KODOLÁNYI JÁNOS
HOLDVILÁG VÖLGYE
ELSŐ RÉSZ
2
1. Ojbarsz óvatosan kapaszkodik föl a meredek hegyoldalon. Kezében ij, oldalán tegez. Hajadonfőtt van, még nem nyírták meg, haját nem fonták a halántékánál gyöngyös varkocsba, még nem esett át az avatáson. De már teljességgel igazi harcosként viselkedik. Ferdemetszésű barna szemét a hegyoldalt borító sűrű bozótra szögezi, madarat les. Övére függesztve már ott csüng egy korai sirály, talán első halászó útján lőtte, amint a meghasadozó jég fölött rikácsolva kereste a zöld síkvizet. Így érte a fiú lövése abban a pillanatban, amikor szinte megállt a levegőben, hogy lecsapjon egy halra. Nyíl fúrta keresztül, tolla szétrebbent, rekedt rikoltással hullott a vízbe s Ojbarsz kutyája, Pejen, a Százszemű, boldog vakkantással vetette magát utána a dermesztő vízbe. Tavaszelő hava, tob ai első napja van ma. Amint a fiú letekint a mélyben villogó, a jég burka alól most szabaduló Balaton végtelen tükrére, szíve megtelik csiklandó örömmel. Bocskorát vidáman belevágja a bokrok alatt szürkén meghúzódó hóba, majd odább szökken, ahol már a jószagú föld puha, zsíros foltjai kiütköznek s ahol vérszegény kis fűszálak emelgetik vékony ujjaikat a Nap gyér sugárzásában. Itt már gyöngéd fehér hóvirágfejecskék is kandikálnak elő az avarból. Ojbarsz szed egy marokra valót, arcához emeli, szagolgatja. Nagy nap ez a mai. Ojbarsz édesanyja, Gyöngy, odahaza vajúdik a fából épült gyönyörű asszonyházban. A sirályt is ezért lőtte Ojbarsz. A hóvirágot is ezért szedi. Most futva indul fölfelé a hepehupás, puha földön. Kutyája, a rőttszínű kuvasz, farkát lobogóként lengetve rohan előre, cinkéket és feketerigókat verve föl mindenütt. A hegytetőn hét ezüsttörzsű nyírfa áll. Ojbarsz a ligethez megy, lépése meglassúdik. Arca megkomolyodik. A nyíres mellett földkunyhó. Ott lakik Dzsid, a messze földön híres táltos. A kutya vidám vakkantására előbújik kunyhójából s lassú, megfontolt járással megy Ojbarsz felé. - Nem tudod-e, - kérdi reszelős, szigorú hangon s megrázza fonatos fejét, - hogy avatatlan gyerkőcének nem szabad az istenke házához közelednie? Zömök, vaskos lábát szétveti, fején hátralöki birkabőr süvegét. Ojbarsz tudja. Tisztelettel megáll a hatalmas férfiú előtt, ujját homlokához emeli. - Csak most az egyszer engedj, - könyörög gyermekesen. - Madarat hoztam neki. - Add oda valakinek, hogy hozza el. - Úgyis avatnak nemsokára, - rimánkodik a fiú. Dzsid bosszúsan köp. - Ha téged ideeresztlek - magyarázza hajthatatlanul -, holnap már a környék minden kölyke itt kutyálkodik az istenház körül. Azután már csak az kell, hogy a némberek is idejárjanak. Hová jutunk így? Itéld meg magad. Hallgatnak egy kicsit. Ojbarsz azonban makacs. Hozzászokott, hogy parancsait teljesítsék. Ki merne a kapgán fiának ellentmondani? - Ha megnövök, elcsaplak, elkergetlek, Dzsid apa - fenyegeti komoran.
3
- Elébb kergesd el innét az istenkét, azután majd elkergethetsz engem is. - Anyám ma fiat szül. - Mindnyájan Isten áldását kérjük reá. - Azért hoztam a madarat. - Kölyök vagy még. - De karkán leszek! - A törvény akkor is törvény leszen. - Eressz! - kiáltja Ojbarsz s nekiindul a ligetnek, az istenke fából épült háza felé. Belép a kapun az elkerített áldozati térre. Dzsid tanácstalanúl áll előtte, kitárja a karját, hogy megakadályozza a törvény megszegésében. De amikor Ojbarsz szelíd erőszakkal elhárítja, mégsem nyúl hozzá, csak dörmögve, sötét ábrázattal ballag utána s a vállát vonogatja. - El kell vesznie ez velágnek! - morogja. De tudja, hogy tehetetlen. A kapgán, Tar Szerind fiához nem nyúlhat, panaszra sem mehet. S csak messziről nézi, amint Ojbarsz behatol a ligetbe, a tisztáson leül egy tuskóra, előveszi kését s nyúzni kezdi a madarat. Fürge kézzel dolgozik, a tollas sirálybőr hamarosan lekerül a madárról. Most, kezében a bőrrel, belép az istenházba. Igen, belép és meghajlik Ügyek aranylemezzel borított bálványa előtt. Fejét lecsüggeszti, szemét behunyja. - Istenné vált Ügyek, jeles kagán, - mondja kozárul vékony, pipegő, rimánkodó hangon. - Adj fiút neki. Adj erőslábú, erőskezű fiút neki. Adj gyorslábú, gyorskezű fiút neki. Adj nagyszívű szives fiút neki, nagymellű melles fiút neki. Leborul, karját kiterjeszti, szemét fölemeli a bálványra. Rókabőrrel, mókusbőrrel, fehér hermelinbőrrel vastagon tömött kotúban áll a bálvány, bársonnyal, selyemmel körülpólyált, teste vastag. Aranyarca mereven bámul le a fészekből. Imádságát elvégezvén, Ojbarsz kilép a házikóból s a madár bőrét egy nyírfa ágára akasztja. Elégedetten néz körül a tisztáson. A nyírfák tetején súlyos lóbőrök, tinóbőrök, birkabőrök függnek, foszladozó, szélmarta, esőverte lebernyegük zörögve himbálódzik az éles, földszagú tavaszi szélben. A régiekből már csak foszlányok vannak. Egy-egy fehérre mart állati koponya vigyorog az égen. A fák tövében is szerteszét koponyák, csontok hevernek halomra gyűjtve. Egy varjú rekedt károgással lebben föl a legmagasabb fáról. Dzsid az áldozó-asztal mellett áll s bosszúsan nézi kisebbik urát. - Hát ha most megharagszik a jóságos Ügyek kagán, mi nagyságos apánk, - kérdi - s nem fiút, hanem lányt ad Gyöngynek? Valjon ki teszi jóvá bűnödet? Száz áldozattal, ezer áldozattal sem változtathatjuk fiúvá, aki lánynak születik. Vai, ki teszi jóvá? - Fiat ád, - mondja nagy hittel Ojbarsz. Magyarul mondja, szívesebben beszél így, mint kozárul. Dzsid kozár nyelven dünnyög tovább. Megveti a jobadzsik nyelvét. - Eredj hát innét, de gyorsan, - ripakodik rá Dzsid. - Még csak be sem panaszolhatlak. Így nevekednek manapság a fiúk. Így vész el a világ.
4
Bosszúsan bemegy a kunyhóba, hogy ne is lássa a szentségtörőt. Ojbarsz csendesen kimegy a ligetből, füttyent a kutyának, majd gyors futással, gyerekes ugrándozással elindul hazafelé. * A vén földsáncok ölelésében szélesen terül el Szerénd úr udvara. Ezeket a sáncokat, mondják, még Etile kagán hányatta, hogy uralkodjanak messze vidéken, ameddig csak el lehet látni. Somügy szelíd lankái terülnek el a látóhatár pereméig, még jócskán hóval födött síkságok, kék, tar erdők, Délnek meg a Balaton rőttsárga náddal borított laponyagjai. Ahogy a sánckapuban ácsorgó, unatkozó, tereferélő őrök között beszalad Ojbarsz, látja, hogy egy fiatal rabszolgáló nagy buzgalommal iparkodik a szemközt emelkedő asszonyház felé. Csöbröt cipel, gőzölgő csöbröt. - Mit viszesz, Lusta? - kiált rá Ojbarsz nagy izgalommal. - Melegvizet, anyádnak, - felel a szolgáló egy pillanatra megállva. - Megvagyon a gyermök? - Vaj, nincs meg, nincs meg, soká vajúdik anyád. - Fiú leszen? - Vaj, Bódogakszin adná! Fölkapja a csöbröt és befut a házba. Nagy jajszó hallatszik onnét. Ojbarsz szorongva ismeri meg anyja hangját. Hosszan elnyújtott, föl-fölsikoltó jajgatás, görcsös gurgulázás, vacogó könyörgés. Gyöngy kozár szavakkal imádkozik Boldogasszonyhoz, szabadítsa meg kínjaitól, adjon fiút neki. Ojbarsz nem mer bemenni apja sátrába, lelkét egyre jobban nyomja az áldozat bűne. Hátha Isten elfordul az anyjától s meghal? Hátha bosszút áll s leányt ad? Mégsem kellett volna Dzsid akarata ellen bemennie az istenkéhez, mégsem kellett volna meggyaláznia az áldozó ligetet. Szorongásában a lovászhoz megy. Ez éppen a kapgán kedves hátaslovát, Csauldurt vezeti kötőféken az ól felé. A lovász kedves Ojbarsz szívének, noha újhitű. Nyalka fiatal legény, barna kis bajúsza tűhegyes, borostás képe vidám, szeme hamiskás. - Nyughass, farkasok szabják ki bűrödet! - kiált érdes hangon a nyugtalanul ágaskodó vasderesre s hosszúra engedi a kötőféket, hogy a ló le ne vágja. Csauldur nyerít, hosszú farkát meglengeti, hogy csakúgy suhog, nagy orralikát kitágítva fúj, teleszívja magát dús, illatos tavaszi levegővel. Boka, a fiatal lovász nekirúgtat a széles udvarnak, megfuttatja Csauldurt, hogy csakúgy dobog a föld. - Mért nem nyergelöd meg? - kérdi Ojbarsz. Égő tekintettel nézi a lovat s a fürge legényt, szinte elcsöppen a nyála. - Meg kéne bizony, ifjú uram, - kiált lihegve a legény. - De most más gondunk vagyon. - Vaj mi? - Hát hogy fiúnk leszen-e, avagy lányunk. - Aztul még megjárathatod.
5
- Ügön, de ha nyargalni kell Csillagos-högyre ama hírös-neves tudós némbörért, csak ezön lehet. Merthogy ez a legnagyobb járatú. Hijj, csak segélje meg akszint Bódogakszin anyánk, mindön jaó leszen akkor. Megfuttatva egy kissé a bőrében nem férő lovat, Boka bevezette az ólba, bekötötte s két kemény szalmacsutakot gyúrva, hozzáfogott, hogy derekasan megdögönyözze a híres állatot. Bokának egyéb dolga nem volt, csak Szerénd úr kedves lovának gondozása. Kettébe hasította volna az úr, ha a lónak csak szőreszála görbülne is. Ojbarsz velement az ólba, leült kedves helyére: egy fölfordított itatócseberre s nagy figyelemmel, gyönyörűséggel nézte, mint foglalatoskodik Boka a lóval, mint veri keményen a csutakot az állat oldalához, hogy csakúgy döng, csakúgy nyög belé, mint dörzsöli meg minden porcikáját nagy gonddal a téli vastag szőrét most hányó paripát, mint törli meg avas vajba áztatott inge ujjával verejtékező homlokát, mint fúj nagyokat, amikor megpihen s mint duruzsol becézgető szavakat a fülét billegető, olykor-olykor fölnyihogó Csauldurnak. - Ló vagy te? - dünnyögte Boka s hegyeset köpött az alomra. - Nem vagy te ló. Annak a nagyságos, dücsőségös, szépségös Aranyfejedelömnek vagy te ragyogó állatja, ki sem volna szabad mondanom a nevedet. Ezüsttányéron kellene állanod, hogy patád földet se érjön. Ó te, te hetedik égbül elbitangolt szépségöm, te! Addsza csak lábocskádat, patácskádat, hadd fenjem meg, sárba lépögettél. Melyen az hasad alja es, te gyalázatos, tiszta merő sár. Fölhányod magadra, elfeleded immár, hogy ki vagy? Hijj, le ne szödd rúlam az imögöt, te! - rikoltott rá, mert Csauldur megfogta vastag fekete ajkával Boka ingét, amikor háttal állt a fejének, hogy izmos, gömbölyded farát is megcsutakolja. Megfogta az inget s vele együtt alighanem a bőrt is, mert Boka hátrakapott s könnyedén pofonlegyintette Csauldurt. Ojbarsz nevetett. - Ezt kellenek föláldoznunk Bódogakszinnak, ezt a szépségös állatot, - folytatta aztán a beszélgetést. - Hogy könnyüd szülést adjon akszinunknak s fiat adjon néki. Nagyságos égi Aranyfejödelöm szép állatját, tégöd kellenek föláldoznunk, úgy ám. - Kár lönne, - szólt közbe a fiú. - Hugyún lönne kár, ifjú uram? Fölmönne az Égbe, béügetne Öregisten udvorába, megállana ezüst háza előtt, arany háza előtt, bényerétene ajtaján s mondaná: visszajüvék hozzád, Égatya, fogadj kegyösen Gyöngyért, uram legkedvesebb állatja valék, égbül szállott hátasa valék, íme, néköd áldoza, tekénts jorgalmasan alá uram udvarára, udvorában álló faragott akszinházára, faragott akszinházában Bódogakszin anyánk ágyán vajúdó szépségös feleségére, adj fiat neki. Szólj Bódogakszinnak, üljön ágyára, simogassa orcáját, vigassza meg kegyösen, hadd nevessünk, vigadozzunk! - Tán csak nem áldozunk lovat? - Áldozunk, bizony, kisapám, már el es menének érte, már ki es fogák fürgén, már vezetik es hazafelé, Dzsid apa már veszi es kését, már ölti es ködmenét, már készéti dobját. Ojbarsz alig birt magával izgalmában. Anyja jajkiáltásai ide is behallatszottak, a féltetős ólba. Még négy ló állott a dúcok előtt, mind riadtan hegyezte fülét, nyugtalanul horkolt a nagy jajgatás miatt. Mintha attól féltek volna, hogy valamelyiküket föláldozzák ma asszonyukért. Pedig az ő hátukat már nyereg törte, nem fogadta volna őket szívesen Isten.
6
Mire Boka elvégezte a csutakolást s egy kis véka rozsot tett a ló elé délire, a fiú megtudta, hogy anyja váratlanul nehéz szülést szenved odafönt. A tudós némber minden tudományát elővette már, hogy könnyítsen rajta, Szerénd úr pedig ki sem lép sátorából, csak ül a tűz mellett s imádkozik. Aggódva várja a hírt: fiú lett-e, vagy leány. Avagy talán azt izeni Gyöngy, hogy lépjen be hozzá az asszony-házba, mert madár lelke elszállani készül, búcsúzzék el tőle örökre. S hogy a csillagoshegyi tudós anyókáért is el akartak már nyargaltatni, de közben megint jobban lett Gyöngy. Ojbarsz görcsösen szorongatta a hóvirágot, - hátha csak haldokló anyjának teheti már a keblére? * Az a koratavaszi nap örökké Ojbarsz emlékezetében maradt. Mindennek különös jelentősége volt. A tompafényű égnek, a föld- és vízillatú levegőnek, a lovász szavainak, a szolgálók vad lótás-futásának, még a madarak röptének s annak a vékony, ezüstös cinkehangnak is, amely a tágas kapgáni udvar sűrű bokraiból csendült. Ojbarsz igen-igen magányosnak érezte magát ezen a tavaszi napon. Mintha minden megbénult, megállt volna, bátor nyughatatlan és izgatott volt az egész ház. Igen, mintha azon idő semmiképpen sem akart volna múlni s mintha az a jajgató hang sehogysem tudott volna megcsillapodni. Alig ülhetett némi ideig a fiú az ólban, máris futvást jött Karvaly bátya, a vén dvornik. Nehéz, kajla, hadban sérült lábát máskor olyan óvatosan szokta rakosgatni, mintha tojáson járna, most pedig korát meghazudtoló sietséggel loholt. Már messziről integetett és kiabált. - Boka! Boka! Hun vagy? - Ett volnék, mi kell? - ugrott ki fürgén a félszer alól Boka. - Nyergelj, osztán vágtass. Ez urunk parancsolatja. Boka elkomorulva kapkodta le a nyerget, takarót, kantárt az ágasfáról. Mozdulatai gyorsak, pattogók voltak. Egy szót sem szólt. Nem beszélt Karvaly bátya sem. És hallgatott Ojbarsz is. Mind a hárman a ló körül sürögtek. Boka eloldotta s kifelé fordította a fejét, egyetlen mozdulattal rákanyarította a kantárt, szájába húzta a zablát, Ojbarsz a takarót vetette a hátára, Karvaly bátya a nyerget tette rá s jól meghúzta a hevedert. - Gyerünk, gyerünk, meghal az akszin, - sürgette magamagát is Karvaly bátya. Boldogasszony ágyát feküdni az asszony legszebb öröme. Boldogasszony ágyán meghalni a legszomorúbb halál. Boka megrángatta a ló üstökét, keresztet vetett, sebtiben nyeregbe ugrott. Csauldur hátracsapta fülét, meglengette lobogó farkát s fergeteges vágtatással kirohant a kapun. - Szöröncsével járj, - dünnyögte Karvaly bátya s nagyot sóhajtott. Ojbarsz tétlen izgalomban lézengett. Apjához nem mert bemenni. Anyjához még kevésbbé. Vajúdó asszonyhoz férfi nem léphet be. S ő már férfinak tekintette magát, hiszen ma áldozatot vitt Ügyek púpijának. Elkerült hát Karvaly bátya kunyhójához. Az öreg legkisebb fiúunokájával szokott csatangolni leginkább, őt kereste meg. A zömök termetű, szelídképű, gesztenyehajú Files nagy munkában volt. A kunyhó előtt ült egy napszítta lókoponyán, s merítőhálót javítgatott. Mélyen elmerült munkájában, csak akkor pillantott föl, amikor Ojbarsz megállt előtte.
7
- Ezidén megfogom az harcsák fejödelmét, - mondta mosolyogva. - Meghal anyám, - szólt sötéten Ojbarsz. - Haj, haj, majd veszen apád másikat. - Az már nem Gyöngy lesz. - Egyik ujan, mint a másik. De tám nem hal meg. Boka nyerögbe emeli Örömes szülét s hipphopp, ett leszön hamarosan. A háló javítgatása olyan komoly munka, hogy Ojbarsz is megfeledkezett egy kicsit a fenyegető gyászról. A Nap is delelőre hágott a tejfehér felhők mögött s a fiú megéhezett. Ekkor megint eszébe jutott, hogy halálán van az anyja s nem mert bemenni, hogy egyék. Letette a hálónak azt a részét, amelyet éppen nagy gonddal bogozgatott s megszólalt: - Öhetnék. - Én es. Majd hozok pecsönyét, meg hajmát. Beugrott a kunyhóba s nagy darab füstölt szalonnával, kenyérrel meg két fej kövér hagymával tért vissza. Mind a ketten Istenhez fohászkodtak, elővették késüket s falatozni kezdtek. Az udvar déli felében álló úri sátorból kilépett Szerénd. - Nem jün még Boka? - kiáltotta rikoltó hangon. Ekkor tompa dobogással beügetett a habzó paripa, hátán a lovásszal. Boka ölében tartotta Örömes nénét. Szerind maga ugrott az érkezők elé, megragadta Csauldur kantárát s félkézzel leemelte a sovány, aszott kis vénasszonyt, mint egy gyermeket. - Aj, haj, hát így vónánk! - sápódott a néne, szaporán rázogatva fehér kendőbe csavart fejét. Gyors mozdulattal megigazította kibomlott ősz hajfürtjeit, leveregette fehér lenvászon szoknyáját, magához vette iszákját s tipegő lépésekkel megindult az asszonyház felé. - Ne épölődj, uram, - vigasztalta a kapgánt, aki merev arccal, nyugodtnak látszó tartással lépett egyet-egyet mellette. - Készétsétök az áldozati lovat. Bódogakszin, mü szépségös anyánk, Aranyfejödelöm, mü nagyságos kegyösünk lovat kéván. Három szolgáló is jött elébe az asszonyház küszöbére. Minden olyan gyorsan történt, mintha a világ összes gonoszai összefogtak volna. Ojbarsz odahagyta a hálójavítást s elcsellengett gazdátlanul, kedvetlenül az épületek környékén. Látta, hogy hibátlan, hófehér harmadfű csődörcsikót vezet az udvarra két ménesbeli, külső lovász. Komoran, méltóságosan lépegetett be a kapun Dzsid hosszú, szárnyas ködmönében, melyen tenyérnyi folt sem volt cifra szövetektől, csillogó rézlapocskáktól, csilingelő csörgőktől rakatlan. Hóna alatt szorongatta nagy, lapos dobját. Hogyan, hogyan sem, tüzet vetettek az asszonyház ajtaja elé, ágast vertek fölibe s előhozták a nagy rézkondérokat. Két szabados hosszú áldozati asztalt cipelt egy félszerből s elhelyezte a tűz mellett. Az udvar egész férfinépsége összegyűlt áldozatra. Szálegyenesen, de komoran lecsüggesztett fejjel, némán álltak. Minden nőszemély eltakarodott a közelből. Odabent tettek-vettek az asszonyházban a vajúdó körül. Csend volt, Gyöngy már jóideje nem jajgatott. Csak apró, fáradt nyögései hangzottak ki olykor-olykor a faházból. Aztán odavezették a lovat hosszú kötélen. Szerénd úr levette süvegét s a hóna alá szorította. Mindenki hajadonfőtt állt a lengedező tavaszi szélben. Fölrikoltott Dzsid vékony, rimánkodó hangja. Magyarul imádkozott.
8
- Jóságos Isten, kegyös Isten, hozzád szólunk, hozzád panaszlunk! Jorgalmatos Aranyfejödelöm, aranyos orcájú Aranyfejödelöm, tégödet hívunk! Íme, szegény fiacskáid orcája szomorú, szüve bánatos, mája keserű. Íme, szegény fiacskáid szorongó szűvvel, keserű májjal állanak előtted! - Hetedik Égben lakozó Atyánk, fogadd áldozatunkat! - nyöszörögték mindnyájan. Dzsid megverte a dobot. Lassú táncot járt. Ködmöne libegett, rézcsörgői csilingeltek. Szerénd megfontolt léptekkel bevitte az asszonyházba a toporzékoló csikó kötelének végét, hogy szenvedő felesége kezébe adja. Dzsid tombolt, énekelt, magas, jajgató hangon rikoltotta nagyságos Aranyfejödelöm igéző énekét. A legerősebb igéket rikoltotta, hogy kényszerítse égi háza sürgős elhagyására. Négy ezüsttányért tettek a földre, hogy az Aranyfejedelem paripája ne lépjen a sárba. Az emberek dermedt csöndben várták a Világvigyázó Isten érkezésének zúgó szelét, forró áramlását. Dzsid kipirult, az Isten heve elborította agyát. Ebben a szívremegtető pillanatban, amikor összeesett s ketten ugrottak hozzá, hogy kezét-lábát megkötözzék, fölhangzott a Világvigyázó Isten szelíd rebegése. - Áldozatotok füstjét szívesen veszem, illatát kegyesen fogadom! Íme, rajtatok, szegény fiacskáimon, megesik a szüvem, megenyhül az elmém. Öljetek lovat nekem, bocsássatok könnyűlábú nyalka állatot elém! Balfelől Szerénd, jobbfelől Karvaly lassan beleszúrta hegyes fakopjáját a nyerítő, hánykolódó, vadul toporzékoló, egész testében remegő csikóba. Végre Dzsid is föleszűdött, kötelékeit leoldozták s ő tántorgó, részeg mozdulattal odalépett, hogy hosszú, szent kését a ló szügyébe döfje. Szaporán kevergették a tálba ömlő vért. A ló hosszú vergődés után kimúlt. Ojbarsz távolról, Karvaly bátya kunyhója mögül nézte, amint a véreskezű férfiak szaporán megnyúzzák az áldozatot, húsát a hatalmas asztalon gyors baltacsapásokkal, nyisszenő késsel földarabolják s a tűznél lobogó vízbe vetik. Sokáig tartott az áldomás, mindenki bőven evett a főtt húsból, a csontokat pedig egy óriási, vén hársfa tövébe hordták. A lóbőrt a vicsorgó lófejjel együtt a fára magasra fölakasztották. Ekkor már leszállott a koratavaszi alkonyat. A Nap vörösen hengeredett ki egy sötétkék felhő résén, lángoló haját szétszórta a Balaton mélyen kitáruló síkján, Keletről komoran, majdnem feketén gomolyodott elő az éjszaka. Az asszonyház előtt már csak a tűz parazsa aranylott. Az emberek szótlanul elszéledtek, egy-egy nagy főtt húsdarabot vivén a családnak. Dzsid is fölszedte dobját, s tántorgó lepésekkel ballagott ki a sáncudvarból. Szerénd nyílegyenesen Karvaly bátya kunyhója felé tartott. - Ojbarsz! - szólt komoran. - Hallom, apám, - felelt Ojbarsz s megindult szívvel lépett az apja elé. - Jöjj, fiam. Amit sohasem tett kicsiny kora óta, megfogta Ojbarsz kezét és a sátra felé vezette. Az úton nem szólt. Csak lépegetett hosszú, nehéz lépéssel, fejét leszegve, kopaszra nyírt koponyája barnán virított a homályban. - Jöjj, fiam, - mondta ismét, amikor a sátor ajtajához értek. - Ezután velem lakol. - Mi lett? Leány? Fiú? - kérdezte halkan Ojbarsz, mert szólni is alig mert.
9
- Leány, - dünnyögte Szerénd s belépett a sátorba. Ott leereszkedett a tűz belső oldalán, maga alá kanyarította lábszárát s belebámult a csendesen pislákoló tőzegtűzbe. Ojbarsz megállt s hallgatott. Nem akarta háborgatni apját gondolataiban. Végre fiatal vére elunta a hosszas ácsorgást. És apja mintha teljességgel megfeledkezett volna róla. Köhentett hát s félénken tekintett a tűzbemeredő kemény, sötét arcra. - Hát anyám? - kérdezte szinte suttogva. - Anyád maga vezeti az áldozati lovat Aranyfejedelem atyánkhoz, - felelte Szerénd kozárul. Hangja csöndes, békés volt. - Talán nem jár vissza hozzánk, talán nyugodalmat talál Tengrinél - fejezte be és megrázta a fejét.
10
2. Amikor Ojbarszot beengedték anyja holttestéhez, az már gondosan megmosdatva s fehér ünneplő ruhájába öltöztetve feküdt a hidegágyon. Az újszülöttet, természetesen, elvitték onnét s egy fiatal menyecskének adták át, aki a télen fiat szült, hogy őt is szoptassa. A házban már ott ültek a kiterített halott mellett a sirató asszonyok. Tetőtől-talpig fehér gyászban ülték körül a halott ágyát, hajukat megbontották és vállukra zilálták, jajgató, fájdalmas hangon emlegették az elhunyt szépségét, jóságát, kedvességét. Amint Ojbarsz apja kíséretében belépett, hangjuk magasan fölcsapott. A fiú komoran lépett a halotthoz. Megállt előtte. Sápadt volt Gyöngy arca, mint az elefántcsont, szeme bezárult, duzzadt ajkát makacsul összeszorította, mintha a fájdalom kínját akarná magába zárni örökre. Kis, vaskos, barna keze a mellén feküdt. - Mely keserűség, mely szomorúság, Bódogakszin ágyán halt meg, kegyösünk! - kiáltotta az egyik falubéli szabados öregasszony, szaporán szivogatta az orrát, csapzott haját megrázta vadul. A többi éles hangon ráfelelt: - Mely keserűség, mely szomorúság! Nincs már neköd urad, nincs már neköd fiad, nincs már neköd lányecskád! Eltávozál, szegény, hamar távozál el! Ojbarsz torka elszorult. Ajkába harapott, hogy férfiasságán csúfság ne essék, s lehajolt, hogy a reggel óta szorongatott hóvirágot anyja mozdulatlan keblére tegye. - Sirasd anyádat, sohasem leszön immár anyád! - kiáltott rá egy szép piroscsalmás leány, Piros. Apja kivonta övéből a kését s odanyujtotta Ojbarsznak. A fiú megnézte, forgatta. Tudta, mit kell tennie. Két gyors, elszánt metszéssel megvágta orcáját kétfelől, sötétpiros vére kiserkedt s lecsurgott bőrzekéjére. Ekkor kibuggyant a könnye is és érezte, hogy az anyja meghalt. A házban csak a tűz világított, meg a sirató asszonyok fehér ruhája. A halott tükrét kendővel letakarták, ruháit eltették, a földet rozzsal hintették be. A halál rendje uralkodott a jól ismert házban. Hányszor befutott ide Ojbarsz kisfiú korában, abbahagyva a játékot, hogy anyjától mézes csemegét kérjen. Hogy elszakadt ruháját megvarrassa vele. Hogy sebesült kezét, térdét odanyujtsa: gyógyítsa meg szelíd csókjával. Hogy büszkén megmutassa neki az ügyesen lelőtt madarat, hogy bőrénél fogvást bevonszoljon hozzá egy kedves kis kölyökkutyát, hogy eldicsekedjék kis íjával-nyilaival, hogy szaporán ellelkendezzék előtte valami különös, izgalmas eseményt. Ez volt hát az a messze földön híres ház, amit az egész környék ámulatára Gyöngy kívánsága szerint építettek? Milyen idegen volt most, hogy megváltozott. Az élő nem tudta volna annyira megváltoztatni, mint ez a mozdulatlan, néma, közömbös halott. Ezután Ojbarsszal nem törődött senki. Amíg a halott a házban feküdt, sűrűn jöttek hozzá messze vidékről a halottnézők, hogy elbúcsúzzanak s kérjék, szóljon értük egy jó szót öregistennél. Egy-egy bánatos asszony, megpillantván a lézengő fiút, mondott neki is néhány sajnálkozó, siránkozó szót, Ojbarsz azonban elkerülte őket s megvonult Karvaly bátya kunyhójában Filessel, kedves pajktársával. Ha megéhezett, vele evett. Tőle kérdezgette, valjon itt jár-kel-e most is az anyja a ház körül, ott ül-e a sirató asszonyok között a házban? És hogy ugyan milyen lesz az utazása a másvilágon? Visszajár-e majd később is? Ahogy ott üldögéltek a szűk, forró, füstös kis földház mélyén, s bámulták a pattogó tüzet, Filestől sok olyasmit megtudott, amire eddig nem is gondolt. Honnan, honnan sem, Files ismerte Ojbarsz anyjának minden titkát. Elmondta például, hogy Gyöngy Ojbarsz születése
11
után sokáig nem akart gyermeket. Attól félt, hogy háborúban fog elpusztulni, mint a bátyja. Semmitől sem irtózott jobban, mint a háborútól. Hogy az ő fiát valahol teutón földön megöljék? Vagy rabul ejtsék, megkínozzák, megcsúfolják, halálra marcangolják? Volt egy titkos szere, azzal megakadályozta, hogy foganjon. Csak amikor azt kezdték rebesgetni, hogy hogy Szerénd úr ágyast hoz, szánta el magát ismét a szülésre. És íme, bár ne tette volna, most emiatt kellett meghalnia. - Nem, az én anyám nem félt a háborútól! - kiáltotta szégyentől kipirulva Ojbarsz. - Hazudol, Files! Lött volna még neköm ücsém, nem es egy, ha Tengri adott lönne! - Hülye vagy, - szólt rá Files igen magasról. Kis zömök, zsurmó fiú volt, kerekarcú, dióbarna hajú, kis okos szeme úgy csillogott, mint a madáré. Örökkön mívelt valamit, vagy tőrt faragcsált, vagy hálót javított, vagy mókusbőrt feszített ki s akasztott a kunyhó falára száradni, vagy kiskutyát tanítgatott vadászatra. Egész élete vadak, halak, madarak körül forgott. És mindent tudott, ami messzeföldön történt. - Apám rég elveri vala házátul, ha félt lönne - erősködött dühösen Ojbarsz. - Öreganyámnak gyakran monda, - bizonygatta Files - hogy ű bizony nem hoz velágra gyermököt, csak azért hogy teutónok földjére hurcolják s elveszesszék. Mert ű már okos. Lám, öregapádnak es, odaát, Gulácson, elveszének fiai. Egyik meg éppen gyászmagyeri leve. Hogy hát ű nem szül fiat gyászmagyerinek. Ez szöget ütött Ojbarsz fejébe. Viaskodott benne a halott iránti szívszorongató szeretet a titkokkal, amiket Filestől most megtudott. És apránként emlékezni kezdett nehéz, riasztó éjszakákra. Amikor ő még mint kisfiú az asszonyházban élt, s mély, nyálcsordítóan édes álmából arra riadt, hogy apja fojtott hangon pörlekedik anyjával. A makacs, vádoló, fenyegető hangok megrémítették, olykor attól rettegett, hogy apja kést döf az anyjába. Már-már látta, ahogy az éjszaka magányában megvillan Szerénd gyors kése s lecsap Gyöngy hátrahanyatló testébe. Kitágult szemmel, élesen figyelő füllel ült farkasbőrén a szőnyeggel elválasztott szűk, meleg kuckóban, ugrásra készen. De aztán feledésbe merültek ezek a félálomban tapasztalt nehéz éjszakák. A nappal ezer izgalma, a környéken való hosszas, vidám csatangolások, amikor Filessel s kutyájával, Pejennel vízimadarakra vadásztak, a Nagyberek útvesztőiben, hallgatag nádasaiban eltöltött csendes napok, az égen vonuló könnyű, ezüstös bárányfelhők ragyogása, a Balaton szikrázó tengertükre, a horgon felakadt hal ezüstös villanása, ahogy kirántották a vízből, a csónak surranó siklása, a gyönyörrel folytatott halászat-vadászat örömei kitörölték lelkéből a riadalmakat. Egyébként sem látott odahaza semmit, amivel törődnie kellett volna. Most világosság derült a régi éjszakákra s a mendemondákra, hogy apja ágyast akar hozni. De mit jelentett már mindez? Most már kereshet Szerénd új feleséget. Kétszeresen árva, akinek mostohaanyja van. - Én szóba sem állok vele - fogadkozott Ojbarsz, mikor erről beszélgettek Filessel. - Majd megszokod. - Én nem. Inkább elmegyek innét messze. Élje apám velágát, neköm nem kell az ű új felesége. Reá sem nizök. Lelke mélyéig fölkavarták Ojbarszot ezek a sötét napok. Az idő is csak szomorúságot keltett az emberben. A Nap elbújt, sűrű, nehéz köd feküdte meg a Balatont, mintha túlvilági tűzvész füstje csapódott volna alá a világra. Nyálas eső szemerkélt, belebújt a ruhába, csapzottá tette a hajat, sikamlóssá a földet. A lovak csűdig gázoltak a sárban. Várni kellett Gyöngy temetésével,
12
várni amíg kitisztul az idő. Pedig mindenki nehezen várta már, hogy a halott asszony eltakarodjék a házból. Mert amíg itt fekszik a teste, lelke is itt lengedez sírva, föltelepszik a ház ormára, ott ül éjszakának idején, nem tudván elszakadni gyermekeitől, urától s a kedves helytől, ahol fiatal élete folyt. Ojbarsz csak elvétve látta az apját. Többnyire sátrában ült. Az udvaros reggel-este belépett hozzá, hogy a gazdaság ügyeiről beszéljen vele, parancsolatait kikérje, némely faluból ügyesbajos férfiak is érkeztek, hogy ítéletét meghallgassák, Dzsid is meglátogatta naponként, s ilyenkor hosszú, szapora vitázás rekedt hangjai hallatszottak ki a sátorból. De Szerénd úr törvénynapot nem tartott, udvarán nem járt-kelt, lovát Bokának kellett megjártatnia, hogy szét ne rúgja a félszert. Ojbarsszal sem törődött, eszik-e vagy sem. A fiú egészen megülepedett Karvaly bátyóéknál. A vén Karvaly kevésszavú, bölcs, egyszersmind ravasz ember volt, felesége kis kövérkés, szelíd édesnyelvű, asszony. Szaporán forgott a házban, most kilebbent fáért, most vízért szaladt, most a tyúkjait kereste össze, most kását főzött a kondérban, most meg varrogatta Files elszakadozott ingét-gatyáját. Ojbarsszal úgy bánt, mintha a maga vére lett volna, - Gyűjj hát, kisuram, ögyélsza, - mondta, amikor megfőtt a köles és a benne dagadozó birkahús illata csavarni kezdte a fiú orrát. - Ögyél szegény árva. Ojbarsz illendően az utolsó helyre telepedett az evőszéknél, de Karvaly bátya maga mellé ültette, mint úri vendéget szokás. Soha olyan jóízűt Ojbarsz életében nem evett, mint ezekben a szomorú, gyászos napokban Árva néne bográcsából. Az is megtörtént, hogy Ojbarszot meglepte az álom. Lefeküdt a sarokban Files ágyára, elnyúlt a koszlott, ócska farkasbőrön, szemét békésen behunyta s úgy forgott aláfelé az álom mély tartományába, mintha az Alvilágba szállott volna. Körülötte síri csend, Árva néne, aki már gyermekkorában megtanulta, mit kell tűrnie az anyátlannak, lábujjhegyen járt-kelt körülötte szakadt bocskorában, vagy leült a tűz mellé és varrt, esetleg ilyenkor végezte külső dolgait s behúzva a kunyhó ajtaját, magára hagyta Ojbarszot. - Nem es kévánkozom én apám sátorába, - mondta egy nap a fiú, amikor megtörölgette és övébe dugta kését, majd jót húzott a hideg borból s kézfejével megtörölte a száját. - Majd, ha kapgán leszöl, ifjú uram, - panaszolta bánatos hangon Árva, - nem kévánkozol mü koszos kunyhónkba, meglásd. - De, bizony, fiatoknak fogadhatnátok! Te jobb anyám lönnél, mint az, kit apám majd hoz. De ha fiúknak nem fogadhatták is, azért Filessel testvérséget kötöttek. Ez éppen akkor történt, amikor a Balaton túlsó partjáról megérkezett Ojbarsz öregapja, Bese apa feleségestül. A két fiú szótlan meghatottsággal vonult egy óriási, náddal födött verem mögé, ahol sűrű bokrok titokzatos mélyén ördögökről, gonoszokról, sárkányról, Kujról, az Alvilág fejedelméről, Menküről, Hétszűnyű Kaponyányi Monyókról, Kajárról s más efféle túlvilági szerzetekről szoktak beszélgetni. Félrevonultak s magukkal vivén egy szép régi, kék üvegből készült aranytalpú kupát, Tengrihez imádkoztak, majd megvágva karjukon az eret, vérüket borba csurgatták s megitták. Most hát életre-halálra szövetséget fogadtak egymásnak, olyanok lettek, mintha egy vérből származtak volna. Aki pedig megszegi a szövetséget, azt tépje szét az Erdei Öreg, vagy a Farkasállat. Kicserélték talizmánjukat is: Ojbarsz Filesnek adta a nyakában csüngő medvefogat, Files pedig egy madárcsontból faragott kis sípot adott cserébe. Bűvös síp, mondta, csak akkor szabad megfújni, ha igen-igen nagy veszedelem fenyegeti Ojbarszot, mert ennek a szavára a legerősebb Menkü támad elő, hogy kiszabadítsa bajából a síp gazdáját.
13
Az idő mégis kitisztult végre s az udvarban megtették a temetés készületeit. Juhot, tinót, csikót hoztak a rideg-nyájból s bekötötték egy félszer alá áldozatnak. Szállingóztak a rokonok is. Legelőször Bese úr érkezett meg feleségével, Balsammal Gulácsról nagy haddal, az öreg úr kedves lován, a fekete Dzsovánon, az asszony ökrösszekéren, a kísérő legények Csépán udvaros vezetésével hasig sáros, de kényesen ficánkoló lovakon. Ojbarsz szerette öregapját, gyönyörű hátaslovat kapott tőle az ősszel, amikor a sörünnep megülésére mindnyájan Gulácson voltak. De annyira irtózott a halottnézőbe érkezőktől, az egész környéket betöltő asszonyi jajveszékeléstől, a komoran hallgató zordon férfiak nehéz gyülekezetétől, hogy Filessel megszökött. Lecsatangoltak a hegy lábánál húzódó faluba, fölszedtek még három fiút s elmentek a nádasba. Befeküdtek egy nagyobbfajta csónakba, karjukat a fejük alá kanyarították s egész nap hazajáró lelkekről beszélgettek. Estefelé azonban, amikor odafönt fölbúgott a tülök messzerikoltó hangja, a sok kísértettörténettől borzongva mégis előbújtak s ki-ki hazament. Ekkor már tele volt a kapgáni udvar szekerekkel, lovakkal és ökrökkel, megérkezett Pettend úr Pettendről, Türje úr Türjéről, az asszonynép szaporán sürgött-forgott a sátorverés munkájában, az urakat kísérő férfiak a lovakkal bibelődtek. Ojbarszot legelébb az öreganyja, Balsam pillantotta meg, amint éppen kilépett halott lánya házából. Nehézkesen sietett hozzá, kitárta vaskos, erős karját, megölelte Ojbarszot, megcsókolta kétfelől, de szólni csak alig tudott, könnyei elárasztották kerek, gyermekes képét. - Látod, látod, - suttogta kozár nyelven s oly erősen simogatta a fiú fejét, hogy szinte a hajat törölte le róla. - Látod, látod... Majd zokogva kilépett Fekete, Ojbarsz legidősebb nénje, az is erősen megölelte, megcsókolta, hogy továbbadja Pirosnak, a másik nénének. Ojbarsznak terhére voltak a csókok, ölelések és a könnyek, leverten húzódozott s elszorult a torka. Bese apa vejeivel, Pettenddel, Türjével meg Ojbarsz atyjával a kapgáni sátorban üldögélt. Ott volt még Kücsüm is, Türje legidősebb fia, már maga is férfiszámba menő legény. Körülülték a tüzet, Lusta a szolgáló szépen berakott asztalkát állított a szőnyegre s nagy aranykancsót, meg remekbe ötvözött bizánci aranykupákat hozott. Kupát emeltek s a halott nyugodalmára ittak. Minthogy mindnyájan Ojbarsz felöl érdeklődtek, a fiú beoldalgott a sátorba. Ujját homlokához emelve meghajolt öregapja s bátyjai előtt. Aztán félreült a sátor bejáratához a szőnyegre s illendő szótlansággal nézte a férfiakat, amint némán üldögéltek s olykor-olykor húztak a borból. Idebent csönd volt, odakint messzehangzón jajgattak, siránkoztak a nők. Az úri nép érkezése fölbolygatta a falut, sőt messzi falvakból is érkeztek gyászolók, többnyire asszonyok, a fiatalabbja lóháton, az öregebbje gyalogszerrel. Úgy illett, hogy a kapgán feleségét országraszóló siránkozással gyászolják s csakugyan, kemény szív kellett hozzá, hogy valaki megindulatlan hallgassa az iszonytató jajveszékelést, siránkozást, üvöltő énekszót, amely betöltötte az egész fonoldi hegytetőt. Végre megszólalt Bese apa, kétfelé törölvén hosszan lecsüngő vékony bajuszát s megrázva gyönggyel befont őszülő hajfonatait. - Hát ez nyáron átadja Toksuny urunk az fejödelmi botot Gyeücse urnak. - Ott leszünk, - böffentette Türje úr s megvakargatta orcája balfelén a hosszú sebhelyet. - Most nem játszanak velünk. Hosszan hallgattak, elmélkedtek, majd megemelték a kupákat s ittak.
14
- Hát amaz ördöngös Mikule, vagy hogy is hívták, megkerült-e már? - kérdezte Szörénd úr Bese apához fordulva. Az öreg legyintett. - Jól megcsinálá ama gyalázatus újhitű pap, - dörmögte bosszúsan. - Fölbujtá s valami krösztyén igékre tanajtá, hogy ne lehessön megfogni. - Vállad fáj-e még? - Nem az ugyan. Sömmi bajomat sem érzöm. Ojbarsz most tisztán látta az őszi estét, amikor a sörünnep hejehujázásában egy dühödt rabszolga kést emelt Bese apára, meg is szúrta a vállán, majd köd előtte, köd utána: elmenekült. Látta a riadt kavarodást, a lovasok vágtatását, amint üldözőbe veszik a merénylőt s hallotta a rémült ünneplők vad kiáltozását. A szálláson gyászoló asszonynép kiáltozása, jajgatása most éppen olyan volt, mint akkor ősszel, Gulácson az iszonytató jajgatás: Meghala urunk! Vége urunknak! S nem hala meg. Az ő anyja sem halt meg! Csak ott fekszik mereven, fehéren a halottas ágyon, de mindent hall, mindent lát, őt is, a fiát, ahogy itt kuporog a sátor sarkában s szótlanul nézegeti a férfiakat. De így fekszik majd egyszer Bese apa is, az ő apja is, de ő maga is, némán, fehéren s mindent lát, mindent hall, csak mozdulni nem tud, szólalni nem tud. S milyen irtóztató. Leteszik anyját a sáros, hideg földbe, víz csurog fehér orcájára, fázik s nem mozdulhat. Rémülten behunyta a szemét, hogy ne lássa anyját a sírban, de még jobban látta. A férfiak kozárra fordították a szót s nagy szünetekkel arról beszélgettek, hogy a nyári fejedelemavatást a ravasz erőszakos fiatal Gyeücse úr, mint hírlik, a maga szájaíze szerint szeretné fordítani. Meg akar békélni a teutónokkal, és felesége, Saraldu tanácsára újhitű papokkal akarja megrakni az egész országot, el akarja törölni az ősi törvényt. Ojbarsz egykedvűen figyeli, amint Gyeücse urat, a leendő fejedelmet szidják. Mentül jobban fogy a bor a kancsóban, annál nyíltabban, mérgesebben. - Nem férfi ű, - kiáltja Bese apa elvörösödve s bunkós öklével nagyot csap a térdére. - Hogy szakadjon rá az Ég meg minden kisisten. Hát hiszen neki a felesége parancsol. - Kardos asszony, úgy lovagol, vadászik... - De még verekszik es, - kiáltja Türje s látszik, hogy hahotáznék, ha nem feküdne halott a szálláson. - Mondják, akik hallották, hogy udvornikját maga kezével úgy veré képön, hogy szegény csak támolyga, pedig nem a gólya költötte ám. - Újhitű, - jegyzi meg Pettend. - Az. Már az apja es régóta újhitű. - Gyeücse úr újhitű, - mondja Ojbarsz apja. - De, hogy szakadjon rá az Ég, nekünk nem kell újhitű fejedelem, meg újhitű úrasszony, tiltakozik Bese apa kozárul, szinte kikelve képéből. Ojbarsz nem kiváncsi a beszélgetésre, csak éppen hallja, mert jelen van. Majd ha megnő s kapgán lesz, megmutatja hatalmát ország-világ előtt. Bejárja az egész földet, maga válogatja ki a legjobb katonákat, hatalmas sereget támaszt, Files lesz a jobbkeze. Ők ketten rávetik magukat a teutónokra, fölégetik falvaikat, rombadöntik városaikat, rabságra vetik népüket, rogyásig rakodnak arannyal, úgy térnek vissza a tenger partjáról diadalmasan, mint Bülcsü apa.
15
Derék hadnagyokat állít, mint amilyen Lél, meg Botond apa volt, rájuk bizza az uralmat. Ő pedig megházasodik, nagy lakodalmat csap, s gazdagon, hatalmasan uralkodik itt, a régi várban s amerre lovagol, meghajolnak előtte a népek. Minek annyit tanakodni, dühösködni? Árpád nembéli Ojbarsz, Szörénd fia nem tanakodik majd. Ha rossz a fejedelem, elkergeti. Maga ül a kagáni lóbőrre. Az éjszaka leereszkedik, de nem szűnik odakint a jajgatás, idebent a tanakodás. A kövér Lusta lomhán új meg új kancsót hoz, végezetül sült húst is tesz a férfiak elé. Ilyenkor virrasztani kell s Ojbarsz is virraszt. Virraszt, hallgatja a beszélgetést s vad álmokat sző türelmetlenségében a maga hatalmáról. Mígcsak mellére nem esik a feje s el nem alszik mélyen, olyan mélyen, hogy el lehetne vágni a nyakát, el lehetne vágni a derekát, nem érezné. - Szegény árva, - mosolyodik el csöndesen Bese apa, hosszan pihentetve szemét ültében alvó unokáján. - Ennek sem leszen már most egyebe, akiben bízhatik, csak a lova. * Felleges, hűvös napon temették Gyöngyöt. A ház falát kibontották, hogy ott vigyék ki, az ajtón visszatalált volna a lelke. Mielőtt fölvették a halottvivők, Ojbarszot apja bevezette a hidegágyon fekvő halotthoz, hogy elbúcsúzzék tőle. A fiú komor, sebhelyes orcával lépkedett anyja testéhez, a testhez, amely őt hordozta, kinnal szülte, a testhez, melynek édes emlőjét szívta, amelynek ölében ringott és mászkált. Most merev és visszautasító volt. Riadtan hajolt a fehér arcra s könnyedén megcsókolta. A ház tele volt rokonokkal, szolgálókkal, a falu asszonyaival. Mind halottlátni s búcsúzni jöttek. Odakint is jajgató tömeg tolongott a szabadban. Egyenként léptek a halotthoz s megcsókolták. - Mondd meg Égi Atyánknak, - mondta az öreg Talpas szüle a halottnak vékony, könyörgő hangon, - hogy menek már én es hozzája hamarost. Készétse helyömet odafönt. - Izenöm bátyámnak, - kiáltotta egy fiatal menyecske a halottra hajolva s megcsókolva orcáját, - épségben megvagyunk mindnyájan. Meg hogy az Ökör, a Kajla, kimúla a télön! - Én meg apámnak izenök, Gyöngy akszin, - mondta nyomatékosan a közömbös halott képébe egy vidékfalusi fiatal asszony, - izenök, el ne feledd! Izenöm, hogy áldott állapotban vagyok... Kérje Bódogakszint, fiat adjon... Sokan izentek Gyöngy útján a másvilágra. Vége-hossza nem volt a kívánságoknak. Eközben Balsam, a halott anyja, ott állott Gyöngy fejénél s arcát tenyerébe rejtve jajgatott. - Nincs már neköm lányom! Nincs már neköm Gyöngyöm! Meghala legkedvesebb lányom! Elvövé Tengri atyánk! Vaj, neköm! - Vaj, neköm! Meghala húgom! - sikoltozta a sok jajgatástól már rekedten Fekete. - Meghala akszinunk! Jóságos akszinunk meghala! - üvöltött a nép. Örömes szüle zokogva hozta be karján az újszülöttet, hogy utoljára az anya keblére fektesse. Már nem szoptathatta meg szegény életében, nem vehette a karjába. Hadd lássa most, mielőtt örökre eltávozik a kedvére épült asszonyházból, hogy él, dajkája is van, nem kell visszajárnia hozzá. - Ne gyűjj el hozzája éjszaka! - rimánkodott az öreg szüle jajgató hangon. - Meg ne imtessed szegényt! Vagyon, ki imtesse, vagyon, ki fürisztje, megápolja, ajnározza. Eredj békével...
16
A vörösarcú csecsemő összeráncolta orrocskáját, mint egy dühös vén ember s óbégatásra fakadt. Mindezt kíváncsian, de titkos belső szorongással szemlélte Ojbarsz. Apja, öregapja, bátyái némán, lehajtott fővel álltak a ravatal mellett, mint a földbeágyazott, mohos terméskő. Az asszonyi jajgatás, siránkozás, a tolongok hullámzó gyűrűzése megtört rajtuk. Sokáig, nagyon sokáig tartott a búcsúzkodás. Végre letakarták Gyöngyöt s négy asszony fölemelte a halottvivő saroglyát. Most még vadabb erővel tört ki a jajszó. Fejjel előre vitték ki a halottat a megbontott fal résén, Kimúlván ebből a világból, megszületett ő most egy másik életre, a túlvilágira. Ott kell már neki ezután ősei társaságában szőnie-fonnia, varrnia és mosnia, ott kell már mívelnie azt, amit ideigtartó földi életében mívelt. Nem messze a sánccal kerített udvartól temették el Gyöngyöt vastag tölgydeszkákkal kibélelt sírjába. Fejét Északnak, lábát Délnek helyezték el, hogy lássa a Napot. Mellére ezüsttükröcskét tettek a Gonoszok elriasztására. Jobbfelől pólyát, varrószerszámot, balfelől kis cseréptálat, szilkét. - Nyugodj békében, vissza ne járj, minket ne kísérts, ne ijessz! - kiáltotta Dzsid, megállván zömökén és súlyosan a sír lábánál s fölmarkolván egy marék földet, a tölgydeszkákkal befödött üregbe dobta. - Nyugodj, vissza ne járj! Ne kísérts! Ne rémits! - kiáltozta a tömeg hangos jajgatással. Szerénd, Bese apa, a férfiak sorra, majd Balsam és az elhunyt nénjei, utánuk Ojbarsz dobott földet a sírba. Ojbarsz már alig állt a lábán, olyan fáradt volt. Szeme, torka égett. A napok óta tartó szüntelen jajveszékelés dühös darázsrajként zúgott körülötte s marta, szúrta, csípte égető fúlánkjaival. Mellét elnyomott zokogás rázta. Ahogy ledobta a maréknyi rögöt, könnye kicsordult s szerette volna elkiáltani magát, mint kicsiny korában, ha sötétben hagyták s nem tudta, hol az anyja: »Anyám! Anyám! Gyere!« De férfiú volt, nem illett hozzá a siránkozás. Vad erővel lenyelte könnyeit, fejét elfordította, hogy ne lássák azt a két kövér cseppet sem, ami végiggördült késsel megmetélt, alvadt vérrel csíkozott orcáján, elszántan dobta el a földet s nyomban ellépett a sírtól, hogy egy fa mögött mély sóhajtással szabaduljon a fájdalom súlyos terhétől. Mögötte szaporán dübörgött a föld. Egekig csapott a jajgatás. Öreganyja, Balsam siránkozása szívettépő volt, mint a megkínzott állat rikoltása. És szívdermesztő a magas, rimánkodó szavak zűrzavara: »Vissza ne járj! Ne rémits bennünket! Ne kísérts!« Hát vége, nincs többé anyja. Elténfergett a tömegből, leballagott a meredek hegyoldalon, fától-fáig lépkedett, útközben öntudatlanul megölelvén egy-egy törzset. Azt hitte, azért, hogy le ne csússzék a meredeken. A kopasz fák csipkéi közül kivillogott a Balaton végtelen síkja. Szél borzolta a vizet s a magasból nézve a sötétzöld hullámok mintha mozdulatlan, apró pikkelyek lettek volna. Pikkelyek egy mérhetelen nagy hal testén. * Temetés végeztével a gyászoló nép elszéledt a faluban vagy visszatért az udvarba. Tar Szerénd a férfiakkal sátrába ment, Balsam meg a lányai, Örömes szüle kíséretében beléptek a lakatlan asszonyházba. Karvaly bátya két áccsal már sietve befödte a kibontott házfalat, fűrészek hersegő zaja, kalapácsok és szekercék zuhogása, szolgálók eszeveszett rikoltozása töltötte be a hajlékot. Csörömpöltek, dörömböltek is, hogy a halott lelkét elriasszák.
17
Örömes szüle magas, rikoltó hangon kiáltozta: »Ett vagy-e, Gyöngy akszin?!« És a szolgálók harsányan felelték: »Nem vagyok ett!« Nyírhéjat égettek, mert füstje kedves az isteneknek és jólesik az eltávozottnak is. Az udvaron bakokra hosszú deszkákat helyeztek a halotti tor számára. Néma volt minden férfi s fejét lehorgasztva tett-vett. Tüzet raktak, vizet hordtak a mély bográcsokba. Karvaly bátya intézkedett, hogy a szakó megölje a torra szánt állatokat. Tar Szerénd nem sajnálja a húst, a bort nemcsak a rokonságától, a halott feleitől, de még a falujától, sőt a messze vidékről összegyűlt gyászolóktól sem. Halálraszánt, ártatlan gyermekként bégettek a birkák, bőgtek a ráncospofájú füstös tinók, nyerítettek és habosan rugdalóztak a csikók, visítottak a kormos, fekete disznók. Dőlt a vér, futkostak a szolgálók, könyökig gyűrt ingujjal loholtak a férfiak. Csattogott a csontdaraboló szekerce, hersegett a bőrt fejtő kés, lepeteltek a vért kavaró kanalak. A nagy öldösés, a fanyar vérszag megvadította a vendégek lovait. Lompos farkukat csóválva, kidülledt, sóvárgó szemmel, szájukat nyalogatva sündörögtek a rőttszínű kuvaszok a hússal birkózó férfiak körül. Macskák szökdöstek elő a világ minden tájáról, cirmos, vernyákoló macskák és kurrogó kandúrok. A sáncok mentén burjánzó bodzabokrok, az udvaron terpeszkedő vén hársfák ágain fekete rongycsomókként kányák ültek, itt-ott leszakadozván és a földre lebbenvén, hogy összekeveredjenek a zsákmányukat védelmező kutyákkal-macskákkal. Korán esteledett. A tüzek rőttvörösen lobogtak, a sürgő-forgó emberek sötét árnyai kísértet gyanánt imbolyogtak a fényben. A szolgák rogyásig hordták a remekmívű aranytálakat, kupákat és kancsókat. Ojbarsz a toron Kücsüm mellett ült, mint a család legfiatalabb férfitagja. Az asztal fején apja könyökölt szótlanul, meg-megemelte boroskupáját s hörpentett egy kortyot. Kopasz feje fénylett a körüskörül lobogó tűzfényben. Mogorván, szótlanul forgatta két ujjával a kupát s belebámult, mintha a bor aranysárga örvényében kutatna. Mellette üres volt Gyöngy helye, de aranytányérjára húst tettek, kupájába bort öntöttek, mintha ott ülne. Bese apa öregesen tépte a húst, zsíros kezét bőrzekéjébe törölte. Az udvar sarkában megpendült a damborák ezüstös hangja, sírni kezdett egy síp s tompa puffogással megdöndült egy dob. Dzsid szélesen, súlyosan ült a földre terített szőnyegen, kurta, zömök lábszárát maga alá kanyarította, bajusza lecsüngött a nyakáig, ősz hajfonatai a vállára kígyóztak. Nagy halom főtt lóhús állt előtte a széles tálon, kupájából hosszan húzott, ferdemetszésű szemét összehúzta s mélyen elmerült gondolataiba. Erős állkapcsa mohón mozgott. A nők más asztaloknál ültek. A szolgálók pedig szaporán terültek-fordultak, még a nehéz járású Lusta is nagy szelet kavart maga körül. Ettek, ittak. A hús, a köles fogyott, a hús, a köleskása szaporodott. A bor fogyott, a bor szaporodott. Ojbarsz látta, hogy Balsam öreganya szeméből újra meg újra megindul a könny, aztán mosolyog jóságos, szelíd, gyermekes arca, talán még bánatosabban, mint ahogyan könnyezett. Teljes erővel rázendített a dambora, fölsírt a síp. Fekete vékony, siránkozó hangon énekelni kezdett a férfiak mögött álló asztalnál. Kozárul énekelt, az urak nyelvén, anyanyelvén.
18
Égi öreg Atyácskámhoz Futva futok feleim, Akárhogy is akarjátok, Nem maradok köztetek! Pirosszőrű pejlovamat Bánatosan befogom, Hadd vigyen el, hadd vigyen el Közületek messzire. Az asszonynép hosszan, panaszosan énekelte együtt: Hadd vigyen el, hadd vigyen el Közületek messzire! Telten, zengőn szállt az ének, a dambora pengett, a síp jajgatott. Ojbarsz letette a húst, szemét kimeresztette, mintha valami fájdalmasat látna a sötétben. Torka annyira elszorult, hogy nem tudott nyelni. Mellében forrón áradt föl a megbúsult vér. Fogát összecsikorította. Nem, nem bírta tovább férfiassággal, keménységgel. Ajka lebiggyedt, szemét könny lepte, majd legördült az ételre. Mint akiben megszakad valami, ellökte maga elől az aranyedényt s leborult két kinyújtott karjára. - Ojbarsz! - hallotta igen-igen távolról Tar Szerénd korholó s egyben sajnálkozó hangját. A fiú fölemelte fejét, szégyenkezve elmosolyodott s vad erővel fojtotta vissza fájdalmát. A lakománál ülök elfordították tekintetüket, hogy ideje legyen összeszednie magát. Örömes szüle nem volt éppen táltos, - mint például a messze földön híres Dzsid - de nem is esett távol a táltosságtól. A jelenlevők közül sokan s a falvak lakóinak legtöbbje az ő segítségével jött világra, mert legszívesebben a szülés körül tevékenykedett. Híres jó keze volt. Most, hogy Fekete vékony, selymes, fájdalmas hangja elnémult, ő gyujtott énekre. Nyers, hosszan kitartott hangon énekelt, szinte rikoltott, mint a vad madár. Éneke hasonlított az idézéshez. Mintha az elhunyt lelke szólalt volna meg. Magyarul énekelt. Ez szép zúgó Bolotinnál, Bolotinnak partjainál Szüvem szörént sétálgatnék, Térülgetnék-fordulgatnék. Fiam fejét simogatnám, Ölecskémben altatgatnám, Uracskámat uralgatnám, Eledelvel etetgetném, Szöléd szóval szólongatnám. Vaj, de messze mének innen, Ferdém forró könyveimben! Orcámat nem apolgatják, Hajamot nem simogatják, Váram puha föcske-fészét, Váram fehér hattyú-fészét Idegönre elhagyám.
19
Ez szép zúgó Bolotinnál Búvármadár búvóhelyét, Halászmadár hálóhelyét Én már többet nem lesöm. Sólymok, sasok szálldosását, Kartaloknak rikoltását Többet én már nem lesöm. Barmaimnak bőgésiket, Ebeimnek ugatásit, Nyalka lovam nyeritésit Többet már nem hallgatom. Sérom sütét fenekében Mozdulatlan alszom álmum. Bolotini búvármadár Bánatosan álldogál, Selömtallú sirálmadár Szomorúan szálldogál. Ki tudta volna könnyezés nélkül hallgatni Gyöngy asszony szomorú sorsénekét? A dambora fájdalmas pengését, a síp jajongását? Hiszen mintha gyöngyszemek peregtek volna a dambora pengésében, mintha anyai jajszó sikongott volna a sípban! Örömes szüle éneke csakugyan mintha a túlvilágról rikoltott volna, mintha maga Gyöngy panaszkodott volna benne. Az asszonynép új erővel zokogott, jajveszékelt, a könnyáradat ismét megindult. Zilált hajfürtökbe kapott a hideg tavaszesti szél, eltorzult orcákra sütött a tüzek rézvörös fénye. A férfiak sem tudták elviselni Örömes szüle énekét. Bort öntöttek magukba, súlyos kezük türelmetlenül legyintett, sötét arcuk megmerevedett, szemüket behunyták, fogukat összecsikorították. Ojbarsz az apjára tekintett s megértette, hogy szintén azt látja, amit ő: Gyöngy alakját, amint súlytalanul, hangtalanul kilép az asszonyházból, tenyerével beárnyékolja a reggeli napsütéstől káprázó szemét, kerek orcája mosolyog, fején fehér szilek, vaskos, gömbölyded testén vérpirossal hímzett szükmen, lábán díszes puha szekernye. Közben Örömes anyó szépen elénekelte, miként éldegélt Gyöngy az apai hajlékban, miként szorgoskodott a munkában, miként dalolt, játszott s hogy lett a híres-neves Szerénd úr, a nagyhatalmú kapgán felesége. Végezetül fiához, Ojbarszhoz intézte szavait Örömes szájával. Amint a dal bevégződött, bőven ittak. S a sipos új énekre gyujtott. Örömes szüle nyers hangja új énekbe kezdett. Erdőt járó jávorbika, Rétet járó jávorbika Patak partján ünőcskéjét, Tarkaszőrű tehenkéjét Szöléd szóval szólogatja, Hangos szóval hivogatja: Tarkaszőrű tehenecském, Könnyűlábú kis ünőcském, Szölédszömű kedves nőcském, Álnok álmut álmodoztam. Ukkon Isten haragjábul, Tengri Atyánk nagy dühébül
20
Kelet felé, Nyugot felé Hasadt az Ég három felé. Hóviherrel hasadt az meg, Szélviherrel szakadt az meg, Alvilági Kujun isten, Alvilági Kajár isten Lopózkodott, leselködött Tehenecském, te reád. Csontos ijja idegére Tollús vesszőt fektetött, Horgas vesszőt helyhözött. Erdőt járó jávorünő, Rétet járó jávorünő Szöléd szóval feleli: Álnok álmud elfeledjed, Elmédbül es el-kivessed, Vagyon néköm nagy fiacskám, Bátorszömű szép bikácskám, Emlőt szopó új ünőcském, Borzashajú kis borjacskám. Szöléd szóval szólongatom, Lejtős dombon legeltetöm. A sötét estében, tűz fényénél lakomázó férfiak-nők akaratlanul ingatták a fejüket jobbra-balra az ének ringására. Volt, aki behúnyta a szemét s magában mormolta az ének szavait, volt, aki belemeredt a sötétségbe, mint a vak. Halkan lopózott szívükbe a bánat édessége. Ojbarsz a réten legelésző ünőt s a büszkeszarvú bikát olyan tisztán látta, hogy szinte megérinthette volna rőttszőrü oldalukat. A vénasszony mélyet lélekzett pihenésül, sovány arca kigyúlt a rézvörös fényben, szeme eleven parázsként égett, öreg teste mintha lábujjhegyen állna, vagy mintha el akarna repülni. Esteledvén elpihentek, Alkonyodván elaludtak. Vérös szömű virjadatkor, Piros képű pirkadatkor Ukkon Isten haragjára, Tengri atyánk nagy dühére Kelet felé, Nyugot felé Hasad az Ég három felé. Szélvihernek szele zöndül, Hóvihernek hava zúdul. Tarkaszőrű tehenecske, Szölédszömű szép ünőcske Fiát szóval szólongatja, Sutácskáját szoptatgatja. Kajár isten, Kujun isten Csontos ijja idegére Tollus vesszőt vet hamar,
21
Horgas vesszőt vet hamar. Lopakodik leselködve, Nyila suhan süvöltözve. Szölédszömű tehenecske Szüve nyilik, sebe vérzik, Karcsú nyaka földre nyaklik, Nyelve buggyan, nyála csordul, Szöléd szöme égre fordul, Forró vére fivet áztat, Teste dermed, térde röszket. A bika most fiával s ünőborjával fut a porzó havon. De Kajár isten, Kujun isten, Alvilág kegyetlen fejedelme utánuk iramodik. Ballábát emeli: elmarad a nyírliget, jobblábát emeli: elmarad a füzes. Hosszú idő múlik, néha legelgetnek, isznak, pihennek, a borjacskák növekednek. Azt hiszik mind a hárman, hogy az Alvilág ura elvesztette őket szem elől. De egy éjjel a jávorbika ismét álmodik. Most azt álmodja, hogy öt öli meg Kuj horgas nyila. Ég Atyához, Tengrihez imádkozik, mentse meg. S Tengri mély havat bocsát alá az Égből, eltakarja nyomukat. Dzsid lassan fölemelkedett, kilépkedett a tüzek között hagyott tágas térségre s lassú mozdulattal táncolni kezdett. Mire a férfiak mind fölpattantak a földről, körbeálltak s megkezdték a halotti táncot. A kör közepén Dzsid nehéz teste oly könnyen forgott, mint a tavaszi táncát járó daru. Bese apa méltóságosan, leszegett, komor képpel járta, Szerénd szenvedélyesen, keményen, a többiek bús lelkesedéssel. Ojbarsz is beállt a körbe, fejét leszegte, lába önkéntelenül mozgott, anélkül, hogy odafigyelt volna. A kör néha kitágult, a férfiak messze eltávolodtak egymástól s egyedül járták, mintha magukra maradtak volna e földi életben, majd meg közel lépegettek egymáshoz, a kör összeszűkült, mintha a haláltól elragadottak helyére léptek volna, mintha összeszorulnának, akár a farkasok támadására fölkészült paripák a hóviharban. Lassú, fájdalmas dalt játszott a síp, meg a dambora, a dob ritka dobogással dongott, mint a fájdalmában csillapodó szív lüktetése. Nem rikoltottak, nem énekeltek. Szótlanul járták, némán forogtak, dobbantottak, hajladoztak, mintha megelevenült bálványok lettek volna. Lent a faluban s messze Észak felé, ameddig el lehetett látni a hegy tetejéről, mindenütt vörös tűzfény lobogott. A hideg szél a világ minden tájáról damborapengést, jajgató sípszót, dobdobogást hozott. Messze környéken s ott is, ahová nem lehetett látni, a széles, lankás somügyi tájon, állt a tor, jajongott a nép s némán járták a halotti táncot a férfiak. Szerénd időnként a sátorba ment, a kutúban kuporgó kisisten száját megkente a pecsenye zsírjával, húst, kölest, bort állított elé a szilkébe. Amit korábban hozott, kiöntötte a földre. Három éjjel, három nap tartott a tor.
22
3. Valjon a szegény kis újszülött lánynak nem lenne-e jobb követni az anyját? Bizony, jobb lenne. Lány, születése anyja életébe került, ki fogja hát szeretni ebben a kegyetlen világban! Öreganyja szíve azonban megesett rajta. Míg Fekete, meg Piros, Türje és Pettend urak feleségei szomorúan telepedtek a ház közepén égő tűz mellé s fázósan húzták össze magukon a meleg töslüköt, Balsam a szőnyeggel elrekesztett sarokba ment. Ott feküdt a csecsemő vadonatúj bölcsőben. Kis kezét ökölbefogva a fejéhez emelte, parányi hüvelykujja gyönge rügyhöz hasonlított, orra, mint egy mogyoró. A bölcsőből ásítva kelt föl s farkát kunkorítva nyújtózkodott a macska. Azért zárták a házba, hogy a gonosz lelkeket elriassza, ha ki akarnák cserélni az újszülöttet. Idebent süket csend volt, mert az ajtót behúzták s kankarékkal is bezárták. Csak a tűz, meg egy foklatartóba dugott s már csaknem tövig leégett fenyőszilánk világított. Balsam sóhajtva tekintett körül, óvatosan karjára vette a csecsemőt, ujjával megsimogatta a homlokát, sziromszerű, puha orcáját s két kövér könnyet hullatott a kis unoka pólyavásznára. - Úgylátszik, megmarad - mondta halkan, mintha nem akarná a gyermek álmát zavarni. - Tán nem viszi magával az anyja - jegyezte meg borzongva Fekete. Hanem valami hiányosságot észrevett Balsam. A gyermek csuklójára nem kötöttek piros szalagot szemverés, ártás ellen. A gyász fájdalmában fölzaklatott szíve haraggal telt el a dajka iránt. Letette a csecsemőt s vadul tapsolt. Sokáig kellett várnia, míg Hajnal előkerült. - Hol a dajka? Hol a gyalázatus? Szégyönfához köttetöm, magam kezével korbácsolom meg! kiáltotta képéből kikelve. - Hát mert nincs anyja, pusztuljon, vesszön bitangul e szegény árva? Mért nem kötöttetök reá pirosat, he? Hajnal szétvetett lábbal, riadt képpel állt előtte. Nagytestű, szélesfarú, vaskos szláv lány, ha járt, dongott alatta a föld. Közönyös szemében egy tehén bánata borongott. Húsos száját riadtan összeszorította, nehéz, vörös kezét lecsüggesztette. Csakugyan hozzá kellett látnia Balsamnak, hogy szerbeszámba vegye a házat. Hiszen ebek harmincadjára kerül itt minden. Leült, halántékára szorított kézzel maga elé meredt. Hiszen nem maradhat itt örökké. Hamarosan haza kell mennie, van gondja otthon is elegendő a maga házában. Bese apa második, meg harmadik felesége, a szolgalányból fölkapaszkodott két csinos dajna, Isten tudja, mit művel azalatt, míg ő itt időzik Fonoldon. Mennyi gond, mennyi gond. A férfiak semmibe sem veszik a némbert, az anyák szégyenlik még világra is hozni, maguk a nők is csapásnak tekintik saját létüket s mégis, hogy szétzüllik minden, hogy elpusztul, romlik-bomlik, hogy elvész az étel-ital íze, a ház lakóinak kényelme, ha az asszony meghal. Hogy megbetegszik ember-állat, ha nincs körülötte gondos asszonykéz. Itt él a sok cserfes-lafancos szolgáló. Lusta, hanyag, dologra kedvetlen, hazug valamennyi. Végignézett a mozdulatlan riadtságban előtte álló nagy kövér lányon. Milyen konok, ostoba a képe, milyen puha, tespedt a teste, ha falhoz csapnák, odaragadna. Szemében alamusziság pislog. Kezét lelógatja, boldog, ha egy pillanatra is eleresztheti magát. Asszonyát ma temették, de ugyan gondol-e arra, hogy az élet tovább folyik Gyöngy nélkül is? Micsoda alávalóság, micsoda gondatlanság. Még szalagot sem kötöttek a kislány csuklójára. Hiszen csoda, hogy el nem vitte az ördög.
