Köszönöm Indonézia! Egy év Meseországban Czifrik Beáta 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Korrektúra, szerkesztés: Horváth Tibor, Kulcsárné Federmayer Katalin © Borítófénykép: Rudi Dahlan, 2014 Borítótervezés, formázás: Publio Kiadó Kft.
Anyu, Apu, köszönöm, hogy felneveltetek, hogy úgy neveltetek, ahogy. Nagyon sok mindent tanultam Tőletek, és Nektek köszönhetem, hogy olyan ember lettem, amilyen. Mindenem megvan, ami kellhet, mert mindent megadtatok, amire szükségem lehetett. Mindig megkaptam Tőletek a lehetőséget, hogy azt csináljam, amit szeretnék, és támogattatok mindenben, akármilyen őrültségnek is tűnt a döntésem. Nektek köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, és, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Hálás vagyok, hogy a lányotok lehetek.
Köszönöm, Emi, hogy velem voltál életem legvarázslatosabb időszakában, és hogy oly sok mindenre megtanítottál. Hálás vagyok azért, hogy Veled tapasztalhattam meg, milyen is AZ a boldogság, hogy együtt tanulhattunk meg igazán élni. (Szabó Emese/Steiner Emese) Köszönöm, Kata, a csodálatos barátságot, ami még Indonéziába is elrepített, hogy együtt lehessünk, és együtt éljük át Ázsia kalandjait. Hogy a kapcsolatunk magától értetődő és önzetlen. Mindig felnéztem Rád, és büszke vagyok rá, hogy a barátod lehetek. (Kulcsár Kata) Köszönöm, Kati néni, a leírhatatlanul sok segítséget és támogatást a könyvírás különböző fázisaiban és még annyi minden másban is az életem folyamán. (Kulcsárné Federmayer Katalin) Nagyon szeretlek Titeket!
A kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre utal, amiket az emberek olyankor élnek át, amikor egy teljesen különböző kulturális vagy társadalmi környezetben kell működniük, például egy idegen országban. Ilyen érzések lehetnek: aggodalom, meglepetés, zavarodottság, kétségbeesettség. Az új kultúrába való beilleszkedés nehézségeiből ered, hogy az ember nem tudja, mi megfelelő és mi nem. Hiába tud valaki az adott nyelven, ha nem érti az üzenetben lévő rejtett szándékot, mert más kulturális háttérrel rendelkezik. Az egyén nem tudja eldönteni, hogy a felé áramló jelzésekből mi a fontos és mi a lényegtelen. Mindez gyakran az új vagy különböző kultúra bizonyos nézőpontjai iránt érzett erős, néhol erkölcsi visszautasítással jár együtt. (Wikipédia)
Érkezés az Új Világba 2010. augusztus 12., csütörtök Előre felkészültem lelkileg, hogy mindenféle taxist vissza kell majd utasítanom. Magabiztosan ismételgetem magamban: „Tidak, terima kasih.” Vagyis „Nem, köszönöm.” Már a repülőn kisebbségbe kerültem. Én voltam az egyetlen „fehér ember”, mindenki más ázsiai. Barna a bőrük is, némelyiküknek kreolosan világos, másoknak mély csokibarna. A reptéren sincs ez másként. A hölgyek nagy része tetőtől talpig fedve követi férjét. Van, akinek csak a haját és nyakát fedi kendő, van, akinek csak a szemgolyója fehérlik a fátyol mögül. A megérkezés öröme kevésbé látványos, mint Ferihegyen. Nincs ölelkezés, puszilkodás vagy csókolózás. Nincs fizikai érintkezés, még házasok között sem. A fiatalabbak élénkebbek, és sokuk hozzánk hasonló ruhát visel. A hajukon azért van kendő. Keresem az utam a kijárat felé. Most elbizonytalanodtam. Jó felé megyek? Sokak figyelmét felkeltem a puszta jelenlétemmel is, néznek, integetnek, majd kuncogva elfordulnak. Biztosan furcsán áll a hajam. Izgatottan húzom magam után hatalmas bőröndömet, és ismételgetem magamban: „Tidak, terima kasih”. Sokan mosolyognak, vagy egy szégyenlős hellóval rám köszönnek. Arra gondolok, hogy biztosan ők azok, akik engem várnak. De mindenki megy a maga dolga után. Egyre jobban elfog az érzés, hogy egyedül vagyok. Mi van, ha senki nem vár rám a kijáratnál? Közeledek a hatalmas üvegkapu felé, és hamarosan megtudom a választ. – Taxi, miszter? – Taxi? Többen is ajánlkoznak. Mosolyogva nemet mondok. Miszternek szólítanak egy lányt? Közben azon jár az eszem, hogy mihez kezdek, ha tényleg nem vár rám senki. Akkor lehet, hogy egy taxival mégis jobban járnék. De hova menjek? Nem ismerek senkit. Tudom a város nevét, ahova mennem kell, de gondolom, taxival az rettentő drága lenne. Ott tudják majd, ki vagyok, legalábbis remélem. Még öt taxisnak megköszönöm érdeklődését, és töröm az utat tovább. Kezdek kétségbeesni. Körülnézek, de nem tudom, hogy kit vagy mit keressek. Már másodszor járom körbe az előteret, és a sofőrök segítőkészsége egyre terhesebb. Ki tudja, mit kérdeznek, mit mondanak, nem értek egy szót sem. Erre nem voltam felkészülve. A gyorstalpaló, pár hetes nyelvtanulás csődöt mondani látszik, még mielőtt megszólalhatnék... El tudnának adni, ha nagyon akarnának. Jaj, legyen már itt valaki! Na jó. Lenyugszom. Ennek nincs értelme, feleslegesen idegeskedem. Valahogy úgyis lesz! Mély levegőt veszek. Egy újabb férfi közelít széles mosollyal az arcán. Már előre felhúzom magam, amiért nem tudnak békén hagyni. Erre a fickó angolul üdvözöl: – Szia Beáta! Ő itt a barátod! Meg vagyok mentve! De ki a barátom? A fickó bemutatkozik, ő Bambang, őt az egyetemem küldte. Harminc éves lehet, nálam alacsonyabb, nagyon sötét bőrű és vágott szemű. Don Johnson-stílusúra vágott haja fekete. Fényes anyagú, sötétkék, bő, hosszú ujjú inget visel, betűrve kellemetlen barna színű, felül bő, ám lefelé szűkülő szárú nadrágjába. Na, az tuti, hogy ő nem egy modern muszlim. Bemutat Fionának, olasz diáktársamnak. Bambang rá utalt barátomként, azt mondja, a külföldiek mind barátok. Végül is lehet... Órák óta vártak rám itt, a padangi reptéren, Indonézia Szumátra szigetén. Este hat óra van, sötétedik már, úgyhogy az irányt Padangpanjang felé vesszük. Egy jó állapotú terepjáróhoz vezet minket, ahol a sofőr már türelmetlenül várt ránk. Eszeveszett sebességgel hajtunk a kanyargós hegyi úton.
