amelynek betartása esetén a társadalmak képesek megbirkózni a globális környezeti válság elkövetkező évtizedeivel. A válaszok különbözőek. Több kísérlet a jövőbe próbál pillantani az optimizmus jegyében, vagy a komor előérzetből vonja le következtetéseit. Az elemzések abban egyetértenek, hogy a környezeti kihívás globális társadalmi probléma, amely társadalmi válaszokat igényel. Az OTKA PD71685 „A környezettudatosság összetevőinek és mérési lehetőségeinek kutatása‖ (kutatásvezető: Dr. Berényi László) kutatás keretein belül a számos összetevő részeként a kultúra is szerepet játszik. A fenntarthatóság és a környezeti nevelés kapcsolata történeti eredetű. A környezeti nevelés gyakorlata világszerte elterjedt és tartalmában, módszereiben mind jobban kibővült a globális és helyi környezeti problémák kihívásai következtében. A környezeti nevelés az
ezredfordulóra egybeépíti a természeti-, a mesterséges (ember által alkotott) és a társastársadalmi környezettel kapcsolatos vonatkozásokat. Mindazok az alapvető szempontok és értéktartalmak, amelyek a környezeti
nevelésben meghatározóak,
a kultúrában
keresendőek. A fenntarthatóság a környezeti nevelés kibővült tartalmára épül, és azzal rendszerként egybekapcsolódik a globális, a jogi-etikai, a fejlődésre, a béke megteremtésére és a környezeti erőforrásokkal való gazdálkodásra irányuló nevelési törekvések köre, amelyek együttességükben alkotják a fenntartható fejlődés elősegítésére irányuló gyakorlat tartalmát mind vállalti szinten, mind oktatási szinten. A társadalom szemléletformálásával, nevelésével foglalkozó egyének és közösségek előtt álló kihívás, hogy elősegítsék azt a szükséges átalakulást, amely a fenntartható fejlődés útjára segíti a válaszúthoz érkezett emberiséget. A választás a véges mennyiségű természeti-gazdasági erőforrások kimerülését okozó korlátlan gazdasági növekedés és a megújuló természeti és gazdasági erőforrás gazdálkodására épülő fenntartható fejlődés között mind sürgetőbb. Az emberi tevékenység következtében megnyilvánuló globális környezeti károk arra késztetik a felelősségteljes vállalatokat, hogy tevékenységük és értékeik középpontjába mindjobban bevonják a környezettel való foglalkozás mikéntjét. A következőkben a jól ismert kultúra-összehasonlító modellek tükrében vizsgáljuk meg a kultúrák környezettel való kapcsolatát. Földünk sokszínűsége – mind biológiai, mind kulturális – az egyik legelemibb és egyben legösszetettebb jelenség, ami nélkül bolygónk jottányit sem lehetne olyan változatos és érdekes hely (nem mintha jártam volna még más bolygón), mint amilyen most. Mindenesetre mind a kulturális, mind a biodiverzitás homogenizálódni látszik a globalizmus és egyéb erők által, aminek eredményeképp egy unalmas és fenntarthatatlan planétát kapunk. Természetesen nem muszáj megvárnunk amíg környezetünk teljesen sivárrá nem változik, azonban ahhoz, hogy kezelni tudjuk ezt a problémát, fontos megértenünk, hogy a társadalom és a környezet egy egységet képez és az egyik nehézsége fenyegeti a másik egzisztenciáját is. Fontos, hogy rendszerben, kontextusban vizsgáljuk a dolgokat. Ennek a látásmódnak a szükségességére tudósok már jó pár éve felhívták a figyelmünket, hogy megértsük a komplex kapcsolatokat kultúra és természet között. Az elmúlt évtizedekben a biodiverzitás összetett fogalma és annak szerepe a földi lét fenntartásában körvonalazódni kezdett még a döntéshozók előtt is, míg az etnobiológia tudományosan is megalapozta a kapcsolatot a kulturális és biológiai sokféleség között,
valamint kiemelte annak fontosságát, hogy a fajok sokféleségének megmentéséhez szükségünk van a több ezer éves tradicionális tudásra és gyakorlatra. Úgy tűnik fordult a kocka: míg a civilizációk kialakulásához, a birodalmak virágzásához és a kultúra kialakulásához alapvető volt a fajok sokszínűségének úgymond használata (mezőgazdaság, gyógynövények, alapanyagok, hitvilág, szimbólumok), most épp fordított a helyzet. Ahhoz, hogy megtudjuk őrizni ezt a sokszínű világot, szükségünk van a több ezer népcsoport tapasztalatára. Többek közt ezzel foglalkozik Links between biological and cultural diversity (Kapcsolatok a biológiai és kulturális diverzitás között) UNESCO jelentés is a biokulturális tudományos munkáról. Ez a tudományág a tudásrendszerek, a hit, értékek és tapasztalat változatosságának kutatásával foglalkozik és számos kapcsolatot mutat fel a két sokszínűség között pl. tudás és technológia (módszerek a természeti erőforrás termelésében, feldolgozásában), társadalmi kapcsolatok (társadalmi funkciók egy bizonyos erőforrás használatában, nemi szerepek, politikai és jogi felügyelet), hitrendszer (eredet mondák, hitvilág, szent helyek), művészet. Ezen tényezők vizsgálata és kapcsolatainak megértése segíthet a fajok és a népcsoportok hagyományainak megőrzésében is. Gondoljunk csak bele, az amazonaszi esőerdő nélkül nem valószínű, hogy az ott élő törzsek fent tudják tartani eddigi ezer éves életmódjukat, míg mindez fordítva is igaz. Az indiánok, akik ezer éve adják szájról szájra tudásukat a trópusi őserdő milliónyi fajáról, mindenkinél jobban ismerik ezt a régiót, tapasztalatuk létfontosságú. Remek példa erre Dél-Afrika is, ahol az egyes közösségek a vallási rituálékban használnak különböző állat- és növényfajokat, ezenfelül a gyógynövények a gyógyítás alappillérei. Bizonyos természetes helyek, mint pl. a mély folyóágyak szent helyek: itt tisztelegnek őseik előtt. Ezen felül a természet a nyelvben is él, rengeteg szójárás, közmondás, elnevezés kapcsolódik a természethez. Persze nem kell elmennünk Dél-Amerikába, vagy Afrikába, hogy megértsük ezt a kapcsolatot. Magyarországon egykor híres volt a gyógynövények feldolgozása, az élelmiszeripar, illetve rengeteg hagyományunk, legendánk épül a természetre. A diverzitást integráltan kell megközelíteni, az egyik megőrzése a másik nélkül szinte lehetetlen, holott mindkettő saját jogán is kivívta fenntartásának szükségességét.