23
- Ne keserítsd magad, anyám - kérte gyöngéden Piros, fölkelt, Bakámhoz lépett s megsimogatta gyermekesen puha arcát. Balsam könnyezett. - Eredj, ne lássalak - förmedt fátyolos hangon Hajnalra s intett, hogy kotródjék. - Szerind ügye ez, - figyelmeztette a kissé kemény természetű Fekete. - Majd holnap gondolkozz erről, anyám. Most pihenjünk valamennyien. De Balsam hallani sem akart pihenésről. Holtrafáradtan a temetés, a bánat, a gond kemény hajszájában, rekedten a sok jajgatástól, a napok óta szüntelen kiáltozott sirató szavaktól, könnytől égő szemmel, széltől mart torokkal, gyomrában a halotti toron kényszeredetten evett hús meg köleskása keserves terhével egyre csak szaladozott, rendelkezett, vizsgálódott volna. Mintha a nagy ürességet, amit Gyöngy maga után hagyott, be akarta volna tölteni a maga munkájával, gondosságával. Most is, amikor Fekete, meg Piros már lepihent az asszonyház sarkában készített puha ágyakon, Balsam kísértetként járt-kelt, sóhajtozott a házban. Lássuk csak, kire lehetne bízni a télen szőtt vászon fehérítését. Kire az éléstárat. Kire a ruhák javítását, varrását. És főként: ki törődjék a gyámoltalan újszülöttel, hogy idején szoptassa, mindig tisztába tegye, betegségtől óvja a dajkája. Vajjon nem jobb lenne-é elvinni Gulácsra, hogy ott nevelődjék Bese apa udvarában? Valahányszor a csecsemő nyivákolni kezdett a rekeszték mögött, odasietett, karjába vette, csicsigatta, kibontotta a pólyából s tisztába csavarta. Leült vele a tűzhöz, dünnyögött, duruzsolt neki, mintha bizony hallotta, értette volna a szegény kis gyámoltalan. Amikor Karvaly bátya menye, egy barnapiros orcájú, testes, gömbölyded, mosolygó kis menyecske, az újhitű Kedves óvatosan belépett, hogy megszoptassa a kicsit, Balsam fojtott hangon, hogy az éjszaka csendjét meg ne zavarja, igen kemény szavakat mondott neki. - Mért nem kötél piros szalagot karjára, he? Valjon így törődöl urad gyermekével? Így védelmezöd gonoszok ellen? Így akarod imtetnöd es? Jól ügyelj, hajaszála se görbüljön, növekedjék, erősödjék, mire visszajüvök: csibeként szaladgáljon, mert magam kezével verlek agyon. - Ne épölődj, ne háborkodj, akszin, - fogadkozott rémülten, sápadtan a kis menyecske, akár egy riadt gyermek - fél emlőmet csak ű szopja, éjjel sem hagyom magára, ágyamba fiacskám mellé fektetöm. Szalagot es köttem lönne, de nem lelek e nagy zűrzavarban. S lásd, bezártam melléje a macskát, hogy vigyázza szegént. Gyorsan lekuporodott, elvette Balsamtól a gyermeket s ingét szaporán megbontva, duzzadó, telt emlőjét odaadta a rekedten rívó kicsinek. - Fél emlőd nem elég neki - figyelmeztette Balsam aggódva. - De akszin, a másik kell a fiamnak. Engöm es megálda Ukkon! Igen, a fiútól nem lehet elvenni a táplálékot. Egy leány kedvéért, még ha a kapgán lánya is. Szigorúan meghagyta Kedvesnek, hogy tapodtat se menjen a gyermek mellől, inkább költözzék ide fiástul, nehogy baj érje a kislányt. Álmatlan éjszaka után égő szemmel látott a ház körüli dolgok intézéséhez. Bement a mívelőházba, - egy hatalmas, régi sátorba - s a szolgálókat szövőfához parancsolta. Hadd szőjék föl a télen font fonalat mind, amíg itt van, azután már csak fehéríteni kell, ha kitavaszodik, s édes-melegen süt a Nap. Az úrasszony halála jó alkalmul szolgált nekik a tétlenségre, ácsorgásra és fecsegésre, - pedig csak most tették föld alá szegény Gyöngyöt. Balsam csöndes,
24
de ellentmondást nem tűrő hangon utasította őket munkájukhoz s maga is leült egy szövőborda elé, hogy lássák, milyen munkát kíván. A lányok körülállták s megcsodálták gyors kezejárását és szép szövését. Megvizsgálta az éléstárat is, megnézte, mennyi liszt, szalonna, füstölt, szárított, őrölt hús, mennyi só, mennyi köles és egyéb élelem van a hombárokban, szütyőkben, bödönökben, háncshordókban s a gerendára függesztett rudakon. Nagyot sóhajtott a gondolatra: mennyit fognak itt lopni! Kinyitotta s kiforgatta a termetes, bőöblű ládákat-koporsókat is, számbavette a vásznat, posztót, megvizsgálta a kész ruhákat, kiadta javításra a szakadtakat. Majd meg a főzőházba ment s utánanézett, mit, mennyit s hogyan főznek olyankor, amikor nincs ünnep, tor, vendég. Megszámlálta a tojó tyúkokat, hány kotlóst lehet ültetni s mennyi csirke lesz. A magludakat sem mellőzte el. Estére azután fáradtan, megtörten leült az asszonyházban, ölébe ejtette a kezét s megrémült: úrasszony nélkül mire jut ez a nagy ház, ez a sok ember esztendőre, vagy kettőre. - Feleség kell Szerindnek, - mondta, amikor a lányai is leültek a tűz mellé. - Ebek harmincadjára jut itt minden asszony nélkül. Férfiú nem élhet csak így magában. - Vedd magadhoz a kicsit, - javasolta Piros az anyjának. - Vagy vigyem magammal én? - Elviszem, - határozta el Balsam. - Játék áldott állapotban van, az övével felnő ez is egy kenyéren. Fekete, meg Piros most tudta csak meg, hogy a két ágyas egyike, akiket Bese apa ősszel vett magához a nagy sörünnepen, várandós. Nagy öröm töltötte el őket. Egyszeriben elfelejtek a gyászt s a halotti tor zordon éjszakáját. Versengve kérdezősködtek, mióta állapotos Játék s valjon a másik ágyas, Szerető, nem reménykedik-e. - Ű már nem, - ingatta a fejét Balsam. - Apátok elveré házátul, visszalöké szlúgának. Mert íme, eltelék fél esztendő s nem fogana. Amúgyes kígyó vala Szerető, szép orcát mutata apátoknak, de útálá szívébül, - mondotta magyarul s földerült álmatlanságtól, sírástól és bánattól gyűrt öregedő arca. - Mindég mondám, - folytatta csöndesen, de nagy elégtétellel - öszvejátszék üccsével, Mikuléval. Ű vövé rá ürdüngős üccsét, hogy szúrja le apátokat. De uram nem hivé. - Forró vízbe kellött lönne fujtanod, anyám! - suttogta Fekete mély gyűlölettel. - Ügön, ha neköm még löhetne... ha löhetne még fiam - sóhajtotta az anyja fáradtan. * Harmadnap valamennyien kimentek az új sírhoz, húst, kását, bort helyeztek a halotthoz szolgáló nyílás elé, imádkoztak s fennszóval kérték Gyöngyöt, nyugodjék, vissza ne járjon, ne rémítse, ne ijesztgesse az élőket. Az élet kezdett visszatérni megszokott medrébe. A vendégek útra készülődtek. Még egyszer összegyűltek Tar Szerénd sátrában, hogy elköltsék a búcsúlakomát, megigyák a búcsúpoharat s megbeszéljék Gyeücse úr fejedelemségének várható következményeit. Terveket szőttek, vitatkoztak. Türje úr most világosan megmondta, hogy a fejedelemavatás alkalmával, amikor a foglaló nemzetségek fejei mind együtt lesznek az országból, horkává választtatja magát néhai Bülcsű apa örökébe. Pettend úr irígykedve nézett rá, de elfojtotta indulatait, sőt annál nagyobb tűzzel bizonykodott, hogy igen, csak Türje urat és senki mást, csak Türje úr lenne méltó utóda Eribülcsünek! Szép derék férfiú, java erejében van, ifjú korában Eribülcsűvel járt Nyugaton s megmutatta, milyen katona. Tudós férfiú is,
25
néhai Isim táltos avatta be annakidején az isteni titkokba, tanítgatta az istenné vált kagánok énekeire, kicsi híjja s meg kell abroncsozni a homlokát. Apja, Bogu, a Bika, Lél seregében veszett el Merseburgnál. Egyik őse, Bajat, Álmucs kagán híve volt, a kagánnal égették el. Egy másik őse, mint ismeretes, hathatósan segítette a morvák ellen létrejött szövetség megkötését. Fiai is vannak, itt van mindjárt Kücsüm, méltó utóda lesz apjának. Hát bolond, aki bejár országot-világot, keresgél, még a föld alá is bebújik, amikor itt az arany az orra előtt. Türje úr köhintgetett, de az arca balfelét ékesítő rettenetes sebhely halántékától, gyöngyös hajfonatától az álláig kipirult, mint a parázs. A magasztalást szégyenelte, éles pillantást vetett Pettend úrra s azon törte a fejét, ugyan mit akarhat ez a szegény kis másodrangú úr őtőle. Pettend semmit sem akart, csak egyet: ha már olyan szegény, hogy alig van a nemzetségének egynéhány faluja, lova, barma, legalább a süve legyen országoló úr, hogy ő a fényében sütkérezzék s növekedjék. Mert a hatalom forró ragyogása a legjobb nevelő, csak ügyesen kell fordulni, hogy rásugározzék az emberre éjjel-nappal. S elvégre eddig két fia is van, Keve, meg Szongur, rájuk is gondolnia kell. Toksunt, a kagánt Bese úr lenézte, ha nem is mutatta mindig a lenézését annyira, mint amekkora volt. Odahaza, a maga szállásán, alkalomadtán ejtett ugyan kemény szavakat, nyámmogó vénasszonynak, tehetetlen bábnak, derékfájós gyámoltalannak nevezgette a kagánt, itt, Szerénd házában, tartózkodott az efféle csúfolódástól. Toksun elvégre kagán, beavatott fia Tengrinek, homlokán aranyabroncsot visel, fejedelmi lóbőrön ül, de, hogy valaha bálványisten legyen belőle, mégsem hitte. Tar Szerénd pedig fejedelmi vér, Tarkacsu leszármazottja, Termacsu fia, a kagán közelije, nem volna hát illő, ha az ő házában fitymálná a fejedelmet. S mit tagadjuk: Bese apa, minden büszkeség ellenére, amivel a Lád-nemzetségből való származás, meg a messze földön híres, bálvánnyá magasztosult Eribülcsű közeli rokonsága töltötte el, büszke volt Tar Szöréndre, erre a kegyetlen arcú, vasnyugalmú, méltóságos viselkedésű kapgánra. - Ha nem volna olyan hajlott korú, - mondta Türje úr szerényen - Bese apánkat illetné a horka hatalma. Mert egyedül ő viselné Eribülcs apához méltón. Bese apa elhárító legyintéssel felelt a szép szavakra, ő már eleget forgott a világban. Vén már, akár a fejedelem, nem való már semmire. - De ha megbíztok bennem, - folytatta Türje - én vállalom. Számot vetettem magammal. Tar Szörénd mozdulatlanul ült a szőnyegen, széles, szőrös kezét a térdén pihentette s elgondolkozva nézett a tűzbe. Kücsüm is beleszólt a tanakodásba. Megvárta, míg az öregek elhallgattak, azután nyugodtan, arcmoccanás nélkül magyarázta, hogy most meg lehetne fordítani mindent. Ha Gyeücse valóban meg akar egyezni a teuton kaiszárral, ha csakugyan meg akarja rakni az országot újhitű papokkal s el akarja törölni a törvényt, hiába illeti a fejedelmi pálca, le kell taszítani, akár meg is kell ölni. Lassan, megfontoltan ejtegette a szavakat. Uralkodott magán, mint férfiúhoz illik a tanácsban, de vékony, hegyesre pödört bajusza, gyönggyel font haja reszketett, szemét lesütötte, arcát gyenge pirosság futotta be. A férfiak hallgattak. Tetszett nekik a legény férfias beszéde. Bár egy hibát mégis elkövetett. Mert Bese apa tiltakozhatott holmi újhitű fejedelem ellen, lévén már élete alkonyán, akit megillet az ősz fej tisztelete. Ezenfelül még egy nagy nemzetség tagja s igen hatalmas úr is. De már Kücsüm, az unoka, jobban tette volna, ha erről nem szól. Hiszen Szörénd, a ház feje Eribülcsűvel együtt lépett a keresztelő medencében Rumban. Igaz, hogy ennek nincs nagy
26
jelentősége. Bülcsű apa is, mások is azért vették föl az új hitet, hogy békében éljenek a rumiakkal, miközben Nyugatot sanyargatják s elbánnak a legerősebb ellenféllel. Bülcsű megkeresztelkedését éppenúgy semmibe vették, mint Lélét, vagy akár Szöréndét. Ők maguk sem sokat hederítettek a keresztvízre. Eribülcsű megmondta: »Ha a rumiaknak az kell, hogy vízbeálljunk, hát álljunk vízbe. Tengri ugyanaz marad, aki volt s én is az maradok, aki voltam.« De azért Kücsüm szavai kissé illetlenek voltak. Jól bent jártak az estében, már ettek is, amikor a sánckapu felöl az őrök harsány kiáltozását hallották. A kutyák Vad ugatásra zendítettek. Háromszoros kürtszó rivallt a kapu felől, mint valami őskori vadállat bőgése. - A kagán követe - mondta Szörénd. - No, csak tán nem tanácsba hi bennünket? - csudálkozott Bese apa. - Eredj, Kücsüm, nézd meg, mi történik odakint. Kücsüm fölugrott s elfutott. Némi várakozás után sáros, fáradt fiatal férfival tért vissza. A férfi alacsony, zömök, feketehajú, feketebajúszú sisakos ember volt. Óvatosan átlépte a küszöböt s ujjait homlokához emelte. - Jóestét - köszönt illendőképpen. - Isten hozott - fogadta Szerénd szíves szóval s fölkelt, hogy elébe menjen. - Ki vagy, ücsém? A legény szétnyitotta meleg bőrbekecsét, hogy az övén ragyogó aranylap megcsillanjon a tűzfényben. Bivalybőr sisakját levette s a hóna alá fogta, illedelmesen félrefordult, ujja között kifújta az orrát, megtörölte avas vajba áztatott inge korcával s a fárasztó, hosszú lovaglástól még lihegve, rekedt, fátyolos hangon kozárul szólt: - Termacsu fia Szerind, nagytekintetű kapgán! - Én volnék, ez meg itt Lád nembéli Bese úr, ipam, ez meg Türje úr, emez pedig Pöttönd úr, süveim. Itt áll még kisücsém, Kücsüm, Türje fia, ő ment elejbéd. - Tengri éltesse mindnyájukat. Toksuny kagán képében jöttem. Az ő nyelvével szólok: köszöntöm felemet, Szerind urat s minden házanépét. Isten és a nép akarja, kerekedjék föl s jöjjön nyár hava harmadik hetében országos tanácsba a Pilis völgyébe, a Pomérium nevezetű régi várhoz. Így szól a kagán. Mindnyájan mélyen lehajtott fejjel hallgatták a fejedelem szavait. Amikor a fiatal katona elhallgatott, még némák maradtak egy darabig, hogy jól eszükbe véssék s el ne feledjék az üzenetet. Végre Tar Szörénd megtörte a csendet. - Megértettük a kagán szavát - mondta s biccentett. Most már eleget tehettek a vendéglátás törvényeinek. Szerénd tapsolt s az előrohanó szolgálóval az udvarost hivatta. Karvaly bátya a közelben tartózkodhatott, mert hamar előkerült s még hozzá szép tiszta csizmában, ezüstös övvel, gyönyörűen kivarrott kedves birkabőr bekecsében, amit még az öregapja viselt. A sáncokat járta körül, amikor meghallotta a kürtjelet. Inaszakadtából rohant a kunyhójába, hogy tiszta csizmát s díszes bekecset rántson, nehogy a kagán emberei »megítéljék« róla az urát. - Kinek is tisztelhetlek, ifjú felem? - kérdezte Szerénd. - Kizik fia Uszár vagyok, uram, Imir neméből.
27
- Isten éltessen! - bólintottak valamennyien.... Tehát a kagán tiszteletreméltó követét, Imir nembéli Kizik fiát, Uszárt illően lássák el az öt derék báturral együtt, úgy tekintse őket mindenki, mint a ház urának feleit, mintha egy anya szülte volna őket. Miközben Uszár elment a vendéglátó házba, hogy megmosdjék, az urak dongani kezdtek: nohát, mégis csak itt a követ, mégsem meri a kagán nélkülük avattatni Gyeücsét! - Most üssétek a vasat, most meleg - figyelmeztette őket Bese apa s elmosolyodott a bajúsza alatt. Amint Uszár visszatért, a szolgálók nyomban húst, kenyeret, hagymát, mézes süteményt s hatalmas aranykancsókban bort hoztak a legjobbikból. S lassú szóval, igen körültekintően s illedelmesen megkezdődött a követ tüzetesebb kikérdezése. Mert noha az övén ragyogó aranylemez nyilván mutatta, hogy a fejedelem követe és személyét érinthetetlennek kell tekinteni, a kikérdezésről nem mondhattak le. Előbb az őseit firtatták, majd megkérdezték, rokona-e a Csillóközben élő Kizik úrnak, valjon nem a Kaplyon-nemből való-e az anyja s ugyan az öregapja, Isim, nem járt-e bulgár földön annakidején. Uszár mohón evett, fenékig ürítette kupáját, valahányszor Tengrire emelték s vidáman felelgetett. Majd azt is elmondta, hogy neki innét át kell mennie Branába Kán úrhoz, onnét föl Telenába, onnét megint lefelé, Bács úrhoz, a Duna-Tisza közén átvágnia magát a mocsaras tölgyesen s a homokon. Tengri tudja, mikor kerül haza. Nyilt, mosolygós férfi volt, köntörfalazás nélkül beszélt. Szörénd úr nagy szívességgel fordult a fiatal Uszárhoz. - Egyél hát - biztatta. - Ne ítéld meg eledelünket, öcsém. Most temettük a feleségemet. Uszár Tengrihez fohászkodott, adjon békés nyugodalmat a ház úrnőjének, hogy vissza ne járjon, ne ijesztgessen senkit. Jó étvággyal evett, nagyokat ivott, elsorolta, kiknél járt, elmesélte, milyen volt az útja. Lassanként csak ő beszélt, a többiek figyelemmel hallgatták. - Hát a kagán udvarában hogy élnek mostanság? - kérdezte Szörénd. Bizony, az öreg fejedelem már nagyon megrokkant. Járni alig tud már, teste elnehezedett, lába megdagadt, minden tagját szakgatás kínozza, hiába forgolódnak körülötte Iszen-kildiék, hiába öntötte meg többször is a híres táltos, hiába áldoztak naponta az Aranyfejedelemnek, meg Küldisnek, hogy segítsenek rajta, járjanak közben érte Tengrinél, hiába könyörögtek Kajárnak is, hogy vegye le súlyos kezét a kagánról, nem használt. Szépasszony szelébe is kerülhetett, mert vagy három hónappal ezelőtt nem tudott mozdulni, nyelve megbénult. Azóta erősen húzza a ballábát, balkeze szinte használhatatlan, orcája, ahol a szél érte, megmerevedett. Csak két férfira támaszkodva tud járni. Egész nap a szőnyegen üldögél, vánkosokkal támogatják körül s ha parancsért, tanácsért fordulnak hozzá, csak legyint. - Hát a világszép Saraldu? - kérdi Türje úr. Hajjaj, Saraldu akszin úgy tesz-vesz a fejedelem szállásán, úgy rendelkezik, parancsolgat, mintha ő volna a fejedelem. Kemény rendet tart, de legszívesebben vadászik. A télen is medvére, farkasra vadászott. Jobban ért a sólyomhoz, mint a solymárok feje, jobban a lóhoz, mint a fejedelem lovásza. - Hát Mikhál úr, Gyeücse úr öccse, hogy van? - Hát Szombor, a gyila, mit művel? - Altun úrról mi hír?
28
Nem azért kérdezgették a követet, mintha maguk nem tudták volna, mi történik a fejedelmi házban, hiszen Szerénd kémlelői mindenütt megfordultak. Nem történhetett sem a kagán, sem a gyila, sem Altun udvarában olyan fontos esemény, ami Szerénd figyelmét elkerülte volna. Azonban kíváncsiak voltak a kicsiny családi ügyekre is: ki kivel veszett össze, kinek mi a kedves étele, itala, ki a kedves ágyasa, ki vett új sólymot, ki kinek küldött ajándékba lovat, kutyát vagy szép rabszolgálót, kinek égett le a magtára, ki betegedett meg, kinek született fia s kinek lánya. Jól beleérkeztek az éjszakába. Uszár feje többízben lehanyatlott, szeme kidagadt, nyelve nehezen forgott, keze a kupa mellé nyúlt. Gyakran hangosan nevetett. De azért csak magyarázott, fecsegett s nem gondolt pihenésre. Egyszercsak fölemelte a mutatóujját s keserves énekszóra gyujtott. Suhog, süvölt, zúg a szél, Lenvirágot szakgat, Idegen szó, hazug szó Szivem megszakasztja. - Hej-haj, nincs már igazi magyeri szív! - rikoltotta keserűen s nagyot csapott a térdére. - Itt vagyon, ne félj - biztatta Kücsüm. A legény megvallotta, hogy elfordították tőle a szeretője szívét mindenféle jött-ment gazemberek, de leginkább a vén némberek. Szerénd látta, ebből a férfiúból több okos szót ma már nem lehet kihúzni. Tapsolt hát s az álmosan bekullogó szolgálónak, egy fitosorrú, sovány tót lánynak megparancsolta, hogy hívja az udvarost. Karvaly bátya csodálatosan fürge s éber volt, pillanatok alatt előkerült hímzett bekecsében, tiszta, nyikorgó csizmájában. Néha észre sem lehetett venni, hogy húzza a féllábát. - A vendégöket meg kell marasztanod - dünnyögte Szerénd úr. - Gondulám - mosolygott Karvaly. Majd erős hangon, de azért nagy tisztelettel rákiáltott a vendégre: - Hajnalodik, uram! Uszár rnorgott valamit. A drovnik illedelmesen megérintette a vállát, de bizony erre sem hederített. Föl kellett hát támogatni s kivezetni a sátorból. A követ érkezése fölborította a rokonság terveit. Az asszonyok bosszankodtak, menni szerettek volna, hiszen nélkülük bizonyosan összedől a ház, megbetegszik valaki, eldöglik az állat, vagy valami gonosz lélek művel jóvátehetetlen kárt. A férfiak azonban nem hederítettek az asszonyokra, késő éjszakáig tanakodtak, rengeteg bort megittak. Ojbarsz olykor félfüllel hallgatta őket apja sátrában. Szemét behunyta, karját a feje alá hajtotta s álláig húzta a puha farkasbőrt. Mélységes tiszteletet és csodálatot érzett valamennyiük iránt. Öregapja, Bese apa, már a külsejével rajongást keltett benne, őt látta a legerősebbnek, legtapasztaltabbnak, legbölcsebbnek. Apjától félt, kegyetlen ábrázata, különös szúró tekintete mintha örökké valami hibát kutatott volna benne. Bese apa azonban engedékeny, sőt szíves volt iránta. Avagy nem ő adta-e neki Gulácson a gyönyörű pejkancát? Ojbarsz halálba ment volna apjáért, bátyjaiért, de az Alvilágba is leszállt volna öregapjáért. A tanakodásból csak annyi maradt meg benne, hogy minden rosszul folyik a világon. Hajdan nem gyámoltalan vénasszonyok, meg kackiás fiatal menyecskék uralkodtak, hanem félelmetes hadnagyok. Ügyek apa, Álmucs, Árpád, Tarkacsu, Eribülcsű, Lél, Botond rettegésbe döntöttek minden népet, bálványuk sohasem kerül a földbe, országszerte tisztelik őket, áldozattal kedveskednek nekik s lelkük akármikor beléphet Tengrihez, hogy nemzetségük ügyében-
29
bajában szószóló legyen. Hát még a legrégibbek! Ogurda s Mogyeri. S az ő nagy őseik, Baján, Tudún, Etil, Ilek... Eredetük már a beláthatatlan idő homályába vész, ők akkor éltek s uralkodtak, amikor magyeri ember nem is volt a világon. Óriások voltak, egyet léptek s elmaradt mögöttük a nyirliget, ismét léptek s elmaradt mögöttük a tölgyerdő. Mi hozzájuk képest a mai ember? Az öreg Toksuny kagán s a gyila, meg Altun úr? Ojbarsz fáradt szeme majd leragadt, de mégsem tudott aludni. Mintha egy túlvilági tanácskozás tanúja lett volna, csak dörmögő, vagy fojtottan fölcsattanó hangjukat hallotta. Igen, mintha bálványok ültek volna együtt, hogy egy sohasem látott hadi vállalkozás tervét megbeszéljék. Mikor pedig elveszítette öntudatát, szívébe nyilallott a rettenetes félelem: Tengri elküldi érte Kajár kánt, a legfőbb Gonoszt, hogy elragadja az Alvilágba, a néma szigetre, a penészes halottak rémületes tartományába. Mert hiszen megsértette a törvényt. Avatatlan legényke létére bement az istenke házába. Senkisem tudja, hogy miért halt meg az anyja. Senkisem tudja, csak ő, hogy miért volt hiábavaló az áldozat. Újra meg újra emlékezetébe idézte azt a napot. A sirályt, a kutyát és Dzsid apát. A beszélgetést, a táltos fenyegető szavait. Mért is volt olyan fennhéjázó, mért nem hallgatott Dzsidre? Hiszen tudhatta, aki megsérti az áldozóhelyet, rövidesen csúf halállal pusztul. Torka égett, homlokát kiverte az izzadtság, keze-lába dermedezett. Ha azon a napon nem lép az istenke házába, anyja fiút szült volna s most is jó egészségben élne. Ő, egyedül ő okozta, hogy leányt szült és szörnyű kínok között elveszett. Ő, egyedül ő pusztította el, miatta fekszik nedves, hideg, sötét és szűk földalatti házában, miatta kuporog sírva az asszonyház tetején, miatta lesi dideregve a füstlyuknál, vajjon tüzelnek-e a házban, gondolnak-e rá. Föl akart ugrani, hogy nyomban Dzsidhez menjen. De félt kimenni a sötétbe, az áldozó ligethez. Így vergődött némán s újra meg újra elhatározta, hogy beszél Dzsiddel s megkéri, engesztelje meg az istenkét, nyugtassa meg anyja lelkét is, vegye le róla a bűnt, amit oly hebehurgyán vett magára. Igaz, hogy anyja iránt érzett nagy szeretetből.
30
4. Szörénd megfaragtatta Dzsiddel Gyöngy képét s Balsam, meg a lányai szépen fölöltöztették díszesen varrt bársonyba, gyöngyökkel, aranylánccal, násfával, fátyollal díszítették s odaültették az asszonyházban az ágyára, ahol meghalt. Minden ételből-italból tettek neki egy kis aranytálban, aranykupában. Szörénd esténként bement a házba, leült mellé néhány pillanatra s halkan kérdezgette: - Megnyugodtál-e már! Elfeledtél-e már minket? S elmondta, hogy a kisleányt Kizil-gülnek, Piros Rózsának nevezték el, van szoptató dajkája, egészséges, ne féltse, ne járjon vissza hozzá. És hogy Ojbarsz sem feledi anyját, naponként többször belép az asszonyházba s megnézi, ég-e a tűz, nem feledtek-e el tenni reá. Így dünnyögött komor képpel a bábunak, majd megcsókolta. Ezekben a pillanatokban senki sem lehetett odabent, akár azokon az estéken, amikor még az élő feleségét látogatta meg. A gyermekkel nem törődött. Megelégedett annyival, hogy él, semmi baja. Egyébként hitvány, haszontalan lány. Anyja életébe került. Ojbarsz még annyit sem hederített rá, mint az apja. Amint már a kamaszfiúk szokták, ő is utálta a csecsemőket, különösen a lányokat. Hogy Dzsid miért nevezte el Kizil-gülnek, nem értette. Inkább nevezte volna Lévőnek, olyannak, aki már a nevével hirdeti, hogy van, így könnyebben megtalálnák a gonoszok s elvinnék. A sok tanakodást hallván, Ojbarsz elhatározta, hogy sereget alakít. Már most kiválogatja a rátermett fickókat, jól megszervezi s folytonosan gyakorolja őket, hogy amint eléri a huszonegyedik évét, nyomban élükre állhasson. Sorrajárja a tekintélyes nemzetségeket s szövetkezik velük. Előbb kapgán lesz, azután megválaszttatja magát karkánnak. Megteheti, fejedelmi vér, Tarkacsu ivadéka. Ha kagánná emelik Gyeücsét, holott fia Toksunnak s ilyenképpen nem jár neki a kagáni szék, mennyivel inkább megilleti öt az ősi törvény szerint. Ilyenkor önkéntelenül is dúdolgatni kezdte Eribülcsű énekét: Minő híres fejdelemnek Hírelitek én híremet, Minő neves fejdelemnek Nevezitek én nevemet... Bálványa örökké állni fog, mint Ügyeké, egy magas hegy nyíres, pázsitos oldalán s messze kitekint a síkságra, ahol nyájak, csordák és ménesek beláthatatlan tömege legelész. Az ő ivadékai a legszebb fehér harmadfű csikót mutatják be neki. A hatalmas verem csúcsos nádteteje mögött ültek. Files lószőrből madárfogó hurkot font s nagy figyelemmel hallgatta Ojbarsz terveit. - Te lész ezörnagyom - mondta Ojbarsz. Files keze megállt. Elbámult a fátyolhoz hasonló halványzöld bodzabokrok közé, mintha azt a kis madarat akarná megfogni a puszta tekintetével, amely hegyesen himbálózott a rügyes ágon.
31
- Hunnajt akarod szödni az báturokat? - kérdezte. Kerek, maszatos arcát kíváncsian emelte Ojbarszra, mert a madár elröppent. Mezítláb ült egy kövön, nagy lábujjával fogta a lószőrt, szaporán forgatta fekete körmein. Olykor megnyálazta a mutató, meg a hüvelyk ujját, hegyeset sercintett. - Legelébb ett, Fonold környékén - magyarázta Ojbarsz. Ferde szemrései közül olyan élesen tűzött ki a szeme, mint a nyílhegy. Olykor éppen olyan kegyetlen volt az arca, mint Szöréndé. - Ett kevesen vagynak. - Ez sömmi. Majd osztán fölmenek Ősibe s összveszödöm az Ősi-nembélieket. Osztán meg Szalók-nembélieket szedök. Majd átmenek Jutocsa vidékére, a Jutocsa-nem fejödelmi vér, én véröm. Onnét egy kakaslépés Csák, majd visszafordulok s összvegyűjtöm Fajcs nemét, szinte véröm, Árpád nemzetség. Lekerülök Ukk úrhoz, vagyon fiai, onnét Türdemis bátyámhoz, onnét Türje bátyámhoz, vagynak fiai néki es. Majd meg átmék... - S mekkora seregöt tesznek ezök? Egy tümént? - Vaj, igön keveset! - sóhajtott Ojbarsz kedvetlenül. - Egy ezöredöt talám? - Vaj, még annyit sem! - Hát talám három századot-e? - Haj, haj, még annyikát sem! - No, azkor es leszök én ezörnagy - kiáltotta Files és hangosan nevetett. - Csak bár lovász löhetnék, vagy tíz lónak lovásza. Ojbarszot düh és keserűség kínozta. Magában ismét elsorolta a közeli, meg a rokon nemzetségeket s törte a fejét, ugyan nem hagyott-e ki valakit. De akármint számolgatta, ezekből az úri házakból alig adódott két század. - Sokan meghalának Eribülcsű üdején - mondta szomorúan. - Vagyon ett fiú ölég - biztatta Files, mert Ojbarsz terve neki is igen tetszett s nem szeretett volna kimaradni ezernagyi tisztéből. Fiúk valóban voltak. De jobadzsi-fiúk, szabadosok fiai. Erdőjáró vadászoké, halászoké, földművelőké. Olyanoké, akik sohasem viseltek kardot. S akiknek a nyelve is más. Ojbarsz legyintett: csak nem megy háborúba jobadzsikkal? - Hát én nem ühögy fia vagyok? - horkant föl nagy haraggal Files. - Apám nem szánt-vet talán? Mindön közelim nem vadász-halász-e? - Te más vagy. - Hát valjon én azon a nyelvön szólok-e, mint apád, öregapád? - Ügön, de veled egy kupát ivék. - Hát, ha velem ivál, mért ne ihatnál a többivel es? - Röstellöm. Űk nem forgatnak vala semha kardot. - Majd forgatnak, csak adj nékik! Hosszan eltűnődött. Ezt a fiút Filesnek hívják, jobadzsi. Őt meg Ojbarsznak s úr. De hiszen azért mind a ketten magyeriak.
32
Estefelé elment Dzsid kunyhója felé. Szép langyos tavaszi este volt, a Balaton vize oly zöld, mint a mező s a Nap hunyó sugarai pirosan villogtak rajta, mint a parázs. A táltos mogorván bujt elő kunyhójából, amikor Ojbarsz éles hangon kiáltozta a nevét. Sűrű deres szemöldökét haragosan összevonta. - Megint az istenkét akarod háborgatni? - kérdezte dühösen. - Szólani akarok veled - kérlelte Ojbarsz. Dzsid lomhán ballagott hozzá s leült egy tuskóra, amely a szent ligettől távol hevert a földön. - Halljam hát. A fiú szinte leült. Sokáig forgatta magában a szavakat, küzdött magával. - Dzsid apa, én... én sereget akarok... Szövetkezni akarok... El akarok menni a tengerig, mint Bülcsü karkán... - Mért nem gondolsz inkább anyádra? - mordult rá lesújtó pillantással a tagbaszakadt férfi. Nem félsz? - Félek, de... - De hátha megjelenik anyád s számonkéri tettedet, úgy-e? Hátha azt mondja: fiam, betörtél az áldóberekbe, az istenke házába, avatatlan lábbal megtapostad földjét, ezért szültem leányt, ezért haltam meg Küldüs ágyán. Temir kán nem fogadta el az áldozatot, Tengri elfordította orcáját tőlem. Most hideg sírban fekszem, nedves sírban alszom és sötétség vesz körül. Ojbarsz térde közé szorította összefogott kezét, válla meggörnyedt, arca előremeredt a Balaton távol szikrázó tükrére, szemét összehúzta. De nem látott semmit. A táltos tovább korholta reszelős, mérges hangon. - Intettelek, távozz, ne háborgasd az istenkét. Nem hallgattál rám. Most nincs anyád, nincs öcséd. Apádnak nincs felesége. Húgodnak nincs anyja, öregapádnak, öreganyádnak nincs lánya, nincs fiúunokája. Ha te meghalsz, vagy megnyomorodsz, apádnak fia sem lesz. Megforgattad már ezt elmédben? Az istenek bosszút állanak rajtad s mindannyiunkon, akik nem tartjuk meg a törvényt. - Csak én nem tartottam meg, Dzsid apa, de ezután megtartom. - Hallgasd csak! - kiáltotta fojtott hangon Dzsid s kinyújtotta a kezét. - Újhitű szerzet jár-kel mindenfelé, vizet önt az emberek fejére s csúffá teszi a törvényt, ördögnek nevezi az atyák bálványait. Föllovallja a szolgákat. Hirdeti, hogy meg kell tagadni Tengrit, Temir kánt, Küldist, Kajárt, Jirikhet s a többit, le kell dönteni isteneinket. A szörnyű bosszú nem is maradt el. Számold csak meg, hány nemzetség férfiai vesznek oda csúfosan teutón földön, hány anya visel gyászt haláláig, hány apa siratja fiait! És számold meg csak: hány nemzetségben élnek kardforgató, lóratermett férfiak az egész környéken! Bátyád odaveszett. Öregapád fiai odavesztek. Szalók fiai majdnem egy szálig. Bogátnak csak egy fia maradt. Eribülcsű, Lél mindenestül elveszett. Látod-e mindezt, te éretlen elméjű fiú? - Látom - suttogta Ojbarsz. - És mégis betörtél az áldozóberekbe, mégis beléptél az istenkéhez, mégis kihívtad haragját! ripakodott rá dühtől eltorzult képpel, úgy, hogy Ojbarsz elsápadt s elfordította az arcát. Látod-e, hogy valahol gyermek születik, az mind leány? Hitvány, haszontalan leány, akivel csak a világ több? Tudod-e, hogy a leánynak nincs elméje, nincs anyanyelve, nincs törvénye, azzá válik, amivé a férfiú teszi? 33
- Tudom. - Hát mire megyünk immár lányokkal? S mi lesz belőlünk, ha nem tudunk kit lóra ültetni, ha gazdátlan függ a kard az apák sátorában, használatlan szúvasodik az íjj s rozsdásodik a kopja vasa? Mire legeltetjük lovainkat, talán, hogy mindnyáját megegyük? S ki egye meg? Idegenek ágyasává lett nők? Tót meg teuton szolgák egyék meg? Hajjaj, de ők újhitűek ám s nem esznek lóhúst! Jobb lenne inkább megöldösni valamennyit utoljára az istenek színe előtt, hogy legalább szépen vesszünk, ha már elveszünk. - Rettenetes szavakat mondasz, Dzsid apa - lehelte a fiú rémülten. - Nem a szavak rettenetesek, hanem a világ folyása - folytatta Dzsid beleforrósodva a haragba s csak úgy döntve magából az áradatként tóduló szavakat. - Mire hát a gulyák, nyájak es kondák? - kérdezte. - Mire, ha nem lesz nép? Küldjük mind a szomszédnak, egyék ők, lakjanak fúlásig, mi legeltetjük, tereljük, gondozzuk, őrizzük farkas, medve ellen, féltjük áradástól, hóvihartól, fagytól, aszálytól, ők meg egyék teli magukat belőle torkig. Hát nem jobb-e akkor, ha a szomszéd nyomban idejön, harcolni úgysem tudunk vele, nincs ki harcoljon s nincs ki parancsoljon. Idejön hát s azt mondja: csak legeltessetek, nyomorultak, micsodák vagytok ti? Juhászok, kanászok, csikósok, gulyások! Legeltessetek hát nekünk, ti hitványak s mi majd meghízunk rajtatok kövérre... Miért hajtsuk el lovaitokat, barmaitokat, hiszen itt is megkaphatjuk őket. Mit mond amaz újhitűek Világvigyázó Férfiúja, az a Jesus úr? Azt mondja: »Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat«. Hallod, te éretlen kölyök? A fiút porig sújtották Dzsid ijesztő szavai. Megnyílt előtte a pusztulás szakadéka, szinte látta a szolgává süllyedt gyér népet, amint a szomszédok nyáját, csordáját, kondáját, ménesét legelteti s jutalmul neki is vetnek egy kis falnivalót. Tagjai dermedeztek a borzasztó érzéstől: ő is megcsúfolta a szent ligetet, avatatlan lábbal taposta ő is a törvényt, ő is részes Tengri haragjának kihívásában, ő is oka a pusztulásnak. Most érezte magát igazában nyomorultnak. Nyomorultabbnak, mint amikor megvagdalta arcát anyja holtteste mellett, mint amikor a mozdulatlan kebelre tette hervadt hóvirágait. - Ne szidalmazz, Dzsid apa, - könyörgött majdnem gyermekesen elpityeredve. A táltos olyan képpel bámult maga elé a földre, mintha elrévült volna. Talán nem is hallotta Ojbarszot. - Hiszen régóta mondogatja a kaiszár, - folytatta mérhetetlen keserűséggel - hogy ez a föld mindig az ő országa volt. Majd az övé lesz, csak tapodjátok a ligeteket avatatlan lábbal, majd kipusztít benneteket Tengri. Kagánok támadnak, akik idegenek kezére juttatnak bennünket, csak várj. - Én... én hatalmas leszek, megtöröm a kaiszár hatalmát, én... - tördelte a szavakat kétségbeesett lelkesedéssel Ojbarsz. Dzsid felé fordult, tűnődő szemét élesre húzta össze s belenézett a fiú szemébe. Az állta a nézést szemrebbenés nélkül. - Hát hogyan gondolod, - ejtette a szavakat lassan a táltos - hogy majd te... éppen te, aki mindnyájunkra Tengri haragját hoztad, hogy éppen te? - Dzsid apa! - kiáltott föl Ojbarsz s nem tudott megülni tovább a tuskón, fölugrott, a táltos elé állt s olyan hevesen beszélt, hogy szinte meg sem lehetett érteni, - hátha megtudnád, milyen áldozatot kíván engesztelésül az istenke?
34
Dzsid sokáig nézte. Elgondolkozott. Ismét úgy nézett maga elé, olyan tűnődő, nem evilági tekintettel, mintha elrévült volna s valakinek a suttogására figyelne. Végre csöndesen mondta: - Megtudhatom. Cammogó lépésekkel bement a kunyhóba. Ojbarsz olyan csiklandozást érzett, mintha hangyák bújtak volna az ingébe. Néhányszor türelmetlenül le s föl járt a kunyhó tisztásán, de még attól is óvakodott, hogy a nyírliget felé nézzen. A táltos némi idő múltán kijött. Most tarka, csúcsos süvege volt a fején s magával hozta a dobját is. Leült a földre, a dobot maga elé tette s arra a vérrelfestett vonalra, amely az eget elválasztotta a földtől, rézből készült békát helyezett. A verővel gyengéden ütögette a dobot. Rámeredt, figyelte a kis rézbéka mozgását a feszes bőrön. Egyre hevesebben verte a dobot. A béka táncolt, csúszkált rajta. Végül a ló alakján állapodott meg. Dzsid elmerengett. Annyira elfelejtkezett a világról, hogy majd eldőlt ültében. Ojbarsz visszafojtott lélekzettel várta, mit mond majd, ha ismét föleszűdik. Végtelen csend volt köröskörül. A fák kopasz ágai között keleti szél susogott. Messze kint a Balaton kékbevesző tükrén úgy villogott egy sirály fehér szárnya, mintha tündér forgatta volna tükrét. Néhány madár hussanva igyekezett éjszakai búvóhelyére. Fönt, az udvarban harag nélkül ugatott egy kutya, távol a faluban kakas kukorékolt álmatagon. Egyszercsak kinyitotta a szemét Dzsid, verejtékező homlokát megtörölgette s dadogva szólt: - Ügyek mondja: áldozz két harmadfű vasderes kancát, két kis érintetlen kancát vezess elém. Az ő húsát, az ő húsuk illatát kegyesen fogadom, szívesen veszem. És Temir kán mondja: áldozz messze földről, víz mögött fekvő földről érkezett pej paripát, az ő húsát, az ő illatát szívesen veszem, kegyesen fogadom. Fiacskám, zömöklábú, barnaorcájú növendék fiacskám, árva magzatocskám, áldozz vizen túlról hozott tüzes paripát nekem. Akkor a sérelmet elfeledem, a csúfságot megbocsájtom, téged magamhoz engedlek, szavad meghallgatom, álmodat betöltőm, akkor fiamnak nevezlek. Ojbarsz töprengett. Két harmadfű kancát könnyen talál a vasderes ménesben, de honnét kerít olyan paripát, amit nagy vizen túlról hoztak? Nagy víz, nagy víz... A Balaton! Csak egy lovat hoztak onnét túlról, a túlsó partról. Az ő kedves lovát, öregapja ajándékát, szemefényét, büszkeségét. Azt a lovat kívánja Temir kán. Fejét lehorgasztotta. Könny szökött a szemébe. Mióta megkapta, minden nap megnézte a tüzes kis lovat, nem rugdalták-e meg a többiek, nem sovány-e, nem bogáncsos-e a szőre, tépett a farka. Elgyönyörködött karcsú s mégis izmos alakjában, könnyű járásában, vékony, száraz, okos fejében, nagy, kidagadó, égő szemében. Milyen ringva lép, hogy suhogtatja dús farkát, rázza hosszú sörényét, hogy villog a tekintete. Tehetetlenül rogyott a tuskóra, tenyerébe temette arcát, szemét szorosan, nagyon szorosan behúnyta, hogy szinte fájt. Jaj, nagyon szomorú volt most. Ordítani tudott volna bánatában. Rémülten vette észre, hogy olyasmit gondolt Dzsidről, amit nem volna szabad. Hátha ez a Dzsid nem is igazi, csak afféle hamis táltos!? Hátha csak teszi a révülést, csak fondorkodik, mint tyúkok közé került ravasz, tekergeti magát, rünnyög s az istennek rá sem hederítenek? Talán nincs is istene?
35
De nyomban ijedten hessegette el magától a gyanakvás és kételkedés mérges darazsait s lesütött szemmel, bűnbánó képpel ült ott. De hiába! Eszébe jutott egy őszi alkonyat, amikor Gulácson, öregapja szálasán ült egy tuskón s akkor is táltossal, Apsával beszélgetett. Szemközt az Áldóhegy szürke sziklái emelkedtek vaskosan, súlyosan, s a hegy lábánál egy tót pap kunyhója látszott. Apsa a tűzesőről, a sárkányról s a Bak rémült futkosásáról szólt neki, az égi jelekről s az ember korabeli világot megelőző eseményekről. Előtte volt Apsa borostás, kicserzett, szíjjas ábrázata, nagy szőrös keze, amint a térdén feküdt, hol nyugtalanul rebbenő, hol vidám, hol csúfondáros szeme s félig mosolygó, félig szenvedő, vékony ajka. Ünnepi, tiszta fehér ingére, széles övére, az övéről csüngő rováspálcikákra is emlékezett, sőt jobbkeze csonka ujjára is. Ime, Apsa táltos azt mondta, hogy a nagy pusztulás óta alig születik leány, csak fiú támad seregestül, mert Tengri pótolja a veszteséget. Ez a Dzsid meg azt hajtogatja, hogy nincs, ki harcoljon, nincs ki parancsoljon. Kipusztít bennünket Tengri, mert semmibe vesszük a törvényeket. - Apsa mondá, - suttogta, magyarra váltva a szót - hogy a nagy pusztulás óta csak fiak születnek s lányok nem. - Hol? Ugyan, hol? - kiáltott Dzsid s körültekintett, mintha keresné, hogy ugyan hol születnek olyan seregestül azok a fiúk. - Mondám, tégy számvetést. Vedd szerbe űket. No? Apsa kedég bülcs férfiú. Híre meghaladja faluja határát. Nyilvánvaló, hogy nem értéd szavait. Gondolkozzál csak, mit monda még? Ojbarsz összevonta szemöldökét. Erősen gondolkozott. Szinte hallotta, mint csordogálnak, gyöngyöznek Apsa vékony ajkáról a szavak. - Ha nem vétköztünk lönne mi es Tengri ellen, ha föl nem fúvalkodunk vala, nem esött lönne szörnyű gyalázat rajtunk teuton földön s nem vész vala oda válogatott férfiaink serege s büszke fejödelmünk, Eribülcsü s Lél úr, - mormolta Ojbarsz. - No, ládd-e! - ripakodott rá Dzsid s majdhogy föl nem szúrta a szemével. - S te vétközél! S fölfúvalkodál! Tudván-tudod, hogy kapgán fia vagy, nem törődél hát tiltásomval s bétörél istenke házába. Látod! Hát még mit monda Apsa? Gondolkozzál csak. - Úgy löhet, néköd kell visszaszöröznöd, valamit az atyák elvesztögettek, - szemelgetett a régi beszélgetés csillogó szavai között a fiú. - S lásd, - korholta megint kozár nyelven Dzsid, mindúntalan kiragadva magát a fiú magyeri nyelvéből, mert haragjában különösképpen nehezen beszélt a szabadosok nyelvén, - te, akire annyi nagy tett vár s akire fél ország tekint, te, te... Haragosan nézett Ojbarszra, mintha látná szíve mélyén az alattomos furkáló érzést: a kis pej kancát, a kis pej kancát adjam áldozatra? Jaj, meghalok érte! Komoran szólt: - Öregapám, Bese apa adá... Ulyan a járása, mint az páváé. Farka söpri a földet, nyaka, miként hattyúé, szöme, miként csillag ragyogása... Vaj, miért kévánja tűlem éppeg ezt az Isten? - Rágja májadat, ugy-e? Kénoz, ugy-e? Szenvedj csak.
36
Hiába volt minden erőszak: kibuggyant a könnye. Szégyen ide, szégyen oda, le is pergett széles, sebhelyes arccsontján, barna bőrén, lepergett piszkos ingére. S bizony, nem volt ő férfiú, mert a két könnycseppet több nagy, kövér könnycsepp követte, könnypatak, mint mikor nyári zápor idején csurog a víz a sátor nemezéről. - Ríjj hát s forgasd elmédben, valamit mondék, - szólt csöndesen Dzsid s otthagyva a fiút, beballagott a kunyhójába. A dobot nagy szeretettel szorította széles mellére. * Elkóborolt a környéken, mint akit túlvilági hatalom szállott meg. Nem találta helyét. Bejárta a tavaszi szélben gyorsan száradó dombhátakat, de nem látta a szántogató szabadosok lassú fehér ökreit, az emberek »Hiii! Hiii!« kiáltásait nem hallotta. Betörtetett a rengetegbe s oda sem hederitett a könnyedén iramló mókusoknak. Sarat dagasztott szépen hímzett puha bocskora, ág kapott lobogó ingújjába. Homlokát verejték lepte, kerek fésűvel lefogott hosszú haja megbomlott. Legjobb lenne meghalni, - gondolta s nem szabadulhatott ettől a kínzó vágytól. Úgyis el kell pusztulnia rövidesen, hiszen aki megsérti az istenke házát, vagy az áldozóligetet, megbetegszik, vagy medve tépi szét. Riadtan nézett a sűrű tölgyerdő zeg-zugos mélyébe, ha tuskót, nagy, mohos követ látott, megdermedt a szíve, azt hitte, itt a medve. Tudta, hogy nem védekeznék ellene, mert az istenke küldi. Dzsid tudja, miért kellett meghalnia az anyjának. Miért kellett leányt szülnie. Csak ketten tudják, ő, meg Dzsid. Szerette volna kikiabálni a világba: miattam szült leányt az anyám, miattam halt meg, miattam fordította el arcát Temir kán az áldozat illatától, miattam győzött Kajár kán akarata! Ámde lehetne segíteni még a dolgon. Oda kell adni Ügyek bálványának két vasderest, Temir kánnak a gyönyörűséges pej kancát. Szemefényét. Anyját az sem támasztja föl, Kizil-gülböl így sem lesz fiú, de neki megbocsáttatnak bűnei s ha megnő, jóvátehet mindent. Hatalmas lehet, megtörheti az ellenség hatalmát, szolgaságra vetheti a teutónokat, elűzheti a kereszt varázslóit, megnyerheti Tengri s az istenek jóindulatát, meggyőzheti Küldis akszin szívét, aki a magyeriak sok bűnének láttára nem ád fiakat a nőknek, hanem csak lányokat s elfordítva orcáját Ügyek népétől, a jobadzsikat áldja meg szaporasággal s erős fiúivadékokkal. Apsa komor szavait forgatta elméjében: »Mire te férfiú lész s öregapád sirjába száll, ellepik ez földet am fekete-csuhás ürdüngösök. Így győznek meg münket, fiadom, így... Legázolánk űköt s uralkodunk rajtuk s űk, e gyalogok, vigyorgának, kitárák karjukat s földig hajlának. Csöndességben vagynak... Rossz vége lesz ennek, rossz ám, addig kell megfujtanod az kélgyót, amég meg nem mart, hiszön mérgét vérödbe bocsátván, már hiába ölöd meg...« Ojbarsz a tópart sűrű, száraz, szélmarta nádasához érkezett. Belépett Gödény bátya, a halász nehéz bodony-hajójába s elfeküdt a fenéken. Most érezte csak, milyen fáradt. Feje alá kulcsolta a karját s egykedvű bánattal nézegette a füstszerűen gomolygó felhőket. A vízről vadrucák hápogását, szárnyverdesését hallotta, vígan kergetőztek a jégtől szabadult vizén. Távol magános sirály vijjogott. Hogyan menekedjék meg az Isten kezéből? A kígyó mérge a vérébe nyilalt, anélkül, hogy hederített volna rá. Mert odaát, Szalában, öregapja falujában s le, egészen Vashegyig egész tömeg szabadosházat, meg rabszolgakunyhót látott, amelynek ormán kereszt ágaskodott. Bese apa még ahhoz a tót ördöngöshöz sem mert nyúlni, aki annyi bajt hozott a fejére. Mennyi újhitű van arrafelé! S nem pusztítja el őket Tengri. 37
Itt azonban Tengri hatalma nagy. Dzsid ereje legyőzhetetlen. S neki bűnhődnie kellett anyja elvesztésével, húga születésével. Nemcsak neki, anyjának is, aki szülte s apjának, aki nemzette. Vacogott a foga, fázott. Összekuporodott fektében, oldalt vetette magát, a csónak vén, megfeketedett oldalára meresztette szemét, körmével kapargatta a fát, mintha mindenáron ki akart volna vájni belőle valamit. Csak ketten tudják, hogy bűnös: ő, meg Dzsid apa. És ha oda nem áldozza a két vasderest, meg a pej kancát, nyomorultúl vész el. Töprengett: ugyan hogy vihetne végbe az áldozatot apja tudta nélkül? Hiszen még nem áldozhat. Ha megparancsolná a lovásznak, hogy fogja ki a három lovat, megtenné, a kapgán fiának engedelmeskednék. De hogyan áldozhatna? Meglapult a csónak fenekén s átadta magát marcangoló tépelődéseinek.
38
5. A vendégek fölcihelődtek, a sátrakat elbontották, a szekereket megrakták, indulásra készen fogták a legények a kantárszárat, hogy nyeregbe vessék magukat. Balsam mégegyszer bejárta a szállást. Itt maradt volna szívesen akár őszig, ha nem nyugtalanította volna a maga otthona. Hiszen a képmutató besenyő szolgálóra, Güzüre kellett bíznia a házat. Játék ötödik hónapjában van, Szerető Isten tudja milyen bosszút forral, mert Bese úr visszalökte a szolgaságba, ahonnét vétetett. Ki tudja, talán már emberhalál is történt, talán tűz emésztette meg a szállást. Vagy összebújt az a ribanc valami gyalázatos boszorkánnyal, például Csipás anyóval a megrontatja a szállás állatait, betegséget támaszt, patkányt, egeret szaporít... Jaj s mennyit lopnak, míg ő nincs odahaza. Panaszkodott is a lányainak. Fekete csúfolódott rajta: azt hiszed, mondta, megáll a világ forgása, ha te kihúzod a lábadat hazulról? Csak baj lehet, ahol te nem vagy? - Nyughass, anyám, olyan vagy, mint a halálmadár! De lám, itt is halál esett, mert nem jött el Gyöngyhöz. Ha ő itt lett volna, nem halt volna meg. A táltos rosszul értette a sugallatot: Kajárnak kellett volna áldozni, hogy el ne vigye Gyöngyöt. Későn hozták meg Örömes szülét. Mindez nem történt volna, ha ő itt van. S újra meg újra sírvafakadt és emlegette Gyöngyöt. - Jól tudom pedig, - mondta, - hogy nem szabad szólnom róla, nehogy visszajárjon... De nem tudok parancsolni anyai szivemnek. Bement Bese apa sátrába s mélyen meghajolt előtte. - Uram, édes jó uram, vigyük magunkkal azt a szegény kis árvát, - kérte szeliden. - Miféle árvát? - csodálkozott Bese apa, fölriadván szunyókálásából. Gyakran elszenderedett napközben is, noha éjszaka álmatlanul üldögélt és elmélkedett ágyán. - Hát azt a kis árvát, Gyöngy árváját. - Leány, - morogta Bese apa s megint behunyta a szemét. - Mégis Tengri adta. - Bár ne adta volna. - Ha megnő, szülhet még fiakat, hallod-e. - Ez igaz, - hagyta rá nyomban. Fölült, megtörölgette lecsüngő deres bajuszát, harákolt, lábával a bocskorát kereste. Balsam, mint régen, letérdelt s gyorsan ráhúzta a bocskort ura lábára. Térdeltéből nézett fel rá, vajjon helybenhagyja-e, amit kér, vagy sem. - Hadd legyen hát, - bólintott. - De ha Játék is leányt szül, valamennyiteket kiverlek a házból. Mert az már egy kicsit sok lenne. - Fiat szül, én tudom, - bíztatta Balsam s odafektette az arcát egy pillanatra Bese apa térdére. Akkor hát induljunk is nyomban. De azért mégsem indultak nyomban, mert Balsam újra megvizsgálta az éléstárat, a főzőházat, a sörfőzőt, a hombárokat, a sót, a ruhatartó koporsókat, az ékszeres ládákat. Már türelmetlenül topogtak a lovak, nyújtogatták uszályos, füstös nyakukat az ökrök, ütögették össze sarkukat a 39
katonák s dörmögtek: nem tud elindulni! Gyükeret verünk ett, ni! Balsam még egyre futkosott. Nem tudott elválni a helytől, ahol a legkisebb lánya pihen. A gyermek dajkáját is föl kellett készíteni. S mert a dajka nem mehetett a fiacskája nélkül, hát a fiacskáját is. Azt sem lehetett kívánni, hogy itthagyja az urát. Őt is fölkészítette hát. De neki is el kellett búcsúznia apjától-anyjától, öregapjától-öreganyjától, nénjétől, húgától, ángyától, süvétől. Meg az urának is. Mindez nagy lótás-futással ment végbe, mert a dajka lent lakott a faluban. A fél falu rívafakadt, a szabadosok kisírültek kunyhóikból, fölvonultak a hegyre, meg a hegy felé vezető útra, hogy lássák az úri nép indulását s az árva csecsemő dajkájának családostul való elköltözését. Tar Szerind elkísérte Bese apát egy darabon, le a Nagyberekig. Még az úton is erősen tanakodtak a nyeregben. Ojbarsz szívesen megszökött volna a búcsúzkodás ünnepi hajlongásai, ölelései elől. Majd a szíve szakadt meg, amikor öregapja, vállára téve súlyos kezét, jól a lelkére kötötte, hogy viselje gondját a kis pejnek, lovagoljon minden nap, gyakorolja a vívást, nyilazzon gyakran, hogy derék kapgán váljék belőle annakidején. Visszanyelte könnyeit, sápadt arcát elfordította s lenézett a földre. - Beteg ez a fiú, - mondta Balsam, amikor párnás mellére ölelte jó vastag, meleg karjával s kétfelől megcsókolta az arcát, majd tenyere közé fogva eltolta magától egy kissé. Karikás a szeme, rosszkedvű. Csak tán nem lepte meg valami! Ojbarsz erősen tiltakozott. Türje legyintett: - Semmi az, anyám. Most változik, nemsokára avatják. Valami lány után eped. Úgy-e, fiú? Mindnyájan nevettek, azután nekivágtak a süppedő úttalan útnak. Az udvar most egyszerre üressé, idegenné vált. A szolgálók nyomtalanul eltűntek, csak boldog lefetyelésük hallatszott a főzőházból. Karvaly bátya hazament a kunyhójába. Az ól előtt Boka ült s nagy szorgalommal szögeket vert egy rövid ostornyélbe. Ojbarsz odament, mellé ült a hosszú faderékra. Szótlanul nézte, ahogy a legény ügyes ujja fürgén bánik a szép vörös rézszegekkel s a kicsiny kalapáccsal. A szögek kígyót ábrázoltak, amint körültekerődzik a nyélen, szájában virágszálat tart. Még három virágszál látszott a nyélen, meg Tar Szerind tamgája a kígyó gyűrűbe csavarodott farkánál. - Hát elmönének, - mondta a legény, megforgatta a készülő ostornyelet, félszemét összehunyorítva gyönyörködött művészetében. - El. - Münk meg itt maradánk. - Itt. - Szegény akszin. Ü sem alétja vala még egy hónapval ezelőtt. Ojbarsz arca megkeményedett. El akarta titkolni kínzó érzéseit s megijedt, hogy nem sikerül. Hiszen oly jó lett volna mindent elmondani ennek a legénynek. Vagy akárki másnak, aki megértené és megbocsátaná. Szorgalmasan veregetve a fényesfejű szögeket s olykor-olykor eltartva magától a remekművet, hogy összecsípett szemmel gyönyörködjék benne, Boka azt fejtegette, hogy Uszár, a fejedelem követe, jól ittmaradt mindenestül. Lovaikat Karvaly bátya legelőre verette a Csillagoshegy alá, ott ugyan kereshetik, öt szolgálót rendelt a kísérők vigasztalására, olyan enni-innivalót adat
40
nekik, amilyet a kagáni szálláson sem álmodtak. Szinte egész nap a vendégházban hevernek, esznek-isznak, horkolnak, éjjel a lányokkal cicáznak, igazi úri életük van. Azt is elmondta, hogy egyikük, valami Temird fia Magos, azt magyarázza, hogy kresztyén világ lesz már országszerte hamarosan, mindenütt azok kerülnek uralomra, akik az igazi hitet vallják, az óhitűeknek pedig leáldozik. Mert a fejedelmi házban mindenki látja, hogy Jézus Úr, meg az igaz Isten erősebb valamennyi régi istennél s az újhitű papok erősebb igéket tudnak, mint a táltosok, baksák, orvosok meg javasok. Széltében-hosszában emlegetnek egy öregembert, akit eddig Pügambár szolgált s amikor keresztvízbe állott, a gonosz lélek úgy elővette, hogy tajtékot túrt, fetrengett-tekergett a földön, üvöltözött. De mégsem tudott ellentállni az igaz hit papjának s rettentő bőgéssel eltávozott belőle. Ezt az öregembert, bizonyos Maradék nevezetű utolsó sarját egy nagyhírű táltoscsaládnak, Temird fia Magos saját szemével látta. Így beszélt a világ dolgairól Boka s a fiú egyre figyelmesebben hallgatta. - Azt es mondik, - folytatta a lovász belemelegedve a mesélésbe, - hogy már nincs messze a velágnak végi, hallod-e. Hogy valamikor betelik az ezöred, Jézus Úr születésinek évfordulója, meghasad az ég, lehull a Nap, meg a Hód, meg valamennyi csillag, tűzözön áraszti el a fődet s eljün Jézus Úr ítélni elevenöket s hóttakat. S a hóttak mind kikelnek sérjukbúl s Jézus Úr elejbe járulnak ítéletre. S vége leszen ez velágnak örökre. - A holtak nem támadnak föl, - legyintett komoran Ojbarsz. - De azkor ügön! - erősködött Boka s nyomatékul nagyot ütött a kalapáccsal az ostornyélre. Ippen ez Jézus Úr ereje. S mindnyájan, valakik fődben vagynak, zörgő csontval s fehér lepedőben sorjáznak velág minden tájárúl Jézus Úr elejbe s vele együtt az Égbe, Öregistenhöz. - Csak régi nagy kagánok s bülcsek járultak Tengri elejbe s élnek ott örökké, - torkolta le Ojbarsz. - Nem szégyönölöd magad, te ostoba? Csak azok élnek örökké Tengri aranyháza közelében, akiknek a bálványát sohasem ássák el, hanem messze földön hírösök, hatalmasok, áldomást mívelnek számukra s űk kegyösen fogadják az áldomás füstjét s illatát a könyörögnek éröttünk Tengrinél, Temir kánnál, Küldisnél s megrontják Kajár erejét s a betegségök hatalmát. De a többi... valakiknek bálványát halála után esztendőre elássák, sohasem támadnak elő az Alvelágbúl s olyan kicsinyök lesznek, mint a vízibogár s végezetül elenyésznek... Es némák maradnak, tesznek-vösznek, szűnek-fonnak, főznek, mosnak s varrnak... Es soha, soha meg nem szólalnak immár többé... Alvelág fekete mezein járnak, fekete erdeiben bolyonganak, fekete házaiban lakoznak... Es csöndesség árad le rájuk... Es többé... Egyre nehezebben, görcsösebben lökte ki a szavakat, szaporán pislogott, elfordította arcát. De végülis nem tudott uralkodni magán, könnye kicsordult, kezefejével megtörölte a szemét, vállát hangtalan zokogás rázta. Mert látta anyját, Gyöngyöt, amint az Alvilág néma árnyai, névtelen ősök fogyadozó-sorvadozó »izei« között maga is fogyadozó árnnyá, izzé válva kilép az alvilági ház küszöbén, tenyerét a szeme elé tartja s elnéz messze-messze... Mert nem igaz, hogy Tengri aranyháza közelében lakik, nem igaz, hogy az áldozati állatot maga vezette Tengri elébe, nem igaz, hogy közelről látja Napasszony vakító hajfürtjeit, kápráztató orcáját. Mindezt csak vigasztalásul mondották. Bálványát esztendőre elviszik az asszonyházból, eltemetik s akkor Gyöngy nem lesz többé soha, soha. Ő pedig, Ojbarsz, Gyöngy kedves fia, mielőtt még eltemetnék anyja bálványát, meghal. Betegség lepi meg, vagy farkasállat tépi szét. Boka szánakozva nézte a zokogó fiút. Maga is nagyot sóhajtott. Zavartan forgatta-nézegette a kalapácsot, majd a cifra ostornyelet, mintha rovást akarna olvasni róla, de csak a fejét rázogatta. Végül letette a nyelet, megpödörgette szúrós kis bajuszát, torkát megköszörülte s vigasztaló szavakat keresett. 41
- Ne réjj, kisuram, - kérte csöndesen. - Meglásd, te még megéröd, talám én es, hogy elérközik ama forduló s föltámadnak a holtak s köztük anyád es... Jézus Úr s Bódogakszín anyánk nem feledkezik meg az áldozatrúl. Mert szépségös harmadfű csikót hozának s ölének néki... - Temir kánnak, Világvigyázó nagy kánnak ölék s nem Jézus úrnak, - zokogta Ojbarsz még könnyei között is tiltakozva Boka szavai ellen. - No, hát ama Temir kán, az sömmi. Világvigyázó az ügön, avagy másképpen jóságos Aranyfejödelöm, az ügön. Meg Bódogakszín, szépségös-jóságos Bódogakszín, az ki a gyermököt adja, az anyát megóvja, verágot, kölest, gyümelcsöt ád nekünk, az ügön. De nem egyebök ám űk, mint Jézus Úr, meg az ű kegyösségös anyja, Égnek nagyakszínja. S űk nem feledik az áldomást, ne félj. Ojbarsz nem tűrhette tovább Boka szavait. - Ostoba vagy, tompa vagy, lüke vagy, - kiáltott rá keményen. - Vaj, ha áldozhatnék Temir kánnak gyönyörűségös pejkancát, miként kévánja s Ügyek istenkének harmadfű vasderes csikókat! Vaj, vaj neköm! El kell vesznöm, nem vagyok még avatott! Fölkelt a faderékról s tenyerébe temetve arcát, lábát nehézkesen húzva elballagott, Boka pedig szomorúan, mélységes aggodalommal nézett utána. Ojbarsz ezen a világos, enyhe, tavaszi délelőttön, amikor olyan üres és idegen volt a tágas udvar s olyan álmos kullogással ődöngtek még a munkátlan ebek is, mintha nagy bánat nyomná őket, nyugtalanul, komoran, könnyeit erőszakkal visszafojtva lépett az asszonyházba. A szép faház közepén halkan pattogott a tűz. Ojbarsz megkotorta, vetett rá néhány darab fát abból a halomból, amit csak halott számára égő, vagy áldozati tűzre szabad tenni, lévén a szent ligetek fájának hulladéka, aztán óvatosan körülnézett. Minden zúg, minden szőnyeg, minden láda, állatbőr, minden faragott gerenda az anyja emlékét sugározta felé. Gyöngy ágyán ott állt bálványa, szépen felöltöztetve sötétvörös-szegélyű fehér ruhába, fején leomló fehér szilek... Mereven állott a bábú s közönbösen bámult Ojbarszra. A fiú térde reszketett. Odament az ágyhoz, leült, arcát a vastag medvebőrre hajtotta, jobbjával átölelte a kis bálvány fejét s kesergő szavait belesuttogta a ház süket csendjébe. - Miért menél el, miért hagyál el szörnyű bűnömben, anyám? Vaj, ha te élnél, megsímogatnád fejemet s tudom mondanád: ne keserögj, fiadom, jó fiúcska vagy te, nem akartál rosszat az istenke házában! Kelj föl, anyám, kelj föl, mondd csak egy szóval es, nem miattam veszél. Csend volt köröskörül. Sokáig ottmaradt Ojbarsz a medvebőrre dőlve. Olyan forrón kívánta anyja vigasztaló szavát, hogy szinte várta: mégis megszólal majd. Aztán arra gondolt, hogy anyja lelke már nincs itt, betakarták a ház oldalán vágott nyílást, megfüstölték a házat nyírfaháncs füstjével, megülték torát, elűzték árnyát, rászánta magát a nagy útra az Alvilág néma szigete felé. Nemsokára érte is eljön Kajár követe s elviszi az Alvilágba. Úgy gondolt most vissza arra a koratavaszi napra, mikor az első sirállyal a nyírliget felé futott, mint egy régi-régi boldog álomra. Milyen gondtalanul hágott fel a hegyoldalon, hogy ropogott a maradék hó, amikor belevágta a bocskora sarkát, milyen zöld volt a Balaton odalent a mélyben s milyen nyers szaga volt a hóvirágnak. S ilyen korán kell pusztulnia, nem lehet kapgán, nem gyűjthet sereget, nem vonulhat a tengerig, nem sújthatja le a hatalmas ellenséget.