Hirtelen egy gyönyörű türkiz-fehér épületet pillantok meg balra. Sosem láttam még ilyet. A Tadzs Mahal lehet ehhez hasonló, de ez sokkal fényesebb, színesebb! Szikrázó kupolák verik vissza a lemenő nap milliónyi színét, és az egyik csúcsán a muzulmán csillag és félhold mosolyog vissza rám. Egészen más világba érkeztem. Ha a látvány nem lenne elég, filmekben hallott énekhang hívja imára a hívőket. Feláll a szőr a hátamon. A csoda érzése kevereg bennem a rettegéssel. Sofőrünk befordul a mecset parkolójába. Bambang csak annyit mond, hogy mennek imádkozni, mi várjunk a kocsiban. Hm, rendben... Hirtelen úgy érzem, mintha elvitte volna a nyelvem a macska. Soha senkit nem ismertem, aki imádkozna, formális keretek között járna templomba, nemhogy mecsetbe! Semmilyen vallással nincs és nem is volt személyes kapcsolatom. Néha felületesen elmerengek istenen, hogy van-e vagy nincs. Egyről a kettőre sosem jutok. Azzal tisztában voltam, hogy muzulmán területre érkezem. De hogy ez mit jelent a mindennapi életben, hát azzal már kevésbé. Magyarországra általában csak terrorhírek érkeznek a muszlim világból, a dzsihádról, a szent harcról a nem-muszlimok ellen. Tudom, hogy sokat kell imádkozniuk, és hogy a nőknek lefátyolozva kell járniuk. Azt is, hogy bűn a házasságon kívüli szex, meg hogy a férfiak azt tesznek a nőkkel, amit akarnak. Üthetik-verhetik, megerőszakolhatják, megölhetik őket, elválhatnak, kényük-kedvük szerint. Ilyen „roppant kellemes” képem alakult ki az iszlámról az általános információforrásból, a tévéből. Ennyire szűk látókörű persze nem vagyok, akkor nem lennék itt. Azért azzal is tisztában vagyok, hogy itt más az iszlám, mint az arab országokban. Itt béké és elfogadás jellemzi az embereket, vallásszabadság van, nincs erőszak vagy terror. Fionával összedugjuk a fejünket. Mindketten tudjuk, hogy Nyugat-Szumátra, ahol fél vagy egy évet fogunk tanulmányainkkal eltölteni, muzulmán régió. Mindketten felkészültünk megfelelő ruhákkal. És azt is tudjuk, hogy a ramadán szent hónapja éppen elkezdődött. A ramadán az egy hónapig tartó böjt, amikor a muszlimok nem esznek, nem isznak napfelkeltétől napnyugtáig. A földrajzi tényeknek könnyen utána tudtam nézni. Itt, a trópusi, egyenlítői régióban, a nap egész évben nagyjából ugyanakkor kel és nyugszik: reggel fél ötkor, illetve este fél hétkor. Fiona sem tud sokkal többet hozzáadni tudásomhoz. Bambang visszatért a sofőrrel. Biztosan észrevette megilletődöttségünket, elkezd minket oktatni a helyi szokásokról, az iszlámról. Részt vettek a maghribon, a napnyugtakori imán. Ez után már lehet enni. Ennek örömére irány egy étterem! Még csak fél órája ment le a nap, de koromsötét van. Csillagok az égen. Leparkolunk. Tátva marad a szám. Ez egy étterem? Kicsike kis patakok veszik körül a sátorszerű teraszt. Alacsony műanyag asztalokat kockás műanyag terítők fednek. Leülünk a földre egy asztal köré, és Bambang már rendel is. Érdekes, hogy nem kérdezi meg, mit kérünk, de persze úgysem ismerjük a helyi finomságokat. Hamiskás mosoly kíséretében azt mondja, reméli, hogy szeretjük a csípőset. Ö… én nem kifejezetten. Azt olvastam, hogy itt mindenben van chili, és alig lehet nem csípős ételt találni. Jobb lesz mihamarabb hozzászokni. Egy egész sült halat kapok, amit vastagon borít valami vörös fűszer. Chili. A körítés természetesen rizs. Olvastam, hogy rizs lesz a reggeli, az ebéd, a vacsora, az édesség. Ezzel kapcsolatban még szkeptikus vagyok, mert hogy lehetne ennyi mindent csinálni rizsből? Tehát sült hal, rizs és zöld chiliszósz a menü. Bambang már eszik, nem is akárhogy. Kézzel. Tényleg, nincs evőeszköz. Megkérdezem, hogy hogyan is kell csinálni. Jobb kézzel. Úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És ha nem akarok kézzel enni? Na jó, nem akadékoskodok én sem, Fiona már túrja a tányért. Tehát a jobb kezemet belemártogatom a kicsi meleg vizes tálba, és már tiszta is vagyok. Igen? Én nem úgy érzem. Elkezdem összegyűjtögetni a rizst az ujjaim között. Emelem a számhoz, miközben szóródik össze-vissza a tányérom körül. Nem baj. Lecsípek egy darabot a halból, szintén jobb kézzel, és azt is betömöm. Lelkileg már készülök, hogy hogyan fogom elrejteni könnyeimet. De nagy megdöbbenésemre nem zavar a fűszerezés, sőt! Egészen szokatlan ízeket érzek, amik az ajkaimtól a számon keresztül a torkomig mindent megbolygatnak. Nem tudnám megnevezni a fűszereket, de elképesztő ízletes ez a hal. A zöld chiliszósz pedig valami földöntúli. Örülök neki, hogy semmilyen zöldség vagy gyümölcs nem volt a tányéron, mert azt a tanácsot kaptam otthon, hogy ne egyek semmit sem nyersen. Még akkor sem,
