Köszönetnyilvánítás. Édesanyámnak

Rob Thurman

ÉJVILÁG Rob Thurman Éjvilág Nightlife Első kiadás 2008 Borítófestmény: Chris McGrath Fordította: Takács Gergely Szöveggondozás: Czene István Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás Kiadja: Tuan Kiadó Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor ISBN 978-963-87990-6-7

Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 281160 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Köszönetnyilvánítás Sok embernek szeretnék köszönetet mondani: elsőként és legfontosabbként, kitűnő szerkesztőmnek, Anne Sowards-nak; a rengeteget gályázó ügynökömnek Wanda Cooknak; Chris McGrath és Ray Lundgren hozzáértő művészeti és design csapatának; a csodálatos sorozatszerkesztőmnek Michele Alpernnek; írótársamnak Marának, a két webmesternek Bethnek és Terrynek, jó barátaimnak Mikey-nak és Lynnek; a gonosz ikerpárnak, Shannonnak és Rivernek; és végül, de nem utolsósorban – a Falkának

Édesanyámnak

A jó öreg fater Hangot hallottam az ablak felől. Nem volt rémisztő; nem volt természetfeletti. Igazából még csak ijesztő sem. Csak egy udvarias kis koppantás. Egy-kettő. Gyengéd, visszafogott. A barátod még nyárról, a legjobb haverod a suliból... csak épp erre járt, vágod? Tele jóindulattal és jóleső ismeretséggel. Hé tesó, mit csinálsz? Úgyhogy gyanútlanul felnéztem az ágyam végénél terpeszkedő ablakra. A másodperc törtészére elfelejtettem, hogy nem voltak barátaim, mióta elköltöztünk. Nem ismertem senkit errefelé, és nem is lakott senki a közelben, aki csak úgy erre mászkált volna. Kivéve a családomat. Ott állt az ablak előtt, a szórt, de mégis világos holdfényben. Egyik sápadt, vékony ujjú kezét az ablakon nyugtatta. Keskeny, elnyújtott arc bámult rám odakintről, szájában ezernyi tűhegyes foggal és egy olyan ragadozóvigyorral, akár a rókáé, aki most szabadult be a tyúkólba. Mandulavágású szeme tompa vérvörös fénnyel izzott. Hegyes fülek simultak rá a koponyájára, haja pedig – ami olyan finom volt, mint az árvalányhaj – koronaként csillogott a levegőben. Az egyik ujjával megint megkocogtatta az ablakot, a körme fémesen koppant az üvegen, azután megszólalt. A hangja épp olyan volt, mint egy kígyóé, az ázott üvegen keresztül. Csak egy szót szólt. Mindössze egyet. De az tökéletesen elég volt. – Enyém...

Emberek... képesek a legelképesztőbb szarságokra is. Ja, ja, tudom. Nem éppen a legszalonképesebb megfogalmazás. De talán megbocsáthatóvá válik a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy egy késpengével a hasamban jutottam erre a megállapításra. Bár, azt kell mondanom, hogy nem fájt annyira, mint vártam. Igazából egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Csak hűvös volt... hűvös és zsibbasztó, mintha jéghideg vízzel lett volna tele a hasam. Végül egy másfajta, jóval melegebb folyadék érintése az ujjaimon döbbentett rá, hogy mindez nem így van. Vér. Az én vérem. Sajátommal megszorítottam a markolatot tartó kezet. A vér elborította mindkettőnk karját. Tényleg megtette... leszúrt. Nem mintha ez lett volna a legőrültebb része a dolognak. Messze nem ez volt. Nem, az igazán őrült, holdra-vonyítóan elmebeteg eleme az egyenletnek az volt, hogy eddig annyira, de annyira igyekezett elkerülni mindezt. De hát nem tetőtől talpig ilyen volt az én tesóm? Őszinte, hűséges, körüllengte a becsületesség szaga. Túl jó, ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát. A pokolba is, túl jó ahhoz, hogy én biztonságban érezzem magam. – Nahát – mondtam bánatosan. – Nézz csak oda. Aztán a térdeim összecsuklottak alattam, én meg rájuk zuhantam, könnyedén lecsúszva a pengéről a mozdulat közben. Ereztem, ahogy az acél újra csókot lehel a bőrömre, azután már csak az üresség, ahogy elzuhantam. Elengedtem a kezét, és összekulcsoltam ujjaimat a hasamon tátongó sebhely előtt. Fura volt érezni a vér melegét, miközben majdnem megfagytam. Felnéztem az enyémhez hasonlóan a téli égbolt szürkéjét idéző szemekbe. Még egy erőltetett félmosolyt is sikerült az arcomra csalni. – Tévedtem. Mégis volt elég vér a pucádban, hogy megtedd. Jó neked bátyus. A penge kihullott a kezéből, és pont olyan fémes csendüléssel ért földet, mintha harangoztak volna. – Mi van? Semmi szuvenír? – kérdeztem kíváncsian. A szavak összefolyva, nehezen jöttek elő a számból, egyre lassabban és elhalóan. Pont, mint én. Elhalóan, méghozzá elég gyorsan. Akár a hajnali köd a felkelő nap első sugarainál. Egy megtörten zuhanó madár. Egy sötét valami, ami menekülne a napvilág elől. Francba, ezeket le kellett volna írnom. A haldoklás előhozza belőlem a költőt. Hallottam, ahogy döngő, és furcsán végletes hangon, ami azzal fenyegetett, hogy a fejünkre omlasztja az épületet, bezárul a kapu. A falak megrázkódtak, földtől a plafonig repedések futottak végig rajtuk, odafentről pedig műanyag és acél kezdett záporozni. Ha már menned kell, legalább látványosan tedd. – Lépned kéne, Kiscsirke. Ránk szakad az ég. Meséből vett szavak, de vágtak, mint a ragadozók karmai. Nem voltak mélyek, nem voltak tele jelentéssel, de hasítottak, annyi szent. És mint minden jól nevelt ragadozó, én is úgy akartam távozni, hogy érezzem rajtuk a vért. De persze nem futott el. A hősök sosem tesznek ilyet. És a jelek szerint testvérek

között sem dívik az ilyesmi. Kezek kulcsolódtak össze körülöttem, aztán úgy repültem fel egy vállra, mint egy teli liszteszsák, még arra se maradt időm, hogy behúzzak neki egyet. Persze ehhez feltételeznünk kéne, talán maradt bennem annyi erő, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezemet. A feltételezésekkel viszont az a helyzet, hogy általában nem jönnek be. Aztán már rohant, én meg ott zötykölődtem fel-alá a vállán. Mögöttünk dühöngő szörnyetegeket láttam, ahogy a most már áttörhetetlenül bezárt kapu felé rohannak. Ezúttal tényleg nem volt kiút, és ezt ők is tudták. Egy pillanat alatt az összes keskeny arc, minden lávarögként izzó, vérszomjas tekintet – melyből csak úgy sütött a mérgező, fekete gyűlölet –, ránkszegeződött. Akár az óceán, úgy vetették ránk magunkat, hullámokban özönlő gyilkos szándék. A szörnyetegek nem viselik túl jól a csalódást. Nekem aztán tudnom kéne. Egy vagyok közülük. A legtöbb gyerek nem sokáig hisz a tündérmesékben. Ahogy elérik a hat-hét éves kort, a sarokba vágják Hamupipőkét és a cipő fetisizmusát, a Három kismalacot és a deviáns építészeti megoldásaikat, Piroskát meg az állatkínzó vadászokat – elfelejtik őket, aztán továbblépnek. És lehet, hogy ennek így kell lennie. Ahhoz, hogy túlélj a mai világban, el kell felejtened a meséket, a hiú ábrándokat. Az egyetlen baj az, hogy ezek nem mindig hiú ábrándok. A mesék néhány eleme talán túlságosan is valóságos, túlzottan is igazi. Lehet, hogy nincs Piroska, de az biztos, hogy van Nagy Gonosz Farkas. Nincs Hófehérke, de Gonosz Mostohából van elég. Nincsenek nevetségesen szőke kistestvérek, de gyerekeket zabáló boszorkány... az igen. Ó, igen. Szörnyetegek járnak közöttünk. Mindig is voltak, és lesznek is. Azóta tisztában vagyok ezzel, amióta az eszemet tudom, csakúgy, mint azzal, hogy én is egy vagyok közülük. Jó, igazából csak félig, de ez lényegtelen. Függetlenül attól, hogy miféle csúfságokat örököltem a belsőmben, kívülről pont úgy nézek ki, mint egy átlagos ember. Ami azt illeti, Niko rohadt gyakran a szememre is veti, hogy több emberi vonásom van, mint amennyi életösztön szorult belém. Soha nem felejtett el emlékeztetni, hogy bármennyire is borzasztó nagyok a problémáim, még mindig a tejfölösszájú kisöccse vagyok. Ha bajba akartam keverni magam, előbb rajta kellett keresztülmennem. Nikóban egy egész cserkészcsapat veszett el – bár az is igaz, hogy az ő cserkészei mesterien kezelték halálos fegyvereiket. Nikóban, függetlenül a hegyes, éles izék iránti vonzódásától egy cseppnyi idegen vér sincs. Mondjuk az is igaz, hogy a saját értékrendem szerint az apja a legmesszebb állt attól, amit embernek lehet nevezni, de a dolgok technikai értelmében annak számított. Semmirekellő rohadék. Niko lehetett vagy kéthetes, amikor a drágalátos apuci úgy döntött, hogy olajra lép. Talán ha háromszor látta egész életében. Igazi szülői törődés, annyi szent. Háromszor. A francba is, ennél én többször találkoztam a saját faterommal! Ja, én havonta legalább egyszer láttam a saját apámat. Figyelt engem. Nem

voltak apa-fiú beszélgetések, nem kaptam meghívót, hogy találkozzam a szörnyunokatesókkal, egyáltalán, nélkülözött mindenféle interakciót. Csak egy árnyakba burkolózó figura a sikátorból, séta közben. Vagy egy keskeny, alig kivehető vonalú sziluett borotvaéles fogakkal az ablakom előtt éjszakánként. Persze, nem volt rajta névtábla, ami azt hirdette volna, hogy – Apu –, és nem hagyott nekem szülinapi ajándékokat, természetellenesen hosszú, karmos kezekkel megkötött masnival sem. Semmiféle bizonyítékom nem volt arról, hogy ő lett volna a démoni énem donorja. De most komolyan, ne izélgess már! Ha az anyád egyfolytában azzal jönne, hogy egy undorító torzszülött vagy, akit egy olcsó motel fürdőszobájában kellett volna elvetnie... akkor azért benned is felmerülhet a gondolat, hogy mi másért követne téged egy ilyen szörnyeteg? Viccesen hangzik, de az a szörnyeteg jobban érdeklődött irántam, mint amennyire a saját anyám valaha is fog. Az eltelt évek alatt egészen hozzászoktam az árnyak között járkáló valamihez. Néhányszor megpróbáltam közelebb kerülni hozzá kíváncsiságból, vagy csak morbid halálvágyból, ki tudja? De mindig eltűnt, beleolvadt a sötétségbe. Általában megkönnyebbültem. Egy dolog volt félig szörnyetegnek lenni, egészen más tészta volt viszont magadhoz ölelni ezt a kevéssé virágillatú örökséget. Aztán ahogy elmúltam tizennégy, minden megváltozott. Már nem kerestem a szörnyeket. Futottam előlük. Igazából futottunk, Niko és én. Négy évig – ami inkább tűnt negyvennek – csak rohantunk. Addig csináltuk, amíg ez lett az életformánk. Niko nem ilyen életet érdemelt volna. De figyelt rám, amikor mindezt elmondtam neki? Lószart! Dehogy figyelt. A bátyámnak hivatásává vált, hogy vigyázzon rám. És még mások beszélnek minimálbéres, juttatások nélküli melóról. Igazából a mostani munkám is pont ilyen, gondoltam komoran. Visszanyomtam a felmosót az ütött-kopott vödörbe, és megforgattam a büdös, szürke vízben, aztán kivettem és visszacsaptam a hasadozott fapadlóra. Egészen elképednél, ha tudnád, mennyit képes néhány tajtrészeg ember rókázni. Én kivoltam, amikor először láttam. Most már csak azon csodálkoztam, hogy milyen sokáig tart feltakarítani. Egész ironikus volt, hogy a hamis személyazonosság, ami tizenkilencből huszonegy éves embert csinált belőlem, most arra kényszerített, hogy hányást takarítsak, ahelyett, hogy magam produkálnám azt. – Cal, leléptem! Zárj be helyettem, kérlek! Csak egy bágyadt pillantást engedtem meg magamnak a vállam fölött. A jó öreg – Zárj be helyettem – Meredith. Benne mindig megbízhattál. Ha azt akartad, hogy végül aztán mindenképpen faképnél hagyjanak. – Oké, oké. Intettem neki, hogy menjen nyugodtan. Egy nap majd a képébe vágom, hogy maradjon itt, és végezze el a saját munkáját, de úgy gondoltam, hogy az a nap majd akkor jön el, amikor egy olyan toppot vesz fel, ami kevésbé szűk, és egy

kicsit hosszabb szabású. – Akarod, hogy kikísérjelek? – Nem, a pasim odakint vár. Megcsavarta rövid varkocsomat, miközben elindult az ajtó felé. – Holnap találkozunk! Aztán már el is tűnt, hosszú vörös haja és tökéletes alakja még sokáig kísértett a bár ürességében. Meredithnél minden a külsőről szólt. Olyan szenvedéllyel faragta magát, mint egy művész. Nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán van-e fogalma arról, milyen színű a haja – vagy ami azt illeti a mellbősége – valójában. Ő volt a plasztikai sebészet által elérhető jobb élet élő, sétáló és beszélő reklámja. És attól függetlenül, hogy 99 százalékban mű, rohadt jól nézett ki. A róla való fantáziálás egészen feldobta az okádék feltakarításának halálosan unalmas perceit is. Igazából nem bántam, hogy nekem jutott a zárás. Azok után, hogy egész este kiszolgáltam, jólesett egy kis csend és nyugalom. Kezdtem úgy érezni, hogy az egész estés felszolgálás egy bárban, rombolja a jó bulik iránti megbecsülésemet. A részeg emberek kezdték elveszíteni a varázsukat; a rohadt életbe, lassan már viccesnek sem találtam őket. Csak néhányszor kell végignézned, ahogy egy totál kész pacák lezuhan a bárszékről, és betöri a fejét, aztán már nem vicces a dolog. Na jó, nem annyira vicces. A bár pillanatnyilag csendes volt. Jóleső csend volt, az a fajta, amely úgy ölel körül, mint egy puha takaró, amit egy olyan bolt kirakatában láttál, aminél még azt sem engedheted meg magadnak, hogy besétálj a bejáraton keresztül. Jó volt... békés. Ugyanakkor veszélyes is, és Niko szétrúgta volna a seggemet, ha azonnal nem veszem észre az ilyesmit. Egyedül, zavartan, mindez egy beszélősétáló célpontot varázsolt belőled. Szökevény voltam, űzött vad, és ezt egyetlen másodpercre sem felejthettem el. Sok mindent kihullott már az agyamból a hosszú út alatt, de ez sosem. Elraktam a felmosót, bezártam a krimót, és fél öt felé már az utcán találtam magam. A késői óra ellenére New York utcái most sem voltak teljesen üresek, mindössze kevésbé zsúfoltak... kevesebben jártak az utakon. Mivel az októberi szélnek és a hidegnek már foga volt, összehúztam magamon a kopott bőrdzsekit, amit egy használtruha-kereskedésben szedtem össze, a kínai negyedben huszonöt dolcsiért. Egy lepukkant ember lepukkant kabátja volt, de nekem csak az számított, hogy bele tudjak olvadni vele az éjszakába. Zsebre dugott kézzel, Niko egyik halálos kis ajándékát szorongatva sétáltam hazafelé. Nem volt túl messze, kábé öt háztömbnyire a D. sugárúttól. Messze nem a város legkellemesebb környéke, de mi sem voltunk éppen a város legkellemesebb lakosai. Nyitva tartottam a szememet, és feszülten figyeltem, mint a nyuszi, aki kiszagolta a farkast. Mondjuk – hogy kicsit magamat is fényezzem –, elég éles fogakkal megáldott nyuszi voltam. Arról nem is beszélve, hogy akkorát tudtam rúgni, mint egy ló. Ezúttal azonban sikerült úgy hazakeverednem, hogy egyetlen karmos, lángoló szemű izé sem akarta a

véremet venni – nálam ez már jó éjszakának számított. Niko és én egy régi bérházban laktunk, ami elég lepattant volt, de azért mégsem egy totális romhalmaz. Persze ez függ attól is, hogy mit nevezünk romhalmaznak. A bejárat egykor talán biztonságosan zárható volt, legalábbis azt hiszem, de mostanság általában néhány milliméternyire nyitva tátongott, mint egy öregember foghíjas szája. Morogva, a bajszom alatt káromkodva másztam fel a lépcsőn a hetedikre. Lift az nem volt; a háziúr láthatóan nem tartotta kötelező olvasmánynak az építési szabályzatokat. Nem mintha számított volna. Ha lett is volna, valószínűleg úgyis éppen tropa, a lift meg egyébként sem az a hely, ahol csapdába akarsz esni. Egy fémdoboznyi garantált halál valakinek, aki folyamatosan menekül, mondogatta időnként Niko. És mivel a bátyámnak abszolút nem volt tehetsége, se hajlama a túlzások iránt, ezért inkább elkerültem a felvonókat. Elképzelni, hogy mi ereszkedhet le a tetőn keresztül, vagy mászhat be a padlóról nem volt éppen a legszívmelengetőbb dolog a világon. Végighaladtam a folyosón az ajtónkig, bedugtam a kulcsot a zárba, majd benyitottam egy tökéletesen sötét szobába. Ujjaimmal kitapogattam az elhasznált műanyag villanykapcsolót, és felkattintottam. Nem történt semmi. Kiégett a körte, gondolhatná bárki a helyemben. Én nem. Azonnal kibújtam a kabátomból. A bőr surrogása már azelőtt árulómmá válna, hogy egyáltalán megmozdulnék. Hagytam, hogy amilyen halkan csak lehet, lecsússzon a földre, aztán lépésről lépésre elkezdtem araszolni a fal mentén. Még a pólómon keresztül is éreztem a tapéta hidegét, ahogy felkúszik a gerincem mentén, miközben minden erőmmel füleltem. Semmit nem hallottam, még egy láb surranását sem, még egy sima kilégzést sem. De valami volt a sötétben. Erre akár mérget is vettem volna. Kissé lejjebb guggoltam, és elkezdtem kaszálni magam előtt a tintaszerű sötétséget. Nem volt jó ötlet. Egy medvecsapdánál is erősebb marok ragadott meg, a csuklómnál fogva. Úgy elrántott a faltól, hogy gyakorlatilag úsztam a levegőben. Valami gyomorszájon vágott, mire megpördültem, és keményen a földhöz csapódtam, a levegő fájdalmasan robbant ki a tüdőmből. Satuszerű szorítást éreztem a nyakamon, aztán sziszegő hangot hallottam: – Utolsó kívánság Halott Ember? Felköhögtem, lassan teleszívtam a tüdőmet levegővel, aztán rekedten és vontatottan válaszoltam. – Hogy te mekkora seggfej vagy Niko. Komolyan találnod kéne egy másik hobbit.

– Az én hobbim, hogy téged életben tartsalak. Mivel láthatóan neked nem kenyered. Élesen tapsolt, és a lámpák nyomban felizzottak. Csodás. Tapsra felkapcsoló lámpáink is vannak. Még jobb, hogy rávilágítsanak a szégyenemre. Összevontam a szemöldökömet, és bosszúsan belekaptam az arcomba lógó szőke hajzuhatagba. – A családom egyik fele odakint van, és megpróbál elkapni, hogy bedobozolhasson, vagy még rosszabb. Olyan nehéz lenne neked abbahagyni ezt a játékot? – Igen, nehéz lenne. Gépies mozdulattal a válla mögé csapta a haját. – És az is biztos, hogy Clouseau felügyelő jobb tanítvány lenne, mint te. – A kezét nyújtotta felém, és közben élesen megkérdezte: – Egyébként elmondanád pontosan, hol is van az a kés, amit a múltkor adtam neked? Elfogadtam a kezét, és hagytam, hogy talpra segítsen. – A kabátzsebemben. Niko szürke szeme a falnál lévő bőrtócsára meredt, sápadt szemöldöke pedig csendes rosszallással szaladt a magasba. – Na ja, de azzal, hogy ott maradt, legalább nincs bennem a kísértés, hogy valami kortárs műalkotást csináljak a csontos seggedből. – Ez ám a fenyegetés – mondta szárazon. – Biztosra veszem, hogy te vagy a cserkészlányok réme. Kényes mozdulatokkal leporolta fekete garbóját és a farmerét. – Zárd be az ajtót Cal. Ne könnyítsük meg a Grendelek dolgát még jobban, oké? A nevek vicces dolgok. Jelentést hordoztak magukban... bármennyire is tagadtad, bármennyire is próbáltál hinni benne, hogy csak szeszélyből választották őket. A – Grendelt – éppenséggel Niko találta ki. Nem elég, hogy egy szőke Bruce Lee, mellé még kicseszettül okos is. Hatodikban egyszer elolvasta a Beowulfot, aztán máris elnevezte az üldözőimet Grendeleknek. Én akkor még csak elsős voltam, öt évvel fiatalabb, mint Niko, szóval számomra abban az időben nem sokat jelentett. De aztán maradtak Grendelek; végül is a szörnyetegek azok szörnyetegek, nem? Tegyük hozzá, most már csak három évvel voltam fiatalabb a tökös bratyómnál. Na, miket tudok? – Caliban – Ez is egy rohadt jó név. Kedves dolog ezt adni egy gyereknek, nem? Lehet, hogy anyám egy egyszobás penészes bérlakásban lakott egy tetoválószalon fölött. Lehet, hogy jövendőmondásból élt, és lehúzott minden egyes naiv, elkeseredett vagy egyszerűen csak balfék idiótát, mint más egy üveg olcsó bort szokott. De az biztos, hogy rohadtul jól ismerte Shakespeare-t. Caliban a Viharból, egy boszorkány és egy démon gyermeke. Félig szörnyeteg... az életre kelt rémálom, ami megront mindent, amihez csak hozzáér.

Fúúú, kösz mutter! Te aztán tudod, mitől érzi magát különlegesnek egy srác. Bezártam az ajtót, és átbandukoltam a fürdőszobánkba, közben odavetettem Nikónak: – Miért vagy még mindig ébren? Ilyenkor már minden jó kis nindzsának ágyban a helye, hogy gyilkos kis cukorfalatokról álmodozzon. Niko beletörődőén felsóhajtott, miközben összekaparta a dzsekimet a padlóról. Most a sok-sok késének egyikének hegyéről lógott egészen addig, amíg át nem dobta a szebb napokat látott kanapénkra. – Nem teljesen gyilkos cukorfalatok. Niko ajka szórakozottan megvonaglott. Utánam jött a lepkefingnyi előszobán keresztül, aztán lezser kecsességgel a falnak dőlt, és összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt. – Ráadásul becsúszott egy extra testőrmeló is. Egy huszadrangú Broadwayszínésznőcske, aki azt hiszi, hogy egész hadseregnyi kiéhezett szexmániás pasi üldözi mindenhová. Nagyon fárasztó volt. – Képzelem. – Gúnyosan rá néztem, miközben a mosdókagyló fölé hajoltam. Alig, hogy kihúztam a gumit a hajamból, a hosszú fekete szálak mind az arcomba hullottak. Nyomtam egy egészséges adag fogkrémet a fogkefémre, és nekiláttam a súrolásnak, meg a buzgó köpködésnek. Nikónak laza összeköttetése volt egy ügynökséggel, ami szerte a városban biztonsági - és testőröket szerzett azoknak, akiknek szükségük volt ilyesmire. Az – ügynökség – valójában egyetlen fószerból állt, rohadt sok kapcsolattal, aminek csak egy része volt legális. De a fizetség egész jó volt, ráadásul mindig a pult alól jött. Nincs adó. Nincs hatóság. Nincsenek nyomok a Grendeleknek. Nem mintha úgy képzeltem volna el egy Grendelt, mint aki csokornyakkendőben mászik felfelé a céges ranglétrán a nyugdíjazását várva. Ugyanakkor viszont a nem voltak hülyék, és kihasználták az embereket, akik ellenben kellően ostobák voltak és hagyták, hogy kihasználják őket. Niko csendesen nézte, ahogy befejeztem a fogmosást, megtöröltem a számat, és levettem a pólómat. Vetettem rá egy aggodalmas oldalpillantást. – Oké, mi baj? Ha egész életedben ismertél valakit, akkor nem kell, hogy neonbetűkkel égjen a feje felett a felirat, hogy baj van. Egy múló árnyék a tekintetében, egy fokkal jobban összeszorított száj – valami zavarta őt. Habozott egy ideig, de aztán halkan kimondta. – Ma láttam egyet. Három szó. Csak ennyi kellett, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. Csak három istenverte szó. Hirtelen nagyon bizonytalanná váló ujjakkal kezdtem babrálni a pólómmal. – Oh! Világos és érthető, mint mindig. Lecsaptam a vécéülőkét, bevágtam a mosdóba a felsőt, aztán leültem, és elkezdtem kioldozni a cipőfűzőmet. Niko lassan beljebb lépett, a jelenlétével próbált megnyugtatni.

– A parkban láttam. Este, kocogás közben. – A park – ismételtem érzelemmentesen. – Logikus. A Grendelek, legalábbis amennyire mi ismertük őket, nem igazán kedvelték a városokat; jobban érezték magukat a vidéki környezetben, mint amilyenek az erdők, a patakok, meg a komor hegyek. De New York egy kicseszett nagyváros volt. Az összes hely közül, amiben eddig megfordultunk, itt volt a legnagyobb esélye annak, hogy beleszaladunk valami szörnyetegbe, legyen az Grendel, vámpír, ghoul, goblin... bármi. Egy Grendel a Central Parkban, hát nem ettől szarod tele a gatyádat? Ugye? – Szóval megyünk, vagy maradunk? Niko eltűnődve dobolt a mosdókagylón. Egy-kettő. – Szerintem maradjunk, legalábbis amíg nem szúrunk ki még többet. Nem hiszem, hogy ennek az egynek bármi köze is lett volna hozzánk. – Lett volna? – Beletúrtam a hajamba, és gyanakvó pillantást vetettem rá. – Nem vagyok angol szakos Nik, de nekem ez rohadtul múlt időnek tűnt. – Nahát, tényleg! – értett egyet velem szelíden. Kiszedte a mosdóból a pólómat, és a kezembe nyomta. – Menj aludni. Kezdem én az őrködést. Szóval megint itt tartunk. Az első évben szinte vallásos áhítattal csináltuk, miután visszatértem... akárhonnan. De aztán hál' istennek visszaváltottunk egy sokkal lazább rendszerre. Akkoriban állandó alváshiánnyal küszködtem. Márpedig imádtam aludni. De hát ez a tinédzser definíciója, nemde? Egy két lábon járó kómagép, kielégíthetetlen étvággyal. Márpedig az, hogy megvonták tőlem az istenadta jogomat az éjszakánkénti tíz óra alvástól, nagyon morcossá tett. Elfintorodtam, aztán bólintottam. – Oké, négy óra múlva ébressz fel! Keményem ledobtam magam az ágyra, belecsavartam magam a takarómba, és már aludtam is. Ezt a képességet soha nem kellett megtanulnom. Bárhol és bármikor el tudtam aludni. Hasznos tulajdonság, ha az egész életedet azzal töltöd, hogy szörnyetegek elől menekülsz. Ha néhol el tudsz aludni egy-két percre, időnként az a legtöbb, amire vágyhatsz. Másfelől viszont az alvás álmokkal járt. Azok pedig rémálmokat jelentettek. Vagy emlékeket. Amennyire én tudom, a kettő szabadon felcserélhető. Volt néhány visszatérő lepedőszaggató darabom, és biztos, hogy Nikónál is akadt pár. Persze részéről tagadta mindezt, az ő tökéletesen kiegyensúlyozott elméjében nem volt hely ilyen tudatalatti limlomoknak. Takarodjatok tőlem gonosz mumusok; Én Niko, a Csodálatos szólottam hozzátok! Niknek megvolt az a képessége, hogy még a legnagyobb szarságot is képes volt költőien előadni. Ja ja, én elég gyakran vettem részt körutazáson Rémálom városban, és eddig még senkit sem sikerült meggyőznöm ennek az ellenkezőjéről... köztük magamat sem. Az álom mindig ugyanaz maradt. Talán ennek figyelmeztetésül kellett volna szolgálnia, esélyt adhatott volna, hogy felkészüljek… hogy nekigyürkőzzek a dolognak.

De ez persze sosem történt meg. Mindig ugyanúgy kezdődött, azzal az édes érzéssel, hogy valami szép és reményteli fog következni. Hát nem kibaszás? Még azelőtt felébredtem, hogy letelt volna a négy óra. Kalapáló szívvel ültem fel az ágyban, annyira leizzadva, ami még egy maláriásnak is becsületére válna, ráadásul úgy fogtam a lepedőmet, mintha az lett volna az utolsó dolog, ami megóv attól, hogy fejjel előre a pokolba zuhanjak. Átvetettem a lábamat az ágy szélén, és gyakorlat szülte hatékonysággal kerestem és találtam meg a kislámpa kapcsolóját. Fény ömlött szét a szobában, de néhány árnyék még így is megmaradt. Itt és ekkor viszont még egy is sok volt. Azonnal felpattantam, és felkapcsoltam a fali kapcsolót is. Mindig, amikor megvolt rá az esély, hogy meglássunk egy Grendelt. Minden egyes rohadt alkalommal. Álmomban megint tizennégy voltam. Egy vásott, de a többinél semmivel se rosszabb kölyök. Néha ittam. Néha loptam a boltból. Egyszer-kétszer lógtam a suliból is. A szokásos szarságok. De nem bunyóztam. Soha. Asszed rosszul értetted? Joe Junior, akinek az apja alkoholista? Baszd meg az előítéleteidet! Próbálj meg te egy vödörnyi szörnyeteg-DNS-el rohangálni fel-alá. Lehet, hogy te azon aggódtál, hogy túl gyakran ragad a kezedhez a sörösüveg, én viszont az ellen küzdöttem, hogy ne tépjem ki a napköziben előttem ülő seggfej dobogó szívét. Ilyesmi ugyan nem történt, de sosem tudhattad. Én sosem tudhattam. A lehetőség mindig ott volt, akár éreztem a nyomait, akár nem. Nem hagytam kétséget efelől. Nem hagyhattam. Az a nap azonban más volt. Jól indult. Sőt, rohadt jól. Niko új munkát talált, ráadásul szerzett egy saját lakást is, költözni kezdtünk. Elkezdtünk továbblépni. Niko elsőéves volt az egyik állami főiskolán; állami ösztöndíjjal. Persze többet is kihozhatott volna magából. Sokkal többet. De közel akart maradni az otthonunkhoz. Közel hozzám, a nyaka körül repdeső démoni albatroszhoz. Ezt a hasonlatot inkább megtartottam magamnak. Szerettem annyira a zrityómat ahhoz, hogy megpróbáljam egy darabban tartani, márpedig Niko boldogan szétrúgta volna, ha megtudja, miket gondolok. De a francba is, anyám szajkózta egyfolytában ezt. Márpedig ha valaki, akkor ő aztán ismerte a démonokat. Végül is meghágott egyet. Anyám, Sophia Leandros nem különösebben sajnálta, hogy távozni akartam otthonról. Nem tengett túl benne az anyai ösztön, még emberi gyermeke iránt sem. Pont olyan volt, mint azok a műsorok a tévében, amik a fogságban tartott és ott nevelt állatokról szóltak. Azok az anyák soha nem láttak még születő kölyköt, soha nem volt saját porontyuk, és fogalmuk sem volt róla, hogy mégis mit kellene tenniük, ha egyszer mégis összehoztak egyet. Csak undorodva megszimatolták néhányszor a virnyákoló kis dögöt, vetettek rá egy hitetlenkedő pillantást, majd hátat fordítottak, és már ott sem voltak. Soha többet nem néztek vissza. Néha elképzelem, hogy a nővér még le sem mosta rólam a vért a születésem után, amikor anyám már az utca túloldalán lévő kricsmi felé tartott. Ugyanez volt a helyzet Nikóval is. Lehet, hogy elfogadhatóbbnak tartotta, azok

után, hogy végül is teljesen ember, de őt sem árasztotta el szeretettel és gyengédséggel... csak egy kicsit kevesebb ellenérzéssel. A mondás szerint, tökéletesen készen álltam, hogy magam mögött hagyjam a múltat. Boldogan hagytam volna hátra a sötétnél is sötétebb hegyeket és árnyas erdőket, amik ezernyi dolgot rejtegethettek. A Grendelek sosem zavartak minket az évek során; csak figyeltek. Bent a városban jobb volt a helyzet, ott csak időnként bukkant fel néhány. Sőt, ami azt illeti, csak egyetlen egy mászkált be utánunk – apuci drága, le merném fogadni –, de az idő múlásával ez is megváltozott. A fater elkezdte magával hozni a barátait is, amikor jött, hogy engem kukkoljon. De idekint vidéken, szinte minden nap láttam egyet-egyet. Néha, miután a nap már lenyugodott, legalább annyi vérvörös szempár úszott a sötétben, mint ahány szentjánosbogár röpködött föl alá. Picsába... igazából... rohadtul ijesztő volt. Nem számított, hogy egész életemben ismertem őket. Már egy-kettőnek a jelenléte is rossz dolognak számított. Ha viszont már többen voltak, mint amennyit meg tudtál számolni, az elég volt, hogy a levegő megfagyjon és apró darabokra törjön a tüdődben. Ja, a városban faszábban éreztük magunkat, de miután Sophia eljátszotta az utolsó kártyáját is azzal, hogy a vedelés miatt elvesztette az összes ügyfelét, ráadásul beleszaladt néhány kellemetlen adósságba, a vidékre költözés hirtelen nagyon csábító lehetőséggé lépett elő. Tehát megpattantunk, hogy egy boldogabb életet éljünk. Boldogabb élet alatt értsd azt, hogy egy lepukkant lakókocsiban csöveztünk egy darabka földön, rohadt messze mindentől, még a legközelebbi szomszédtól is. Arról fogalmam se volt, hogy kié a föld vagy a lakókocsi. Abban sem vagyok biztos, hogy Sophia tudta. De olyan hatodik érzékkel találta meg, amit többévnyi potyázás, átverés és piti tolvajlás csiszolt tökéletessé. Majdnem két hónapot csücsültünk ebben a bádog Tadzs Mahalban. Szerencsére nyáron költöztünk ide, ugyanis lövésem se volt arról, hol van a legközelebbi középiskola, de még ha tudtam volna is, esélytelen, hogy bármilyen busz idáig kijött volna értem. De ez volt az utolsó napom ezen szemétdombon. A cuccom utolsó darabjait pakoltam be minden idők legjobb minőségű szemeteszsákjába, amikor Niko, aki eddig az ágyamon súlyzózott elfintorodott. – Őszintén Cal, azt nem akarhatod magaddal hozni. – Caliban – javítottam ki automatikusan. Nemrégiben eldöntöttem, nem akarom, hogy többet Calnek hívjanak. A – Caliban – szörnyeteget jelentett, márpedig én az voltam. Nem állt szándékomban elfelejteni mindezt, akár egyetlen percre sem. Lenéztem a kezemben tartott trikóra, és sértetten felhorkantam. – Miért ne? Ez a kedvencem. Egyfolytában ezt hordom. Pillanatnyilag ejtette a névdolgot. De nem voltak illúzióim afelől, hogy véglegesen feladta volna. Általában adott egy kis időt, és ha az nem tett helyre, akkor hátulról a nyakamba ugrott, amikor a legkevésbé vártam, hogy ő rázzon gatyába. Biztos, hogy nem én voltam az egészséges elméjű gyerekek

mintapéldánya, de Niko ezt nem volt hajlandó elfogadni. Visszatért a trikótémára, és közelebb hajolva átnyomta a mutatóujját a ruha egyik vállán lévő lyukon. – Aha, észrevettem. Láthatóan oszlásig imádod. A színéről meg ne is beszéljünk. – Lila? Mi bajod van a lilával, he? Begyűrtem a trikót a zsákba, és figyelmeztető pillantást vetettem Nikóra. Ha szeretni akarsz, szeresd a trikómat is. – Csak minden normális érv a világon, ráadásul ezt a kifakult izét elég bajos dolog színnek nevezni. Inkább hívnám vizuális erőszaknak. Elfintorodtam. – A főiskolás kölyök, meg az ő puccos szavai. Éppen elkezdtem bekötni a táska száját, amikor üvegcsörömpölést hallottunk a másik szobából. – Anya felébredt – állapítottam meg tényszerűen. – Nem hittem volna, hogy maradt még bármi törékeny ezen az istenverte szemétdombon. Egy kéz landolt a vállamon, szilárd és megnyugtató szorítás. Jó ideje most először nem ráztam meg morogva a vállamat, mint minden önérzetes, önelégült tizenéves, aki utálja, ha úgy bánnak vele, mint egy csecsemővel. Egyszerűen magamba szívtam a pólómon átszivárgó melegséget. – Biztos csak egy tányér. Könnyebb eltörni, mint elmosogatni, nem? Kihúztam egy újabb szemeteszsákot a dobozból, miközben az előbb említett kéz a hajamba túrt és kíméletlenül megrántotta. – Abból kiindulva, ahogy te mosogatsz, ez talán még jótékony tettként is felfogható. Felállt, és ellépett mellettem az ajtó irányába. – Előre, a harc sűrűjébe ismét! – sóhajtott kimerülten. – Pakolj tovább. Kábé egy óra múlva lelépünk. Aztán hagytuk, hogy a – Ne nézz hátra! – felszólítás megdolgozzon a pénzéért. Miközben befejeztem a csomagolást, hallottam Niko nyugodt és Sophia elmosódó hangját a konyhából. Igazából minden egyes kiejtett szót tisztán hallottam, hiszen a kicseszett konyha csak három méterre lehetett tőlem. – Még mindig itt vagytok? – jött a teljesen közömbös hang. Egykor talán füstös, kék selyemhez hasonlított, mostanra azonban már csak egy koszos műszálas valami maradt a helyén, szakadozott szélekkel, tele olcsó whiskeynyomokkal. Azt hiszem, ez volt az egyik oka, amiért olyan sikeres jósnő volt egykor. Az emberek nem arra figyeltek, hogy mit mondott, hanem arra, ahogyan mondta. Még a legelcsépeltebb – Találkozol majd egy magas, sötét idegennel – mondat is titokzatosan és elbűvölően hangzott, ha azt Sophia Leandros mondta. Vagyis hangzott egykor. Örököltem a hangját. Meg tintafekete haját és a szürke szemét is. De az olajos sötét bőrt bebuktam. Sápadt voltam, Grendel-sápadt. Anyám egyszer végignézett

rajtam, amikor olyan nyolcéves lehettem. Fura pillantás volt, tele ellenszenvvel elkeverve némi kelletlen büszkeséggel. – Szörnyeteg vagy, de legalább egy gyönyörű példány. – mondta. Csodás. Egy gonosz, görnyedt izé vagyok, csini ezüst karácsonyi szalaggal átkötve. Már nyolcéves koromban se tartottam ezt különösebb elismerésnek. Miközben éppen néhány könyvet szedtem össze, hallottam Niko hangját beúszni a szobába. – Megyünk, amint Cal cuccait berámoltuk a kocsiba. Nem tarthat sokáig. – Tartott egy kis szünetet, aztán érdeklődés nélküli hangon hozzátette: – Veled minden rendben lesz? Minden átélés nélküli kacajt és pohárban koccanó jégkockák csörrenését hallottam. – Nélküled és a démonfattyú nélkül? Basszus szívem, a dolgok nem is alakulhatnának jobban. A következő, amit észrevettem, hogy ott állok a szűk ajtónyílásban, és az anyámat bámulom... egy jó kiállású asszonyt, akinek a szaporítószerveit már a születésekor el kellett volna távolítani. Ott ült a hullámosra kopott asztal előtt, kezeit összekulcsolva egy pohár száján. Fekete, ősz szálak nélküli haja a vállára omlott, onnét pedig egy szebb napokat, sőt éveket is látott vörös selyemköntösre. Hideg, acélként csillogó szemével Nikót tanulmányozta, miközben kiitta a poharát. – Hol a pénzem? Csendesen figyeltem, ahogy Niko előhúz egy kötegnyi bankjegyet, és leteszi őket az asztalra. Már a legelső munkája óta adott pénzt Sophiának, pedig akkor még csak tizennégy volt. Tőlem is ugyanezt várta el, de idekint semmi melót nem lehetett fogni. S mivel túl fiatal voltam ahhoz, hogy vezethessek, még ha találtam is volna, nem volt esélyem, hogy eljussak odáig. Összekaparta a pénzt, és kecses ujjaival átszámolta őket. – Csak így tovább cicuskám, vagy a minden lében kanál kis szörnyetegünk legközelebb hazajön velem. Remélem, ezzel tisztában vagytok. Egy pillanatig elidőzött rajtam a tekintete, aztán inkább visszaolvadtam a hálószoba sötétjébe. Nem tudom, Niko miért nem hagyott fel azzal, hogy a fizetése nagy részét neki adja, főleg miután lelépett a főiskolára és a koleszbe. De persze aztán minden leesett. Sophia sarokba szorított minket, mivel csak tizennégy voltam. Nem kellett, hogy elengedjen a bátyámmal, és a törvény is az ő oldalára állt. Lövésem nem volt, Niko hogy a francba fizetett még egy lakást is, s közben szinte az összes pénzét hazaküldte. Még úgy is elég nehezen jöttünk ki, hogy én időnként találtam valami melót, és besegítettem itt-ott. Nagyon nehezen. De a kollégiumi szoba... része volt az állami ösztöndíjnak. Azért nem kellett fizetni. És még öccsök sem voltak. Az ágyon ülve még egyszer végignéztem a poggyászon. Ebben a pillanatban az összes zsák láncnak tűnt, különösen nehéz koloncoknak, amik csak azért voltak,

hogy visszahúzzák a bátyámat a sötétbe. Végül otthagyta a sulit, hogy másodállásban is dolgozhasson. Muszáj volt. Lehet, hogy kurva okos volt, de neki is ugyanannyi órából állt a nap, mint másnak. Csak ugyanannyi lehetősége volt az életben, mint másnak. Magamhoz húztam a legközelebbi zsákot és elkezdtem kicsomózni a műanyagot a tetején. Hirtelen egy kéz kulcsolódott a csuklómra, és olyan erővel szorította össze, hogy kénytelen voltam elengedni a szemeteszacskót. – Eszedbe se jusson, vagy a cuccaidat rakom előre, és téged teszlek a csomagtartóba! – érkezett Niko higgadt hangja, amely mögött rohadtul ideges volt. Szinte mindig kordában tartotta a haragját, más talán észre sem vette volna, én viszont igen. Megéreztem. És ahogy visszaemlékszem, soha az életben nem irányult ellenem. Soha. Ezúttal sem. – Nem maradsz itt. Semmi esetre sem. Kérlelhetetlen tekintettel nézett rám, aztán elengedte a karomat, és újra összecsomózta a zsákot. – Minden rendben lesz Cal. Jól megleszünk. ígérem. Ebben azért annyira nem voltam biztos, de egy valamit tudtam: Niko nem hagy cserben. Egy éven keresztül kénytelen voltam beérni azzal, hogy hetente egyszer találkoztunk, hétvégenként, amikor el tudtam szökni Sophiától. Egy éven át tervezgettünk és spóroltunk. De az év elmúlt és most, talán túlélhetjük. Lehet, hogy csak egy kis hitre volt hozzá szükség. És ha bennem nem volt elég, tudtam, hogy Nikóban maradt elég mindkettőnk számára. – Igazán? – kérdeztem egy csöppet kevesebb szkepticizmussal, mint szerettem volna. Nem számított. Niko úgyis átlátott volna rajta. – Igazán – ismételte, miközben egy leheletnyit felhúzta az ajkát. – Na persze a minden rendben alatt azt értem, hogy megírod a leckédet, rendesen és tisztán tartod a lakást, átsegíted az öreg néniket az úttesten, és ugrasz minden egyes szavamra... Folytatta volna, de nehéz egy párnával az arcon beszélni. És az álom itt kezdett rosszra fordulni. A kocsival indult minden. Nem akart beugrani. Hát nem szívás? De. Meglepődtem? Nem különösebben. Ilyen az élet. Ismeritek a mondást? – Ha az élet citromot ad… – Nos, ha ad, akkor rögtön fel is dughatod magadnak oda, ahová nem süt be a nap, mert az is biztos, hogy soha nem fogsz látni egy cseppnyi limonádét sem. Niko majdnem négy órát buherálta a verdát, mire a matuzsálem motor hajlandó volt beindulni. Lecsapta a motorháztetőt és intett, hogy állítsam le a gépet. Miközben visszasétált az ablakhoz, a kezét az én egykori ócska pólómba törölte. – Azt hiszem jobb, ha itt töltjük az estét, és csak reggel indulunk el – mondta rezignáltan. – Megy, de nagyon utálnám, ha félúton, az éjszaka kellős közepén robbanna le. A hosszú séta csak az egyik rossz, ami történhet velünk. Felszisszentem, és tenyeremmel rácsaptam a volánra. – Bassza meg! – morogtam, és néhány centit lejjebb csúsztam az ülésen.

– Nos, igen, kétszázötven dolcsiért ma már nem azt kapod, mint régen – kommentálta a helyzetet elmésen Niko. – Vettünk volna inkább egy Jaguárt. Úgyhogy igyekeztünk elütni az időt reggelig. Nem kellett volna, hogy számítson; csak még egy éjszaka. De kiszállni Niko ősöreg kocsijából, és visszagyalogolni a szakadt lakókocsihoz… nos nem ez volt életem legfelemelőbb élménye. Pont olyan volt, mint amikor már majdnem megfulladsz, aztán valaki kihúz a csónak egyik oldalánál csak azért, hogy a másikon újra bevágjon. Más szavakkal, egy rakás szar volt. De azért megpróbáltam helyén kezelni a dolgokat. Még egy éjszaka, csak egyetlen az egész életemből nem számított túl sokat. Megpróbáltam ezt még néhányszor elismételni magamnak, miközben fogat mostam a miniatűr fürdőszobában. Nem oltottam fel a villanyt. Annyiszor kapcsolták már ki az áramot, hogy a legtöbb dolgomat a sötétben is el tudtam végezni. Amikor azonban lehajoltam, hogy kiöblítsem a számat a tenyerembe folyó vízzel, mintha megláttam volna valamit a tükörben. Valamit a hátam mögött, egy árnyat az árnyak között. –Nik? Hátrapördültem, de ott nem volt semmi, csak egy elhasznált törölköző a szárítón. A gonosz szövetszörny bosszúja... bú! Fújtam egyet magamra, aztán elindultam, hogy ledőljek aludni. Lefeküdtem a matracnak álcázott huplihalomra, és megpróbáltam elaludni, kevés sikerrel. Meglepő. Hamarosan, elunva, hogy ezúttal sem tudok megmenekülni a valóság elől, felráztam a párnámat, megfordultam és egy időre letettem az alvásról. Hallottam Niko lassú, szabályos légzését a másik szobából, ahol a kanapén horpasztott. Alszik, mint aki kómába esett – ez volt az én bátyóm. Komolyan elgondolkoztam, hogy szerzek egy fazék meleg vizet és utánajárok, hogy igazak-e a legendák, de ekkor egy másik legenda ütötte fel ocsmány fejét. Egy sötétebb legenda, ami beárnyékolta az egész életemet. Ezúttal úgy tűnt, hogy elunta az árnyékban bujkálást. Hangot hallottam az ablak felől. Nem volt rémisztő; nem volt természetfeletti. Igazából még csak ijesztő sem. Csak egy udvarias kis koppantás. Egy-kettő. Gyengéd, visszafogott. A barátod még nyárról, a legjobb haverod a suliból… csak épp erre járt, vágod? Tele jóindulattal és jóleső ismeretséggel. Hé tesó, mit csinálsz? Gyanútlanul felnéztem az ágyam végénél terpeszkedő ablakra. A másodperc törtészére elfelejtettem, hogy nem voltak barátaim, mióta elköltöztünk. Nem ismertem senkit errefelé, és nem is lakott senki a közelben, aki csak úgy erre mászkált volna. Kivéve a családomat. Ott állt az ablak előtt, a szórt, de mégis világos holdfényben. Egyik sápadt, vékony ujjú kezét az ablakon nyugtatta. Keskeny, elnyújtott arc bámult rám odakintről, szájában ezernyi tűhegyes foggal és egy olyan ragadozóvigyorral, akár a rókáé, aki most szabadult be a tyúkólba. Mandulavágású szeme tompa

vérvörös fénnyel izzott. Hegyes fülek simultak rá a koponyájára, haja pedig – ami pont olyan finom volt, mint az árvalányhaj – koronaként csillogott a levegőben. Az egyik ujjával megint megkocogtatta az ablakot, a körme fémesen koppant az üvegen, azután megszólalt. A hangja az ázott üvegen keresztül tökéletesen olyan volt, mint egy kígyóé. Csak egy szót szólt. Mindössze egyet. De az épp elég volt. – Enyém... A lávarögökként izzó szemekben több büszkeség volt, mint amennyit az anyáméból valaha is kiolvastam. Persze az is lehet, hogy nem büszkeség, hanem veszett kapzsiság honolt a tekintetében. Rohadt sok Grendellel találkoztam már az évek során, de ilyet még soha nem láttam. Soha még ilyen közelről nem pillantottam meg a meztelen mohóságot a tekintetében, bőrének sápadt simaságát, sosem hallottam még a rendkívül idegen suttogást. Úristen, az anyám meghágta ezt? Nyelni próbáltam, de a nyál megült a számban, ahogy szép lassan az összes izmom felmondta a szolgálatot, és azon nyomban túlfőzött spagettivé változott odabent. A tekintetemet nem tudtam elszakítani az övétől, tüdőmből szakaszosan tört elő a levegő. Az egyetlen dolog, ami még ment, az a légzés volt, bár már az is csak akadozva sikerült. A Grendel bólintott, és reszelős hangján ismét megszólalt. – Enyém. Öntelt és kárörvendő. És még mindig nem tudtam megmozdulni. Ez a valami, ez a szörnyeteg magáénak akart, és én még a kibaszott kisujjamat sem tudtam megmozdítani. Egészen addig, amíg sápadt kezével át nem szakította az ablakot, és össze nem kulcsolta azt a torkomon. Hegyes karmok vájódtak a húsomba, satuként szorítva össze a nyakamat. Ebben a pillanatban fedeztem fel magamban újra a mozgás képességét. Kétségbeesetten üvöltve hátravetettem magam. A Grendel folyékonyan követte minden egyes mozdulatomat. Keményen, vékony testalkatát meghazudtoló súllyal érkezett a mellkasomra. Simán nyomott annyit, mint én. Aprócska mandulaszemek világítottak néhány centire az arcomtól, miközben lassan levegőt vett. Megpróbálta kivenni az illatomat, szaglászott engem.

– Vér a véremből. Hús a húsomból. Sóhaj a sóhajomból. Melegséget éreztem végigcsorogni a nyakamon, ahogy a lény vigyorogva a fülemhez hajolt. – Itt az ideje hazatérni. Ezúttal nem üvöltöttem. Sikítottam. Nem lehet szavakba önteni a rémületet, amit akkor éreztem. Nekifeszültem a torkomat szorító kéznek, és felhúztam a térdemet, hogy lerúgjam magamról a dögöt. Meg se moccant, még egy centit se. Sőt, amikor másik kezével megragadta a lábamat, olyan érzés volt, mintha medvecsapdába léptem volna. Aztán egy pillanat múlva a levegőbe emelt és

elhajított. Átrepültem azon, ami egykor az ablak volt, éreztem, ahogy üveg – és fémdarabok marnak belém. Durván értem földet, minden levegő kiszorult a tüdőmből. Zihálva próbáltam levegőt venni, miközben sikerült nagy nehezen a hátamra fordulni. Odafent a csillagok ragyogó táncot jártak a holddal. Egy pillanatra elvesztem ebben a látványban, a gondolataim lassúak voltak, mintha mézbe ragadtak volna. Aztán hallottam, hogy Niko a nevemen szólít. Általában nyugodt hangja most drótkerítésként szaggatott, tele fájdalommal és haraggal. Késpengeként vágott át a fásultságomon, hatására lassan sikerült félig ülő helyzetbe tornáznom magam. A világ lassan forgott körülöttem, de még mindig láttam a lakókocsit. Bizony láttam, bár abban a pillanatban a bármit megadtam volna, hogy ott és akkor inkább vakuljak meg. Sophia… az anyám, ott állt az ajtóban. Egy pillanatra, egy időből kiragadott percre pont olyan hűvösen gyönyörű volt, mint egykor rég. Aztán lángra kapott. A hálóruhája vörös és arany selyemfodrokat vetve égett a testén. A bőre elkezdett megolvadni és elszenesedni, miközben a haja is lángra kapott. Azt hiszem, talán sikoltott, de lehet, hogy az én voltam. Aztán eltűnt, visszazuhant a tomboló infernóba, ami egykor a lakókocsink volt. A sikolyok megmaradtak, most már biztos voltam benne, hogy belőlem jönnek. Sophia eltűnt, de Niko... Nikót sehol sem láttam. Nem láttam, és már nem is hallottam sehol. Ellöktem magam a földtől, és lassan térdre küzdöttem magam. Járni nem tudtam, de mászni igen. Úgyhogy mászni kezdtem. Alig fél métert haladtam azonban, amikor kezek kulcsolódtak a karomra, a lábamra, a hajamba és visszarántottak. Grendelek voltak mindenhol, rajtam, csapatokban ugráltak el a lángoló kocsitól, sebeket tépve a bársonyos éjszakába. Rugdosni és ütni kezdtem azokat, akik visszatartottak a lakókocsitól; miközben Niko nevét ordítottam egészen addig, amíg be nem rekedtem. Mellettem két Grendel valamit csinált a levegővel. Hosszában felszakadt, hamuszürke csíkokban vonaglott nem messze tőlem. Kinyúlt és kiszélesedett egészen addig, amíg egy lyuk nem jött létre magában az éjszakában. Még mindig a bátyám nevét sikítottam, ahogy elkezdtek vonszolni felé. Még mindig hívtam, pedig tudtam, hogy meghalt. Tudtam, hogy a testvérem, az egyetlen ember, aki szeretett, aki egy fikarcnyit is törődött velem most eltűnt. Nemcsak értem, hanem miattam halt meg. Feladtam. Nem volt értelme tovább küzdeni. Megpróbáltam; nem tudtam legyőzni őket. Nem tudtam elmenekülni előlük. Most pedig... már nem is akartam. – Vérem – érkezett a zümmögő hang, ahogy továbbvonszoltak előre. – Az én ivadékom. Az enyém. Csontfehér bőr ért a homlokomhoz, miközben a karmok még mélyebbre vájtak a karomba. Nem is lyuk volt. Inkább egy ajtó. Egy ajtó a pokolba. Apuci, hűen a szavához egyenest keresztülvitt rajta. Lehet, hogy álmodtam, de nem csak egy egyszerű álom volt. Mindez megtörtént. Szerencsére, vagy nem szerencsére, attól függ, honnan nézed,

semmire nem emlékszem abból, ami a kapun való átlépésem után történt. Nikónak kellett elmesélnie később. Nem halt meg. Ez nagy dolog volt a szememben, nem érdekelt mennyire igyekezett mindig elsiklani efölött. A legnagyobb dolog. Sikerült kimásznia egy ablakon a lakókocsi hátuljában. Kicsit megpörkölődött, szerzett néhány vágást az üveg miatt, de túlélte. Rohanvást megkerülte a lángoló kocsit, csak azért, hogy lássa, amint engem átcipelnek a kapun. A szakadás bezárult mögöttem és a Grendelek mögött, egyedül hagyva Nikót. Én eltűntem; Sophia elpatkolt, csak ő maradt meg egy kupac olvadt fém és műanyag, ami egykor az otthonunk volt. Ő nem ment el. Nem vágódott be a kocsijába és húzott el. Nem végzett számadást és jött rá, hogy már semmit sem tehet anyáért, vagy értem. Inkább maradt. Isten tudja miért. De ott maradt, teljesen egyedül. Se a zsaruk, se a tűzoltók nem jöttek ki. Azt hiszem, annyira messze laktunk mindenkitől, hogy észre sem vették a tüzet. Niko leült a fűbe oda, ahonnan eltűntem, és várt. Két napon keresztül várt és virrasztott. Nem adta fel a reményt. A legelső naptól kezdve. Úgyhogy annyira nem volt meglepő dolog, hogy várakozott. Az igazán meglepő az volt, hogy visszajöttem. Két nappal később, ugyanazon a helyen, szinte ugyanabban a pillanatban a sötétség kiokádott magából. Bénán és meztelenül estem a fűbe, egy lihegő, vicsorgó halom szemét. Úgy morogtam, mint egy veszett farkas, miközben Niko térdre hullott mellettem. Valószínűleg kiharaptam volna egy darabot a karjából, ha a zavarodottság nem csavart volna szoros lepedőbe. Aztán végül felismertem őt. Még így kiütve is csak néhány másodpercbe telt. Nikónak ugyanez egy kicsit tovább tartott. Számára mindössze két nap telt el. Számomra két év. Persze ez csak egy tipp volt. Akárhová vittek is magukkal a Grendelek, az idő ott biztos szabadságon volt. Egyértelműen idősebbnek látszottam most, hogy visszatértem. Egykor rövid hajam most a vállamig ért; nőttem néhány centit, a vállam szélesebb lett. Talán egy kicsit meg is erősödtem. Ezek szerint volt némi haszna is a pokolbéli víg napjaimnak. Viszont egyetlen pillanatra sem emlékszem, azok után, hogy átszambáztam azon a kapun a Grendelekkel együtt. Semmire. Az ott töltött idő annyira sötét és feneketlen volt, hogy még azt sem tudnám biztosan állítani, hogy egyáltalán ott voltam. Ha fizikailag nem változtam volna meg ennyire, azt mondanám, semmi sem történt. Az emlékezetkiesés annyira átfogó volt, hogy alig vettem észre ha egyáltalán eltűnt valami. Ha nekem gondjaim voltak, hát Nikóra mindez tízszeresen állt. Egyetlen borzalmas este alatt elvesztette az anyját és a testvérét. Jó, oké, Sophia soha nem kapta meg az Év Anyja kitüntetést. Isten a tudója, még boldogok is voltunk, hogy elköltözhetünk, és magunk mögött tudhatjuk végre. De abban reménykedni, hogy soha többet nem látsz valakit, vagy a halálát kívánni, két különböző dolog. Vannak jó és rossz halálnemek; szénné égni egy lángoló lakókocsiban, nos az egy teljesen külön kategória. Aztán visszatérek én, egy

vonyító amnéziás suttyó, akinek lövése sincs arról, hogy két napja vagy két éve tűnt-e el. Nem volt leányálom a bátyámnak. De megrázta magát, legyőzte az érzéseit, és továbblépett. Rámadta néhány fölösleges ruhadarabját a kocsi csomagtartójából. Az én ruháim közül már egyik sem volt rám jó. Miután ügyetlen, remegő mozdulatokkal felöltöztem, tetőtől talpig végigmért. Felgyűrte a pólóm ujját, és mustrálni kezdte a karomat. – Vért láttam – kezdte halkan. – Amikor elvittek, vért láttam a karodon és a nyakadon. Ujjaival egyesével megérintette a sebhelyeket először a karomon, aztán a nyakamon. Randák voltak, de már rég begyógyultak. – Jézus, Cal, tényleg te vagy az. Csontrepesztő erővel ölelt át, közben halkan kijavítottam. – Caliban. Most már Niko sem tagadhatta le, hogy egy szörnyeteg vagyok, igaz? – Baj van, Cal? Baj. Azok után, hogy négy éve rohantunk a Grendelek elől, Niko egyetlen egyszer sem hívott Calibannak. Soha nem adott lovat az önmagamról alkotott legsötétebb elképzelésem alá. Rohadt kis Polyanna. Ott álltam az ajtóban, a halovány fényben, és figyeltem, ahogy Niko alakja kibontakozik az előszoba sötétjéből. – Négy óra? – kérdeztem. – Ki tud annyi ideig aludni? Feküdj le nyugodtan. Már felébredtem. Gyengéden belebokszoltam a karjába, aztán fásultan elfintorodtam. – Próbálj meg nem horkolni, oké Cyrano? Nem hallom a rosszfiúkat, ha túlhangoskodod őket. Nikónak olyan orra volt, mint egy római centuriónak. A vonásai simák és letisztultak voltak, a csajok mindig vetettek rá egy pillantást, vagy többet, de ezt én sose voltam hajlandó elismerni. Helyette inkább kitaláltam egy csomó vicces nevet neki (amik közül a Cyrano volt a legkevésbé bántó), ő pedig imádta mindegyiket. Persze ha az imádat definíciója alatt egy kiadós nyaklevest értesz. Ezúttal elengedte a megjegyzésemet a füle mellett, csakúgy mint az éjszakára vonatkozó átlátszó hazugságomat. Ő is pontosan tudta, miért mondtam mindezt. Elindult a kínosan rendben tartott, kórházi szabványoknak is megfelelő, elvágólag bevetett ágya felé, levetkőzött és bemászott a takaró alá. Már nem is szólaltam meg a bazi nagy kés láttán, amit a párnája alá csúsztatott. Mindnyájunknak megvan a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké. Mire a nap felvonszolta fáradt seggét az égre, én már reggelit készítettem. Semmi érdemleges nem történt az éjszaka. Csak én voltam, egy kitűnően megvilágított lakás és egy lappangó rémálom. – Részemről szójapalacsintát szeretnék friss gyümölccsel! Niko már felöltözve lépett a konyhába, éppen derékig érő szőke haját kötötte lófarokba. – És egy kis frissen facsart narancslevet, ha szabad kérnem.

– Rántotta és sör, ahogy az úr parancsolja. – mondtam tényszerűen. – Szóval most rajtam a sor, hogy lemenjek a boltba, ugye? – Mondhatjuk így is. Niko megterített kettőnknek az asztalon. Még a ketchupot is előszedte nekem a hűtőből. – Vagy úgy is, hogy az elmúlt két hétben minden alkalommal. – Kötekedőén vonta fel a szemöldökét. – Természetesen nem mintha számolnám. – Aha – replikáztam kétkedve. Átfordultam az asztalhoz, és szétosztottam kettőnk között a rántottát. Aztán bedobtam a serpenyőt a mosogatóba, kerítettem magamnak egy széket, megfordítottam és lovaglóülésben elhelyezkedtem rajta. Nyomtam egy egészséges adag ketchupot a pufi, sárga kajára, és már készen is álltam, hogy beburkoljam az egészet. Niko közben habos, hideg tejjel töltötte tele a poharamat. Összehúzott szemmel, teli szájjal mordultam rá: – Ez nem úgy néz ki mintha Bud lenne, Nik. – Gondolj rá, úgy, mint fehér sörre egy tehén alakú hordóból. Az talán segít. is leült, és nekikezdett a saját tojás – és tehénlé adagjának. Miután lenyelte az első falatokat, lágyan a tányérhoz koccintotta a villáját. – Arra gondoltam, hogy evés után lemehetnénk a Central Parkba, és megkérdezhetnénk Koboldot, hátha tud valamit a Grendelről. – Kobbit? – Vidultam fel rögtön, a szám pedig gonosz vigyorra húzódott. – Csak beszélgetni? Nem rúghatnánk szét a sáros seggét is? Nem árt, ha edzésben tartjuk magunkat. Lehet, hogy nem voltam olyan halálosan precíz bunyós, mint Niko, de azért én is ki tudtam tenni magamért. Rég elmúltak már azok a napok, amikor kerültem a verekedést, attól tartva, hogy előhozza belőlem a rosszabbik énemet. De miután a Grendelek elvittek, megvilágosult bennem minden. Nem hozhatsz előre valamit, ami már így is az előtérben acsarog. Niko rosszalló pillantást vetett rám. – Addig, amíg csak rablókat eszik, nincs értelme túlkomplikálni a dolgokat. Ahogy csalódottan felmordultam, azért flegmán hozzátette: – Hacsak persze nem működik együtt velünk. – A remény hal meg utoljára. – Szalutáltam felé, kezemben a pohár tejjel. Ja, ja, a szörnyetegek mindenhol ott voltak. Mondjuk abból kiindulva, hogy milyen világban élünk, ez annyira nem volt meglepő. Ami viszont mellbevágó, hogy a legtöbb embernek halvány fingja sem volt erről. Ott voltak mindenkinek, aki csak kicsit is kinyitotta a szemét és körbenézett. De a tudatlanság áldásos, a világon pedig milliárdnyi áldott ember élt. Ettől függetlenül elképesztő volt látni, ahogy egy ghoul araszol előre az árnyak között, vagy, hogy egy vérfarkas fittyet hány a legelemibb törvényekre is, és senki sem veszi észre őket. Egyszer láttam egy vérfarkast – ami másfélszer akkora volt, mint bármelyik fajtársa, amit az Animal Planeten mutogatnak –, ahogy ott bandukol a járdán és figyeli az éjszakai életet. És szerintetek zavart ez bárkit is? Még láttam is egy túlfűtött

állatbarátot, ahogy rohan utána, hogy megnézze van-e rajta valami névvel ellátott nyakörv. Azt hiszem, a hülyeség önmagában is egy elég durva rémség. A parkban a tegnap éjszaka hűvöse keveredett az ősz hidegével. Niko és én majdnem húsz percig kocogtunk a kikövezett úton, mielőtt letértünk volna róla, hogy átvágjunk a bozótoson egy sokkal elhagyatottabb hely irányába – egy lápos, füves kis tisztásra, ahol a sűrű barna trutymó olyan ingovánnyá változott, amit csak egy disznó lenne képes szeretni. Vagy egy kobold. Nekidőltem egy fának, karba fontam a kezemet, és füttyentettem néhányat. – Bing-bang Kobbi! Vendégeid vannak. Hasadra süt a nap! A sár sima és mozdulatlan maradt. Bőrön súrlódó fém hangját hallottam, ahogy Niko szó nélkül előhúzta az egyik széles pengéjű, alkarhosszú kését. – Látod, Kobbi – dünnyögtem. – Nyűgössé tetted Nikót. Ez nem a legkedvesebb dolog a világon. Se különösebben okos. Ellöktem magam a fa törzsétől, és leguggoltam a trutymó széléhez, a combomon nyugtatva a kezeimet. – Tudom, hogy ott vagy Kob. Érzem. Ebből a szempontból hasonlítok apámra. Két focilabda méretű narancssárgás szem pislogott fel rám lustán a sárból. Mély, nedves hang böffentett rám odalentről. – Ja, pont akkora seggfej vagy, mint ő. Hát nem meglepő? Lövésem nem volt arról, mennyi ideig él egy kobold, de arra tippeltem, hogy rohadtul sokáig. Ez a darab föld már akkor Koboldé volt, amikor a Central Park még ötlet szintjén se létezett. Valószínűleg ezalatt szedte össze a New Yawk-i akcentusát is – a sok kocogótól, görkorizótól és a vacsiként szolgáló tolvajoktól. A sarkamon hintázva felhorkantam. – A géneknek ehhez semmi köze. Magamtól vagyok ekkora rohadék. Efelől kétséged se legyen. A sár felbugyborékolt, ahogy Kobold kibújt az iszapból, elődülöngélt és masszív válláról patakokban folyt a posvány. – Szart! Amikor minden pillanatban elkapjátok a tökömet, amint hátat fordítok nektek? Nem valószínű. Álló helyzetben volt vagy két és fél méter magas, egy hatalmas hústorony tetőtől talpig bugyborékoló barna lébe és elszáradt sárdarabokba burkolva. Feje beolvadt a széles vállak közé, teremtői láthatóan nem pazarolták az idejüket holmi nyakféle kialakítására. Széles, ajak nélküli szája tele volt hátrafelé hajló recés fogakkal, akár a cápáé. Lapáttenyerein három-három ujj meredezett, végükön majdnem húszcentis karmokkal. Fajának díszpéldánya, a mi Kobbink. Egy harmatcsepp. Egy üvegházi növényke. Egy bazi nagy szemeteskuka, ami gyilkos, vadállati életre kelt. – Mi a francot akartok most, stricikéim? – Csak egy rövid, udvarias társalgást szeretnénk. Niko a térdéhez koppantotta a pengét. – Remélem ez ellen nincs kifogásod. Lélektelen, minden dühöt és együttérzést nélkülöző szeme, hosszú pillanatokig

méregette a Niko kezében csillogó acélt. Aztán közömbösen megvonta hegyomlásnyi vállát. – Mi a francért ne. Ezért élek. Szóval, mit is akartok tudni? – Egy Grendel – jelentkeztem. – Tegnap itt lógott a parkban. Vetettem egy pillantást Nikóra, aztán hozzátettem. – Legalábbis egy ideig. Megöl minket a kíváncsiság, hogy miért. – Talán megkérdezhetted volna, mielőtt lemetéled a fejét – morogta Kobold. – Úgy egyszerűbb lett volna úgy. Niko felső ajka egy milliméternyit feljebb húzódott, felfedve egyenfehér fogsorának kis szeletét. – De sokkal kevésbé szórakoztató. Ja, Niko tudta hogy kell műsort csinálni. Kemény akár a szikla, hideg mint a jég. De mindegy, milyen arcot vett fel, Niko egyetlen dolog miatt csinálta mindezt. Soha többet egyetlen Grendel sem juthat a közelembe. A kockázatvállalás nem volt a bátyám profilja. – Tényleg lecsaptad a fejét? – kérdeztem kíváncsian. Végighúzta hüvelykujját a penge élén, és megrázta a fejét. – És csorbítsam el ezt a művészi pengét a csontjain? Nem hinném. – Egy pillanatnyi kihagyás nélkül folytatta. – Mit keresett itt Kobold? Csak erre járt, vagy valami vészjóslóbbat akart? – Vészjóslóbbat? Kobold gurgulázó nevetése nyomán földdarabok kezdtek röpködni a levegőben. – Most szórakozol velem, igaz? – Köpött egy egészségeset, aztán tovább dörmögött. – Teljesen mindegy, miben sántikált a kis szardarab, biztos hogy az valami totál elborult marhaság volt. Neked aztán tudnod kéne. A tündék mind ilyenek. Annyi év alatt, fogalmunk sem volt róla, mik is a Grendelek valójában. Még azután se jöttünk rá, hogy magukkal hurcoltak engem. Számomra csupán szörnyeteg, démonok voltak, ennél mélyebben nem voltam hajlandó foglalkozni az üggyel. Niko persze más volt. Az ő fáradhatatlan elméje sosem adta fel, mindig a miérteket és a hogyanokat kereste. Egész életünkben tudni akarta. Könyvtárról könyvtárra járt, mitológiát és démonológiát tanult egészen addig, amíg már a fülén jött ki a dolog, de sosem sikerült kinyomoznia őket. Egészen addig a sötétben tapogatóztunk, amíg Kobold – megvilágosította – az elménket. Tündék. A Grendelek tündék voltak. Valószínűleg azt hitted, hogy a tündéknek lágy, finom vonásaik, hosszú aranyszín hajuk és titokzatos kékeszöld szemük volt. Valószínűleg azt hitted, hogy csodás szabású selyemruhákban suhantak felalá, amiről féldrágakövek ragyogtak, és örökéletű fehér méneken lovagoltak. Bár az is lehet, hogy modernebb felfogású voltál ennél. Lehet, hogy a tündéket városlakóként képzelted el. Bőrcuccokba öltöző, motoros figurákat láttál, akik a bukósisakjukba rejtik hegyes fülüket. Van olyan jó, mint a fantasy, mi? Így van, a tündék jók voltak, na jó... nem mindegyikük. Ott volt persze az elbájolt piros alma, hogy igazi drámát csináljon az egészből. De a szabály, az szabály, a

tündék jók voltak, ráadásul gizdák is. Bármelyik D&D-geek, aki arról álmodozik, hogy egyszer maga is olyanná válik, mint ő, elmondhatja ezt neked. Szóval, hogy váltak ezek a tündék olyan vörös hajú démonokká, akik magukkal vittek engem? Ki a szar tudja? Hogy csináltak a tengerészek hableányt a lamantin-ból? Oké, a lamantinok valóban lenyűgöző teremtények, de alabástromfehér dudák, szexi pikkelyek és dús vörös ajkak? Na ne... Ez az új információ egyébként a legkevésbé sem változtatta meg a hozzáállásomat a témához. A Grendelek Grendelek voltak – semmi szükség, hogy belerondítsunk a levesbe. Kicsit nehéz volt rávennem az agyamat, hogy úgy gondoljak gyermekkorom szörnyeire, mint olyasvalakikre, akik Shaleandil, vagy Beoric a Szépséges rokonai. A francba is, a Grendelek még rendes ruhát se hordtak, nem hogy olyanokat, amik évekre lefoglalják Lady Karamellt. – Szóval az elborult marhaság csak általánosítás, vagy sziklaszilárd tényszerűsítés? – kérdezte Niko szolid hangnemben, ahogy közelebb jött, sárba taposva a satnya fű maradékát is. – Csak pletyka. Amit a környéken beszélnek, ennyi. – Karmaival ráncos, száraz bőrét kapirgálta. – Egy fia tündét se láttam itt eddig. Nem tudom, ez mit kereshetett errefelé. Ez nem az ő játszóterük. Nem városiak, mint én. A kis szardarab valószínűleg csak átutazóban volt. Kellően elutasító hangnemben mondta ahhoz, hogy higgyek neki. Kob láthatóan halálra unta magát, nem akart átvágni minket a palánkon. Nem látta a Grendelt, és fogalma sem volt róla, hogy mit akarhatott. Úgyhogy magára hagytuk a sarával meg a rablók ropogtatásával, aztán befejeztük a kocogást, amit én persze végigmorogtam. Niko elengedte a füle mellett a rinyálásomat, sőt inkább még nagyobb sebességre kapcsolt. Ha egész életedben menekülsz, akkor nem árt, ha valóban tudsz rendesen futni, hangoztatta gyakran. Megálltunk ebédelni valahol, mivel már baromira untuk az otthoni négyféle kajatípust. Én hamburgert akartam, Niko valami egészségeset, olyat, amiben minden van, aminek a legkevésbé sincs normális íze. Végül aztán kompromisszumot kötöttünk, és egy jókora vegetáriánus pizzát rendeltünk. Tésztából volt, meg akadt rajta sajt is, szóval le tudtam valahogy gyűrni, Niko meg szívvel-lélekkel tömhette magába a nyúleledel feltétet. Hátát a biztonságos falnak vetve szemét az enyémen tartotta. Én viszont inkább a poharamat fixíroztam. – Asszem, bogár van a kólámban. Niko közelebb hajolt, és elgondolkodva bólintott. – Valóban úgy tűnik. – Hátradőlt, aztán hozzátette: – Fehérje, valószínűleg nagyon tápláló. Horkantottam, közben azon gondolkoztam, hogy kihalásszam onnan újdonsült barátomat, vagy inkább visszaküldjem a kólát. Döntések. Döntések. Problémámat legkevésbé sem átérezve, a bátyám inkább nekilátott a kemencéből frissen az asztalunkra került pizzának. Odébb toltam a poharat, és hagytam, hogy a természet tegye a dolgát. Ússz, vagy süllyedj el. A legerősebb túlél.

Áthalásztam egy szelet pizzát vastag fehér tányéromra, fájdalmamban felszisszentem, és fújni kezdtem a megperzselt ujjaimat. Niko tekintélyes orra mentén nézett engem, miközben fapofával és hidegvérrel tartotta a saját gőzölgő szeletét. – Mindez csak akarat kérdése. Uralkodj a tested felett. – Ja, és fogadok, hogy deszkákat tudsz eltörni a pöcsöddel. Igazán fasza gyerek vagy tesó. Lecsippentettem valami zöldet a kajámról, és összehúzott szemmel méregetni kezdtem. Brokkoli. – Szóval, most akkor mi lesz? Reménykedünk benne, hogy a Grendel csak várost nézni jött ide, vagy beleássuk magunkat a dologba mélybben? – Nem most szeretnék az Optimisták Klubjának tagja lenni, Cal. És te? – Én is erre gondoltam. – Ránéztem az órámra. – Tanítasz ma? Ha éppen nem testőrködött, Niko azzal egészítette ki csekélyke vagyonunkat, hogy egy aprócska dodzsóban tanított. Még egy kis pénz az asztal alól, a futunkmint-a-lányok alapunkhoz. – Talán később – mondta elutasítóan. – Majd ha ezzel végeztünk. Most viszont edd meg a brokkolidat, mielőtt kihűl. Összehúztam a szemöldökömet, de engedelmeskedtem. – Mosd fel a padlót Hamupipő, edd meg a brokkolidat Hamupipő – mormoltam tésztával és sajttal teli szájjal. Ó, tényleg, ha már itt tartunk... a bogár túlélte. Jó neki.

Anyám az ország szinte minden lestrapált vidámparkjában és egyutcás falujában volt jövendőmondó, bár az igaz, hogy jobban kedvelte a városokat, mint a vidámparkokkal való utazgatást. Amikor egyedül volt valami egyszobás sötét lakásban, senkivel sem kellett megosztania a pénzét, miközben használhatatlan baromságokat és színtiszta hazugságokat vágott a kétségbeesettek arcába. Bizony, olyankor az egész világ az övé volt. Sophia szerette a pénzt. Vagyis, inkább azokat a dolgokat, amiket megvehetett belőle. Pia és narkó... az ő világának csillogó-villogó kacatjai. Bizton állíthatom, hogy soha nem ragadt a kezéhez a lóvé, és hogy bármit megtett volna érte. Tényleg bármit. Így kötött ki mellettem is. Egy ideig, amikor még fiatalabb voltam, azt hittem, másként is lehetett volna. Gyönyörű nő, nem, inkább lány volt, olyan akár a vihar... vad és szabad. Talán annyira szép, hogy egy szörnyeteg nem tudott ellenállni a kísértésnek, magával vitte, és olyan dolgokat művelt vele, amik eltorzították őt. Eltorzították, megváltoztatták és elérték, hogy többé ne foglalkozzon mással, csak önmagával. Belekergették abba a destruktív viselkedésbe, ami megfertőzte őt és mindenki mást körülötte. Hogyne gyűlölt volna, azok után, hogy honnét jöttem? Hogy felejtett volna el valamit, ami ennyire borzalmas, ennyire ijesztő volt? Te el tudnád felejteni azt, aki rád

szabadította ezt a poklot? Persze nem így volt. Ez volt a valóság, nem pedig valami bájjal és túlfűtött nemességgel teli tévéműsor. De fiatal voltam, ostoba és kerestem a módot, hogy... a francba... felmentsem őt. Niko puccos szavainak egyike, de volt benne igazság. Ugyanis mindegy milyen kemény, megcsömörlött belül, minden gyerek szeretne egy anyukát. Minden gyerek. De mint minden dolog, Sophiánál ez is a pénzről szólt. Nincs áldozat. Nincs agresszor. Csak egy egyszerű üzleti megállapodás. És ahogy ő mondta, a legrosszabb, amit valaha is kötött. A pénz nem tartott örökké, nem is beszélve a sok gondról-bajról, amivel a nyers arany és az ezüst készpénzzé alakítása járt. Gyakran nevetett fel harsányan egy üres pohár mellett, és mondta, – De te még mindig itt vagy Caliban. A pénz már sehol, de te még mindig kurvára itt vagy. – A kacajnak whiskey – és igazságszaga volt. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert már tízéves voltam, amikor először csúszott ki a száján ez a mondat. Lehet, hogy Sophia jós volt, de az összes igazságát nekem tartogatta. Talán joggal mondhatjuk, hogy nem nagyon hittem a jövendőmondókban, főleg miután egy közülük való nevelt fel. Se Niko, se én. De mindketten meglepődtünk, amikor először jártuk körbe New Yorkot két évvel ezelőtt, és összeismerkedtünk George-dzsal. George istenáldotta tehetség volt, egy látnok. George volt a remény és az igazság. George volt a hit, amikor a tiéd már rég elfogyott. George ráadásul tizenhét volt. Úgyhogy ki kellett várnunk az iskola végét, ha beszélni akartunk vele. Üléseinket egy ódon fagyizóban tartottuk, amit egy ráncos öreg bácsi vezetett, aki rá se hederített a ki-be járkáló emberekre, George mindig udvariasan megkérte a vendégeket, hogy vegyenek egy shake-et, vagy egy pohár ásványvizet, mielőtt távoznának. Ezzel valószínűleg megmentette a helyet, ráadásul kevésbé feltűnővé varázsolta azt. Az egyik boxban üldögéltünk, amikor George belépett és észrevett bennünket, majd szelíd mosollyal az arcán leült a velünk szemben lévő helyre. George-ban minden szelíd volt, márpedig egy olyan világban, ahol az efféle viselkedés inkább legenda volt, mint valóság, megtanultam értékelni minden egyes kis morzsáját az ilyesminek.

– Hé, Georgie-Porgie! – Vigyorodtam el. – Hogy van a pattanáskirálynő? Ez már rutinná vált részemről George-dzsal, egy aprócska trükk, ami az úton tartott. Megóvta az elmém épségét. Úgy bántam vele, mint a kishúgommal – akinek épp csak most esett le a hátsójáról a tojáshéj. Fenébe is, amilyen filigrán volt, simán elment húgnak. Csipkelődtem vele; gyengéd de mégis idegesítő csúfneveket találtam ki neki. Forgattam a szememet a történetei hallatán, húzogattam a haját, és szinte csak a fejét nem ütögettem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a köztünk lévő két év különbség tűnjön inkább tíznek. De leszámítva minden ügyeskedésemet, karlengetésemet: – Nézz ide, nézz oda!

Tégy bármit, de ne nézz rám! Ne láss engem és ne... ne lásd azt, amire annyira nem akarok gondolni. – Mindezek ellenére...Szart se értem el az egésszel. Georgina megrázta a fejét, göndör, sötétvörös haja vadul csapkodott kecses válla körül. – Még a fiúk az osztályomból is felnőttesebben viselkednek, mint te, Cal – mondta gyengéden. Niko élesen és könyörtelenül oldalba könyökölt. Tudta, miért viselkedem úgy, ahogy és megtette azt a hatalmas nagy szívességet, hogy egy szót se szólt miatta. Sem én, sem a bennem lakó szörnyeteg nem állt készen még ezekre a dolgokra, és ő tisztában volt ezzel. – Évek óta mondom neki ezt Georgina. Egyszerűen nem figyel rám. George megajándékozta egy bársonyosan barna egyetértő pillantással. – Gyerekek. Szokás szerint olyan kedvesen viselkedett, hogy még véletlenül sem tudtam elrejteni az arcomon megjelenő pírt. Dörzsölt voltam, kemény és képes arra, hogy szétrúgjam bárki, vagy bármi seggét... a lányok meg simán elérték, hogy feszengeni kezdjek a székemen. Amíg ők egymással enyelegtek a gyermeteg viselkedésem fölött, én visszavonultam a pulthoz, és szereztem magunknak három jégkását. Ananászosat George-nak, uncsi vaníliásat Nikónak és csokis-cseresznyéset magamnak. Nem törődve a ténnyel, hogy majdnem nagyobb, mint ő maga, George azonnal nekilátott a sajátjának. Soha nem kért pénzt a látásért. Teljességgel visszautasította. De a fagyit azt elfogadta. Azok után, hogy mennyien jártak hozzá, meglepő volt, hogy eddig még nem vált egy százhúsz kilós pszívé. – Hogy van a családod Georgina? – kérdezte komolyan Niko, miközben szívószálával a vaníliakásáját kavarta. – Édesapád? Kezének hátsó részét az arcához érintetve, pattanásos karamellszín bőrét halvány pír öntötte el, miközben másik kezével egy szalvétáért nyúlt. – Egész jól van – válaszolta ugyanolyan komolysággal, mint Niko. George apja beteg volt, annyira, hogy az egész jól volt a legtöbb, amire vágyhatott. AIDS. Nem volt különösebben jó édesapja George-nak, sem a testvéreinek, amikor még fiatalabbak voltak. De összeszedte magát, kimászott a pokol legmélyebb bugyraiból, és leszokott a drogról. Csakhogy már túl késő volt. George és a családja visszakapta őt, csak azért, hogy most ismét majdnem elveszítsék őt, ezúttal véglegesen. De Georgie még mindig Georgie volt, és olyan fényben látta a dolgokat, amire az emberek nagy része egész életében vak maradt. Legalábbis Niko ezt mondta. Én egyike voltam a rövidlátóknak. Ha volt is ilyen fény, én nem láttam még egy táncoló pisláját sem. A fény volt maga a nagy kép, a rejtély, az élet nagy kirakós játéka. Nekem meg volt két vagy három darabom az egészből, amik ráadásul össze sem illettek. – Ennek igazán örülök. – Niko egy igazi alapkő – már ha volt ilyenje a világnak – az asztalra fektette mindkét tenyerét. – Georgina, szükségünk van a

látásodra. – Tudom – mondta egyszerűen még azelőtt, hogy arcán megjelent volna egy pimasz mosoly. – Végül is látnok vagyok, nemde? Niko szájának egyik szeglete ritka félmosolyra húzódott. – Hát persze. – Kinyújtotta az egyik kezét. – Kezdhetjük? Miután óvatosan megtörölte kezét a szalvétában, tenyerét Nikóéra tette. Aprócska keze eltörpült a bátyáméban, behunyta a szemét, és halkan zümmögni kezdett. Ismerős procedúra volt, olyan, amit már vagy tucatszor láttam... más embereknél. Ez volt az első alkalom, hogy mi is igénybe vettük a képességét, ez a tény viszont láthatóan a legkevésbé sem lepte meg George-ot. Időnként – Isten tudja hányszor – elgondolkoztam rajta, talán George kideríthetné, hogy merre jártam abban a két évben, ami kiesett az életemből. De végül két dolog mindig megállított. Az első az volt, hogy bármi történt is velem odaát, az nem olyasmi, amit másnak is látnia kellett volna. A másik meg, abban sem voltam biztos, hogy én tudni akartam. Talán a Grendelek tettek róla, hogy ne emlékezzek semmire, vagy talán jómagam. Bármilyen is volt az életem odaát, a tökömet rátenném, hogy nem hasonlított egy rózsaszirmokkal teli ágyikóhoz. Ha az elmém nem volt hajlandó emlékezni, akkor annak pokoli jó oka kellett, hogy legyen. Pokoli jó, vagy ezernyi észbontó oka. – Füstös, vízszínű emlékek – Hát persze. George zümmögése elhalt, mozdulatlan csendnek adva át a helyét. Aztán egy szó, egy távoli harangütés, kútba dobott kő hangzott fel. – Kérdezz! Niko nem vesztegette az idejét. Azonnal rákérdezett: elhagyjuk-e a várost, hogy az ellenségeink megtaláltak-e minket. George már korántsem volt olyan sietős a válasszal Elfordította a fejét, mintha gondolkozna, vagy mintha meghallott volna valakit... valakit tőlünk kicsit balra, kicsit mögöttünk, kicsit odébb. Lehet, hogy ez volt a jövő… egy hely valahol odébb, talán csak egy kicsit messzebb tőlünk. Egy hosszúnak tűnő perc után felemelte és megrázta a fejét. – Nem – jött finom hangján a válasz. – Biztonságban vagytok. A Grendelek itt nem láthatnak benneteket. Túl sok ember. Túl sok zaj és fény. Egyetlen homokszem vagytok csupán egy végtelen partszakaszon, egyetlen levél egy hatalmas erdőben, egyetlen csillag a messzi égbolton. – Kinyitotta a szemét, és kuncogni kezdett. – Irodalom volt a hatodik órám. – Rendkívül költői – válaszolta Niko száraz érdeklődéssel. Nem kommentálta a tényt, hogy George a semmiből szedte elő a Grendel nevet. Grendelek voltak számunkra, úgyhogy neki is. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon képes-e kiolvasni az agyunkból, hogyan is nézhetnek ki, vagy csak a szót sikerült kihalásznia onnét. Azon is elmerengtem, többször, mint kellett volna, hogy ha rám nézett, akkor kevesebbnek látott-e, mint egy embert. Ha igen, akkor egy szót se szólt róla, és a mosoly, amivel felém fordult, most is olyan meleg és nyílt volt, mint mindig.