42
Gondolatai elkalandoztak. Emlékezetébe visszatértek a beszélgetések, amiket apja sátorában félálomban hallott. Az öreg kagánra szórt szidalmak, az elégedetlenség csúfondáros kifakadásai, a tervek... Különös szavak csengtek a fülében, amiket nem értett: Ostmark, Karantán mark, a kaiszár fenyegető intézkedései... Ó, jaj és ő sohasem kerül férfisorba, sohasem mutathatja meg hatalmát! Végre lecsillapodott a kétségbeesése. Fölkelt és megkereste Filest. Pajktársa térde közé fazekat szorítva ült a kunyhó előtt s fakanállal kásáshúst méregetett. Balkezében nagy darab kenyér, abból időnként harapott egy-egy falást. Amikor meglátta Ojbarszot, nevetésre húzta a száját. - Mi lel? - kérdezte. - Gyere, falj te es. Ojbarsz leült, elnézegette egy darabig, hogy emelgeti a kása közül a húst Files, de nem volt kedve enni. - Ha meghalok, - mondta tettetett egykedvűséggel - íjjam s tegzöm legyön a tiéd. - Jól vagyon. - Kutyámot es néköd adom. - Hon lesz már az a kutya! - Lovamat, a pejt, szinte reád hagyom - folytatta alig hallhatóan. - Jól vagyon, - ismételve Files nagyot nyelve, hogy szinte a könnye is kibuggyant. Ojbarsz bosszúsan látta, hogy Files nem éri föl ésszel az ő nagy szerencsétlenségét. - Talizmánom es legyen a tiéd, akit tűled kapék, - mondta erős hangon s rászögezte ferde szemét Filesre. - Csak tám nem kévánsz meghalni? - bámult el Files. - Hamarost meghalok. - Mért? Beteg vagy? - Nem vagyok. De tudom, meg kell halnom. Nagy bínöm miatta. Files szaporán félretolta a fazekat, száját ingújjába törölte s közelebb csúszott Ojbarszhoz. - Mit mívelél? Mit mívelél, he? Megölel valakit? Aj, kit ölél meg, he? - Megölék valakit, - bólintott Ojbarsz s reszkető újjal kapargálta a bocskorát. Riadt csend szakadt rájuk. Files elsápadt, rázta a fejét, nem akart hinni a fülének. Ojbarsz is sápadt volt, ajka lebiggyedt, válla előregörnyedt, mint aki elbírhatatlan terhet hurcol. - Kit ölél meg? - suttogta Files. Ojbarsz hallgatott. - Tám Kajlát, a bivalyost? Ojbarsz megrázta hosszú haját. - Tám Jámbort? Kapocsot? Valamelyik szlúgalányt? Picurt? Vagy Lustát? - találgatta Files. De Ojbarsz csak a fejért rázogatta. - Mondd hát, istenkéjét annak a gyimó fejednek! - fakad ki a pajktársa türelmetlenül s fölugrott ültéből. 43
- Files, - kezdte akadozó, síri hangon Ojbarsz. - Sohasem leszök én kapgán. Sohasem leszöl te ezörnagy, de még száznagy sem. Nem szerzök seregöt, nem vonulunk Nyugatra, nem érjük el a tengört. Esztendőre, Files, belébotlom én es az gödörbe, én es... Mert én megölém anyámat. Most hát kimondta. Kezével eltakarta arcát, nagy-nagy bénaság szakadt rá, de mintha meg is könnyebült volna. Mélyet lélekzett. - Kajár kán követe megjün érettem, - folytatta a tenyere mögül s nem tekintett Filesre. Bajomnak nem lesz orvosa. Hacsak oda nem áldozom Temir kánnak két vasderest. Ügyek istenkének a pejkancámot, azkit öregapámtúl kapék. A tanácstalan Files egy darabig kétségbeesve bámulta Ojbarszot. Legszívesebben elfutott volna a közeléből. Azt mondja ez a szerencsétlen, hogy megölte az anyját. Ha igaz, még ő is bajba kerülhet. Tar Szerénd fia hiába ivott vele közös kupából, hiába cserélt talizmánt, mégis más, mint ő. Talán jobb is volna, ha nem ismerné. Hiszen ő csak jobadzsi, szegény szabados, nem rabszolga ugyan, de nem is úr, Ojbarsztól néha félnie kell. Egyszer dühében Kurtát, Gödény halász fiát, mert nem akart vele kacsára vadászni, félholtra verte. Egyszer pedig egy borzot csupasz kézzel addig vert egy faderékhoz, míg ronggyá nem szakadt. Ha lovagolt, Files foga közé harapott nyelvvel figyelte. Vágtában leugrott a nyeregből, meg megint visszaugrott, féllábbal függött a kengyelben s úgy odasímult lova oldalához, hogy a másik oldalról nem is lehetett látni. S örökké seregről, hadjáratról, tengerről, kincsről, fölégetett országokról, bosszúról, fölkoncolt nőkről s elhajtott rabokról beszélt. Még a nyelve is más volt, reggeltőlestig tudott beszélni azon a kemény, köhögő hangokkal teli nyelven, amin Dzsid az idéző éneket kiáltozza. Isten neki is Tengri kán, mint Szerind úrnak, az Aranyfejedelem neki Temir kán s Vasfejedelemnek hívja, Boldogasszony helyett Küldist emlegeti. Most meg azt mondja, megölte az anyját. Holott Boldogasszony ágyán halt meg Örömes szüle keze között, mindenki tudja. Így tépelödött Files, de nem ment el, csak álldogált s rémülten nézte Ojbarszot. Ez meg, mihelyt az első szót kimondta, szeretett volna beszélni, beszélni akár három éjjel - három nap. Megfogta Files ingujját s erővel elvonszolta a nagy veremtető mögé, ahol bizalmas tanakodásaikat szokták tartani, vasmarkával lenyomta a köpcöstermetű fiút egy köre s megállt előtte. Azután a sápadt, riadozó Filesnek rendre elmondta, hogyan lőtte az első sirályt az idén, hogy vitte a ligetbe, hogy taszította félre a táltost, hogy ment az egyházba s miként akasztotta föl a madár bőrét. Ezután pedig meghalt az anyja s neki is meg kell halnia, ha engesztelő áldomást nem tart Temir kán s Ügyek apa bálványának. - De hugyan? Mondd hugyan? Avatatlan vagyok, nem áldozhatom. Csak apám áldozhatnék, de azkor megtudná s megölne. Csüggedten ült ismét vissza s mindkét kezével a hajába túrt. - Hátha azkor áldoznál, mikor apád nincs itthon? - töprengett Files. Egyik lábával erősen taposta a másikat, mint olyankor szokta, ha nagy gondban van. - S ha megjün? S kérdi, hol a pej? - Megmondjátok, hogy az táltos föláldozá. - S ha Dzsid apa megmondja, miért áldozá? - Hm, ez igaz. Igazságod vagyon. De ha megkérnéd, ne áruljon el? Hallgasson bínödrül? - Nem tönné meg. Néki az istenkéje parancsol. - Hát... hát...
44
- Nem tudom, nem tudom! - túrt megint a hajába Ojbarsz kétségbeesetten. - Nincs mit tennöm, el kell vesznöm. S megint kicsordult a könnye. - Tudod, mit? - kapott hirtelen észbe Files. - Ugorj meg. Fuss öregapádhoz. Eredj által az Bolotinon. - S vigyem magamval az két vasderest, meg az pejt? Te barom. - Nem, hanem elébb áldozzál s azután fussál. - Még jonkább utánam ered s megöl. Files olyan kínban volt, hogy homlokát kiverte a verejték. Jobblábával szinte széttaposta ballábán a bocskort. E rossz szokás miatt a bal bocskora mindég hamarabb elszakadt, mint a jobb. Szidták, verték is miatta, de hiába. Úgy tipródott most is, mintha ronggyá akarta volna nyúzni a bocskorát. De hiába, nem tudott okosabbat kitalálni, csak azt, hogy meg kell mondani az egész szörnyűséget a kapgánnak s megvárni, bemutatja-e ő az áldozatot Ojbarsz helyett, vagy nyomban megöli s akkor nem lesz szükség Kajár követeire, - ahogy Ojbarszék Kujt, vagy Kórt, az Alvilág fejedelmét s a betegségek urát nevezték - sem medvére, vagy farkasra. Az istenke bosszúját betölti Szörénd úr. Ojbarsz vinnyogva, szűkölve sírt, mint a csapdába került vad. Isten kezére jutott, nem volt menekülés. Akármerre nézett, keresgélt, szimatolt, forgolódott, mindenütt pusztulás várt reá. Elkeseredve otthagyta Filest, hiszen úgysem lett tőle okosabb. Az ólba ment, megnyergelte Sahint, egy nyugodt, öregedő kancát s kilovagolt az Orda felé, ahol a válogatott ménes legelt.
45
6. Rügyező bokrok között, gólyahírtől aranysárga réten ügetett. A ló higgadt, szapora mozgása, a könnyű délkeleti szél hűvös áramlása, a párolgó föld zamatos illata könnyített egy kissé a lelkén. Sarkával biztatta a lovat s mellében öröm csiklandozott, érezte, hogy az okos állat ügyesen engedelmeskedik akaratának. Eggyé vált a lóval s mert ez vidám volt s örömmel futott, tág orrlika mohón szívta a szabad tavaszi levegőt s hosszú farka suhogva legyintgette Ojbarsz combját, ő is megvídámodott némileg, testébe át áramlott a paripa felbuzdult vérének forrósága. Egy szikkadt dombháton Uszárral s egyik társával találkozott. Gyalogosan taposták a selymes füvet. Bekecsük szárnyát lobogtatta a szél. Kucsmájukat jól a homlokukra vágták, arcuk dühös volt. - Szerind fia! - kiáltott Uszár fojtott hangon. - Hát csak így, gyalogosan kell kajtatnunk lovaink után? - Köszöntelek, Kizik fia, - mondta Ojbarsz s homlokához emelte jobbját. - Mért nem vevél lovat az ólbúl? Vagyon ott elegendő. - Bizony, veszek is, ha meg nem lelöm a magaméit, - fenyegetőzött Uszár. - De majd tolvajt kiáltotok s szégyenben maradok. Ojbarsz visszafogta a lovát. - Hát hol vagynak? - Tudja az a magosságos Egekben lakozó Tengri meg az a jóságos Szűzmária! Dvornyikotok mondá, igen rossz bűrben vagynak, legelő s pihenés kell nékik s elviteté. Most meg nem lelik, vagy nem akarják meglelni. Elbitangoltak akkora legelőn, annyi ló között. Ki tudhatja, cincogá az vén bínös, ennyi ló között? Vagyon kapgán urunknak ezrivel. Eridjetek s válogassátok ki magatok. Lekapta prémsüvegét, dühösen megrázta fonatos fejét. - Ezírt nem szeretek ín követsígben járni, - dörmögte elkeseredetten a kísérője. - Vagynak házak, ahunnét nem mehet el az ember, - folytatta Uszár. - S még hun vagyunk Branátúl, Telenátúl s mikor fordulunk vissza. - Áldott vendígsíg. Lelkemet kiteszem, annyit kutyagolok. - Ha meglelöm, bévezettetöm lovaitokat, - igérte Ojbarsz s tovább ügetett. A Nap kisütött s elárasztotta aranysugaraival a környéket. Balról a Balaton kéklett, az Ég kibontakozott a felhők gomolygó takaróiból. Napasszony jóságosan mosolygott a világra. - Ó, Nap, - fohászkodott Ojbarsz s arcát a meleg fényözönbe emelte. - Nem kívánhatja Tengri, hogy elsötétülj örökre! Nem akarhatja, hogy a halál penészes tartományába kerüljek a néma árnyak közé. Hiszen jót kívántam, anyámért áldoztam! Mikor az Orda környékére érkezett s a szárnyék mögül elébe ballagott egy bőringes, lobogó gatyás, kalpagos csikós, erős hangon kiáltott neki, hogy üljön lóra s kísérje oda, ahol a legszebb harmadfű vasderesek legelnek. A csikós fölpattant hátasára s az úrfi jobbjára kanyarodott. Napszítta arcáról nem lehetett leolvasni, vén-e, vagy fiatal. Ferdevágású szeme elbújt sűrű szemöldöke alatt, bajusza lebegett a szélben. Szótlanul ügetett Ojbarsz mellett.
46
- Kettőt kiválasztunk, - mondta Ojbarsz. - Jól vagyon. - Osztán megkeressük a kis pej kancát, azkit öregapámtúl hoztunk. - Löhet. - Szépön süt az Nap, - mondta később Ojbarsz. - Az szépön. - Ett a tavasz. - Ett. - Hát kagán követinek lovai merre vagynak? - Valahun arra, - biccentett fejével a csikós. - Nem lelik. - Űk nem. - Hugyan mönnek hát tovább? - Majd, ha mönnek, lesz lovuk es. Ojbarsz futó pillantást vetett a legelésző lovakra. Ahogy közeledtek hozzájuk, fölkapták fejüket a zsenge fűről, megnézték a jövevényeket, majd nyerítve-horkolva, farkukat lengetve futásnak eredtek s elkanyarodtak balfelé, a Balaton irányába. A csikós hosszút, messzehangzót rikoltott, mint valami madár, megsarkallta lovát s utánuk iramodott. Amonnan már csaholtak a kutyák. Eltöltvén némi időt, Ojbarsz a pej kancát akarta látni. A bujtár most a hegy túlsó menedéke felé lovagolt vele sűrű, vad bozóton a nádas-eres réten át. Egyszercsak gyönyörűségesen ragyogó napfényben fölbukkant egy másik lósereg. Ojbarsz szívére tapasztotta a tenyerét, szeme elhomályosult. A kavargó seregben észrevette a kis pejkancát. Csöndesen legelészett, de mikor meghallotta a közeledő lovasok ügetését, fölkapta fejét, hosszan rájuk bámult, majd fürgén megfordult, hogy futásnak eredjen. - Fogd ki! - suttogta Ojbarsz s maga is megsarkallta lovát, hogy segítsen a bujtárnak. Egykettőre kiszakították a kancát a csapatból, a legény előrenyúlt nyergében, leakasztotta pányváját s beérve az üldözöttet, a nyakába vetette. Szép óvatosan fogta most, egyre közelebb nyomult hozzá, közben megnyugtató szavakat kiáltott neki. A kanca nyerített, hányta-vetette magát, de nem szabadulhatott. - Ó lelköm, gyönyörűségöm, - sóhajtotta Ojbarsz s szívszakadva nyargalt hozzá, hogy közelről lássa. Szemét ellepte a könny. - Istené leszöl, - folytatta hangosan. - Még bé sem törének, szépségöm. Még nem es ülék rajtad. Most majdnem egymás mellett futottak. A kanca középen, ők kétfelől. A pej domború farát sötét izzadtság futotta be, vágtája hosszú volt, karcsú lába gyepcsomókat dobált. Kis száraz, okos fejét vadul hányta-vetette, sörénye lobogott, orralika kitágult, mint egy-egy bögre, szeme dühtől villogott. Ojbarsz szerette volna megölelni karcsú, szépen hajló nyakát, megcsókolni a pofáját, meghúzgálni kis billegő fülét. Haj, micsoda ló ez, milyen lova ez neki! S ezt, éppen ezt kívánja tőle az Isten.
47
- Nem tehetők mást, vállalom, - gondolta. - Legyön Kaira káné. Alkonyodott, amikor hazakerült a szállásra. Fáradt s éhes volt. De elszánta magát mindenre. Áhitatosan fordult a szalai hegyek mögött leáldozó Nap felé, süvegét a hóna alá szorította, belenézett a vörös fényözönbe. Nyugodtan léptetett föl a meredek hegyoldalon, ügetett be a sánckapun. Az ácsorgó őrök fejet hajtottak előtte s ő komolyan biccentett, mint férfiúhoz illik. A vendégházból akkor lépett ki Uszár. - Megvagyon-e lovaitok? - kérdezte tőle, fürgén leugorva a nyeregből s az ólból kisiető Bokának adva a kantárt. - Meg hát, - dörmögte bosszúsan a követ. - De hogy hol, csak ürdüng tudhatja. - Hol járál, kisuram? - kérdezte Boka mosolyogva. - Látom, megizzadt egy küssé az vén Sahin. S te es megvídámodál. - Megnézem az vasderesöket s szépségös pejkancámot. - Miért ugyan? - Istennek szánám űket. Boka megjártatta Sahint, azután bevezette az ólba, hogy derekasan megcsutakolja. Ojbarsz pedig bement az asszonyházba. Sötét volt már idebent. Csak a lassú tűz világított. Gyöngy púpija homálybaveszve kuporgott a sarokban a medvebőrön. A nyakába akasztott gyöngyfűzér csillogott a tűzfényben. A fiú vetett a tűzre, az ágyhoz lépett, leborult a bálvány elé, arcát a medvebőrbe fúrta s halkan, mintha anyjához szólna, ejtegette a gyöngéd szavakat. - Megmondom apámnak, áldozza föl a pejkancát. Bínömet bulcsássa meg Temir kán s Ügyek apa. Semha, semha meg nem szegöm a törvényt. Mindönt Tengrinek ajánlok, életömet es. Ha megtérök Tengrihöz, bálványom előtt pejkancát s vasderest áldoznak unokáim s nevemet énekölik mindörökkön. Áldozatuk füstjét fogadom majd, illatát bészívom majd s szólok érettük Temir kánnál s Küldisnél, nézzön kegyösen rájuk, adjon szép lovakat, kövér barmokat nekik. Nyugodj anyám, vissza ne várj, ne kisérts, ne ijesztgess. Nevedet megemlegetöm, valamég szömöm látja a Napot. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, egész testét jóleső, édes fáradtság árasztotta el, arca égett a széltől. Elaludt.
48
7. Gyöngy orsóval a kezében lépett be az ajtón. Imbolygó járással a tűzhöz ment, lekuporodott, ujját megnyálazva szaporán font. Ügesen pördített egyet-egyet az orsón. Gömbölyded teste szinte kislányos volt, nemhiába nevezte Ojbarsz olyan szívesen »Kisgyöngy«-nek. Most álmélkodva pillantott rá, szíve hevesen dobogott. - Úgy-e, nem menél el? - kiáltotta vígan. Az anyja szelíden mosolygott. - Ugyan, hová mennék vala? - kérdezte. - Eredj, fiadom, hozz be egy kis fát, - mondta aztán. Ojbarsz most nem volt olyan nyűgös, mint máskor, ha az anyja megkérte valamire. Nyomban kifelé indult a házból fáért. Közben tétovázott: melyikből hozzon. Abból-e, amit a halott tüzére s az áldozati tűzre szoktak vetni, vagy a másikból. Homályosan emlékezett, hogy az imént vetett a tűzre a »jó« fából... De miért! Hiszen itt ül az anyja, fon és mosolyog, szelíden szól hozzá, semmi baja. Azt álmodta, hogy meghalt, kibontották a ház oldalát, eltemették, megülték torát, áldoztak a sírján, megjött a kende követe, ma látta odakint gyalogosan... Elmosolyodott a követ bosszúságán... És látta a pejkancát is... Mi mindent nem álmodott s milyen jó, hogy mindez csak álom volt! Akkor hát a szokásos fából hoz. Megindult az ajtó felé. Odakint sötét volt, zúgott a szél, hideg eső vágott a szemébe. Igen, sötét volt, olyan sötét, hogy az orráig sem látott. Félt kimenni, ilyenkor nyargalásznak a gonoszok a szélben, ilyenkor jajgatnak és siránkoznak a holtak kísértő lelkei, fölülnek a fákra, a háztetőkre. Ilyenkor sírnak a halott gyermekek anyjuk után a sírdombokon. Visszahökőlt. Anyja azonban csak mosolygott. - Félsz? - kérdezte csúfondárosan. - Mitől félsz? Hiszen én is onnét jüvék! Habos fehér könnyű szilekje fehéren omlott le a fejéről, bő redőkben takarta a vállát. Sötétvörös, arannyal hímzett töslükje virított, keresztbevetett lábát teljesen betakarta a vörös szegélyű ruha, még a papucsa sem látszott ki alóla. S egyre mosolygott, rövid barna ujjai szaporán pödörgették a fonalat s pörgették az orsót... Szünet nélkül font, font, boszorkányos gyorsasággal, hogy Ojbarsz elámult rajta. Sebesen kapkodott a guzsalyhoz, tépegette a lent, pödörgette a fonalat, pörgette az orsót. - Nem félök, - mondta Ojbarsz s elszántan kilépett az ajtón. Minden porcikája megdermedt. A sötétségből koromfekete bika nézett rá. Mintha vasból kovácsolták volna, fekete és súlyos volt. Orrlyuka gőzt fújt, szeme kihívóan villogott, vastag, bordás szarva elöremeredt. Ojbarsz elsápadt, térde megroggyant. Vadul becsapta az ajtót. - Anyám! Anyám! - rikoltotta kozárul. - Vaj, anyám! - Mi az, fiam? - kérdezte Gyöngy ártatlanul, mint egy gyermek. - A bika! A bika! Odakint áll es les engem! - dadogta Ojbarsz. - Eredj, fiacskám s hozz fát, - ismételte az anyja szelíden és tovább pörgette a orsót, tépegette a lent, pödörte a fonalat.
49
- De a bika... - Eredj s hozz fát. Most már olyan erőteljesen szólt, hogy Ojbarsz nem ellenkezhetett. És mintha az a bika ellenállhatatlanul csalogatta volna odakint. Összeszedte hát minden erejét, ajtót nyitott... És szembenézett a fekete bikával. Igen, ott állt a bika mozdulatlanul a sötétben, tág orrlyuka gőzt fújt, szeme hívogatólag, villogott, villás szarva elöremeredt. Mintha vasból öntötték volna. Ojbarsz ajka reszketett, foga összeverődött. Arcához kapta a kezét, de ujjai közül mégis a bikára kellett néznie. A lángoló szempár lenyűgöző erővel húzta. Az ajtóhoz kapott, hogy ismét becsapja, érezte, ha nem csukja be, ki kell mennie a bikához, ha megöli is. Anyjára nézett. De Gyöngy félrehajtotta mosolygó barna arcát, szelíden tekintett rá, keze szüntelenül pödörgette a fonalat, pörgette az orsót. A szél belemarkolt az ajtószárnyba s kivágta sarkig. Nagyot nyelt Ojbarsz, kezét ökölbeszorította s vad elszántsággal kilépett a házból. A bika lomha mozdulattal megindult előtte. Most már tudta Ojbarsz, hogy miről van szó. Vad félelem szorongatta, lihegett, káprázott a szeme, zúgott a feje, zsibbadozott minden tagja. Sírhatnékja volt, de könny nem jött a szeméből. Kiáltani akart segítségért, de hang nem tört ki a torkán. Csak botorkált a sánckapu felé, egyre a lomhán lépegető bikát nézve s két kézzel fogva selymes hódsüvegét, hogy a tomboló szélvihar le ne tépje a fejéről. Az udvaron áthaladva abban reménykedett, hogy a kapúőrzők észreveszik s elkergetik a bikát, őt pedig visszakísérik az asszonyházba, vagy apja sátorába. Abban is bizakodott, hogy talán összeakad Dzsid apával s ő megszabadítja a bikától. De míg elméje görcsösen kapkodott ehhez-ahhoz, mint fuldokló a sáshoz, lelke mélyen tudta, hogy nincs mentség, követni kell a bikát s meg kell birkóznia vele életre-halálra. S azt is tudta, hogy ő, a surján legényke, pillanatok alatt a bika szarvára s patája alá kerül s ott adja ki madárlelkét, vércselelkét távol minden segítségtől valamelyik sötét, viharvert domb tetején. Nehezen húzta a lábát, de mégis hamar elérte a sánckaput. A berenát keresztbevetették éjszakára, az őrök a cserény fedele alá húzódtak az eső elől s birkalapockát dobálgatva fecsegtek a tűznél. Boka meg Kusáj őrködött ma éjjel. Ojbarsz ismét bizakodott. Ha más nem, de Boka mindenképpen megismeri és megmenti a bikától. A bika zajtalanul s könnyedén, mint a füst, átlebbent a kapúberenán. Ojbarsznak azonban alatta kellett átbújnia. - Ki az? - rikkantotta Boka a tető alól. - Én vagyok, - felelt fojtott hangon Ojbarsz. - Ki az az én? - Hát én, Ojbarsz. - Hová mégy, kisuram? - kérdezte csodálkozva Kusáj is, kilépve a tető alól. - Ni, ott az a bika! Ott men az bika! - kiáltozta vadul Ojbarsz a sötétségbe meredve. A bika megállt s kidüllesztette égő, csalogató szemét. - Fogjatok meg, vaj, fogjatok meg, elvisz! - sikítozta a fiú görcsösen.
50
Boka hozzáugrott és magához ölelte. Nyomban sejtette, hogy túlvilági hatalmak üldözik a kapgán fiát. Félelem fogta el. Kusájért kiáltott, de Kusáj nem mert beleavatkozni a dologba. Ojbarsz kétségbeesett kiáltozására jobban belenézett a sötétségbe ő is és valóban látta a fekete bikát, amint egy vén hársfa mellett állt, vadul rájukmeredt, tág orrlyukából gőzt fújt, szarva ezüstösen csillogott a sötétben. Csodák csodája, Ojbarsz mindenáron szabadulni akart Boka karjaiból, pedig egyre könyörgött, hogy ne engedjék, kergessék el a bikát, vagy nyilazzák agyon. Olyan erővel hadakozott, hogy el kellett ereszteni. Boka sohasem hitte Ojbarszot ilyen rettenetes erősnek. Jól megmarkolta a karját, átölelte a nyakát, de Ojbarsz vadul hánykolódott, mint hálóba esett óriási harcsa, tépte Boka bekecsét, csapkodott, hadakozott, s rimánkodó, vad rikoltozással hívta az anyját. - Odabé vagyon, odabé vagyon! - kiáltotta kétségbeesve. - Szóljatok néki! Anyám! Anyám! - Megszállott ez, - rebegte Boka s elengedte a fiút. Ojbarsz elrohant. A bika türelmetlenül várta. * A kapgán Oragirral, a Mindig Helyesen Tevővel tanácskozott. Az őrnagy ügyesen kihallgatta a kende követének és kísérőinek társalkodását s most beszámolt urának. Tar Szörénd mélyen elgondolkozva hallgatta az apró-cseprő híreket. A vén Taksony kende korszaka nem kedvezett az országnak. Valamikor az ilyen kagánt, akitől elfordult Tengri, megölték. De ez még a régi jó időkben volt, odakint Keleten, a kozárok uralma alatt. Napról-napra várta Taksony kende halálának hírét, érezte, hogy a dolgok folyása egyszerre más irányba fordul. Gyécse kagán lesz s ő veszi kezébe a karkáni kardot. A keleti ország fejedelmével s a déli székek hadnagyaival megegyezik, uralma alá kényszeríti a megyeri nemzetségeket, azokat a területeket, amelyek valaha mind Eribülcsü uralma alá tartoztak s Nyugatra indul, hogy bevégezze, amit Eribülcsű s Lél kezdett. A rumi birodalommal könnyű megtartani a békét, hiszen egykoron nagy megbecsülésben volt részük Eribülcsüvel, Termacsuval. Oragir rendre beszámolt az erdőelvi s a marosvári fejedelmek, meg a bizánciak jó viszonyáról. A hátuk tehát ismét biztosítva lesz, akár a nagy nyugati hadjáratok idején. De ha a vén kagán behunyja szemét s Gyécsa lesz az úr, majd megragadja ő a kardot s befejezi Eribülcsü művét, megbosszulja halálát s a tengerig viszi sasos lobogóit. Oragirt elbocsátván, Karvaly dvornikot hívatta. Értésére adta, hogy most már előkerülhetnek a követ lovai. Meghallgatta jelentését az állatok állapotáról, elrendelte, hogy a jövő hét keddjén, Újhold napján áldozzanak a halászat sikeréért, kérdezzék meg Dzsidet, milyen áldozati állatokat kíván az istenke. Majd intézkedett, hogy Karvaly rendelje hozzá Kusáj lányát, Hajnalt ágyasul. Közben kedvetlenül evett az előtte fekvő tálból s ivott egy-két kortyot. Karvaly nagy örömmel kívánt szerencsét az ágyashoz, mindenképpen helyeselte választását, mert a lány fiatal, szemrevaló, egészséges, bizonyára fiat szül esztendőre. De azért nagy tisztelettel arra is szót kerített, hogy feleség kell ide, ekkora előkelő házba... Tar Szörénd legyintett. Némi komor hallgatás után megjegyezte, hogy utazni kíván, sátor, lovak, legények, élelem legyen készen, hogy akármelyik pillanatban indulhasson. Be kell végre járnia országát, ítélnie kell ügyes-bajos dolgokban, látnia kell, hogyan telelt a nép s milyen állapotban vannak a nyájak-csordák. Évenként bejárta minden faluját, de most azt is tudnia kellett, hogy áll sereg dolgában, kire számíthat. A haragosokat ki akarta békíteni, a mellőzötteket reménységgel kecsegtetni, a gornyadozókba lelket önteni, egyszóval országszerte meg akarta győzni feleit, hogy nagy idők következnek.
51
Amikor magára maradt, ledőlt medvebőrére s eszébe jutott Ojbarsz. Megsajnálta. Milyen hontalan, hogy tépelődik, kesereg anyja halálán. Meghagyta, hogy itt lakjék ezután a kapgáni sátorban, s ime most sincs az ágyán. Vajjon hol járhat, mit mívelhet? No, csak essen túl végre a gyász szomorú hetein s térjen haza országjáró útjáról, majd kezébe veszi a sorsát. Lehet hogy nem ad több fiút Tengri, s akkor Ojbarsz lesz az utóda. Készülnie kell a karkáni méltóságra. Ki tudja, még egész Nyugat fejedelme lehet. Elsuttogta imádságát s behunyta a szemét. Üresség tátongott körülötte. Akaratlanul szemrehányásokat tett Gyöngynek, vitázott vele, korholta. Mit követhetett el, hogy Küldis leányt adott neki s átengedte Kajárnak? Nem akart gyermeket, háborúra, teutón bosszújára nem szül fiút, mondogatta. S most lakolnia kellett. A halottak penészes birodalmában bolyong, itthagyta urát, gyermekeit, házát... Sóhajtott. Aludni szeretett volna, de nem tudott. Odakint szél zúgott, aprószemű hideg tavaszi eső verte a sátor nemezét. Egyhangú cserregéssel csurgott a víz a tetőről. A szél rohamokban szárnyalt, nekidőlt a sátornak, majd odább zúdult, beverte a füstöt a koszorúfa nyílásán s meglobogtatta a tüzet. Karvaly vén kutyája, Szömös vadul ugatott valahol. A sánckapunál az őrök kiáltoztak. Mintha ismerős gyerekhang keveredett volna a kiáltozásba. - Fogjatok meg! Vaj, fogjatok meeeg! Elviiisz! - rikoltotta kétségbeesve a gyerekhang. A kapgán fölpattant fektéből. Fejét előrehajtva paripaként fülelt. Széles orrlyuka kitágult, ferde szemét összehúzta, kegyetlen arca megfeszült. Térdét egy kissé behajlította, mintha ugrásra készülne. A gyerekhang rémült kiáltása megismétlődött. - Anyám! Anyááám! - rikoltott a csendes éjszakában a kisfiús hang. - Vaj, ez Ojbarsz, - suttogta Szörénd, s egyetlen hosszú lépéssel a sátorajtóban termett. Szaporán kioldozta az ajtót s fölrántotta a nemezt. Kitekintett a sűrű sötétségbe. De semmit sem látott, semmit sem hallott. - Mi történik ott? - üvöltötte messzerikoltó hangon, mintha csata forgatagába ordított volna. - Ojbarszot megszállotta Isten - kiáltott vissza Boka hangja. - Ide jűjj, barom! Loholó futás, sárban cuppogó bocskor nesze hangzott. Boka előbukkant a sötétből. A kapgán megragadta a ködmönét s bependerítette a sátorba. Sápadt volt a legény, izzadt. Rémült szeme vadul röpdösött. - Hol vagyon fiam? - bömbölte Szerénd a legény képébe s megrázta. Boka dadogva, lihegve elmondta, amit tapasztalt. Az úrfi egy fekete bikát követett a sötétben. Az asszonyházból jöhetett, mert a halott akszint emlegette. A bikát ők is látták, iszonytató nagy volt, szeme mint az izzó szén, szarva mint a szénaforgató villa, vasból vala egészen s forró párát fújt. Tar Szerénd keze lassan lehanyatlott. Szeme elbújt keskeny szemrése között. Boka már régen elhallgatott, s csak állt, állt egy helyben, nem mert elmenni, attól félt, hogy a kapgán megöli, olyan rettenetes volt az arca, olyan nehezen szedte a lélekzetet. - Fiad táltus leszen - mondta halkan, mintegy védekezésül Boka. - Nem foghatjuk vala meg. - Tüstént utána! - parancsolta rekedten Tar Szerénd. - Fuss Dzsid apáért. Jűjjön nyomban!
52
Süvegét sem nyomta a fejébe, úgy futott ki a sátorból. A legény lélekszakadva rohant a sötét hegyoldalon Dzsid kunyhója felé. Karvaly is, föllármázva néhány szabados férfit a szállás kunyhóiban, ura után loholt. Teljességgel megfeledkezett sérült lábáról. Hajnalig rohangáltak gyalog, lóháton, kiáltoztak, hívták Ojbarszot, hiába. A kutyák fölverték az egész környéket. Dzsid nem volt a kunyhójában. Így hozzá nem folyamodhattak. Hajnalban került elő sárosan, tépett ruhában, lihegve. Dühösen rivallt Kusájra, hagyják békén legalább éjszaka, de Kusáj addig rimánkodott, magyarázott, míg ráállt, hogy megtudja Ojbarsz hollétét. A dob elé ült s elmélázott. Majd fölugrott s nyílegyenesen tartott a szürkületben egy csalitos, bokros dombocska felé. - Ott leszen - mondta. S meg is lelték Ojbarszot egy nagy hársfa alatt a vizes fűben. Arcára borulva, nehéz álomban feküdt. A bokrok letört gallyai mutatták, milyen ádáz harcot vívott a bikával.
53
MÁSODIK RÉSZ
54
1. Több napig feküdt Ojbarsz az apja ágyán. A kapgán máskor fanyalogva nézegette ha valami baja volt, fitymálta, ahogy már az erős, testi nyűglődéssel meg nem vert férfiak szokták, de most mintha némi tisztelettel állt volna meg előtte. Ámbár hallgatott. Csak odakint szólalt meg: vittetek már a fiúnak tejet? Mert tejen, mézen, boron tartotta, hogy erőre kapjon. Ojbarsz eleinte félrebeszélt. Még most is egyre birkózott s anyja lelkét szólongatta segítségül. Homlokát izzadtság verte, öklét összeszorította, fejét vadul hányta a medvebőrön. Majd ismét békén hagyta az ismeretlen isten, s Ojbarsz hallgatott. - Kivel keltél birokra? - kérdezte Szerénd a fiút. - Bika vala. Fekete bika. - Az csak az ű képe vala. Nem monda nevét? - Nem szóla. Csak bömböle s öklele, csak tipra s hánya-vete... Ó, vaj, elvisz, érzöm! Arcát belefúrta a medvebőrbe s reszketett. Apja elment Dzsid kunyhójába. Leült egy fatörzsre, szigorú arca aggodalmasan megenyhült. - Szólj már, apa, mely istenke szállá meg fiamot? - kérdezte szorongva. - Majd kiveláglik, majd kiveláglik - dünnyögte Dzsid. - Tarts áldomást, uram, öld meg Temir kánnak a pejkancáját, Ügyek istenkének két vasderest. S fiad megkönnyebbül, meglásd. - Megölöm, magam kezével ölöm meg - bólintott Tar Szerind. - S akkor fiam ismég olyan lesz, azmilyen vola? - Soha többé nem leszen ulyan - rázta a fejét Dzsid. Megmagyarázta, hogy a bikával folytatott éjszakai birokban Ojbarsz kerekedett felül. A bika elkullogott. Hogy ki volt a bika? Talán közel van, talán távol, talán ismeri Tar Szerind úr, talán nem ismeri. Talán meg is hal nemsokára, örökre letéve táltosi süvegét, talán elvonul valahová, erdő mélyébe, hogy ne lássa senki, mert ereje megfogyatkozott. Talán kihullott már a foga. Talán Ügyek kagán bálványának áldozott eddig, talán másnak. Várjunk csak sorára. Kaira kán, Temir kán, vagy talán maga Kajár fejedelem, az Alvilág ura választotta ki magának Ojbarszot... Most mindenképpen tanulnia kell. Rendelje ide a kunyhóba Tar Szerind a fiát őmellé ücsnek, majd tanogatja, táltossá neveli. Nehéz beszéd volt ez az apának. Valaha, gyermekkorában mindig rettegett, hogy egy éjjel benéz hozzá a sátorajtón a fekete bika és birokra hívja. Irtózva leste a sötétben, ha a sátorajtó nemezét meglibegtette a szél, ha a tűz porolni, dörömbölni kezdett s vörös fényt vetett a falakon függő fényes fegyverekre, ha a szélben zúgó lelkek vonítva kerengtek a sátor körül. Összekuporodott s elakadó szívvel, szorongva várta a hívó bömbölést. Nem akart, semmiképpen sem akart birokra szállni a bikával, nem akart táltos lenni. Apja vén kámja, aki Dzsid előtt gondozta Ügyek tisztelendő bálványát, beavatta őt a kellő időben az Ég s az Alvilág titkaiba, megtanította a legfontosabb idéző igékre, hogy sorsdöntő pillanatokban segítségül szólíthassa ősét vagy Kaira kánt, s a hatékony dalokra, amelyekkel sebesülést, betegséget, balesetet távol tarthat magától. De táltos nem lett belőle, Tengrinek hála. Nemcsak tisztelettel, borzongással, hanem sajnálkozással is nézte a táltosokat, tudta, mennyit kell szenvedniük a tudományért, hogy szólhatnak az istenekkel, a múltba s a jövőbe látnak s távol tudják tartani a gonoszokat. S most hallania kellett, hogy egyetlen fia, Ojbarsz táltos lesz. 55
Szinte elveszett nehéz gondolataiban. Látta a fiát, amint megkötözik, hogy kárt ne tegyen magában: tűzbe ne hengeredjék, meg ne ölje magát. Szája tajtékot túr, szeme fehérével fordul fölfele, keze ökölbe facsarodik, vadul veri a dobot, kiáltva idézi az istent, ölre megy a gonoszokkal... - Mi lesz belőle? - kérdezte alig hallható, vastag hangon s fölütötte a fejét. - Még nem tudom - felelte Dzsid mogorván. - Tudd meg. Dzsid nehézkesen vonszolta vaskos lábát. Egy csöbröt kotort elő a sötét kunyhó sarkából, cammogva elvitte az istenház mögé, hogy a csörgedező forrásból megmerítse. Tar Szerind ezalatt meg sem moccant, csak ült, ült komoran s maga elé bámult, mintha a letaposott fűszálakból, a szorgalmasan jövő-menő hangyák útjából akarna olvasni. Összerezzent, amikor a táltos visszatért. - No? - firtatta türelmetlenül. Dzsid leült a víz mellé, rábámult. Sokáig várt, amíg csak el nem simult a kerek víztükör minden redőcskéje, minden rezzenése. Befont üstöke, széles barna arca, kicsiny, éles, ferdemetszésű szeme, borostás álla visszanézett rá az ezüstös fényességről. - Ő lesz Ügyek atyánk bálványának őrzője, nagyerejű táltos - dünnyögte kozárul és nagyot sóhajtott. - Jó, jó - sürgette az úr. - Ez már tudott dolog. A táltos kozár nyelven halk éneket dúdolt. Fejét jobbra-balra ringatta, meg ismét megmeredt s a vízbe bámult. - Karkán lesz a fiad. Hadat gyűjt s fölemeli Eribülcsü sasos kopjáját. Kajár nevében bosszúra indul Eribülcsü s Lél atyánk haláláért s gyalázatáért. Tar Szerind türelmetlenül rázta gyöngybefont haját. Ime, nem lesz több fia. Új feleséget akart venni, remélte, lesznek még fiai s akkor a legkisebb lehetett volna karkán. Ojbarsz azonban nemcsak táltos, hanem karkán is lesz. - Nem lesz új feleségem? - kérdezte. - Vaj, mért ne lenne, uram? Feleséget látok - felelte Dzsid olyan halk suttogással, mint a szellőben lebbenő nyárfalevél. - S fiam mégsem lesz! Dzsid megvonogatta a vállát. Nem akart felelni. - Szólj hát! - únszolta a kapgán. - Kajár visz el, Ojbarsz fiad küldi utánad Kajár eszközét. Most jól látta Dzsid, hogy a tiszta forrásvíz megzavarodik, tükre rezeg, mintha odalent az Alvilágban nagy tombolást mívelnének Kajár gonosz népei. Annyira összefutott előtte a víz, hogy semmit sem látott benne. Néhányszor behunyta a szemét, megrázta csimbókjait s újra a vízre meredt, de hasztalanul. Ebből a jelből rosszat, igen rosszat következtetett. Isten nem akarja, hogy belelásson a jövőbe. Bizonyosan jobb nem szólni róla. Ojbarsz sorsában nem lát semmi örömteljeset, azon az egyen túl, hogy karkán lesz belőle s fölemeli a sasos kopját, Eribülcsü rettegett lobogós kopjáját.
56
- Hagyj, uram, - sóhajtotta legyintve. - Semmi sem mutatkozik előttem. Fiad karkán lesz s híreneve bejárja a négy világtájat. Ez elég. Többet nem tudok. A tanakodásból, töprengésből végezetül az sült ki, hogy Ojbarsz beavatást nyer a legrejtettebb titkokba, karkáni méltóságra emelkedik s nevét ország-világ meg fogja ismerni, mint Bülcsü apáét. Ez ellen nem tehet senki semmit, ez Isten akarata. Szenvedés, vér, hatalom, bosszú, harc lesz az élete. Uralkodni fog tartományok és ördögök népén, hatalom adatik neki életre-halálra. A Balaton fölött kis ezüstfényű bodor felleg szálltak, a víz olyan kék volt, hogy az asszonyok akár hímzőfonalat festhettek volna benne, a sirályok úgy villogtak a hűvös levegőben, mint a széltől sodort hattyúpelyhek. Észak felől kutyaugatás, tehénbőgés hallatszott: a falu csendes, békés életének mélázó hangjai. Tar Szerénd sokáig ült a tuskón s hallgatagon bámult a messzibe. Végre nehézkesen fölkelt, megropogtatta, kinyújtóztatta vaskos karjait. Meghagyta, hogy Dzsid intézkedjék a kanca meg a két vasderes feláldozásáról. Azután bólintott s elindult a szállás felé. Csak amikor a ligetet elhagyva visszapillantott, ötlött eszébe hogy talán éppen Dzsid birkózott a fiával, ő maga választotta ki utódjául. Sötét borzongás lepte meg. A szélben reszkető, bőrökkel rogyásig rakott nyírfák rejtelmesen integettek. Mintha igenelnének valamit. Dzsid olyan komoran kuporgott a csöbör mellett, olyan zordul húzta össze ősz szemöldöke sűrű szárnyait, olyan fenyegetően mondta, hogy talán kihullott már a foga... Csakugyan hiányzik a szemfoga. Tegnap még megvolt. S rettentően fáradtnak, megtörtnek látszott. Este sokáig tanakodott Karvaly bátyával, majd az őrnaggyal az utazásról. Mind a ketten úgy nézték, mintha egy halott lelkével találkoztak volna, de nem akarnának gondolni reá. A sarokban Ojbarsz mozdulatlanul aludt. Karvaly is, Oragir is sűrűn pillantgatott az alvó fiúra. Suttogva szóltak, bár egyébként ki törődött volna azzal, hogy egy nevendék fiú alszik? Mennydörgésben, tűzvészben is kell tudnia aludni.
57
2. Végre lábraállt Ojbarsz és körülnézett a szálláson. Először Filest kereste meg. A leendő ezredes íjjra való húrt sodort nagy gonddal. Amikor Ojbarsz közeledett, szinte rémülten kelt föl a nehéz terméskőről, mezítelen lábát váltogatta, mint aki parázson áll, piszkos tenyerét még piszkosabb nadrágjába törölgette, alázatosan és szaporán pislogott. Ojbarsz ekkor érezte először, hogy valami szokatlan, érthetetlen, bosszantó félelem támad körülötte, mintha kicserélték volna. - Mit mívelsz, he? - kérdezte s le akart telepedni a kőre mint máskor. - Én... én... csak ezt... izé... - habogott Files, félénken mutatva a húrt s olyan mosolyra vonva a száját, mintha sírni készülne. Ugyanakkor nagy iparkodással félreugrott a kő mellől, hogy Ojbarsz kényelmesen leülhessen. Ojbarsz letelepedett. Kissé gyöngének érezte magát, sápadt arcát a ragyogó Nap meleg sugaraiba fordította, szemét behunyta. De hirtelen ismét olyan lett, amilyen mindig volt: kíváncsi, fürge, parancsoló és vidám. Most azonban nem ütközött ellenállásba. Amikor megkérdezte, hogy jó-e Files íjja, pajktársa gyorsan ümgetett s máris rohanni akart, hogy elhozza. Ojbarsz ránézett, mire megtorpant. Ojbarsz a csónak felől kérdezősködött: betömték-e már zsíros kóccal a hasadékait. Files megtörten csüggesztette le a fejét s majd elsüllyedt szégyenletében. Végre Ojbarsz felbőszült. - Mi az öreganyád keservetös kénja bánt, he? - förmedt. Filesre. - Pislogsz, lábodat váltogatod, miként jégön a vadlúd, nyakad tekergetöd, vinnyogsz-sunnyogsz... - Sömmi, uram, bizony sömmi - nyögte Files ijedten. - Műte vagyok urad? Ki velágosejtá meg sütét elmédet fiú, hogy uradnak mondasz? Files elméje fölmondta a szolgálatot. Félelmében szinte összerogyott. Nyögve-nyöszörögve kérlelte Ojbarszot, neharagudjék rá, vegye el íjját, a vadonatúj húrt is, a csónakot nyomban betömi, csak ne haragudjék, ne nézzen rá úgy... Ojbarsz fölkelt. Rettenetes szorongás facsarta a szívét. Néhányat lépett izgalmában, majd megragadta Files vállát s megrázta keményen. - Szólj hát, mi lel, mert összvetörlek s kiótlak ehelyt. Most hát a fiú elmakogta a magáét. Hogy ők már nem lehetnek úgy, mint eddig. Szerte beszélik, hogy Ojbarsz megküzdött a fekete bikával, azaz magával Dzsiddel s legyőzte. Ezután már minden hatalom a kezében van. Megidézheti a bálványisteneket, küldhet rontást, akire jólesik, maga elé parancsolhatja az Alvilág legerősebb ördögeit, a Menküket is földre sujthatja... Beavatják minden titokba, táltos, nem az már, aki volt. Ojbarsz megrendülve hallgatta Files rebegő szavait. Most kezdte csak sejteni, mi történt azon a sötét éjszakán. Csak nyomasztó álomként rémlett eddig benne a rémületes esemény, azt hitte, valamely hirtelen rászakadt nehéz betegség lepte meg fekete bika képében. Tán nem is ő maga volt ott a dombon, hanem csak álmában kiszállott lelke. De lassanként megértette az aggódó, félénk tekinteteket, amikor a sátorban feküdt félig álomban, félig ébren s didergető lázával küzködött. - Legyünk csak úgy, miként valánk - kérte Filest félénken. - Nem löhetünk, mert te táltos vagy - rázta a fejét alázatosan Files. - Te engöm akármikor halálra sujthatol, ha akarsz.
58
Ojbarsz szomorúan tapasztalta, hogy hiába minden szép szó, biztatás. Files nem az aki volt. Boka sem az. Amikor belépett az ólba, hogy letelepedjen szokott kedves helyére, az itató csöbörre, a lovász szinte ijedten ugrott elé, mélyen meghajolt, ujját homlokához emelte, a csöbröt sebesen elébe kanyarította, ő maga pedig tiszteletteljesen megállt, mintha parancsait várná. Azt is észrevette Ojbarsz, hogy Boka egy óvatlan pillanatban elfordult, gyorsan keresztet vetett s valamit suttogott. A régi megszokott vidámság eltűnt körüle. A vén Karvaly is kínosabban húzta a lábát, ha őt meglátta, Oragir mélyen meghajolt s megállt egyhelyt, amíg ő elhaladt, a szolgálók elnémultak s lesütött szemmel kotródtak a közeléből. Még kedves kutyája Pejen is elkullogott, ha látta, mintha rejtelmes erő sujtotta volna. Mintha mindenütt róla suttogtak volna, mintha mindenki őt figyelte s rettegte volna. Nehéz magánosság szakadt rá, nem kötekedett vele senki. S amikor Filest rávette, hogy a Berekbe menjenek néhány falubéli fiúval, ennek sem volt semmi jó íze. A fiúk mukkanni is alig mertek, félszemmel lesték, ha az evezőt kereste, négyen ugrottak, hogy kézreadják, lába elé tolták a csónakot, hogy kényelmesen beszállhasson, rosszul lőtt nyiláért a sás közé ugrottak s amikor megéhezett, mind odakínálták hagymájukat, pecsenyéjüket, ha megszomjazott: kulacsukat. Attól meg végkép óvakodtak, hogy ujjat húzzanak vagy ellenkezzenek vele. Megy Ojbarsz lóháton a Csillagoshegy felé, fütyörész, csapkodja a lova fejét körültáncoló apró kék legyeket, gyönyörködik a csűdig érő fű ezüstös hullámzásában, a malákákat elborító gólyahír égősárga szőnyegében, a vizes partokat szegő kék virágok világos foltjaiban s íme, a vén számadó csikós vágtat felé, deres haja, széles ingujja lobog, kezét már messze a homlokához emeli s még oda sem ért, máris kiáltja: mit kévánsz, uracskám? Elparancsolja mellőle ugató kiskutyáját, mintha még az ugatás is sértené Ojbarszot. A fiatal legények áhitatos félelemmel tekintenek rá, torkukra dermed a kurjantás, lesik a mozdulatát. S ha a szélesen, szétszórtan elterülő falu földbevájt házacskái között lovagol, megszakad a játszó gyermekek rikoltozása, a porban csúszó kicsinyek is álmélkodva némulnak el, az asszonyok eliszkolnak karonülő kicsinyükkel, hogy szemével meg ne verje, a vének alázatosan meghajolnak előtte, az ökrös szekerek kitérnek útjából, ha nem kerülné ki őket hamarább. S inkább érzi, semmint látja, hogy bújnak össze mögötte, hogy suttognak róla valamit, amit hallani nem lehet, de tudni igen: megvítt a fekete bikával... Ami csak álomnak rémlett, íme valóság volt: anyja csakugyan ott ült a tűz mellett az asszonyházban, fehér fogaival tépte-rágcsálta a szöszt, fürge ujja szaporán pörgette az orsót, az ajtón széles, kormos pofával nézett be a fekete bika s hívta ellenállhatatlanul a szemerkélő esőben. Csakugyan valóság hát, hogy kifutott az udvarból, átbújt a sorompó vastag rúdja alatt s követte a szélben cammogó bikát. Valóság, hogy ott dúlódott vele a bokros domb tetején. Most azt a dombot messze elkerülik a gyermekek, meg a nők, Dzsid apa ott szúrta le a pejkancát meg a két derest, az áldozati bőrök ott lengedeznek a fiatal cserjéken, amelyekről ezután senkisem tör gallyat, mindenki meghajtott fejjel, némán megy el mellette, hogy az ott lakozó istenkét ne zavarja. Ojbarsz keservesen küzd a saját kiváltságos helyzete ellen. Eddig csak olyan fiú volt, mint a többi. Kapgán fia igaz, de csak surján legényke, az öregebbek szelíd szigorúsággal szóltak hozzá, oktatták, rendre is utasították, sőt megfenyegették ha helytelenkedett. Míg kisebb volt, nemcsak anyja, hanem Karvaly bátya, sőt a falunagy is rávert az ülepére. Vigyáztak rá, szerették, de nem tisztelték. Milyen szabad volt s milyen könnyűszívű! Most moccanni sem tud, hogy magán ne erezné az emberek szemét s érthetetlenül meg ne hajolna előtte minden, mintha varázspálcával érintené a körülötte nyüzsgő világot.
59
Néha megfeledkezik magáról. Ismét az a madárkönnyű fiú, aki ezelőtt volt. Féllábon ugrál, földöntögeti pajtásait, a hűvös fűben hempereg, széttárt karral belerohan a rétbe, bokrokat ugrik át, kővel hajigálja a fölrebbent gébicset, ruháit ledobálva sárral keni be zömök barna testét, hosszú, fonatlan hajába madártollat tűz, vadul rikoltoz, mintha csatába rohanna s birokra akarja kényszeríteni Filest meg Nagyorrút, egy hosszútermetű, egyébként az orra miatt igen goromba fickót. Földöntött pajtásai azonban nem rángatják magukkal s nem rugdalóznak, mint a csikók, nem verik hátba, nem kergetik meg a bokrok között, Files szelíden rimánkodik, hogy ne bántsa, Nagyorrú félrekullog s hallgat, van aki valósággal odatolja magát a keze alá, üsse, ha tetszik. Észretér hát megint, eszébe jut, hogy megvívott a fekete bikával. Ha akarja, megidézheti Kajárt is, az Alvilág fejedelmét. Torka elszorul, vidámsága elszáll. Sereget kellene gyűjteni, gondolja. Most nem vitatkozik vele senki. Összecsődítik a fiúkat, századokba sorozzák, - egy-egy század, igaz csak öt emberből áll, de százat jelent - a századokat ezredbe, - két század már egy ezred - s négy század egy tümén. Files így tüménbasivá lép elő, Ojbarsz bizalmas vezire, jobbkeze, fő tanácsosa, gyilája. Nagyorrú, a tömzsi, nyúlként futó Sólyom, az ótvaros képű, szőke Búbos, akinek egy kicsinykori balesettől búb van a homlokán, meg a lassú, méltóságos viselkedésű, bölcsbeszédű Nemvaló a Világ Négy Oszlopa, mindegyikük egy-egy sereg feje. Files a nagyapai házból fonalfestéket kerít, a négy világtáj seregének haját - sörényét - pirosra, feketére, kékre, meg fehérre festik s Ojbarsz vezetésével vadul hujrázva száguldanak a Csillagoshegy alatt elterülő füves tisztáson. Vesszőnyílaik suhognak, egymást kerülgetik, rúgják, ütik-verik, megszalasztják, hogy kellőképpen gyakoroltak legyenek, ha majd rá kell menniök a teutónra. Ojbarsz parancsait megszakadásig teljesítik, verejtékük lecsurog bemázolt hosszú hajukon, arcuk csatakos és cifra, torkuk rekedten ordít, térdükről lemállik a bőr, de mukkanni sem mernek kínjukban. Mert Ojbarsz szeme rajtuk s jaj annak, akire megharagszik. Ő, aki úgy lovagol, mint ágon a mókus, aki a nyeregben állva úgy tud visszafordulva nyilazni, mint egy csatákban vénült hadfi, kétségbeejtően gyámoltalanoknak, ügyetleneknek, topáknak látja serege vitéz harcosait. Maga köré gyűjti őket s kipirulva magyarázza a tulugma zászlókanyarodás - rendjét, az oldalt elrejtett csapatok tennivalóját, a szekértábor helyét és védelmét. Ordít, hadonáz, meg-megrázza e taknyos, szakadtgatyájú, mezítlábas, kócos, kék, piros, fehér meg fekete mázolástól ijesztő katonák vállát, elismétli százszor, mit kell tenniök, ha ilyen vagy olyan tülökszót hallanak, hová rohanjanak, miként álljanak meg, forduljanak vissza. De a jobadzsi fiúk, akik odahaza békésen cammogó ökrök, nehéz egyszarvú ekék, erdei bogyót gyűjtögető, gombaszedő asszonynép között élnek, kétségbeesve vakargatják a tarkójukat, rettentőeket sóhajtanak s lapos pillantásokkal lesik fejedelmük tekintetét. Ha nem rettegnének tőle, elszélednének a suhanva sikló csónakhoz, a horoghoz, a madárenyvhez, az elevenen megfogott s ketrecben tartott mókushoz, mátyásmadárhoz vagy a Balaton melegedő homokjának puha szőnyegére tétlenül heverni s lányok izgalmas titkairól tereferélni. Ojbarsz félelmes vaskeze azonban itt tartja őket kora hajnaltól késő estig a réten, űzi-hajtja, mint a farkascsordát, parancsolgat, ordít, rendezi és gyalázza őket, nincs menekvésük, hősök lettek, ha megszakadnak is, hadba kell rohanniok a hideg szemerkélő tavaszi esőben. Él a faluban egy család, kint a somügyi halmok felé egy homokos háton. Az apa Északról költözött ide évekkel ezelőtt, három felnőtt fiával, két lányával, két vejével s három menyével meg egy fogatlan banyával egész kis falut telepített két ekényi szántója mellé. Mondogatják, hogy Magos - mert olyan sűrűmagvú, zömök, kemény, kandisznófajta ember - újhitű, titkon imádkozik a rumiak isteneihez, idézi őket, egy vastag könyve is van tele titkos bötűkkel, bőrbe kötött ezüstveretes, kereszttel díszített nehéz hártyakönyv. Azért is él külön, mert a falu fél tőle. Csak akkor vannak vele együtt a fonoldiak, ha kalákában dolgoznak. Egyébként elkerülik. Házából gyakran hallanak csörömpölő zajt, mintha nehéz láncokat zörgetne valaki, meg 60
puffogást, dorombolást, sírást-jajgatást, zuhogást, sőt kukorékolást is. Éjjelenként titkos könyve segítségével megidézi az újhit ördögeit, megszánttatja velük a földjét, be is vetteti s rájuk parancsol, vigyázzanak a vetésére. Tőlük tudakolja meg hol a legtöbb gomba, földieperje, hová kell csapdákat, hurkokat állítani, ők közlik azt is, mikor lesz vihar, jégverés, eső, meddig tart a tél, milyen termés ígérkezik. Igaz, a kunyhókon nincs kereszt, de csak azért, hogy ne tudják, újhitű lakik bennük. A szótlan Magos hasát kidüllesztve jár a világban, fekete haja, lecsüngő fekete bajúsza tiszteletet kelt a dióbarna jobadzsik között. Ilyen fekete a felesége meg minden családja is. Még vőnek is feketéket választott, a fenyegető tekintetű, sovány, szikár Karát, meg az ipához hasonlóan zömök, mogorva Kérit. Mondják, hogy a Kéri-törzsből származtak ide, azért ilyen feketék, ritkaszőrűek, szótlanok és gyanakvók. Megtűrik őket, hiszen nem bántottak senkit s jobadzsik ők is, földet túró, erdőlő, vadászgató csendes nép, együtt munkálkodik a faluval. De azért gyűlölik, Isten tudja: miért. Mert máshonnét jöttek, mert Kériek, mert fekete, ritkás a hajuk-bajúszuk, mert ferdébb a szemük metszése, sötétebb a pillantásuk, mert hallgatagabbak, mint az örökké daloló, nevetgélő, kötekedő és csúfolódó falubeliek, mert távolabb s meglehetősen magasan laknak a homokos háton, s mert maguk között azon a kemény, ropogó nyelven beszélnek, amin a kapgánék. Van az úgy gyakran, hogy a gyűlölködés okát nem lehet tudni. Magukkal hozták ők is, mint a szagukat. Először csak Talpas szüle kezdte suttogni, hogy újhitű ördöngökkel társalkodnak, majd az egész falu, az egész környék bizonyosnak vette a mende-mondákat. Ahol lehet: megrövidítik őket, kalákában a Kériek asszonyait a leggyorsabb munkás mögé állítják. Nekik kell a legnehezebb kévéket a kapgán szekereire hányniok, a legcsökönyösebb bivalyokat ők hajtják, kaszáláskor ők kapják a gidres-gödrös, sásas, tüskés foltokat, erdőjáráskor nekik kell vesződniök a szederindás zúgokban, ha megszomjaznak: üres a korsójuk, ha megéheznek: elvitte a kutya a szalonnájukat. Mert hát miért olyan lassú, vállas, fekete ember Magos, miért feketék mindnyájan, miért nem maradtak az anyjuk keserves kínjában Északon, miért Kériek, miért nem szólanak magyeri nyelven, miért tömpe Kara orra, miért visszájáról húzzák át a kéve alatt a szalmakötelet, miért viselnek kékszőttes kendőt az asszonyok, holott sötétebb vagy világosabb piros illeti meg őket koruk szerint, a vén banyát meg violaszín, csupán csak violaszín, semmi más? Hat éve élnek már a faluban, de a csendesen parázsló szívós gyűlület nem csökkent irányukban. A vénasszony, Magos anyja valami kazár névre hallgat, akárcsak a nagyúr valamelyik nőrokona: Aldu, vagy mi a fene, de elnevezték Csoszának, s most akár tetszik, akár nem, erre a névre kell hallgatnia. Csosza néni így, Csosza néni úgy... Talpas szüle ragasztotta rá a nevet, tökéletesen megfeledkezvén róla, hogy őt meg Talpasnak hívják szélesen elterülő, lúdlábszerű talpa miatt, - mintha még úszóhártya is volna a lábujjai között! - tőle tanulták meg először a csintalan kölykök, majd az egész falu. Csosza néni eleinte rikácsolt a név ellen, különös, selypegő hangon szidta a kölyköket, de már a falu ellen nem tehetett semmit, belenyugodott Isten rendelésébe, hogy ezután Csosza. Talpas szüle azt is terjesztette róla, hogy valami egyházból kiszállott bálvány, azért olyan hegyes az álla, olyan hajlott az orra, de mán ez nem lehet igaz, hiszen tudnivaló, hogy az újhitűek istenei a szagát sem állják a bálványoknak. Ojbarsz meg a hadsereg vezérkara tanácsot tartott egy este a Balaton egyik elhagyott, sűrű sással lepett öblében. Ojbarsz lóbőr helyett egy darab fekete rongyon ült, jobbján Files, a gyila, körülötte a Négy Világtáj Oszlopai álltak. - Megtámadjuk Magosékat - mondja Ojbarsz méltóságteljesen s összevont szemöldökkel körülnéz.
61
A Négy Világtáj Oszlopai meghökkennek egy kissé. - Agyonver Magos meg a többi fekete Kéri - nyögi hosszas tépelődés után Files, félénk, könyörgő pillantást vetve Ojbarszra. Egy életem, egy halálom, azt is kezedbe ajánlom, de megmondom, amit gondolok - mondja ez az ijedt, tiszteletteljes pillantás. - Mit nyámmogsz, büdös gyila - horkan rá Nagyorrú. Ő szeretett volna gyila lenni s minden alkalomra lecsap, hogy Ojbarsz előtt bizonyítsa Files gyávaságát, ostobaságát s ügyetlenségét, egyszóval a gyilai méltóságra való tökéletes alkalmatlanságát. - Rámenünk s megvagyon. Szeretném látani, szömbe mernek-e szállani velünk. Vagyunk münk ölegen. Két ezöred oldalvást, egy szömbe, egy meg elbújik. Amék szömbe men, kizargati űköt, kettő ódalba fogi s mikor gyünnek, az, amék megbújt vola, hátukba kerül. Ojbarsz bólogat. Csak a végén van némi megjegyzése. Az, amelyik megbújik, ne hátulról kapja el őket, hanem menjen rá a házakra, eregesse ki az ökröket, hatoljon be s hányjon ki mindent, legfőképpen azt a bűbájos ördögi könyvet, az újhitűek isteneinek s ördögeinek idéző dalait s titkos betűit. Mert ez a fődolog. Ő meg akarja szerezni a kresztös könyvet. A Négy Világtáj Oszlopai mind hangoztatják, hogy habozás nélkül készek életüket áldozni a vállalatban, de mégis, hátha Csosza néni csakugyan bálvány volt? Ezt az ótvarosképű Búbos mondja halkan, tiszteletteljesen, s közben kékremázolt szőke hajában turkál. A tűzpiros hajzatú Sólyom megvetéssel kiköp, elmázolja képén a hajáról lecsurgó festéket, mintha vért ivott volna s csak annyit mond, hogy inkább fél ő a mogorva Magos öklétől, mint a Csosza néni származásától. A fehérre mázolt Nemvaló lassan, lehetőleg vastag hangon szól, barna képe kísértetiesen elüt fehér hajzatától. Ő inkább magától a kresztös könyvtől tart, mert hallotta, hogy az ilyen könyv lángot vet, ha igazhitű nyúl hozzá. Nagyorrú azonban letorkolja: valjon nem táltos-e Ojbarsz? Ebben mindnyájan megnyugszanak s most már kitervelik a támadás minden részletét. Aznap késő este valamennyien az öbölnél gyülekeznek. Ojbarsz kezében buzogány, méltóságának jele, Files kardot forgat, mint gyila. Az egész sereg ott vacogtatja fogát a nagy vállalat izgalmában. Ojbarsz elrendezi a sereget. Kiadja a jelszót s a támadás rendjének parancsait. Ki-ki elindul a maga csapatával, a Világ Négy Oszlopai az ezredek élén halkan eltűnnek a homályban. A néma, álomba burkolózott tájat vad ordítozás, rikoltozás, vérfagyasztó hujhuj-hujrázás veri föl. Csörtetnek a bokrok között. A megbújt sereg fülelve hasal a fűben. A dombháton lapuló házacskák ajtai kivágódnak, tűzfény hull a sötétbe, asszonyi sikoltozás tölti el a környéket. Fölharsan Magos éles torokhangja, mint a tülök, a Kériek káromkodnak. Bunkócsapások zuhognak körüskörül. Egy kutya vonítva iszkol félre a támadók útjából. Csakugyan férfias a támadás, legázolja az ellenállókat. Ojbarsz maga rohan Magos házába, a tüzet szétrúgja, nekiesik a farkasbőrös fekvőhelyeknek, vadul keresi a könyvet, ő maga akarja elragadni s elpusztítani, az ő kezében nem vethet lángot. S mégsem úgy alakult a csata, ahogyan elgondolták. Ojbarsz egyenest Csosza nénivel kerül szembe az alacsony házban. A tűz föllobbanó fényében félrelöki a jajgató, rémült vénasszonyt, ez azonban térdreveti magát s késhegyű sikítozással jajgatja: - Ojbarsz! Ojbarsz! Ne nyúljatok hozzá!
62
Csuda történik. Magos meg a házanépe benyomul a házba s megszelídülve, merendülve állja körül a betolakodottakat. Kara sötéten, összeszorított szájjal, félregyűrt bajússzal s éjszakai ruhában, a többiek elképedve, félbenmaradt dühvel az arcukon, ütésre emelt, de gyorsan lehanyatló ököllel, miközben az asszonyok odakint sivalkodva viaskodnak a szilaj barantálókkal. - Mit kévánsz, uradom? - kérdi csodálkozva Kara. - Mi dolog ez? Ekkor érzi Ojbarsz, micsoda hatalom adatott neki. Ha régebben tört volna így egy békésen alvó családra az ősök tettein lelkesülő seregével, aligha meg nem búbolták volna. Apja méltósága nem indította volna irgalomra a szilaj Kérieket. Igazuk s becsületük tudatában még Szerénd haragját is fölébresztették volna iránta. Most pedig itt állanak hódolattal a szétrúgdalt házitűzhely gyámoltalan pislogásában s készek megtenni, amit kíván. - Add elő ama gyalázatus bájoló könyvet - parancsolja Ojbarsz, kidülleszti mellét s leereszti buzogányát, mint egy igazi kán, ha jelezni kívánja, hogy addig békén marad, amíg jószándékot tapasztal. Egyben odaszól Filesnek, hogy a seregek szűntessék meg a támadást odakint. Hiába minden tanakodás, jószándék, könyv nincsen. Kara a fejét rázza, Magos hangos szóval bizonykodik, hogy könyvről sohasem hallott, Csosza néni siránkozva könyörög, ne háborgassák, fusson ki a szeme, ha könyvet valaha is látott. Nincs mit tenni, föl kell forgatni az egész házat, az asszonyok hajlékát s az ólakat is. - Azt a gyalázatos teutón könyvet akarom - kiáltja Ojbarsz. Teutón, nem teutón, könyv nincs. A házbeliek maga-megadón szemlélik, mint forgatnak ki mindent a fiúk, mint hányják szét az ágyakat, szórják ki a szalmát, hajigálják a farkasbőrt, döntögetik a vizes csöbröket, turkálják a csizmákat és ködmönöket, rohanásznak az ólak körül - s mindezt a sérelmet szótlanul nézik és tűrik. Végre Ojbarsz megérti, hogy a titkos könyvet vagy sűrű ligetben, eldugott kis egyházban őrzik, mint a bálványokat vagy ilyen könyv nincs is. Amikor megpillantja a sötét sarokban álló kis házibálványt, szilkéjében áldozati kásával és tejjel, megszégyenli magát s harsányan elrendeli, hogy a seregek rendben vonuljanak haza. A barantának nem lett következménye. Még a sereg vitéz katonáit sem fenekelték el a szüleik, sőt a fejüket sem mosták meg kefével, hogy ledörzsöljék a világtájakat jelentő színeket, az asszonyok sem veszekedtek az ellopott festékekért. Tar Szerindnek sem árulták el Ojbarsz hősködését, megtorlást kérve a békés lakosságon esett sérelemért. Az az ijedt tisztelet, amivel fogadták a gyönyörű sereget és vezéreit, de különösen magát a fejedelmet, szinte megijesztette Ojbarszot. * Egy langyos, bágyadt tavaszi alkonyaton kislányok mostak a Balaton partján, sulyokkal verték a ruhát, combig gyűrt szoknyájuk alól kivillogott kövér combjuk, a gyűrűző víz visszaverte villogó, színes képüket. Igazi, felnőtt asszonyokként mivelkedtek s fecsegtek, csattogó sulykaik üde hangja messze hallatszott a néma tájban. Begyes, magakellető madárkák, félénkek és szemtelenek egyszerre, homlokukba csapzott hajuk fürtjei alól kihívón, csúfolkodva kacsintgattak a sástengerben ólálkodó fiúkra, Ojbarszra meg Filesre. A leendő kapgán a csónak orrán üldögélt, mezítelen lábával a langyosodó vizet zavarta s mélyen elmerült a bársonyos, hűvös víz élvezetében. Files a horgával piszmogott, fahéj dobozból kukacot kapirgált elő s ráhúzta a horogra. Ojbarsz mintha a kerengő-csapongó sirályokat bámulta volna, félszeme azonban a csivogó, nevetgélő, ruháikat csapkodó s öblögető lányok csapatán legelt. Félfüllel hallgatta Files dörmö-
63
gését is, a vadul tekergő kukac nem akart rávonódni a horogra, azt szidalmazta. A lányok között fejjel kitűnt a szép kis kerekded, gödrösarcú, kékszemű Kedves, Kusáj lánya, Vágottfejű unokája. Minden gömbölyded volt ezen a lánykán. Térdét apró hullámok csókolgatták, könyöke villogva emelkedett és csapott le a munka lázában, kis rezzenő mozdulatokat végző faracskáján megduzzadt a föltűrt ruha. Almához hasonlatos orcája, szép barna feje volt. Ojbarsz sohasem látta Kedvest ilyen kedvesnek és szépnek. Egyszerre megrohanta a vágy, hogy karjába szorítsa, megfullassza csókjaival s férfimód bánjék vele. Agyát elöntötte a vér, minden porcikája megmeredt, szeme kitágult s rátapadt a napfényben fürdő alakra. Vakítón villogott a víz, az ég kék volt és végtelenül magas, a tó kék és végtelenül mély. Köröskörül halkan susogott a vadzöld tavaszi sás. A csendben dallamosan puffogtak a sulykok, csengett a nevetés, mindehhez pedig egy-egy vízbeugró béka loccsanása is járult, hogy a csend még vidámabb legyen. - Files! - suttogta hirtelen Ojbarsz és összekoccant a térde, torka elszorult. - No, - ütötte föl a fejét Files. Elégedetten vigyorgott, mert a kukacot végre sikerült ráhúznia a horogra. - Én Hunor vagyok s te Mogyeri. - Jól vagyon. - Ez itt a nagy mocsaras tartomány, - mutatott körül a sástengerre Ojbarsz. - Hallék róla. - Münk idáig űzénk a gímöt. - Hul vagyon itt gím? - Nincs immár, mert elfuta. - De hul vola? - Eleddig űzénk árkon-bokron, tüskön által s most elmeneküle. Ett állunk, ládd-e, köröskörnyül mocsár. S vadon. - Jól vagyon. - Azok amott fejödelmi lányok. Files elbámult a kis öbölben szorgoskodó lánycsapatra. Igen, lányok, idevalósiak, ismeri őket névszerint, már ki is szemelte magának azt a szőkét ott szélrül, ha majd beengedik őt is a fonóba, annak a lánynak farag guzsalyt, azt veszi az ölébe, az lesz a felesége is, ha megnő. Meg is mondta neki egyszer, a lány, igaz, figyelmeztette, hogy taknyos az orra, de az csak olyan kötekedő játék vala. Hogy volnának ezek fejedelmi lányok? S mind a hatan ugyanannak a fejedelemnek egyívású lányai? Hány felesége van a fejedelemnek? De nem mert ellentmondani Ojbarsznak, hát csak helyeslőleg bólintott. - Látom üköt. Hat fejödelmi lány. - Most odaosonunk s elraboljuk űköt. - Elraboljuk? - riadt fel Files. Úgy megriadt, hogy észre sem vette, milyen vadul bukdácsol a horog párája a vizén. Felőle a csintalan hal lecsipkedhette a kukacot. Ojbarsz keményen tekintett a gyilára. Már megint ijedezik, csak nem meri mutatni.