ha csapvízben megmosom, mert a csapvíz sem tiszta. Italnak egy pohár vizet kapunk, ami majdnem forró. Így jövünk rá, hogy a forralt víz iható. Tűzokádás nélkül megúsztam első indonéz vacsorámat. Kíváncsi vagyok, hogy hasmenés követi-e. Azért egy pár csepp izzadság legördül a halántékomon. Ez persze lehet a klíma miatt is. Mióta kiszálltam a gépből, harapni lehet a dús levegőt. Megállás nélkül úgy érzem, mintha izzadnék a bőröm minden egyes pórusából. Ugyanakkor nem „csurog rólam a víz”. Különös. De egy biztos, nagyon tömény, párás hőség van, még az éjszakai sötétségben is. Próbálom Bambangot kifaggatni, hogy mennyire kell takargatni magunkat. Azt tanácsolja, hogy térden alul érő szoknyát vagy nadrágot viseljünk, és a vállunkat takarjuk. Ebben meg is egyezünk, számítottam rá. Azért nagy fájdalom, hogy ilyen melegben és ilyen éghajlaton nem lehetek egész nap bikiniben, de tudtam, mire vállalkozom Két óra kocsikázás következik a sötétben, mire felérünk a hegyre, az egyetemhez. Minden épületről Kína jut eszembe: ívesen csúcsos tető fedi a házakat. Persze nem teljesen kínaiak, mert azokat mind vörösnek képzelem. Itt a csúcsok hihetetlenül magasra nyúlnak fel. Mintha egy böhöm nagy bika szarvai lennének! És fekete is a tető, talán ezüst szegéllyel? Nem látom jól a sötétségben. Bambangék elkísérnek minket a házunkhoz. Ha eddig nem lettem volna a totális kulturális sokk áldozata, akkor most már biztosan az vagyok. Kelletlenül nézem az új „otthonomat”. Ezt magyar ember biztos nem éli túl. A kicsike ház négy szobára, egy nappalira, két fürdőszobára és egy konyhára van osztva. A padlót fehér csempe fedi, a falakat sárgásfehér, szebb napokat is látott festék. Az előszoba teljesen üres, csupán egy 40-es izzó csüng, a nálam alig magasabb plafonról. A nappali sem büszkélkedhet sokkal többel. Egy agyonhasznált koszos-foltos vékonyka matrac van a sarokba behányva, s az égvilágon semmi más nincs. Ó, de igen: egy mocskos, szakadt függöny, ami a kőfallal körbevett, üres, aprócska beton udvarunk kilátásától foszthat meg minket. Az egész házban nem láttam semmi mást. Egy polc vagy asztal, esetleg néhány szék – semmi. Konnektor van, egy darab. A szobánktól ezek után nem várok sokat, de még így is csalódnom kell. A picike kis szobába két roskadozó, emeletes faágyat tuszkoltak be. S az ide beköltöző négy főre egy darab, hasonló állapotú gardróbszekrény jut. Semmi más. Alig férünk el az ágyak között. Borzalom! Itt fogok egy évet eltölteni, ebben a lyukban?! Egyelőre csak ketten vagyunk, ennek próbálok örülni. Fionával egymásra nézünk, és bár még nem ismerem, azt a kétségbeesést látom a szemében, amit én is érzek. Elbizonytalanodtam. Hogy a fenébe fogok itt kibírni akár egy hetet is, nemhogy egy évet? Kínunkban elkezdünk fetrengeni a röhögéstől, és nekiállunk kipakolni. A következő napok sűrűnek ígérkeznek. Bambangék elvisznek minket a bevándorlási hivatalba, a szomszéd városba, Bukittinggibe. A hely neve Magas Dombot jelent. Egy kilométer magasságban vagyunk. Minden relatív, itt csak dombnak hívják ezt a hegyet, míg Magyarországon büszkeségünk és legmagasabb csúcsunk a Kékes, éppen ekkora. Minden egyes percben felügyelet alatt állunk Fionával. Étellel és itallal ellátnak minket, szabadsággal már kevésbé. Napok telnek el. Újra, és újra a bevándorlási hivatalnál várakozunk. Hogy mire? Hogy kiderüljön, megint nincs nálunk egy papír, amit előző nap elfelejtettek megemlíteni, hogy szükséges. Kitépem az összes szál hajamat ettől! Itt vesztegetik az időmet, amikor egész Indonézia előttem áll! Mindent meg akarok nézni, és mindent ki akarok próbálni! Ehelyett folyamatos felügyelet alatt az egyetem és a hivatal között cikázunk. Rendkívül frusztráló. Igen! Ma úgy tűnik, eljön a pillanat. Bambang azt mondta, hogy a hivatal után Bukittinggi központjában sétálhatunk egyet gardedám nélkül. Leparkolunk a főtér mellett. Mielőtt lelkesen kiugorhatnék a kocsiból, Bambang a lehető legkiábrándítóbb szavakat mondja. „Elmehetünk” sétálni a főtéren, nélküle, öt percre. Tessék? Ha jól tudom, nem börtönbe jöttem, hanem tanulmányi