Ó, Úristen! Befejeztük a jégkását, miközben George lányos dolgokról csacsogott. Csini fiúk, meg ruhák. Csinos srácok, meg az elviselhetetlen fiútestvérei, nem is beszélve a végtelenül gőgös nőnemű tesóiról. Aztán végül megint vissza a csinos srácokhoz. Mindezt, miközben ugyanazzal a megnyugtató szemével nézett engem. Látod? Mintha ezt mondta volna. Nem kell aggódnod. Számodra megmaradok gyermeknek. Biztonságban leszek, és távoli maradok, mint a gimis szappanoperák szereplői. Nem kell aggódnod. Nem kell félned. És tényleg értem tette mindezt – hogy megnyugtasson. Gyanakodtam, hogy ez a legjobb esetben is erős túlzás volt. Még nem láttam egyetlen potenciális pasijelöltet sem a fagyizó környékén. Egy olyan lánnyal, mint George – francba is, egy gimis csődör összepisálná magát örömében, ha olyannal járhatna, mint ő. Hogy mondjam… pokolba is, Georgie tündöklő volt. Nincs rá jobb szó. Tündöklő. Viszont a tündöklőnek ezúttal sikerült még Nikót is az ő vasakaratával együtt lassan az őrületbe kergetnie a tini szövegével. Mire a saját kásánk végére értünk, a bátyámnak már viccesen üvegessé vált a tekintete. Olyan udvariasan és kimérten köszönte meg George-nak a segítséget, ami bármelyik angol komornyiknak becsületére vált volna, miközben én szimplán búcsút intettem neki és megajándékoztam egy Viszlát pattanáskirálynő!-vel. Vidáman rám mosolygott és visszaintegetett, ahogy kisétáltunk az ajtón, felettünk csendesen csilingelt a bolt rozsdás csengője. Már kevésbé aggódtam a Grendelek miatt. Ha hírekről volt szó, legyen az jó, vagy rossz, George megbízhatóbb volt, mint akár a CNN bármelyik híradója. Ha azt mondta, biztonságban vagyunk, akkor az úgy volt. Annyira megbíztam George-ban, amennyire csak képes voltam erre az érzésre. Legalábbis addig, amíg vissza nem fordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a mi kis látnokunkra. Már nem mosolygott. Sírt. Fejét a párnának használt kezeire hajtva, rázkódó vállakkal, kísérteties csendben zokogott az üvegablakok mögött. Úgy bőgött, mintha egy barátját, családtagját, vagy éppen lelkének egy kis darabját veszítette volna el. Vicces dolog a hit... sokkal könnyebb elveszíteni, mint szert tenni rá. Elmondani, vagy nem elmondani a dolgot Nikónak – Nos Hamlet, ezúttal nem ez volt a kérdés. Nem az volt az igazán lényeges, hogy Nik rájön-e, hanem az, hogy mindez mikor történik meg. A bratyómnak röntgenszeme volt. Előbbutóbb rájön, hogy valamit rejtegetek előle, és fogadni mernék, hogy inkább az előbb játszik. Szóval, ha lamentálni akartam az ügyön, az igazi drámai hősökhöz hasonlóan, létre kellett hoznom magamnak rá a megfelelő alkalmat. Ráadásul lehetőleg gyorsan. Egy már többször bizonyított, sokat próbált tervet választottam, ami még sosem hagyott cserben eddig. Tíz másodperccel azután, hogy visszaértünk a lakásba, már kiütve feküdtem a kanapén, mint valami vesztes bokszoló. Ez volt a tökéletes terv, ugyanis egy cseppnyi hamisság se volt benne. Baromi közel

álltam valamiféle kicseszett jógihoz, ha arról volt szó, hogy egy pillanat alatt kómába kellett zuhanni. Mikor órákkal később felébredtem, a bejárati ajtó biztonságosan be volt zárva, Niko pedig lelépett a dodzsóba tanítani. Legalábbis ezt állította a hátrahagyott üzenete, meg egy csípős emlékeztető arra nézvést, hogy a tányérok nem mosogatják el magukat, a fürdőszobában tenyésző penész pedig pont egy napnyira jár attól, hogy értelmes életre ébredjen. Repülőt hajtogattam az üzenetéből, és átrepítettem a szobán. Kitűnő leszállást produkált a szebb napokat is látott tévénk tetején. Jól mutatott ott, úgyhogy ott hagytam elismerésként minden szabadságot szerető penész iránt. Előkotortam egy félig kiürült mogyoróvajas üveget a konyhaszekrényből, leültem az asztalhoz, és munkához láttam. Csak én, egy kanál, és a legszebb napjait már maga mögött hagyott mogyoróvaj. Bármikor meg tudtad állapítani. .. már ropogós, pedig még lágy volt, amikor megvetted. Félretéve az ilyesmit, még mindig jó íze volt. Többé-kevésbé. Miközben ettem, hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon, és Georginán kezdtem gondolkodni. Megbíztam benne, legalább annyira, mint Nikóban. És ez nagy dolog volt az én szótáramban. Bármelyik rohadt szótárban. De hazudott nekünk. A hazugságok pedig olyanok voltak, mint a sav vagy a rozsda: egy szívdobbanás alatt semmivé marták a bizalmat. És noha jó szemem volt, hogy kiszúrjam az árulást, sosem néztem George irányába. Láttam, hogyan segít egy csomó emberen, hogy hozza el a fényt sivár, üres életek sokaságába. Kemény igazságokat is láttam már kicsúszni a száján. Az ilyenek mindig megszelídültek, ha George nyugodt szavai által, ahogy a csodálatos és vibrálóan színes nagy kép részeként írta le őket. De szelídítve vagy sem, mindig eljutatta az igazságot a megfelelő helyre. Mindig. Egészen mostanáig. El kellett gondolkodnom azon, hogy mi történhetett. Miért fordított hátat a becsületességnek, ami eddig éppúgy a védjegye volt, mint a göndör, sötétvörös hajfürtjei? Újabb falatot tömtem a számba, és borús képpel hanyagoltam el az érzést, ahogy a falat megült a torkomban. Talán el kéne felejtenem a miértet, és a mire kéne koncentrálnom. Egyértelmű volt, hogy hazudott, de mi volt maga a hazugság? A Grendelek valójában itt voltak a városban és utánam kutattak? Vagy talán az, hogy se én, se Niko nem voltunk biztonságban? Rohadt életbe, lehet, hogy mindkettő. Eltoltam magamtól az üveget, és államat a kezemre fektettem, a könyökömet hozzányomtam az asztal olcsó műanyag lapjához. Picsába! Bármi is volt az, számunkra az olajra lépést jelentette, ráadásul gyorsan. Behunytam a szemem, és most már hangosan kezdtem káromkodni. A miértet még mindig nem sikerült eltemetnie a továbblépésről szóló gondolatoknak. Talán azt gondoltad, hogy egyszerűen csak elkönyvelem magamban az egészet, mint a szokásos és elkezdem összerámolni a holmimat. De ő George volt, és a karja szorosabban körülfont, mint amennyire engednem kellett volna. Úristen Georgie, mit művelsz? Eltettem az üveget, a kanalat bevágtam a mosogatóba,

ami nem kevés csörömpöléssel érkezett meg a rendeltetési helyére. Az első naptól fogva, amikor megismertük, Georgie körül valami furcsa fény világított. Tudom, elcsépelt, de igaz. Ott ált a móló halpiacán, kezében egy ósdi kutyanyakörvvel. Egy öregember volt vele, hófehér haja egyenesen állt el a fejétől, a remegő kezek általi állandó fésülés miatt. Csapott vállal és rosszul megkötött csokornyakkendővel állt ott és ezt hajtogatta: – Kicsúszott a nyakörvéből. Sosem csinált még ilyet. Soha. Vénusz jó kislány. Niko és én éppen munkát keresni jöttünk le ide, amikor megláttuk a csendes kis, a férfi szereti a kutyáját; a férfi elveszti a kutyáját drámát. Niko bordái közé böktem a könyökömmel, és egy mély horkantás kíséretében nézni kezdtem, hogyan dolgozza meg a kislány az öreg fószert. Ezerszer lejátszottam már ezt Sophiával. – Elveszítettem a feleségemet, a vagyonomat, az anyumat, az apumat, a gyermekemet! Segíts! Vezess! Ments meg! – Az istenverte összetört szívűek ott voltak mindenhol. Mondjuk az is igaz, hogy Sophia sose vizsgáltatta át a – szellemvilágot – valami blöki után. Nem mintha nem tette volna, ha pénzt szimatolt volna a dologban. A megfelelő összegért megfejt volna egy bikát is. A csaj is tudta, hogy kell elkápráztatni a népet. Mindkét kezével a nyakörvet szorította; sötét szemével pedig befelé figyelt. Kicsiny arca körül olyan fény izzott, ami nem lehetett más, mint valami ügyes csalás. Aztán mondott volna a fickónak néhány előre betanult sort, eltette volna a pénzt, amit az a kapzsi kis kezébe csúsztatott, és már odébb is állt volna. És az öregember továbbra is maradt volna egyedül. Nem maradt volna más társasága, csak az üres kutyanyakörv. Szívszaggató. Legalábbis ezt hittem egészen addig, amíg Vénusz, egy nagy koszos fehér szőrgombóc, kapkodó talpakkal és idegesítő magas vakkantásokkal, elő nem robbant néhány raklap mögül. Niko hozzáérintette a vállát az enyémhez, és halkan a fülembe mormogta: – Nahát, nahát, ki hitte volna? Én aztán rohadtul nem, az biztos. Amíg az öreg muksó és Vénusz egymást nyalogatták, a kislány odajött hozzánk. Annyira, de annyira apró volt, alig tűnt tizenkettőnek. Csak később jöttünk rá, hogy valójában már tizenöt volt, ráadásul kábé tizenöt emberöltővel bölcsebb is nálam. Ott állt előttünk, a csomókba fogott vörös hajával, aztán sajnálkozó hangon megszólalt. – Most biztos nem fogtok itt munkát találni. Ha jövő héten visszajöttök, nagyobb szerencsétek lesz. Akkor szükségük lesz éjszakai biztonsági őrökre. – Arcán ártatlan, kíváncsi mosoly jelent meg. – Caliban. Vicces neved van. Hát ez volt George. Az üveg nem törik túl jól, ha mogyoróvajjal van összeragasztva. Nincs igazi, kielégítő robbanás, csak egy csalódást okozó nedves reccsenés. Éppen a padlón térdeltem, és próbáltam feltakarítani a mocskot, amikor az agyamba villant a gondolat. Lehet, hogy George azt tette, ami szerinte a legrendesebb dolog volt. Lehet, hogy látta a köbe vésett jövőnket. Láthatta, hogy bármit teszünk is, Niko

meg én, a végén úgyis mindketten elpatkolunk. Elképzelhető, hogy akár megyünk, akár maradunk a hátsónknak akkor is búcsút inthetünk. És noha időnként kemény igazságokat is kimondott, ebben még ő sem tudta megtalálni az ezüstszálat. Isten a tudója nem vagyok híve az önámításnak. Elég korán leszoktam róla, de most épp ott tartottam, hogy megváltoztassam ezt a hozzáállásomat. Elmondom a rossz híreket Nikónak, összedobjuk a cuccunkat, lelépünk Dodge-ból, és mindezek alatt szilárdan tartani fogom magam abban a hitben, hogy George-nak megvoltak a maga okai, méghozzá jó okai, amiért azt mondta nekünk, amit. És igen, pontosan tudom, hogy ez egy elképesztő nagy baromság, de mivel hamarosan úgyis nagyon messze leszünk mind tőle, mind a várostól, megmarad ártalmatlan baromságnak. El fogom dobni a reményt, a tündérmesékbe vetett hitet, és visszatérek a főállású cinizmushoz, abban a pillanatban, hogy átléptük a városhatárt. És ha legközelebb meglátok egy kisnövésű pszít, aki éppen egy virnyákoló szőnyegrongálót próbál megtalálni, elkezdek rohanni az ellenkező irányba. Nem volt különösebben jó ötlet, sőt, majdnem olyan szar volt, mint a – Várjunk meg még egy romantikus számot a Titanic házi zenekarától, mielőtt a mentőcsónakokhoz menekülnénk! – De legyen bármilyen hulladék, ez volt az egyetlen épkézláb tervem. Ahogy a mondás tartja, vagy azzal a kézzel játszol, amit osztottak neked, vagy elsétálsz az asztaltól. Véglegesen. Niko a védelmezőm volt egész életemben. Ott állt a hátam mögött, amikor biztatásra volt szükségem. Ott állt előttem, ha szűrőre volt szükség Sophia és köztem. Picsába, időnként a világ és köztem. Mindig mellettem állt, ő volt a fáradhatatlan támogatóm. Aki most leginkább éppen a seggemet szerette volna áttámogatni a hold túlsó oldalára. – Mondtam már, hogy sajnálom – morogtam neki, félig fekvő helyzetben a kanapén, miközben vetettem rá egy félig megbánó, félig sértődött pillantást. – Mikor? – követelte Niko nyersen. Ott állt felettem, lazán karba tett kézzel, és lézerként vágó bosszús tekintettel méregetett. – Mert nem emlékszem semmiféle bocsánatkérésre. Talán éppen a fürdőszobában voltam? Vagy talán csak képzelted, futó gondolatként jelent meg az aprócska agyadban? – Vagy talán csak elmerült egy nagy adag szarkazmusban és ocsmány halált halt. – Egyik zoknis lábammal megvakartam a vádlimat. – Mit gondolsz? – Nem Cal, nem gondolok semmi ilyesmit. Amit viszont tényleg gondolok, az az, hogy csináltál valami elképesztő ostobaságot, és most nem mered bevallani, sőt még kevésbé bocsánatot kérni érte. Ez a beszélgetés csöppet sem fenyegetett annak a veszélyével, hogy egyhamar véget ér. – Nem mintha ez nem lenne baromi vicces – sóhajtottam, és rácsaptam az órámra. – De húsz perc múlva munkában kell lennem. Előrehajoltam, és a kezemmel kutatni kezdtem a csukám után a kanapé alatt. Niko biztos kézzel tépte ki a kezemből a megszerzett cipőket, és hangos csattanással levágta őket az asztalra.

– Szerintem ma el fogsz késni. Énszerintem a késés lesz a legkisebb bajom a mai este folyamán. – Jézusom Nik, mit csináltál volna, ha akkor elmondom, he? Egyszer már hazudott nekünk. Valószínűleg megtette volna újra. Nem valószínű, hogy ki tudnád brúszlízni az igazságot egy tizenhét éves lányból. – Természetesen nem – válaszolta Niko érzelemmentesen. – De én nem vagyok benne annyira biztos, hogy a vele való beszélgetés annyira céltalan lett volna, mint te. Georgina a barátunk Cal, ő különleges, a sors ajándékozta meg ezzel a képességgel. A legkevesebb az, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi játszódhatott le a fejében. Talán arra lyukadunk ki, hogy a sírásnak semmi köze sem volt hozzánk. Lehet, hogy tényleg beszélnünk kellett volna vele; itt hibát követhettem el. De egy valamiben nem tévedtem. Miattunk, sőt, talán értünk sírt. De időnként a bátyám is pont olyan makacs tudott lenni, mint én. Ez egy olyan dolog volt, amit a saját szemével kellett látnia, hogy hinni tudjon benne. – Lehet, hogy igazad van – mondtam diplomatikus hangnemben. – Miért nem próbálsz meg beszélni vele, amíg én melózom? Hátha te ki tudsz belőle szedni valamit. Az egyik cipőmért nyúltam, és Niko ezúttal nem mozdult, hogy megállítson. Felhúztam a lábamra, és kötöttem rá egy laza kettős csomót. Halkan megszólaltam, miközben a másik csukát is elkezdtem felvenni. – Sajnálom, Nik. El kellett volna, hogy mondjam, csak… Megrázkódtam és hagytam, hogy a szavak elússzanak a semmibe, miközben bekötöttem a másik cipőfűzőmet is. – Csak nem akartad elhinni az egészet – fejezte be helyettem. – Ja. – A térdemre tettem a kezem, és bánatosan felnéztem rá. – A – Tagadás – nem csak egy görög folyó neve. – Sikerült egy majdnem őszinte mosolyt az arcomra csalni, ám Niko mégis összehúzta a szemöldökét. – Nyugi Cyrano! Csak vicceltem. Rohadt jó felső tagozatos tanár lett volna belőled. Kimért, hatékony és rohadtul analitikus. Szürke szeme rám villant. – Azok után, hogy úgy viselkedsz, mint egy tizenhárom éves, pont egy felsős tanárra van a legnagyobb szükséged. – Karját nyújtotta felém, és felhúzott a kanapéról. – Légy óvatos a munkában, Cal. Különösen óvatos – tette hozzá. – Zárás után megvárlak, csak a biztonság kedvért. – Tényleg őrzője vagy a testvérednek. Éreztem ahogy a mosoly lehervad az arcomról. Ezt én is sajnáltam. A munka pont olyan, mint amilyen a munka lenni szokott. Faltól falig érő dögunalom, egészen addig, amíg Meredith fel nem tűnt egy vadonatúj felsőben. Már ha őszintén felsőnek lehet nevezni öt flittert, meg néhány pókhálószerűen futó csillogó szálat. Hé, lehet, hogy nem ismertem a divatot, de azt tudtam, hogy mi tetszik. És jó sok el nem takart selymes bőr a lista elején szerepelt.

Cseresznyepiros körmök szaladtak végig az állkapcsomon, és simítottak egy kósza hajtincset a fülem mögé. – A nagy fiú bent van már, Cal? Asszem, egy kicsit elkéstem. Az – Egy kicsit elkéstem – meredithnyelven jelentett vagy másfél órát a való világban. Folytattam a ragacsos bárpult takarítását, és felvont szemöldökkel néztem rá. – Mit gondolsz Merry, Merry? Felmordult, és nagy vörös ágyúgolyókat lövellt a tekintetével. – Felcseszte az agyát, mi? Válaszra sem várva megigazította magán a felsőjét, még több husit fedve fel, aztán beletúrt a hajába. – Itt az ideje, hogy megcsókolgassak egy ráncos öreg segget. Kívánj szerencsét! – Azzal a két ágyúgolyóval ott, nem hiszem, hogy túl sok szerencsére lenne szükséged – vigyorogtam rá. Igazi büszkeséggel nézett le a dupla D-jeire. – Csodálatosak, ugye? – Számtalanszor láttam, hogy szenvednek a nők, amikor a pasik a mellüket bámulták. Fenébe, végül is egy bárban dolgoztam. A vendégek , 99,9 %-a hímekből állt. Ellenben Meredith volt az első nő, aki úgy nézett a saját kebleire, mint bármelyik útszéli perverz vadállat. Még egy utolsó pillantást vetett az ikreire, aztán eltűnt a bár hátsó részében, hogy kicsit megdolgozza a tulajt, Mr. Talley-t. Vagy ahogy mi hívtuk, Mr. Zsebhokit. Pont olyan titokzatos, ritka látvány volt, mint a Yeti, vagy Nagyláb, egyfolytában az épület hátsó traktusában bujkált, számolta a pénzét, és még isten tudja, mi mindent csinált az irodájában. Havonta egyszer-kétszer előmászott, hideg, élettelen tekintettel végigmérte a nőket idebent, idegesen remegő ujjakkal beletúrt a hat-hét szál zsíros hajába, majd ismét eltűnt. Ijesztő fickó volt, aki többet költött pornómagazinokra és zsebkendőre, mint sörre a saját bárjának. Megráztam a fejem, aztán bevágtam a koszos rongyot a mosogatóba. Mindenkinek kellett valami hobbi, még az őrülteknek is. Ha Meredith olyan borzalmassá akarta tenni a saját munkáját, hogy a seggét kelljen ráznia a Hokis előtt, hát az ő baja. És ha esetleg meghallottam volna egy sikolyt, az is csak annyit jelentett volna, hogy a sikongatás rosszat tesz az üzletnek. A pultosok megdolgoznak azért a borravalóért. – Bocs haver, tudnál nekem segíteni? A hang irányába fordítottam a fejem, miközben gondolatban megrugdostam magam. Nikót nem öntené el a boldogság, ha megtudná, hogy bárki is a hátam mögé tud szambázni, amíg másfelé figyelek. Tisztában voltam ezzel, de rohadtul nem érdekelt. Egy fickó állt a pult túloldalán válaszra várva. Nagydarab néger fószer volt, sörteszerű hajjal és rövidre nyírt kecskeszakállal. Csuklójára vörös és fekete festékkel lovat tetováltatott, ami most kifigyelt a bőrkabátja ujjából. Türelmes barna szemekkel méregetett, miközben hófehér fogakkal teli vigyort villantott rám. – Rosszkor jöttem?

Kinyúltam egy pohárért, teletöltöttem szódával, aztán leraktam elé a pultra. – Bocs, pajtás. Mit tehetek érted? Megfogta a poharat, és a szájához emelte. – Kösz. – Ivott egy kortyot, aztán visszatette a poharat, miközben bánatos mosoly jelent meg a szája sarkában. – Örülök, hogy nem sört adtál. Leszoktam a piáról. Tudtam, hogy nem volt piás. Az alkohol tovább marad meg szagban, mint a véráramban. Ha egy hónappal ezelőtt megivott egy sört, azt is megéreztem volna. – Ja, ja, pont úgy nézel ki, mint a tiszta és komoly típus. Szóval – futottam neki újra – mit tehetek érted? A mosolya kicsit megfakult a nyers szavaim hallatán. – A zenekarral vagyok. El kéne kezdenem felállítani a cuccainkat. – Visszatolta elém a poharat. – Ki kéne nyitnod nekem a hátsó ajtót. – Zenekar? – horkantottam. – Most viccelsz, ugye? Talley komolyan ideugrasztott egy bandát? Lerakta magát egy bárszékre, és egyet koppantott a bárpulton. – Hé, pajtás mi minőséget és kultúrát hozunk ebbe a lyukba! A főnököd felismeri az adódó lehetőségeket. – Vicces. Eddig nem igazán vette észre – Megtöröltem a kezemet, leszedtem a kulcsokat a horogról a falon, aztán előjöttem a pult mögül. – Remélem, már előre kifizetett benneteket. – Igazából a bevétel egy részéért dolgozunk. – Közepesen szégyenlős pillantást vetett rám, majd kezet nyújtott. – Sámuel vagyok, a szólógitáros. – Cal. Bármennyire is ragaszkodtam a hülyeségeimhez, Niko már jó ideje leszoktatott a – Caliban – mániámról. De akár rám volt írva, akár nem, mindig tudtam, honnét jöttem. Megráztam Sámuel, egy egész életnyi húrtépéstől kérges kezét. – Nos, Sámuel, a szólógitáros, remélem el tudjátok osztani egymás között a nagy semmit, mert errefelé általában abból áll a bevétel. Figyeltem a lépteit a hátam mögött, ahogy az ajtó felé haladtam. Nem Grendel volt, de az még nem jelentette azt, hogy nem is egy tolvaj, aki ki akarja rámolni a helyet. Kaptunk már belőlük eleget. Felhúzott és csalódott rablók, főleg azután, hogy meglátták a kasszát. – Rákérdezek Talley-nél, aztán kinyitok neked. – Segond – szólt egyenletes hangon a hátam mögül. – Aztán akár segíthetnél is kirámolni a verdát. Fizetek érte pár dolcsit. – Ja, okés. Úgysem volt jobb dolgom. Jelenleg senki sem volt a bárban, leszámítva egy szétcsúszott törzsvendéget, aki a sarokból bámulta a tévé hangyás képernyőjét. Jerry észre sem vette volna, hogy eltűntem, egészen addig, amíg ki nem ürül a pohara, addig meg lehetett még vagy egy óra.

Amíg Zsebhoki megerősítette, hogy ő vette fel Sámuel bandáját, Meredith kimenekült az irodából. Az arcán lévő félig gúnyos, félig megvető kifejezés csillogó mosolyba olvadt át, Sámuel irányába. Az, hogy volt pasija, még nem akadályozta meg Meredith-t, hogy szemtelen módon flörtöljön másokkal. Nikónak már többször is volt szerencséje megtapasztalni ezt. Elég valószínűnek tartom, hogy Meredith pasija egy pillanat alatt repült volna, ha Niko akár a legcsekélyebb biztatást ad a lánynak, de Niko az olyan csajokra bukott, mint saját maga. Heves, és végtelenül realista. Meredith-re egyik sem volt igaz. Kint a sikátorban végignéztem, ahogy Sámuel kinyitja a furgont. Egy régebbi modell volt, oldalán vörös gót betűkkel díszlett a felirat: A HORDA. Ráböktem a névre, aztán kíváncsian megkérdeztem: – Mint a mongolok? Bólintott, és kitárta az ajtókat. – Az énekesünk Dzsingisznek hívja magát. Hát nem kemény? Azt hiszem én pont nem voltam abban a helyzetben, hogy valakit a neve miatt piszkáljak, bár én legalább nem magamnak választottam. – Eléggé – helyeseltem. Fél órán belül ki is pakoltunk mindent a kocsiból, én pedig már egy újabb poharat töltöttem tele Sámuelnek valami szénsavas és alkoholmentes löttyel. Hálásan biccentett felém, és átcsúsztatott egy tízest meg egy ötöst a pulton. Elutasítóan megráztam a fejem. – Ne! Tartsd csak meg! Nem volt semmi dolgom. Egyébként is, egész szórakoztató volt. – Derűsen rávigyorogtam. – Tanulópénz. Sámuel könnyen oldódó, társasági arc volt néhány olyan sztorival, amitől égnek áll a hajad. Általában rosszfiús történetek egész estés vedelésektől a nagy Kán szexuális ámokfutásaiig. Az énekes valószínűleg még egyszer sem találkozott olyan nőnemű rajongóval, aki ne tetszett volna meg neki azonnal, vagy olyan piával, amit ne imádott volna rögtön az első korty után. A kettő keverése pedig időnkénti letartóztatást, valamint retúrjegyet jelentett a detoxba. Sámuel viszonozta a vigyort, és ránézett nehéz, krómozott órájára. – Kábé egy órán belül te is részese lehetsz ennek érzésnek. Csak hagyd gyorshíváson a 911-et. A legutóbbi helyen ki kellett hívnunk a mentőket, hogy kiszedjék Dzsingiszt a bőrnadrágjából. – Lehúzta az italát, aztán összeszedte a pénzt, és berakta a borravalós üvegbe. – Megérdemelted. Kösz a segítséget Cal! Be kell lőnöm a hangosítást. Később még jövök. Lazán intett felém, aztán elhúzott a bár hátsó traktusába, félig beleolvadva a homályba, árnyékká válva az árnyékok között. – Mmmmm. Cuki. – Meredith tűnt fel a vállamnál, miközben nyelvével megnyalta a felső ajkát. – Olyan erős és magabiztos. Izzó. Egy igazi nagy fekete csődör. Felhorkantottam, úgy igazán, gyomorból jövően. – Fenébe is Merry, a UPS-es csávóról is azt hitted, hogy egy csődör, egész addig, amíg kiderült, hogy Sherrynek hívják. – Sötét volt, oké?

Megunva a lelkesedésem hiányát, ellibbent mellőlem, hogy megtöltse Jerry üres poharát. És ha már arra járt, feltörölt egy hatalmas nyálfoltot, ami az alélt fickó állkapcsa alatt gyűlt össze. Nincs is jobb, mint egy igazi törzsvendég. Remélem, hogy felébred, mire ideér a zenekar, mert fogadni mertem volna rá, hogy ő lesz a közönség, az egyszemélyes fejrázó hadsereg. Bőrarc Dzsingisz meg a hordája ma este elég csalódott lesz, nem is beszélve a többi nélkülöző rockerről szerte a városban. Hé, nem mintha nem figyelmeztettem volna Sámuelt. Három órával később Sam és a haverjai bebizonyították, hogy tévedtem. Nem mondanám, hogy a hely faltól falig tele volt, de ennyi embert én itt még sosem láttam. Niko pont ugyanezt mondta, amikor halálos csendben megjelent mögöttem. – Úgy tűnik, hogy valaki újjáélesztette ezt a bárt. Ez még a Vatikán szemében is csodaszámba menne. – Bizony – válaszoltam tömören, miközben előredőltem, kezem összekulcsolva az egyik távoli sarokban lévő asztal lapján, ahová leültem. Belerúgtam a szemben lévő székbe, egyenesen Niko kezébe lökve azt. – Eszembe se jutott eddig, hogy ez a hely valaha is vonzaná mást, mint, akiknek csak egy nagy adag piára, vagy minimális tisztaságra van szükségük. Ezek szerint csak egy új zenekarra volt szükségünk. – Nem kellett volna, hogy legyen egy régi zenekarotok, mielőtt ezt újnak nevezhetnéd? – Nem várt okostojás választ az okostojás költői kérdésére inkább leült, és gyanakvó pillantást vetett a vacsorámra. – Távozz tőlem, Sátán! Nem törődtem vele, inkább folytattam a rákok etetését a sok rántott cuccal, amit a mellettünk lévő étteremből szereztem magamnak. Rántott sajt, rántott paprika, sült krumpli, feltétként pedig sült krumpli rántott sajttal és paprikával. Ez volt az étel név legrosszabb megcsúfolása, én pedig imádtam minden egyes életadó zsíros molekuláját. – Hogy ment a dolog George-dzsal? – kérdeztem teli szájjal. – Nem jól, mi? Nem lehetett nem észrevenni a feszültséget Niko mindig nyugodt tekintetében. A Sors ma éjjel se tűnt harmatos kislánynak, inkább a büdös ribancnak amilyen mindig is volt. – Nem akart beszélni velem. Az anyja még az ajtót se nyitotta ki nekem. – Erősítette meg a félelmeimet komoran. – És nem rúgtad rájuk? Miféle nindzsa szuperhős vagy, he? A termen keresztül intettem Meredith-nek, és ráböktem Nikóra. Bólintott, és elindult a hűtő felé a dzsúzért. Niko nem nagyon volt oda az alkoholért, ami tekintetbe véve anyánkat nem meglepő. Az efféle dolgokban mindig okosabb volt nálam. – Azt hiszem, én az a fajta vagyok, aki nem rémiszt halálra tizenéves lányokat és az édesanyjukat. Elhúztam a szám szélét zsémbes hangja hallatán. – Ja, valószínűleg elvennék a köpenyedet, ha megtennéd.

Meredith ebben a pillanatban csusszant be mellénk, valószínűleg megmentve engem egy gyors seggbe-, vagy egy még kedvesebb acélkemény lábbal végrehajtott sípcsonton rúgástól. Lerakott egy pohár áfonyalevet Niko elé, aztán átölelte a vállát, mint egy szilikonnal dúsított cica. – Nikki – dorombolta, miközben a mellei fulladással fenyegették Nikót. – Már hetek óta nem láttalak. Kezdem azt hinni, hogy már nem szeretsz, és nem is törődsz velem. A bátyám tekintette visszacsúszott rá, pont annyi beleéléssel, mint egy halálraítélté, aztán újra rám nézett, olyan fortyogó dühvel, ami még egy rohamozó trollt is meghátrálásra kényszerített volna. Komolyan megsajnáltam. – Hé Mer, már majdnem vége a szünetemnek. Figyeld még a bárt pár pillanatig, jó? Hosszan, fájdalmasan felsóhajtott, ezzel elképesztő területeket fedve fel a lökhárítójából. Niko egy erotikus lavina kellős közepén találta magát. Meredith még csókot lehelt az arcára, aztán visszaindult a tömegbe, de a válla felett még hátraszólt. – Jössz nekem eggyel Cal! – Iratkozz fel a listára – morogtam. Megtöröltem a számat, és ismét Niko felé fordítottam a figyelmemet, s halkan füttyentettem. – Már majdnem elveszítettelek az imént bátyó. Azt hittem, be kell küldjem a bernáthegyiket, hogy kimentsenek. – Amit nem tudok felfogni – sziszegte összeszorított fogakkal –, miért nem érez késztetést, hogy irántad is kifejezze mohó vonzalmát. – Valószínűleg érzi a belső kis szörnyetegemet. – morogtam elmélázva, miközben csaposkötényembe töröltem a zsíros kezemet. – Inkább a külső kis szarkasztikus démont érzi. – A bütykeivel lazán rákoppantott a homlokomra. – Az egyetlen szörnyeteg odabent a lustaság. Bár az önmagában telhetetlenebb, mint bármi más. –Hagyd már. Mindig ugyanerre lyukadunk ki a végén, igaz? – Összegyűrtem a foltos papírtányért és ásítottam egyet. – Fejezd be az áfonyalevedet, papa. Aztán gyere, és segíts a pultnál. Ez az első alkalom, amikor tényleg dolgoznom kell ezen a helyen. Kidögleszt. – Itt is van a szörnyeteg – mondta szárazon, lassan ingatva a fejét. A következő néhány órában segédkezett nekem piát tölteni a vendégeknek és telerakni a tányérokat olcsó pereccel. Elég sok időt töltött azzal is, hogy Meredith-t kerülgette, de azt persze levontam a borravalójából. Épp egy új üveggel birkóztam, amikor ismerős hangot hallottam meg. – Az új kisegítő nem olyan csini, mint a vörös hajú. Ahogy felnéztem, láttam, ahogy Niko felvonja a szemöldökét Sámuel irányába, és halkan megjegyzi: – Most teljesen összetörtem. A hangja viccesnek tűnt, de szürke szeme hideg és távoli maradt, keveredett benne az érdektelenség és a bizalmatlanság. Lehet, hogy jó megfigyelő voltam, de a gyanakvás nem volt az erősségem. Niko marha okos volt, és rohadtul figyelmes, ez életben tartott minket. Engem pedig megszabadított a nyűgtől.

De most jött el az ideje, igaz? Hogy közéjük lépjek, és közöljem Nikóval, hogy Sámuellel minden rendben. Nem ő volt a világ legjobb emberbőr ruhájába bújtatott Grendelje. Nem volt egy haramia. Ő volt tökmindegy Joe, egy jó fej fickó, akivel élvezet volt beszélgetni. Szóval ezt el kellett volna, hogy mondjam Niknek, igaz? Szart. Nem ebben az életben. Igen, Sámuel úgy tűnt, mint aki rendben volt, de nem ismertem őt Ádám óta. Felszínes értékítélet? Már akkor túlléptem az ilyesmin, amikor szobatiszta lettem. Egy hét alatt szoktam le a pelenkáról és az emberi tapasztalásról. El kellett ismerni a hatékonyságomat. – Niko, ő itt Sámuel. A bandával van – mondtam közömbös hangon, majd csendesen hozzátettem – A bőristen alattvalója. Niko folytatta a perecek kiöntését a tálkákba, pontosan a peremig, se többet, se kevesebbet. A pereckimérés Zen tudománya – egy rég elveszett művészeti ág. – Áh, az énekes, akiről elfeledkezett az idő. Hogy egészen pontos legyek, akiről a nyolcvanas évek feledkeztek el. A hajlakk-számlája elképesztő lehet. – Te beszélsz, Csipkerózsika? – kérdezte Sámuel – Te sem küzdesz éppen a kefefrizurás kinézetért. Elvigyorodtam és kinyúltam, hogy megpaskoljam Niko copfját. – Most megfogott. Sámuel kivett egy maréknyi perecet, tönkretéve ezzel Niko tökéletes só-liszt műalkotását. – Ti ketten testvérek vagytok? Niko összeszűkült szemmel pillantott rá, aztán kijavította a sérülést. – Egyértelmű, nem? – kérdezte tompán. – Ó, igen. Egy érme két oldala vagytok, fiúk. Sámuel kevés beleéléssel rágcsálta a perecet. – Honnan szereztétek ezt? Kukásautóból? Fűrészmalomból? – Honnan jöttél rá? A legjobb helyen játszol, a legjobb szemetet kapod – morogtam. Miután kiszolgáltam még néhány sört meg rövidet, visszafordítottam a figyelmemet Sámuel irányába. – Elég jól nyomjátok srácok. Retro, de keményebb, mint amilyenre számítottam, Dzsingisz bőrnadrágját kivéve persze. Niko alig hallhatóan felmordult. Valóban alig volt hallható, de megült a levegőben. – Tudom, tudom Nik, nem a Beatles, tisztában vagyok vele. Nincs „Long and Winding Road”. Felnéztem az üres és steril mennyországra. Niko számára egyetlen együttes létezett, az összes többi csak összefüggéstelen zörejek halmaza volt. – Öreg vagy, hallod-e? – Az ő munkásságuk időtlen. Túllépi ezt a rágógumi ízű valamit, amit mostanság zene címén előadnak. Egy Beatles-dal pont olyan, mint egy tökéletesen végrehajtott kata. Minden más csak lekvárban birkózás hozzájuk

képest – válaszolt lenézően. Felhorkantam. – Csak saját magadnak ártasz ezzel. A lekvárban birkózás még az iszapos mókánál is jobb. Sámuel mögött, aki eddig érdeklődve hallgatta a kis szópárbajunkat, az emberek szétváltak, mint a Vörös Tenger és feltűnt maga a bőr-isten. Feldúsított szalmaszőke haja, csak úgy á la Fabio stílusban omlott túlzottan is kigyúrt vállára, ami biztos, hogy sokat köszönhetett a szteroidoknak. Egy vörös selyem, vagy olcsó hulladék poliésztering volt rajta, teljesen kigombolva, felfedve hófehér szőrtelen mellkasát, amin csak egy-két borotvavágás éktelenkedett. Cizellált vonásait férfias izzadság borította, miközben tüzes kék tekintetével felizzította maga körül a levegőt. Tegyük hozzá, a szemei kicsit közelebb voltak egymáshoz, mint amit egy átlag menyét még vonzónak talált volna, de ezt leszámítva Dzsingisz értette a dolgát. A dolog alatt értem egy zenekar vezetését, meg a csini és kiéhezett csajok boldoggá tételét. Kemény meló, de valakinek el kellett végeznie. A seggfej. Gyanúsan narancssárgás színű kezével a pultra csapott. – Ki a szart kell itt megdugnom, hogy kapjak egy sört? Végiggondoltam a dolgot, és Niko felé fordítottam a fejem. – Ez – mondta a bátyám hidegen –, már majdnem olyan vicces, mint bevágni az öklömet a bal orrlyukadba. Feladtam a szívózást még addig, amíg tudtam mozogni, és töltöttem egy söröcskét bőrgyereknek. – Parancsoljon Mr. Khan! Nem szükséges áruba bocsátani a testét. Közel ülő szemeivel igazi érdeklődés nélkül mért végig. Végül is, nem egy nőnemű rajongó voltam. Sőt, még csak nem is voltam nőből! Se lemezkiadó igazgató, senki, aki akár egy icipicit is előre tudta volna őt mozdítani a pályáján. …csak Joe Blow a csapos, aki annyira nem volt rajta a radarján, hogy az még fel se pittyegett. A következő sörébe beleköpök, esküszöm. Meghúzta a sört, majd tenyerével törölte le a habot a bajszáról. – A haverjaid, Grainger? Elég sokat lebzselsz körülöttük. Azt hittem, nyomunk még egy hangpróbát. – Már tízet csináltunk, Roy – mondta Sámuel épp csak egy árnyalatnyi feszültséggel a hangjában. – A cucc jól működik. – Aztán szinte hallásküszöb alatt hozzátette: – A te hangoddal van a baj. Alig hallható suttogás volt csupán, Dzsingisz füle mellett totálisan el is szállt. De nem mellettem. A hallásom is király volt. Nem voltak hegyes füleim, de élesnek éles volt a rendszer. Nem törődtem vele, hogy leradírozzam arcomról a kaján vigyort, sőt még jobban elvigyorodtam, amikor az énekes felszisszent mellettem. – Cseszd meg Grainger, hányszor mondjam, hogy a nevem Dzsingisz? – Egyetlen hajtással kiitta a maradék sörét, aztán az asztalra csapta a korsót. – Öt

perc múlva folytatjuk, ha el tudsz szakadni tőlük. Intettem egyet a hátának, ahogy eltűnt a tömegben. – Rendes gyerek. A világ sava-borsa. A karó a seggében csak a bonusz. – Ne gúnyolódjunk a mentális kihívásokkal küszködőkön! – Niko egy lenéző mozdulattal dobta a mosogatóba a korsót, aztán még sokáig törölgette a kezét egy törölközővel. – A probléma minden valószínűség szerint vele született. Teljesen irányíthatatlan. – Na, ebben teljesen igazad van. – Sámuel felállt és egy bocsánatkérő grimaszt villantott felénk. – Született seggfej. De ez az ő bandája, az ő verdája és az én cipelni való keresztem, amíg nem találok valami jobb melót. – Zsebre vágta a kezét, és irigykedő pillantást vetett a szedett-vedett színpadra, ahonnan Dzsingisz integetett felé. Visszafordult Niko és felém, aztán barátságos pillantást vetett ránk. – Találkozunk pénteken, srácok! – Csináltok még egy bulit? Halál komolyan? – Nem tudtam elrejteni a hangomból a hitetlenkedő felhangot. Megtöltötték a helyet, az igaz... de, hogy gyakrabban játszanak ebben a lyukban? Mi a francnak? Sámuel arcán mélázó mosoly jelent meg. – Tényleg lepukkant. De a konkurencia kemény odakint. Időnként kénytelen vagy azt csinálni, ami van, addig, amíg nem jön valami jobb. Igaz szavak. De talán még igazabb az, hogy ki kell lépned a világba, s ott találj magadnak valami jobbat. De ez az én mottóm volt, és nem osztottam meg Sámuellel. És azt sem mondtam meg neki, hogy péntekre Niko és én már rég lelépünk innét. Hamarosan csak egy elfeledett emlék leszünk, mint eddig már oly sok ember fejében. Csak szellemek. Mert a szörnyek világában szellemmé kell válnod, hogy túlélj. Másnap reggel már Niko előtt felkeltem és leléptem otthonról. Az egyedülálló nem lett volna jó szó erre a szituációra. .. Reménytelen helyzet... nem voltak illúzióim afelől, hogy a bátyám végigaludta volna a távozásomat. Őszintén szólva, nem is akartam, hogy így legyen, főleg úgy, hogy Grendelek ólálkodhattak a közelben. Ezért egyszerűen leléptem az őrségem utolsó tizenöt percéről. Tisztában voltam vele, hogy Niko abban a pillanatban felébredt, hogy kinyitottam a bejárati ajtót, és azt is biztosan tudta, hogy hová mentem. Nem volt szükség üzenetre. Azt viszont nem értettem, hogy a lábam miért vitt oda. Talán nem is akartam. Túl korán volt még ahhoz, hogy a fagyizó nyitva legyen. Tudtam. Ahogy azt is, hogy mégsem lesz bezárva. És azt is biztosra vettem, hogy George ott lesz és várni fog rám. Hogy honnan vettem mindezt, arról fogalmam sem volt, ráadásul a fejfájás, amit a válaszok után való keresés jelentett volna, nem volt túl kecsegtető kilátás. Úgyhogy, mint oly sok dolgot az életemben, hagytam elúszni a kérdést. Inkább mentem tovább. Mire odaértem, a biztonsági rolót már felhúzták, George pedig ott állt az ajtó belső oldalán. Egy szűk arany, piros és barna színű pulcsiban és bronzszínű selyemszoknyában, karba tett kézzel várt és figyelte, ahogy egyre közelebb érek.

Idősebbnek tűnt. Olyan kevés idő telt el azóta, hogy együtt röhögcséltünk, miközben ananászshake-et iszogattunk, mégis az üres tekintetét látva úgy rémlett, mintha mindez évtizedekkel ezelőtt történt volna. Barna haja az üvegen keresztül fakóbbnak, bronzszínű bőre patinásabbnak látszott... az énáltalam ismert Georgina árnyéka állt az ajtó túloldalán. Megálltam és néztem, csak néztem őt. Könnyű volt elképzelni, ahogy megragadom az ajtó fogantyúját és szélesre tárom a bejáratot. Olyan tisztán láttam, a kezem mégsem mozdult az oldalam mellől. Talán tudta, amit az énem egy része nem volt hajlandó beismerni. Az ajtó be volt zárva. Ha megpróbáltam volna kinyitni, meg sem mozdult volna. Tudtam, pont ugyanúgy, mint azt, hogy George itt lesz. A kiscsaj nem szólt egy szót sem. Egy árva hangot sem. Csak bámult ő is engem, olyan sóvárgó és múló pillantással, mint amilyennek elképzeltem őt. Aztán pár milliméternyivel közelebb hajolt, leheletével bepárásította az üveget. Ujjaival néhány tiszta és egyszerű vonalat húzott a homályba. Aztán eltűnt. Ahogy visszahúzódott a kivilágítatlan boltba, egy pillanatig ő volt a lehulló őszi levelek csillogása, egy pillanat múlva pedig semmivé vált. Semmi, amit a kezedbe foghatnál, semmi, ami megfoghatná a tekintetedet. Semmi az égvilágon. Csak a leheletét hagyta hátra. Ujjaim követték a vonalakat, amiket a párába rajzolt. Elfintorodtam. Egy autó. Egy autót rajzolt. Mi a frász? Ahogy az üveg lassan felmelegedett, még ez is eltűnt, akár a készítője. Tudván, milyen eredménnyel jár majd, azért próbát tettem az ajtóval. Igazam volt. Zárva. Mire hazaértem, Niko már felébredt, és elkezdett összepakolni. Ez afféle rituálé volt a számára, minden alkalommal ugyanígy csinálta. Ami engem illet... Niko és én olyan régóta menekültünk már, hogy leszoktam a személyes cuccaim kipakolásáról azokon a helyeken, ahol meghúztuk magunkat. Mert végül is csak ezek voltak... helyek. Nem otthon, csak elhagyható lakóterület. Ha ezt elfelejted, egy nap majd lelassulsz; lehet, hogy megállsz siránkozni az elvesztett dolgok felett. És ha ez megtörtént, ha egyetlen percet is gyászolással töltöttél, hát a seggednek lőttek. Az ördög mindig az utolsókat kapja el, de a Grendelek még nála is jobbak voltak. A középsőket, sőt, a legelsőket is elkapták, ha akár a legkisebb ballépést is elkövették. Ez az üres és személytelen lét talán sebeket tép a lelken, de hé, ez egy egész jó kis bonusz volt, ha egy olyan lusta rohadék voltál, mint én. A pakolás nálam általában annyiból állt, hogy bevágtam a szennyesemet egy szemeteszsákba, és felhúztam a csukámat. Egy perc max. Niko általában tovább tökölt. Ez talán meglepő lett volna, ha nem hord annyi éles és hegyes izét magával, mint amennyit. Dömper ugyan még nem kellett hozzá, de már majdnem. Beslattyogtam a szobájába, és végigfuttattam az ujjaimat egy elegáns ezüstszínű tőr pengéjén. – A bőr savassága kikezdi a penge anyagát – mondta Niko lágyan, miközben

egy másik pengét egy sötétzöld tokba csúsztatott. Nem említette meg a távozásomat, és ezért baromi hálás voltam neki. – A vér pedig olyan neki, mint az anyatej, mi? – horkantottam, miközben egy közismert jelzést mutattam neki egy másik ujjam felemelésével, kommentálva a megjegyzését. – Igazából... – mondta, miközben a szája egy elmélkedő mosoly árnyékává változott – hagyjuk. Leengedtem az ujjamat, mielőtt felhívásnak érezte volna keringőre. – Szóval Mester, mikor távozunk? Holnap reggel? – Türelem, kicsi Szöcske. – Megbökött a tokba bújtatott fegyver markolatával, úgy folytatta. – Aki gyors döntéseket hoz, megkockáztatja, hogy letér a megvilágosodás ösvényéről. George búcsúja ekkor azonnal világossá vált számomra. Káromkodva a falnak dőltem, a matrac panaszosan nyögött fel alattam. – Már megint a kocsid, igaz? Már megint a kurva roncsautóddal van baj, igaz? A roncs, amitől igyekeztem az időm nagy részét távol tölteni, hogy megmentsem a csizmám haragjától. Még sose láttam Nikót leereszkedően nézni. Egyszerűen nem illett a személyiségéhez. De most egyik pillanatról a másikra egy picit megváltozott, az orra még karvalyszerűbbnek tűnt. – Az idő hetvenöt százalékában megbízhatóan működik. Ez pedig több mint amennyit ennyi pénzért elvárhatunk. Az idő hetvenöt százaléka nem volt elfogadható akkor, amikor az idő száz százalékában rohannod kellett. Ráadásul ez nem ugyanolyan volt, mint egy rossz emlék a múltból? Amikor utoljára lezajlott közöttünk ez a beszélgetés, tettem egy sétát az utca Grendel oldalán. Itt és most abban reménykedtem, hogy megúszom a kedves emlékek újraélését. De most nem volt kedvem, újra felszínre hozni régi életünk minden apró rögét, úgyhogy inkább kussoltam és figyeltem, ahogy Niko tovább pakol. A hallgatásom egy pillanatra sem tévesztette meg a bátyámat. Összecsukta a hosszúkás sporttáskáját, és lazán a földre helyezte. – Őszintén Cal, úgy gondolom, hogy sehová sem kell rohannunk. Kobold mindig hegyezi a sáros fülét. Ha ő sem hallott semmit, akkor elég nagy rá az esély, hogy ez a Grendel csak egy magányos anomália volt a rendszerben. – Összehúzta a szemöldökét. – Egy magányos exanomália, ha jobban tetszik. Akárhogy is, van még néhány napunk, hogy rendbe szedjük itt a dolgokat – megköszörülte a torkát, aztán még odavetette. – És talán vegyünk egy másik kocsit. – Úgy gondolod? – kérdeztem szarkasztikusan. Niko kézzel is éppolyan halálos volt, mint bármelyik kardjával. Már azelőtt elkapta a burámat, hogy egyáltalán megmozdulhattam volna. Száját közel téve a fülemhez, kedvesen figyelmeztetett: – Vigyázz, kisöcsém! Még egy megjegyzés a mogyorónyi agyad részéről, és inkább motort veszek magamnak.

– Az se lehet rosszabb, mint az a halálcsapda, amiben mostanában csövezünk. A könyökömmel színlelt támadást indítottam a torka ellen, miközben ráfontam a lábamat a bokájára, és beleharaptam a karjába. Niko a földre bukott, én pedig keményen ráestem. Legurultam róla és azonnal talpra ugrottam. – Gyerünk, gyerünk! Lenyomlak fél manccsal a hátam mögött is! – színleltem a jókedvet, de Niko mégis vette a lapot. Nem szokta hagyni, hogy sokáig főjek a saját levemben. Horkantott egyet hatalmas orrán keresztül, közben könnyedén felült. – Oroszlán? Nem hinném. Inkább Totó. Legjobb napjaidon is csak a Nyalóka Klub tagja lehetnél. A Niko feletti győzelem felett nem volt szabad csak úgy elsiklani, még akkor sem, ha ilyen borongós kedvemben leledztem, úgyhogy halványan elvigyorodtam. – Lúzer– kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Nem voltak illúzióim afelől, hogy tényleg lenyomtam volna. Ez csak egy egyszerű mozdulatsor volt, amit még ő tanított nekem, olyan, ami ellen mindig fel volt készülve. A bátyám minden nap, minden éjszaka tesztelt, tanított engem. Hüvelykujjammal megérintettem a halvány harapásnyomot az alkarján. – Szerintem tennünk kéne rá egy kis barbecue szószt. Most rajtam volt a sor, hogy a földre zuhanjak. És rohadtul nem volt szabályos a mozdulat. Végül is, hányszor fog teli talppal seggbe rúgni egy Grendel? Egy órával később már az utcát jártuk, hogy szerezzünk egy jó állapotú használt verdát. Brooklynban kezdtük, de New Jersey-t sem vetettük el, mint lehetőséget. Utolsó, ijesztő kényszerlehetőséget. A Grendeleknek nem volt bajuk a jersey-i autókereskedőkkel. Ahogy előmásztunk a metró kaptárszerű sötétjéből és nehéz acél-üveg álomvilágából, hosszasan pislogtam az erős napfényben, ami áttörte a meglepően kék októberi égboltot. Összefüggéstelenül morogva kutatni kezdtem a kabátzsebemben a napszemüvegem után. – Ne félj, éjszaka teremtménye! – mondta Niko némi gúnnyal a hangjában. – Ez csak a nap, valami, amivel gyakrabban találkoznál, ha méltóztatnál késő délután előtt előmászni az ágyadból. Fogalmam sem volt róla, hogy a reggeli tunyaságom örökölt volt-e (a Grendelek egyértelműen jobban kedvelték az éjszakát), vagy szimplán a saját lustaságomból fakadt. Akárhogy is, Nikónak eleinte rohadt nehéz volt elfogadnia ezt. A vállamat vonogatva, halkan felmordultam és battyogtam tovább a járdán, csak akkor vidulva fel, amikor megláttam a háztömb végén egy hot dogos standot. Öt perccel később már boldogan tömtem a számba egy csilissajtos dogot hagymával és jó sok fűszerrel. Minden volt benne – pont ahogy szerettem. Tényleg az apró dolgok vittek előre az életben. Niko tartotta tőlem a távolságot, a szagok könnyeket csaltak a szemébe. Nagy baba. Nem nyúlt semmihez, amiben akár egy csipetnyi olyan hús volt, amiről nem tudta, hogy milyen. – Van egyáltalán fogalmad róla, mi van abban az izében? – bámulta undorodva

a csöpögő dogot. – Nem – mondtam, miközben újabb darabot haraptam a kajából. – Egész életemben kerültem ezt a fajta tudást, csak azért, hogy kiélvezhessem a pillanatot. Zavar? Összekulcsolta két kezét és azzal az idegesítő nézéssel bámult, amit már olyan jól ismertem. – Nem sokat ér a Grendelekkel szembeni túlélés, ha közben egy nagy adag darált patkány– és csirkeaprólékot tárolsz a szívedben. Arról nem is beszélve, hogy szétrothasztod a beleidet. Volt még ott, ahonnan ez jött, de kizártam a hangokat a fejemből, és inkább kiélveztem azt az áldást, amit csak egy New York-i hot dog nyújthat. Mire odaértünk az aprócska autókereskedéshez, már a narancsszínű chiliszószt nyalogattam az ujjaimról. Én képes voltam kizárni a tudatomból a bátyámat, de ő erre nem volt képes, főleg amikor éppen a Miss Udvariasság program futott nálam. Összeszorított fogai között sziszegve előhalászott egy tiszta zsepit a kabátjából és a kezembe nyomta. – Tégy meg nekem egy szívességet, és nőjj ki az óvodás higiéniai szokásokból, jó? – szürke szeme összeszűkült. – Tulajdonképpen magadnak is szívességet tennél ezzel. Niko jól tudott fenyegetni, baromi jól. Még senkit sem láttam, aki ne hátrált volna meg jéghideg hangját, vagy ragadozómosolyát látva. Én csak böfögtem egyet, és visszadobtam neki a koszos zsebkendőt. – Gyere nagyi! Vegyünk egy autót. Lassan növekvő pesszimizmussal tallóztuk végig a kereskedést. Lehet, hogy a hely aprócska volt, de a kocsik vagy újak, vagy baromi régiek voltak, borzalmasan magas árakkal. Volt egy csomó cabrio azoknak, akik imádtak mélyeket lélegezni a városi szmogból, miközben valamelyik dugó közepén rohadtak. Ellenállóvá tett a szén-monoxid ellen. Ettől függetlenül nem tudtam megállni, hogy ne húzzam végig a kezem egy régi Mustang letisztult vonalain, mielőtt zsebre vágtam volna. – Szerintem az egyetlen dolog, amit meg tudnánk itt fizetni az egy pár görkori – mordultam fel. – Lehet benne valami – még mindig a kezében fogta a zsebkendőt. Bosszúsan keresgélt egy kuka után, amikor lebuktunk. Egy csillogó karizmatikus mosoly, drága öltöny és olyan napszemüveg, ami többet ért, mint amennyit Nik és én autóra akartunk költeni. Mindez úgy fogott be minket, mint egy hőkövető rakéta. – Ó, a picsába! – sóhajtottam fel őszintén. – Az élet kellemetlen velejárója – mondta Nik ijesztően beletörődő hangon. – Ahol temetők vannak, ott akad egy-két húsevő élőhalott is. Ahol autók vannak, ott pedig mindig vannak autókat árusítók is. – Bármikor megküzdök egy húsevővel. Azok legalább nem emésztik el a lelkedet. – A fickó egyre közelebb ért. – Mi lenne, ha elfutnánk? A keze még azelőtt elkapta a dzsekimet, hogy elmenekülhettem volna és

szelíden visszahúzott, tökre mint egy gyermekrajzfilmben. – Őszintén, Cal, te most férfi vagy, vagy egy kisegér? – Egyik sem, emlékszel? – morogtam halkan. Micsoda időpocsékolás! Nem volt itt semmi, aminek akár egy kis darabját meg tudtunk volna fizetni. Már úgy is elég szar dolog volt végigszenvedni ezt az egészet, ha a végén vettél magadnak egy verdát. Végigcsinálni az egész tortúrát, csak azért, hogy ne tűnj gyávának – színtiszta szopás volt. Aztán már túl késő volt. Örvendező Ödön már rajtunk is volt, mint kiéhezett cápa a koncon. – Uraim, milyen szép napunk van ma, nem igaz? Rob Fellows, szolgálatukra. Mibe ültethetem be ma önöket? – Egy vegasi bűvész fineszességével csúsztatott mindkettőnk kezébe egy névjegyet. – Sportkocsi? SUV? Vagy talán valami benzintakarékosat szeretnének? Külföldi és hazai, itt mindent megtalálnak – intett a kezével. – Vagy talán a színre mennek? Igen, a piros rendkívül népszerű, de a kettejüknek inkább... – kicsit hátranézett, és a két tenyerével keretbe foglalt minket. – Sima feketére gondolok. Jó szín. Nem lehet megunni. Van egy vadiúj Camaróm ott a távoli sarokban. Egy igazi gyöngyszem, valóságos csoda. Erről is van szó. Kövessenek kérem! Nézzenek a lábuk elé! Oké, itt volt valaki, akinek a kávé nem csak időnkénti élvezeti cikk volt; az folyt az ereiben. Egy megtestesült tornádó, és ez megzavart. Eléggé. De nem teljesen. Fura szaga volt. Másmilyen. Nem emberi. Pedig tetőtől talpig annak látszott. A harmincas évei elején járhatott, rövid mogyoróbarna haja volt, amikor pedig levette a napszemüvegét – hogy rámutasson vele egy csillogó fekete kocsira két sorral hátrébb – a rókáéhoz hasonló vidáman erkölcstelen zöld szemek bukkantak elő. Mosolygós szája folyamatosan mozgásban volt. Ő volt a pufi srác a szomszédból, aki mindig bulit rendezett, megszervezte az alsógatyalopásokat a környéken, és tudta mindenki nevét. Egy Ex-Nagydarab Srác a Campusról. Vagy NSC. Ami ezúttal viszont „Nagydarab Szörny a Campusról-t” jelentett. Mert egy csepp emberi vér sem volt benne. A szaga csípőssége teljesen idegen volt, kicsit talán földszagú, de még sosem éreztem ilyet korábban. Nem tartott sokáig, hogy Niko érdeklődését is felkeltsem. Elég volt egyetlen rövid pillantás és egy aprócska mozdulatváltás. Egy milliméternyit összehúzta a szemét, jelezvén, hogy megértette a dolgot. Úgyhogy egy pillanattal azelőtt, hogy Fellows megtette volna az ajánlatát, Niko és én már készen álltunk a papírok aláírására. Elégedettnek tűnt, a legkevésbé sem gyanakvónak, bízott a pozíciójában, mint az év eladószörnyetege. Biztos, hogy volt emléktábla is a falán. Igazából vagy húsz darab volt. Könnyedén füttyentettem egyet, amikor megláttam őket, miközben leültem az íróasztalával szemközti székbe. Ezalatt Niko körbesétálta a szobát. – Maga nem pont olyan, mint Willy Loman? A folyamatos vigyor kissé fájdalmasba ment át.

– Szeretem azt gondolni, hogy sikeresebb vagyok annál Mr... ööö... – átnyúlt az íróasztal felett. – Nem igazán tudom a nevüket. Vasmarokkal fogtam meg a kezét, miközben az arcomon farkasvigyor terült szét. – Caliban. Örülök, hogy megismerhetem Loman. A vigyor már azelőtt leolvadt az arcáról, hogy Niko a háta mögé került és kést szorított a torkához. – Mi a franc?! – Megpróbált kiszabadulni a szorításomból, de azonnal megdermedt, amint egy aprócska bíborszínű patak indult meg lefelé a nyakán. – Éles, mi? – kérdeztem barátságosan. – Niko szereti élesen tartani a játékait. – Nem játék – Niko olyan mozdulatlanul méregette a pengéjét, mint egy darab szikla. – Inkább hívnám életformának, életfilozófiának. – Szája egyre közelebb került Fellows füléhez, miközben békésen suttogott. – Vagy akár vallásnak. Na ettől aztán mindenkinek végigszalad a hátán a hideg. Vagy inkább a hátad kel önálló életre, és rohan el nagyon messzire. Bólintottam, és könnyed stílusban ajánlatot tettem Lomannek. – Szerintem beszélgetnünk kéne Loman, mielőtt Niko úgy dönt, hogy megtérít. Mit szólsz? Nem tudom, mitől buktam le. Nem érezhette meg a szagomat, mert akkor már az elején lebuktam volna. Talán a sajátos mozdulat, amivel a fejemet mozgattam, vagy a hófehér bőröm vált az árulómmá? Lehet, hogy az ajkam majdnem gyilkos vonalából jött rá. Akárhogy is, rájött. Fellows tudta, mi vagyok. Zöld szeme elkerekedett, folyton mozgásban lévő arca megmerevedett. – Auphe. Te Auphe vagy. – Óvatosság és abszolút visszatetszés hallatszott ki a hangjából, ahogy az eddigi laza jókedve ezer szilánkra hasadt. Tünde. Auphe. Grendel. Ha nem vigyázol, a rózsa akkor is megbökne a tüskéivel, ha máshogy hívnák. Niko nyugalma egy szívdobbanás alatt foszlott szét, ahogy felszisszent. – Nem az. – Elvette a pengét, de csak azért, hogy a másik kezével megragadja Fellows gallérját, kirángassa a fickót a székéből és a falhoz csapja. – De pont olyan gyorsan meg tud ölni, mint egy olyan, csakúgy, mint én. Odaléptem a bátyám mellé, és az ujjbegyemmel megérintettem az aprócska vérpatakot Fellows bőrén és megszagolgattam. – Vicces. Úgy néz ki, mint az embervér, de rohadtul nem úgy szaglik – a kezem beletöröltem a farmeromba. – Szóval, Loman, meséld el nekünk szépen... miféle szörnyeteg vagy te egyáltalán? Gyerekeket eszel? Temetőkben kísértesz? Éjszakánként vért iszol, és a holdra vonyítasz? – Megráztam a fejemet még mielőtt válaszolni tudott volna. – Nem, nem olyan a szagod, mint ezek bármelyikének. – Mert nem vagyok ezek közül egyik sem! – kezével letörölte a vért a nyakáról, és hirtelen jött megbecsüléssel kezdett el méregetni. – Nem jobban, mint te, Auphe. Nem vagy tisztavérű. Ebben tévedtem. De részben mégis, igaz? Talán félig? – Önkéntelen grimasz jelent meg az arcán.–Nem hittem volna, hogy bármi

is párosodna egy Auphe-fal. Valószínűleg még a saját fajtájuk is undorodik a lehetőségtől. Ez egy olyan sztori lenne, amit még a Grimm testvérek is túl morbidnak tartanának. Shakespeare viszont... De egy olyan névvel, mint a tiéd Caliban, azt hiszem ezzel tisztában vagy. Niko hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, és rám nézett. – Már megint kezdi. Egy lény, ami végtelen szófolyamával folytja meg az ellenségeit. Ilyenről még egyik mitológiai könyvben sem olvastam. – Borzalmas halál.–Lehuppantam az asztal sarkára és hosszan kifújtam a levegőt, miközben mindkét kézzel a hajamba túrtam.–Loman, mi a francért nem kussolsz el végre a kérdéseiddel, és válaszolsz a mieinkre, he? Mit szólsz hozzá? És talán, ha tetszenek a válaszaid, akkor mi ketten folytathatjuk az életünket és talán, talán..., te is a sajátodat. Ebben a pillanatban az iroda ajtaja néhány centire kinyílt, és egy szemüveges, ráncos női arc jelent meg benne, igazi levendulaszínű Albert Einstein hajkoronával és kíváncsi szemekkel méregetni kezdett bennünket. – Mr. Fellows, Stephen Phillips keresi a kettesen.–Rágótól rózsaszínűvé vált ajkai azonnal összeszűkültek, amint meglátta Nikót, ahogy a kezében tartja a szörnyeteg ingét. – Oh. Akkor ön most... Oh, oh! – Tovább fújkálta a lufikat, mint egy ideges tizenéves egészen addig, amíg Fellows meg nem ajándékozta egy sima, biztató mosollyal. – Minden rendben Dorothea – mondta zseniálisan önelégült hangon.– Mondd meg Steve-nek, hogy visszahívom, és nagyon remélem, hogy megszerzi azt a Lexust, amit ígért nekem. És hozhatnál a vendégeimnek egy kis kávét, meg abból az áfonyás muffinból, jó? Rendes kislány. Dorothea zavartan bólintott, amitől a fülbevalói szélcsengőkként csilingelni kezdtek, aztán visszahúzódott, becsukva maga mögött az ajtót. Én meg gondolkodóba estem... egészen pontosan mikor is vesztettük el az irányítást a helyzet fölött? Egyáltalán a kezünkben volt valaha is? A kezembe temettem az arcomat. – Ó, cseszd meg! Niko megpördítette a fegyverét, visszacsúsztatta a tokba a kabátja alatt, közben bánatos pillantást vetett rám. – Nehéz fenyegetni valakit, akiben nincs félelemérzet. Fellows megigazította az öltönyét és a frizuráját. – Mintha két ilyen kiskutya mint ti, meg tudna ijeszteni – horkantotta, de azért észrevettem, hogy nagy ívben kikerülte Nikót, miközben visszament a székéhez. Ami engem illet... Engem folyamatosan a látóterében tartott, macskaszerű szemében érdeklődés és megbecsülés keveredett. Leült és kezét az asztalra tette maga előtt. Aztán előjött azzal a jó öreg ajánlattal, amit nem lehetett visszautasítani. – Mit szólnának egy üzlethez, uraim? Ti elmondjátok nekem a saját történeteteket, én pedig cserébe megosztom veletek az enyémet. – Mi a frász – sóhajtottam. –Nik?

Ő csendesen bólintott, aztán maga is engesztelhetetlen ajánlatot tett acélkemény hangján. Aztán egy gúnyosan teátrális meghajlás kíséretében még hozzátette: – Ragaszkodom hozzá. – Rendicsek – megajándékozott minket egy újabb mosollyal. Ez azonban eredeti volt, és volt benne némi szomorúság. Töprengés. Egyértelműen nem az az ezerwattos fajta volt, amikkel eddig bombázott minket.– Nagyon régóta vagyok már az emberek között. Az emberek pedig már nagyon régóta nem hisznek bennem, vagy a fajtámban. Udvarias volt tőle, hogy engem is egy kalap alá vett az emberi fajjal, főleg hogy korábban félig már beskatulyázott az Auphe-ok közé. Az „Auphe” sokkal jobb volt, mint a „tünde”. Volt egy sötéten maró érzése az embernek ott a nyelve hátuljában, amikor kimondta... fűben csusszanó pikkelyek sustorgása. Egy hulla pézsmaszaga, ami megtölti az orrodat, és elszívja előled a levegőt, miközben karmos ujjaival a tarkódat kaparássza. Hosszan nyeltem és kényszerítettem magam, hogy ismét Fellowsra figyeljek. És eldöntöttem, hogy maradok a „Grendelnél”. Volt valami megnyugtató abban a gyermeteg módszerben, amivel még az igazi szörnyetegeket is definiáltad. Megköszörültem a torkomat és megkérdeztem: – Milyen régen is volt az a régen? Pillantása sötétté és távolivá vált. – Olyan régen, amikor az ég még ametisztszínű volt, nem kék. A hold közelebb függött hozzánk, néhány éjszakán szinte nappali fénnyel árasztotta el a földet. A víz minden cseppje mézillatú és selymes volt. A pillangók akkorára nőttek, mint ma a rigók... –Egy pillanatra megállt, mintha elfelejtett volna valamit, aztán ejtette a dolgot, és inkább alattomosan hozzátette: – És több szűz volt, mint amennyifelé megrázhattad volna a fütykösödet. Niko összefonta a karját és megvetően felhorkant. – s abban is biztos vagyok, hogy sokkal kevesebb maradt, miután végigmentél rajtuk. Fellows mosolya szinte fültől fülig ért. – Fogalmad sincs róla mennyivel. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy akkoriban a te fajtád még esti kaja címén bogarakat szedegetett a másikról. Ez bőven azelőtt volt, hogy megérte volna kergetni a szüzeket. De aztán bepótoltam az elvesztegetett időt. – Fogadni mernék rá – kezdtem elveszíteni a türelmemet, nem mintha a kezdetekkor többel rendelkeztem volna.– Elég a múltidézésből. Ki a franc vagy te egyáltalán? Hátradőlt a székében, összekulcsolta a kezét a tarkóján, és jókedvűen rámvigyorgott. – Robin Goodfellow, szolgálatodra! Talán hallottál már rólam? Shakespeare elég sokat foglalkozott velem. Általában jó színben tüntetett fel, ezt meg kell hagyni. De ez csak az egyike volt a szerepeimnek. Faun, szatír, Pán, nevezd őket, ahogy akarod. Más idő, más kultúra... de ezek mindig én voltam. Többékevésbé, mint a legendákban.

Niko egyszerre vonta fel mindkét szemöldökét; ennyire meg volt lepve. – Őszintén? – fejét nyújtogatva kelletlen érdeklődéssel próbált átlesni az asztal túloldalára.– De akkor nem kéne, hogy kecskelábaid legyenek? Azt viszont még a legjobb szabó sem tudja elrejteni. Fellows szemében vidámság csillogott. – Szőrmenadrág. Egyfolytában próbálok divatdiktátorkodni, és ez a köszönet érte. A divatról szóló eszmefuttatásnak szerencsére hamar végett vetett a belépő Dorothea és az ő dundi, ízletes muffinjai. Ez volt az a helyzet, amit tényleg nem akarsz elképzelni. Megvártam, amíg kikerül, majd az ujjammal kibányásztam a gyümölcsöt a piskóta közepéből. Aztán belöktem az egészet a számba, komótosan megrágtam és lenyeltem, mielőtt megszólaltam volna. – Szóval híres vagy, mi? Az eddig köpenykét viselt hiúság kezdett lefoszlani róla, úgyhogy gyorsan kihúzta magát. – Nem – mondta vonakodva. –Nem csak én. Az egész fajtám, mondjuk úgy, mintaként szolgált a mítoszoknak. Mi mind Robinok vagyunk. Mi vagyunk az összes, a végtelen zöld erdőben sípon játszó Pán. – Még az asszonyaitok is? – Niko végre úgy döntött, felenged annyira, hogy leüljön, noha a keze, mint mindig, most is a tetszőleges számú fegyverei közelében volt. Fellows elutasítóan intett, és töltött magának egy csésze kávét. – Nincsenek saját asszonyaink. Soha nem is voltak. –Vidáman fénylő szemekkel szürcsölte a forró folyadékot.– És meg se kérdezd, hogyan csináljuk a kis faunokat. Még nem állsz készen egy ilyen leckére fajfenntartásból. Na, ha mással nem is, ezzel a kijelentéssel most teljesen egyetértettem. – Szóval – kezdtem lassan –, te rohadt régóta itt vagy már, talán több ideje, mint Dick Clark, tehát biztosan állíthatom, hogy csomó mindent tudsz az Auphe-okról, igaz? – Csak Auphe – javított ki sötéten.–Az egyes szám megegyezik a többessel. Pont, mint a Bibliában. „Légió a nevem, mert sokan vagyunk”. Vagy voltak, egyszer régen. Az elmúlt évezredek alatt jócskán megfogyatkoztak, és nincs senki a világon, aki ne lenne hálás ezért.–A komor kifejezés kissé megfakult az arcán, ahogy hátradőlt a székében.–Persze, tudok az Auphe-ról, de azt hiszem, mindenek előtt az urak tartoznak nekem egy történettel. Az üzlet az üzlet, nálam pedig minden e művészetről szól. Úgyhogy hajrá. Csupa fül vagyok. – Mindkét lábát felrakta az asztalra, jelezve hogy készen áll, és fölényes mosolyt villantott ránk. Picsába, de rohadtul idegesített. Lehet, hogy ennek volt valami köze az úgynevezett üzletünkhöz, de persze az is lehet, hogy az égvilágon semmi. Akárhogy is, nem akartam itt dekkolni, amíg kiderül. Kilőttem magam a székből és odavetettem:

– Kimegyek, megkérdezem Ms. Dorotheát, hogy van-e még abból a muffinból. Nem törődve a ténnyel, hogy volt belőlük még négy az asztalon, Niko bólintott, szemében megértés és rejtett melegség honolt. – Nem bánnám, ha lenne egy kis tea is. – No probléma – Nem vágtam be magam mögött az ajtót, de közel jártam hozzá. Hátamat a falnak vetve mély levegőt vettem, aztán ellöktem magam onnan. Bármi is hangzott el odabent, nem akartam hallani egy árva szót sem az egészből. Volt tea is, ugyan nem az a fűből készült zöld szar, amit Niko inni szokott, de a kávénál még ezt is többre fogja becsülni ebben biztos voltam. Mire kiraktam, és bevittem a teát, meg néhány muffint – ezúttal feketeribizliset –, Niko már befejezte a mondókáját. Tudtam, hogy csak felvázolta a sztorinkat, de ez nem akadályozta meg Fellowst abban, hogy leplezetlen, szívből jövő szánakozással bámuljon engem. Lehettem volna jóindulatú, vehettem volna szimpátiának is a pillantását. De nem számított; nem volt szükségem egyikre sem. Se tőle, se mástól. – Mit bámulsz? – kérdeztem élesen.–Még mindig ugyanaz a fél-Auphe fattyú szörnyeteg vagyok, mint amikor kimentem. Niko miután kivette a teát a kezemből gyengéden megszólalt. – Cal – csak a nevemet mondta. Semmi mást, de ez is elég volt. Szó nélkül leültem. Fellows mélyen elásta az együtt érző kifejezést, most már csupán kérdően vizsgálgatott. – Nahát, nahát, rólad aztán írhatnék az otthoniaknak. Soha nem hallottam még Auphe-ember keverékről. És fogalmad sincs, miért történt, igaz? – rázta meg csodálkozva a fejét.– Rohadjak meg, micsoda rejtély. Nincs is jobb, mint amikor valaki egy érdekes találós kérdésként fogalja össze az egész életedet. – Bizony – mondtam határozottan.–Pont akkora rejtély, mint az, hogy miért ülünk itt és hallgatjuk a baromságaidat. Ha nem tudsz semmit mondani nekünk az Auphe-ról, akkor csak egy böhöm nagy időpocsékolás vagy nekünk. A b betűs szó hallatán Fellows keze automatikusan a derekára csúszott és összevonta a szemöldökét. Az efféle haragos tekintet nem illett egy ilyen ravasz, vidám arcra. Az övére azonban tökéletesen illeszkedett. Noha én tizedannyira sem ismertem a mitológiát, mint a tesóm, rájöttem, hogy a jó öreg Robin élete sem csak játszadozásból, pánsípozásból és szüzekkel való flörtölésből állt. Volt benne valami lobbanékonyság, ami időnként valószínűleg pusztító dühbe csapott át. És figyelembe véve, hogy mi kezdtünk keménykedni vele, tulajdonképpen megérdemeltük volna, hogy ezt a dühöt ránk árassza. Lejjebb csúsztam néhány millimétert, a fejemet a mellkasomra hajtva vonakodva elnézést kértem. – Bocsánat. Elég nagy pöcs voltam. Nem adtam esélyt neked, hogy beszélj – az arckifejezése nem változott, és a keze sem mozdult el a hasáról. – Ó, azok

pedig a legacélosabb hasizmok, amiket valaha láttam – tettem hozzá könnyedebben.–Sakkozni lehetne rajtuk. Fellows felvonta a szemöldökét, miközben Niko megborzolta a hajamat. – Jó fiú – mondta a testvérem meglepetten. – Óóó, köszi Wally! – kinyúltam egy mufinért, bár a legkevésbé sem voltam éhes. Csak szükségem volt valamire, amivel lefoglalhattam magam. Megerőszakolni egy darab piskótát jobb elfoglaltságnak tűnt, mint addig szorítani az öklömet, amíg a körmeim átütik a bőrömet. Akármit is tudunk meg a Grendelekről, az biztos, hogy nem lesz kellemes. – Oké Fellows, A mint Auphe. Mesélj nekünk. Még mindig komoran bólintott. – Hívjatok Robinnak, rendben? – kérte sóvárgó hangon. – Rég volt már, hogy bárki is így nevezett volna. Azt hiszem, hiányzik. – Megigazította az asztalra rakott lábát, puccos cipői csillogtak a fluoreszkáló fényben, aztán folytatta.– Gyűljetek körém gyerekek. Itt az ideje egy leckének töriből. Ősi töriből. Naná. Legutóbb majdnem megvágtak töriből. Ezúttal talán jobban teljesítek majd. Főleg, hogy az életem múlhat rajta. Robin minden tőle telhetőt megtett, hogy késő délutánig elszórakoztasson minket. Nem mindennek volt köze a Grendelekhez abból, amit elmondott. Időnként elkalandozott a témától, hogy elmeséljen egy sztorit borokról, nőkről és danolászásról. Vagy borokról, férfiakról és danolászásról. Az volt az érzésem, hogy Robinnál minden mindegy volt, ha erkölcstelenségről volt szó. Csak annak örültem, hogy nem jutottunk el a borok, bárányok és danolászásig. Nem volt ellenvetésem az időnkénti témaváltásokkal szemben, pedig jól megkavarták az egyébként sem egyszerű sztorit. Üde színfolt volt az Auphe/Grendel történelem végtelen, mérgező mocsaras gödréhez képest. A túl sok gyilkos bujaság, jéghideg fagyasztó düh és lélektelen kínzások sora önmagában hamar megfojtott volna. Kiderült, hogy a Grendelek tényleg többek voltak egyszerű szörnyetegeknél; egy életre kelt rémálom részei voltak. Úgy tűnt, egyetlen életcéljuk, szenvedélyük, raison d'tre-jük van, az erőszak. Pusztítás. Ámokfutás. Egyedül vagy csoportosan, a világot saját játszóterüknek tekintették. Vidám nemtörődömséggel vadásztak és gyilkoltak mindenfelé, csonkoltak, kínoztak, tomboltak, farkasként elrejtőzve a nyájban. De a farkasok élelemért gyilkoltak. A Grendelek az ölés élvezetéért. Mókából gyilkolásztak. Az idők hajnala óta, az emberek, sőt már Robin népe előtt is itt voltak. De városaik nem voltak, legalábbis nem a felszínen. Szívesebben éltek a föld alatt világító gombák sápadt fényében, vagy egy még hidegebb, kietlenebb helyen. Egy helyen, ami egyszerre létezett a földön és mellette de mégis függetlenül attól. Ha tudtad, hol keresd, találhattál átjárókat. És ha tudtad, hogy kell utazni rajtuk keresztül, be is léphettél oda. Vagy át is húzhattak rajta, mint egy üvöltöző tizenéves kölyköt.

Ez a hely nélkülözött mindenfajta életet, kivéve a Grendelekét. Legalábbis Robin így hallotta a mitikus szőlőtő túloldaláról. Soha nem járt odaát, még a gondolattól is elsápadt. Tumulusnak hívta. Mikor Niko megsúgta nekem, hogy a szó latin eredetű, Robin helyeslően bólintott. – Megfelelőnek tűnt. Azt jelenti sír. Kripta. Auphe pokol. Hívd, ahogy akarod. Inkább halnál meg, mint hogy odakerülj, higgy nekem. Azt hiszem, ez a tanácsa kissé megkésve érkezett. – Az idő is máshogy folyik odaát, igaz? – kérdeztem közömbösen. Számomra így volt. – Ezt mondják – habozott egy keveset, végül összevonta a szemöldökét, és megkérdezte – Nem emlékszel semmire? Két év telt el számodra, és egyetlen percét sem tudod visszaidézni? Figyelmen kívül hagytam a kérdést, és visszadobtam a megerőszakolt muffint az asztalra. Vette a lapot, és fürgén továbblépett a kérdésről. – Valószínűleg így a legjobb. Nem hinném, hogy olyan kellemes üdülőhely, mint a Club Med. – Nem. Nem gondolod. Ezúttal is Niko volt a béke hangja, mindegy volt, hogy szavakkal, vagy minden érvek legjobbikával, a kardjával tette-e. Közbevágott: – Noha a történelmük véresen érdekes, minket inkább az foglalkoztat, hogy a Grendelek miért tették azt, amit tettek. Miért keresték fel az anyánkat? Miért vitték el Calt? Mit akartak? Mindez túl komplikáltnak tűnik ahhoz, hogy egyszerű rosszindulatból származzon.

– Főleg, hogy ezek szerint a világ szinte összes Auphe-ja szemmel tart titeket. – Robin gondolkodva dörzsölgette egyik ujjával a felső ajkát. – Mindegyik Gr... szóval mindegyik Auphe? – ismételte Niko. – Azt hittem, azt mondtad, hogy légiónyian vannak. Eleget, több mint eleget láttunk már, de azt nem állítanám, hogy megszámlálhatatlanul sokan lettek volna. – Azt mondtam, hogy megszámlálhatatlanul sokan voltak. Ez már rég megváltozott. – Robin felállt, és idegesen elkezdett fel-alá járkálni a szobában sorra megigazítva az emléktábláit. – Megváltozott mindegyikünk számára. Az emberek. – Bátortalanul vállat vont. A mozdulatból rájöttem, hogy neki is vannak emlékei, amiket szeretne olyan alapossággal elveszíteni, mint én a sajátjaimat. Zöld szeme Nikóra villant, egy pillanat alatt kihúzva engem az emberi faj listájáról. – Úgy szaporodtok, mint a belőtt nyulak. Egyik pillanatban még annyian voltatok, mint csillag az alkonyi égbolton, aztán a következőben már beterítettétek az egész földet és jogot formáltatok az égre is! Egyikünknek sem volt esélye ellenetek. Még az Auphe-nak sem. – Ah! – ismerte el Niko filozofikus megbánással.– Sajnos, ez alapvető biológia. Ha valaki olyan kevés ideig él, mint mi, a reprodukció elsődleges prioritásúvá válik.