64
- Hunor s Mogyeri elrabolja fejödelöm lányait, bévonszolja a vadonba s feleségivé töszi űköt. S nagy nemzetség támad belőlük, ágyékukból fiak s leányok származnak s uraskodnak ez kerek földön. Rajta, Mogyeri! A gyila hallott már valamit a két neves ősről, akik egy mocsaras tartományban játszadozó fejedelmi lányokat lestek meg s raboltak. Hogy ő magyeri, az bizonyos, mért ne lenne Ojbarsz Hunor? Hiszen Tar Szerénd, meg egész nemzetsége, föl a fejedelmi családig mind-mind hunori ivadék, ősük maga Etil kagán volt, mondják, akik tudják, hogy ma is Etil hajdani városában laknak, valahol messze Északon. Kedvre kapott Files. Ha Ojbarsz akarja, meg is házasodhatik. - Rajta, - mondta elszántan s bedobta a horgot a csónakba. Óvatosan lopakodtak a sűrű sásban a lányok felé. Ojbarsz nagyot került, hogy hosszabb legyen az út, hosszú, mint valaha a mocsaras tartományban volt, Keleten. Ahonnét a dédapja, üke jött az egész magyeri néppel. A fehér szarvas könnyedén iramló lábbal szökkent a sűrűben, most a sötét mocsári erdő mélyén surrannak a sásban, éjszaka van, Hold dereng a vizek s erdők világa fölött, tenyérnyi virágok ontják illatukat, a fák között csodálatos madarak szárnyalnak nesztelenül. Sejtelmes éj s a daloló, játszadozó lányok lenge tánca, mintha holdsugárból születtek volna, füstként száll a hullámzó füvön. Ojbarsz nem sokat törődik Filessel, azaz Mogyerival. Kiszemeli magának a gömbölyded kis barna lányt, fölugrik a sásból, lerohan a porondos partra. Mogyeri ugyancsak fürgén szágult a lánycsapat felé. Amíg Ojbarsz szíve a helyén van, nincs mitől félnie. A lányok sikongva, nevetve szétrebbennek, Files szőkéje ugyancsak püföli a sulyokkal támadóját s emeli a sulykot Kedves is, hátravetvén sűrű barna kettős hajfonatát s fehér fogával vastag alsóajkába harapva. A többi fut, amerre lát. Otthagy ruhát, sulykot, vizes lábikrájuk csillog a piros alkonyatban, mint nyárfából faragott kerékküllők sora. Hunor ráront a fejedelmi szűzre. Az ijedten kacag rá, bevárja, de az utolsó pillanatban ügyesen lehajol, belecsap a vízbe s a folyós ezüstsugár a fiú képébe loccsan. Míg kitörli szeméből, a lány megszökik s fut, fut lélekszakadva, fejét rázva s lobogó haját arcából ki-kicsapva, az aranyzöld levelekkel borított parti csalit felé. Piros meg sárga pillangók seregét veri föl, ezüstfelhőként szálló szúnyograjba rohan, mintha keleti fátyol lebegné körül a fejét, visszavisszanéz, arca piros, rövid szoknyája a combját veri, fehér lába röpköd a fűben. Hunor megdühödik a szemébe loccsantott víztől. Nekirugaszkodik s néhány hosszú ugrással beéri a lányt. Kedves eltakarja arcát, karját a mellére szorítja. De amikor Ojbarsz megfogja a vállát, ujjai közül rémülten néz a fiúra s mintha minden ereje leszállana lábán a földbe s elenyésznék, remegve áll és bámul. Most megint átrezzen Ojbarszon az ijesztő hatalom érzése. A kislány arcán alázatos, rettegő megadás, szemében egy rémült madár reszketése. Gondolkodás nélkül omlik a fűbe s puhán, tehetetlenül hagyja, hogy Ojbarsz föléje hajoljon s úgy bánjék vele, mint nővel. A Nap lobogó sugárhajjal koszorúzott piros fejét a szalai hegyek vánkosára hajtja, kék fátylakat von magára, elnémul a táj és rebbenő figyelemmel hallgat. Meg sem rezzennek a kusza, fiatal bokrok. Megáll az idő, csak egy-egy madár száll gyorsan éjszakai pihenőre. Ojbarsz bizsergő szívvel ül a kócos, makacsul hallgató lányka mellett, tétova ujjai könnyedén simogatják barna, puha haját, szeme rezzenés nélkül mered a vörös Napba. Hatalmasnak, legyőzhetetlennek, férfiúnak érzi magát, könnyű részegség ringatja, vállát verő haja reszket vére lüktetésétől. Már besötétedett, amikor végre észbekapott s fölkelt, hogy a szállásra menjen. Kézenfogta Kedvest, fölsegítette a földről s elindult. Mikor látta, hogy a lányka tétován a Balatonhoz indul, mellé szegődött, megkereste s odaadta ruháit, sulykát messze a Balatonba hajította. 65
- Majd adok én neköd másikat, - mondta csöndesen. - Aranybúl valót. Kedves mintegy álomban vette el a vizes ruhát, mélyen meghajolt Ojbarsz előtt, oly komolyan, alázatosan, szelíden, hogy Ojbarsz egy pillanatra ismét azt a különös, ijesztő hatalmat érezte, amit azelőtt legkevélyebb pillanataiban sem érzett. Amikor Kedves a falu felé indult, hosszan nézett utána. Örökre orrában maradt a fű s a lányka hajának illata, szemében a piros, kékpárás alkonyat s egy madár, amint hullámzó repüléssel, mint eldobott kő suhant a csalit belseje felé.
66
3. Tar Szerind maga elé rendelte a fiát. Az üzenetet Karvaly bátya vitte a magastetejű verem mögé, ahol Ojbarsz Files társaságában üldögélt s hallgatta, miként karmolta véresre, mint megszorított macska, a hatalmas gyilát, azaz Mogyerit a megkergetett fejedelmi hölgy. A maga esetéről nem szólt s egy kissé megvetette Mogyerit a fecsegésért, de csöndesen nevetett is magában: milyen hatalmas férfiú ő, méltó ivadéka Hunornak! Most már azt a lányt kaphatja meg, amelyikre szemet vet, senkisem áll ellent, meghajlik előtte minden nő, mint arató előtt a kalász. Férfiú egészen, isteni erő lakik szívében és májában. Ha eljön az ideje, meghódoltat minden népeket a tengerig s bosszút áll Eribülcsü gyalázatos haláláért. Igyen álmodozott, amikor Karvaly bátya erősen sántikálva megjelent a verem csúcsos nádteteje mögött s közölte, hogy a kapgán hívatja a kisurat. - Sok rosszat hallá apánk rúlad, - dörmögte a vénember, amint mellette baktatott a sátor felé. Mondják, mit mívelétök Kériek házában, fölturkálátok s hányatok mindönüket s te magad valaminő könyvet keresel rajtuk. Ojbarsz szorongva lépdelt a tágas várudvaron. Apja ritkán bánt vele keményen, leginkább csak szemöldökét vonta össze, ha helytelen dolgot cselekedett. Mindössze kétszer-háromszor fordult elő, hogy kapgáni kemény kezével odasújtott a nyaka közé. De apja kegyetlen, mozdulatlan arcától, sötéten villanó ferde szemétől annyira félt minden teremtett lény, hogy büntetnie csak igen ritkán kellett. Igazságos ember hírében állott messze földön, de könyörtelenében is, ha megtorolt valamit. Ojbarsz úgy tekintett föl rá, mint Ügyek bálványára. A sátorajtóban magára hagyta Karvaly bátyja, csak szánakozó tekintetét küldte utána. Tar Szerénd a tűz mellett ült, sajtot evett, savanyú tejet ivott hozzá. Ojbarsz néhány pillanatig csöndesen állt a sátorajtó mellett, míg apjának méltóztatott föltekinteni s észrevenni őt. Akkor alázatosan lesütötte a szemét s elkészült rettenetes haragjára. - Beszéltem Dzsid apával, - szólt a kapgán kozárul s mintha ellágyuló, szelíd tekintettel pihent volna meg a szeme Ojbarszon. - Mondta, valamelyik istenke hatalmadba adta magát. Még nem tudja, melyik. Szószólója leszel népednek. Legyőzted a fekete bikát... s én azt hiszem, ő maga volt ott a dombon bika képében. A fiú villámsújtottan állt. - Mégis igaz vola, - suttogta magyarul. - Igaz hát, - bólintott az apja s megtörölte a sajttól zsíros ujjait egy selyemkendőben. Úgylátszik, kiválasztott Tengri, hogy gondozója s őrzője légy nemzetségünk őse, Ügyek kán bálványának. Kiválasztott, hogy mindig igazat szólj, segítsd a betegeket, a szegényeket, kitudd, mely napon kell hadba menni, kiválaszd az áldozati állatot s kérd Istent, fogadja kegyesen. Kám leszel, fiam. Nehéz sors, nehéz élet. De nem tehetünk ellene semmit. - S most... most én... - dadogta a fiú, de sejtelme sem volt róla, mit akar mondani. Csak állt kigyúlt szemmel, sápadt képpel, ujjai a zekéje szélét gyűrték. - Dzsid apa beavat minden titokba, - folytatta a kapgán csendesen s nagyot sóhajtott. - Megtanulod, mely hathatós igék idézik meg az istenkét s hogyan kell belepillantani a jövendőbe. Megtanulod az Isten révületének elviselését s az ő hevének tűrését. - Jobbját fölemelte mint amikor befejezi a mondanivalóját s jelzi, hogy elmehet. - Holnap reggel hozzá költözöl. Ücs leszel mellette. S ha ő már leteszi a kámi süveget s a subát, te veszed föl majd. Tiéd lesz a dob,
67
a füvek, fák, égi, földi és földalatti hatalmak titka, tiéd lesz Isten ereje. Eddig gyermek voltál, Most két vasderest áldoztam Temir kánnak s azt a kedves pejkancát, amit öregapádtól kaptál, Ügyek kánnak. Holnap már nem leszel többé gyermek. S nem vagy már ezután a magadé. Ezt vedd eszedbe s aszerint cselekedj. Még ott állt némi ideig Ojbarsz az apja előtt, várta, hátha mond valamit, de a kapgán hallgatott. Kifelé indult hát, mélyen meghajolva apja előtt s óvatosan hátrálva az ajtó felé. Már kilépett, amikor Tar Szerind még utána szólt: - Nemcsak kapgán leszel hát, ha Tengri életben hagy, mint én, hanem kám is. Olyan leszel, mint Erübülcsű apánk, legyen áldott s nyugodjék. Talán több is, nagyobb is. Adja Tengri, hogy szerencsésebb is nála. Ezzel most már végkép elbocsájtotta színe elől s tapsolt, hogy lépjen be Karvaly bátya. Ojbarsz szédelegve ténfergett az udvaron. Nem tudott mit kezdeni magával. Minden tővelheggyel állt benne s körülötte. Csak egy dobolt a fejében szüntelenül: holnaptól fogvást Dzsidnél kell laknia s meg kell tanulnia az égi, földi és alvilági titkokat. Magányosan keringett a szállás épületei között, bement az elhagyott asszonyházba is, áldozati fát vetett a pattogó tűzre, leborult anyja szépen felöltöztetett, egykedvűen üldögélő bálványa elé s arcát a puha medvebőrbe temette. Kiáltani szeretett volna: nem kell neki, nem akar ő táltos lenni, hagyják, hagyják a maga tetszésére! Miért is jött el azon az estén az anyja, miért font a tűz mellett, miért nézett be hozzá a bika! Ó, tudja ő, hogy az anyja akarta ezt, mert miatta halt meg időnap előtt Küldis ágyán! Nem evett, nem ivott, csak jött-ment magában, mint a megsebzett farkas. Néha úgy érezte: hánynia kell. Vére leszállt az arcából, szíve elszorult, szeme előtt összekavarodott a világ. Hová menjen, hová bújjék, hogyan szabaduljon? Miként tehetné meg nem történtté az éjszakai birkot, az eszméletlen fekvést apja sátrában, hogy változtathatná semmivé azt a lelőtt sirályt, az Ügyek egyházába való betörést, anyja halálát? Ime, az első szép tavaszi napon meglátott egy magános sirályt. Ügyesen lelőtte, vidáman vitte a ligetbe, megnyúzta, bőrét a fára függesztette. Vidám volt, nevetett, összeveszett a vén Dzsiddel. Ha az a sirály nem szállt volna aznap a Balaton fölé... Ha a jég nem szakadt volna még meg... Ha nyila nem találta volna el a madarat... Fejét a tenyere közé fogta, himbálta, mint a fültövön csapott medve, szédelgett. Lelke visszhangzott néma ordításától: nem akarom, nem akarom, nem szállok az Égbe, nem merülök az Alvilágba, nem lovagolok Kaira kán paripáján, nem kúszom föl az Életfán, nem keringek dobot verve, nem réülök elheverve, nem szólok Isten szavával, nem törődöm más bajával... Nem akarok táltos lenni, inkább semmi, semmi, semmi... Mint ketrecbe zárt dúvad, keringett maga körül s orrát mindenütt láthatatlan hatalom rácsába verte. Végre megkereste Filest s komoran hívta a verem mögött lévő bokros zugba. - Vaj neköm! - sóhajtotta keserűen s lecsüggesztette térdére nyugtatott kezét, mint egy vén bölcs, aki nem is akar már beleavatkozni semmibe. - Apám uram Dzsidhön utasejta ücsnek. - Micsa! - kiáltott föl Files s vékony szemöldökét egészen a hajáig húzta. - Táltosnak kell lennöm. Vaj neköm!
68
- Ez a fekete bika miatt vagyon, - magyarázta Files megrendülten. - Mert elmönél vele s megvívál teljes sükervel. Legyőzéd. Dzsid apa vola az bika, ezért kell hozzá mennöd ücsnek. - Mit míveljek most? - töprengett Ojbarsz s várakozón nézett Filesre. Filesnek megvolt az a különös tudománya, hogy mozgatni tudta a fülét. Fökép olyankor, ha fogós kérdésen töprengett. Megtette játékból, mókából is, de ilyenkor, mint most, anélkül billegette föl-le, hogy odagondolt volna. Orbajszot kínos röhögés csiklandozta. Fölpattant a kőről, nyakonragadta Filest s ráordított: - Megfujtlak, gyalázatus gyisznó! Ne billögesd filedet! - Ne bánts, - rimánkodott Files rémülten. - Mit töhetök rúla, ha erősen gondulkodom. - Hát gondulkodj anélkül. Hülye jobadzsi. Legalább gondulnál ki valamit. Megszökjem magamot s ill’a berök, nádak-erök? Vagy mondjam meg apámnak, Dzsidnek, hogy nem akarok táltos lönnöm, jonkább négybe vágatom magamot? - Azkor megöl Kór fejödelöm s elvisz az Alvelágba. Isten ellen nem mívelhetsz sömmit. Ezt már tudhatnád, hiszön írni es tudol. - Csónakba ugrom s átmenök öregapámhoz Gulácsra. Türdemisön él Apsa táttós. Üsmeröm. Nagy bülcs, mindön titok tudója. Ü tám ráolvas Dzsidre. - Mikor az Bolotin közepén leszól, viher támad, víz Öregje lehúz s rnegfujt. Oda sem érsz, te szögén. Húsodat halak falják. Hiába, nem volt menekvés. Ojbarsz úgy utálta ebben a pillanatban Filest, hogy hányhatnékja volt. Miért szövetkeztek életre-halálra, miért tette meg gyilának, miért ígért neki ezredességet? Hiszen még tanácsot sem tud adni! Keserűen szidalmazta, Files pedig lesújtva hallgatott. Mezítelen nagyujjával köröket húzgált a porba, fülét erősen mozgatta, szaporán szívogatta az orrát, sűrűn pislogott. Végre kitört. - Miért nem hagyál engöm horgaim, tőreim mellett békén, he? Én csak hitvány jobadzsi vagyok, úri nyelvedet sem értöm! Kerestél lönne magadnak méltó gyilát s ezörnagyot. Táltosokval, az te Kaira kánodval, Temir kánodval, Kajár kánodval mit kezdhetök én? Te kapgán leszöl, miként apád s valamennyi ősöd. Nem es akarok én teutón földre menni, barantolni, várasokat égetni. Ekém lesz neköm s ökreim. Hagyjál engöm békén! Keserves zokogásra fakadt, elfordult, szemét eltakarta széles, maszatos tenyerével. Minden rosszra elkészült. Várta, mikor sújt le rá Ojbarsz megsemmisítő dühe, mikor vágja belé a kését, vagy kiált olyan hatalmas szavakat, hogy menten lesüllyed a földbe, meg sem áll az Alvilág fenekéig. Ojbarsz azonban nem vágta bele a kését, hatalmas igéket sem kiáltott, hanem megsajnálta Filest. Kifakadásában annyi keserves tehetetlenség, gyámoltalanság, önvád volt. Minden dühe elpárolgott. Hiszen kicsiny koruk óta ismerték egymást, együtt teltek napjaik, kunyhójában szundított legjobbat, kenyeréből, pecsenyéjéből, hagymájából evett legjobb ízűt, csendes halászataikat, izgalmas madarászataikat együtt mívelték s még egymás véréből is ittanak. Hiszen Ojbarsznak éjjel-nappal a nyakában volt a bűvös síp, amit csak végső szükségben szabad megfújni, hogy a jobadzsik Aranyfejedelme, a világra vigyázó Isten nyomban segítségül rohanjon. - Ne bőgj, taknyos, - kérleli szelíden s megfogja a vállát. - Igazságod vagyon. A bika s az istenke ellen sömmit sem tehetünk. Választott vagyok, belé kell törődnöm. Ne picsogj, no. Azért majd naponta együtt játszunk eztán es. Gyila maradsz s ezörnagy leszöl, ne félj.
69
Megvígasztalódtak, megbékéltek. Ojbarsz előhozta emberfej nagyságú, kóccal tömött nehéz bőrlabdáját s vígan rugdalták egy tágas, füves térségen, míg verejtékben nem úsztak. Mind a ketten elfelejtették haragjukat s bánatukat. Files fogadkozott, hogy legközelebb majd elbánik azzal a makrancos lánnyal, Ojbarsz pedig dagadó májjal éldelgett a maga hódításán s megteljesedett férfiúságán.
70
4. Dzsid földbevájt kis kunyhójában egyedül maradt vénségére. Éjszakái gyakran nappalba nyúltak s éjszakába a nappalai. Szükséget nem látott, hiszen a környék népe sűrűn hozott ajándékot nemcsak az istenkének, hanem neki is. Évenként kétszer meglátogatta az országjáró prémkereskedő s ilyenkor szép öl nyestbőrt, mókus-, hölgyprémet, rókabundát, farkasbőrt adott el neki cikornyás feliratú nyugati ezüstpénzért, gyógyító olajokért, késért, tűért, üveggyöngyért, apró drágakövekért. A pénzt a kunyhó sarkában kuporgó háziistenke fészke alá dugta, az olajokból orvosságot, bűbájos kenőcsöt, biztos hatású szerelmi bájitalt, szakgatás, nyomás elleni írt kevert. A késeket szenvedélyesen gyűjtötte, csereberélte, szükség esetén elajándékozta, a tűvel a vidék némbereit boldogította, szép nyakbavaló fűzért font az üveggyöngyökből, hogy aki viseli: áldott állapotba jusson, a kék, zöld, piros kövek pedig távoltartottak ördögöt és betegséget. Élelme több volt Dzsidnek a kelleténél. Naponta bőven lakmározhatott, a tűz fölött függő kondérba mindig került hús, köles, zsír, vaj, s a kunyhó mennyezetén fűzérben lógtak a sajtkorongok, hogy kellőképen megérjenek a szállongó kesernyés füstön. És az áldomás ételeiből is torkig zabálhatta magát, sőt haza is hozhatott, amennyit akart. Tömlője régi szokás szerint a kunyhó vastag szemöldökfáján csüngött, hogy aki belép: lódíthasson rajta egyet a benne savanyodó kancatej ízesedése végett. Nyírhéjból készült edényekben naponta megújították az adakozó asszonyok a meleg tehéntejet, a jó sűrű árpasört, forró nyárban hűsítőül a csípős savót, nagy ünnepek előtt a tüzes szalai bort. Dzsid tudta is használni az italokat: korán reggel savóval kezdte, hogy beleit megtisztítsa minden méregtől, délelőtt sört iszogatott legszívesebben, mert a sör rendben tartja a gyomrot, megoldja savait s megöli a netán belekerült gonosz férgeket, Kajár kán e szapora népét. Delelőre hágván a Nap, bort ivott a kásás hús, meg a sajt mellé s békés álomra dőlt. Ilyenkor lelke madár alakjában távozott a száján s mérhetetlen vidékeket, csodálatos tartományokat járt be. Este leginkább jó erős kúmiszt ivott az öreg, mert a kúmisz - vagy »komisz«, mint ő nevezte - élénkiti az agyat, könnyű vidámságot bocsát a lélekre s eltölti szép zengő énekek és dobogó táncok gyönyörűségével. Ha elnehezedett, lábát maga alá kanyarítva az esti szellő hangjaira, a levelek susogására, a csillagok kacsintgatására figyelt, lelke megtelt békességgel, hangtalan örömmel s a világ füllel nem hallható zengésével. Még dúdolgatni is szokott ilyenkor Dzsid, félrebillent fejjel fülelvén a belül zengő esüstös hangokra, sőt, ha a csodálatos túlvilági ének igen elbűvölte, messze hallható hangon énekelt, vastagon, mint a szarvasbika bőgése, vékonyan, mint a viharmadár elnyújtott vijjogása s hosszan, mint az őszi napsütésben szálló bánatos bikanyál. Napkeltekor kiállt a kunyhó elé, süvegét bal hóna alá szorította, jobbját homlokához emelte, többször meghajolt a kelő Nap vidám vagy fenyegető orcája előtt s áhitatosan imádkozott. Ezután kinyitotta Ügyek kán egyházának ajtaját, hogy az emelkedő Nap aranysugarai besüssenek az istenkéhez, mert az az ő legnagyobb öröme, ha láthatja a Napot. Később többször is benézett az egyházba, ráadta az ajándékszövetektől, selymektől és prémektől már hordónyivá duzzadt bálványra az ajándékruhát, vagy fölakgatta, elrendezte szépen a házikó mennyezetén, falain. Az ajtót mindig gondosan betámasztotta, nem ugyan rablók miatt, - ki is vetemednék rá, hogy az istenke házát megrabolja! - hanem gonosz szándékú vadak, vagy szélvihar ellen. Mert a vadállat, megérezvén az istenke szájára kent új vaj, vagy zsír szagát, a tálakba helyezett véres hús orrcsiklandozó illatát, bizony megfeledkezik a tisztelendő bálvány méltóságáról és széthúzza-vonja az egyház javait.
71
Naponként megszámlálta Dzsid az egyházban tartogatott mindenféle pénzt is. Olykor megtörtént, hogy valamely előkelő férfiú erre való jártában egy-egy frank pénzát, vagy keleti dirhemet tett az istenház ládikájába. De voltak itt egyéb szükséges, ritka tárgyak is, például kések, tűk, gyűszűk, sarkantyúk, varróinak és húrok, horgok mindenfajta nagyságban, még néhány szép kard is függött a falakon. Ha valaki megszorult, innét vett pénzt, mi egyebet kölcsön, hogy azután a legelső alkalommal visszaadja, sőt meg is toldja köszönetül az istenkének. A kardok egyikével-másikával Dzsid áldozati állatot szúrt le, kardtáncot járt Temir kán tiszteletére, sürgős baj esetén pedig el lehetett őket vinni csatába is, ha az induló hős kardja a Gonosz incselkedései következtében eltörött, vagy kicsorbult. A kardok között volt egy arannyal kivert, gyönyörűséges virágindákkal és levelekkel díszített könnyed hajlású, láthatóan régi-régi szablya is, magának Ügyek kánnak egyik kedves kardja. Ezt csak a kapgán vehette kezébe, ő is csak akkor, ha országos tanácsba ment, vagy élet-halál válaszútján állott. A vén Dzsid baktatott a környék minden betegéhez, ő választotta ki a véres áldozatra alkalmas lovat, tinót, birkát, baromfit, ő hintette meg forrásvízbe mártott nyírgallyal a hátukat, hogy lássa: tiszták-e, kedvesek-e a bálványnak, Istennek. Ő keresgélte erdőn-mezőn, lápon az orvosságos füveket, gyökereket, bogyókat, gombákat és bogarakat. Ő tombolt nagy áldozatokon, ő szúrta a kardot az állat szügyébe, ivott a véréből, evett a szivéből-májából. Ő adta az újszülött nevét, ő kergette ki a gonosz lelket házból, emberből. Télen sorrajárta a hajlékokat s kotyolt, dalolt, hogy sok legyen a tojás. Ő vette sorra a gyermekeket, hogy torkukon égő foklát tartva, eltávoztassa a halálos gyíkot. Ő ült a dob előtt, óvatosan veregetvén s lesvén a ráhelyezett kicsiny rézbékát, merre csúszkál, míg a jövendő titkára kíváncsi hívő kuporogva várta jóslatait. Ő adott hatásos szert a reménytelen szerelmesnek, a meddő nőnek, vagy akinek egyre csak lánya született. Hajnaltól éjszakáig, gyakran hajnalig ezer dolga volt Dzsidnek. Családja meghalt, vagy elvonult más vidékre. Négy fia például a nagy romlásban pusztult el Eribülcsü alatt, egy összeveszett apjával s ő elkergette, két lánya valahová Északra ment férjhez a falun átvonuló kabar katonákhoz. Magára maradt, mert alkalmas, rátermett ücsöt sem tudott keríteni. Egy hosszú legény volt nála évekig, de kiderült, hogy csak mutatta a réülést, hiába rágott galócát, hiába ivott negyednapos kancatejet, hiába irgett-forgott, verte a dobot s énekelt, csak nem szállta meg az Isten heve. Amikor egyszer föl kellett volna ébresztenie Dzsidet, félnapig nem találta meg a kellő igét, az öreg kicsi híjján örökre ottveszett a másvilág tartományaiban egy széles folyó partján. Hát elcsapta. Később Szamárdiban akadt egy fiúra, mutatkozott is benne valami, de olyan ostoba volt, mint a kő, hiába tanítgatta írásra, hősénekekre, semmi sem maradt meg a fejében. Hát visszaküldte Szamárdiba, azóta meg is házasodott, szaga sincs rajta a táltosságnak. Nagy ünnepeken a faluban választott segítő legényeket, réüléséből pedig a maga módján ébredt. Azon a nevezetes napon, amikor Ojbarsz a lovaknál járt, sok különös jelet látott Dzsid. A nyírliget állatbőrökkel rakott fáin vadul csárogtak, veszekedtek, röpdöstek a varjak, mintha valami különöset éreznének. Dzsid fekete kiskutyája: Bikdir, a Nagy Hős, vadul csaholva hívta a gazdáját a kunyhó küszöbéhez s a földlépcső sarkában félkarnyi barna kígyót mutogatott neki. A kígyó vitézül szemköztsziszegett a kutyával, de amint meglátta Dzsidet, kifelé iramodott s hullámzó futását a ligetnek vette. Dzsid óvakodott tőle, hogy az istenke ligetébe menekülő kígyót üldözze, hátmég agyonüsse, sőt Bikdirt is megintette a dühös ugatásért. Egész nap gyönyörű tiszta idő volt, a Balaton vize kéken játszott, de a túlsó part hegyei olyan közel nyomultak, hogy látni lehetett odaát Bese apa zsendülő szőlőjét s Melegdi házát a nagy fa alatt. Ez esőt mutatott, az alkonyat hosszú vörös fátylai meg szélvihart jeleztek, Dzsid azonban mást is érzett a csontja velejében. Oly nyugtalan volt, mintha rezgő ijjhúr lett volna minden idege. Elküldte a tanácskérőket, a jövendöltetőket, megivott egy-két kupa sört, imádkozott a bálvány előtt, de nyugtalansága csak nőtt. Este alig bírt magával. Mogorván ült a 72
háza előtt a vastag szilfatuskón - nyáron gombát is termett neki ez az ülőhely - nehéz kezét lelógatta a térdéről, s figyelte, hogy bujkál tagjaiban a fájás. Elméje mindegyre a régi időkre fordult, ifjúságára, nehéz életére, csodálatos gyógyításaira, híres jóslataira, emlékezetes nagy révületeire. Anyja is eszébe jutott, látta a kis kövér öregasszonyt, hallotta ijesztő szavát. Félt a fiától, ha ránézett, már szótlan könyörgést motyogott fogatlan ajka: vegye magához a Isten ezt a szerencsétlen táltost... Végső menedékképen Dzsid televedelte magát borral. Fenékig itta a csöbröt, amit még Gyöngy temetésén töltöttek meg. Csakhamar szédelegni kezdett, lába elnehezült, feje a fák tetejéig nyúlt, vad zenebona zúgott a fülében. Letelepedett kunyhójában a földre, elég távol a tűztől, hogy eszméletlenségében bele ne hemberedjék, harsány, vonító hangon énekelte Árpád kagán dunai átkelésének énekét s egykettőre látta magát a sodró folyam hullámaiban tömlőn lovagolva, prüszkölő, horkoló zömök, kócos lófejek között. Zúgott a víz, locsogtak a fölkavart hullámok, hűvös kézzel simogatták őt a hidegen rátapadó bőrruha alatt, csak attól félt, hogy csizmája lehúzza a fenékre. Azt hitte, még egyre énekel, pedig már mellére konyúlt fejjel hápogott. Odakint Bikdir csaholt, vonított versenyt a táltossal. Mikor hajnalban észbekapott, úgy érezte, minden csontját összetörték. Szája savanyú volt, dagadt nyelve nehezen mozgott. Nyálával együtt kiköpte a szemfogát. Most rémült csak meg igazán. Úgy bámult a földön sárgálló hatalmas fogra, mintha megnyilt volna előtte a föld. Ugyanaz a fog volt ez, amivel anyja elszörnyedésére született. - Vai, Tengri! - nyögte keservesen, elhomályosuló tekintettel. - Hát kiveszed kezemből hatalmadat... Tagjait nyújtogatta, ízeit ropogtatta, bajúszát tépegette. Lecsüngő hajfonatát ujjara tekergette, mint kicsiny korában, elalvás előtt szokta. Böfögött, nyögött. Szenvedett. Haj, szép férfikor, de teli is voltál erővel, nagysággal, bátorsággal! De szép zuhanások és repülések voltak azok a táltosi révületek. De rettentő ereje volt sötét pillantásának, kurjantó szavának, keringő tombolásának, dobogó dobjának, de sebes vágtatása az áldozati paripának. Be könnyedén kúszott föl az Égig érő Életfán, de szépen köszöntött be Tengri kán ezüstházába, de fürgén járta a hetedik Ég aranyos mezőit. Milyen kemény volt a szíve, hogy zengett a hangja, ha áldomáson damboraszó mellett énekelte a régi apák hőstetteit. Bikáéval vetekedett férfiúi hatalma. Hozzászokott, hogy kínzó nyugtalanságában, hirtelen rászakadó félelmeiben az eszéhez forduljon. Most is így tett. Hiszen itt ül a földön, a hajnal derengő fénye beomlik a nyitott ajtón, a tűz megnyugtatóan pislákol, sárga fénye elomlón simogatja a sarokban kuporgó kisistent. Itt ül, nagy, nehéz teste súlyos és erős. Igaz, megvénül lassacskán, de a haláltól nincs mit félnie. Kajár kán hatalma megtörik rajta. Fölmegy ő Tengrihez, régholt kagánok és fejedelemistenek közé s a messze földön híres bálványok sorába ülepedik, akik még az ember világa előtti időben éltek, Menkükkel viaskodtak s elestükben hegyekké-völgyekké váltak. Dzsid nevét emlegetni fogják a világ végezetéig. Bálványa előtt áldomást tartanak s ő kedvesen fogadja a fövő hús illatát, a pattogó tűz füstjét. Idéző énekét énekelik, segítségét kérik. A halál is csak révület: átkering a másvilági életbe, mint híres táltosi tevékenysége során annyiszor. És mégis... az ifjúi erő, a mérhetetlen hatalom elmúlása kínozta. Elmondta hajnali imádságát, ellátta dolgát a bálvány körül.
73
Amikor Tar Szerind fölkereste, már mindent tudott. A faluban járván találkozott Kusájjal, a kapu egyik őrével. Az mesélte el az este történteket. Mindenki Ojbarsz keresésére rohant. Most hát tudta, miért volt olyan nyugtalan. Révületében bikává változott s megvívott Ojbarsszal. Ezért olyan összetört minden csontja, ezért köpte ki a szemfogát. Ojbarsz lesz az utóda. Ekkor megnyugodott. Isten kegyelmesen tekint erre a földre. Nagy kagán támad, olyan, mint Eribülcsü volt, tán még nagyobb is, olyan, mint Álmucs, mint Ügyek, a nagy Ős. Kagán és kám egyszemélyben. Harcos és táltos, hős és bölcs. Tengri korbácsa és magyeriak fölemelője. Nagy idők következnek, nagy csudák jele mutatkozik! S hogy a víztükör előtt kuporgott s az ezüstös csillogásban fölkavargott előtte a jövendő, férfiút látott, aki helyreállítja a világ rendjét, megalázza a hitványakat, földúlja az idegenek pöffeszkedő városait, földig rombolja henye palotáit, oszlopot állít Keletre, Délre, Északra és Nyugatra, legelőt terít a csordák és nyájak hömpölygő áradata elé, lova lábát tengerben fürdeti Keleten, paripáját tengerben itatja Nyugaton. Abroncsot visel büszke homlokán s ragyogó követ, mellén tükröt, csillogó, csiszolt kristályt a jogarán, titkos erejű gyűrűt az újján. Álmucs kardját annak a kezébe adja, akit révületében kiválaszt s Keletre küldi tüménjeit, Nyugatra küldi hadait... Minden földi, égi és alvilági hatalmak őt szolgálják, az ő idéző szavára figyelnek. Lova csűdig vérben gázol majd, szívét keserű szenvedés, büszke hit tölti el... Ojbarsz, ime, elindul a soha be nem záródó úton.
74
5. - Add át neki hatalmadat, tanítsd meg a titkokra s ha miben vét, vesd a szemére keményen, mondta Tar Szerind, amikor Ojbarszot átadta Dzsidnek. Méltósággal teljes pillanat volt. A szótlan Dzsid zömökén, súlyosan, mogorván állott a kis ház előtt, Ojbarsz sápadt volt, reszketett egy kissé a térde, száját összeszorította, szemét lesütötte, a kapgán meg a szokottnál is sötétebb arccal tekintett hol a táltosra, hol Ojbarszra. Majd gyorsan megfordult, belépett a ligetbe s az egyház ajtaja előtt háromszor meghajolt. Egy vég arannyal szőtt bársonyszövetet szorongatott a hóna alatt, óvatosan elhelyezte a ritka ajándékot az istenházban, megint meghajolt s hangtalanul imádkozott. Azután rövid, kemény lépésekkel távozott, vissza sem pillantva a fiára. Ojbarsz hát átadatott minden földi, égi és alvilági titkok tudójának, a híres bölcsnek, a nagy orvosnak, a csalhatatlan jósnak. Eddig nem látta ennyire Dzsid félelmes nagyságát. Hiszen a kapgán fia volt. Pimaszságában nem egyszer vitába ereszkedett a táltossal, sőt meg is fenyegette, hogy elkergeti, ha megnő. Most pedig fölmagasodott előtte, mint temérdek vadállat, vasnyugalmú arca, lassú pillantású ferde szeme, lecsüngő bajusza, gyöngyös ősz hajfonatának kígyózása, bivalyvértes széles mellkasa, bő kék, avas zsírba avatott gatyája, megvénhedt, sártól kimart bocskora, egész vadkani külseje lesújtotta. Kényre-kegyre hatalmában van. Most bosszulja meg majd a liget megsértését, a szemtelen feleselést, bika képében történt legyőzetését. Talán anyját is elébe idézi minden éjszaka, hogy megölje a félelem és a bánat. Ismét csiklandozni kezdte valami a talpát. Hátha megugrana, csónakba vetné magát s átevezne a túlsó partra, még ha beleveszne is a tó közepébe! De megbénult és csak állt, állt mozdulatlanul, várva Dzsid parancsait. * Dzsid keményen bánt vele. Erős böjtre fogta, de nem magyarázott, nem parancsolgatott és nem tiltott. Mint önként folyó természetes dolgot, amelyen maga sem változtathatna, még ha akarna is, kevés szóval, inkább csak szeme élesebb pillantásával kényszerítette a gyakorlatokra. Reggel egy szilke meleg vizet adott neki, ez volt a reggeli. Délben egy csupor gyönge, másnapos kúmiszt: ez volt az ebéd. Este egy ital keserű, jóillatú főzetet: ez volt a vacsora. Két nap multán Ojbarsz alig lézengett, szeme kifényesedett, mint az eleven szén, az éhség farkasként ordított benne. Kínjában az öklét marta s töprengett, mit lophatna a kunyhóban található bőséges élelemből. De csak a szeme horgászott a bödönökben, csöbrökben, kosarakban és szükőkben. Éjszaka összekuporodott a vackán s hasztalan akarta elnyomni könnyeit. Szédítő illatok lengedeztek körülötte. Kásáshús vastag, nehéz illata, hagyma orrcsiklandozó édes szaga, meleg kenyér zamatos párája, érett sajtok és kevert-túrók hatalmas szaga. Húsos tészta gőzölgő halma lebegett előtte s csordította meg a nyálát, hogy kicsöppent a hitvány farkasbőrre. Hússal erezett szalonna ingerelte meddőn tapogató ujjai begyét, elviselhetetlen volt látnia, mint szalad bele a vékony, hegyes falatozó kés. Bő kupában most fejt bivalytej kellette magát szomjazó ínyének. Nyeldesett, nyögött, fetrengett ágyán. Most, most kiált a hortyogó táltosnak, adjon enni, mert megöli! Föl is kelt csöndesen s macskaléptekkel siklott ki a szabadba, hogy hazafusson s nekiessek a tejescsöbörnek, berontson a szolgálók házába s elragadja a polcon heverő sajtot, becsússzanjon apja sátrába s ellopja a tűz mellől vacsorája maradékát. De
75
visszakullogott megint, lefeküdt s kínjában a farkasbunda büdös szőrét rágva könyörgött anyja lelkének, szabadítsa meg innét. Dzsid mintha mindezt észre sem vette volna. Hosszú időre elcsatangolt és otthagyta Ojbarszot egyedül. S Ojbarsz keserves ábrázattal meredt a kunyhó kincseire - de hozzájuk nyúlni nem tudott. Sejtette, hogy a táltos minden mozdulatát látja távolról is, sötétben is, behatol szíve és mája titkaiba, agyvelejébe, hát hiába szegte volna meg a böjtöt. Csüggedten üldögélt a vastag szilfagöcsön, arcát tenyerébe temette s erőszakkal gondolt mindenre, csak az evésre ne kelljen gondolnia. Hét napig tartott ez a szenvedés. Akkor már olyan könnyűnek érezte magát, mint egy szitakötő. Éhes sem volt már. Mikor Dzsid egy csupor húslevest nyujtott felé, lassan fogadta el, apró kortyokban itta s csodálkozott, hogy többet nem is kíván. Holott Dzsid ugyancsak tépte hiányos fogaival a főtt húst s recsegtette hozzá a gömbölyű hagymát. E hét nap alatt nem mozdulhatott a táltos kunyhója tájáról, nem találkozott senkivel, a liget ájtatos látogatóival, a jövendöltetőkkel sem beszélt. Csak lézengett, hevert, elmélkedett, legfeljebb Bikdirrel, a kiskutyával ismerkedett magányában. Volt a táltosnak egy öreg vasderes kancája, nagyfejű, csapottorru kis zömök hátasló, ezzel járta a környéket. Katinak, azaz Erősnek hívták. Ha nem csapta legelőre, ott szokott járkálni télen-nyáron a kunyhó mellett, mert Dzsid sohasem kötötte meg. Esőnek, havazásnak odasem bojszintott. Legfeljebb jégverés idején húzódott a nagy, sűrű fák alá. Furfangos paripa volt, mindent megértett, de csak a gazdája szavára hallgatott. Ha más akart hozzányúlni, hát még a hátára ülni, rúgott, harapott, ágaskodott, valósággal táltossá vált. De Dzsid szavára lefeküdt a földre s holtnak tetette magát. Ha elkódorgott, Dzsid csak kiáltott neki s Kati észnélkül vágtatott hozzá. Még ha távoli legelőn kódorgott is, Dzsid különös módon sivított szájába dugott két ujjával, s Kati a hetedik határból is hazarohant lobogó sörénnyel, vadul nyerítve s fújva. Nem volt az az édes fű, amit ott ne hagyott volna. Mindent megevett: vígan legelte a dús füvet, falta a szénát, hó alól kaparta ki a mohát, a csigát úgy ropogtatta, mint disznó a mákot, a nyers, véres húst farkasként zabálta. Tenyérnyi bundája volt télen, tavasszal cafatokban hullatta a szőrét, a földre vetette magát, hempergett s égfelé rúgta a lábát, ha esőt érzett. Vad volt, mint a csikasz és kezes, mint a kutya. Egykedvű, mint a tuskó s okos, mint a hiúz. Megbízható, mint egy szerető s bosszúálló, mint egy vénasszony. Ojbarsz csakolyan jól ismerte, mint a vidék lakóinak apraja-nagyja, mert hiszen becammogott a falúba is, sőt még a kunyhók nyitott ajtaján is bebújt, nem bántotta, nem riasztotta senki. Ő sem bántott senkit, ha nem akarta megfogni, vagy megnyergelni. De valójában csak itt, Dzsid házában ismerte meg ezt a csodálatos paripát. A táltos odahívta Ojbarszot a lóhoz, megdörzsölte tenyerével a saját mellét, hozzátörölte Ojbarsz képéhez s megszagoltatta Katival. - Most már adhatsz neki enni, inni, elveszi tőled, - magyarázta Ojbarsznak. - Olyan ló ám ez, gyönyörűségére válnék magának Temir kánnak is. Olyan egy dög ez! Hej, de az anyját láttad volna. Azt is magam neveltem-szoktattam. Az még tán a fára is fölmászott volna, olyan volt! Kati egykedvűen megfordult s farkát suhogtatva legelészni kezdett a kunyhó mögött. Most közelről látta s jól megismerte Dzsidet. Mintha más ember lett volna, nem az, akit kicsiny kora óta ismert. Kiderült, hogy sokkal szótlanabb, mint amilyennek eddig mutatkozott. Olykor letelepedett a puszta földre, lábát maga alá kanyarította, kezét térdére csüggesztette s merev képpel bámult valahová a messzibe, a hegyoldal sötét fenyőfái felé. Időtlen-időkig ült így, szeme oly mozdulatlan volt, hogy a légy is rászánhatott volna, arca azonban lassanként merengővé, szelíddé változott s nyugodttá, mintha kőből vésték volna. Kísérletképpen Ojbarsz
76
egyszer elment előtte. Dzsid szeme meg sem rebbent. Egyszer megszólongatta: Dzsid apa, Dzsid apa, jün valaki! Dzsid apa nyilvánvalóan nem is hallotta. Olyan volt, mint egy bálvány. Megülepedett szent helyén s messze eltekintett a világ fölött. * A víz Öregjének áldomására készültek. Ojbarsz egyelőre azt mívelte, amit úgyis tudott, mert eleget látta. Tartotta a vizes csöbröt, amikor a táltos megmártotta a nyírgalyat, hogy meghintse az állatok hátát. Segített elvezetni őket a Balaton partjára, ahol az áldozó térségen cölöphöz kötötték és koplaltatták őket. Nem kérdezett semmit. Dzsid úgyis elmondja, mit kell tennie. A nagy titok felől sem érdeklődött: amikor meg kell tudnia, megtud minden titkot. Az egész környék összegyűlt a Balaton partján azon a szikrázó szép tavaszi napon. Végig a partszélen már kora délután seregestől gyűlekeztek a fehérbe öltözött férfiak. Letelepedtek a fűbe, ácsorogtak, tereferéltek, megvitatták a tavaszi szántás-vetés gondjait, a legelők állapotát, elmondták egymásnak, hogy teleltek az állatok, mikor lesz a birkaúsztatás és nyírás, lovakról szóltak kimeríthetetlen bőséggel, telhetetlen gyönyörűséggel. Távolkerült rokonok harsány örömmel köszöngetőztek, családjuk felől kérdezősködtek, újszülöttekről, elhalálozottakról adtak hírt. A legények kötekedtek, hátbavagdalták egymást, még kergetőztek is itt-ott, a vének, akik már homályosuló szemmel hunyorogtak a Balaton szikrázásába, kikerestek egy vakondtúrást, egy terméskövet, vagy legalább valami kényelmes dombocskát, rátelepedtek s szótlanul bámultak a világba. Messze hátul megbékózva s legények őrzésére bízva legelésztek a hátaslovak. Mert a távoli falvakból sokan lóháton jöttek az áldomásra. A vének, akik már nem tudtak sem lovagolni, sem gyalogolni, ökrösszekéren utaztak ide. Egész tábor volt a tisztáson, a kormos ökrök bőgtek s összeverték a szarvukat. Ott üldögéltek ugyancsak fehérben az otthonmaradni nem tudó nők is, ők azonban nem vehettek részt az áldozáson, csak távolról nézhették s az áldozati húsból ehettek. A fehérruhás tömeg főképpen földmívelő, halászó-vadászó, prémgyűjtő jobadzsi-magyarokból verődött össze. Érkezett ugyan szép számmal kozárul beszélő katona is, de a víz Öregjének áldozata elsősorban jobadzsi-ünnep volt. Tar Szerénd, egyképpen ura mind a jobadzsiknak, mind a legeltető népnek, íjjas-fejszés lovascsapat kíséretében elfoglalta helyét a domb tetején. Onnét be lehetett látni az egész partot, a szekértábort, a kicsapott lovakat s a fehérruhás tömeget Fonoldtól Északra, egészen a nagy nádasig. Mint óriási fehér lepkék, a hívek ellepték a zöld pázsitot. Az áldozás megkezdődött. Dzsid előlépett súlyos cifra subájában, a rávarrt fényes üveglapocskák, rézcsengetyűk villogtak, mint a csillagok. Ojbarsz a balján lépkedett talpig fehérben s oly büszkén, mint akinek »szava van« a túlvilági hatalmak előtt. Tavaly még a közelébe sem mehetett víz Öregje ünnepének, csak messziről ámult az óriási áldomáson s a fehérruhás emberek éneklő, hullámzó tömegén, most pedig Dzsid bizalmasa, valóságos férfiú, mindenki tisztelettel nézi s utat enged neki, a falú leányai közül az az övé, amelyikre szemet vet. Sok lovat, tinót, bárányt, még több kakast áldoztak. Dzsid vadul verte a dobot, torkaszakadtából énekelt, s tombolt, mint egy őrült. Sokáig hevert révületben, száját tajték verte ki, arcáról verejték csurgott. Keményen megkötözték, hogy kárt ne tegyen magában. Magasan lobogott a ropogó tűz, kék füstje fölkanyarodott a világoskék magas égre. Bizony, sajnálta Ojbarsz a zömök, tüzes lovakat, iszonyattal hallotta vad nyerítésüket, megborzadt kiömlő sötét vérüktől. Szánakozott a búsafejű fehér tinókon, némelyikkel birkózni kellett, egyikük a kötelet is eltépte s bőszülten vágtatott keresztül a tömegen. Nehezen fékezhető rideg lovak-marhák voltak, időbe telt, míg sikerült kifogni s pányvára kapni őket, az áldozat terén álló hatalmas 77
rezgőnyárfák közül mélyen föltúrták a földet, bőgtek, szakgatták az erős köteleket. Életüket szintén dühösen okádták ki az oldalukba mélyülő hegyes karók s a homlokukra sújtó fejsze alatt, a szügyükbe merülő kegyelmes kard nyomán messze szökkent fekete vérük. A szelíd hosszúgyapjú, hegyesszarvú juhok is vadakká váltak, de úgy bégtek, mint a gyerekek, úgy reszketett a hangjuk, úgy könyörgött, szinte zokogott. A kakasok rikácsoltak, szárnyukkal verdestek, tollúk szerteszállt a tavaszi szélben. Vérük egy részét a Balatonba csurgatták, bőrüket szaporán lefejtették s az óriási fákra akasztották, testük csattogó bárd alá került s onnét a mély rézkondérokba. Víz Öregje, Istenkéje, Alázatval eléd állunk, Fődig hajtjuk szép fejünköt, Áldozatval áldunk tégöd, Halat adjál nagy halomval, Táplálékot teli kézvel, Szaporejtsad szöröncsénket, Szakadoztasd hálóinkot Táplálékval nagy terűvel... Vékony, éneklő hangon zúgott a sokaság a part hosszában. Gyermekes rimánkodásuk messze hangzott, elvitte a szél magasra, Öregisten házába. Lovat adunk lakomára, Tinót hozunk terelgetve, Juhot ölünk jorgalmadra, Kakast vágunk jó kedvedre. Vögyed füstjét, viz Öregje, Szagát szívd be nagy szüvedbe, Áldd meg érte vizeinköt, Varsáinkot, vejszéinköt, Hálóinkot, horgainkot, Sokasejtsd meg halainkot... A révületben fetrengő Dzsid dadogó szóval nyögte: Áldomás illatát Kegyösen fogadom, Velág végeztéig Szömöm rajtatok nyugtatom. Gyönge gyermökim Tiktöket táplállak, Halam szaporejtom, Fiatok sokasejtom, Kedves lányaimot Ikrával borejtom. A körülötte állók figyelték s messze kikiáltották Dzsid szavait. Az istenke szavai voltak, szájról-szájra adták az alázatosan lecsüggesztett fővel, leeresztett kézzel álló áhítatos népnek.
78
Ojbarsz csak attól félt, nem találja el azt az egy szót, amitől a táltos visszatér e földi világra. Lehajolva, szorongva figyelte nehezen forgó nyelvét, az eldadogott szavakból iparkodott kitalálni, a túlvilág mely táján tartózkodik. Amikor már csak értelmetlen hörgés bugyborékolt a lihegve fetrengő táltos ajkán s még találgatva sem lehetett kikúpálni a zagyva hangokból istenkétől származó szót, Ojbarsz lekuporodott tanítója mellé. Esze, mint a vetélő, hányta a kinyilatkoztatás szavait. A bugyborékoló hangok mintha a buttyogatóéhoz hasonlítanának. Ojbarsz előtt fölvillant egy kép: csöndes, holdas éjszakán gyűrűzve suhanó folyó, fekete fűzek a parton, a vizek árján fekete csónak, a fekete csónakban fekete ember, félkezével buttyogatót márt a vízbe, félkezével a csónak pereméhez kötött seggeshálót igazgatja... - Folyórúl, hálóstúl! Folyórúl, hálóstúl! - rikoltotta parancsoló hangon. S majdnem sírvafakadt örömében, látván, hogy Dzsid lélekzete csillapodik, eltorzult arca kisimul, görcsös rángatózása szűnik, ökölbefacsart keze kienged. Mintha csodát tett volna, halottat támasztott volna életre. Ismét végigfutott rajta a forró borzongás: szörnyű hatalom adatott néki... Tengri láthatatlan keze lenyúlt a magasból s megszorította vergődő szívét. - Mi lesz vége életömnek, - suttogta a büszkeség, a túláradó öröm s a rémület különös érzései közepette. Mintha örvénybe került volna, jó is a szédítő forgás, édes a víz símogatása, de borzalmas a mélység és a sodró erő könyörtelensége. Ebben a megdöbbent, révült hangulatban hordta szét az áldozati húst, mosolygott a tisztelettel mókázó emberek játékos szaván, hallgatta a vidám tereferét, vitatkozást, a testvéri együttérzésben falatozók nevetését. Maga vitte apjának a főtt húst, maga helyezte a vert aranytálra s mikor a kapgán kegyesen megveregette két ujjával az arcát, túlcsordult boldogságában csaknem megcsókolta az inas, kemény apai kezet. - Így ülök majd én es népem fölött, - gondolta s alig bírt hevesen dobogó szívével. - Így tartok áldomást... Es magam mondom, azmit Isten tudatni kéván... A késő estig tartó vidám lakomán ott volt az asszonynép is. Visongva ugráltak le a szekerekről, mint ülőről a tyúkok. Gyerekhad kelt ki a kocsik fenekéről, ahonnét kíváncsian leskelődött eddig, egymást taszigálva a résnél, hogy csak egy picurkát láthasson a táltos táncából s a mérhetetlenül megnőtt Ojbarsz tetteiből. Mint a csirkék, rajoztak az asszonynép után, fatálat vittek és fakupát, ott tolongtak a húsoskondérok körül, összevesztek a jó falaton, elégedetten csipogva telepedtek a fűbe s zabáltak, hogy a fülük is zsíros lett a lakomától. Rokonok, ismerősök egy karéjba verődtek. Itt-ott dambora pendült, síp sikoltott. Egy-egy jótorkú férfi dalra gyújtott. Nagy csoport sűrűsödött Kedves öregapja körül. Vágottfejűnek nevezték, mert a koponyája tetejét annakidején megfakasztották Nyugaton, egy híres-neves orvos azonban, Isten nyugtassa, szépen kivéste, ezüstlapot tett rá, ma is kucsmát visel éjjel-nappal, az tartja kopasz, lyukas fején a kerek ezüstlapocskát. Vágottfejű bátya mindig vídám, esténként a ház elé telepszik s a körégyült fiatalságnak találós kérdéseket mond. Ilyeneket: »Hajlós vagyok, mássz rám, ződ szokmányom hajtsd rám, szőrös vagyok, belül sima, legbelül meg édös, - mi a?« Hát magyaró, - mondja rettentő komolyan, csak vékony ősz bajusza rezzen meg egy kissé, meg szarkalábakkal körülvett szeme csillan hamiskásan. Meg ilyet is: »Ződ a ruhám, feküdj reám, ahun lik van, szúrj meg ott, neköd könnyebb, neköm jobb, mi a?« Hát dia! De »naplót« is mond Vágottfejű bátya: »Ki az a legén, aki az őszön megbújt egy leán hambárjába, osztán ráöntötték a búzát?« S megindul a találgatás. Ki az a leán, aki a fonyóba mesélt, mesélt, de nem tudta a végit, osztán egy legén kérdözte: hun a végi a mesédnek, ű meg azt mondta: meglelöd az ágyamban, ki az?« Titkos hírvivők hordták neki a környék mulatságos történeteit. De még a kapgáni udvarról is mert naplót mondani, sőt némely hatalmas, újhitű papokról is,
79
akik hír szerint a kagáni ház körül forgolódnak, új hitre akarván csábítani magát a fő-fő fejedelmet is. Vágottfejű dalra gyujtott hát s elénekelte szép bánatos-harcias hangon Botond bosszújának énekét. A romlott fiatalság azonban a nyakára mászott és naplót követelt tőle. Kötélnek állt így is. Harsány nevetések, sikítozások mutatták, milyen sikerrel. - Hutyún találi ki vén fejed mindezöket! - kiáltoztak a dülöngélő legények. - Hát bémen az likon, - mosolygott Vágottfejű bátya, megemelve kucsmáját s fölmutatva a kerek ezüstlapot. Ojbarsz is megállt a szoros gyűrűben s jókat nevetett az öreg mókáin. De leginkább azt szerette volna tudni, hol találhatná meg Kedvest. Amint Vágottfejű apa észrevette Ojbarszot, nyomban megköszörülte a torkát és rákezdte: - Halljátok, naplót mondok! Ki az a legénke, azki megkergetött egy lánt s addig futott, amég a másvelágra nem érközött, ki a? Vetélkedve találgatták, ki lehet. Ojbarsz elvörösödve ismert magára s az emlékezetes szép estére, amikor Hunorként megkergette Kedvest és íme, valóban a másvilágra érkezett, hiszen a táltos üccse. Ki árulta el öt? Megleste valaki? Kedves fecsegett, ha másként nem, hát talán álmában? Vagy Files szája járt el, noha ő egy szóval sem szólt a dologról? Úgy dédelgette magában a szépséges titkot, mint váratlanul fogott ritkaszép, pihés madarat, vigyázott rá, más meg ne lássa, el ne rabolja, maga figyelgette halk, ezüstös énekét... S most nagy röhögés, visongás közepette mindenek szemeláttára nyúl a puha, rejtett fészekbe a vén mókázó. Szívenütve somfordált el onnét. Düh lobogott benne. Leüti, megfojtja, összetapossa a gyalázatost, aki a titkát világprédájára dobta. Leszúrja magát Kedvest is, ha ő a bűnös. Azt hitte, szépséges szeretője lesz, feleségül is veheti néhány esztendő múlva s fölviheti kapgáni szállására, ha elérkezik az ideje. Most már konokul keresgélt, mint vadászkutya az erdőben, ha hiúzt szimatol s minden ízeporcikája szomjazza az alattomos vadállat vérét. Meg kell találnia Kedvest rögtön, ha a világ összeszakad is. Nem találta. Fújva töprengett s dühösen hallgatta a nép zsongását, a mindenfelől zengő énekszót, a nevetést, sikongást, a damborapengést, sípjajongást. Ha itt nincs, hát odahaza van, a faluban. Nekivágott a sötétedő rétnek, tocsogókon gázolt át, bokrok között törtetett, szederindát szakgatott, süppedő homokban ügetett, térdigérő sárban tiport, tavaszi szántás kemény hancsokján bukdácsolt, ment, mint amikor a fekete bika hívta. Nem látott, nem hallott, csak az a szégyenletes találóskérdés zümmögött a fülében. Az első házaknál loncsos kuvaszok rohantak rá, de megismerték a szagáról s békén hagyták. Itt-ott vének üldögéltek nagy köveken, tüskökön, vagy napszítta lókoponyán. Vénasszonyok csellengtek cammogó unalommal, a vadkötrefákon tyúkok veszekedtek éjszakai helyért. Csak a háztűzörzők voltak odahaza mindenütt, az egész nép az áldomáson vigadozott. Vágottfejű apa házában is csak Kedves maradt két földöncsúszó testvérkéjével. Az egyik maszatos kislány egy marék kavicsot nyújtogatott Ojbarsznak, a nagyobbacska kisfiú saját forrásából eresztett patakot s pálcával ásta dühös szorgalommal a medrét. Kedves éppen kiabált, hogy jöjjenek már enni.
80
A sötét házban csak a tűz fénye világított már. Kedves kását kavargatott a kondérban. Munka közben vékony hangon dúcikált. Két barna hajfonata vastagon kígyózott a mellére, mezítelen lábszárán piros tűzfény villogott. Csodálkozva nézett a belépőre s majdnem elejtette a fakanalat. - Ojbarsz! - suttogta elrémülve s kerek almaképe egyszerre megkomolyodott. - Jó, hogy meglellek, - kezdte Ojbarsz elszoruló torokkal s keményen megállt a küszöbön. Hadd mondok egy találós kérdést. Ki az a legény, azki megkerget vala egy leányt s addig futa, míglen másvelágra nem érközék. Ki az? A lányka elmosolyodott. De csak egy pillanatra. Mert aztán látta a fiú komor, kikelt képét, a kapgánéhoz hasonló kegyetlen, fenyegető szemét s elsápadt. Most már az ajtóra rebbent a tekintete. Ojbarsz széles arccsontja, keskeny szemrése, feszesen összecsukott ajka, sötétbarna, leomló haja, előredőlt teste, övébe dugott keze, - mintha a kése markolatát tapogatta volna rémületet keltő volt. Vagy meg akar ölni, - gondolta - vagy megint azt akarja, amit akkor... Akkor is ilyen fenyegető volt... S mégsem ölt meg. - Szólj hát! - rikoltott Ojbarsz s egy lépést tett feléje. - Ki az, hé? - Én... én... igazán nem tudom... - suttogta Kedves meghátrálva. - Nem tudod? Ki az a legény, azki megkerget vala egy leányt, mi? Ki az, mi? - Te vagy, - hebegte a kislány, de inkább csak a szája mozgásából lehetett kitalálni, mit mond. - Úgy-e? No, látod. Ott ül öregapád a sokaság között s kérdözgeti: ki az a legény. Honnét tudja öregapád, az vén Vágottfejű, he? - Nem... nem tudom... - Nem-e? Hát nem te jártatád lepcsös szádat? Megfogta s megszorította a lányka gyönge karját. Arcát egészen az övéhez tolta, hogy megint megcsapta vászonruhájának, testének és hajának a szaga. Szeme belevájt rebegő tág szemébe. A kicsi megint Ojbarszhoz tipegett s kínálgatta a kavicsokat, a fiú azonban türelmetlenül félrelökte a térdével. Ordítva terült el a gyermek a földön s még nagyobb dühre ingerelte Ojbarszot, még jobban megrémítette Kedvest. - Kinek szóltál, nyomban valld meg nekem. - Követelte Ojbarsz. - Én... én... csak annyit mondék Fitosnak, - hüppögte - hogy megkergetél... Hiszön látá es a parton... - Mást nem? De ne hazudj, mert meghalsz. - Mást nem! Csak annyit, hogy megölelél... de csak játékbúl... nem igazibúl... Mit mondjon neki? Hogy ő, aki első lovas messze környéken, első nyilas, olvasni is tud, meg írni, bikával vitt diadalmasan, a táltos tanítványa... És ő akkor este igazán Hunor volt s azt hitte, ez a lány örökre az övé... S íme, kifecsegte a titkot, most mindenki benne kutakodik, találgatja, neveti... Ha reggelig beszélne, akkor sem mondhatna el mindent. Nem szól hát egy szót sem, minek is. Szép fejét, barna haja szagát, tág szemét, pirosalma képét, domborodó mellét, kedves puha száját, azt a piros estét kiveti szívéből. Menjen útjára, ő is megy a magáéra. Karkán lesz, fejedelem, abroncs a homlokán, csiszolt kő rajta, tükör a mellén, pálca a kezében, bűbájos gyűrű az ujján, lovát a nyugati tengerben fürdeti, a keleti tengerben itatja, a négy világtáj Oszlopa körülötte, tümének vágtatnak nyomában... Idéző szavára zúgva érkezik Temir kán, Küldis akszin, Ügyek apa, Álmucs, uralkodik a népeken s a túlvilág hatalmai
81
szolgálják őt... Mit is akart egy símaképű, fecsegő lánytól? Félelemből lett az övé s tán nem is hitte, hogy már valóságos férfiú. Aztán pedig eldicsekedett, nem fért abba a gyönge kis begyébe. Legyintett és kifordult a házból.
82
6. Dzsid az ünnepség után napokig feküdt keservesen nyögve a kunyhóban. Soha még ennyire meg nem viselte az istenkével való találkozás. Csuklói fájtak az erős kötelek szorongatásától, gyomra émelygett, feje fájt, szeme káprázott. Mindegyre sört követelt Ojbarsztól s vedelte fulásig. Aztán tompa álomba merült. - Hiába, nehezömre esik, - panaszkodott rekedten, amikor fölkönyökölt s kibámult a hűvös tavaszi világba. - Vénülök. Annyi gombát evék, mint még sohasem. Ojbarsz némán ápolgatta. Pedig nyűgös volt az öreg, minden pillanatban kívánt valamit és semmit sem talált jónak. - Hiába, az ám az igazi, azmikor gomba s tombolás nélkül, pusztán énekszóra esöl réűlésbe. S úgy jün meg Isten heve, miként az könnyűd nyári fuvallat. Miként az csöndes tűz melege. Magátúl. Valaha így jüve neköm es. Még lábom könnyűd vala, miként gímszarvasé, alig kellé tombolnom s most, hogy nehéz már, miként bihalé, tombolnom kell inamszakadtáig. Mindez azért vagyon így, mert fogaim lassanként kiesnek. Táltosi erőm elhágy. Iparkodj hát, tanólj, hogy helyömre állhass. - Állok, csak tanogass, - biztatta Ojbarsz. - Adj sört. - Jót húzott, leszopogatta a bajúszát, nyögött s folytatta: - Ezök a mái táttósok. Csak mutogatják, hányják-vetik magukat, ivöltöznek, töszik, hogy űköt így megszállá, úgy megszállá Isten heve. De még annyit sem tudnak, mit mutat a dobon a szarvas, a ló, az embör, hun az fölső velág s hun az alsó. Hej, azok valának ám táttósok odaki, Dontűnál meg Etilküzben. Mindnyája bálvánnyá ülepödék s máig es él, örökkön-örökké. Űk valóban Isten szovával szólanak. Igazi táttos talán csak én vagyok már. - Hát Apsa odaát, Türdemisön? - No, Apsa es igazi táttos, főképpen jó urus. Gyógyétani, azt osztán tud. - De fejödelöm urunk táttosa es csak igazi táttos? - Iszen-kildi es igazi táttos, haj, ű es az ám. Üsmeröm jól. Ü es engöm. Gyakran mondogatá: az fonoldi táttos, Ügyek apa gondozója, igazi táttos, ritkaság, melyen. Hát az ű ereje igön nagy. Röttentő igézetöket tud. Magam szömével látám, puszta szovával megölt egy tikot. Meg az! No, adjál sört. Ojbarsz odaadta a csöbröt. - Majd ha te es meg tudsz ölni egy tikot puszta igével, te es igazi táttos leszöl. - Neköm más dógom vagyon. Odaadatta a külön fészekben őrzött dobot. Tudja-e, - kérdezte - mit jelentenek a titkos rajzolatok. Ojbarsz sejtett valamit a két részre osztott kör középső vonaláról, az Égről s az Alvilágról. Dzsid magyarázatba merült. Bütykös fekete ujjával mutogatta a nyírfát, a fenyőt, az állatok alakjait, a kígyót, békát s a bogarakat, a vizet és a halakat, a saját képét nehéz táltosi subájában, kezében dobbal, fején kétcsúcsú sapkával, az Alvilág népét, a halottak tartományát s fent a Napot, Holdat és a csillagokat. Együtt volt itt az egész látható s láthatatlan világ. Ha szarvasláb-dobverőjével megdöngette, megszólalt az egész világ dörömbölő zűrzavara. S ebben a zűrzavarban Dzsid olyan biztosan lábalt, mint Menkü a vihardúlta őserdőben.
83
Tohonyán eldőlve alacsony ágyán, a táltos fejedelmi gőggel mutogatta a dobon látható képeket. Éles kis szeme olykor álmosan megpihent a kuporgó Ojbarsz arcán. Alsó ajka lecsüngött, foghíjjas ínyét ki-kimutatta, bőséges tokáját belevágta nyitott zekéje résébe. Néha elmosolyodott s megmaradt jobb szemfoga sárgán kiágaskodott szájából, mint a vadkané. Ojbarsz megindult lélekkel meredt rá. De bármennyire tisztelte is a hatalmas embert, bármilyen mohón itta is a szavait, arról nem tehetett, hogy figyelő vadként csapott le minden mozdulatára, tévedhetetlenül fogta föl minden hangját s állati biztonsággal hatolt a lelke mélyébe. Ijesztőnek és szánalmasnak, rondának és szépnek látta Dzsidet, olyannak, aki nem hasonlít semmiféle emberi alakhoz. Amikor Apsát említette, hangjában csúfondáros sajnálkozás bujkált, amikor Iszen-kildit, alig észrevehető irígység. Apsa gyógyító tudományát úgy dicsérte mintha más tudománya aztán nem is volna, Iszen-kildi igéző erejét úgy, mintha halszálkát nyelne. Ámde Ojbarsz tudott uralkodni magán. A tiszta és tiszteletteljes figyelmen kívül más érzés nem látszott rajta. - Megvernöd a dobot nem szabad még, - figyelmeztette Dzsid. - Tedd most vissza ama jelös helyre s hozzá ne nyúlj, csak ha megengedöm. Mert a dob szava fölriasztja az Ég, a Föld s az Alvelág népét s szüvük-májuk eltelik bosszúságval, ha heába várják az idéző éneköt. Megigéznöd üket kedég nem szabad ám, csak igön-igön szoros üdőben. No, adj innom. Bőségesen ivott, harákolt, leszopta habos bajuszát. Ojbarsz visszakanyarodott a neves táltosok érdemeire. - Hát ama hirös Tengördi, ű csak erős táltos? - Hallgass! - ripakodott rá rekedten Dzsid s vetett magán egyet. - Mért ragasztod hónyom alá ama szögén Tengördit, he? Valamit tud, tűlem tanulá, vagy lesé. Apám üccse vola Kertöskűnál, Bél mellett az Bokuny belében. Ott ülepödék meg Leéndi kagán, az ű bálványa körül mívelködék apám, messze földön neves táttos: Begdili. Az jobasi nép Fejödelöm Szovának nevezé. Lejéndi bálványa erős bálvány, nagyhatalmú bálvány, Eribülcsü apánk igön tisztölé, ott vola legszívesebben. Kertöskűhöz tüméntelen sok nép jár vola mindég s ma es, apád es jár oda. Lovat százat es, tinót kétszázat es, juhot ötszázat es öldösnek vala ott mindég. Négynapos áldomás jár ki néki, áldott legyön! Hát apámnak két üccse vala ifijú koromban: én, meg Tengördi. Üsmeröm jól. Hegyeset köpött ki a nyitott ajtón s dörmögve elhallgatott. - Méges, Tengördi táttos mívelködik Fölsösomügyben s bálványa... - Hallgass! Megmondám: hallgass. Az régiek között csak én vagyok immár igazi táttos. Ezök a máiak nagyok, igön hatalmasok, de csak e hitvány üdökben. Fejük kilátszik a bukorból, de ama régiek, haj, azok egetverő jegenyék valának. - Nem hasonlétalak hozzá, ó, apám, - szabadkozott Ojbarsz. - Nem es löhet. Én Begdili fia Dzsid vagyok, sem több, sem kevesebb. Egyetlen hajszálval sem nagyobb, egyetlen hajszálval sem küsebb. S vagynak még az többiek: Apsa, Iszen-kildi s mások szerte ez uruszágban. Nagyok űk, igön nagyok, de csak most. Ámde Tengördi még most sem nagy. Üsméröm. Egyenbelül volánk ücsök apámnál. Hatalmas fennhéjjázással tekintett ki az ajtó nyílásán, alsó ajkát lebiggyesztette, kidagadó gőgjét a mellére nyomta s legyintett.