2. A KULTÚRA ÉS A KULTÚRA-ÖSSZEHASONLÍTÓ MÓDSZEREK A kultúra nem az emberi célok és machinációk eredménye, hanem azoknak a természeti erőknek a terméke, amelyet az ember akaratán kívül öntudatlanul hoz működésben. A kultúra létrejöttének megértéséhez tanulmányozni kell a szokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, és egyéb társadalmi normákat, jelenségeket, amelyek a kultúra összetevői. Ehhez az egyénre kell koncentrálni. A kultúra-közi (cross-cultural) kutatások a kultúra hatását vizsgálja az egyéni szinten végbemenő folyamatokra. A kultúra-közi elméletek az egyes kultúrák közötti különbségeket vizsgálják, nem pedig azt, hogy ezek a különbségek milyen háttérfolyamatokról származnak. Lehet vizsgálni, mint egészet, vagy alkotórészeire bontva kisebb elemeit, a kultúra építőeleme az egyén, azok a rituálék, amelyeket véghezvisz, illetve azok a hiedelmek, amelyekben hisz (Schaller, Conway, Crandall, 2001). A társadalmi hatékonyság változik a cél, és a kulturális környezetének függvényében. A kulturális távolság és a társadalmi hatékonyság elemzésében először egy olyan összefüggésre kell rávilágítani, hogy minél kevésbé távoliak a partnerek, annál sikeresebb a vegyesvállalat. A hatékony vegyesvállalat megvalósításának kihívása leginkább a partnerek kulturális távolságától függ. Több kultúra találkozása, egy adott nemzetközi vegyesvállalatban, a „kulturális kereszteződés‖ (Sweeney és Hardaker, 1994) fogalommal jelölhető. A kulturális távolságnak a társadalmi hatékonyságra gyakorolt hatása vonatkozásában úgy találták, hogy a legtöbb esetben a nemzeti érdekek hatása nagyobb, mint a szervezeti eltéréseké. A nemzeti kultúra nem az egyének, vagy nemzeti államok jellemei, hanem egy nagyszámú emberé, akik hasonló háttérrel, neveléssel és élettapasztalattal rendelkeznek (Doney, in: Sweeney és Hardaker, 1994). Az emberi társadalmakkal foglalkozó tudományos elméletekben már igen régen megjelent az a felismerés, hogy a kultúra egésze, illetve annak részjelenségei nem vizsgálhatók és értelmezhetők teljes körűen a természeti környezet figyelembevétele nélkül. A korábbi kutatások fényében azt az alapfeltevést, hogy a kultúra és a környezet kölcsönösen hat egymásra, ma már szinte senki sem kérdőjelezi meg. Az igazi probléma abban rejlik, hogy milyen tudományág keretei között, milyen nevezéktannal, kategóriákkal és módszertani apparátussal vizsgáljuk ezt a kapcsolatot. Az emberi kultúrával foglalkozó kulturális
antropológia
eszközeit
használjuk-e,
s
ezáltal
e
vizsgálatok
az
antropológia
tudományterületén belül maradnak, avagy a kapcsolat másik eleme, a természeti környezet tanulmányozásával foglalkozó természettudomány, az ökológia módszereit használva az ökológia és az antropológia határterületén vizsgálódunk, viselve a tudományok közötti „határsértés‖ minden következményét. A gyakorlat azt mutatja, hogy az antropológiában és a rokon tudományokban a kutatók az 1920-as, 30-as évektől kezdve leginkább a biológiai ökológiából átvett kategóriákat és módszertant használják a kultúra és a környezet kapcsolatának leírására. A kérdés tehát az, hogy a természettudományban kidolgozott apparátus alkalmas-e a természet- és társadalomtudomány határán végzett kutatására. A társadalmi-kulturális környezet tágabb értelemben magában foglalja mindazt, ami nem szerepel a gazdasági vagy a politikai rendszerben. A gazdasági életet elsősorban a piac szervezi, amelyben az egyének, mint vevők és eladók viszonyulnak egymáshoz, és a cél a termelés. A politikai életben az egyének, mint polgárok állnak kapcsolatban egymással, és az alapvető cél a kollektív döntéshozatal, határozatok és szabályok. A gazdasági és politikai rendszer egyúttesen teremtik meg – az árukon, szolgáltatásokon és a szabályokon keresztül – a feltételeket mindannyiunk számára, ami ahhoz szükséges, hogy az általunk kívánt életet tudjuk élni. A társadalmi-kulturális környezet azokat a viselkedéseket és kapcsolatokat foglalja magában, amelyeket az egyének folytathatnak magánéletükben, többek között: népesség jellemzői (pl. kor, nem, faji és etnikai hovatartozás, stb.), attitűdök és értékek, életmód és kapcsolatok. A kultúra csoportokra jellemző attribútomok, mely vonatkozhat a társadalom egészére (pl. nemzeti kultúra), egy csoportra a társadalmon belül (szubkultúra), vagy akár egy nemzet és társadalom csoportjaira is (transznacionális kultúra). Például gyakran emlegetjük az ún. „nyugati kultúrákat‖. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy vannak bizonyos értékek és életmódok, amelyekről elmondható, hogy a nyugati társadalmak magukénak vallanak, közös náluk, úgy, mint: Szekularizmus: a megértés és a viselkedési minták elsajátásában növekvő befolyása van a racionális és tudományos gondolkodásnak és csökken a vallás szerepe. Fogyasztás vagy a materializmus: eszerint az álláspont szerint, az áruk és szolgáltatások magasabb szintű fogyasztása vezet nagyobb boldogsághoz. A javak minél nagyobb mennyiségben való birtoklása jelenti a jó életet. Emögött a
hozzáállás mögött az a meggyőződés áll, hogy a gazdasági növekedést alapvetően jó dolognak feltételezzük. Individualizmus: ez általában arra az elképzelésre utal, hogy az egyének maguk választják meg saját életstílusukat és elsősorban önérdekük motiválja őket. Azt is magában foglalja, hogy a magánszemélyek arra törekednek, hogy önellátóak legyenek. A kultúra-összehasonlító módszerek kidolgozóit két táborba szokás sorolni: az egyik az ún. univerzalista modellek tábora (Trompenaars, Hofstede, GLOBE), a másik a dinamikus modellek csoportja. Tovább kategorizálhatók aszerint a modellek, hogy kvantitatív vagy kvalitatív vizsgálati módszert alkalmaznak-e. A kvantitatív vizsgálat mennyiségi kapcsolatokra összpontosít (statisztikai eljárások, számszerű összefüggések); ellentéte a kvalitatív vizsgálat. Gyakran használják a kvantitatív vizsgálati módszereket a modellalkotók, mert általában könnyebb azokat értelmezni, elemezni. A kultúrák összehasonlításánál viszont olyan „puha‖ tényezőt vizsgálunk, melynek kvantitatív módszerekkel történő teljes körű leírása igen bonyolult. Később a többnyire ilyen vizsgálati módszereket alkalmazó modellek kritikáinak egy része ebből fakad. A kultúra részeként megjelenő környezeti értékek mérése sem egyszerű feladat. A környezettel szemben tanúsított magatartás megnyilvánulásainak tettenérésének problémájáról van szó. Az univerzalisták olyan kategóriákat állapítanak meg, melyek segítségével összemérhetővé válnak a különböző nemzeti kultúrák. Ezek a vállalati szférában ismertebb modellek. Módszertanukat tekintve megállapítható, hogy jobbára kvantitatív kutatási módokat alkalmaznak. (1. táblázat) Ezen modellek közül Hofstede modellje a legelterjedtebb a vállalati életben. Ugyanakkor – talán éppen ezért – a legtöbb kritikát is ezzel szemben fogalmazzák meg. Ezért e modellen keresztül mutatnám be az univerzalista modellek sajátosságait és kritikáit. 1. táblázat A kultúra-összehasonlító módszerek áttekintése Kutatók Kluckhohn/Strodtbeck (1961)
Függő változó Az emberek problémamegoldó készsége
Hall/Hall (1990)
Munkahelyi kommunikáció