– Minden kilencedik hónap, minden kilencvenedik évvel szemben, vagy valami hasonló. Itt már van különbség.– Robin pislantott és rápillantott az órájára, hogy elűzze magától a múltat.– Sajnálom compadres, nem volt rossz felidézni veletek a múltat, de fájadalom, találkám van. Valamikor pénzt is kell keresni. Manapság erre van szükség, ha le akarom dönteni a szüzecskéket. A pusztítóan gyönyörű külső és a nagy dákó önmagában már nem elég. A szám széle gonosz mosolyra húzódott, amikor észrevettem, hogy Niko komoran osztja a véleményemet.– Igaz, valóban epikus méretű tragédia. De ha egy kicsit félretesszük a végtelenül fontos szociális életedet, nem hiszem, hogy végeztünk volna. Te talán igen? – Lehet, hogy már elrekkentette a fegyverét, de Niko anélkül is képes volt kifejezni a szándékait. Robin megigazította a nyakkendőjét, és megajándékozott minket egy beletörődő pillantással és egy rezignált válasszal is. – Holnap találkozunk, rendben? Gyertek ide este nyolcra. Addig lesz időm átgondolni a helyzetet. Nem tartom rajta az ujjamat az Auphe élet pulzusán, de ismerek valakit, aki talán igen. Már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor hátrafordultam és feltettem még egy utolsó kérdést. – Loman! Bocs... Robin. Láttál mostanában bármilyen Auphe-ot a városban? Ujja, ami még mindig a nyakkendőjével babrált, most önkéntelenül is megszorult a csomón, mint az akasztásra váró emberé. – Itt? Auphe itt? Katadikazo, nemi. Soha. Sajnálatos mód Robin és a mi számunkra a soha épp most lett egy jóval rövidebb intervallum. Az Ismert emberek, nagy I-vel egy egész más fajta. Ha engem kérdezel, szerintem körülbelül öt lépéssel vannak a hagyományos trutymó szörnyeteg alatt az evolúciós ranglétrán, de Niko tejbe aprítandójának nagy részét ők adták. Nekünk nélkülözőknek szerencsétlen módon a gazdagság tényleg egomániával és felháborító viselkedéssel volt kikövezve. Persze egy olyan fickó hátáról, mint Niko, egyszerűen lepergett az ilyesmi, mint egy különösen flegma kacsáéról. Ha meg tudtál ölni valakit egy büdös zoknival, akkor egyszerűen nem engedhetted meg, hogy elragadtasd magad. Ez persze azt nem jelentette, hogy ezek a gyagyások engem nem idegesítettek halálra. – Ne csináld már Niko – rinyáltam, mint egy hisztis tizenkét éves, a hisztis felnőtt helyett, ami valójában voltam.– Miért kell magaddal hurcolnod erre a baromságra? Ma van a szabad estém! Itthon kéne döglenem a kanapén, tévét néznem és pizzát zabálnom! Ez a hetem fénypontja! A francba is, ez Isten adta alkotmányos jogom! – Köszönöm John Hancock – dobott oda nekem egy hajgumit. – Használd! Ma este profi leszel. Abba belegondolni sem merek, hogy miben, de legalább jól fésültnek fogsz látszani. Akárhogy is, most, hogy az autóvásárlós kiruccanásunk totálisan sikertelen volt, meg kell próbálnunk megmenteni napunk roncsai közül azt, amit még lehet. Azt, hogy itthon döglesz szennyezve a tested és a lelked,

nem nevezném produktív időtöltésnek. – És ki a franc halt meg s tett meg téged főnöknek? – De már tudtam, hogy elbuktam az ügyet, úgyhogy inkább gyors mozdulatokkal felkötöttem a hajam. Niko a mellkasomhoz dobott egy válltokot. – Senki. Mint minden igazán nagy diktátor, megszereztem magamnak a hatalmat. Igyekezz! Öt perc múlva indulunk. Felvettem a tokot, benne két késsel, miközben Niko már az ötödik pengét rakta el és még féltávnál sem járt. – Ma kinek rabszolgázunk? – Nem ez volt az első alkalom, hogy kisegítettem Nikót, de a fejemben már most igen tekintélyes lista volt a különböző primadonnákról, drámakirálynőkről és seggfejekről, akikkel soha többet nem akartam találkozni. – Ez maradjon meglepetés. – Niko belerázta magát fekete öltönykabátjába, ezúttal lemondva arról, hogy nyakkendőt kössön a szürke pólója fölé. –Legalább gondolkozol majd az odaúton. – Ennyire rossz a helyzet? Francba! – Én is felvettem a saját kabátomat, ami egy kissé gyűröttebb verziója volt annak, amit Niko viselt, ezt még a legutolsó kisegítéskor nyúltam le tőle. Az tuti, hogy nem adtam volna ki pénzt ilyesmire. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ha valami túlmutatott az egyszerű farmer és póló kombináción, akkor engem már nem érdekelt. Megvakartam a nyakam a szintén kölcsönkapott garbó alatt, és próbáltam megszabadulni a poliészterkezek fojtogató érzésétől.– Szóval, te bevetted ennek a Robin Goodbarnak a meséjét? – Szerintem Goodfellow-t akartál mondani.– Egy bosszantó sóhaj kíséretében odalépett a könyvespolchoz, és levett egy akkora könyvet, mint a Titanic. Túl sok vastag ezoterikus könyve volt, mind azért, hogy kutasson bennük és tanuljon belőlük, mind az én érdekemben. Ha költöztünk, ezek mindig elfoglalták a kocsi teljes hátsó ülését. Mitológia, ősi történelem, hogyan darabold fel az ellenségeidet pici darabokra ötezerféleképpen – ez mind fellelhető volt. Niko házikönyvtára erős kontrasztban állt az enyémmel, már ha a saját gyűjteményemet könyvtárnak lehetett egyáltalán nevezni. Volt néhány gagyi puhakötésű könyvem, nagyrészt kitalált történetekkel. Akadtak western könyvek félmeztelen táncoslányokkal a fedlapon, sci-fi könyvek félpucér hatmellű idegen nőkkel és detektíves ponyvaregények félmeztelen femme-fatale-okkal, bármi, ami megragadta a biztos figyelmemet. De se fantasy, se horror nem volt. Azok csak rossz déja vu-nak lettek volna jók. – Pontosan tudom, hogy mit akartam mondani.– Meginogtam a Háború és béke nagytestvérének súlya alatt, amit a bátyám nyomott a kezembe.– Oké, az tuti, hogy nem ember, de még mindig nehezen hiszem, hogy Studly McGee már akkor itt volt, amikor még dinoszauruszok szaladgáltak föl-alá. – Nem minden faj fejlődik ugyanolyan ütemben, Cal. Légy megértőbb! – Sebesen lapozgatni kezdte a könyvet. Nem álltam meg horkantás nélkül. – Rohadt egy anyaszomorító ez a fickó. Olyan sekélyes, mint egy pocsolya a

parkolóban, a pokoli hiúságáról meg ne is beszéljünk.– Elfojottam egy tüsszentést, ahogy a lapokból áradó poros könyvtárillat megcsapta az orromat. Kissé halkabban, bátortalanul hozzátettem: – George azt mondta, egy autóra lesz szükségünk. Vicces, hogy pont ebbe a fickóba szaladunk bele, miközben vadászunk egyre. – Tényleg ezt mondta? – kérdezte Niko minden meglepettség nélkül. – Georgina bölcsebb, mint amit mi bármikor megérthetnénk. Tudhatta, hogy Goodfellow valahogyan segíthet nekünk. – Érezte, hogy fájó pontra tapintott, úgyhogy nem erőltette tovább a témát. – Akárhogy is, Robin tényleg egy fura madár. Ebben igazad van. De figyelembe véve, hogy milyen hosszú ideig túlélt, sőt, mondhatjuk virágzott, lehet, hogy tud valamit. – Mutatóujja végül megállt az egyik oldalon az orrom előtt.– Meg kéne próbálkoznod az olyan irodalommal, amiben két szótagúnál hosszabb szavak is vannak kisöcsém. Még a végén tanulnál is valamit. – Az „érzéki” szóban kettőnél több van.– Magam felé fordítottam a könyvet, és gyorsan átfutottam az oldalt.– Csakúgy, mint a „nimfomániásban” – tettem hozzá, kissé megzavarodva attól, amit magam előtt láttam. Nem Robin volt, faunként ábrázolva, Pán volt az, a korábbi inkarnációja. A képaláírás szerint a mozaik egy pompeji templom maradványaiból került elő. Nem volt egy Polaroid, de az biztos, hogy a művész ismerte Robint. Nemcsak hallott róla, hanem személyesen is kapcsolatban állt vele. A sunyi zöld szemek, a kuszán göndör barna haj és az önelégült, kéjes vigyor, ez mind a mi Loman barátunk volt az utolsó cseppig. – Igen, de a „szemét”-ben csak kettő.– Niko visszavette a könyvet, és ellentmondást nem tűrően összecsapta.– Az öt perced pedig lejárt. Ebből pedig arra következtetek, hogy cipő nélkül akarsz jönni. A fekete tornacipőmet kellett felvennem, az állt ugyanis a legközelebb az elegáns kategóriához. Fél lábon az előszoba felé ugrálva próbáltam felhúzni őket. Vagy ez, vagy mehettem zokniban. Niko sohasem fenyegetőzött feleslegesen. Öt perc az tényleg öt percet jelentett; tévedhetetlen belső órája volt... ráadásul szundi gomb nélkül. Mire leértünk az utcára, már többé-kevésbé összeszedtem magam és még mindig kíváncsian, afféle morbid nyugtalansággal próbáltam kitalálni, hogy kit fogunk ma fedezni. Kényelmesebb volt ezen gondolkozni, mint azon, amit holnap esetleg megtudunk Robintól. Lehet, hogy a nem tudás, a legrosszabb dolog a világon, de ha volt valaki, aki meg tudta cáfolni ezt a teóriát, az én voltam. Grendelek elől menekülni szar dolog volt; elveszíteni két évet az életedből még szarabb. Az pedig, hogy félig egy olyan végtelenül kifacsarodott és gonosz lény voltál, amitől még a többi mitikus kreatúra is félt, az volt a szarhegy teteje. De tényleg így volt? Ha kiderítjük, hogy én miért jöttem a világra, ha rájövünk, mire játszanak a Grendelek, ez az egész talán olyan simává válik, mint egy séta a parkban. A park pedig jó hely. Zöld, tele fákkal, fejünk felett a vakítóan kék éggel,

frizbikkel, hot doggal és persze a kocogó emberekkel. Oké, időnként persze előjött egy mumus borotvaéles karmokkal, hegyes fogakkal és őrülten világító vörös szemekkel. Akkor pedig kitértél, futottál, harcoltál és végül mentél tovább. A parknak is megvoltak a maga árnyékai, de még mindig jobbak voltak, mert azokat legalább ismerted. Tudtad az ördögről, hogy ott bujkálhat... Tehát azon elmélkedni, hogy Niko ezúttal milyen istenverte, pszichopata pszeudocelebet dob az utunkba figyelemelterelésként, olyan dolog volt, amit egyhamar nem akartam feladni. Gondolatban végigszaladtam a listámon, összerándulva szinte mindegyik bejegyzésnél. Lehet, hogy a bátyám klienseinek neve nem csengett különösebben jól, de 99 százalékuk viselkedése már most is elviselhetetlen volt. Szokásos keverékei voltak a jónak, a rossznak és a csúfnak. Vagy inkább a rossznak, a még rosszabbnak és a plasztikai sebész Porschéra valójának. – Ugye nem Glenda Glamstein az? Könyörgöm, mondd, hogy nem ól – Nem Ms. Glamstein az – válaszolta készségesen.– De azt borítékolhatom, hogy rendkívül csalódott lenne a lelkesedésed hiányától, ha esetleg mégis ő lenne az illető. Az ég kormoslila színben játszott az alkonyi fényben, ahogy a Nap aláereszkedett a sírjába. Az utcán rengeteg ember igyekezett haza vacsorára, az állataihoz, a hobbijához vagy a családjához. Mindegyikük idegesnek tűnt; mindez nem sok jót mondott el az otthoni életükről. Hozzáérintettem a vállamat Nikóéhoz. Az emberek többsége nem is tudta, milyen szerencsés volt valójában, fogalmuk sem volt róla, mit jelent a család igazából. – Ja. Mert te aztán annyira égnél a vágytól, hogy a ruhájához öltözz, mi? – Elég trükkös lenne sok fegyvert elrejteni egy bőr ágyékkötőbe.– Összeszorította a száját, és lenézett a hosszú orra mentén.– A kevésbé jómódúak számára legalábbis. Azt hiszem, adnom kellett volna neked legalább egy tollkést.– Még mielőtt meg tudtam volna védeni magam – nem mintha Cal Juniornak szüksége lett volna ilyesmire – Niko idő előtt megadta nekem a választ a kérdésemre. – De ne félj, az erényességed, mint olyan, ezúttal biztonságban van. A te tőkéd nincs olyan likvid, hogy felkeltse Ms. Nottinger érdeklődését. Kissé megkönnyebbültem a név hallatán. Talán mégse lesz olyan rossz ez az este. Promise Nottinger egyike volt Niko néhány viselkedni is képes kliensének. Azt meg felejtsük el, hogy a legtöbben Ms. Kötelezvényként ismerték. Ha nem voltál legalább hetven éves, és nem csücsült minimum ötvenmilla a bankszámládon, akkor még levegőnek se nézett. Lehet, hogy emberbőrbe bújt succubus volt, de legalább volt ízlése. Az ő szemében a testőrök jéghideg profik voltak, akik azért voltak jelen, hogy tegyék a dolgukat, se többet, se kevesebbet, ezen a hozzáállásán pedig nem szívesen változtatott. Nem vehetsz feleségül öt dadogó milliomost, úgy, hogy ezzel ne tennél szert pár ellenségre is. Folyamatosan a közelben tartani néhány testőrt, a legjobb ötletnek tűnt az ő helyzetében. Rengeteg viszkető tenyerű megsértett és örökségétől megfosztott

rokon szaladgált odakint, akik csak arra vártak, hogy hidegre tehessék Promise-t. Nem mintha ő lett volna a Fekete Özvegy a késő esti filmekből. Nem csepegtetett finoman mérget a vén szivarok italába, és nem lökte le Őket tolószékestül a lépcsőn sem. Tudomásom szerint az összes időskori végelgyengülésben halt meg. De egy macskát több módon is megnyúzhatsz. És ha legtöbbjük az ágyban halt meg a nászéj szaka után, vagy éppen azalatt? Ki mondhatja, hogy nem azt kapták, amiért fizettek? Valószínűleg boldog emberként távoztak erről a világról. Promise minden férje számára betartotta az ígéretét. De ami számomra még fontosabb, hogy csendes volt, visszafogott és hagyta, hogy beolvadjunk a háttérbe. Nem cirkuszi látványosságként, vagy a vagyona fitogtatása miatt tartott minket. Promise mindig úrinőként viselkedett. Az első házasságtól az utolsó temetésig... mindig úrinőként. Felültünk a hatos vonatra, és behúzattuk magunkat a Tizenhatodik utcáig. Promise lakása természetesen az Upper East Side-on volt egy a Parkra néző felhőkarcoló harmincadik emeletén. Nem ez volt a legjobb, amit pénzért megkaphattál, viszont kellemesen elfért az obszcénül tehetősek és a mocskosul gazdagok között. Mindenütt csillogó lakkozott parketta, elegáns, világos szőnyegek, homályos festmények és szilványi szőlőszemek kristálytálakban. Sehol a láthatáron egy tévé, vagy egy zacskó Cheetos. Talán a gazdagoknak mégsincs meg mindenük. Nikónak viszont tetszett; láttam rajta. Bár nagy valószínűséggel ő nem ilyet választott volna. Ha úsztunk volna a pénzben, az ő ideálja sokkal spártaibb, gyakorlatiasabb lett volna ennél. Mégis, a feje apró biccentéséből, szeme higanyfényű csillanásából meg tudtam állapítani, hogy értékelte a szépségét, csak talán túl kimunkáltnak találta a saját ízléséhez képest. Promise viszont sokkal egyszerűbb volt, mint a lakása. Mogyoróbarna haját szoros copfba fogva hordta, hófehér bőr, telt, de festetlen ajkak – csak élesen kiugró arccsontja és érdekes lila, nyíló hangához hasonló színű szeme mentette meg a névtelenségbe süllyedéstől. Könnyen el lehetett veszni azokban a szemekben, mintha egy vadvirágos rétbe fulladnál bele. Könnyű volt megérteni, hogy habarodhattak bele a gazdag öregemberek, ráadásul nagyon. Alig érkeztünk meg a lakására, már indultunk is tovább. Magabiztos, kecses mozgása, amivel kinyitotta az ajtót és vonult el mellettünk csendbe burkolózva, olyan csillogóvá varázsolta alakját, mint a selyemsál, amit a nyaka köré tekert. Promise nem volt a kiejtett szó híve. Ha volt valami életbevágóan fontos, amit el kellett mondani, akkor megtette. Ha nem, akkor hagyta, hogy a tekintete beszéljen helyette. És ha megtette, akkor még a legdörzsöltebb széptevők is engesztelhetetlen vágyat éreztek, hogy rózsaszirmokkal árasszák el az útját, amerre jár. Én? Én örültem, ha a helyi pizzafutár lány rám mordul. Pedig nekem is szép szemem volt, nem beszélve a gyilkosan jó seggemről. Tényleg nincs igazság a világon. Hogy ezt honnan tudtam? A fenék dolgon kívül jelezte mindezt az a sebesség, amivel az egyébként laza esténk elindult lefelé a lejtőn. Az első óra még

viszonylag jól telt. Aztán az egész annyira unalmassá vált, hogy az állkapcsom megfájdult a sok visszafojtott ásítástól, de egy kiadós fejberúgásnál még mindig kellemesebb időtöltésnek bizonyult. De csak majdnem. Egy kis körbeszimatolással kezdtem, a Waldorfban tartott fogadáson. Művészet a művészetért, mentsük meg az éhező gyűrűsfarkú dingókat, harcoljuk a teniszkönyök ellen – valami jótékonysági buli vagy ilyesmi volt az egész. Valójában csak egy újabb lehetőség volt az unatkozó milliomosoknak, hogy társasági életet éljenek, ráadásul a pénzüket itt is ugyanúgy elkölthetik, mint bárhol máshol. Már rég feladtam a garbóm nyakának feszegetését, hogy némi levegőhöz jussak; a karom most ernyedten lógott az oldalam mellett, ahogy lazán átvágtam a tömegen. Niko és én húszpercenként váltottuk egymást. Ő fedezte a klienst, amíg én átfésültem a termet lehetséges fenyegetések után kutatva. Aztán ha minden rendben volt, szerepet cseréltünk. Mindig ezt a módszert alkalmaztuk, amikor együtt dolgoztunk, és ismertem már annyira az egész szitut, hogy megengedjem magamnak: csak fél szívvel ügyeljek a környezetre, míg a maradék figyelmemet egy kis mi-lenne-ha játékra fordítottam. Ahogy figyeltem ezt a sok, társadalmi életet élő embert, akik teljesen vakok maradtak a mindnyájunk lába alatt ott vonuló sötét áramlatokra, gondolkodóba estem. Milyen lett volna Nikónak és nekem, ha egyszerű, hétköznapi emberek lettünk volna? Oké, valószínűleg abszolút nem ilyen. Niko pedig, aki mocskosul intelligens volt, elérhetett volna bármit, bármiben amire csak ráemelte a tekintetét. De volt egy olyan érzésem, hogy a végén Niko – akinek volt egy különleges beállítottsága, nem is beszélve a fura érdeklődési köréről – egy bizonyos irányba fordult volna. Figyelembe véve a tehetségét a küzdősportokban és a pengeéles intellektusát, valószínűnek tartottam, hogy végül seggeket rúgott volna szét szövetségi szinten. Vagy ez, vagy középkori történelmet tanított volna egy főiskolán, tweedzakóban, miközben egy hosszúkarddal hadonászik. Elnyomtam egy vigyort, és inkább megpróbáltam nem sokat időzni azon, hogy az én életem milyen lett volna. Míg Niko képzeletbeli világa fénylő, jól látható, még ha kicsit fura színekkel is volt megfestve, az enyém csak egy homályos árnyékokkal teli vászon maradt. Lehet, hogy ez csupán azért volt, mert magadat nehezen tudod elképzelni más kontextusban. Vagy talán a felismerés miatt, hogy ha teljesen emberi lennék, akkor az már nem én volnék. Még egy tükör-által-homályosan verzió sem. Egy tisztára mosott démonmentes Caliban az a fajta koncepció volt, aminek elképzelésére egyszerűen nem tudtam rávenni az agyam, függetlenül attól, hogy mennyi energiát feccöltem az erőfeszítésbe. Főiskola és haverkodás, barátnők és hosszú kiruccanások, mindez egy olyan képzeletbeli világkép volt, ami relatíve szépen virágzott addig, amíg bele nem helyeztem magamat az egyenletbe. Aztán egyszerűen elhalványult az egész. Tehettem bármit, maradtam Grendel-amerikai, egy olyan genetikai készlettel, amiben még egy profi raktáros se tudott volna rendet rakni. A képzeletem pedig pont ugyanolyan jól tudta ezt,

mint én. Úgyhogy visszanyomtam a fantáziámat oda, ahová való és minden figyelmemet újra az előttem álló feladatra tereltem. Tettem még egy kört a jelenlévők között, probléma nélkül. Mivel minden viszonylag nyugodtnak és támadómentesnek tűnt, úgy döntöttem, hogy teszek egy gyors boksz-kiállást. Sajnos még az acélkemény testőröknek is teljesen emberi hólyagjaik voltak. Miután a tömegen keresztül intettem Nikónak, átfurakodtam a sokaságon, és lekaptam egy rákkal töltött gombafejet egy ezüsttálcáról. Mire elértem a mellékest, a hors d eouvre már nem volt más, mint egy távoli füstös emlék a nyelvem hátulján. A gazdag és erőteljes íz jól illett a toalettre is. Pergamensárga falak találkoztak a gyöngyházfényű, arannyal és karamellabarnával gazdagon áttört színű padlóval. Egy irgalmatlan nagy csillár lógott a plafonról, tompa topázkristályok csillogtak rajta lágyan. A hosszú mosdóasztal egyetlen hatalmas, gonddal lakkozott, csiszolt falapból állt, amibe jónéhány bronz mosdótálat süllyesztettek. A mosdók felett lévő tükör pedig csak úgy vonzotta a tekintetet. Egymást keresztező bronz és rézszálak fogták keretbe, amik virágba borultak a tükör négy sarkánál, majdnem az egész szemközti falat elfoglalva. Még sosem pisáltam ilyen puccos helyen. A hólyagom közömbösen tudatta velem, hogy nincs is jobb időpont, mint az itt és most. Miután végeztem, és felhúztam a zippzáromat, átsétáltam a mosdóhoz, hogy leöblítsem a kezem. Néhány összehajtogatott vastag és bolyhos törülköző egyensúlyozott egy széken, jelezve, hogy más is szünetet tart éppen. Jó neked, haver, gondoltam. Éppen az egyik csokoládébarna darabbal töröltem a tenyeremet, amikor megláttam. A látómezőm szélén tűnt fel, nem volt más csak egy sötéten csusszanó folt, pont olyan finom, mint egy félénken invitáló ujj. Mint a legtöbb dologtól, ami a periférián tűnt fel, úgy elkezdett verni a szívem, mint egy szemtől szemben felbukkanó valamitől soha. A turcsi kihullott a kezemből, miközben a késem szinte magától ugrott a helyére. Egy pillanat alatt megpördültem, fél térdre, a sarkamra ereszkedtem, a pengét közel tartva az arcomhoz, hogy szembenézhessek... a semmivel. Semmivel, csak a saját tükörképemmel. Komoran bámult engem, miközben mindketten szaporán szedtük a levegőt, ami hirtelen olyan nehézzé vált, mint a folyami iszap. – Francba! – suttogtam. Nem a saját tükörképem hozta rám a frászt. Ennyire nem vagyok feszült. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni. Aztán pont olyan gyorsan, ahogy a tekintetemmel átfésültem a szobát, a világítás egy pillanatra kihunyt, az őszi aranyszínű ragyogást egy másodpercre felváltotta a bársonyos sötétség. És abban a pillanatban, az időnek abban a kicsiny töredékében, éreztem, hogy a levegő megvonaglik a bőröm előtt, mintha valami éppen az arcom előtt suhant volna el. Vagy talán egy meleg és bűzös lélegzet volt, miközben tűhegyes fogak kaptak a nyakam felé? Halálosnak szánt mozdulattal vágtam, amikor a fények visszatértek. És megint csak én voltam ott

és az árnyékom. De legalább ő is olyan maflának tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Felsóhajtottam, eltettem a kést, és könnyedén megkocogtattam a tükröt. – Alice, odabent vagy? – nem jött válasz Csodaországból. Ha odabent is volt, tökéletesen jól érezte magát a nagyítóüveg mögött, és esze ágában se volt előjönni onnan. Mire visszanavigáltam magam Niko oldalára a tömegen keresztül, a szívritmusom ismét normális ütemre esett vissza, és a hátamat csiklandozó jéghideg izzadság is felszívódott. Jó volt tudni, hogy ilyen hamar összeszedem magam a borzadály után, amit egy pislákoló fürdőszobai villany okoz. Biccentettem Niko felé, és diszkréten elfoglaltam a helyemet Ms. Nottinger háta mögött, aki éppen sápadt napként tündökölt pár aranykorukat rég maga mögött hagyott planéta gyűrűjében. Inkább tűnt távolságtartóan meglepettnek, mint elfogadónak a helyzet felé. Csak meg akarta mutatni, hogy van egy pont, ahol a sok az sok... már pénzből természetesen. Promise már visszavonult az üzlettől, de nem úgy tűnt, hogy a sok cukrosbácsi jelölt ez hajlandó lenne elfogadni. Rá akartam szólni a sok kanos matuzsálemre, hogy adják fel, de ehelyett inkább lenyeltem az egészet és figyeltem, ahogy Niko hátralép és beolvad a sokaságba. Szó szerint. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban már el is tűnt. Adj a csávónak egy fehér tigrist, meg egy testhezálló ezüst pizsit, és megváltja a világot. Lehet, hogy én voltam a Többé-kevésbé ember – nézőpont kérdése –, de inkább a bátyám rendelkezett szinte természetfeletti képességekkel. – Viszlát, Houdini! – morogtam az üresen kavargó levegőnek, aztán közelebb léptem az egyik öreghez, akinek ráncos keze túlzottan követelőzőnek bizonyultak. Promise nem maradt tovább egy óránál, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy tegyen néhány kört, elkápráztasson egy maroknyi vén fószert és lerója a maga adományát. Lehet, hogy nem a szokásos ortodox módon jutott a pénzéhez, de pont ugyanazon szabályok szerint játszott vele, mint az osztálya összes többi tagja. Miután búcsút intett jó pár csalódott kérőnek, elhagytuk a hotelt, ki a csípős éjszakai levegőre. A lámpák által narancssárgára festett éjféli égbolt alatt Promise felemelte a fejét, és lágyan megszólalt. – Hiányoznak a csillagok. Érdeklődő pillantást vetettem Nikóra. Ez volt az első személyes megjegyzés, amit a csajtól hallottam. Tegyük hozzá, én csak kétszer találkoztam vele eddig – ellentétben Nikóval, aki már tucatnyiszor dolgozott neki –, de abból ítélve, ahogyan felhúzta a szemöldökét, őt is láthatóan ugyanannyira meglepték a szavak, mint engem. Semleges hangon válaszolt. – A túl sok mesterséges fény, önmagában is környezetszennyezés.– A sarkon álló kocsi és a sofőr felé mutatott.– Indulhatunk, Ms. Nottinger? – Túl sok fény – ismételte, aztán továbbra is az eget nézve komoran megkötötte a sálját.– Nem, azt hiszem nem. Sétálni van kedvem. Mondd meg

Timothynak, hogy ma este már nincs rá szükségem. Milyen kár. Kénytelen lesz lemondani a szokásos volán mögötti szépségalvásáról.– Az arcom halványan megrezzent huncut hangja hallatán, ami pont úgy csengett, mint egy mézbe mártott tűhegyes tőr. Volt egy olyan érzésem, hogy Timothy, a sofőr hamarosan a munkanélküliek népes táborát fogja gyarapítani. Miután Niko bekopogott a sötétített ablakon és átadta Timothynak a híreket, Promise elindult a járdán észak felé. Mondhatnám, hogy olyan volt, mint királynő a pórok között, de ez nem lenne helyénvaló. Inkább, mint egy szellem a hitetlenek között. Ő a csodálatos teremtmény csak haladt előre, láthatatlanul és érzékelhetetlenül, épp olyan túlvilági módon, mint amilyen odabent a fogadáson volt. Ebben hasonlított Nikóra, kaméleon volt, akit csak akkor láthattak meg, ha ő is úgy akarta. Ritka képesség volt ez, amivel csak a tartózkodó és kiegyensúlyozott emberek rendelkeztek. Ismerd meg önmagad, igaz? Nem, kösz. Inkább meghagyom ezt a képességet a profiknak. Niko Promise előtt haladt, míg én hátul maradtam, szemem ezúttal inkább a hagyományos fenyegetéseket kereste. Zsebmetszők, perverzek, totál idióták, a szokásos éjszakai élet, ahol az ilyenek hétköznapinak számítottak – na jó, ezen a puccos környéken talán kevésbé. De minél messzebbre sétáltunk, egyre valószínűbbé vált. Talán az emberi fenyegetésnek nincsenek karmai és fogai, de néhány ugyanolyan olthatatlan szomjjal viseltetik a vér iránt, mint bármelyik szörnyeteg. Promise éjszakai sétája kezdett igazi túrává változni. A negyven perc egy órává nyúlt, és cipőjének eleinte halk kopogása egyre hangosabbá vált, ahogy az emberek ritkulni kezdtek körülöttünk. Niko rajtakapott, ahogy az órámat stírölöm, és rosszalló pillantást lövellt felém. Finom volt, szinte észrevehetetlen, de mégis, magamban morogva összerázkódtam tőle. A meló a bárban elpuhított. Sámuelek felbukkanása előtt az egész gyakorlatilag nem volt más, mint egy nyolcórás szundikálás. Ez viszont kemény cűgölés volt. És ha a kliensünk nem kapja össze magát és húzza meg valamelyik izmát, vagy ficamítja ki a bokáját, még a végén teljesen kifulladok. Amikor azt mondta, hogy hiányoznak neki a csillagok, nem hittem volna, hogy el akar gyalogolni hozzájuk. Aztán végre lelassított egy sötét sikátor bejáratánál, két elég leharcoltnak látszó épület között. Egyszerűen megállt, kilépve a sötétségből, tenyerével a könyökét dörzsölgetve, zavart tekintettel nézte azt a néhány fehér lámpást, amelyek hanyagul lógtak az egyik tűzlépcsőről. Valakinél egész évben karácsonyi hangulat uralkodott, vagy pont olyan lusta volt, mint én. – Nem csillagok – mondta lassan, aztán elmosolyodott, olyan lágyan és melegen, mint egy nyári zápor. – De attól még gyönyörűek. – Felsóhajtott, szorosan összefonta maga előtt a karját és Niko felé döntötte a fejét. Az arca klasszikus vonalán beletörődés látszott. – Követtek minket, igaz? – Igen – válaszolta halkan. – Úgy tűnik, ez nem lepi meg Önt, Ms. Nottinger. Lehet, hogy őt nem, de engem egy kicsit mégis. Néhány háztömbnyire a Waldorftól szúrtam ki a fickót, Niko pedig valószínűleg már az első pillanatban

észrevette. De az fura volt, hogy Promise az elejétől fogva tudta, hogy lehet kint valaki, aki utazik rá, és én mégse vettem ezt észre rajta. Törékeny volt, önelégült és láthatóan remekül álcázta magát. Azt hiszem elfelejtettem, hogy egy emberbőrbe bújt succubusnak jelentékeny színészi képességekre lehet szüksége. Fátylat húzott a szemem elé, pedig eddig azt hittem, hogy olyasvalaki vagyok, akit nem könnyű megtéveszteni. – Nem, nem teljesen. – Ujjával lágyan végigsimította a selyemszálakat a sálján. – Ha megengeditek, megmagyarázom. – Talán megtudja. De ez most nem a legjobb idő erre. Cal, te menj előre. Én és Ms. Nottinger hátul maradunk. – Kezét határozottan Promise karján nyugtatva bevezette őt a sikátorba, ahol eggyé váltak a feketeséggel, ami olyan szilárdnak tűnt, mint egy fal. Én is kiválasztottam magamnak egy sötétségfoltot, amiben elhelyezkedtem és türelmesen vártam, a téglák durván és gyanús nedvességgel nyomódtak a hátamnak. Az utóbbi időben nem esett, és gondolni sem mertem rá, hogy éppen miféle folyadék eszi át magát a ruhámon. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ez valójában Niko kabátja, utána már kárörvendve találgattam, hogy miféle undorító lötty lehet az a valami. Lehet, hogy a türelmem véges volt, amikor napi szarságokkal kellett foglalkoznom, de ha a túlélés volt a tét, én is olyan jéghideggé és biztossá váltam magamban, mint az alacsonyan szálló madárra várakozó macska. És nem is tartott sokáig, amíg a tollas barátunk belibegett. Hegyes, csőrszerű orr, szúrós, fekete szemek, tényleg madárszerűen hatott, ráadásul fekete ballonkabátja szárnyként suhogott mögötte. Alacsony fickó volt, néhány centivel lehetett kisebb nálam, nem túlzottan sportos alkattal, de volt valami a tekintetében, ami még egy testépítőt is pillanatnyi megállásra kényszerített volna. Nem beszélt magában, és nem volt nála semmi, ami arra utalt volna, hogy „az apokalipszis közeleg testvéreim”, de pont ugyanúgy nézett, mint az utcai hajléktalanok. Pillantása kaotikus volt és erőteljes, akár egy célzórendszer nélküli lézerfegyver. Lassú, rövid léptekkel haladt befelé a sikátorba, ferde tekintete előre-hátra rebbent. Volt valami a kezében, de a hosszú kabátujja miatt nem láttam. Biztos, hogy egy fegyver volt. Pisztoly vagy kés, lézer, akár. És kifehéredő bütykeiből ítélve, nem úgy tűnt, mint aki harc nélkül kiadná a kezéből. A szám örömtelen mosolyra húzódott. Részemről ezzel semmi gond. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy az aszfaltba döngöljek egy fejet. Jó stresszoldó. Figyeltem, ahogy elhalad mellettem, anélkül, hogy észrevett volna a homályban. A pislákoló karácsonyi fények bizarr glóriába vonták kopaszodó fejét és rövid, őzbarna haját. Az egész bizarr kontrasztban állt az eszelős és vad tekintetével – egy lélektelen pszichopata angyal, akinek sürgős szüksége van egy prozac-lítium koktélra. Ráadásul olyan angyal volt, akinek hamarosan lenyesik a szárnyait. Elléptem a faltól, és halkan a háta mögé kerültem. A csontos madárijesztőszerű válla annyira vékonynak és merevnek látszott, hogy attól tartottam, egy erősebb érintéstől összetörik. Mivel mindig is kíváncsi típus voltam, tettem egy próbát. Előhúztam a késemet, és a pengével megkocogtattam a fickó vállát.

– Asszem, rossz helyen tértél le a sárga téglás útról, haver. Nagyon rossz helyen. A mozdulatából arra következtettem, hogy szívére vette, amit mondtam. Sikamlós gyorsasággal perdült meg, a kabátja lobogott a háta mögött, kezével pedig egy lavina erejével kaszált az arcom felé. Olyan gyorsasággal és dühvel támadott, ami kikerülhetetlen volt, mint az Úr tettei – amikre ráadásul biztosítást se lehet kötni. Hátraléptem, az alkarommal blokkoltam a csapást, a késsel pedig a gyomrát vettem célba. A penge sivítva szelte a levegőt, és már majdnem felvágtam, mint egy húsvéti sonkát, amikor megláttam, hogy mi volt a kezében eddig. Nem kés, nem pisztoly, de még egy rohadt parittya se. Egy feszület volt. Hatalmas, szépen megmunkált darab, ami fémesen csillogott a halvány fényben. De az, hogy bazi nagy volt, még nem adott indokot arra, hogy feldaraboljam a formát. Na jó, még nem. A remény hal meg utoljára, igaz? Felrántottam a pengét, és inkább torkon vágtam a könyökömmel. Levegő után kapkodva zuhant el, mint egy darab kő, de továbbra is makacsul szorította a keresztet. Letérdeltem mellé, megmotoztam, miközben ő magzati pózba húzta össze magát a földön. Az egyik zsebéből előhúztam egy másik, kisebb keresztet és egy színtelen folyadékkal teli üvegcsét. Éppen a kibontásával és a szagolgatásával voltam elfoglalva, amikor Niko megjelent üres kézzel, látszólag fegyvertelenül, leszámítva a gonosz mosolyt a szája szélén. – Csak nem magunkhoz öleljük a jó öreg vallást? Felmordultam, és visszatettem a kupakot. Sima víz volt benne. – Magadhoz ölelni, a fejeddel, akartad mondani. Majdnem behorpasztotta a burámat ez a szerencsétlen. Egyébként kösz a segítséget. – Ha nem tudsz elbánni egy fegyvertelen fanatikussal, akkor túl törékeny vagy ehhez a világhoz, Cal. Barátkozz meg ezzel a tudattal, mielőtt valaki a saját érdekedben benyom egy buborékba. – Lenyúlt, és elvette a kezemből az aprócska fiolát. Nem nyitotta ki, mindössze feltartotta és a halvány fényben megvizsgálta, aztán csak ennyit mondott – Ah.–Lenézett a titokzatos elmebajosunkra, miközben egyik kezéből a másikba dobálta az üvegcsét. –Hát nem érdekes? Kezdtem ideges lenni, úgyhogy megköszörültem a torkomat és felmordultam. – Nem akarod megosztani az osztállyal az elméleted Sherlock? A logikai ugrásaidtól megfájdul a fejem. Egyik szemöldöke megemelkedett. – Cal, ez egyértelmű. A mi mentális kihívásokkal rendelkező barátunk nem más, mint egy... – Vámpír – zihálta a fickó, miközben üres kezével az aszfalton babrált. – A nő egy vámpír. – Felköhögött, és sípoló hangon levegőt vett. – Egy szörnyeteg... egy ördögi lény a pokolból. Na, ehhez mit szóltok? Promise is családtag. – Ez biztos? – kérdeztem semlegesen, miközben lazán felálltam, a talpamat pedig a fickó hátára tettem, hogy a földön tartsam. – Niko, közölte ezt veled,

amikor felbérelt? Előkerült ez a vérszívós téma egyáltalán? – Az ördög asszonya! A Sátán skarlát szajhája! – Igen, persze, haver – mondtam türelmetlenül. – Már hallottuk. Befoghatnád végre. – Az örök sötétség királynője... Felsóhajtottam és gyorsan fültövön rúgtam a szerencsétlent. A feje előrebicsaklott, és nyomban elájult. Reggel egyszerű fejfájással ébred majd, ami semmivel sem lesz rosszabb, mint amit nekem okozott az elmúlt pár percben. – Manapság egyszerűen nem lehet szót érteni az emberekkel. Nagy kár. Niko elkeseredett pillantást vetett rám. Talán a gyagyást sajnálta-e jobban, vagy a kedvességet hiányolta belőlem a világ nagyhangú lakói iránt? Nem különösebben. – Inkább a borzasztó lábmunkádért kár. Ha két centivel balra rúgsz, akkor az ájulás sokkal hosszabb időtartamú lenne. Elolvastad egyáltalán azt az anatómiakönyvet, amit adtam, vagy poháralátétnek használod? – Igazából azzal egyensúlyoztam ki a konyhaasztalt – türelmetlenül az árnyékok felé biccentettem a háta mögött. – Talán a kliensünk is tudna segíteni ebben a kérdésben, miután kiszívta az összes vérünket. Mit gondolsz? Felhúzta mindkét szemöldökét, meglepetten felhorkant, aztán lehalkította a hangját, hogy rajtam kívül más ne hallja. – Te komolyan hiszel ennek az elmebetegnek, Cal? Szerinted, ha tényleg egyike lenne az élőholtaknak, akkor nem tudnék róla, vagy te nem érezted volna meg? Megvártam, amíg befejezi, aztán idegesen visszaszóltam. – Ennyi parfümön keresztül nem érzek semmit. Félig Grendel vagyok, nem félig kutya. – Pedig nem rossz. Nőies és erőteljes, mégis friss és tiszta – elmélkedett. – Egész kellemes. Általában nem én voltam az ésszerűség hangja. – Niko, most ki akarod nyírni a szörnyet, vagy járni akarsz vele? – csattantam fel bosszúsan. Promise ebben a pillanatban lépett be a látóterünkbe, mint maga a megtestesült békesség, alkonyszín szemét a kiütött fickón tartotta. Ingatni kezdte a fejét, sálja ezernyi színben szikrázott fel a mozdulat nyomán. – Ez a személy láthatóan meg volt zavarodva, igaz? Az utolsó férjem egy távoli rokona. Napok óta követ és bizarr dolgokat mondogat nekem. Őrültségeket. – Akkor azt hiszem, jobb, ha kihívjuk a rendőrséget, hogy őrizetbe vegyék. – Józan szavaim sokáig lógtak a levegőben, aztán mielőtt Niko a mobiljáért nyúlhatott volna, Promise felemelte a kezét. – Várj. – Nyelt egyet, sima mozdulat a hófehér bőr alatt. – Ne. Niko tekintete elsötétült, a nő parfümjéről való elmélkedés már rég a múlté volt. Faarccal lépett oda a lányhoz. Végtelenül bocsánatkérő hangon megszólalt. – Ms. Nottinger, ha megengedi! – A legnagyobb körültekintéssel kezébe vette a

lány állát, aztán a hüvelykujjával óvatosan felhúzta annak felső ajkát kecses, rövid és tűhegyes szemfogakat fedve fel. Felemeltem mindkét kezemet, aztán hagytam, hogy újra lezuhanjanak az oldalam mellé. – Baszd meg, Niko, hát te vagy az egyetlen ember ebben az istenverte városban? A régi vágású udvariasság már múlóban volt, ahogy Niko benyúlt a kabátja zsebébe, hogy előhúzzon egy hosszú fakarót. Kések, kardok, karók – ez és még több minden volt nála. Azon se lepődnék meg különösebben, ha egy nap előhúzná Jimmy Hoffát a zsebéből. Fél szememet, az álságos Promise-on tartva lehajoltam, hogy kivegyem a keresztet a kiütött merénylő ernyedt ujjai közül. Az elmúlt években láttam már Nikót elbánni tetszőleges számú démoni csúszómászó izével, ezért nem tartottam tőle, hogy egy ötvenkilós nő fogja hazavágni, kivéve, ha a parfümje nem veszi el a bátyám eszét. – Nik, akármit teszel, ne szagold meg! – dünnyögtem, miközben felemeltem a kezemet a klasszikus „Vissza, sötétség gyermeke!” pózba. Mielőtt felnyársalhatott volna engem egy visszavágással, vagy Promise-t a karóval, a lány felemelte a kezét és lágyan hozzáért a bátyám karjához. – Erről szó sincs, Niko! – mondta ünnepélyes hangon. – Talán nem vagyok ember, de megesküszöm neked, hogy szörnyeteg sem. A karó hegye ekkor már hozzáért a lány bőréhez a szíve tájékán. – Meglepő, de azt hiszem, a szörnyetegek nagy része pont ugyanezt mondaná a maga helyében – válaszolta Niko érzelemmentes hangon, keményen fogva a fegyvert. – Akkor válaszoljon erre a kérdésemre Ms. Nottinger! Mindegyik férje természetes körülmények között halt meg, vagy néhány talán megvágta magát borotválkozás közben… esetleg a maga fogaival? Úgy gondoltam, hogy a „természetes körülmények” igen széles skálát fednek le, de mivel az FBI még nem regisztrálta a szexet, mint halálos fegyvert, inkább csendben maradtam. Óvatosan figyeltem, ahogy Promise szája dacos vonallá keskenyedik és felemeli az állát. – Nem iszom embervért. Nem mindegyik vámpír iszik. A fiatalabbak legalábbis. Ma már jobb módszerek is vannak. – Valóban? – horkantam fel. – És mik azok a jobb módszerek? Disznóvér? Lefogadom, hogy kristálypohárból szürcsölgeti, igaz? – Ez egyszerűen nem tudtam elképzelni. Ahogy arisztokratikus kifejezéssel az arcán háziállatok vérét iszogatja, mintha bor lenne. – Egyáltalán nem – mondta gúnyosan. Lenéző tekintete visszatért Nikóra, és máris megenyhült. – A retikülöm, Niko. Nézz bele! – Látva, hogy a bátyám nem mozdul, még hozzátette – Kérlek! Niko egy pillanatig jéghideg nyugalommal fontolgatta a dolgot, aztán kinyúlt a lány válláról lógó aprócska táska felé. A másik keze a karóval egy milliméternyit sem mozdult a helyéről. Promise úgy állt ott, mint egy szobor,

miközben Niko ügyesen lehúzta a válláról a táskát. Csak egy másodpercbe telt, és máris előhúzott egy orvosságosüveget, ami a méretéből ítélve kitölthette az egész retikült, felemelte és a fény felé fordította a dobozt. – Vas. Elég nagy dózis, azt kell mondanom. – Ja, Niko persze fejből tudta, hogy mennyi vitaminra van szüksége az emberi szervezetnek. Annyira komolyan vette ez a testem a templomom dolgot, hogy ad nauseam minden alkalommal előhozakodott vele, amikor egyáltalán rágondoltam egy sajtburgerre. – Így van. Vas. Ilyen egyszerű, mégis gyógyír arra a betegségre, ami évszázadokon át mérgezte a fajtámat. – Rátette a kezét a karóra, és gyengéden eltolta magától, Niko pedig hihetetlen módon engedte neki. – Egész életem minden egyes napját. Ez, néhány kiegészítővel lehetővé teszi nekem, hogy vérivás nélkül fennmaradjak. Niko elgondolkodva ütögetni kezdte az állát a karó tompa végével. – Szóval azt akarja mondani, hogy a vámpírizmus nem több, mint vashiányból adódó vérszegénység? Ezt elég nehezen tudom elhinni Ms. Nottinger. Egy mosoly árnyéka suhant át a lány arcán. – Egy kicsit azért bonyolultabb ennél. A tabletták nem elégítik ki az alapvető szükségletemet, az alapvető vágyat, amit a vér kelt bennem. Nem teszik lehetővé, hogy megtartsam ugyanazokat a képességeket, amikkel egy jóllakott vámpír rendelkezik, de arra elegendőek, hogy a vérsejtjeim ne zabálják fel egymást a testemen belül. És elegendőek arra, hogy ne kezdjek telhetetlen falánkságomban vakon gyilkolni. – Hát ez tök jó – tettem hozzá szarkasztikusan. – Biztos vagyok benne, hogy az ártatlan emberek lemészárlása teljesen tönkretenné a napirendjét. – Ettől függetlenül kész voltam lenyelni a sztoriját. Niko és én sosem voltunk szuperhősök, nem védelmeztük az áldott tudatlanságban élő lakosságot. Csak megpróbáltunk túlélni. Egy darabban tartani a saját seggünket elegendő feladat volt, úgyhogy amíg Promise nem tépi ki valami aranyhajú kerub torkát az orrunk előtt, nem fogok álmatlanul forgolódni miatta. – Igen, talán tényleg tönkretenné. De bármikor tehetek egy kivételt. – Szúrós tekintetéből kiindulva nem nagyon kellett gondolkodnom azon, hogy ki lehet az a bizonyos kivétel. – No de, gyerekek! – mondta Niko rosszallóan. –J átsszatok rendesen. Ms. Nottinger, kíváncsivá tett. Hogyan tudta meg ez a rendkívül fanatikus egyén az igazságot önről? Kiderült, hogy Promise nem hazudott korábban a fickóval kapcsolatban. Tényleg az utolsó férjének másodunokaöccse és egyben utolsó élő hozzátartozója volt. Hogy az örökségét azért bukta-e el, mert a bácsikája mindent az újdonsült feleségére hagyott, még vita tárgyát képezte. A fickó persze máshogy gondolkodott erről. Megtett minden tőle telhetőt, hogy rábizonyítson Promise-ra valamit. Akármit. Igen, több idős férje is volt már, de az efféle ízlés a tehetősek körében egyáltalán nem számított ritkaságnak. Végül

csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Promise-nak volt néhány furcsa szokása. Ezek közül az egyik, hogy nappal nem járt el otthonról. Soha. Ez még mindig elég nagy logikai ugrás volt egy átlagembernek a sötétség teremténye felé, de abból kiindulva, ahogy Promise férje az unokaöccséről beszélt, lehetett tudni, hogy a fickónak eleve volt néhány denevér a harangtornyában. Nem kellett túl nagy fantázia hozzá, hogy vámpírdenevéreket csináljon belőlük. – Akkor elképzelhető, hogy a későbbiekben problémát fog jelenteni önnek. – Niko elsuvasztotta a karót, és visszaadta Promise-nak az üvegcsét.– Hogy fogja kezelni a dolgot? – Mindössze két elfogadható lehetőséget látok ebben az ügyben. –Visszatette az üvegcsét a retiküljébe, majd határozottan összecsukta. –Az első az lenne, ha egyszerűen kifizetném őt. Viszont keményen megdolgoztam azért a pénzért és már a gondolattól is, hogy veszni hagyjam, kiráz a hideg, de...–Elgondolkodva megvonta a vállát. – És ha ez nem működik? – kérdeztem. Kecses szemfogak bukkantak elő felhúzott ajka mögül. – Mindig van másik megoldás. Hát, a fickónak legalább volt esélye. Ez pedig több, mint amit jó pár ember elvárhat ebben az életben. Ledobtam mellé a keresztet, aztán otthagytuk a sikátorban. Rosszabbul is járhatott volna. Negyven perccel később visszaértünk Promise-zal az épülethez, ahol lakott és végignéztük, ahogy beszállt a liftbe. De előtte még mutatóujjával megérintette Niko ajkát, amikor ő a mai nap folyamán utoljára Ms. Nottingernek nevezte. – Azok után, amin ma este keresztülmentünk Niko, szeretném, ha ezentúl Promise-nak szólítanál. Ahogy a lift ajtaja becsukódott, kétségbeesetten megráztam a fejem, látván a zavart kifejezést Niko arcán. – Te józan vagy? Elkapart öt férjet, arról nem is beszélve, hogy élőhalott. Egy vérszívó... – Oké, ez nem volt teljesen igaz. Kijavítottam. – Egy vastablettákon élő rém a pokolból. Élve megzabálna. – Talán tényleg megtenné, igaz? – válaszolta Niko szárazon. – Komolyan, Nik, ez a nő egy veszélyes ragadozó. – Muszáj volt leállnom ezzel az ésszerűség hangja szarsággal. Komolyan igénybe vette az erőforrásaimat. Rám mosolygott. – És mit gondolsz, kistesó, én mi vagyok? Francba. Most megfogott. Zárak. Elzártak, vagy kizártak bizonyos dolgokat. Legalábbis elméletben. De a valóságban el kellett gondolkoznom azon, hogy van-e annyi zár a világon, ami féken tudná tartani a Grendeleket. De a szkepticizmusom nem akadályozta meg Nikót abban, hogy a pénzért kapható legjobb szerkezetet szerelje fel az ajtóra körülbelül húsz perccel azután, hogy beköltöztünk ide két évvel ezelőtt.

Lehámoztam magamról Niko kabátját, gombóccá gyűrtem és bevágtam a sarokba. Odakint hallottam, ahogy Niko ellenőrzi az ajtót. A tény, hogy a zárak annyira kifinomultak voltak, hogy gyakorlatilag bezárták magukat nem zavarta a bátyámat a mindennapi ellenőrzésben. Minden este. Ezen még egy fájdalmas csillagos-éjszakás vámpírszerelem se fog változtatni. Felhorkantam, leültem az ágyamra és lerúgtam a cipőmet. A sógornőm, Drakula Grófnő. Akár vicces is lehetett volna. Sőt, elképesztően röhejes is, de mégsem. Elég szar érzés rájönni, hogy saját magad miatt talán soha nem lehet majd sógornőd, se ember, se más. A folytonos rohanás nem tett jót a hosszú távú kapcsolatoknak. Hazudni a múltadról, a jelenedről, sőt még a kicseszett jövődről is pedig semmilyen kapcsolaton nem segít. Egy kezemen meg tudtam számolni azokat az embereket, akiket ismerősnek hívhattam…a legtöbbjüket ráadásul elég bajos volt egyáltalán „embernek” nevezni. Kobold egyike volt ezeknek az ismerősöknek, bár őt is inkább visszafogott ellenségnek mondanám. Volt egy louisianai boszorkány, aki a woodoo-tól kezdve a wiccáig mindenbe beleütötte az orrá, egy sellő, aki Oregon partjainál úszkált és a legközelebbi, egy gyógyító, aki Staten Islanden lakott. Rafferty volt az első és egyetlen gyógyító, akivel eddig összehozott a sors. Nem tudom, az emberek között menynyire volt gyakori ez az adomány, de az biztos, hogy Rafferty nagyon kente-vágta a dolgot. Nagy kár volt, hogy fű alatt tanult egy orvosi iskolában. Nem mintha különösebb szüksége lett volna az orvosi tanulmányokra. Percek alatt véghez tudott vinni olyan dolgokat, amihez másnak órákat kellett dolgoznia és éveket tanulnia előtte. Az összes ember közül, akinél vettük a fáradságot, hogy megismerjük közelebbről, csak nála sajnáltam, hogy nem voltam képes megtenni az utolsó lépést az ismeretségtől a barátság felé. Nik és én nem voltunk benne különösebben ebben a bizalom dologban. Nem engedhettük meg magunknak. És most, pont ez, vagyis ennek a hiánya miatt Nik ritka lehetőséget szalaszt el. Anélkül, hogy megszabadultam volna a többi ruhámtól, hátradőltem a matracon, és álmos szemekkel vizsgálgatni kezdtem a plafont. Nem mintha Niko engem hibáztatott volna ezért; nem tette. Én voltam a családja. Azok után, ahogy felnőttünk, biztos volt, hogy ha nem figyelünk oda egymásra, nem fog jönni valaki más, aki megteszi ezt helyettünk. Nem, egy cseppet sem hibáztatott engem, ez viszont nem akadályozott meg abban, hogy megtegyem helyette. Hasra fordultam, felráztam a párnámat és belefúrtam az arcomat. A bűntudat néha elég unalmassá tudott válni. Csakúgy, mint a rohanás. És, mi van, ha láttunk egy Grendelt? Évek teltek el azóta, hogy utoljára szagot fogtak volna. Ami azt illeti, a miatt az eset miatt dobtuk át magunkat ide a nagyvárosba. Akkor nagy mázlink volt. Nem volt tűz, nem volt fáklyaként lángoló anyuci, olvadozó lakókocsi, csak kardok, kések és patakokban folyó lila szörnyvér. De ez már majdnem három éve történt. Egy pont után, a Grendeleknek is fel kellett adniuk, nem? Előbb-utóbb számba kell venniük a veszteségeiket, és felírni engem az “elmenekült” oszlopba, igaz? Lövésem nem

volt arról, hogy a rohadékok mit akarhatnak velem, de kellett lennie egy határnak, ami után már nekik is elegük lett a dologból. Még a Grendeleknek is. Kellett, hogy legyen. Kimásztam az ágyból, leráztam magamról a sötét gondolatokat, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ahogy a kezem a villanykapcsoló felé mozdult, egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán inkább sötétben hagytam a szobát. Nem azért, mert még mindig ideges lettem volna a Waldorfban történtek miatt; egyszerűen csak nem volt szükségem fényre. És ahogy elkerültem a sötét árnyékomat a fürdőszobatükörben, az is biztosan a véletlen műve volt csupán. Nem kellett látnom magam, hogy megmossam a fogamat. Voltak dolgok, amiket jobb volt észrevétlenül megtenni. Hazudni önmagadnak az egyik volt ezek közül. A rákövetkező nap egy csöppet sem javított a közérzetemen. Ennek pedig egyetlen visszataszító oka volt. Robin „kicseszett” Goodfellow. Az a fickó olyan volt, mint a másnaposság, csak alkohol nélkül. Túl hangos. Túl színes. Túl minden. Egy korai műszakkal indítottam a napomat a bárban, amíg Niko elment tanítani a dojóba. Aztán bedobtunk egy gyors ebédet, mielőtt elmentünk volna a találkozónkra, az autókereskedésbe. Fáradt voltam és izzadt a váratlan októberi hőhullám miatt, ami ma megtisztelte a várost, és rohadtul nem voltam abban a hangulatban, hogy hallgassam azt a fickót, ahogy jártatja a száját. De azt hiszem, ez volt az így járás tipikus esete, ugyanis járatta. Méghozzá rendesen. Megállás nélkül. Ad infinitum és további flancos szavak arra, hogy „nem hajlandó kussolni végre”. Ott ült, a már ismerős pozitúrában, az asztalon keresztbe tett lábbal, és éppen valami tésztafélét zabált evőpálcikákkal egy kartondobozból. – Biztos, hogy nem vagytok éhesek? – mutatott körbe pálcikáival az irodában szanaszét heverő dobozokra. – Van egy kis Moo Goo Gai Pan-om. Sült rizs. Meg édessavanyú mártásos disznó is. Niko megrázta a fejét. – Nem, köszönjük. Már ebédeltünk.– Gyanakvóan méregette a dobozokat. – Nagyon szeretheti a kínait. Kielégíthetetlenség ült ki az arcára. – Sok mindent szeretek nagyon, compadre, nem csak a kínait. Meséltem már nektek arról az időről, amikor...? Már megint kezdi, gondoltam komoran. Hamar megtanultuk a legutolsó alkalommal, hogy ha ezek a szavak elhagyják a száját, akkor egy hosszú túrának nézünk elébe emlékországba. És a legtöbb emlék pont olyan szürke és színtelen volt, mint egy tál több hónapos bolognai. – Hagyd meg máskorra, Sir Haspók – rappeltem. – Az Auphe miatt vagyunk itt. A „Robin elmegy Rómába” várhat egy kicsit. Pár pillanatig elgondolkodva méregetett azzal a heves, komoly zöld szemével. Aztán rámbökött az evőpálcikáival és kijelentette:

– Kölyök, neked sürgősen le kéne feküdnöd valakivel. Niko hirtelen felköhögött, olyan hangon, amit valószínűleg az elfojtott kacaj okozott. A rohadék! – Igen?! – szűrtem a fogam között. – Lefektetésről akarsz beszélni? Ahhoz mit szólnál, ha kifektetnélek, mint egy szőnyeget, he? Aztán szétrúgnám azt az idegesítő seggedet? – Dühös, dühös – ette tovább higgadtan a tésztáját. – Pont, mint egy Auphe. Nincs semmi humorérzéked. Már keltem fel a székemből, dühösen morogva, amikor Niko megragadta a kabátom hátulját és visszahúzott a székbe. – Bármennyire is szórakoztató ez, uraim – mondta gyengéden –, oka van annak, hogy itt vagyunk. Foglalkozzunk azzal, rendben? – Aztán, miközben Goodfellow letette a dobozt, és lendületesen lerakta a lábát az asztalról még hozzátette – És Goodfellow, szeretném, ha a továbbiakban nem hasonlítgatnád az Auphe-hoz a testvéremet. Soha. Kristálytisztán érted, miről beszélek? Robin kajánul összevonta a szemöldökét és rám nézett. – Szótárakat etetsz vele reggelire, vagy mi? Kelletlenül bólintottam felé beleegyezésképpen. – Ja, ja. Tökéletes betűleves zabáló. – Hátradőltem a székben, kinyújtóztattam a lábamat és magamban elkönyveltem, hogy nincs értelme siettetni egy faunt. Jobb, ha élvezed a műsort és reménykedsz benne, hogy az altatód hamarosan működésbe lép. – Na, mesélj Loman! Találtál nekünk valamit? A magabiztos kifejezés lassan eltűnt Robin arcáról, ahogy beledöfte a pálcikákat a kaja maradékába, és az asztalra tette a dobozt. – Nem egészen – kertelt komoran. – De sikerült kinyomoznom valakit, aki talán tudna segíteni. Egy troll. – Egy troll? – visszhangozta Niko. – Ők különösen képzettek lennének az Auphe-ot illetően? Robin lenézően összehúzta az ajkát. – A trollok elég sok mindenről tudnak. Csupa kellemetlen dologról. Az hogy hajlandó lesz-e velünk megosztani, amit tud, vagy sem, az már egészen más kérdés. – Az arckifejezése hirtelen megenyhült, és alattomos hangon megjegyezte. – De úgy tűnik, hogy ti kiskutyusok elég jól el tudjátok érni, hogy mások megnyíljanak nektek. Nézzétek csak meg, mit tettetek velem. Biztos a csini, őszinte pofitok miatt van. – Egészen biztosan.– Niko mosolya olyan kegyetlen volt, mint egy szívbe döfött jégcsap. – Csak úgy ömlik belőlünk a szeretet.–Felálltam és rácsaptam a combomra. – Szóval, hol is lakik ez a troll? A Brooklyn híd alatt? Robin úgy vigyorgott, mint egy Whiskas-macska. – És lő, gól! – Most szopatsz! Tényleg? – Talán nem is volt annyira világtól elrugaszkodott feltevés. A mesék nem hazudhattak mindig.

Viszont, a mesékben egy szót se szóltak a bűzről. A híd árnyékában, lábam alatt a dübörgő folyóval éppen a térdemet fogtam és azzal voltam elfoglalva, hogy ne adjam vissza az anyaföldnek az ebédemet. A troll orrfacsaró szaga mindent belengett, szinte megfojtott olyan erős volt. Megfertőzte a levegő minden egyes molekuláját. – Jézusom, hogy nem érzitek ezt? – ziháltam. Niko a hátamon nyugtatta kinyújtott kezét. – Nem érzek semmit, csak az East Rivert, nem mintha az önmagában olyan kellemes lenne. – Az Auphe-nak elég kifinomult szag...–Robin hagyta elszállni a mondat hátralévő részét, ahogy meglátta Niko gyilkos pillantását. Megköszörülte a torkát, és leguggolt mellém. –Túléled, kölyök? Könnyes szemmel bámultam rá. – Túlélem – köhögtem kettőt, és megpróbáltam az orrom helyett a számon át venni a levegőt. Nem segített sokat. Felegyenesedtem és az egyik kezemmel eltakartam a számat. Légzés... kinek kell az? – Oké, csináljuk. Robin ment elöl. Összefonta a karját, és elfintorodott, ahogy víz átcsapott a parton a szinte makulátlan cipőjére. – Tetves folyó! Fekete cipőjében, fekete nadrágjában, és zöld ingében, amiről le mertem volna fogadni, hogy százalék selyemből készült, Robin nem igazán úgy nézett ki, mint egy tipikus turista. Erős kontrasztban állt Nikóval, aki a hőség ellenére is hosszú fekete kabátot viselt és velem a tengerkék pólómban és a kihordott antracitszürke melegítőmben. – Nem gondolod, hogy kicsit lazábban kellett volna öltöznöd? – kérdeztem szarkasztikusan. Robin hitetlenkedő szemeket meresztett rám. – Miről beszélsz? Ezek a laza ruháim. – Miért nem vagyok meglepve? – Elléptem mellette, előre a cipőmet fenyegető sárban.–Szóval, hol lakik a barátod? Hol van Billy Goat Gruff végzete? – Az biztos, hogy nem a barátom. Egy percig se gondold azt. Nem feltétlenül az ellenségem, de ez a legjobb értelmezése a dolgoknak. A trollok olyanok, mint egy vihar. Halálosak és irányíthatatlanok, mint a dühöngő természet. Felejtsd ezt el, és egy pillanat alatt elpatkolsz. –Még sosem hallottam ennél komolyabban csengeni Goodfellow hangját. – Persze, ha a szaga ki nem nyír előtte – morogtam, tovább tapicskolva előre. A nap már rég lement, de a hídról ideszűrődő fény mellett jól lehetett látni. Nem mintha sok látnivaló akadt volna az iszapos vízen és a szürke betontömbökön kívül. – Hol van? – kérdeztem újra.– Ez a híd rohadt nagy a bújócskához. – Tökéletes megfogalmazása a helyzetnek. – Niko halkan lépett oda mellém, szinte siklani látszott az engem lehúzó sárban. – Ez a troll akárhol lehet. A mögöttünk kényeskedve lépdelő Robin megrázta a fejét. – Lehetne, de nincs. Abbagor a híd szerkezete alatt szeret rohangászni, de

szüksége van egy helyre, ahol meghúzhatja magát. Ahol lerakhatja a... maradékot. Még korán van. Ott lesz. – Ismét elénk kerülve megszaporázta a lépteit, és a legközelebbi alátámasztáson át egy elrozsdált, betonba süllyesztett rácsos kapuhoz vezetett minket. Ahhoz a fajtához, amin féltél átmenni kiskorodban, mert tudtad, pontosan tudtad, ha mégis megteszed, be fog szakadni alattad, s egyenesen a föld középpontjába zuhansz, és soha többet nem hallanak felőled. – Odabent? – mordultam fel. – Egyszerűen remek. Mondhatni csodás. – Megcéloztam a rácsot, és keményen megbikáztam, mindenkit aranyszín rozsdapelyhekkel terítve be. – Hé, itt Avalon, vétel! – Magad vagy a megtestesült kecsesség, igaz? – Robin hitetlenkedve és rosszallóan megcsóválta a fejét. – Nem ez a legerősebb oldala. – Niko odébb tolta a lábamat, mindkét kezével megragadta a rácsot és megrántotta, a fém pedig fájdalmas sikollyal engedett. – Ki óhajtja először a pokol ölelő karmai közé vetni magát? Tudomást sem véve gúnyosan száraz hangjáról, leguggoltam, aztán lábbal előre beugrottam a lyukba, a tintaszerű sötétség pedig azonnal elnyelt. Nem volt éppen a föld közepe, de ahhoz elég volt, hogy a térdem fájdalmasan tiltakozzon a megterhelés ellen, amikor földet értem. Előhúztam egy aprócska zseblámpát a nadrágzsebemből és felkapcsoltam. Félig eltakartam a szemem, hogy megóvjam a hirtelen fénytől, aztán felkiáltottam. – Gyertek csak be! Tök kellemes a víz! – Egy pillanatig levegő után kapkodtam a hullámokban érkező trollbűzben, majd magamban még hozzátettem: – Büdös, mint a halál, de kellemes. Niko olyan lágyan érkezett meg mellém, mint egy macska. Aztán jött Robin, majdnem olyan ügyesen, mint a bátyám. Az ember talán összeszed egyet s mást pár évezred alatt, nem? De mégsem volt annyira csendes, mint Niko. – Tetves. Undorító. Visszataszító. Abbagor, te förtelmes dög, úgy fetrengsz ebben a mocsokban, mint egy disznó. Ez a szar selyemből van. Soha nem lesz tiszta! Amíg ő tovább méltatlankodott, minden egyes mondat után jobban felhúzva magát, én inkább körbevilágítottam a mesterséges barlangban. A betonból készült falakat mindenütt valami zöld trutymó borította, talán gomba vagy moha. Az, hogy a padló miből készült, rejtély maradt, ugyanis körülbelül térdig jéghideg, sáros lében álltunk. – Rohadt jó kis agglegénylakása van ennek az Abby haverodnak – mondtam fintorogva. – Kíváncsi vagyok, hogy kinek fizet érte lakbért. – Úgy néz ki, mint egy rég elfeledett karbantartó részleg – kommentálta Niko, miközben kivette a kezemből a lámpát, és az egyik távoli sarokba világított vele. – Áh, egy alagút. És nem emberi kéz alkotta, ha jól látom. Nem emberkéz alkotta? Csak azért, mert úgy tűnt, hogy a betont óriási darabokban vájta és tépte ki valaki akkora karmokkal, amik több centi mély nyomot hagytak a kőben? Hé, ennyiből ne vonjunk már le ilyen őrült

következtetéseket. – Ez lesz a főbejárat – jelentette ki Robin, aztán megindult előre, a sár hangosan cuppogott minden egyes lépésénél. – Essünk túl rajta, hogy mihamarabb elégethessem ezeket a ruhákat végre, és vehessek egy többórás forró zuhanyt! – Hátrapillantott a válla fölött, arcán kaján vigyorral. – Jó nagy a zuhanyzóm. Akar valaki csatlakozni? – Ez a muri percről perce egyre jobb lesz! – sziszszentem fel, a lábamon felkúszó sár pedig azzal fenyegetett, hogy menet közben lerántja a cipőt a lábamról. – Niko nem akarod kiszúrni a szememet egy bottal, hogy megkoronázzuk ezt a frenetikus estét? – Noha az ajánlat rendkívül csábító, de most talán nem. – Niko lazán elsétált mellettem. Láttam, hogy megszabadult a cipőjétől, és mezítláb lopakodott tovább. Jó ötletnek tűnt, úgyhogy én is megálltam egy pillanatra, hogy lehámozzam a sajátomat és jó messzire hajítsam. A lábaim között cuppogó sár miatt talán nem voltam olyan halk, mint a bátyám, de még így is jelentős volt a javulás. A csarnokban lévő levegő, noha teljesen átjárta a troll bűze, még mindig New York-i volt. Furcsán meleg, és az évszakhoz képest párás, vastagon szennyezett, de még mindig az a jó öreg cucc, amit nap mint nap beszívtál. Mindez azonnal megváltozott, amint átléptünk a házi készítésű, vagyis troll készítésű ajtónyíláson. Azonnal elszívta az összes meleget, mozdulatlanná dermesztve mindent. Egy másik atmoszférába léptünk be, ami nehéz volt, mint a kő, hideg, mint a tárolók a hullaházban, és mozdulatlan, mint a tepsiben fekvő holttest. Olyan volt, mintha jégkockákat lélegeztél volna. Vastag csomókban lepték el a légutakat, és megültek a tüdőben, mint az ólom. Még a bűz is csökkent valamelyest. Végül is kellett valami kis légmozgás, hogy szállítsa a szagot, nem? Itt pedig egy csepp mozgás sem volt. Szinte maguk a molekulák is mozdulatlannak rémlettek, semmi nem mert, nem akart megmozdulni, semmi, ami felkelthette volna a figyelmet. Halálos figyelmet. – Abbagor! – üvöltöttem be a sötétbe, a falak remegve visszhangozták a kiáltásomat. Nekem semmi bajom nem volt a figyelemmel. Végül is pont amiatt jöttünk ide. És, hogy őszinte legyek, inkább láttam volna Abbagort az orrunk előtt, függetlenül attól, hogy mekkora egy vérszomjas dög, minthogy a sötétből méregessen minket azzal a lélektelen szemével. Honnan tudtam, hogy milyen a szeme? Egy frászt tudtam. Lövésem nem volt róla. Egyszerűen tudtam. És mikor Niko keze előtűnt a sötétből, hogy megragadja a vállamat, éreztem, már ő is tudja. Niko mindig is vigyázott rám, de azzal is tisztában volt, hogy a legtöbb esetben képes vagyok megvédeni magamat. Ez viszont... egyáltalán nem úgy szaglott, mint a legtöbb eset. – Szart se látok – jelentette ki Robin nem kevés feszültséggel a hangjában. Láthatóan nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a troll nem a barátja. –

Abbagor, nem érünk rá egész éjszaka. Beszélni akarunk veled. Megszánnál minket, alacsonyabb rendű létformákat, és előjönnél? – Félsz a sötéttől kanos kiskecske? – Jéghideg hang szállt felénk odaföntről. – Biztos lehetsz benne, hogy a sötét nem fél tőled. – Hé, Abbagor öreg haver, ne csináld már – hízelgett Robin egy másodperc alatt átcsúszva az eladói szerepbe. – Segíts ki minket a régi szép idők emlékére, és egy perc múlva már itt sem vagyunk. Szavamat rá. – Régi szép idők? Te mindig, minden időben ugyanolyan vagy Goodfellow. Egy kelés, ami nem hagyja, hogy kinyomják. – A szavai derűsnek tűntek, de az a fajta humor érződött belőlük, amit a dagadt pókok érezhetnek, amikor újabb légy akad a hálójukba. –Ha egy percig mozdulatlan maradnál, megoldanám ezt a problémát. Függetlenül a kevéssé barátságos szavaktól, úgy tűnt, Robin kérése meghallgatásra talál. Lassan fény kúszott a körülöttünk lévő sötétség helyére. Leprás, beteg sápadtzöld fény volt, amit látszólag az a különösen visszataszító, mohaszerű zöld trutymák bocsátott ki magából, ami ezer karommal kapaszkodott a falakba körülöttünk. Pont elég világosságot adott ahhoz, hogy kivehessük a tető körvonalait, ami majdnem háromemeletnyi magasságban borult a fejünk fölé. Valószínűleg valamelyik kötéltartó torony alatt lehettünk. Abbagor egész tágas kis kéjlakot talált magának. Súlypontot váltottam a kissé elfagyott lábamon, amitől még néhány centit süllyedtem a mocsokba, és kíváncsi szemekkel körbenéztem a mesterséges barlangban. A troll beszédesnek tűnt, de hol a francban bujkál? – Abbagor, Abbagor – Robin lazán forgatta a szavakat, amik még hihetően is hangzottak volna, ha nem lettek volna ott azok a ráncok a szeme körül. – Még a végén azt fogom hinni, hogy nem hiányoztam neked az elmúlt néhány, mennyi is, ötven évben? – Hiányoztam. – Elmélkedve ízlelgette a szót. –Olyan sokféleképpen értelmezhetjük. Igen, tényleg hiányoztál. De most talán majd nem fogsz. – Valami kígyózó mozgással mozdult felettünk a sötétség legmélyén. – Lehet, hogy te lelassultál öreg korodra, kicsi kecske. De nyugodj meg, én nem. És ekkor Abbagor megjelent, hogy bekopogjon az ajtónkon. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Abbagornak olyan lélektelen pillantása lesz, mint a kígyónak az Édenkertből. Ahhoz szüksége lett volna szemekre. Abból viszont komoly hiányosságai voltak. De biztos voltam benne, hogy azok nélkül is látja minden egyes porcikánkat, a szemünk csillanásától kezdve a torkunkban dobogó szívünkig, tökéletes részletességgel. – Szent szar! – Nem voltam biztos benne, hogy kimondtam-e vagy sem, de az biztos, hogy illett rá a kifejezést. Abbagor egy rakás szent szar volt és még sokkal több annál. Úgy ereszkedett alá az égből, mint a pestis. Vastag, barna rostszálak tartották a levegőben majdnem három méterrel a fejünk felett. Korántsem volt messze tőlünk. Soha nem láttam még trollt

életemben – fingom nem volt róla, hogy milyenek lehetnek –, de ez a legvadabb elképzeléseimen is túlmutatott. Abbagor nagyjából emberszerűen nézett ki, széles vállakkal és masszív karokkal, lábakkal. Oké. Ez még elfogadható. Ebben nem különbözött a több száz másik szörnyetegtől odakint. Más volt viszont abban a tekintetben, hogy úgy nézett ki, mintha az egész teste önmaguk köré csavarodó húsos zsinórokból állt volna, akár egy alakot és formát nyert rosttömeg. Egy alakot, formát és undorító életet nyert rosttömeg. – Na erre nem emlékszem a tetves mitológiakönyveidből – morogtam halkan Nikónak. – Ehhez először feketéznünk kéne, hogy egyáltalán elolvastad őket, kistestvér. Ez pedig egy meglehetősen optimista következtetés volna. – A tenyere még üres volt, a válla továbbra is le volt eresztve, és egy csöppnyi idegesség sem érződött a hangjából. A rohadék úgy nézelődött felfelé, mintha csak a csillagokat bámulná a planetáriumban. Ó, azt mondod a Nagygöncöl? Nahát! És ha nem lépett volna szinte észrevétlenül elém, hogy a vállával óvjon engem, ez akár még hihető is lett volna. Robin talán túlzottan is mesterkélt mosollyal az arcán felfelé intett. – Abbagor! Jól nézel ki. Edzettél talán? Valahogy... – Nyelt egyet.– Nagyobbnak, sokkal nagyobbnak tűnsz, mint mikor legutóbb láttalak. A „nagy” nem fedte teljesen a valóságot. Ha kihúzta volna magát, lett volna vagy három méter magas, és széltében is kábé ugyanennyi. De tudjátok, hogy mondják... A méret nem mindig a lényeg. Persze azok, akik ezt mondták általában két kategóriába oszlottak. Töketlen buzeránsokra és azokra, akik még nem láttak akkora trollt, aki egyben le tudná nyelni New Jersey-t. Oké. Nagy volt. Kobold is nagy volt, de azért néha az ő seggét is szétrugdostuk, jegyeztem meg magamnak élesen. Rázd meg magad, szegezd előre a tekinteted, és koncentrálj a feladatra. – Szép állat – böktem oldalba Robint a könyökömmel. – Bika gyerek. Mint egy szteroidos Grimm mesehős. Folytathatnánk végre? Busa feje, tetején a vámpírdenevérekéhez hasonló hegyes fülekkel felém fordult. – Nahát, egy Auphe kölyök. – Az aprócska vágás, ami a szája lehetett, most hatalmasra nyílt, mint egy pitoné, ami éppen egy disznót készült egyben lenyelni. – Rossz háziállatot választottál Goodfellow. Az ilyenek mindig megharapják a kezet, ami eteti őket. A hátából sarjadó rostok engedni látszottak ahogy Abbagor közelebb lebegett, hogy jobban szemügyre vehessen. – Úgy tűnik, elhagyta a nyakörvet. Rossz kutyus. Na jó, ez elég volt, pont elég. A következő az lesz, hogy közli, ki kéne herélni, hogy rendesebben viselkedjek. Robin észrevette, hogy borotvaélen kezdtünk táncolni, és megszólalt, mielőtt bármi meggondolatlanságot, vagy ostobaságot mondhattam volna. Pedig mondtam volna – efelől nem voltak kétségeim. A kapcsolat az agyam és a szám között legjobb esetben is csak lazának volt nevezhető.

– Caliban nem Auphe – ellenkezett gyorsan Goodfellow. – Legalábbis nem teljesen. De lényegében pont ezért vagyunk itt. Azt reméltük, hogy te talán tudsz nekünk mesélni az Auphe-ról. Te sokkal régebb óta létezel, mint én. Majdnem olyan régóta, mint az Auphe. Ha valaki ismeri őket, akkor az te vagy. – Sikamlós hízelgés egy sikamlós alaktól. – Abbagor leugrott a földre, és még a vastag sárrétegen keresztül is éreztem, ahogy megremeg a talaj, amikor földet ér. A megmaradt rostok elszakadtak a plafontól és őrült táncot jártak a teste körül, aztán szép lassan beleolvadtak a nagy egészbe. Arra elég volt, hogy soha többet ne akarjak spagettit enni. – Mit érdekel téged az Auphe? Szinte teljesen kivesztek már erről a világról, hiába voltak szórakoztatóak régen. Igaz. Végül is mi volt szórakoztatóbb egy kis tomboló gyilkos őrületnél? Még a kábeltévénél is jobb. – Ja, Ők is, meg a dodó is. Hiányozni fognak. – Addig tekergőztem, amíg sikerült Niko mellé furakodnom. Nem vettem tudomást a rosszalló pillantásáról, inkább továbbléptem. – Ettől eltekintve viszont még mindig szeretném tudni, hogy mi a francért csináltak engem. Hiszen alapjában véve ez történt. Engem megcsináltak. Nem egy szereteten és hűségen alapuló kapcsolat végterméke voltam. Nem két begerjedt tinédzser hozott össze, akiket elragadott a pillanat hatalma, vagy akiknél egyszerűen elszakadt az óvszer. Egy kísérlet voltam, hideg számítás végterméke. Ezen változtatni már nem tudtam, de ha fényt derítek a miértekre, az segíthet nekem és Nikónak a túlélésben. A busa fej Robin irányába fordult. – Megtanítottad beszélni is! Figyelemre méltó. Most jutalomfalatot kap? Goodfellow békítóleg széttárta a kezét, de nem voltam biztos benne, hogy a mozdulatot nekem, vagy Abbagor-nak címezte-e. – Abbagor, kérlek – hízelegte. – Egy kissé szorít minket az idő. És noha biztosíthatlak róla, rendkívül élvezzük, hogy a saját szórakoztatásodra játszadozol velünk, ami egyébként tök jó móka, de esetleg továbbléphetnénk a kérdéses téma felé? Csak egy faun szájából hangozhat a könyörgés szarkasztikus követelésként. Abbagor viszont meglepő módon elengedte a füle mellett a dolgot. Lehet, hogy Robin tirádáját unta meg, vagy az etessük a kutyuskát játékot, de valami olyan hangot adott ki magából, ami leginkább egy haldokló utolsó sóhajához volt hasonló. Percekbe telt, mire rájöttem, hogy ez pont olyan volt, mint egy prédája után sóvárgó kígyó sziszegése. – Legyen. Az Auphe. Már az idők hajnala óta jelen vannak a földünkön. Idősek, mint az égen trónoló napkorong. Vagy talán, mint az égbolt maga. Uralták a világunkat, már jóval azelőtt, hogy az emberi faj megfertőzte volna azt a bűzével. – Ébenfekete szélű orrlyukai undorodva tágultak ki. – De ahogy múltak az évek, az Auphe vasmarkú uralma egy gyermek gyenge szorításává változott. Önelégültek… engedékenyek lettek, és mire ráébredtek a szomorú igazságra, már túl késő volt. Túl kevesen voltak. Az emberek meg túl sokan. És

még a legtisztább legkegyetlenebb, legdicsőbb mészárlást is megfékezhetik az ostobák, ha elegen vannak. A szám sarkából odasúgtam Nikónak: – Egy null az ostobáknak. – Csak egy alig hallható horkantást kaptam válaszul. Robin véleménye sokkal kézzelfoghatóbb volt. Megragadta a felkaromat, és fájdalmasan megszorította. Már épp kiszabadítottam volna magam a szorításából, amikor észrevettem az apró izzadságcseppeket a szája fölött. Már korábban is megmondta, hogy Abbagorral nem célszerű szórakozni, és úgy tűnik ezen álláspontján azóta sem változtatott. Kelletlenül elismertem, talán most volna itt az alkalom, hogy elkezdjek rendesen viselkedni... még úgy is, hogy Abbagor ekkor minden figyelmét rám fordította. – És most, a Föld legelső uralkodó dinasztiája megalkotott téged. – Ebben a pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy legyen szeme. Elképesztően zavart, ahogy ilyen tüzetesen, ilyen áthatóan méregetett, vizsgálgatott vak pillantásával. Ahogy Abbagor tovább elmélkedett, valami megmozdult a gyomránál. Csak egy apró rándulás volt, egy rövid kis rángás, de ahhoz elég volt, elfelejtsem a következő mondatát. – Igazi különlegesség. Majdnem, de nem teljesen. Minden igyekezetem, hogy befogjam a számat most kirepült az ablakon. – A „különleges” jó szó – mondtam vontatottan. – Ha nem lenne olyan rohadtul különleges a dolog, akkor nem állnánk itt tetőtől talpig a testszagodban tapicskolva. Úgyhogy ha van valami igazán érdemleges mondanivalód, amit megosztanál velünk Abby, azt javaslom, hogy most tedd meg. Mögöttem Robin bosszús kétségbeeséssel mordult fel. Abbagor viszont látszólag nem vette magára a dolgot. A mosolya – ha hívhatjuk így – tovább szélesedett. – Mogorva, sértődékeny és tele igazi dühvel. Az alma sosem esik messze a fájától. Szinte nosztalgikussá tesz. A rostokból álló fészek a hasánál tovább tekergőzött, időnként valami sápadt dolgot fedve fel a szürke csíkok között. – Szóval nagy haverok voltatok az Auphe-fal, mi? – kérdeztem, miközben a szememmel azt a fehér valamit szuggeráltam. Mi a franc volt az egyáltalán? – Egyáltalán nem voltak a haverjaim. Sokkal szórakoztatóbbak voltak annál. – Egy kéz volt. A kurva életbe, egy kéz! És mozgott, az ujjak egyenletesen mozogtak és hajlongtak odabent. Kezdett felfordulni a gyomrom. – Szórakoztatóbbak? – kérdezte Niko. Tudtam, hogy ő is látta, amit én, nem lehetett nem észrevenni. De lágy baritonja alapján meg nem mondtad volna, hogy valami a szokásostól eltérőt vett észre éppen. – Ebből arra következtetek, hogy ellenségek voltatok. – Mi lehet annál szórakoztatóbb? – A kéz simogatni kezdte a betonszürke húst. Abbagort látszólag ugyanannyira foglalkoztatta a dolog, mint Nikót. – Nem voltak különösebben intelligensek, de ezért kárpótolt a nyers, elemi düh, ami fortyogott bennük. Nem tagadom, nagyon élveztem a csatározásainkat. De azok

az idők elmúltak. Mára túl kevesen maradtak. Kerülnek engem, megtagadják tőlem a szórakozást. Ami igazán önző dolog a részükről. Mondhattam valamit, valami elképesztően okostojás megjegyzést, ami legalább annyira nem jutott el az agyamig, mint a fülemig. Abban a pillanatban a koncentrációképességem erősen visszaesett, ugyanis észrevettem, hogy a kézen ott egy tetoválás. Csak egy aprócska, miniatűr vörös rózsa volt a mutató és a hüvelykujj közötti részen. Egy vörös rózsa, alatta pedig egy név, “Lucy”. De ahhoz elég volt, hogy rájöjjek, egy emberi kezet, egy élő, mozgó emberi kezet látok odabent. Hogy mit keresett Abbagor belsejében, arról fogalmam sem volt. És ami azt illeti, nem is nagyon akartam, hogy legyen. Ha akartam is valamit, az az volt, hogy bár ne láttam volna meg, bár ne kezdtem volna el gondolkozni azon, milyen lehet élve eltemetettnek lenni egy troll belsejében, a savas hús börtönében. Miközben a kéz folytatta a lassú mozgását, Abbagor lenézett rám. Bármi csúszott is ki a számon, valószínűleg nem érdemelt választ, ugyanis a troll visszatért a korábbi témához. – Akármit is tervezzen az Auphe, annak a célja biztosan az, hogy visszaszerezzék hajdani hatalmukat. Csak ez irányíthatja őket, csak erről álmodozhatnak. És mivel megalkottak téged Auphe kölyök, te is része vagy az álmuknak. – Még több kéz, majd kar sarjadt a testéből, összeszoruló izmokkal és vadul rángatózó ujjakkal. Abbagor vigyora olyan széles lett, hogy azt hittem leesik az álla tőle. – Kíváncsi vagyok, mit tennének, ha visszacsinálnálak téged. Abby ismét játszadozni akart a Grendelekkel, és úgy nézett ki, hogy én leszek a meghívója a buliba. Rossz nekem. Niko már készen is állt a saját válaszával, előhúzott egy kardot hosszú kabátja alól. – Én a helyedben újragondolnám ezt a tervet, troll. Elég komolyan. – Lustán megforgatta az ezüstözött pengét. – Vagy kénytelen leszek egy kis nyesegetést kilátásba helyezni. Az égiek a tudói, annyi kar volt ott, hogy egy bonszai-kertészt élete végéig elszórakoztattak volna. Hátraléptem, és néhány méterrel hátrébb taszítottam Robint. – Fuss! – parancsoltam rá nyersen. Nem futott el. Megtántorodott és majdnem elesett a mozdulatom révén, de aztán összeszedte magát, és kétségbeesett eltökéltséggel megszólalt. – Abbagor, várj! Segítségért jöttünk hozzád, mert tiszteljük a tudásodat és kapcsolatodat a történelemmel. A játék most erről szól, semmi másról. – Az egész élet egy hatalmas játék, kicsi kecske. Az ősi történelem sem fog változtatni ezen. – Egy csápokból álló hurok villámsebesen vágódott ki belőle, hogy elkapja a jobb karomat. – És a legjobb játékok azok, amik vérfürdővel végződnek. – Az utolsó szavai még ott visszhangzottak a levegőben, amikor engem már ledöntött a lábamról, és hatalmas sebességgel húzott végig a sárban. Az utazásom viszont hirtelen véget ért, amikor Niko közelebb ugrott, és egyetlen sima mozdulattal elmetszette a húsköteget, mintha csak olcsó konfettit vágna

darabokra. A troll sötétlila vére úgy égetett, mint a sav, én pedig nem győztem káromkodni, ahogy egyre távolabb hátráltam a lénytől. – Rendben van seggfej! – fröcsögtem. – Majd mi befejezzük, amit Billy Goat Gruff elkezdett. –Talpra kecmeregtem, és előhúztam a saját pengémet. Rövidebb volt ugyan, mint Niko kardja, de legalább olyan éles. – Loman, ez az utolsó esélyed rá, hogy kivonszold a segged innét. A villanásról, amit a szemem sarkából láttam, kiderült, hogy Robin volt az a saját kardjával. Ahogy elrejtette azt a fegyvert a ruhájában, olyan trükk volt, amit csak Siegfried, vagy valamelyik MacLeod tudott volna utánacsinálni. – Voltak már olyan csatáim, amik tovább tartottak, mint a ti egész rövidke kis életetek – replikázott komoran, a penge súlyát méregetve. – Foglalkozz a saját hátsód épségével Caliban, én majd vigyázok a magaméra. – Ezt jó volt tudni, mert biztos voltam benne, az ördög ebben a csatában a leggyengébbet viszi majd el, és arra is mérget vettem volna, hogy nem Abbagort pécézte ki magának elsőként. – Hagyhatnád, hogy kisétáljunk innen, troll. – Niko arckifejezése egy szemernyit sem változott, de a szemében kegyetlen tűz lobogott. –Nem mintha nem élveznénk a te apró lila darabokra vagdalásodat, de elég szoros a mai programunk. Biztos vagyok benne, hogy megértesz minket. – Hát milyen házigazda lennék, ha egy kis szórakozás nélkül engednélek el benneteket? – Abbagor a gravitációra fittyet hányva ellökte magát a talajtól, hogy a magasban megkapaszkodjon az egyik betonfalon. Fejjel lefelé lógva hátrafordította a fejét, ránk villantva ragadozóvigyorát. – A csonkolás pedig olyan szórakoztató. – Aztán már zúdult is ránk, mint egy fékevesztett lavina. Én meg pont ezt éreztem, amikor betalált. Pedig nekem még szerencsém volt; az ütése éppen csak súrolt – de már ettől is tehetetlen szikladarabként szeltem át a levegőt és csapódtam neki a hátam mögötti falnak. A bal oldalammal vágódtam bele a betonba, aztán keményen, hassal előre a földre zuhantam. Az arcomat és a számat is elöntötte a sár, miközben küzdöttem az ellen, hogy hangosan felnyögjek. A csípőm fájt, mint a veszedelem, a vállam pedig lángolt, talán ki is ugrott a helyéről. Fél kézzel kinyomtam magam, és lassan rávettem a másik karomat is, hogy kövesse a mozdulatot. Ezek szerint nem volt olyan komoly a dolog, talán csak kificamodott vagy csúnyán összezúzódott. Akárhogy is, most nem számított. Ami a szemem előtt történt, elég volt ahhoz, hogy az agyam hátuljába száműzzön minden fájdalmat. – Bassza meg! Robint félig eltemette a trutymó, és egy hatalmas láb pihent a hátán. A feje teljesen elmerült a szószban, karjával pedig kétségbeesetten hadonászott, ahogy teste üvöltve követelte magának az éltető levegőt. Niko... Niko pedig Abbagor egyik hatalmas markában sínylődött. Mindenféle kezek, tetováltak, vagy sem kapaszkodtak vakon a bátyám testébe, hogy visszafogják a lábat, nehogy erőteljes, jól irányzott rúgásaival kiszabaduljon. Az arca kezdett elkékülni, miközben a kezével hasztalanul próbált szabadulni a szürke mancs satuszerű

szorításából. Abbagor valószínűleg pont rajta landolhatott, félig összezúzva őt, mielőtt felemelte volna a levegőbe. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy Niko miért vesztette el a kardját. És az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy most miért küzd az életéért. Késemmel a kezemben talpra szökkentem. A bal lábam majdnem összecsuklott alattam, de nagy nehezen megtartotta a súlyomat, ahogy futásnak eredtem. Valószínűleg fájt, mint a rohadás, és talán később majd megengedhetem magamnak a luxust, hogy észrevegyem. De nem most. Nem most, amikor a bátyámból kiszorítják szuszt. Néhány lépés után a lábam kezdett stabilizálódni, úgyhogy még jobban rákapcsoltam. Nem sokkal azelőtt, hogy odaértem volna Abbagorhoz, bukfencet vetettem és felkaptam a földről Niko elejtett kardját. – Niko! – Feldobtam a fegyvert a levegőbe, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy elkapja. Abszolút és megrendíthetetlen meggyőződés volt ez, de a biztonság kedvéért gyorsan elmormoltam egy rövid fohászt. Abban a pillanatban amikor megláttam, hogy Niko ujjai összekulcsolódnak a markolaton, megpördültem és a troll lábába döftem a késem. Abba, amelyik éppen fogva tartotta Goodfellow-t az önmaga ásta hullámsírban. – Rosszcsont, rosszcsont. – A láb meg sem mozdult, még egy milliméternyit sem, ahogy a sötét vér elkezdett lefelé csordogálni rajta. De amikor Niko kardja belemart a lüktető szürke torokba, a történet egészen érdekes fordulatot vett. Abbagor hátrált egy lépést aztán még egyet. Ennek következtében Robin, köhögve, káromkodva és baromi mérgesen felbukkant végre a ganyéból. Megpördült, és kardjával elkezdte feldarabolni Abbagor izmos combját. Vér fröccsent szerteszét, miközben Niko lezuhant a troll kezéből, pont Robin mellé. Elkaptam a kabátját, felhúztam, és egyenesen tartottam, miközben levegő után kapkodott. Köhögött néhányat, az arca pedig kezdte visszanyerni eredeti színét. – Jól vagy? – követeltem élesen. Szőke hajának egyetlen tincse kiszabadult a hajgumi szorításából és most ott lengedezett az arca előtt, míg ő mélyeket lélegzett. Azóta nem láttam ilyen ziláltnak, mióta Meredith utoljára csapdába ejtett őt a raktárban. – Niko? – Jól vagyok. – Megrázta magát és nyugodtan, bár kissé bizonytalanul lépett néhányat. – Bosszús vagyok, rendkívül bosszús, de alapvetően egy darabban. Te? – Nem volt időm válaszolni neki és eljátszani a sztoikus hőst, ugyanis Abbagor gurgulázva felüvöltött és vért köpött. –Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz...– Mégsem ordítás volt. Még csak egy tetves morranás se. Nevetett. A rohadt anyaszomorító röhögött. Élvezte a játékot. Francba is, talán még sosem érezte ilyen jól magát. Letörölte a nyakáról csordogáló vért, és úgy nyalta le az ujjairól, mintha a világ legjobb vörösborát ízlelgetné. Robin egy hasonlóan groteszk mozdulattal törölte meg az arcát, még jobban elrontva az eleve borzalmas összhatást. Az undora azonban azonnal szenvedő kifejezésnek adta át a helyét, amint lenézett az oly nagy becsben tartott ingére. És noha épp olyan légszomjjal küszködött, mint Niko, azért megeresztett egy hangos horkantást Abbagor felé.