84
- Minő fattyúk volának ett is, hogy táttóst neveljek belőlük, - folytatta fitymáló hangon s kivillantotta megmaradt szemfogát. - Egyikük azt sem tudá, melyik a lú feje s melyik az fara. Olyan es vola, azki balrul jobbra akará róni a bötűt, visszájárul, akar valaminő teutón ördöngös. Más meg ríva fokada, mikor elönte az istenke heve s kajáltozni kezdék. Öszvevizelé magát. Valahány eljüve anyja szoknyája mellől, mind-mind csak ajándékot akara nyerni s uraskodni akara az bálvány hatalmával. Tik ücsök vagytok? - mondám. - Hiszön ha odaálltok az áldomás terére, valahány madár elszáll fölöttetök, mindnyája fejetökre rondét! Takarodjatok haza, bújjatok a sutra, szántsatok hajnaltul-napáldozatig, kapáljatok, szakadjatok meg. Orcátokat földre fordejtsátok, lépögessetök halálig ökrötök szaros faránál. Ne lássalak benneteket, taknyosok! Egyszer azt magyarázta, hogy az igazi táltos minden égi s alvilági hatalmat meg tud igézni, de jóra hívja őket. Betegséget, halált, nyomorúságot nem támaszt s nem küld bosszúból senkire. Ha Kajár hatalmát, vagy népét akarja megidézni s pusztító míveletre bírni, csak a magyari nemzetség s uraság ellenségeire zúdíthatja. Gonosz táltos az, aki más szegény magafajtájúra köldi a szerencsétlenséget. Megérdemli, hogy agyonverjék - s agyon is verik, mihelyt kiderül, miben fondorkodik. De ha nem derülne is ki soha, Tengri megbünteti. Az ilyen táltost nem hívja magához utolsó révületében, sőt meghalni sem tud mindaddig, amíg parazsat nem tesznek a talpára. Földre kell fektetni az ilyet, hogy Földanya megkönyörüljön rajta. De Kajár megvonszolja még utoljára, ijesztgeti, kínozza szörnyűségesen. Ha azután megkapta a parazsat s meghal, lekerül az Alvilágba s Kajár szolgája lesz. Sem a holtak penészes szigetén, sem az Égben, Tengri atyánknál meg nem nyugszik, lelke tűznyelv alakjában imbolyog a sírján, mocsarak fölött lengedez, soha meg nem pihen. A tanulás alkonyati, vagy éjszakai pillanatai gyönyörűségesek voltak Ojbarsz szívének. Nem érzett fáradtságot, éhséget, szemét elkerülte az álom. Csak ült a tűz mellett csöndesen, odaadón hallgatta a táltost. Dzsid többnyire akkor magyarázott, amikor elfáradva a napi járáskelésben, betegségek kiűzésében, jósoltatók kiváncsiságának kielégítésében, szerelmesek kívánságainak meghallgatásában, vadászni-halászni indulók tanáccsal való ellátásában, nem ritkán egy-egy családi áldomás megülésében, puha, széles ágyán félig elheverve ült, harmadnapos kumiszt kortyolgatott s békén hallgatva a szellő suhogását, az eső locsogását, vagy a bagoly sikongását, elmerengett az Isten csodálatos világán. Ojbarsz már megtanulta, hogy kérdezősködnie nem szabad, mert Dzsid kotnyelesnek tartja. Tudománya rohamosan nőtt. Már anyja megismertette Tengri kánnal, a hetedik Égben lakozó jóságos Atyával, Temir kánnal, az ő hetedik, legkisebb fiával, aki a világ minden magyarjára vigyáz, Kériekre is, még a kabarokra, sőt a disznó besenyőkre is. Küldissel, aki a Napot minden reggel fölvirrasztja s leáldoztatja, nőnek, marhának, vadnak, madárnak a fiat adja, fáknak-füveknek a magot ajándékozza s legszívesebben a Holdban tartózkodik, vagy abban a szép fényes csillagban, amit róla neveznek Küldis csillagjának. Kaira kánnal, aki esőt kér az Égi Atyától, ha buzgón énekelik az énekét, de rosszkedvében halált is küld a földre. Kajárt, az Alvilág hatalmas kánját, aki a Menkükön uralkodik s betegségek seregét rajoztatja a földre. Pügambárral, az erdők arasznyi urával, aki farkasokkal őrizteti nyáját. Tudta, hogy az ő nemzetségük a togrultól származik, Tengri e csodálatos madara ejtette teherbe Emesüt, hogy fiai uralkodjanak s elhatolván a nyugati tengerig, hatalmuk alá hajtsanak minden népet. Hiszen ezt a tudományt napról-napra szívta, ahogy iperedett s értelme nyiladozott. Mások is elültették lelkében a tudomány egy-egy termékeny ágacskáját. Dajkája, Torkos néne, - nyugodjék békén! - hosszú téli estéken nem fogyott ki az igaz történetekből. Hogyan változnak a táltosok menyétté, medvévé, farkassá, lóvá, vagy bogárrá szorult helyzetükben, hogyan lett egy szép árva leányból jávorfa, amikor gonosz mostohája ártó igékkel megölte,
85
hogyan készített belőle sípot a szeretője s mint siránkozott-panaszkodott a síp a mostoha bűnéről. Arról is mesélt, hogy Lúd-bálvány orra vasból van, az Alvilágban egy kis házban lakik s az erdőben eltévedt gyermekeket bűbájos szavakkal magához csalja, mézes lepénnyel hizlalja, kemencében megsüti és megeszi. (Csak az menekedik meg, aki nem fogadja el tőle a mézes lepényt.) Elmondta, hogy Etilé kagán anyja fehér ló volt, az ifjú kagán birokban legyőzte Temir kánt, a Vasgyúrót, Szil kánt, a Fanyűvöt s Perterli kánt, a Kőmorzsolót, szövetkezett velük, üldözte Pügambárt, leszállt egy lyukon az Alvilágba, réz-, ezüst meg aranyalmává változtatott három szépséges, elátkozott leányt s végül egy vascsőrű, vastollú madár hátán repült vissza a földre, útközben saját karjával-combjával táplálva a madarat. A kapgáni udvar szolgálóitól tudta, hogy keddi napon nem szabad dolgozni, mert Küldis asszony napja s megbünteti, aki dolgozik. Hogy a tüzet dicsérni, etetni, gondozni kell, mert lám az egyszeri ember beleköpött s ezért dühében megemésztette a házat. Áldozati tűzre meg csak a szent liget fáiról magától hullott galyat szabad vetni, aki rossz fát tesz rá, megbűnhödik. A jobasnép között forogván, Ojbarsz korán megtanulta, hogy a maga nyelvén Tengrit Istennek, Ukkonnak nevezi, Küldist Boldogakszinnak, Temir kánt Világügyelőnek, Kajárt Kórnak, meg Kínnak, alvilági népét Hagynak, Láznak, Gyíknak, Mirígynek, Vahornak, Görcsnek, - ki tudná mind elsorolni? - Pügambárt Hétszűnyü Kaponyányi Monyóknak, a viharban bömbölő, erdőt gázoló vasnyakú, kőszemű óriásokat Menküknek. S látta, hogy a vetést, az állatok befödöztetését Ujhold napján, Boldogakszin megjövetelének estéjén végzik. Anyanyelvével egyidőben tanult meg magyarul is, sőt később, mert örökké magyar fiúkkal játszott, tökéletesebben tudott ezen a nyelven, mint az ősökén. S megtanulta a betűrovást is. Könnyű volt hát Dzsidnek megértetnie vele, hogy ugyanazt a Tengrit imádják a jobadzsik is, ugyanahhoz az isteni néphez könyörögnek, de hamis hitük van némely fontos dologban. Hiszik például, hogy az Alvilág gonosz hatalmai is istenek. És hogy Ukkon Kór fejedelemre bízta, hogy faragja ki fából az ember alakját s az Alvilág ura Ukkon parancsolatait hajtja végre, amikor véget vet az ember életének, vagy betegséget bocsájt rá. Dzsid napnál fényesebben megmagyarázta, hogy a jobadzsik ezért nevezik az embert Halandó Népnek. De abban már megint helyesen gondolkodnak, hogy a becsületes ember nem nyer jutalmat a másvilágon, éppen úgy elenyészik a halál penészes szigetén, mint a bűnös, a nagy bölcsek, kagánok és hősök azonban, bálvánnyá ülepedvén, az emberek segítségére vannak a világ végezetéig s ott laknak Tengri kán aranyháza, ezüstháza közelében, az ő selymes rétjein vadásznak, az ő örökéletet adó forrásaiból isznak, idéző szavukra megjelennek s teljesítik a hozzájuk fohászkodók kívánságát. A jobadzsik is tudják, hogy minden nemzetség őse valamely állat képében járt e földön s vannak, akik medvétől, vannak, akik farkastól, szarvastól, sastól, lótól, menyéttől, bagolytól származnak. - Mégsem termettek uralomra, - mondta a táltos, fölemelve vastag, bütykös ujját, - mert nem ismerik. Tengri világának négy tájékát, nem értik az Ő akaratát, hogy e velágon az Ü fölső velágát kell megterömteni. Így csak arra valók, hogy mívelködjenek, túrják a fődet, halásszanak, s fiaik szaporejtsák Tengri fiának, a kagánnak népét, növeljék hatalmát. Békén ülnek ők s csak parancsolatra szállanak nyeregbe. De akkor osztán, ücsém, nem félnek a haláltul. Üsmérd meg üköt, szüvedet nyisd meg előttük s nagy kapgán leszen belőled. Álmucsért, Árpádért, Eribülcsüért, Lélért vígan ménének halálba, ha már nagyon kellött. Ojbarsz megemlítette, hogy odaát, Szalában, egy tót pap éldegélt Bese nagyapa szállásán. Haja hosszú volt, szakálla a mellét verte, fekete ruhát viselt és bűbájos igéket olvasott egy nehéz, vastag könyvből. Gulácson sok kereszttel megjelölt házat látott, az újhitű táltos házán is kereszt ágaskodott. Arrafelé sokan keresztet vetnek s meg tudják rontani az igazhitűeket. Azt
86
is hallotta, hogy az a táltos a kenyeret hússá változtatja s a bort vérré. Megidézi Isten fiát s annak a testét eszik valamennyien. A lóhúst, kancatejet tiltja. Dzsid kivicsorította sárga félfogát, hangtalanul nevetett, legyintve mondta: - Akár valamennyi tót. Erőlködik. Mindég valának, azkik hivének a feketéknek, még magunk közül es. Lásd, apád es megmártakozék vízben s Eribülcsü es. Rumban járának s kelle. De sohasem mondák, hogy Isten fiának testét öszik, vérét isszák, jonkább evék latinok s teutónok testét s ivák vérét. Hadaikban es valának mindég ostobák, kresztyénöknek mondák magikat, de ettül még sem kardjuk nem csorbula meg, sem íjjuk nem röszkete, sem koponyájuk nem puhula meg. Tengri sokféleképpen jelönti meg magát. Hosszan töprengett s azután szokatlanul hangosan követelte, hogy a fekete idegenek jövésmenésének mégis véget kell vetni, mert ők a maguk istenének nevében jönnek, de kaiszár uralmát hordozzák. A kaiszár nagy tanácsot ült egy burgban, csúcsossüvegű, lebernyegben öltözött, keresztes botot hordozó tanácsadói megmagyarázták neki, hogy ez a föld mindég teuton uraság alá tartozott, teuton újhitűek rajzottak benne s egy szakállas, csúcsossüvegű, aranyos lebernyegű teuton parancsolt. Ha fölemelte keresztes botját, az egész nép leborult előtte. Most meg nem tudnak jönni-menni kedvükre, a nyugati gyepükön nem jöhetnek átal, nem foglalhatnak földet, nem vághatnak szénát, nem áshatnak kunyhót, nem vonulhatnak egyre beljebb s beljebb a Balaton, meg a Duna felé, pedig itt vannak ám az igazi sűrű erdők, kövér legelők, halban bő vizek. De megülték a magyeriak. Legjobb lesz hát, ha azokat a feketesubás, szögletes kalapú, keresztes botot hordozó teutonokat ránkbocsájtják. Ők is azt mondják, hogy Isten itt is Isten, náluk is Isten, de az övék szelíd, jóságos, békeszerető s ha valakit megütnek jobbfelől, oda kell tartania a bal orcáját is, ha megdobnak kővel, kenyérrel kell visszahajítani. S mindezeket addig-addig hirdetik, amíg le nem tesszük a kardot. Akkor aztán véged, magyeri! Sűrűn hajtogatván a kúmiszos tömlőt, Dzsid nem fogyott ki az oktatásból. Mesélt a tótokról, ők szlovénnak mondják magukat - s balgatag hitükről. Az ő istenük egy nagy agyagbéka. Ősszel elássák, tavasszal kiássák s azt mondják: föltámadt. Egyszer egy asszony a pataknál mosott. Nagyon szomorú volt, mert meghalt a fiacskája. Könnye a vízbe hullott s megkeserítette az édes hullámokat. Előjött erre maga a békák fejedelme, Lim s hívta, menne vele a házába, hátha megtalálná a fia lelkét. Le is szállt az asszony a víz alá, bement a békafejedelem házába, de csak kis fazokakot, szilkéket talált. Teli volt velük az egész nagy ház. Az asszony megemelte a szilkék födelét, pedig a főbéka meghagyta neki, hogy csak a legszélsőt, a fiáét nyissa ki. Ő azonban valamennyit kinyitogatta. Hát mindegyikben elholt gyermekek lelke kuporgott. Kiszálltak akkor s fölmentek a földre, de a békaisten megbüntette az asszonyt, megfojtotta. Így meglett a kisfiú, de elveszett az anyja. Ilyeneket mondanak a szlovének, első hallásra megítélheti akárki, hogy a lélek nem ül szilkében s nem is támad föl soha. Az újhitűek is hirdetik, hogy tavasszal föltámad egy réges-régen megölt férfiú. Mindenki hallott róla, hogy Isten jobbján ül, bálványa is van, idézni is szokták, húsát eszik, vérét isszák. Ez lehet. Ha olyan bölcs kán volt, bálványistenné válhatott. De hogy minden ember föltámad, a rabszolga is, a teuton is, a rúmi is, a latin is, a gyáva is, a lótolvaj, meg az áruló is, a csecsemő, meg a vén banya is, hát ücsém... Legyintgetett, mintha legyet hajtana s göcögött a nevetéstől. - Azért valahol látsz egyet is e jütt-ment teutonok közül, taposd, öldösd, rontsd a hitvány gyisznát, húzjad le hasárul fekete kabátját, tört el hátán ágas botját, szakgasd bájoló könyvét, égesd házát, tedd rabbá feleségét, kölykét. Csak annak jorgalmazzál, aki magunk közül való. Ű hihet, valamit akar. Föl es támadhat. Öheti-ihatja az Isten testét-vérét. Vízbe állhat nyakig s
87
imádhat Tengrihez, valamiképpen kéván. Csak idegön ne legyön, hogy pusztétsa el Kajár rajzó hada, valahány megtermött e kerék módján forgó kerek velágra. A jobadzsik, mint földtúró nép, valamennyi Istennél, bálványnál jobban tisztelik Boldogakszint. Nem csoda, hiszen tőle nyernek minden jót. Van az újhitűeknek is Boldogakszinjuk, Isten fiának anyja, úgy esett teherbe, mint Emesü, csak galamb által. Ezért volt olyan szelíd fia, hogy tűrte kinzatását, szelíden fogadta kegyetlen halálát is ellenségei kezétől. A mi nemzetségünket azonban togrulsas nemzette, azért olyan hősök a kagánjaink, karkánjaink s kapgánjaink. Néha éjszaka, ágyukon fekve merültek efféle bölcs beszélgetésbe s Ojbarsz hajnalig is elhallgatta Dzsid oktatásait a ropogva pislákoló tűz békés világában. Olykor úgy érezte, mintha mély kútba ereszkednék s az Ég olyan magasan nyílt fölötte, hogy szédült. Olykor meg mintha magas hegyre emelkedett volna, a kerek föld kitágult alatta, egyre messzebb látott, egyre több csodát pillantott meg. Pedig az igazi titkokat még nem is tudatta vele a táltos.
88
7. Ha magára maradt, fölkereste Filest, nagy méltósággal ült a verem mögött lévő megszokott kövön, szótlan kíváncsiságát a volt gyila növekvő szóáradattal locsolgatta. Mióta Ojbarsz a táltos embere lett, lassan széthullott a szövetség, a Világ Négy Oszlopa vadkacsa, vadlúd, meg bíbictojás gyűjtésével foglalkozott. Maga Files bámulatosan bő halászhelyet talált a Nagyberek irányában, egy óriási rezgőnyárfa mellett. Odajárnak heverészni a pontyok, ezer meg ezer apróhal sürög a meleg, iszaposfenekű gödörben, s a harcsák is ott henteregnek, belé fúrva magukat a sárba ott lengetik hosszú bajuszukat. Files még nem szólt senkinek, csak neki, Ojbarsznak mondja, ha játszva akar sok halat fogni, hajnalban, vagy napszállta után oda menjen. Ő két hajnalon öt óriási pontyot s két temérdek harcsát emelt ki az öbölből. Pedig szél is fújt, a horog zsinegét minduntalan elcibálta, pillanatonként ki kellett húzni s újra bevetni. A bölcs Nemvalót, fehér magyeriak karkánját elkapta a dühét nyeldeső Magos és úgy eltángálta az esti támadásért, hogy két napig nem tudott ülni. A másik két Oszlopot, a kék Búbost, meg a piros Sólymot apja verte el. A hadak elszéledtek. Most Nagyorrú szeretné összegyűjteni a sereget, de a katonaság nem hajlandó festéket lopni a szüléjétől Nagyorrú kedvéért. Hiszen akárhányan jobb nyilasok, jobb futók, verekedők s ravaszabbak nála. - Ki hajtaná meg fejét olyan hadnagy előtt, azkinek mindég taknyos az óra? - magyarázta Files fölháborodva. - Látál már taknyos hadnagyot? - Megtaknyosodhatik az hadnagy es. - Ügön, de elébb hadnagy s azután taknyosodik meg. Ojbarsz mosolyogva hallgatta Files bölcselkedését s igen gyermetegnek látta. - Hát nevelődöl-e már az ezörnagyságra? - kérdezte. Igen, Files erősen nevelődött. Hacsak tehette, lovagolt, a nyilazásban sokra vitte, múltkor lóhátról lőtt egy keringve szálló gémet. Hátrafelé is nyilaz már, le is nyekkent a lóról, hogy majd a nyakát szegte. Csak a betűket nem ismerte. A nyájaknál élő férfiakat nem meri megkérni, hogy tanítgassák, Vágottfejű apa úgyis rákezdte már egyik este: ki az a legénke, azki a nyájhoz jár betűvetést tanulni... A juhászok, csikósok röhögnek rajta s elkergetik. Kérte Ojbarszot, tanítsa. A leendő kapgán meg is ígérte, hogy, ha ráér s nem kell Dzsid apával bölcselkednie Tengri hatalmáról, megmutogatja neki a betűket. Egy pálcikára nyomban rá is véste a teljes nevét, méltóságát s azt, hogy »megvívott az bikával«, éppen ráfért a botra. Files tátott szájjal bámulta a hegyes kés biztos mozgását, még a nyelvét is elharapta szinte. Ojbarsz végre Kedvesről is kérdezősködött. Csak úgy mellékesen, hogy él-e, jár-e még a Balatonra mosni. Nem mintha törődött volna vele, de kérdezni mégis kell valamit. Kedves jár a Balatonra, eldicsekedett, hogy a táltos üccse víz Öregjének áldomásakor bement hozzá a faluba, könyörgött, csókolja meg, mert meghal utána, de ő csak nevette. És ezt senki sem hiszi Ojbarszról. Tudja az egész világ, hogy Ojbarsz már idéző énekeket dalol, a hősök tetteit tanulja s csak füttyentenie kell, a legszebb lányok osonnak be hozzá a kunyhóba. Ezen a véleményen Ojbarsz nem változtatott. De a kis csitri dajna mégis fölkeverte az epéjét. Az ugar földeket nyilhúzással kiosztották s ekével-kapával megművelték. Selymesen hullámzott a sötétzöld búza, az ezüstös köles, kibújt a bab kettős levelecskéje, fölemelve a rászáradt babhéj apró magzatburkát. A csalitokban harsányan tilinkóztak az aranysárga rigók, parti fecskék vijjogtak esténként a derült égboltozaton, gólyák keringtek mozdulatlanul kiterjesztett
89
szárnnyal a mocsarak fölött, harsány zenebonát csaptak a békák. Kakuk szólt az erdőszélen, holdvilágos este pedig szívszakgatóan jajgattak, csattogtak a láthatatlan fülemülék. Boldogasszony hava telt zengéssel dalolta a tavaszi megújulás énekét. Dzsid, meg Ojbarsz járta a határokat, fehérbeöltözött tömeg élén öldöste az áldozati lovat, tinót, bárányt Boldogasszonynak, a nép áhítatosan könyörgött bő termésért, hogy ne éhezzék Boldogasszony »sok szegény fiacskája, sok szegény leánykája, sok apró gyermekecskéje«. A lányok virágfűzérrel díszítették fejüket, az anyák együtt táncoltak kisgyermekükkel. Hejehujáztak a férfiak s új kedvre pezsdülve ölelték feleségüket a sör, meg a damborapengés mámorában. A legények süvege mellé bokrétát tűzött a kedvesük. Áldoztak a búzaföld sarkán, a repceföldén, áldoztak a babföldön. Az erdő szélén, hogy málnát, epret, szedret, gombát is adjon Boldogasszony. Eszem-iszom, dáridó verte föl a környéket. Az erdők énekszót, síp-sikongást visszhangoztak. Lárma, kacagás, fogócskajáték, szembekötösdi, búvócska, zálogosdi, felelgető dal, körtánc folyt négy álló napig. Haragos szeretők megbékültek, legények-lányok kiválasztották egymást, számlálatlan esett a csók. Verekedés támadt, áldomásivással végződött. Ivás kerekedett, verekedéssel végződött. Okos emberek félszert, sátrat állítottak, messzi legelőkről besereglett a csikósok, gulyások, kondások és juhászok hallgatag, vad népe sarkigérő szűrben, karikásostorral, bocskorban, rövid csizmában, bő gatyában, lecsüngő, zsíros hajfonattal, fokossal vagy görbe bottal fölszerelve s elöntötte a sátrakat. Ilyenkor ők is asszonynépet kerestek, aki majd egész évben kijárogat hozzájuk langyos este a szárnyékhoz, megrakva kosarát köleslepénnyel, búzakenyérrel, szívvel főzött sörrel, Szalából került borral. Kezdetben csak nézelődtek, tájékozódtak, majd egyre magasabbra hágott a jókedvük, belekötöttek a lenézett prosztokba s fejbekólintották őket, elcsapták a jobadsi legény kezéről a lányt, csákányukat, botjukat fölhajigálva, majd meg összeölelkezve döngő tombolást míveltek, rikoltoztak, mint a sasok, forogtak kerék módjára, meg megint beültek a félszer alá s kancatejet, sört, bort vedeltek. Maguk között kozárul beszéltek s kicsúfolták a magyeri szót. Nem lehetett velök birni. Őszhajú, megfontolt gúlyások, juhászok legénykedtek itt surján fiúk módjára, kötelet húztak, bottal vívtak, lóháton versengtek, ifjú lányokat kaptak el és szorongattak. A kétféle népség csak egymástól illő távolban élt békén, nagy ünnepeken azonban kitört belőlük egyfelől a megvetés, másfelől az irígység. A falu férfinépe okkal féltette a pusztaiaktól asszonyait. Itt is, ott is véres fejjel terült el a gyöpön egy pusztai legény, egy falubeli jobadzsi. De azért a környéken számtalan ferdeszemű, barna, feketehajú zömök gyermek hemzsegett, mert a falusi nőket korántsem vetették meg a derék vidéki férfiak. S azok sem őket. A föld szélén elásták a föláldozott állatok zsigereit, lerágott csontjait, a bőrt a fejjel együtt fiatal nyírfákra akasztották, hogy Boldogakszin megőrizze a vetést. Ojbarsz messziről látta Kedvest a táncban. A lányka lobogó hajjal, koszorúsan irgett-forgott egy alacsonytermetű fiatal csikós karján. A legény kackiásan, paripásan táncolt, leszegte a fejét, meg fölvetette, Kedves ragyogó barna szemébe nézett, könnyedén fogta a derekát, új csizmában ékeskedő lábát tüzesen rakosgatta, rikkantott is egyet-egyet. Kedves a legény vállát alig érintve szaporázta. Megpillantván a komoly ábrázattal őgyelgő Ojbarszot, lebiggyesztette duzzadt ajkát, kihívóan mosolygott s még nagyobb kedvvel perdült meg, szoknyája derékig fölcsapódott, kivillant fehér, sima combja. A fiú szétvetett lábbal, övébe dugott kézzel megállt s egykedvűséget színlelve nézte. Olyan volt a lány, mint a táncoló láng. Fehér láng, izzó, röpködő, lengedezve libegő. Ojbarsz csak várta, mikor lebben el, hogy utána vesse magát, mint azon a piros tavaszi alkonyaton. Erezte, minden porcikája megfeszül. Vad kívánság és lebirhatatlan gyűlölet égett benne. Tudta, ha elszakad a legénytől s elfut, nem állja meg, elfogja, összetöri, halálra csókolja. Annak az alkonyainak minden fénye, szaga, síkos keménysége és édes lágysága összegyűlt a szívében. Ha megölelné a derekát, hogy hajolna könnyedén s odaadóan. Ha szájára tapadna, hogy nyílnék meg az ajka s 90
kocódna apró foga az övéhez. Hát nem tud elmenni mellette megkívánás nélkül? Egy hitvány kis szuka mellett? Sokat szenvedett a férfiúsága miatt. Néha föl kellett kelnie vackáról s kint keringélnie a hűvös éjszakában. Rá tudott volna rontani akármelyik nőre, aki a táltosnál járt jótanácsért, orvosságért, jövendölésért. Hirtelen szakadt rá a természet, egyik nap még vidám, játékos kamasz volt, a másikon már szertelen akaratú férfi. A fekete bikával vívott harc már az ereje teljében lévő hatalmas, félelmet nem ismerő, eget-földet bejárni kész férfi harca volt. Egy-két esztendő s megházasodhatik, apja új sátrat ad neki... s ez a lány, ez éppen hozzávaló volna. Hozzávaló - egy ilyen kacér, cserfes, szószátyár legénybolond? Egy ilyen semmi lány? Hiszen már a faképnél hagyta, amely Vágottfejűék kunyhója előtt áll. Kivetette a szívéből. S íme, mégis kívánja, jóllehet van a faluban is, távolabb is kívánatos lány elegendő. Aki nem adja világ szájára s nem kacsingat másra. És neki mégis csak ez az egy kell. Elkullogott onnét, mintha kutyába sem venné. Egy vén rezgőnyárfa törzse mellől visszapillantott: Kedves most is egyre járta, de arra nézett, amerre Ojbarsz elballagott. Másnap lóháton, ökrös szekéren, szolgák seregével megérkezett a káliz, hogy összeszedje a téli szőrmevadászat eredményét. Dzsid fürgén rendezkedett, válogatta, számlálta, kötözte a sokféle bundát, ami a télen összegyűlt. Ojbarsznak pálcára kellett rónia, hány kalangya nyest, hölgy, mókus, vidra, hód meg más efféle kisebb bőr, hány farkasbunda, rókabőr, mándruc kerül vásárra. A táltos fölajzva sürgött-forgott a kunyhó mögött terpeszkedő faházban a bőralom között. Minden köteget újra meg újra megolvasott, a szép, hibátlan darabok közé hitványabbat csúsztatott, emelgette, teregette, méregette a nagyobb bundákat s minduntalan megnézte, valjon Ojbarsz helyesen rója-e a számokat. Gyakran ráripakodott, hogy tévedett. - Elkótyavetyélnéd, kilopatnád szömöm velágát, - dohogott a vénember. - Csak egyször lássa az bitangoló káliz, hogy rosszul olvasunk. Hamis annak még a csontja veleje es. Hamis az Istene es, ama nagyszakállú hazug Muhammed. Megkenvék űk százféle hájval. Csak nem kévánod vésztőmet, he? Térdig gázoltak a bőrben. Egy részét a hívek ajándékozták gyógyításért, jövendölésért, áldozatért, más részét ő maga csereberélte késen, tűn, gyöngyön, kenőcsön, szerelmi bájitalon. Boldogasszony havának nagy búzaáldó ünnepére azután akkora halmaz gyűlt össze, hogy egy szekér rogyadozott alatta. A rendezkedés, szerbeszedés nehéz munkája után Dzsid leült a pálcikákkal egy hatalmas medvebőrre s magában mormolva s ujját billegetve gondolatokba merült. Törte a fejét, mire cserélje a bőrt, nem volna-e jobb pénzát kérni érte s ha igen, mennyit. Komor ábrázattal fontolgatta a dolgot. Vitázott magával. Végre fölkerekedett, előkiáltotta Katit, megnyergelte s elügetett a falu irányában. Mégis, - azt mondja - körül kell nézni, hogy veszik a bőrt odalent. Estére hazaérkezett. Lenyergelt, kicsapta a lovat s dühösen telepedett a szilfagöcsre. - Muhammed gyisznai - dohogott mérgesen. - Ingyön akarják. Üveggyöngyön, hitvány késön, tűn, miegyébön. Az buta nép meg adja. Hogy szakadjon rájuk valamennyi kisisten! Hutyún tülekednek körülöttik, haj, jaj! Ingyön adják az ostobák. Ojbarsz elgondolta, hogy hiszen ő is üveggyöngyön, késen, tűn, miegymáson szedi a bőrt.
91
- De én addig hozzá sem nyúlok, amég neköm ede, a tenyerömbe ni, le nem óvasnak tizönkét ezüstpénzát. Nem én! Jonkább rohadjon mindnyá ett a nyakamon. Vagy ajándékba adom az egészet apádnak. Vagy béhányom az istenházba, jobb helye lesz ottan. Bé bíz’ én. De nem adom. Tizönkét ezüstpénzát ede, a tenyerömbe! Baltenyerét kitárta, a jobbal belecsapott. Ojbarsz eleddig nem sokat hederített a kálizok jövésmenésére. Tavasszal beállítottak, sátrat vertek a falu szélén, megbéklyózott lovaikat legelni csapták, a szekereket annak rendje-módja szerint tengellyel összeakasztották, mintha csatára készültek volna, az ökröket egy sötétbarna képű surján legényre bízták, ők meg fölballagtak a Balatonra könyöklő hegy oromra, a kapgán szállására. Ketten járták ezt a vidéket, a feketeszakállú, fonotthajú, horgasorrú, tagbaszakadt Bajat, a Gazdag, meg sovány, hallgatag, szelídképű legényfia, Bajindir, aki a neve szerint majd csak lesz gazdag. A fiú semmit sem tett az apja tudta nélkül, félszemmel folyvást vigyázta az arcát. Óvatos volt, mint a lúdól környékén settenkedő róka. Gyér, rövid fekete szakálla, mintha koromba mártották volna a képét. Mind a ketten fehér vászonba csavarták a fejüket, pitypang bóbitájához hasonlítottak. Hímezett zöld kabátjuk a lábikrájukat verte, elnyűtt rövidcsizmájuk valaha sárga volt, most már feketére marta a sár, meg a por. A nép apraja-nagyja elébük rohant. Legszívesebben széthúzták-vonták volna a szekereket, vajjon miféle kincseket rejtegetnek. - Vagyon-e vékony varrótűd? - kiáltozták a megveszett nők. - Hát gyűsződ vagyon-e? Hoztál-e nyakbavaló füzért? Illatos olajad vagyon-e? Hát tükör akad-e nálad, hé? Ezer holmira volt szükségük. Szalagra, selyemre, ködmöncsatra, körömfestékre, gombra. A gyerekek német földön készült bábúra áhítoztak. - Minden vagyon, minden! - kiáltozott harsány, zengő hangon Bajat. - Nem jüvénk üres kézvel. Ha lesz bűr, lesz minden. Ojbarsz társaival ott szokott ácsorogni a sátruk körül, bámulta szokatlan, szakállas képüket, turbánjukat. Naponként többször kicsiny szőnyeget terítettek Bajaték a fűre s Keletnek fordulva leborultak, hajlongtak, éneklő hangon imádkoztak. Hallani lehetett, hogy Muhammed nevét emlegetik. Disznóhúst nem ettek, bort nem ittak. Hülyék voltak. Első útjuk hát a kapgánhoz vezetett. Tisztességadás végett, meg hogy kitudják, milyen lesz a vásár. Tar Szerind elparancsolhatta volna őket az anyjuk keservébe, ha megsértik, vagy rosszkedvében lelik. A legtöbb, legszebb bőr is a kapgánnál volt kapható, amit Karvaly bátya számított érte, annyit fizettek. Alku nem esett. Ojbarsz gyakran látta, hogy a két káliz, mézes csemegét rágicsálva és savanyú tejet kortyolva hosszadalmasan beszámol a vidáman mosolygó Oragirnak a világ eseményeiről. Szerind hallgatott s bólintgatott, Oragir kérdezősködött. A végén Karvaly bátya lépett be s közölte, hogy a kalangyákba kötött bőrt halomba rakták, ebből ennyi, abból annyi vagyon, Bajindir mehet megszámlálni. Bajat pedig legyintett, mosolygott, kényesen megnyalogatta vékony ajkát s így szólt: - Annyi, amennyit mondasz. Míg Gyöngy élt, Ojbarsz is izgalmas kíváncsisággal sürgött a kálizok körül. Mikor a vásárt lebonyolították, anyja megmutogatta a ritka kincseket. De nemcsak ő kíváncsiskodott az asszonyházban, hanem a szállás egész némberhada. A faluból fölcammogtak az asszonyok valamiféle ürüggyel, hogy lássák, mit cserél a kapgánné. Gyöngy lelkes örömmel, pirulva és
92
szerénykedve mutogatta a valódi gyöngyöket, a boglárt s a násfát, a piros drágakőből készült meggynagyságú gombokat, a griffmadárral díszített ragyogó ezüsttükröt, a csak neki, egyedül neki szánt habos, könnyű, suhogó fűzöld, vagy bogyópiros selyemvégeket, a lengeteg fehér fátylat, ami olyan szépen omlik el rajta, mintha tündérek szőtték volna tündérnek, a vert ezüstből készült kis szelencét, amiben a tűit, gyűszüjét tartja. Ilyenkor édes cuppogások, szívszakasztó sóhajtások, ámult sikongások, kéjes gurgulázások s apró kacagások töltötték meg az asszonyházat. A nők sorraadták a griffnyelű tükröt s fürdő libák módján nézegették magukat benne. Ujjukra húzták a gyűszüt, fejükre akasztották a fátylat, derekukra csavarták a selymet, mellükre nyomogatták a boglárt. S míg Gyöngy szerény kevélységgel forgott közöttük, ők úgy néztek rá, mint a bálványra. Volt aki sírvafakadt egy arannyal hímzett bársonydarab láttán. Lázban égett az egész környék. Nők-férfiak között minden házban kitört a háborúság. A lányok ilyenkor nyalták-falták az apjukat, a szeretőjüket, a feleségek ilyenkor ébredtek fiatalságukra, szépségükre, jóságukra, sokan ilyenkor érezték, hogy nem szeretik az urukat, s legalább egy darab fátylat megérdemelnek azért, hogy mégis a feleségük. Ilyenkor derült ki, hogy megszakadnak a munkában s mégsem mondtak soha egy zokszót. (Csak mertek volna...) Ilyenkor vették észre, hogy a szomszédjuk, a húguk, nénjük, ángyuk, süvük többet és szebbet szokott kapni, mint ők. Ilyenkor mérték végig egymást, hogy a »másik« milyen csúf s mégis... Szaladozás, veszekedés, rímánkodás, lelkendezés, fecsegés, gyülekezés meg szétrebbenés, sugdolózás, szepegés, fenyegetőzés, tenyércsapkodás kavargott mindenfelé. Megjöttek a kálizok! Szedik a bűrt! Nosza, emberek, turkáljatok, válogassátok, kötözzétek, cipeljétek, dicsérjétek, alkudozzatok, káromkodjatok. Áll a vásár! Szegény férfiak, mint kutya a bogáncsot, rázták magukról a szívós asszonynépet s rekedtre magyarázták a torkukat. Minden vásárt egy kupa áldomás követett. S roskadoztak a bőr terhe alatt, akár a málháslovak. Kislakról, Boglárról, Karádról, Buzsákról, Gamásról, Ujlakról, Kéthelyről, sőt Andocsról is Fonoldra szállingóztak az emberek, jól megrakott lovon, bivalyos szekéren, vagy csúsztató talpon hozták a téli vadászat eredményét. Sok szegény még gyalog is, átalvetőbe gyömöszölve a hátán. A pusztai férfiak a havon agyonvert farkas bőrét kínálgatták késért, tűzszerszámért, tüszőcsatért. A mocsárvilágból előbújt mezítlábas, félénk, szótlan pákászok féltve őrzött, szarútülökben tartogatott madártollat hoztak horogért, nádvágóért, acélért. A kálizok szállása körül nagy cserebere folyt. Csikós adott darutollért farkasbőrt, rókamált. Előkerült minden kincs, amiért valamit kapni, cserélni lehetett. Talpas szülének nem volt sem tolla, sem prémje, hát egy kosár bíbictojást hozott s magyarázta, hogy ilyen szép bíbictojást senkinél sem lehet kapni. Bajat nevetve csapdosta földhöz a tojásokat, a vénasszony meg rikácsolva szidta azt a gyalázatos fekete szakállát, hogy szakassza le Muhammed. * Dzsid türelmetlenül tib-láb a kunyhója körül. Hol bemegy, matat, keresgél, hol kijön, leül, fölkel, dörmög, hol ismét megnézi a bőrt, hátha elrepült. Rátolja a faház kallantóját, nehogy kár érje. Végre férfiak tereferéje hallik. A táltos nagy méltósággal emelkedik a tuskóról. Orcája szíves, de méltóságos. Köszöntik egymást, hajlonganak, ujjukat a homlokukhoz emelik. Hogy van a családod, meg a lovad? kérdezik egymástól. Végre letelepednek s Dzsid szól Ojbarsznak, hozzon abból a negyednapos jó kúmiszból, s kerítsen kupákat is. Kupájukat ez égre emelik, isznak.
93
Bajat megnyalintja vékony ajkát, szívesen mosolyog, Bajindir tisztességesen megtörli száját a kabátujjában s köszörüli a torkát. Olyan szerény, illedelmes, mint egy kis kölyök, ha neves előkelőségek közé keveredett. Minduntalan az apjára nézeget, ha Bajat mosolyog, mosolyog ő is, ha elhallgat, ő is maga elé bámul, ha csodálkozik, ő is elámul. Dzsid utálja ezért, azt hiszi, valami nagy gazság rejlik az ifjú káliz viselkedésében. Kozárul folyik a beszélgetés. - Látom, ücsöd van, - mondja Bajat végignézve Ojbarszon, aki Dzsid mögött áll, hogy segítségére legyen. - Valjon nem kapgán őnagysága fia-e? - Az, csakugyan az, - helyesel Dzsid. - Ó, hogy megnőtt, megférfiasodott. Esztendeje csak kisfiú volt még. No lám! Csak nem lesz kám belőle? - Éppen hogy kám lesz. Jelek mutatkoznak. - Ó, jelek! No lám, ki hitte volna. Nagy dolog ám ez, fiam. Szép dolog. Bálvány körül sürögsz, áldozol, jövendőt mondasz, gyógyítasz, megidézed az isteneket... Nagy dolog ám az! Hát csak becsüld meg magad. Az ifjú káliz mély tisztelettel néz rá s erősen bólogat. - Muhammed disznai, - gondolja Dzsid, de nyájasan mosolyog. - Utáljátok a bálványokat, kiköptök a liget előtt, ismerlek benneteket. - S közben hangosan mondja: - A jelek mutatják, hogy bölcs kám s nagy fejedelem lesz a fiúból. Méltó őseihez s Eribülcsü apánkhoz. Majd ő megbosszulja a multat. Ettől a kálizok már olyan elragadtatott képpel bólogattak, hogy még Dzsid is őszintének véli a viselkedésüket. - Különbség lehet közöttünk sokban, - jelentette ki Bajat vastag hangon s megcirógatta a szakállát. - De egyben nem. A bosszúban. Bajindir bólogatott. Ezután az időjárásról beszélgettek. Arra föl, Északon, igen kellene az eső. Nehezen szálasodik a búza, a köles meg éppen szereti a vizet. A nép a régi törvényekhez alkalmazkodik, de azok még odakint, Keleten születtek. Itt az északkeleti, keleti szél mást hoz, mint ott Keleten. A tavaszi fagyos-istenek is többet pusztítanak. Ez mind igaz s jól meggondolandó. Rátérhetnek a téli halászat sikerére, a nyájak, csordák állapotára, a gyapjúra, meg hogy jól teleltek-e a méhek. Aztán rákerítik a sort a kagánra. Igen, mondja Bajat, nyár elején csakugyan négynapos áldomás lesz a Pilisben, mindenfelé járnak már a követek, országos tanácsot ülnek, paizsra emelik Gyeücse urat. Az is igaz, hogy Gyeücse szállásán több idegen pap forgolódik, de a fejedelem csak neveti őket, tetteti, hogy hisz nekik, de Iszen-kildi az igazi bizalmasa. Mindent Iszen-kildi tanácsa szerint tesz. Jóban akar lenni a teutonnal, míg jól össze nem szedjük magunkat s akkor akar hegyibe menni. Nem kell félteni Gyeücse urat, van annak magához való esze. Dzsid képe elsötétült, amikor Bajat az idegen papokról szólt, de nyomban kiderül, hallván, hogy Gyeücse csak időt akar nyerni. Semmi baj, amíg Iszen-kildire hallgat. Jó vér, jó nemzetség. Vízbe állt Eribülcsü is, Lél is, Szerind is, a keleti gyila is, Altin úr is, mit számít mindez? Ha az a szerencsétlenség nem ér minket, most a tengerből innának a lovaink. S a kaiszár valahol Itáliában mentené a bőrit, ha még le nem vonták volna.
94
Bajat, meg Bajindir mindig annak a szájíze szerint szól, akitől vásárolni akar. Az igazat a két káliz nem is itt mondja meg, az utálatos kám előtt, hanem odafönt, a Várban. Ott már apróra beszámoltak minden nevezetes eseményről s a magas, gyermekes mosolyú, hidegszemű Oragir jól emlékezetébe véste, amit hallott. Gyeücse úr sátrában, mint a káliz mesélte, naponta bősz vita folyik. Hol Iszen-kildi tör be s követeli, hogy kergesse el a feketecsuhásokat, hol a fő csuhás osonkodik be hozzá, alkonyatkor, hogy fölszítsa a kisebbik fejedelem haragját a kámok ellen. Pedig most még él az öreg kagán. Mi lesz, ha meghal? Hányszor szidták, milyen megvetően szóltak róla s most kiderül, hogy addig lesz békesség, amíg ő él. Gyeücsét dülőre akarják szorítani az újhitű papok is, a kámok is. Dzsid azonban elégedetten ül s megemelvén kupáját, a vendégekéhez koccintja. Bajat tudja, milyen szelek fujdogálnak a Pilis tájékán, hiszen a kagán testőrzői kálizok. Most már kellő kerülgetéssel kérdezősködhetik a vásár felől is. Bajat arca elsötétül, Bajindiré elkomorodik. Mind a ketten sóhajtoznak. A vásár rossz, - nyögi Bajat és megcirógatja a szakállát. (Bajindir is a magáét.) Dzsid tudja, hogy a szakáll megsímogatása valamilyen hitbéli parancsolatra történik, csak azt nem érti, mikor s miért. Ha tudná, jobban belelátna a két tekergő szívébe-májába. Sejti, hogy hazudnak, a vásár jó, mi más lehetne? Összeszedik az ő gyönyörű, ritka bőreit s meggazdagodnak rajta. De erős lesz, nem enged. Tizenkét bajor ezüstpénza, eggyel sem kevesebb. Erre azonban még sokára kerül sor, addig fölhajtanak néhány kupa kumiszt s elrágcsálnak némi mézeslepényt. Bajat panaszolja, hogy a bőr kevés és hitvány. Mintha az idén télen is nyári bundát viseltek volna a vadak. S milyen árosak! A nép kifosztja őt mindenéből. Még néhány szép kijóvi kést, zablát el tudott dugni előlük, annak szánta, aki a legszebb bőrt adja érte, de ha nem kap olyat, amilyet vár, inkább elajándékozza a drága kincseket, vagy odalöki a leghitványabb bőrért. Sujtán vigye. Kipanaszkodván magát, Bajat megkérdi, Van-e Dzsid apának valamije. Mindegy, akármilyen, csak bőr legyen, hadd vigye innét a sátorfáját, ahol csak tönkremenni lehet. Hát van valami apróság, egy-két hitvány bőröcske. Néminemű mókus, borz, vidra, nyest, néhány hölgy, hitvány farkas, olcsó róka s egy kis medvebocs bőre is ott hever. Dzsid odaadja ingyen, csupán a jó ismeretség kedvéért, meg mert magyeriak volnánk, kíván némi csekélységet. De talán néznék meg a tiszteletreméltó vendégek. Fölcihelődnek. Dzsid bosszúsan látja, hogy a kálizok ezidén sem tántorognak a nehéz kúmisztól. Minden tavasszal le akarja itatni őket és sohasem sikerül. Több mint tíz tavaszon míveli az itatást hiába, ő maga azonban imbolyog egy kissé s a feje nehéz. Gyerünk hát a bőrökhöz. Ojbarsz ügyesen kinyitja a hatalmas kallantót. Mindenféle vadak izgató szaga, a timsóval kezelt bőrök szúró, kellemes illata csapja meg őket a homályos házban. Dzsid beleturkál a bőrhalmokba, de Bajat nem hederít rá. Kiemeli a szépen elrendezett s hánccsal megkötött nyestbőrt, az ajtóba viszi, megoldja s a leáldozó Nap fényében megrázza. Érzékeny ujját belemeríti a szőrbe, tapogatja, simogatja, majd másikat vesz elő, rázza, forgatja, hümmög. Összenéz Bajindirral, arcuk elsötétül. Tovább turkálnak a halmazban, most mókus, majd vidrabőrt vájnak elő, emelgetik, simogatják, rázzák, eldobják. Dzsid komoran nézi, mint gázolnak a gyönyörű prémben, mint fogdossák, oldozzák, simogatják s vetik félre. Egy puha, feketepettyes hófehér hölgybundát simogat önkéntelenül, mintha ezen akarná jóvátenni a kereskedők goromba fogásait.
95
- No, hát mondj valamit, - pillant rá Bajat, megcsapkodva tenyerét s végignézve a halmazon. Mennyi a bőr? - Add a rovást, - parancsolja Ojbarsznak a táltos. - Itt van, mindent fölróttunk egy szálig. Bajat végigfut szemével a pálcákon, számlál. Bólint. - Olvasd meg egyre-másra, - utasítja a fiát. Ezt a gyalázatot minden alkalommal elköveti Dzsiden. Muhammed híve így tör borsot Ügyek kámjának orra alá. Dzsid mindig megfogadja, hogy levágja a gazembert, de csak nyel. Bajindir térdig gázol a bőrökben, számlálja, hajigálja őket. Elérkeztek hát a végső pontra. - Mit kívánsz érte? Gyönyörű kijovi késeket tettem félre neked. Csak neked. Dzsid legyint. Van itt kés elegendő. - Csudálatos kardom van, ugyancsak a kijovi kovácsok műve. Hegyét a markolatához hajlíthatod. Kettévághatsz vele egy fatörzset. Valódi kijovi kard. Mogyeriak uccájából való. - Tizenkét pénza, - mondja szilárdan Dzsid és szétveti zömök lábát, hogy biztosabban álljon a talpán. A kálizok összenéznek. Bajat elneveti magát, Bajindir félrefordulva mosolyog. Elindulnak a kunyhó felé. Dzsid utánuk ballag, erősen tépi a bajuszát. - El ne menjetek egy kupa ital nélkül, - szól utánuk. - A vendéget Tengri küldi. - Négy ezüstpénza, - nyögi Bajat keservesen s kinyújtja a kezét. Dzsid belecsap, de nem fogja meg. - Eggyel sem kevesebb tizenkettőnél. - Allah! - kiáltja meggyötörve Bajat s gyorsan megcirógatja a szakállát. - Ébredj révületedből, apa! Hiszen ha fejedelmi leányzók bőre volna valamennyi, akkor sem adhatnék többet hatnál! Dzsid fölforr. E nyomorult disznók még csak nem is félnek tőle. Muhammed gyalázatos disznai. Tönkre akarják tenni. Hátha rontó igét küld rájuk? Betegséget. Mondhatja ezeknek. - Tengri vezessen útaidon, - dörmögi kínosan mosolyogva. - Jó kedvetekben vagytok, járjatok egészséggel. Majd elkísérem a kapgánt Pilisre, lesz ott káliz, de még az Etil mellől is lesznek ott, majd eladom nekik. Jót tesztek velem, ha itthagyjátok. De miközben a tisztásra mennek, elősorolja, hány hölgyprém, hány ritka hódbőr van a halomban, a medvebőr pedig bivalybőrrel vetekszik, akkora. Ez volt a legvénebb medve a Bakonyban, onnét hozták egyenest neki egy gyógyításért. Nyakig ásott homokba egy vizibeteget, hétféle fűből főtt levet itatott vele, a hordónyi beteg szúnyogsovánnyá apadt, máig is él. Ezért kapta a medvebőrt. - Jó, hiszen régóta ismerjük egymást es magyeriak is volnánk, ne vájjuk ki egymás szemét, mondja Bajat s megint visszamegy a bőrökhöz, forgatja, emelgeti, rázza, számlálgatja. Bolgárul beszél Bajindirrel, Dzsid alig ért belőle néhány szót. Nyolc pénzát ígér. - Itt vakuljak meg! - kiáltja s a mellére csap. - Itt üssön belém az istennyila, - rikoltja, maga elé mutat s hátrál egy lépést. - Nyolc! Csak mert régen ismerlek. Nyolc, meg két kijóvi kés. - Eredj táltosnak, hiszen révületben szólsz, - tanácsolja Dzsid.
96
Megint elindulnak. A Nap orcája elérte a Balatont. Tűzpiros haja szétzilálódik a hatalmas vízen. Olyan odalent a mélység, mintha égne. Ojbarsz már elkergette volna őket, ha övé a bőr, de Dzsid, hatalmasan uralkodva dühén, még egyre tartogat valamit a számukra. Hódbőr, hölgyprém, nyest... Medve... Vidra... Válogatott bőr mind, nagybetegek, jövendőltetők, áldozók adták. Szebbek, mint amilyet a kapgán kapott obrok fejében. Bajat nyolcat mond, meg a kijóvi kardot. Bajindir elrémül. Ezután kilencet mond kések nélkül, kilencet késekkel, kilencet karddal és késekkel. Majd tizet ugyanígy. Tizenegyet. Végül keservesen, mintha belét vonszolná, Bajindir kétségbeesésére fölmászik tizenegyig, karddal és késekkel. A Nap lemerül a víztengerbe, amikor a hegy aljából visszakiáltja a tizenkettőt, de olyan szörnyű hangon, mintha kést döftek volna a torkába. Visszarohan a hegyre, dühösen hányni kezdi a bőrt egyrakásra. Mégegyszer megolvas mindent ő maga. Azután kiveszi arasznyi széles övéből kostök zacskóját, kikapar két ezüstpénzát foglalóba s szinte haldokolva nyögi: - Reggel szánkára tesszük s levontatjuk. Addig dobáljátok vissza s zárjátok be. De azért megisszák az áldomást és hosszadalmasan elsorolják szívből jövő jókívánságaikat. Már sötét van, amikor lebaktatnak a hegyről. Most tör ki a táltos visszafojtott dühe, öklét rázza utánuk, elkívánja, törjék nyakukat Allah disznai a hegyoldalon, rablók fosszák ki őket, fejük bőrét ajánlják az igaz Tengrinek s akasszák a legmagasabb fára. Hogy milyen keservesen adták meg a tizenkét pénzát. Ilyen bőrért. De megadták. Keveset kért, azért adták meg. Ó, micsoda őrültség! Mért nem mondott tizenötöt? Azt is megfizették volna. Nem hiába esett ki a szemfoga, elvesztette a bölcsességét. De utoljára volt ilyen bolond. Ezután másként bánik velük. Hiszen érezte is, hogy valahányszor megsimogatták a szakállukat, s mormoltak valamit nyakatekert nyelvükön, őt olyan bágyadtság lepte meg, mintha nyakig mézbe ültették volna. Másnap jókor reggel bekiáltottak a kunyhóba. Vidámak voltak, mint a madarak. A sok szép bőrt facsusztatóra halmozták, lekötözték hánccsal, lovat fogtak elébe. Bajat lepöngette Dzsid tenyerébe a még járó tiz ezüstpénzát. A táltos gondosan megvizsgálta, nem reszeltek-e el a széléből, meg is harapdálta, nincs-e hamisság benne, csak azután tette el. A bőrboglya leszánkázott a hegyről. Dzsid megköpdöste a pénzt s bedugta a háziistenke fészke alá. * - Elviszik az sok szép bundát Fejérvárra, Sztrigánba, meg más városokba, - oktatta Ojbarszot, utánamerengve az eladott bőröknek az esti csendben. - Latinok, mindenféle gyütt-mönt népség lakozik ottan. Ük nem vadásznak, csak a készbül élnek. Tengri tudja, mibül. Magam es látám üköt Fejérvárában egyször. Mert én ott es valék. Csak gyünnek-mönnek a kűházak között, az ostobák. Idegön nyelvön karatyolnak. A hitük meg... eh, nincs is tán hitük. A ruhájuk meg? Afféle köpönyegben járnak, beléjük fúj a szél, nyáron meg süti üket a Nap. Ostobák, no. Nagy erős, temérdek falaik vagynak, környöskörül meg az a sok viz, sár, mocsár. Bémönni es tudomány. Hát azoknak viszik a bűrt. Meg máshuvá es. Kifelé Nyugatra. Mert a némötnek es kell ám, meg a latinnak es. Ezön nyernek a kálizok. Odaadod a bűrt tizenkét pénzán s bévösznek a teutóntul, latintul, franktul ötszörannyit. Zsiványok, gazembörök. Az én bűrömön gyarapodnak.
97
Ojbarsz, békésen feküdvén ágyán, elgondolkozott. Milyen csudálatos is. Kijóvból kardot, kést, tűzverő acélat hoznak, mert ott vannak a kovácsműhelyek, bőrt cserélnek rajta, a bőrt Fejérvárra, Sztrigánba, mindenféle várasokba viszik, meg kifelé az országból. Frank pénzát, friauli ezüstdénárt kapnak érte. A pénzán megint kardot, kést s más vasholmit vásárolnak. Csengős lovakon vonulnak Keletre, Nyugatra. Recsegő szekereken szállítják az árut. Átmennek a kapukon, át a néptelen gyepűn. Hoznak, visznek. Nyerekednek. Kit hogyan tudnak megerdőzni, annyit gyarapodnak. Mi pedig megállítjuk őket a gyepükapunál s azt mondjuk: adjatok csak a nyereségből, hogy nekünk is jusson belőle. És adniok kell, ha nem akarják, hogy az egészet elvegyük. Adnak is szívesen, hiszen marad nekik elég. De azért jajgatnak, panaszkodnak, hazudoznak, mint ez a Bajat is. Dzsid tovább elmélkedett az ágyán. Nem tudott belenyugodni a tizenkét pénzába. - Ennek köszönhetjük romlásunkat, ücsém. Mert nem csak bűrt szednek ám, de morhát es, lovat, birkát. Nagy nyájakban hajtják átal a kapun s viszik teutónnak, karantánnak. Mert nyevolyás, nyomorult teutónjának nincs ám morhája, loaja, juha. Földje sincs jóravaló. Erdei teli vagynak bükkvel, cservel, fenyűvel, de vad nincs ám annyi, mint nálunk. S ott vagynak azok a fallal körülvevött nagy várasok, az sok henye népség bennük, nagy kűházak, szoros utak. Ezért oztán mit eszik a nyomorult teutón? Kölese nincsen, búzája nincsen, morhája, juha, loaja nincsen. Megöszi az a saját piszkát es, ücsém. Haliad már gyakran, hogy megöszi saját piszkát, mi? Ország-velág tudja ezt. Magunkféle mogyeri fönfordulna az ű eledelüktül. Ezért nyújtózkodik hitvány teutónja örökkön errefelé. Ezért ütték-vágták űket eleink, nyugodjanak békén. Mert olykor-olykor olyan inség szakad rájik, a hitványokra, hogy lerágják a fák háncsát, kiájják a gyükeret, azt öszik. Ett meg, lásd, vagyon ám jaó fődek, búza, köles, hagyma, vagyon jaó legelők, rétek, morha, birka, ló annyi, hogy tengör! De mért nem men, a gyalázatus, római földre, he? Mert oda nehéz ám elmönnie. Nagy högyek állanak ottan, ormuk mindég jegeshovas, az hágókon még meleg nyárban es térdigérő hóban gázolnak. No, de münk ett vagyunk, közel. Szép tér mezőink láttán nyáluk csurog. Békében lassan gyünnek, egyenként, kapával, ekével. Szuhárognak, miként főd alatt víznek árja, oztán fönvetik fejüket. Morhánkat, lovunkat, juhainkat visszék, lakmározzák, híznak rajta. Újhitű papokat erögetnek ránk, hogy hirdessék: szeressük egymást, dobjuk vissza kenyérvel, valaki kűvel meghagyít, tartsuk orcánkat, valaki arculver münköt. De oztán elfogja űköt az teuton düh s marcangolnak jorgalom nélkül, ha töhetik. Én nem engedném, hogy jütt-mönt bitangolók elvigyék bűrünket, morhánkat s nékik adják. Be kell zárni az kapukat! Rajtuk jün bé mindön ártalom, mindön gonosz. Teuton települő, csuhás pap, hártyára írott bűbájos könyv. Azokon mén ki mindön jó: morha, ló, juh, bűr, széna, búza meg köles, meg mindönféle javunk. Egyszörcsak ett állunk mezehtelen, körülnézünk, oztán sömmink sincs. De bezzög ránkjünnek űk akkor s kiforgatják jonhainkot. Ezt megértette Ojbarsz. Nem is először hallotta. Hiszen apja udvarában gyakran megfordultak a nemzetség tekintélyes tagjai s bor, kúmisz, mézeslepény mellett hajnalig vitatkoztak ezen. Kicsiny korától fogva sokszor hallgatta előbb félfüllel, később kíváncsian a férfiak vitatkozását. De mindezt most egyszerre fényesen megvilágította a kálizok látogatása, a Dzsiddel folytatott keserves alkudozás. Hát így van ez: mennél kevesebbért elvenni magyeriak javait s mennél drágábban odaadni a városok latinjainak, teutónjainak, meg a gyepűkön túl irígykedő, mohó ellenségnek. - Majd bevágom én az kapukat Nyugaton, valamennyit! - kiáltotta a sötétben s öklével belevágott a levegőbe. - Majd szövetközöm én ruszval, besenyővel, kúnval, kozárval, majd föltámasztom én Etile s Baján uruszágát! Majd rámenek én teutónra, karantánra, latinra!
98
- Jól vagyon, ücsém, - helyeselt a homályban a rekedt vastag hang. - Ezt akará Eribülcsü s Lél apánk, nyugodjék békén. Ebbe törött belé kardjuk, szakada meg életük oly csúfosan. S hiszöm Tengrit, hogy Gyeücse úr es ezt akarja, csak várj. Egy küssé még szivakodjunk, gyarapodjunk, majd oztán rámenünk valamennyien, ne félj. Te dolgot es ez leszen. Fölemelte a hangját, mintha törvényt hirdetne s Ojbarsz szívében örökké ott zengett ez a sötétből kicsapó erős, könyörtelen hang: - Helyre kell állétani Tengri rendjét. Egyesíteni az négy velágtájat. Kardot adni Kelet gyilájának erős kezébe. Fölállétani az Négy Oszlopot. Megmarkolni Tengritől áldott kagáni kézvel az csiszoltgombú pálcát. Valaki Tengrit, Istent, avagy Ukkont hiszi, eljön. Valaki meghódol: gyarapodjék. Le kell pusztétani az kűbül rakott házakat, fölégetni az idegön egyházakat, legelőinkön térgyigérő füvet legeljön tizször-tizször-ezör ló, százszor-tízször-ezör barom. Falvainkot kerejtsék gyimelcsfák. Házainkot verjék fön gyermökök. Hálóink szakadozjanak terű alatt, mocsarainkon lengedözzék tengör sás, verágos rétjeinket lepjék méhecskék, csordejtson mézet mindön faodu. Testünköt takarja meleg gyapjú, puha hódbűr, lábunkot csikorgó bűrcsizma. Valaki az négy velágtájon él, böcsüljön s tisztöljön münköt. Ojbarsz könnye kicsordult. Kezefejével gyorsan letörölte, mintha a sötétben meglátná a táltos. Mélyet, nagyon mélyet lélegzett, szinte ropogott a bordája. S hangtalan nevetés csiklandozta. Most egyszerre belelátott az életébe: az egész magyeri nemzetséget látta meg benne. - Mert én azt mondom, - fodrozódott vastagabb, békésebb dörmögéssel a szó a sarokból - csak azt mondom, valamit atyáink mondának. Üljön idnapot mindön nemzetség az maga hüte szörént, áldozzék istenének, mikor s hutyún kéván. De, fene rágja meg, legyön az az újhitű táltos mogyeri. Ne teuton, szloven, meg latin. Mert az mindnyá megfujtana münköt s ki kezeskedik érte, hogy nem hazudik? Én, ücsém, csak mogyerinek hiszök. Te se higyj másnak. Voltanak s vagynak kresztök egyik-másik mogyeri tartományban, megélhet velünk egy kenyérön az újhitű es. Tengri egy, Temir kán egy, Küldis akszin egy, Kajár egy, akármint nevezzük es űköt. Tengri gyermekei vagyunk, ücsém. Tengri es, Ukkon es, Isten es azt kívánja, hogy az ű szerén járjunk. Jézus hívei es megokosodnak szépön, ha idegön bűbájosok nem kujtorognak közöttük. A fiú azonban már nem sokat hederített a végső szavakra. Szövetkezni Kelettel, Északkal, Déllel s megvívni Nyugattal, ez örvénylett a fejében, óriási, az egész világot átölelő szövetséget teremteni, a kagán uralkodjék itt, a gyila Keleten, fölállítani a Világ Négy Oszlopát. Rettenetes hadat rendelni mindenkinek. Befejezni, amit Eribülcsü s Lél kezdett: leteperni a teutónt, széthányni várasait, leigázni, rabszolgának hazahozni férfiait, ágyasul nőit, nyájakkal elárasztani mezeit. Aztán, - így képzelte - tüzet gyujtani mindenfelé, válogatott lovak, tinók és juhok seregét ölni áldozatul, lakomázni és inni, vigadozni, szerelmeskedni négy éjjel-négy nap, karikába gyűjteni legényt-leányt, hadd énekeljenek, tomboljanak, tegyenek a fejükre koszorút, hadd szaporodjék Tengri népe. Tizedekbe, századokba, ezredekbe és tüménekbe sorolni minden férfit, hogy semmilyen hatalom meg ne döntse a birodalmat. Szakadjanak a hálók, nyerítsenek a lovak, bőgjenek a barmok, esőzzék áldás a világ rétjeire. Most már nem félt. Nem kívánt átszökni a Balatonon. Nem sajnálta az apai sátrat, a játszótársakat. Kedves kacérságán érzett haragja eltűnt, mint nyári reggel a köd. Minden kicsinynek, hitványnak, értelmetlennek látszott, ami eddig haragra gerjesztette, lelkesítette, izgatta. Szívesen talpraugrott volna, hogy nekimenjen a világnak. Mi tagadás: néha útálta Dzsidet s rémülten kapott észbe, mert a táltos a májába, szívébe látott s félt, elkergeti.
99
Amikor Dzsid mohón zabált s neki csak egy kanál kását, egy kupa kúmiszt adott, farkaséhsége kivicsorgott a szeméből s torkára tudta volna forrasztani a falatot. Amikor pedig a táltos mohón firtatta alázatos, szánalomraméltón kesergő hívét, mit hozott neki s fitymálva lökte Ojbarsznak a kosarat, ha csak néhány tojás, egy gomolya sajt, egy kevéske vaj szerénykedett benne, szinte ráripakodott, hogy szégyelje magát Ügyek faképe előtt. Ha Dzsid lomhán elhevert a farkasbőrön s fél szemfogát sárgán kivicsorítva csúfolta más vidékek neves táltosait, hitványnak, tudatlannak, csalónak s hazugnak bélyegezte őket, magáról pedig mint életében bálvánnyá ülepedett kisistenről szólt, Ojbarsznak el kellett fordulnia, hogy ki ne üssön orcáján a kételkedés. Az az éhes, képmutató alkudozás is elrettentette Dzsidtől, amit a bőr eladásakor tapasztalt. Ezelőtt, míg nem lakott vele, mélységes tisztelettel, borzongással tekintett föl rá, ha olykor elragadta is kamasz kevélysége és pimaszsága. Ezen az éjszakán azonban, amikor föltárta előtte a nagy igazságot, óriásnak, eleven kisistennek látta megint. S most először pillantott bele a Törvény mélységébe. Most először nem rettegett anyja haragjától, Tengri bosszújától. Csöndesen fölkelt s kisurrant a kunyhóból. - Hová mégy, he? - szólt utána rekedten, már félálomban a táltos. - Szükségemre, - mondta s mint egy megszállott, sietett a gidres-gödrös tisztáson a liget felé. Homályos, csillagos éjszaka volt. A Balaton mérhetetlen halként nyújtózott el odalent a mélyben, pikkelyei alig-alig csillogtak. Sáskák zenéltek köröskörül reszegő hangon, békák serege ungatott a messzi nádasokban. Sűrű hullámokban hömpölygőit a fák és a rétek bódító illata. A faluban kakas kukorékolt, vékonyan felelt egy másik, majd méltóságosan, mint kapgáni tülök, a harmadik. Fönt, Szerind földvárában, fölrikoltott a szarukürt, mintha a kakasoknak felelne. Most váltották a kapuőrséget. Ojbarsz a liget sötét fái felé fordult, fejét lecsüggesztette, kezét alázatosan lelógatta s így imádkozott: - Hálát adok, Tengri atyám, földben alvó édösanyám, köszönöm ti jóságtokat, sirálymadár csöndes röptét, íjjam pengő pöndülését, nyilam biztos suhanását, köszönöm te halálodat, anyám, édös jóságodat, holtodban es hívségödet, reám való nagy gondodat... Holtak hideg országában, penészös birodalmában fiacskádat nem feledöd... Szömöd most es reávetöd. Nyugodj, anyám, aludj békén földnek méhen, vizek mélyén... Szorongva nyeldeste kibuggyanni akaró könnyeit, mert olyan tisztán látta Gyöngyöt, mintha ott lépkedett volna felé a homályban, lábán vérpirossal hímzett puha szekernye, testén hófehér ruha, mellén, vállán, csuklóján piros hímzés, fején meggypiros fejkötő s könnyű fehér fátyol, amilyet Keletről hoznak drága ezüstpénzen. Mikor tér meg Gyöngy végképpen a Holtak Szigetére, mikor enyészik el egészen, mint a kialvó láng? Ojbarsz érezte, most már elenyészhet. Megértette, mit akar Tengri. * Ojikhfia Oragir, a Mindent Jól Tevő, fiatal férfiú. A jobadzsik, elferdítve számukra érthetetlen nevét, Öregúrnak nevezik. Más értelmet adtak az őrnagy apai nevének is, így mókázván: »Olyik Öregúr, olyik nem.« De mégis inkább Oragir hatalmának öregségét, nagyságát jelenti ez.
100
Nem bosszankodik a nép játékos kedvén. A kapgán hatalmának minden titka az ő kezében van s ez elég. Gyakran látják, szorgalmas pejkancáján nyugodtan, egyenletesen üget, néha napokra eltűnik, sárosan, porosan, fáradtan érkezik haza, a kis kócos kanca oldala fekete az izzadtságtól, zabolája habos. Oragir a kapgán őrségére vigyáz, de szemét nem kerüli el egyetlen idegen sem, aki a vidékre vetődik, fülét egyetlen hír sem, amit akár a falubeliek, akár az idegenek adnak-visznek. Oragir mindent tud. Úgy ragadnak rá a hírek, mint a bogáncs. Csak leszedi s összecsapja. Hallja például, hogy Borcs úr odalent, a Dráva szélén, teutón szolgálót emelt maga mellé feleségül, magyar feleségét pedig hazakergette. Azt is hallja, hogy tizenkét válogatott fehér csődört hajtatott föl a Pilisbe, de olyat, hogy mind a tizenkettőnek arany volt a kengyele, arany a zablakarikája, aranyos a kápája, aranyos szövésű a piros nyeregtakarója. A két hírből Oragir nyomban kitalálja, hogy Borcs teutón felesége fondorkodik a kagáni udvarban, ő viszi az urát valami gyanús míveletre. S ki más, mint a mogyeriak ellen? Miért másért, mint az új hitért? Borcs azonban a kapgánnak is küldött két remekmívű aranytálat. Mi másért, mint hogy bekösse a kapgán szemét? S miért akarja bekötni? Csak azért, mert a kapgán ellen fondorkodik a kapgáni udvarban. Oragir ezt nyomban jelenti Tar Szerindnek. Nincs hitvány, apró-cseprő hírecske. Valamennyi fontos, csak a maga helyére kell tenni. Vagy jól megjegyezni. És Oragir emlékezete mindent híven megőriz. Olyan, mint a vén Vágottfejű, aki összeszed, fölemel, zsebretesz, megtisztogat és megtakarít minden haszontalan elhullott rongyot, meghasadt kapát, törött kapanyelet, szétgázolt bocskort, eves szíjvéget, egérrágta szűköt, rozsdás tűt, görbe késpengét s szarkamód, összehordja egy régi-régi hombárba. Onnét gyakran igen hasznos tárgyakat halász elő. Ilyen hombár Oragir emlékezete. Mert Barcsról szólván, ő arra is emlékszik, hogy néhány esztendővel ezelőtt Atád reátört a szomszédból katonáival, szabadosaival és szolgáival, mert Barcs nyájai átvonultak a gyepűjén s az ő legelőit pusztították, sőt legényei agyonvertek egy juhászt is Atádéi közül. Ekkor Barcsot ugyancsak megszorongatták s a kár fejében elvitték arany- s ezüstmarháit. Honnét van most annyi aranya, hogy tizenkét lovat díszített föl belőle? Honnét a vertarany edények? Ezen is lehet gondolkozni. Valahonnét szerezte, de hogyan? Mit adott cserébe! Híreit Oragir nagy hozzáértéssel két csoportba osztja. Egyikbe a környékbeli híreket, a másikba az országosakat. Összeszed tehát aprót-nagyot, az apraját azonban más szemmel nézi, mint a nagyját. Tudja ő azt is, hogy Szombor gyilának vendégei voltak Rúmból s ő is elküldött három embert Viddinbe. Tudja, hány felesége van Altunnak, s melyiket kedveli legjobban. Tudja, mennyi sót szállítottak a mult évben Erdőelvéből. Tudja, kit pofozott meg a kagáni udvarban Saraldu asszony, Gyeücse úr felesége s miért. Tudja, hány bölényt ejtettek el a pilisi őszi vadászaton, hány besenyő vonult a nyugati kapuhoz. Oragir mindent lát, mindent hall, mindent tud. Fiatal, szokatlanul magas, barnaorcájú, barnahajú, vidám tekintetű férfiú. Felesége s három kisgyermeke van. Karvaly bátyával évődve beszél, de Karvaly gyűlöli, mert fél tőle. Az öreg sántikáló ügyefogyottra szelíd mosollyal pirít rá s ha ketten vannak a kapgán sátrában, csöndes szavakkal bökdösik egymást. Mert Oragir azt is tudja, ki mire használható a szálláson, melyik veremből fogyott ki meglepő hamar a búza, ki járt a váron kívül éjszaka s kivel szűri össze a levet Lusta. Pedig ezt mind a dvornyiknak kellene tudna. Ogarir azt is tudja, hány veréb repülte át a palánkot s mit súgott az akolban Sahin a kapgán többi paripájának.