Független változó 6 dimenzió: Az emberek természete A természettel való kapcsolat Kapcsolat a többi emberrel Emberi tevékenység Időorientáció Térorientáció 4 dimenzió: Gyors és lassú üzenetek Magas és alacsony kontextus Tér
Módszer Kvantitatív kérdőívezés, kvalitatív interjúztatás
Minta – kontextus 106 fő: Navaho indiánok, Pueblo indiánok, spanyol ajkú amerikai falvak, texasi és oklahomai farmerközösségek és egy mormon falu
Kvalitatív nyílt interjúk
180 gazdasági alkalmazott és menedzser
Hofstede (1980)
Nemzeti kulturális különbségek egy szervezeten belül
Trompenaars (1993)
Menedzsment releváns problémamegoldásai
Schwartz (1992)
Jelen és jövő társadalomban
GLOBE (2002)
Üzleti vezetés a jelenben és a jövőben
a
Idő 4 dimenzió: Hatalmi távolság Individualizmus vs. kollektivizmus Maszkulin vs. feminin Bizonytalanságkerülés 7 dimenzió: Idő Univerzalizmus vs. partikularizmus Kollektivizmus vs. individualizmus Neutrális vagy affektív Specifikus vagy diffúz kapcsolatok Teljesítmény vagy tulajdonítás A természet kontrollja: külső vagy belső 11 dimenzió: Önirányítás Ösztönzés Hedonizmus Teljesítmény Hatalom Biztonság Konformitás Hagyomány Spiritualitás Jótékonyság Univerzalizmus 9 dimenzió: Bizonytalanságkerülés Hatalmi távolság Kollektivizmus Nemi egyenlőség Rámenősség Jövőorientáció Teljesítmény orientáció Humánorientáció Individualizmus vs. kollektivizmus
Kvantitatív kérdőívezés
kb. 116 000 IBM alkalmazott
Kvantitatív skálás kérdőívezés
15 000 vállalati alkalmazott
9 pontos Likert-skála
kb. 200 tanár és 200 diák országonként, 20 országban
Kvantitatív kérdőívezés 7 pontos skálán és kvalitatív adatok elemzése
17 000 középvezető országban
61
Forrás: Fink, Kölling és Neyer, 2004
Az értékek definiálásával és rendszerezésével foglalkozó szakirodalom nem egységes, ezért többféle értékdefiníció létezik. Peter-Olson (1987) szerint. „Az értékek a fogyasztók alapvető szükségleteinek és céljainak kognitív képviselői.‖. Míg Hawkins-Best-Coney (1992) szerint a kulturális értékek azok az általánosan elfogadott meggyőződések, illetve hitek, amelyek választ adnak arra a kérdésre, hogy mi az, ami kívánatos.‖ Hofmeister-Tóth (2003) a nemzetközi szakirodalomban szereplő értékdefiníciókat összehasonlítva az értékeket az alábbiak szerint definiálja: „Tartós koncepciók, vagy meggyőződések, hitek, amelyek a kívánt viselkedési formára vagy életmódra vonatkoznak, különböző szituációkban érvényesülnek, amelyek irányítanak az események értékelésében, és amelyek relatív fontosság szerint rendezettek.‖
A kultúrák közötti értékek eltérőségének vizsgálata a környezeti értékkutatás kiemelkedően fontos vetülete. Főleg a keleti és a nyugati civilizációk, valamint a gazdaságilag fejlett-, fejlődő- és fejletlen ország dimenziók mentén felállított vizsgálódások vezethetnek meglepő eredményekre. Ezeknek a kutatásoknak az alapja az, hogy minden kultúrának megvannak azok a domináns alapértékei, melyeket a szocializáció során szinte kivétel nélkül mindenki elsajátít. Az alapértékek gyakran a termékelőnyökkel együtt szerepelnek a hirdetésekben. Ezek az alapértékek határozzák meg azt, hogy milyen termékek fogyasztása lesz népszerű, de legalábbis elfogadott egy társadalomban. Joggal feltételezhető, hogy azokban a kultúrákban, ahol a környezeti értékek dominánsabbak, a fogyasztók számára fontosabb lesz a környezetvédelem és a környezetbarát termékek fogyasztása. A környezeti értékek dominanciája tehát a környezettudatos magatartáson, fogyasztói mintákon keresztül manifesztálódhat. 1997 és 1999 között a világ számos országában egy, a környezettudatos fogyasztói magatartás
jellemzőinek
nemzetközi
összehasonlítást
lehetővé
tevő
kérdőíves
megkérdezéses vizsgálatra került sor, mely a GOES (Global Environmental Survey) fantázianevet kapta. Ennek célját többek között a környezeti értékek közötti eltérések feltárása és a különbségek okainak magyarázata képezte. A kutatás eredményei először a Human Ecology Review 2003/1 számában kerültek publikálásra (Aoyagi-Usui, Vinken és Kuribayashi, 2003). Az itt közölt kutatási eredmények ismeretében lehetséges egy komparatív vizsgálat kivitelezése a Schwartz-féle értékstruktúra, valamint a „haladás versus környezet‖ témakörökben. Az összehasonlítás alapját képező nemzetközi kutatás feltárta, hogy a környezeti értékek struktúrája az ázsiai országok esetében szignifikáns különbségeket mutat a nyugati civilizáció országaiban tapasztalható értékrendszertől. Míg a Távol-Keleten a környezeti értékek szoros kapcsolatban állnak a tradicionális értékekkel (pl. szülők, idősebbek tisztelete, a család biztonságának megteremtése, stb.) és azoktól szinte soha sem különülnek el, addig a nyugati civilizációkban a környezettudatos gondolkodás sokszor ellentmond a tradicionális értékek fontosságának, azaz aki számára a hagyományos értékek nagyobb jelentőséggel bírnak, azok kevésbé viselkednek környezettudatos módon. Ezeket a strukturális különbözőségeket a szakirodalom is kellő mértékben alátámasztja (pl. White, 1967; Watanabe, 1995), de a GOES kutatási eredményei is igazolták. Így például a nyugati civilizációt reprezentáló USA és Hollandia esetében a környezeti értékek az altruista értékekkel álltak szoros kapcsolatban, és ellentétesnek bizonyultak a tradicionális értékekkel. Japánban, Bangkokban és Manilában
azonban a környezeti értékek a tradicionális és az altruista értékekhez egyaránt kötődtek. Az is kiderült a GOES kutatás során, hogy a környezeti értékek az egoista értékekkel ellentétes irányúak és elkülönülnek a technikai haladásba vetett hittől (Aoyagi-Usui, Vinken és Kuribayashi, 2003). A nyugati és a keleti civilizáció közötti különbség tehát az értékek struktúrájában keresendő. Példának okáért a japánok által vallott értékek és így a környezet iránti attitűdjük nagymértékben különbözik a nyugati országokéban domináns értékrendektől. Ezt a kontrasztot a legszemléletesebb formában Tetsuro Watsuji – az egyik legismertebb japán filozófus – érzékeltette, aki szerint az európai és ázsiai országok közötti kulturális különbségek abból adódnak, hogy a keleti kultúrák és ezáltal az emberek is a természettel való együttélésre törekednek, míg a nyugatiak a természet legyőzésére, a természettel való harcra. White (1967) ezt megerősítve arra mutatott rá, hogy a keresztény országokban a környezetromboláshoz azon ideológia vezetett, mely azt hirdette, hogy az ember uralkodni tud a természet felett. Érdemes azonban megemlíteni azt is, hogy például a japánok nagy része nem is tudja élesen elhatárolni egymástól a természet és az ember fogalmát, míg mi, nyugatiak képesek vagyunk erre, hiszen általában úgy vizsgáljuk a környezethez való kapcsolatunkat, mintha attól függetlenül létezhetnénk. A nyugati kutatók az értékeket azonos megközelítési mód alapján próbálták és próbálják manapság is elemezni. Közülük sokan, így például Inglehart (1977, 1981, 1995, 1996), Inglehart és Carballo (1997), valamint Inglehart és Abramson (1999) úgy találták, hogy az úgynevezett
posztmaterialista
tézis
hozható
a
legszorosabb
kapcsolatba
a