– Mindig is utáltalak, te két lábon járó féreghalom! Említettem már ezt valaha? Feláll a hátamon a szőr tőled, minden egyes undorító, rohadt porcikádtól! Elég, ha rád nézek, rögtön olyan undor fog el, hogy... Niko Robin füléhez hajolt, és halkan megjegyezte. – Tartalékold a levegődet a harcra Goodfellow. Azt hiszem, szükséged lesz rá. – Bölcs szavak egy halott embertől. – A troll egy tökéletesen végrehajtott hátraszaltóval a falról egyenesen a hátunk mögé vetette magát. Megpördültem, amilyen gyorsan csak tudtam a sár szorításában. Még időben, hogy a szörnyeteg megragadjon a pólómnál fogva és megrázzon, mint egy olcsó rongybabát. A felsőm szinte azonnal elszakadt, én pedig visszazuhantam a földre. Oldalra pördültem, ezúttal sikerült elkerülnöm Abbagor újabb csapását, és markolatig beledöftem a késem a troll tenyerébe. De kirántani már nem maradt időm. Csápok rángatóztak körülöttem és megpróbálták megragadni a csuklómat, alig bírtam kiszabadítani magam. A késnek lőttek. Niko azonnal belépett Abbagor és közém, egyetlen vágással két bebörtönzött kart nyisszantva le. Tudtam, hogy nem tartozhattak igazi emberekhez. Legalábbis nem az általunk ismert igazi emberekhez. De ettől még megborzongtam. Ökölbe szorított ujjakkal hevertek ott a sárban, a belőlük csorgó vér undorító keveréke volt a lila troll és a vörös emberi testnedvnek. Robin egy pillantást sem vetett rájuk, ahogy kitört jobbra, megkerülte Abbagort, és egy jól irányzott vágást helyezett el a hátán. Sikerült egy jókora darabot kivágni a szalagokból, fáradozásaiért jutalmul hatalmas ütést kapott, ami egészen a szemközti falig repítette. Abbagor pedig tovább kacagott. Mélyről jövő gurgulázó röhögés volt, ami betöltötte az egész sötét barlangot, akár valami sátáni harangjáték. Jó volt tudni, hogy legalább egyvalaki jól érzi magát. Úgy gondoltam, több esélyem lenne beleszólni a küzdelembe, ha kerítenék magamnak egy másik fegyvert. Fél térdre ereszkedtem, és felhúztam a melegítőm szárát. Már éreztem a tenyerembe simuló fém hidegét, aztán a mozdulat közepén hirtelen megmerevedtem, amikor megláttam, hogy Niko eltűnt a szemem elől. Egyik pillanatban még ott volt, aztán sehol. Egyszerűen kámforrá vált. Egy szemvillanás alatt száznyi, ezernyi szürke csáp találta el, ölelte-zárta körbe és rántotta Abbagor testébe. A testvéremből nem maradt semmi, csak egy félig a sárba ágyazódott kard, a lábam alatt. A torkomat egy pillanat alatt elöntötte az epe, ahogy körülöttem minden az érdektelenség homályába süllyedt, az előttem álló szörnyeteget kivéve. – Nik? – Ez nem az én hangom volt. Nem lehetett. Ez az érdes, kétségbeesett árnyéka a hangomnak? Nem. Nem emlékszem, hogyan kecmeregtem talpra. Az egyik pillanatban még térden álltam, a másikban pedig már megpróbáltam odébb lökni Robint az utamból. Megragadott a vállamnál fogva és megpróbált visszatartani, miközben üvöltött valamit.

– Neki már vége! – Azt hiszem, talán ezt mondhatta. Abban a pillanatban nem nagyon hallottam semmit, de valószínűleg ez jöhetett ki a száján. – Neki már vége! – Ne szopass Sherlock, tényleg? Ne szopass! Halkan felmordultam, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy Robin végre gólt lőjön a csapatunknak. Teketóriázás nélkül megragadtam a felsőjét, és keményen megtaszítottam egyenesen Abbagor felé. Neki még megvolt a kardja. Lehet, hogy képes lesz kitartani néhány pillanatig, nekem pedig pont ennyire van szükségem. A troll már nyúlt is Goodfellow után, hosszú, karmos ujjai sikítva szelték át a köztük lévő távolságot, én pedig – kihasználva a helyzetet – elrohantam mellettük, bár a tüdőm szinte lángolt a légszomjtól. Abbagor mögé érve elrugaszkodtam a földtől. Kihagytam a gizda szakokat, és egyszerűen felpattantam a hátára, majd a csápjait kapaszkodónak használva felmásztam a nyakába. A válla fölött láttam, ahogy Robin a mostanra kettétört kardjával próbálja távol tartani magától a tetves dögöt. Még mindig életben volt. Már bizonyította, hogy keményebb fából faragták, mint az elsőre látszott. De most ez is csak egy távoli kis folt volt valahol az agyam hátsó traktusában. Jelenleg egyetlen cél lebegett a szemem előtt. A kezemben lévő hideg fém pedig néhány lépéssel közelebb visz ehhez. Miközben odanyomtam a félautomata Sig-Sauer P226 -os csövét Abbagor tarkójához, reszelős hangon megjegyeztem: – Én nem vagyok olyan régimódi, mint a bátyám, Abby. – Aztán beleürítettem a tárat a mammutnyi fejébe. Felrobbant. Na jó, nem, de én úgy éreztem, mintha mégis. Leestem róla, ahogy vadul kapálózni kezdett. Keményen értem talajt, de már azelőtt újra talpon voltam, hogy a troll is becsapódott volna. Márpedig becsapódott, megrázva körülöttünk az egész barlangot, mint egy földrengés. Felmásztam a mellkasára, közben újratáraztam a fegyvert. Nincs is jobb, mint a haladás, igaz Abby? – gondoltam gonoszul. Beledöftem a fegyvert az állába, és addig húztam a ravaszt, amíg nem maradt más, csak füst és csend. És ahogy elültek a zajok Abbagor sem mozgott többé. Isten áldja Charlton Hestont és az NRA-t. Visszatettem a pisztolyt a nadrágomba, és mindkét kezemmel elkezdtem leszaggatni a most már élettelen csápokat. Pillanatokon belül rábukkantam egy ismerős színű bőrkabátra és egy lila vértől szennyes szőke hajú fejre. Fájdalmas arckifejezéssel beszívtam a levegőt rakoncátlankodó tüdőmbe, és minden erőmmel rángatni kezdtem. Robin is beszállt a mókába, így néhány szempillantás alatt kihúztuk Nikót a szabad levegőre. Az arca falfehér volt, szeme csukva. A levegő, amit a tüdőm sose volt hajlandó befogadni, most sípolva tört elő onnan és vette fel a bátyám nevének alakját. – Nik? – A kezem önkéntelenül is összeszorult a fekete pólón. – Niko? A szemek lassan kinyíltak, véreresen és egy csöppet idegesen. – Mi... tartott... ilyen sokáig? A vállára ejtettem a homlokomat. – Te rohadt tetű – nevettem megtörten. De legalább megpróbáltam. Nem

voltam biztos benne, hogy sikerült. –Te rohadt, kibaszott tetű. Hallottam a fülemben az egyenletlen levegővételeit, ahogy lassan összekaparta magát. – Hol a troll? Felegyenesedtem, és karomat a válla alá nyomva segítettem neki felállni. – Épp rajta feküdtél. Niko elfintorodott ahogy lenézett az élettelen halomra, ami valaha Abbagor volt. – Meghalt? Robin szólalt meg, hangja érdesen csengett, és vágott, mint a törött ablaküveg. – Frászt. Úgyhogy azt javaslom, vonszoljuk ki innen a csinos kis popsinkat, amíg van rá lehetőségünk. – Nem döglött meg? – horkantottam. – Most biztos… Viccelsz? – Nem viccelt. Abbagor ugyanis ezt a pillanatot választotta arra, hogy megránduljon alattunk.– Oké – mondtam sietve. – A kijárat ott van hátul. Mi lenne, ha használnánk? Kezemet továbbra is Niko karján nyugtatva leugrottam a troll hátáról, és futásnak eredtem. Csak néhány másodpercig kellett támogatnom a bátyámat, utána összekapta magát, és gond nélkül tartotta az iramot. Goodfellow is rohanni kezdett, könnyedén lehagyva minket, anélkül, hogy hátranézett volna. Nem vettem magamra különösebben. Jelen helyzetben ez legkevésbé sem számított amorális cselekedetnek. Hiába tagadta Niko nyakasan, hogy Grendel vagyok, Goodfellow most megtapasztalhatta, valójában több bennem az Auphe, mint azt a bátyám hajlandó lenne beismerni. Ismerős, cuppogó hangot hallottam a hátunk mögül, aztán felharsant egy hang, fojtottan a torkába szorult vértől és agyvelőtől. – Auphe fattyú… kecske, gyertek visszaaaaaaa! Mondanom sem kell, nem mentünk. A vállamat használva támasztéknak, Nikónak sikerült kimásznia a bűzlő gödörből. Aztán ledobott egy kötelet, és kihúzott engem és Robint is. Hogy honnan szedte a kötelet? A kabátjából természetesen, ugyanonnan ahonnan a számtalan kardját, karóját és időnként a dobócsillagait szokta elővarázsolni. Több elrejtett fegyver lapult abban a ruhában, mint egész Texasban. Végül újra az utcán találtuk magunkat, szabadon és életben. Persze rajtam nem volt póló, Nikót szó szerint tetőtől talpig beborította a lila trollvér, Robin pedig körülbelül öt emelettel volt egy csöves szintje alatt tisztaság tekintetében. Ráadásul mindannyian úgy néztünk ki, mintha most jöttünk volna egy vesztes iszapbirkó meccsről. De leszartuk, mert szabadok voltunk, és csak ez számított. Menet közben Niko megpróbálta annyira kisimítani a kabátját, amennyire csak tudta, aztán megrázta a fejét. – Nem sok mindent sikerült kideríteni, de értékeljük az erőfeszítéseidet Goodfellow. Robin nem vett tudomást Nikóról, koponyájához tapadó barna hajával és üveges, zöld szemekkel eltávolodott tőlünk. Niko szőke szemöldöke értetlen V alakba szaladt. Felém fordult, és érdeklődő pillantást vetett rám.

– Hagyd elmenni, Nik – mondtam halkan. Mert végül is nem ez volt a legjobb a faunnak? Nem minden nap sikerült túlélned egy trollt és egy Grendelt. Legjobb, ha elkönyveled isteni szerencsének a dolgot, és olyan hamar lelépsz, amilyen gyorsan csak tudsz. Az ördög, amit ismertél, és az ördög, amit nem – ugyanúgy veszélyesnek számított a mai világban. Robin elég öreg volt ahhoz, hogy tisztában legyen ezzel az alapvető igazsággal. És még ha el is felejtette volna, hát épp az imént adtam egy rohadt jó leckét neki erről. Bezony, igazi emberszerető arc vagyok. Főleg úgy, hogy nem is vagyok ember. Otthon teljesen átlagos esténk volt. Egy jéghideg Bud, egy kis esti nasi, melegítőben flangálás és pihizés a kanapén. Oké, az elsősegély kicsit csuklósra sikeredett, de nem ez volt az első alkalom, hogy így alakultak a dolgok. Egyikünknek sem. És valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Sajnos, ezt pozitív dolognak kellett elkönyvelnünk. Az életvitelünket figyelembe véve, ha nem szereztünk újabb és újabb sebeket, az csak egy dolgot jelenthetett: hogy elpatkoltunk. Azt hiszem, erről szól az egész élet, lásd meg a jót a rosszban. Most Niko járt rosszabbul, legközelebb talán én fogok. Francba is, majdnem biztos, hogy én fogok. De hogy magamat is ajnározzam egy kicsit – mert időnként azt is kell –, fel tudtam venni a versenyt a legjobbakkal is. De Niko reflexei élesebbek, kifinomultabbak voltak az enyémnél, a nyugalma pedig... nos, mondjuk azt, hogy érdemes volt megőriznie azt a nyugalmat. Ittam egy kortyot a fent említett hűvös sörből, miközben Niko egy törölközővel a dereka körül és egy másikkal a kezében éppen az iménti zuhany nyomait tüntette el magáról. A vállán, nyakán és a hátán éktelenkedő, nyers, vörös foltok rohadtul fájdalmasnak tűntek. A saját karomon lévő apró vágások is sajogtak, mint a rohadás, de mindez semmi volt ahhoz képest, aminek a nyomait Niko a bőrén viselte. – Sikerült megszabadulnod az összes vértől? – kérdeztem, miközben odasétáltam a mosdóhoz, és fertőtlenítő szappannal lemostam a kezemet. Bólintott, összehajtotta a kezében tartott törölközőt, és az egyik szék karfájára helyezte. – Igen, már teljesen tiszta vagyok. – Biztos vagy benne? – erősködtem. – Az a cucc úgy mar, mint a sav. – Az égés elleni kenőcs tubusának teteje könnyedén kinyílt. Feltéptem egy steril kesztyű zacskóját, és a csomagolás belső oldalára nyomtam a gyógyírnek szánt anyagot, aztán felhúztam a kesztyűt, amit közben belemártogattam a kenőcsbe. Jó sok időt megspóroltam. – Bízz bennem Cal. Alapos voltam, pedig nagyon kellemetlen volt a folyamat. – Leült a székre és előredőlt, kezét a térdére helyezve. A bátyám szótárában a „kellemetlen” jelentette azt, hogy „gyötrelmes”, persze ez ki nem derült volna abból a nyugalomból, amivel most ott ült a széken, olyan mozdulatlan arccal, mint egy jól megalkotott szobor.

A tenyeremen levő szétmázolt kenőcsöt finoman felvittem az égésre Niko hátán. Olyan gyengéden értem hozzá, ahogyan csak tudtam, de még így is éreztem, hogy egész testében megfeszül. Ám a hangja még így is szenvtelen maradt. – Megszabadultál a ruháimtól? – Bezsákoltam és bevágtam az égetőbe – erősítettem meg. Amikor Niko Abbagor belsejében volt, valószínűleg közel került egy elszakadt csáphoz, vagy valamihez, ami a vért szállította a monstrum hatalmas testében. A lila trutymó átszivárgott a pólóján szétégetve az alatta lévő bőrfelületeket. És hiába tűnt mocskosul fájdalmasnak, azt kellett hinnem, hogy nem ez a legrosszabb dolog, ami megtörténhet veled, ha Abbagor egyszer lenyel. De ez most várhatott. Előbb a külsőt kell rendbe hoznunk, utána majd fogalakozhatunk a belsővel is. Miután befejeztem a krém felvitelét a hátára, aztán a nyakára és a vállára is, némi gézzel befedtem a legcsúnyább égéseket. – Végeztünk, Foltos – vigyorogtam halványan, miközben az erős kontrasztot bámultam olajos bőre és a hófehér géz között. Én apám színét örököltem, de Niko tetőtől talpig Sophiára ütött. Ha a szemünk nem hasonlított volna ennyire egymáshoz, nehezen hitt volna bárki testvéreknek minket. – Florence Nightingale a nyomodba sem érhet, erről biztosíthatlak, Cal. – Ahogy felegyenesedett és kihúzta magát, az olajos szín zöldesfehérnek adta át a helyét. Lehet, hogy Niko ura volt a mimikájának, de a testszínét ő se tudta befolyásolni. Letéptem magamról a kesztyűket, az asztalra dobtam őket, és a kezembe vettem egy pirulásdobozt, amit már korábban odakészítettem. Kiráztam két tablettát a dobozból, és átnyújtottam őket Nikónak. – Vedd be ezeket. Hozok vizet. Azonnal eltolta magától a kezemet. Nem mintha nem ezt a reakciót vártam volna. Ebben az ügyben rohadtul kiszámíthatóan viselkedett. Semmi alkohol, semmi drog és gyógyszer, semmi, ami eltompította volna érzékeit. Még fájdalomcsillapítókat sem, függetlenül attól, mennyire szenvedett. – Oké. Segond – mondtam lágyan. – Ha a Grendelek az éjjel ránk törik az ajtót, egyszerűen lehányhatod őket. Nagyon nindzsa tőled. – Lecsaptam a tablettákat az asztalra. – Seggfej! Szenvedj csak, amennyit akarsz. Niko csücsörített. – Nem hiszem, hogy Nightingale nővérnek ilyen útszéli lett volna a modora. De nálad a pont. – Felvette az egyik pirulát, és felvonta a szemöldökét. – Kompromisszum? Figyelembe véve, hogy ez az anyag elég kemény volt, nem az átlagos pult feletti cucc, tudtam, hogy jobb ha nem szállok vitába vele. – Kompromisszum. – Kinyitottam a hűtőt, és átnyújtottam neki egy üveg vizet. Niko meg nem itta volna a csapvizet. Én már hozzászoktam a fémes ízéhez. Hogy nem lehet szeretni a klór és az ólom lágy, semmivel nem összetéveszhető ízét? – Te kaptál injekciót tetanusz ellen úgy három éve, ugye?

Egy korty víz segítségével lekergette a gyógyszert. Megnyugtatóan rám nézett, és kijelentette. – Túlreagálod a dolgokat, Cal. Jól vagyok, esküszöm. Igen, túlreagáltam… egy kicsit. Pedig nem volt semmi értelme. Niko jól volt, voltak ugyan fájdalmai, de egyhamar nem fogja alulról szagolni az ibolyát. Legalábbis nem ettől. Nem, nem volt értelme ezen aggódni, amint annak sem, hogy ezt komor emlékeztetőként fogjam fel arra nézve, Niko nélkül egyedül voltam ebben a világban. Semmi értelme nem volt azon rágódni, hogy ő volt az egyetlen ember a világon, akire számíthattam. Ami azt illeti, nem volt senki rajta kívül, aki tudta volna, ki vagyok, mi vagyok valójában. Kobold tudta és most már Abbagor is, de senki, akinek a lelke eddig még bemocskolatlan maradt. Kivéve… kivéve talán Robint. De iránta sikerült kiirtanom magamból minden bizalmat, még mielőtt az gyökeret verhetett volna. – Persze, hogy jól vagy – válaszoltam nyersen. – Túl nagyképű vagy ahhoz, hogy megdögölj. – Összesöpörtem a szemetet az asztalról, és a kukába dobtam az egészet. Megragadtam a sörömet, és elindultam a nappali felé. – Megyek tévét nézni. Szólj, ha segíteni kell az öltözésben. – Ha Goodfellow itt lenne, ő biztos készségesen ajánlkozna erre a feladatra – állapította meg Niko szárazon, ahogy kicsit kényelmesebb pózba helyezte magát. – Nem hinném, hogy ezzel problémánk lenne a közeljövőben.– Benyomtam a tévét a távirányítóval, számtalan csatornán végigszörfölve, anélkül, hogy bármi eljutott volna belőlük az agyamig. Robin pont olyan beképzelt volt, mint egy férfi modell, ráadásul kanos, mint egy csődör herélés előtt. Általában egy seggfej, de legalább megpróbált segíteni nekünk és figyelembe véve, hogy gyakorlatilag megzsaroltuk, valószínűleg nem önszántából tette. Ettől eltekintve viszont mellettünk állt, amikor Abbagor gyilkos tombolásba kezdett. Legalábbis állt, amíg meg nem taszítottam. Utána már csak a szerencséje mentette meg attól, hogy ne érkezzen arccal előre a ganyéba, amiben előtte megvetette a lábát. – Erre magamtól is rájöttem. – Niko megszakította a gondolatfolyamomat, és leült mellém a kanapéra. Nagyon ügyelt rá, hogy hozzá ne érintse a hátát a kicsit már foszlott háttámlához. A szája körüli ráncok arról árulkodtak, hogy a gyógyszer még nem kezdte el kifejteni áldásos hatását. – Mi történt amíg… nem voltam elérhető? Elmondtad neki, hogy a felsője annyira idejétmúlt? Rezignáltan felnevettem. – Na, az aztán tényleg elrontotta volna a kedvét, mi? – Agyamban visszhangot vertek az utolsó bugyborékoló szavak... Auphe fattyú, kecske, gyertek visszaaaaaa! Kijózanító volt. – Ja – válaszoltam távoli hangon.– Megszóltam a felsőjét. Igen, pontosan ez történt. – Újból megnyomtam a távirányítót. – A fickó nagyon megválogatja, mit vesz fel. – Niko kinyúlt, kiszedte a kezemből a távkapcsolót, és megnyomta rajta a MUTE gombot. – Ettől függetlenül viszont azt hiszem, több van ebben a történetben, mint amennyit az

imént elmondtál. – Ez bizony kár – mondtam, aztán kinyújtóztam, mintha valami csonttalan óriáskígyó lettem volna. – Mert most nem vagyok abban a hangulatban, hogy bármit is elmeséljek. Próbáld meg a tizenötöst. Asszem, épp a Charlie angyalai megy. Ott aztán annyi karatét nézhetsz, amennyit csak bírsz. – Csak a te perverz kis elmédben számítana bármi is karaténak, abból, ami abban történik. – Az egyik ujjával megbökte a fejemet, de olyan erővel, hogy az már fájt. – De lehet, hogy nem is perverz, csak teljesen elborult. Ránéztem, miközben az öklömmel megdörzsöltem a fájó pontot. – Néha csak a perverzióim tartanak életben. – Az, meg a veled született képesség, hogy bármikor el tudsz térni a témától. – Niko elgondolkodva ütögette lábához a távirányítót. – Ha gondolod, megpróbálhatom kitalálni. Abban elég jó vagyok. Mintha nem tudtam volna. Olyan volt, mint egy földre szállt démon, ha intellektuális izmozásról volt szó. Kiskorunkban ő már rég azzal volt elfoglalva, hogy börtönbe dugja Mustard ezredest, miközben én még mindig azt próbáltam kitalálni, hogy mi a franc lehet az a télikert. Nikónak nem kellett volna sokáig gondolkodnia azon, hogy mit vártam el természetesként Robintól. Rohadtul okos volt, ráadásul baromi jól ismert. – Szükségem volt egy kis figyelemelterelésre – vontam meg a vállamat. A mozdulat azonban nem sikerült olyan nemtörődömre, mint szerettem volna. – Nem volt sok lehetőségem. De te túlélted, és ő is túlélte. Minden jó, ha jó a vége, nem? Egy pillanat alatt rájött, hogy mi történt. Vagy talán mindvégig tudta. Az asztalra tette a kapcsolót, és közömbös hangon megjegyezte: – Rob jó harcos. Te megláttad ezt, és valamilyen szinten érezted, hogy meg tudja állni helyét addig a néhány pillanatig, amire neked szükséged van. „A talán meg tudja állni” pontosabb kifejezés lett volna. És noha gondosan megválogatta a szavait, Niko pont ugyanolyan jól tudta ezt, mint én. – Nem számított, hogy ki tud-e tartani vagy sem, Nik – mondtam vakmerő őszinteséggel. – És ezt te is tudod. Lassan bólintott, a tekintete komoly volt és nyugalmat sugárzott. – Igen, tudom. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy van egy testvérem, aki bármit megtenne, hogy megmentse az életemet. Bármit a világon. És ezt nem olyan rossz dolog tudni. – Felállt, egyik kezével a vállamat használva támasztéknak. – Elvállalnád az első őrséget? Mindkettőnknek szüksége van a pihenésre a holnapi nap előtt. Még mindig találnunk kell egy kocsit, és biztos vagyok benne, hogy te még el se kezdted kupacba halmozni a dolgaidat a pakoláshoz. Mereven bámultam a képernyőt, amin a színészek némán formálták a szavakat. Az enyémek sem voltak sokkal hangosabbak. – Szerintem maradnunk kéne. Az ujjak szinte már fájdalmat okozva szorultak össze a vállamon. Ritkán sikerül

meglepnem Nikót; most talán túlzottan is sikerült. – Maradni – ismételte. – Cal, figyelembe véve azt, amit megtudtunk Abbagortól, nem is beszélve a Grendel-ről a parkban, nem hiszem, hogy a maradás különösebben segítene megőrizni a testi épségünket. Érzelemmentes tekintettel néztem fel rá. – És mit is tudtunk meg pontosan Abbytól egyáltalán? Hogy én valami bizarr kísérlet eredménye vagyok? Hogy noha csak egy kicsit vagyok ember, én vagyok a genetikai kísérletek következő szintje? Nincs ebben semmi új, sem pedig bármi, amit ne sejtettünk volna eddig is. –Talán nincs.– Elengedte a vállamat, hogy megvakarja a homlokát.– De ha mást nem, a troll helyére tette a dolgokat. A Grendelek, az Auphe, nevezzük őket akárhogy… valaha uralták ezt a világot, és bármit megtennének, hogy újra visszanyerjék ezt a hatalmat. Mindegy milyen messzire megyünk, vagy meddig bujkálunk kisöcsém, ők nem fogják feladni. Ha te vagy a kulcs ennek a hatalomnak a visszaszerzéséhez, akkor nem fognak elengedni. Muszáj tovább rohannunk. Talán sosem rázzuk le őket, de lépéselőnyben maradhatunk. És maradunk is. Azok pedig, akik mégis utolérnek minket, úgy járnak, mint az a Grendel a parkban, nem marad belőlük más, csak egy véres és távoli emlék Niko kardján. Ilyen volt az életünk idáig; ez mentette meg az én zrityómat eddig a pillanatig. Olyan tisztában voltam ezzel, mint minden mással, de rájöttem valami másra is… Ami sok, az sok. – Igazad van, Nik. Én vagyok a szép és csillogó kulcsa valaminek, és a Grendelek emiatt sosem fogják feladni, hogy elkapjanak. És egy nap meg is teszik. Mi a különbség ha itt érnek utol, vagy a világ túlsó felén? – A különbség – világított rá Niko komor nyugalommal – lehet harminc vagy negyven év. A különbség lehet akár egy egész élet is. – Micsoda élet. – Úgy belerúgtam az asztalba, hogy az majdnem egy méternyit csúszott hátra a foltos és szálkás parkettán. – Nem szeretnél valami rendes melót ezek helyett a csurranó-cseppenő baromságok helyett? Nem szeretnél egy igazi otthont valami szar, lerobbant lakás helyett? Nem szeretnél egy rendes kapcsolatot valakivel, mint Promise, az ilyen…bassza meg… egyéjszakás kalandok helyett? – Tudom, hogy akartam neki mindezt, pedig ő talán még magának sem merte bevallani, hogy ugyanígy érez. Én pedig mást is akartam. Reménykedni akartam abban, hogy göndör, vörös fürtöket érinthetek, hogy az ujjaimmal gyengéden végigsimíthatok az ámbraillatú bőrén. Szeplőket akartam érinteni, és megtudni vajon tényleg annyi van-e belőlük, mint ahány csillag az égen. Szemben akartam ülni Georginával, azt akartam, hogy mondja el, miért hazudott nekünk, és egy olyan indokot akartam, amit sem én, sem más nem tud megkérdőjelezni. Tündérmesék nem léteztek, de én annyira akartam ezt, hogy még arra is képes lettem volna, hogy itt maradjak, és megkockáztassam a valóság kemény pofonját. – Nem akarod mindezt, Nik? – ismételtem.

Csend telepedett közénk. Nem vádló, csupán gondolatokkal teli. Mikor megszólalt, hangjában a komorság megingathatatlan meggyőződésnek adta át a helyét. – Igen, szeretném mindezt. De van valami, amit még inkább szeretnék…életben tudni a testvéremet. És Cal, ha ehhez az kell, hogy kiüsselek és a gallérodnál fogva vonszoljalak ki a városból, hát megteszem. – És ezzel a beszélgetés lezárult. Dumálhattam volna tovább, de nem lett volna értelme. Ahogy kihúzta magát, a vonallá keskenyedett száj – mindez azt jelentette, Nikónak nem volt kedve egyezkedni. Ettől én még erősködhettem volna. Általában meg is tettem. De nem most, amikor láttam, hogy az alapvető makacsságára jeges páncélt von a fájdalom. – Tűnj aludni Nik. – Előrehajoltam, és visszahúztam az asztalt a helyére. A távirányító leesett a földre, úgyhogy azt is összeszedtem.– Négy óra, aztán kirugdosom a seggedet az ágyból. – Cal... – Nik – ismételtem meg ugyanazzal a hanghordozással, mielőtt halványan elmosolyodtam volna. – Le fog csúszni a törölköződ. Elkapta az önálló életre kelt szövetet, és végül beadta a derekát. – Négy óra. Nem több. – Aztán eltűnt az előszobában, lassabb léptekkel, mint általában. Négy órát kap. Aztán ha még bírom, négy másikat. Gond nélkül fenn tudtam maradni nyolc órán át. Abból kiindulva, hogy mit szoktam látni, ha becsukom a szemem, inkább szoros barátságot kötöttem az álmatlansággal. Egyszer már végignéztem, ahogy Abbagor elnyeli Nikót; nem túlzottan vágytam az ismétlésre. Egy kicsit feltekertem a tévé hangerejét, aztán felálltam és kimentem, hogy ellenőrizzem a zárakat. Ablakokkal nem kellett törődnöm, azokat úgyse lehetett zárni. Egyébként is csak egy volt, bár az egy elég szép darab volt, elfoglalta a nappali tőlem távol eső falának szinte egész felületét. Fogalmam sem volt róla, hogy miféle szerepet tölthetett be ez a ház sok-sok évvel ezelőtt, de a mi lakásunknak volt valami diszkrét bája. A plafon olyan magasan volt, hogy bármelyik ingatlanügynök táncra perdült volna örömében, ha meglátja, de sajnos az egész tele volt régi, rozsdás csövekkel és kilógó vezetékekkel. A padlót egy az egyben valamelyik ódon kikötői raktárból hozták ide, csak a halszagot hagyták hátra. Csupán a piciny konyhában és a fürdőben lehetett felfedezni a modern egy apró szikráját. Egy igazi szemétdomb volt, amit csak az ablak mentett meg. Éjszakánként ezernyi fény tükröződött rajta. Olyan volt, mintha saját személyes kilátód lenne az egész Tejútra. Lekapcsoltam a villanyt, és leültem a kanapéra. Nem vettem tudomást a tévéről, inkább az ablakot bámultam. Nem csak Promise-nak hiányoztak a csillagok. De mint minden mást az életben, ezt is el kellett fogadni. Nem aludtam el. Niko és az élet többre tanított ennél. De azt hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon, az elmém kiürüljön, és csak a fülemmel hallgatóztam

gyanús hangok után. Az évek során hozzászoktam már ehhez az állapothoz. Pihentető, mégis készenlétben tudtam maradni. Ezért amikor először meghallottam, már le is ugrottam a kanapéról, és félúton jártam az előszobában, mire az agyam egyáltalán felfogta, mi történt. A testem automatikusan mozdult, pedig a hang nem is volt gyanús, csak nem illett bele a környezetbe. Nem volt ismerős. Rossz. Lepedők surrogása, forgolódás hangja a matracon, mindez csak egy álmatlan embertől jöhetett. De hát abból a fajtából én voltam az egyetlen ebben a lakásban… legalábbis ma estig. Megálltam a hálószoba ajtajában, és némán bámultam, amint Niko a mai este folyamán immár másodszor küzdött az életéért. Nem úgy viselkedett, mint én. Nem hányta-vetette magát és rúgta földre a takaróját. A torka nem szorult el, ahogy megpróbált visszatartani egy feltörni készülő kiáltást. Másként reagált a rémálom borzalmaira, de ettől még egyáltalán nem tűnt kevésbé zavarónak és kétségbeesettnek a dolog. Ahogy ott álltam és bámultam, újból megfordult. Alig néhány centiméternyit moccant, de a matrac már ettől is panaszosan felnyögött. Finoman metszett álla görcsbe rándult, annyira, hogy attól féltem, a csontja átüti a bőrét. Egyik kezével elengedte a lepedőt, és finoman a párna alá csúsztatta, hogy megfogjon valami sokkal kézzelfoghatóbbat és halálosabbat, mint egy tenyérnyi szövet. Volt annyi eszem, hogy ne rázzam fel Nikót álmából. Nem belezne ki, még félálomban sem, de az biztos, hogy lenne néhány kellemetlen percünk. Inkább közelebb léptem hozzá, és halkan belesúgtam a szoba sötétjébe. – Nyugi Cyrano. Nincs itt más, csak mi, gyáva nyuszik. Aludj tovább! – Akár a hangom, akár az ismerős becenév, vagy az ismerős illat volt az oka, de a tervem bejött. Niko arca ellazult, leengedte görcsösen felhúzott vállát, és alámerült egy sokkal pihentetőbb tudatállapotba. A bátyámnak… meg az embereknek úgy általában… nem volt olyan jó a szaglása, mint az enyém, de az biztos, hogy többre voltak képesek vele, mint amennyit bevallottak maguknak. Emlékszem, egyszer olvastam (természetesen egy Niko által beszerzett könyvben), hogy az emlékezés sokkal jobban kötődik a szagláshoz, mint bármelyik másik érzékszervhez. Lehet, hogy Niko tudat alatt felismerte a szagomat. Elgondolkodtam rajta, milyennek is érezhet. Hamburger és chilis dog illata keveredik bennem? Vagy talán a mosogatószer illata, amivel a pólómat mosom, mert túl lusta vagyok hozzá, hogy beállítsam a mosógépet? Ha a lustaságnak illata lenne, hát én bűzlenék tőle legjobban a világon. Nikónak viszont otthonillata volt. Tudom, rohadtul elcsépeltnek hangzik, de tényleg ez az igazság. Nem azt mondom, hogy csak úgy áradt belőle a frissen sütött kenyér és a tejes süti illata. Nem, számomra ismeretlen volt az efféle otthon fogalom – sőt, szerintem a Disney-mesék szereplőin kívül mindenki másnak is. Nem, Niko nem olyan volt, mint egy amatőr pékség. Olyan illata volt, mint az acélnak, éles és halálos. Vagy mint az olajos rongynak, amivel a pengéit ápolta. De mindez valahogy természetesnek hatott. Talán attól a sok biokajától, amit egyfolytában tömött magába.

Szokatlan szagok egy átlagemberhez képest, de számomra ezek jelentették az életet, a biztonságot és az ilyen szagok miatt tudtam megőrizni az elmém épségét oly sok éven át. Ha ez nem írta le tökéletesen az otthon fogalmát, akkor nem tudom, mit tette volna meg. – 'éjt, Nik! – suttogtam hallásküszöb alatt, aztán kisurrantam a hálószobából és behúztam magam mögött az ajtót. A folyosón megálltam, és hátamat a falnak vetve összefontam a karomat magam előtt. Nem kérdeztem meg Nikótól, milyen érzés volt Abbagor belsejében sínylődni. Nem voltam benne biztos, hogy elmondta volna. Egyébként is elég ostobán hangzott, nem? Mintha valakit arról kérdeznél, milyen hely is a pokol valójában. Hé, mi van odalent haver? A meleg vagy a pára zavar jobban? És a kínzás meg a darabokra szaggatás tényleg olyan szar dolog? Atyaég! A nyers borzalomnak van egy olyan szintje, amit már nem lehet szavakkal kifejezni. Lehet, hogy végül Niko sem tudná pontosan elmondani milyen volt, nem tudná szavakba önteni azt az istentelen borzalmat, amit átélt, de egy dolgot biztosan a tudtomra adhatna. Azt, hogy mit érzett. Akkor és most. Nem tudom, hogy ez segítene-e; nem vagyok pszichológus. De ha ettől visszakapom a rémálomkirály koronáját, akkor meg fogom próbálni. Nikónak szüksége volt a pihenésre. Elképesztően kimerítő dolog lehet nap min nap szekálni engem. Sikerült kicsit lenyugtatnom az agyamat, úgyhogy ellöktem magam a faltól. Eljött az ideje, hogy újra körbejárjam a lakást. A zárak az ajtón kitűnőek voltak, de semmi nem volt hibátlan – se az életben, se a záraknál. Niko reggelig aludt. Bizonyíték arra, hogy több pihenésre volt szüksége, mint nekem. Ha megsebesül, az még a legkeményebb szupernindzsát is hazavágja kissé, bármennyire is igyekszik ezt tagadni. De a jó cselekedetem nem sokat ért, ugyanis sikerült vele nagyon felhúznom az ébredő Szupernindzsát. Felnéztem a reggelimből, amikor egy artikulálatlan mordulás kíséretében belépett a konyhába. Vidáman néztem rá, és odavetettem neki: – Csak nem bal lábbal kelt fel valaki? – Nem ébresztettél fel. – Megállt az asztal mellett, a melegítője le volt csúszva a derekáig, felfedve a Többé-kevésbé még a helyükön lévő kötéseket. A nyakán lévő égés kissé elsötétült és már kevésbé tűnt fájdalmasnak. – Azt mondtam négy óra. Talán elfelejtettél számolni az éjszaka folyamán? Már ha egyáltalán tudtál valaha is. – Elhagytam az órámat. Kérsz reggelit? – Felálltam a székerői és a hűtőhöz léptem. –Végül nem jutottunk el a boltig, de talán maradt még néhány tojás. Egy határozott kéz ragadta meg a rövid varkocsomat, és tartott egy helyben. – Arra a tökéletesen működőképes órára gondolsz ott a csuklódon? – A lágy, selymes hang egy pillanat alatt megkeményedett, csakúgy mint a szorítás a hajamon. – Arra gondolsz? – Oké, szóval ma nem vagy tojásos hangulatban – jegyeztem meg szelíden. – Mit szólnál a gabonapehelyhez?

Eleresztette a hajamat. – Elhelyezhetném az órádat egy olyan helyre, ahol sokkal nehezebb lenne nem tudomást venni róla, Cal. – Megfordultam és végignéztem, ahogy ledobja magát az egyik székbe és megdörzsöli az arcát, mielőtt vonakodva válaszolt volna. – A gabonapehely megfelel. Átkutattam a polcokat, és előhalásztam egy dobozt, ami nem öt éve állt odabent, és kitöltöttem a kaját egy tálba. – Se mályvacukor, se cuki kis ajándékok. Szerencsés napod van. – Leraktam elé a tálat, aztán leöntöttem az egészet egy kis tejjel. –Nesze, Mikey. Nyomd be. Kihalászott egy kanálnyit a pehelyből, és közömbös arccal rágni kezdte. – Remélem nyugodtan feltételezhetem, hogy az éjszaka folyamán semmi nem történt. Leültem vele szemben, rádőltem az asztalra, és ráfektettem a fejemet a karomra. – Történetesen lenyomtam egy hordányi zombit. Ráadásul félig hátrakötött kézzel. Látnod kellett volna. Mindössze egy lekicsinylő horkantást kaptam válaszul a képzeletbeli hősiességemért. – Legalább mondd azt, hogy elkezdtél pakolni. És add ide a zsemlemorzsát, légy szíves. – Nincs értelme pakolni. Nem megyek sehová – válaszoltam kedvesen, aztán gyorsan folytattam, mielőtt megszólalhatott volna. – Nik, ami Abbagort illeti... Izomból az asztalhoz csapta a kanalát. – Na, ezt nem! Nem térsz el ilyen könnyen a témától drágalátos öcsikém! Ezt már tegnap éjjel lerendeztük. Távozunk innen, amint gondoskodtunk a megfelelő szállítóeszköz beszerzéséről. Ma vagy holnap. Nem később. – Te döntötted el, Niko! Én nem emlékszem, hogy együtt hoztuk volna meg ezt a döntést. – Mivel úgy tűnt, hogy feladta a reggelit, kinyújtottam a kezem, magam elé húztam a tálat, és a számba segítettem a kaját. – De felejtsd ezt el egy percre. Arról akarok veled beszélni, ami a híd alatt történt. – Felejtsem el? – Niko ritkán felejtette el a mondanivalóját. Hogyan is tudta volna ezzel az aggyal? De most olyan meglepett volt, mint eddig még soha. – Felejtsem el? – Ismételte újra hitetlenkedve. – Felejtsem el, hogy gyakorlatilag fölöslegesen el akarod dobni az életedet? Hát az aztán nagy sztori lenne. Van fogalmad arról, hogyan állok hozzá ehhez a dologhoz? – Beszélhetnél nekem Abbagorról. Az talán segítene, hogy kiűzd az agyadból ezt a baromságot. – Jelentettem ki határozottan, miközben lenyaltam a tejet a kanalamról. Továbbra is hitetlenkedve bámult rám, aztán lassan megrázta a fejét, és hátratolta a székét. – Most megyek és megmosakszom. Miután végeztem, részletesen megbeszéljük ezt a dolgot… pakolás közben. Kinyújtottam a lábamat, és beakasztottam a szék lábába. – Nem hiszem.

– Ha ér neked valamit az a láb, Cal, akkor én a helyedben elvenném onnan.–A hangja hideg volt, éles és teljesen komoly. – Jól elvagyok eggyel is. – Én viszont pont ugyanolyan komoly és elszánt voltam, mint ő. – Troll. Beszélj. Most. Egy hosszú, végtelennek tűnő, csendes másodpercig bámult, mielőtt hosszan kifújta volna a levegőt a tüdejéből. –Rendben. Akkor most Abbagor a téma. Mi az, ami annyira fontos, hogy nem tűr halasztást? Te, gondoltam magamban. Hangosan viszont azt mondtam: – Azok a kezek. –Nem kellett mímelnem az undort az arcomon. –Nem tudok nem gondolni azokra az emberekre, tudod? Éltek még? Mennyi ideig voltak bebörtönözve odabent? A picsába, emberek voltak még egyáltalán? Niko mozdulatlan arccal válaszolt. – Ezt nem lehet biztosan tudni. Eltoltam magamtól a tálat. – Ja, valószínűleg nem. De… a rohadt életbe, mit érezhették azok a szerencsétlen párák? – Ez volt a lényegi kérdés, erre pedig csak Niko tudta a választ. – Érezhettek. – ízlelgette a szót, miközben az asztalra tette mindkét kezét. A bátyám nem volt ideges típus. – Mit érezhettek. Úgy képzelem ugyanazt érezhették, mint Jónás a cet gyomrában; csakhogy Jónásnak volt helye, hogy levegőt vegyen. Nem fojtogatta az egyre csak mozgó, rángó élő hús. Nem kötözte meg olyan szorosan, hogy még egy milliméternyit se tudjon mozdulni, hogy még akkor se tudjon levegőt venni, ha történetesen van oxigén a környezetében. Nem tekergőztek körülötte csápok, amelyek megpróbáltak beférkőzni a szájába, hogy isten tudja, mivel pumpálják tele. – Most pislogott egyet, csak egyet. – És nem hiszem, hogy Jónás hallotta volna azt az ezernyi hangot, ami beszélt hozzá, és azt mondta, „Üdvözlünk itthon, testvér. Üdvözlünk a pokolban.” Tévedtem. Mégis szavakba lehetett önteni. Szavakba, amelyek hallatán azt kívántam, bár süketülnék meg. – Asszem, Jónás szerencsés rohadék volt, mi? – kérdeztem tompán. – Igen, magam is így gondolom – válaszolta, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Mi a francot mondhattam volna, ami javít ezen a helyzeten? Semmit. Semmit, ami bármennyire is csökkentette volna a borzalmakat, amiket Niko átélt – de talán... talán volt egyvalami, amit mégis tehettem. A nedves, ragacsos gabonapehely darab, amit a kanalamból lőttem ki, pont arcon találta Nikót. Ott lógott egy másodpercet, majd lassan tejcsíkot húzva maga után lecsúszott. Aztán vettem még egy kanállal és megettem, mintha mi se történt volna. Niko olyan mozdulatlanul ült ott, mint egy jégszobor, és mereven bámult rám, a szín lassan elkezdett visszatérni az arcába. A kóbor müzli végül hangos cuppanással hullott le az asztalra. Ártatlanul felvontam a szemöldököm. – Probléma?

Nem fárasztotta magát azzal, hogy felálljon és megkerülje az asztalt. Inkább átvetette magát rajta. A tál szárnyra kapott, mindent beterítve zabpehellyel és tejjel. Aztán egy NFL-játékosokat is megszégyenítő bodicseket követően én is orbitális pályára álltam. Sikerült az egyik térdemet Niko gyomra alá szorítanom, és átpördítettem magam fölött. Mielőtt megmozdulhattam volna, egyik kezével megragadta a bokámat. A derekamat kifacsarva sikerült megfordulnom, és a lábamat a gyomrába nyomnom olyan erővel, hogy majdnem egy métert csúszott hátra tőle az olcsó linóleumpadlón. Végül felpattantam és futásnak eredtem. Két lépés után már ott volt mellettem, és úgy dobott odébb, mintha csak egy frizbi lennék. A kanapéra érkeztem és éppen azon voltam, hogy ülő helyzetbe küzdjem magam, amikor elkapta az állkapcsomat, és kíméletlenül hátrafelé kezdte feszíteni. Jó kis mozdulat volt, szilárdan tudtad vele tartani az ellenfeled fejét. Kegyetlenül fájt, ha rosszul csinálták, és halálos volt, ha valaki történetesen értette a dolgát. Felpillantottam, egy összeszűkült acélkék szempárt találtam magam előtt. – Na, jobban vagy? Még jobban összehúzta a szemét, már csak két aprócska csillogó pont jelezte, hogy mégis ott vannak. Aztán közelebb engedte az arcát, amíg az csupán néhány milliméternyire volt az enyémtől. – De nekem volt valamim, ami Jónásnak hiányzott – mondta jeges nyugalommal, miközben még jobban hátrafeszítette a fejemet. – Mi volt az? – károgtam, miközben a nyomás a nyakamon egyre nőtt. – A biztos tudat, hogy van valaki, aki majd kiszed onnét.– Aztán elengedett, és sóhajtva megpaskolta az arcomat. – Jónás talán mégse volt olyan szerencsés, mint én. Felültem, és remegő kézzel megdörzsöltem az államat. – Az miért van, hogy én sose tudom megcsinálni veled ezt a mozdulatot? – Mert sose gyakorlod, kicsi szöcske. – Hátradőlt, és búsan felém fordította a fejét. – Köszönöm a figyelemelterelést, Cal. Azt hiszem szükségem volt rá. Felhorkantam, és keményen oldalba böktem a könyökömmel. – Menj, zuhanyozz le Cyrano, mielőtt megríkatsz itt, mint valami bakfist. Válaszul megszorította a könyéki idegdúcomat, aztán a fájdalmas kiáltásommal mit sem törődve felállt, és a gyógyuló égésekre ügyelve óvatosan kinyújtózott. – Rendben van, akkor egy zuhany. – Aztán követelőző tekintettel rám bámult, s csak utána folytatta.– De aztán pakolunk. – Aztán pakolunk – hazudtam könnyedén, és bólintottam. Legyen a srácnak egy pár perc nyugalma, mielőtt újrakezdjük a veszekedést. Nem voltam biztos benne, hogy elhitte, amit mondtam, de minden további nélkül beadta a derekát, és eltűnt a fürdőszoba irányába. Pillanatokon belül meghallottam, hogy bezárja maga mögött az ajtót, és megengedi a vizet. Aztán, hogy kikiabál odabentről. – Cal, mi a háborodást műveltél a tükörrel? Ó, a kur… Erről megfeledkeztem. Alice volt, már megint. Megmaradtam a névnél, amit még a Waldorfban aggattam rá. Pont úgy illett valakire, aki a tükör másik oldalán lakott, mint bármi

más. Persze nem az eredeti Alice volt az. Nem hiszem, hogy egy túlzottan kíváncsi szőke kislány lett volna a felelős azért, hogy a szart is kiijessze belőlem – legalábbis reméltem, hogy azért ennyire messzire még nem mentünk. Mondjuk hozzátéve, hogy gyakorlatilag nem láttam semmit a tükörben, úgy aggattam rá egy törölközőt, jelenthette azt is, hogy mégsincs ki mind a négy kerekem. Néhány órával Niko rémálma után hallottam meg. Egy újabb szokatlan hang, de ez most nem egy álmatlanul forgolódó embertől származott. De nem volt se ijesztő, se drámai. Valamiféle zúgás volt. Halk. Éppen csak hallható, de mégis dallamos. Nem sejtettem semmi rosszat felőle, amíg rá nem jöttem, honnét jön. Akkor viszont olyan hátborzongatóvá vált, mint a rohadás. Halkan, lopakodva közelítettem meg a hang forrását. Niko egyik fölös késével a kezemben álltam meg a fürdőszobaajtó előtt. A zümmögés folytatódott és immár világossá vált, hogy hangszálak hozzák létre, ami viszont se hozzám, se Nikóhoz nem tartoztak. Még ha valahogy elsiklottam is volna afölött, hogy Niko felébredt, bármikor felismertem a hangját. Ez nem az övé volt. Amikor belöktem a fürdőszobaajtót, éreztem, hogy a gyomrom gombóccá sűrűsödik. A különös suttogás még jobban elhalkult, ahogy beléptem a helyiségbe. Nem kapcsoltam lámpát. Az egy szem konyhai égő is elég fényt adott, hogy elvegye a legtöbb bársonyos árnyék élét. Ki tudtam venni a fürdőkádat, a vécét, a mosdókagyló sárgás sziluettjét és semmi mást. Üres. Már korábban is hallottam a csatornákban élő krokodilokról, de erősen kételkedtem abban, hogy egyikük éppen a mi csöveinkbe énekelt volna bele. Átdobtam a bal kezembe a pengét, miközben a jobbommal letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadságot. Kellett a francnak ez a szar még így estére. Lábujjhegyen egyensúlyozva erősen hallgatózni kezdtem. Egy pillanat alatt megtaláltam a hang forrását, pedig mostanra még jobban elhalkult, de továbbra is tisztán csengett, mint a harangok. A tükör. A tükörből jött. Bassza meg! Ne, már megint ez? Pedig mostanra már majdnem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a kis incidens a Waldorfban nem volt más, csak egy aprócska csuklás az idegrendszerem részéről. Most megint itt volt a csuklás, de ez sokkal kézzelfoghatóbb volt, és nehéz volt olyan könnyedén elmenni mellette, mint a múltkor. Felemeltem a tekintetemet a mosdó fölött lévő tükörre. Nehezebb volt megtenni, mint kimondani. Egyébként is, mi a franc van ezekkel a tükrökkel, he? Tízből kilenc rossz B-horrorban van egy tükör, ami tűkön ülve csak arra vár, hogy megmutassa a démoni tükörképét bárkinek, aki csak elmegy előtte. Mozik, filmek, minden egyes borzasztó félórás horrorsorozat epizódja – a gonosz tükrök mindenütt ott voltak. Úgyhogy amikor felnéztem rá, olyan voltam, mint valami pisis tizenkét éves – az eszembe se jutott, hogy eddig egész életemben szörnyekkel bunyóztam. Egy sötét szoba, egy megszállt tükör már elég volt ahhoz, hogy remegő kiskölyökké változzak újra, aki legszívesebben a fejére húzná a takarót. De sajnos az én világomban ez nem volt járható út. Lehet, hogy gondoltál rá,

de abban a másodpercben, amikor megpróbáltad megtenni, már meg is haltál... vagy még rosszabb. Egyébként is, mi a szar volt ez egyáltalán? Egy éneklő tükör? Most komolyan, ez mennyire lehet ijesztő? Leszámítva a kiskori félelmeket, meg a filmeket, mi volt egy tükör a többi borzalomhoz képest, amivel eddig összefutottam életemben? Hát rohadtul kevés. Ezért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elfelejtkezzem a hátamon kiütköző hideg verejtékről, a mellkasomban dübörgő szívemről és felnéztem. A dudorászás abbamaradt, én pedig újra a saját tükörképemmel néztem farkasszemet. Ezúttal inkább tűntem bosszúsnak, mint maflának. Széles mosoly jelent meg az arcomon, és még a szemem is világosabban, szinte már ezüstösen kezdett csillogni a sötétben. – Alice – mondtam vidáman –, kezdesz baromira felidegesíteni. – Megpördítettem a kést a kezemben, hogy összetörjem a tükröt a markolatgombbal. Inkább választom a hét év balszerencsét, mint hogy egy megszállt tükörrel éljek egy lakásban. De az utolsó pillanatban mégis visszafogtam a kezem, és csak megkoccantottam a felszínét. Nem származna semmi jó belőle. Nem verhettem szét minden egyes tükröt, amivel csak szembetalálkozom. Végül csak letakartam egy törölközővel, mérnöki precizitással betömködve az anyagot az összes hézagba. Nesze Alice, gondoltam némi egészséges öngúnnyal. Lássuk, hogy jutsz át ezen. Felejtsd el az acél–, vagy téglafalakat; minden biztonságom megvolt, amit a frottírszövet csak adhat. Lehet, hogy a türcsi visszatartotta Alice-t az éjszaka hátralévő részében, de az biztos, hogy most közém és Niko közé nem fog beállni. Ha a bátyám előjön a zuhanyzóból, lesz néhány kínos kérdése, amire válaszolnom kell. Nem tudom, miért ódzkodtam attól, hogy elmondjam neki. Biztos nem kételkedne abban, amit mondok. Ez is csak egy újabb szereplője lenne az egész életünket végigkísérő szörnyparádénak, még akkor is, ha olyan fura déja vu érzésem volt tőle. Sok minden történt éppen velünk, és talán ez volt az, ami zavart. Már így is nyakig úsztunk a szarban, nagyon nem volt szükségünk rá, hogy még néhány gallonnyit a fejünkre zúdítsanak. S noha tudtam, a tagadástól nem fog elmúlni a dolog, de azt sem akartam, hogy túl sokat időzzünk ezen a kérdésen. Volt egy énekes kísértetem, na és? Amíg csak fütyörészett, addig el tudtam viselni. Mire kopogtak az ajtón, már eldöntöttem, hogy megpróbálom elsumákolni a dolgot Niko elől. Nem voltam túl optimista az esélyeimet illetően, de egy próbát mindenképpen megért. De amint rászegeztem a tekintetemet az ajtóra, az ötlet egyből elszállt a fejemből. Ez meg ki a franc lehet? Igen, a kapu valóban szét volt menve, a csengő meg tök felesleges volt, de Niko és én még így se mondtuk el senkinek, hogy hol lakunk. Minél jobban meglapultál, annál kevésbé figyeltek fel rád. A fura cserkészlányt és Jehova tanúit leszámítva (arra se nagyon tudok visszaemlékezni, hogy ezek bármelyike mikor próbálkozott a környéken), senkinek sem kellett volna kopognia azon az ajtón. Mikor odaértem, és kinéztem a kukucskálón, egy kezet láttam, amint gondtalanul integet felém. – Atyaúristen – morogtam meglepetten.

– Nem éppen – jött a tompa válasz a túloldalról. – De egyszer jártam az unokahúgával. Csodás nő volt. Akkora dudákkal, amiket el se tudsz képzelni. Kíváncsi tekintettel nyitottam ajtót. – Goodfellow, mi a frászkarikát keresel itt? – Mielőtt válaszolhatott volna, nekiszegeztem még egy kérdést. – Honnan tudtad meg, hogy hol lakunk? Robin besétált a lakásba, karba fonta a kezét, és közömbös tekintettel végigmért. – Niko hívott egy fél órával ezelőtt. Mondta, hogy jöjjek át. Tekintve, hogy ő nem próbált meg kinyírni, nem láttam akadályát, hogy eleget tegyek a meghívásnak. – Ó, hát persze – mondtam udvariasan. Úgy tűnik, Niko már azelőtt elkezdett mesterkedni valamiben, hogy bejött volna a konyhába. A kis mocsok. Megfordultam és átmentem a fürdőszobához, ahol keményem rácsaptam az ajtóra. – Nik, vonszold ki a segged, vendéged van! Mire visszatértem a nappaliba, Robin már a könyvespolcunk előtt állt, és zavart kifejezéssel az arcán nézegette a gyűjteményünket. – Egészen változatos kis könyvtár.– Egyik ujjával végigsimította Niko egyik okkultizmussal fogalakozó könyvének gerincét, aztán továbbszánkázott egy európai történelmet tárgyaló darabra.–Történelem, mitológia, kémia, matematika. Valaki itt nagyon olvasott lehet. – Niko – válaszoltam röviden. – Ha megéri tudni valamiről, akkor ő tud róla. És ha nem, akkor is van rá esély, hogy tisztában van a dologgal. Felém fordította a fejét, miközben leültem a dohányzóasztal szélére. – Szóval egyik sem a tiéd ó, te, az érdektelen tömeg tagja? Gúnyos vigyor jelent meg az arcomon. – Ez vagyok én. Ostoba, mint a föld. – Egy pillanatra se higgy neki. – Niko tiszta ruhában állt a szoba ajtajában, ügyes kezekkel csomóba kötve a haját. – Magam tanítottam a srácot néhány éven át. Nem tolerálom az ostobaságot. A lustasága viszont sajnálatos módon legyőzött engem. Köszönöm, hogy eljöttél, Goodfellow. Esetleg megkínálhatlak egy itallal? – És te még azt hitted, hogy én akartalak megölni – mordultam föl. – Majd ő elintéz a répalevével. Volt egy sejtésem arról, hogy Niko mire készül, márpedig abban én nem akartam részt venni. Csak el akartam felejteni a tegnapot – minden egyes pillanatát. – Nem azt mondtam, hogy meg akartál ölni. Csak azt, hogy megpróbáltad. – Robin elfordult tőlem, hogy szembenézhessen Nikóval. – Bármi jó lesz, amitek van, még a…–Elfintorodott.–…répálé is. – Ne aggódj. Az pont elfogyott. – Niko átsétált a konyhába, majd kisvártatva visszatért egy pohárral, amiben valami gyanúsan zöld folyadék lötyögött, szinte magától. – De szerencsére még van egy egész doboz búzacsíralevünk. – Dolgoznod kéne még a humorérzékeden, ezzel ugye tisztában vagy? – Goodfellow elvette a poharat, és morózus arccal belebámult. Megszagolta a

löttyöt, aztán az ajkához emelte.–Szent Bacchus! – krákogta. – Ez ellentmond mindennek, ami szent és sérthetetlen! – De attól még jót tesz – szúrtam közbe gonosz vidámsággal a hangomban. Lehet, hogy nem kedveltem különösebben Goodfellow társaságát, de annak nagyon örültem, hogy valaki mást is látok szenvedni Niko fura szokásai miatt. –Az biztos. Máskülönben nem lenne olyan íze, mint a meleg hányásnak. – Végighúzta a mutatóujját a pohár száján, majd halkan megkocogtatta. Az üveges csengés visszhangjai betöltötték az egész szobát. Az egész nagyon emlékeztetett a láthatatlan lény tegnapi rögtönzött koncertjére. – Szóval, Niko, nagyra értékelem a meghívást, meg a gombalevet, de mit is akarsz tőlem egészen pontosan? Auphe Junior éppenséggel nem engem várt mostanság. Nem foglalkoztam a gúnyolódással. Ami azt illeti az idő múlásával egyre nehezebben vettem fel az ilyeneket. Egyébként meg Goodfellow-nak kijárt néhány olcsó próbálkozás. Niko viszont nem ment el olyan könnyen a dolog mellett, mint én. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, de aztán ő is elengedte a füle mellett a sértést. – Még mindig szükségünk van egy autóra. Elhagyjuk a várost, de azóta sincs szállítóeszközünk. – Ah, üzlet! Remek! – Megajándékozott minket gyilkos eladói mosolyai egyikének gyenge utánzatával.– Mennyire sürgős a dolog? Niko „Azonnal”-ja pont egyszerre érkezett az én „Nem rohanunk sehová”-mal. Megvontam a vállamat, és átültem a kanapéra. – Oké. Szerezz egy kocsit. De azt már nem garantálom, hogy én is beleülök. – Meglepődnél, milyen gyorsan be tudom vágni a hülye segged, és mennyire nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá. Robin lerakta a napszemüvegét az asztalra, és megköszörülte a torkát. – Szét kell, hogy válasszalak titeket? – Ha az olyan egyszerű lenne – morogtam. – Goodfellow, inkább kérdezd meg tőle, hogy mit tud felajánlani cserébe. Szerintem abból egy babakocsira se futja. Fura, de Robin rabló kereskedő énjét mintha hidegen hagyta volna ez az egész. – Egyébként miért akartok lelépni, srácok? Nem Abbagor miatt, ugye? Sose hagyja ott a hidat. Ha elkerülitek, nem lesz gondotok vele. Ekkor jöttem rá. Goodfellow azt akarta, hogy maradjunk. Nem törődve azzal, hogy mit műveltem vele, azt akarta, hogy ne menjünk el. Igen, a város valóban tele volt szörnyetegekkel, de Robin nem volt egy igazi rém. Tekintve, hogy eddig még egy faunba se szaladtunk bele, azt gondoltam, hogy mára elég kevesen maradhattak. Magányos lét lehetett az övé, a többi szörnyeteg között, akik nem vettek tudomást róla és a sok ember között, akik pedig sosem ismerhették meg az igazi énjét. Ismerős érzés volt. De minden rinyálásom ellenére, én még szerencsésnek mondhattam magam. Nekem itt volt a bátyám. Nekem legalább volt egyvalakim a világon, és már ez is több volt, mint ami Robinnak kijutott.

Most, hogy már tisztában voltam vele mit érez, a szemén is láttam, helyesen gondoltam. A ravaszság, a pökhendi büszkeség és a túlnőtt libidó mögött, ott az alkonyi erdők zöldjét idéző sötétben olyan magányosság csillant, ami csak egy hajszálnyira volt az őrülettől. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet. Sok, sok, sok, sok ezernyi évet eltölteni minden ok és cél ellenére teljesen egyedül. Elvágva az emberektől és szörnyetegektől egyaránt, amiatt, aminek született. Annyira meg akarta akadályozni a lassú hanyatlását a pokolba, hogy még azokkal is hajlandó együtt lenni, akik megzsarolták és minden bizonnyal csak kihasználják őt. Velünk akart lenni. Isten irgalmazzon a szerencsétlen hülyének. – Nem Abbagor miatt – ellenkeztem csendesen.– Az Auphe miatt. Niko látott egyet a parkban. Okos döntés volt a részéről, hogy lerakta a poharat, máskülönben az most milliónyi darabra tört volna, a hirtelen összeszoruló öklében. Mozdulatlan arccal, összeszorított fogakkal szűrte a szavakat. – Auphe. Itt egy Auphe? – Itt volt.–javította ki Niko.– Ezért kérdeztük, hogy láttál-e mostanában Aupheot a városban. Tudni akartuk, hogy a mi esetünk egyedülálló volt-e. De nem számít, hogy igen, vagy sem, úgy döntöttünk, nem vállalhatjuk a kockázatot. – Megölted, ugye? – Durván dörzsölgetni kezdte az orrnyergét.– Könyörgöm, mondd, hogy megölted. Ha életben hagytad, akkor...– Hagyta, hogy a szavak elússzanak a levegőben. – Meghalt. A király összes embere a király összes lova...– Az arcán megjelenő mosolyban nyoma sem volt a vidámságnak.– Azt hiszem érted, mire gondolok. – Jó kis gondolat. Tetszik.– Goodfellow otromba mozdulattal dobta le magát a dohányzóasztalra, és a kezébe temette az arcát. Aztán végighúzta a kezét hullámos barna haján, és hangosan sóhajtva felnézett.– Abbagor egy öldöklő vadállat, de ha körmönfontságról és nyers erőszakról van szó, akkor fel se veszi a versenyt az Auphe-fal. Teljesen elmebetegek, nem felejtenek el senkit és semmit, ráadásul olyan gyorsak, mint a pestis.–Megdörzsölte a szemét.–Tudom, hogy nálatok jobban ezt talán senki sem tudja, de az ismétlés sosem árt. – Nem vagyok biztos benne, hogy Abby nem dolgoztatja meg őket a pénzükért.–Könnyedén megrúgtam az asztal egyik lábát, és esetlenül folytattam.–Szóval, ami a trollt illeti Goodfellow, csak azt akartam mondani, hogy... csessze meg... szóval, tudod. Felém fordult, és halálosan komoly tekintettel végigmért. – Csak kérned kellett volna, Caliban. Nem vagyok különösebben bátor, de melléd álltam volna. Csak kérned kellett volna. Niko mellém lépett, és a vállamra tette a kezét. – Nem vagyunk hozzászokva, hogy bárki másra támaszkodjunk – mondta Robinnak mosolyogva, miközben bátorítóan megszorított.– Egyikünk sem. Nem megy könnyen. Tudom, hogy ez nem változtat a történteken, de sajnáljuk ami történt.

Niko, aki semmi rosszat nem tett, éppen mentegetőzött. Helyettem kért bocsánatot, mert én túl makacs és gyáva voltam, hogy magam mondjam ki mindezt. Még szarabbul éreztem magam, mint valaha... egészen addig, amíg Niko elengedte a vállamat, és lekevert egy maflást. – Ugye, Cal? – kérdezte határozottan. A sajnálkozás úgy jött belőlem, mint a vízfolyás. Kinek volt szüksége lelkiismeretre, hogy irányban tartsa, ha volt egy bátyja, aki megtette azt helyette? – Igen, sajnálom – suttogtam némi haraggal a bátyám és egy kicsit kevesebbel Robin felé. A gyilkos vigyor visszatért, több fogat fedve fel, mint egy teljes családi fotón. – Megbocsátva és elfelejtve – mondta Robin teátrálisan.– Mi lenne, ha meghívnám az urakat ebédre, és közben részletesen megbeszélhetjük ezt a szállítási problémát. Ekkor jöttem rá, hogy Robin talán a szövetségesem is lehetne. Ő is, én is azt akartuk, hogy Niko és én a városban maradjunk; már csak a bátyámat kellett meggyőznünk. Az meg nem lehet különösebben nehéz ügy – legalábbis nem nehezebb, mint rávenni a napot, hogy nyugaton keljen fel és keleten nyugodjon le. – Az ebéd jól hangzik! – válaszoltam fürgén.– Csak hadd keressem meg a cipőmet! – Éreztem, amint Niko elfintorodik a hátam mögött, miközben én félig eltűntem a kanapé alatt, hogy felkutassam a csukáimat. – Nem vagyok biztos benne, hogy van időnk erre. Sőt, biztosan tudom, hogy nincs. Felkaptam a cipőmet, és azonnal rástartoltam az ajtóra. – Ez csak egy ebéd, Nik. Nem ezen múlik az életünk.– Ez mondjuk nem feltétlenül volt igaz. Nálunk egy ebédidő gyakran egy örökkévalóságnak számított, de pillanatnyilag nem akartam ezen gondolkozni. Niko nem volt túlzottan elragadtatva, de végül mégis kikötöttünk az egyik közeli olasz étteremben. Felhorkantam, látván, hogy Niko milyen látványos undorral nézi az étlapot. – Ne duzzogj, Cyrano! Elijeszted a pincérlányt! – Egyáltalán nem duzzogok – sziszegte összeszorított fogakkal, miközben hangos csattanással összecsapta az étlapot.– A gyerekek duzzognak. Az agyatlan cicababák duzzognak. Te duzzogsz. Én aztán nem.– Odafordult a pincérlányhoz, és sokkal nyugodtabb hangon szólt hozzá.– A roston sült halból kérnék, zöldségek, mártás és saláta nélkül. Csak önmagában. Ez volt Nik. Mindig veszélyesen élt. Milyen vad... Én homáros raviolit rendeltem, előételnek pedig egy csirkés salátát. Végül is Goodfellow fizet. Valószínűleg rendelek majd desszertet is. Vagy hármat. Robin pergő olasz nyelven rendelt magának valamit, majd egy finom „Grazié, grazié!” kíséretében visszaadta az étlapokat. – Egészen pontosan hány nyelvet tanultál meg az eltelt évek során

Goodfellow? – kérdezte Niko kíváncsian. – Az összeset. – Kényeskedve széthajtogatta a hattyú alakúra formázott szalvétáját. – Az afrikai törzsi nyelvekben ugyan már kissé megkopott a tudásom, de egyébként egész jól megy mindegyik. És ha a szerelem nyelvéről van szó, akkor nincs ellenfelem a világon. Megvajaztam egy szelet leheletfinom és puha kenyeret, közben elfintorodtam. – Megint témánál vagyunk. Bár végül is eltelt húsz perc anélkül, hogy bármilyen utalást tettél volna. Tudod Loman, van egy tizenkét lépcsős program, amit rólad neveztek el. „Hello, a nevem Robin és szexaholista vagyok.” – Már korábban is mondtam, és most is csak ismételni tudom magam – emelte felém a borospoharát. – Le kéne feküdnöd valakivel. – Csinos kis étterem volt, de ettől én még simán Goodfellow felé hajítottam a megvajazott kenyeret. Könnyed mozdulattal elkapta és beleharapott. –í zletes. Köszönöm! Nos, uraim, gondolkoztam a problémátokon, és úgy gondolom, hogy megtaláltam a megoldást. – Ne legyen túl sportos – figyelmeztette Niko.–Nem szeretnénk feltűnést. – Mi? Nem, nem az autóról van szó – intett elutasítóan, és újabbat harapott a kenyérből. – Igazándiból azon gondolkoztam, ha ki tudnánk szedni Calibanból, hogy mi történt vele azalatt, hogy az Auphe-fal volt, talán nem kéne továbbrohannotok. Ha tudnátok, hogy mit terveznek vele, talán több lehetőség közül választhatnátok. Végtére is, a tudás hatalom. A hirtelen feltörő félelem azonnal elvette minden étvágyamat. – Nem emlékszem semmire. Nem tudok visszaemlékezni. Már próbáltam. –És abban is biztos voltam, hogy nem is akartam. Félig kiürült borospoharát az asztalra téve, Robin igyekezett komoly választ adni. – Biztos vagyok benne, hogy próbálkoztál vele, de ha az Auphe tényleg megpiszkálta az agyadat, akkor azzal gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy bármit is visszanyerj az elvesztett emlékeid közül. – De ha valóban lehetetlen, akkor egyáltalán miért beszélünk róla? – kérdezte Niko egy csipetnyi türelmetlenséggel a hangjában. Neki már sikerült elfogadnia, hogy semmire sem emlékszem abból, hogy mi történt a kiesett időszakban. Eleinte még piszkált, hogy próbáljam meg, de végül hagyta az egészet. Csalódott is voltam, ráadásul képtelen voltam bármi kézzelfoghatót kiszedni magamból, ezért végül arra a döntésre jutottunk, hogy talán nem is kéne kiszedni onnan semmit, és hagytuk az egészet elsüllyedni a múlt ködébe. – Azt mondtam, hogy Caliban önmagában képtelen lenne ilyesmire. De az én segítségemmel... nos, az már egy egész más történet. – Goodfellow a villájára vett egy szelet salátát, és izgatottan lengetni kezdte. Kék sajtdarabkák röpködtek összevissza, takaros kis kupacokban landolva a tökéletesen tiszta, vörös asztalterítőn. – Már azelőtt tökéletes hipnotizőr voltam, hogy Svengali elkezdte volna szemmel verni az embereket. A francba is, én tanítottam Freudot. Niko kételkedve nézett rá.

– Az elvesztett emlékek visszanyerése nem éppen ugyanaz a szint, mint egy nőt rávenni arra, hogy vetkőzzön meztelenre és rohangáljon fel-alá, miközben úgy tesz, mintha csirke lenne. Ha az Auphe tényleg csomót kötött Cal emlékeire, akkor nem hiszem, hogy te képes lennél kibogozni azt. Abban sem vagyok biztos, hogy hagynom kéne, hogy megpróbáld. – Ó, te kis hitetlen. – A szikár arc egy pillanat alatt megkomolyodott, az összes fanatizmusa elszántságba ment át. – Arra kérlek benneteket, hogy bízzatok bennem és higgyétek el, nyugodtan megtehetitek. Több gyakorlatom van ebben, mint a legtöbb ünnepelt pszichiáternek vagy pszichoterapeutának. Nem csak rossz szokásokat szedtem össze az elmúlt sok-sok évben. Niko hangosan felsóhajtott, miközben lassan ingatta a fejét. – Nem tudom Goodfellow. Számomra elég kockázatosnak tűnik. Nem hiszem, hogy az információ, amit nyernénk, megérné, hogy Cal visszaemlékezzen arra, mit művelt vele az Auphe. – Ha minden kötél szakad, és tényleg annyira elviselhetetlenek azok az emlékek, akkor otthagyom őket elzárva a tudatalattijában. Nem fog emlékezni semmire, amikor felébred. Milyen bájosan elcsevegtek ezek ketten rólam, nem igaz? Lehet, hogy lett volna egy-két szavam nekem is az ügyhöz, ha egyáltalán képes lettem volna közbeszólni. – Srácok – mondtam halkan. Niko felemelt kézzel csendre intett, miközben válaszolt Robinnak. – Elméletben könnyűnek hangzik, de az elmélet és a gyakorlat két teljesen különböző álltafaj. Nem különösebben szeretném az öcsémet kísérleti nyúlnak használni. – A dolog egyáltalán nem annyira komplikált, mint amilyennek beállítod. – Robin láthatóan csalódottan eltolta maga elől a tányérját. – Kiszedni az emlékeket lehet bonyolult is. Odabent elrejtve hagyni őket nem az. Ez a természetes állapotuk jelenleg, legyenek bár Auphe által, vagy Caliban által kreált emlékek. Ha nem akarom, hogy emlékezzen rájuk, akkor nem fog. Tettem még egy próbát, ezúttal hangosan az asztalra csapva a tenyeremmel. – Srácok! Mindketten meglepett arccal fordultak felém, Niko gondterhelten összehúzott szemöldökkel nézett ám, Robin pedig olyan képet vágott, mint a macska, aki fél manccsal már az akváriumban van. – Akár hiszitek, akár nem, ezt a döntést nekem kell meghoznom. Nem neked Niko, és legfőképpen nem neked Goodfellow. – Bosszús tekintetem mindkettejüket a székhez szögezte. – Érthető vagyok? – És hogy döntöttél? – Robin hátradőlt a székében, és megpróbált baromi lazának tűnni. Nagyon nem ment neki. – Még gondolkodom. – A visszaemlékezés gondolata nem volt különösebben csábító, ahogyan az sem, hogy tovább meneküljek egész hátralévő életemben. Nem vettem tudomást Niko aggódó tekintetéről, inkább az érkező ebédünk felé

fordítottam a figyelmemet. – Kajáljunk. Hé Loman, mesélj nekünk! Freud tényleg annyira fura volt? Te vezetted rá erre a péniszirigység dologra? Vagy egy suliba jártál Odipusszal és Electrával? Robin egy pillanatra látszólag meghátrált, de aztán elégedetten végigmérte a makarónija, és rám mordult. – Felejtsd el Szophoklészt. Beszéljünk inkább Homéroszról. Na ő aztán tudta, hogy kell vedelni, egyszer majdnem az asztal alá ivott még engem is. És Szapphó? Az a csaj úgy tudott bulizni, mintha attól félt volna, nem lesz holnap. Niko komoran vizsgálgatta az előtt fekvő halat. – Azt hiszem, elvesztettem az étvágyamat. Állj be a sorba bátyó. Hány éve is őrizgetem azt az atlétatrikót? Három? Nem, négy. Már négy éve volt, hogy visszatértem, meztelenül, megtörve. Végigfuttattam ujjaimat az elhasznált, a fehérítőtől itt-ott már kifakult anyagon. Gyakorlatilag csupán egy darab rongy volt, amit csak az imádság, meg néhány makacs szál tartott össze, amelyek nem voltak hajlandóak feladni a küzdelmet. Niko már számtalan alkalommal dobta ki a kukába, de én minden egyes alkalommal kihalásztam onnan. Én voltam az, aki egyfolytában arról papolt, hogy nem szabad kötődni a dolgokhoz; az anyagi javak csak lelassítottak, amikor rohannod kellett. Fel kellett készülnöd rá, hogy mindent egy pillanat alatt magad mögött hagyj. Eldobható életet kellett élnem, és legtöbbször tartottam magam ehhez a szabályhoz. Hogy ez a trikó miért képezett mégis kivételt, rejtély maradt a számomra. Talán azért, mert ez volt az első normális dolog egy hirtelen idegen és ijesztő világban. Noha a legnagyobb részem fel sem fogta, hogy távol voltam, a tudatalattim egy aprócska része tökéletesen tisztában volt ezzel. E miatt a kis rész miatt habzott a szám és vonaglottam, mint egy veszett kutya, amikor visszatértem. Amikor Niko előszedte a ruhákat a csomagtartóból és segített felvennem a trikót, az olyan volt, mintha... mintha újra emberré váltam volna. Nem volt teljesen jó rám, se a ruha, se az emberség, mégis az évek során görcsösen ragaszkodtam mindkettőhöz. Az a trikó mindig emlékeztetett arra, hogy otthon vagyok és arra, hogy legalább egy kis részem emberi. Néha... a francba, gyakrabban mint hinnétek, nagyon nagy szükségem volt erre az emlékeztetőre. De volt még egy dolog, amit eszembe juttatott. Hogy ez volt rajtam azon a napon, amikor rohanni kezdtünk. És hogy a kör bezáruljon, ez lesz rajtam akkor is, amikor majd végül megállok. Letéptem magamról a szürke melegítőt, ami eddig rajtam volt, és felhúztam az atlétát. Még mindig túl nagy volt rám. Niko mindig is magasabb volt nálam. Még egy dolog a gonosz bátyók tarsolyában, amivel uralkodhatnak öccseik felett. Azt mondják, akik nem tanulnak a múlt hibáiból, arra kárhoztatnak, hogy maguk is megismételjék azokat. Arról viszont nem szólt a fáma, hogy mi történik, ha teljesen elfelejted az egészet. Mit forgattak a fejükben a Grendelek, amikor létrehoztak engem? Magamtól menekültem el tőlük, vagy szántszándékkal engedtek el? És ha elengedtek,

akkor most miért loholtak a nyomomban? Talán nem is azért üldöztek, hogy elkapjanak, hanem azért, hogy tudják, hol vagyok? Ezernyi kérdés, és sehol egy istenverte válasz. Rohadtul kezdett unalmassá válni. Minden egyes morzsányi félelemre – attól, hogy mit fedezhetek fel – jutott egy ugyanakkora adagnyi tudásvágy is, hogy végre megtudjam az igazságot. Mélyet sóhajtottam, aztán hangosan kifújtam a levegőt és felálltam. Kisétáltam a hálószobából, és csatlakoztam Nikóhoz és Robinhoz a nappaliban. – Oké, kész vagytok, hogy széttrancsírozzátok az agyamat, vagy mi? – kérdeztem sötét vidámsággal. – Szóval döntöttél. – Nem kérdés volt, hanem nyugodt kijelentés. Niko tehát elfogadta a tényt, hogy a saját sorsom kapitánya és lelkem kufára én vagyok. Remélem, hogy a képletes hajó nem fog elsüllyedni, magával rántva a parancsnokát is a mélybe. – Bezony. – Leültem a kanapéra Niko mellé, és mindkét kezem hanyagul a térdemre fektettem. – Egészen megbarátkoztam a dologgal, Cyrano. Ne aggódj, rendicsek? – A „megbarátkozni” erős túlzás volt, de tényleg eltökéltnek éreztem magam. – Mondani könnyű – mondta Niko szárazon. – De azért megfontolom. Most már valamivel nyugodtabbnak érzem magam. Átbeszéltem Goodfellow-val az egész hipnotikus folyamatot. – A kivallatni jobb szó lenne rá – javította ki Robin fájdalmas arckifejezéssel. – A spanyol inkvizíció semmi a bátyádhoz képest. Ráadnál egy vörös köpönyeget, meg azt a vicces sapkát, és rögtön ő lenne a hónap vallatója. – Akárhogy is – mondta Niko élesen –, most már jobban bízom a képességeidben. Nem hiszem, hogy pudinggá változtatod Cal agyát. – Dicsérve szidni. Ez csak afféle mottó nálad, vagy rá is van tetoválva a seggedre? – Kiemelte az arcát a tenyeréből, és egy ezerwattos, telhetetlen vigyort villantott felénk. – És ha igen, akkor megnézhetem? – Hohó, még csak ne is álmodj róla – figyelmeztettem feltartott kezekkel, miközben Niko nyers rosszakarattal a szemében bámult rám. – Te hívtad ide. Csak magadat okolhatod ezért. – Egy pillanatra megálltam, felnéztem a levegőbe és fájdalmas őszinteséggel hozzátettem. – Meg az ő meleg hajlamait, természetesen. Niko ismét Robin felé fordította a figyelmét. – Egészen pontosan mennyi ideig hagyhatjuk odalent? Napokig, hetekig vagy akár egy-két évtizeden át? – Szegény Niko, számára szó szerint elég kemény lehetett ez az egész ügy. Örültem, hogy ebbéli vélekedésemnek nem adtam hangot. Isten tudja, Goodfellow milyen borzasztó szójátékot faragott volna belőle. – Család, igazi, életre szóló ajándék. – Hiába próbált cinikusan hangzani, éreztem, hogy komolyan gondolta, amit mondott. – Nincsenek testvéreid? – kérdeztem kíváncsian. Emlékszem, amikor azt mondta, nincsenek nőnemű faunok, úgyhogy a lánytestvérek kizárva. –

Szerencsés rohadék vagy – könyököltem oldalba erősen Niket. – Nincsenek – rázta meg a fejét. – A mi reprodukciós rendszerünk miatt... nem. Nincsenek testvérek. Soha. Még szerencse... – Az arcán megjelenő fintor pont olyan bánatos volt, mint amilyen melankolikus a tekintete. – Végtére is így is lehet nézni a dolgokat. – Hirtelen kihúzta magát, és összecsapta a tenyerét. – Na jó, kezdődjön a műsort. – Kimászott a szebb napokat is látott fotelből, aztán rámutatott. – Ülj át ide! Ahogy óvatosan elfoglaltam a helyemet, hirtelen megint bizonytalanná váltam. Észrevettem, hogy Niko a kifakult atlétámat bámulja. Még a szája is tátva maradt a meglepetéstől, de végül aztán nem szólt semmit a pólómról. Mondott viszont mást. – Ha meggondolnád magad Cal, csak szólj nyugodtan. Robin azonnal abbahagyja a hipnózist. Igaz, Goodfellow? – Azon nyomban – jelentette ki gépiesen. – Zeuszra, Baalra, Istenre, Buddhára, Amon-Rére esküszöm. Válassz tetszés szerint. – Leült a szék karfájára, és elkapta a tekintetemet. – Egy egyszerű relaxációs technikával kezdünk, aztán majd dolgozunk rajta, hogy elmélyítsük az állapotot. Ez teljesen fájdalommentes és valószínűleg baromi unalmas lesz a számodra, Caliban. Úgyhogy helyezd magad teljes kényelembe. – Mi? És hol marad a lengő zsebóra? – fészkelődtem idegesebben, mint szerettem volna. Jó kis szörnygyilkos vagyok, mondhatom. – Az kimarad – mondta Robin bátorítóan. Minden gúny, kihívás és bosszantó él eltűnt a hangjából. Itt volt Robin, aki olyan profi és empatikus lett hirtelen, mint akármelyik orvos. Úgy tűnt, Goodfellow személyiségének ezernyi rétege volt. – Se óra. Se nyakék. Bár esetleg ráveszlek, hogy fókuszálj a szoba egy pontjára, de ennyi. Készen állsz? A szám taplószáraz lett, de bólintottam. – Nik, ne hagyd, hogy csirkét csináljon belőlem, oké? – Nem fogom. – Gyengéden megszorította a karomat, aztán megpöckölte a fülem tövét. – Legalábbis nem most. – Kész? – ismételte Robin. – Ja – sóhajtottam.– Csináljuk. Robin közelebb hajolt. – Csak figyelj a hangomra, Cal. Csupán ennyit kell tenned. Ez lesz a legegyszerűbb dolog, amit valaha is tettél. Csak figyeld a hangomat. Figyeltem. Figyeltem, a világ pedig megszűnt létezni körülöttem. Mikor felébredtem, egy falat láttam az arcom előtt, és kemény fapadlót éreztem a térdem alatt. Olyan volt, mintha egy másodperc se telt volna el. Egyik pillanatban még ott ültem a székben és hallgattam, ahogy Robin édes, andalító hangon beszél hozzám, a következőben pedig már… hol is voltam valójában? Pislogtam néhányat, mire a látásom kitisztult és felfogtam, hogy a nappali sarkában kuporgok. Ott térdeltem, kezemmel a hideg falat fogva, miközben olyan erővel nyomtam a falhoz a fejemet, hogy az már fájt. Mély levegőt vettem, ami savként marta a tüdőmet. Kapart a torkom. Miért kapart a torkom? – Cal?

Niko hangja mögülem érkezett. Nyugodt volt és kimért… a felszínen. Alatta viszont hallottam valamit, amit nagyon-nagyon régóta nem. Azóta az éjszaka óta nem, amióta visszajöttem: gyötrelmet. Nik…mi baja volt? Nagyjából hátrafordítottam a fejemet, pedig a nyakam fájdalmasan tiltakozott a mozdulat ellen. Görcsölt, húzódott és fájt, egy helybe ragadt, mint a testem többi része. De mégis sikerült annyira megmozdítanom, hogy lássam Nikót és Robint, ahogy mögöttem guggolnak, majdnem egy méterre tőlem. Mindketten nagyon leharcoltnak tűntek. Goodfellow-nak volt egy zúzódás a járomcsontján, egy vágás az állán, az inge pedig félig letépve lógott róla. Niko arcáról vér szivárgott, négy párhuzamos vágásból, és néhány szőke tincse elszabadulva ott lógott az arca előtt. Egyik kezét mozdulatlanul és türelmesen felém nyújtotta. – Nik? – A hangom krákogó volt és akadozott, csoda, hogy hallatszott belőle valami. Niko egy kicsit megkönnyebbült, de az arca továbbra is békés és szelíd maradt. – Itt vagyok, kistestvér. Minden rendben van. Itthon vagyunk. Minden oké. Az egyik kezem lecsúszott a falról az oldalam mellé, a földre. Bágyadtan néztem, miközben zsibbadtnak és zavartnak éreztem magam. – Rendben. Ó! Okés. – Már ez a néhány szó is úgy égette a torkomat, mint egy tűzhányó. Nem vettem róla tudomást, inkább arra koncentráltam, hogy a másik kezemmel is eleresszem a falat. Az ujjaim már egészen kifehéredtek, olyan erővel markoltam a betont. – Fáj a torkom. – Megint felnéztem rá és Robinra. – Miért fáj a torkom? Robin elsápadt. Szeme fekete rögként csillogott a hirtelen fehérré váló arcán. Aztán felpattant, és elrohant a fürdőszoba felé. Percekkel később hallottam, ahogy öklendezni kezd. Megpróbáltam rámosolyogni Nikóra, de az ajkam nem engedelmeskedett. – Valami rosszat mondtam? – Azt hiszem, magát hibáztatja. – Niko közelebb jött, a vállamra tette a kezét és gyengéden, de határozottan elfordított a faltól. Aztán olyan erővel ölelt át, hogy azt hittem, összetöri a bordáimat.– Nincs egyedül. Zavartan és esetlenül megpaskoltam a hátát. – Nik, mi történt? – A színek kezdtek visszatérni a környezetembe; éreztem, hogy kezdem visszanyerni az irányítást magam felett. – Hogy kerültem ide? Felült, elengedett és az egyik kezével végigsimított az arcán, elkenve a vért. – Ó, a francba! – Nemtörődöm mozdulattal a kezére húzta a pólója ujját, és felitatta arcáról az összes vörös folyadékot. Ez volt az egyik legfurább dolog, amit valaha is láttam, a tisztaságmániás bátyámtól. A rövid körmeim alatt éktelenkedő vér azonnal megfogta a tekintetemet. Friss volt. Vörös. És volt egy egész jó ötletem, kié lehetett eredetileg. – Mit tudtunk meg? – nyeltem egyet nagy nehezen. – A hipnózisból? Mi a francot tudtunk meg? – Ami megérte ezt, tettem hozzá gondolatban. – Semmit.– Felállt és megragadta a csuklómat, hogy engem is felsegítsen. – Semmit. Ilyen egyszerű, Cal.