ösztöndíjra. Hogy tanulhatok a kultúráról, ha ilyen szigorúan elzárnak tőle? Üvölteni tudnék! Csak azért nem teszem, mert attól előre mindenki óva intett. Tényleg. Senkit nem hallottam még kiabálni vagy felemelni a hangját. Békés emberek ezek. De belőlem akkor is kikívánkozik a düh! 25 éves vagyok, önálló élettel, szabad akarattal, számtalan lehetőséggel. Független nő vagyok, aki mindenre képes. Erre ez a kis indonéz adminisztrátor a szabadságomat korlátozza?! Hogy képzeli?! Összeszorított fogakkal próbálok barátságosan hozzáállni a helyzethez. Megkérdezem Bambangot, már sokadszorra: mi történik, ha két lány, férfi társasága nélkül császkál a városban? Elrabolnának? Megtámadnának? Megerőszakolnának? A válasz egyszerű: – Nem! Dehogy! De jobb, ha lányok nincsenek egyedül. – Ennél többet nem tudok kiszedni belőle. Nincs nagy tekintélye a nőknek a szemében, ebben egyre biztosabb vagyok. Az ételrendelést azóta is ő intézi, nem kérdez minket, hogy mit szeretnénk. A tartózkodási engedélyünk lassan, de biztosan intéződik. Közben megismerkedtem a helyi közlekedéssel. Először is, mindenki előz mindenkit, minden irányból. Rádudálnak arra, akit megelőznek. Ezenkívül rádudálnak mindenki másra is, aki mellett elhaladnak: emberre, álló motorra, buszra. Ez csak annyit jelent: jövök! Apropó, rengeteg motor van. Autót kevesen engedhetnek meg maguknak, ezért a legtöbb embernek motorja van. Egy sávban egy autó és körülötte egy-két motor mindkét oldalon igen szűkösen, de elfér, előtte és mögötte is, amíg a szem ellát. A sáv nem jelenti azt, hogy egy jármű lehet csak benne. Az sem törvényszerű, hogy csak egy irányba lehet menni a sávon belül. A kivétel ugye erősíti a szabályt. Tehát eszeveszett dudálás és kiabálás jellemzi az utakat, és rettenetes benzinszag. Akármilyen káosznak is tűnt először, valahogy mégis van benne rendszer, és úgy tűnik, hogy mindenki tudja, hogy mit csinál. Nem láttam még balesetet. Angkot a helyi „busz” elnevezése. Olyan, mint egy kicsi minibusz. Várostól függően változik a belső elrendezése, de egy tulajdonság közös: belül annyi pad van elhelyezve, hogy a lehető legtöbb ember férjen bele, akár egymás hegyén-hátán is. A sofőr melletti ülés (ami nálunk anyósülés) legalább kettő, de akár három embernek is helyt ad. Hátul húsz-huszonöt ember is elfér egymás mellett, alatt és felett. Ezt még lehet fokozni a nagyon sűrű járatokon, ahol is az angkotra kívülről felcsimpaszkodó emberek a létszámot akár harmincra is emelhetik. A hatékony szállítás céljából ajtó nincsen, csak egy nyílás az angkot oldalán, ahol a ki- és beszállás intézhető. Eleinte vonakodva ültünk még az ajtó közelébe is, de ma már száguldozás közben kilógatom a fél lábam is, jólesik a szellő a trópusi hőségben. Buszmegálló mint olyan, nincs. Ha valaki fel szeretne szállni, akkor az út szélén állva – jobb híján, mert járda csak a nagyobb utak mentén van –, egyenesen kitartott kézzel, lefelé fordított tenyérrel, leinti a buszt. Honnan tudjuk, hogy az a busz éppen jó lesz nekünk? A sofőr megállás nélkül kiabálja a végállomás nevét, ismételgeti a forgalmasabb helyeken: „PADANG, PADANG, PADAAAANG”, vagy „BUKIT, BUKIT, BUKIIIIT!” És ha éppen ki szeretnénk szállni valahol? Mi sem egyszerűbb! Elordítjuk magunkat ebben a forgatagban, hogy „KIRIII!”, ami annyit tesz, hogy „balra!”, vagyis, húzódjon le a bal oldalra (a közlekedés bal oldali, angolszász módra). Kérésünket a lehető legkomolyabban véve, bármilyen út bármely szakaszán, bármilyen forgalmi körülmények között teljesítik. Hirtelen kicsapunk balra, és padlófék. Hogy hogy nem okozunk balesetet, ezt egyszerűen nem értem. Miközben kikászálódunk az alacsony kis angkotból, a sofőr tenyerébe nyomjuk a pár ezer rúpiát (körülbelül harminc forintot), és már meg is érkeztünk! Ünnepnap a börtönben, amikor Bambang engedélyezi, hogy Fiona és én elmenjünk Bukittinggibe kíséret nélkül. De többször kikérdez, hogy tudjuk-e, melyik angkotra és hol kell felszállni, merre kell menni, mi mennyibe kerül. Sikeresen levizsgázunk, és végre szabadok vagyunk! Ha csak egy délutánra is... A városközpontban a Nagy Óra alatt megállunk, és nézelődünk. Tudjuk, hogy van itt valahol egy panorámapark. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a kilátás, de megkeressük. Indonézül érdeklődöm a helyiektől. Inkább a mutogatást értem, mint a szavakat, de a végeredmény ugyanaz, megtaláljuk a