környezetvédelmi mozgalom kialakulásával, a környezet fokozottabb előtérbe kerülésével. Mind a materialista, mind pedig a posztmaterialista megközelítés a demokráciára vonatkozó állításokon alapul. De az egyes állítások tartalma merőben eltér egymástól. Amíg a posztmaterialista tézis fókuszpontjait az képezi, hogy „biztosítsunk az emberek számára nagyobb beleszólást a kormányzati döntésekbe‖, vagy „biztosítsuk a szólásszabadságot‖, addig ugyanez a materialista megközelítésben úgy hangzik, hogy „tartsuk fenn a rendet‖ és „harcoljunk az emelkedő árak ellen‖. A posztmaterialista tézis szerint a növekvő demokrácia vezetett el a környezeti mozgalmak kialakulásához és megerősödéséhez. Inglehart egy sor kutatási eredményt felhasznált annak érdekében, hogy bebizonyítsa azt, hogy egy társadalom környezettel kapcsolatos értékeit befolyásolja annak társadalmi és gazdasági fejlettsége. Brechin és Kempton (1994) szerint a posztmaterialista tézis a gazdaságilag fejlett országokra értelmezve megállja a helyét, viszont nem szolgáltat magyarázatot a globalizálódó környezeti mozgalmakra, különösen a fejlődő országok
esetében. Ezen érvelés alapján még számos kritika érte a posztmaterialista tézist (lásd pl. Brechin és Kempton 1997; Kidd és Lee 1997; Dunlap és Mertig 1997; Pierce 1997). Inglehart és mások azonban sok esetben választ szolgáltattak ezekre a kritikai észrevételekre (pl. Abramson, 1997; Inglehart és Abramson, 1999). A posztmaterialista tézis Rokeach értékelméletén alapul (Rokeach, 1973). Schwartz és Blisky szintén Rokeach megközelítése alapján vizsgálták az értékek általános struktúráját. A vizsgálati adatok először öt országra terjedtek ki, majd pedig húszra (Schwartz és Blisky 1987, 1990; Schwartz 1992). Az öt országra kiterjedő felmérés egy távol-keleti társadalmat is tartalmazott, nevezetesen Hong Kong-ot. A kutatási eredmények felfedték, hogy a hong-kongi mintában az értékek struktúrája egy kicsit eltér a nyugati országokéban tapasztaltaktól, de maguk az értékek egyáltalán nem voltak mások. „Az értékek jelentése és tartománya nem volt más a hong-kongi mintában sem. Ami különbözött, az a különféle értékek közötti kompatibilitás, vagy konfliktus volt. Ami a nyugati társadalmakban egymásnak ellentmondó értékeknek bizonyult, az bizony keleten sokszor egymás mellett fordult elő.‖ – íja Schwartz (1992). A szerzők a kultúrák értékrendbeli különbözőségét a konfuciánus és a nyugati gondolkodásmód közötti eltéréssel magyarázzák, melyekre a kutatásaik egymástól lényegesen eltérő kultúrákban (kínai, iszlám, buddhista és egyéb) történő megismétlésével kívánnak a jövőben fényt deríteni. Számos kutató fedezett fel vizsgálatai során környezetre vonatkozó értékeket. Dunlap és Van Liere (1978) javasolták először az Új Környezeti Paradigma (New Environmental Paradigm (NEP)) fogalmának bevezetését, ―mely három, egymástól elkülönülő dimenziót tartalmaz — a természet egyensúlyát, a növekedés korlátait, és az antropocentrizmust (Dunlap és Jones 2002). A NEP élesen szembeáll a domináns társadalmi paradigmával, mely széles körű népszerűségnek örvendve a tömegfogyasztás és a gazdasági növekedés fontosságát hirdeti. A domináns világnézet egyik legfontosabb eszköze a hagyományos marketing. Milbrath (1984) elsőként hasonlította össze a NEP-et a domináns társadalmi paradigmával. Kutatása három nyugati társadalomra terjedt ki: az amerikaira, a németre és az angolra. Karp (1996) az általános értékek és a környezeti értékek közötti kapcsolatokat vizsgálta, míg a George Mason University csoport (Stern, Dietz és Kalof 1993; Stern, Dietz 1994; Stern, Dietz és Guagnano,1995; Stern, Dietz, Kalof és Guagnano 1995; Stern 1998; Stern, Dietz, Guagnano és Kalof 1999; Stern 2000; Dietz, Kalof és Stern 2002) ezekbe az érték-összehasonlító vizsgálatokba bevonta a NEP koncepció tesztelését is. Az általános
értékek struktúrájában - a NEP és a Schwartz-féle értékek felhasználásával - négy faktort különítettek el, melyeket az alábbiak szerint neveztek el: környezeti-altruista, egoista, változások iránt nyitott és tradicionális (konzervatív). Az eredményeik szerint a környezeti-altruista, az egoista és a tradicionális értékek szignifikánsan korreláltak a NEP elemekkel. Bár a legtöbb környezeti értékkutatás az USA-ban folyik és az eredmények is csak az amerikai társadalomra vonatkoznak, néhány tanulmány azonban kitekint más országokra is. Például Pierce és társai (1987) egy összehasonlító kutatássorozatot végeztek az USA és Japán közötti különbségek feltárása érdekében Inglehart posztmaterialista tézise és Dunlap NEP koncepciója vonatkozásában. Japánban még a materialista nézetekkel azonosuló válaszadók is magasabb arányban azonosultak a NEP állításokkal, mint amerikai társaik. A szerzők (Pierce és társai, 1987) ezzel kapcsolatban nagyon érdekes következtetésre jutottak: „Az Egyesült Államokban tapasztaltaktól eltérően Japánban az Új Környezeti Paradigma valójában nem is annyira új.‖
2.1.
A környezet, mint jelentős dimenzió a kultúrában
Mannhardt (2004) szerint a kultúra – ami a nem-genetikailag rögzített magatartási szabályok rendszerét jelenti – eszköz, mely az emberi fajnak a környezethez való alkalmazkodását szolgálja, s egyre több jel utal arra, hogy az ember-környezet viszony olyan változás előtt áll, mely az alkalmazkodás új stratégiájának bevezetését teszi szükségessé. Itt az ideje elgondolkodnia kulturális szabályok időtállóságán; biztos-e, hogy az évezredek során bevált erkölcsi, jogi alapszabályok a jövőben is ugyanúgy képesek lesznek az emberiség érdekeit szolgálni, mint eddig. A kultúra nem egyszerűen az evolúció terméke, hanem tudatos emberi alkotás. Ahhoz azonban, hogy eddig a felismerésig eljuthassunk, következményeit megérthessük, szükség van arra, hogy megismerjük és végiggondoljuk a kultúra magyarázatára mostanáig született elméleteket. Az 1. táblázatban összfoglalt kultúra-összehasonlító modellek esetében is látható, hogy a környezetnek fontos szerepe van. 2.1.1. Klukhohn és Strodtbeck modellje A kulturális antropológia területén tevékenykedő kutatók, de modelljüket a vállalati szférában is széles körben alkalmazzák. Megállapították, hogy a kultúra bár idővel
változik, mégis stabil tulajdonságokkal ruházzák fel képviselőiket. (Heidrich 2001: 64) A kultúra képviselői jól felismerhető, állandó orientációt mutatnak a világ és az emberiség felé, melyek mentén a kultúrák összehasonlíthatóak. Modelljükből
csak
a
természeti
dimenziót
mutatom
be.
Ez
a
dimenzió
a
környezetszennyezés fokozódása miatt egyre inkább előtérbe kerül. Három különböző megnyilvánulása van: (1) az emberek uralkodnak a természet felett, (2) harmóniában élnek vele vagy (3) alávetik magukat annak. A nyugati országok és az USA tartoznak az uralkodó aspektusba. Ez elsősorban a nem megújuló természeti erőforrások szűkösségére vezethető vissza (kőolaj, földgáz, szén). Az ázsiai országok a természettel való harmonikus. Az országok mérete is befolyásolja a környezetről való gondolkodást. Minél nagyobb egy ország, annál kisebb a felelősségérzetük a környezet iránt, kevésbé érzékelik a környezet törékenységét. Ezzel szemben a kisebb méretű országokban a legkisebb környezetszennyezésnek is hatalmas jelentőséget tulajdonítanak. (Heidrich, 2001) A természettel való kapcsolat harmadik megnyilvánulása az alávetés lehet, mely elsősorban az arab kultúrákra jellemzők. Ez azt jelenti, hogy nem hisznek a természet direkt vagy indirekt befolyásolásában, ezért elfogadják azt, ami történik velük.