Ilyen egyszerű? Robin odakint éppen a porcelánistennőhöz imádkozott, ráadásul ő is és Niko is úgy néztek ki, mintha a szart is kiverték volna belőlük, miközben én megpróbáltam a falon keresztül leásni Kínáig, ez egyszerű lenne? Nem hinném. – Mit mondtam? – erősködtem, miközben majdnem elvesztettem az egyensúlyom ezért megragadtam Niko felsőjét, hogy talpon maradjak. – Mit mondtam, amíg odalent voltam? – Nem mondtál…– Összeszorított szájjal habozott, de aztán folytatta. – Nem mondtál semmit, Cal. Egy szót se szóltál, esküszöm neked. – A kanapé felé terelt, aztán gyengéden lenyomott rá.– Ülj le. Hozok valamit a torkodra. A torkom. Ha nem mondtam semmit, akkor miért kapart ennyire? Aztán leesett. Üvöltöttem. Biztosan üvöltöttem. És a torkomból feltörő szaggató fájdalomból ítélve, úgy üvölthettem, mint a fába szorult féreg. Ahogy Niko kiment a konyhába, hallottam, hogy Robin megáll mellettem. Amikor megszólalt, a hangja lágynak és tétovának tűnt. – Caliban? – Megfordultam és láttam, hogy ott áll a kanapé mellett. Az arca nyirkos volt a ráfröcskölt víztől, a hajában is nedvességfoltok csillogtak. – Sajnálom – mondta még mindig sápadt arccal. – Az hittem, hogy képes leszek... azt hittem... Sajnálom. – Mi történt? – A hangom alig volt több suttogásnál. Niko nem akarta elmondani, de talán Goodfellow-ból ki tudom szedni. – Nem…– rázta meg a fejét.– Akármi történt is veled, azt jobb elfelejteni. Nem voltál…koherens. Akármit is tettek veled odaát, az jóval meghaladja az én tudásomat abban, hogy visszaadjam az emlékeidet. Sajnálom, hogy meggyőztelek benneteket ennek az ellenkezőjéről.– Beletúrt a hajába. – Márpedig ha én nem tudom megtenni, akkor senki más. Soha… érted, soha ne hagyd, hogy más is megpróbálja. Szinte képtelenség volt visszahozni onnan. Más talán nem lenne képes rá. Mielőtt bármi egyebet kérdezhettem volna tőle – nem mintha tudtam volna, hogy mit mondanék –, Niko ereszkedett le mellém, kezében egy bögrényi gőzölgő teával. – Idd meg! – parancsolta. –Van benne méz, naspolyaszirup és fokhagyma. Ez majd ellazítja a torkodat. – Vagy egyszerűen kicsinál.– Fintorogtam egy sort, de aztán mégis belekortyoltam. Ha Niko előkerült a gyógyfüveivel, akkor nem volt menekvés. Nem csak a harcművészet ragadt rá abban a sok dodzsóban, amiben megfordult az utóbbi években. Leerőltettem egy újabb kortyot, aztán gyanakodva megkérdeztem: – Bántottalak benneteket, ugye? Mit műveltem? – Semmit – vágta rá Niko azonnal.– Egyszerűen az utadban voltunk. Te csak menekülni akartál. Nem szándékosan emeltél kezet ránk. Cal, még azzal sem voltál tisztában, hogy mi kik vagyunk. Azt se tudtad, hogy te ki vagy egyáltalán. Nem tudtál semmit. Nem szándékosan tetted mindezt. – Igen? – Egy kicsit méregettem az aranyló folyadékot, aztán legurítottam a

maradékot. Visszaadtam a bögrét Nikónak, közben lazán kijelentettem.– Máris jobb. – A torkomnak talán, de minden más nagyon távol volt a jobbtól. Azt hiszem ezzel mindenki tisztában volt a szobában. A csendet Robin törte meg egy mogorva kijelentéssel. – Pia kell. – Azt hiszem mindnyájunknak szüksége van egy italra. – Íme, megint egy nem Nikóhoz illő fordulat. Hogy a bátyám sört igyon? A világ tényleg a végéhez közeledett…vagy már néhány perccel ezelőtt el is érte. És Niko meg Robin arra kényszerültek, hogy végignézzék. Én szerencsés voltam; átaludtam az egészet. Érdekes, hogy egy ismerős hely mennyire megnyugtatóan hat az ember idegeire, még akkor is, ha csak egy lepukkant bárról van szó. Az ember azt gondolhatná, hogy azok után amennyi időt eltöltöttem ebben a koszfészekben, ez lenne a legutolsó hely, ahol a szabadidőmet el akarom tölteni. De mégis itt voltunk. Mindhárman faarccal és a bensőnkben fortyogó érzelmekkel léptünk be az ajtón, majd indultunk meg egyenesen a pult felé. A terem távoli sarkaiban álló asztalok túl sötétnek tűntek. Túl izoláltnak. Nem szerettem háttal ülni egy egész helységnek, de jelenleg még kevésbé szerettem volna a sötétben kuporogni. Még elég korán volt ahhoz, hogy csak néhány megrögzött alkoholista legyen rajtunk kívül a krimóban. Rácsaptam a pultra, hogy felkeltsem Meredith figyelmét. – Hé, Merry, adj valamit, amitől elázhatunk! Abbahagyta a poharak rendezgetését, megállt előttünk és sokatmondóan áthajolt a pult fölött. Testhez tapadó felsője pont annyira volt kivágva, hogy a mozdulat nyomán ország-világ megláthatta, mije is van a ruha alatt. – Cal, Niko, ki az új barátotok? Tudhattam volna. Merry valószínűleg már öt háztömbbel odébb megérezte Robint. Friss husi. Csinglingling. Persze ez akár még érdekes is lehetett. Két ragadozó egy fedél alatt. Akár fogadásokat is köthettünk volna, hogy melyikük zabálja fel előbb a másikat. – Ó, bocsi. Meredith, ő itt Robin… ööö, Rob Fellows.– Mutattam be csöppet sem sután. Még közelebb hajolt, az ikrei közben bizonytalanul ficeregtek pamutból készült börtönükben. – Örülök, hogy megismerhetlek, Rob! – dorombolta torokból jövően.– Nagyon örülök. Goodfellow csupán a szokásos mosolya egy halvány árnyékával ajándékozta meg őt, szemében pedig alig csillant némi bujaság, ahogy a lány mellére pillantott. – Biztos nem annyira, amennyire én tündérhercegnőm. Főleg, hogy annyi mindennek lehet rajtad örülni.

A közömbössége már-már zavaró volt. Ez nem az a Goodfellow volt, akit mi megismertünk, és már lassan megtanultunk tolerálni is. – Merry, ennek az embernek italra van szüksége, méghozzá gyorsan – utasítottam sötét vidámsággal a hangomban. – Mielőtt teljesen elveszítjük – Pedig azt nem akarhatjuk, igaz? – Begyakorolt és kihívó mozdulattal simította hátra a haját, majd hátrament, hogy kitöltse a piánkat. Robin annyira elbűvölte őt, hogy észre se vette, amint a bátyám sört rendel. Import sör volt ugyan, de nem alkoholmentes, úgyhogy sokkoló volt látni, amint Niko meghúzza az üveget. – Pohár nélkül? – Koccintottam meg az üvege nyakát a sajátommal. – Te barbár. – Tisztában vagyok vele, hogy az üveg sokkal tisztább, mint bármelyik pohár ebben a létesítményben – mondta fensőbbségesen és lenézően. Nem tudtam vitába szállni vele. Én szoktam elmosni őket. Robin nem fecsérelte alapozásra az idejét, hanem rögtön a lovak közé csapott: azonnal Scotch-csal indított. Semmi kísérő, semmi víz, még jó, hogy a poharat maga elé vette. Meglepett pillantásokat váltottunk Nikóval, ahogy néztük, miként kezdi el módszeresen eláztatni magát. Azt mondta, Homérosz egyszer majdnem az asztal alá itta. Egy szavát se hittem. Robin aztán tudott vedelni, és akkor még finoman fogalmaztam. Egy órán belül szó szerint szárazra itta az egész krimót, közben halálosan lefárasztotta Meredith-t, aki megpróbált lépést tartani az igényeivel. Ahogy az emberek elkezdtek beszállingózni, Meredith minden egyes belépő vendég és Robin minden újabb „Még egy kört tündérhercegnőm!” felkiáltása után egyre lestrapáltabbnak tűnt. Goodfellow épp a következő italára várt, amikor végre elkezdett dülöngélni a bárszéken. A feje végül Niko vállán kötött ki, orrát mélyen belefúrta a bátyám hosszú, aranyszőke hajába. A copfnak – emlékeztetőül a kiborulásomra – már nyoma se volt. Robin teleszívta a tüdejét, és odasúgta neki. – Olyan a hajad illata, mint a meleg nyári napsütés. A bátyám türelmesen felsóhajtott, és visszaültette Robint a székére. De ő nem adta fel egykönnyen, és azonnal a másik oldalra dőlt, fejest ugorva egy ismeretlen nő vállig érő barna fürtjeibe. – Olyan a hajad illata – ismételte vidáman –, mint a meleg nyári napsütés. – Ha már itt tartunk – felállt és kinyújtózott –, most rajtad a sor, hogy bébiszitterkedj.– Megfordult és elindult a klotyó felé. Robin kihasználta a kínálkozó alkalmat, és átzuttyant a megürült bárszékre. Fejét a kezére fektetve, félig csukott, álmatag szemekkel méregetett. – Hello! – mondta ünnepélyes hangon. Már a szájából dőlő alkoholbűz is elég volt, hogy bárki azonnal berúgjon tőle. Felhorkantam. – Hellózz magadnak, Loman! – Jól vagy? – A szokásos sunyi, szarkasztikus hangnem egy pillanat alatt eltűnt, nyomot sem hagyva maga után.

Aggódott, őszintén aggódott és minden bizonnyal pont olyan őszintén sajnálta azt, ami történt. Úgy éreztem, Goodfellow nem volt hozzászokva ahhoz, hogy tévedjen. Ami történt, talán még jobban a padlóra küldte, mint engem. Bizonyos szempontból azért örültem, hogy végül nem sikerült a dolog. Most biztosan gyáva féregnek tartotok. Nem kaptuk meg azokat az információkat, amiket vártunk. Ha szigorúan a tényeket nézzük, csak egy kaparó torkot és néhány kékzöld foltot nyertünk az üggyel. Abból kiindulva, mennyit vártam ettől a dologtól, talán azt vártátok, hogy csalódottabb leszek. De végül arra a következtetésre jutottam, ha mégis sikerült volna visszanyerni az emlékeimet, akkor az talán alapjaiban megváltoztatott volna engem, és nem biztos, hogy a jó irányba. – Jól vagyok – nyugtattam meg.–Nem emlékszem semmire. Ami lényegében egész jó, mert így kellett lennie, nem? – Nem vagyok biztos benne, hogy nincs igazad.– Kifújta a tüdejében tartott levegőt, és behunyta a szemét.– Bár el tudnám felejteni.–Aztán felült, kihúzta magát, és egy pillanat alatt sutba vágta az önsajnálatot.– Szerinted akkor most leléptek? Azok után, hogy nem derítettünk ki semmit, biztos vagyok benne, hogy a bátyád el akar tűnni innen. Megvontam a vállam, és ittam egy kortyot a mai második sörömből. – Niko – a makacs kis rohadék – a legjobbat akarja nekem. De én mégis maradni szeretnék. Belefáradtam a menekülésbe.–Letettem a sört, aztán nem túl derűlátóan hozzátettem: – Beszélek vele, de Nik az Nik. – Szerencsés vagy, tudod? Hogy van egy testvéred. – Nem vett tudomást az újabb italról, amit Meredith lerakott elé. A lány mostanra láthatóan nem volt annyira elbűvölve tőle, mint korábban, úgyhogy a tündérhercegnő még vetett rá egy szúrós pillantást aztán elviharzott. – Tudom.– Másnak kifejezni az érzéseimet – a bátyámon kívül – nem volt könnyű dolog számomra, de ez egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor hagytam, hogy színt csempésszen a szavaimba. – Amíg Niko mellettem van, addig talán van esélyem rá, hogy túléljem ezt a szart. Egy árnyék suhant végig a rókaszerű arcon. Azt hittem, talán bánat vagy sajnálat az, netán mindkettő. – Ugye tudod, hogy sokkal tovább élhetnél, mint a bátyád? – kérdezte bocsánatkérően. – Még akkor is fiatal lennél, amikor ő már…–Nem fejezte be a mondatot; nem volt rá szükség. Legurítottam még egy kortyot, mielőtt közömbösen válaszoltam volna. – Nem, nem fogok. – Pedig megtehetnéd. Az Auphe-nak elképesztően hosszú élettartama van, majdnem olyan, mint nekem. Lehetséges, hogy te is örökölted ezt a képességet. Elképzelhető, hogy akár több évszázadot vagy évezredet is megérhetnél. Azt hitte, hogy nem értem meg, nem fogom fel, amit mond. Pedig valójában neki nem volt fogalma a dolgokról. Nincs az az isten, hogy én Niko nélkül éljek, lehetetlen, hogy életben maradjak az egyetlen családtagom nélkül. Nem is

akartam. Közelebb toltam hozzá a poharát. – Idd meg a whiskydet Loman! Mi mind mesebeli lények vagyunk, emlékszel? Boldogan élünk az idők végezetéig. Nem voltam biztos benne, hogy olvasott-e a sorok között, de egy korttyal kiitta a pohár felét. Valaki vidáman felmordult a hátam mögött. – Talán le kéne állítanod a haverodat, mielőtt kiüti magát. Megfordultam, és egy ismerős arcot láttam magam előtt. Sámuel a rockbandából, aki még mindig olyan halkan közlekedett, mint a veszedelem. – Nem mondanád ezt, ha te töltötted volna el vele az elmúlt másfél órát – vágtam vissza hamis lehangoltsággal. – Mit keresel te itt? Azt hittem, pénteken játszotok legközelebb. Nekidőlt a háttérnek, a vigyora szinte kettévágta az arcát. – Mi az? Hát nem itt történik minden? Nem jöhetek át meginni egy italt? – Nem, nem itt történik minden, ráadásul Fellows szerintem már megitta az összes piát.– Azok után, hogy eddig Nikót leszámítva szinte teljesen magányos életet éltem, kezdtem úgy érezni, mintha mostanában egész kis kíséretet gyűjtök magam köré. Barátságosan rácsapott a hátamra. – Hát, soha nem voltam az a fajta fickó, aki beáll egy másik ember és a piája közé. Igazából azért vagyok itt, hogy összeszedjem a múlt hétvégi buliból megmaradt pénzünket. Dzsingisz kezd kifogyni a bőrnadrágokból. Főnököd hátul van? – A Zsebhokis? Még sose láttam sehol máshol – mordultam fel.– Sok sikert, ha pénzt akarsz kicsikarni az izzadt ujjai közül. – Megvannak a magam módszerei – intett, aztán eltűnt a bár hátsó részében. Amint átpillantottam a vállam fölött, hogy ellenőrizzem Goodfellow-t, a szemem megakadt Meredith-en. Magát nézegette egy kis kézitükörben, büszkén, mint mindig. Nem ő, hanem a tükör ütött szöget a fejembe. Gyors mozdulattal megfordultam, és megkérdeztem Robint: – Goodfellow, tudsz bármit megszállt tükrökről? Kezével a már kiürült poharat markolva, felvonta a szemöldökét. – Na ez új.– A hangja éppen csak egy kicsit volt fátyolos, de már nem szólt kristálytisztán sem.– Megszállt tükrök? Úgy érted szellemek által? – Felemelte a kezét, és rázni kezdte az ujjait.– Úgy érted, hú? – Hagyd a francba! – legyintettem elutasítóan, miközben intettem egy újabb sörért. – Semmiség. – Caliban, várj! Nem akartalak megsérteni.– Megállt, amíg Meredith kihozta a sörömet, aztán amikor hallótávolságon kívül került, folytatta.– Mesélj nekem erről a tükör problémáról. Hátrapillantottam a férfi WC felé. Niko épp akkor lépett ki, de Sámuel megállította, és most beszélgettek. Remek. – Igazából nem probléma. Csak egy kis kellemetlenség. Picit bosszantó, picit zavaró. Pont olyan, mint te.

– És neked épp segítségre van szükséged? – kérdezte savanyúan.– Ez olyan érdekessé teszi az egészet. Most rajtam volt a sor, hogy bocsánatot kérjek. Úgy tűnik, mostanában egyre gyakrabban kényszerültem erre. Mi történt a seggfejjel, aki eddig voltam? – Bocsánat.– Kedvetlenül vállat vontam és folytattam.– Bármilyen hihetetlenül hangozzon is, valami mintha követne engem, tükörről tükörre, És fura, mert azt érzem, hogy már korábban is történt ilyen. Még sosem láttam, de hallom. Énekel… vagyis inkább zümmög. Talán nem ismeri a szavakat. – Hát, ez nem túl sok.– Robin összehúzta a szemöldökét és megdörzsölte az állát.– Elég sok zeneileg képzett lény létezik. Például a szirének. Aztán ott van az a fickó a patkánnyal. – A Furulyás Csábító? Komolyan, van valaki a világon, akit te nem ismersz? – Még épp időben emeltem fel a kezem.– Költői kérdés. És egyébként is, nem te szoktál pánsípozni, meg furulyázni? – Szerinted ki tanította Patkányos Fiút, he? A hálátlan rohadék – sóhajtotta, még jobban a pultra dőlve.– Ősrégi történet. A lényeg az, hogy szirének, rég meghalt operaénekesek szellemei s ezernyi más dolog közül bármi okozhatja a problémát. A tükör viszont már sokkal szokatlanabb. Hadd gondolkodjak rajta kicsit.– Enyhén szégyenlős vigyor jelent meg az arcán.– Ha a gondolataimat nem foglalja le annyira a Scotch, akkor… – Oké.– Niko befejezte a Sámuellel való beszélgetést, és most felénk tartott.– Ne említsd ezt Nik előtt, rendben? Van elég baromság, amivel foglalkoznia kell. Csettintett egyet a nyelvével, és megrázta a fejét. – Oké. De ne felejtsd, nem az én seggem viszed vásárra. Jusson eszedbe, amikor majd felrugdossa egészen a mennyországig. Felszisszentem, hogy hallgasson végre, és mire Niko odaért mellénk, már lazán kortyolgattam a sörömet. – Ez a Sámuel haverod egész barátságos fickó.– Ez nem dicséret volt Niko részéről, bármennyire is annak tűnt. Lehet, hogy a cinizmust nem a bátyámtól tanultam, de a gyanakvás, az óvatosság és a színtiszta paranoia összes csíráját ő ültette el bennem. – Kivéve, ha az énekeséről van szó – jelentettem ki. – Őt nem kedveli különösebben. – Úgy vélem, ez visszatérő dolog nála. – Elfintorodott. – Elképzelhető, hogy megsejtette, el akarjuk hagyni a várost. Felajánlott némi pénzt, ha segítünk neki kipakolni a hangszereket pénteken. És talán túl sokat hezitáltam, mielőtt azt mondtam volna neki, hogy sajnos nem leszünk elérhetőek aznap. – Sokkoló határozatlanság – feleltem vontatottan. – Most elvesztettem az összes tiszteletet irántad, Cyrano. De mivel iszonyú kegyes vagyok, a söröd számlájára írom az egészet. Elhagyjuk a várost. Mintha ez eldöntött tény lenne. Minden egyes szó, amivel ellenkeztem, egy szemernyit sem vetette vissza Niko

határozottságát. Vitatkozhattam volna tovább, mint ahogy fogok is, de nem voltak illúzióim afelől, végül ki kerül ki győztesen kettőnk közül. Ha a nyers kegyetlenségről van szó, akkor a bátyám messze megelőzött engem. Azzal fenyegetett, hogy erőszakkal benyom a kocsiba. Ez a fenyegetés pedig egy szempillantás alatt ténnyé válik, ha tovább nyafogok. Robin mindkét kezével beletúrt a hajába, aztán megdörzsölte az arcát. Ettől nem tűnt sokkal józanabbnak, de megtett minden tőle telhetőt. Furcsán kétségbeesett mozdulatok voltak a részéről. – Biztos, hogy szükséges elmennetek? Ki tudja, hogy másutt nem lesz ugyanilyen rossz, vagy még rosszabb az Auphe-helyzet? Csak egyet láttatok itt, nem többet. – Jobb félni, mint megijedni.– A Niko szavaiban megbúvó fekete humort kissé enyhítette a hangjába csempészett kevéske szimpátia. – Ha egyszer valamit a seggemre tetováltatnék Goodfellow, akkor ez lenne az. Robin életében az emberek törvényszerűen jöttek és mentek; ennek az eredményét már láttam a szemében. Hosszú életét figyelembe véve, ez sajnálatos gyakorisággal eshetett meg vele. Ha nem az emberek hagyták el őt, akkor neki kellett távoznia, nehogy felfedezzék, ki is valójában. Ugyanúgy nem voltak gyökerek az életében, mint nekünk. Ha valami kicseszett westernfilmben lettünk volna, most jött volna el az ideje, hogy egy száraz ördögszekér átgörögjön a poros, kihalt főutcán. De nem volt ekkora szerencsénk. A filmekben mindig annyival egyszerűbben mentek a dolgok. Egyáltalán nem irigyeltem Robint a majdnem halhatatlanságáért. A halandóság önmagában épp elég kihívás volt. – Fel a fejjel, Loman – bokszoltam bele a vállába. – Majd küldünk ocsmány képeslapokat. – Tényleg? – Kihúzta magát, és ránk villantott egy könnyed, gondtalan, nemtörődöm és már majdnem meggyőző mosolyt. – Szavatokon foglak benneteket. Megiszod azt? – Nem várta meg mit válaszolok, inkább elvette a sörömet és jó párszor belekortyolt. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy lezárjuk a mai estét, legyen bármilyen érdekfeszítő is. Fizesd ki a számlát, Cal! – Niko óvatosan kihámozta Robin kezéből az üveget, és letette egy olyan helyre, ahol amaz nem érhette el. Azt hiszem, valamilyen nyakatekert módon mindketten felelősnek éreztük magunkat Goodfellow jelenlegi állapotáért. Ha nem botlunk bele Robinba a kereskedésében, most jó eséllyel nem dülöngélne itt a bánatában fuldokolva. Egyszerű dolog egyedül lenni, ha már hozzászoktál és nincs más lehetőséged. Robin csak a balszerencséjét okolhatta, amiért felcsillant előtte egy múló lehetőség, és mi most éppen megpróbáltuk elvenni tőle a nem várt életfenntartóját. A balul elsült hipnózis szintén nem javíthatott sokat a kedélyállapotán. Boldogságot és vidámságot hinteni az emberek között, bármerre is mentem, erről szólt az én életem. Előkotortam egy maréknyi lóvét a zsebemből, és pesszimistán méregetni

kezdtem. Nincs az az isten, hogy huszonöt dolcsiból fedezni tudom Robin ámokfutását. Lecsusszantam a székről, és lazán intettem Meredith-nek. – Merry, majd holnap rendezem a számlát! – Nem törődve azzal, hogy dühödten a nevemet kiáltja, az ajtó felé fordítottam a fejemet. – Húzzunk el innen, mielőtt leveri rajtam! – A gonosz csaposlány támadása. Érthető a félelmed. – Niko megvetően felhorkant, és talpra segítette Robint. – Goodfellow, ma este elalhatsz a kanapénkon. Ebben az állapotban még egy közönséges rabló is megdolgoztatna a pénzedért. – Ez volt a legmélyebb pont Niko felfogása szerint, legyőzetni egy egyszerű ember által. Lehet, hogy Niko kívülről tökéletesen halandónak látszott, de a képességei alapján valójában nagyon messze állt tőlük. – A kanapé? – Robin megbillent ásított egyet, miközben lehunyta zöld szemét. – Mi lenne, ha inkább... – Ki ne mondd! – vágott közbe Niko azonnal.– Sőt, még csak ne is gondolj rá! – Elrontod a mókát – morogta Goodfellow, miközben kitereltük az ajtón. Még egyszer hosszan végignéztem a krimót, mielőtt követtem volna őket. Ha minden így megy tovább, holnap lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom. Az lesz az utolsó alkalom, hogy beszippanthatom a fűrészpor és a hányás különös elegyét. Az utolsó alkalom, hogy átléphetek egy kiterült részegen, hogy bejussak a klotyóba. És az lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom Meredith keblét, a leggyönyörűbb műalkotást a környéken. Sok jónak és rossznak fogok búcsút inteni holnap. De így vagy úgy, az élet megy tovább. Ahogy később kiderült, csak félig volt igazam.

A dolgok, amikre bizonyos esetekben gondolsz… amik végigszaladnak az agyadon, sosem azok, mint aminek elsőre látszanak. Néha még azok sem, aminek látszaniuk kellene. Az én gondolataimnak is csak és kizárólag a körül kellett volna forogniuk, ami előttem hevert, ehelyett inkább, valami éppen koherens egésszé álltak össze, ami üvöltve sikította az agyamba, „Fuss!” A túlélési ösztön végtére is egy elég önző belső mechanizmus. És rohadtul nehezen hagyható figyelmen kívül, pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy néhány percre kizárjam magamból, és letérdeltem a skarlátvörössé vált padlóra. Már hozzászoktam a vér látványához, sőt a szagához is. Sűrű, mindenütt ott lévő aromája megülte, eltöltötte a torkomat, végül már szinte éreztem az ízét a számban. Mondhatjuk, hogy elég sok vért láttam már az életem során, nagyrészt szörnyekét persze, de azért bőven akadt emberi is a sorban. De így még sosem találkoztam vele. – Merry? Az én hangom volt, de törött és üres, mint egy darabokra hullott tojás. Aztán a kezem is mozdult és megérintettem a bársonyos, még mindig puha, még mindig

meleg arcát. Az én hangom és az én kezem volt, pedig nem emlékeztem rá, hogy megmozdultam vagy megszólaltam volna. Végigsimítottam a bőrén. Olyan volt, mint az ujjaid közt dédelgetni egy szem barackot, amit langyossá melegített a lenyugvó nyári nap. Varázslatos, amíg meg nem éreztem a kezemhez tapadó vért. És egy pillanat alatt az, ami korábban egy gyönyörű, gondtalan fiatal nő volt, eltűnt. Sekélyesnek sekélyes volt, igaz. És akkor mi van? De közben nevetett, flörtölt, dolgozott, vagy ellógta az időt, és több pasit fogyasztott el, mint amennyit számon tudtam tartani. Egyfolytában ott volt nála egy girhes utcai macska fényképe, amit ő mentett meg, és mindig háromkilónyi festékkel az arcán mászkált fel-alá. Menthetetlenül botfülű volt, mégis megpróbált énekelni. De úgy táncolt, mint egy istennő. Kétballábas istennő, de akkor is. Idegesítő volt, elkényeztetett és befolyásolt mindenkit, de ezt akkor sem érdemelte. Ezt senki sem érdemelte. Ami egykor egy elbűvölő élőlény volt, most nem volt több egy halom nyers húsnál. Meredith kiterítve feküdt a kocsma hátsó traktusában. A Zsebhokis íróasztalán hevert, mint valami áldozat egy szentségtelen oltáron, haja karmazsin zuhatagként hullott alá az asztal széléről, amit még vörösebbé varázsolt a torkából szivárgó vér. Tócsába gyűlt a feje alatt és elkeveredett a hajával, akár egy csók íze a szádban. Hófehér bőrét párhuzamos csíkokban tépték fel a torkánál, minden egyes vágás elég mély volt, hogy látni engedje a szétroncsolt izmokat, szöveteket, és elég mély ahhoz, hogy felszaggassa a nyelőcsövét, amitől Meredith a saját vérében fulladt meg. Előbb a ruháját, aztán a bőrét is szisztematikusan széttépték. Kecses karja, hosszú lába, a melle, a gyomra, nem kegyelmeztek egyiknek sem. Meleg, barna szeme most tompán meredt a plafonra. Úgy tűnt, mintha valami távoli, földöntúli dolgot látna, de én tudtam, hogy semmit sem láthat, és már nem is fog soha. Sután álltam ott, a nadrágom térdén átszivárgott Meredith vére. Teljesen elzsibbadtam, a karom, a lábam, még az arcom is. A szívem olyan erősen kalapált, hogy a fülemben hallottam a dübörgését. – Sajnálom, Merry.– Az ajkam is érzéketlen volt, alig bírtam kipréselni a szavakat, pedig ki kellett. Ki kellett, mert tényleg sajnáltam. Rohadtul. Könnyű volt, mert egyetlen pillanat alatt rájöttem, mi vetett véget Merry életének azzal, hogy kitépte a lány torkát. Felismertem a módszert, annak nyers brutalitását. Grendelek. A Grendelek tették mindezt. Ráadásul nem túl régen, hisz az arca még meleg, a vére pedig még vörös volt. Otthon hagytam a pisztolyomat. Általában így tettem, hacsak nem készültem arra, hogy összefutok valami naggyal és gonosszal. A zsaruk általában nem nézték jó szemmel, ha valakit rajtakaptak egy rejtett fegyverrel. Egy kést könnyebb volt elrejteni és könnyebb volt elhajítani is. De ahogy az ujjaim összezárultak a markolat körül, mégis valami olyan után sóvárogtam, ami egy fokkal nehezebb ennél, és egy csöppet halálosabb is. Bár ha már halálosra vágytam, akkor egyszerűbb lett volna rögtön valami bazi nagy fegyvert és Nikót a hátam mögé kívánni.

De Niko a lakásban maradt Robinnal. Az egész napunk pakolással, elvarratlan szálak elvarrásával telt és azzal, hogy vártuk, Goodfellow mikor kerít nekünk egy olyan verdát, amit meg is tudunk fizetni. Mire leértem a bárba, hogy felvegyem az utolsó fizetésemet, és egy utolsót igyak, odakint már szürkült, a hold pedig fényes pénzérmeként világított az égen. A bejárati ajtót zárva találtam, ami furcsa volt. A helynek nyitva kellett volna lennie. A törzsvendégeknek ekkorra fél lábbal már a detoxban volt a helyük. Meglöktem az ajtót, és rájöttem, hogy nem zárva volt, csak eltorlaszolva. Talley teste feküdt az ajtó előtt, pólója alól előtűnt hófehér, szőrtelen hasa és kiontott belei. A torkát elvágták, a teste körüli vértócsában pedig apró cafatokra szaggatva, egy pornómagazin maradványai hevertek. Legalább az egyetlen szerelmével az oldalán halt meg. Abban a pillanatban el kellett volna rohannom, amint megláttam. De nem tudtam. Meredith-nek ma munkában kellett lennie. Reménykedtem benne, hogy elkésett, mint szokott. Imádkoztam, hátha a rossz munkamorálja megmenti az életét. Hiába reménykedtem. Elszakítottam a tekintetemet Merry mozdulatlan tetemétől és hátráltam egy lépést, miközben szememmel vadul átkutattam a szobát. Fényt csak egyetlen föntről lelógó villanykörte szolgáltatott, aminek esélye sem volt rá, hogy elűzze a szoba sarkaiban tornyosuló mély és vastag árnyékokat. Mindenhonnan éreztem a Grendelek szagát. Nem bűzlöttek úgy, mint egy troll, sőt a szaguk még csak nem is volt kellemetlen. A vizes leveleknek, a ledöngölt földnek és a sistergő villámok után visszamaradó ózonnak volt ilyen illata. Mintha egy őszi vihar után lettem volna, vagy mintha egy régen elfeledett temető közepén állnék. És talán ha abbahagyom a szaglászást, akkor elkerülöm, hogy saját sírt kapjak abban a temetőben. Egy pillanat alatt megpördültem, és rohanni kezdtem. Késsel a kezemben és a torkomban dobogó szívvel futottam, nem néztem hátra többé. Már elbúcsúztam Merrytől. A bocsánatkérésem viszont tovább tartott. Elvezettem a farkasokat a nyájhoz, a nyájat pedig a vágóhídhoz. Nem voltam biztos benne, hogy van elég – sajnálom – a világon, ami ellensúlyozhatná ezt, vagy hogy van elég idő, hogy elsoroljam őket. Aztán az ajtónál rájöttem, talán tényleg nincs. Nem apuci volt. Lehet, hogy egy nyáladzó hústömegként bukkantam elő abból a kapuból, fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, sőt még abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok valójában, de valahol mélyen, egy dologgal tisztában voltam. A Grendel, ami áthurcolt oda, már soha többet nem fog elvinni sehová. És tudtam valami mást is. Azt, hogy valamilyen módon ezért én voltam a felelős. Szóval nem apuci volt, de végeredményben ez nem sokat számított. Még mindig egy Grendel, egy Auphe állt ott – egy vérszomjas, örökké rombolni vágyó, karmokkal és tűhegyes fogakkal felvértezett rémálom. És ami még fontosabb, még mindig köztem és az ajtó között állt. Talley hulláján guggolt, karmaival ráérősen matatott a padlón vöröslő vérben. Felpillantott rám, izzó tekintettel és

csillogó agyarakkal, miközben vigyorgott. – Cal-i-ban. – Fekete nyelve megrezegtette a levegőt. – Nincs több rohanás mihaszna kölyök! A hátam mögül egy másik szisszenést is meghallottam. – Nincs több rohanás! – Elfordítottam a fejem, pont eléggé, hogy meglássak öt másik Grendelt, amint hófehér bőrrel és a sötétben sápadtan csillogó hajjal állnak mögöttem. Mindegyik elborult, szinte mániákus vidámságtól csillogó tekintet rám szegeződött. Eljött az ítélet Napja. Nikónak végig igaza volt. Igaza volt, pedig ez egyszer azt kívántam, minden egyes porcikámmal, hogy most, csak most az egyszer ne legyen. Most már csak azt akartam, hogy itt legyen és dörgölje a képembe az egészet. Azzal rohadtul feljavította volna a túlélési esélyeimet. Ezzel szemben most itt álltam egyedül, szemben hat Grendellel. Egyedül – ezt így nem lehetett túlélni, de az is biztos, hogy így nem lehet meghalni sem. „Nincs több rohanás.”, „Nincs több rohanás.”, „Nincs több rohanás.” Más-más hang, de mindegyikben ott volt az a kígyószerű sikamlósság. Skandálhattak amennyit csak akartak, mert én kilőttem, mint egy puskagolyó. Hogy futottam-e? Frászt! Repültem. Nekicsapódtam az ajtónál álló Grendelnek, és egy visszakezes vágással felnyitottam a hasát. Kötélszerű, szinte már finom belsőségek omlottak elő belőle, miközben úgy üvöltött fájdalmában, mint egy lángoló ember. Ellöktem oldalra, feltéptem az ajtót és már kint is voltam. Nem szabadon, de biztonságban. Na jó, igazából arra se volt sok esély. De odakint voltam és rohantam. Ha szét akarták rúgni a seggemet, ahhoz előbb el kellett kapniuk. Meglepődnél, milyen gyorsan tudsz futni, ha halálra vagy rémülve. Az is segít, ha csurom vér vagy, mert akkor az emberek általában elállnak az utadból. Ráadásul, ha az a vér nem a sajátod, akkor sokkal gyorsabban teszik mindezt. Végigsprinteltem a járdán, minden egyes levegővétel égette a tüdőmet, minden egyes szívdobbanás azzal fenyegetett, hogy kirobbantja a mellkasomat. Az utcai lámpák éles fényében a vér és a kezemben lévő kés is tisztán látszott. Valószínűleg nem tart sokáig, amíg valaki kihívja a rendőrséget, de ez rohadtul nem számított. Mire ideérnek, addigra így vagy úgy, de már eltűnök. Bamba arcok, szólásra nyílt szájak – a szemem sarkából láttam mindezt, miközben rohantam. Figyeltem, ahogy az emberek menekülnek előlem, egészen addig, amíg be nem vágódtam egy sikátorba, szem elől veszítve őket. Ez egy sötét, elhagyatott, de rövidebb útvonal volt, amit ritkán használtam. Nem tudhattad, miféle lény bujkál a sötétben, ami csapdába akar ejteni, de jelen pillanatban semmi sem lehetett rosszabb a sarkamnál csörtető iszonyatnál. Miközben az utcán menekültem – nem láttam őket a hátam mögött –, de tudtam, hogy ott vannak. Elmerültek az esti árnyékok között, vagy tetőről tetőre ugráltak, de követtek folyamatosan. Elkerülhetetlenek voltak. Se a halál, se az adó nem tudták megfélemlíteni a Grendeleket.

A sikátor végül üresnek bizonyult, leszámítva a lépteim dübörgése keltette zajokat és az ócska téglákról lecsöpögő víz hangját. Egy délutáni eső maradványaként ottmaradt pocsolyákon átgázolva kiértem a szűk átjáróból egyenesen az úttestre. Hallottam a dudák, a csikorgó kerekek és a felhúzott sofőrök hangját. Nagy ívben leszartam őket, meg azt a lökhárítót is, aminek sikerült mégis oldalba kapnia, és majdnem levernie a lábamról. De sikerült talpon, és mozgásban maradnom. Az otthon és a segítség már csak pár háztömbnyire volt. Meg tudtam csinálni. És az agyam hátuljában suttogó kétkedő hangok ellenére sikerült is. Nem lassítottam le a biztonsági ajtónál. A zár továbbra is tropa volt, az ajtó pedig azonnal kivágódott, amint belecsapódtam, mint valami gyorsvonat. Csikorgó zsanérokkal vágódott neki a falnak, elég erősen, hogy az ajtógomb nyomot hagyjon a betonban. Biztos munka a takarítónak, ha nem lenne elég dolga a véres tetemünk eltüntetésével. Felszaladtam a lépcsőn, miközben minden pillanatban azt vártam, hogy hátam mögött meghallom a karmok csikorgó hangját, vagy felhangzik a kísérteties kórus. Nincs több rohanás fiú, nincs több rohanás! Mire felértem, a lábizmaim görcsbe rándultak, az oldalamban szúró fájdalom pedig olyan volt, mintha egy jégcsákányt vágtak volna a bordáim közé. Nem kutattam a kulcsaim után, inkább nekidőltem az ajtónak, és az öklömmel ütöttem a fát. – Nik! – A hangom rekedt volt szinte alig felismerhető, miközben éhező tüdőmbe szaporán szedtem a levegőt. Az ajtó kinyílt, én pedig nekiestem a bátyámnak. Az egyik kezével elkapott a felkaromnál a fogva. A másik határozottan kulcsolódott egy kard markolatára. – Grendelek? Egy szót se kellett szólnom. Csak egyetlen dolog lehetett felelős a hangomban csendülő kétségbeesésért, és Niko pontosan tudta, hogy mi volt az. – Mögöttem, igen – erősítettem meg, még mindig zihálva.– Ott voltak a kocsmában. Merry…– Megálltam, összeszorítottam az ajkamat, aztán megpróbáltam folytatni. – Meredith meghalt. Darabokra tépték. A keze összeszorult a karomon. – A rohadékok! – A hangja csak úgy sistergett a jeges dühtől. Robin hangja csendes volt, szinte visszafogott. – Az Auphe? Itt vannak? Niko becsapta mögöttem az ajtót, és kulcsra zárta. – Van egy fölösleges kardom a hálószobában, a hosszú táskában, Goodfellow. Azt javaslom, vedd magadhoz. – Nem tudom, hogy Robin élt volna-e a lehetőséggel vagy sem, de ez sosem derült ki, mert egyszerűen átlépett a problémán. – Nem kösz. Mióta megismerkedtünk, azóta magamnál hordom a sajátomat. – mondta komor mosollyal az arcán. – Szerencsére az idő épp megfelel a ballonkabátnak, ellenkező esetben a divatrendőrség már a nyakamon volna, mint az Auphe a tiéteken.– Benyúlt a kabátja alá, és egy házborzongatóan éles pengét

húzott elő onnan. – Majd én elveszem azt a kardot. – A pisztolynak úgyse vettem volna sok hasznát a Grendelek ellen, különösen nem ebben a szűkös lakásban. Túl sokan voltak, és istenverte gyorsan mozogtak. De ettől még magamhoz vettem egyet a hálószobából. Lehet, hogy a Grendelek ellen nem használhatom, de szükségem lehet rá a későbbiekben, ha esetleg túlélem. Miközben elindultam az előszobába, hallottam, ahogy Robin és Niko elkezdik tologatni a bútorokat. Minden bizonnyal eltorlaszolták az ajtókat. A záraink valóban a legjobbak voltak a piacon, de ha tokostul döntik ránk az ajtót, akkor nem sok hasznukat vesszük. Aztán miközben sietve kibontottam Niko zsákját és felfegyvereztem magam, meghallottam a zajt. Bezony, meghallottam, és most rohadtul nem volt kedvem ehhez a szarsághoz. Most nem. A zümmögés ezúttal hangosabb volt, mint az elmúlt éjszaka. Hangosabb, gyorsabb és talán egy kicsit vidámabb is. Ezzel nem volt semmi bajom. Tőlem addig zümmöghetett, amíg a nap kiég, a hold vérré változik, a tengerek elforrnak, a kibaszott tehenek meg hazajönnek. Jelenleg kisebb gondom is nagyobb volt ennél, nem volt időm foglalkozni vele. Miután hozzásegítettem magam Niko több száz szabad kardjának egyikéhez, elindultam visszafelé a folyosón. Eldöntöttem, hogy minden oldalpillantás nélkül fogok elmenni a fürdőszoba mellett. Majdnem sikerült is, de aztán meghallottam az újabb hangot. A zümmögést felváltotta valamiféle kaparászó zaj. Irritáló volt, mint amikor valaki körömmel kaparászik a táblán, vagy amikor gyémánttal karcolgatják az üveget. Vonakodva megálltam a fürdőszobával szemben. Noha semmi sem lehetett fontosabb, mint az ajtónk előtt csaholó farkas, azt sem akartam, hogy valami ismeretlen hátba támadjon, amikor rohadtul nincs rá szükségünk. Előretartott pengével beléptem a fürdőbe. Állig felfegyverezve várni az ismeretlent. Ez volt az életem. Ijesztő és megalázó élet volt, nem a legendákba illő fajta. Szabad kezemmel felkattintottam a lámpát, és a tükör elé léptem. Egy párszor túlestem már ezen, úgyhogy pontosan tudtam, mit fogok látni: magamat…amint visszabámulok magamra. Sápadtnak képzeltem magam, rettegéssel és dühvel teli szemekkel. A Grendelek itt voltak, és nem hittem, hogy túl vidám képpel fogom várni őket. Igazam volt. Nem tűntem boldognak. Ami azt illeti, semmilyennek se tűntem. Ugyanis nem én voltam a tükörben. Most először, mikor ránéztem az üvegre, megláttam az ismeretlen követőmet. A kurva életbe, hogy a könyv mekkorát tévedett. Alice randa volt, mint a bűn. Kerek, ezüstszínű szemek, akár a hold pislogtak rám lustán. Fekete karmok szánkáztak az üveg túloldalán. Az egész lény fekete volt, kivéve a karmait. A bőre olyan volt, mint a csiszolt ébenfa, csak itt-ott lágyult meg valami olyan árnyalattal, ami leginkább egy sötétben bujkáló szalamandráéra emlékeztetett. A feje egy hüllő és egy ember keresztezésére hajazott, olyan ragadozó kifejezéssel az arcán, mint egy csörgőkígyóé. Méretre akkora lehetett, mint egy Grendel, vagy talán egy kicsit kisebb, de ugyanazt a gonosz, mindent

megmérgező erőt árasztotta magából, mint azok. Villás nyelve odaadó gondossággal simogatta a közöttünk lévő láthatatlan határvonalat. A bőréhez hasonló kecsesen ijesztő agyarai horogszerűen visszahajtottak a szájába. Az egész lény groteszk volt de mégis... valahogy... egyszerre gyönyörű is. Bizarr és nyugtalanító kombináció volt, mintha a pókok ijesztő kisugárzását keresztezték volna a macskák kegyetlen finomságával, idegen és gyomorkavaró egyszerre. De nem a hangja. Az egyszerű volt és tiszta, mint a szélcsengők zenéje, farkasok üvöltésének egyre kavargó hangja, vagy a levegő susogása egy angyal szárnyai között. Isten üzenetét hordozta magában… csak épp kevéssé szentséges csomagolásban. A szavai viszont teljesen hétköznapiak voltak, még ha értelem nélküliek is, elsőre. – Nem úgy nézel ki, mint valamiféle kincs – dorombolta hízelkedve. Kíváncsian oldalra billentette a fejét, miközben karmaival lazán dobolt az üvegen. – De az érték belülről fakad, azt hiszem.– Csibészesen rám kacsintott. – Csakúgy, mint a szépség. Aztán kirobbant a tükörből, és a mellkasomon landolt, nekivágva a csempézett falnak. Az ezüstös üvegszilánkok végigszántották az arcomat, mielőtt csilingelve a padlóra hullottak volna. Hasonló színű szemekkel bámult rám, mindössze néhány milliméterről. – Emlékszel rám? – kérdezte társalkodó hangnemben, mielőtt megnyalta volna az arcomat a nyelvével. – Magányosnak tűnsz odabent. Nem bánod, ha csatlakozom? Fogalmam sem volt róla mit ért ez alatt, de tudtam, hogy nem sok jót jelenthet. Itt maradni és elcsevegni róla, nem tűnt a legjobb ötletnek. Elkaptam a nyakánál fogva, és eltoltam magamtól, hogy belevághassam a kardom. Elhibáztam. A rohadt életbe, elhibáztam!. A gonosz kis szardarab mocskosul gyors volt. Átfordult a fejem felett és odafönt landolt, ahol a fal és a plafon találkozott egymással. Magabiztosan figyelt engem, fejjel lefelé lógva, és még dudorászni is maradt ideje. – Kismalac, kismalac engedj be! – Összeszűkült szemmel kihúztam magam, és egyensúlyozni kezdtem a sarkamon. – Van nálam valami, amit jól megfújhatsz farkaska. Gyere és próbálkozz! – A beszakadó ajtó hangja elvágta a monológomat. Goodfellow artikulálatlan üvöltése és a húsba csapódó acél hangja elég volt ahhoz, hogy hátat fordítsak Alice-nek. Szinte már vártam a gerincembe tépő karmok okozta fájdalmat, de valamiért csak a kacaja követett, ahogy végigrohantam a folyosón a nappali felé. Bár tudtam volna én is olyan önfeledten röhögni, mint ő, de a látvány, ami a szobában fogadott, hamar helyrerakott. Mindenfelé Grendelek nyüzsögtek. Minimum húszan lephették el a lakást. Természetadta fegyvereiket leszámítva fegyvertelenek voltak, de a karmok és a többtucatnyi borotvaéles fog bőven elég volt nekik. Robin átdöfte az egyik gyomrát, de egy másiknak már sikerült vékony, sápadt karját a nyaka köré

fonnia és belemélyeszteni agyarát Goodfellow vállába. Nik... Nik körül már most halomban álltak a testek. Négy hulla feküdt a lába előtt, és épp most pördítette meg a pengéjét, hogy hozzáadjon egy ötödiket is a kollekcióhoz. Láthatóan elfelejtette, mennyire nem tetszett neki a múltkor, hogy a csontok esetleg kicsorbíthatják a pengéjét. Látva, hogy a bátyám teljes erőbedobással küzd – és még életben van –, megrohamoztam a Goodfellow hátán csimpaszkodó Grendelt. Egy csapással leszeltem mindkét lábát, aztán megragadtam a furán selymes bundát, és lerángattam a szörnyet Robin hátáról, végül elhajítottam, amitől végigcsúszott a padlón. Robin elmormolt egy köszönetfélét, majd kétségbeesett és halálos táncba kezdett a kezében lévő karddal rávetve magát két újabb Grendelre. Nekivetettem a hátam az övének, hogy meg tudjuk védeni egymást és felkészültem, hogy elbánjak néhány saját ellenféllel. Isten a tudója, volt belőlük elég. De valamiért nem akartak együttműködni velem. Vagy Nikóra vagy Godfellow-ra koncentráltak, előlem pedig vagy kitértek vagy elmenekültek. Azok után, hogy egész életemben kukkoltak utánam, aztán meg végigüldöztek a fél világon, a tény, hogy most végre elkaptak, furcsamód hidegen hagyta őket. Csalódottan felmordultam és a legközelebbi felé vágtam, felhasítottam a mellkasát, vérpermettel terítve be mindent. Dühében és fájdalmában felszisszent, s a torkom előtt kezdett kaszálni a mancsával. De aztán néhány milliméterrel a bőröm előtt megállt, és ökölbe szorította a mancsát. Végül elmosolyodott, és kijelentette: – Nem úszód meg olyan könnyen testvér. Nem úszod meg. Szóval mégis érdekeltem őket. Egyszerűen csak nem akartak bántani. Végül is terveik voltak velem, nemde? És akármi is állt azokban a tervekben, jobb volt nekik, ha egy darabban szereznek meg hozzá. Jobb nekik, de az holtbiztos, hogy nekem nem annyira. A halál egy elfogadható lehetőség volt, visszatérni a Grendelekkel nem. Nem akartak harcolni velem? Legyen. Akkor majd én harcolok velük. Újból rátámadtam a sebesült Grendelre eltökélve, hogy ezúttal kettéhasítom a kurvapecért, mint egy érett dinnyét. Niko még mindig talpon volt, egyik kezével éppen egy Grendel torkát szorította, miközben a másikkal belemélyesztette kardját a szörny gyomrába. Robin szintén kitartott, bár már vér csordogált az arcáról és a válláról is. Az esélyeink rosszak voltak; a rohadt életbe, egyenesen penetránsak. De akkor sem adtam fel. Vagy itt döglöm meg, vagy kinyírom az összes Grendelt, ráadásul Goodfellow-val és Nikóval az oldalamon akár az esélyeket is lenyomhattuk. A Grendelek kemények voltak, olyan ellenfelek, akikkel számolni kellett. Ugyanúgy, ahogy velünk is. Volt esélyünk. Csekélyke, de viharban bármelyik kikötő jó, bármelyik szalmaszálat hajlandó vagy megragadni, amit csak tudsz. Aztán az a szalmaszál kicsúszott a kezemből, miután az, amit a legkisebb bajomnak gondoltam, hirtelen a legnagyobbá vált. Alice jött, ügetve a falon. Négy lábra ereszkedett és olyan sebességgel közeledett, mint egy veszett kutya. A nagy, gonosz farkasnak elege lett a játszadozásból, és készen állt, hogy elkezdjen keménykedni. Az már a saját balszerencsém volt, hogy láthatóan pont

velem akarta ezt megjátszani. Megpróbáltam menekülni. Elég bunyóban vettem már részt, hogy ne bénuljak le, és láttam már sokkal csúnyább dögöket is, mint Alice. A gond ott volt, hogy míg az agyam hajlandó volt elfogadni ezt a tényt, a testem összes többi porcikája sikított és kongatta a vészharangokat. Megpróbáltam oldalra vetni magam, de a mozdulat esetlenül lassúra sikeredett, mint a légypapírba ragadt rovarok vonaglása. Hallottam, hogy Niko felkiált, Robin pedig mond valamit, amit nem értettem, szavai lassan csorogtak le a fülemen. Aztán Alice becsapódott, és véget vetett a merengésnek. – Kismalac.– A nyelve újból megérintette az arcomat, olyan finoman, ahogyan az anyák simogatják a babáikat. A becsapódástól rázuhantam a fotelünkre, s most ott feküdtem a széthasadt romok között, ezzel a döggel a mellkasomon. A kard messzire szállt a kezemből, miközben az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Miközben ezüstös szemével az enyémet bámulta, küzdöttem, hogy kiszabaduljak alóla, küzdöttem, hogy kipréseljek magamból egyetlen szót. – Nem! – Azt se tudtam, hogy mire mondok nemet. Azzal viszont pontosan tisztában voltam, hogy Alice nem fog szívességet tenni nekem. A mellkasomra nehezedő súly, az arcomon végigcsorgó nyál, a kobráéhoz hasonló, hatalmas igéző szemek – mindez valahogy rossz volt, valahogy helytelen. Helytelen, mint egy gyilkosság, mint az emberkínzás, helytelen, mint minden, ami helytelen lehet a világon. – Nem! – mondtam törékeny hangon.– Nem, te kibaszott anyaszomorító, nem! Karmos kezével megfogta az arcomat, és egy helyben tartotta. – Ne aggódj, Caliban! Nem kell kinyitnod az ajtókat. – Csitítgatott, mielőtt megajándékozott volna egy győzedelmes és romlott vidámságtól csillogó mosollyal. – Végtére is, még egyetlen zár sem tudott odakint tartani. Alice-nak igaza volt. A záraim egy másodpercig sem tartottak ki, aztán már át is vetette magát rajtuk, egyenesen belém. Megpróbáltam küzdeni ellene. Csessze meg, így még soha az életben nem küzdöttem semmi ellen. Belül minden egyes érintése, ujjának összes lenyomata az agyamon égetett, mint a sav. Úgy gázolt át az elmémet védő gátakon, mintha azok egyszerű zsebkendőből lettek volna, szétszaggatta az akaraterőmet, mint egy hajszálvékony függönyt. Leásta magát a legmélyebb rétegekig, amíg már nem tudtam megmondani, hol kezdődik ő, és hol végződöm én. Belém csorgott, mint folyó a tengerbe, elkeveredve, feloldódva míg végül eggyé váltunk. Eggyé. Jóban, rosszban. Míg a halál el nem választ. És hirtelen új fényben kezdtem látni a világot... és jó-óóóóóó volt. Felültem, magam elé nyújtottam a kezemet és játszadozni kezdtem az ujjaimmal. Meleg vérű. Furcsa érzés volt, egyszerre idegen és ismerős. Kicsit lejjebb néztem és konstatáltam, hogy milyen eredményre képes még a meleg vér és egy kis adrenalin. – Emberek. Hát nem imádnivalóak a kanos kis rohadékok? – Felálltam,

megigazítottam a trikót, és a kifakult anyag láttán undorodva felhorkantam.– Most vicceltek velem, igaz? – Na jó, erre volt időm később is. Végül is a világuralom szoros időbeosztáshoz volt kötve, és ha nem tartom hozzá a hátsómat, még azelőtt kiejtem az Auphe-ot a játékból, mielőtt az egyáltalán elkezdődött volna. Ezt pedig nem hagyhattam. A vevőnek mindig igaza van, meg a többi baromság. Niko még mindig a nevemet kiáltozta, pedig már hét Auphe próbálta visszatartani. Goodfellow egyedül állt. Mindaz, ami a szeme előtt történt, épp úgy a földhöz ragasztotta, mint az Auphe Nikót. A kardja ernyedten lógott a kezéből, hegye a földet érintette. A szája egyetlen halk szót formált. Ugyanazt a szót, amit percekkel ezelőtt még nem ismertem fel, de most már olyan jól tudtam, mint a saját nevemet. Mert a rohadt életbe, ez volt a nevem. – Árnyék. – Ezúttal sikerült annyi levegőt vinnie a szóba, hogy egyáltalán meghalljam. Vidáman intettem felé, és egyetértően biccentettem. – És lő, gól! Sajnos, a „jobb később, mint soha” itt nem működik, ugye Goodfellow? – „Árnyék”, ez volt az... vagy „fúria” – mindkét néven ismertek. Nem mintha az én arcom olyan gyakran tűnt volna fel a mitológiakönyvek lapjain. A nőnemű fúriák, azok a rinyáló fürdőskurvák ott voltak mindehol, de én? Az ő szerény testvérük, egyike a kevés hímnemű fúriának, mit kapott? Szart se, leginkább. Megraboltak. Megraboltak, higgyétek el nekem. Hogy valakinek az én képességeimmel relatív anonimitásban kelljen szenvednie, egyszerűen nevetséges. – Caliban. Megfordultam, hogy lássam Nikót. Azt hiszem, a „megrázott” lett volna a legjobb kifejezés arra, ahogy most kinézett. Nem tudok visszaemlékezni rá, hogy egyszer is Calibannak hívott volna. Tudta, hogy összekapcsoltam a nevet, azzal, hogy félig Grendel vagyok, márpedig ő ennek a gondolatnak nem engedett teret. Nik úgy élte le az életét, hogy letagadta az örökségemet, nem vett tudomást arról, hogy egy szörnyeteg vagyok. Ez a gondolat mosolyra késztetett. Szörnyeteg. Ha arra gondoltam, hány éven át morogtam és nyavalyogtam azon, hogy egy szörnyeteg vagyok... a picsába. Most már tudtam, milyen is igazi szörnyetegnek lenni. Most már tudom, mi hiányzott az életemből. De előbb a munka, csak aztán a szórakozás. Sajnálkozva felsóhajtottam, és hátranyúltam az övembe rejtett pisztolyért. – Sorry bátyó, olyan szívesen maradnék és csevegnék, de annyi helyre kell mennem, ráadásul el kell pusztítanom a világot. Mindig csak a munka, munka, munka. Niko arca megkeményedett. – Add vissza őt! Akármi vagy is, add vissza az öcsémet! – A mindenféle csúnya következményt ígérő szemek mereven bámulták az enyémet. Tudom, hogy mit látott. Az egykor fellegszürke tekintet mostanra ezüstössé vált, mint a higany.

– Vissza? – Felvontam a szemöldökömet és megráztam a fejem. – Még el se vittem egy próbakörre. Ráadásul úgy viselkedsz, mintha valami rossz Ördögűző remake-ben lennénk. Hogy rámlocsolsz egy adag szenteltvizet, és puff vége mindennek. Sajna Cyrano, ez nem így működik. – Hirtelen elfordultam, és elsütöttem a fegyvert. A panorámaablak darabokra robbant. Ijesztően jeges szél tört be a lakásba és kapott bele a hajamba, szórta szét az asztalon heverő újságpapírokat, s mázolta el a vért Niko testén ott, ahol a Grendelek felszaggatták a bőrét. Az üvegszilánkok jégkristályokként csillogtak, odakintről pedig hallottam az éjszaka hívó szavát. Éreztem a várost, éreztem a szabadságot. Csodálatos, sőt kibaszott jó pillanat volt. Egyetlen dolog tehette még jobbá. Visszafordultam és a bátyám mellkasához nyomtam a '38 -as csövét. – Ideje menni, Nik.– Nem hagyhattam életben. Soha nem adná fel a keresést, az pedig még kihatna a tervünkre. Ezt pedig nem engedhettem meg.– Neked is, és nekem is. – Nem tennéd meg.– Biztos volt magában, láttam az arcán. Kár, hogy tévedett. – Úgy érted, ő nem tenné meg. De mi igen.– Elmosolyodtam.– És meg is tesszük. Annyira, de annyira rohadtul könnyű volt meghúzni a ravaszt. Eltalálni a célpontot viszont már jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Ahol az előbb még Niko volt, most már egy Auphe állt, akit sajnálatos módon szitává lyuggattam. Nem így kéne kezelni a munkaadókat. – Hoppá! Bocs, főnök! – mentegetőztem. – Az én hibám. – Összeesett, a fény lassan fakulni kezdett a szemében. Ennyit a prémiumomról. Nikónak sikerült lebirkóznia pár Auphe-ot, de még mindig jó néhány vonaglott a földön körülötte. Kétségbeesett küzdelem volt, nagyon sajnáltam, hogy nem nézhettem végig, de a parancs, az parancs. Nem tudtam tisztán becélozni Nikót, Robin pedig nem jelentett veszélyt. A hírnevem megelőzött, és biztos voltam benne, hogy Goodfellow azonnal összekapja a cókmókját, felül a legközelebbi gépre, és eltakarodik innen. Tutira lelép innen, és noha Niko még mindig okozhat problémákat, jelenleg semmit nem tehettem ellene. Később viszont…majd meglátjuk. Megfordultam, és futni kezdtem. Hallottam a fához csapódó fém hangját, miután a földre dobtam a pisztolyt… olyan volt, mintha egy harang kondult volna. Tovább loholtam, mély levegőt vettem, végül alámerültem. Nem tudom, hogy Nik elmenekült-e az Auphe elől, nem tudom, azok hagyták-e hogy üldözzön engem. Így, vagy úgy, de nem számított. Tudtam, az ő ujjai markolásszák a trikót a hátamon, hogy ő próbál meg visszatartani, de hasztalan. Aztán szárnyalni kezdtem. Ki az ablakon, bele az éjszakába. A szél zúgott a fülem mellett, miközben zuhantam. A fények elmosódtak, az úttest pedig hihetetlen sebességgel közeledett felém. Hallottam, mögülem és mellőlem az Auphe kacaját, felszabadultan, vidáman, mint a kisnyulak közé szabadult menyét, hófehér hajuk

akár egy üstökös csóvája. Együtt merültünk alá, gyilkos jókedvvel és nyers eltökéltséggel, hogy pokollá változtatjuk a világot. Aztán megnyílt a kapu, és magunk mögött hagytunk mindent. De visszatérünk még, hogy újjáformáljuk ezt a világot, vagy inkább visszaadjuk a régi… nagyon-nagyon régi szépségét. De most, megszűntünk létezni a földön. Elvis elhagyta az épületet. Sok igazság van a világon. Mindig hajnal előtt van a legsötétebb. Nem mind arany, ami fénylik. Akit a mozdony füstje egyszer megcsap… végtelen számú kis szólás, könnyű szójáték létezett. Ha az emberiség jó volt valamiben, akkor a szájtépés azok közé tartozott. Bármi történt a világon, szinte biztos, hogy volt rá valami ostoba szólásmondásuk. Mégis volt egy, amit még én is megjegyeztem, és egész életemben igyekeztem betartani. Válogasd meg, kikkel barátkozol. Ez, meg az, hogy mindenkinek megvan a maga ára. Ez is elég tuti volt. Rajta a szeren. Kombináld a kettőt, és nagyjából össze is foglaltad vele az életfilozófiámat: Válaszd a jó oldalt, és fizessenek meg érte. Barátoknak hívni az Auphe-ot erős túlzás volt. Mégis, egykor uralkodó erő voltak a világon, és a dolgok alakulása szerint ismét azok lesznek. Tudtam vigyázni magamra – jó adottság –, de nem lett volna jó ötlet úgy kezdeni az új évezredet, hogy szembemegyek az Auphefal. Ráadásul, nekem is megvolt a magam ára, mint már mondtam, ők pedig több mint boldognak tűntek, hogy megfizessék azt. Az viszont sajnálatos, hogy a munka megkövetelte, egy időre megálljunk a nyári üdülőjükben. Ez pedig elvezet minket egy újabb igazsághoz. Tumulus az nem Vegas. A meleg vérű felem jobban tisztában volt ezzel, mint azt bármelyikünk is hajlandó lett volna elismerni. Csakúgy, mint a hideg vérű felem. Mindketten voltunk már Tumulusban, ugyanabban az időben, évekkel ezelőtt... ugyanabból az okból kifolyólag. Hogy az Auphe-nak dolgozzunk. Nem lehetett más oka annak, hogy megtiszteltem ezt a gödröt. Ráadásul egy cseppet sem javult azóta, hogy utoljára itt jártam. Vegas? Nehezen. Se büfé, se csajok, se buli. Még levegő is alig volt. Egy órát töltöttem csak ott, újra átbeszélve az Auphe tervét, de már viszketett a seggem, hogy elhúzhassak. Nem mintha nem szórakoztam volna rohadt jól, elböfögve a Tündérek fekete bárányaival, de az Auphe időnként elég heves tudott lenni. Élveztem a jó kis mészárlásokat, pont mint a mellettem álló srác. Hát nem én végeztem a piszkos munkát helyettük? Amit elég nehéz volt elképzelni egy olyan fajról, ami gyakorlatilag megalkotta ezt a szót. Ja, nagyon jól szórakoztam a rosszak legrosszabbjai között, de azért nekem is megvoltak a magam határai. Semmi nem ronthat el egy munkát jobban, mint ezerszer átrágni magad rajta egy csapat nyáladzó fanatikussal. Ha volt valami bajom az Auphe-fal, az az volt,

hogy túl egysíkú a gondolkodásuk. Semmi rossz nem volt abban, ha több dolog iránt is érdeklődsz a világban. A rombolás egész jó móka, de volt odakint még sok más izgis dolog is. Szerettem úgy gondolni magamra, mint egy reneszánsz lény... reneszánsz ember, most már. Az Auphe viszont nem volt az, és ha mégis, ez a szaros lyuk biztosan nem felelt meg az én luxuskörülményekről alkotott elképzeléseimnek. Mire átléptem az újabb kapun a Central Parkba, már rohadtul vártam, hogy búcsút inthessek a jeges szeleknek, a komor, vörös égboltnak és a több százezer rothadó testre emlékeztető szagnak. Hullákat bámulni vicces dolog volt, és még mókásabb volt gyártani őket, de a szaguk nélkül jól elvoltam. Rossz nekem. Nem mintha a New York–i levegőnek jobb illata lett volna, de legalább melegebb volt... épphogy. A hőmérséklet komoly zuhanórepülésbe kezdett azóta, hogy leléptem. Az időnek ebben a világban és Tumulusban nem sok köze volt egymáshoz. Ha innen odamész, és percek vagy hetek múlnak el, mire visszajössz, addigra minden megváltozik. Az Auphe értette, hogy működik a dolog, de én rohadtul nem, és nem volt kedvem segítségül hívni se Einsteint, se a legdrágább zsebszámológépet, amit pénzért kapni lehetett. Ami azt illeti, totál leszartam a dolgot. Ahogy elnéztem, egy vagy két hét telhetett el, ez a tipp pedig épp megfelelt nekem. Körülöttem Tél Tábornok kezdte meghódítani az ősz birodalmát. Összefontam a karomat – így védekezve a hideg ellen –, miközben megpróbáltam lerázni magamról az Auphe által nyitott kapu utóhatásait, végül elindultam. Elméletben most már én is képes lennék kaput nyitni magamnak. A képesség genetikailag bele volt drótozva az új testembe. Ráadásul végső soron ezért béreltek fel... hogy megnyissam minden kapuk öreganyját. De ez jelenleg tiltott volt számomra. Ezt az Auphe kristálytisztán közölte velem. Nem véthetek hibákat. Számolatlanul sok évnek kellett eltelnie, hogy a szaporítás végül sikeres legyen. Nem akarták elveszteni az első és egyetlen kutyuskájukat, úgy, hogy véletlenül az óceán fenekére, vagy egy működő vulkánba nyitok kaput. Ezért nincs felügyelet nélküli utazgatás. Ezzel nem volt gond. Tudok jó kisfiú lenni... egy ideig. Voltak más módjai is az utazásnak. Sőt, biztos voltam benne, hogy valahol van egy sportkocsi, aminek a motorblokkjára az én nevem van gravírozva. A tükrökről viszont le kellett mondanom. Pont amennyire nem voltam többé hideg vérű, ugyanannyira nem voltam elég légies ahhoz, hogy a fénypászmákon szörfözzek. De nem bántam – részemről jó üzletnek tartottam. Soha nem költöztem még be egy élőlénybe ezelőtt. Elég hosszú és eseménydús karrier állt mögöttem. Mondhatjuk, hogy afféle polihisztor vagyok. Leginkább dolgok őrzésével foglalkoztam. Nincs is jobb annál, mint pénzt kapni azért, hogy ülsz a seggeden. Meg akarod védeni a kincseidet? Semmi probléma. Megőrizni a múlt egy pusztuló ereklyéjét az utókor számára? Megoldható. Szeretnéd a kastélyodat fosztogató mocskos kincskeresőket mocskos, halott kincskeresőkké változtatni? Hol kell feliratkozni? Vegyél fel, és beköltözöm akárhová, akármeddig. Biztos lehetsz benne, hogy ha én szállom meg a

legféltettebb kincseidet, akkor azok biztonságban lesznek. De az Auphe nem csak az őrzővédő képességeim miatt választott erre a feladatra. Ami azt illeti, már jóval régebb óta ismertem Calibant, mint hogy elkezdtem volna a tükrökön keresztül kísérteni őt, jóval régebb óta követtem, mint hogy rájött volna. Már jóval a születése előtt leszerződtem az Auphe-fal erre a bulira. A meló egyébként jó volt, a juttatások még tutibbak, de most mégis úgy éreztem, jó ideig nem fogok visszatérni egyetlen élettelen lakba sem. Ennyi év, és fogalmam sem volt róla, hogy mit hagyok ki. Noha bizonyos fokig képes voltam anyagiasulni, az eredeti formám jóval kifinomultabb volt. Megfoghatatlanabb. De az emberi test... egyszerűen nem tudtam túltenni magam rajta, mennyire elképesztően jó érzés volt idebenn lakozni. Nyoma sem volt a gondolatnál alig tömörebb, spirálban kanyargó erekben csordogáló tünékeny folyadéknak. Az emberek vére forró volt, és egy zabolázatlan folyó minden dühével dübörgött a testükben. Fortyogó hormonjaik hihetetlen töltetet adtak minden egyes érzésüknek. És az adrenalin, a pokol összes istenére, miért nem palackozta ezt valaki? Kedveltem ezt a testet. Rohadtul kedveltem, és biztos voltam benne, ha túléli az Auphe mesterkedését, akkor hagyják, hogy megtartsam magamnak még egy ideig. Ha pedig mégse élné túl, akkor az nagy csalódás lesz, de nem egy eget rengetően nagy probléma. Egyszerűen átdobom magam valami másba. A választási lehetőségeim drasztikusan megcsappannak majd, ha minden a tervek szerint alakul, de hát a szükséges rossz ugyebár. Megoldom valahogy. Mindig megoldottam. Most viszont volt néhány napom, hogy hátradőljek, és jól érezzem magam. A nagyfőnököknek szükségük volt néhány napra a felkészüléshez, hogy találjanak egy megfelelő helyet maguknak, és összekürtöljék az egész népüket. Addig csak annyit kellett tennem, hogy egy darabban tartom ezt a testet, és jól érzem magam. Ó, természetesen volt még néhány elvarratlan szál, amiket csinos kis csomóba szándékoztam kötni, de az is része volt a kellemes pihenőprogramomnak. Az Auphe csak annyira zsarnokoskodott fölöttem, amit még egy ilyen szabad szellemű fickó, mint én is tolerálni tudott. Felbéreltek, hogy elvégezzek egy munkát. Hogy hogyan oldom meg, már az én döntésem volt, nem az övék. Profi voltam. Más szavakkal, nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát. Hogy önelégült voltam-e? Lehet. Ráfoghattam volna az új testemre az egészet, de igazából mindig is nagyra voltam magammal. Öntelt voltam – ezt elismerem –, de hülye az nem. Megvoltak a módszerek, hogy úgy foglalkozz egy lehetséges problémával, hogy nem mocskolod be a kezed. Minden a dolgok helyes felmérésén alapult. Az egyszerűbb ügyek egyszerűbb megoldásokat kívántak. A magamfajta nagyágyúkat a legdurvább kihívásokra tartogattam, és itt rohadjak meg, ha nem leszek egy marha nagy szemétláda, ha eljön az én időm. De ez volt a móka lényege. Laktam már néhány lepukkant helyen az eltelt korokban. És akár hiszitek, akár

nem, Tumulus nem tartozott a legrosszabb placcok közé. Voltak dohos, koromsötét barlangok is, ahol csak vak lárvák és gombák – amiktől a szőr is felállt a hátamon – akadtak társaság gyanánt. Egyszer egy

mocsár mélyén fekvő ládát őriztem annyi évig, hogy már számolni is elfelejtettem, amiben egy régen halott királynő opálkőbe foglalt csontjait tartották. Egyszer még egy kővé vált baziliszkusz testében is megfordultam. Már eónok óta létezett sziklába zárva, de még mindig bűzlött. Ne kérdezzétek hogyan. És azt se, miért akarna valaki egy ilyen útszéli kacatot őrizgetni, mert lövésem nem volt róla. De ez… ehhez a helyhez képest még egy baziliszkusz gyomra is olyan volt, mint az ígéret Földje. Az ajkamat összepréselve ültem az ágy szélén, és azon morfondíroztam, hogy a takaró közepén lévő folt inkább William Shatnerre, vagy egy megvadult dagadt yetire hasonlít jobban. A szőnyeg plüss lehetett (vagy az volt egykor) és pont ugyanolyan barnássárga színe volt, mint az epének. Baromira taszítónak kellett volna lennie a vadiúj lila műszálas függönnyel együtt, de furcsa módon mégsem volt az. Annyira távol álltak egymástól a színskálán, hogy még erre sem voltak képesek. Mint az alma meg a narancs. Előredőltem és megérintettem az anyagot. Egyszer volt egy pont ugyanilyen színű atlétatrikóm. Elfintorodtam és az öklömbe szorítottam az anyagot. Sok-sok évvel ezelőtt. Éppen elpakoltam azon az éjszakán, amikor a Grendelek eljöttek, hogy magukkal vigyenek. A grimasz elmélyült az arcomon. Miket gondolok? Ez nem az én múltam volt. Sőt, most már a miénk sem. Már nem két, az irányításért marakodó fél voltunk. Immár egyek voltunk. Oszthatatlan egész. Nem két együtt létező önálló lény. Többek, mint a minket alkotó részek összessége, minden egyes aspektusban felsőbbrendűek, pont úgy, ahogy az Auphe előre megjósolta. Persze a felsőbbrendűség nem jelentette azt, hogy most éppen nem a legpudvásabb motelszobában dekkoltam Jersey innenső oldalán. A közös fürdő egymagában ijesztőbb volt, mint az Auphe és én összevonva. Ami ott folyt, nos, nem attól fog magja szakadni a mindenütt hemzsegő emberi fajnak, és akkor szépen fejeztem ki magam. Ami a szobát illeti, nos nem csak én mászkáltam a négy fala között. Öt csillag a hely áhítatos barátságosságának, a csótányoknak és a fürdőszobai orgiáknak. Mindegy, jelen pillanatban ugyanis csak ezt tudtam megfizetni, a brifkómban lévő lóvéból ugyanis nem futotta többre. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy meglátogatom Promise-t, és ott helyben, a márványpadlójú szalonjában megkarózom. Na, ott aztán lett volna min kipihennem magam. Egyetlen dolog tartott vissza csupán és nem az, hogy a bátyám annyira odavolt a csinos kis élőhalott pofijáért. A biztonsági rendszer volt az. Az egész épület a legmodernebb cuccokkal volt felvértezve. Be tudtam jutni; azzal nem volt probléma. A biztonsági pulttól simán felküldetett volna, ha Niko nem

figyelmeztette volna jó előre. Talán még annak ellenére is. Egész jó csapda lett volna. De kételkedtem benne, hogy Promise egy-két napnál több időre el tudott volna tűnni anélkül, hogy valaki utána ne járt volna, hogy a testőre, vagy a takarítónője látogatta-e meg. Egyszerűen túl sok gond volt vele néhány órányi nyugodt, kényelmes pihenésért cserébe. Kár érte. Levettem a kabátomat, és az ingatag asztalra dobtam, aztán lehúztam az ágytakarót. Az alatta lévő lepedők tiszták voltak, és csak úgy dőlt belőlük az ipari öblítőszer illata. Biztos voltam benne, hogy ettől nem maradok ébren; hullafáradt voltam. Összegyűrtem az elhasznált takarót és benyomtam az ágy alá, majd ledobtam magam a matracra, és rádőltem a lapos párnára. Felkereshettem volna Koboldot egy kis dohányért, mielőtt eljöttem a parkból. Muszáj volt elrágcsálnia néhány rablót havonta, hogy megtartsa a versenysúlyát. Tuti, hogy volt valahol egy kupacnyi pénztárcája és ékszere, amire semmi szüksége nem volt. Nem kellett volna ennyire spórolnom az időmmel. Ha elmentem volna, most egyiptomi pamutban alhatnék, ehelyett a valami helyett, ami leginkább szakadt kartonpapírra emlékeztetett. Ha, ha, ha. Mindennek a fáradtságom volt az oka. Voltak előnyei ennek a testnek, de ugyanúgy akadtak árnyoldalai is. Ezt nem lehetett megkerülni. Még mindig szükségem volt alvásra, pihenésre, és ha ezt nem fogadtam el, azzal csak a saját bőrömet vittem vásárra. Niko még mindig odakint volt, és könyörtelenül kihasznált minden hibát, legyen az bármilyen aprócska. Én is ezt tettem. Mindig is erre tanított. Álmatagon elmosolyodtam a véres képzeteken, amik a bátyámmal kapcsolatban keringtek az agyamban. Rohadtul nem voltak cukormázasak, de attól még élvezetesek maradtak. Oldalra fordultam, és azonnal mély, álomtalan álomba merültem. Ha az élet ilyen szép, kinek van szüksége álmokra? Másnap reggel úgy döntöttem, mégis beugrom és meglátogatom Promise-t. Átrágtam magam a dolgon, és úgy döntöttem, noha nem nyírhatom ki őt és üthetek tanyát a kérójában, de attól még kinyírhatom és ellophatok mindent, ami nincs leszögezve. Praktikus és egyben szórakoztató terv volt, s akik ismertek, azok elmondhatták, hogy sok minden nem vagyok, de mókaszerető az igen. Ráérősen baktattam át az Upper East Side-ra. Rohadt sok látnivaló akadt útközben. Mind ismerősek voltak Cal emlékeiben, de én új szemmel néztem rájuk. A színek élesebbek voltak, az ételek, a parfümök és a mosdatlan testek illata pedig olyan bódító, mintha egy rózsakert közepén sétálgattam volna. Az utcák világosak voltak a napfénytói és az emberek tudatlan vidámságától, de a sikátorokban a düh és a végtelen fájdalomhullámok szülte sötétség volt az úr. A rohadt életbe, hogy lehetett nem imádni ezt a várost? Amikor végre elértem a Promise lakásának otthont adó épületet, úgy döntöttem, hogy a már jól bevált „Ezerszer jártam már itt, úgyhogy engedjen fel végre!” megközelítést fogom választani. Minden New York-i ismeri, és időnként

még működik is. Caliban sokszor járt itt Nikóval, amikor testőrökként dolgoztak Promise-nak. Napközben persze soha, de reméltem hogy van annyi alkalmazott, hogy olyasvalakibe botoljak, akit ismerek. Még jobb lett volna, ha az illető is ismer engem. Nem voltam éppen munkaruhában, hiszen még mindig ugyanaz a farmer és atléta volt rajtam, ami Calen, amikor megszálltam őt. Emiatt tehát helybenhagytam egy üzletembert az egyik igen otthonosnak érződő sikátorban. Megszabadítottam az ingétől, a zakójától, a nyakkendőjétől és a tárcájától, de megtarthatta az életét – Többé-kevésbé. Úgyhogy nincs rinyálás. A tárca olyan üres volt, hogy még a levegőt is szívesen fogadta, de a zakó jól állt rajtam. Vállban kicsit bő volt, de azt alig lehetett észrevenni. A nadrágja láthatóan hosszú volt, ezért nem fárasztottam magam azzal, hogy letépjem a remegő, pipaszár lábáról. A nyakkendővel már több problémám akadt. Úgy tűnt, hogy a csomók iránti elkötelezett érdeklődésem ellenére egyikünk sem volt túl jártas a megkötésében. Végül undorodva ledobtam az út szélére és megelégedtem azzal, hogy begomboltam a zakót. A farmer továbbra is csak egy farmer volt, de elment. Viszont elégedetten morogva futattam végig az ujjaimat a zakó és az ing drága és finom anyagán. Kellemes. Volt még egy hajgumim, ezzel gyakorlott mozdulatokkal gyorsan megkötöttem a hajam. Belőtt séróval és egy tökéletesen beállított napszemüveggel léptem be az épületbe. A kapus minden gond nélkül beengedett az ajtón, én pedig meg sem álltam a biztonsági őr asztaláig, ahol ráböktem a mellkasomra. – Jegyeket hoztam Ms. Nottingernek.–Természetesen a fickónak fogalma sem volt Promise éjszakai parazita életmódjáról, de azt tudhatta, hogy nem volt egy nappal kijárkálós figura. Nem akartam gyanússá válni azzal, hogy azt mondom, azért jöttem, mert ilyen korán kell elkísérnem valahová. Egy csomag kézbesítése tűnt a legjobb megoldásnak. Szerencsére már láttam korábban ezt a fószert ugyanúgy, ahogy ő is találkozott már velem. Nagydarab fickó volt, rövid, sörtére nyírt, hófehér hajjal és vastag fekete keretes szemüveggel, ami mind arra utalt, hogy már rég maga mögött hagyta rendőri napjait. Még mindig körüllengte a tekintély szinte kézzelfogható aurája, bár sikerült az egészet megfejelni egy olyan körteformájúra dagadt seggel, ami biztos nem az odaadó szolgálattól lett ilyen. Intett nekem, és eltette szem elől a papírzacskóba csomagolt ebédjét a márványból faragott pult alá. Talán sikerült pont műszakváltás környékén elcsípnem. De jó nekem, még könnyebb lesz megtéveszteni. – Hello! Nem te vagy annak a Niko fickónak a társa? – Hatalmasat ásított.– Menj fel nyugodtan! Ennyi az egész. Hát nem imádnivalóak? A liftben dudorásztam magamnak egy kicsit. Alig hasonlított emberi hangra, és néhány másodperc múlva velem együtt utazó idősebb nő – kezében egy még nála is vénebb, szőrös kutyával – meg is jegyezte: – Gyönyörű hangja van. Még soha életemben nem hallottam ilyen szépet.

Biccentettem felé, és megajándékoztam egy mosollyal, amiből csak úgy sütött a jókedv. – Családi vonás. Kirúzsozott ajkaknak álcázott összetört, meggyűrt rózsaszirmok viszonozták a mosolyomat. Nercbe csomagolva, a legdrágább bőrcipőben, és kézitáskával, amit pénzből csak vásárolni lehetett, úgy nézett ki, mint egy igazi ragadozó. De arra már képtelen volt, hogy kiszúrjon egy igazit, ha az a közelébe került. De Fifike igen. Ő belém látott. Elhasznált, aprócska, tompa fogaival félelmében és dühében morgott rám, miközben jellegzetes színű sárgás folyadékot engedett a nercbundára. Ez is csak alátámasztotta, hogy a világ Fifikéi sokkal intelligensebbek, mint azok, akik felalá vezetik őket gyöngyökkel kirakott pórázukon. Promise emeletén léptem ki a liftből, a kis dög vicsorgó ugatásától és a mindenre vak gazdájának nyafogásától kísérve. Ha lehet, ettől még jobb kedvem lett. Egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy a folyosó végén kinyílik egy ajtó. A huszonharmadik emeleten. Ki jön fel huszonhárom emelet magasra lépcsőn, he? Az rohadtul biztos volt, hogy nem Promise személyi edzője, márpedig rajta kívül csak egyvalaki lehetett. Niko. Nem mintha kiállni a bátyámmal nem lett volna mókás dolog. Jó kis véres összecsapás lett volna, és már nagyon vártam. De nem most. A dolgok talán nem mentek olyan jól, azóta, hogy áthajókáztam a tükrön, de jelenleg különösen zavarodott voltam. Felvenni egy új testet nem teljesen ugyanaz, mint lekapni egy inget a fogasról. Időre és leleményességre van szükség, hogy belakjam – s úgy használjam, ahogy használni rendeltetett. Naná, hogy el tudtam bánni vele; végül is csak egy ember volt. De abba még senki sem halt bele, ha egy megfelelőbb pillanatra várt. Azonnal bevágódtam egy tőlem balra lévő takarítószertárba, bezárva mögöttem az ajtót. A beltér háromszor akkora volt, mint az a bogárfertőzött szoba, amiben eddig meghúztam magam. A takarítószereket tölgyfa burkolatú szekrényekben tárolták, ízlésesen elrejtve a tekintetek elől. Maga az ajtó egy gyönyörűen faragott, gazdagon díszített darab volt, egyenesen egy szultán palotájából. Lekapcsolva hagytam a lámpát, és fél lábon egyensúlyozva kinéztem, az ajtó és a félfa közötti aprócska résen. Fennhagytam a napszemüveget. Nem rontott az újonnan kiélesedett látásomon, azt pedig végképp nem akartam, hogy a csillogó ezüstszín szemek váljanak az árulóimmá. Niko a lépcsőház ajtaján át lépett be. A kitartó rohadék még csak nem is zihált a hosszú mászás után, egyszerűen továbbsétált a folyosón. Nahát, nahát... a bátyóm nem nézett ki olyan jól, mint mindig. Finom kis jelek utaltak rá csupán, és ha nem ismerted, teljesen el is siklottal volna felette. De én ismertem kívülbelül, és láttam a feszültség összes jelét az arcán. A bőre egy kicsit jobban rátapadt a járomcsontjára, szorosabbra zárta a száját és a többnapi kialvatlanság jelei is árnyékokat festettek a szeme alá. De a legjobb bizonyítékot magában a

szemében láttam. Sötét volt, mint egy rohadásnak indult temető legmélyebb bugyra. Jó az anyag. Rohadtul jó. Kíváncsian néztem, ahogy felemelte az öklét, és egyszer kopogott Promise ajtaján. Egyetlen alig hallható koppantás, ám alig néhány másodperccel később az ajtó mégis feltárult. A vámpírnak jó hallása lehetett. Oké. Volt rajta nagyon sok más jó dolog, és biztos, hogy a füle nem tartozott bele az első tízbe. Ott állt az ajtóban, láthatóan meglepve Nik látványától. Halványlila selyem hálóing volt rajta, zabolátlanul leomló barna haja pedig szinte a válláig ért. Nyakában gyönyörű nyakláncot viselt, ami csillogva tűnt el a keblei között. Gyöngyök. Gyöngysorral a nyakában aludt. Volt benne valami nagyon erotikus, és fura bizsergést éreztem odalent. – Niko? – Nem húzta össze magán a köpenyét. Vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, esetleg mindkettő. – Mit keresel itt? – Hófehér kezével kinyúlt, és megérintette Niko mellkasát. – Mi baj? Húha. Ma nem csak én tudtam olvasni Nikóban. Lejjebb engedte a fejét, alig néhány milliméternyire, de tudtam, hogy számára ez is hatalmas erőfeszítésbe kerül. – Szükségem van a segítségedre – mondta olyan hangon, amit nem ismertem fel. Sem Cal, sem én jelenlegi formámban. – Elvesztettem...– Megállt, megköszörülte a torkát, aztán gépies határozottsággal befejezte.– Elvesztettem Calt. – Elvesztettem.– Nem úgy, mint amikor elhagyod a kedvenc boxeredet. Ő jóval komolyabban gondolta. Elveszik, mint az iskolába induló kisgyerek, akit a szülei soha többé nem látnak viszont. Elveszik, mint a feleséged, akinek a keze kicsúszik az ujjaid közül, ahogy elragadja a dühöngő folyó. Elveszik, mint az öcséd, aki ezüstszín szemekkel bámul rád, miközben kiveti magát az éjszakai sötétbe, amíg elveszíted őt a tekinteted elől. Rohadtul elveszíted. Niko nem adhatta fel az önkontrollját. Pont ugyanannyira a része volt, mint a szőke haja és a halálos kis pengéi. Nem adhatta fel, de most nagyon borotvaélen táncolt. Miközben figyeltem, a homlokát Promise feje tetejére hajtotta. Ezen kívül nem csinált semmit, csak állt ott és tompa hitetlenséggel a hangjában megismételte: – Elveszítettem őt. Promise ekkor megmozdult, kinyújtotta mindkét karját, és átölelte Niko derekát. Megható volt, meg minden, szinte már éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Ránéztem az órámra. Még annyi dolgom volt, annyi embert kellett legyilkolnom, ez a nyáladzás pedig csak lelassított. Kár, hogy elhagytam a stukkerem, mielőtt átruccantam volna Tumulusba. Simán hátba lőhettem volna Nikót, és még a szépen kidolgozott ajtót is szétforgácsoltam volna kicsit. Egy pillanattal később Niko kihúzta magát, valószínűleg szégyellve a pillanatnyi

gyengeséget, amit megengedett magának. – Vissza kell őt szereznem. – Vissza fogod.– Promise megfogta a karját, és sürgetni kezdte a lakás belseje felé. Miután beléptek az ajtón, még hallottam a hangját kiszűrődni odabentről.– Segítek neked Niko. Minden eszközzel, ami a rendelkezésemre áll. Csodás. Most már egy ember, egy faun és egy vámpír is bele akarta ütni az orrát a dolgomba. Mindig mindenki el akarta rontani a mulatságomat. Amit persze nem lehetett. Nem elég, hogy Niko és Goodfellow összefogtak Promiseal, de még mindig nem volt egy büdös buznyákom se. De gyerek volt még az idő, és más módjai is akadtak, hogy finanszírozni tudjam a kényelemszeretetemet. Egyre inkább Kobold tűnt a legjobb választásnak. Magam mögött hagytam a szertárat, és elindultam, hogy felkutassam. Már akkor ismertem Koboldot, amikor még csak egy bokát harapdáló szőnyegrongáló volt. Az évek teltek-múltak, a világ megváltozott, de egyvalamire bizton számíthattam, hogy fikarcnyit sem változik: Kobold csillapíthatatlan étvágya. Ez definiálta az állandóságot egy olyan korban, amikor az nemhogy szó, de még fogalom szintjén se nagyon létezett még. Úgyhogy amikor megérkeztem hozzá, ajándékot is hoztam magammal. Elengedtem és hagytam, hogy nagyot zökkenve a földre zuhanjon, miközben másik kezemmel nagyot haraptam a hot dogomból. Chilis-sajtos, hagymával. – Kobbi! – mondtam egy falásnyi gyönyörrel a számban. – Hasadra süt a nap! Kész a reggeli. Nyersen kéred vagy átsütve? A sár kavarogni kezdett, aztán lomha gyűrűket vetve Kobold kidugta a fejét, épp csak annyira, hogy a töklámpások sárgájához hasonló színű szeme a felszínre kerüljön, mint valami otromba, történelem előtti béka. – Már megint te.– A szavak bosszús belenyugvással bugyogtak fel a felszín alól. De a nyugalom azonnal eltűnt a hangjából, amint a tekintete megállapodott rajtam, a szemek pedig azon nyomban elkerekedtek. –Te! A hangja most más volt, jóval kevésbé tűnt magabiztosnak. – Bizony, én vagyok.–Rávillantottam egy vigyort, aztán lekaptam a napszemüveget, amit idefelé jövet nyúltam le egy utcai árus standjáról, és megajándékoztam ezüst szemem egy pillantásával. – Na de melyik én. Kobbi? Éppenséggel van kedvem hosszadalmasan elcsevegnem veled erről a dologról. A régi szép idők kedvéért, hm? Elengedte a füle mellett az ajánlatomat, és lassan kiemelkedett a sáros gödréből. Szemét továbbra is rajtam tartotta, a száját pedig kitátotta, ezzel láthatóvá téve recés tépőfogait. – Összeolvadtál vele. Egy emberrel. Undorító. Perverz. – Ha lett volna ajka, most biztosan elfintorodott volna, hogy kifejezze nemtetszését. – Hogy te milyen kedves teremtés vagy – horkantottam. – Egyébként meg csak félig volt ember. Most már mindketten jóval kevesebbek vagyunk.– Lábamat az előttem heverő mozdulatlan testre téve

meglöktem azt. Legurult a lejtőn és hangos csobbanással érkezett meg a sárba. Telt arc, ráadásul egész fiatal – remek reggeli lesz Koboldnak. Egy vadászkutya kitartásával követett egyre mélyebbre a parkba, vesztére. Volt nála egy kés, saját kezűleg készített bilincsek és egy home-made fojtóhurok, a szemében pedig természetellenes éhség izzott. Nem tudom, hogy pénzt akart-e vagy valami egészen mást, de ez se számomra, se Kobold számára nem bírt semmiféle jelentőséggel. Ugyanolyan az ízük, legyenek rablók vagy erőszaktevők, szokta mondani ő. Mint a csirke. Akárhogy is, a sors ma kegyes volt hozzám, én pedig nem haboztam megragadni az alkalmat. Legalább nem kellett egy üvöltve rúgkapáló kocogót bevonszolnom a fák közé. – Nyomd be nagyfiú, aztán rátérhetünk az üzletre – szóltam, miközben leültem a fűbe, hogy befejezzem a saját reggelimet. Részemről sosem szerettem a baromfit. Kobold megadóan felmordult. – Te sosem változol. Simán eltelt vagy ezer év, mióta utoljára találkoztunk és az első dolog, amit kérsz tőlem egy szívesség. De ezúttal legalább hoztál némi ellenszolgáltatást. Miközben az öreg haver el volt foglalva a nap legfontosabb étkezésével, felvázoltam előtte a tervemet és azt, hogy egészen pontosan mire is van szükségem tőle. Nem volt túl boldog. Én meg nem szívtam mellre. A koboldok sose örülnek semminek; egyszerűen nem illik a profiljukba. De ezzel nem volt semmi gond. Bennem volt elég jókedv mindkettőnknek, sőt még maradt is belőle. – Fejezd be a rinyálást! – förmedtem rá, miközben a fűbe töröltem a kezemre folyt mustárt. – És ha le kell lépned innen? Egyébként is elég lepusztultnak tűnsz. Egy kis klímaváltozás csak jót tehet. – A légszennyezés teszi – mondta tompán, miközben nyelvével véres agyarait tisztogatta. –Tönkreteszi a pikkelyeimet. Minden reggel elvesztek vagy egy vödörnyit belőlük. Ezt meg nem lehet csak úgy kifésülni, vágod? – Ja. Borzasztó. – Karomat a térdemen egyensúlyozva összeszűkült szemmel néztem Koboldra. – Sok idő eltelt, igaz Kobbi? Régóta dekkolsz már ebben, az annyit- eszel- amennyit-csak-akarsz büfében mi? A rablók szinte besétálnak a szemétdombodra, neked meg a karmaidat is alig kell megemelned, hogy elkapd őket. Tudod nagyfiú, azon gondolkozom, hogy készen állsz egy kis valódi bulira. –Visszavettem a napszemüvegemet, aztán laposan megismételtem.–Tényleg elgondolkodtató. Narancsszín szeme azonnal ellenségessé vált. – Azt hiszed, hogy elpuhultam? Erre gondolsz? – Nem számít, hogy mit mondok, Kobold.– A hangom ugyan lágy volt, de a fogaimat keményen összeszorítottam.– Az számít, hogy mit teszel. Én egy

rendes fickó vagyok, pajtás. Megadom a lehetőséget, hogy bizonyíts. – Micsoda haver vagy – mondta savanyúan. – És nekem mi hasznom lesz ebből, he? Azt akarod, hogy kimozduljak innen. El akarod vinni a szuvenírjeimet. Azt akarod, hogy vásárra vigyem a pudvás bőrömet. És miért? Én segítek neked, de te mi a francot teszel értem cserébe? – A harapnivalón kívül? A nosztalgián kívül? – Talpra álltam.– Nem nyúzlak meg élve Kobbi. Nem terítelek ki, mint egy tetves rongyszőnyeget. Ehhez mit szólsz? Ez elég jó ajánlat? Úgy értékelte, hogy az. Majdnem nyolc lepedőt kaptam Koboldtól és egy maroknyi ékszert. A fuxok leginkább hosszú, vastag láncokból álltak, és Mr. T-n kívül valószínűleg a világon senki sem tudta igazán értékelni őket, de az biztos, hogy jó adag lóvét kapok értük valakitől. Hagytam, hogy megtartsa a ruhákat és a kiürült pénztárcákat. Mikor leléptem, bánatosan sóhajtozva, kieresztett karmokkal ült a jelentősen megcsappant halomnyi régi emléke mellett. A koboldok kedvelték a játékaikat. Az életük általában elég unalmasan telt, hisz csak zabáltak, csontokat rágcsáltak és főttek a ganyéban. Néhány kacat egészen fel tudta dobni az egyébként elég sivár lakóhelyüket. Ettől függetlenül, az értékei legnagyobb részét mégis odaadta nekem. Hogy miért? Talán a régi szép idők emlékére? Talán a régre nyúló barátságunk miatt? Vagy lehet, hogy azért, mert tudta, nem ő lett volna az első a fajtájából, akit megnyúzok, mint egy nyulat? Bingo. A koboldok nagyok voltak és kemény harcosok, de azt nem lehetett mondani róluk, hogy a legeszesebb srácok voltak az Óperenciás-tenger innenső oldalán. A taktikázás nem az ő asztaluk volt, ráadásul a figyelmüket se lehetett hosszú távon lekötni. Nem voltak nagyon bénák, de nem is ők álltak a szörnyetegek táplálékláncának csúcsán. Némi körültekintéssel és egy kis tervezéssel nem volt nehéz fölébük kerekedni. De az én vezérletemmel a saját kis koboldomból egész hasznos segítőtárs válhat. Zsebre vágtam a lóvét, és fogtam magamnak egy taxit, hogy elvigyen a legközelebbi zálogházig. A hátsó ülés úgy bűzlött, mint Kobbi gödre és még annál is kevésbé volt higiénikus. A sofőr egy ghoul volt. Ilyet se láttam már jó ideje. Ez a példány egy idősebb nőnek maszkírozta magát, gondosan dauerolt fürtökkel, John Lennon napszemüveggel és olyan büdös szájjal, mint egy patkánylyuk. A legtöbb ghoul a beduin sivatagokból jött, akár a förgeteg. Azért éltek, hogy bosszantsák és elvarázsolják a gyanútlan utazókat, akiket aztán lecsaltak a kitaposott ösvényekről, és idővel felzabálták őket. Nem is találhatott volna magának jobb álcát, mint a taxisofőr. Ráadásul mi lehet bosszantóbb annál, mint hogy élve megesznek? Vérben forgó szemével jól megbámult, aztán úgy döntött, hogy most csak egyszerűen átvág. Annyira jó hangulatban voltam, hogy kifizettem neki a viteldíjat. A város tette. Imádtam. A levegőben csak úgy vibrált a több ezernyi természetfeletti lény által gerjesztett energia. Egy olyan korban, ahol ennyire

kevesen és szétszórva maradtunk csak, felüdülés volt ennyi nem emberi lény között lenni. Ha becsuktam a szemem, szinte láttam magam előtt a szikrázó kék és zöld energia gerjesztette villámokat. Pont olyan volt, mint a régmúlt időkben. Soha nem ütött szöget a fejembe, hogy ennyire hiányozhat. Másrészről viszont a vágómarhákból is annyi volt itt az East Side-on, hogy az elképesztő. Valaha ez talán szórakoztató lett volna. Sajnos mára az emberek unalmassá váltak. Gyengébbek és lassabbak lettek. Az igaz, hogy sokkal jobb fegyvereik voltak, mint egykor, de mivel már nem hittek bennünk, ez nem sokat segített rajtuk. A vadságuk által támasztott kihívás már a múlté volt, de hamarosan visszatér. Az egész környezet megváltozik majd, fizikailag, kulturálisan és minden más módon is. Az Auphe-nak köszönhetően a kezünkben volt a lehetőség; képesek voltunk semmissé tenni őket. A zálogházas fickó ugyan ember volt, de nem egy olyan degenerált puhány, mint a többi. Gombszemével méregetett egy rácsozott pult mögül. – Mi kéne? – Kopaszra borotvált feje enyhén csillogott a tompa neonfényben. Himlőhelyes arcát egy szakáll rossz árnyéka keretezte, nyakán pedig egy fekete szögesdrót tetoválás díszelgett. Itt-ott karmazsinszínű vércseppeket festettek a bőrére, amik a drótról csöpögtek alá. Elképesztően undorító és brutális volt egyszerre. Hüvelykujjammal megérintettem a saját nyakamat és elgondolkoztam, vajon rajtam hogy mutatna egy ilyen. A nyakláncokat beledobtam a fémtartóba és figyeltem, ahogy behúzza őket a rozsdás rácsok között a pult túloldalára. – Nagyi rám hagyott párat a csecsebecséi közül – mondtam győzedelmes mosollyal az arcomon. A fickó feltartotta az egyik vastag aranyláncot, aminek a végéről egy túlméretezett üst fityegett. – Képzelem – mordult fel, miközben tovább turkált az értékes fémhalomban. – Hé, haladó szellemű volt az öreglány.– Megigazítottam a napszemüvegemet, és lassan megkérdeztem. – Szóval, mennyit adsz értük? – Nyolcszázat – válaszolta minden érdeklődés nélkül. Hintázni kezdtem a sarkamon. – Oké, hadd fogalmazzam újra. Mennyit érnek? Sárgás fogak jelentek meg, ahogy ajka egy veszett kutya vigyorára húzódott. – Nyolc-tízezret. Te, kedves ügyfél nyolcszázat kapsz. Kell, vagy sem? Szeretném azt mondani, hogy eltököltem vele még egy ideig, mire sikerült rávennem a fösvény rohadékot, hogy legalább három rongyot böfögjön fel értük. De nem így történt. A meggyőzőkészségem, legyen bármilyen csodálatos, úgy pattant le róla, mint biciklis a nyergesvontatóról. Lelőhettem volna, ha nem hagytam volna el a pisztolyomat, és ha a rácsok nem két réteg golyóálló üveg közé lettek volna betuszkolva. Tegnap még át tudtam volna úszni az üveg molekulái közt, hogy aprócska cafatokra tépjem. De ma már más voltam... mások voltunk. Úgyhogy visszanyeltem a büszkeségem, elfogadtam az ajánlatát, és elindultam kifelé. Egy pillanatra még megálltam és visszafordultam.