parkot. Nem véletlenül híres turistalátványosság! Bukittinggi a Sianok-kanyon tetejére épült. Ameddig a szem ellát, meredek, százméteres sziklafal övezi a kanyon alján lapuló zöldellő rizsföldeket. Középen a folyó rohamát sziklák és kövek lassítják, a csendet csak a természet hangjai zavarják meg és a majmok. Észre sem vettem, hogy az egyik kis szemtelen épp a táskámban kotorászik. Ijedtemben kurjantok egyet. Tartok tőle, mert nem tudom, hogy harap-e, veszett-e. Egy helyi férfi elzavarja a kis makit, és elmagyarázza, hogy ha nem vigyázunk, akkor mindent elvesz tőlünk. Sapka, sál, szemüveg, táska, fényképezőgép, víz, akármi jó neki. De ha veszünk mogyorót, annak örülnek, és többüket együtt lefényképezhetjük. Kapunk is az alkalmon, és máris kézből etetem kis barátainkat. Egy túravezető is megtalál minket, aki angolul annyit beszél, hogy felkelti az érdeklődésünket. Meg is egyezünk vele, hogy levisz bennünket motoron a kanyonba, és onnan átmegyünk a túloldalra, ahol a „Nagy Város” nevezetű aprócska falut látogatjuk meg. Koto Gadang a kézzel készített ezüstékszereiről híres. Nyomon követhetjük az ékszerkészítést, elejétől a végéig. Sőt ki is próbálhatjuk. Első lépésként egy ezüsttömböt igyekszem felhevíteni egy kézzel működtethető, pumpás forrasztólámpa segítségével. Már itt elvérzem. Nem tudok egyenletesen pumpálni, úgyhogy a mesterember megmutatja, hogyan is kéne. Amikor elértük a megfelelő hőmérsékletet, akkor egy speciális berendezéssel huzalt készítünk. Ezután csipeszek és fogók kerülnek elő, amelyekkel ezeket a huzalokat összefonjuk, az erősebb ezüstszál érdekében. Amikor lehűlnek, akkor kezdődik csak az igazi szakértelmet és türelmet igénylő munka. Ezeket a szálakat különböző szövetté, mintává, rajzzá, szoborrá alakítja a mester. Elképesztő látvány, ahogyan összeilleszti a csenevész kis szálakat, és órák alatt elkészül egy csodálatos fülbevaló. Az ékszerkészítő házikó után rögtönzött dzsungeltúrára visz minket vezetőnk. Megkínál cigarettával. Két éve leszoktam a dohányzásról, de ennek a ciginek olyan jó illata van! Szegfűszeg és valami édeskés van benne. Muszáj megkóstolnom! És nem csak az illata finom, az íze is! Mintha édes szegfűszeget szívnánk cigarettapapírba tekerve. De fordítva működik: a papír ízesített, a dohány közönséges. A dohányzás szükséges hozzávalója az első számú dzsungelvarázslatnak! Vezetőnk leszed egy lila trombitavirágot, és a szirmokat megégeti az öngyújtója lángjával. Semmi nem történik. Nagy varázslat... Aztán a cigit a sziromhoz nyomja, és a parázs nyomán megváltozik a színe! A lila kék lesz! Leszedünk egy fehér virágot, az sárga lesz, a fekete pedig piros! Ezt otthon is ki kell próbálnom! Szép pöttyös mintákat nyomunk jó pár bokorra, és megyünk tovább. Találunk cukornádat, vezetőnk lenyes nekünk egy darabot machetéjével. Most ezzel mit csináljak? Azt mondja, rágni kell a kérgét! Hm, finom, dús, folyékony cukor folyik a számba. Milyen üdítő és természetes! De álljunk csak meg! Mi ez az illat? Nem fahéj? De! Az illatot követve egy fánál kötünk ki, aminek a kérgét kóstoljuk meg. És nem csalás, nem ámítás, kérem szépen! Ez fahéj! Szó szerint: a fa héja. Szegfűszegfával is találkozunk. Idegenvezetőnk sok újat tud mondani. A XVIII. századig a szegfűszeg kizárólag Indonézia Maluku-szigetein termett, és halálbüntetés járt azoknak, akik csempészéssel próbálkoztak. Azóta elterjedt a világon, és már több országban is termesztik. Vezetőnk felkap a földről egy apró sárga virágot, a kezembe nyomja, és azt mondja, hogy tegyem a nyelvem alá. Kissé vonakodva ugyan, de engedelmeskedem. Nem szeretnék három napig hallucinálni valami gyanús trópusi varázsnövénytől... Pár pillanat múlva a fél szám lezsibbad. Na, ez remek... Megnyugtat, hogy ezt csak fogfájás ellen használják a helyiek. A hallucinálás így elmarad, hurrá! Ámulok és bámulok, hogy mennyi minden van a világon, a természetben, amihez eddig semmi, de semmi közöm nem volt a „Nagy Pesti Életben”! Hogy feltegyük az „i”-re a pontot, denevéreket fogunk meglesni, de nem ám akármilyeneket! A világ legnagyobbjait! Hát nem viccelt. A denevér teste akkora, mint egy nagydarab macskáé, míg a szárnyának fesztávolsága két méter körüli lehet. Fúj! Még messziről is randa látvány. De azt a mindenit! Közelebb lopakodunk. Hát ezek élve felzabálnak minket! Vezetőnk megnyugtat, hogy alkonyatkor mennek vadászni, de nem vért szívnak – az kéne még! –, hanem nektárt, pollent, gyümölcsöt esznek. Elkezd kiabálni, tapsolni, nagy hangzavart kelt. Nem értem, miért, de én is csatlakozom, abból baj nem lehet. Erre szerencsétlen denevérek hirtelen