101
Állva szokott jelentést tenni a kapgáni sátorban, este, napáldozat után. Tar Szerind ilyenkor mozdulatlanul üldögél vánkosain, lábát maga alá szedi, olykor elvesz a cifra asztalkáról egy falat édes süteményt, nyel rá egy korty szalai bort s indulat, arcmoccanás nélkül hallgatja az őrnagyot. Tavasz beálltával egyre több hírt hoz Oragir a kapgán uralma alá tartozó vidékeken elszaporodó csetepatékról. Tar Szerind tisztában van az állapot okaival. Még az ő ifjúkorában gyér kis falvak gunnyasztottak a völgyekben, ma ezek a falvak megdagadtak s egyre több földet hasítanak ki eke alá, kapa alá. Eribülcsü rettenetes romlása sokezer jó magyeri lovas holttestével borította a teutón földet, de szaporodtak, egyre sokasodtak a jobadzsi szabadosok. Ezeknek pedig termőföld kell, nem legelő. Az úri nemzetségek nyájai, csordái nem lettek kisebbek, azoknak meg legelő kell. De hová tereljék a barmok ezreit? Mennél több marhája van valakinek, annál előkelőbb, annál hatalmasabb, gazdagabb. A béke hosszú esztendeiben mérhetetlen nagyságúra nőttek a csordák. Hová tereljék? Hajtsák a Balatonba, legeltessenek halat? Tereljék föl a Bakony rengetegébe, tüskön-bokron tartsák? Kerekedjenek föl sátrastul-jószágostul, vonuljanak át a fejedelem földjén s telepedjenek meg fönt Északon, az országot koszorúzó lakatlan hegytetőkön? Vagy végül menjenek ölre, verjék, öljék egymást, míg valaki megrokkanva, véresen, félig vakon ura nem marad a síkságnak? Hiszen ez a végső romlás. Nyugatra kellene menni, legelővé változtatni Ostmark és Karantánföld területét, kipusztítani a tokos, sültképű népséget, - igenám, de nem lehet, Eribülcsü pusztulása óvatosságra int. Hiszen két tümén veszett oda... Egymásnak mennek hát, tépik, égetik, marják, irtják egymást, az erősebb benyomul a gyengébb legelőire, a gyengébb szövetkezik más gyengébbekkel s kiveri a betolakodottat, majd egymás hajába esnek. A legeltető nép kemény, irgalmatlan, gyors és harcratermett. Lóháton szüli az anyja. Kardja, nyila, fokosa, karikás ostora, jó lova, mindene van. Sötét éjszaka rátör a falura, szétveri a kunyhókat, eltapossa a házi tűzhelyeket, beveri az ellenálló szabadosok, nyomorult szolgák fejét, világgá kergeti a jajgató népet s ráhajtja nyáját a keservesen megmunkált földre. Legelteti a vetést. A szabados pedig, nem feledvén háznépe sanyarú sorsát, kunyhója, ökre, tehene, házörző kutyája, egerésző macskája pusztulását, sőt igen gyakran felesége, fia halálát s a tisztességes daganatot, amit a fején hordoz maga is, összesúg a hasonszőrűekkel, bunkót, fejszét, csépet ragad, olyik előkotorja ágyából a kegyelettel őrzött kardot, íjjat is, fondorlatos paraszti ésszel haditervet készít s kiszabja a legeltetők bőrét. - Hallom, - mondja Oragir s megcseréli a lábát, megpödörgeti nyalka bajuszát, - immár annyira jutánk, hogy halál kereködik belűle, ha az egyik kozárul szól, az másik meg jobadzsik nyelvén. Tar Szerind elgondolkodik, bólint. - Kaasker keskerattaa sekkernyaa sirat, - folytatja Oragir. Üvölt a farkas, keresi a kenyerét. - Mindenhol üvölt, - legyint a kapgán. - Holnap már itt is üvölt. Hallgatnak egy darabig, Oragir tudja, hogy a kapgán majd csak megteszi, amit tud, bejárja országát, mindent megszemlél, igazságot tesz, - de ez aligha segít a bajon. - Ha Eribülcsü apánk... - sóhajtja s lábat vált. - Hiába. Amíg másik nem támad, kínlódni kell. Elbocsátja Oragirt s tapsol.
102
Karvaly bátya szokása szerint ott ácsorgott kívül az ajtónál s ette a méreg, hogy a kapgán kettesben tanakodik az őrnaggyal. Meglepő gyorsan belép. - No, elmene űkigyelme? - Hallod-e, most aztán rádmarad ám a ház, - kezdi Tar Szerind szigorú tekintettel. - Mért? Elmégy? - Tudod jól. - Hej, csak akszin lönne már, - sóhajtja az öreg s keserves képet vág, megvakarja a tarkóját. Tudom, mi leszen ezbül, uram. Hazajüssz s Öregúr rákezdi: meglopták a vermöket, kiürítek a hambárokat, elorozák a pecsönyét, eláztaták a saót, fölfalák az lisztöt. Gyűjj csak, vén Karvaly, adj számot! S akkor én maradok bínben, uram. - Ügyelj s nem maradsz bínben. - Tudom én, uram. Öregúr rákezdi: hajbakapának szabadosok, juhászok, csordások, embörhalál esött, vén Karvaly, te vagy benne bínös. Rágyujtják valakire a tetőt, no, vén Karvaly, mért nem tevél rúla, ki vala bínös, csak te... Míg, ha akszin volna, uram, e vájtfülű, horgasszömü őrnagy nem szólhatna lönne sömmit ellenem, hív dvornyikod ellen... Mert úgyes csak meg akar ü engöm »gyúrni«. Úgysem nyugszik, amig körme közibe nem kaphat... Oragir meg szokta »gyúrni«, aki rászolgál. Nevetve mondja: »Majd meggyúrom egy küssé... « S beviszi egy »jó száraz helyre« - azaz a lovak óljába - s »meggyúrja« istenesen. Sokakat megtanított igazat mondani... A kapgán meghagyja, hogy Hajnal jöjjön be hozzá s elbocsátja Karvalyt is. Kusáj lánya Hajnal kövér, szélesarcú, keskenyszemű barna lány. Azt hiszi, mindörökre megvette a kapgán szívét. Pedig szerencséjét csak annak köszönheti, hogy egyszer, két esztendővel ezelőtt, egy hűvös nyári hajnalon meglátta az úr, amint korcába tűzött szoknyában, bő ingvállban, kócosan, kissé még álmosan, lomhán két csöbör vizet vitt föl az udvarba. A kapgán maga is kábító álomból ébredt, szeme megakadt a fiatal, kövér lány gömbölyű lábszárán, lustán ringó derekán s az ingvállban keményen rengő keblén. Intett neki s behíván sátrába, némi időt töltött vele a medvebőrön. Azután szó nélkül elküldte s rá sem hederített addig, amíg egy esős őszi este a sátrában nem találta. Hajnal a földön térdelt s a sátor díszes, puha vánkosait igazgatta. Ekkor ismét kedvet kapott reá, félszemmel nézte gömbölyű testét, amint a földön térdeltében kiduzzadnak fiatal izmai. Mindössze ez a két könnyű s majdnem közönbös ölelkezés sugalmazta Tar Szerindnek a gondolatot, hogy Hajnalt magához rendelje ágyasnak. Ezzel a nővel nem kellett törődnie, szólnia sem kellett, sőt nem is lehetett hozzá, olyan ostoba volt mint a kő. De jó kövér testét ha néha-néha megkívánta, arra gondolt, hogy erős, egészséges fiat tud majd szülni. S mégsem kell olyannak tekintenie, mint Ojbarszot, Gyöngy fiát. Hajnal azonban feleségnek képzelte magát, már másnap reggel nagy hangosan bejárta a szolgaházakat s hajkurászni kezdte a szolgálókat. Haját fölkontyolta, s piros fejkötővel bekötötte, széles, zsírosan csillogó arcán kevély mosoly virult. Kérdőre vonta Karvaly bátyát, mért nem őröltetett sót, mért nem fogatott be hízlalásra ürüt. Mindenben talált kivetnivalót, mintha fejedelmi házból csöppent volna ide. Apját, Kusájt, iparkodott meg sem látni, félrenézett, ha találkozott vele. Anyjával, a dolgos, hallgatag Bogyóval csak annyit beszélt, hogy a ruháit mossa ki hófehérre s hímezzen, de hamar, egy szép piros ingvállat. Bement az asszonyházba, beleturkált Gyöngy ruháiba, - de a fekvőhelyen üldögélő bábura nem nézett - s kiválasztott egy pár új, piros bocskort, egy szép
103
szileket, meg egy hófehér ruhát. Gyöngy ezüsttükrében nézegette magát, cicomázkodott s úgy lépegetett aztán, úgy forgatta magát, mint egy páva. A nép halálra útálja Hajnalt. Mit adhatott a kapgánnak, hogy megállt rajta a szeme. S most olyan gőgös, majd megpukkad. Régi társait megveti. Senkinek sem köszön, a vén Vágottfejűtől is elvárja, hogy köszöntse, de ő bizony nem alázkodik meg egy taknyos némber előtt, aki itt játszott a porban. Majd hoz igazi, nekivaló, előkelő feleséget a kapgán s akkor úgy repül Hajnal a puha fészekből, mint egy kakuk. Nem átall egy ilyen szakadtszoknyájú, loncsos, mosdatlan cömönde a gonoszokkal szövetkezni, csakhogy elcsavarja az úr fejét s még kapgánné akszinnak képzeli magát. Nem köszönti a tisztelendő véneket, akik nagy idők emlékét viselik a fejükön. Köhög a bolha! Lustán, vonakodva lép Hajnal a sátorba, térdre ereszkedik, kezét összefonja, fejét félrebillenti, mosolyog, úgy várja a kapgán intését. Mélységesen tiszteli Tar Szeréndet, hiszen olyan hatalmas, olyan sok-sok legelője, barma van, olyan sok ember lesi szorongva az arcát. Még most is reszket, ha belép a sátorba. Újra, meg újra megcsodálja meztelen lába alá símuló selymes szőnyegeit - bocskorát leveti az ajtó mellett, ha belép, - dagadó színes vánkosait, a szarufákról függő nehéz kendőket, a falakat borító pirosfekete, csomózott, meg szövött puha takarókat, a régi, cifraveretű, iromba koporsókat - valjon mi lehet bennük? - s a díszes kardot, tegzet, vertnyelű fokost, a kerek, aranyköldökű paizsot, az acélszemekből font inget s a csúcsos bivalybőr-sisakot. A szarúval borított, selyemfonatú ideggel fölszerelt hatalmas íjjat... S mindezt ez a félelmetes ember viseli s forgatja. Arra még egyszer sem gondolt, hogy a kapgán miért méltatja vágyának kielégítésére. Sohasem hasonlítja magát máshoz. A kapgán kívánsága isteni rendelés, így kellett lennie. Nem csodálkozik, nem fél, hogy egy napon elveszti ezt a gyönyörű, meleg fészket. Sorsa, élete örökké ez lesz, mindenki más hitvány, érdemtelen, nyomorult. Talán megérezte női szimatjával, hogy a kapgánnak éppen azért kell, mert olyan rettentően, olyan baromian ostoba, olyan neveletlen és durva? Éppen az kell az úrnak, hogy mint a hátaslovat, előparancsolja, megnyergelje, sarkantyúzza, aztán átadva a lovásznak, ne hederítsen rá többet? De még a hátaslovával is többet törődik, hiszen merné csak Boka étlen-szomjan hagyni Sahint, merné csak lobogó sörényét meg nem fésülni, merné csak megütni, keze között múlna ki nyomban. És Sahint megcirógatja, megveregeti izmos nyakát, kavicsos helyen óvatosan járatja, kantárja megeresztésével, teste döntésével segíti, ha ugrik, vigyáz, ne igyék, ha megizzadt... De törődik is ezzel a némberrel! Kérdi is csak egyszer, hogy aludt, mit evett, jól érzi-e magát, van-e valami kívánsága! Sahinra drága bársonytakarót teríttet, arannyal ékesített nyerget tétet, szép szironyos csótárt a fejére s a homlokára kócsagtollat. De húz-e gyűrűt Hajnal vastag, zömök ujjára, kapcsol-e karkötőt kövér csuklójára, akaszt-e függőt húsos fülcimpájába, ékesíti-e gyöngyfüzérrel vaskos nyakát, húz-e piros szekernyét töredezettkörmű formás lábára? Mindez meg sem fordul Tar Szerind fejében. Ó, Gyöngy, az igen! Gyöngy büszke volt, ékes és jólnevelt. Gyöngy ezerszám tudott szép szomorú s vidám kis dalokat, halk hangja tisztán csengett, mint egy gyermeké, halványpirosra festett körmei könnyedén futkostak a dambora húrjain s anyanyelvén oly szépen szólt, mint a hőséneket zengő dalosok. Tar Szerind elkomorodik, ha elgondolja, milyen szemérmes, mosolygó, gyönge lányka volt Gyöngy, amikor elhozta Gulácsról, hogy sírt anyja vállára borulva, milyen szép szavakkal köszönte meg Bese apa jóságát, gondosságát, szeretét. Még attól is fáj a kapgán szíve, ha a keserű éjszakai vitákra emlékezik. A fekvőhelyéről kibontott hajjal fölugró Gyöngyre, a makacs fogadkozásokra, hogy nem akar több gyermeket, nem ad több fiút a teutónok éhes földjének. Büszkeség, az volt Gyöngyben. Ha lázongott, büszke volt. Ha rimánkodott is, büszke volt. Előkelő egy szál ingben, mezítláb is, vagy a szövőszék mellett, 104
némberek között a mívelőházban. Ha pofonütött egy szolgálót, nem keltett bosszúvágyat a szívében. Akszin volt. Nagyon szívére vette két bátyja vesztét. Amikor megérkezett a szörnyű hír: ottveszett a büszke sereg egy szálig, csak hét megcsonkított, megcsúfolt szerencsétlent küldött haza a teutón, hogy hirdessék a gyalázatot, hét napig nem evett, nem ivott, nem szólt, kicsi híjján belehalt. Két esztendeig nem szült azután, akkor is leányt remélt s amikor Ojbarsz megszületett, könyörgött Küldisnek, ne adjon többé gyermeket. Megrontotta szegényt a gonosz. De még bűnében is akszin volt. Ezért kell neki éppen Hajnal. Ez csak úgy beleél a világba, mint egy tehén. Ha borja lesz, nyalja, ha elveszik tőle, nem hederít rá többé. Hajnal térdreereszkedve kuporog a szőnyegen s csak a sátor díszeit csodálja, de nem veszi észre, hogy az úr borssal szereti a birkahúst, a bort abból a szélesöblű, csiszolt üvegszemekkel rakott aranykupából issza szívesen s a hosszúkás, sötétvörös vánkoson szeret ülni. Lábára pedig egy vénséges-vén szarvasbőr szekernyét húz este, csak idebent használja a sátorban, de Hajnal magától sohasem teszi elejbe s csodálkozó, fitymáló képpel fogja meg: ugyan, egy ilyen hatalmas úr miért nem visel vadonatúj szekernyét minden este? (Pedig ez a bocskor még az apjáé volt.) A birkatokányt magának kell megborsoznia, de milyen más íze volt, amikor Gyöngy tette elébe! (Odakint megízlelte, hogy olyan-e, amilyennek szereti.) A kupát, Tengri tudja, hová dugják, soha sincs kezeügyében s a vánkosért szólnia kell, sarokbavágván a széles, duzzadó világospirosat. Most jó volna szólani néhány szót ezzel a némberrel, aki olyan alázatosan kuporog előtte a tűz másik oldalán. De mit is mondhatna neki? Hogy országszerte viaskodnak a legelőért? Vagy, hogy Borcs úr ékes lovakat küldött ajándékba a fejedelemnek? Vagy arról, hogy Ojbarsz milyen ügyesen és méltóságosan járt Dzsid kezére víz Öregje nagy áldomásán? Mondja neki, hogy országjáró útra indul, sorolja el, kikhez tér be s miért? Tudja is ez, mi az ország, kik lakják s mit akarnak. Hozasson damborát s daloltasson Hajnallal? Hiszen a nyelvén sem tud. A jobadzsik csacsogó dalocskáit hallgassa? Milyen jó volna elmerengeni a kijóvi kapúnál rendezett játékok, lóversengések és bajvívások szép énekén, hogyan ült Álmucs egy dombon s hogyan bíztatták a ruszok a falakról saját feleiket. Ha Gyöngy énekelte, föllelkesült, kemény arca fölengedett, mint tavasszal a komor Balaton s kisütött rajta a mosoly napfénye. Nem, ne is hozzon damborát ez a némber, hiszen a hangja is fakó, rekedtes, mintha örökké szerelmi vágy mámora fojtogatna. S ne is lássa durván festett vörös körmeit, mintha vérbemártotta volna. Tar Szerind ül, mintegy álomban tapogat az asztalkán álló aranytálra s emel szájához egy kis mézescsemegét, vagy fogja a kupát s iszik egy kortyot. A tűzbe bámul, mintha egyedül volna a sátorban. Valjon kérdezi-e Hajnal, miért hivatta az úr, ha észre sem veszi? Nem, nem kérdez semmit, csak kuporog, szemét körüljártatja a sátorban, hol az aranyoshüvelyű kardot csodálja meg ismét, hol az aranyküldökű domború paizsot, hol a karcsú ivótülköt, hol az aranyos tarsolyt s tán azon ábrándozik, hogy mennyi arany van mindezeken. És újra csodálja az úr mérhetetlen gazdagságát és félelmetes erejét. Múlik az idő, késő este van már, odakint fúj a szél s meglebegteti a sátor nemezajtaját. Elcsitult a világ köröskörül, csak a békák nyomkodják egyhangú dudájuk ezrét, csak a szorgalmas házőrző ebek kérdezgetik egymást vastag, vékony hangon, csak egy borjú bődül el távol a faluban, tán nem találja az anyját. S itt, a sátorban, a pislákoló tűz mellett ülnek ketten, közöttük a tűz.
105
Még lehetne segíteni, - gondolja Tar Szerind, teljesen megfeledkezvén róla, hogy hol van - még lehetne segíteni. Ha Gyeücse úr igazi kagán lenne, megragadná a csiszoltgombu pálcát, magaköré állítaná a Világ Négy Oszlopát, rábocsájtana vagy három tümént az Ostmarkra s Karántánföldre, elkergetné a suttyómba szivárgó, nyújtózkodó, idegen települteket, összetörné a kaiszár hatalmát, legelőt, legelőt szerezne a nyájaknak... Fölégetné az újhitűek egyházait, városait, fölköttetné igehirdetőit, eltaposná Tengri rendjét fenyegető, romboló, mételyező országuk hatalmát, kifüstölné fészkeiket... Majd kiderül, hogy Gyeücse úr újhitű-e igazán, vagy igazhitű. Ha csak vízbe állott, hogy áltassa a nyugatiakat s időt nyerjen, akkor jó. De ha odahúz a szíve s elveti Tengri örök rendjét és törvényeit, akkor el kell pusztítani. Majd kiderül, hogy gondolkoznak erről Somügy nemzetségei. Már ők is tudják, hogy negyvennapos tanács, négynapos áldomás, kagánavatás lesz a Pilisben. Tar Szerind föltekint, pislant, hogy hosszú mozdulatlanságtól fáradt szemét fölüdítse. Igen, ott kuporog Hajnal, álmos már, behunyta a szemét. Kemény emlője feszíti pirossal hímzett ingvállát, ölében nyugvó keze súlyától kidomborodik húsos combja, barna karja vastag, gömbölyű, fényes pihék hamvasodnak rajta. A kapgánban lassan tornyosodik a vágy. Nyújtózkodik, ültéből egyetlen mozdulattal fölkel, mint hevertéből a lusta, de könnyed hiúz, a lányhoz lép s megmarkolja vállát. Hajnal riadtan tekint rá, szélesen mosolyog, nehézkesen fölkel. Vonakodik, mint a részeg. Keze önkéntelenül megoldja a ruhája korcát, kilép a szoknyából s lustán elhever a medvebőrön. Egyikük sem szól. Odakint Karvaly bátya sebesült lábát rángatva végigcsoszog a sötét szálláson, meg-megáll, hallgatózik, figyel. Belép az asszonyházba, meghajol, körülnéz. Lomhán vet néhány darabot a »jó« fából a parázsló tűzre s mormog: - Tüzedre vetünk, gondolunk rád, nyugodjál. Egy pillanatig vár, amig lángot vet az új fa, aztán megfordul. A halott akszin bábúja fehér bársonyban, fején kicsiny fejkötő, fehér fátyol, mereven ül a medvebőrön.
106
HARMADIK RÉSZ
107
1. Tobfia Ugal, a kagáni család révén rokona Tar Szerindnek, sátrában egy kopasz, hajlottorrú, nagybajúszú, rongyos embert fakgat. Maga a tör vánkosán ül, hegyesen nézi a rongyost, ez mezítelen jobblábát a bal térdéhez támasztja, hüvelykujját kopott tüszőjébe akasztja s egykedvűen bámul a vidám, fiatalos úrra. - Mondd csak, mondd, - biztatja az úr. - Hadd tanuljak én es valamit. A rongyos ember egykedvűen darálja a szavakat. Ráncos, vén ugyan az arca, csüggeteg a tartása, de fekete szeme parázsként ragyog s a hangja, minden fojtottsága s közönbössége ellenére is, érces. Bő, szakadt, sáros gatyájából kilátszó lábszára inkább fekete, száraz, gacsos faághoz hasonlít, mint emberi lábhoz, vézna válla előrehajlik, mintha súlyos terhet cipelne. Ha Ugal megbökné a kisujjával, hanyattesne. Arca oldalvást sasfejhez hasonlít, szemközt pedig hosszúkás érett, sárga tökhöz. - Nem igazság, - dünnyögi erőltetett egykedvűséggel, de harag remeg a torkában - hogy táltusok százával csikarják az jobadzsi níptül lovát, tinaját, juhát, öszveszedjík még az hitvány tikfiat is áldomásra. Nem igazság, mert a legeltető könnyen adhat százával lelkest, ámde szegin jobadzsi víres verejtíkvel megszenved írette s ha elvesszík, mit egyik? Áldozati húsval csak egyszer lakozhatik s utána íhkopp. De valakik adaki vágynak az legelőn s barmok ezrét tírejtgetik, könnyűden adhatik áldozatra lovukat, tinajukat, juhukat. - Hát így vélöd, - bólint Ugal. - Hogy eztán már ne áldozzunk sem Tengrinek, sem Temir kánnak, sem Küldis akszinnak, sem mü nagyságos fejödelemisteneink púpijának sömmit. Mondd csak, mondd. Olyan mosollyal tekint rá, mint a játékos kedvében lévő farkas. A vénember fekete szeme átszúr Ugal szívén, de rettenthetetlenül mondja tovább a magáét. - Mert ha csak Tengrirül volna szó, hagyján. Tengrinek mindent, mondom ín. De az táltosuk meglátnak egy beteget s már a legszebb lovát hurcolik áldomásra. Ha lova nincsen, menjík s kerítsen akár a hetedik határbúl. Vigye el bátyjáít, apjáít, süviít. Kutyagoljík lú után. Adja el erejít s kölesít írte. - Lásd, ha beteg, nem kutyagolhat, - mosolyog Ugal. - Mit zagyválsz össze-vissza, hé? - Kutyagol akkor felesíge, bátyja, öccse, apja, háznípe, ű meg nyög s kínlódik s típelődik, hogy jaj níki, ha meg nem leszen az lú. - folytatja zavartalanúl a rongyos és lábat cserél, most a ballábát támasztva a jobbtérdére. Melege van, a Nap besüt a sátor nyitott ajtaján s éppen görnyedt hátára tűz. Megtörölgeti szakadt ingujjával a koponyáját. - Nagy fődet béjárík, sokat látík-hallík, megtapasztalík. Azok a kámok, ücsök, urúsok, javasok, táltusok úgy megfosztik az nípet, miként ludat öszvel a nímberek. - Merre járál-kelél, he? - Hajjaj, - legyint és sóhajt, mintha többnapi járóföldről most érkezett volna pihenés nélkül. - De hát barlangbúl piszkálának elő, te? - Azírt járhatík vala. - Huvá valósi vagy? - Tengri kebelíbül jüvék, uram. Halálom után vissza is tírek.
108
- Ne bujkálj, mert kettéhasítom tökfejedet, - ripakodik rá Ugal s összevonja barna szemöldökét. - No, mondd csak, mondd. Hol születtél, he? - Nem tudom ín azt, uram. - Ki vala atyád? Halljam hét atyád nevét. - Első s egyetlen atyám Tengri s benne vagyon minden atyám neve az üvíben. Az úr elgondolkozik, nem tudja, mit kezdjen ezzel a bolonddal. Lehet, hogy csak tetteti az őrültséget. De hátha igazán őrült? Akkor mégsem nyúlhat hozzá büntetlenül. A szavai azonban ravaszak, fondorlatosak, hajlékonyak. Szeme tűz, mint a parázs. Képe álnok. - Régóta hallom, - kezdi újból a vallatást - hogy ott bujkál egy gonosz róka a Mélyaszó ódalában, egy barlangban. Hadd bújkáljon, ha akar, mondok. De egyre sűrűbben mondják, az a furtagyú ravasz fönnen hirdeti, ne adjanak a népök lovat, tinót, birkát áldomásra Tengördinek. Gyün Tengördi a panaszolja: e gonosz vénembör a barlangban fűnek-fának hirdeti, hogy elvész már a velág. Igaz ez, he? - El kell vesznie ez világnek, - dörmögi fojtott hangon, egykedvűséget színlelve a kopasz mert hazug táltusok ámítják az nípet. Tettetik magikat, hogy ríültek s Isten szova szól belőlük, de nem igaz. Tombolnak, ivöltnek, földrevetik magukat s lelkükben vigyorognak az ostoba níp ámulásán s borzongásán. Csak lú, meg tinó, meg juh, meg tíkfi kell níkiek, hogy zabáljanak s töltsík temírdek bendőjiket. Ez az igazság. - Hallgass! Kezdöd esmég? De hát mit kellenék tönni, he? Errül szólj. - Hütetlensíg ellen nem tehetünk semmit. - Azt mondod, te bitang, hogy nem hiszünk Tengriben? - horkan föl Ugal. - Münk hiszünk, de nem hisznek az táltusok. - Hát ez... Hát még ejent! - kacag dühösen az úr, csapkodja a térdét s dűlöng jobbra-balra. - Te jütt-mönt. Még te mersz belészólani táltusok hütének dolgába? Te rongyos. Te tetves, te hitvány, nyomorúságos sönki! Hiszön ha megfoglak, összetojod magad! Csak intök s visznek, szégyönfához kötnek, cafattá korbácsolnak, te rongy! Sok vagyon már rovásodon, - magyarázza némi szünet után, amikor mintegy kipihente magát. Sovány nyakát előrenyujtja, ferde szeme gúnyosan lövell a rongyos képébe. - Tengördi bémutatá ábrázolatodat, te gudúc. Tudom, ülsz barlangodban, teszöd, mintha istenös férjfiú volnál, csalogatod magadhoz az népöt, suttogsz-buttogsz, járatod foghíjjas ínyödet, szidalmazod Tengri kegyös emböreit. Tudom, ki vagy te. Megmondjam, ki vagy? - Mondd, uram. Tengri még úgysem jelenté, ki s mi volník, - rebegi ártatlanúl a vén. - Hát megmondom, - hajol előre Ugal s majdhogy belemartja gúnyos, egyre keményebb, szijjas barna arcát a tűz kéken kanyargó füstjébe. - Jeszusz tekergő, titkos hirdetője vagy. Vigyorgó mosollyal tekint rá. A rongyos meghökken egy kissé, de vékony ajkát megvető mosolyra vonja s legyint. - Ha nem tudom is, mi vagyok, - mondja csöndesen s megint megcseréli a lábát - azt tudom, mi nem vagyok. Újhitű nem vagyok. - Haha, tudom én, hazudtok, ti alávaló rókák! Tagadjátok! Titkon jártok szerte s rágjátok, szidalmazjátok, piszkoljátok az táltosokat, hogy megröndüljön bennük az hit. Így cseleködtök tik. Elébb vonják csak meg az áldomásra való lovat, morhát, juhot, majd oztán nem leszen többé áldomás, Tengri Atyánk nem táplálkozhatik áldozatnak illatos füstjével, zamatos 109
párájával. Szerteverődik az nép, elkergetik táltusainkot s végezetül jöttök tik, ürdüngök, juttok Jeszusz úrval, bűbájos könyvvel, füstölővel, hússá változtatjátok az könyeret, vérré az bort s itatjátok véle a népöt. Így vagyon, te bitang? - Lehet, de ín nem tudok ezrül. - No, lám csak, mondd. Uszítjátok a jobadzsit, meg a tótot, teutont, ne adjon áldozatra barmot. Adjanak a báturok! Adjanak a sátorlakók! Adjanak azok, valakik kozárul, bulgárul szólanak. Nekünk nincs! Münk földmívelők vagyunk. Tizedöt es nehezen adunk a báturoknak. Nekünk újhit kell, Jeszusz, meg Miriam kell, hús meg vér kell, de nem áldozati baromé, hanem magáé Istené! Münk, szegényök, Isten fiai vagyunk, de e gaz báturok rabtartóink. Münk föltámadunk... Tudod, mit jelönt, hogy föltámadunk? Megmondom azt is. Münk rabok, szlúgák, alávalók, gyalogok föltámadunk s megdöntjük mogyeriak uruszágát. Ezt jelönti. Ezt hirdetik ama újhitű bitangok. S mindön alávaló szlúga, mindön teutón, tót, szlovén, mindön hitvány gyalog szűve repös. Majd föltámadnak ük! Hirdetőd, hogy föltámadnak? - Nem hirdetem ín, - rázza tiltakozón fejét az öreg. Ugal bizalmatlanul nézi. Milyen tökforma szemközt s milyen ragadozó oldalvást. Két színe van. Legjobb volna itt helyben agyonvágni. Szeme összeszűkül, mint az ugrásra készülő vadmacskáé. De azért mosolyog, erős, sűrű, fehér foga kiragyog fakó ajka közül. - Hazudsz, vén ravasz, - mondja csöndesen. - Rádvalla az a másik ravasz. Az újhitű. - Nem lehet. Nem ismerem. Sohasem látám. - No, még ma együtt lesztök az Paradisumban, - nevet Ugal s háromszor csattint a tenyerével. Az öreg kétlábra áll, riadtan fordul az ajtó felé, arca elsárgul, vékony ajkát kinyitja, mint a szárazra vetett hal. Belép Ugal őrnagya, meglengeti ötágú korbácsát, vállánál fogva meglöki a kopaszt, hogy kalimpázva lódul ki az ajtón s kedvesen rászól: - Eredj, jó hívös helyre kerülsz! - Lásjam ama másikot, - rendeli Ugal. Az őrnagy kilép s most meg belódít valakit. Tántorogva bukik be az ajtón, térde megcsuklik s elterül szép puhán a kényes szőnyegen. Úgy marad ott ronda, szakadt kendervászon culájában, mintha meghalt volna. Hosszú, gubancos haja szétfolyik a szőnyegen, mint a sár. Ugal nézegeti egy kicsinyég, mosolyog. - Tápászkodj, hej, - kiált rá nyersen. Az ember fölemeli szakállas képét. Tenyerére támaszkodik, feje reszket. - Hát te, szép szakállos madár? - csúfolódik Ugal. - Megfogának, he? - Uram... - nyögi a szakállas. - Hát hunnejt jüvél, he? Mond csak. - Csitten szállásárul jüvék. - Kiverének? - Ujjval sem nyula hozzám sömki.
110
- No, ezt azért mondod, mert őrnagyom meglódejta egy küssé, he? - Isten dücsőségére viselöm. - Hogy híjnak? - Isten dücsőségére Jajgatónak. - Szökött szlúga vagy. Látom rajtad. - Bíneim elül szökék, uram, - nyöszörgi panaszosan s reszket. - No, mondd csak, mondd. Kit öltél meg? - Megölém magamban az hévságos embört. - Ki vola urad? - Uram Isten, ű szlúgája vagyok. De közelög az nap, mikoron betelik az üdő, meghasad az Ég s hasonlatos leszen bégöngyölt tekercshöz, Nap, Hód lehullik, száporként omlanak az csillagok s tűzbeborulván, elmúlik az velág. Ez is őrjült, - töpreng Ugal s összecsípett szemmel vizsgálja a kócos, szakállas férfiút. De lehet, hogy ravasz róka ez is. Nyilvánvaló, hogy újhitű. Szertebitangol s hirdeti a világ végét. Lazítja a rabszolgákat, rémítgeti a báturokat, ördögnek nevezi Tengrit, tiltja az áldomást, hússá változtatja a kenyeret, vérré a bort. Ha őrült, nem szabad bántani, de ha ravasz bujtogató, el kell némítani. - Ki vola atyád? - Atyám az Isten. - Hehe. Hát anyád? - Anyám Égben lakozó Szíz, mü bódogságos Anyánk. - Ehhehe! Hát mondd csak, mondd. Én már sok fődet béjártam, láttam-hallottam öleget, nem vagyok éppeg fejem lágyára esett tukma, de azmit te mondasz, ügön-ügön új neköm. Hát hutyún es lesz csak? Öszvetekerődik az Ég, lehull a Nap? - S leszön az Ég, miként szőrzsák. S nem lesz többé üdő... - Ehhehe! S mikor leszen mindez? - Majd ha betelik az üdő, nem leszen többé üdő. S eljün Jézus Úr Isten jogján s itél elevenöket s holtakat. - Mondd csak, mondd! Holtakat hutyún ítél? - Megnyílnak a sérok s valakik meghalának, föltámadnak... - Ahá! Föltámadnak! S elsőkbül utolsók lesznek s utolsókbul elsők, he? Urakbul, fejedelmekbül alávaló szlúgák s szlúgákból fejedelmek velág végezetéig, he? Mondd csak mondd. Úgy-e, újhitű vagy? - Hitöm régi, miként ez föld. Igaz hit. - Hát, ha ulyan táltus vagy, mondd meg végre, mikor leszen az a nap? Tudni szeretném. Feleségim, gyermekeim, nyájaim, népeim vagynak, nem szeretném, ha megégnének. - Valamikor betelik az ezöred, eljün az a nap. - Hány esztendőnk vagyon még eladdig, he?
111
- Valaki most porban játszadozó gyermök, érött férjfiú lesz akkor. Te már agg lesz s tám fogad sem leszen, vagy meg es holsz. - Kár volna. Ehhehe! No, én úgysem támadok föl, nem látom azt a szép napot. - Föltámadsz te es, uram, - suttogja szinte fenyegetőn a szakállas és föltekint a sátor koszorúfájára, ahol a füst kéken lengedez ki a szabadba. - Fondorlatos eszöd vagyon. Úrnak nevezöl, jóllöhet nem vagyok kagán, föltámadásval kecsögetsz, noha nem vagyok szlúga. No, de jó hívös helyre kerülsz te es, cimborád mellé. Tapsol, az őrnagy belép. - Vidd ezt es innejt. Tödd másikhoz. - No, gyűjj te es, várnak már, - mordul a szakállasra, egyetlen markolással föltépi a szőnyegről s kilódítja az ajtón, hogy hármat bucskázik, szakálla-haja leng, karjával madár módjára csapkod. Odakint viruló tavasz énekel a zöld dombokon, a göndör erdőkön mindenfelé. Ezüstfelhők barázdálják az eget. A sátor előtt lósörényes kopja áll, távolabb néhány kisebb-nagyobb fekete sátor gömbölyödik, karóhoz kötött lovak ácsorognak, egy némber cammog a föltúrt s lóganéban bővelkedő térségen, tömlőt cipel, eltűnik egy sátorban. Távolabb ménes látszik. - Huvá viszöl, atyámfia? - kérdi a szakállas. - Majd megtudod. Ahová ezt a másikot, ni, - mutat az őrnagy a sátor mellett ácsorgó kopaszra, aki ballábát jobbtérdére támasztva áll a tűző napon. Legyint a korbáccsal s elindulnak. Elhaladnak egy nagy sátor mellett. Ott négyszegletű lyuk tátong a földön. - Bújjatok be, - parancsolja a korbácsos ember. S mert gyanakodva, mintha tojáson járnának, lépkednek a lyuk felé, megragadja s belódítja őket egymásután a verembe. Jajgatva zuhannak alá, nyögve állapodnak meg a verem fenekén. - Hogy meg ne ázzatok, tetőt es kaptok, - vigasztalja őket az őrnagy. S hallják, hogy odafönt rönköket vonszolnak a nyílásra, nagy termésköveket hengerítenek a gerendákra s betakarja őket a homály. A beszéd zaja, a lépések csoszogása eltávolodik, elhal. Csak egy ló nyerít valahol, csak egy kutya ugat szaporán, vékonyan, csak egy bárány béget, mint síró, elhagyott gyermek. De milyen messze van tőlük az egész világ. Egyik az üres, tágas verem egyik sarkában, másik a másikban kuporog, nyög, tapogatja tagjait. Mind a kettő örül, hogy csak a bőr suvadt le a térdéről-könyökéről, csak az oldala fáj egy kissé, de egyébként egészben van s ha rákerül a sor, lesz mit kioltani a nyakukon szoruló kötélnek. Mert így múlnak ki a világból, most már bizonyos. - Ki vagy, te szegény? - kérdi végül Jajgató, amint szeme hozzászokott a homályhoz s a rönkök résén beszűrődő világosságban megszemlélte lakótársát. - Nyúlcsánknak neveznek. A név illik is reá, mert olyan lábszára van, mint a nyúlnak. Kuporog is rajta nyúl módjára s kopasz fejét félrebillentve füleli a külvilági zajt. - S te ki vagy? - Jajgatónak neveznek, merthogy siratom ez velágnak vesztét. - In is azt siratom.
112
- No, hát így egyek volnánk. - Megölnek, - véli Nyúlcsánk. - De mikor? - Majd ha esmíg reánk gondul az úr. Jajgató feltápászkodik, körüljárja a vermet, megtapogatja simára sározott falát s megint visszajutva a sarkába, leül. - Önni valjon adnak-e? - Lehet, hogy nem. Úgy pusztítanak el ítlen. Hajjaj, keserves ílet, szernyű halál! - Már jobb lönne, ha jonkább kötélvel. Keresztet vet, félhangon imádkozik, de Nyúlcsánk nem érti, mit. Majd vékony, repedt hangon zengedezni kezd: Jézus Urunk jorgalmatos szüve Kegyüggyön meg mü árva fejünknek, Etéletre mikor sírva-ríva Bínös velág járul roskadozván! Kedvet kap az ének harsány vígaszától, jól megszorongatja torkát s vékonyan üvölt: Midőn velág erős oszlopjai Megröndülnek s Egek megdöndölnek, Völgyek meghasadnak, ormok dűlnek, Lángolván az tengörök dagadnak! A kopasz rémülten mered rá, előrehajol, sovány, szigorú karját tiltón fölemeli. - Hallgass, hallgass, szerencsítlen! Megőrjülíl? A szakállas azonban beletép szakállába, mintha dambora húrjait cibálná, szemét bekumja, mint a kukorékoló kakas, nyakát kimereszti, hangja élesen, rekedten csap föl a szűk veremből: Sérverömnek szája tátva immár, Mindnyájan münk ahhoz járók vogymuk, De betelvén üdők áradása Egész velág tűzben állván, röszket! - Azt a keserves kisistenit őrjült fejednek, - rikoltja a kopasz s fölugrik. - Fogod bé iveltő szád, vagy béfogjam! - Hadd hallják mindönök, - magyarázza torkát köszörülgetve s kahintgatva a szakállas, - hogy immár közelög az Utolsó Nap s térjenek meg gyalázatus bíneikbül. - Én is ezt mondom örökkítig, de nem iveltek bolondként, mint te. Majd idejünnek s ki sem húznak, itt vernek agyon münket, mikíppen verembe jutott farkasokat. - Nem sokáig fekszöm sérban, te kopasz. Mire a fődön mászó kisgyermök férfiúvá serdül, eljün az Utolsó Nap, meghasad az Ég, leszáll Jézus az Atya jogján...
113
Eljün Jézus eleventen, Itél minden meghóttakon, Pokol fészét bulcsátja Gyalázatus bínösökre... Nyúlcsánk nem tűrheti a harsány üvöltözést. Ráront Jajgatóra s öklével úgy sújtja fejbe, hogy belenyikkan a hang. - Elveszejt e szakállas gyisznó! Hallgass! A szakállas elnémul, ijedten ül a sarokban, pislog. - Isten dücsősége, - hebegi aztán s keresztet vet. - De ha már ett vagyunk ketten, kresztyénök s halálunkat várjuk, készüljünk énekszóval s bánjuk bíneinköt. - Nem vagyok kresztyín, - tiltakozik elvörösödve a kopasz. - Igazhitű vagyok! - Mi, nyomorult pagán vagy? - szökik fel a másik. Hát ezért vagy kopasz! - Te meg azírt vagy szakállas? Szemközt állanak, kimeredő szemmel méregetik egy mást a homályban. - Hogy meröd hirdetni, hogy velág romlása szakad reánk! - Te bidös tót! Újhitű bitang! Uruszágnak megrontója! - Mogyeri vagyok, te gyalázatus besenyő! - Míg hogy én... besenyő? Most megdöglesz, kutya! Egymásnak esnek, markolják, fojtogatják, tépik egymást. Ide-oda hemperednek a szűk veremben. Nyögnek, sziszegnek, káromkodnak. Püfölik egymást agyba-főbe. Föltápászkodnak, fújnak, gáncsot vetnek, nekiesnek a falnak. A verekedés egyre dühösebb, már rikoltoznak is. Tán megölik egymást, ha előbb a nagy énekszó, most meg a rejtelmes zaj föl nem kelti a sátorlakók figyelmét, egy lézengő bátur oda nem rohan s elgördítve a követ, félrelökve egy rönköt, bunkós botjával közébük nem kotor. - Csiba, te! - ordít s rájuk húzgál a furkóval. - Nyughassatok, gyisznók! Még kimarik egymás szömét. Nem tudjátok nyugton megvárni halálotokat?! Morogva, lihegve, vérüket törölgetve kullognak vissza a sarokba. Jajgató a földre ül. Nyúlcsánk lekuporodik, de úgy méregetik egymást, hogy a szemük süt. Odafönt még szidalmazza őket a férfiú, aztán nevet s rájuk hengeríti a fatörzset, hegyibe gördíti a követ. Távol fölhangzik a sátrak népének csodálkozó, nevetgélő kozár beszéde. - Hát mogyeriak volnánk, - dünnyögi hosszú hallgatás után Nyúlcsánk. - Mi keserves fenínek öljük egymást? - Mogyeri, nem mogyeri, hitetlen pagán vagy, ez az igazság - Újhitű vagy, tűlem dögölhetsz bíkín. - Majd, ha megtérsz, nyevolyás, szóba ereszkedem véled. Gondold meg: lőhet, mire tízig számolsz, elvisznek s hurkot vetnek nyakadra, meg sem nyikkansz. - Veled egyenbelül, veled egyenbelül, atyámfia. Egyazon fán. - Atyádfia ürdüng, azkinek híve vagy s igéjét mondod.
114
Újból éneklésre gyújt. De még ki sem mondta az első szót, Nyúlcsánk már rajta van s baljával befogja a száját, jobbjával megropogtatja a nyaka csigáját. Megrázza, mint macska a patkányt. Aztán visszaül a helyére, keserveset sóhajt, kezét lecsüggeszti. Várja a halált. Az pedig bármely pillanatban eljöhet értük. Ezt abból is gyanítják, hogy a nap múlt, alkonyodott, a veremben sötét lett, enni mégsem kaptak. Egy kutya ugyan odafutott a verem szájához s dühösen ugatta az idegen szagot, mintha rókabűzt érzett volna, de egy erőteljes férfihang elparancsolta onnét. Ezután kozárul csevegő gyermekraj sírült a verem köré, madarak módjára nevetgéltek, cseveteltek, veszekedtek, lekuporodtak a fatörzsekre s a réseken lepislogtak a mélybe, kiáltoztak is valamit, de hamar megúnták a dolgot s elfutottak. A szállás hangjai megélénkültek, férfiak reszelős hangja, nők vékony kiáltozása, kacagása hallatszott, lónyerítés, nyilván fejték a kancákat. A két rab szájában egyszerre futott össze a nyál, gyomra egyszerre kordult meg. Egyet sóhajtottak mind a ketten. Majd tülökszó rikoltott, leszállt az éj. S elcsendesedett a világ. Nyúlcsánk nem szerette a mogorva szótlanságot, ezért elfeledvén a sérelmeket, szóba ereszkedett a láthatatlan társsal. - Keletrül jövík, túl a Tiszián íldegílék, mint ühögy, - kezdi kellemetes, nyugodt hangon. Látám, mikínt csalják-lopják a táltusok a nípet s nem tűrhetím tovább. Hangot hallík egyszer: menj s híreid, romlás leszen ebbül. - Hát méges besenyő vagy, - csap rá a rekedt hang. - Mogyeri vagyok, nem írted? Hogy lehet olyan tukma fejed? - Mert ott, mint hallám, besenyők élnek. - Ilnek, ílnek hát. De én mogyeri vagyok. - Oztán mért jüvél éppeg ide, he? - Csak jüvík, jüvík, s vígezetül megmaradík egy szíp, csendes barlangban. Megútálám a táltusokat. - S mit míveltél? - Semmit. Valaki béjüve hozzám, mondám: ídes atyámfia, hát nem gyalázatusság-e, hogy legszebb lovadat, tinódat, juhodat áldozod? S mondám: e táltusok nem hiszik, valamit mívelnek, csak rakodni akarnak belűletek, atyafiak. - Igaz. - Válogassátok meg táltusaitokat, üssítek agyon, valamík hazudik s fosztogat tikteket. - Jól vagyon, hej! - S válogassatok jó táltusokat, valakik igazán ríülnek s szólanak Tengri nevíben. - Vaj, te gyalázatus, pagány besenyő gyisznó! - Hát, ha hozának tojást, túrót, tejet, evík benne. Így íldegílék. De egyre többen jüvínek s hallgatának. El kelletík már mennen fel, Iszakra, hogy lássam, fejedelem urunk mit szól, de megfogának. Tengördi nevezetű táltus béárula. De megszököm, meg én s elmegyek Pilisbe, el én! Hát te, atyafi, mikíppen jutál ide? - Nem vagyok atyádfia, míg meg nem térsz s meg nem értöd, hogy közeleg ez velágnak vége, dünnyögi a rekedtes hang a sötétben s hallani lehet, amint egy kéz nagy gonddal vakarász a sűrű, tetves hajban. - De azért felelök. Apám, anyám, mindön nemzetségöm szabados odaát.
115
Ukk úr szabadosa. Egy szép napon hangot hallék: Darázs, Darázs, - mert akkor még ez vala nevem - eredj, híreld velágszerte, hogy közelög az Utolsó Nap! - Megköszörüli torkát s mármár énekre gyújt, hogy szép hangja fölszálljon Isten dicsőségére, de a másik sarokból fenyegetőn mordul rá a pogány hang s inkább elmellőzi az éneket. - Jár ottan egy öreg-öreg férjfiu, Ticho, botján kröszt, haja-szakálla hosszú, teste meztelen, csak éppen deröka környül csavara valaminő rongyot. Bogyót eszik meg gyökeret áj s azon él. Mindég Istenvel társalkodik, krösztöt hány. A nép tisztöli. Ű mondá: hagyjátok el bíneitöket, házaitokat, mindön javaitokat, mert közelög az Utolsó Nap, mikínt Jézus Úr jövendölé. Tudtam, mit kell mívelnöm. Mikor az hangot hallám, odahagyám még akkor éjszaka a házat s elmönék. Tihanyba mönék. Ott él az öreg-öreg férjfiú a högyódalban, egy likban. Én es ott éldögélék, bogyót, gyükeret evék, meg madártojást. A nép hoza tejet, ezt-azt s hát megvalánk. De Ticho apa monda: fiadom, eredj már s hirdesd mindönöknek, hogy: immár közelög ez velágnak vége, egy emberöltő engedtetik még s akkor eljön az Úr az Ég fölhőiben. Hát én megölelémmegcsókolám Tichot s ű megálda s indulék. Járék Mámán, Sándoron, Csittenön, látám az akarattyai nagy szakadék fölött állani Kajár borzasztó bálványát, lefelé vevén utamat Somügybe, így juték ide, ni. - Hajajj s most egy fán függünk mind a ketten, - kesereg a másik hang. - Nem hihetöm, hogy Isten egy ronda pagánval egy fára juttasson. - Magam sem hivím, hogy egy bitang újhitűvel függök. - Vaj, vaj! - Hajjaj! No, de imádjunk. Tengri Atyám, hetedik Igben lakozó Isten, - kezdi reszketegen a hang a sarokban, - szegíny fiacskád, szegíny gyermeked áll Előtted. Ihezik s szomjúhozik s ez míly veremben halálát várja. Segíld meg szegíny fiacskádat, adj menekvíst neki! A másik hang szinte dühösen, viaskodva kiálltja: - Atyának, Fiúnak, Egylélöknek nevében! Szabadejts meg Gonosztul, Jézus Úr! Nyisd meg a gyalázatus pagányok fülét az igazságra! Menekétsd meg, Uram, Te szögény szlúgádat! Mutasd meg röttentő kopjádat, Isten! Hogy lássák: közelög az Utolsó Nap, mikoron mindönök föltámadnak s eltakarják orcájukat Te fényösségöd előtt! Szabadejts meg, hogy kerek ez földön hirdethessem eljüvetelöd hamar üdéjét, Jézus! Ámen. - Ha felkötnek, - mondja a vékonyabbik hang, - úgy elnímulsz, te szegín, miként a potyka. - Föltámadok! - Ha engem is felkötnínek, bizony nem támadník fel örökkön. S e szegínyeknek, ídes feleimnek nem lenník, ki igazat szóljík. - Föltámadsz te es, nyomorult pagán s alátaszejt Isten az örök tűzre. - Most alszom. De ne ordíjj, mert agyoncsaplak. Haj, ha legalább egy kis lepínyt adnának s egy korty vizet. Fészkelődik, sóhajt s csakhamar mélyen, édesdeden horkol. A másik hol elnyúlik a földön, hol fölül. Nem tud aludni. Agyában vadul forognak a gondolatok. Fülel, mint a róka, minden neszre összerezzen. Gyomrát hányás émelyegteti, mert minduntalan érzi annak a pillanatnak rettenetességét, amikor kegyetlen kínzói egy fához lökdösik, nyakába hurkot vetnek, fölhúzzák, csigolyái megnyúlnak s lélekzete elszorul... ökölbefogja a kezét, térdét ütögeti s hangtalanul zokog. Fejét himbálja, tíz körmével markolja s tépi a haját. Azt a másikat irgalmas ölébe fogadta az álom. Amikor Tihanyban élt, - a »csendes« helyen, -
116
hún váromladék közelében, magasan a Balaton tükre fölött, Ticho, a Csendes, többször adott neki a Testből s érezte, mint járja át testét-lelkét földöntúli békesség és öröm. Ha most eljönne a verem szádjához s lenyujtana egy darabkát, csak egy morzsácskát a szent Kenyérből! Énekelni szeretne, de nem mer. Halkan dunnyog, ringatja a fejét, zordon szavakat rakosgat össze a Végítéletről, a Föltámadásról, Isten hatalmáról s Jézus fehér öltözetéről.
117
2. Tobfia Ugal a szokottnál is alacsonyabb, meglepően cingár, vékony csontú, ritka szőrzetű férfiú volt, ezért szinte csupasz orcájáról nem lehetett leolvasni esztendeinek számát. Szakállát csiptetővel tépegette, hajfonatai is vékonyak voltak, több volt bennük a gyöngy, mint a hajszál. Orra alatt mintha némi füst csapta volna meg, ennyi volt a bajusza. De makkegészséges volt, járása gyors és könnyű, lovaglást, álmatlanságot, éhséget-szomjúságot jól tűrt, esze pedig különösképpen híres volt fürgeségéről, gúnyos hajlékonyságáról, a vagyon, a hatalom s az erő mérlegelésének ritka adományáról, de kevélységéről is. Ugal szívesen lendített mások lomha gondolkodásán egy-egy korbácsütéssel, vagy legalább szavai csúfondáros döfésével, mert, csodálatosképpen, csupa hülye, ostoba, rest észjárású, féleszű, habalygós, ötkerekű, silányagyú, gyávaelméjű ember élt körülötte, ideértve feleségét, két ágyasát, három fiát s egy lányát is. Szállásán senki sem kelt korábban nála, senki sem feküdt később. Szűntelen jött-ment gyalog is, lóháton is, parancsoló, éles hangja hol itt, hol ott recsegett. Mindenhez értett. Nem vette ki részét a nyugati hadjáratokból, de apja, Tob, ott veszett Eribülcsüvel s ezt minden nap többször is emlegette. A vesztett csatáról, az elkövetett hibákról, az elmulasztott intézkedésekről, a meg nem értett, vagy rosszul végbevitt parancsokról, a tizedesek, századosok esztelen míveleteiről megdönthetetlen ítélete volt. »Ha én ott lettem volna, - szokta mondani dühösen. De hát apám itthon marasztott, hiába akartam elmenni vele.« Sajnálhatta is az egész magyeri nemzet, hogy nem volt ott. Minden másként végződött volna. De egy okos ember nem volt elegendő olyan nagy romlásban, ígyhát Tob hiába mondta meg az igazat, a karkán átvitte hadát a folyón, hiába intette Tob, hogy ne tegye. De nemcsak had dolgában, minden egyébben is példátlanul okos férfiú volt. A keleti vidékekről, tiszántúli besenyőktől kis zömök, kócos, nagyfejű lovakat szerzett, pároztatta őket a maga hosszúlábú, csontos, símaszörű, kosorrú lovaival. Már egész kis ménese volt hosszúlábú, csontos, vastagszőrű, nagyfejű, kosorrú lovakból. Maga nézett utána a sajtgyúró nők munkájának, s megízlelvén a túrót, rápirított a feleségére, hogy sótlan, vagy sós. Hát még ehhez is neki kell jobban értenie? Ha a kúmiszra rámondták, hogy negyednapos, kiöntötte, mert őt nem lehet becsapni másnapos kúmisszal. Tudta, hány ló, szarvasmarha, birka döglött, miért s ki a bűnös. Azt azután kímélet nélkül megkorbácsoltatta. Ugal bizony nem rettent meg a legelők fogyásától sem. Gyepűket húzott, őröket állított a kapukhoz s könyörtelenül agyonveretett mindenkit, aki jószágot mert hajtani a nemzetsége területére. - Ha más csak jajgatni tud, én cselekszem, - mondta. - Dögöljön minden élhetetlen, gyáva népség. Nála ugyan nem túrták a drága földet ostoba, lomha jobadzsik. Ekét, kapát nem tűrt maga körül. Esküdt ellensége volt a rend mindenfajta megbontásának. Lakjék az ember, ha méltó, hogy embernek nevezze magát, sátorban. Földbevájt lyukban csak a vakond, a pocok, az ürge, meg a tót lakik. Partoldalban, barlangban csak a róka, meg a teuton. Útálta a szolganépet. Rabszolgáival nem annyira ő beszélt, mint inkább a korbácsa. S mert volna valamelyik keresztet vetni, Jézust emlegetni, egy pillanat s már nyelvét kiöltve s kalimpálva ott függött volna a legközelebbi vadkörtefán.
118
Valjon ő, a híres okos férfiú, ne tudta volna, hogy Tengördi, a táltos, néha-néha nem a bálványisten, hanem a saját kívánságát kiáltozza révületében? S hogy Ugal rendíthetetlen hatalma és gazdagsága mellett szépen cseperedik a kám hatalma s gazdagsága is? Meg hogy Tengördi gyakran megbosszúlja, ha kevés, vagy szegényes ajándékot kap? S feneketlen átalvetőjébe bele tudná gyűrni az egész nemzetség minden nyáját, aranyát-ezüstjét, posztóját s pénzét? Tudta ő, hogyne tudta volna. De óvakodott tőle, hogy Tengördi fejére koppintson. A leghitványabb, legtetvesebb kis javosnak is van valami köze Tengrihez s nem tudhatja az ember... Fejedelemmel, táltossal, javossal, vagy akár tudós nővel ne húzzon ujjat, aki nem esett a feje lágyára s békén akarja élni életét. Az áldomások megülését maga vigyázta. Méltóságosan tartotta a megölendő állatok kötelét, áhítattal hallgatta a kám énekét, együtt duruzsolta a néppel az imádságokat, maga vitte a fát a kondérok alatt égő tűzre s külön aranyedényből komoly képpel evett. Akármerre vonult a nemzetség sok-sok nyája, mindenütt veledöcögött a vérrel mázolt taliga, rajta a kis egyház, benne a bálvány, Fájsz fejedelem bálványa. Szerte a szállás földjén szép számmal voltak óriási vén fák, érintetlen nyírligetek, dombon álló különös alakú kövek, ezeket Ugal gondosan bekerítette s a sűrűn következő ünnepeken áldozattal tisztelte. Az ő rokonságában, lovas népében nem lehetett Istent másként nevezni, csak Tengrinek, ezen a földön csak Temir kánt, Küldis akszint, Pügambárt, Kajárt tiszteltek, az ősi tisztaságban. Nem tűrt rendetlenséget sem az új hit, sem a jobadzsik mérhetetlen ostobasága, gonoszsága részéről. Ha pedig családja körében ült, mukkannia sem lehetett senkinek. * - Köttesd föl őket, - követelte harsányan Tengördi s öklével a levegőbe csapott, sovány testét kihúzta, gyűlölettől kipirult arcát fölszegte. - Köttesd föl, kán, - ismételte, jól megnyomva a kánt, mert Ugal szerette, ha kánnak szólítják, noha csak nemzetségfő volt. - Aláássák hatalmadat! Megmondta a dob, bitangoló újhitű mind a kettő! Tengri megtagadója, hitetlen kutya! Ezek vesztik el mogyeriak országát! Ezek hozták reánk már Eribülcsü pusztulását is. Tengri bosszúja szakad ránk, ha föl nem kötteted, kán! Ugal nyugodtan simogatta az állat. Hátha igazat mond Tengördi? - Tudod, senki énnálam jobban nem útálja a világ isteni rendjének megbontóit. De hátha nincsenek valamelyik bálvány ereje nélkül? - Újhitű kutya mind a kettő! - De magyeriak. Miért végezzek velük éppen én? - Ravaszul mosolygott, kicsiny szemét összehúzta. Tengördi nem tudott uralkodni magán. Mellét döngette, nagyokat ugrott, ide-oda futkosott a sátorban, még az ajtó mellett álló vizespadkát is csaknem földöntötte csebrestől. - Hát nem hallgatsz rám, kán? - kiabálta veszett haragjában. - Nem hiszel a dobnak? Higyj akkor magadnak, hiszen okos férfiú vagy. Az egyik egész tavaszon hirdette barlangjában, hogy ne áldozzanak a bálványnak. Tagadják meg Tengrit. A másik besunnyogott közénk s fennen mutogatta keresztes botját, Jeszuszt kiáltozta, meg hogy közeleg az Utolsó Nap, föltámadnak a holtak s mindnyájan ítéletre megyünk. Az is újhitű, ez is újhitű. Egyik az áldozat füstjét s illatát akarja megvonni Tengritől, másik meg a világ végével fenyeget. Köttesd föl őket! Engedd, hogy magam kezével kössek hurkot a nyakukra!
119
Ugal okos. A maga népében nem tűr újhitűt. Követeli is esztendők óta, hogy a mételyt terjesztő papokat agyon kell verni, mert föllázítják a rabszolgákat, rombadöntik a magyeri birodalmat. De azért ő maga nem szívesen nyúl újhitű paphoz. Eddig nem is találkozott eggyel sem. Hát ez az egy mért ne menjen tovább? Ha csakugyan van bájoló ereje s hússá tudja változtatni a kenyeret, vérré a bort, akkor csak vonjon veszedelmet a fejére más. Az a kopasz tökfejű meg bizonyosan bolond, de valami igazsága van azért. - Mogyeriak, - dünnyögi ismét. - Nem azok! A dob megmondta, kán! A szakállas jött-ment tót, a kopasz meg besenyő disznó! - De a szakállas bajt idézhet ránk, a kopasz meg őrült. - Színjózan gazember mind a kettő. Megtanakodták, melyik mit hirdessen, - ordít Tengördi s a kozár nyelv kemény torokhangjai rekedten szöknek ki vékony ajkán. Hajfonatai korbácsként verik a vállát, bajusza leng, sovány, kajla lába egy pillanatig sem áll nyugodtan. S veri a mellét hogy majd beszakad. - Nyughass, apa, - figyelmezteti Ugal s fölemeli ujját. - Én még alszom rá egyet. Tudom, a te nyelveddel Tengri szól. A dob titkait ismered s híven elmondod. Igazságos is vagy, mert ugyan mi károd származik belőle, ha a kopasz ellened beszél s a szakállas »gyalázatus táltusnak« s »ürdüng popjának« mond? - Ezt magyarul mondja s kellemesen mosolyog. - De én azért alszom még egyet, vagy kettőt, de tán hármat is. Nem repülnek el addig, ne félj. - Őrzöm én, kán! Őrzöm, ha nincs őr ezen a kerek szálláson. Távol dob döngése hallatszott. Mind a ketten kifelé figyeltek a nyitott ajtón. Ahogy a dobszó közeledett, a szállás fölbolydult. Kiáltozás, kutyaugatás, füttysivítás kevergett mindenfelől. Ugal föllángoló kíváncsisága egyszerre a szemében tüzelt, Tengördi azonban mogorván összevonta a szemöldökét, mert a két bitang fölforgató halála ezzel csakugyan elhalasztódott. A dob pedig, mint a hangja messziről elárulta, kapgáni dömbek volt. Oragir maga verte s kengyelére támasztva ott lengett Tar Szörénd kopjájának lósörénye is. Jobbról Kusáj, balról Boka léptetett mellette fáradt, izzadt lován. Most már látni is lehetett őket, egyre nőttek, a dob döngése egyre erősbödött. Nosza, megindult a visító gyermekhad a buckás, térdigérő fűvel borított réten. Ebek serege loholt velük. Majd Ugal őrnagya, Karkin, a Nagyevő bukkant föl a nemezajtó nyitott négyszögében, amint örökké nyergelt lovára kapva vágtatvást iramodott ki a szerteszórt sátrak közül. - Kapgáni dob, kapgáni kopja, - mondta Ugal, fölemelkedve ültéből s az ajtóhoz lépve. - Majd alkalmasabb időben visszatérek, - szólt mogorván a táltos, meghajolt, ujját homlukához emelve kihátrált a sátorból s még odakint is mérgesen dünnyögött, hogy ő bizony nem hederít erre a gyáva, nagyhangú, ostoba emberre, nem törődik magával a kagánnal sem, ha az jönne látogatóba, megfojtja saját kezével a két bitangot, azután lássuk, mit tehet Ugal. S csakugyan föltámadnak-e a disznó újhitűek, ha ő beléjük fojtja a párát. Ugal elégedetten nézte a közeledőket. Bőre alatt hangyák futkostak. Tengri vendéget küldött s még hozzá, magát a kapgánt, Tar Szerindet. Igaz, van ő olyan legény, mint az a lomha kapgán, aki neki köszönheti méltóságát. Kötelessége is meglátogatnia őt, itt aztán láthat igazi szép, példamutató magyeri életet s megtanulhatja, mit kell tenni, mert ő... No, de azért a vörös lófarkas kopja s a hármas ütemben döngő dob mégis csak valami... Látni is, hallani is gyönyörűség. Visszatelepedett a vánkosra, mintha nem látna, nem hallana semmit, ő is tartozott valamivel a saját méltóságának.
120
3. Tar Szerind a Balaton mentén haladt Északnak, megtekintette Lélün, Szamárdin legeltető népét, a téli szőttesből egy-egy szép véget akasztott a szent fákra itt is, ott is, megszemlélte a szabadosok vetését, meghallgatta a falunagyok panaszait s jókívánságait, kegyesen fogadta az ajándékokat, majd továbbhaladt tizenöt lovasból álló kíséretével egyre fölfelé, egészen Akarattyáig. A Balatonba meredő sárga, kopasz szakadék pereméről messze elnézett Mama, Kenesa, Sándor irányában. A part lágyan ölelte körül a halkan nyalakodó, suttogó tavat, halászok húzták a hálót libegő bodonyhajókon. Messze nyilalt a kapgán éles tekintete a sötétkék síkon Dél felé, ahol halványan ködlött Tihany púpos foka. Itt, a szakadék fölött állt Kajár messzeföldön híres púpija. Körülötte az örökös szélben ferdén nőtt szilfák zúgtak. Végig a fennsíkon sűrű bozót, áthatolhatatlan tövis, kusza szederindák s csipkebokor-rengeteg. Vércsék vijjogtak pókként lebegve a magasban, a távoli erdőségben kakuk szólt, kinek-kinek megmondva, hány évig él. Mert a kakuk Isten hírvivő madara, tudja, mennyi időt szánt a földön csetlő-botló halandó gyermekének. Legelébb is áldoztak Kajárnak. Egy kis görbe, mogorva, fekete kám lakott az Alvilág fejedelmének egyháza mellett, egy kócos kis ló, meg egy ugyancsak kócos kis fekete kutya s egy fekete kakas társaságában. Kiválasztott s vízzel meghintett a vezetéklovak közül egy feketét, megverte dobját, bámulatos hamar révületbe esett s vékony hangon kijelentette, hogy Kajár kán a véres áldomást szívesen veszi, füstjét-illatát kegyesen fogadja. A lovat leszúrták, megfőzték és megették. Ezután megnyugodtak, hogy Kajár, akinek vasból van az ábrázata s hosszú vasorr nyúlik ki rémítő orcájából, nem suhogtatja meg fölöttük betegséghozó köpönyegét, nem rázza rájuk sok nyavalyát okozó szent férgei seregét. A lóbőrt egy óriási szilfára akasztották. S jókedvvel láttak az idő eltöltéséhez. A lovakat kicsapták egy füves tisztásra, a kapgán számára meg sátrat állítottak. Néhányan lehányták ruhájukat s hanyatt-homlok alárohantak a meredek parton, hogy egy kis tiszta öbölben, ahonnét vizet szoktak meríteni, megfürödjenek. Szép napos, szikrázó délidő volt, Boldogasszony hava teljes szépségében virágzott, a Balatonfő tágas öblében zölden hullámzott a sásrengeteg, hogy annál szebb legyen a sík víz sötét kékje. A barna férfitestek viháncolva merültek alá, úsztak mint a kutyák, fecskendezték, zubogtatták a vizet, fújtak és prüszköltek, féktelen örömükben nekimentek egymásnak, belenyomtak egy-egy fonatos fejet a hullámokba s röhögtek, mint a párzó csődör. Odafent, a parton nyerítve feleltek a lovak az illatozó szélben. Maga Oragir is levetette bő kék gatyáját, ingét, leoldozta bocskorát s néhány hosszú ugrással vízbevetette magát. Erős csapásokkal tördelte a Balaton villogó tükrét, vitézei közrefogták, vad üvöltéssel köszöntötték: - Öregúr! Öregúr! Valaki nyomban a víz alá bukott s ügyesen megfogta a lábát. Nagyot ugrott az őrnagy ijedtében s fújva tekintett körül, de a gyalázatosok nekiestek, vizet zúdítottak rá, mintha vödörből öntözték volna szemközt. Aztán titkos egyetértéssel kirohantak a partra, fölnyalábolták ruhájukat s versengve futottak a parton. Oragir ruháját is magukkal vitték. Ott káromkodott, fenyegetőzött, szitkozódott az őrnagy, eltakarva szaporító tagját a tenyerével, míg végre utánuk vetette magát. Kergetőztek, rikoltoztak, kiabáltak, röhögtek, mint a gyerekek. Oragirt becsalták a szederindás, tüskés bozótba, körülugrálták, csúfolták, röhögték, milyen keservesen kínlódik mezítelen testtel s hogy átkozza őket gyalázatos helyzetében. Nagy mellkasa kiemelkedett a zöld bokortengerből, síkosan fénylett rajta a víz, hajfonatai csurogtak. Óvatosan 121
hárítgatta el útjából a csiklandós tövisbokrokat, talpa kényesen kereste a simább talajt s a legények ördögök módjára ugráltak körülötte, föl-fölbukkanva a bokrok közül. Az idősebbek biztatták Oragirt: - Ne féltsd a bőröd, Öregúr! - Úszd meg, miként a vizet! - Négykézláb fuss, akár a róka! - Fogd meg, ott lopakodik a hátad mögött! Még Tar Szerind is elmosolyodott a katonák jókedvén. Este hatalmas fényben szállott le a Nap s a víz gyöngyszínű paizsán piros foltok égtek. Kenesáról egy ifjú halász jött át ladikon s óriási harcsákat, fogas süllőket s kövér pontyokat cipelt a partra. A lovakat itatni hajtó katonák kitörő örömmel fogadták, Oragir néhány legényt nyomban szétszalasztott, hogy gyűjtsenek száraz gallyat, ketten nekiültek s acéllal-mohával tüzet támasztottak, mások meg alkalmas nyársakat vágtak a halsütéshez. Öt helyen égett a tűz, vörös lángja pattogva nyaldosta a kék estét. Tar Szerind sátra előtt égett a legszebb, ott kucorgott a halász, bizonyos Süllő nevezetű ügyes fickó s a parázs fölött forgatván a halat, amelyről elnevezték, szorgosan pirította a kapgán szemeláttára. Valaki dalolni kezdett, vékony meg vastag hangon a többi is belekapott, mint tűz a rőzsébe s magasan lobogott az ének a néma síkságon. Add szavnij ezadam. Surem khisnye tyürlyedem, Kajmazasszen summá lar, Sepcsek tselyki varenydem! Boka nyelve nehezen állott a báturok szavára, hát nyomban magyarra fordította s messzehangzó tiszta hangon beleénekelte a Balaton sötétedő messziségébe: Kedvesömet késéröm Elágadzó útig, Kakas kiált, hajnallik, Mikor tőle válok! - Hát azt, fiúk, hogy: »Ike lazsa külyze khuné...« - kiáltotta egy halként fölszökő vidám hang s nyomban rázendítettek: Két lovat befogtam Aranyos igába, Aranyos igába. Legszöbbek a lányok, ha Tizönhét, tizönnyóc Gyönge tavaszt értek!