– Van egy gyufád, vigyorex? Bedobott egy dobozt a tányérba, és áttolta azt felém. Valami olajos csillogást láttam a szemében. – Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, haver. Nos... nem egészen. Bementem a zálogház mögött nyíló sikátorba, és amilyen disznó szerencsém volt, találtam egy részeg csövest egy majdnem teli üveg vodkára tapadva. Vígan dudorásztam. Így nem kellett legyalogolnom a legközelebbi italboltig. Két perccel később az épület teteje már lángokban állt, a csövi rohanvást igyekezett biztonságba, és reményeim szerint Vigyorex úgy égett odabent, mint a Reichstag. Ahogy meghallottam a közeledő szirénák hangját, a hajléktalant utánozva én is rohanni kezdtem. Elképzelhető, hogy Vigyorex kijutott, és baromira sajnáltam, hogy nem tudtam itt maradni, hogy megbizonyosodjak róla, nem jut messzire. De az tuti, hogy kilencrongynyi ékszer nem lesz elég, kompenzálni az égési sérüléseket, arra meg még kevésbé, hogy újjáépítse a boltot. Ahogy elhaladtam egy hatalmas üvegablak előtt, megérintettem az arcomat, és vidáman intettem a saját képmásomnak. Most már egy igazi szörnyeteg vagy Caliban. Hát nem jó érzés? Nem kurva jó érzés? Újonnan szerzett vagyonomat felhasználva kivettem magamnak egy valódi hotelszobát, ahol a párnákon csokidarabok vártak nyálfoltok helyett. Vásároltam magamnak egy mobilt is. A sok munka és nulla szórakozás teljesen eltompította Calt. Ezt pedig egész egyszerűen nem hagyhattuk. Rajta tudtam tartani a szemem az én becses kis testemen, és közben élvezni az életet. Szép kis mottó, de hittem benne, hogy képes leszek tartani magam hozzá. És ami még ennél is több, ami még az önbizalmamat is lekörözte, az az volt, hogy tartani akartam magam hozzá. Úgy akartam élni az életet, ahogyan az egyik felem mindig is tette... önfeledten és felelősség nélkül. Ez voltam én, és belül bizonyos fokig még mindig ez vagyok. Kockázat nélkül az eónok nagyon unalmassá tudtak válni. Az emberekben megvolt a természet adta adrenalin. A nem embereknek... nos, nekik meg kellett alkotniuk a sajátjukat. Elsőre talán arra tippelnél, hogy Niko hátrahagyta a lakást azok után, hogy az Auphe hazavágta azt. Logikus következtetés, mégis hibás. Attól, aki úgy ragaszkodott egy Grendel támadás utolsó mementójaként megmaradt kiégett lakókocsihoz, mintha odaragasztották volna? Noha azóta már évek teltek el, tudtam, hogy ez nem változott. Végtére is, ha elmegy, hol találja majd meg őt szegény elrabolt Cal? Nem, ott lesz. Legalább a nap egyik felében. Abban, amelyikben éppen nem utánam kutatva túrja fel az egész várost. Niko ugyan nem követhetett a kapun keresztül, de ettől még nem adja fel a vak reményt, hogy visszatalálok hozzá, mint korábban. Okos fiú. Igaza volt. De amikor felhívtam, mégse ő vette fel a telefont. Ez csúnyán derékba törte az elhatározásomat. Az a mocsok Goodfellow volt, akiről le mertem volna fogadni, hogy mostanra már az ország, ha nem a világ másik felén lebzsel. Rohadt,

feltűnősködő kis páva, ki hitte volna, hogy ennyi vér volt a pucájában? Ahogyan ő ismerte az én híremet, én is ismertem az övét – sekélyes, önimádó fickó, nagyon fejlett túlélési ösztönnel, na nem mintha ezzel baj lett volna. Ezek fantasztikusan remek tulajdonságok voltak az én szótáramban, de egyszerűen nem értékelte az élet finomabb dolgait, amikkel én és az Apuhe nap mint nap szembekerültünk. Kedvelte az embereket, akár hiszitek, akár nem. Túlságosan is kedvelte őket. Goodfellow-nak futnia kellett volna, amíg megvolt rá az esélye. Rossz neki. Ugyanis több lehetőséget nem kap. – Goodfellow – mondtam nyájasan.– Mikor szereztél gerincet magadnak? Már az eBay-en is árulják őket? Hallottam ahogyan mély levegőt vesz a vonal túlsó végén, aztán a dühödten csengő szavai is eljutottak a fülemig. – Árnyék, mi a faszt csinálsz? Te rohadt kurvapecér, mit gondoltál, mi hasznod származik ebből? – Na de Robin, mi lett a modoroddal? – Lehajoltam a minibárhoz, és felbontottam egy üveg sört és egy zacskó pisztáciát. Hosszú szünet után folytattam. – Azt teszem, amit mindig is. Vigyázok arra, ami a legfontosabb és megfizetnek érte. Te nem ezt teszed, Loman? Nem ezt tetted mindig is? – Visszadobtam a pisztácia héját, aztán belekortyoltam a sörbe. A két hasonlóan sós, de mégis csodásan különböző íz összekeveredett a számban. –És ez felvet egy érdekes kérdést. Miért most változtatsz az életviteleden? – Sajnálkozva cöcögtem.– Meguntad az életed? Nincs már erre valamiféle gyógyszer manapság? – Loman.– Ő is csak hosszú idő után válaszolt, de hangja már higgadtabb volt, ha nem is teljesen nyugodt.– Lomannek hívtál. – Ha szeretnéd, Lajos Fülöpnek is hívhatlak. Vagy Robikának is. Az sokkal hitelesebb lenne, nem? – Eldúdoltam néhány akkordot a legendás pánsípos emlékére, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy elegem van Goodfellow-ból és a változó életstílusából. Új gerinc, kapuzárási pánik, meg miegyéb. Csak a végeredmény számított, az eredmény pedig az ő vége lesz. – Nik ott van, öreg barátom? Szeretnék néhány szót váltani vele. – Barátod a hóhér – vágott vissza vehemensen.– Soha nem barátkoztam a magadfajtákkal. Nem hiszem el, hogy nem jöttem rá, amikor Cal elmondta nekem. Nem hiszem el, hogy nem esett le, csak te lehetsz. Nem volt túl nehéz megérteni őt. A tükrök relatíve újdonságnak számítottak nekem, csak az elmúlt százegynéhány évben szoktam rájuk. A többi hímfúria sosem alkalmazta ezt a trükköt, és most hogy én maradtam az egyik utolsó hírmondójuk, nem is fogják. Szóval nem volt olyan nehéz megérteni, Goodfellow miért nem jött rá. De ez nem akadályozott meg abban, hogy megforgassam benne a tőrt. – Hát, ez bizony kár, nemde? – válaszoltam szánakozva.– Megmenthetted volna Mr. Morcost. Valószínűleg nyerhettél volna érte még néhány év rinyálást. Micsoda tragédia. – Egy utolsó hatalmas korttyal kivégeztem a sört.–Talán

megmenthetted volna, de részeg voltál, így ez nem történt meg. Fogadjunk, hogy Niko imád ezért. Csend. De néha a csend is lehet olyan csodálatos, mint bármilyen dallam. Bedobtam az üveget a kukába, és komoran megkérdeztem: – Nik nincs otthon, igaz? Nincs az az isten, hogy velem beszélgetnél, ha ott lenne. De semmi gond. Majd visszahívlak. Jó volt csevegni veled Goodfellow. Érdekes lesz megtudni, mit mondasz majd, amikor legközelebb összefutunk.– Aztán még vidáman hozzátettem – Amikor kitépem a szívedet és beletömöm a szádba. – Lenyomtam a telefont, és a vállam fölött az ágyra dobtam. Felhívhattam volna még egyszer Nikót, és tarthattam volna egy minden valószínűség szerint az előbbinél is izgalmasabb bájcsevejt, de jelen pillanatban az élet annyi öröme várt arra, hogy kiaknázzam őket, úgyhogy a telefonálgatás nem tűnt különösebben csábítónak. Az éles kordulás a gyomrom tájáról pedig meggyőzött arról, itt és most melyik örömet válasszam. Kinyúltam a szobaszerviz menüjéért. A pisztácia és a beszélgetés Goodfellow-val csak még jobban kiéheztetett, egyre inkább előhozta a vérszomjamat. Eljött az ideje, hogy megnézzem, mit tud ajánlani ez a hely steakek tekintetében…márpedig én egy nagyon ritka darabot szerettem volna. Miközben a pincért vártam, besétáltam a fürdőszobába s Caliban büszkeségét és örömét a kezemben tartva, elgondolkodva figyeltem, ahogy a vizeletem a hófehér csészébe csurog. Az emberek valóban a természet legcsodálatosabban primitív mesterművei voltak. Olyan agyuk volt, ami mindegyik élőlény fölé helyezte őket, de olyan gagyi vízvezetékeik, mint a legalantasabb állatoknak. – Mit csinálsz te értéktelen förmedvény? Meglepetten felkiáltottam és megpördültem. Szerencsére annyira le lettem sokkolva, hogy azonnal elapadt a vízesésem, különben szép sárgára dekoráltam volna a fürdőszobát. De az ijedtségen kívül más hatása is volt. A büszkeség és öröm egy pillanat alatt szégyen és gyalázattá változott. Visszavonulót fújt, akár egy teknős, én meg ott álltam jóval kevesebbel a kezemben, mint amivel kezdtem. – Hé! – szólaltam meg azonnal. – Hová tűntél? – Légy hálás, hogy nem szabadítalak meg tőle egészben. – Hosszú karmok szaggatták szét a zuhanyfüggönyt ahogy egy Auphe lépett ki a kabinból, torkából nehézkesen törtek elő az emberi szavak.– Utána jóval kellemetlenebb lenne az ittléted, igaz? A felső vezetés – ezek a rohadékok csak akkor érezték jól magukat, ha folyamatosan szorongathatták a golyóidat… esetünkben szinte szó szerint. – Csak a dolgomat végeztem, főnök.– Fürgén felhúztam a sliccem. Jobb, ha nem cukkolom vele tovább az előttem álló alakot. – Minden a terveink szerint halad. Előrebiccentette a fejét, és összeszűkült, lángoló, gyilkos indulattal égő tekintettel nézett rám. – Ez az Auphe terve, nem pedig Árnyéké. Azt teszed, amit mondunk neked. Ezt – mutatott körbe majd felszisszent – ezt nem mondtuk neked.

– Ez – alatt valószínűleg a hotelszobát, Koboldot és minden mást érthetett, amit eddig csináltam. Nem számítottam rá, hogy ennyire rajtam tartják a szemüket. Az eddigi munkák során legalábbis nem tették. Rá kellett volna jönnöm, hogy most másként lesz. Ez volt a legnagyobb durranásuk, és láthatóan eltökélt szándékuk volt, hogy ott néznek a körmömre, ahol csak tudnak. Az, hogy berontanak a fürdőszobámba és a szart is elijesztik belőlem, a legkevesebb volt, amire számíthattam, ha nem úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek. – Felkavarod az állóvizet.– Elhagyta az emberi nyelvet és átváltott Auphe-ra, amit szintén megértettem. Úgy hangzott, mintha csótányok ütöttek volna tanyát a dobhártyád mellett, aztán elkezdtek volna szaporodni, de attól még felfogtam. – Abból pedig hullámok lesznek. A hullámok pedig ránk terelik a figyelmet, amit nem engedhetünk meg magunknak.– Olyan közel hajolt hozzám, hogy a fogai fémes felületén tisztán ki tudtam venni a tükörképemet. – A hullámok pedig elnyelik azt, aki kelti őket. – Oké, oké. Meghúzom magam, ha az kell. De van néhány ügy, amivel foglalkozni kéne. Caliban testvére, Goodfellow, mindketten bajt okozhatnak – mutattam rá bosszúsan.– Ezt nektek is be kell látnotok. – Nem, ha nem találnak ránk, vagy rád. És ha képes vagy visszafogni a túlfejlett egódat, akkor nem is fognak.– A csúcsos állán feszülő izmokon látszott, nagyon küzd az ellen, hogy a torkomba mélyessze azokat a csillogó agyarakat. – Úgy teszel, ahogyan mi mondjuk neked, vagy a következő dolog, amit megszállhatsz az a saját véres tetemed lesz. Az Auphe általában nem foglalkozott azzal, hogy fenyegetőzzön. Egyszerűen kinyírtak, és már mentek is tovább. A fenyegetőzés tényleg nem az ő világuk volt. Az ígérgetés viszont annál inkább. Most viszont más idők jártak…egy másik világban éltünk. De akármit tettem is, akárkit nyírtam ki – sőt, akár még az utcán is táncolhattam volna, anyaszült meztelenül – az Auphe nem árthatott nekem. Nélkülem nem létezett a tervük. Úgyhogy lenyeltem az egészet, elnyomtam egy ásítást és megígértem, hogy ezentúl jó fiú leszek. Egy elégedett morranás kíséretében újabb kaput nyitott, és visszament a Denevérbarlangba, vagy akárhová; igazából totál leszartam. Megpróbáltak irányítani, mint egy gyereket. Megpróbálták az orromra kötni, hogyan végezzem a munkámat, mintha nem ezt csináltam volna, mióta világ a világ. Megpróbáltak az orromnál fogva vezetni. Éreztem, hogy az én államon is megfeszül egy izom. Tekintsünk el attól, hogy ki akartam nyírni Goodfellow-t és Niket, csak úgy általános okokból. Ne foglalkozzunk azzal, hogy a szabadon folydogáló vérük látványa baromira felvillanyozott volna. Nem ez volt a lényeg. Profi voltam és tudtam, hogy ha kettejükkel nem bánunk el, akkor képesek mindent tönkretenni. Nik végletes elkötelezettsége kombinálva Goodfellow aljadék módszereivel homokszem helyett simán egy egész franciakulcsot tudott a gépbe dobni. Lehet, hogy az Auphe nem látta ezt, de én igen. És én megteszek mindent, hogy pontot tegyek ennek az ügynek a végére. És ha a főnökségnek ez nem tetszett, hát leszophattak. Már ha képes leszek bármikor újra előszedni.

Nagyjából húsz perc várakozás után a szobaszerviz végre megérkezett,. Miután tisztára töröltem a tányért, egy hatalmas ásítás kíséretében, teli hassal odasétáltam a légkondicionáló kapcsolójához. Olyan magasra tekertem a hőmérsékletet, amennyire csak lehetett. Nem voltam már hideg vérű, de legbelül még mindig ragaszkodtam a meleghez. Akár a napon fürösztöttem magam, vagy egy négycsillagos hotel szobájában melegedtem, nekem mindenhogy jó volt. Fáradtan pislogtam néhányat, aztán lecsuklottam az ágyra. Elképesztően környezetszennyező fűtési rendszerek, hamarosan ezek is már mind csak a múlt emlékei lesznek. Őszintén meg fogom gyászolni. A luxus minden formája az enyészeté lesz, még azelőtt, hogy igazán kiélvezhettem volna őket. Ez elég volt, hogy könnyekre fakasszon. Vagy hogy egy jót aludj rá. A második lehetőséget választottam. Később lesz még elég időm, hogy romboljak, pusztítsak és káoszt keltsek. Amennyit csak akarok. Kutyaviadalok – ha komolyan látni akartál egyet, és legalább annyi elhatározással kerested őket, előbb-utóbb biztosan rábukkantál egyre. Ha szerencséd volt, csak a pénzedet vesztetted el. De ha rossz helyre tévedtél be, akkor annál sokkal többet is bukhattál. Néhány viadalnak ugyanis válogatott közönsége volt. Ezek voltak azok, ahol a kutyák általában önmagukra fogadtak. Érdekes eredményeket szült az ilyesmi. Váltottam pár szót az ajtóban álló prostival. Valahol az ember és a farkas között ingadozott, megakadva a két forma közötti mutációban. Ijesztően sűrű szemöldöke eltakarta borostyánszínű szemét. Az álla, noha emberi formája volt, az átlagosnál hosszabbra nyúlt, fogsora láttán pedig bármelyik fogszakorvos tapsikolt volna örömébe. Hosszú barna haját összefogva hordta. Ugyanolyan színe volt, mint a kivillanó szőrpamacsoknak a nyakánál és a hónaljánál, ott ahol az ujjatlan felső már nem takarta el. Nagyon európai kinézete volt. A legendák szerint vérfarkassá csak válni lehet. Ez hazugság. Ugyanúgy születtek. De nem mind egyenlőként. A vérfarkas társadalom bizonyos rétegein belül a belterjesség teljesen elfogadott volt. Úgy gondolták, hogy így közelebb kerülhetnek a tisztán farkas énjükhöz, az emberivel szemben. Legalábbis ez volt a teóriájuk. Egy sima vérfarkas bármikor át tudott változni emberből farkassá, egy pillanat alatt teljes egészében átalakítva a testét. Számukra azonban ez nem volt elég. Tökéletes farkas alak, egyfolytában, ez volt a céljuk. Ez a nő itt a kísérletük egyik kevéssé sikeres darabja volt. Dumáltam vele egy kicsit, ő pedig azonnal megérezte bennem, hogy más vagyok, mint az átlag. Szaglásban még az Auphe-ot is kenterbe verték. Az első szippantások után a szeme gyakorlatilag keresztbe állt. Nem Auphe, nem ember, nem Árnyék. A három közül egyik sem, mégis több, mind azok együttvéve. Érdekes illat lehetett. Kitágult orrlyukaival többször is beleszagolt a hajamba, miközben beszéltünk és boldogan morgott hozzá. Amíg nem a lábamat szagolgatja, addig oké. A szemem sarkából észrevettem a hajában ugráló bolhákat. Ha a kotont

bolhanyakörvre kellett cserélned, akkor már tudhattad, hogy baj van. Adtam neki egy ötvenest, cserébe ő adott nekem két nevet. Aztán magam mögött hagytam, és lesétáltam egy lépcsőn egy sötét pincehelységbe, ami tele volt nagyon, és kevésbé szőrös emberekkel. A levegőt megülte a vér rozsdához hasonló illata és az ázott kutyabőr szaga. A szoba közepén egy szögesdrótból hevenyészve összeeszkábált kör alakú ketrec terpeszkedett. Odabent két farkas küzdött egymással. Inkább voltak már állatok, mint emberek, csak az egyikről hiányzó farok, és a másik mélykék szempárja árulta el őket. Szőrpamacsok és vér repkedett, olyan szédítő sebességgel, mint ahogy a láncfűrész forog, és néhány pillanatra még engem is magával ragadott a harc heve. Értékeltem a nyers, dühöngő indulatot, és irigykedve néztem a tiszta vágást, amivel az egyik véres masszává gyalázta ellenfele torkát. Reménykedve feltettem egy dollárt a kék szemű szépségre aztán a tömegen átvágva az egyik távoli sarok felé indultam. Két figura kuporgott az egyik asztalnál egy üveg olcsó boron osztozva. A férfi elment volna embernek is, ha a szájában nem sorakoznak hófehér agyarak, és nem takarja drótszerű szőrzet az egész arcát. A mellette ülő nőnek finom arca, kerek világosbarna szeme és hegyes füle volt, valamint sűrű világosszőke haja. Megálltam az asztaluk mellett és mosolyogva, lágyan megszólaltam. – Csahos, Bodri, úgy hallottam munkát kerestek. A nő hosszú füle bosszúsan megrándult. A férfi felmordult, hüvelykujjával hordószerű mellkasára bökve. – A nevünk Wolfgang és Agyar.–Tömpe orrával gyanakodva szagolt a levegőbe, miközben olyan szemekkel méregetett, amiből arra következtettem, hogy vagy rövidlátó, vagy nagyon hülye. A kettő néha bámulatosan tud egymásra hasonlítani. – Ki a franc vagy te? – Na, ez már egy kissé kevésbé szokványos – horkantam fel.– Én vagyok az, akinek annyi pénze van, amiből sokáig tudnátok magatoknak rágójátékot venni. Elég ennyi, Pöttyös? Wolfgangnak láthatóan nem volt kenyere az egyenes beszéd. Előrebiccentette a fejét, összehúzta a szemét, míg csak egy fagyos vágás látszott belőlük, a torkából feltörő morgás pedig még az asztalt is megrezegtette. Tompa karmok szántották fel az asztal lapját, miközben az ízületei ijesztő hangon ropogtak. – Oké, te nem vagy beszédes kutyus. Tisztelem az ilyet. Nézd, nem azért vagyok itt, hogy a golyóidra lépjek. Ezt inkább meghagynám az állatorvosoknak.– Közelebb húztam egy széket, és ledobtam rá magam. Levettem a sötét szemüvegemet, ezüstszín tekintetem pedig találkozott az ő ellenséges pillantásával.– De az biztos, hogy nem akarsz velem kinek–van– nagyobb–fasza játékba kezdeni, haver, ezt borítékolom.–Vastag köteg dohányt húztam elő a zsebemből. Ledobtam az asztalra, és továbbra is farkasszemet nézve vele folytattam.– Jó kiskutyának tűnsz. A jó kiskutya pedig fogná a jutalmát, befogná a pofáját és végighallgatna. A morgás mély üvöltésbe csapott át, aztán Wolfgang elhallgatott, ahogy kecses

ujjak simítottak végig az arcán. Mint a legtöbb kapcsolatban, a nő itt is rajta tartotta kezét a dolgok anyagi részén. A fickó egy vontatott sóhaj kíséretében hátradőlt a székben, fejét pedig a válla közé húzta, akár egy teknős és rám vicsorgott. – Oké, oké. Akkor beszélj végre! Mit akarsz tőlünk? – Azt, ami egyébként is jön belőletek. Zabáljatok.–Hátradőltem a székben, és összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, közben felvontam a szemöldököm. – Végtére is nem ezt csináljátok, ti csúnya gonosz farkasok? Megeszitek a nagyikat meg a kislányokat, nem? Nem mintha biztos lettem volna benne, hogy Georgie Porgie még gondot fog okozni. Bizonyos szempontból ő mélyebben benne volt ebben az egészben, mint azt talán felfogta. Ez volt a baj a pszíkkel – náluk soha semmit nem tudhattál biztosan. Lehet, hogy Georgina nem keresi Nikót, de az biztos, hogy Niko felkeresi őt. Mivel a bátyám minden eszközt megragadott, hogy megtaláljon, előbb vagy utóbb tutira felkeresi Georginát. Tutira átverte őt, amikor elment, hogy beszéljen vele a fagyizóban történtekről és biztos voltam benne, hogy többet tudott annál, mint amit felfedett előttünk. Nem tudhattam, most mit fog csinálni. Lehet, hogy továbbra is hallgat, de az is lehet, hogy kitálal. Akárhogy is, nem vállalhattam a kockázatot. Egyébként is, egy elképesztően aranyos göndör, vörös hajú pszí? Könyörgöm! Egyszerűen túl édes volt, hogy életben maradjon. Csak szívességet teszek a világnak. Hiszen én már csak egy ilyen rendes fickó vagyok. Néha le kell lassítanod, hogy megszagold az út szélén nyíló rózsákat. Még be kellett néznem az Auphe-hoz, megkukkantani, hogy mennek a dolgok, mielőtt hangyássá válnak, és újabb látogatást tesznek nálam – vagy ami még annál is rosszabb, újra kémkedni kezdenek utánam. Ezúttal nyitva tartottam a szemem, de sehol nem láttam őket. Remélhetőleg ez így is marad. Ami a rózsákat illeti, sikerült egészen összekapni az ügyeimet. A dolgok az ütemtervnek megfelelően haladtak, és semmi akadályát nem láttam annak, hogy egy kicsit hátradőljek és élvezzem az életet. Ezer és egy érdekes dolgot csinálhattam ebben a városban, és ami még ennél is érdekesebb, nem mindegyiknek volt köze az erőszakhoz. Eljött az ideje, hogy turistáskodjak egy kicsit és körbejárjam a várost, még mielőtt az megszűnne létezni. Néztem a viadalt egy darabig, megittam pár kört, és Wolfie legnagyobb bosszúságára flörtöltem egy kicsit Agyarral. Mire kimásztam a füstös lyukból, a szürkület már leereszkedett a városra, az esti hűvös pedig fagyos ujjakkal simított végig a hajamon. Haragosan szívtam be a hűs esti levegőt, és azt kívántam, bár a meleg hotelszobámban lehetnék a fűthető ágytakarók között. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy a rossz időjárás elrontsa a jókedvemet, tehát leereszkedtem a házak közé, miközben a kedvenc időtöltéseim egyikének hódoltam; zenét hallgattam. Imádtam a zenét. Muszáj volt, a sok fúria nővéremmel... A hímfúriák is énekeltek, ők azonban más okból. Mi nem bujkáltunk tornyok között egész nap, hogy előre megénekeljük a kastély urának

vagy asszonyának halálát. Nem kösz. Osztani a halált egy dolog. De csak várni rá, hogy bekövetkezzen az egészen más. Úgy értem, basszus, mennyire lehetsz passzívan agresszív? Ja, komáltam a zenét. Mindenféle zenét. Ebből a szempontból tiszteltem az embereket. Ebben az egyben tényleg nem volt vetélytársuk. Lehet, hogy nem volt meg a belső mágiájuk, de ha zenéről volt szó, képesek voltak megalkotni azt saját maguknak. A rock volt a legjobb, de nem voltam különösebben válogatós. Az évek során minden zenei irányzatban találtam olyat, ami tetszett nekem. Ha volt ritmusa, ha felforralta a véremet, és ha tudtam rá gyilkolászni, akkor már minden kívánságomat teljesítette. Miközben ezt a hármast kutattam, beleszaladtam valamibe, ami felkeltette a figyelmemet. Valami olyasmi volt, amire már korábban is gondoltam, de eszembe nem jutott addig, amíg szinte arcul nem csapott. A Kifestett Hölgy egy tetoválószalon volt, csodálatosan kemény, és tele rosszabbnál rosszabb arcú férfiakkal. A nyomomba se érhettek, de ha már itt tartunk, ki lett volna képes erre? Több lánc, izom és preparált bőr volt a srácokon, mint ami mellett még el tudsz menni szó nélkül. Legalábbis Goodfellow így gondolta volna. Ez persze azonnal elrontotta a jókedvemet. Még mindig nem voltam túl boldog a faun viselkedésében beállt hirtelen változás miatt. Azt hittem már kiismertem. A tény, hogy mégsem, egyáltalán nem tetszett nekem. És nem csak az egómról volt szó, bár be kellett ismernem, hogy nagyrészt ez volt az oka. Nem, a baj az volt, hogy Goodfellow ezzel rohadt nagy homokszemet vitt az egyébként tökéletesnek hitt tervbe. Ha már arra sem számíthattam, hogy ő a hírének megfelelően cselekedjen, akkor kire fogadhatnék nyugodt szívvel? Pontosabban kire ne fogadjak? Vagy inkább kikre? Akárhogy is, a válasz az Auphe volt. Sokban hasonlítottak rám, ez igaz. És ez volt a probléma gyökere is. Ismerd meg önmagad… jó kis életfilozófia. Gyakran megóvott attól, hogy csúnyán ráharapjak valami rosszra. Szerettem volna a nyerő oldalon lenni, de hogy az Auphe mennyi ideig óhajtott engem ott látni, az már egészen más tészta. Tolvajok és szörnyetegek között nincs becsület. De ha valamiben igazán bíztam, az az volt, hogy képes leszek jól kijönni a dolgokból. Ugyanakkor, az idő előrehaladtával a dolgok nagyon hirtelen érdekessé is válhattak. Leráztam magamról a baljóslatú gondolatokat, és az előttem álló feladatra koncentráltam. Kiválasztani a tetkómat. Rengeteg önmagában is művészeti értéket képviselő darab közül választhattam. Kígyók, koponyák, kígyókat okádó koponyák – amit minden bizonnyal ironikusnak szántak, legalábbis szerintem – és ezernyi más morbid gyöngyszem. Olyan határozatlan voltam, mint kisgyerek az édességboltban de végül megmaradtam az egyik klasszikusnál. Egy szót választottam. Csak egyetlen szó, fekete betűkkel, akár a lelkem, egy élénkpiros szívbe zárva. ANYU

– Tisztelned kéne az anyádat, Cal – mondtam, miközben a tű vígan szántott bele a húsomba. – Ha ő nem lett volna, mi most nem lennénk itt. Egyikünk sem.–Az alkotás a bicepszemre került, volt vagy öt centiméter magas, és erősen elütött a bőröm sápadt árnyalatától. Megérte a tű minden egyes szúrását és minden csepp vért, amit a durva szövésű géz itatott fel. Elég volt, hogy egy pillanatra azt kívánjam, bár ne lennénk egyek és láthatnám a kifejezést az arcán, mikor meglátja mit tettem. Az ujjammal felitattam egy csepp vért, és megízleltem. Immár az enyém volt, mégis furán ízletesnek és újszerűnek tűnt. A tetováló fickó lassan megrázta a fejét, miközben befejezte az utolsó betűt is, de nem szólt egy szót sem. Elég régóta dolgozhatott itt, hogy ennél sokkal bizarrabb viselkedéstől se rezzenjen meg a szemhéja. Ahogy hátradőltem a székben és körülnéztem, sok kemény pillantást láttam felém villanni. Érdeklődve nézegettem a betűket a karomon, aztán a tükörben is megszemléltem magam. Nem tudtam mit tenni az arcomat szinte kettévágó slampos, önelégült vigyorral, amivel a saját tükörképemet szemléltem. De ha a fickó pillantását vesszük – amit rám vetett, miután kifizettem –, nos abban lehet, hogy az elégedettségnél kicsit több is volt. A nyájat olyan könnyű volt elcsábítani. Mikor kiértem az utcára, nem voltak új céljaim, csupán elhatározás, hogy bevégzem a korábbiakat. Következő állomás az Auphe központja. Lássuk, hogy álltak a dolgok a Grendel oldalon. Minden valószínűség szerint még néhány napig nem végeznek az előkészületekkel, de fő a biztonság. Nem kéne még jobban felidegesíteni a munkaadókat, mint amilyenek most. És miután már eddig is jól felkúrtam az agyukat – arról nem is beszélve, hogy egyet lelőttem közülük –, előnyösebb volt, ha most a legjobb oldalamat mutatom feléjük. Olyannak, amilyen. Miközben a metróállomás felé tartottam, kicsit elgondolkoztam az Auphe-on. Nagyon úgy gondolták, hogy mindent frankón kitaláltak, és ami azt illeti, nagyrészt tényleg elég alapos munkát végeztek. Itt volt például a tenyésztési program, aminek Caliban volt az egyetlen felmutatható eredménye. Ezért is járt nekik a pont. Soha nem gondoltam volna, hogy ez kivitelezhető – főleg mivel először találni kellett egy embert, aki hajlandó volt együttműködni. Nem mintha a kooperáció elengedhetetlen lett volna, de manapság, a technológiai felemelkedés és hanyatlás korában sokkal gyümölcsözőbb volt, ha mégis együttműködött az illető. De néhány emberöltőnyi próbálkozás után mégis megszületett a saját kis Auphe-ember hibridjük. Azonban amíg az anyja maga volt a megtestesült segítőkészség, addig a fiára ez már egyáltalán nem volt igaz. Az Auphe végtelenül biztos volt abban, képesek lesznek „meggyőzni” őt, hogy csatlakozzon az ő nagy tervükhöz. De nem hibáztathattad őket ezért. Ebben a kérdésben még én is velük fogadtam volna. De Calibannal kapcsolatban tévedtek. Lelépett Tumulusból a tanulmányai kellős közepén, és az Auphe azóta csak a nyomában koslatott. Márpedig nélküle, a nagy jelző csak a kudarcuk elé illeszthető be. A nagy és büdös enyhe kifejezés lenne.

Noha tök jó lett volna, ha a végletekig makacs Cal hajlandó lett volna beállni a sorba, azért ez nem volt feltétlenül szükséges. Csak jóval leegyszerűsítette volna a dolgokat, könnyebb lett volna figyelemmel kísérni a fizikai fejlődését és az azzal egyenes arányban fejlődő képességeit. Ja, valóban megkönnyítette volna az ügyet, de mivel Cal nem volt többé, immár rohadtul nem számított. Hála nekem, az Auphe ismét nyeregben volt. Csupán néhány további apró részletet kellett kivitelezni, és övék a győzelem. Ahogy az ingatlanügynökök mondják, minden a helyszínen, a helyszínen és persze a helyszínen múlik. Az Auphe-nak megvolt Cal, megvoltam én, de még kellett nekik egy nagy halom energia is... Nem egy egyszerű kaput készültek megnyitni. Két laposelem nem lesz elég hozzá. Bazi nagy energiaforrásra volt szükségük. Ley-vonalak metszéspontja megtenné. Bár egy elhagyatott vallási központ még jobb lenne. Azokban rengeteg energia tudott felhalmozódni az évek során, főleg ha a hit, ami táplálta, szívből jött. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy a főnökök mit sütöttek ki. A cím, amit megadtak nekem Brooklynban volt a Sunset Parkban. Egy elhagyott raktárépület volt, ami hatalmas méreteivel tornyosult a mellette álló két, szintén magára hagyott lepukkant épület fölé egy szebb napokat is látott háztömbben. Szürke beton, málló téglák, betört ablakok, komor hangulat – nem nagyon hallottam a ministráns fiúk kórusát, se a harangok kongását. Nem, ha onnan kiszűrődtek volna hangok, azok leginkább vérfagyasztó sikolyokra és könyörgésekre emlékeztettek volna. Az pedig számomra sokkal szebb muzsika lett volna, mit amit bármilyen harang produkálni képes, és adott volna némi méltóságot ennek az istenverte lyuknak. Nem volt egy VIP-osztály, de megteszi. Ez lesz a legnagyobb, a legjobb és a legutolsó utazás, amiben az emberiség részt vesz. Az pedig, hogy én ülök majd a volánnál, még viccesebbé tette a dolgokat. Odabent az Auphe sürögve-forogva, eltökélten próbálta megtisztítani a hatalmas épületet valamitől, ami leginkább egy nagy halom törmeléknek látszott. Majdnem százan rohangásztak fel-alá, emberfeletti erővel mozgatva a hatalmas törmelékdarabokat. Nagyjából ennyi Auphe maradhatott összesen a világon. Tumulus maga valószínűleg kongott az ürességtől, de hát ez volt a hátulütője annak, ha felkerültél a veszélyeztetett fajok listájára. – Hé, főnök! – szóltam oda a legközelebb lévőhöz.– Hogy áll a tavaszi nagytakarítás? – A világmindenség arculatának újjáformálása megkövetelt bizonyos előkészületeket, de nem gondoltam volna, hogy a tökéletes tisztaság is ezek közé tartozott volna. Egy szót se szóltak a korábbi kis látogatásukról. Az Auphe nehezen tűrte az engedetlenséget. Most minden bizonnyal azt gondolták, hogy meghúzom magam, és úgy viselkedem, mint egy megruházott gyerek, megalázkodva a hatalmas Auphe előtt. Álmodik a nyomor. Zsoldos voltam, nem kurva. Válaszul a kérdésemre, az Auphe pókszerűen ízeit ujjaival a földre mutatott. Lehet, hogy Kínára akart utalni, de nem hiszem. A jade, a pagodák, meg a szecsuáni csirke mind tök jó dolgok voltak, de jelen helyzetben totál

haszontalanok. Leguggoltam és rátettem a kezemet a kis helyre, amit már megtisztítottak a törmeléktől. A beton érintésre sokkal hűvösebb volt, mint a körülöttünk lévő levegő. Sokkal hűvösebb, mint lennie kellett volna. Belőlem is megpróbált kiszívni minden melegséget, miközben sötét, méregtől csöpögő dolgokat súgott a fülembe. Olyan végtelenül sötét gondolatok szálltak fel onnan, amik a legjámborabb ember lelkét és képesek voltak kifordítani, a remény helyett pedig csak kínzó, pusztító kétségbeesést hagyva hátra. Cuki. –Áh – hümmögtem elismerően.–Semmi nem melengeti meg úgy a pici szívemet, mint egy jó kis mészárlás. Ez is egy olyan dolog, ami képes volt iszonyatos mennyiségű energiát termelni. Erőszakos halál, ráadásul nagy számban. Sok ember halt meg ezen a helyen, a hamvaik pedig sok méterrel a föld alatt nyugodtak. Emberi mércével ugyan már régen történt a dolog, de olyannyira átitta ezt a közeget, hogy még most, évszázadokkal később is érezhető maradt. Itt voltak, és vártak... vártak ránk, várták, erre a pillanatra. Szinte könnybe lábadt a szemem. Lehet, hogy amerikai őslakosok gyilkolták halomra a bevándorlókat, vagy fordítva. De az is előfordulhatott, hogy akkor történt, amikor fehér ember lába még nem érintette a kontinenst. De akármi is volt, emberekből származott. Érdekes, hogy az emberek milyen könnyen képesek voltak kioltani egymás életét – de mindig volt valami, amivel feljogosították magukat erre... mindig találtak okot. Önvédelem, forradalom, bosszú, őrület – mindig találtak valami kifogást. Az a néhány, aki pedig őszintén kimondta, hogy csak a móka kedvéért tette, azokat lecsukták. Vagy megölték őket, a társadalom érdekében... ironikus, nem? Hallottátok már a kifejezést „Elcseszni egy tökéletes álmot”? Erről szólt az egész emberiség. Képesek voltak felfogni az ölés egyszerű és önmagában hibátlan fogalmát, és becsomagolni a pszichoblabla, a tagadás és szánalmas rituálék fátylába. Mindent megtettek, hogy elvegyék az ölés egyszerű örömét és letisztult szépségét. És mégis, nagyobb léptékben gyilkolásztak, mint az összes szörnyeteg a világon, együttvéve. Ezt tiszteltem bennük. Megpaskoltam a betont, és szinte hallottam a dühöt és a csalódást, amikor valakiből egy pillanat alatt kiszippantják az életet. Csiklandozta a tenyeremet, akár egy macska selymes bundája. Finom. – Tartsatok ki – mondtam csitítóan.– Már nincs messze.– Nincs messze, hogy szárazra szívjuk őket. Az értelmetlen halál és a bosszú utáni hangtalan sikolyok nem fognak többé végigvisszhangzani az idők tengerén. Nem marad más, csak a semmi. Oké, nem ez volt a paradicsom, de a pokol se. Örülniük kéne. Ők jobban fognak járni, mint a legtöbben, akik az utamba akadtak. Még egyszer utoljára rácsaptam a földre, mielőtt felegyenesedtem volna.– Majd később megköszönitek. Amit az imént mondtam az emberekről, meg az ő elképesztő méretű öldöklési hullámaikról... nos, nemsokára megdolgoztatjuk majd őket a pénzükért. Semmissé tenni nem ugyanaz, mint elpusztítani, de a végeredmény mégis

ugyanaz marad. Mivel a tervünk gyakorlatilag arról szólt, hogy semmissé tesszük az egész emberi fajt, arra számítottam, jó móka lesz. Tisztelet az Auphenak az elhatározásért és az inspirációért, amivel kidolgozták ezt a tervet. Az idők hajnala óta szinte a tápláléklánc csúcsán voltak. De aztán jöttek az emberek. Eleinte nem jelentettek fenyegetést. Sőt! Inkább voltak szórakoztatóak. Mókás volt játszadozni velük, kiélvezni vad ügyességüket és azt, hogy nem törtek meg olyan könnyen. Nincs is rosszabb egy törékeny játéknál. A rossz csak az volt, hogy az a játék szaporodni kezdett. Az egyik pillanatban már ezernyien voltak, a következőben meg már milliónyian. És egy milliónyi röfögő disznó már képes volt hazavágni egy magányos farmert, függetlenül attól, hogy az milyen okos volt. Bezony, az egyik pillanatban az Auphe még vígan és gondtalanul úszkált, mint a kagylók; a következőben pedig már jött az emberek gerjesztette szökőár, és a partra vetette őket. És velük együtt mindannyiunkat. Belőlük túl sok volt, belőlünk meg túl kevés, ennyi az egész. Manapság. Ezért az Auphe úgy okoskodott, mi lenne, ha nyitnánk egy kaput a múltba? És ezért volt szükségük rám. Egyetlen Auphe sem képes időkaput nyitni. Ehhez elképesztő mennyiségű energiára volt szükség, amivel ők egyszerűen nem rendelkeztek. Ráadásul az energiák megzabolázása nem tartozott az Auphe képességei közé. Az enyémek közé viszont annál inkább. Elég sok belső energiával rendelkeztem, és ha e mellé még egy külső forrást is meg tudtam csapolni, a végeredmény egy atomrobbanást is simán kenterbe verne. Egy tökéletes világban egyszerűen megszállnék egy Auphe-ot, irányításom alá vonnám az energiákat, és megnyitnám a kaput. Elméletben sima ügy lett volna. De természetesen nem volt az. Már a tenyésztési program előtt is próbálkoztunk vele. Az eredmény néhány, apró darabokra robbant Auphe lett. Kiderült, hogy egy Auphe és én nem voltunk kompatibilisek. Úgyhogy jó pár kísérlettel később az emberek mellett döntöttek, mint a legvalószínűbb alany. Kiderült, hogy egy olyat képes lennék megszállni, és egy kis genetikai manipulációval létre tudnak hozni egy félvért is. A végső modell elég emberi lett ahhoz, hogy megszálljam, de volt benne annyi Auphe, hogy meg tudjon nyitni egy kaput. Könnyebb volt kigondolni, mint kivitelezni, de idővel sikerrel jártunk – és a kulcsszó itt az – idővel volt. Úgy gondoltuk, hogy a félvér létrehozásával már nyert ügyünk van. De Caliban, a rohadt kis szarházi alaposan beleköpött a levesünkbe. Elvigyorodtam, és büszkén megveregettem a mellkasomat. Most már az én rohadt kis szarházim. Makacsnak bizonyult, mentálisan és fizikálisan is. Az együttműködés már akkor sem volt az erőssége, amikor még józan volt; és ez csak romlott, miután felült az elmebaj-expresszre. Nem mintha ez elrettentette volna az Auphe-ot. De ha ez nem is, a teste gyengesége igen. Nem tudott kaput nyitni. Az idegrendszere, a belső energiaforrása… hívjuk akárhogy… egyszerűen nem volt elég ahhoz, hogy felkattintsa azt a kapcsolót. Nem volt elég felnőtt, eléggé kifejlett, hogy végrehajtsa ezt az ugrást. Az Auphe egyetlen lehetősége maradt, hogy várjon,

amit meg is tettek… egészen addig a pillanatig, amíg a kis Cal először ki nem nyitotta a csipáját igazán, és el nem húzott. Na az…az aztán halálos volt. Kár, hogy semmire nem emlékszik belőle. Megölte az apját, és lelépett egyenesen az Auphe orra elől, azok voltak a szép idők. Szép idők, bizony. De azóta eltelt négy év, és Cal történetének immár vége. Most már csak annyira volt szükség tőle, hogy a segítségével megnyissuk a kaput a múltba. Az Auphe-nak immár esélye sem volt a túlélésre, de a múltban, amikor az emberek még szétszórva éltek, sima agyaggalamb-lövészetet rendezhetnek majd közöttük. A hamarosan bekövetkező jövőben ez a csapat Auphe csatlakozik az áldott tudatlanságban leledző társaikhoz, és akkor Ember Edének annyi. Nem szükséges kiirtaniuk az összest – a 95 százalékuk valószínűleg elegendő lesz. Annyira jó játékszerek voltak. Márpedig nincs értelme leengedni a gyereket a fürdővízzel, igaz? Nekünk, többieknek az élet olyan lesz, mint amilyen a kezdetekkor volt. Az emberek viskókban vagy barlangokban húzzák majd meg magukat. Ismét rettegnek majd minden apró hangtól az ajtajukon, tudván, hogy vagy a szél az... vagy mi. Remek dolog a félelem. Ez volt az étvágykeltő, ami felébresztette bennünk a vér és az erőszak iránti éhségünket. Sajnos búcsút kell vennem a fűthető takaróktól, de néha be kell fognod és le kell nyelned a rosszat is a jó mellé. Sima ügy lesz. Sétahajókázás. Ja, sétahajókázás. Tévednék, vagy tényleg ez volt ráírva a Titanic koktélszalvétáira is? Kiderült, hogy mint mindig, ezúttal sem tévedtem. Ha minden jól megy, jobb, ha azonnal gyanakodni kezdesz. Ha minden kitűnően jól megy, akkor pedig nézd meg a cipőd talpát, hogy mikor léptél bele a szarba. Vagy esetünkben, hogy mikor piszkítottak az ajtód elé. Megadtam a hotel címét, sőt még a szobaszámomat is a két szőrgolyónak, hogy másnap reggel jelenthessenek Piroska sorsáról, amit már epekedve vártam. Már ha az epekedve azt jelenti, hogy kiterülve fetrengtem a jacuzzi-ban, miközben bort vedeltem és a hotel legjobb szivarját szívtam mellé. Amikor meghallottam a kevéssé diszkrét kaparászást az ajtómon, felpillantottam, egy füstkarikát fújtam a plafon felé, majd kiszóltam: – Gyertek be! – Két láb kimért lépteit hallottam közeledni a fürdőszoba felé. Másodpercekkel később Wolfgang állt meg az ajtóban, a rajta lévő véres vágásokat és horzsolásokat alig takarta viharvert hosszú kabátja. Amikor elfintorodott és véres nyálat köpött a padlóra, láttam, hogy a fogait ripityára törték. Agyar pedig gyanúsan nem volt sehol. Nem jó jel. – Nahát, nézd csak ki jött vissza fülét-farkát behúzva. – A borospohárba ejtettem a szivart, és rögtön az üvegért nyúltam. – Úgy tűnik, hogy valakinek jól szétrúgták a szőrös seggét – mondtam hűvösen. A lábamat nekitámasztottam a medence túlsó oldalának, és egy hatalmas fürt szőlőt vettem a kezembe, ezzel készítve fel magam, a hosszú és teljes inkompetenciáról árulkodó panaszáradatra. – Nyögd ki, Morzsa! Hogy kurtátok el?

– Nem volt kislány.– Fájdalmasan tapogatta a kézfején lévő egyik vágást.–Nem volt ott semmiféle kislány– ismételte védekezően a sebeit nyalogatva, s nem csak képletesen.– Csak emberek kardokkal. Sok ember. Ebben hazudott. Talán többször is. Éreztem. Cal képes volt rá, és ezáltal én is. – Nem volt ott a lány, azt mondod. – Úgy tippeltem, hogy ez volt az első hazugság. Ott volt, az biztos. Nem volt értelme, hogy Niko ott őrködjön, ha nem lett volna. Töprengve hozzáérintettem a borosüveg száját az államhoz. Ami pedig a második hazugságot illeti.–Egy egész hordányi vérszomjas, kardokkal hadonászó ember, akik mind csak azért voltak ott, hogy megszerezzék a ti értéktelen irhátokat. Hát nem aranyos? Hol a csajod? – Halott.–Egy pillanatra megcsillant a szeme. Harag, veszteség, gyász. – Levetette magát, a plafonról... egyenesen az egyik rohadék nyakába, de az elugrott előle. – Megrázta a fejét, ápolatlan haja a szemébe hullott. – Eltűnt. Örökre. Megpróbáltam megbosszulni, de túl sokan voltak. – Túl sokan. – Felálltam, a víz patakokban folyt le rólam. – Mondd csak, mennyi az a túl sok? Mondd el újra, hogy mennyire kibaszottul sok, az a sok! – Az üveg apró, borotvaéles repeszekre robbant, amint a háta mögötti falhoz vágtam. De csupán tompa darabkáknak tűntek a bensőmben fortyogó haraghoz képest. Nem az Auphe volt az egyetlen, akik nem szerették, ha az útjukba álltak. – Mert tudod mit? Azt gondolom, hogy az a sok, mindössze egyetlen egy valaki! A vérfarkas ajkai visszahúzódtak, feketére alvadt vért és még mindig lenyűgöző tépőfogakat fedve fel. Aztán a keménykedésnek vége szakadt, és ismét lehajtotta a fejét. – Az asszonyom. A gyönyörű asszonyom.–Tenyerével megtörölte az orrát.– Ketten. Ketten voltak. Ember. Más. Elvették tőlem az én csodálatos asszonyomat. Kettő. Niko volt az egyik. Goodfellow pedig valószínűleg a második. Az a rohadt kurvapecér kezdett felbosszantani. Hogy miért nem vette fel eddig a nyúlcipőt, rejtély maradt előttem. Elég volt csak rágondolnom, hogy elveszítsem a türelmemet, pedig szerettem úgy gondolni magamra, mint egy laza fickóra. Léptem egyet és felszisszentem a talpamba hasító fájdalomtól. Lehajoltam, és kihúztam belőle egy véres üvegszilánkot. Törékeny ez a test. Ez egy olyan mellékhatás volt, amit nem tartottam túl kellemesnek. Még valami, ami idegesítsen, de ez korántsem volt olyan rossz, mint az, ami a fülemben visszhangzott. Wolfgang most már vonyított. Gyászének volt ez az elveszett kedveséért, fülbemászó és magányos, mint a csillagok utolsó pislantása, mielőtt az univerzum kihuny körülöttük. Sóvárgó. Elveszett. És kurvára hangos. De a légcsövébe döfött törött üveg gyorsan segített ezen. A padlóra dobtam az üveg nyakának maradékát. Egyre terjedő vértócsába zuhant bele, és pont ugyanolyan alaposan darabokra tört, mint Wolfie szíve az imént. Aztán csend lett, áldott csend. Átléptem az immár mozdulatlan testen, hogy felöltözzem.

Sajnos kénytelen voltam rohadt nagy kupit magam mögött hagyni a takarítóknak. Csak meg akartam mutatni... soha ne végeztesd kutyákkal egy Árnyék munkáját. Szerencsére már megvolt a tervem, hogyan fogok elbánni Nikóval, és ha már itt tartunk Goodfellow-val is. Ami George-ot illeti, őt hátra kellett hagynom. Vagy nem mondott el semmit, vagy már túl késő volt kijavítani a fiaskót. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem beszélt. Ott a fagyizóban, amikor még csak figyeltem Calt, láttam, hogyan fakad sírva Georgie. A fatalizmus úgy ragyogta körbe, mint valami kék színű aura. Ami megtörténik, az megtörténik, és biztosan nem lesz vidám. Van egy elmélet, miszerint a sorsot nem lehet elkerülni, se megváltoztatni, de még megcsúfolni se. Ha ehhez a teóriához tartottad magad, rossz híreket közölni az emberekkel elég értelmetlen dolog volt... hacsak nem szeretted bámulni az arcukat, amikor közölted velük, hogy szerdán egy versenyzongora esik majd a fejükre, és egy rohadt szalmaszálat se tehetnek keresztbe, hogy ezt elkerüljék. Míg ez nekem elég ok lett volna, a cuki kis Georgie Porgie számára biztosan nem. Mi volt az én életfilozófiám? – kérdezheted. Egyszerű. Élj a pillanatnak. Igen, igen. Ismerősen hangzik, ebben biztos vagyok. Minden önmagát kiképzett guru, minden pszeudo – megvilágosult elmebeteg, mindenki, aki csak egy fokkal is kevésbé sekélyesebbnek gondolta magát egy pocsolyánál ezt szajkózta. Jól hangzott, az biztos. Ráadásul még igaz is volt. Hadd aggódjon csak az Auphe a dicső múlton és a barátságtalan jövőn. A múlt teli volt kényelmetlen emlékekkel, a jövő pedig végtelen lehetőségekkel, na és akkor? Nem számított semmi, csak az itt és a most. Egy egész óceánnyi vér a múltból sem ért annyit, mint egyetlen selymes cseppje az ujjaid közül, az áldott mából. Élj a múltbéli tetteid varázsában, és egyre nehezebb lesz követni, és ami még fontosabb, élvezni a jelenbeli mészárlásokat. De ez az én életfilozófiám volt, és míg engem boldoggá tett, a főnökeimet valószínűleg jóval kevésbé nyűgözte le. Vagy ha már itt tartunk, le se szarták. Eltereltem a kényelmetlen gondolatokat, és elhagytam a hotelszobát. Előbb vagy utóbb valaki keresni fog a halott vérfarkas miatt. Végtére is a kiírás a recepciónál szigorúan kijelentette: Állatokat behozni tilos! Odakint sétáltam egy kicsit, metróztam egy sort, majd megint sétáltam. Amikor pedig elértem egy bizonyos sarokhoz egy bizonyos háztömbnél, ismét a kezembe vettem a mobilomat. Ezúttal sikerült elkapnom Nikót, és hűűű, de mennyire fel volt nyomva az agya. Egy rövid „Igen?” vert visszhangot a fülembe. Olyan volt, mintha egyenesen egy száraz jégtömbből metszették volna a szavait, egyszerre voltak fagyasztóak és perzselők. Ennyi gyerekes harag, mélyen a fagyott tundra alá temetve, rohadjak meg, ha nem melengette meg a pici szívemet. Nikóval játszadozni olyan volt, mintha a tűzzel szórakoztam volna, arról pedig egy piromániás is megmondhatja neked, hogy viccesebb, mint egy hordó tele veszett makikkal.

– Hé Nik, hogy ityeg a fityeg? – A zsúfolt utcán keresztül intettem az ajtónállónak. Elmosolyodott, aztán sapkáját két ujja közé fogva biccentett felém, láthatóan emlékezett rám tegnapról. –Találd ki, ki az! – Te.–Sztoikus, mint mindig. Meg kell hagyni jó tulajdonság. – Hát szabad így viselkedni? – korholtam bánatosan.– Miért nem hívsz Calnek bátyó? Még családtagok vagyunk, nem? – Cal a családom, nem pedig te. Tudom a nevedet, Árnyék. Tudom, mi vagy és nem vagy a testvérem. Egyetlen percig se hidd, hogy valami ostoba játékot játszhatsz velem. – Miért ne? Te eleget játszadoztál velem az évek során. Rángattál ide-oda. Mindezt természetesen a testvéri szeretet miatt, hogy megtaníts, hogyan védjem meg magam. Nem vagy kíváncsi rá, mennyire voltam jó diák? – Arcomon farkasmosoly terült szét. Tudom, hogy nem láthatta a telefonon keresztül, de azt éreztem, hogy kihallotta a hangomból. – Mert én nagyon is. – Nem hívnám éppen kíváncsiságnak – válaszolta laposan.– De ha ez kell ahhoz, hogy végre szemtől szembe kerüljünk, akkor boldogan megteszem. A „boldogan megteszem” enyhe kifejezés volt, még a krónikusan szerény bátyámtól is. Bármit megtett volna, hogy viszontlássa az öccsét. Igazán sajnálatos, hogy ezt már soha nem teheti meg, még akkor sem, ha szemtől szembe kerülünk egymással, és belenézhet tekintetem mélységeibe. Azon tűnődtem, vajon megéli-e azt, hogy rájöjjön erre. A remény hal meg utoljára. – Szemtől szembe – mondtam tűnődő hangon, miközben emlékek pörögtek a szemem előtt.–És tükör által homályosan. Hamarosan Cyrano. Még nem állok teljesen készen, de nemsokára igen.– Miközben a hazugság édes íze szétterült a számban, hozzátettem még – Mondd csak, Promise meztelen volt a hálóing alatt? Nem volt alatta más, csak a finom bőre, meg a krémszínű igazgyöngyök, igaz? Tudod mit? Lehet, hogy meg kéne néznem magamnak. – Nem vártam válaszra, hanem azonnal letettem a telefont. Most, Niko… most meglátjuk mennyire vagy jó valójában. Nem tartott sokáig, amíg feltűntek, Niko meg az ő lepcses szájú társa. Szerencsére a szuperhősjelmezeiket ma otthon hagyták. Goodfellow hanyagul vezette a méregdrága sportkocsiját és parkolt le a járdán, majd gyorsan kipattant a járgányból, hogy kövesse Nikót egyenesen a Promise lakásának otthont adó épületig. Nem törődtek az ajtónálló dühödt intéseivel, és már majdnem benn voltak, amikor újból felhívtam őket. – Gyorsabban ideértél, mint én, bátyó – mondtam gúnyosan sóvárgó hangon, miközben hallottam, hogy felkattintja a telefonját. –Vagy mégse? – Tudom, felhívta őt, hogy figyelmeztesse, de azzal is tisztában voltam, hogy már egy kevés idegesség is görcsbe tudja rántani a gyomrot, és epével önti el a torkodat. Én pedig imádtam adni. –Tudtad, hogy a vámpírok haláluk után nem hamuvá válnak? Igazából csak egy kupac trutyi marad utánuk. Ami ráadásul még ragad is. Szólni kéne a takarítónőnek, hogy hozzon egy extra felmosórongyot. – Te...

Nem vártam meg a különböző jelzőket, amikkel szerény személyemet illette volna. Helyette inkább intettem a tőlem pár méterre álló kölyöknek. Úgy csámcsogott a rágójával, mint valami retardált, de aztán felmutatta a tőlem kapott húszast, végül belebikázott a járdán álló sportkocsiba. Miközben meggyőzően káromkodtam, velem egy ütemben a Mercedes riasztója is vijjogni kezdett, eljutva a telefonig, és az utca túlsó oldalára is. Robin és Niko egyszerre fordultak hátra, és egy pillanat múlva már láttam is a felismerést megcsillanni a szemükben. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, aztán eldobtam a mobilt, sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Cal gyors volt, kecses, mint egy született atléta. De én még nála is gyorsabb voltam. A kettő kombinációja viszont arra kényszerített, hogy lelassítsak, szigorúan az emberi tempóhoz tartva magam. Átverekedtem magam a járdán tévelygő tömegen, még azt is hagytam, hogy egy autó lökhárítója oldalba kapjon. Morogva fogadtam az esést, és az aszfalt által keltett horzsolásokat is betudtam a jó teljesítmény árának. Hihető előadás, ez volt a kulcsa mindennek. Miközben talpra ugrottam, a kocsi hátsó ajtaja kivágódott, egy teljesen elsötétített belső tárva fel. Áthatolhatatlan fekete ablakok, méregdrága bőrülések és egy neandervölgyi embert is megszégyenítően szőrös sofőr... már akkor fel kellett volna ismernem a kocsit, amikor oldalba kapott. – Igazgyöngyök asszonya! – A mosoly, ami kettévágta az arcomat épp olyan sötét és vérfagyasztó volt, mint az autója ablakai. – Azt hittem odafönt vársz rám, hogy velem is elhancúrozz, mint a bátyámmal tetted. Az arca nyugodt és kifejezéstelen maradt. Ezúttal nem voltak gyöngyök, csak egy felém nyújtott kéz. Sötét, mélylila selyemkesztyűvel óvta bőrét, ahogy kinyúlt felém a napra. – Gyere velem, Cal. Hazaviszlek. Mi a francért próbálkoztak még mindig? Miért nem látták az igazságot? – Tévedsz vámpír – köptem ki.– Más megy haza. Az egész tetves világ hazamegy. – Míg ő továbbra is a levegőben tartotta a karját, én hátat fordítottam neki, és újból rohanni kezdtem az ellenkező irányba, ezúttal teljes erőbedobással, hogy visszanyerjem az elvesztett előnyt. A park nem volt messze, és ahogy a hátam mögé pillantottam, időnként megláttam Nikót a tömegben – őt meg azt a rohadt seggfej Goodfellow-t. Baromira élvezni fogom, amikor móresre taníthatom a kanos kiskecskét, hogy inkább maradt volna az emberek megfarkalásánál mellékállásként, mert ez a jóságoshős-imidzs rohadtul kezdett az idegeimre menni. A tetves kurvapecér nem volt más, csak egy túlfűtött kandúr, aki tigrisnek képzelte magát. Tudta, hogy ki vagyok, és azzal is tisztában volt, hogy mire vagyok képes. Ha azt hitte, szembeszállhat velem, akkor sürgősen fel kellett ébrednie. Illúziókban ringatta magát. Voltak páran a parkban, de nem annyian, mint amennyi az ilyenkor megszokott. Senki nem bámult rám hülyén, miközben ott vágtattam az úton. Lehet, hogy csak egy kocogó a sok közül. Vagy egy rabló, aki az áldozatát

üldözi. Vagy fordítva. Kurvára nem számított. Ez volt a Central Park. Ők foglalkoztak a saját dolgukkal, én is az enyémmel. Nem sokkal később már a fák között voltam egy elvadultabb rész felé futva. Nem úgy elvadult, mint a régi szép időkben, de annyira elvadult, amennyire a mai korban csak lehet. Miután megfelelő leshelyet találtam magamnak a sűrű aljnövényzetben, mély levegőket vettem, hogy megtöltsem oxigénnel a tüdőmet. Ez is egy olyan trükk volt, amit Nikótól tanultam. Mikor ő és Robin feltűnt, visszatartottam a lélegzetem. A szívem dobogását leszámítva teljes csendben lapultam a bokorban. Nikónak jó füle volt, de ezt egyetlen ember sem képes meghallani. Goodfellow-nak megvoltak a maga különleges képességei, de a hallgatózás sosem tartozott ezek közé. Figyeltem, ahogy lelassítanak, aztán megállnak. Niko letérdelt, és tenyerével végigsimított a sárguló füvön. Aztán felállt, és szótlanul Robinra nézett. Tudták, hogy itt jártam. Egyértelmű volt, ha tudtál olvasni a jelekből... egy-egy furcsa szögben eltört fűszál vagy földbe taposott levél. Egyértelmű volt, tekintve, hogy meg se próbáltam elrejteni a nyomaimat. De ami a fű és a levelek alatt lapult, már korántsem volt annyira egyértelműen kivehető. A számára nem kellően folyékony föld alatt ugyanis ott lapult Kobold, akár a pók a hálója közepén. És pont ugyanolyan gyorsan robbant elő a földből, mint egy nyolclábú. Gyönyörű látvány volt. Tettek még egy lépést, talán hogy tovább üldözzenek. Niko a szokásos hosszú, fekete kabátját viselte, amiben legalább húsz halálos pengét tudott elrejteni. Goodfelow sötétzöld pulóvert, művészien kikoptatott farmert és egy, a bátyáméval hasonló hosszúságú barna bőrkabátot viselt. Jézusom. Nik harchoz öltözött. Pán viszont inkább divatfotózáshoz – a szörnygyilkosok őszi kollekciójához. Hogy élveztem-e amikor Kobold darabokra szaggatta az összeállítást? Naná! Kobold a második lépésnél csapott le rájuk. Úgy lőtt ki a még mindig szálló földdarabkák közül, mint egy hőkövető rakéta. Masszív kezének egyetlen csapásától Goodfellow úgy szállt el, mint a győzelmi zászló. Kobbi fekete karmairól zöld pamutszálak lógtak, ahogy megfordult, és Niko felé kaszált. A csapás célt tévesztett. Nem voltam meglepve. Kobbinak nem volt esélye a bátyámmal szemben, egyedül nem. Szerencsére nem volt egyedül. Miközben Niko boszorkányos ügyességgel tért ki Kobold csapása elől, én előléptem a bokorból, és ugyanazzal a mozdulattal már lőttem is. Remek pillanat lett volna, hogy mondjak valamit. Valami gúnyosat, élesen bántót, amit utána életem végéig ismételgethetek. Baromi jó lett volna, de nem lassíthattam. Kemény szörnyeteg voltam, de a bátyám se volt piskóta a maga jogán. Egy az egyben elbántam volna vele. Már az almaosztogató kígyó korában se volt egyetlen emberi lény sem, aki képes lett volna szembeszállni velem. Cyrano se volt kivétel... de árthatott nekem. Majdnem annyira halálos volt, mint én, és igen fájdalmas sebeket tudott okozni. Az Auphe pedig nem örülne a késésnek, főleg

ha megtudják, hogy sikerült szétveretnem a testemet. Egyáltalán nem lennének boldogak. Úgyhogy... nem figyelmeztettem. Nem volt semmiféle okostojás megjegyzés. Se bölcsességek. Semmi, csak csend és egy golyó, ami egyenesen a bátyám mellkasába vágódott. A becsapódás több lépésnyit hátralökte Nikót, mielőtt keményen a földhöz csapódott volna. Mozdulatlanul feküdt a hátán, szétterült végtagokkal. Az arca, de még inkább a szeme kifejezéstelen volt. Az égboltot nézte, de nem volt a tekintetében se meglepettség, se félelem, nem úszott a fájdalomban, és nem láttam benne megcsillanni se a mennyek dicsőségét, se a pokol borzalmait. Nem, ezek közül egyik sem látszott rajta. Csak üresség. Nagyon csalódott voltam, ezt hozzá kell tenni. Hol maradt a dráma? A levegőt megülte a puskapor szaga, én pedig megpaskoltam Kobold hatalmas, kiszáradt karját, miközben elléptem mellette. – Szép munka, Kobbi. Most menj, és tépd le a másik lábát, oké? Szeretnék vele személyesen foglalkozni pár perc múlva, és nem akarom, hogy addig kereket oldjon.– Goodfellow-nak volt a lehetősége a menekülésre, de nem élt vele. Most, hogy megvolt rá az esélyem, hogy móresre tanítsam, nem akartam nagyon késlekedni. Az övembe tűzve a pisztolyt, Kobold egy másik ajándékát, örömmel köszöntöttem a bőrömhöz simuló cső melegét. Segített elterelni a figyelmet a körülöttem tomboló hidegről. Letérdeltem Niko mozdulatlan teste mellé, beletúrtam hosszú szőke fürtjeibe, és győzedelmes hangon megszólaltam, – Egy null ide, testvér. Soha nem hitted volna, hogy mégis egy szörnyeteg vagyok, igaz? – Körültekintően a mellkasára simítottam a haját majd megigazítottam a kabátja gallérját. – Pedig nem ezt mondogattam mindig is? De te soha nem hallgattál rám.– Csak amikor a következő pillanatban magragadta a csuklómat, akkor vettem észre... hogy sehol egy csepp vér. A mellkasán a tépett pólóján kívül semmi jel nem utalt arra, hogy meglőtték volna. Pislogott, a tekintetében honoló üresség pedig valami sokkal veszélyesebbnek adta át a helyét. – Te lehet, hogy az vagy. –A hangja rekedt volt a fájdalomtól.– De az öcsém nem. Golyóálló mellény... a rohadékon golyóálló mellény volt. Hirtelen ráébredtem, hogy hiába ismerem remekül Nikót, ő is ugyanolyan jól átlátott az egyik felemen. Tudta, hogy Cal a kard útja helyett inkább a pisztolyét járta. Ha kenyértörésre került sor, Cal remekül tudott bánni mindenféle fegyverrel, de előbb-utóbb a személyes kedvencek mindig előkerültek. Most visszatért az összes családi kötelék, hogy hatalmas darabot harapjon ki a seggemből. Ráadásul a csuklómat csontrepesztő erővel tartó szorítás sem volt túl kellemes. A további tökörészés nem tűnt jó ötletnek, úgyhogy a másik kezem már villámsebesen mozdult is az övembe rejtett pisztolyért. Az ujjam már rákulcsolódott a gumírozott markolatra, amikor szúró fájdalmat éreztem a bordáim közt. Niko egyik kedvenc tőre néhány centiméteres mélységben áthatolt a pólómon – a húsomról már nem is beszélve. Egy negyeddoláros méretű

vérfolt jelent meg a pengén, miközben elengedtem a pisztolyt. – Aú – jegyeztem meg halkan, miközben megérintettem a penge élét. – Keményen játszol, bátyó. Az egykori önmagáméhoz hasonlító szürke szemek összeszűkültek, de Nik egy szót sem szólt, csak elengedte a csuklómat, kitépte az övembe tett pisztolyt, és messzire, a bokrok közé hajította. Magabiztosan ült fel, mozdulataiból nem lehetett kiérezni a törött bordák okozta darabosságot. Sztoikusan rejtette véka alá mind a testi, mind a lelki fájdalmát. A kés egy milliméternyire sem mozdult el a mozdulat közben. – Vajon anya mit szólna ehhez? – Megköszörültem a torkomat visszavágásképpen. – Ó, tudom! Ha ezt tudja, már a születésemkor vízbe fojt. És tudod mit? Lehet, hogy igaza lett volna.– Szándékosan közelebb hajoltam, éreztem, ahogy a penge erősebben nyomódik mellkasomhoz. Lassan levettem a napszemüvegem, és a fűbe ejtettem. Fellegszürke pillantását az én ezüstömbe fúrta.– És tudod, mit mondok még, Nik? – Kezemet az övére téve, játékosan egy árnyalatnyival mélyebbre toltam a pengét a testembe.–Nincs elég vér a pucádban! – Lehet, hogy neki nincs, te elcseszett rémálom, de nekem van.– Goodfellow dühödt hangja a hátam mögül érkezett. Egy kéz markolt a hajamba, és kíméletlenül hátrarántott. Egy pillanattal később már úgy feküdtem, mint Niko az előbb és felnézve, egy már szebb napokat is látott Robint láttam magam előtt. A kabátja darabokra volt szaggatva, csakúgy, mint a pulóvere. Véres vágások húzódtak végig a mellén, a szeméből pedig csak úgy sütött a koromfekete gyűlölet. Ugyanez a gyűlölet vezérelte a kezét is, ami most szélsebesen suhintotta kardját a torkom felé, hogy szinte hallottam a levegő surrogását a penge nyomán. Ekkor felrémlett bennem, hogy botor módon elszámolhattam magam. Niko talán habozna kinyírni, Cal miatt, de Goodfellow-nak nem voltak hasonló aggályai. Lehet, hogy kedvelte Calt, de az tuti, hogy saját magát sokkal inkább. Ha róla volt szó, a szimpátia mindig átadta az első ülést az önfenntartásnak. Ez volt a redvás tetűláda egyetlen jó tulajdonsága. Elég trágya dolog, hogy az egyetlen, amit tisztelek benne, most a halálomat okozhatja. Okozhatja, de nem biztos, hogy okozza is. Jött Niko, és védeni kezdett, mint ahogy mindig is tette. Az utosló pillantban félreütve Robin pengéjét, megszólalt. – Ne! Robin a kimerültségtől és a csalódottságtól zihálva fordult Niko felé, aki egyik kezét most már önkéntelenül is védekezően az oldalához szorította. Megpróbálhatta elrejteni, amennyire csak akarta, de mégis sikerült fájdalmat okoznom neki, még ha csak egy kicsit is. Remélhetőleg nemsokára egy kicsit többet is okozhatok neki... egészen addig, amíg beledöglik. Goodfellow továbbra is a torkomnak szegezte a kardja hegyét. – Nik, be kell látnod. Rá kell ébredned! – Kissé lenyugodva, lassuló lélegzettel, szinte kelletlenül folytatta.– Az öcséd nem akarna ilyen életet. Minden, amit

láttam belőle, minden, amit elmondtál róla... gyűlölné ezt. Megvetné a lelke legmélyéből.– Ellazítottam magam a fűben, a fejem alá polcoltam a kezeimet, és felvontam a szemöldököm. – Nik? „Minden, amint elmondtál róla” – ismételtem cinikus hitetlenséggel. –Baromira összemelegedhettetek, mióta leléptem. De azért még nem dobtad ki Promise-t ugye, bátyó? Könyörgöm, mondd, hogy nem valami sablonos életigenlés dolog volt a részedről. Mert akkor inkább föl se vagdalj, megdöglök a szégyentől, hogy egy ilyen fickó testvére vagyok. – Azt javaslom, hogy egy fokkal jobban hagyd ki Promise-t ebből az ügyből, mint amennyire Georginával ez nem tetted meg – vágott vissza Niko érzelemmentes hangon.– Könnyen megtehetjük veled ugyanazt, amit a barátaiddal legutóbb. Nem hiszem, hogy Cal jelen helyzetben ellenkezne egy kiadós verés ellen. – Ó, az én szőrmókjaim – töröltem le a szemem sarkáról egy képzeletbeli könnycseppet. – A sétáló rongyszőnyegeim nincsenek többé. Kérlek, mondd, hogy egy kicsit azért megcsócsálták Georgie-t. Mondd, kérlek! Letépték az orrát? A fülét? Legalább egy hajtincsét? Még az is jó. Na, ez nem tetszett nekik. A Nikóban dúló érzelemviharról csak az tanúskodott, hogy az arca egyre inkább megkeményedett, míg végül már egy kőszoborhoz hasonlított. Goodfellow már jobban árulkodó volt. A keze megszorult a kardmarkolaton, állkapcsán pedig dühödten feszültek meg az izmok. – Ő csak egy lány, Árnyék – mondta undorodva. – Egy gyermek. – Egy emberi gyermek – válaszoltam fintorogva. – A legjobb bennük az, hogy sokkal könnyebb megölni őket.– Elfordítottam a fejemet, tekintetemmel Kobold után kutatva. Nyoma sem volt sehol. Ha a gyáva féreg elrohant, akkor ezt később kurvára meg fogja bánni. Felnéztem, vissza Robinra két tenyeremmel keretbe foglalva az alakját. A vér, a felszaggatott hús, mind az én elsőrangú sárgolyóm munkája. – Ki az új szabód Goodfellow? Imádom. Nagyon laza. Na, ez majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Nikónak ezúttal már jobban kellett erőlködnie, hogy távol tartsa a nyakamtól Robin kardját. – Azt mondtam, ne! – csattant fel határozottan. – Nem hagyom magára az öcsémet ilyen könnyen. Odabent van, és tudom, hogy küzd. Egész életében ezt tette; nem most fogja feladni. Ő nem ilyen. – Nem? – kérdezte Robin lágyan .– Tudom, hogy megvan benne, de nem hiszem, hogy ki akarna törni onnan. Minél hamarabb jössz rá erre te is, annál jobb lesz neked Niko. –Határozottan folytatta.– És Calnek is. Érdekes volt nézni, ahogy egyre közelebb nyomja a bátyámat egy nagyon veszélyes határvonalhoz. A bátyám volt a világ leggyakorlatiasabb embere, de volt valami, amit nem tudott objektíven nézni. Nem most. Cal vakfolt volt, a hézag Niko páncélján. Goodfellow addig pofázhatott, amíg elkékült a feje, de akkor sem lesz semmi hatása. Jelen pillanatban egyvalaki volt csak, aki meggyőzhette volna Nikót arról, hogy feláldozható vagyok. Az a valaki pedig

Cal volt; vele együtt pedig én. Egy és ugyanaz, még ha erre senki sem jött rá eddig. Egy és ugyanaz, immár az idők végezetéig. – Az öcsémmel kapcsolatban minden döntést én hozok meg, Goodfellow. –A figyelmeztetés borotvaéles köntösbe volt burkolva. – Senki más. Robin lehajtotta a fejét, kissé felvonva a szemöldökét. Rezignáltan felsóhajtott, és elfintorodott. – Mindegy mennyi jó szándék van bennem, értem. – Mindegy. – Niko hajthatatlan maradt, de a felszín alatt húzódó jégréteg felengedett kissé. Niko tudta, hogy Robin segíteni próbált, hiszen ugyanazon az oldalon álltak. Nagy lépés valakitől, aki az anyatejjel szívta magába a gyanakvást. Szép pillanat volt mindkettejük számára. Milyen gyönyörű. Csupa meghatottság voltam a fejem búbjától egészen a talpamig. Addig a talpig, amivel most belebikáztam Goodfellow térdhajlatába. Kettő null. A rúgástól seggre ült, és gondoltam ez az, ami mindenkinek jár, aki elpuhul. A faun valószínűleg elfelejtette, de voltak az emberek, és voltunk mi. Ha elfelejted, melyik oldalon állsz, hogy milyen vonalat léptél át, akkor fizetni fogsz. És nem Monopoly játékpénzzel. Reméltem, hogy Goodfellow képletes bukása egy pillanatra meglepi Nikót. Nem volt szerencsém. Robinnak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne rántsa magával a bátyámat. Úgyhogy Niko továbbra is kész volt bulizni, ami semmi jóval nem kecsegtetett. Következésképpen, amikor Kobold kirobbant a földből, akár egy gyilkos bálna a habokból, úgy döntöttem, hogy mától ő a legjobb barátom. Láthatóan túlértékeltem a gyávaságát, és alulértékeltem a gyűlöletét Niko felé. A föld vízként pergett le róla, miközben a kabátjánál fogva megragadta a bátyámat, a magasba emelte és vadul megrázta. Niko szőke feje fájdalmasan hátrabicsaklott, Kobold pedig jóesően, gyomorból jövően felmordult. Gyönyörű látvány volt, egészen addig a pillanatig, amíg Niko levágta Kobold jobb kezét. A reakciója látványos volt, mint ahogy az ember elvárja. Sűrű, visszataszító vér spriccelt ki a csonkból. Egy másodpercig Kobold ostobán nézett a csuklójából előfröccsenő vérre. Csak egy pillanatig tartott, de a bátyámnak ennyi elég volt, hogy pengéjét beleplántálja Kobold egyik kerek, narancssárga szemgolyójába. A szörnyeteg sikolya megremegtette a levegőt, Niko pedig a földre hullott megmaradt kezének gyengülő szorításából. A hazai csapat szénája kezdett rosszul állni, de ismét alábecsültem Kobbit. Továbbra is üvöltve sikerült elkaszálnia Nikót, aki majdnem öt métert repült hátra az irgalmatlan erejű ütéstől. Remélve, hogy ők ketten egy ideig még ellesznek egymással, Goodfellow felé fordultam. A szó szerinti tüske az oldalamban éppen megpróbált felülni, arcára mély barázdákat vésett a fájdalom. Lehet, hogy nem törtem el a térdkalácsát, de az biztos, hogy lesz min gondolkodnia… élete hátralévő néhány percében. Még félig sem tudott feltápászkodni, amikor lecsaptam rá, térdemmel a gyomrába

öklelve. Kardja kihullott a kezéből, de én azonnal felkaptam, és sebészi pontossággal illesztettem a torkához. Vére lustán kezdett el lefelé csordogálni a fényes pengén, miközben az arcomon egyre jobban szétterült a mosoly. – Talán gondolkodóba ejtettek az új barátaid Goodfellow? Pislogott egyet azokkal a zöld rókaszemekkel, aztán felvonta a szemöldökét, és tettetett unalommal nézett rám. – Talán gondolkodóba ejtett, hogy mekkora faszkalap vagy, Árnyék? – Goodfellow.– Szabad kezemmel végigsimítottam göndör, barna haján, aztán irgalmatlanul pofon vágtam. – Robin! Hogy juthattál idáig? Nézz magadra! Koszos vagy és véres. A drága ruháidnak vége, és miért? Néhány emberért. Ez sajnálatos dolog, és én együtt érzek veled, de tényleg. Már-már elgondolkodtam rajta, hogy fájdalommentesen öljelek meg. –Még jobban a torkához szorítottam a pengét.–Már-már. – Örültem volna, ha lassan és fájdalmasan tudom kivéreztetni a rohadékot, de tisztában voltam vele, hogy Kobold nem képes a végtelenségig kitartani Nikóval szemben. Kénytelen leszek egy tiszta vágással elintézni, és hagyni, hogy a saját vérében megfulladjon. Aztán pedig végzek a bátyámmal. De sajnos a bátyám előbb intézett el engem. A kezem már a kegyelemdöfésre lendült, amikor éles fájdalom hasított a hátamba, valahol a seggem felső részénél. Hátrapillantva a vállam fölött egy bolyhos végű nyilat láttam kiállni a nadrágomból. Niko három méterre állt tőlem, Kobold formátlanná vált, sáros teteme mellett. Egy rövid csövű pisztolyt tartott a kezében. Az aljas kurvapecér pisztolyt fogott rám! A fickó soha az életében nem használt lőfegyvert, sőt még csak hozzájuk se nyúlt! És most ellenem fordított egyet. Ez a maga módján pont úgy összezavart, mint a testemben sebesen szétáradó méreg. Meglepett és túljárt az eszemen, immár másodszor, mióta beléptünk a parkba. Túljárt az én eszemen. Na, fiúk, lányok, ekkor vesztettem el a humorérzékemet. Ráadásul jattnak kezdtem mellé adni az eszméletemet is. Ki fogok dőlni, és semmit sem tehetek ellene. De ha már mennem kell, akkor magammal viszek mindenkit, akit csak tudok. A szorításom máris kezdett gyengülni, és esetlenné válni. A látómezőm egyetlen fényes ponttá zsugorodott, körülötte mindent beborított a sötétség. Nem számít. Ami számít, hogy kivéreztessem Goodfellow-t. A penge már a torkánál volt. Csak egy kis nyomást kell gyakorolnom rá, és akkor magammal rántom a faunt a sötétségbe. Úgy okoskodtam, hogy az én távozásom véges lesz, de ha sikerül véghezvinnem a tervem, akkor az övé korántsem. A drog viszont túl gyorsnak és erősnek bizonyult. Az ujjaim érzéketlenné váltak, Robin pedig könnyedén eltolta a fegyvert a bőrétől, azt képzelve, hogy ezzel lefegyverzett. Tévedett. Vicsorogva felszisszentem – mélyen, torokból jövően –, és az övére vetettem magam. Már jóval a bronzkor és az emberek alkotta fegyverek előtt is itt lógtam. Akkoriban a fogak és a karmok voltak a menők. Most is jók lesznek. Ajkamon éreztem a bőre melegét, számat elöntötte verejtékének sós íze. Halvány árnyéka volt csupán ez az íz a vérnek, amiben hamarosan úszkálni

fogok. Most már bármelyik pillanatban. Éreztem, hogy egy kéz megragadja a kabátom gallérját, a következő pillanatban pedig már lustán repültem át a levegőn, miközben az idő lelassult körülöttem. Erősen a földhöz vágódtam, de a fájdalom távoli emlék maradt csupán. A bátyám arcából csak körvonalakat láttam, ahogy a látsám egyre inkább elködösült. – Megvagy, Cal. Megvagy, kistestvér! – A hangjából csak úgy sütött a magabiztosság, éppúgy, mint a tökéletes elkötelezettség. –És hamaroan visszahozunk. Megígérem. Három null. Kiütöttek. – Jobb, ha sietsz, Nik. Asszem, ez kezd magához térni. Ez – Őszintén Goodfellow, szerinted ez kedves dolog volt? Önelégült szarházi. – Végeztem – csendült fel a bátyám nyugodt hangja. Miközben beszélt, éreztem, hogy valami kissé megszorítja a csuklómat, illetve lágy nyomást tapasztaltam az alkaromon, ami azonban hamarosan megszűnt. Niko, tajtékzottam magamban, hozz csak vissza, és nem kell megölnöm téged. Elpusztítod te saját magadat. Előre-hátra ingadoztam az eszméletlenség és az ébrenlét határán, úgy gondolkodtam a helyzetemen. Annyira hülye voltam, annyira figyelmetlen, hogy játszadoztam velük, ahelyett, hogy kinyírtam volna őket már a legelején. Hagytam, hogy az egóm a vesztemet okozza. De csak egy csatát nyertek meg, a háborút még nem. Lapult még néhány trükk a tarsolyomban. – Talán rá kellett volna vennünk Promise-t, hogy mégis maradjon – mondta Goodfellow fáradtan. – Ott van, ahol lennie kell, védelmezi Georginát. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Árnyéknak nincsenek-e további bérgyilkosai odakint. Jó gondolat, töprengtem álmatagon. Bár felbéreltem volna még néhányat. Még úgy százat. Akik apró pici darabokra tépkedték volna Georgie-t és Promise-t. Ezt a szép képet magam előtt tartva úszkáltam tovább félálomban, nem különösebben erőltetve a felébredést. Egészen addig, amíg valaki nem dugott valami nagyon kellemetlen dolgot az orrom alá. Hangosan tüsszögni kezdtem, és egy pillanat alatt visszanyertem az emlékezetemet, miközben a szememből patakokban folyt a könny. Amikor végre kitisztul a látásom, egy faarcú Nikót láttam meg magam előtt, kezében egy fiolányi ammóniával. – Ébren vagy annyira, hogy felfogd, amit mondok neked? – kérdezte közömbösen. Újból pislogtam, és lepillantva rájöttem, hogy egy fotelban ülök valahol, ami leginkább Goodfellow irodájára hasonlított. Kipárnázott bilincsek tartották biztosan egy helyben mindkét kezemet és bokámat. A picsába! Az Auphe szét fogja rúgni a seggemet. Próbaképpen megrángattam a kötelékemet. Meg se moccant, pedig az összeolvadás óta erősebb voltam, mint Cal valaha is. Robinra néztem, és kajánul felvontam a szemöldököm.