felrebbennek. Nemcsak egy fáról, hanem tömérdekről, és össze-vissza repkednek körülöttünk a kanyonban. Több ezren lehetnek. Számtalan fényképet csinálok. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen közel lehetek a világ legnagyobb denevéreihez. Igazából soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljuthatok Ázsiába. Európa elég sok országában jártam, főleg nyugaton. Oroszországhoz húzott a szívem egy darabig, de sosem mentem el. Ausztrália nagy álmom volt pár évvel ezelőtt. Egy ifjúsági szállodában dolgoztam a Váci utca mellett, és nap, mint nap külföldi, javarészt világutazó fiatalok vettek körül. Ekkor kezdtem el főiskolára járni. Nagyon megfogott akkor az életvitelük, és megfogadtam, hogy én is világjáró leszek. Többüktől hallottam, hogy spórolnak otthon egy darabig, és nekivágnak a világnak. Ha elfogy a pénzük, akkor megállnak, ahol éppen vannak, és keresnek munkát. Aztán továbbállnak, ha van megint elég pénzük. Annyira el tudtam volna képzelni azt az életet magamnak. De olyan érzésem is volt, hogy az ausztráloknak könnyebb otthon spórolni, és utána akárhol munkát találni. Valahogy el is felejtődött ez az otthoni normális, biztonságos mindennapi életemben. A főiskola miatt munkát váltottam, és már nem vettek körül utazó emberek utazási élményekkel. Átlagos, hétköznapi emberekkel éltem az életem, a céljaim is ennek megfelelően változtak. Azt akartam, amit elvárnak és sikeresnek ítélnek Magyarországon: diploma, karrier, pénz, lakás. És most, a dzsungel szélén, a rizsföldek közötti apró kis ösvényeket követve azon jár az eszem, hogy mégis elindultam egy másik úton. 25 éves vagyok, számtalan munkával a hátam mögött, számtalan helyen. De egyiket sem szerettem annyira, mint ezt a diákszállót. A vendégekkel vegyülve egy más világ részese lehetettem, ami sokkal szabadabb és felhőtlenebb volt, mint az én pesti életem. Most mindent megtapasztalhatok a saját bőrömön is! Megérte idejönni, és igenis ki fogom bírni az iszlám ketrecét! Hozzá fogok szokni mindenhez, és igenis élvezni fogok mindent, ami elém tárul!
Kezdeti nehézségek Augusztus 19., csütörtök Éhes vagyok! Elegem van abból, hogy nem tudok enni! Kezdek besokallni... A ramadán jobban érint, mint gondoltam. Magunkat kellene ellátnunk, de nem tudjuk, hol vegyünk ennivalót. Kellett nekem a Szent Hónap kellős közepén egy muzulmán országba csöppenni! Bambang intelmét megfogadva, nem megyünk a piacra, nem mintha az élelmiszerárusok nyitva tartanának nappal. Az éttermek is zárva vannak napkeltétől napnyugtáig. Végül is hajnali fél ötkor a borzasztóan hangos imaénekre úgyis felébredünk, akkor még kapnánk is enni a mecset mellett. Nem tudom, mi a bajom... A szarkazmust félretéve, a boltokban csak kekszet és hasonlókat kapni. Nincs tej, nincs felvágott, nincs sajt, kenyér sincs. Mit esznek ezek? Ja, persze, rizst! Az egyetemről alig mehetünk ki. Na de belül meg nem árulnak semmilyen ennivalót. Ha sikerül is valamit beszerezni, vissza kell menni a szobánkba, és ott enni-inni, mert tiszteletben kell tartani a helyiek erőfeszítéseit a böjtölésre. Bujkálva kell elmajszolnunk még azt a nyamvadt kekszet is! Már egy hete vagyok itt, művészeti ösztöndíjjal. De az egyetemen senki nem tudja megmondani, hogy mikor kezdődnek az órák. Augusztus közepén járunk. Talán majd szeptemberben? Akkor minek kellett idejönnöm ilyen korán? Azért, hogy a házban dekkoljak egy hónapig? Nevetséges! A várost nem hagyhatjuk el külön engedély nélkül, de az engedélyt nem kapjuk meg. Jobb híján Bukittinggibe mehetünk, de nem vagyunk túl magabiztosak, a nyelvet nem beszéljük még, és mindenki óva int attól, hogy egyedül járkáljunk. Miért is? Nagyon kilátástalan a helyzet, és nem tudunk senkivel