122
Majd meg: Káka fölött, nád fölött Horogvessző játszik, Káka tövén, sás tövén Réce-ruca játszik. Dagadozó derakaljon Legény, leány játszik! - Ehhehe! Értik! - nevetgélt a halász s mezítelen talpával vígan ütögette a dal ütemét. Pirosra, kunkorira sült a karhosszúságú süllő s a legény tisztelettel átnyújtotta a kapgánnak. - Jó étvágyat, kapgán! - Köszönöm, - bólintott Tar Szerind s elvette a halat nyársastól. Eltakarították a halat az utolsó morzsáig, ujjukkal választván szét hófehér húsát tűhegyes csontjától. S ittak rá savanyú, tüzes kancatejet. A kapgán jóllakván, szalai bort ivott a halra, elheveredett farkasbőrén s az aranyosan sajgó parázsba bámult. Odaült a tűzhöz Oragir is, egészségére kívánta az eledelt, majd két öregebb bátur kérdezte meg illendőképpen, hogy szabad-e letelepedniük a kapgán tüzéhez. Az öregebbek után néhány fiatal is odasettenkedett s megállt hátul a homályban. - Tik szlovének vagytok, úgy-e, ott Kenesán? - kérdezte Oragir a halászt. - Münk osztán nem. Mogyeriak vagyunk. - De vola ottan még a foglalás előtt valamiféle szlovén úr, he. - Öregapám mondja, hogy vola csakugyan. Bezpriemtül le, egészen Tihonig vola birodalma s Kenesán lakozék. Vára vola Beszpriemben, Csittenön s Tihonban. De rajtunk most Sándor uralkodik. Tihonrul meg mondják, Etile kagán vára vola, vagy Baján úré. Mikor oztán Etile birodalma megromlék s Baján urat es elkergeték, szlovén birodalom leve mind a foglalásig. Ezt ők is tudták s a legény sem azért evezett ide, hogy erről beszéljen. Hanem nagy türelemmel kivárván az alkalmas pillanatot, - amely akkor érkezett el, amikor mindnyájan a békésen csillámló tavaszi csillagokat nézegették s találgatták, hogyan lépeget Küldis akszin egyikről a másikra, hosszan lebegtetvén fehér fátyolát az égbolton, - így szólt: - Kapgán, te hatalmas férjfiú vagy, bülcsességöd messzi fődön hírös. Hadd kérdjek tűled valamit. - Ne háborgasd kapgán űnagyságát ostoba kérdésökvel, - figyelmeztette Oragir. - Szólj csak, - bátorította a kapgán. - Ha kérdésed es olyan jóféle, miként halad, felelök rá. Akadozva, hümmögve, félszemével Tar Szerindre pislogva, ingét meg-megrángatva, fejét megvakarászva előadta, hogy náluk egy jámbor öregembert emlegetnek, aki Tihanyban egy kőlyukban él, egész öltözete télen-nyáron egy vászondarab, haja a vállát, szakálla a mellét veri, neve a fok neve után Ticho. Bogyókkal, gombával, gyökerekkel, madártojással él csak, mert élőt nem öl. S akik megkeresik magányában, azoknak a közelgő Utolsó Napot hirdeti.
123
Mindnyájan figyelemmel hallgatták a halászt. Oragir nevetett, de Boka közbeszólt, hogy bíz’ ez színigaz, ő is tudja. Erre még jobban nevettek s ugratták Bokát, hogy vigyázzon, el ne veszítse a koponyáját, fej nélkül mégsem járulhat Isten elé. Tar Szerind egy pillantásával elnémította a mókázókat s keményen szólt: - Krösztyén vagy? Kézzel-lábbal tiltakozott a halász. - No, hát bízzad Tengrire életödet s halálodat, - mondta s mindnyájan megelégedtek a felelettel. Pihenésre is tértek, csak a lovak mellett őrködött fölváltva két-két ember. Tar Szerind azonban sokáig eltűnődött a halász beszédén. De Süllő is gondolhatott valamit, mert még az éjjel eloldotta csónakját s eltűnt. Reggel átjött a fiatal Csitten s Origarral hármasban meghányták-vetették az országos tanács ügyét. Sándor fia Csitten, apja nevében is szólott. Ha Gyeücse nem azért kíván békességet a teutonnal, hogy később megerősödve rámenjen, hanem csakugyan szabad utat kíván engedni az idegen újhitűeknek, akkor pusztuljon. Ha pedig a teuton meg akarná segíteni, hogy így hatalmába kerítse a Dunántúlt, hát majd elvágják a Győrnembéliek odafönt a Duna gátjait, lebocsátják a vizet s csak jöjjön a teuton idefelé, elbánnak vele a szűk hátakon. Sándor, azaz: Akarat, - akinek a nevéről nevezik ezt az egész partmenti magaslatot Akarattyának - már régóta mondogatja, hogy ne várjunk, hadd jöjjön a teuton akár a Rábáig, Sárig, Balatonig, tovább úgysem mehet, hacsak nem változik csíkká, madárrá. A kapgán pedig számíthat Sándor s valamennyi itt élő nemzetség hűségére. Tar Szerind szívesen hallgatta az ifjú Sándor fia Csitten báturhoz méltó szavait s üdvözletet küldve a Bakonyban tartózkodó uraknak, lóra parancsolta embereit s lovát Délkeletnek fordította a róla elnevezett Kappán-folyók felé. Kettő is folydogált ezekből a Sivó irányában, bőven öntözve a Mezőföld szélén elterülő legelőket, egy meg, amit a jobadzsi nép Kapján vizének nevezett, a Kapusba folyt. Az akarattyai síkon túl vonuló völgy már a Megyeri-törzs határa, ott már a fejedelem országa kezdődött. A kapgán visszafordult, nem akart hírbe keveredni a pilisi udvarban. * Szép csendesen vonultak lefelé Tobfia Ugal szállásának irányában. Jó tocsogós, kövér legelőkön, csalitos hátakon haladtak s a kapgáni dömbeket nem kellett megverni, mert lakott földet nem találtak errefelé. Csak Ugal messzecsatangoló falkái közül bukkant elébük egy-egy, amint szélesen elterülve, békén legelészett. Ugal gyepűjén Jutnál haladtak át, a Sívó rekettyés, szittyós, virágos mocsara terjengett körülöttük, vízimadarak ezre jajongott, krúgatott, csipogott s hápogott égen és földön. A gyepűkapu sorompója tiltón feküdt keresztben előttük. De a kapgáni dob szavára a sátorban tanyázó őrök ész nélkül megnyitották az utat s meglengették birkabőr kucsmájukat, szerencsés utat kiáltván az előkelő utasnak. Ahol rájuk esteledett, sátrat vertek, kölest főztek, hagymás zsíron pirított száraz húst kevertek közé, ettek-ittak s Tengrinek ajánlva lelküket, békén aludtak. Csak a töméntelen szúnyog kínozta őket rettenetesen. Kajár e alázatos vérszopói ellepték arcukat és csuklójukat, véresre szurkálták a lovak szemekörnyékét, orrlikát s a farkuk tövét. Nedves gallyal raktak tüzet és a sűrű füstbe terelték szegényeket, de terelniök sem kellett, odaálltak maguktól is a szél irányába.
124
4. A hatalmas vendég is, a tisztelt vendéglátó is tudta, mivel tartozik a vendégelés szertartásainak. Tar Szerind már jól távol leszállt s gyalog lépkedett Ugalhoz. Ugal meg a sátorból kilépve, tartózkodó örömmel lépkedett a kapgár elé. Mélyen meghajoltak, ujjukkal homlokukat érintették s egymás családja, valamint a lova iránt érdeklődtek. Ugal előkiáltotta őrnagyát s a kapgán fülehallatára rendelkezett, hogy a vendég lovait csapják a válogatott ménes legelőjére, katonáinak adjanak bőségesen enni-inni. Tar Szerind szabadkozott: jó lesz az ő silány lovainak a sovány legelő is, kísérete pedig hozott magával szárított húst, sózott halat s tömlőkben kumiszt elegendőt. Az asszonyházban ezalatt vadul öltözködött Ugal felesége, hogy méltón jelenjék meg az előkelő vendég színe előtt. Oj, a Holdvilág, nagy kerek fateknő előtt állt, vadul mosakodott. Nehéz emlőjére, vastag, izmos karjára, kerek nyakára bőven locsolta a gőzölgő meleg vizet, széles csípője földomborodott hajoltában. Három riadt, vizestekintetű, szőke teuton rabszolgáló sürgött körülötte, az egyik a hímzett piros bőrpapucsot kotorta elő a koburcsakból, a másik a fűzöld bársonyruhát teregette szét az ágy medvebőrén, a harmadik ezüsttükröt, meg fésűt hozott, hogy rendbehozza az akszin hosszú, dús fekete haját. Oj vizes tenyérrel hol itt, hol ott csattantott el egy szikrázó pofont s miközben mosdott, a víz csobogásához hasonlóan locsogott, pörölt a nyelve is. A sátorajtóban egy negyedik teuton nő ácsorgott, kezét nyúl módjára lefittyentette, fejét félrehajtotta, száját kitátotta, hogy necsak a fülén fogadja be a parancsokat. Oj akszin ugyanis kemény, pergő kozár nyelven fölsorolta, hány birkát, hány ludat, hány csirkét öljenek, a birka válogatott részeiből borssal asiklu ve kids-et készítsenek, mert a kapgán ezt az eledelt kedveli leginkább, a csirkét mártással, a ludat pedig kölessel süssék. Legyen még mézben főtt körtve es meggy is, mert a kapgán azt is szereti. Apró mézes csemegét is rakjanak a kerek aranytálra, Tar Szerind tanácskozás közben, amikor kiszáradt torkát borral öntözgeti, szívesen nyúl a csemegéhez. A nyavalyás teuton szolgáló szemöldöke ijedten repdesett. Ugal szállásán csak teuton rabok voltak. Nem sajnált érettük semmi árat. Legszívesebben a nagytermetű, sovány, nagykezű, nagylábú, rőtthajú, vizenyős tekintetű teutonokat vásárolta. E nyomorult, sültképű népség élete rosszabb volt a halálnál. Először is meg kellett tanulniok kozárul, már pedig ez, teuton nyelv számára, a lehetetlenséggel volt határos. Nyelvük beletörött a türk hangokba, agyuk kificamodott a türk észjárás útvesztőiben. Gyalázatos kiejtésükért, botrányos botlásaikért folytonos gúny, szidalom, ütleg zúdult rájuk. Vérük éjjel-nappal kívánta a férfit, mint sarló kancáé a csődört, de tilos volt bárkinek is érintkeznie velük. Ezért folytonos révületben ténferegtek. Minden parancsot elfelejtettek, kötelességeiket elmulasztották, akaratlanul törtek-zúztak, rongáltak, ábrázatuk nyáladzó sóvárgásban fürdött. Minden hibáért, mulasztásért megkötözték s a sátor bejáratához, a vizespadka mellé ültették a topa teutont, aki a sátorba belépett, beléjük törölte sáros lábát, aki ivott, rájuk öntötte a maradék vizet. Csak éjszaka, a szolgaház sötétjében, suttogva mertek a maguk áj-váj nyelvén szólani, ezért is büntetés járt, ha valaki meghallotta. - Mondd el újra, mit parancsoltam, - recsegte Holdvilág, miközben egy lógóorrú, hegyesállú, színtelen hajú lány puha kendővel törölgette húsos vállát, barna karját. Az ajtóban álló riadtan elnyögte.
125
- Eredj, de tudod, mit kapsz, ha valamit is elfelejtesz. Az előtte kuporgó szolgálót fölrúgta, hogy majd a tűzbe esett, mert rosszul adta rá a papucsot. A fésülő szolgálót visszájáról csapta képen, hogy kezéből kirepült a csiszolt ezüsttükör, mert húzta a haját. Mindezt azonban nem cselekedte különösebb dühvel. Nyelve-keze gyorsan járt, oda talált, hová kellett. Mire elkészült s bő zöld bársonyruhájában, fején ékes fejkötővel és könnyű fehér fátyollal, lábán remekbe hímzett piros papuccsal belépett ura sátrába s mélyen meghajolva köszöntötte a vendéget, odakint már megfogták a birkákat, a sátrak körül lézengő csirkék javát is addig hajkurászták, míg sikerült elcsípni őket s nyakukat megszegvén, forró vízzel teli üstbe hajigálni, aholis a szolgálók villámgyorsan lekapkodták tollgúnyájukat s lehuzigálták sárga harisnyájukat. Utolsót gágogtak a csapkodó ludak is. Egy némber loholva igyekezett a hombár felé kölesért, egy másik a pince felé jó szárberényi borért, egy harmadik a szabad tűz előtt kuporgott s szította a lobogó tüzet, egy negyedik éppen asztalkát, boroskancsót és sózott halat vitt a sátorba. Oj, a Holdvilág, szeme sarkából figyelte a rémült szolgáló csetlő-botló forgolódását, titkon pofont mutatott neki gyűrűs keze megemelintésével, szívesen kínálgatta Tar Szerindet meg az urát, maga is bekapott egy falat sajtot búzalepénnyel s ivott rá egy kortyot szépen mívelt ezüstkupájából. Kerek, barna arcán nyájas mosoly terült szét, amikor a kapgán háznépe iránt érdeklődött. Megrendült Gyöngy halálhírén, mintha még nem hallotta volna s rövid fohászt rebegett a halott nyugalmáért. Helyeselte, hogy a kislányt Gulácsra vitték, amikor pedig a kapgán elmondta, hogy a fiú most a nagyerejű Dzsid táltos mellett ücsködik s tanul, összecsapta a kezét, hálát adott Tengrinek s magában elhatározta, hogy a lányát bizony egy ménesért sem adja Ojbarszhoz, pedig kedves terve volt. Majd engedelmet kért, hogy a háziteendők után lásson, mélyen meghajolt s méltóságosan kiment a sátorból. Egyelőre apró-cseprő dolgok körül folyt a beszélgetés. Ugal most egy még karcsúbb, de egyben izmosabb lófajta létrehozatalán fáradozik. Kint nevelgeti a Hidegvölgyben, reméli, néhány esztendő múlva olyan lovai lesznek, amilyeneket még senki sem látott. Keserűen panaszolta, hogy Szakcs úr, Tazeri fia, több mint húsz lovassal átkelt a kapgán folyóján, ledöntötte a gyepűkaput, berontott az ő legelőire, négy báturját megölte, csordáit elverte onnét, ezernél több birkáját a maga falkáihoz csapta, s minden elképzelhető módon hatalmaskodott, erőszakoskodott, ő azonban nem maradt adósa, összeszedte legszilajabb legényeit, kiverte Szakcs úr hitvány népségét, hét csobánt agyonveretett, a birkákat visszavette, sőt kára fejében még ottfogta a jogtalanul legeltetett marhacsordát is. - Ki az a Tazerifia Szakcs! - kiáltotta a térdét csapkodva. - Én is Fajsz-ivadék vagyok. Majd megmutatom én neki! Tar Szerind elgondolkozott. Négy bátur elveszett itten, hét meg ott. Ez tizenegy. S mind jó magyeri. De tartózkodott tőle, hogy ítéletet mondjon, tudta, Ugalnak sincs egészen igaza, meg Szakcs is melléje fogott. Hát csak bekapott egy falas sózott kardhalat, hörpintett rá egy korty bort s hozzálátott, hogy kitudja Ugal véleményét a kagánváltozás felől. - Voltam Sandurban, - kezdte óvatosan. - Szóltam Csittennel, Sandur fiával, ő maga a Bokunyban jár, nem találkozhattam vele. De föl, Bezpriemig készen áll mindenki, hogy szót emeljen Gyécse úr ellen, ha a teutonnal akarna szövetkezni s nyakunkra akarná hozni az újhitű mételyt.
126
- Ehhehe! - kiáltott föl Ugal a térdére csapva s kivicsorítva szép sűrű, fehér fogsorát. - Akkor csak készüljön Sandur fiastúl, háznépestül a bajra. Mert Gyeücse úr, bizony, kresztyén. - Én is az volnék, - jegyezte meg a kapgán, figyelmeztetésül, hogy azért ő mégis jó magyar s Tengri igazhitű fia. - Az más. Te azért álltál vízbe, hogy hátadat ne csiklandozzák Délrül, míg Nyugaton jártok. Tarkacsu is, Lél is, Eribülcsü is megtette. Ha csak víz kell, hát legyen víz. De Gyeücse másként állott belé. Kevélyen sorolta elé a titkos úton szerzett megbízható híreket. Büszke volt örökké, hogy olyan őrnagya, mint neki, senkinek sincs a hazában. Amit ő mond, az úgy van s nem másként. Előre látja az eseményeket. Gyeücse kagán lesz, Toksunt eltemetik, megsiratják. S akkor előállnak a hadnagyok s a nemzetségek fejei mind, akiknek apja-nagyapja kivette részét a foglalásból s ott volt a szerződésnél is. Előállnak s azt mondják: no, kagán, fejedelmünk Tengri s a magyeri nép akaratából, nevezd meg a gyilát, adj kardot a kezébe. Nevezd meg a Világ Négy Oszlopát s adj kardot a kezükbe. Akkor pedig Gyeücse így szól: Mézes zsinórt huzigáltam a szátokba, kecsegtettelek benneteket, de sem gyila kezébe kardot, sem tüménjeim élére Oszlopot nem adok. Hanem bevágatom a gyepűkapukat Keleten s megnyitom Nyugaton. Aranyos köpönyegben lépkedő, csúcsos aranysüveget viselő, aranykampós, kresztes botot tartó újhitű fejedelmeket hozatok, szétszóratom a ligeteket, kidöntetem az egyfákat, elégettetem a púpikat, megtiltom, hogy áldomást üljetek, lovat, tinót, birkát öljetek isteneitek tiszteletére. Új világ lesz már itt ezután s akinek nem fűlik hozzá a foga, egy fejjel rövidebbre szabatom. Ez lesz belőle. A kapgán arca meg sem moccant. Szokása szerint az asztalkán álló tál felé tapogatott, kivett egy darabka sajtot, bekapta s lassan rágcsálta. - S te hogyan ítéled meg a dolgot? - kérdezte lassan, szeme sarkából élesen figyelve a házigazdát. - Ehhehe! - nevetett Ugal s a térdére csapott. - Mind ott leszünk, mind! - Hol? - A Pilisben! - S mit teszünk? - Egyet bizonyosan. Kihányjuk az újhitű képmutatókat. - Ha Gyeücse úr téged állít maga mellé Oszlopul? - Hát csak állítson is, mert jó magyeriak kellenek oda s nem teuton, meg karantán földről ideédesgetett szakállas idegenek. A kapgán megint hosszasan töprengett. Megdöbbentette, hogy Ugal olyan bizonyosra mondja Gyécse terveit s olyan bizonytalan, bár nagy erővel hangoztatott véleménye van a tennivalóról. Ez a gyalázatos Ugal, ez a cingár, szívós, hangoskodó kutya, mint mindig, most is csak a maga érdekét nézi. Ha a Világ Négy Oszlopa közül egy ő lenne, meg sem nyikkanna Gyeücse ellen, legföljebb azon háborodnék föl, hogy újhitű papokat hoz az országba. - Úgy véled-e, kérdezte csöndesen - hogy szövetkezhetnénk a teutonnal, de egyben kitilthatnék az újhitű papokat? S nem tennének meg mindent, hogy beférkőzzenek közénk s megszállják ezt a földet? - Egyet sem szabad ide ereszteni közülük.
127
- Nem kívánnák-e, hogy lakjunk földházban, meg kőpalotában s éljünk úgy, ahogy ők élnek? - Mi közük hozzá, hogyan élünk? - Nem terjesztenék el közöttünk Jessze hitét, hogy olyanok legyünk, mint ők? - Föl kell akasztani, aki terjeszti. - Megállhat-e valjon Jessze birodalma Tengrié mellett? - Majd összedől, ha megerősödünk s rájuk megyünk. - Vagy Tengrié, ha ők erősödnek meg s ránk jönnek. Tudod, hogy mennyi hívük van idebent? Valahány szlovén túrja a földet, mind feléjük kacsint. Mi elpusztítottuk birodalmukat a Drávától a Morváig. Kis fejedelmeiket elkergettük. De még Knézsában is emlékeznek rájuk. S valahány karantán él a nyugati gyepűn belül s valahány teuton, mind a kaiszárra tekint s a kresztre s a magas kőtemplomokra s a cifra köpönyegű papi fejedelmekre. Hát még, akik a jobadzsik között imádják Jesszét s Miriamot! Ezt mind ki akarod pusztítani? - Szívesen. De nem kell kipusztítani őket. Rabnak jók. Szántsanak-vessenek, adjanak nekük búzát, kölest, vadásszanak s adjanak bundát. Akik pedig a kaiszárra várnak, vagy Jesszét imádják, dögöljenek. Majd észretér akkor a többi. Én a magam szállásán nem tűrök sem kresztöt, sem Jesszét, sem Miriamot. Éppen most fogattam el két mételyes tekergőt. Megörülvén, hogy a kényes, bonyolult országos ügyekről más, kellemesebb térre csaphat, fölkelt s az ajtóhoz lépve kikiáltott, hogy hozzák elébe rögtön a két rabot. * Nyúlcsánk, meg Jajgató étlen-szomjan senyvedt az üres búzaveremben. Egyik a verem egyik sarkában, másik a másikban töprengett bizonyosnak látszó sorsán. Nyúlcsánk minduntalan szóba ereszkedett a szakállassal, elkérdezgette, milyen élet folyik a Balatonon túl, Ukk úr szállásán, meg Tihanyban. Hitetlenül rázta kopasz fejét. Hogy annyi tót volna arrafelé? S annyi gyalázatos kresztyén? S még szőlőt is művelnek, bort szűrnek, a bort átváltoztatják Jézus vérévé! Él kell vesznie a világnak. Hát süketek, vakok errefelé a magyeriak? Miféle átok kötözte meg őket, hogy tétlenül szemlélik romlásukat s még bort is adnak az újhitűeknek varázslataik céljára? Jajgató imádságaiba merülve tűrte sorsát. A sok szidalom azonban hamar kivetette béketűréséből s gyalázkodó szavakat szórva a kopasz pogány fejére, nekiment Nyúlcsánknak. Újra meg újra elölről kezdték a reménytelen birkózást. Hol egyik, hol másik került alul. Majd belefáradva az eredménytelen viadalba, ismét a sarokba kuporodtak. - Te újhitű tót, - kapott észbe Nyúlcsánk s erősen méregette a mély verem falait. - Ha válladra mászník, könnyűden kiugorhatník s oztán kihúzhatnálak tíged is. Állj csak az verem falához jó szorosan s hajtsd meg derekadot. - Hogy még én segéljelek szabadulásra, te gyisznó besenyő pagány? - háborodott föl Jajgató. Jonkább vesszek el veled egyenbelül! - Hát jaó. Majd ín állok fal mellí s te lípj reám. Oztán húzjál ki engem te. - Majd megsegél engöm Jesus Úr s bódogságos anyja, Szíz Mária. Egy pagány vállán nem akarok szabadulni timnücömbül. - Megölnek mind a kettőnket, hallod? - S tám szökhetünk? Ki sem dughatod orrodat s már es rajtad vagynak.
128
A kopasz tehetetlen dühvel szemlélte ostoba rabtársát. De hiába méregette, számítgatta a verem mélységét s a falak magasságát, a saját erejéből nem szabadulhatott. Tán ha késével fokokat vájna a földbe? De milyen hosszadalmas, reménytelen piszmogás lenne ez! S a fokok meg sem bírnák a súlyát. - Mán kedig folyóvizet látík álmumban s az jót jelent - dörmögte bizakodva. Jajgató a sarokba fordulva elmélázó képpel vizelt. A vállán keresztül mondta: - Én meg kopasz fát láték s az gonoszat jelönt. - No, níked úgyis egyre megyen, ha kopac fát látál. Segílj hát, hadd másszam. - Neköd soha, pogány besenyő gyisznó. Végül belefáradtak ebbe is. Mogorván ültek a homályban s fülelték a kívül kavargó eleven zajt. A kapgáni dömbek hármas buffogása új vért öntött ereikbe. A sovány kopasz fölugrott, hallgatózott. Sötét, egykedvű arcán derű ömlött el. Vadászkutya fülel így a vadászat kezdetét jelentő vidám kürtszóra. Jajgató képe azonban még komorabb lett, ujjai izgatottan birizgálták a szakállát s nagyokat sóhajtott. Nyúlcsánk helyesen gyanította, egyszercsak az őrnagy lépései hangzottak odakint, a köveket elhengerítették, a rönköket szétdobálták, s vakító délutáni napfény áradt a verembe. Valaki lajtorját eresztett a mélybe. Recsegő hang szólt: - Bújjatok elő, ravaszok! Nyúlcsánk fürgén kimászott a likból, Jajgató keserves nyögések s félhangon mormolt imádság közepette kapaszkodott elő, sötét szakállát megfürdetve a könnyű, üde szélben. A sátrak lakói összefutottak a verem körül. Férfiak, asszonyok, gyermekek kíváncsian, diadalmasan vonultak velük az úr sátra felé. Az őrnagy megint belódította őket az ajtón s maga kívül maradt, hogy az első tapsolásra megragadja s akasztófához hurcolja őket irgalmatlanul. Ott álltak hát a nagytekintetű, hatalmas kapgán, a gúnyosan nézegető Ugal s a tűz mellett jobbfelől kuporgó sovány, szikár táltos előtt. Nyúlcsánk féllábát a térdéhez támasztotta, Jajgató pedig szőnyegre borult, hogy Isten akaratában megnyugodva, alázatosan hallgassa meg halálos ítéletét. - Hát isza, az jómadarak! - rikkantotta Tengördi. - Annyikát sem érdömölnek, hogy Tengrinek ajánljuk üköt s úgy szúrjuk meg turkukat. Fára velük. A tekintetek szikrázva keresztezték egymást, mint a pengék. Tar Szerind kemény arccal meredt Nyúlcsánkra, szinte darabokra metélte. Ugal csúfondárosan nézte a földön heverő szakállast és vidoran a féllábon álló kopaszt. Tengördi szeme gyűlölettől lobogott, képe eltorzult, attól lehetett tartani, hogy fölugrik s ráront a foglyokra, nem is puszta kézzel szorongatván ki lelküket, hanem a torkukat harapva ki farkasként. Nyúlcsánk szemét nagy önuralommal jártatta bíráin, beléjük fúrta pillantását, hogy a szívükbe-májukba lásson. Odakint izgatottan fecsegett, tolongott, nevetgélt a nép. - Itélj, kapgán! - fordult Tar Szerindhez Ugal. - S köttesd föl űket, - követelte nyálát fröcskölve a táltos. - Újhitűek vagytok? - kérdezte a kapgán halkan.
129
- Uram, becsületes igazhitű vagyok, - felelt Nyúlcsánk magyarul s lábat cserélt. - Igazhitű bőrében járkál s újhitű gyalázatosságokat mível! - vágott közbe Tengördi kozárul s fölpattant, mintha íjhúr lett volna a lábaszárában. - Én felelek értük, - ütött a mellére olyan hatalmasat, hogy valamely hitvány mellkas berogyott volna. - A dob megmutatta, hogy újhitűek, mogyeriak vesztére törnek! Teuton kaiszár hitvány szolgái. Még ezüstpénza is van náluk. A kaiszártól kapták. Árulók! - Lassan, lassan, - csillapította a kapgán. S megkérdezte a szakállast is, hogy vajjon minek mondja magát. Jajgató válasz helyett fölemelte alázatos, szakállas fejét s vékony, reszkető tülökhangon énekelte: Halljátuk szavamat, hütetlen feleim, Betelik mürajtunk Isten ítélete! Visszafelé folynak hömpelygő folyamink, Kajáltó kakasok hajnalt riadoznak... Nyúlcsánk akaratlanul nyakonkapta volna, de a sátorban ülők mind komor figyelemmel hallgatták az éneket s a nép is elcsöndesedett odakint. - Hiszel feltámadásban? - kérdezte a kapgán, amikor a szakállas elhallgatott. - Tűzvel bélelt högyek meghasadnak, csillagok lehullnak, egek megszakadnak, sérok nyiladozván, holtak föltámadnak, Jézus Urunk elé zokogván vonulnak! - Lesznek-e elsőkből utolsók, utolsókból elsők? - kérdezte megint halkan, egykedvűen a kapgán. - Valakik ez földön porig aláztatnak, ama szernyű napon égig emeltetnek, valakik ez földön gőgjüköt puffasztják... - Ne hallgasd! Kötelet neki! - ordította a táltos, befogván fülét s toporzékolva, mintha áldomási táncot járna. - Lásd, kapgán, így van ez, - magyarázta Ugal. - Miképpen ha Kajár kán rábocsátja büntető seregét a népre s egyik házból a másikba futnak láthatatlan szolgái, dögöt hurcolván mindenfelé s nincs menekvés, csak ha a holtakat házastul megégetjük, úgy futnak országszerte ez idegen bitangok s viszik házról-házra, tartományról-tartományra, szívről-szívre s májról-májra a mételyt. Föltámadással, utolsó ítélettel bíztatják a rabszolgákat, bolondítják a jobadzsit, hogy mindnyájan fejedelmekké lesznek... Megkötözik a lelket s elátkoznak minket, foglalókat... S mondjam-e neked, aki oly bölcs vagy s ismered a reánk fenekedő hatalmasságokat, kapgán, hogy mindennek a gyökere ott van Nyugaton, ama nagy kőházakban és palotákban, ahol a kaiszár uralmát készítik elő aranysüveges, aranyköpönyeges gonoszok? Tar Szerind az egykedvűen ácsorgó sovány, koszlott kopaszhoz fordult. - Hát a te igazságod micsoda? - Uram, nízz környül. Te bölcs vagy s hatalmad nagy. Tengri rádbíza münket, hogy megtarts níkie ez szíp földön. De ha táltusaink nem hisznek, csak tombolnak, betegektül, szorongatottaktul elveszik legszebb lovaikot, tinajikot, juhaikot s maguk bendűjít temik, e jajgató bitangoknak igazuk leszen s el kell vesznie ez mogyeri földnek. - Ne üljünk tehát áldomást?
130
- Üljünk, de áldumásunk Tengrié legyen s ne hazug táltusaié! Mintha tüzes taplót dugtak volna Tengördi alfelébe, ordítva tombolt. - Halljátuk! Látjátuk! Tengri emböreit gyalázza mocskos szájával! S még él. De agyonvágom, agyon én! Fölemelt ököllel rontott rá. A kapgán mozdulata azonban megállította. - Mit tegyünk hát, he? - fordult a lábat cserélő kopasz emberhez. - Valamík táltus hazudik, kergessítek el. Valamík hamisan jósol, kergessítek az kutyát. Valamík nem Tengrinek s mü fejedelemisteninknek áldozik, hanem maga bendőjinek, kergessítek el. Valamik százával hurcoli lovaitokat, morháitokat, kergessítek el az disznót. Mert Tengri mondja: íljenek fiacskáim s leánykáim gazdagon, terelgessík nyájaikot s dücsírjenek engem, de legyenek rongyosak, soványak, szegínyek az táltusok. Mert valahul kövír s puffaszkodó az táltus, nyomorult ott az níp s megbintetem azt a fődet s valahul víg s elígedett az níp, de sovány, szigorú az táltus, megáldom azt a fődet. Szózatot hallik: eredj, Nyúlcsánk s hirdesd kagán urunk előtt is, gazok, gyalázatusak s ragadozók az táltusok s vígít vetem uralmatoknak, ha táltusok híznak rajtatok s ti elgyalogodtok. Tengördi csak tátogott, mindegyre ordítani szeretett volna, de a kapgán fölemelkedő ujja tűrésre intette. Mégsem nyelhette le dühét s legalább ennyit mondott: - Ez es nyilvánvalóan ama hazug Dzsid apa tanétványa vola. - Sohasem látám, - rázta kopasz tökfejét Nyúlcsánk. - Hazudsz. Ű es olyan táltos, azki irígyli nevemet s hírömet nem vöszi bé. Megfujtana egy kalány vízben. Lappangó újhitűeket veszen magához s lázejtja űköt mindön nagyhírű, nagynevű táltus ellen. Mert az ű szájával ugyan sohasem szól... - Hallgass. - Uram, kapgán, - tette még hozzá Nyúlcsánk. - Iletem-halálom kezedbe ajánlom. Valamit igaznak tudok, megmondám. Tengri akaratábul mondám. - Ime, ítélek, - emelte föl a szavát Tar Szerind. Kozárul beszélt, lassan ejtegette a szavakat, szemét behunyta. - Tengri s mogyeri nép nevében mondom: szakállas újhitűt akasszátok föl. Mert föltámadást, utolsó ítéletet hirdet s azt mondja, rabszolgáinkból fejedelmek s fejedelmeinkből rabszolgák lesznek. Hazugságaiért, amelyekkel lázítja alánkvetett népünket, hogy megdőljön uralmunk, feleljen Tengri előtt. A halottak penészes szigete fogadja be őt. Testét égessétek el, hamvát szórjátok szerte. Sírján ne áldozhasson soha senki. Jajgató fölüvöltött, fejét a földhöz verte, mindkét kezével a szakállába markolt. - Ezt pedig, - mutatott az egykedvűen álldogáló kopaszra, - mert igazsága van s mogyeriak féltése szól belőle, vigyétek ki a szállás határára s bocsássátok szabadon. - Kapgán! - rikoltotta Tengördi. - Nincs igazság! De Tar Szerind nem hallgatott rá, intett, hogy vigyék ki a rabokat a sátrából. Ugal tapsolt, az őrnagy belépett. Tudta a dolgát, hallotta a kapgán szavait. Fölcibálta a földről Jajgatót s erősen megragadva hitvány, tépett gúnyáját a nyakánál, maga előtt taszigálta. Nyúlcsánkhoz nem nyúlt, csak a fejével intett, hogy menjen. - Megmondani, úgy-e, te nyevolyás újhitű, - kiáltotta vígan a kopasz. - De most ugyan fel nem támadsz hamvaidból, tekergő!
131
- Föltámadok! Te es föltámadsz! Mind föltámadunk! S elsökbül utolsók lösznek... Az őrnagy kikiáltotta az ítéletet s a nép apraja-nagyja boldog rivalgással szegődött nyomukba. Elől Karkin, a Nagyevő ment, félkézzel szorongatva a botladozó, lengőszakállú, üvöltöző Jajgatót s kényesen lengetve ötágú, fonott ólmos korbácsát, mögötte Nyúlcsánk baktatott, kárörömmel feleselgetett a szakállassal, a szállás népe pedig tolongva, kiabálva, örvendező kacagást virágoztatva sereglett, futkosott, ugrált mögöttük. A lányok összeölelkezve ünneplőn mentek, a fecsegő asszonyok arca kipirult, a gyerekek szökdécseltek, viháncoltak s a halálraszánt rab nevetséges botladozását, lengő szakállát, hosszú haját, vékonyan üvöltő hangját csúfolták. Ni, úgy megy, mintha sárba ragadna a lába! Úgy totyog, mint egy batonyamadár! Úgy hadonász, mintha legyeket fogna! Úgy énekel, mintha a hasát taposnák! Mohosfejű! Mohosfejű! Tar Szerind legényei csatlakoztak a menethez. Oragir méltóságos léptekkel, tartózkodó kíváncsisággal ballagott. Kusáj kötéllel a kezében futott egy terebélyes vén vadkörtefa felé. Mire odaértek, ő már a fa egyik alkalmas vízszintes ágán lovagolt s fürgén készítette a hurkot. Boka titkon keresztet vetett. - Nem akarál falhoz állanod, hogy kimásszam rajtad, úgy-e - kiáltozta Nyúlcsánk. - Gyalázatos pogány besenyő, föltámadsz s égsz örökkön! - rikácsolta Jajgató, de nem tudott hátrafordulni, mert Karkin kegyetlenül fogta a nyakát. - Mondd meg Jessze Uradnak s Miriam akszinnak, várom az feltámadást! - Mönts meg Uram münköt, örök haragodtul, ha majd högyeinknek orma tűzben langall, ha majd vizeinknek... Fölsírt, szava elcsuklott. Már a vén körtefa alatt állt, érezte, hogy megrogynak a térdei. Torlódó képeket látott, Ukk halmos földjét, a földbevájt édes, meleg kunyhót, szótlan, törődött öreg apját, nyájas mosolygású, puffadthasú vén anyját... Hát ezért hallotta a szózatot, ezért ment el Tichoval, ezért élt a Balaton fölött egy kőlyukban. Most összefolyik előtte a kárörvendő, kíváncsi nép, egy óriási szájat lát, egy dermesztő hangot hall. Puha, sűrű, virágos fű süpped mezítelen lába alatt hűvösen, fölötte a terebélyes fa nyújtja ki áldó kezét, mintha hívogatná, ott fönt, magasan és messze ezüstbodrú fellegek úsznak... Egy kis fekete kutyán akad meg riadtan pillogó szeme, a kutya boldogan forog a fűben, fölreppenő szöcskéket kerget, nagyokat vakkant örömében. Hiszen még itt a kiskutya, itt a fű is rogyadozó lába alatt, fölötte suttog a körtefa s még úsznak az ezüstfényű felhők! Még él! Megragadják, nyakába vetik a hurkot. Kapkod, kiáltani akar, hogy hiszen ez szoros és ő nem bírja ki, megfullad! - Szólj még, - kiált rá Ugal őrnagy. Most látja csak, hogy előtte áll, lelógatja korbácsát s kíváncsian tekint rá. S előtte tolong a nép fehér vászonban, kékben, bőrgatyában, kucsmában, két ágba font hajjal, mind egyforma, összefolynak a fejek, az arcok és a ruhák. Mély csend van most, hallani lehet a sáskák sziszegését a fűben. Megforgatja a nyakát, nyel, szemét elönti a könny. - Föltáma... - kiáltja magyarul s a csak kozárul értő nép összenéz, ő pedig nem tudja bevégezni a kiáltást, nyakához kap. Így nem tudok szólni, - rémüldözik s az őrnagyra tekint, hogy segítsen rajta.
132
- Nem akarál falhoz állanod! - rikoltja felé a kopasz ember. - Pokolra jutsz, pogány! - hörgi a szakállas, bár azt hiszi, messze hallhatóan kiáltott. - Jaj, anyám! * Este aranytálak, aranykorsók, aranykupák sorakoztak a sátor előtt a gyepen. Tobfia Ugal a vendég tiszteletére bőven ivott, nagyokat nevetett. Háta mögül csöndesen eltávozott a felesége, csak a rémült rabszolgálók törtettek elő innen is, onnan is, ha Ugal tapsolt. Az asiklu ve kids kitűnő volt, Tar Szerind háromszor is evett belőle, ínycsiklandók voltak a mézben főtt apró csemegék s a gyümölcsök is. A szárberényi bor olajosan csúszott a borsos húsra, meg az édes csemegére. A férfiak kipirulva üldögéltek vánkosukon, mindegyre egymás szavába vágtak s versengve mesélték a régi idők eseményeit. A kapgán, bár sűrűn ivott, hideg józansággal figyelte a többieket. Szemét gyakran behunyta, mintha szenderegne, pillái alól azonban élesen tapadt a szeme a tűzfényben játszó arcokra. Köröskörül lónyerítés, kutyaugatás, a vendéglovasok tábora felől harsány terefere, nevetgélés hangzott, az Ég millió csillaga hunyorogva tekintett alá, a Vadludak Útja tejfehéren fénylett a sötét boltozaton. Valaha Lúd bálványának madarai szálltak arra, az Alvilágból messze Délnek, hogy csőrükben magot, füvet hozzanak Északra. Szúnyogok siránkoztak, sáskák sziszeregtek, távol a vén körtefa mozdulatlanul hordozta súlyosan csüngő halottját. Ugal sokat fecsegett. A bor megnyitotta szívét és máját. Csúfolódva ócsárolta Gyeücse urat, de nem mulasztotta el, hogy minduntalan föl ne emlegesse a maga fejedelmi rokonságát s előkelő őseit. Most már fenyegetőzött is: majd megmondja ő a kagánnak a véleményét, majd kitekeri ő a jött-ment idegen újhitűek nyakát, majd megmutatja ő, hogy nem lesz ezen a földön fölfordulás, rabszolgalázadás, újhitűek, tótok, teutonok, jobadzsik uralma. Ha egyedül állana is szemközt a romlással, akkor is rendületlenül bízna magában s Tengriben. Mindig ilyen ember volt ő, már gyermekkora óta. Életét adja a magyarságért. Öregapja ott volt Álmucs seregében, amikor szövetkeztek. Vére csordult a kupába... Tengördi még egyre azon rágódott, hogy a lázító bitang szabadon jár s bőven hinti mérgezett szavait. Holott a dob megmutatta, hogy titkos újhitű, csak igazhitű besenyő képét öltötte magára. Miközben Ugal a magáét hajtotta, a táltos egyre hevesebb s keserűbb szavakkal magyarázta a kapgánnak, hogy kár volt elengednie a fondorkodó kopaszt. - Uram, te bölcs vagy, igazságos ítéletű, nagyhatalmú, rendíthetetlen elméjű, - mondta lázasan a bortól. - De a dob többet tud, mint a véges emberi elme. Még meg lehetne fogni a bitangot, még föl lehetne kötni érdeme szerint, ha lovas menne utána. A nádas laponyagok messze vannak, köröskörül Ugal csobánjai legeltetnek a széles Mezőségen. Még nem bújhatott el. Biztonságban érzi magát, talán be is tért éjszakai szállásra valamelyik falka cserényébe. Könnyű volna elcsípni. Mint aki nagy titkot súg, odahajolt a kapgánhoz: - Nem hiszed, uram, hogy Ügyek bálványának táltosa, Dzsid neveli ezeket a lézengő fölforgatókat? A dolog láthatólag nagyon érdekelte Tar Szerindet, mert fölvonta szemöldökét s kíváncsian dünnyögte: - Erről még sohasem hallottam.
133
S Tengördi rendre elmondta, milyen alávaló, gyalázatos, hazug táltos Dzsid. Ő ismeri, együtt volt vele Kertöskűn. Ha gombát nem rág, tele nem szíjja magát negyednapos kúmisszal, semmit sem tud. A réülést csak mutatja. Soha az ő szájával bálvány még nem szólott. Hazugság minden mukkanása. Nem ismeri még a dobot sem. Hajdani tanítója gyakran megverte, mert arról volt nevezetes, hogy nem tudta, mit jelentenek a dob titkos rajzolatai. Egy istene van: a hasa. Kifosztaná a népet mindenéből. Neki mindegy, hogy az áldozatra kiszemelt barom megborzong-e a víztől, avagy sem. Rámondja, hogy borzongott s viszi. S mert a kapgán bólogatott, még nagyobb hévvel, szinte kiabálva folytatta: - Azt is tudom, hogy mi a terve. Titkon megegyezett a Nyugati gyepüknél lakó határőrző besenyőkkel, eszikülökkel. Kaiszár biztatására teuton telepesektől pénzát szed, hogy mennél több újhitűt eregessenek ránk. Ilyen kopasz jött-menteket tanogat, hogy lázítsanak a táltosok ellen. Mert megegyezett a besenyő, meg eszikül disznókkal s a teutonokkal, hogy a mogyeri uralom megdöntése után ő lesz az újhitűek főkámja. A többiek meg mind újhitű kámok lesznek. Rabságba döntenek mindenkit, nagy kőegyházakat emelnek s övék lesz minden kincs és minden hatalom. Csúcsos aranysüveget kap Dzsid is, aranyos köpenyeget, aranyfejű botot. - Nem hihetem, - csóválta a fejét Tar Szerind. - Micsoda ő? - rikoltotta Tengördi s öklével nagyokat csapott a levegőbe, alsóajkát kimeresztette, szája reszketett. - Békafejedelem ő, miként a szlávok békaistene! Puffadthasú, vartyogó, hasadtpofájú béka. Fölfalna mindent. Ül ligetében, pöffeszkedik, kitolja gőgjét s brekeg! Én, én vagyok az igazi kám, brekegi a nagy kám, Ügyek nevezetes kámja! Én, én vagyok az egyetlen kám! Adjatok ennem, innom, adjatok bőrt, pénzát, lovat, tinót, juhot, tyúkot, tojást, adjatok, adjatok! Én vagyok a nagy kám! Tar Szerind egy szóval sem mondta, hogy Ojbarsz éppen Dzsid tanítványa. Hagyta, hadd pöködje ki gyűlöletét szabadon. - Hát titkon megegyezett volna a teutonnal? - Uram, te bölcs vagy, rettenthetetlen férfiú, nagyelméjű kapgán, de nem tudod, mit mond a dob. A dob pedig megmondta nekem már régen: akasszátok föl Dzsidet. Dzsid hazug táltos. Dzsid ragadozó. Dzsid csak a hasát nézi. Akasszátok föl a kutyát, mert nem hiszi Tengrit, Ügyek kánt, Temir kánt, csak Kajárt hiszi, mert ő az ura neki. Teutonok kezére akarja játszani uruszágunkat. Tótok, álnok besenyők, gyáva, fondorszavú eszikülök oldalára állott. Főkám akar lenni a kaiszár hatalma alatt! Akasszátok föl, vonjátok ki hazug nyelvét, törjétek össze békafejét, tapossátok ki beleit. Ezt mondta nekem a dob. Vaj, miért is eresztetted szabadon lázító, bitang, titkos hívét! Ugal haragudott, mert a táltos belerikoltott az igazságaiba. Dühösen fölugrott s ráripakodott: - Ne ugass, hazug kám! Hallgass! Nem hiszel Tengriben, tán egyszer sem révültél még életedben. Ezért ordítozol kígyót-békát másra. Ismerlek. A táltos elkomorodott, ivott, lecsapta kupáját, de nem szólt. Mikor előkerült Oragir s figyelmeztette a kapgánt, hogy későre jár, a sátor készen várja, már egyik sem tudta, mit mond. A táltos érces hangon Botond apa hőstetteiről éneket rikoltozott, Ugal mellére ejtett fejjel horkolt. A földön vérüket folyató boroskupák hevertek, a feldőlt asztalkákról fűbe hullott a csemege. A kapgán látta, hogy ezekkel már úgysem megy semmire. Gölcöl szekerének rúdja is erősen lefelé hajlott már.
134
- Ki ez az ember? Mit akar? - riadt föl Ugal. - Aha, te vagy, öcsém? Csak azt akarom mondani: szóljatok, üzenjetek Tobfia Ugalnak s ő talpig... ő talpig... Ne is szóljatok. Csak fújjátok meg a tülköt. Háromszor három tülökszó... Ez a jel! Nem lesz Gyeücse úrból kagán! Te leszel a kagán, te, Szerind, akit Tarnak neveznek széles e hazában. Ilyen férfiú kell nekünk! A kapgán nyugodalmas jóéjszakát kívánt s lassú, nyugodt lépésekkel elindult a sátra felé. Lerúgván bocskorát, ledobván szükmenjét elvégezte esti mosakodását, imádkozott s Fonold felé fordulva suttogta: - Nem feledünk el, nyugodjál! Lefeküdt. De nem aludt még. A sátor szarufáit bámulva elnézte, mint kanyarog kifelé a vékony kék füst a koszorú nyílásán. Agyában képek kergetőztek: millió fehér lepke száll föl s kavarog a legelőn, mint különös nyárelei havazás, dalolva léptetnek a legények, zuhog a Balaton vize, amint a mezítelen férfitestek belevetik magukat, a halász szemét sunyin lesütve kérdi, igaz-e, hogy eljön hamarosan az Utolsó Nap, a fiatal Csitten komolyan, mereven ül a tűznél s híven mondja atyja üzenetét, szól a kapgáni dömbek hármas pufogása, Ugal csűri-csavarja véleményét, a táltos rikoltoz, a kopasz féllábon áll, a szakállas vékony hangon énekel... Boroskupák, tálak, borsos, köleses hús, csípősen édes gyümölcsök, az akszin nagy, nehéz, lomha alakja, fehér fátyola... Fülében cseng az ujjongó nép zavaros lármája... Ugal részeg, Tengördi részeg... Dzsid a teutonok titkos szövetségese... Békafejedelem... S lassanként leülepedett a sok zavarosan kavargó kép és hang s megmaradt, amit úgyis eleve tudott. Hogy Ugal szívesen melléje áll, ha Gyeücse megérik az elkergetésre, de cserben is hagyja gyomban, ha a kagán bizonyul erősebbnek. Vajjon nem fut-e csőstül a nép az újhitűek után, ha megérti, hogy a táltosok szemfényvesztő fondorlattal csak fosztogatják őt s miközben az istenek igéjét énekelik, mindent megtennének, hogy egymást akasztófára juttassák? A kapgán szorongva ismerte el, hogy a szakállas: Isten erejét ragyogtatta s szépen halt meg. Öltözete rongyos condra volt, vagyona semmi. Ha ezek így szólanak mind s így állanak szemben a halállal, a kámok hiába tapostatják el őket. A jobadzsi, meg a rabszolga csak azt hallja s érti, hogy nincs halál, mindnyájan föltámadunk, s belépünk Isten, meg az ő Fia birodalmába, örök örömre, boldogságra. Az Úr ítélni fog eleveneket és holtakat. Az elsőkből utolsók lesznek s belőlük, utolsókból, rabokból, jobadzsikból, földtúró szabadosokból: elsők. Már széthintette Küldis akszin gyönyörűséges aranypiros haját a földön, amikor elszenderedett.
135
6. A báturok vígan énekeltek, lovuk sáskák és szöcskék ezrét verte föl a dús, csánkigérő fűből. Nagy ereje volt a Napnak, harsányan virítottak a kék, fehér, piros meg sárga virágok. Fejük fölött gólya keringett. Elkerülték a laponyagos, tocsogós helyeket, a bokros, füves hátakon haladtak. A gyepűnél Ugal megállította lovát s kezetnyujtott a kapgánnak. - Reám mindig számíthasz, - mondta szilárdan. - Nem tudom ugyan, mit mondtam részeg fejjel, de az az igaz, amit józanul mondtam. Azt állom. Keményen megszorongatták egymás kezét, majd ujjukat homlokukra emelve, Istennek ajánlották egymást. - Ez is olyan, mint a táltosok, - gondolta a kapgán. - Részegen mondta meg az igazat. S amikor józan, hazudik. Alkonyatkor értek a Kapgán folyóhoz. A szabados nép Koppán vizének nevezte. A szélesen elterülő búja rétségen lassan kanyargott Kelet felé a sekély folyó. Itt-ott réti ember nádputrija bukkant föl hatalmas szilfák árnyékában, a putri előtt kéken kanyargott a hamuval takart tűz vékony füstje. Kuvasz kutya ugatta a lovasokat, ide-oda szaladgálva a hitvány házacska előtt, mintha kincset őrizne. Bíbicek serege sírt a mocsár fölött. A nagyfejű fűzfák között combig gyűrt gatyában pákász lábbadozta a virághimes rétet, mezítelen barna felsőtestén ragyogott a napfény. A lovasok láttára megfordult s homlokához emelte ujját. Egy dombon nyírfák álltak, közöttük kicsiny istenház. Itt az utasok leszálltak, a kapgán a ligetbe ment s áhítatosan imádkozott, egy nyírfára egy tekercs bársonyt akasztott. Valamennyien követték példáját, még Boka is fölkötözött egy darab rongyot, amit a tarsolyában tartogatott sebkötözés végett. * Tar Szerind bátyja, Karaman, meghallván a kapgáni dob pufogását, lomhán kilépett dombon álló sátrából. Sem öröm, sem kedvtelenség nem mutatkozott szélescsontú barna arcán. A magastermetű, nagy tetemű férfiak szokása szerint, akik egyre attól tartanak, hogy jártukbankeltükben letaposnak, eldöntenek, összetörnek valamit, óvatosan lépkedett az öccse elé. Az asszonyház elé érve bekiáltott a sátorajtón: - Hej! Megjött Szerind! Káráláshoz hasonló lárma keletkezett odabent. - Vaj, éppen most, éppen most! Mit adjak neki, hogyan lássam el! Vaj nekem! S hevesen tapsoltak odabent. Egy hosszú, csontos, mogorvaképű, nagyorrú, feketeszemű szolgáló úgy tett, mintha sietne az akszin tapsolására. Karaman szorosabbra húzta az övét s továbbment, ráhagyta feleségére, hadd lármázzon, parancsolgasson, tegyen, amit akar.
136
Tisztelettel emelte ujjait a homlokához, meghajolt, de nem szólt semmit. Tar Szerind keményen kezetszorított vele, megkérdezte, hogy van a családja és a lova, a kantárt otthonosan egy előfutó fiatal legénynek vetette s a sátor felé indult. A nagy, lassú Karaman mintha nem ugyanabból a nemzetségből sarjadt volna. Tar Szerind kicsinek látszott mellette. Igaz, anyjuk nem volt egy. Karaman szláv szolgálótól származott, s ez meglátszott szokatlanul magas, csontos, lassúmozgású alakján. A szeme is világos volt, kék, mint a patakparti kásavirágé és szelíd, mint az aludtej. Ez a szállás korábban Szerind egyik nyári szállása volt, de aztán átengedte a bátyjának, ő maga lejjebb ütött fészket, a fonoldi Nagyberek határán, egy várnak alkalmas hegyen. Ott tartotta gyönyörű válogatott ménesét s legszebb gulyáit is, Karaman pedig nyáron itt legeltetett, télre meg fölvonult Bezpriem közelébe a mély völgységbe, ahol az erdők megóvták az állatot a tél viharaitól. A Bél mellett lévő Keremetkű bálványánál faháza is állott. - Ide ülj, - mondta gyermekesen mosolyogva s két kövér piros vánkost dobott a szőnyegre. Ő maga nem ült le, hanem vaskos fatörzsként megállt öccse előtt s szelíden letekintett rá. Szomjas vagy, ugy-e? - kérdezte. - Majd mindjárt. - Tapsolt s az imént látott hosszú, sovány, nagyorrú, sötéttekintetű szolgáló becammogott a sátorba. - Hozz bort, kimiszt, kupát, mondta csöndesen, mintha attól félne, hogy még a hangjával is összetör valamit, ha jobban kiereszti. Míg az ital megérkezett, Tar Szerind elmondta, hogy merre járt. - Ahá, Ugal, - mosolygott Karaman s összetette hátul a kezét, járt néhány lépést, bocskora orrával óvatosan elsimította a föltúrt szőnyeg sarkát. - Szépen összeereszkedtek ők Szakccsal. Vér folyt. Mesélte? - Nálatok nincs ilyesmi? - Egy reggel jelentette az én őrnagyom is, hogy Szakcs báturjai ugyancsak legeltetnek a járásaimon. Még hozzá több a bátur, mint a jószág. Azt mondja a fiam, Fitos: apám, engedj, majd szétverem én őket, hogy négykézláb vánszorognak haza, a kutyák. Ne bándd, fiam, mondtam én, magyeriak ők is, kár lenne értük. Odamegyek én magam. Lóra ültem, egyszál magamban elmentem egyenesen Szakcshoz. Elbámult, amikor meglátott. Te, mondom, gyere csak velem, de nyomban. Mutatni akarok valamit. Fölcihelődött, - tudod, milyen keservesen mozdul, megdagadtak a térdei, - lóra emelteti magát s jön. Odaérünk a gyepüre. Miféle gulyák azok ottan? Azok a kis csenevész gulyák? Hol, hol, kérdi. Hát ott ni, a gyepűdön túl, az én legelőmön. Nem ismered? Valami szegény, földhözragadt kis koszos férfiúé, maroknyi gulya, sok ember. Nézi, nézi, nyel. Csakugyan, valami kis gulyácska az ott, dünnyögi. Az ám es nem az én billogom van rajta, nem az én embereim őrzik. Csakugyan, aligha a tiéd, mondja. Nem akarom szétveretni a fejüket, mondom, szegényeknek, hiszen olyan hitvány, csekély kis gulya, földönfutó lenne a gazdája. Szégyelné is, hogy ilyen hitvány kis gulyát nem engedek legelni. Ha befogatnám, betevő falatja sem maradna. Csak hümgetett, tekergette a fejét, pödörgette a bajuszát. Aztán visszamentünk a szállásra, megittunk egy kupa bort s hazajöttem. Mire megérkeztem, mondja a fiam: no, apám, visszahajtották a gulyát, eltisztultak a báturok. Annyira szégyelte Szakcs, hogy a kicsi gulyát másénak néztem s megsajnáltam. Gyermekesen nevetett. - Csak ismerni kell az öreget, - mondta. - Igen büszke rá, hogy Fajsz-ivadék. Fajsz bálványának rendeli a legnagyobb áldomásokat. - Ahogy én ismerem, pedig régóta ismerem, nem nyeli le a megszégyenítést. Hát a te gulyáid?
137
Karaman megállt, szétvetette hatalmas lábszárát, széles mellkasát megszítta levegővel, arca elszomorodott, mint egy óriási gyermeké, akinek szétrúgták a homokvárát. Bizony, az élet nehéz, - sóhajtotta. - Ez a vidék mocsaras, szittyós, ingoványos. Csíkhal, tekenősbéka, bíbictojás, réce, vadlúd s más efféle, no, meg madártoll van itt elegendő, de hát ki a fenének kell? Bár meglehet, hogy előbb-utóbb ráfanyalodunk a bíbictojásra, récehúsra, de tollból akkor sem élünk meg. - Szelíden mosolygott, járt egy kicsit, két lépéssel fölmérte a sátort ide, kettővel oda, megállt szétvetett lábbal, gondolkozva bámult a tűz szivárgó füstjébe. - Réti embernek jó világ ez, van is itt réti ember, mint a nyű s szaporodnak, akár a nyulak. De a legelő kevés, egyre kevesebb. Itt van Fitos, megházasodott, kiszakított magának egy részt. Itt van a másik fiú, Karai, az is megházasodott, kiszakított egy másik részt. A barmok együtt vannak ugyan, de az ő csordájuk is egyre nő. A fiatal feleségeknek is van, azt is hozzácsapták. Hát így vagyunk. Megfulladunk a csordákban. Tar Szerind világéletében gyanakodással tekintett a bátyjára. Csöndes, mosolygó szavának nehezen hitt, egy időben attól félt, hogy rátámad s fölkoncolja. S bár Karaman sohasem mondott olyasmit, ami a gyanút igazolta volna, s láthatólag nem tört kapgánságra sem, sőt Szerinddel olyan tiszteletteljesen bánt, ahogy kapgánnal bánni illik, a bizalmatlanság sohasem halt ki szívéből. Egyszer majd valami nagy gyalázatosságot művel, gondolta örökké. Titkon szövetkezik az egész tartománnyal, igér új legelőt, hatalmat, kincset, elosztja Szerind gulyáit, méneseit és nyájait előre, nagy sereget gyűjt s megrohanja öt. Fejét levágja, - ha tudja, - falvait szétszórja, népét elkergeti, kezébe ragadja a kapgáni kardot s maga uralkodik, ahol most ő az úr. Talán átmegy a Balatonon is, uralma alá hajtja Eribülcsü volt tartományát egészen a nyugati gyepűig, azután besenyőkkel, eszikülökkel megerősödve kikiálttatja magát karkánnak. Azért félt ettől Tar Szerind, mert Karaman anyja szlovén szolgáló volt? Azért, mert erről a hatalmas termetű, okos, nyugodt, csöndes férfiúról nem tudta elhinni, hogy megelégszik a Koppán vize mellett elterülő mocsaras legelőkkel? Hogy nagy elméje, ravaszsága beéri ezzel a semmi hatalommal itt? Valahányszor Karaman szállásán volt, Tar Szerind elgondolkozott ezen s őszintén korholta magát a gyanúsításért. Ha belenézett bátyja szelíd kék szemébe, ha látta szép, gyermekes ajkán a tiszta, ártatlan mosolyt, megnyugodott. De azért éjjel fölriadt minden neszre s megtapogatta kardját, Oragirnak pedig újra meg újra a lelkére kötötte, hogy titkon állítson őröket s legyen résen maga is, ha kiált, nyomban kardra, fejszére, buzogányra s ne nézzenek senkit, csak verjék, akit érnek. Ő maga alig szólt, egy-egy kérdést vetett oda s hallgatta a nagy, lassú ember egyhangúan csobogó, nyugodt szavait. Ez a nyugodt, csöndes csobogás is mintha el akarná altatni, hogy azután ráugorjon s kitekerje a nyakát. Karaman talán sohasem vette észre öccse gyanúját. Belenyugodott, hogy általában gyanakodó, óvatos ember, van is rá oka s bizonyosan olyan tervei vannak, amiket jobb dobra nem verni. Felesége, egy meglehetősen csúnya, töpörödött, beteges kis némber, nagy kárálással rontott be a sátorba, megölelte a kapgán terjedelmes vállát s megcsókolta balfelől, ahogy a szlávok szokták, noha nem volt szláv. Látszott rajta, hogy az előkelő vendég és rokon tiszteletére vadonat tiszta bársonyruhát vett elő a koburcsakból s nagy gonddal, bár kevés sikerrel fésülködött. Őszülő barna haja kicsapzott a fejkötője alól. Kis barna képét őszinte szívesség öntötte el, szinte világított az örömtől, s repesett boldogságában. Szaporán beszélt s olyan éles, vékony hangon, hogy Tar Szerind hamarosan világgá futott volna, csak ne hallja. Elviselhetetlen volt ez az éles, szünet nélkül káráló, csapongó hang, széthasad tőle a feje.
138
- Ó, kapgán, ézös süvem, - kárált szaporán s ide-oda futkosva a sátorban Picur akszin, mint valami lelkendezve tojóskodó fürge tyúk, - hadd nízzelek már, hadd lássalak, egészségös vagy-e, szép-e színöd, ézös süvem! Aj, vaj, hát meghala feleségöd, hallánk s megsiratánk keservesen münk es. Nyugodjék békén, vissza ne járjon, pihenjön! Nagy útat tevél meg, ugy-e, elfáradál a sok lovaglásban. Éhös es vagy. No majd adok önnöd, ne félj, már szólék. Szeretöde még az jó borsos húst? Azt adok, ne félj. S vagyon ám még az mézes körtvébül s meggybül, az kit olyannyira kedvelsz! De nem es kapsz ám ilyent sohult, tudod. Nem hiába mondják tudod, olyan ez a Picur, hogy pici vagyok, jókedvű, picit főzök, jóézű... No, hiszen üsmersz. Sokáig maradsz, reménylöm. Ez az embör már egyre sóhajtozék, vaj, csak jünne már ücsém, Szörénd, csak látanám már, csak szólhatnék véle... Igaz, Karaman, ézös uradom? De megálmodám, megálmodám kétször es, tegnapelőtt, meg mamár, hogy vendégöt ad Ukkon Atyánk, előkelő Vendégöt, nagy férfiút... Igaz-e Karaman? Nem mondám, hogy kefét láték tegnapelőtt álmumban? S ma kedég kipödrött bajúszom vala, ez es jót jelönt, nagy kedvtelést. A kapgán mindig rémülten érezte, hogy tehetetlen es ostoba ennek az asszonynak a jelenlétében. Fanyarul mosolygott s iparkodott olyan szíves képet vágni, amilyen csak telt tőle. Karaman végtelen türelemmel nézett alá a magasból kis futrinka feleségére. - Jól vagyon, jól vagyon, no, - dünnyögte engedékenyen. - Madár lelköm kiszálla álmumban s szállá, szállá, míglen mintha kefét találék lönne s megfogám s nézém: ej, be szép küsded kefe, éppeg jó leszön uradomnak, hazaviszöm. Ez kedég vendégöt jelönt, tudhatjátok. S ma meg, hajjaj! Ma kedég mintha hosszú bajszom lőtt lönne s kipödrém s mutatám Karamannak, lásd, neköd csak olyan ritkás, vékony küs bajúszkád vagyon, ézös uram, mintha Keszihadbul eredtél lönne s íme, neköm olyan vagyon, mintha Megyeri-hadbul való férfiú lönnék... Picur jobadzsi lány volt, kozárul csak nehezen s igen nevetségesen beszélt, kicsavarta a szavakat s gyakran egészen mást mondott, mint amit mondani akart. De kedves, gyors, ügyes, hamvas kis gömbölyded leányka volt hajdanában s Karaman még ma is azt a fecsegő, daloló, örökké izgő-mozgó, gyermekesen szelíd leányt látta benne. Picur a gyermekeiért habozás nélkül meghalt volna s gyönge szíve majd meghasadt, amikor évről-évre el kellett temetnie hol egy leányt, hol egy kisfiút. Végül csak két fia maradt s ha előkaphatta őket, ma is kisgyermekül bánt velük. Milyen boldog volt, ha méhe újra megtárult s gyermeket fogant. Vakon hitte, hogy halott gyermeke közül tért vissza valamelyik. De egyszercsak nem tért vissza egyik sem s most már abban bizakodott, hogy unokáiban látja majd őket viszont. Fiait is a maga nyelvére tanítgatta. Különösen a nagyobbik állt közel a szívéhez, mert örökölte az ő fitos orrát. Ezért nevezte el kicsiny korában Fitosnak. Később, férfiúvá érvén, hiába adtak Fitosnak más, becsületes kozár nevet, mindenki Fitosnak hívta. Bajnak még maga sem igen nevezte magát. Picur rajongással tekintett a kapgánra, de még nagyobbal az urára. Miközben szaporán járt a nyelve, hódolatteljes pillantásokat vetett hol az egyikre, hol a másikra. Elmondta dicséreteit a fiairól, majd fájdalmasan panaszolta, hogy a télen karddal-fokossal mentek egymásnak, mert Karai, a kisebb, úgy vélte, hogy rosszabb helyen kell élnie, mint a bátyjának, Fitosnak. Itthon voltak feleségestül, sokat ettek-ittak, végül összevesztek. Két hétig gyógyította őket s mosta sebeiket Tanálcsu, az urus. Mit kell ilyenkor szenvednie az anyai szívnek! - Most eredj, - mondta csöndesen az ura s Picur nagy sóhajtással kiadta még magából a beszédáradat továbbgörgetésére szánt erőt, majd mosolygó alázattal meghajolt s kiment.
139
A két férfi lóra ült s bejárta a szállást. A kapgán mindig aggódva nézte bátyja kis zömök vasderesét, nem rogy-e össze a hatalmas súly alatt. De a nagyfejű kócos kis ló fürgén szedte parányi patáit s a roppant lovas térdének könnyedén engedelmeskedett. Valamikor sok nyarat töltött itt a kapgán ifjú korában. Bátyja szállását most is félig-meddig a sajátjának tekintette. Ismert minden tisztást, minden vizes-bokros bozótot, minden bodzafát, a folyó minden zegét-zúgát. Szinte úgy engedte át Karamannak, mint a legkedvesebb lovát, mint az ijját. Nesze, ne mond, hogy irígylem tőled. De te se fenekedj most már ellenem. Az idén még nagyobb területet vetettek eke alá, mint tavaly. A falu keleti határa ugar volt, a nyugatin sűrű, kövér köles hullámzott a vizenyős helyeken s haragoszöld búzavetés a szárazabbakon. A földbevájt jobadzsi-kunyhók elé kijött a falunagy, mély meghajlással, homlokához emelt kézzel köszöntötte a kapgánt. - Hányan vagytok most? - kérdezte Tar Szerind az őszfonatú, nagybajúszú falunagytól, aki vakító fehér lenvászonban, mezítláb állott előtte a napfényben. Szántah - Szántó - mindig érdekelte, valahányszor erre járt, megkérdezte, hányan vannak, hogy megy a soruk. Ebben a faluban teltek ifjúkora legszebb napjai, itt nyilazott, verekedett, vadászott-madarászott a jobadzsi-fiúkkal. Ismerte a falunagyot, Jámbort is, ezt az örökké változatlan komoly, csöndes férfiút, akinek csak a haja lett évről-évre fehérebb, de barna orcája ma is sima volt, mint hajdan, dereka ma is egyenes, válla ma is megtöretlen, mosolya, barna szeme ma is okosan vidám és derűs. - Most éppen tizönegy családval vagyunk, nagyságus kapgán, férjfiakval, némberökvel s gyermökcsékvel egyremásra százan s még huszonheten, Ukkon segödelmével. - Erősen szaporodtok! - Hát megtösszék az némberök, valamit Isten tudniok adott. - Jól megnöveködék szántótok. - Hát vagyon egy kicsinyke, nagytekintetű, kögyelmüs kapgán. A falu szétszórt házacskáiból előszivárogtak s illő távolból bámészkodtak a nők, karjukon félig mezítelen gyermekek dugták arcukat anyjuk nyaka alá, a félelmetes idegen lovasember tekintete elől, szoknyájukba ujjukat szopogató kis szőke, kékszemű jobadzsik kapaszkodtak, az öregek botjukra támaszkodva battyogtak elő a meleg napról, ahol vén kakasok módjára sütkéreztek, kerekarcú, kis tömzsi, sűrű leányok futottak elő lelkendezve, mezítelen barna lábszárukon vakítón aranylott a fény, legények húzták ki magukat begyesen, ujjukat övükbe akasztva s szétvetett lábbal megállva a házak között. Füstös ökrök legelésztek a vén rezgőnyárfák, szilfák, vadkörték hűvösén. Egy-két kutya vadul ugatott. He-ve-ve-ve - csaholt vékonyan az egyik. Happ-happ-happ! - felelt rá vastagon a másik. - A kapgán! Szörénd! - futott szájról-szájra. - Koppán! Koppán! - kiáltott lelkesen egy rozzant vénember, szeme elé tartva tenyerét s boldogan ismerve föl a tartomány urát. - Adjon Isten jó napot, Szörénd! - köszöntötte egy magaféle korú férfi. - Hát megvagy még, Lesi? - mosolyodott el Tar Szerind. Igen, megvolt az ifjúkori pajktárs és a másik is, Csettegő meg a harmadik: Aprószömű és a dadogó Fanyelvű is, meg a lomha, bánatosképű, kevésszavú Magtalan. Körülvették Tar Szerindet, kezetfogtak vele, jól megnézték az arcát, a régi-e s megnyugodtak, mert épségben látták viszont. A kapgán merev arca megenyhült egy kissé, szeme vidáman csillogott. Ha arra
140
gondolt, hogy a szántókat mind legelőkké kellene változtatni, a kunyhókat fölforgatni, a jobadzsikat lóra kényszeríteni s elvegyíteni a báturok tömegében, Szántót nem számította a megvetett falvak közé. Ezt az egyet meg kell hagyni mutatóba. Elkérdezgette régi társait, hogy vannak, hát a gyermekek, él-e még az öregapa, öreganya, beteg-e még a szegény vén Darabujjú, pöröl-e még minden reggel szinte imádság gyanánt az öreg Taknyos néne... A férfiak odakiáltották a feleségüket, mutassák meg magukat a kapgánnak, fölmutatták a kicsinyeket, nézze, milyen erősek, nagyok s okosak. Magtalan még most is kesergett, hogy hiába urus, javos, táltus, a feleségének csak nincsen gyermeke. Csettegő, - akit azért neveztek így, mert sűrűn csettegetett a nyelvével, mintha örökké jó falatokat ízlelne - eldicsekedett, hogy csodálatos lova van, szinte nem is ló s csettintett rá egyet. Fanyelvű sietősen dadogta, hogy a feleségének há-há-három lánya született a télen s a többiek harsányan nevettek rajta. Aprószemű kötekedve kiáltotta: - Azért, mert há-há-háromszor mondasz ki mindönt! Zsivaj, kiabálás, nevetgélés gyűrűzte körül Tar Szerindet, mint sziklát a hullámverés. Mikor továbbléptettek, a falunagy megfogta Tar Szerind kengyelét, úgy kísérte a falu végéig. Istenáldjont kiáltottak, jó egészséget kívántak, a nők csengő hangon kérték, ne feledkezzék meg róluk ezután sem. Úgy fürdött a kapgán a lelkes, vidám hangokban, mint gyermekkorában a gyöngyöző, fecsegő folyóvízben. * Picur föltaláltatta a borsos-kásás húst, Karaman maga töltötte kupába a bort. Országszerte tudták, hogy a kapgán roppantul kedveli a borsos asiklu ve kids-et, így aztán, ha tartományában utazott, mindenütt ezzel vendégelték. Csömörig kínálgatták mézben főtt körtével, meggyel, erdei szederrel, áfonyával, meg mézes csemegével is. Valahány házba betért, a szállás úrnője gondolt egy nagyot és szokatlant: asiklu ve kids-et és mézes gyümölcsöt ad a kapgánnak. Mind ilyen szokatlan és nagy gondolatra jutottak. Egy-egy háznál öt napig sem adtak mást. Hát Karamannái is tálrakerült a kedves eledel s a csodálatos gyümölcs. Az akszin végig ott állt az ura mögött, kendőt terített Karaman vállára s hosszú fakanállal szedett egy-két falatot a tálból. Keveset beszélt, de ha Tar Szerind kérdezett tőle valamit, boldogan eresztette pergésnek a nyelvét. Különösen a rabszolgákra panaszkodott. Nagyon nehéz manapság jó rabszolgát kapni, drága meg kevés is. Még férfit hagyján, elvégre a csehek visznek a trencsini, meg sztrigáni vásárba teutont, lengyelt, hála Istennek, de a javát már ott megveszik, idefelé csak a hitványa kerül. Sovány, vén, fogatlan teutonok, olyanok, akiket könnyűszerrel fogdosnak össze Északon. S mind keresztények. Csak hányják a keresztet, jajgatnak, siránkoznak, sóhajtoznak, örökkön a haimátot emlegetik, belepusztulnak a haimvébe. A szolgálók meg halálra keserítik az akszint. Oly mocskosak, hogy fölfordul az ember gyomra, lusták, egész nap hevernének, mint a disznók. Míg a férfiak alig néznek ételre, ezek fölfalnak mindent s még lopnak is. Hazug minden porcikájuk. Csak veréssel, rúgással, szidalommal lehet valamire menni velük. A legjobbak mégis a besenyők, meg a szolgasággal büntetett jobadzsik. - Mikor hajtják megint a rabokat százával, mint régön, apánk korában? - kérdezte. - Ti bülcs férjfiak vagytok, mért nem szedtök rabokat? - Mennél többet szedünk, annál több leszen az újhitű, - figyelmeztette Tar Szerind. - Tudod, az még nem es olyan igön nagy gond, - mondta szelíd mosollyal Karaman s megtörölte zsíros ujjait a vállán csüngő kendőben. Kupáját az öccsééhez ütötte, hosszút ivott.