2.1.2. Schwartz modell A Schwartz-féle értékek környezettudatosság szempontjából szűkített változata – melyet a George Mason University csoport (Stern, Dietz és Kalof 1993; Stern, Dietz és Guagnano 1995) alkotta meg – 12 olyan értéket tartalmaz, melyek mindegyike kiemelten fontosnak bizonyult az addigi kutatások során a környezettudatos magatartás és a környezeti attitűdök vizsgálata tekintetében. Ez természetesen leegyszerűsíti a környezeti értékkutatások kivitelezését, mert a nem releváns értékek a szűkítés által be sem kerülnek az elemzés logikai keretébe. A George Mason University csoport a Schwartz-féle értéklista leszűkítéséből származó 12 értéket négy kategóriába sorolta: 1. Környezeti értékek a. harmónia a természettel b. a Föld tisztelete c. a környezet védelme 2. Altruista értékek a. egyenlőség
b. világbéke c. társadalmi igazságosság 3. Egoista értékek a. gazdagság b. társadalmi hatalom c. befolyás 4. Tradicionális értékek a. szülők és idősebbek iránti tiszteletet b. családi biztonság c. önfegyelem Érdemes szót ejteni az összehasonlításba bevont országok történelmi, vallási és kulturális hátteréről is azért, hogy az értékek struktúrája mélyebb összefüggéseiben is a szemünk elé tárulhasson. A GOES felmérés azért vonta be a nemzetközi összehasonlításba Japánt és Thaiföldet, mert Ázsiában csupán ebben a két országban meghatározó vallás a buddhizmus, illetve mert a múltban a domináns nyugati kultúrák egyik országot sem kolonizálták, bár Japán a II. világháború után 6 éven keresztül amerikai megszállás alatt állt. Thaiföld egy újonnan indusztrializált, feltörekvő országnak tekinthető. Ebből a szempontból nagyon hasonlít Magyarországhoz. A Fülöp-szigetek az egyetlen ország Ázsiában, ahol a katolikus vallás a domináns. Az ország történelme meglehetősen bonyolult. Nem volt uralkodója, mielőtt gyarmatosították volna, először a spanyolok, majd aztán az amerikaiak, aztán a II. világháború alatt egy kis ideig Japán, majd a függetlensége elnyeréséig ismét az amerikaiak. Az országra mind a mai napig nagy hatást gyakorol az amerikai kultúra, pl. az iskolákban az oktatás angol nyelven folyik. Az értékek és a viselkedés közötti kapcsolat feltárása érdekében a komparatív kutatás a Schwartz-féle általános értékek már ismertetett, szűkített változatát használta, valamint a környezetre és a technikai haladásra vonatkozó állításokat tartalmazott. A cél a környezeti attitűd és a környezettudatos viselkedés értékbázisának feltárása, és országonkénti összehasonlítása volt. Az egyik legismertebb japán filozófus, Watsuji (1935) elgondolása szerint – mely szülőhazájában széleskörű elfogadottságnak örvend – a távol-keleti emberek egynek tekintik magukat a természettel, így a természet a priori értelemben nem az ember ellen létezik. Magyarország esetében elmondható, hogy a nyugati ideológiának nagy hatása volt, amit a II. világháború után a szovjet megszállás és befolyás követett, amit a rendszerváltás után a nyugati befolyás váltott ismét fel. Mindkét ideológia a lényeges különbözőségek
ellenére tartalmazott egy közös vonást: a természetet egy olyan embertől elkülönülten létező dolognak vélték, amelyet le lehet, és a fejlődés érdekében le is kell győzni. Az is igaz viszont, hogy az elemzésbe bevont keresztény országok közül az USA és Hollandia is merőben más fejlődési utat járt be az elmúlt évszázadok során, ők gyarmatosítók, nem pedig „gyarmat‖ voltak. Így az összehasonlításba bevont országok közül talán a magyar út a fülöp-szigetekihez hasonlít a leginkább, a nyilvánvaló különbségek és a jelentős földrajzi távolság ellenére is.
3. KULTÚRA A SZERVEZETBEN Lényeges tisztázni a szervezeti kultúra fogalmát is. Az egyik legkomplexebb szervezeti kultúra fogalom megalkotója Shein (1991): Közös alapvetések mintázata, adott csoport fedezett fel, fejlesztett ki, megtanult megbirkózni a külső alkalmazkodás, és belső integráció problémáival, alapvetéseik jól működnek ahhoz, hogy érvényeseknek tekintsük őket, a csoport új tagjainak átadják őket, a probléma észlelésének, a róluk való gondolkodásnak és a velük való érzéseknek a helyes módját. Szintén Shein (1996) fogalmazza meg a szervezeti kultúrával kapcsolatosan, hogy a legstabilabb erő, amely a szervezeteket alakította. Denison (1996) szerint megosztott normák, értékek, hiedelmek. A szervezetek azokat az értékeket birtokolják, amelyek tagjainak értékei, a szervezeti értékrendszer a kultúra, akkor létezik, ha tudják, hogy csoporttámogatást kapnak létező hiedelmeik, az aktív tagok egyetértenek, és a magértékeket megtartják mindenütt a szervezetekben, a kultúra jelentős és fontos egysége a szervezeti elemzésnek (Chatman, 1991). Sweeney és Hardaker (1994) a különböző kultúrák – mind szervezeti, mind nemzeti szinten – találkozása a nemzetközi vegyesvállalatokban figyelhető meg. A kulturális és szervezeti kutatás fontossága a közelmúltban kapott hangsúlyt a kultúra potenciáljának, mind szervezeti, mind társadalmi szinteken történő felismerése által. A menedzsment jól bevált módszer szerint vizsgálható tervezés, szervezés, irányítás és vezetés felosztásban. A szervezeti kultúra a szervezés „alá‖ tartozik, ám jellege alapján tárgyalható lenne a tervezés, az irányítás, illetve a vezetés összefüggéseiben is, ugyanis erősen kihat mindezek minőségére, jellegére.
A szervezeti kultúra: a szervezet tagjai által elfogadott, közösen értelmezett előfeltevések, értékek, meggyőződések, hiedelmek rendszere. Ezeket a szervezet tagjai érvényesnek fogadják el, követik és az új tagoknak is átadják mint a problémák megoldásának követendő mintáit, és mint kívánatos gondolkodás- és magatartásmódot. Jellemzői:
stabilizálja a világról alkotott képet (ami egyben korlátot is jelent);
természete alapvetően rejtett (a jéghegy csúcsa: ceremóniák, történetek, sztorik, nyelv, szakzsargon, szimbólumok; a jéghegy nem látszó részei: értékek, feltevések, hiedelmek, érzések, attitűdök);
az egész szervezetre, sőt, környezetére is kihat;
akik nem tudnak alkalmazkodni hozzá, azt „büntetik‖;
állandóan érzékelhető;
nem önálló és független, hanem mindent behálózó dolog;
az egyének hordozzák, az ő interakcióikban jelenik meg;
alakításában a vezetőnek kiemelt szerepe van;
kialakulásához, módosulásához hosszú idő szükséges;
kevés egzakt, kvantitatív módon megragadható eleme van.
Ebben a meghatározásban „osztott alapfeltevések‖ szerepelnek, ám ez nem mindig jelent cselekedetekben is követett, illetve verbálisan vallott értékeket. A szervezeten kívülre és belülre egyaránt elmondható, hogy :
a kijelentések és tettek gyakran nem fedik egymást. (A munkatársak számára nem az a legfőbb kérdés, hogy mit mond a vezető, hanem hogy ténylegesen mit tesz, különösen nagy hatalmi távolságú kultúrák esetén.);
bár a szervezetek időről időre meghatározzák önmagukat és feladataikat stratégiákkal és missziókkal, de ezeket a saját munkatársakon túl a célcsoport általában sem ismeri. A szervezetek stratégiai szándékai tehát adott esetben távol esnek a célcsoport értékítéletétől.
Fontos azonban tudni, hogy a verbálisan osztott alapfeltevések általában különböznek a tettekkel igazolt hitektől, mely mögött egyaránt lehet tévedés, tudatosulás hiánya vagy egyszerű képmutatás is. Mai világunkban fontos lett a környezetvédelem, a környezettudatos gondolkodás bolygónk megvédése érdekében. A szervezeteket bizonyos értékrendszerek alapján irányítják. Ezek szervezetenként eltérhetnek, de minden szervezetre egységesen igaz, hogy a vállalat által vallott és követett értékek leginkább a szervezeti kultúrában érhetők tetten.
A környezetről való felfogás nagy jelentőségű mind a munkavállalók, vezetők, és a vállalat – környezet kapcsolatában is. (Például: beszállítók környezettudatossága, vagy termelővállalatnál a termék előállítása során a környezet védelme.) A vállalatok környezettudatos magatartása többféle módszerrel kutatható. Az egyik ilyen módszerrel azt vizsgáljuk, hogy mennyire egységes a vállalat magatartása a környezeti tudatosság összetevőivel, illetve kölcsönhatásaival. Ezek alapján öt tudatossági összetevőt lehet meghatározni: az ökológiai tudás (a munkavállalók esetében a környezetvédelmi tanulmányokra fordított idő mennyisége), a környezeti attitűdök (a munkavállalók milyen mértékben viszonyulnak a környezettudatossághoz), a cselekvési hajlandóság, a tényleges cselekvés, és a környezeti értékek. Tapasztalatok szerint az első 4 összetevőt lehetséges mérni – kvantitatív (mennyiségi) elemzési technikával. A környezeti értékek ilyen módú elemzése nem lehetséges, azt inkább kvalitatív (minőségi; természeti élőlények körforgása mennyire valósul meg) elemzési technikával szokták mérni. A környezeti értékek fogalmukat illetően olyan tartós ideák, elképzelések, amelyek a kívánt viselkedésmódra vonatkoznak, irányítanak az események értékelésében, és amelyek relatív fontosság szerint rendezettek.