beszélni. Nem gondoltam, hogy ennyire zavar a tehetetlenség és bezártság. Azt hittem, hogy alkalmazkodó típus vagyok. Lehet, hogy tévedtem? Lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet? Lehet, hogy a tétlenséget még meg is szoknám, de a körülményeket… A szállásunk helyzete annyit javult, hogy rendesen kitakarítottunk, és talált tárgyakból készítettünk néhány „bútort”. De meleg víz nincs, zuhany sincs. Csak egy beton vályú, a mandi, amit meg kell tölteni vízzel. Nincs lefolyónyílása, így a benne lévő vizet érintetlen tisztán kell tartani. Ami víz benne van, azt kell onnan „kikanalazni” egy fél literes merőkével. Ezzel locsoljuk magunkra a vizet, ami értelemszerűen a földre loccsan utánunk. Ez nem is baj, mert a fürdő és wc helyisége betonból vagy kőből vannak, illetve csempézettek. Így a víz nem okoz gondot. A penész igen, de azt majd levakarjuk, ha megint megjelenik. A wc nagyon aggasztó. A földön egy speciális kagyló van kialakítva, amire rá kell guggolni, és úgy intézni, amit kell. Az indonéz rendszer nem használ toalettpapírt, nagy szerencse, hogy a budival együtt jár a mandi! Ami nem csak a magunk tisztítására alkalmas, de ezzel locsoljuk le a slozit is. Nincs lehúzás. Már egy hete szenvedek attól, hogy nincs papír. És ha lenne sem lehetne lelocsolni a kagylón, mert a lefolyórendszer nem bírja el. Kézzel mossam ki magam mindenféle után?! Egyelőre zsebkendőt használunk, amit aztán a szemetesben gyűjtünk. De ez is legalább annyira undorító. Ha szerencsénk van, és esik elég eső, akkor fel tudjuk tölteni a mandit úgy, hogy pár napig elég benne a víz. Ha nincs szerencsénk, akkor nincs víz. Akkor nincs fürdés és klotyó sincs. Internet nem nagyon van. Az egyetem főépületében néha működik. Áram van, ha nincs eső. Gázhálózat nem létezik, mivel nincs fűtés, és mint már említettem, meleg víz sincs. Ruháinkat kézzel mossuk, hideg vízzel, egy vödörben. A baj nem is ez, időnk annyi, mint a tenger. Ellenben a párás, hegyi levegőben nehezen száradnak a ruhák a szűk betonudvaron. A fele ruhatáram alkalmatlan erre
az éghajlatra, pedig azt hittem, hogy jól készültem. A konyha felszereltsége kritikán aluli. Leginkább egy hideg vizes csapban merül ki. Tűzhely és hűtő nincs, így még ha tudnánk is ételt venni, azzal sem lehetne mit kezdeni. Vettünk tányért és evőeszközt, csak tudnám, minek. Az egyetlen főzőalkalmatosságunkra tegnap tettünk szert: egy elektromos rizsfőző, ami a nevéhez híven, kizárólag rizs főzésére szolgál. Éhen halni talán már nem fogunk. Furfangosan a rizsfőző felett párolunk zöldségeket, már ha kimerészkedünk a piacra. Amint kitesszük a lábunkat, a helyiek nem hagynak bennünket nyugodni. Mindenhonnan ezt halljuk: „Bulé! Bulééé!” (A szó nyugati turistát, fehér embert jelent.) „Helló, Miszter!” Üvöltöznek nekünk, rengetegen odajönnek, és elkapják a kezünket, a vállunkat. Lefényképeznek. Az első pár alkalommal még vicces volt, de már egyre jobban szorongok, és nem érzem jól magam sehol sem. Mintha valami világsztár lennék. Folyamatosan zaklatnak, ha kilépünk a házból. Mosolyogva jön mindenki a telefonjával, elkapja a karomat, a fejemhez nyomja az övét, és lefényképezkedünk, ha akarom, ha nem. És az ordibálás sem hagy alább. Minden nap ugyanaz vár, kilépünk az egyetemről, és mindenki megfordul utánunk, mosolyog, nevet, sipítozik: Bulé! Mintha nem tudnám, hogy fehér vagyok! Találtunk egy éttermet, amely nyitva van napközben is. Ott veszünk ennivalót, és a behúzott függönyök mögött lapulva otthon megesszük. Meglepő módon rizs, valami szósszal. Finom, de nem nagy a választék, és mindig minden rizs, még a desszert is, a reggeli is. Minden a rizs valamilyen formája. Tényleg lehetséges a rizsből várat építeni. Nagyon elegem van már a bezártságból és a tehetetlenségből. És a rizsből! Arra a döntésre jutottam, hogy kihúzom még addig, amíg az egyetem végre elkezdődik, és megnézem, hogy tetszenek-e az órák. Elvégre ezért vagyunk itt. Legalábbis Fiona, ő tényleg művész. Én inkább a napsütés, a tengerpart, a szörfözés és az álomélet miatt jöttem. Egyikkel sem volt még szerencsém találkozni. Ha nem javul a helyzet, akkor fogom magam, körbeutazom Indonéziát, amíg a pénzem kitart, aztán megyek haza. Már ha elkészül a tartózkodási engedélyem, amivel szabadon mozoghatok az országban...