– Csak miattam előszedted a játékszereidet, Goodfellow? Mélyen megérintettél. – Csak folytasd tovább, és tényleg meg foglak. – Goodfellow ökölbe szorította a kezét, amitől a bütykei kifehéredtek, és a fogsorát kivillantva vigyorgott rám. Niko figyelmen kívül hagyta a mi kis csörténket. Ebből a szempontból legalább nem változott. Közelebb hajolt, és lágyan megjegyezte: – Nézz rám, Árnyék, és figyelj jól! Beszélni akarok a testvéremmel. Csak az ő szavait akarom hallani, megértetted? Csöppet sem meghatva körbenéztem, és felmértem a környezetem. Éjszaka volt. Elvesztegettem majd az egész napot. Az autókereskedés már bezárt, minden ablakon lehúzott redőny. Csak a külső bemutatóterem felé vezető ajtó rozoga reluxáján keresztül szűrődött be némi ezüstszín ragyogás. Visszafordítottam a figyelmemet a fogvatartóim felé, és tetőtől talpig végigmértem őket. Niko szokás szerint makulátlanul teljes önkontrollal, vigyázzban állt, haját kíméletlenül hátrakötötte az arca elől. De a katonás viselkedés sem tudta elrejteni a szeme alatt éktelenkedő többnapos álmatlanságról és a törött bordákból áradó fájdalomról árulkodó karikákat. Goodfellow viszont korántsem volt olyan csábos. Csúnya, vöröslő sebhely szelte át a torkát, a felsője alatt pedig ki tudtam venni a kötéseket. Új volt. Már a felső; a zöld már rég a múlté. Az öklét régen leeresztette, és most karba tett kézzel, érzelemmentes arccal állt, és bámulta a falat. Talán azt hitte, hogy az arca is kifejezéstelen maradt, de az állkapcsában ugrándozó izmok és a szeme hátuljában lángoló düh megmelengette pici szívemet. – Nahát-nahát – kezdtem lassan.– Itt az egész bagázs. Mi az apropó? Remélem nem gyónnom kell. Ma sajnos nincs bennem se sajnálat, se megbánás. Niko megragadta a pólómat, és kíméletlenül megrázott. A fejem keményen hozzácsapódott a fotel háttámlájához, és csak a párnák akadályozták meg, hogy ne kapjak egy csúnya fejfájást. – Talán nem voltam elég érthető az imént – mondta kérlelhetetlenül.– Callel akarok beszélni, nem veled, te gyilkos potyautas.– Újból megrázott.– Csak Callel. Na, ez felbosszantott. Ez az ember, ez a valami – ami pár éve még nem volt több egy zigótánál – merészelt engem potyautasnak nevezni. Úgy kezelt, mintha nem volnék több valami seggdugasz démonnál, akit csak az egyház elleni gyűlölet vezérel. Annyira felkúrta az agyamat, hogy úgy döntöttem, elmondom neki az igazságot. A francba is, már régen meg akartam tenni. Ebben a pillanatban úgyse számított; ennél nagyobb veszélybe nehezen kerülhettem volna. Goodfellow ugyan azonnal hinne nekem, de Niko nem. A bátyám nem. Az agya talán igen, de a szíve meggátolná a cselekvésben, és akkor ismét átvehetnem a kezdeményezést. És át is venném, afelől semmi kétség. Calibanre jellemző mozdulattal biccentettem oldalra a fejemet. – Hát még mindig nem érted, Cyrano? Csalódtam benned. Itt vagyok, rohangálok fel-alá, vért, halált és pusztulást hintve mindenfelé. Olyan dolgokat

csináltam, amit a szánalmas rinyagép öcséd sosem merne megtenni. A kurva életbe, még ahhoz sincs elég vér a pucájában, hogy beismerje, ha meg akarta tenni. – Összehúztam a szemem és elfintorodtam. – És mégis megvan minden emlékem arról, amit Cal valaha is átélt, köztük néhány olyan is, amit nem hajlandó beismerni még saját magának sem. Ez pedig egy bizonyos végkövetkeztetés felé sodor bennünket. Niko szorítása erősödött a pólómon. Azt hiszem, sejtette, mi fog következni. Az első alkalommal azóta, hogy megváltoztam, talán észrevette a napot elsötétítő árnyékokat. – Callel akarok beszélni, Árnyék – ismételte konok elhatározással, ami azonban képtelen volt küzdeni a valóság ellen. – Most. Hagytam, hogy a szemem félig lecsukódjon, és hátradőltem a fotelban, mint egy lusta macska, aki a délutáni napsütésben sütteti a hasát. – Hát épp ez a probléma, bátyó. Nincs többé Caliban. És nincs Árnyék sem. Eggyé váltunk. Egy új lénnyé. Egy új lélekké.–Az ajkam keskeny mosolyra húzódott. – Eggyé. És immár semmit nem tehetsz ellene.–Az arckifejezése egy szemernyit sem változott. – Elvesztetted őt Nik – folytattam együttérzés nélkül, az arcát figyelve... a változásra várva.– Caliban már napokkal ezelőtt meghalt. Elpusztult ott a lakás padlóján. A szemed láttára halt meg, és neked fogalmad sincs róla. És már ott is volt. Nikón sosem látszott, hogy mit érez, de mégis képes voltam olvasni benne. Mindig is tudtam. A tartalékai – amikből mindig képes volt meríteni, és bele volt kódolva a génjeibe – egy pillanat alatt semmivé foszlottak. A helyébe üresség költözött, annyira kézzelfogható üresség, hogy szinte megfestette körülötte a levegőt. Egy fekete lyuk keletkezett, amely kíméletlenül szívott be mindent, ami Nikót életben tartotta... a makacs reményt, a megingathatatlan hitet, a végtelen elkötelezettséget, mindent. Ezek most egyszerre megszűntek létezni. És velük együtt Nik legnagyobb része is. Na, erre varrjál gombot te rohadék, gondoltam állati elégedettséggel. Goodfellow ezegyszer jót mondott. Semmit. Csupán gyengéden rátette a kezét Niko vállára, és óvatosan az iroda ajtaja felé terelte. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy távoznak, és behúzzák maguk mögött az ajtót. De pár perccel később már jöttek is vissza, Goodfellow pedig éppen egy bögre forró kávét nyújtott át Nikónak. Ha Robin ezúttal is hozta a formáját, akkor az az ital több volt egyszerű kávénál, Niko mégis habozás nélkül inni kezdte. Érdeklődve figyeltem, mit mond végül Goodfellow. – Sajnálom Niko, de ez a valami most az egyszer igazat beszél.–A hangja tompa volt az üvegen keresztül, de érthető. – Azt mondtad, a hím fúriák sosem szállnak meg személyeket, csak tárgyakat – jelentette ki Niko közömbös hangon, szorosan fogva a bögréjét.–Ezek szerint még nem láttál ilyet. Hogy lehetsz biztos a dolgodban? Ó Cyrano, ő is ugyanolyan jól tudja, mint te, gondoltam sötéten fortyogó elégedettséggel. Megint próbát tettem a bilincsekkel. Ismét semmi eredmény, de

adott egy ötletet. – Azt hiszem, nem lehetek teljesen biztos benne.–Robin elgondolkodva simított végig az arcán.–De elég sok megszállást láttam az én időmben, Niko, pedig már akkor is kevesebb volt belőle, mint amennyit a média igyekszik elhitetni veled. Amiket akkor láttam, az meg sem közelíti ezt. És Árnyék erős. Rosszindulatú és kicsinyes, mint egy gyerek, de rendkívül hatalmas. Hogy mit jelenthet megszállva lenni egy ilyen által, nem tudom. Könnyen meglehet, hogy a folyamat visszafordíthatatlan.– Rám nézett az üvegajtón keresztül. Élvezte, hogy elmondhatja nekünk, és legfőképpen neked. Annyira élvezte, hogy igazat kellett, hogy mondjon. Niko lehajtotta a fejét, és csendesen bámulta bögréje tartalmát. Annyira szuggerálta a kávét, hogy azt hittem, abból vár választ a kérdéseire. Megöljem a testvéremet, vagy ne öljem meg? Igen, nem, vagy próbáljam meg később? Nehéz döntés, de az egész élet döntések sorozatából áll. És annyira jellemző lett volna Nikre, ha sutba dobja az orra előtt lévő lehetőséget, és mellékúton egy egészen másikhoz lyukad ki. – Igaz vagy sem, van itt még valami.– Goodfellow-val ellentétben Niko nem pillantott rám. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban bármi lett volna rajtam, amit meg akart volna nézni.– Miért vitte el ez a valami Calt? Az Auphe áll a dolog mögött; ez világos. De miért? Egész életünkben ez elől a perc elől rohantunk. Nekem... tudnom kell, miért.–Ekkor találkozott a tekintetünk. Az övé hideg volt, kőkemény és nyoma sem volt benne megbocsátásnak.–És ez a förmedvény tudja a választ. Na ez volt a jel arra, hogy a bulinak vége. Nem tudom, Niko milyen messzire ment volna el... hogy meddig bírta volna a gyomra, de az biztos, hogy ha ő abbahagyja, Goodfellow örömmel átveszi a helyét. Ettől természetesen még kevésbé óhajtottam itt maradni. Tehát úgy döntöttem, távozom. Ilyen egyszerű. Legalábbis a döntés. A megvalósítás már egy fokkal trükkösebb volt. Hangos reccsenés kíséretében először az egyik, majd a másik karfát téptem ki a helyéből. A csuklóimról még mindig ott lógtak a bilincsek, sőt most már véreztek is, mégis sikerült kiszabadítanom a bokáimat. Erősebb voltam, ez igaz, de attól még ez a test nem vált ellenállóbbá. De nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy emiatt rinyáljak. Most arra volt szükség, hogy megnézzem, mit tud kihozni magából. Például futás terén. Baromi gyors futás terén. Azok, akik küzdenek, majd menekülnek, megélik a másnapot, és mészárolhatnak tovább, igaz? Niko és Robin már az iroda felé vetették magukat, amikor felkaptam Goodfellow íróasztalát, és áthajítottam az üvegajtón keresztül feléjük. Átszaltóztam az általa ütött lyukon, majd földet érve már rohantam is. Hallottam a talpuk alatt morzsolódó üveg hangját, miközben bevágódtam az egyik kiállított verdába. Egy meggypiros Porsche volt az, a slusszkulcsa vígan himbálózott a helyén egy kis ízelítőre várva, de én többet akartam, mint a motor dorombolását hallgatni. Elviszem egy körre a kicsikét. Ahogy sebességbe tettem a gépet

éreztem, amint valaki nekivágódik a hátuljának elég erősen, hogy behorpassza azt. Nem foglalkoztam azzal, hogy megnézzem melyikük volt. Vagy Goodfellow vagy Niko – rossz és még rosszabb hírek, de jelen pillanatban nem érdekelt, hogy melyik. Vigyorogva néztem farkasszemet az autókereskedések által olyan nagy becsben tartott panorámaablakkal, aztán rátapostam a gázpedálra, és kilőttem az utcára. A fal méretű üveg úgy robbant szét, mintha jégből lett volna, mi pedig csikorgó kerekekkel érkeztünk ki az úttestre – nem is beszélve a fülemnek oly kedves puffanásról, ami csak egy földre zuhanó testtől származhatott. Egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantó tükörre, és egy négykézláb álló alakot pillantottam meg az aszfalton. Szőke haja csillogott a tompa neonfényben, én pedig kinyújtottam a kezem, hogy végső búcsút intsek neki. Egy utolsó, kedélyes adiost. Itt az ideje, hogy visszatérjünk az üzlethez. Nincs több istenverte játék. Minden szörnyeteg életében eljön az a pillanat, amikor számot kell vetnie eddigi életével. El kellett döntened, hova kerültél, hogy jutottál ide és ha szükséges, hogy kerülj vissza a rendes kerékvágásba. Tudtam, hogy hol vagyok és azt is, hogyan kerüljek vissza a sínekre. Ez volt a dolgok könnyű része. Sokkal nehezebb volt azt beismerni, hogyan is sikerült a magamat ekkora bajba sodorni. Ego. A túl nagyra nőtt egóm miatt. Játszadoztam, amikor halálosan komolynak kellett volna maradnom. Túlértékeltem a szövetségeseimet, de ami sokkal rosszabb, alábecsültem az ellenfeleimet. Utólag belegondolva egyedül kellett volna megoldanom az egészet. El kellett volna választanom Őket egymástól, és egyenként végezni velük. Figyelmeztetés és fenyegetés nélkül. Gyors és hatékony lett volna. De feleannyira se mulatságos. De végül is, minden cselekedetünkből tanulunk valamit. Még mindig én voltam a legkeményebb anyaszomorító a környéken. Nem láttam semmi okát annak, hogy ez megváltozzon. És annak se láttam semmi okát, hogy megosszam a legutóbbi kis kalandomat az Auphe-fal. Azok után, amilyen figyelmeztetést kaptam tőlük a múltkor, nem lesznek különösebben lenyűgözve, és ha az Auphe nem volt lenyűgözve, akkor senki se volt. Jó pár háztömbbel arrébb leparkoltam az újonnan szerzett verdámat, és gyalog tettem meg az út hátralévő részét a raktárig. Jelentősen megváltozott azóta, hogy legutóbb erre jártam. Az összes törmeléket eltakarították, és a falakhoz tornyozták, megtisztítva ezzel a terem közepét, ahol most már szinte szó szerint vörösen fortyogott az eltemetett düh. Látni lehetett, ahogy a levegő vibrált, mint az aszfalt felett hőség idején. Egy hosszúra nyúló percig csak álltam, és magamba szívtam a lélegzetelállítóan csodálatos érzést. Jó cucc. Vonakodva elhúzódtam a sötét érzelmek vonagló tengerétől, és átsétáltam a túloldalra, hogy megnézzem, mi történik a szemközti falnál. Egy ember felemelt hangon vitatkozott egy Auphe-fal. Ez érdekes lehet. Ha röpködni kezdenek a belsőségek, abban én is benne akarok lenni. Ahogy közelebb kerültem hozzájuk, a fickó felém fordult, én pedig azonnal felismertem az arcát. Nahát-nahát, csak

nem a jó öreg Sámuel haverom volt az a bárból. És én még azt hittem, egy fokkal jobb, mint egy átlagos New York-i. Ezek szerint nem én voltam az egyetlen bedolgozó a környéken. Okos bagázs ez az Auphe. Senki nem sunyizott náluk jobban. – Sammy! – vigyorogtam rá boldogan. –Most megleptél. Mocskosul jó színész lenne belőled. Járna neked egy Oscar, de komolyan. Az arca egy pillanatra hamuszürkévé vált, ahogy rájött, ki vagyok. – A szemed... Jézusom. Ó, hát persze. Egy szemvillanás nélkül lenyelte az Auphe-ot, de az én szememtől fejre áll? Ez most fájt, de tényleg. Sámuel gyorsan elkapta a tekintetét, én pedig rájöttem, hogy nem a félelem, hanem a bűntudat mondatta vele az előbbieket. – Szóval, azon gondolkozom – kezdtem, közben átkaroltam a vállát –, az elég egyértelmű, hogy a főnökség azért bérelt fel, hogy szemmel tartsd Calt az utolsó pár napban.– Nem mintha a szűkszavú rohadékok ezt közölték volna a delikvenssel. – A kérdés az, hogy te mit nyersz ebből? Mit kapsz cserébe azért, hogy eladod a lelked? Valami csillivilit? Éreztem, ahogy megremeg, aztán lerázta magáról a karomat. Makacsul nem véve tudomásul a jelenlétemet, az előtte unottan kuporgó Auphe-hoz szólt. A lény skarlátvörös szemének tompa csillanásából láttam, hogy félig már alszik, és nem különösebben lelkesedne még egy jó kis vérengzésért sem. Kiábrándító. – Azt mondtátok, meggyógyítjátok a testvéremet. Megtettem, amire kértetek. Most ti jöttök, mielőtt túl késő lenne. A francba, ez se több, mint egy nyavalyás rinyagép. Egy beteg testvér. Lehet valami ennél szívszorítóbb, kérdem én? Ja, Sámuel egy igazán érzelmes fickó volt. Csak sajnos emellé egy csinos kődarab intelligenciájával bírt. Hogy az Auphe gyógyítson? Aha. Hát persze. Csessze meg, ha nagyon muszáj, inkább felzabálják a sebesültjeiket. Nem volt se kedvük, se érzékük a gyógyításhoz, de a hazugságokhoz annál inkább: arcpirító, ám mégis finom hazugságokat szőttek maguk köré, bármerre jártak. A mi Auphe-unk szeme már vidáman csillogott, látszott rajta mennyire élvezi, hogy dróton rángathatja Sámuelt. De a mókázás ideje hamarosan véget ér. Nemsokára már nem lesz szükségük a gitárosra – de nekem talán igen. Miközben ezen gondolkoztam, az Auphe hatalmasat ásított, rózsaszín nyelve görcsösen rángatózott többsornyi fémesen csillogó fog mögött. Sámuel számára ez volt ez utolsó csepp a pohárban. Ébenfekete ujjai közé fogta az Auphe vállát és keményen megrázta. – Te rohadt szemétláda, megígértétek! Megesküdtetek! Megfigyeltétek már, hogy az ember nagy nyomás hatására miként változik egyre inkább kisgyerekké? Nem feltétlenül akarják, hogy valaki a gondjukat viselje, vagy levegye a vállukról a felelősséget. Sőt, továbbra is értik, mi folyik körülöttük. Amit viszont elvesztenek, az a tudás, hogy az élet nem fair. Miközben a világ széthullik körülöttük, ők mégse hajlandóak elhinni, egészen az

utolsó pillanatig. Gyermekként jönnek a világra; és úgy is távoznak belőle. De baromi költői vagyok. Sajnos az Auphe nem különösebben értékelte a helyzet magasztosságát. Karmos ujjak kulcsolódtak Sámuel csuklójára, és olyan erővel szorították meg, hogy kibuggyant a vére. – Milyen erős bárány. És milyen szófogadatlan. Mit tegyünk egy olyan báránnyal, aki fellázad a pásztorai ellen? – Kezdett ébredezni, szeme vörösen lángolva kelt életre. Nem tűnt különösebben éhesnek, de közülünk ki hagyna ki unalomból egy extra falatot? Úgy nézett ki, hogy szegény Sammyt vagy megeszik, vagy felkoncolják. Egyik után se maradna működőképes. Kár érte. Ha nem lett volna szükségem rá, egyszerűen hátradőlök és élvezem a műsort. – Főnök – mondám lágyan.–Elrabolhatom egy pillanatra? Szükségem van rá, hogy elintézzen nekem valamit. A keskeny arc bosszúsan húzódott össze, ahogy az Auphe néhány szót sziszegett felém, amik úgy vágták a levegőt, mint a borotva. Ezeket a szavakat ember nem érthette meg, de ha mégis, akkor is komoly fejfájást kapott volna tőlük. Nehéz volt az emberi hangképzéssel utánozni az Auphe torokhangú, morgáshoz hasonló nyelvét, de megoldottam. Több-kevesebb sikerrel válaszoltam neki, ugyanazon a nyelven és körülírtam, mit akarok. Egy nedves orrából jövő sértett szusszantással felém pördítette Sámuelt és eleresztette, majd elkacsázott, elégedetten nyalogatva a vért hosszú, sokperces ujjairól. Mmmm. Én is megnyalnám mind a tíz ujjamat egy ilyen után. Visszafordultam Sámuel felé, és egyik kezemet a zsebébe süllyesztve ügyesen kihúztam onnan a tárcáját. Volt benne valami, amit meg akartam nézni. Figyelmen kívül hagyva dühödt mordulását odébb löktem, és gyorsan átnéztem a tárca tartalmát. Több családi fotónál is megálltam, közben elégedett mosoly terült el az arcomon. Ez nagyon sok mindent megmagyarázott. – Tudtam én, hogy valahonnan ismerős vagy. –Továbbra is mosolyogva dobtam vissza neki a brifkót.– Most, hogy új szemekkel látom a világot.– Átsétáltam egy közelben álló faládához, felültem rá, és lazán ütögetni kezdtem a térdemet.–Tudtad, hogy tudok énekelni? Na jó, nem úgy, mint... áh, hagyjuk. Hamarosan úgyis meglátod. Na jó, térjünk rá az üzletre, Sammy fiú. Szükségem van a bandád hangosítására, és azt szeretném, hogy hozd ide. Holnap este. – És miből gondolod, hogy megteszek bármit, amit mondasz? – köpte, kezével szorosan markolva a tárcáját. – A beteg testvéred, hm? – A sarkammal belerúgtam a ládába. – Olyan nagyonnagyon beteg. Nagyon szomorú. Szomorú neked… és a feleségének. És persze az aranyos göndör, vörös hajú kislányának. Szegény Georgie Porgie, tudja, hogy miben sántikál az ő Sammy bácsikája? Elgondolkodtató. Naná, hogy tudta, pedig bátran fogadni mernék rá, Sámuel egy szót sem szólt neki az ügyről. De hát ez volt Georgie, mindig is ilyen volt és ilyen lesz. Így már érthető, miért hazudott Nikónak és Calnek, és hogy miért sírt. Elég zavaró lehetett bárkinek, még egy pici kis pszínek is, aki folyamatosan az univerzum

érverésén tartotta a kezét. De ez együtt járt a munkával. Megtalálsz egy kiskutyát, az jó nap. Rájössz, hogy az apád haldoklik, a nagybácsid átlép egy bizonyos határt, elárulod a barátaidat… az egy rossz nap. És milyen lehetett a legrosszab? Hamarosan megtudja. Soha nem találkoztam még olyan pszível, akinek hosszú, boldog élete lett volna. Hosszú és borzalmas, az igen. Hosszú és boldog... az sosem. Egyszerűen nem volt része az élet nagy játékának. De valahogy az volt az érzésem, mindent megtesz, hogy felülemelkedjen ezen. Küzdeni fog, hogy ne pusztuljon el, hogy a magasabb rendű jót szolgálja. Ettől rögtön hányingerem lett. – Georgina – lágyan ejtette ki a nevet. Nem mondta, hogy „tartsd magad távol tőle”, vagy „őt hagyd ki ebből”. Végül is azok után, hogy szembenézett velem és az Auphe-fal rájöhetett, hogy ennek semmi értelme. Továbbra is engem bámulva, érzelemmentes hangon megkérdezte: – Meg tudják őt gyógyítani? Képesek ezek a lények segíteni a testvéremen? – Nem. – Felálltam, hintáztam egyet a sarkamon, majd vidáman folytattam. – Még akkor sem, ha akarnának. Az Auphe szemében, ha beteg vagy, meggyógyulsz magadtól vagy megdöglesz. Ezzel nagyjából ki is merítettük az orvosi képességeiket. – Elfordultam, ahogy az arca kezdett elfehéredni.– De még nincs minden veszve Sámuel. Valakit még mindig megmenthetsz. A lepcses szájú kis unokahúgodat. Tudom, hogy hol lakik, hová jár iskolába, melyik a kedvenc a fagyizója. Érdekes lenne megtudni, mi lesz a kislányos viselkedésével, ha „macska-egér” játékot játszom a beleivel. Elég kiszámítható módon rámvetette magát, kétségbeesés szülte erővel a torkom felé kapva. Hagytam, hogy addig szorítson, amíg karikák nem kezdtek táncolni a szemem előtt. Ez jó lehetett neki, reménnyel töltötte el. Sokkal érdekesebb valakit úgy összetörni, hogy közben úgy érzi, van esélye. A reményvesztettek annyira unalmasak. Csak fekszenek ott összecsavarodva, és hideglelős félelemmel nyöszörögnek. Abban meg hol az élvezet? Morgott és egyre erősebben szorította a torkomat. Eluntam a játékot, ezért az ujjait hátrafeszítve – kiugrasztva az egyiket – lefejtettem őt magamról. – Ó, hát nézd csak. Hagyd, hogy anyuci rendbe tegye. – Legyőzve az ellenállását, egy mozdulattal helyre raktam az ujját. A csont reccsenése jóleső érzéssel töltött el. Csinálhattam volna gyorsabban is, de valamivel büntetnem kellett a hálátlanságáért. Ökölbe szorította kezét a mellkasához tartotta, közben parttalan gyűlölettel tekintett rám. Volt vér a pucájában, ezt meg kell hagyni. Már alig vártam, hogy személyesen győződhessek meg erről. De nem itt és nem most. Most nyélbe kellett ütnünk egy üzletet. – Hozd ide a cuccot holnap estére – ismételtem csendesen.– És Sámuel! Ne hidd, hogy elrejtheted előlem. Nem tudod. Ha megteszed, megtalálom. Vagy az embereim. – Megérintettem az alsó ajkamat. – Nem tudom, melyik a rosszabb. Bár biztos nem maradna belőled annyi, hogy megkérdezzünk utána.

Mozdulatlanul állt, csak az állkapcsán rángott egy izom. Aztán elvicsorodott felém, hangtalanul sarkon fordult, majd elindult kifelé. Eléggé maga alatt volt, de bírta a gyűrődést. Kemény srác. Legalább egy jó pont a részére. Mélyet sóhajtottam, a falnak vetettem a hátam, és lélekben már felkészültem egy borzasztó éjszakára, hideg földön alvással, ahol csak a vérre szomjazó nyugtalan lelked dühe melegíthet fel. A ládán kaparászó, majd a vállamba maró karom érzése már meg sem lepett. Azóta vártam erre a pillanatra, hogy beléptem a raktárházba. – Segíthetek, főnök? – kérdeztem tettetett vidámsággal. – Mit tettél, te értéktelen féregeledel? – Az Auphe förtelemes lehelete tanyát vert a fülemben. Egy pillanatra végigfutott hátamon a hideg. Ez nem egy Auphe volt, se egy olyan lény, akivel az elmúlt ezer év során dolgom akadt. Egy Grendel volt, az a borzasztó lény, aki az ágyamból ragadott el engem, és majdnem megölt. Már az elején elvágtam ezt a gondolatmenetet. Sőt, még azt se voltam képes elfogadni, hogy ez egy gondolat lett volna. Ez igazolta volna, hogy van a háttérben egy öntudat, ami megszülte. Cal és az öntudata már nem létezett, legalábbis önállóan nem. Ez az egész nem volt más, mint egy érzelem az agyam neuronjai között. – Semmit, főnök – válaszoltam habozás nélkül.– Meghúztam magam, mint ahogy mondtátok. Tartom magam a tervhez. Hideg ujjával végigsimított az állam vonalán. – Akkor honnan a horzsolás? Majdnem akkora, mint az a csapongó egód. Nem hazudnál nekünk, ugye Árnyék? Nem póbálnál ujjat húzni a nálad jobbakkal, igaz? Összeszorítottam a fogam, és visszanyeltem a torkomban gyülekező epét. Jobbak? Ilyenek nem léteztek, és ha mégis, az Auphe biztosan nem tartozik közéjük. – Csupán egy kis félreértés egy rablóval a parkban, aki összekevert egy emberrel. Gondolom az önvédelemmel nincs bajotok? Tudom, hogy ez a test fontos nektek.–Tekintetem találkozott az ő vörös pillantásával, miközben lehasalt a vállam fölött lévő ládára. – Ugyanúgy, mint nekem. Gondosan mérlegelte a hallottakat. Hideg és számító, de most olyan sarokba szorult, ahonnan nem volt kiút. Értékes voltam számára, csakúgy, mint Caliban teste. Az Auphe nem tudta végignyomni ezt a műsort nélkülünk, és ezt ők is tudták. – Egy rabló. – A hangjából csak úgy sütött a hitetlenség, de elfogadta a helyét is. – Kezd kicsúszni a lábad alól a talajt, Árnyék.– Ezzel visszahúzódott a láda tetejére, és eltűnt. Tudta, hogy most nálam vannak az ütőkártyák. De később jobb, ha odafigyelek a hátam mögé. Vagy jobb, ha futok az életemért. Kiűztem a defetista gondolatokat az elmémből. Én kerülök ki győztesen. Mint mindig. Leugrottam a ládáról, és lekuporodtam a földre. Az utolsó éjszakán nem kockáztatnék meg egy hotelszobát. Nem lesz többé fűthető takaró, se pezsgő, se

szobaszerviz. Micsoda világ. Egy világ, ami a holnap elpusztulóból fog újjászületni. Erre aludni kell. Az alvás olyan elfoglaltság volt, amit mindkét felem nagyon szeretett. Imádtam a mozdulatlan, hangtalan sötétséget, ami kérlelhetetlen karokkal ölelt magához. De volt egy aprócska különbség. Az emberek álmodtak; de én nem. Nem volt rá szükségem. Az életben kiteljesedett minden vágyam, ami pedig a tudatalatti félelmeket illeti... nos, nem voltak ilyenjeim. Mindig is én voltam az emberek álmaiban tomboló félelem. Az ellenkezője egyszerűen nem létezett. Nem voltak se álmaim, se rémálmaim. És nem vagyok hajlandó most elkezdeni őket. Csak emlékek voltak, nem többek. Csak egy csomó hömpölygő emlék... egykor az enyém, egykor az övé... ma már a miénk. Volt egy troll, hatalmas és fenyegető, aztán Auphe mindenütt és egy lángokba borult lakókocsi. Aztán megjelenet egy keserű asszony, aki szavakat köpött felém, amelyek fájtak, mint egy szúrt seb és végül éveken át tartó rohanás. Egy olyan dörzsölt valakinek, mint nekem baromira unalmasnak kellett volna lennie az egésznek, de mégsem volt az. Minden volt az idegtépő félelemtől kezdve a dühön és a kétségbeesésen át a kilátástalanságig, de unalom az sehol. Természetesen az eggyé vált személyiségeinknek hála, az emlékek közül néhány immár az enyém is volt. Az örömteliek legalábbis. Kibelezni egy nemes lovagot, anélkül, hogy megrongálnám a páncélját. Na, az trükkös egy eset volt, a végére ráadásul baromi randa is. De mocskosul vicces is egyben. Elsüllyeszteni egy kenut, tele indiánokkal bele a piranháktól hemzsegő folyóba. Legalább a halak hálásak voltak azért, amit tettem. Ez volt a munkámmal járó egyik élvezet; mindig hozzásegített a kedvenc időtöltésemhez, azzal, hogy kapzsi markom közé vezette a szerencsétleneket. Sorban jöttek, hogy elrabolják az éppen aktuális kincset, amit megszálltam. Olyan volt, mint a pizzaszállítás, de még annál is jobb, hisz ingyen volt. Ó, igen a boldog emlékek... A baj csak az volt, hogy mostanra ezek az emlékek teljesen összekeveredtek. Én lettem a lovag, akinek páncéljába ezernyi trollcsáp hatolt, hogy lerágják a húst a csontjaimról. Az Auphe magasba emelt és büdös, iszapos vízbe hajított, ahol tűhegyes fogak szaggatták a testemet. Egy végzetesen gyönyörű asszony átkokat szórt rám, miközben szó szerint kitépte a mindkét karomat, lábamat, aztán a fülemet, végül pedig a nyelvemet. De ezek nem álmok, és végképp nem rémálmok voltak. Nem. Csak összekeveredett emlékek, ennyi. Csak mentális szemét, semmi több. Nem hagyom, hogy ennél többé váljon. Úgyhogy amikor torkomban kalapáló szívvel, tetőtől talpig izzadságban fürödve felébredtem, piszkosul ideges voltam. A hangulatomon az sem javított sokat, hogy megláttam az egyik Auphe-ot, aki felülről nézett le rám. Egy láda tetején guggolt, és onnan méregetett. Ugyanez a pillantás már előző éjjel se tett

boldoggá. – Mit bámulsz? – csattantam fel, miközben felültem, és kinyújtóztam. Nyűgös voltam és ideges, nem voltam abban az állapotban, hogy hajlongjak és – főnöközzem – őket. Nem most. Nem ma. – Ne tedd próbára a szerencsédet, kicsi hüllő. – Szavai halkan szóltak, de szinte önálló életre keltek. – Feladatod van. Tartsd kordában magad és végezd el. – Megpördült, és olyan gyorsan tűnt el a láda és a fal közötti sötétségben, mint egy patkány. Már nem próbálkoztak fenyegetéssel vagy megfélemlítéssel. Az Auphe-nak mostanra mindenképpen rá kellett jönnie, miben sántikáltam eddig. Ha a kapu megnyílik, az Auphe-nak remélhetőleg kisebb gondja is nagyobb lesz, mint azzal foglalkozni, hogy csalódást okoztam nekik. Mert pontosan tudtam, hogy mit tesznek azokkal, akik csalódást okoznak nekik. Nem kellett, hogy lefessék nekem, mi vár rám akkor. Nem mintha a feltételezés, hogy nem tartom kezemben a gyeplőt, ne húzott volna fel. Ugyanis megtette; ráadásul nagyon is. Tökéletesen az irányításom alatt tartottam mindent. Tökéletesen. Ő és én immár egyek vagyunk, és én vagyok a nyeregben. Bezony. Minden a tervek szerint haladt. Felálltam, megdörzsöltem az arcom, és vonakodva megnéztem az órámat. Átaludtam az egész éjszakát, de még a reggelt is, egészen bele a késő délutánba. Számomra azonban ez csak egy rövid sziesztának számított. Régebben, amikor a saját utamat jártam, egész hónapokat tudtam szunyálni. Vagy éveket is akár. De nem ma, nem az utolsó napon. Idő... furcsa szó. Nemsokára annyi ideje lesz mindenkinek, mint a tenger, ugyanakkor az idő egyben meg is szűnik létezni, mint fogalom. Hamarosan eljön az ideje, hogy megnyissam a kaput. Hogy most? Most tanulunk. A kapunak olyan ereje volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Fekete szárnyú ítélethozó volt, előjele mindannak, ami következni fog. De amikor valóban megnyitottam egyet saját kezűleg, ez az egész melodramatikus blabla köddé vált, helyt adva a nyers valóságnak. Nem olyan volt, mint kinyitni egy ajtót. Nem szipolyozta ki belőlem az összes belső energiámat az utolsó cseppig, és nem tépte szét az idő, a tér és a valóság szövedékét sem. Nem hajtottam vele uralmam alá az univerzumot. Nem volt egyik sem, mégis egyszerre mindegyik. De legfőképpen olyan volt, mint egy orgazmus. Fény és sötétség. Fent és lent. Élet és halál. Ó, igen, és még valami...Kurvára jól csináltam. Csak egy próba az esti műsor előtt, mégis nagyot szólt. De az óra akkor is óra volt, márpedig az Auphe általában szigorúbban vette a dolgokat, mint a pálcával hadonászó átlag matektanár. A szociális érzékenység sosem tartozott az erősségeik közé. Az ő felügyeletük alatt való tanulás, csak megerősített ebben. Szerencsére a leckék legtöbbje csak ismétlés volt. Eléggé beleverték Calbe a kapunyitás minden csínját-bínját azalatt a két év alatt, ami megadatott nekik, ő pedig több mint tehetséges tanítványnak bizonyult. A kínzás időnként igen ösztönzőleg tud hatni. A félvér tehát tanult, ráadásul nagyon jól. Végül is így sikerült megszökni Tumulusból – meg persze úgy, hogy puszta kézzel

megfojtott egy Auphe-ot. Jár érte a megbecsülés. Tapsvihar a kis szarcsimbóknak. De mégse tudott semmit; nem volt képes rá, hogy visszaszerezze az emlékeket arról, mit tett és vele mit tettek. Soha többé nem volt képes kaput nyitni. Az emléke egyszerűen túl mélyre volt elásva és leláncolva a tagadás bilincseivel. És noha onnantól fogva Caliban nem volt képes rá, attól én még igen. – Koncentrálj! Tartsd meg! – A bicepszembe mélyedő karmokat bármelyik illemtanár komoly rosszallással nézte volna, viszont legalább visszaterelte a figyelmemet az éppen aktuális gyakorlatra.–Ahhhhhh, gyönyörűűűűű! Most pedig engedd el! Megnyitni egy kaput még a genetikailag belém kódolt adottságok, a múltbéli és jelenlegi oktatás mellett se volt gyerekjáték. Az ehhez szükséges kifacsart gondolatokra koncentrálni pedig egyenesen egy rémálommal volt egyenértékű. S ha megnyitni rémálom volt, hát bezárni még inkább. Majdnem lehetetlen volt összeomlasztani. A metafizikai örvény közepén, túl a fizikai fájdalmon, volt valami, ami nem eresztett el magától. Lila, arany és vörös színek táncoltak a szemgolyóm mögött, miközben elektromosság robogott végig minden sejtemen. Beszívtam az egyszerre forró és jéghideg levegőt, s még egy mámoros pillanatig megtartottam a kaput, mielőtt végleg eleresztettem volna. A remegő fénykör először zsugorodni kezdett, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt a szemünk elől. Mielőtt az oldalam mellé ejtettem volna a kezemet, megfújtam a mutatóujjam hegyét, és ránéztem a könyökömnél guggoló Auphera. – Megfelel, Elnök úr? Nem válaszolt, helyette inkább a közelben álló társaira villantotta véreres tekintetét. Mindegyikük szinte szó szerint reszketett az izgatottságtól. Aztán csatlakozott a többihez, és mindnyájan vidáman kacagni kezdtek, mint a gonosz kisgyerekek, körbe-körbetáncolva, akár az áldozatuk körül úszó cápák. Újra eljött az ő idejük, és ezzel mindnyájan tisztában voltak. Rájuk hagytam. Visszavonultam az épület egy távoli sarkába, és megpróbáltam nem tudomást venni a gyomromból feltörő fájdalomról. Éheztem. Ha lett volna rá idő, kiszaladtam volna egy hambiért vagy egy kis kínaiért. De az óra ketyegett. Figyelmen kívül hagyva gyomrom sértődött kordulásait, felsőm ujjával letöröltem az arcomon gyöngyöző izzadságot, és a fülem mögé simítottam a hajam. Hála Nikónak és Robinnak, nem tudtam szerezni váltás ruhát, ráadásul még egy forró zuhanyt se vehettem. Lerohantak, tönkretették a csodálatos időbeosztásomat, és ettől nyűgös lettem. Nem voltam egy akkora divatdiktátor, mint Goodfellow, de hozzá képest Beau Brummel is csak gyenge kezdő volt, pedig én láttam azt a fickót gyémántokkal kirakott ágyékkötőben is. A faunnak olyan ruhatára volt, mint senki másnak a világon, de ez nem jelentette azt, hogy én ne értékeltem volna az élet finomságait. Színház az egész világ, mondják, én meg itt állok a nagymonológom kellős közepén egy fűfoltos farmerban és egy szakadt tengerkék selyemfelsőben. Nem ezt terveztem ahhoz a

látványossághoz, amiről úgy gondoltam, hogy ismernek. Egyik kezemet beledugtam a hónaljamnál lévő felfeslésbe és mélyet sóhajtottam. Az a sok-sok évnyi kincscsőszködés afféle szarkává változtatott, aki nem tud ellenállni a világ csillivilli dolgainak. Drágakövek, finom anyagok... lelkek. Egy gyűjtő lakozott bennem, és ez eddig fel se tűnt. Levettem és a földre hajítottam a pólót, közben a bőröm libabőrös lett a hidegtől. – Meghoztam a cuccot.– Sámuel hangja a hátam mögül érkezett. Tompa volt az ellenségességtől, ami megmosolyogtatott. Úgy tűnt, nem csak én voltam ma nyűgös errefelé. A nyomor tehát valóban társasági lény. – Jó kiskutya vagy, Sammy. Ha így folytatod, kapsz egy szép nagy jutalomfalatot. – Megfordultam, és megajándékoztam egy vakító vigyorral. Hallottam, ahogy bejött, hallottam minden egyes lélegzetvételét, lépteinek minden apró koppanását. Igazából egy percig se kételkedtem benne – tudtam, úgy fog cselekedni, ahogy megmondtam neki –, de azért nem mondom, hogy nem esett jól, mikor megéreztem a jelenlétét. Javított egy kicsit az utóbbi időben eléggé elcseszett terveimen.–Dzsingiszt magaddal hoztad? – mutattam a foltos fameromra.– Szükségem volna most egy jó kis bőrgatyára. – Újabb éhséghullám vonult végig rajtam.– És egy kis uzsonnára is.– Dzsinigsz nem lett volna egy kifejezett sajtburger, de aki csóró, az ne válogasson. – Hova pakoljam? – Figyelmen kívül hagyta iménti elmés megjegyzésemet. Komor volt és karót nyelt, mint apáca a bordélyházban. Már órák óta ismételgettem a kapuk minden csínját-bínját. Jólesett volna egy kis változatosság. – Oda, kábé öt méterre a szemközti faltól. – Lazán az egyetlen dobozmentes falszakaszra mutattam. – Két oldalra rakd őket, maradjon köztük egy folyosó. És tekerd fel a hangerőt teljesen, Sammy fiú. Ma éjjel hangoskodni akarok. Kurtán bólintott, aztán sarkon fordult és elballagott. Vidáman utánaszóltam. – Kell segítség, öreg haver? Mint a régi szép időkben? És most még csak fizetned se kell. – Nem kösz.–Anélkül rázott le, hogy hátranézett volna.–Egyébként sincs nálam lóvé. Halvérű rohadék, néztem utána elismerően. Elmondhattam volna neki, hogy az ősgonosz nem létezik. A mi fajtánk nem kedveli a konkurenciát. Békén hagytam, amíg felállította a hangfalakat; elég szemrevaló darabok voltak egy ilyen lepukkant kocsmai bandához képest. Sámuel kénytelen volt egy kocsin keresztül behordani őket, és még így is megszenvedett velük, olyan masszívak voltak. Szerencsére bennem megvolt Caliban vérének ereje, éreztem a lábam alatt dübörgő erőt, és ott volt hátam mögött az Auphe útmutatása is. De legfőképpen ott voltam én. Megvoltak a magam képességei, és ez volt a lényeg. Több millió év hatalmas szakadék volt, amire nem könnyű hidat építeni. Egy kis támogatás sose árt. És ha az emberek saját technológiája fogja elősegíteni önnön pusztulásukat, hát annál jobb. Az összes ambivalens érzés azzal kapcsolatban, hogy mit veszíthetek, egyszerűen megszűnt létezni az alatt a hatalmas

önbizalomhullám alatt, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, mit készülök véghezvinni... hogy mi mindent érhetek el. Az egész létezésben csak én voltam képes mindezt megtenni. Csak bennem volt meg az erő. – Hova akarod a mikrofonállványt? – jött egy újabb hangsúly nélküli, szürke kérdés. Sámuel egyre kevésbé volt szórakoztató, ahogy teltek-múltak a percek. Az arckifejezése merev volt és távoli, tekintete szinte megkövült, ahogy a falat bámulta a hátam mögött, miközben a válaszomra várt. Oldalt léptem, hogy határozottan farkasszemet nézhessek vele. Nem fogom megengedni neki, hogy elbújjon az elől, ami be fog következni. De hogy mitől pöccentem be, melyik felem rágta az idegeimet éles patkányfogakkal, azt nem tudtam. Talán az Árnyék énem, vagy az, ami egykor Caliban volt. Még én is kénytelen voltam elsimerni, hogy az Auphe ördögi ügyességgel használta fel Sámuelt. Végre megtalálták Calt és Nikót, ráadásul majdnem egy hónapon át settenkedtek az árnyékukban, anélkül, hogy azok észrevették volna Őket. Tudtak a kapcsolatukról Georginával. Tudtak a lány haldokló apjáról. Sőt, még az elhivatott Sámuel nagybácsijával való viszonyát is felderítették, és kíméletlenül ki is használták. Ő képes volt megtenni azt, amit az Auphe nem: az első sorból figyelhette a testvéreket, rajtuk tarthatta a szemét, addig, amíg a mesterei találnak egy megfelelő helyet a kapu számára. Közeli és személyes kapcsolatba került a Calibannel és Nikóval, erre az Auphe nem lett volna képes. Ő volt az, aki kiderítette azt is, hogy menekülni készülnek. Jó orra volt az ilyesmihez... ahhoz képest, hogy csak egy ember volt. El kellett ismerni, a főnökök mindent jó előre szépen kiterveltek, és egy csinos kis csomóba kötötték a szálakat. Figyelemre méltó. Persze Cal egy csöppet más véleményen lenne a kérdéssel kapcsolatban. Ő inkább árulást emlegetett volna, megtámogatva egy kis dühvel és gyilkos indulattal. Ne értsetek félre, ki akartam nyírni a jó öreg Sámuelt, de Cal bosszúból ölte volna meg. Vissza akarta fizetni a kölcsönt. Igazságot akart volna. Halál leszartam, hogy mit akart. Caliban nem volt többé. Csak én voltam, én pedig élvezetből kínoztam Sámuelt. Ennyit erről a történetről. – Nem kell az állvány – válaszoltam. – Láttam, hogy az énekesetek headsetet használt. Én is azt akarom. – Szükségem volt mindkét kezemre, hogy megnyithassam a kaput. Szorosan megragadtam a karját, még mielőtt sarkon fordulhatott volna. –Még valami, Sámuel. Tekintve, hogy olyan jó haver voltál – kivillantottam a fogamat egy olyan vigyorral, ami sejteni engedte az emberi külső alatt lakozó ragadozót –, szeretném, ha itt maradnál, és végignéznéd a show-t. A belépés ingyenes. –Többé-kevésbé. Ezúttal nem kerülte a tekintetemet, hanem egyszerűen teljesen üres tekintettel nézett vissza rám. – Rendben van.–Tudta, hogy mi fog következni, és nem tett semmit, hogy elkerülje azt. Fogalmam sem volt, milyen az, ha az embernek van lelkiismerete, de pletykákat már hallottam róla. –Nemsokára visszajövök a headsettel.

Elengedtem, és néztem, ahogy átvág a gyülekező Auphe között. Elfintorodtam, és figyeltem, ahogy eltűnik. Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem lesz alkalmam megölni Sámuelt. Egyszerűen túl könnyű lett volna; akkor pedig hol marad az izgalom? Akárhogy is, nem számított. Ha az Auphe átmegy azon a kapun, nem marad Sámuel, akit megölhetnék. Se Georgina, és ha Sámuel ezt tudta volna, akkor talán nem viselkedik ilyen rezignáltan. – Itt az idő. A mellém lépő Auphe suttogását száznyi torok visszhangozta, hangnem nélküli borzalmas concertóban, ami egészen a tetőgerendákig gyűrűzött. A szavak aztán sóvárgó nyögésekké olvadtak, amik megváltoztatták a levegőt, valahogy úgy, ahogyan egy kés változtatja húspéppé és kiömlő epévé az ellenfél gyomrát. Egy csapatnyi magányos szörnyeteg hívta az otthonát. Vállukat egymáshoz érintve figyeltek engem egy felrobbanó nap intenzitásával. Több száz véreres szem fixált engem kérlelhetetlenül. Szinte perzselte az arcomat. Szaporán szedték a levegőt, jéghideg, bűzlő leheletük gőzfelhőként csapott ki az orrlyukaikon, miközben hol ökölbe szorították, hogy kiengedték hosszúkás ujjaikat. Szájukat összeszorították, ajkukat felhúztak felfedve sok-sok ezer fémesen csillogó agyart, és közben nyáladzottak, mint egy buldog. Ők voltak a halál jobbkezei, hidegek, sápatagok és kérlelhetetlenek. Bárki, akiben kicsit kevesebb belső tartalék volt – legyen az ember, vagy sem – , most összegömbölyödve feküdt volna a padlón hüvelykujját szopogatva. Megmártóztam a rám irányuló figyelemben, és elfogadtam, mint jogos jussomat. Mindig is tudtam, hogy sztár vagyok. Nélkülem az Auphe semmi volt. Én voltam a kulcs, a kapu pedig az ajtó, amit csak általam lehetett kinyitni. Ebben a pillanatban azzá váltam, amiről mindig is sejtettem, hogy vagyok: istenné. Kitártam mindkét karom, hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem. A hajam selymes zuhatagként csiklandozta a vállamat. – Engedjétek hozzám a gyermekeket! – Kinyitottam a szemem, és gyengéden a gyülekező Auphe-ra mosolyogtam. Egy remegő sóhajt hallottam a hátam mögül. – Úristen! Atyaúristen! Sámuel felé fordultam. – Ó, nem, én annál többet akarok.– Az arca szürke volt, mint egy haldoklóé, és jéghideg izzadság csillogott rajta. Elszakította tekintetét a vonyító Auphe-ról, és rám nézett. – Mit fognak csinálni? – A hangja halk volt, és végtelenül feszült, de apátiája legalább eltűnt. Még a legszuicidabb ember számára is nehéz lett volna természetesen viselkedni az ebben a pillanatban elé táruló látvány előtt. Kivettem dermedt kezéből a headsetet. – Asszem, egy kissé már késő ezen problémázni.– Feltettem a készüléket, közben figyeltem, ahogy lépésről lépésre elhátrál.– Ennyi erővel itt is maradhatnál. Ami most következik, az elől nincs hová menekülni. Az égadta világon sehová. –Tovább hátrált, én pedig hagytam, kizárva őt a tudatomból. Most már csak egyetlen gondolat lebegett a szemem előtt. Egyetlen szándék.

Egyetlen cél. Egyetlen vágy. Hátat fordítottam az Auphe-nak, hogy szembenézzek az üres falszakasszal, ismét kitártam a karom, és ökölbe szorítottam a kezem. Ők pedig ott álltak mögöttem... a közönség, aki csak arra várt, hogy az énekes a színpadra lépjen. Szinte csordultig megtöltötték a raktárát, most hogy mindnyájan összegyűltek, és várakozásteljesen bámultak engem. A vonyítás egyre erősödött mögöttem, aztán hirtelen elhalt, és hirtelen minden halálos és feszült csendbe burkolózott. Előttem ott állt a hangfalak által keretbe foglalt üres falszakasz, a hófehér vászon, ami csak a művész ecsetvonásaira vár. Alattam a halhatatlan lelkek a szabadságért üvöltöttek. Én pedig megadtam nekik. A felszabaduló energia úgy hatolt át rajtam, mint egy tehervonat, én pedig alámerültem és hagytam, hogy magával ragadjon. A bensőm minden egyes kis darabja mohó karmokkal kapott a testemen átdübörgő lelkek után. Csak özönlött át rajtam az esztelen, remegő vágy és indulat, egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban milliónyi halál – és pusztulásszilánkká robbanok szét. És mindez miattam volt, csak miattam. Éreztem, ahogy az összes izmom csomóba rándul, a szemem pedig felpattan, és a semmibe réved. Az ionok sisteregve, villámok gyanánt cikáztak a testemen, a vérem szinte felforrt az ereimben, ahogy a levegőbe emelkedtem. Lábam centikre elszakadva a földtől, olyan lettem, mint a borostyánba ragadt légy. És mégis, az egész folytatódott, az óceán tovább ömlött a teáscsészébe. Ott találtam magam, kinyújtva, összecsavarodva, felpuffadva, egészen addig, amíg minden sejtem üvölteni kezdett az ellenállástól. Aztán véget ért. A belém áradó energiafolyam hirtelen elapadt, én pedig ott lógtam a semmiben teljesen kiégve. Továbbra se láttam semmit, de nem is volt rá szükségem. Kinyitottam a tenyeremet, hogy keretbe foglaljam a kaput, és az összes őrjöngést, a vadállati düh minden egyes cseppjét egyetlen hihetetlenül erős, dobhártyaszaggató hangba koncentráltam. Az éneklés egyike volt azon kevés képességeknek, amivel én és fúria-nővéreim egyaránt rendelkeztünk. Ugyan más okokból, de mindannyian énekeltünk. Van, aki sírásnak, sikolynak vagy egyszerűen csak üvöltésnek hívta, de ez nem az volt. Inkább egy gyönyörű, szenvedéllyel teli dallam. És ez a dal az összes bennem tárolt erőt kiszipolyozta, és a világra okádott valami sötétet, valami végtelenül szentségtelent. A kapu megnyílt. Ilyen egyszerű volt az egész. Csak egy kis éneklés, ugrabugra meg egy „Szezám tárulj” és már helyben is voltunk. Pápá a fűthető takaróknak, pápá a forró zuhanyoknak, pápá a gyorséttermeknek, csini ruciknak és villámgyors sportkocsiknak. Viszlát és minden jót az emberi fajnak is. Azt hiszem a végjátékban majd minden a helyére került. Hiszen most valóban eljött a vég. A látásom visszatért, és azonnal megláttam a falon lustán örvénylő átjárót. Majdnem három méter magas volt és szinte ugyanolyan széles. Túl a szürke, füstszerű gomolygáson ki tudtam venni az öklömnyi csillagokkal pettyezett

bársonylila égboltot. Forró huzat tört át kapun, kén, pézsma és fűszeres aromájú növények illatát hozva magával. Emlékeztem erre az illatra. Abból a korból származott, amikor lávafolyamok hömpölyögtek a hegyek között, hatalmas állatok járták a földet – egy hadihajó büszkeségével, a fű pedig olyan zöldben játszott, ami mára teljesen kiveszett a világból. Ez volt az... – Otthon – mondta ki végül az Auphe helyettem. Reszelős, csikorgó nyelvükön több áhítattal ejtették ki ezt a szót, mint amennyit kinéztem belőlük. – Otthon. Most, hogy az erő kiáramlott a tagjaimból, egyenesen bele az átjáróba, szépen visszaereszkedtem a földre. A karjaim még mindig ki voltak tárva, és remegtem az erőlködéstől, amivel egyben tartottam a téren-időn átívelő repedést. – Nincs is jobb, mint az itt és most, főnök – suttogtam összeszorított fogakkal.– Nem sokáig fog nyitva maradni a kicsike. Mögöttem kígyók sziszegéséhez hasonló sóhaj szakadt fel száznyi torokból, teljesen egyszerre. Több évszázadnyi munka gyümölcsét arathatták le most, és az összes Auphe szinte eggyé vált ebben a pillanatban. És együtt, tökéletes összhangban megtették az első lépést egy új jövő felé. Hallottam az égzengésként robajló léptüket. Maga a villám csak fél másodperccel később érkezett meg egy kardcsapás formájában, amivel Niko és Robin szabadította ki magát a bal oldali hangfalból. Pont olyan volt, mint valami bűvésztrükk. Most látod, hopp, most már nem – csak éppen visszafelé. Niko pengéje egyetlen tökéletes, ezüstösen villanó vágással vágta ki a belső borítást. Miután kilépett, megállt egy pillanatra – szemével felmérve az Auphe hadsereget –, aztán a tekintete megállapodott rajtam. A haja eltűnt. Az egykor derékig érő szőke tincseket most a koponyájáig leborotválta. Ez jelentett valamit. Nem tudtam mit, de ott motoszkált az agyam hátuljában, mint egy pont, amit nem tudtam megvakarni. Robin is előkászálódott odabentről, és ezzel magára vonta a figyelmemet. A hangfal, basszus, ügyes húzás. Már éneklés közben éreztem, hogy baj van az egyensúllyal. Technikai bakira gyanakodtam. Tévedtem. Ahogy kértem, Sámuel ellátott hangfalakkal... egyet nekem, egyet az árulásnak. Kurvára rossz időpontot választott magának a kis szemétláda, hogy felfüggessze a kétségeit. Az unokahúgán keresztül valószínűleg lenyomozta Nikót, és rávette őt, meg Robint, hogy jöjjenek ide. Mikor a lelkiismerete újra életre kelt, már ő is csak bosszút akart. Fel kellett volna zabálnom, amikor megvolt rá az esélyem. Izzadság gördült le a nyakamon, ahogy minden erőmmel próbáltam egy helyben tartani a kaput. Éreztem, hogy egyre jobban húz magával. Perceken belül felemészti az összes rendelkezésére álló energiát, és az életerőmet kezdi majd el kiszipolyozni. És ha ez bekövetkezne, az egyből kifordítana. Elég tuti speciális effekt lenne, bár én nem értékelném túlzottan. Szívesen dolgoztam az Auphe-nak; de nem szívesen döglöttem volna meg értük. De kételkedtem benne, hogy valaha is eljutnánk idáig. Nik és Goodfellow elég kemények, de az Auphe komoly számbeli fölényben volt. Ráadásul dühödtek és kétségbeesettek voltak. Ez előtt még Niknek is el kell buknia.

– Nik.–Megajándékoztam a bátyámat egy farkasvigyorral.– Nem szóltál. Csalódást okoztál. Hogy is van? – Egy ősrégi mese dallamát kezdtem dúdolni.– Itt jövök, hogy megmentsem a világot. Robin keskeny arcán a páni félelem és a vágyakozás érdekes egyvelegével bámulta az átjárót. Niko vállára tette a kezét, és olyan erővel szorította meg, hogy kifehéredtek az ujjai. – Nem. Ez nem... ektos mas. Niko ez a múlt. Az emberiség előtti múlt. Ha az Auphe átjut oda...– Nem kellett befejeznie. Láttam, hogy Niko tökéletesen tisztában volt a következményekkel. – Zárd be! – Közelebb lépett, míg a kapu és közém került. Pengéjének hegye a torkomnak szegeződött.– Most! Egy vércsepp csordult ki onnan, ahol a penge hozzáért a bőrömhöz, és lassan elkezdett lefelé csordogálni, csiklandozva a bőrt fekete szívem felett. A látómezőmön kívülről hallottam, hogy az összes Auphe előrelendül. Már majdnem rajtunk voltak; éreztem a belőlük áradó gyilkos indulatot, ami szinte perzselte a hátamat. Aztán egy lefűrészelt csövű shotgun a saját hőjével vágta ketté a forróságot. Hitetlenkedve néztem, ahogy Robin és Sámuel előhúznak egyet-egyet a kabátjuk alól, és az oldalamra állva tüzet nyitnak. Út közben kirabolták Rambót, vagy mi a pöcs? Még mindig a kapuhoz kötve, hátrafordítottam a fejem, hogy lássam a levegőben repülő rengeteg Auphe-ot. Sokuk már darabokban szelte át a közöttünk lévő távolságot. – Ó, a picsába! – Megremegtem, és visszafordultam az átjáró felé, amely kezdett összeomlani. Megvetettem a lábam, és megpróbáltam összetartani, miközben tovább káromkodtam. Ezúttal már a saját, szinte csak ocsmány szavakból álló nyelvemen. Niko tekintete még csak meg sem rezdült. – Zárd be a kaput, Árnyék! Zárd be, vagy téged nyitlak meg! – Most komolyan újra végig akarjuk játszani ezt a beszélgetést? – mordultam fel, a türelmem kezdett gyorsan apadni. Túl a bátyámon, láttam, hogy a kapu megszilárdult valamennyire. Jó jel.– Nem tudod megtenni, drága testvérem. Már láttuk korábban. Goodfellow és Sámuel kilőtték az utolsó golyókat, aztán elhajították a fegyvereiket és a kabátjukból újabbat húztak elő. Ezek már automata fegyverek voltak, és komolyan azon kezdtem gondolkozni, hogy hová dugták a lángszórókat. Ez is csak azt jelezte, hogy a Nagy Almában bármit meg lehetett szerezni, ha tudtad, kitől kell kérned. Amikor újra tüzelni kezdtek, megkockáztattam egy újabb pillantást hátrafelé. Fegyverek ide vagy oda, nem tudtam elképzelni, hogy az Auphe most fújna visszavonulót… nem most, amikor ilyen közel kerültek a céljukhoz. De láthatóan ők sem tudták elképzelni ugyanezt. Jöttek tovább, átugorva a halottakat, a sebesülteket, a haldoklókat és a saját vérükben fetrengőket. Tetőtől talpig véresen és húscafatokkal borítva jöttek tovább. Amennyire én láttam, a világon semmi sem tartóztathatta fel őket. Át

fognak jutni azon a kapun. Az, hogy ehhez át kell gázolniuk mindhármunkon, egy cseppet sem érdekelte Őket. Át fognak jutni. És a játéknak ebben a szakaszában már senki sem képes megállítani őket. De a bátyám ezt nem volt hajlandó elfogadni. Mindig is makacs volt a rohadékja. Már azóta zsarnoskoskodott fölöttem, amióta csak járni tudtam. Sőt, ami azt illeti, mindent megtett, hogy az egész világ fölött zsarnokoskodjon. De soha nem tudta elérni, hogy a világ úgy viselkedjen, ahogyan ő akarta – soha nem tudta elérni, hogy az békén hagyjon minket. Most pedig itt állt előttem, hogy még egyszer megpróbálja, pedig szerintem ő is tudta, hiábavaló az egész. Tetőtől talpig ilyen volt. – Zárd le! – A penge mozdulatlanul pihent a torkomon. – Utoljára szóltam. – Teljesen felesleges volt már elkezdened is.– Nem használhattam a tenyeremet és a karomat, hogy megvédjem magam, de Niko jobban kitanított, semmint, hogy ez gondot okozzon. A saját ragadozóösztöneim se jöttek rosszul. Villámgyorsan a térde felé rúgtam, ami elől könnyedén kitért. De ez csak csel volt, beetetés, nem hittem volna, hogy bedől neki. Amivel viszont nem számolt, az a sav volt, amit az arcába köptem. Bár a lába felé irányzott rúgás jócskán elvonta a figyelmét, még így is sikerült annyira kitérnie, hogy a köpet a szeme helyett csak az állkapcsát találja el. Hátratántorodott, miközben a bőre kezdett elvörösödni és felhólyagzani, ott ahol a maró anyag eltalálta. Nem fogja megölni; és amilyen szar mostanság a lapjárásom, valószínűleg még mérgezést se fog kapni tőle. Ez az új test, legyen bármilyen jól összegyúrva, sajnos csak nehezen állította elő a mérgező anyagokat. Idáig eltartott, hogy ezt az egy adagot előállítsam, és ez még sehol sem volt az igazi mérgeimhez képest. De ha szembe találom Nikót, attól megvakult volna. Így viszont be kellett érnem egy iszonyúan fájdalmas savmarással. Időközben egyszerűen halálra rugdoshattam volna. Talán nem volt olyan vicces, mint a vakítás, és a beleiben való fürdőzés, de most ez volt, ezt kellett szeretni. Szabad kezével az arcát kaparva fél térdre zuhant. Előredőltem és combon rúgtam, amitől teljesen a földre zuhant. A következőt a bordái közé kapta. A mozdulat közben lecsúszott rólam a headset, és már épp arra készültem, hogy egy végső rúgással véget vetek ennek az egésznek, amikor egy árulkodó villanást vettem észre a szemem sarkából. A hazai csapat épp az első hazafutására készült. A golyók még mindig repkedtek, de az egyik Auphe-nak sikerült átjutnia az ólomfüggönyön, mintha csak egy nyári zápor lett volna az egész. Eldübörgött mellettem, és a kapu felé vetette magát, mintha csontok helyett higany tartaná össze a testét. Majdnem elérte. Háromlábnyira volt a kaputól, félig még a levegőben úszva, amikor Niko kardja kettévágta. Az egyik pillanatban még ott feküdt, kezével az oldalát és az arcát markolva, a következőben már fel is pattant, megpördült és végzett az Auphe-fal. Frissen nyírt fejével körbepillantott, majd Sámuel és Goodfellow felé kiáltott. – Tartsátok vissza őket!

– A, szóval ez volt a terv – vágott vissza epésen Robin.– Le kellett volna írnom.– Megpördítette a fegyverét, és a tusával az egyik Auphe arcába vágott, aki túl közeit került hozzá. Vér és csontdarabkák szálltak a levegőben különös, művészi formában. Sámuel tovább tüzelt. Ő kevesebbet beszélt, de sokkal célratörőbben. – Igyekezz már, a rohadt életbe! A szőke fej aztán felém fordult. Láttam a szemében, hogy nem lesz több fenyegetés. Se több lehetőség. Ekkor eszembe jutott a dolog a hajjal kapcsolatban. A tudás az agyam legmélyéről vánszorgott elő, ahonnan hallani véltem anyuci drága kacaját. Valamikor régen mesélte nekünk ezt a történetet, akkor még elhittem, hogy a sörszagú hablatyolása valójában nem más, mint esti mese. Ez éppen az ő cigány gyökereiről szólt. Azt hiszem, valamiképpen ez ránk is vonatkozott, de soha nem törte magát, hogy minket is belevegyen a dologba. Sophia egy görögországi cigány közösségből származott. A két csoport kultúrájának elemei összefonódtak, és volt egy különleges szokás, amit az ott élő romák átvettek a görögöktől. Azokért vágatod le a hajadat, akik meghaltak. Megszabadulsz a felesleges kolonctól és gyászolsz. – Cyrano – mondtam bánatosan, amikor egy más korban ugyanolyan színű szemünk találkozott.–Tényleg? Megállíthattam volna. Bezárhattam volna a kaput, és megállíthattam volna. Kristálytisztán lepergett szemem előtt a film, hogyan történt volna. Veszni hagytam a kaput, és ugyanazzal a mozdulattal hátrapördülve Sámuel nyakát könyökhajlatomba szorítottam. Amikor visszafordultam, puskája már az én kezemben volt, ő pedig ott állt köztem és a csillogó, ezüstszín halál között. Ahogy a penge átjárta a túszom testét, annyi ólmot pumpáltam Nikóba, hogy csak távoli emlék maradjon belőle. Egyszerű, pofás és könnyen meg tudtam volna tenni. Meg tudtam volna. Mégse tettem. A kard úgy csúszott az én gyomromba – Sámuel mellkasa helyett –, mintha hazatért volna. Mindkét kezem lehullott, és rákulcsolódott a bátyáméra. Az ő ujjai hűvösek voltak, és egy pillanatra megremegtek az érintésem alatt. Mindketten egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig fogtuk a markolatot. Fura. Pedig ez közel sem volt annyi... egyikünknek sem. – Nahát. – Alig hallottam, a saját elhaló hangomat. De Niko hallott engem, láttam az arcán, a szemében... ott lenn a mélyben, ami elnyelt minden fényt, reményt, hitet. –Nézd csak. –Térdre zuhantam, közben éreztem az acél marasztaló csókját, ahogy lecsúsztam a pengéről. Az arcomon megjelenő halvány mosoly már majdnem őszinte volt. –Tévedtem. Végül is tényleg volt vér a pucádban. Jó neked, bátyó. – Úgy éreztem, ezek lesznek az utolsó szavaim. Eleresztettem Nikót, hogy a hasamon tátongó sebhelyre szorítsam a kezem, és elhaló érdeklődéssel szemléljem, ahogy az élet egyszerűen elfolyik belőlem. És velem együtt ment a kapu is. Ugyanabban a pillanatban omlott össze, amikor

Niko kardja a földre hullott, pedig az utóbbi csupán halk visszhangja lehetett az előbbinek. Ahol egykor egy hatalmas átjáró állt a rég elfeledett múltba, ott most nem volt más, csak egy üres falszakasz. Elszakítottam a tekintetemet a nem létező kaputól és először a kardra, majd Nikóra pillantottam. – Mi az? Hát szuvenírt se kapok? Nik nem válaszolt a megjegyzésemre, s a következőre a lezuhanó égboltról. Hogy mire reagált egyáltalán, az jó kérdés. Nem úgy tűnt, mintha észrevette volna, hogy megszűnik a gépfegyverropogás, mert Sámuel és Goodfellow kifogytak a lőszerből. Hogy ez ugyanabban a pillanatban történt, amikor az épület elkezdett beomlani körülöttünk szintén nem keltette fel az érdeklődését. Úgy tűnt, hogy hihetetlen koncentrációs képességének teljes egészét felém fordította. Nem tudom, mennyi ideig tartott. Talán csak másodpercekig, de ott és akkor többnek tűnt, sokkal többnek. Hogy mit látott, nem tudom. Ezüst szemeket, csillogó bőrt, elhaló öntudatot és egyre növekvő vértócsát alattam – oké, ez adva volt. De mit láthatott emögött? Egyszerűen nem tudtam. Most először az életben, nem tudtam kiolvasni belőle. Láttam rajta a kétségbeesést, a fájdalmat, azután láttam, hogy mindez egyszerre eltűnik róla, és átadja a helyét... a semminek. Semminek, amiből olvasni tudnék. Valamiféle rejtett döntésre juthatott, mert üres tekintettel pislogott egyet, aztán a vállára kapott – esélyt sem adva rá, hogy küzdjek ellene. Nem mintha olyan baromi nagy ellenfél lettem volna. Hirtelen rohanni kezdett. Ahogy haladt előre, a látásom sötétedni kezdett, én pedig elhalasztottam a saját döntéseim egyikét. Pedig egyik énem sem volt olyan, hogy bedobja a törölközőt. Mögöttünk jött az Auphe. Nem láttam se Robint, se Sámuelt; valószínűleg előttünk járhattak. De az egykori munkaadóimat nagyjából be tudtam fogni. Csak képek maradtak meg belőlük, ahogy egyre mélyebbre csúsztam a gomolygó sötétségbe, de az is elég volt, hogy tudjam, nekem annyi. Se több, se kevesebb, annyi. Ha elkapnak, akkor a zsaruknak azzal is bajuk lesz, hogy elkülönítsék a maradványaimat a többiekétől. Cserbenhagytam őket, de ami még ennél is rosszabb; tönkretettem a kísérleti nyulukat. Most már haszontalan volt a számukra és így vele együtt én is. Az arcukon és a szemükben lángoló harag épp annyira szólt Niknek, Sámuelnek és Goodfellow-nak, mint nekem. Nem lesz utólagos figyelmeztetés, se késedelmidíj-fizetés, az tuti. Hagytam, hogy a gondolat elússzon, és átadja a helyét egy másiknak. Ez a darab ismétlése volt egy korábbinak. Megállíthattam volna Niket. Megálljt parancsolhattam volna ennek az egésznek. Akkor miért nem tettem meg? Nagyjából ez volt az utolsó összefüggő gondolat, amit össze tudtam tákolni. Utána már csak képek maradtak meg... fények, hangok és széthulló öntudatom darabkái. Odabent voltunk, egy fejünkre szakadó épületben, alig néhány lépéssel a fékevesztett horda előtt. Egy kis időszelet megint kiesett, s amikor újra magamhoz tértem, már odakint voltunk. Még mindig fejjel lefelé himbálóztam, és Niko egy olyan testrészét bámultam, ami baromira nem érdekelt. – Nem a legjobb oldalad, Nik – nyöszörögtem inkább magamnak, mint bárki

másnak. Nem is kaptam választ, vagy ha mégis, az már nem jutott el az agyamig. Hirtelen minden tótágast állt, az aszfalt helyett a csillagtalan eget láttam, aztán egy kocsi hátsó ülésén találtam magam. Robin szólalt meg elöl, miközben beindította a motort. – Biztosak vagyunk mi ebben, Nik? Tudod, hogy meg fogják ölni. Esélye sincs. – Egyikünknek sincs. Most pedig vezess! – Niko válasza csak úgy vibrált, és ekkor rájöttem, hogy hátradöntve fekszem, fejem a mellkasán nyugszik. Egyik kezével átölelt, és könyörtelen erővel egy rongydarabot szorított a hasamon tátongó sebre. Fájt, jobban, mint bármi más. Talán ettől, talán nem, de a figyelmem a hátsó ablak felé fordult. Éppen csak, de láttam Sámuelt. Noha volt közvilágítás, s a szemem már nem volt különösebben együttműködő, de ki tudtam venni. A raktárház bejáratánál állt, a puskája és az abban lévő lőszer is már rég csak emlékek voltak az idő tengerén, most Niko kardját forgatta képzetlenül ugyan, de halálos erővel. Elállta az utat. Csak ő állt az Auphe és a szabadságuk útjában. Egy részem megrökönyödött, és elismerte a fickó bátorságát. Egy nagyon kis részem. Nagyobbik részem egyszerűen felhorkant ott benn, mondván, „Vesztes.” Aztán befordultunk egy sarkon, ő pedig eltűnt. Egy pillanattal később a szélvédő megremegett, ahogy a távolban hatalmas robajjal összeomlott az épület. Döntések. Végül minden a döntéseken múlt. Sámuel meghozta a sajátját. Repültem. A selymes éjszakán át, tökéletes csendben szálltam a magasba vagy zuhantam alá. Egyre messzebb és messzebb szárnyaltam, és élveztem a szabadságot. Nem volt fent és lent, nem volt se föld, se csillagok. Csak végtelen űr volt és feneketlen sötétség. És velük együtt végtelen sok emlék. Öt éves voltam, és mezítláb rohantam egy távoli városka poros főutcáján. Már rég elfelejtettem a hely nevét, vagy talán soha nem is tudtam. Puha, meleg súly nehezedett a mellkasomra, és egy nyelv nyalogatta vidáman az arcomat. A kiskutya tejillatú lehelete csiklandozta az orromat, én pedig vidáman kacagtam. Nik adta nekem a kutyakölyköt. Öt dolcsiért vette meg az egyik szomszédunktól. Már kisgyerekként is tudtam, hogy nem tarthatom meg. Okosabb voltam annál, hogy egyáltalán megkérdezzem. Sophia egy szempillantás alatt eladta volna. Csak egy napra lehetett az enyém, figyelmeztetett Nik, csak egy napra. Az volt életem egyik legszebb napja. Öregebb voltam, mint bármelyik emberkéz alkotta civilizáció, és álmatagon guggoltam egy arannyal és lapis lazulival kirakott szarkofág szélén. Nem tudtam a száz évvel korábban elpatkolt fáraó nevét, de nem is érdekelt különösebben. A szarkofág körül a kripta padlóját széttépett emberi maradványok és vértől iszamós homok borította. Még csak két hete béreltek fel, hogy védjem a

sírkamrát, de már így is többcsapatnyi sírrabló próbált belopózni ide. A pap, aki felbérelt, azt ígérte, hogy gyakran lesznek látogatóim, és megtartotta a szavát. A hatalmas uralkodó elszáradt ujjai között kellett őriznie a kincseit, én pedig párnának használtam az egyik rabló letépett fejét. Jó nap volt. Lehet, hogy nem életem legjobbja, de nem volt érdemes törődni vele. Idősebb voltam, mint szinte bármi ezen a bolygón, ugyanakkor olyan fiatal, mint egy napos csibe. Ébredezni kezdtem, és arra vágytam, bár lenne elég levegő a tüdőmben, hogy felüvölthessek a testembe maró fájdalomtól. Küzdöttem az ájulás ellen, és résnyire nyitottam a szemem, de csak sötétséget láttam. Megvakultam volna? Nem. Egy utcai lámpa fénye villant a szemebe, és rájöttem, hogy még mindig az autó hátsó ülésén fekszem. A sebemet takaró anyag immár nem szövet volt. Most már emberi bőr feszült a bőrömhöz, az övé meleg volt, az enyém egyre jobban kihűlt. Azonnal rájöttem, mi történt, amikor meghallottam Niko fátyolos hangját. – Robin, szükségem van a felsődre. Az enyém teljesen átázott. Átázott a vértől. Továbbra is éreztem a melegét, ahogy megnedvesítette a hasamat. Bármennyire is igyekezett Nik, egyre csak folyt a sebből. Önálló akarata volt, csakúgy, mint nekem, gondoltam kótyagosan, miközben igyekeztem meglovagolni a fájdalom és az idegszaggató kín között száguldó hullámokat. A szemem sarkából láttam, ahogy Robin valamit bűvészkedik elöl. Egyik kezét a kormányon tartva a másikkal hátranyújtotta az ingét, és megkérdezte: – Hogy van? Egy teljesen tönkrement szövetgombóc landolt a padlón, és adta át a helyét egy Goodfellow ingéből gondosan összehajtogatott darabnak. Robin kérdésére csend volt a válasz, és jelen helyzetben nem hiszem, hogy lett volna jobb. – Már nem vagyunk messze. – Az aggodalom még mindig olyan mélyen volt eltemetve a bátyám nyugalomtartalékai alá, hogy alig lehetett észrevenni.– Csak vezess tovább. És hova a fenébe tartottunk? Elmélkedtem. Nem a kórházba, az biztos. Oda semmi szín alatt. Valószínűleg nem akarják csúnya arcomat a civilek előtt mutogatni. Ne felejtsük el, hogy egy kórházi környezetben ezüstszínű szememet nehezen lehetett volna divathóbortként eladni. Feltűnést keltett volna – ráadásul a szó rossz értelmében –, és akkor még finoman fogalmaztam. Aztán a röntgen, a CT és végül a sebész vékony, kecses ujjai, mind olyan dolgokat fednének fel, amik mellett nehéz lenne szó nélkül elmenni. Hihetelen, hogy az emberi elme mennyi baromságot volt képes elfogadni, ha adtál mellé egy kis humbugot, de elég bizonyíték láttán a társadalom többé nem dughatta volna homokba a fejét. Nem, biztosan nem egy kórház felé tartottunk. De Nikónak volt valami oka arra, hogy megpróbáljon megóvni az elvérzéstől. Szóval hova a... Nem fejezhettem be a gondolatot, mert Goodfellow megtörte az egyébként sem túl stabil gondolatmenetemet egy újabb megjegyzésével. – Árnyék makacs, Nik. Nem fogja feladni, ugyanúgy, ahogy te sem tennéd.–

Egy pillanatra megállt, aztán bocsánatkérő hangon folytatta. –Talált magának egy olyan fészket, amit megkedvelt. Azon kívül, hogy megöljük Calt, nemigen látom más módját, hogy lerázzuk őt. – Fordulj rá a Verrazanóra.– Niko lelkesedéséből ítélve, a faunnak ennyi erővel meg se kellett volna szólalnia. A híd... ez azt jelenti, hogy Staten Island felé tartottunk. Ez jelentett valamit, de hogy mit, azt nem tudtam kibányászni kótyagos fejemből. Robin egy hatalmasat sóhajtott, majd ismét rákezdett. – Hogy te milyen rohadt egy fárasztó seggfej vagy. Oda kellett volna adnom nektek az összes verdát a kereskedésből és örülnöm, hogy végre a hátatokat láthatom utána. – Talán valóban bölcsebb döntés lett volna. – Niko a fejemre hajtotta a sajátját, és kijózanító hangon folytatta. – Ne hidd, hogy megfeledkezünk arról, amit értünk tettél, Goodfellow. Nélküled Cal és én halottak lennénk.–Nem tette hozzá, hogy „ha szerencsések vagyunk”, de ott lógott a levegőben. – Ki ne felejtsd azt a részt, amikor segítettem megmenteni a világot – jelentette ki Robin, egy pillanat alatt visszanyerve a pimaszságát. – Robin Goodfellow, a hős. Egész jól hangzik, nem? Madjnem én is felhorkantam Nikóval együtt a botrányos öntömjénezés hallatán. A szemhéjaim lecsukódtak, és én észre se vettem. A mögöttük honoló sötétség nem sokban különbözött attól, amin éppen átkocsikáztunk. A kocsikázás pedig nem sokban különbözött a repüléstől. Lassan, de biztosan csúszni kezdtem annak az álomnál sokkal mélyebb állapotnak a karjai közé, amelyből már nincs ébredés. Ahogy mentem, hallani véltem a bátyám suttogását. – Maradj velem, Cal! Már majdnem ott vagyunk. Maradj velem! Tudta, hogy ébren vagyok. Tudta mindvégig, ugyanúgy, ahogy én is tisztában voltam vele, hogy haldoklom. A gravitáció mintha megkétszereződött volna, iszonyú erővel húzott lefelé. Levegő kezdett nehézzé válni, úgy járt a légcsövemben, mintha zseléből lett volna. Minden lélegzetvétel nagyobb erőfeszítésbe került, és mindegyik gyengébbre sikerült, mint az előző. Cal lehet, hogy nem tudta milyen a halál, de én igen. Másodkézből ugyan, de tudtam. Annyi embert öltem már meg az évek során, hogy felismertem az összes tünetét. A remegő lélegzetvételeket, a szív kihagyó dobbanásait. Ez a test, ez az egyesített élet most már csak lebegett, nemsokára pedig zuhanni kezd majd. Reméltem, hogy jó döntést hoztam, és szurkoltam Nikónak, hogy megmentse a seggemet. Keményen szurkoltam. Azután már nem sok mindenre emlékszem. Fájdalom. A fuldoklás nehéz érintése. És végül a teljes bénultság. Miközben valaki a hátára vett, még egy utolsó kétségbeesett erőfeszítést tettem, hogy a felszínre evickéljek. Minden megmaradt erőmmel a víztükör fölé akartam kerülni, de a testemet láncok húzták lefelé, a lábamat pedig betoncipőkbe börtönözték. Ahogy ott küzdöttem a mozdulatlan fekete vízben, hangok jutottak el a fülemig. Majdnem egy percig

tartott, míg értelmet tudtam adni a mély, torokhangon érkező utasításnak. – Gyorsan! Fektessétek az ágyra! Mi a franc történt, Niko? A hang valahonnan ismerős volt. Aztán egy sebtében a hasamra illesztett tenyeret éreztem. Langyos volt. Nem, nem is langyos... inkább forró. Szinte már fájdalmasan forró. Ettől viszont eszembe jutott. Az agyamban barna, ritkás haj és rozsdabarna szemek jelentek meg, és dühösen összehúzott szemöldökök jelentek meg, amiket egy csúnya forradás vágott ketté. Jeftichew volt, a gyógyító. Rafferty Jeftichew. Staten Island... bingo. – Leszúrták. Majdnem fél órával ezelőtt.– Ez Niko kellett, hogy legyen, visszafogott, mint mindig, bár a hangjából most úgy tűnt, legszívesebben kerülné a témát. – Elég sok vért vesztett. Nem tudtam elállítani. – Az „egész sok” nálad azt jelenti, hogy az utolsó cseppig szinte mindent? – Rafferty nem tűnt túl reményteljesnek. Miféle szemét, útszéli modor volt ez, he? Kérdem én. Bár, ha jobban belegondolunk, Rafferty soha nem volt az a kifejezett cukorfalat, ha rossz hírek átadásáról volt szó, és érezhetően se ideje, se kedve nem volt hozzá, hogy most változtasson ezen. Ő és Nik, mindketten igazi pesszimista kukoricaszemek voltak a csőben. Kezének melege szépen lassan áthatol a hasfalamon és egyre mélyebbre vándorolt. – Hé, te Göndör! Hozz ide két zacskó intravénás folyadékot a hűtő legfelső polcáról. Ekkor nagyon azt kívántam, bár ki tudnám nyitni a szemem. Látni akartam a savanyú kifejezést, ami minden bizonnyal szétterült Goodfellow önelégült pofáján. Göndör. Tuti, hogy ettől kiakadt a hiú kis szardarab. Ettől még a beleimet kétségbeesetten összefoltozni igyekvő kéznél is melegebb érzés járt át. Hallottam a nedves cuppanást, ami arról árulkodott, hogy Göndörnek sikerült megtalálnia a tasakokat. – Mi ez? – kérdezte Goodfellow halkan. – Friss, fagyasztott plazma – válaszolta Rafferty nemtörődöm módon.– Most pedig kussolj, és hagyj végre dolgozni, jó? – Lehet, hogy nem fejezte be az orvosi sulit, de már most olyan modora volt, mint egy sok éve praktizáló lódoktornak. Aztán csend lett. Mély, bársonyos és békés, én pedig megpróbáltam elsodródni néma hullámain. Megpróbáltam rálépni arra a csalóka ösvényre, ami sehová és mindenhová vezetett egyszerre, de akárhányszor elindultam volna, valami ellenállhatatlan erő mindig visszarántott. Egyik kezét a másik után rakva kíméletlen konoksággal próbált kiráncigálni onnan. Végtelen konoksággal és olyan elhivatottsággal a gyógyítás iránt, amitől még Hippokratész is padlót fogott volna – ez volt Rafferty rövid, de velős jellemzése. Ez, illetve még annyi, hogy nem viselte jól az idiótákat. Sőt, egyáltalán nem tudta elviselni őket. Niko és én két éve kereszteztük az útját. Azonnal megéreztem rajta, hogy valami különleges van benne. Cserébe ő is megérezte, hogy valami fura bennem is van, de soha nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy turkáljon bennem és kiderítse az igazságot. A kézrátétel azt jelentette

volna, hogy megtud valami olyat, amit nem akartuk, hogy megtudjon. Sőt, jó eséllyel valamit, amit ő se akart megtudni. És ha belülről látni Calt sokkoló látvány volt, akkor kettőnk egyvelegétől biztos gutaütést kap majd. – Hogy van? Rafferty éles, frusztrált sóhaja szinte azonnal követte Niko kérdését. – Két mondat jut az eszembe. „Összetört és lángol” az egyik, a „teljes roncs” a másik. Válassz tetszés szerint! – A tenyeréből áradó hőség tovább emelkedett.– Az a szemétláda alaposan feldarabolta. Ki a franc tette ezt? Csend telepedett közéjük, aztán megérkezett Niko egyenes válasza. – Én. – Á! –A gyógyító vagy éppen feldolgozta a hallottakat, vagy hagyta, hogy leperegjen róla, mint kacsáról a víz.–Szóval ezért nem vitted kórházba? – Nem.–Bőrhöz dörzsölődő bőr hangját hallottam, ahogy Niko megtörölte az arcát. –Nem ez volt az oka. Légy óvatos Rafferty. Cal közel sincs teljesen egyedül odabent. – Jókor szólsz – horkant fel bosszúsan. – Már odabent vagyok. Most már elhatároztam magam. Niko pedig pont így tervezte. A hüllőbbik felem egyszerre értékelte a döntés hideg számítóságát és vetette meg Nikót a választás háttrében lévő undorító érzelgősségért. A másik részem egyszerűen azt mondta, hogy ez tetőtől talpig Nikóra vall, és hasonló helyzetben én is ugyanezt tettem volna. Egykor. Mondani sem kell, ha túlélem ezt az egészet, az az egykor nem lesz többé. – Akkor minél hamarabb meggyógyítod, annál hamarabb kikerülhetsz onnét – mutatott rá Niko komoran. Nem értettem Rafferty válaszát, de az biztos, hogy bicskanyitogató volt. Közben lassan ráébredtem, hogy gyógyulni kezdtem. A seb súlyossága miatt az egész csigalassan történt, de már ez is haladás volt. A körülöttem lévő hangok kezdtek élesebbé válni, és noha továbbra is éreztem, hogy az ébrenlét és az ájulás határán egyensúlyozom, kezdtem egyre inkább öntudatra ébredni. Erősebbnek éreztem magam. Olyannyira, hogy megkockáztassam, már kinyissam a szemem és körbenézzek. A gyógyító észrevette a mozdulatot, és barna szemével rám nézett. – A francba, Cal – mondta vészjóslóan, miközben a szája szélén egy kellemetlenségről árulkodó grimasz jelent meg, attól, amit odabent érzett, miközben tovább gyógyított. – Pont olyan szarul nézel ki, mint ahogy érzed magad. Kösz haver. Nagy arc vagy. Niko ott állt mellette, rövid haja még mindig ijesztően hatott számomra. A béke és a nyugalom maszkja alatt láttam a beteges kétségbeesést az arcán, a fagyott víztükör alatt dübörgő fekete vizet. És láttam, ahogy egy kicsit megkönnyebbül, amikor kinyitottam a szemem. Az arca ellágyult, egy pillanatra behunyta a szemét és leengedte a vállát. Aztán mély levegőt vett, és visszaerőltette magára a karót nyelt viselkedést, és kinyitotta a szemét.