Megjelenésük
gyakran
vezet
értékkonfliktusokhoz
a
munkavállaló
(beosztottak, vezetők) és a szervezet között, a szervezet – környezet viszonyában, valamint a szervezeten belül. Megfigyelhető, hogy a menedzserek értékrendszere erősen a szervezet befolyása alatt áll, ezért valószínű, hogy az egyén és a szervezet értékrendszerének harcában a szervezeté fog győzedelmeskedni. A vezetők értékrendszere a tapasztalatok szerint erősen befolyásolja a vállalat környezeti teljesítményét. Szervezeteket jellemezhetünk az alapján, hogy az adott szervezet milyen erős kultúrával rendelkezik. Ebben az esetben a környezetvédelmi célok megjelenése az erős kultúrájú szervezetnél nem okoz komolyabb konfliktusokat a szervezeten belül. A többi, nem erős kultúrájú vállalat esetében előfordulhatnak konfliktusok a környezettudatosságot illetően. Az is igaz általában, hogy az erős szervezeti kultúrájú cégben, ha a környezetei célok megjelenése a vállalatban radikális változást igényel, rugalmatlanságot okoz. A környezettudatosságra való átállás nehezebben megy végbe, mint a gyengébb kultúrájú cégek esetében a cikk felmérései szerint. Az utóbbi gyengébb kultúrájú cégek azok, amelyen belüli szubkultúrák erőteljesek, de nem iránymutatóak. Szervezeti kultúrát befolyásoló tényező lehet a vállalat gazdasági helyzete, mely nem hagyható figyelmen kívül, és problémák esetén régi felfogásokat hoz a felszínre. Ilyenkor a vállalat alaposabb vizsgálat nélkül elutasítja a környezetvédelem ügyét, mondván, hogy az csak költségeket jelent a vállalat számára. Véleményem szerint rövidtávon lehet ugyan
mellőzni a vállalati vezetésben a környezettudatosságot, de hosszú távon és a jövő szempontjából mindenképpen bele kell építeni a vállalat komplex rendszerébe (stratégia, szervezeti struktúra, kultúra, értékrendszer). Ugyanis profittermelő vállalatoknál is lehet úgy gazdaságilag hatékonyan és eredményesen teljesíteni, hogy környezetkímélő magatartást valósítunk meg. A kultúra szintjei és változása Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy kultúra önmagában sem nem rossz, sem nem jó. A szervezet, vagy egyén adott céljai szerint tekinthető egy kulturális dimenzió értéke megfelelőnek. A hosszú távra való orientáció szerencsés lehet, pl. akkor, ha annak tárgya a használóra való következetes figyelés, de káros (és költséges), ha az – mondjuk – az újabban egyre fontosabb irodai szelektív hulladékgyűjtéssel szembeni ellenálláshoz vezet, vagy éppen a könyvtári automatizálás ellenében hat. A kultúrát tehát nem „kell‖ megváltoztatni. Csak amennyiben küldetésünk vagy más céljaink azt kívánják. A változás azonban nem mindegy, hogy melyik szinten következik be. A mérhető kulcskategóriák és a rájuk vonatkozó szándékok közötti különbségek közötti eltérés megmutatkozik a kultúra szintjeiben is. Ezek Edgar Schein megfogalmazásában az 1. táblázatban láthatók. Kultúra szintek Megjelenés Kapcsolat a környezettel, a valóság, idő és Alapfeltevések tér természete, az emberi természet sajátosságai, az emberi tevékenységek természete, az emberi kapcsolatok természete A fizikai környezetben mérhető, a szociális Értékek egyetértés esetén mérhető Technológia, eljárások, látható és hallható Tárgyak és viselkedési minták tevékenységek
Jellemzők Láthatatlan, adottnak vett, előfeltett, meg nem fogalmazott (Ahogyan a dolgok vannak.)
Láthatatlan, és megfogalmazott dolgok (Amit az emberek vallanak.) Látható, de gyakran nem megfejthető (Ahogyan a dolgokat végzik, ahogyan megtapasztalhatóak)
1. táblázat. A szervezeti kultúra szintjei Nehéz olyan kultúratipologizálást találni, amely egyértelműen valamilyen minden szempontból jól lehatárolható kategóriába tudná sorolni a vállalatot tevékenységének figyelembe vételével. Slevin és Covin mechanikus és organikus megkülönböztetési módja sem tud egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Ha megvizsgáljuk a két típus jellemzőit, az organikus kultúrát érezhetjük közelebb állónak a szolgáltató szervezetekhez, de fontos megjegyezni, hogy ezek a kategorizálások nem feltétlenül alkalmasak a termelő és
szolgáltató vállalatok megkülönböztetésére, mert nagy jelentősége van a környezet és az üzletág jellegének a megfelelő, életképes szervezeti kultúra kialakításában. Példát találhatunk mind az organikus, mind a mechanikus kultúrára szolgáltató szervezetek esetén. (Heidrich, 2006) Látható, hogy a szervezeti kultúra megragadása, értelmezése, összehasonlítása is igen nehéz.
Megállapítható
azonban,
hogy
a
szervezetekben
a
környezettudatosság
kommunikálása és figyelembe vétele egyre inkább előtérbe kerül. Ez annak is betudható, hogy a globális környezeti gondok okozójának a közvélemény általában a nagyvállalatokat jelölik meg, és úgy gondolják, hogy ún. „kétharmados emberként‖ viselkednek. (Zelnik, 1992) Ez azt jelenti, hogy környezettudatosságukat kommunikálják, de nem feltétlenül cselekednek aszerint. Ez a fajta magatartás nem tartható, hiszen nagyobb kárt okozhat a vállalatok megítélésében. Ezért választották a vállalatok azt az utat, hogy nemcsak értékként szerepel kultúrájukban a környezettudatosság, de a mindennapok része lett (kezdve a szelektív hulladékgyűjtéssel, az újrahasznosítással bezáróan) és különböző társadalmi kezdeményezések mellé is állnak.