A szabadság pillanata Augusztus 27., péntek Nem jellemző rám a negatív hozzáállás, nem tudom, mi történt az utóbbi hetekben. Nem vagyok egy tipikus hangulatember, általában szétfeszít a pozitivitás! Biztosan ezt hívják kulturális sokknak. Végül is elég nagy váltás elé állítottam magam. Megvolt nekem az otthoni szép kis életem: egy pesti, gyönyörűen, frissen felújított és berendezett lakás, számítástechnikai munka ígéretes karrierrel, közgazdász diploma. Pénzem is volt bőven. Persze sosem elég, de azért jóval több, mint sokaknak. És van szerető családom és barátok. Mondhatnám, hogy azok a képzeletbeli rubrikák mind-mind szépen ki voltak pipálva, ezt is elértem meg ezt is... De volt egy érzés, ami nem hagyott nyugodni. Az a rettenetes bolygatás a háttérből, hogy nem elég, ami van. Vagy talán inkább egy olyan érzés, hogy nem az kell, ami van? Ennyiből nem állhat az élet! Akkor mi kellhet még?! Egyik barátommal elkezdtem járni újfajta programokra. Minigolffal kezdtük, backgammonnal folytattuk, majd slam poetry esteken vettünk részt. A lelkesedésem visszajött egy rövid ideig, de aztán mindig elfogott ez az átható érdektelenség és üresség. Persze a férfiakban is próbáltam rátalálni a „másik énem”-re, de inkább csak annyira jutottunk, hogy egy időre sikerült elterelni a figyelmemet saját kiteljesületlenségemről. Hát ilyen állapotban kezdtem el először munkát keresni külföldön. Mivel nem volt kifejezetten magas vezető beosztásom, hamar rájöttem, hogy ha visszafelé nem akarok lépni, akkor bizony nem fogok munkát találni. Így fordultam az ösztöndíjak felé. Az egyetlen olyan program, ahova nem kellett egyetemistának, tanárnak vagy kutatónak lenni, a „darmasiswa” volt. Komolyabb előképzettség sem kellett, csak annyi, hogy érdekeljen a helyi kultúra. Hát így alakult, hogy jelentkeztem, és megkaptam a lehetőséget. Hihetetlenül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy pár hónap múlva repülhetek Indonéziába! Magamhoz tudtam volna ölelni a világot! Visszatért belém az az érzés, hogy van miért élni! Megláttam a fényt az alagút végén. Éppen ezért most, mikor itt vagyok a lehetőségek kapujában, nem hagyom, hogy a kulturális sokk maga alá teperjen, még ha mindennek az ellentétét kell is megtapasztalnom itt, mint amit megszoktam otthon! Négy gyönyörű évszak helyett a trópusi éghajlat örökösen párás hőségével kell együtt élnem. A vallás minden megnyilvánulási formájától távoli nagy szabadság helyett az iszlám szigorával kell szembenéznem. Az otthoni, engem körülvevő (most már tisztán látom) jólét helyett a szegénység csal könnyeket a szemembe nap mint nap. A minden percemet felőrlő, sűrűn betervezett napok helyett semmittevésben herdálom itt töltött időmet. Magabiztosságom és beképzeltségem helyett bizonytalanság kerít hatalmába. Szabad döntések helyett megismerkedtem a (főként morálisan) korlátozott szabadság érzésével. Arról nem is beszélve, hogy szembeötlően én vagyok kisebbségben a bőrszínem miatt. Ez mind szokatlan, de akkor is a világ egyik legcsodálatosabb helyén vagyok, ahova nem sok magyarnak adatik meg a lehetőség eljutni. Igenis élvezni fogom! Felmegyek Bambanghoz, és kikövetelem, hogy engedjenek el minket Padangba, ahol lakik egy magyar srác! Ha már a főépületben vagyok, írok gyorsan egy e-mailt Eminek is. Ő egy magyar lány, aki a padangi egyetemre fog járni. Még pár nap, és ő is itt lesz. Nem ismerjük egymást, csak néhány e-mailt váltottunk, mióta megtudtuk, hogy egy régióban fogunk lakni. Mindig kérdezget aranyosan, hogy milyenek itt a dolgok, az élet, az emberek. Az emberek? Nézzük például, hogy hogyan öltözködnek. A fiatalok nagyon hasonló ruhákat hordanak, mint mi. És kifejezetten kellemes a divat is. Annyi a különbség, hogy a lányok bokától
kézfejig elfedik magukat. Tehát hosszú nadrág vagy legging, és hosszú ujjú felső biztosan van rajtuk, mint „alsó” ruházat. Azon felül viszont lehet ruha, szoknya vagy csinos felső. Fejüket nagy többségben dzsilbab fedi. Ezek is természetesen színben és mintában ízlésesen illenek egész megjelenésükhöz. Indonéziában nem kötelező a dzsilbab viselése, így sok fiatal lány nem is használja a fejkendőt. Ellenben amint megházasodnak, a hagyomány úgy kívánja, hogy elfedjék a hajukat. A férfiak is sokan hosszú ujjút hordanak, vagy talán még bőrdzsekit is. Hiába a hőség. Erre több magyarázatot is hallottam. Először is ők nem érzik annyira melegnek az időt, mint én. Van, aki 26 fokban már vacog. Másodszor sokan a világos bőrt sokkal szebbnek tartják, mint a sötétet, ezért mindenüket lefedve védik magukat a naptól. Épp fordítva, mint otthon, ahol napozunk és szoláriumba járunk, hogy „szép barnák” legyünk. Itt a sötét bőr a földművesekre jellemző. Régen nálunk is így volt. Az arisztokrácia napernyők alatt óvta fehérségét. A nap elöli menekülés nagy előnye meg is látszik az indonézeken, mindenki tíz-húsz évvel fiatalabbnak tűnik, mint valójában. Legalábbis én így látom őket.