– Altasd el! – parancsolta érzelemmentes hangon. Rafferty hitetlenkedve nézett rá. – Mi van? Még mindig gyógyítom. Még rohadtul nincs kint az erdőből. Az alvás izgat jelenleg a legkevésbé. – Altasd el őt Rafferty! Csináld, most! – ismételte meg Niko nyersen. Goodfellow is előlépett, hogy hozzátegye a maga két centjét. Minden lében kanál kis pöcs. – Lehet, hogy később gondjaid lesznek a gyógyítással, ha Árnyék barátunk csuklóból leharapja a két kezedet. Jelenleg a legjobb, ha aludni hagyjuk a szörnyeteget. Láttam Raffertyn, nincs hozzászokva, hogy mások ugráltassák, és tökéletesen leszarja, hogy mi történik vele. De egy pillanatra megfeledkezett az egóján esett csorbán, és a homlokomra tette az egyik kezét. Ajka egyetlen szót formált. – Aludj. A fülem nem tudta befogni, de mégis hallottam, ahogy visszhangot ver az agyamban. Aludj. Újra meg újra, egészen addig, amíg egy véget nem érő litániává terebélyesedett. Aludj. Aludj. És aludtam. Természetellenes alvás volt. Nem álmodtam, és nem érzékeltem az idő múlását sem. Nem is olyan volt, mint az alvás, inkább mint nem létezni. Amikor felébredtem, úgy gondoltam, hogy Niko, Rafferty és Goodfellow ugyanabban a pózban fognak fölém hajolni, mint amikor elaludtam. De nem így történt. Egyedül ébredtem. Kaparászást hallottam az ajtó felől. Na jó, majdnem egyedül. Egy farkas állt az ajtban, sárga szemeivel rezzenéstelenül bámult engem. Felső ajkát felhúzta, sejtetve ezzel hófehér agyarait. Vörösesbarna szőre a nyakánál felborzolódott, a füle pedig rásimult a koponyájára. Nagy volt, hím, és baromira ingerült. – Hogy teneked milyen nagy és szőrös pöcsöd van, nagyi! – sziszegtem az elhanyagoltságtól karcos hangon. Kinyitotta masszív állkapcsát és némán rámvicsorgott, majd eltűnt a látómezőmből. Most, hogy Rin-tin-tin eltűnt, figyelmemet a szoba felé fordítottam, és kíváncsian végigmértem. Rafferty műtőjében voltam. A vért nem volt nehéz feltakarítani innen. Pont ezen okból a padlót mindenhol olcsó zöld linóleum borította. A falakat mindenütt polcok fedték a sarokban pedig egy lepukkant ősrégi hűtőszekrény zörgött vidáman. Ablakok sehol. Ha jól emlékeztem, a ház mögött egy elkerített erdő húzódott, de jobb volt biztosra menni. Ami ebben a szobában folyt, azt nem a tömeg szemének szánták. Három ágy volt idebent, és én a nyitott ajtóhoz legközelebbin feküdtem. Mindegyik szigorúan bolhapiaci minőségű volt, lestrapált, viharvert, itt-ott már rozsdás, foltos és persze mindegyiken ott díszelegtek az elmaradhatatlan karcolatok. „John” „Timmy” „Bobby szereti Katie-t”. Kopott kék műtősruha volt rajtam, és egy kissé foszlott lepedőn feküdtem, derekamig felhúzott takaróval. Egyik sem abban a stílusban készült, amihez én hozzá voltam szokva, távolról sem.

Felsóhajtottam és a plafonra koncentráltam. Egy repedés futott keresztül rajta átlósan, én pedig jobb dolgom nem lévén követtem a tekintetemmel. Elbasztam. Nincs mit tagadni. Hagytam, hogy két ember és egy mutáns kecske lefőzzön. Cserbenhagytam az Auphe-ot, akik mostanra minden valószínűség szerint már nem voltak többé. Egy vagy kettő talán elkerülte a raktárház pusztulását, de erre nem vettem volna mérget. Nem, valószínűleg én maradtam az egyetlen túlélő. A kerítés felénk eső oldalán persze. Én voltam az utolsó hírmondó a nagy-nagy tervükből, amit – hogy teljesen őszinte legyek –, kezdettől fogva baromira leszartam. Csak és kizárólag a fizetség motivált mindig is. Noha sosem törődtem az Auphe sikerével, igenis szem előtt tartottam a sajátomat. Elsőként és legfontosabbként, mindig is. Szabadságot akartam és bosszút, nem érdekelt, milyen sorrendben. Nincs is rá jobb idő, mint a most. A kezemre támaszkodva, ülő helyzetbe tornáztam magam. Aztán a lábamat átvetve az ágy szélén, talpra álltam. Legalábbis gondolatban ez volt a tervem. Valójában nem történt semmi. Mindkét kezem mozdulatlan maradt az ágy szélén, csakúgy ahogy a lábam a takaró alatt. Úgy tűnt, hogy csak nyaktól fölfelé tudok mozogni. Tudtam forgatni jobbra-balra, előre és hátrahajtni, sőt az állammal még a mellkasomat is meg tudtam érinteni, de ennyi. Lehet, hogy felébredtem, de az a rohadt kurvapecér Rafferty gondoskodott róla, hogy ne menjek sehová. Nyaktól lefelé megbénította az egész testemet. Amíg vissza nem jön, és le nem veszi rólam a hókuszpókuszát, hogy az idegeim újra kommunikálni tudjanak egymással, addig meg voltam lőve. Hát nem ilyen az én formám mostanság? Várnom kellett. Előbb vagy utóbb vissza kell fordítaniuk a folyamatot. Már meghozták a döntésüket; nem hagytak meghalni. Erre építettem. Niko ismét elszalasztottá a kínálkozó lehetőséget. Megvolt az esélye, és amennyire én láttam, az elhatározás is, hogy véget vessen az életemnek. Mégse tette meg. Az utolsó utáni pillanatban egy hajszálnyit elfordította a pengét, így életben hagyott, bár épphogy csak. Tekintve, hogy akkor nem nyírt ki, biztos voltam benne, nem fogja hagyni, hogy itt rohadjak el. És noha Rafferty meggyógyított, az tuti volt, hogy nem fog gondoskodni rólam, zselékockával etetve egész hátralévő nyomorúságos életemben. Valamikor szabadon kellett engedni. És akkor jobb, ha spurizni kezd, mint egy gepárd, mert amit én teszek vele, ahhoz képest a paralízis trópusi vakációnak fog tűnni. Még a feldarabolt Raffertyről a fejemben megjelenő képek sem tudták azonban eltéríteni a gondolataimat arról, hogy miért hagytam Nikót megtenni azt a majdnem végzetes döfést. És bár a fantáziálás nem volt elég, hogy kizökkentsen a gondolataimból, a közeledő léptek már igen. Ezért most hálás voltam. Ez ugyanis nem az a téma volt, amiről gondolkodni szerettem volna, még felszínesen sem. Az ajtó felé fordítva a fejem, átláttam a folyosó végéről nyíló konyhába. A trió a hátsó ajtón jött be, lehulló levelek, fagyott fűszálak és jéghideg szél illatát hozva magukkal. Niko és Robin leültek egy asztalhoz, míg Rafferty a hűtőszekrényhez lépett. Kivett onnan három gyorsfagyasztott

vacsorát, és bevágta őket a pulton lévő mikroba. Goodfellow időnként megmegrezzenő arccal bámulta, ahogy a gyógyító egymásra pakolja a három csomagot, és egy határozott csuklómozdulattal eltekeri az időzítőt. – Ez nem túl bizalomgerjesztő – morogta aztán, miközben kezével beletúrt szélborzolta üstökébe. – Még nem volt szerencsém olyan kulináris élvezethez, amit egy efféle masina okádott ki magából. – Ne légy kishitű – göcögött Rafferty. Aztán rám pillantott a távolból. – Nocsak–nocsak, felébredt a kicsike. Akarod, hogy megint elaltassam? – kérdezte Nikótól. A bátyám megrázta a fejét. – Hagyd. Úgyse tehet semmit. Oké, na ez fájt. Felhúztam az ajkamat, akár a korábbi négylábú látogatóm. Nem foglalkoztak se a vicsorgásommal, se velem. Ez még az előzőnél is rosszabb volt. Azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy az eddigi életem alatt, még soha senki nem hagyott figyelmen kívül engem. Ócsároltak, átkoztak, féltek már tőlem, de soha... soha nem néztek még levegőnek. Elfordultak tőlem és folytatták azt, amit a bárányok között beszélgetésnek számított. Bee, bee, bee. – Hogy vannak a bordáid? – Meg sem várva Niko válaszát, átnyúlt az asztal fölött és megérintette a karját, a szemét pedig lehunyta, hogy jobban tudjon koncentrálni. Egy másodperccel később újra kinyitotta, és felmordult. – Már forrnak össze. De azért fáj, mi? Mit szólnál egy kis Tylenolhoz? Niko arcán épp csak egy pillanatra csodálkozás jelent meg. – Hoppá. Pedig azt hittem, egyszerűen csak pofon vágsz, hogy ne a bordáimmal foglalkozzak. – Higgy nekem, a pofozkodást a sokkal rosszabb eseteknek tartom fenn. – A mikró csengetett, ő pedig felállt, majd hátraszólt a válla fölött.– Fogó, hozd ide a Tylenolt! Percekkel később a fapadlón csattogó karmok hangját hallottam, aztán a farkas betotyogott a konyhába, szájában egy nagyobbacska vörös és fehér műanyag dobozzal. Robin felvonta a szemöldökét. – Ez aztán okos kutya. Láttam, ahogy Rafferty vállai megfeszülnek egy pillanatra, és Cal emlékeinek hála, azt is tudtam, hogy miért. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést, és az asztalra tette a három műanyag tálcát a családi ezüst néhány darabjával együtt, aztán elvette a pirulásdobozt, és egy ronggyal megtörölte a külsejét. Majd kirázott belőle két tablettát, és Niko tenyerébe pottyantotta őket. – Nyomd be! Ma bogárlárva a menü. Robin lehúzta a műanyag borítást, és a villájával megbökdöste a gőzölgő ételt, majd elflntorodott. – Nem lennék meglepődve, ha tényleg találnék benne egy-két lárvát. Vagy a szokásos patkánydarabkát vagy emberi ujjat.– Rafferty gusztusosán lapátolni kezdte az arcába a vacsoráját. – Nincs is jobb, mint hanyagolni a legalapvetőbb emberi szükségleteket. –

Robin letette a villáját, és odébb tolta szűzen maradt vacsoráját.– A kamrád olyan üres, hogy még a levegőt is szívesen fogadja, a hűtődben meg e pillanatban is új civilizációk fejlődnek ki. Talán a barátod megoszthatná velünk a kutyakajáját. Niko egyik ujjával figyelmeztetően megbökte Robin tenyerét. – Nem szerencsés a témaválasztás Robin. Lépjünk tovább, jó? Goodfellow tanácstalanul nézett, a zavartsága pedig teljesen érthető volt. A nem emberek, legyenek szörnyetegek, vagy olyan félig normális lények, mint a faun megérezték a saját fajtájukat. Egyesek kiszagolták, mások szivárványszínű aurát láttak mások körül, megint mások pedig leírhatatlan módon érezték meg a különbséget. Akárhogy is, mindig tudtad, ha valami nem kóser. De Fogó körül nem volt semmi, hacsak nem az, hogy most kutya, vagy farkas volt valójában, de semmi, amitől a természetfeletti érzékek csilingeltek volna. Ezután csend telepedett közéjük. Láthatóan egyiküknek se jutott eszébe semmilyen igazán izgalmas beszédtéma. Robin csak ült, állát a kezén támasztva és a semmibe bámult. Rafferty einstandolta az érintetlenül hagyott vacsorát, s most éppen azt pusztította. Niko Fogónak adta a sajátját, óvatosan a földre helyezve a műanyag tálkát. A farkas kétkedve bámulta egy darabig, aztán óvatosan megfogta a fogával a sarkánál, felemelte és kivitte a hátsó ajtó mögötti kukába. – És még csak szólni se kell neki? – kérdezte Robin lassan. – Fogd már be! – Rafferty Goddfellow-ra bámult, aztán ismét felém fordította a tekintetét.–Te meg... aludj végre, a rohadt életbe! – Ha valaha is bizonyítékot akartam arról, hogy milyen hatalma van a gyógyítónak valójában, hát most megkaptam. Mintha lekapcsolták volna a villanyt. Még csak hozzám se kellett érnie. Majdnem öt méterről is simán ki tudott ütni. Valakinek, aki nem volt tisztában a saját képességeivel ez biztos jólesett volna. Ahogy zuhanni kezdtem, még hallottam, ahogy a hangja bosszúsból védekezőbe megy át.–Sajnálom, de a frászt hozta rám azokkal az ezüst szemekkel. Kurvára ijesztőek. Álmatagon azon gondolkodtam, hogy miként vélekedne a saját szemeiről, ha kikaparnám őket a helyükről és megetetném vele. Aztán megint elsötétült minden. Mikor legközelebb felébredtem, a házban sötétség honolt. Egyedül valami sárgás fény világított halványan, valahol a folyosó végéről. Valószínűleg az ólból jött. Rafferty túl gyakorlatiasnak tűnt ahhoz, hogy saját nappalija legyen. Valószínűleg rosszabbul áll bútorok tekintetében, mint Fogó. Megváltozott a helyzetem is; most az oldalamon feküdtem, a hátam alatt egy párnával, ami megtartott ebben a pozitúrában. Lehet, hogy engem utáltak, de arra láthatóan nem tudták rávenni magukat, hogy azt is gyűlöljék, amit Cal testének hittek. Vigyáztak rá, mint egy hímes tojásra. Azonnal munkához láttam, és ismét megpróbáltam megtörni a testemet fogságban tartó paralízist. Minden bizonnyal teljesen fölösleges volt, de soha ne becsüld alá a nyers harag erejét. Márpedig olyan jéghideg düh izzott bennem, mint még soha. Bezártak, akár egy

sasmadarat, ráadásul a saját testembe – már rég túlléptem azon, hogy zavarjon, mostanra elviselhetetlenné vált. Darabolni akartam, csonkolni, gyilkolni. Kivillantottam a fogaimat, és vadul rázni kezdtem a fejem. De ezzel csak azt értem el, hogy mocskosul megfájdult a fejem. Megpróbáltam karommá görbíteni az ujjaimat és lerúgni a takarót. Nem történt semmi. Pont olyan mozdulatlan maradtam, mint egy darab fa. Üres és halott. Legalábbis ezt remélték. Izzadságba burkoltan és fájdalmas dühvel a szívemben próbálkoztam tovább, amikor meghallottam. A kirobbanás messziről, a folyosó végéről jött, a fény birodalmából. Rafferty volt az. – Nem! Nem fogom megtenni! A kurva életbe Niko, nem tudom megtenni. Niko hangja halk volt, nem is tudtam kivenni minden szavát. Csak annyit hallottam, hogy „Tudom...”, meg, hogy „sajnálom...”. – Nem, nem tudod! Ha tudnád, akkor nem kérnél tőlem ilyet. Én gyógyító vagyok. Nem gyilkolhatok. És nem is fogok. Ekkor Robin is beszállt. – Már mindent megpróbáltunk. Nincs más választásunk. Ez az egész fájdalommentes lesz. Cal megérdemel ennyit. Ezzel a további szenvedéstől kíméljük meg. A benned lakó gyógyító miért nem látja ezt? – Szóval visszaadtátok neki az életét, csak azért, hogy most hátat fordítsatok neki és elvegyétek tőle? – mondta Rafferty keserűen. – Akkor miért hoztátok ide egyáltalán? Miért nem hagytátok, hogy a természet tegye a dolgát? – Hiba volt idehozni. – Niko ezúttal már hangosabban és biztosabban beszélt, de még soha nem hallottam ilyen fáradtnak a hangját.– Az én hibám. Azt hittem talán...–hagyta elúszni a mondat hátralévő részét.– Nem számít. Ez az egyetlen lehetséges út, Rafferty. Ha te nem teszed meg, akkor majd én. A testvérem vére már így is az én kezemhez tapad. Befejezem, amit elkezdtem. – Istenem! – mondta Rafferty ugyanolyan kimerült hangon, mint Nik. – Úristen! Oké, most ugye csak viccelnek? Ez csak minden poénok ősatyja, ugye? Megölni Calt? Elpusztítani ezt a testet? Azok után, amin keresztülmentek, hogy pont ezt elkerüljék? Nem tudnák eldönteni végre, hogy mi a frászt akarnak? Úgy tűnik, mégis sikerült nekik. Majdnem húsz perc csend után léptek hangját hallottam a folyosóról. Értéktelen emberségem utolsó szikrája is azonnal ellobbant, amint meghallottam őket. A szám vicsorrá merevedett, a szememben pedig az őrülettel határos tűz égett. Emberek. Bárányok. Eljöttem, hogy elvegyék azt, ami az enyém. Csak az enyém! A rohadékok. Fogalmuk sem volt, kivel állnak szemben, még Goodfellow-nak sem. Azt hiszik, ilyen könnyen megszabadulhatnak tőlem? Akkor tévedéseben vannak. Végzetes tévedésben. – Cal? Niko állt az ajtóban. A szeme alatt futó sötét karikák arról árulkodtak, hogy már napok óta nem alhatott egy szemhunyásnyit sem. Az arcán lévő ráncok megkeményedtek, ahogy végignézett rajtam. Fájdalom volt a szemében,

végtelen fájdalom, de mellette ott csillogott a béke is. Ugyanezt a fényt lehet látni a halálos betegek szemében. Elfogadást. Elengedést. Szeretetet. Bassza meg! Ezek komolyan gondolják. Belépett a szobába. – Cserbenhagytalak, Cal. Sajnálom. –Az ajka szomorúan elbiggyedt. – De ezt te is tudod, igaz? – Megállt az ágy szélénél, és öklével dörzsölni kezdte a takarót. – A fiútestvérek igazi istencsapásai, legalábbis ezt beszélik.– A következő szavai már lágyabbak voltak, de én akkor is hallottam őket. – Mindnyájan tévednek. – Egy kicsit jobban rám húzta a takarót, és kisimította a rajta keletkezett ráncokat. –Ég veled, kistestvér! Rafferty és Goodfellow csendesen követték őt a szobába. Robin csendes támogatása jeléül vállát Nikóéhoz érintve állt meg mellette. Rafferty az ágy másik oldalára sétált, és kihúzta alólam a párnát, amitől visszazuhantam a hátamra. Nem nézett rám, nem tudott rám nézni, legalábbis a szorosan összezárt állkapcsából és arcának hamuszürke színéből erre következtettem. – Itt maradtok mindketten, és végignézitek, ahogy gyilkosságot követek el? Biztos, hogy nem akartok hozni egy kis pattogatott kukoricát is hozzá? Goodfellow ábrázata jéghideg maradt. – Ha nem vagy képes megtenni, akkor állj odébb.– Egy apró, de halálos kést szorongatott a kezében.– Ha te nem segítesz Calnek, majd mi igen. A harag azonnal eltűnt Rafferty arcáról, csak elszántságot és tompa kétségbeesést hagyva hátra. – Nem. –Mindkét kezével megdörzsölte az arcát.– Nem. Igazatok van. Én fel tudom szabadítani őt, ráadásul fájdalommentesen.–Végül vonakodva mégis a szemembe nézett. – Ha hozzám érsz, az lesz az utolsó dolog, amit a szánalmas kis életedben teszel.– Önkéntelenül is méreg gyűlt a nyelvem alatt, és folyni kezdett a szám szélén.–Utána csak fájdalmat fogsz érezni. Végtelen, lélekszaggató fájdalmat.– Egy vastagra összehajtogatott törölköző landolt a számban, és megóvta a gyógyítót attól, hogy húspéppé változtassam a képét. Niko. Mindig felkészült. Mindig olyan kurvára felkészült. Szemét továbbra is az enyémen tartva, a mellkasomra helyzte mindkét tenyerét, és bánatos hangon megszólalt. – Cal... ha odabent vagy... ígérem, gyors leszek. Leállítom a szívedet. Nem fogsz érezni semmit. – Egy újabb kéz – ezúttal Nikóé – pihent meg a homlokomon, szótlanul búcsút véve tőlem. Gyűlöltem veszíteni. De ha már muszáj volt, annyira megutáltatom ezeket a nyáladzó birkákat önmagukkal, amennyire csak tudom. Aztán egyszer csak megtörtént. Éreztem, ahogy hideg fúródik a testembe, és könyörtelen erejű, de mégis megfoghatatlan ujjak szorítanak meg. A szívem megremegett, kihagyott egy ütemet, majd hirtelen megállt. Egy töredékmásodpercre csapdába estem a fény és a sötétség, élet és halál között. Aztán kettészakadtam. Az egyik felem kiszakadt belőlem egy hatalmas, nyers

sebet hagyva maga után odabent, ami úgy tűnt, képes egészben elnyelni engem. Árnyék ott lebegett fölöttem a levegőben, és kerek, ezüstszín szemekkel nézett le rám. Olyan volt, mint a kettős látás. Egyszerre voltam én és ő. Egy egész egyik fele voltam, és Istenem, ó Istenem, úgy éreztem, haldoklóm. Egyszer még megremegtem, aztán... meghaltam. Meghaltam, és egy végtelen fekete, itt-ott fénnyel áttört örvény azonnal szívni kezdett magába. Nem volt levegő, de nem is volt rá szükségem. Nem volt egy hang sem, mégis mindenfelől hallottam. Én voltam a hang, ami ott vibrált a végtelenben. Egy számomra teljesen ismeretlen világba csöppentem, mégis úgy éreztem, hazatértem. Aztán visszatértem. Hullámokban tört rám a remegés, mégis éreztem, hogy a szívem ismét dobogni kezd. Azonnal becsuktam a szemem, és megpróbáltam levegőt venni. Nehéz volt, mint ahogy hangzott. Minden egyes korty nehéz volt és sűrű, a mellkasomat pedig mintha fagy marta volna belülről. De életben voltam. És ha életben voltam, akkor nem haltam meg. Nem haltam meg? Nem haltam meg. Szép blöff volt Niko. Kár, hogy nem Vegasban vertünk tanyát. Jó színjáték a részetekről, Rafferty, Goodfellow. Mindkettőtöknek jár az Oscar. Résnyire nyitottam a szemem, hogy belenézzek Rafferty arcába, aki alig tudta leplezni az arcára kiült aggodalmat. – Cal? – Raff – kezdtem, mielőtt gyengén felköhögtem volna. – Csak képzelődöm.. .vagy... az előbb... tényleg megöltél? – Csak egy másodpercre, esküszöm.– Kipréselt magából egy halvány, de őszinte vigyort. Már épp visszavigyorogtam rá, de akkor utolértek az emlékeim és egyből lemosták a jókedvet az arcomról. Egyetlen vakító villanásban visszaemlékeztem mindenre... mindenre, amit mondtam, mindenre, amit tettem. Árnyéknak igaza volt. Végül tényleg megtanultam, milyen is szörnyetegnek lenni valójában. És nem voltam biztos benne, hogy képes leszek együtt élni ezzel a tapasztalattal. Oldalról Goodfellow káromkodását és Árnyék betegesen kéjes kacaját hallottam. Visszanyeltem a torkomat égető epét, és az oldalamra fordultam. Lerázva magamról Rafferty kezét, legurultam az ágyról, és keményen a földre zuhantam. Az ütés egy kicsit kitisztította a fejemet, így végre fel tudtam mérni a tőlem alig fél szobára zajló eseményeket. Árnyék játszadozott velük. A plafononon guggolt, fejét természetellenes szögben kifacsarva. – Ugorjatok, kutyuskák! – vihogott.– Ugorjatok magasabbra! – Úgy gúnyolódott velük, mint egy nagydarab gyerek, a nála kisebbekkel, pedig bármikor leléphetett volna innét. Nem voltak tükrök a műtőben, de nem is volt szüksége rájuk. A tükrök csupán gyorsabb utazást tettek lehetővé, de ugyanúgy képes lett volna a falon át távozni, úgy vágva át magát az atomok kötésein, mintha csak vízben úszna. Nem, úgy döntött szilárd marad. Eloszlani? Távozni? Abban hol az izgalom? Azt akarta, hogy fizessenek… legalábbis azelőtt, hogy egy csapóajtón keresztül távozott belőlem. Hogy most? Most, hogy rájött,

átverték és kisemmizték? A „fizetni” közelről sem írta le, azt, amit tenni akart velük. Erre ők is rájöttek, mindhárman. Tudták, hogy Árnyék nem halna meg velem együtt, hiába kedvelte annyira ezt a testet. Megragadtam a lepedőt, és megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam. A tekintetem találkozott Raffertyé-vel, aki az ágy fölött áthajolva nyúlt, hogy segítsen. – Honnan...? – nyeltem egyet, és megráztam a fejem. – Honnan tudtuk, hogy kitakarodik belőled? – A gyógyító arca bánatos grimaszba torzult.–Nem tudtuk. Semmit se tudtunk biztosan. Csak reménykedtünk. A segítségével sikerült nagyjából guggoló pozitúrába küzdenem magam, de hogy finoman fogalmazzak, még ez is igencsak instabil volt. – Adj egy fegyvert! – parancsoltam rá mogorván, szememmel az előttem dúló csatára összpontosítva. – Ebben az életben ugyan nem.–Rafferty keze satuként szorult össze a vállamon.– És szeretnélek emlékeztetni rá, hogy a tiéd alig egy perce kezdődött el. – Fegyvert. Most! – Niko biztosan hagyott nekem valamit, arra az esetre, ha őrült terve mégis működött volna. Nem hagyott volna fegyvertelenül. Nem, miközben a lelkem felzabálója szabadon garázdálkodott. Rafferty felsóhajtott, és felém motyogta. – Te rohadt makacs... az ágy alatt. Anélkül, hogy odanéztem volna, a mögöttem lévő ágy alá csúsztattam a kezem. Amikor ujjaim ráfonódtak a hideg fémre, Árnyék levetette magát a plafonról. A hátsó karmai belevájtak Goodfellow hátába, miközben ezüstös tekintetével az enyémet kereste. – Déja vu újra, igaz? – dorombolta.– Hiányzom, Cal? Mert te nagyon is.– Kígyószerű nyelve a közöttünk lévő levegőt ízlelgette.–De már nem tart sokáig.– Olyan ígéret volt ez, amiről tudtam, hogy be akarja tartani. Soha. Nem mondtam ki hangosan se neki, se magamnak. Nem is kellett. Néma kijelentés maradt, mégis igaz, mint az, hogy a nap keleten kel, és nyugaton nyugszik. A kezemben lévő kardot a saját szörnyetegemnek szántam. És ha minden a legrosszabra fordul... ma már meghaltam egyszer. Nem volt olyan rossz. Árnyék hátrahajlította a fejét, és pofáját szélesre tárva bele akarta mélyeszteni az agyarait ellenfele torkába. De Niko a fekete torkánál fogva megragadta, és lerántotta őt Goodfellow-ról. Vér hullott a karmairól, ahogy kiszabadította magát Niko szorításából, és szaltózott egyet a levegőben. Lábbal érkezett a falra, de olyan gyorsasággal és kecsességgel rohant végig rajta, akár egy agár. Robin megpördült, egy pillanatig követte a célpontját, aztán útjára engedte a kését. A penge hamis lustasággal pörgött a levegőben, majd állt bele a zöldre festett falba, alig pár milliméterrel hibázva el Árnyékot.

– Soha ne dolgozz éjszakai műszakban – morogta mellettem Rafferty. Robin bosszúsan felé villantotta jéghideg tekintetét, de a jégréteg azonnal leolvadt róla, amint észrevett engem. – Caliban? – A pillanatnyi figyelmetlensége sokba került. Árnyék olyan erővel találta el, hogy majdnem másfél méternyit vitte magával, míg végül a szemközti falhoz csapta. Goodfellow fájdalmasan felszisszent, de sikerült felhúzott térdével eltolnia magától Árnyékot néhány centire. Nem volt sok, de ahhoz mégis elég, hogy Robin újabb kést varázsoljon elő – látszólag a semmiből –, és Árnyék pikkelyes hasa felé kaszáljon vele. Árnyék egy kígyó simaságával fordult oldalra, és tért ki a csapás elől. Majdnem. A penge hegye felszántotta a karját és az oldalát. Undorító vigyorral a pofáján felkiáltott, kicsavarta Robin kezéből a kést, és a saját szájához érintette, majd megízlelte önnön vérét. A folyadék majdnem hófehér volt, és habzani látszott a gyér fényben. Valahogy annak a hernyónak a vérére emlékeztetett, amit kábé tizenöt évvel ezelőtt nyomtam el a triciklimmel. Sápadt szeme csillogott, ahogy lenyalta ajak nélküli szájáról a még sápadtabb löttyöt. – Mint egy ízletes bor. Nesze… kóstold meg te is! – Megpördült, és Niko vállába döfte a kést oly könnyedén, mintha kartont ütne át jégcsákánnyal. Nik halkan közeledett feléje, kardja már a végzetes csapásra emelkedett. Nincs az az isten, hogy Árnyék meghallhatta a lépteit, természetfeletti hallás, ide vagy oda. Nik genetikailag ember volt ugyan, de olyan képességeket fejlesztett ki magának élete folyamán, amiket simán emberfelettinek lehetett hívni. Akkor honnan tudta Árnyék? Honnan tudott Niko tervéről, hogy hátba támadja? Tőlem. Elég sokáig osztottuk meg egymással az elménket, hogy ugyanolyan jól ismerje Nikót, mint én. Amit én előre meg tudtam mondani a bátyámmal kapcsolatban, azzal ő is tisztában volt. Niko hátratántorodott, miközben a kés még mindig szilárdan állt ki a vállából. Egy hangot nem szólt, csak kihúzta magát, és a másik kezébe vette át a kardját. Szobormerevvé vált arrcal egyszerűen visszalépett a küzdelembe. Egy másodpercig sem foglalkozott se a fájdalommal, se velem. Nem is kellett neki. Pontosan tudta, hogy ott vagyok, mint azt is, hogy meg kell ölnie Árnyékot, ha engem meg akar menteni. A gond csak az volt... már untam, hogy mindig megmentsenek. Elegem volt abból, hogy egyfolytában vadásztak a seggemre, mert az anyámnak pénzre volt szüksége és ezért hagyta, hogy a mumus megfarkalja. Belefáradtam a rohanásba, és kurvára belefáradtam abba is, hogy egyfolytában utolérnek. Így vagy úgy, de itt most minden véget ér. így vagy úgy, de a szörnyeteg ma fűbe harap. De ezzel Árnyékra, vagy magamra gondoltam? Nem tudtam. Az ujjaim ügyetlenül szorultak a markolatra, úgy éreztem, hogy a lábam valaki

máshoz tartozik, és a guggolásom is inkább üléshez kezdett már hasonlítani. Rafferty még mindig tarott, de a figyelme már a csata felé fordult. Robin lecsúszott a földre és kigurult Árnyék alól, s most egy újabb kés után kotorászott a farzsebében. Árnyék maga elrugaszkodott a faltól, és egy hátraszaltóval a szoba közepére érkezett. A Niko felé köpött méreg csillogott a levegőben. Nik leguggolt, kikerülte a mérgező lövedéket, majd azonnal talpra ugrott. De a vállából kiálló penge kezdte éreztetni a hatását. A felsője már félig vérben fürdött, a koponyáján pedig a sokk miatt izzadság kezdett gyöngyözni. De tudtam, hogy ez sem fogja megállítani. Arra most csak a halál lenne képes. – Gyors vagy – tapsolt halkan Árnyék.–Egy bárányhoz képest. De ez a múltkor sem segített rajtad Cyrano, és most sem fog.– Oldalra döntötte a fejét.– Ő most már az enyém. Kistestvér már az enyém. A teste minden egyes sejtjét bejártam már... az összes porcikáját ismerem. Úgy kihasználom őt, ahogy akarom. Az enyém. És nincs semmi... semmi, amit tehetnél ez ellen.–A szavai ezerszer olyan halálosak voltak, mint az imént felböfögött méreg. Lágy, negédes, és végtelenül gonosz.–Elviszem magammal, ahogy már korábban is. Nem tudod megakadályozni. Soha nem tudsz megakadályozni. – De én igen. A hátába döfött kard a mellkasán jött ki, mindenfelé habos, tejszerű nedvet fröcskölve. A hangom érdes volt, ahogy megismételtem. – De én igen, te kurvapecér. Én igen. A hüllőszerű fej hátrafordult, ezüstszín tekintetéből csak úgy sütött a hitetlenkedés. Erre nem számítottál, mi? – gondoltam kegyetlenül. Nem vártál mást ettől a félig halott báránytól csak azt, hogy a földre roskadjon előtted. Kirántottam belőle a pengét, amitől félig körbefordult. Ez pedig pont elég volt nekem, hogy ezúttal a gyomrában forgassam meg az acélt. Ereztem, ahogy belekap, aztán átszakítja a gerincoszlopát. – És még gyors sem vagy. –Az arcomat kettészelő mosolyt épp olyan természetellenesnek éreztem, mint a padlón csordogáló fehér folyadékot.–Még egy bárányhoz képest sem.– Oldalra dőltem, a talpamat a gyomrához szorítottam, és kihúztam belőle a kardot. A szemem sarkából láttam, ahogy Niko visszatartja Robint attól, hogy a segítségemre siessen. Árnyék a földre zuhant, karmaival esetlenül és feleslegesen próbált gátat vetni a sebeiből ömlő vérnek. – Nem! Nem! – Majd abszurd módon felém nyújtotta az egyik kezét... mintha arra várna, hogy megfogjam. Mintha azt akarná, hogy megmentsem. –Te és én egyek vagyunk... te és én. Egyek. A következő csapást a torkába kapta. Magasra emeltem a kardot, és minden maradék erőmmel lecsaptam rá. A pikkelyek megvédték valamelyest, s néhány cafat hús és izom a helyén tartotta a fejét... éppen csak. A vér gejzírként bugyborékolt fel a szájából, ahogy megpróbált levegőt venni szétroncsolt légcsövén keresztül. A gyomrán lévő sebből most már nem vér, hanem zöldes folyadék szivárgott, amely azonnal pezsegni kezdett, amint a sebszéleknél

levegő érte. Rossz bőrben volt az én néhai szörnyetegem. Kurvára rossz bőrben. Pedig még csak ekkor kezdtem belejönni. Telt az idő. Nem tudom mennyi, de a következő, amire emlékszem az az, hogy Niko kifejti remegő kezemből a kardot. Robin pedig egy lepedővel igyekszik letakarni azt a kupac széthasadt csontot, szétmarcangolt húscafatot és kiontott béldarabkákat, amelyek a padlót borították. Ha nem tudtad, nehéz lett volna megállapítani, hogy mi volt az a valami egykor, ami most ott feküdt. Nehéz lett volna felismerni, hogy mi volt az, ami benned lakozott, irányított és végül teljesen elemésztett. Árnyék élve felfalt engem. Lenyelt egy darabban. Mégis, még mindig itt voltam. Némán figyeltem a lassan átázó lepedőt. Ez meg hogy lehet? Térdre zuhantam. Egykor csak sápadt árnyéka voltam egy szörnyetegnek, aztán egy vibrálóan jó kedélyű önérzetes darabbá változtam. Elnyeltek és feloldották a lelkemet. De még mindig itt voltam. És ekkor rájöttem... Nem biztos, hogy tényleg itt akarok lenni. Az erőm egy pillanat alatt elhagyott. Még felállni se tudtam. De vonszolni még tudtam magam. Csak vonakodva engedelmeskedő kezekkel és magam alá húzott térdekkel próbáltam távolabb kerülni a többiektől. Most, hogy ez az egész véget ért, nem bíztam magamban annyira, hogy egyáltalán egy szobában hagyjam magam velük. Lehajtottam a fejem, és nem törődtem a hangokkal, amelyek a nevemen szólítottak. Ügyet sem vetettem rájuk, csak megpróbáltam még gyorsabban mászni. – Cal.–Niko megnyugtató, csitító hangja megpróbált áttörni az elmémet elködösítő falon. Nem hagytam. Egy újabb karnyújtásnyival, térdhajlításnyival távolabb másztam tőlük. El fogok tűnni. Muszáj. Oldalra dőltem, hogy megpróbáljak kiszabadulni a hirtelen a vállamra nehezedő kéz szorításából. – Maradj távol – mondtam tompa kétségbeeséssel.–Tartsd magad távol tőlem. Goodfellow éles sóhajtása ütötte meg a fülemet, de egy csöppet sem hatott meg. Ő nem értette meg igazán, de Niko igen. Ő mindig is tudta, mindig átlátott rajtam, mintha üvegből lettem volna. De tudnom kellett volna, hogy úgyse hallgat rám. Elállta az utamat, sietve térdre borult előttem és átölelt. Olyan erősen, hogy az már fájt. Olyan erősen, hogy nem tudtam letagadni, ott van. És, talán nem is véletlenül olyan erősen, hogy visszatartson. Egyik kezével a tarkómat fogva kételkedés nélkül mondta. – Nem fogsz bántani minket, kistestvér. Nem kell menekülnöd.–Könyörtelenül ölelt tovább.–Nem hagyjuk, hogy menekülj. Most nem, amikor épphogy visszakaptunk. Megráztam a fejem. Hogy hihette ezt? Hogy hihette el, hogy nem próbálom majd újra bántani, vagy esetleg megölni őket? Hogy hihette ezt, amikor én sem tudtam elhinni? Ezek a mondatok csak a fejemben léteztek, Niko mégis meghallotta őket. – Nem te voltál – mondta vehemensen. – Nem te voltál. Soha nem te voltál. A rohadéknak vége, Cal. A dolog, ami ezt tette veled nincs többé. Engedd elmenni.

Nincs többé. Ezt elfogadtam. A gond ott volt, hogy nem tudtam, nem vitte-e magával a legnagyobb részemet. Hiábavalóan próbáltam meg elnyomni magamtól Nikót. Végül feladtam; ebben a pillanatban erősebb volt nálam. Nem volt hová menekülni. Nem mondtam semmit; a szavaknak egyszerűen nem volt itt helye. Talán nem is volt rá kifejezés, ami leírta volna, hogy mit érzek. De egy valamire voltak szavak... valamire, amit meg kellett tudnom. – A szemem – nyeltem.– A szemem... szürke? Niko egy pillanatra enyhített a szorításon aztán újra magához húzott. – Igen, Cal, a szemed szürke. – Összeszorította az ajkát, Rafferty felé fordult és rászólt. – Csináld! – A gyógyító már mellettünk állt. Gondterhelt tekintettel a fejem fölött tartotta nyitott tenyerét, és habozni látszott. Niko láthatóan nem volt a legtürelmesebb hangulatában. A hangja egy pillanatt alatt nyerssé vált. – Nem emlékezhet. Egyszerűen nem! Most pedig csináld végre, az isten verje meg! A gyógyító tenyér ráereszkedett a fejemre, a fülem mellett pedig hallottam Rafferty halk szavait. – Nem tudom kitörölni az emlékezetedet, Cal. Tudom, hogy az emlékek borzalmasak, de akkor is a te emlékeid. És lehet, hogy egy nap szükséged lesz rájuk. Nem tudom eltüntetni őket – kicsit magabiztosabban folytatta –, de el tudom halványítani őket. – A szavak a fülemből egy sötét zugba vándoroltak; az agyam hátsó részébe, ahol egyetlen szóvá álltak össze. Halk volt, mégis hallottam. – Fakulj meg! Aztán az emlékeim és én is követtük az utasítást. Megfakultunk, mint egy régi szépiafotó. Aztán, csakúgy mint Árnyék, addig halványultunk, amíg nem voltunk többé. Nem akartam felébredni. Ja, tudom ez nem nagy újság, hisz tőlem jön. De ez most más. Ez nem az, amikor a fejedre húzod a takarót és megfordulsz, mert odakint még ahhoz is hideg van, hogy kidugd az orrodat. És nem is a végletes testi fáradtság volt, ami az ágyban marasztalt, mert az utóbbi időben túl sok éjszakai műszakot vállaltál. És végül, de nem utolsósorban nem is a lustaság, az alvás iránt viselt végtelen szereteted miatt volt. Bármennyire is szerettem volna, nem ezek miatt nem akartam felébredni. A mostani okot sokkal nehezebb volt beismerni, mint gondoltam volna. Nem akartam felébredni, mert akkor az egész valósággá vált volna. Konkréttá és megkerülhetetlenné. Szemtől szembe kerülnék a ténnyel, hogy nem álmodtam ezt az egészet. El kellett volna ismernem, hogy az elmúlt pár nap nem valami borzalmas rémálom, hanem a valóság volt. És ez a jó öreg valóság engem változtatott rémálommá. Ki a franc akar erre ébredni? De mint mostanában elég gyakran, nem volt választásom. Az arcomat nyalogató kutya szaga egy olyan hely felé hívott, ahová nagyon nem akartam menni: az ébrenlétbe. Végül feladtam a küzdelmet az elkerülhetetlennel

szemben, felköhögtem, és gyengén hadonászni kezdtem az arcom előtt.–Tudom, hogy meg tudod nyalni a saját golyóidat, Fogó. Nem kell bebizonyítanod. Egy széles, vidám, fehér agyarakkal teli vigyor és egy ütemesen rángatózó barátságos rózsaszín nyelv köszöntötte a kissé még homályos látásomat. Barna orrából egészségesen büdös levegőt és jéghideg, nedves darabkákat fújt az arcomba. – Fúj! – Oldalra gurultam, és felültem az ágyon. – Oké, oké, ébren vagyok! Jézusom, fejezd be végre, jó? – Egy hatalmas, kisebb levesestányér méretű mancs landolt a sípcsontomon, s még a takarón és a műtősnadrágon keresztül is éreztem a karmait. –Rendben, rendben. Te nyertél.– Sietve felálltam, Fogó pedig elfoglalta a helyemet, és összetekeredett az ágyon. Nagy sárga szemével röhögött még egy jót rajtam, aztán hozzáfogott, hogy szunyáljon egyet. Egyik kezemmel a nadrágomat tartva, másikkal pedig beletúrva valamibe, ami leginkább az utolsó dodó fészkére hasonlított, körbenéztem. Nem csoda, hogy a farkas olyan követelőző volt. Az ő szobájában voltam. Felismertem egy korábbi látogatásunkból. Ezek szerint kinőttem a műtőt, vagy talán úgy gondolták, hogy nem szeretnék ott felébredni. Igazuk volt. Nincs annyi tisztítószer és súrolókefe a világon, amivel el lehetne tüntetni azt a foltot a padlóról és a lelkemből. – Lám-lám, Csipkerózsika felébredt. Kaptál csókot a szőrös hercegedtől? Remélem nem nyelveset. Goodfellow állt az ajtóban és bosszúsnak, de mégis elégedettnek tűnt. Rögtön tudtam miért volt elégedetlen. Rég levetett ruhákba bújtatták, s most egy kopott kék farmernadrág és egy melegítőfelső volt rajta, ami egykor világoskék lehetett. Mostanra világos fehérítőfoltos-kék lett belőle. Egy réges-rég megszűnt vidámpark lógója volt ráhímezve egy hatalmas hullámvasúttal, alatta pedig vidám rajzfilmfigurák integettek, amelyektől már kiskoromban is kirázott a hideg. – Jól nézel ki, Törpapa. – Majdnem őszintén ásítottam egyet, és nagyon örültem ennek a pár pillanatnyi figyelemelterelésnek. – Hogy te milyen vicces vagy – vonta össze dühösen a szemöldökét. De nem sokáig tudta fenntartani ezt az arckifejezést. Tőle ritkán látott mosoly terült szét az arcán. Nyoma sem volt benne a gúnynak, se a felsőbbrendűségnek, se türelmetlenségnek. Csak mély elégedettséget és megkönnyebbülést láttam benne.–Te is jól nézel ki, Cal. – Igazán? – Lenéztem a lábamra, a lábujjaim kissé elkülönültek a hideg, vizes padlón. Jól néztem ki. De egy nagy... inkább hatalmas... lépés volt attól, hogy jól nézek ki, az, hogy jól is érezzem magam. De már önmagában ez is nagy lépés volt előre, és jelen pillanatban minden előre mutató mozgásnak örülnöm kellett. Mindenre emlékeztem. Attól a pillanattól kezdve, hogy Árnyék összeolvadt velem, egészen odáig, hogy Rafferty valamit művel a nyers, új, friss emlékekkel, amelytől azok réginek tűntek. Minden, amit tettem és amit tenni próbáltam, az itt

volt... csak egy kicsit távol. Ettől nem bomlott meg az elmém, és ez tartott életben is. Lehet, hogy nem éreztem teljesen jól magam, de nem őrültem meg, és a rohadt életbe... jelen helyzetben ez egy istenverte nagy csodának számított. – Azt hiszem, tényleg jól vagyok. – A szám széle megremegett egy pillanatra, de aztán folytattam. –Többé-kevésbé. Most legalábbis. Nik hol van? – Még alszik.– Abbahagyta a mosolygást, és azonnal láttam, hogy a Robin, akit ismerek rakétasebességei tér vissza.– És talán én lehetnék az ő hercege. Akármilyen röhejes is lett volna végignézni, ahogy Nik bosszúra szomjazva üldözi egy ilyen után Goodfellow-t, kezében elmaradhatatlan kardjainak egyikével, nem hiszem, hogy Rafferty készen állt volna egy újabb megpróbáltatásra ebben az életében. – Azt hiszem, Nik már úgyis kinézett magának egy csinos vámpírhercegnőt – mutattam rá igazi szimpátiával Robin felé. A bátyám... tényleg összetört szívek maradtak a nyomában, bármerre is járt. Az összes barátnőm a suliból, Promise, Meredith. Ó, Jézusom, Merry... – Tudom – sóhajtott fel játékosan.– Csak szeretek eljátszadozni a gondolattal. Nem volt szükségem semmilyen látens Grendel-vérre, hogy megérezzem ezt a hazugságot. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkoztam azon, hogy Robin miért segített nekünk. Amit láttam a szemében... az a borzasztó, idegtépő magány mind-mind igaz volt, de most már tudtam, hogy volt ott valami más is. És az, hogy a dolog minden bizonnyal viszonzatlan és lehetetlen lett volna – Niko szexuális beállítottságát alapul véve – egy fikarcnyit sem változtatott Goodfellow érzelmein. Sem az, hogy a faun nagy valószínűséggel már több mint ezer éve járja a világot. Mindegy, hogy most múltál ezer, vagy tavaly nyáron töltötted be a tizenhatot, a szíved mindig le fogja győzni a józan eszedet. Ott álltunk mindketten saját gondolatainkba merülve arról, hogy mi lehetett volna, és hogy mi van most éppen. Végül Robin törte meg a csendet. – Szóval... Niko. – Lenézett a hasamra, és önkéntelenül is megcsóválta a fejét. A műtősruhán keresztül nem láthatta, hogy Niko pengéje hol szakította át a hasfalamat, de biztos voltam benne, hogy az agyában tökéletes részletességgel tudta megjeleníteni a képet.– Soha nem tette volna meg. Ha lett volna bármi más mód... bármi más, amit tehetett volna. Meg kell értened...– mondta nehézkesen, mielőtt megállt volna. – Robin! – Ha láttad volna, min ment keresztül ezen a héten – mondta olyan komolysággal, ami szöges ellentétben állt a normális, flegma viselkedésével. – Ha aludt is, én nem láttam. Felforgattuk a várost, hogy megtaláljunk téged. Nik mindenkit felkutatott, akinek bármi köze lehetett hozzád. Ha a nagyanyja barátnője látta valahol a cipőfűződet, neki már az is elég volt, hogy odamenjen és falhoz állítsa az öreglányt. Még ahhoz a kis pszíhez is elment, és könyörgött neki, hogy...–hirtelen abbahagyta, amikor rájött, hogy talán nem kellene emlékeztetnie rá, miért küldtem oda a vérfarkasokat. A csend most elég jó ötletnek tűnt. Gyilkossági kísérlet egy tizenéves kislány ellen, nos ez mindenhol

kényes téma. Vajon miért? – Bocsáss meg – mondta halkan. Megvontam a vállamat, és biccentettem felé. Az arcom közben olyan kifejezéstelen maradt, hogy az már nekem fájt. Ettől nem érezte magát jobban, de azért folytatta. – Tudod, önmagát okolta. Azért, mert Árnyék elvett tőle, és most is csak azért kapott vissza, hogy megint elvesszen. Soha egy szót nem szólt erről, de nem is kellett... látszott rajta. Aztán jött a kapu. Te, meg az a kilenc pokolra való átjáró. – Hosszú ujjai idegesen szaladtak végig barna hajfürtjein. – Mi mást tehetett volna? Semmit. Semmit, azon kívül, hogy megöl. Amit meg is kellett volna tennie... és meg is tett, majdnem, ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy láttuk. Árnyék tétovázásában a művemet látta, hogy megpróbáltam kinyúlni felé. Látott engem, amikor erre én nem voltam képes. De minden másként alakult volna, ha Niko mégis kénytelen a másik megoldást választani, hogy felszabadítson. Akkor nem hagyta volna el azt a raktárát. Nem hagyott volna magamra engem. Ezzel éppúgy tisztában voltam, mint bármi mással a világon. Mindig együtt voltunk az életünk során. Együtt maradtunk volna azon túl is. – Segond – mosolyogtam bátorítóan Goodfellow-ra. – Azt tette, amit tennie kellett. – Efelől soha nem voltak és nem is lesznek kétségeim. Zöld szemével egy darabig méregetett, aztán bólintott, ezzel elfogadva, amit mondtam. Álmos morgás érkezett Fogó felöl, és kizökkentett minket a gondolatainkból. – Bocs – kértem elnézést a farkastól. – Máris elhúzunk a szobádból. – Az ő szobája? – sóhajtott fel megkönnyebülten, hogy végre másfelé terelheti a beszélgetést. Körbenézett, aztán a tekintete megakadt az ágy alatt összegyűlt nagy kupacnyi vöröses szőrön. Aztán elképedve látta meg a világ talán legnagyobb velőscsontját a padlón egy összehajtott törölközőn álló alumínium ivótálka mellett.– Ó, szóval a cuccok nagy része itt az övé, igaz? Én is felmértem a környezetet. Az egyik sarokban ütött-kopott akusztikus gitár állt, egy másikban pedig egy pár hasonlóan ósdi síléc. Egy nyitott ruhásszekrényből fakó ingek és egy fekete cipő kandikált ki, mellette pedig egy szebb napokat is látott kosárlabda pihent. A komód tetejét vékony porréteg fedte, szétszórva hevert rajta némi apró, egy pénztárca és egy bekeretezett fénykép állt az egyik sarkánál. A környezettel ellentétben az üveg és a keret is makulátlanul festett, nyoma sem volt rajta pornak. A képen két férfi állt egy sípálya alján, kezüket hanyagul átvetve egymás vállán. Az egyikük Rafferty volt, fején egy akkora kötött sapkával, ami leért egészen a füléig, orra pedig tűzvörös volt a hidegben. A másik fickót, ha nem nézted meg nagyon alaposan, a szeme vagy a szája ívéből akár az ikertestvérének is hihetted, az unokatestvére helyett, ami valójában volt. Barna haja egy árnyalattal sötétebb, szinte már fekete, rozsdaszín szeme pedig egy fokkal halványabb volt, mint Raffertyé... sárga, hogy egészen pontos legyek. Visszafordítottam a tekintetem a hajszálra ugyanolyan sárga szempárra,

amelyből csendes megerősítés és ki nem mondott elismerés sugárzott, mielőtt újra behunyta volna őket. – Nem, itt minden az övé – mondtam halkan Robinnak. – Az utolsó szálig. – Sietve az ajtó felé tereltem, hogy magára hagyjuk Fogót múltbéli életének emlékeivel, és a jelenbéli nyers valóságával. Robin érthetően, értetlennek tűnt. A vállam fölött visszapillantott a szobába. – De... –A grimaszomat hallva lehalkította a hangját, nem mintha ez bármit is számított volna. Fogó biztosan hallotta ezt is.–De ő nem vérfarkas. Egy cseppnyi túlvilági sincs benne. Ez meg hogy lehet? – Ezt a történetet nem nekem kell elmesélnem.– Tovább sürgettem a folyosó irányába.– Erről Raffertyt kell kérdezned. Tök érdekes lesz végignézni, vajon válaszol-e vagy egyszerűen csak pofán vág.– Rafferty nem az a fickó volt, aki „megosztotta” másokkal, vagy kiteregette volna a családja szennyesét, legyen az mocskos vagy sem. Mégis... Robin sokat tett értem és Nikért. Többször is kockára tette az életét értünk, akik gyakorlatilag ismeretlenek voltunk számára, amikor a legokosabb dolog, amit tehetett volna, hogy felveszi a nyúlcipőt, és olyan messzire fut, amilyen messzire csak tud. Többel tartoztam neki, mint amennyit valaha is vissza tudnék fizetni. Végül annyit mondtam: – Fogó beteg. És ez nem olyan betegség, amit Rafferty meg tudna gyógyítani. – Éreztem, hogy ennél több van e mögött a történet mögött, de csak ennyit tudtam. Megálltam a fürdőszoba ajtajánál, és témát váltottam. – Most lezuhanyzom. –Robin orrának jellegzetes fintorából arra következtettem, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. Félig bosszúsan, félig csodálkozva felhorkantam. –Te pedig valami mást fogsz csinálni, Goodfellow. Még mielőtt elfelejtem, hogy megmentetted a seggem. – Nem csak a te seggedet – emlékeztetett egy könnyed szemöldökfelvonással. –Az egész emberiség seggét. Sőt, talán az emberiség megmentője név se lenne túlzás. Hmmm, azon gondolkodom, hogy ezt rágravíroztassam-e egy emléktáblára az irodámba. Egy szép aranylap. Egy lakkozott rózsafa alap. És persze a nemes arcélem, amint a távolba réved. A szomorú ebben az volt, hogy valószínűleg tényleg meg fogja csináltatni. A faun imádott provokálni. Goodfellow tetőtől talpig irritáló volt, hiú, önimádó és öntelt, mint a fene, ráadásul olyan szexuális étvágya volt, amitől még Mae West is sikítva rohant volna haza az anyja szoknyája mellé. De ezen kívül intelligens volt, lojális, hősies a küzdelem hevében, és bátran nézett farkasszemet a halállal. Nélküle nem éltük volna túl. Nélküle bennem még mindig ott lenne a szörnyeteg, Niko pedig halott lenne... vagy megszűnt volna létezni, ami még annál is rosszabb. Ez egy olyan adósság volt, amiről soha nem feledkezhettem meg. – Robin. A Robin arcán ülő önelégült kifejezés átadta a helyét valami szomorkásabb, de igaznak. – Ne. Ne romboljuk le a hírnevemet. Mit gondolnának a híveim, he?

– Valószínűleg ugyanazt, amit én is. Hogy micsoda remek fickó vagy – mondtam végtelen őszinteséggel . – Tartozom neked, Goodfellow. Ezt nem felejtem el. – Kezemet a vállára téve kicsit megszorítottam, aztán gyengén odébb löktem. Végül mosolyogva hozzátettem – Végül is te magad mondtad idefelé jövet, nem igaz? Hős vagy. És tudod mit, Robin? Tényleg az vagy. Kételkedhetsz bármiben, de ebben soha. Olyan kétkedéssel a szemében bámult engem, amire nem hittem, hogy képes. – Egy hős – visszhangozta, mintha a szó folyamatosan menekülne előle. Noha én magam szívből hittem benne, Robinnak valószínűleg ez még el fog tartani egy ideig. – De ez nem azt jelenti, hogy ne lennél néha iszonyúan idegesítő seggfej – jegyeztem meg vigyorogva, aztán bevonultam a fürdőbe, és bezártam magam mögött az ajtót. Nem hiszem, hogy észrevette volna az eltűnésemet. Hallottam, hogy odakint megismétli még egyszer a szót, „hős”. A szónak most egészen más hangzása volt, ahhoz a gúnyos tónushoz képest, amivel a kocsiban ejtette ki. Talán ha sokat ismételgeti magának, végre képes lesz hinni benne. Reméltem, hogy így lesz. Megérdemelte. Levetkőztem és megvizsgáltam a sebhelyet a gyomromon. Rafferty szép munkát végzett. Már szinte teljesen begyógyult, csak szélén maradt még egy kis rózsaszín var. Egyik ujjamat végighúztam rajta, közben azon gondolkoztam, mibe kerülhetett Niknek, hogy megtegye, amit tett. És hogy mibe került neki még most is. De akármilyen sötét és aggodalmas gondolatok voltak is ezek, valami más mégis elterelte róluk a figyelmem. Gyémántként csillogott a szemem sarkában. A tükör. Vicces, hogy valami ennyire átlagos és köznapi hogyan tud egyetlen pillanat alatt mérgező skorpiócsípéssé, kígyómarássá, vagy a sírból kibukkanó kézzé változni. Szóval akkor, miért is nem nevettem? Mogorván megnyitottam a zuhanyt, teljes erővel. A víz zubogása elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja a törölközőbe csavart öklöm által ezernyi szilánkra robbanó tükör zaját. Csak ez után voltam képes rá, hogy hátat fordítsak neki, és belépjek a zuhany alá. Csak ekkor éreztem magam biztonságban. A függöny egy U alakban meghajlított acélcsőről lógott alá. A zuhanyzó valójában egy nehéz, jéghideg vaskád volt. Látott már szebb napokat is, mint mi mindannyian. A külső szélén rozsdafoltok éktelenkedtek, narancsszín nyomok egy vajúdó vasvíziló hasán. De belül tiszta volt, hófehér és csak úgy ömlött belőle a szappanillat. A kezembe vettem egy darabot és cuppogtattam, miközben a forró víz lelapította a hajam és végigcsorgott a testemen. Nem sok idő kellett hozzá, hogy a szappan kicsússzon az ujjaim közül és nagyot koppanva landoljon a kád alján. Tompán bámultam rá. Abban a pillanatban felvenni olyan... értelmetlennek tűnt. És nemcsak olyan hétköznapian, hanem a szó kozmikus, világrengető értelmében értelmetlennek. Mintha ez lett volna a szappan sorsa, hogy ott feküdjön és olvadjon el a forró vízben. És mivel mostanában párszor

birokra keltem már a sorssá, úgy döntöttem, most mást fogok csinálni. Leültem a kád szélére, és a kezembe temettem az arcom. És aztán? Aztán bőgtem, mint egy csecsemő. Az, hogy Niko még mindig aludt, amikor elővonszoltam a hátsómat a fürdőből, nagyon jól jelezte, min ment keresztül az elmúlt napokban. A meleg víz már rég elfogyott, én pedig remegve, itt-ott úgy kiázott bőrrel jelentem meg, mint egy aszalt szilva. Derekam köré tekert törölközővel visszatértem Fogó szobájába, és kölcsönvettem az egyik melegítőjét. Miután felöltöztem, átbattyogtam a műtőbe, mert arra tippeltem, hogy valószínűleg ott találom a bátyámat. Résnyire nyitottam az ajtót, és megláttam őt az egyik ágyban. Nem abban, amelyikben én feküdtem. Nem hibáztattam, amiért nem abban aludt. Az oldalán feküdt, nyugodt, letisztult arca éles ellentétben állt a feje alá gyűrődött párnával. Rövid haja még inkább kiemelte az orrát, és még rómaibb kinézetet kölcsönzött az arcának. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Hosszú időnek kell még eltelnie, mielőtt újra ezzel ugrathatom. Most egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy bármivel is megbántanám... azok után, amit értem tett. De egy nap újrakezdjük; ez így működött a testvérek között. Addig eldugtam magamban a képet későbbi felhasználásra. Lejjebb kényszerítettem a tekintetem a vállára, amibe én... amibe Árnyék kést döfött. Egy lilás folt volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy ez valaha is megtörtént. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy annyi munkát adtunk Raffertynek, amit sokáig nem fog elfelejteni. Majdnem egy teljes percig néztem Nikót, ahogy alszik. Mindig minimálisat pihent. Azt mondta, a túl sok alvás rosszat tesz a testnek, és tunyává változtatja a lelket. Az biztos, hogy a másodikra én voltam az élő példa. Niko viszont mindig fent volt, és mindig csinált valamit. Pallérozta az elméjét, edzette a testét, és hiábavalóan próbálta ugyanezt elérni nálam is. A kontraszt kettőnk között most nagyon zavart. Végül bezártam a műtőajtót, és a falnak vetettem a hátam. Végtére is, mit vártam? Rafferty össze tudta fércelni a húst, de volt, amire még ő sem volt képes. Nem tudta visszaadni a kiesett alvást, ugyanúgy ahogy az elfolyt vért sem. Igen, fel tudta gyorsítani a vörösvérsejtek termelését, de nem tudta őket elővarázsolni a levegőből. A gyógyítás nem volt mágia. Egyszerűen felgyorsította a természetes folyamatokat. Nem törölte ki Niko emlékei közül, hogy min ment keresztül. Arra csak az idő és Niko együtt lesznek képesek. És ha túl makacsnak bizonyul, akkor ha kell, az ágyhoz kötözöm, a saját érdekében. Ez volt az egész nyelvünk három legijesztőbb szava. „A saját érdekedben”. Ellöktem magam a faltól, és a konyha felé vettem az irányt. Nem kívántam az ételt, de a hasamnak más volt a véleménye. A konyha üres volt. Hogy Robin hová tűnt, arról lövésem nem volt, de láttam Raffertyt hátul a kerítésen dolgozni. Kiszedtem mindent a hűtőből, ami nem volt túl sok, aztán átkutattam a konyhaszekrényt is. Végül be kellett érnem egy zacskós levessel, meg három

mogyoróvajas szendviccsel. Szerencsére sosem voltam különösebben válogatós. Az egészet leöblítettem egy doboz a lejárathoz vészesen közel került tejjel, és miközben megtöröltem a számat egy szalvétával, az odakint dolgozó Raffertyt figyeltem. Raff a legjobb esetben is csak távoli ismerősünk volt. Talán ha jobban ismertük volna őt és Fogót, akár barátok is lehettünk volna. Bár a mi paranoiánkból kiindulva, ez nem volt túl valószínű. De egyszerűen barátoknak hívni őket szinte sértő lett volna. Húzz az útból Gandhi; ezek a fickók éppen megmentették az életünket. Az életünket és az én esetemben annál többet is. Kidobtam a szemetet a kukába, aztán odasétáltam a hátsó ajtóhoz, és kimentem a kertbe. Hallotta, hogy jövök. Hátrapillantott a válla fölött, tetőtől talpig végigmért, aztán biccentett felém. – Jobban nézel ki. Ettél valamit? – Mindent, ami csak volt a házban – válaszoltam, és leültem az őszi avarba, kezemet pedig a térdemre fektettem.–Segítsek valamit? – A kerítés innen jó állapotban lévőnek, sőt baromi tartósnak tűnt. Szögesdrótból volt, ami furán mutatott ebben a természetes környezetben, Rafferty pedig éppen egy huzalt fűzött végig a kerítés teteje mentén. Nem nagyon értettem az ilyesmihez, de azt hiszem éppen most vezetett elektromosságot a kerítésbe. Arra is voltak tippjeim, hogy kinek készül. Fogónak voltak... trükkjei. Régi szófordulat, de remekül illett a helyzetre. Én csak az egyiket láttam, de az egyszer is elég volt, nem vágytam belőlük repetára. És ha azokkal akarja átrágni magát a kerítésen, az fájdalmas, rohadtul fájdalmas lesz neki. – Nem, már majdnem elkészültem.–A válasz egy tökéletesen udvarias megfelelője volt a „tartsd magad távol” felszólításnak. Tiszteletben tartottam a ki nem mondott parancsot. Jelenleg úgyse volt kedvem erről a témáról beszélgetni. – No problemo – mondtam könnyedén.– A kétkezi munka sosem tartozott az erősségeim közé. Kérdezd csak Niket. Ezután a mondat után félbehagyta a munkát. Félretette a szerszámait, megfordult és lehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Remélem tudod, hogy jól van. Egészséges, mint a makk. Összefoltoztam, de valószínűleg nélkülem is boldogult volna. Felejtsd el az izmokat és a húst. A bátyádat zongorahúrbólés színtiszta kőporból gyúrták össze. – Ja, ja, tényleg ilyen. – Nézd csak, a kemény és mogorva Rafferty nyugtatni próbált. Árnyék ebben nem tévedett nagyot. A fickó valójában nem volt akkora seggfej, mint amennyire törődött a betegeivel. Azokban a kétségbeejtő helyzetekben pedig, amikor hozzá fordultak, nem mindig volt idő mindkettőre. Átfuttattam egy fűszálat az ujjaim között, aztán lehajtottam a fejem, és beszívtam az illatát, végül újból felnéztem. –Bocs azért a sok szarért, amit a küszöböd elé raktunk. – Még a ködön keresztül is – amivel megpróbálta eltompítani az emlékeimet – emlékeztem az arcára, Árnyék ezüst tekintetén át. Nyers undor, ült rajta, amit csak akkor érez az ember, ha valami teljesen idegent

lát maga előtt. – Arról nem is beszélve, amit behoztam magammal. Felhorkant. – Ne túráztasd magad ezen, Cal. Láttam már rosszabbakat is annál a szarcsimbóknál. Eh, már a seggemet is töröltem ki nála borzasztóbb dolgokkal. Minden egyes szava elképesztő hülyeség volt, mégis értékeltem az erőfeszítését. – Húha, fogalmam se volt róla, hogy ilyen kemény vagy – válaszoltam tompán. Azt hiszem jobb, ha a székelési szokásait most nem veszem terítékre. – De mindig is tudtam, hogy te okos gyerek vagy – mordult fel, azzal megfordult, és újabb horkantással visszatért a munkájához.– Menj, ébreszd fel a bátyádat! Ideje, hogy ő is zabáljon valamit. Aztán küldd vissza az ágyba. Ha ellenkezne – csak egy villanásnyit kaptam el a mosolyából, de csak annyit látva is örültem, hogy nem kell Nik bőrében lennem –, akkor gyere, és szólj nekem. El tudtam bánni Nikóval, de ez nem jelentette azt, hogy nem élveztem volna végignézni, ahogy a változatosság kedvéért valaki más kegyébe kerül. – Rendicsek. –Felálltam, egy pillanatig haboztam, aztán halkan megszólaltam. – Kösz, hogy megmentetted az életemet Raff. Hogy megóvtál a bedilizéstől. Nem tudom hogyan... Nem hagyta, hogy befejezzem, türelmetlenül intett felém. – Húzz már innen, jó? Nem tudok úgy dolgozni, hogy közben itt nyáladzol fölöttem. Köszönet megértve és elfogadva. Visszamentem, és elkészítettem Niko ebédjét. Biztos voltam benne, hogy húsz kilométeres körzetben nincs semmi, ami akár a legkisebb mértékben is megfelelne az ízlésének. Úgyhogy ő is mogyoróvajas szendvicset kap. Négyet megkentem és feltornyoztam őket egy tányérra. Mivel a tejet már kivégeztem, egy üveg még éppen nem önálló életre kelt narancslével egészítettem ki a menüt. Igazi különlegesség. A műtőhöz érve kinyitottam az ajtót, és széles ívben kikerültem a helyet, ahol Árnyékot utolérte a végzete. Vagy ha őszinte akarok lenni magamhoz... a helyet, ahol gőzölgő, vérző húskupaccá változtattam. Őszinteség... ki a francnak kell! Az ágy szélén lévő aprócska asztalra tettem a tálcát, aztán átnyúltam az ágy fölött, és Niko vállára tettem a kezem. Egy kezemen meg tudtam számolni hányszor ébresztettem fel a bátyámat, az ellenkezője helyett. Egy kicsit megráztam, és a fülébe dünnyögtem. – Ébredj, Cyrano, kész a kaja. – Sötét szempillái azonnal elváltak egymástól, és felfedték azokat az irritálóan fellegszürke szemeket. De aztán amilyen gyorsan kinyitotta, olyan gyorsan vissza is csukta őket, nem érdeklődve az iránt, ami előtte volt. – Oké, így is játszhatunk – mondtam lassan.–Végül is bármikor behívhatom Robint. Úgyis mondott valamit a hercegekről, meg Csipkerózsikákról. Már nem emlékszem, mit, de biztos, hogy ő szívesen elmondja neked. Sőt, szerintem még be is mutatja! – Ennyit az eltökéltségemről, hogy egy ideig most nem szívatom. De a kétségbeejtő helyzetek kétségbeesett döntéseket szülnek. Egyébként pedig működött.

A véreres tekintet bizonyítékul szolgált erre. De a harag azonnal eltűnt belőlük, amint Niko agya utolérte a teste többi részét. Ha már a pofonokról beszélünk, Rafferty rohadt nagyot adhatott Nikónak, ha attól így kidőlt. Belemarkolt a melegítőmbe, és ülő helyzetbe tornázta magát, aztán átkarolt. Az ölelés gyors volt és erős, rövid haja dörzsölte az államat. Ugyanolyan vadul öleltem vissza én is. Most először, szinte egy örökkévalóság óta mindketten önmagunk voltunk megint. Nem egy báty, aki öngyilkos mentőakcióra szánta magát. Nem egy szörnyeteg, akinek csak a pusztításon és a romboláson járt az elborult elméje. És nem egy sokkot kapott emberi roncs, aki pánikba zuhanva és undorodva önmagától fetreng a padlón. Testvérek voltunk megint, akik egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre újra együtt lehetnek. – Cal – mondta rekedten a fülem mellett.–J obban vagy végre. –Nem mondta ki a következő logikus lépést, hogy ismét önmagam voltam. Niko sosem hazudott, és sosem próbálta egyszerűbbnek feltüntetni a dolgokat, mint amilyenek. Nagy híve volt a teóriának, miszerint ha valami az elején könnyebb, akkor az a végén biztos megbosszulja magát. Anyáskodó mozdulattal kisimította a gyűrött melegítőmet, ami miatt már ezerszer ugrattam korábban, aztán szúrósan megkérdezte: – Ugye azok nem nekem vannak? Leültem az ágy szélére és átnyújtottam neki kérdése tárgyát. – Ne legyél sznob. Ha a Királynak jó volt, akkor neked is jó lesz. Gyanakodva elfogadta az egyik mogyoróvajas szendvicset, és visszahajtotta a felső szelet kenyeret. – Mi az, banán nincs? – Hagyj már békén. Ez a hely totál lepusztult. Még egy chilis doghoz sincs elég alapanyag. – Iszonyú – mondta komoran, mielőtt az élvezet teljes hiánya nélkül rágni kezdte volna a szendvicset. – A virsligyártó kartellek már biztos kaszára kaptak. Néztem, ahogy végez az első szendviccsel, aztán belekezd a másodikba. Végül bátortalanul megkérdeztem: – Nem akarod elmondani, mi történt? Goodfellow már mondott egyet s mást mi... Árnyék és én pedig szintén rájöttünk pár dologra, de nem mindenre. Észrevette a nyelvbotlásomat, de nem foglalkozott vele, inkább röviden összefoglalta mi történt, amíg én mással voltam elfoglalva. „Mással voltam elfoglalva”, egész jó kis eufémizmus arra, hogy valójában mit műveltem; leromboltam mindent magam körül. Niko élesen rávágott a térdemre, hogy visszanyerje a figyelmemet. Ahogy Robin is elmondta, mindent tűvé tettek, hogy megtaláljanak, mindhiába. George továbbra is megtagadta, hogy segítsen. Még akkor se mondott semmit Robinnak és Nikónak, amikor azok kiebrudaltak két vérfarkast az ajtajától. Most, hogy már a dolgok mögé láttunk, hogyan is várhattunk mást tőle. Bármit mondjon is, valakit biztosan elárul. Borzasztó helyzet volt bárkinek, és különösen pokoli érzés olyasvalakinek, mint George. – És mi volt Sámuellel? – kérdeztem bánatosan. Sámuel mentett meg mindent,

Árnyéknak ebben igaza volt. Végül meglátta, milyenek a Grendelek valójában. Meghozott egy olyan döntést, amit senkinek sem szabadna meghozni, és mindezt csodálatra méltó nemességgel tette. Az unokahúgához fordult, és levette válláról a terhet. Tőle megkapta Niko címét, és elment hozzájuk a raktárról szóló hírekkel. Megszületett a terv, hogy a hangfalakban csempésszék be Nikót és Goodfellow-t, és Sámuel az utolsó pillanatig együttműködött velük. Bejuttatta őket, és az oldalukon harcolt. Az utolsó emlékem az volt róla, hogy ott áll a leomló raktárház ajtajában és egyedül tartja vissza a Grendeleket. Mint Sámson a templomnál. – Ő vezekelt.–Niko nem volt vallásos a szó hétköznapi értelmében, de volt egy olyan becsületkódexe, amit még Teréz anya is elismert volna. Sámuel szörnyű dolgot vitt véghez, de a bátyám szemében több mint megváltotta magát. – Gondolod, hogy sikerült kijutnia? Niko elvette a harmadik szendvicset és mutatott, hogy az utolsót egyem meg én. – Minden lehetséges – válaszolta körültekintően.– Ha mást nem is, ezt megtanultuk az elmúlt évek alatt. Ahogy azt is, hogy érnek véget valójában a tündérmesék, és hogy hány boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak élte túl a valóságot. Rohadtul nem sok. Az ujjaim belemélyedtek a puha kenyérbe, mielőtt felsóhajtottam és beleharaptam volna. – Rendes fickó volt – mormoltam teli szájjal.– Odalent, mélyen, ahol számít, jó ember volt. – Én úgy gondolom, talán még a hatalmas jelző sem lenne túlzás.– Niko befejezetlenül tette félre a szendvicsét. Töretlen lelkesedéssel nézett engem és figyelte, ahogy lassan, de biztosan fogyasztom a saját kajámat. Jó pár percet töltöttünk csendben, mielőtt folytatta volna. Más számára ez talán nyugtalanító lett volna, de én már hozzászoktam. Niko mondani akart valamit. Ha készen állt rá, majd elmondja, egy perccel se korábban. Amikor végül megszólalt, a szavak egész közömbösnek tűntek a felszínen. – Hogy vagy, Cal? Hogy vagyok? Elég egyszerű kérdés, igaz? Direkt. Lényegre törő. És pont akkorát ütött, mint egy díler Glockja. – Nem estünk túl már ezen? – pislogtam, miközben lenyaltam a mogyoróvajat az ujjamról. –Tök faszán. Makkegészségesen. Folytassam? – Tudtam, hogy ez elől nem menekülhetek el egykönnyen. Csak azt nem tudtam, hogy ilyen hamar utolér. – Csak ha azzal folytatod, hogy valójában mi folyik benned.–Egyik ujjával megbökte a mellkasomat, aztán belemarkolt a hajamba.– Itt és itt. Mindig is szarul hazudtam, ha Niko is része volt a dolognak. Pedig azt hihetné az ember, hogy anya svindli génjei egy az egyben tovább öröklődtek a következő generációba. Nem mintha olyan gyakran próbáltam volna hazudni a bátyámnak. De most, az Árnyék incidens óta sokkal tartózkodóbbnak érzem magam a bátyámmal, mint a többiekkel szemben. Nem volt nehéz megérteni,

miért. Megpróbáltam megölni Goodfellow-t és ha esélyem adódott volna rá, akkor Raffertyt is. És noha az árulás az árulás, a történelem is történelem marad. Az, amit Nikó-val műveltem, azok után, hogy egész életében megpróbált megóvni engem... az egészen más dimenzió volt. Jobban ismertem a bátyámat, mint bárki más, és pontosan tudtam mi okozza neki a legnagyobb fájdalmat. Érdekes módon jobban bántam azt, amiket mondtam neki, mint azt, hogy megpróbáltam megölni. – Cal? – noszogatott Niko, nem minden empátia nélkül. Miután továbbra sem szólaltam meg, kezével megragadta a csuklómat, és gyengéden megszorította. – Tudod, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezem. Tudni akarom, milyen érzés volt számodra. Meg akarom érteni. Hogy segíthessen. Így legalább egyvalaki tudná, mit is éreztem pontosan. És noha minden bizonnyal fájdalmat fog okozni neki, amit tőlem hall, ez sem fogja visszatartani attól, hogy meg akarja tudni. Nagyon furcsa késztetést éreztem arra, hogy eltakarjam és becsukjam a szemem. Ha nem látod, akkor nincs is ott. De sajnos mégis láttam minden alkalommal, amikor behunytam a szemem. Semmilyen trükk sem tudott változtatni ezen. – Emlékszem mindenre, Cyrano – kezdtem lassan. Minden istenverte dologra, minden egyes érzelemre, minden hangra, minden érzésre, mintha az enyémek lettek volna.–Lenéztem, és vettem egy mély levegőt.–Megpróbáltam élve elégetni egy embert, hajszál híján agyonverni egy másikat. Megpróbáltam megöletni George-ot.–Megráztam a fejem, nyeltem egyet és folytattam.–És amikor lelőttelek... leszúrtalak... Megálltam, megdörzsöltem az arcom és már álltam volna fel az ágyról, de Niko keze visszahúzott. Megszoksz vagy megszöksz, nagyon is tisztába kerültem már ezzel az érzéssel az életem során. Visszaültem, és folytattam. – Mikor ezeket a dolgokat megtettem... még most is emlékszem, mit éreztem akkor. Vidámságot. Kielégülést. Mind bennem van. Minden egyes rohadt dologra emlékszem, és ez beülről emészt el.–És tényleg. Fizikailag beteggé tett, és itt még nem volt vége. Nagyon nem. Hányingert kapok magamtól, amiért megpróbáltam a véredet venni. Hogy megpróbáltalak bántani. Téged, Nik. De tudod mi az, ami ennél is rosszab? Tudod mi az, ami még ennél is jobban fáj? Az, hogy soha nem éreztem még életemben olyan örömöt, mint akkor.–Ezúttal sikerült leráznom magamról a kezét, és az ajtó felé vettem az irányt.–Nem én voltam. Tudom, hogy nem. De a rohadt életbe, mégis úgy érzem, mintha én tettem volna mindent. Kicsusszant az ágyból és a nyomomba eredt, és ismét megállított azzal, hogy a vállamra tette a kezét. – Cal, figyelj rám! Igazad van. Nem te voltál. Lehet, hogy ez most nem számít neked, de idővel majd fog. Idővel ígérem, hogy fog. Ezek az emlékek, érzések szépen lassan megfakulnak majd.– Hála Raffertynek, ez a folyamat már el is kezdődött valamilyen szinten. Ha nem így lett volna, nem tudom elképzelni, hogy most milyen állapotban lennék.– Jobb lesz majd. Csak időt kell adnod

neki. – Nem tudom, hogy tudok-e várni annyit.– Kipréseltem magamból egy halvány mosolyt, ami olyan gyorsan eltűnt, mint amilyen gyorsan jött. Nem én voltam az egyetlen, akinek rossz emlékei voltak, és ami miatt jó ideig álmatlan éjszakái lesznek majd. És nem én leszek az egyetlen, aki fél majd becsukni a szemét. Niknek is megvoltak a maga borzalmas emlékei... amik sok tekintetben ugyanolyan rosszak voltak, mint az enyéim. Vagy még rosszabbak. Olyan dolgokat tett meg, amiket halála napjáig bánni fog majd, függetlenül attól, mennyire szükséges tettek voltak ezek.–Sajnálom, Nik. Annyira rohadtul sajnálom. – Azt hiszem, mi most mindketten jó ideig a sajnálat univerzumában fogunk lakni, Cal.– Pillantásától, amiben annyi, de annyi melankólia, vidámság és kimeríthetelen ragaszkodás honolt, újból gyereknek éreztem magam, aki csodálattal néz fel a nála fényévekkel bölcsebb bátyjára. Visszaterelt az ágyhoz, és parancsoló mozdulattal intett, hogy üljek le. – Nem te tetted azokat a dolgokat. Árnyék volt, nem pedig te. Nem akarom, hogy olyan dolog miatt mentegetőzz, ami nem a te hibád. Megértettél? – Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de teljesen felesleges volt. Niko acélkemény tekintélyét bevetve megismételte.–Megértettél? Jólnevelt módjára engedelmeskedtem. – Rendben van. Ha elismered, hogy nem tehettél semmit az ellen, hogy Árnyék elvigyen engem. Nem vesztettél el engem, Nik. Én nem egy pár cipő vagy öngyújtó vagyok. Nem veszettél el. Soha nem is tudnál. Ismerd el, és akkor megértem. Továbbra is állva, majd egy percig nézett rám szótlanul. Végül az álla körüli izmok ellazultak kicsit, és leült mellém. – Megpróbálom. – A szája sarkában megrándult egy izom. – Megpróbálom én is, és próbáld meg te is, aztán meglátjuk, melyikünk ér oda elsőként. – Csak Árnyék tudta ellopni a Grendelek tüzét, ők pedig el akarták pusztítani a világot – csikorogtam kényszeredetten, a tenyerembe fektetve az arcom. – Csakis – egyezett bele bánatosan, miközben tenyerének meleg érintését éreztem a nyakam hátulján. Felegyenesedtem és közelebbről is megnéztem magamnak a haját. Inkább tűnt úgy, mintha nyiszálták volna, vágás helyett. De azt hiszem, mindig ez történik, ha saját kezűleg vágod a hajad. Kinyúltam és megdörzsöltem egy kilógó tincset a feje búbján. – Formára kéne nyíratnod magad, Kojak. – Nahát, egy új csúfnév, micsoda öröm! – jött a fagyos riposzt. De láttam rajta, hogy értékeli a próbálkozásomat, legyen az bármilyen béna. Óvatosnak kell lennem az elkövetkező pár éjszakában, különben egyik reggel majd úgy ébredek, hogy a koponyám olyan sima, mint egy baba hátsója. Ha ez megtörténne... a francba is... röhögnék, mint az állat. Nem nagyon tudtam olyan dolgot elképzelni, amin már ne tudtam volna nevetni. Az élet... csak attól függ

milyen, hogy honnan nézed. Azok után, hogy min mentünk keresztül, mi mindent éltünk túl, innen már csak felfelé mehetünk. Igaz, mindkettőnknek megvoltak a maga rémálmai, amikkel meg kellett küzdenünk. Aztán ott volt a bűntudat is, amitől meg kellett szabadulnunk, mielőtt élve felfalna bennünket. Nehéz szülés lesz – efelől nem voltak kétségeim –, de nem lehetetlen. Végtére is harcosok voltunk. Kimerültünk, de talpon maradtuk. Megaláztak, de nem győztek le. Soha nem győzhettek le. Napnyugtakor gyűltünk össze mindannyian újra. Az udvaron mindent rozsdaszín levelek borítottak, amelyeket a süvöltő délutáni szél szaggatott le a fákról. Ott csörtettem keresztül rajtuk, élvezettel szívva be, vörös és arany illatukat. Visszaszereztem a frizbit, és ismét Fogó felé dobtam, aki majdnem két méterre ugrott el a földtől, és elképesztő U alakban meghajolva a levegőben elkapta azt. A könyökömnél Robin vacogott egy kölcsönkapott farmerdzsekiben. – Bármit megadnék egy olyan bundáért, mint az övé – morogta, lehelete pedig hófehér fodrokban távozott a szájából, ahogy a kutya akrobatikus mozgását figyelte. – De a leheletéért nem. Öt méterről kinyírna vele egy trollt is. Lehet, hogy küldök majd neki cukorkát postán, ha visszaértünk a városba. – Párját ritkítóan nagy emberbarát vagy. – Nik éppen egy katát hajtott végre a fűben, lassú mozdulatai megtévesztő kecsességgel hasították a levegőt teste körül. – És mi lesz veletek? – Goodfellow elfogadta Fogótól a játékot, és egy laza csuklómozdulattal magasabbra hajította, mint amire én valaha is képes lettem volna. – Visszamentek? – A kérdésnek a könnyed megfogalmazását meghazudtoló súlya volt. Sok tekintetben Robin épp olyan elveszett volt, mint amilyenné én és Niko mindig is válni akartunk. Hogy miként került ebbe a helyzetbe, önmagában is mesébe illő volt. A faun egyszerűen annyira társasági lény volt, hogy kellett legyen valami oknak, amiért ebben a magányos életformában kötött ki végül. Talán egy nap majd elmeséli nekünk. – Asszem, igen – válaszoltam, teljesen figyelmen kívül hagyva Niko összeszűkült tekintetét. Kockázatos dolog volt; ezt nem lehetett tagadni. A Grendelek harci övezetet csináltak a bárból, megölték a főnökömet és lemészárolták Merryt. A befolyásoltság alatt, hogy ilyen finoman fogalmazzak, porig égettem egy zálogházat, és egy döglött vérfarkast hagytam a hotelszobámban. Ennek egy része biztos felkeltette a rendőrség figyelmét. De az éremnek volt másik oldala is: New York önmagában egy önálló kis világot alkotott. Ha egy kicsit változtatok a külsőmön, levágom, vagy átfestem a hajam, elkerülöm a jellegzetes gesztusokat, azzal gyakorlatilag láthatatlanná válok. Akármilyen személyit is találtak a bárban, az hamis volt. Niko és én mindig is szellemként éltünk. Ha éppen most akarnánk életre kelni, az kinek tűnne fel? És volt még valami, pontosabban valaki, akit figyelembe kellett veni. Promise. Milyen gyakran kötődött két ember ilyen szorosan egymáshoz ezen az árnyékvilágon? Itt egy nő, aki előtt Nikónak sosem kéne hazudnia, egy nő, aki

elől nem kéne rejtegetni semmit, egy nő, aki elfogadja őt olyannak, amilyen. Ez egy ritka lehetőség volt, én pedig nem akartam elvenni tőle. Aztán ott volt még George is... – Remek.– Robin alig hihető hanyagsággal kulcsolta össze a kezét, majd megköszörülte a torkát. – De jobb, ha már most elkezditek átnyálazni az álláshirdetéseket. Húsz ronggyal jöttök nekem azért a kocsiért odakint. Niko és én sanda pillantást vetettünk egymásra, azon gondolkozva, hogy most mibe keveredhettünk. Annyira jó érzés volt – normális és hétköznapi –, hogy kénytelen voltam elvigyorodni. – Nem látom, hogy bárki is törné magát, hogy az én számlámat kiegyenlítse – mondta Rafferty szárazon a hátunk mögül. Fogó ismét visszahozta a frizbit, én pedig újra eldobtam. Gondtalanul vetette utána magát, mint a szél, olyan gyorsan kapkodva a lábait, hogy azok szinte összemosódtak. – Azt tesszük, éppen most. Rafferty odalépett mellém, közben az unokatestvére futását figyelte. – Boldog. – A hangja meglepettnek tűnt, de én kihallottam belőle a vágyakozást is. – Hallgass rám, Raff – böktem oldalba.– Nem választhatod meg, hogy ki vagy. Akárhogy is küzdesz, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. És talán nem is kell.–Súlyos szavak voltak, és sok-sok időnek kellett eltelnie, míg végül én is rájöttem, hogy mit jelentenek valójában. –Lehet, hogy képes leszel visszaváltoztatni Fogót azzá, aki korábban volt. Nem tudom. De most? Élvezd a vele töltött időt, amíg ilyen.–És hagyd, hogy ő is élvezze, tettem hozzá magamban. Fogó ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen közénk, és szájával ünnepélyesen Rafferty felé nyújtotta a frizbit. A levegő állni látszott, mikor az aranyszín szempár találkozott a rozsdabarnával. Valami történt közöttük, valami néma, személyes és titokzatos, mint a hold. Nem tudom mi volt az, de végül Rafferty tétován a frizbi felé nyúlt, és elvette a játékot. Lassan végigsimított a szélén, kezével méregetve az anyagot, végül elhajította. Fogó abban a pillanatban megpördült és utána iramodott. Rafferty mosolygott. Fájdalommal pettyezett mosoly volt, de arra elég, hogy elszakítson néhány láncszemet. Időnként ez a legtöbb, amire vágyhatsz. Figyeltem, ahogy Fogó a skarlátvörös ég alatt fickándozik, és elámultam a gyönyörűségén. Lehet, hogy nem volt ember, de nem is volt szörnyeteg. Az egyik hiánya nem feltétlenül tette egyenlővé a másikkal. Volt ebben valami hihetetlenül egyszerű, mégis eddig tartott, hogy ráébredjek: Fogó nem volt szörnyeteg. Ahogyan én sem. ‫ףפקץצ‬