4. KÖRNYEZETI KULTÚRA AZ OKTATÁSBAN A környezeti nevelésnek az életkori sajátosságoknak megfelelő módon az oktatás minden szintjén, valamennyi műveltségterületen meg kell jelennie. Az ember-természet viszonyának mai állapota a globális problémák egyre súlyosabb és fenyegetőbb jelenlétével jellemezhető. A legeredményesebb megoldást a teljes szemléletváltozás jelentheti, ahol az ember-környezet viszony az uralkodó viszony helyett megtalálja az értékek mentén megvalósítható harmóniát. A környezeti nevelés területén már eddig is jelentős lépések történtek. Érzékelhető, hogy a természeti környezet megóvása mellett egyre nagyobb figyelmet kapnak olyan kérdések, mint a hulladékokkal való gazdálkodás vagy a környezetbarát fogyasztói viselkedés elősegítése és egyéb, a gazdasági fejlődés fenntarthatóságát szolgáló elemek. A környezeti nevelés célja, hogy erősítse a társadalmi tudatosságot, főleg a döntési helyzetekben, s alapot teremtsen az egyének számára egy felvilágosult és aktív részvételen alapuló magatartás kialakítás a környezetvédelemben és a természeti erőforrások ésszerű és előrelátó felhasználásában. E célok elérése érdekében a környezeti nevelésnek különösen a következő irányelveket kell figyelembe vennie: a környezet az emberiség közös öröksége;
a környezet minőségének megőrzése, fenntartása és javítása közös és egyéni kötelessége, az általános emberi egészségvédelem és ésszerűen szabad csak felhasználni; és minden egyes ember képes hozzájárulni a környezet védelméhez. A környezeti „fenntarthatósági‖ kérdések összekötik a természettudományokat (biológia, kémia, fizika, földtan), a társadalomtudományokat (közgazdaságtan, antropológia, földrajz és történelem) és a humán tárgyakat (filozófia, jog, szociológia, történettudományok, művészetek, etika és irodalom). Több iskola kezdett integrálni környezeti és a fenntarthatóságot bemutató példaanyagot, információkat a helyi tanterve tantárgyainak tartalmába,
ily
módon
fokozva
a
diákok
érdeklődését
és
motiváltságát
a
természettudományok és egyéb tantárgyak iránt. A nevelési terveknek, programoknak a fenntartható fejlődés szempontjából az egyes természet- és társadalomtudományágak (tantárgyak) közötti szoros összefüggéseket be kell mutatniuk. Ez a megközelítés azért előnyös, mert a fenntarthatóság ideális rendezőelv az integrált gondolkodás elősegítéséhez. A fenntarthatóság tanulásának szükségszerű velejárója, hogy a tanulók könnyen tudják alkalmazni és kombinálni a különböző tudományágak módszereit, talán éppen azáltal, hogy konkrét és valós problémára összpontosítanak, és azt különböző szemszögből közelítik meg. Mindig is foglalkoztatta környezete az embert. Ennek kézzel fogható megnyilvánulásait láthatjuk a kulturális vetületben is. A különböző kulturális háttérrel rendelkező csoportok más és más módon közelednek az őket körül vevő környezethez. Ez a fajta viselkedés nemcsak a nemzeti kultúrák szintjén figyelhető meg. Az egyre inkább kizsákmányoló emberi magatartás következtében egyre több vállalat vonja be értékei körébe a környezettudatos, környezetbarát tevékenységet szolgáló jellemzőket. A kultúra és a környezettudatosság közti kapcsolat vizsgálata a felsőoktatásban is megjelent már, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban. Olyan interdiszciplináris terület ez, mely az antropológia és ökológia tudományterületeit szintetizálja. Ilyen képzések például: ökológiai antropológia (University of Hawaii), környezeti antropológia (University of Washington), etnobiológia (University of California). Ezek a programok viszonylag újnak számítanak hazánkban, jóllehet Washingtonban már 1996 őszén elindították az első ilyen képzést. 4.1.1. Ökológiai antropológia
Az a tény, hogy a társadalomtudományokban az ökológiai szempontú vizsgálat csak a XX. század második felében vált jelentőssé, nem jelenti azt, hogy az ember és természeti környezete viszonyával korábban nem foglalkoztak. A Steward előtti kutatásokat két egymással ellentétes nézet jellemezte: meghatározza-e a természeti környezet a kultúra jellemzőit (determinizmus) vagy csak a kereteket, a lehetőséget biztosítja a kultúra létezéséhez, és azt nem befolyásolja, legfeljebb kizárja egyes kulturális tényezők meglétét (posszibilizmus). E két alapvető gondolat persze a kulturális ökológia kifejezés bevezetése után is meghatározó maradt, de a kutatás sok új szemponttal bővült. Ez a gondolati szembeállítás megfelelt a biológiában is megjelenő ellentétnek, mely szerint egy szervezet változását alapvetően a környezet vagy a szervezet belső tényezői határozzák-e meg. Ma mind a biológiában, mind a társadalomtudományokban számos kutatás e két szemlélet összebékítésén, összeolvasztásán dolgozik. A környezeti determinizmus gondolatának első ismert megjelenése Hippokratész humorteóriája volt. Szerinte az emberben levő nedvességek aránya, ami az adott személy karakterét meghatározza, a klímától függ. Ebből következően Platón és Arisztotelész szerint a környezet a kormányzatot is meghatározza, a mérsékelt Görögország a demokráciának, a forró éghajlat a diktatúrának kedvez. Montesquieu a kereszténységet, mint a megvilágosodás tanát kivéve ezt a meghatározottságot a vallásra is kiterjeszti, melegben passzivitáson (pl. buddhizmus), hidegben az agresszivitáson és az egyéni aktivitáson alapuló vallások terjednek el. A környezeti determinizmus a XIX-XX. században a marxizmus technikai determinizmusára való válaszként újult fel és Donald Hardesty szerint máig tartó bizonyos fokú népszerűségének fő oka, hogy jó és könnyen használható eszközt jelent az emberi változatosság kategorizálására. A néprajzi, kulturális különbségeket először Friedrich Ratzel próbálta földrajzi tényezőkkel magyarázni Anthropogeographie c. művében, bár már az 1839-ben alapított párizsi Etnológiai Társaság is felhívja a figyelmet kutatási instrukcióiban a társadalmi élet, illetve a talaj- és éghajlati viszonyok kapcsolatára. Az egyoldalú okokozati viszony még XX. századi szerzők műveiben is felbukkan, bár a kulturális hatásokat már nem tagadják. A földrajzi determinizmusra való ellenhatásként jelent meg és elsősorban a XX. században teljesedett ki a posszibilizmus nézetrendszere, mely Franz Boas történeti partikularista iskolájából nőtt ki, aki a kulturális jelenségek eredetét nem a környezetre, hanem történeti hatásokra vezette vissza, bár a környezet módosító, határoló szerepét nem tagadta. Nagy szerepe volt ennek a nézetnek az észak-amerikai kulturális areák kialakításában (Mason,
Wissler és Kroeber munkássága), melyek jó közelítéssel megegyeztek a természetrajzi, botanikai régiókkal. A kulturális area elméletének jelentős problémája, hogy Észak-Amerikán kívül csak nehezen találták alkalmazhatónak. A környezet korlátozó szerepére a leghíresebb példát Kroeber állította föl a kukoricatermesztés elterjedését vizsgálva. Ez a növény csak ott termeszthető, ahol elegendő csapadék, legalább négy hónapos tenyészidő áll rendelkezésre és nincsenek hirtelen fagyok. Posszibilistának, de a kulturális area koncepció bírálójának tekinthető a brit Daryll Forde (1934), aki a nagy areák helyett a kis kulturális egységek vizsgálatára kívánta helyezni a hangsúlyt, úgy, hogy azokat történetükben és kapcsolataikban egyaránt vizsgálja. E komplexitásra törekvése azonban kritikát váltott ki: az ilyen szemléletnek „az okok sokfélék lehetnek‖ következtetés lehet csak a végeredménye. Bár az ökológiai nevezéktan a Chicagói Iskolaként ismert városszociológiai irányzat kutatóinak írásaiban már az 1920-as években megjelent, ez az antropológiára nem gyakorolt jelentősebb hatást. Ökológiai antropológiáról igazából csak Julian H. Steward rengeteg kritikát megért, de megkerülhetetlen jelentőségű elméletének megjelenésétől kezdve beszélhetünk. Szerinte minden kultúra esetében igaz az, hogy az azonos környezet azonos alkalmazkodási folyamatokat indít el, éppen ezért a különböző környezetű társadalmak különböző fejlődésen mehetnek keresztül, és bár vannak mindenütt ismétlődő jelentős szabályszerűségek, ezek nem jelennek meg szükségszerűen. Láttuk, ő a kulturális ökológiát csak módszernek tartotta, hogy vele az emberi kultúra fejlődésének (általa multilineáris evolúciónak nevezett) sokszínűségét magyarázza, és azt a terméketlen feltevést próbálja meg helyettesíteni, hogy a kultúra a kultúrából ered. A vizsgálat és a kultúrák összevetésének megkönnyítésére vezette be a kulturális mag fogalmát; ebbe azok a jelenségek tartoznak, amelyek a környezethez és az önfenntartási tevékenységhez kapcsolódnak. A kulturális maghoz tartozónak vett politikai, társadalmi és vallási mintákat is, ha azok szoros kapcsolata a fentiekkel kimutatható. Szerinte a kulturális ökológia három alapvető módszerrel dolgozhat: a termelési technika és a környezet kapcsolatának vizsgálata, egy terület meghatározott technológiával történő kihasználása által létrehozott kulturális minták vizsgálata, illetve annak kutatása, hogy e kulturális minták a kultúra más területeire hogyan hatnak. Mindez szerinte holisztikus megközelítést igényel (azaz a kultúra teljes egészét kell vizsgálni
a
demográfiai
helyzettől
a
rokonsági
szerkezeteken
át
egészen
a
településtípusokig). Azt az elméletének ellentmondó lehetőséget, hogy esetleg egy adott természeti környezetben ahhoz láthatóan nem kötődő kultúrát is találunk, illetve azt, hogy
azonos
környezetben
különböző
kultúrák
is
előfordulhatnak,
a
kultúrát
övező
szociokulturális környezetbe való integráció fogalmának bevezetésével próbálta meg áthidalni. Az így meghatározott kulturális típus tehát a kulturális mag olyan jelenségeinek együttese, amelyek a környezeti alkalmazkodásból származnak, a szociokulturális integráció azonos szintjét képviselik és a világ kulturális típusainak vannak olyan szabályszerűségei, amelyek az azonos szintek és az azonos alkalmazkodás terminusaival leírhatók. Steward elmélete ellen a legfontosabb kritikák a következők voltak: nem bizonyítható, hogy egy kulturális jelenség „elkerülhetetlenül‖ létrejön az okozó környezet hatására. Nem mindig bizonyítható az egyirányú (környezetből jövő) hatás egy kulturális jelenség esetében. Csak a technológiai adaptációt vette figyelembe és az egyéb kulturális jelenségeket csak ehhez kapcsolta, holott bizonyos környezeti hatásra létrejöhet pl. vallási adaptáció is. Az önfenntartás körén kívül eső környezeti tényezőket (pl. betegség) nem vette figyelembe. Kihagyta a genetikai adaptáció lehetőségét, de fölvethető az is, hogy vannak olyan általános kulturális jelenségek, melyek környezettől teljesen függetlenül megjelennek minden emberi kultúrában (nyelv, incesztus-tilalom), és Steward elméletében a kulturális magba tartozó jelenségek sem igazán pontosan megállapítottak, sőt fontosságuk és így figyelembe vételük részben a kutatási törekvéseken múlik. Benjamin Orlove (1980) az ökológiai antropológia fejlődésében három szintet különböztetett meg. Az elsőt Steward mellett Leslie White munkássága jellemzi, a második (60-as, 70-es évek) a neofunkcionalizmus és neoevolucionizmus kora, míg a harmadik az úgynevezett „folyamati szint‖ (processual level) (késői 70-es évek). White – mivel véleménye szerint a kultúrák változatossága miatt összehasonlításuk és fejlődésük nyomon követése nem megoldható – a kulturális evolúció jellemzésére olyan tényezőt keresett, ami számszerűsíthető, általános és nem kultúrához kötött. Ezt az energiában találta meg, mely azóta is az ökológiai vizsgálatok egyik fő tényezője. White szerint az adott helyen és időben elérhető fejenkénti éves energia-fogyasztás meghatározza az ottani kulturális fejlődés szintjét. Növekvő energia-bevétellel, mivel a fejlődés eszközeinek hatásfoka nő, a társadalom új fejlődési szintre ér. Elméletét leegyszerűsítő, kizárásos szemlélete miatt természetesen rengeteg kritika érte. A neoevolucionisták az állam, a civilizáció, a kultúra eredete kérdését tartották a legfontosabbnak (R. L. Carneiro, M. H. Fried, K. V. Flannery, E. R. Service és mások), a neofunkcio-
nalisták pedig a társadalom és kultúra funkcionális alkalmazkodását a környezethez, s szerintük ez az alkalmazkodás teszi lehetővé a környezet kihasználását (A. P. Vayda, R. A. Rappaport, M. Harris, R. Lee, D. Hardesty és mások). Emiatt eszköztárukban központi helyet foglalt el a biológiai ökológia módszereinek és kategóriáinak alkalmazása. Vizsgálati egységként a kultúra helyett a populációt használták, a társadalmi, kulturális rendszert az ökoszisztémákkal
analóg
rendszerként
vizsgálták,
a
kutatások
központjában
az
energiaforgalom mérése, a terület eltartóképességének vizsgálata, és az ehhez kapcsolódó kulturális válaszok, jelenségek magyarázata állt. A kibernetikát, mint az önfenntartó rendszerek tudományát igen nagy becsben tartották, mert a kultúrát is ilyennek tekintették, amelyben a különböző kulturális jelenségek játsszák a negatív visszacsatolásnak a rendszer dinamikus egyensúlyát fenntartó szerepét. Lényeges tulajdonsága e vizsgálatoknak, hogy a kulturális jelenségeket az egyensúly fenntartásában mint nem tudatos tényezőket vették figyelembe. A funkcionális ökológia ellenhatásaként született meg a „processzualista‖ szemlélet, amely a történeti kereteket és lehetőségeket is figyelembe vette, a változás mechanizmusára koncentrált, s ami a legfőbb, nem hagyta figyelmen kívül a kultúra szereplőinek tudatos választását, vagyis azt, hogy a kultúra hordozói tudatában vannak saját szerepüknek a környezeti egyensúly megmaradásában, illetve felbomlásában. A fennmaradást elősegítő társadalmi viselkedést adaptációnak, a felbomlást előidézőt „maladaptációnak‖, vagyis téves adaptációnak nevezhetjük. A tudatosság kérdéséhez csatlakoznak az etnoökológiai vizsgálatok is, mert csak azt a környezetet tudja az adott társadalom tudatosan használni, amelyet ismer. Ebből a szemléletből nőtt ki az új (negyedik) megközelítés, amely azt vizsgálta, hogy az adott társadalom hogyan reagál a környezete fizikai és társadalmi fenyegetésére. Az ezzel foglalkozó antropológusok óhatatlanul alkalmazott antropológussá váltak, és akcióantropológiát műveltek. Ennek elterjedését a globális környezeti problémák tudatosodása, az informatika fejlődése és a hagyományosnak nevezhető társadalmak számának rohamos csökkenése is segítette. A XX. század utolsó évei az ökológiai antropológiában is a „posztmodern― jegyében teltek el, amennyiben számos kutatási nézet létezett és fejlődött egymás mellett. Leslie Sponsel több mint tíz irányzatot különített el a politikai ökológiától a feminista ökológiáig. A legjelentősebbek azonban a régiek maradtak. A neofunkcionalista nézetrendszer továbbra is az ökológiai módszertan alkalmazását szorgalmazta, és az alkalmazkodás kérdését állította előtérbe, többféle irányzat megfért humán ökológia gyűjtőnév alatt az esttanulmányoktól az
„együttéléstanig‖, s még mindig érdeklődésre tartott számot az evolúció kérdésköre. Amióta 1986-ban külön tudományágként meghatározták az ökológiai antropológia történeti vetületének is felfogható történeti ökológiát, az igen dinamikus fejlődésen ment keresztül. A vallás és a környezet közti kapcsolat, a hagyományos természetismeret vizsgálata is a felújuló irányzatok közé tartozik, mint azt Fikret Berkes nagy vitákat kavaró könyve (Sacred Ecology 1999) is bizonyítja.
5. ÖSSZEGZÉS Az ember által létrehozható kultúrák milyenségét – így a globális kultúráét is – az emberi természet alapjai határozzák meg. Végigtekintve az emberi viselkedés fejlődésének lényegesebb elemeit azt találjuk, hogy a már társadalomnak tekinthető csoportkultúrákban élő embereknél találkozhatunk a kultúra alapjaival: a konstrukciós tevékenység, a nyelv, a hiedelemrendszerek, a vallások, a szokások kultúrává integrálódtak és minden csoportot egyedivé tettek. A csoporthoz tökéletesen szocializálódott tagokra jellemző volt a csoporthoz való feltétlen lojalitás és hűség. Idővel létrejöttek a közösségi normák és azok a szabályrendszerek, melyek a tagok életét irányították, melyek segítségével lehetségessé vált a csoporton belüli egymás mellett élés. A zárt csoportokon belül az agresszió visszaszorult, ezzel egy időben azonban a csoportok közötti agresszió növekedett, kifejlődött az idegengyűlölet. A csoporttagok egymáshoz való szinkronizálódását elősegítették a zenék, énekek, táncok közös művelése is. A szocializáció folyamatában az egyedek megtanulják a nyelvet, csoportjuk szokásait, és kialakul bennük egy biológiai alapú kötődés a csoport tagjaihoz, kulturális eszméihez. A környezettudatosság a kulturális jegyek egyik meghatározó jellemvonása, és a környezetszennyezés fokozódásával mindinkább előtérbe kerül. A kultúrák közti különbségek mind jobb megismerése egyre fontosabb szerepet játszik a vállalatok, különösen a multinacionális vállalatok életében, illetve olyan tulajdonságok, mint a környezettudatosság globálissá válásának a vizsgálata és hatása a vállalati tevékenységben.