141
Tar Szerind csodálkozva pillantott rá. Gyanakodása nyomban föllobbant. De a nő jelenlétében nem szólt, majd amikor ketten lesznek. Evés után a kapgán a sátrába vonult s nehéz fejét letette a medvebőrre. Oragir lépett be hozzá. Lustán heverve ágyán, meghagyta neki, hogy a következő kettednapra hivassa somügyi nyári szállására Pókafia Gedetet, Bohnyát, Katunát, Temirt. Karamannak szól, hivassa ő a fiait ugyancsak oda. Innen három nap múlva mennek Somügyre, azután le Borcshoz. A végét már dünnyögve mondta, s elaludt, mint a kő.
142
7. Éjszaka bor mellett, asszony nélkül, ketten ültek Karaman sátorában. Kint nehéz felhők hömpölyögtek az égen, a Hold el-eltünve suhant közöttük. Szil kán dühösen fújt, rázta a buja bodzabokrokat, zúgatta a rezgőnyárfák és szilfák vadul ágaskodó-görnyedező koronáit, belegázolt a nádasba s elnémította a máskor olyan szorgalmasan ungató békákat. Olykor kövér esőcseppek kopogtak a sátor nemezén. Karaman behúzta a koszorúfa fedőjét, amennyire csak lehetett, hogy a nyíláson minduntalan becsapódó szél szemükbe ne verje a füstöt. A szálláson csak az őrök virrasztottak, meg a falubeli testvéreknek felelgető kutyák. Tar Szerind türkre fordította a szót. Minden gyanakvása a szemébe ült ki, hidegen vizsgálta a szélesarcú, keskenyszemű, gyermekes ajkú férfit s hogy észre ne vegye, Tar Szerind lebocsátotta szempillája függönyét. Arcvonásai meg sem moccantak. - Azt mondtad, öcsém, nem olyan nagy gond, hogy szaporodnak az újhitűek. Jól értettem-e? vágott nyomban a dolog velejébe. Karaman elmosolyodott. Ártatlan kék tekintetét öccsére vetette. De látszott rajta, hogy a kapgán a szőr közé nyúlt és elevenre tapintott. - Szavaimat jól megjegyezted, öcsém, - mondta lassan, szinte suttogva s piros nyelvével megnyalintotta egy kissé az ajkát. - Nagyobb szükségünk van rabszolgákra, mintsem azt nézzük, újhitűek-e, vagy sem. - Ha így szaporodnak a szántók, mint itt, csakugyan sok szolga kell. - Odaát, túl a Balatonon, nem érzik annyira, mint itt. Odaát vannak szlovének. - Öregesen magyarázott, hiába tisztelte öccsében a kapgánt, hangja, viselkedése elárulta, hogy fiatalabbal beszél. Ujjaival lassan forgatta az alacsony asztalkán álló kupát, mintha hol erről, hol arról az oldaláról olvasná a szavakat. - Ott, meg néhol másutt is, régóta szántogatnak-vetnek, még szőlőt is művelnek. Mióta apáink beszorítottak bennünket ide, a legelő egyre fogy. Magad is tudod, öcsém, hogy egymást marjuk a legelőért. Maholnap világgá futnak a nyájaink, vagy leöldössük őket s addig esszük, amíg tart benne. Tar Szerind észrevette, hogy bátyja nem arról szól, amit ő kérdezett. Valóban olyan minden hájjal megkent, fúrtfejű ravasz ez, vagy csak buta, mint egy kisgyermek? - Az újhitűekről szólottam, - terelte vissza az első nyomra. - Azt mondtad, nem is olyan nagy baj. - Hát, valljuk meg, nem is olyan nagy baj, mint amilyennek te véled, - hagyta rá egy kissé kelletlenül. - Mert hiszen előbb-utóbb meg kell értenünk, hogy vagy a kreszt, vagy... - Mért hallgattál el? - Okosan kell vizsgálni az élet dolgait, öcsém, - kezdte ismét halk, magyarázó hangon. Nyugatra hiába tekintünk, ott mindenütt kresztyének vannak. Míg meg nem ismertek, féltek tőlünk, elbánhattunk velük. De Ottóba beletört a kardunk. Most már rajtuk a sor. Nem adok tíz esztendőt, hegyibénk jönnek s kitapossák a belünket. Hát ezt nem szabad elfelejteni. A kapgán érezte, hogy vére forró olajként dagadoz s elönti agyát. Szemét behunyta, arcát megmerevítette, a tálba nyúlt s szokása szerint egy darab mézes csemegét dugott a szájába. Míg rágcsálta, nyugalma is visszatért.
143
- Hát azt akarod mondani, hogy legyünk újhitűek, tagadjuk meg őseink istenét, Tengrit, törjük össze bálványainkat, forgassuk ki egész valónkat s akkor majd nem jön ránk a teuton kaiszár? - Lehet, hogy akkor is hegyibénk jön, de ereje kisebb lesz, ha nem mondhatja, hogy pogányul kell bánnia velünk. Mert az ő istene nemcsak neki segít, hanem nekünk is. Vagy egyikünknek sem, csak nézi. Lehet, hogy nem is nézi, hanem megveri őt, mert noha újhitűek lettünk, mégis pogányul kíván bánni velünk. Tar Szerindnek kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, hogy túlságosan kemény ne legyen a hangja. - Én más oldalról nézem a dolgot. Ha Tengri látja, hogy elhagytuk őt, s nem tápláljuk fejedelemisteneinket sem véres áldozat gőzével, húsos áldozat illatával, megsegíti ellenünk az újhitű kaiszárt, elhagy bennünket s megver... És akkor sem az újhitűek Istene, sem atyáink Istene, sem Jessze úr, sem Temir kán nem segít rajtunk. - Emlékezzél Eribülcsü apára, - suttogta szomorú mosollyal Karaman. - Emlékszem, nagyon is emlékszem! - recsegte keményen Tar Szerind s bosszúsan érezte, mint pirul, tüzesedik ki az arca. Hűsítőül ivott egy kortyot s nyugodtabban folytatta: - Megverte őt is Tengri, mert vízbe állott, hogy hátba ne támadják a rúmiak. - Úgy tudom, te is vízbe állottal, fejedre vizet öntöttek, vagy rosszul tudnám? - Egy pillanatig sem hittem az újhitű istenekben! - S Eribülcsü hitt? - Lehet, hogy hitt, nem láttam a májába. - Nem hitt, öcsém. Mint ahogy én sem hiszek. Eribülcsüt nem hagyta el Tengri. Örökké él s bálványa gőzölgő áldozatot fogad kegyesen a világ végezetéig. S eljön ha alázattal idézzük őt. Eribülcsü nem azért veszett el. Hanem mert szekértáborát gyáva, fondorkodó eszikülökre bízta. Mind a ketten érezték, hogy reggelig sem vergődnek egyetértésre. Hallgattak hát egy darabig, összeütötték kupájukat, ittak. A szél egyre vadabbúl zúgott, rángatta a sátor feszítőköteleit. A nemezfalakon zuhogva dobolt az eső. Tar Szerind visszatért oda, ahonnét elindult. - Jó, bízzuk Tengrire s fejedelemisteneinkre, hogy büntessék a bűnöst, segitsék a kedvest s az igazat. Ne szóljunk most erről. Mogyeri vagy te is, az vagyok én is, de még egytest-vér is vagyunk, noha a te anyád rab volt s az enyém fejedelmi vér. - Meghökkent, mert akaratlanul olyat mondott, ami bánthatta Karamant. Oldalvást rápillantott s keze önkéntelenül az övén függő torokszúró kés markolatához szökött. De Karaman szelíd, gyermekes mosollyal nézett rá s várta, mit kíván mondani, hogy elméje mérlegére vesse. - Jól van, - folytatta nyugodtabban. - Én így gondolom: hadd jöjjön kemény, igazságos, bölcs kagán, jöjjön hadban jártas, jó vérből való gyila, jöjjenek a Világ Oszlopai. A bölcs kagán hitegesse a teutont, hogy újhitre térünk. Kössön szövetséget is akár. Míg a békesség tart, erősödjünk, készüljünk. Növekedjenek a gyermekek, szüljenek a nők. Gyűjtsünk sereget, nagyobbat, jobbat, mint milyen Eribülcsüé volt. De idehaza tapossunk el minden újhitűt, mert ők a kaiszár titkos kémei s fejünkre akarják lazítani a szolgákat, hogy elbánhassanak velünk. Így vélekedem én. Várakozón, hevülten nézett Karamanra. Meg sem rebbent a pillája. A szívébe, a májába akart látni.
144
- Hallottam s megértettem, - felelt nyugodtan a bátyja s kék szeme hosszan, tisztán tapadt öccse sötétbarna, élesen tűző szemére. - S csak azt mondom most is: nem olyan nagy veszedelem az új hit, mint amilyennek te s mások sokan vélik. Gondolkoztam én ezen eleget. Közelebb ült egy kissé Szerindhez s alig hallható hangon suttogta: - Tengri a valamennyi Isten s fejedelemisten ereje hanyatlik. Jessze úr s a többi újhitű isten ereje nő. Térjünk az ő hitükre s ügyeljünk, idegenek ne furakodjanak közénk. Akkor gyarapodunk, szaporodunk. - Elsőkből lesznek utolsók s utolsókból elsők! - kiáltotta keserű diadallal a kapgán. - Az ám, de odaát is, kaiszár birodalmában! Teuton kaiszár pokolra vettetik s minden nép, amelyet igájában tart, föltámad és uralkodik! Arca olyan diadalmasan ragyogott, mint egy óriási, ártatlan gyermeké, mikor apja először adja kezébe a kardját s most büszkén lépeget, villogtatja-suhogtatja, hadd lássák mindenek, milyen győzhetetlen hős. - Tűrnéd, hogy a kagán, teszem Gyeücse úr, elnémítsa a kámokat? - fortyant föl a kapgán. - Te tudod, öcsém, milyen hazugok a kámok. Ócsárolják egymást, irígykednek, legfőbb dolguk a harácsolás. Tengri egyre ritkábban szól a nyelvükkel. - Tűrnéd, hogy újhitű papi fejedelmek járjanak szerte a magyeri földön, nagy kőházakat építsenek, mint Konstantinopoliszban, Itáliában, teuton földön, oltárt állítsanak, füstöljenek a kereszt hamis bálványa előtt, Miriam előtt... - Legyenek magyeriak, akkor füstölhetnek. - S megdöntsék Tengrit? - Ha Tengrit meg lehet dönteni, döntsék is meg. Az olyan isten, akit megdönthetünk, nem isten. De későre jár, - tette hozzá, mosolyogva. - S te fáradt vagy. Magam is kívánkozom jó medvebőrömre. Hanem ugyancsak tombol Szil kán, - csóválta a fejét, a szél dörömbölő zúgását hallgatta. - Újhold van, most újig ilyen időjárás lesz. A vetésnek használ. Tar Szerind szeretett volna még néhány ellenvetéssel élni, mert Karaman csöndes, nyugodt, ártatlan szavai fölforgatták a lelkét. De beletörődött, hogy mára elég s majd ad az Isten holnapra tisztább elmét, világosabb gondolatokat. Mint már annyiszor, belátta, hogy Karamannal nem tud vitába szállni. Ez a kékszemű, csöndes szavú, nyugodt óriás gyermek mosolyogva, játszva állította élére az érveket s törte össze az övéit. De mint annyiszor, most is csak annál keményebben s elszántabban érezte a maga igazát. Nem, nem, - mondogatta magában hang nélkül, mikor ott állt kupával a kezében, hogy megigyák Temirkán áldását - nem, nem, nincs más reménység, csak őseink istene: Tengri, nincs más szószóló érettünk, szegény, nyomorúságos fiacskáiért, csak Temir kán, nincs mástól áldás, termékenység, csak Küldis akszintól, nincsenek más védelmezőink Kajár seregének hatalma ellen, csak eleink lelke s bálványisteneink irgalma. Ha őket elvetjük latinok, rúmaiak, teutonok, vallonok, frankok, kőházban lakó rothadt idegenek kedvéért, csak hogy magukhoz hasonlónak lássanak bennünket, átok és pusztulás, Tengri verése rajtunk. - Hogy is mondhatod, - kérdezte megemelve kupáját s fenékig ürítve, - hogy Tengri hatalma hanyatlik s amaz újhitűeké nő? Tengri örök, Tengri a legnagyobb, Tengri a végtelen türk Ég, Tengri volt es lesz...
145
- Ugyanazt a Tengrit nevezik ők Deusnak, vagy Gottnak, - mosolygott Karaman s óvatosan letette az aranykupát az asztalkára. Csakugyan nem tudok vitázni vele, - gondolta bosszúsan Tar Szerind s könnyedén dobta a szőnyegre üres kupáját. * Éjjel alig aludt valamit. Feje alá kanyarítva karját a könnyű ívben hajló fényes szarufák boltozatát, a kéken, vékonyan kanyargó füstszalagot nézte s hallgatta a meg-megújuló rohamokban száguldó szél zúgását. A cifra koporsóban magával hozott kisisten egykedvűen bámult rá bársonnyal rakott fészkéből, orcája vajtól fénylett, szilkéjét makacsul szorongatta, mintha el akarná tőle venni valaki. A kapgán a megszokott sátorban, a puha medvebőrön, amelynek otthonos szagát s tapintását olyan jól ismerte, a száguldozó, zúgó, brummogó szelet, a fák suhogását s a kutyák hol közeledő, hol távolodó ugatását hallgatta s lassanként mintha nem is a földi világon élt volna. Látta a kerék módjára elterülő kerek földet, a mérhetetlen magasságú Eget s lent a mélységes Alvilágot. Látta aranyházában, ezüstházában Tengri Atyát, amint letekint a világra s figyeli, vajjon népe méltó-e hozzá. Látta a Halottak Penészes Szigetét, ahol sápadt árnyak lebegnek a sötét folyam partján s zöld jég és fehér hó dereng el a messzeségbe. S egyszercsak látta Ügyek apa bálványát is, fejét meghajtva mosolygott, illatozó áldozati füst, áldozati illat szállott felé, jóságos hangja duruzsolva szólt: - Áldozatotok füstjét, áldozatotok gőzét kegyesen fogadom, fiacskáim... Szemét kinyitotta, megfordult. Milyen siralmas, üres szószátyárkodás Karaman minden okoskodása! Okosabb akar lenni. Hogy megmutassa: hiába kapgán, nagy dolgokban csak az ő elméje győz. Hajnalban tiszta fejjel, vidáman ébredt. Csodálkozott, hogy az este annyira megzavartatta magát Karamannal. Hiszen ismerte, tudhatta, hogy bátyja már ifjú korában megbocsátó mosollyal hallgatta a kám magyarázatait, bölcs öregemberek s vénasszonyok csodálatos, igaz történeteit az Isten, a bálványok s a gonosz lelkek cselekedeteiről. Hitte ugyan, de nem látott bennük semmi csodálatosat. Ha azt hallotta volna, hogy Tengri nincs, lelkek nincsenek, csodálatos események nem történnek, azon is mosolygott volna. Hát vajjon nem mindegy-e ilyenképpen Karamannak, hogy igazhitű-e az ember, vagy újhitű? Ha az újhitűek istenei erősebbek, legyünk újhitűek. Ha az igazhitűeké, maradjunk igazhitűek. De éppen ezért mégsem volt szabad mellőznie Karamant. Egyben számíthatott rá halálig: az idegenekkel nem alkuszik. De ha Gyeücse úr valóban hatalomra akarja emelni az újhitűeket, teheti-e idegenek nélkül? Teuton földről, vagy Itáliából kell papi fejedelmeket hívnia! Imádkozott, tapsolt. Egy, az ajtónál ácsorgó nagyhajú, sovány rabszolga, aki egész éjjel a sátor falához bújva tűrte a szelet, meg az esőt, nyomban belépett. A kapgán a fürdőházba ment s a szolga segítségével jól megmosdott. Ezután Oragirt hivatta. Az őrnagy egy kupa meleg bivalytejet hozott s míg Tar Szerind jóízűen ivott, elmondta, hogy Szántó népe meg akarja tisztelni s néhány silány, szegényes ajándékot kíván átnyújtani neki. - Ronda gyalognép, - dohogott az ajtóban Oragir s bosszúsan pödörgette bajuszát. - Jobadzsi. El akarja engedtetni az obrokot. Ivölt, tombol, hízelködik, ha lát s nyomban kíván valamit. Majd meggyúrnám én üket s lönne vidrabűr, de még hölgybűr es elegendő. Szerind odavetette, hogy jöjjön hát a falunagy, a tizenegyedet pedig elengedi. Karaman is megjelent, mélyen meghajolt öccse előtt s éjszakai nyugalma iránt érdeklődött. Kék szeme ártatlanul mosolygott, mint a virág.
146
A falunagy méltósággal, szinte komoran lépett be. Óvatosan átlépett a küszöbön, mélyen meghajolt, egészségére kívánta a sátor urának az éjszakai nyugodalmat s utat engedett három férfiúnak, akik roskadozó karjukon vászonba takart ajándékot cipeltek. - Ülj, folnagy, - szólt a kapgán, hogy megtisztelje vendégét. Az ősz hajfonatú férfiú lassan letelepedett, maga alá kanyarította lábát s mintha rovásról olvasta volna, zökkenés nélkül elmondta, hogy Szántah népe küldi. És hát rázendített a panaszkodásra: emberemlékezet óta nem vadásztak olyan keveset, mint ezen a télen. Kajár szúnyoggá, léggyé változtatta a vadat, azért van most annyi. Némi hitvány nyestbőrt, rókabundát, koszos farkasbőrt sikerült csak szerezni, mást semmit. Vidrának nyomát sem látták, a »kapján« talán meg tudná mondani, hová lesznek néha a vidrák? S mindennek az a vége, hogy engedtessék el nekik az »obrok«, - így mondták ők is a tót falvak nyelvén - hiszen tudhatja a »kapján«, hogy szívesen adnák, ha volna... - Megadátok bőrbül a tizedöt Karamannak? - kérdezte Tar Szerind. Hevesen bólogattak. - Jonkább lenyúzzuk magunk bűrit, de Karamannak megadjuk az adót! - kiáltotta méltatlankodó hangon a folnagy. - Jól vagyon. A kálizok már úgyes öszveszödék, hiszön ide s tova nyár leszen. De esztendőre meglegyön ám az obrok. Boldogan ígérték, meglesz, még több is lesz, ajándékot is küldenek. Ukkon tartsa jó erőbenegészségben a jóságos zúzájú »kapjánt«, ő kegyes urukat. Tudták, nem feledkezik meg régi népéről, kedves falujáról. Adjon neki Ukkon húsz fiút, száz unokát. Ezután a folnagy elvette társaitól az ajándékot. Még a nyála is majd elcsöppent, amikor kibontotta a gyolcstakaróból. Gyönyörű állatokkal, virágokkal ékesített ivótülök, csodálatosan faragott korbácsnyél, kecses szarvakkal díszített sótartó s daru lábszárcsontjából készült kettős síp volt a gyolcstakaróban. - Emléközzél ránk - dünnyögte a folnagy, egyenként megforgatva s átadva az ajándékot. Hitvány emlék, nagyságus kapjánunk. Fogadd jorgalmas szűvvel, szerető májval. Tar Szerindnek tömegével volt már ivótülke, korbácsnyele, sótartója, még sípja is. Válogathatott nemcsak fából, de aranyból készült készségekben. Mégis nagy figyelemmel nézegette az ajándékot, szeretettel forgatta, meghatottan nézett a barnaarcú, szelíd tekintetű férfiakra, gyermekkora tanúira. Ilyen szépet, ilyen kedveset senkisem készíthetett, mint ők. Félrebillent arccal hosszan pihentette szemét a faragáson: lám, ez itt az Élet Fája, csigavonalban tekeredik végig a korbácsnyélen, ezek a szívalakú levelek az ember szaporító szervét jelentik, ezek a madarak a szerelem daloló madarai, s ez itt a csodaszarvas. A sótartó egyik oldalán vágtató ló, a másikon csillagalakú virág s kacsos levelek, meg ugyancsak egy madár. Az a ló bizonyosan áldozati paripa, azon vágtat a táltos a hetedig Égbe, íme, ott pedig csillagalakú virág nő s a szerelem madara énekel. - Köszönöm, - dörmögte egy kissé érdes hangon, hogy meghatottságát leplezze. Még elkérdezgette őket, mikor úsztatták errefelé a juhokat, nem verekedtek-e össze a csobánokkal, hát a lányaikat rabolgatják-e a báturok s ők nevetgélve feleltek. Verekedésben nincsen hiány, ha más nem, Szakcs emberei dúlják őket, a lányokat meg, ördög vinné őket, nem igen kell rabolni, megvesznek a lovasnépért.
147
Amikor a folnagy s társai vígan elköszöntek, Karaman gyermekes mosollyal korholta az öccsét: - Röttögnek tűled s szüved lágy, akár a vaj. Tanálcsu, a táltos lépett be. Kicsiny kaszvány, kehes fekete férfiú, cingár, mint egy kamasz és piszkos, mint a disznó. Rongyos, szőrehullott farkasbőr a hátán, piszoktól fekete bőring, bőrgatya rozoga tagjain, lábán szakadt, sáros bocskor, fején semmi, csak kétágba font fekete, sűrű haj. De ez olyan, mintha alacsony, keskeny homlokára húzott süveget viselt volna. Orra lapos, apró fekete szeme kancsal, borostás szakállal tél-túl benőtt fekete képe töpörödött s akkora, mint egy gyermeké. Oldalvást s egyszersmind alulról fölfelé tekintett a kapgánra. - Tanálcsu apa, te csak a régi vagy, - mondta a kapgán. - Nem változol. - Én nem, - dünnyögte a táltos, erősen megnyomta az én-t. Leült, maga alá szedte cingár lábszárát s egy toportyán hamisságával sunyított oldalvást. - Hát kik változtak, he? - Haragszik a jobadzsikra, - mosolygott ártatlanul Karaman. - Bezzeg ők változnak ám! - dohogott rekedten a táltos kozárul. - Még fiatal ücs koromban úgy hordták az áldozati lovat, tinót, juhot, hogy alig győztem. De most? Már kokast is alig akarnak adni. Csak jajgatnak, panaszkodnak, hogy szegények, nincs, nem adhatnak. - S látod-e, Tanálcsu, még az obrokot is elengedi nekik a kapgán, - uszította Karaman szelíden. - Úgy is kell! Engedd csak! Lázadjanak nyakadra, pusztítsanak ki e világból, jobb is! dühösködött Tanálcsu, mint egy koszos farkas. - Hadd lássák, hogy hitvány férfiú uralkodik rajtuk! - No-no, - horkant föl Tar Szerind. - De várj csak, - folytatta zavartalanul a táltos, - majd élére állok én akkor ennek a fenekedő népnek s belétek vágom a késemet, jó torokszúró késemet, belétek is, meg a többiekbe is. Mert ti ugyan tűritek, hogy Tanálcsu, az országszerte híres-neves táltos, üres kézzel lépjen a bálványisten elé, vagy csak sovány tíkot áldozzon ló helyett. S már meg sem lehetett állítani veszekedett dühében. Féloldalvást kancsított hol a kapgánra, hol Karamanra, hol Oragirra, rossz fekete foga kivicsorgott, vékony csapott vállát megmegrándította, szőrös kis öklét fölemelte. - Mért tűröd, kapgán, hogy hazug, ostoba, csaló táltosok rontsák a népet? Mért nem kötteted már föl Dzsidet, azt a pohos, telhetetlen pókot, Tengördit, azt a hazug bolondot? Hát ilyenek szólhatnak Tengri nevében? Ilyenek tettetik a révültséget, ilyenek tombolnak a nép előtt? Százával szedhetik a lovat, tinót, juhot, hízhatnak, gyarapodhatnak ez országban, én meg alig csikarhatok ki egy-egy sovány tíkfiat? Ki hát az igaz táltos, ha nem én? - Csak nem tudsz megbékélni Dzsiddel, Tengördivel, apa, - feddette Tar Szerind. - Mire jutunk, ha ti így fenekedtek egymásra? Tanálcsu alulról pislantott rá. Sötét, lasponyaszerű arca eltorzult. Látszott a szeméből, hogy mit gondol: »Ugy-e, hát te is ellenségem vagy? Te is azokhoz a csalókhoz húzol?!« - Fenekedünk, mondod kapgán, fenekedünk? - rikácsolta. - Én Tengri s a nép nevében szólok. Azok meg, Dzsid, Tengördi, Apsa, Tongúz, Tátun, meg a többi, hazudik! Ismerem őket jól. Nem Tengrihez rimánkodnak ők, csak a hasuk korog.
148
Tar Szerind bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Mi leli ezeket, hogy egymás torkának esnének? Mindig versengtek, gyűlölködtek. Aki gazdagabb bálvány körül szolgált, sok ajándékot kapott, könyökig vájkált posztóban, bőrben, gabonában, borban, húsban, fölébresztette a szegényebbek irígységét. De eddig nem nevezték egymást hazug csalónak, szemfényvesztőnek, tudatlannak. Régente még dicsérték is egymás tudományát. Ha valamelyik nem tudott meggyógyítani egy beteget, más, nevesebb, nagyobb hatalmú táltost ajánlott. Most meg úgy gyűlölködnek, hogy utálat nézni. Tanálcsu azonban nem sokat hederített a kapgán összevont szemöldökére, sötét ábrázatára, hanem vakon, süketen fújta a magáét. Tajtékzó szájjal kiabálta, hogy Tengördi lop. Meglopja a bálványt. Ha mi pénzát a kisisten fészkébe dugnak a szerencsés hívek, hogy szorultság idején legyen honnét kölcsönözniük, Tengördi elcseni, saját medvebőre alá dugja. De nemcsak a bálványt lopja meg, hanem éjnek évadján besurran a jobadzsik, csobánok és báturok sátrába s ellopja késüket, a nők fülbevalóit, gyűrűit, a vénasszonyok fáradságosan szőtt gyolcsát, összegyűjtött tojásait. Följárja a pákászok varsáit, vejszéit, kicseni a csíkot. Az erdőn jártában kilopja a tőrbeesett madarat, megnyúzza a nyestet. Fölszedi a fenekeseket, a horogról leakasztja a halat. Tudja ő ezt mind, nem húnyja be a szemét. Nyitvatartja a fülét is, már pedig hányan szökdösnek hozzá Tobfia Ugal legelőiről, hányan könyörögnek, küldjön szálló igét arra a gyalázatos Tengördire, táltosok, kámok, urusok, javasok szégyenére, pusztítsa el híres hatalmával, rettentő erejével, hogy végre megmenekedjenek tőle. De bezzeg az ilyen Tengördi-félék gyarapodnak, híznak, tollasodnak, az pedig, aki Tengördi szavát s a nép szavát kiáltja gyermekkora óta, sanyarog, soványszik. De eljön az idő, majd megmutatja, ki s mi lakik benne. Eljön, nem is olyan sokára. Majd ránkereszkedik a teuton s elsöpör minden hazug táltost erről a földről. Akkor ő marad meg egyedül, mert rajta nem fog az idegen hatalom varázslata, fölkerekedik, a szegény jobadzsik s báturok élére áll, mérhetetlen hadat gyűjt... - Bizony, őrült ez, - gondolta a kapgán. - De őrült valamennyi. Irígység, gyűlölködés őrültje. Mit kell hát tennünk? - kérdezte, hogy véget vessen a vak fenyegetőzésnek, - Csapd el Dzsidet, köttesd föl Tengördit, fujtasd vízbe Tonguzt, vakíttasd meg Tátumot, szabadíts meg minket a tolvaj, hazug táltosoktól s bízd rám országod valamennyi kisistenét s majd én megmondom, hová kit állíts, mennyi legyen az ajándék... - Jól van, majd gondolkozom róla, - nyugtatta meg haragosan a kapgán. Tanálcsu gyanakodva kancsalított rá. Ez is ellensége. Dzsid, Tengördi s a többi csaló mellé állt. Tavaly még becsületes férfiúnak látszott, most meg már összejátszik a hazug tolvajokkal. Ha becsületes kapgán volna, meghallgatná őt, végezne a bitangoló hamis táltosokkal, ó, hogy dögölne meg ez is! - Mért tűröd? - kérdezte Tar Szerind a bátyját, amikor végre megszabadultak a gyalázkodó, vádaskodó, sötét tekintetű kis vakarcs embertől. Karaman gyermekesen mosolygott. Szelíd kék szeme megbocsátón tekintett a lézengő járású vézna emberke után. - Ilyen volt mindég. - Tavaly még nem rikoltozott ennyire.
149
- Hát, bizonyosan vénül. Hull a foga. Érzi ereje fogytát. De nem bántom, szájával oly gyönyörűen szól a fejedelemisten s idézésére oly hamar jön... Csodálatos a hatalma, csodálatos! Ha dobol s tombol, szinte lába sem érinti a földet s ha megszólal... ó, hatalmas táltos ő! Igen, hatalmas táltos, rettenhetetlen a gonosz lelkekkel való szembeszállásban, szava siránkozva zeng, mint a panaszos darué, ha a dobot verve s karját kitárva tombol, olyan, mintha nyomban elrepülne. De csak akkor volna szabad szólania, ha részeg. Mert akkor nem ő szól, hanem az Isten. Mi lesz belőle ha az emberek észreveszik, hogy békesség helyett gyűlölködésre uszítja őket? Ha nem az Isten szavát hallják a szájából, hanem az irígy Gonoszét? Agyonverik s bizony kár lesz érte.
150
8. Tar Szerind késő este sátrában ült s türelmetlenül várakozott, hogy egy csinos, szőke, húsos jobadzsi-leány levetkőzzék s medvebőrére feküdjék, amikor a távolban fölrivallott a tülök. »Lóra«! - ezt rikoltozta háromszor, majd újra háromszor: »Lóra! Lóra! Lóra!« A kapgán fölpattant a szőnyegről s intett. A lány riadtan bújt vissza szoknyájába s egyetlen ugrással kint termett a sátorból. Oragir lépett be. - Most meggyúrjuk őket! - kiáltotta ragyogó ábrázattal. - Kiket, te? - Szakcsékat! Nevetve magyarázta, hogy a szomszéd derekas sereggel betört a gyepűn, néhány őrt levágott, a többi visszafelé özönlik. A csobánok iparkodnak elkotródni útjából. Fitos meg Karai már hírt kaptak a támadásról, összeszedték báturjaikat, de kevesen vannak, lassan hátrálnak Szántah felé. Egy legényt befuttattak Karaman szállására. Most szedelőzködik a nép, hogy Szakcs ellen vonuljon. Karaman már talpon van, megfúvatta a tülköt. - Most meggyúrjuk őket! - lelkendezett Oragir, kivonta kardját s rátámaszkodva erősen meghajlította. A kapgán bőszülten akasztotta le kardját a sátor rácsfaláról. Ha nagyon haragudott, nem tudott szólni. Hitvány, nyomorult csetepaté az egész, inkább csak arravaló, hogy az ő kapgáni tekintélyét megcsúfolja, békéjét háborgassa. Az ilyen ostoba, elvakult embert, amilyen Szakcs, legszívesebben szégyenfához köttette s félholtra korbácsoltatta volna, mint egy nyomorult rabszolgát. Boka már útrakészen tartotta a lovát. Kilépett az ajtón s helyből fölugrott rá, anélkül, hogy a kengyelbe lépett volna. A sötét, holdvilágtalan éjszakában állati rikoltozás, jajgatás, vad tülökszó, lónyerítés kavargott. A szállás kutyái versenyt ugattak a falubeliekkel. A távolban szarvasmarhák bőgtek. Karaman zömök kis lován előbukkant a sötétből. - Itt vagy, Szörind? - kérdezte szelíden. - Itt, - rikkantott a kapgán. - Lásd, az a disznó megtörte a békességet. - Utánam! Megsarkantyúzta lovát s a homokos domboldalon vadul vágtatott lefelé, nem törődve azzal, hogy lova elbotolhat s keresztül vetheti a fején. Mérhetetlen haragjában nem látott, nem hallott most, csak rohant. A ló nyakára hajolva s térdével keményen szorítva az állat ziháló bordáit, baljában a kantárt fogva, jobbjában a fokost, repült, repült a puha talajon, a hűvös éjszakai szélben. Csak az dobolt a fejében, hogy eltapossa a hitványát, bélét ontja, ebek harmincadjára veti, maga kezével hasítja ketté konok fejét, világ csúfjára bánik el vele. Nem törődött azzal sem, hogy Karaman, Oragir, Boka s a többiek nyomában vannak-e. Végez ő azzal a szégyentelen kurafival maga is.
151
De a többiek a nyomában voltak, sőt a falu szélén jobbról is, balról is hozzáverődött egy tisztességes csapat. A lovak dobogása, a rikoltozó hajrázás megnőtt. A kapgán csak arra figyelt, honnét hallja a tülökrikoltást, hol az ellenfél. Jól ismerte a vidéket. Behunyt szemmel is eltalált volna bárhová. Ügyesen elkerülte a tocsogós, semlyénes rétet, fölkaptatott a homokosabb hátakra, átszöktetett egy kacskaringós éren, kikerült néhány boglyas fűzfát, átvágott a szélesen elterülő falu alatt az erdő felé. Most már csontja velejében érezte, hogy közeledik a vérontás színhelyéhez. Kopófüle meghallotta az ellenfél tülkeinek alig különböző hangját, lovainak horkolását, embereinek rekedt kiáltásait. Tar Szerind rettenetes káromkodással, fogát összeszorítva, nyergében fölemelkedve zúdult a szemközt áramló fekete emberfalkába. Lova harapott, forgott, fokosa anélkül emelkedett és sújtott, hogy gondolt volna rá. Vad kavarodás, dobogás, nyerítezés, ordítozás támadt köröskörül. A tomboló hajcihőben csoda, hogy nem a saját embereit vágta mindegyik. Az óriás Karaman úgy törtetett a sűrűbe, mint gyermek a bürökbozótba. Nagyokat bődült, valahányszor odasujtott. Boka vidám dühvel rikkantott: »Ett vagyok, mellém!« Kusáj megállás nélkül káromkodott, Oragir üvöltött: »Hadd gyúrjalak, gyisznó!« S össze-vissza kiáltoztak, szitkozódtak, rikoltoztak s hajráztak Karaman, meg Szakcs emberei. A forgatag lassanként egyre kijebb nyomult Karaman területéről, de erősen hullott a harmat, hajnalra járt az idő, amikor a gyepűt elérték. Szürkén virradt. Szakcs emberei szétugrasztva nyargaltak a derengő világosságban. Amikor Küldis akszin haja szétterült a dombokon, a kapgán lovasaival mélyen bentjárt a szomszédos legelőn. Karaman hozzáügetett s ingeujjával törölgetve izzadt homlokát, kérte, menjenek most már vissza. De Tar Szerind úgy elvakult a dühtől, hogy nem is látta. Odaköpött egy goromba szót s megrántva lova kantárát, nekivágtatott a messzeségnek. Karaman, Fitos, Karai a nyomába ugratott. Oragir jobbról, Karaman őrnagya balról követte a csapattal. Látszott, hogy a kapgán mindenáron vért akar látni, Szakcs vérét. S mert nem volt a verekedők között, utána akar menni a fészkébe, ki akarja húzni a hajánál fogva, meg akarja vonszolni a földön, ki akarja taposni belőle az életet. Mert dühében végképp elvesztette már az eszét, arca a piros hajnalban lángolt, gyöngyös hajfonatai megbomlottak, inge meghasadt a vállán, fokosnyele eltört. Lováról darabokban szakadt a tajték. Addig vágtatott sáson, mezőn, réten, homokon, bozóton át, amíg végre fölbukkant előtte Szakcs szállása. Betört a sátrak közé, szétrugta a rárohanó kutyákat, s megállt az úri sátor előtt. A lobogós kopját egyetlen rántással kitépte a földből s nyergére fektetve kettétörte. Borzalmasat ordított. - Heeej! A sátorajtón kilépett Szakcs. Alacsony, zömök, szélesvállú, sötétarcú, őszhajú férfiú. Szétvetette zömök lábát, karját összefonta, sűrű szürke szemöldöke alól komor pillantást villantott a lovasra, majd körültekintett s meglátta a többit is, amint széles körben vágtattak a szállás felé. - Ki az? - kérdezte mélyről görgő hangon. - Én vagyok! - üvöltötte a kapgán s egy pillanat alatt leszökött a lóról, odalépett a sátorajtóban álló férfiúhoz s megragadta mellén az inget.
152
Szakcs elsápadt. Megtántorodott a rettenetes fogás súlya alatt. Késéhez kapott, de Tar Szerind gáncsot vetett neki, megsodorintotta s a súlyos férfitest nyögve zuhant el a letaposott füvön. Félelmes ordítás tört ki a torkán. A másik azonban már a mellén térdelt, fogta a torkát s jobbjában megvillant a hosszúpengéjű torokszúró kés. - Ne öld meg! - kiáltotta Karaman, visszarántotta zömök, kócos kis lovát s úgy lépett le róla, mint egy kis székről. Oragir nem avatkozott a dologba, hanem a többiekkel együtt a sátrakra támadt, döntötte, taposta, a csibeként szétfutó nőket korbáccsal verte, a férfiakat baltával, fokossal vágta, ahol érte. Ez kellett csak neki! Ez kellett csak a legényeknek! A kapgán szeme most nem volt rajtuk, szabadjára ereszthették pusztító dühüket. Csak Karaman kiáltozott rájuk, ő nem akarta ezt, fájt neki a vérengzés, inkább veszett volna juhfalkája, marhacsordája, ménese, saját sátra is akár, de ezt nem akarta. Annál inkább a fiai. Ez a két sovány, fekete, gyorsmozgású férfi könyörtelen dühvel kaszabolta az éjjel Szakcs embereit, most meg a szállás népét, embert, kutyát egyaránt. Sok volt már Szakcs rovásán, régóta forrott bennük a düh, most tajtékozva kicsapott s elöntötte agyukat. Tar Szerind a letepert emberen térdelve magasra emelte torokszúró kését. - Nyomorult! - sziszegte szinte nyögve az alatta fetrengő férfi halottsápadt, merev arcába. Békétlenséget kavartál, dögölj meg. - Legalább... legalább kiálts föl Tengrinek... - nyöszörögte fogcsikorgatva a halálraítélt. Gondolj a régi... időre... Igen, az ifjúkoruk. Együtt vadásztak, együtt raboltak lányt. Hány szép esztendőt töltöttek ezen a vidéken. A kapgán előtt most nem az őszülő, szélesvállú, merevarcú meglett férfi feküdt, hanem a pelyhedzőállú, vidám, széphangú legény, a kitűnő lovas, a hangos pajktárs, akinek erejét s mókáit annyiszor csodálta. Már százados volt, amikor Termacsut kísérte, ő meg csak olyan kopjahordozó legényke. Idősebb ugyan, de legény létére is egész harcos. Röptében lőtte le a madarat, hajítófával verte agyon a vágtató bolgárt. Egy pillanatra megállt a keze. Szakcs szorongva figyelte a kapgán arcát. Már föllobbant benne az élet reménysége, amikor a hosszúpengéjű kés megállt fölötte a levegőben. Mit tehettem volna, - gondolta villámsebesen, kevés a legelő, megszorultam... Hová vonuljak marháimmal, lovaimmal, juhaimmal? Mért ilyen keserves az élet ezen a földön? - Tengri! Tengri! - üvöltötte fájdalmas hangon Tar Szerind s arca megmerevedett, mint az öntöttvas. Kését fölmutatta az égre, majd lecsapott, pontosan oda, ahol a gégefő porcogója domborodik. Szakcs arca eltorzult, száját kitátotta. Sötét vére kibuggyant a fűre. Széles melle zihált, torka hörgött. Inai megereszkedtek. Szeme hályogos lett, mint a megfagyott víz tükre. Kinyújtott lába reszketett, ujjai görcsösen összehúzódtak. Ekkor a kapgán kihúzta kését a sebből, ismét fölmutatta, balkezével megmarkolta a haldokló haját, a tehetetlen, súlyos fejet fölemelte s kése gyors kanyarításával körülmetszette a kopasz tarkót. Erélyes rántással lehúzta fejbőrét, még egyet nyisszantott a késsel s a véres bőrt fölmutatta az égre. - Fogadd kegyesen, Tengri, - mondta hangosan.
153
Fölkelt térdeltéből, kését a lenyúzott fejbőr hajfonataiba törölte, a bőrt övére akasztotta s nyugodt lépéssel a lovához ment. Ekkorra már körégyülekezett mindenki. - Lelkedet Tengrihez fölkiáltottam, - szólott a kapgán mereven állva a lovánál s föltekintve a piros bodorfelhőktől virító hajnali égre, - fejbőrödet övemre kötöttem. Hazaviszem s a liget legnagyobb nyírfájára akasztom, ott lengeti majd a hajnali szél, ott lóbálja majd az alkonyati szél. Békétlen szíved akarta, hogy így legyen, Tengri akarta, hogy így legyen. Most égessétek el a testét. Mindnyájan megrendülve hallgatták. Azután szótlanul rőzsét gyűjtöttek, tüzet csiholtak, nagy máglyát raktak s reá fektették a halottat. Semmi szerszámát nem hagyták vele, még a gyűrűjét is levonták ujjáról. Magasan lobogott a hatalmas tűz, sisteregve sült s égett a nehéz holttest, sűrű fekete füstöt vetett a gyönyörűen pirosló égboltozatra. Küldis akszin felemelte aranypiros orcáját s mosolyogva nézte a rőtt lángokat. A férfiak komoran állták körül, nem szóltak egymáshoz. Odasereglettek Szakcs emberei is. Egyenként szállingóztak elő erdőből, bozótból, sástengerből, sátor mögül. Fokosuk nyelére támaszkodva nézték uruk vesztét. Csak a nők jajgattak a földúlt sátrak között, megbontották hajukat, kezüket tördelték, leborultak s homlokukat a földhöz veregették. Sirató szavaikból már fejledezett a szörnyű esemény megrendítő éneke. Egy hét, két hét s dalolják messze vidéken, esti tűz mellett, szájrólszájra adva s rettentve a késő utódokat is a megbűnhődött férfiú történetével. A kapgán lassan ellépkedett a tűz közeléből, félreült egy tisztáson s míg lova mohón tépdeste a buja füvet, ő komoran bámult a szétdúlt szállás szomorú romjaira. Ferdevágású barna szemét hol egy feldöntött, szarufáit mezítelenül mutogató sátorra, hol egy döglött kutyára, hol egy kiborított, aranyveretű koporsóra, hol a szétgórált szőnyegre, vánkosokra, tálakra és korsókra, hol a földön fetrengő, éles hangon jajgató nőkre, hol meg a máglya körül ácsorgó néma férfiakra vetette. Keserűség meg harag váltogatta egymást nehéz szívében. Hol a keserűség kerekedett fölül, az epe elöntötte belsejét s elfutotta száját, hol a harag a megölt férfi iránt. Ó, hát így kellett bevégeznie életét! Magyeri létére így kellett pusztulnia magyeri kéz által! Tengri tudja, mit hoz a sors mindnyájunkra s ő így veszett el, fejbőre itt függ az övén! Milyen ostoba, értelmetlen halál... De hát miért hívta ki maga ellen a dühét? - kerekedett föl benne a fojtogató harag s keze megrándult, hogy ismét kihúzza a kést és beleverje a gyalázatos, békétlen férfiú torkába. De a szorongó, sötét, merev arc rábámult s ettől keservesen sajgott a szíve. Bár ne jártam volna itt, - sóhajtotta s lassan megtörölte verejtékes homlokát. Hogyne lett volna diadalmas a visszatérésük? Hogyne sereglett volna elébük Szántó örömittas népe? Hogyne rivalgott volna öreg és gyermek, férfi és nő, mert a kapgán igazságot tett, megszabadította őket a fenyegető kardtól, a rémületes lovasoktól s a kunyhóikat tűzbeborító lángcsóváktól? - Kopján! Kopján! Szörénd! Szörénd! - üvöltözték, rikoltozták, sivították és csipogták boldogan. Íme, igazság tétetett. A békétlen sanyargató, a félelmes, nyugtalan, örökké fenyegető hatalom összetört, a vaserejű férfiú hajfonata ott fityeg a kapgán övén. S Karaman csobánjai, bacsái és bátirjai megizzadt lovakon, megtépett farkasbőrrel, inggel, süvegüket elveszítve, véres sebeiket rongyba, lapilevélbe bagyulálva, de vígan léptetnek hazafelé. Egymás szavába vágva vitatkoznak az éjszaka eseményein. Oragir különösen vidám, végre kedve szerint »meggyúrt« valakit, akire már régóta fájt a foga, hiszen egy év óta gyűjtögette Szakcs fenekedésének egyre dagadó
154
bizonyítékait. Csak a viháncoló jobadzsi-nép féktelen öröme tölti el utálattal. Ezek a gyáva, földtúró fickók ugyan örökké tűrték volna Szakcs gyalázatosságát, négykézláb is elébe másztak volna, csak tekintsen rájuk kegyesen s hagyja békén nyomorult kunyhóikat, sovány teheneiket. Ajándékot is vittek volna neki, ha győztesen vágtat be a faluba. S most neki üvöltöznek, hogy íme, győzött az igazság. Oragir mérhetetlenül megveti a jobadzsit. A szálláson Tar Szerind nyomban rendelkezik, hogy szedjék a sátorfát, indulnak a Somügyhöz. Karaman sátrába telepedve bort iszik, mézes csemegét rágcsál s rövid szavakkal rendelkezik, hogy Szakcs legelőire a megölt férfiú fiai kerüljenek, senki a járást ne háborgassa, a gyepűt át ne lépje, elégedjék meg ki-ki azzal, amit nemzetsége elfoglal, ha mégoly nehéz is. Karaman szelíd mosollyal figyeli, kék szeme gyermekien tapad arcára. Helyeslőn bólogat, nem vitatkozik. Túlzott kedvességéből, mosolyából, szelídségéből kimeztelenkedik a bátyjától való félelem. - Többre, nagyobbra kellene tartogatnunk magunkat, - dünnyögi kedvtelenül a kapgán s mereven maga elé néz. - Ki tudja, nem kell-e majd kardot fognunk mindnyájunknak hamarosan? Karaman felesége áradozó dicséreteket zengett a kapgánról. Fürgén futkosott a sátorban, kínálgatta vendégét asiklu ve kids-zsel, mézben főtt gyümölccsel, szárberényi bort öntött kupájába s csak kárált, csak darált fülsiketítőn. A mi erős ótalmazónknak, a mi hatalmas védelmezőnknek, a mi dicsőségös kapgánunknak nevezte Tar Szerindet. Ó, te félelmetös zúzájú, röttenetös májú férjfiú, én kedves süvem, - kiáltozta. - Egyél hát, igyál hát! Fáradt vagy, ugy-e? Sebőd nincs-e, he? Tanálcsu tud ám hét fűből főzött orvosságot, ne szóljunk néki? A kapgán vállát tompa ütés érte az éjszaka, de eddig nem vette észre. Most fájt, nehezen mozgatta a bal karját miatta. De semmiképp sem akart orvosságot, van magának is a tarsolyában, Dzsid készítette, jobbat Tanálcsu sem adhat. Nem akarta látni a megveszett táltos lasponyaszerű sötét arcát, süveghez hasonló sűrű fekete haját, alulról fölfelé s egyben oldalt pillantó kancsal szemét, horpadt, keshedt mellét, piszkos farkasbőrét. Szundított egyet, majd lóra ült s elköszönt a házbeliektől. Nyugat felé fordította lova fejét. Három legénnyel kevesebb volt a csapatban. Otthagyták a fogukat az éjjel, szegények. Pajktársaik elsiratták őket, testüket máglyán elégették, hamvaikat elásták. Nevüket nem mondták ki többé, - majd csak odahaza, Fonoldon mondja ki három anya meg apa, két feleség, hét gyermek, mikor hajukat megtépve, orcájukat meghasogatva elsiratják őket. * A Kappán vize mellett haladtak, az Északnak kanyargó Somügyig nem is találtak szállást. A dombos, erdős vidéken elfeledték a véres eseményt, még daloltak is. Csak Oragir lovagolt némán a hallgatag kapgán oldalán. Ugyanazon gondolkodott, amin ő. Már látta Szakcs fiait, amint komoran ülnek apjuk sátorában az emlékezetére »jó fával« táplált tűznél, sűrűn hajtogatják a kumiszos kupát s tanakodnak, miként állhatnának bosszút a szégyenletes halálért. A fejedelem s így Tar Szerind rokonai ők is, nagyapjuk Fajcs kende volt, Jutos fia, az augsburgi pusztulás után telt be az ideje, vagy talán be sem telt még, mint sokan mondják, azért ölték meg a szent karddal, mert szerencsétlenséget hozott az országra. Előkelő fiak a Szakcs-fiak, apjuk vére bosszúér kiált. Mindent elkövetnek, hogy megszerezzék a megcsúfolt apa fejbőrét a kapgán nyírfájáról s megöljék a gyilkost. De - töprengett továbbad Oragir, - a maguk erejéből nem tehetik. Nem húzhatnak ujjat Termacsu fiával, a kapgánnal. Szövetkezni 155
fognak ellene. Kivel? Sejthetőleg Borccsal, aki teuton feleséget vett s lovat küldött ajándékba Gyeücsének. Egyelőre tehát szemmel kell tartani Szakcs fiait s Borcsot, vajjon nem izengetnek-e, nem küldenek-e ajándékot egymásnak s nem találkoznak-e esetleg. A bosszú nem olyan könnyű. Tar Szerindet fiastúl kell kiirtaniuk, hogy a hatalom ne maradjon a családja kezében, mert akkor jaj nekik. A kapgán is ezen tépelődött. Bánta, hogy Szakcs torkába kellett vernie kését, de újra meg újra meglepte a düh, szeme elborult, keze ökölbe szorult, megtapogatta kését s az övén függő gyöngyös hajfonatot, hogy megnyugodjék: vége, megölte, megbüntette az átkozott békételent, aki magán kívül nem akart ismerni senkit. Jobb lett volna ugyan éppen akkor másfelé járni, de így akarta Tengri, vagy Kajár, a Görbelábú. Ha pedig így kellett történnie, jobb lenne, ha a fiait is megölte volna, vagy legalább a szemüket szuratta volna ki. Most nyakukba veszik az országot, szövetségest keresnek s nem nyugszanak, míg le nem húzzák az ő bőrét, testét négyfelé nem hasítják, tűzre nem vetik, Ojbarszot fölakasztják, vagy megvakítják, apjuk fejbőrét a nyírfáról el nem viszik. Hiszen nem félt ő a bosszútól. De igenis, félt attól, hogy fölforgatják az ország békességét, belső háborút szítanak s ha rajta veszítenek, az is kár, ha tervüket sikerre viszik, az is kár. Ez kell csak az aranyos-süvegű papi fejedelmeknek, majd hirdetnék e kerek világon mindenfelé, hogy íme, gonoszságba fulladt a fejedelmek hatalma, sárbatapossák egymást, térjetek új hitre, eresszetek minket közétek, majd békességet teremtünk mink... Kergessétek el hatalmas uraitokat, törjétek össze a bálványokat, Isten pusztulásra ítélte őket! Ó, csak ne kellett volna kivonnia kését ezen az átkozott hajnalon. Most is előtte vonaglott a halottsápadt arc, most is hallotta rekedt nyöszörgését: gondolj a régi időkre... - Nem voltál, ugy-e, Bizáncban? - kérdezte Oragirt. - Hogy lehettem volna, kapgán? Magamfajta kölyket nem vittek oda, - nevetett Oragir. Engem csak oda vittek, ahol baj volt. De ahol ettek-ittak, lóversengéssel mulatták magukat, meg azokat a szép gyöngyösillatos leányokat ölelgették, inkább magadfajtát küldtek. - Milyen paloták vannak ott! Gyémántporral hintik a padlót. Rózsavízzel mosakodtunk, csakhogy megtapasztaljuk, milyen. Olyan sült pávát tettek elénk, hogy még a farka is rajta volt a tálon. A gyümölcsök meg mintha üvegből termettek volna. S milyen borok! Nagyon megbecsültek ott minket. Szakcs nem mert beléfeküdni a tollas vánkosokkal tömött selyemágyba. Pedig olyan tündér vetette neki, talpig kék fátyolban, átlátszott rajta csudálatos teste, mint egy karcsú aranykancsó. Emlője, mint két kövér körte. Szája, mintha vért nyalt volna, körme, mintha vérbemártotta volna. Nem is tudom, talán a Biborbanszületett leánya volt. Türk nyelven beszélt, szavai ütemre jártak, mint a dal. - Akkor állottal te is vízbe, kapgán. - Beleállottam s fejemre is öntöttek, egy hímzett-köpönyegű, csúcsos süvegű papi fejedelem öntötte aranykancsóból s a medence márványból volt. Először Eribülcsü apa állott belé, az ő fejére öntöttek, azután skarlátpiros köpönyeget terített rá a Bíborban született, megölelte s megcsókolta a jobbvállát, kedves fiának nevezte. Utána Termacsu apám állott belé s neki bíborszegélyes köpönyeget tettek a vállára s Konstantinosz megölelte s megcsókolta őt is. Még mások is következtek ezután, már nem is tudom, kik. Ottvesztek később Augsburgnál. De végezetül kézenfogott a Bíborbanszületett, fejemre tette a kezét s a medencéhez vezetett. Beléálltam én is és, mondom, a ragyogó öltözetű papi fejedelem fölöttem is mormogott görög
156
nyelven s fejemre vizet öntött. Ott állott Szakcs is, száznagy volt, de ő nem állott vízbe. Azt mondta, nem ismeri a rumiak Istenét. Így hát őrá nem öntöttek. Elmerengve nézi a fűben szökdöső sáskákat. - S mégis te ölted meg őt, - diadalmaskodott Oragir. - Láttam, úgy leterítetted, úgy meggyúrtad! Moccanni sem tudott. Tar Szerind mintha nem is hallotta volna, folytatja: - Azután nagy lakoma volt, áldomás, vagy mi. Óriási teremben ültünk alacsony, széles dívánokon, dagadó vánkosokon, előttünk sok-sok gyönyörű evőszék végig a teremben, a márványpadló villogott, csupa kaiszári hölgy, s milyenek hordták a tálakat, töltögették a bort! Hát még a síposok, kitarások, dobosok, s akik játszottak, keringtek zöld, kék, meg piros fátyolban! Mennyi arany, mennyi csiszolt kő, mennyi gyöngy! Legfelül maga Konstantinosz ült, talpig bíborban, fején kövekkel ékes aranyabroncs. Mellette mindjárt Eribülcsü apa, ugyancsak bíborköpönyegben meg Termacsu apám, az ő köpönyege nem volt ugyan vörös, de a szegélye az volt. Alatta azonban a maguk ruháját viselték. S a többiek mind, ezernagyok, száznagyok, még a kis kardhordozók is. Egy férfiú, egy fehérnép, egy férfiú egy fehérnép. Csak szólani nem lehetett velük, mert mink nem tudtunk sem görögül, sem latinul. Eribülcsü apa, nyugodjék, tudott, meg az én apám is. Többször megfordult közöttük s hát meg kellett tanulnia. Igaz, ők meg eltanulták tőlünk a kabátviselést. - Ronda hely lehetett, - vélekedik Oragir. - Csupa márványház, márványfal, oszlop, tükör, meg vörös köpönyeg. - Ronda volt, igaz. De ha szétszedhettük volna, az egész magyeri nemzetnek elegendő lett volna. Mondta is Szakcs, hangosan, más úgysem értette, aki meg értette, magunkszőrű volt s azt gondolta, amit mink: te, Szörénd, ha kihányhatnók őket innét s málhás lovainkra rakhatnók ezt a sok szép tálat, kupát, gyűrűt, karkötőt, gombot, gyöngyöt, násfát... Meg ezeket a jóképű kis gyenge dajnákat itten! De az igaz, hogy a kaiszár, Konstantinosz Porfirogenétosz, - mert így nevezik - bölcs férfiú volt Eribülcsü apával s Temarcsu apámmal, - nyugodjanak! hosszasan társalkodott. Fiainak nevezte őket az újhitűek Istene nevében s kikérdezgette, hogyan élünk mi, magyerokul. Apám el is sorolta néki származásunkat, Árpád apa fiait s unokáit s Álmus kagán életét es halálát s hogy mely törzsek foglalták el ezt a földet, ki hol telepedett le s hol legeltet s más effélét. Mikor találkoztam apámmal, - nyugodjék! - s kérdeztem, mit akart tudni a kaiszár, azt mondta: »Mindent, fiam, okos férfiú ő, mindent tudni szeretne. De azt az egyet nem mondtam el neki, hogy Álmust togrul nemzette s Emesü anyánk togrul képében fogadta méhébe Ügyek fejedelemisten magvát...« - Bölcs férfiú volt, nyugodjék! - dícséri Oragir. Tar Szerind emlékezetében csodálatosan megelevenültek azok a dicsőséges hetek, amiket annakidején a ragyogó rumi császár udvarában töltött. A legények félfüllel meghallván, hogy a kapgán mit mesél Oragirnak, közelebb szöktették hozzá a lovukat, elcsendesedtek, úgy itták a gyönyörűséges mesét. Álmélkodtak, kacsintottak, amikor az előkelő leányzókat említette a kapgán. Az őrnagy azonban hátratekintvén észrevette, hogy ott poroszkálnak már a lovuk faránál s rájuk kiáltott: - Mit tátjátok szátokat, hej? Jó lönne odamennötök s megtöltenötök tarsolyotokat kincsvel, bársunnyal, mi? Táguljatok hátrább. Nem való nektök verágolaj. - Csak egyször szippanthatnám! - kiáltotta egy nevetőarcú fiatal barna legény.
157
- Mért is nem megyünk arrafelé? - sóhajtotta egy nyurga, hajlottorrú, besenyőképű fekete. Most úgysem járunk teuton földre, möhetnénk egy küssé abba a Rumba es! De azért illendőképpen visszafogták a lovukat s maguk közt fecsegtek. - Szegény Szakcs, kedves felem, - sóhajtott a kapgán. - Milyen szép időket töltöttünk s most fejed bőre itt függ az övemen. Aludni sem tudnék, ha föl nem kiáltottalak volna Tengrinek...
158
10. Megkönnyebbült, amikor Kapjánvárhoz értek. A málháslovak horkolva, izzadva kapaszkodtak föl a meredek hegyoldalon. Ősi földsáncok koszorúzták a magas hegytetőt, mint a magyeriak mondták: még Etile kagán sáncai. Etile kagán s hunjai ugyancsak teleépítették várral az országot. S ahol ők nem építettek, oda Baján úr népe rakott fészket. A magyeriaknak csak bele kellett ülniök az elhagyott erősségekbe, néhol még avar maradékokat is találtak. Így ült be házassága után Tar Szerind is az elhagyott sáncgyűrűbe, a Somügy mellé, a Nagyberek alsó csücskénél, jól körülvéve magát rokon nemzetségekkel, közel a fonoldi legelők barmainak telelőjéhez. A félig-meddig rombadőlt, foghíjjas földsáncokat újra hányatta, sövénnyel megerősíttette, új árkokat ásatott, új palánkokat veretett, köröskörül bevágatta a hegyoldalt, hogy csak egy kanyargós ösvényen lehetett megközelíteni, a Somügy vizét elrekesztette, nád, sás és szittyó övezte a kimagasló meredeket mindenfelől. A tágas hegytetőn ólakat építtetett hátaslovainak, földbevájt kunyhót az udvari rabszolgáknak, egy szép nyírligetet meghagyott érintetlenül Előd bálványligetének s az istenke képének csinos egyházat ácsoltatott. Alkonyodott már, a forró nyári Nap pirosan hajlott nyugovóra, csend pihent a lusta, heverő dombokon, Szil kán elnyugodott a világ végén. A nyírfák kerek levelecskéi meg sem rebbentek. Míg az elősiető, hajlongó udvornyik a sátor fölállításánál sürgött-forgott, a kapgán fölkereste a Balaton felé néző istenházat s Tátun kunyhóját. Lassú, nyugodt járással lépdelt elébe Tátun, vékony ajkán alig látható mosoly játszott, vastag ujjait a homlokához emelte s halk szóval kérdezte a kapgánt, hogy van a családja meg a lova. Bocskora halkan surrant a fűben, ahogy az egyházhoz kísérte Szerűidet. Közben örvendezett, mert, amint hallja, Ojbarsz Dzsid mellett tanulja a bölcsességet s szerencsésen megvívott a fekete bikával. A kapgán leakasztotta övéről Szakcs gyöngyös hajfonatú fejbőrét. - Íme, torokszúró késem torkot ért, - mondta komoran. - Fölakasztom a legmagasabb nyírfára, hadd lengesse a szél éjjel-nappal, hadd károgjanak fölötte a varjak. Odalépett a legmegtermettebb nyírfához, ágát lehúzta s ráakasztotta a fejbőrt. Foszladozó lóbőrök, tinóbőrök lengedeztek az ezüstös ágakon, varjak meg verebek csataráztak közöttük. Tátun tisztelettel nézte a két szép őszülő, gyöngyös hajfonatot s találgatta, ugyan kié lehetett. Előkelő férfiúé, az bizonyos, másként nem került volna ide. A kapgán fölkiáltotta Tengrinek, mielőtt megölte. Mosthát bosszút forralnak valahol, vissza akarják szerezni a megcsúfolt férfidíszt s a megtaposott becsületet. Míg elnézegette a fejbőrt, Tar Szerind belépett az egyházba s fejét-kezét lecsüggesztve imádkozott. A bálvány ezüstveretű orcája fehéren fémlett az alkonyati derengésben. Testét értékes bársonyba, szőrmébe bagyulálták s fészke is szőrmétől dagadozott. Ezután a fürdőházba ment a kapgán. Naszádi, a dvornyik, tüzet vettetett már, a kövek forrók voltak, Pisla, a kapgán személye körüli leány, szemérmesen lesütötte nagypillájú barna szemét s alig hallhatóan suttogott Isten hoztát, amikor besurrant a vizescsöbörrel. Az ajtó nemezét jól behúzta, meg is kötötte, a koszorú nyílását nemezzel betakarta s gyorsan, könnyedén fogott hozzá, hogy a kedvetlenül álldogáló kapgánról lehúzza a ruhát. Féltérdre ereszkedve oldotta meg díszesen kivarrott bocskorát, két-három mozdulattal lecsavarta kapcavásznát, megoldotta
159
övét, fején át ügyesen lehámozta poros, átizzadt gyolcsingét. Ujjahegyével megtapogatta vállát. Keze könnyedén s puhán járt, mint a pillangó. Barna szeme rebbenés nélkül figyelte, amit a keze művelt. Úgyszólván hozzá sem ért a férfihoz s mégis mezítelenre vetkőztette, mint egy gyermeket. - Küssé sovány levél, uram, - suttogta, megpillantván tágas mellkasát s a szokottnál jobban kiütköző kulcscsontját. - Ugyan, ki főze reád? - Kedég borsos húst adának, amióta kivonám lábomat Fonoldrul, - bosszankodott a kapgán s letelepedett a gyékényre. - Vaj, be jó így, bőröm alig várja már, hogy verögesd! A leány, jól megtermett, gömbölyű, de azért meglepően puhamozgású, gyors némber, fehér gyolcsban, fején ugyancsak fehér gyolcskendő, hogy a forró gőz be ne csapja nehéz barna haját. Szinte suhanva tett-vett a dísztelen, fekete bőrsátorban. A rácsról lekapta a merőcsanakot, vizet loccsantott a forró terméskőre s bő, fehéren gomolygó gőzoszlop zúdult föl a homályban. Szerind elnyújtózott a gyékényen. Hol hasrafeküdt, hol hanyatt, karját a feje alá téve s makacsul bámulva a szarufák összefutó ívét. Az egyre bőségesebben áradó gőz körülfolyta, forrón símogatta-ölelgette, kicsalta verejtékét, a homlokára csapódott, átáztatta gyöngyös hajfonatait. Isten tudja mitől olyan nehéz, fásult szívét gyorsabb dobogásra ingerelte, különös jó illatokkal kedveskedett az orrának, mintha válogatott bizánci eledelek gőzölögtek volna előtte. Lustán engedte át széles hátát, dió módjára duzzadó izmait a lány szapora, erős, mégis gyöngéd galycsapásainak, majd disznózsírtól síkos ujjai kenegetésének. Végül talpraállt s a lány lábujjhegyre ágaskodva, egy csöbör melegvízzel, utána acélosan csörgő hidegvízzel öntötte végig, hogy dióbarna bőre megborzongott, mint a paripáé. - Addsza a kezkenőruhát, - kiáltotta fölvidulva s behunyta a szemét. Pisla rádobta a puha vászonkendőt s jól megdörzsölgette a hátát. A kapgán kéjesen nyögött. - Most kiverödék belűlem mindön rondaság, - sóhajtott megkönnyebbülve s egy széles tuskóra telepedett. Kócosan, pirosan, fényes szemmel nézte a kerekfarú, teltkeblű, barnaarcú lányt. Arra a másikra gondolt, akit otthagyott Fonoldon. A nagy, lomha, álmostekintetű, zsíroshajú, borjúszelídségű ágyasra. Valjon Hajnal kivel adja össze magát, míg ő távol van? Ha megtudja, hogy hűtelen volt, csuklójára tekeri a haját s fejét addig veri a földhöz, míg szétloccsan. Míg Pisla kifordult, hogy tiszta gyolcsruhát s másik bocskort hozzon, mozdulatlanul ült a tuskón s maga elé bámult. Gondolatban végigjárta a megtett utat s a még megteendőt. Föl Csittenig, le Szántóig, majd a Dráváig, Borcs szállásáig, ahová még el kell mennie, hogy a maga szemével lássa, milyen ott a világ. Csak nem szövetkezem kisebbik öcsém, Gyeücsa úr ellen? - kérdezte magától. Nem, nem, - mondta megnyugodva, - nem ellene szövetkezem én, sőt mellette állok holtomig, ha idegeneket nem hoz reánk. Gyeücsa úr Toksin kagán akaratából s Tengri parancsolatából kagán lesz a nyári napforduló napján s én karddal és ésszel segíteni szeretném őt. Csak azt nem tűröm, teutonokkal vétesse körül magát. Újhitű képmutatókkal, a magyeri nemzet vérének lassú szipolyozóival, elsorvasztóival. Pisla csöndesen belépett, gondosan bekötözte a nemezajtót. Két karjával szétfeszítette a hófehér inget, ügyesen, könnyű rántással a férfi fejére s testére húzta, derekán is megrángatta, majd a bő, szépen beszedett gyolcsgatyát tartotta elébe, hogy belelépjen. Maga kötötte meg a korcot. Féltérdre ereszkedett s lábára vonta a puha, könnyű szekernyét. Végül ezüstfésűt húzott elő bő kebele mélyéből s kibontva a kapgán hajfonatát, szaporán fésülgetni kezdte.
160
- Ideje már, uram, hogy Tátim apa megkopaszítsa tarkódat. S állad is ügön borostás immár, figyelmeztette mosolyogva. - Valjon hol simítának s mely táltos? - Bizony, csak Oragir símejta s nem táltos, - mondta a kapgán s kezefejét megvonogatta tüskésedő állán. Csakugyan, itt az ideje, hogy Tátun a kése alá vesse. Fölüdülve, újjászületve, könnyedén lépett ki az otromba, de otthonos, forró fürdősátorból.
161
NEGYEDIK RÉSZ
162
1. Ojbarsz most egyedül uralkodik a téli szálláson, mint valami felnőtt férfi. Dzsid mellől nem tágíthat, majd csak a Pilisbe kíséri el az apját, hogy már fiatalon megismerhesse a kagáni udvar életét, az országos tanács és a nagy áldomás szokásait, a mindenfelől összesereglő hadnagyok és nemzetségfők tekintélyét, bölcsességét és gazdagságát, a magyeri nemzet hatalmát, fényét. Türelmetlenül várja hát apja megérkezését s az indulás napját. Minden este egy rovást vés az övén csüngő pálcikára, minden reggel arra gondol, hogy a mai nappal is fogy a várakozás ideje. Amint egyedül maradt, mintha egy fejjel megnőtt volna. Mellkasa tágult, lépése méltóságosabb lett, orcája keményebb. Nyomban maga elé hivatta a vén Karvaly bátyát s megparancsolta neki, hogy ezután minden este jelentse a szállás eseményeit, a gulyák, ménesek és nyájak állapotát, a legeltetés rendjét, a juhok úsztatásának, nyírásának folyását, a rabszolgák munkálkodását, a vetés állását, a halászat eredményét, az apjáról érkezett híreket. Karvaly bátya nyomban élt az alkalommal s Oragir iránt érzett minden keserűségét, sérelmét s félelmét kitálalta. A kapgán díszes, nagy sátorában a tűz mellett ült Ojbarsz, lábát maga alá szedte, térdére nyugtatott kezét lecsüggesztette s mozdulatlan arccal nézett Karvalyra. Az sérült lábát pihentetve bőven fejtegette Oragir tűrhetetlen természetét, acsarkodásait, hamisságát, s Napnál fényesebben bebizonyította, milyen fondorlattal akarja már esztendők óta kitörni az ő nyakát bámulatos kelepcék, tőrök és csapdák segítségével. - Ne vádaskodj, öreg, - szolt rá túlságosan kemény hangon Ojbarsz s összevonta szemöldökét, mint Tar Szerind szokta. - Akkor szólj majd, ha ett leszen ű es. - Hajjaj, csakugyan már csak Öregúr kell ide s te kapgán leszöl, - sóhajtotta sértődötten Karvaly bátya. - Tegnap még térgyemön lovagoltatálak s ma már uram vagy. Ettől kezdve óvakodott tőle, hogy Oragirt nyíltan ócsmálja. Csak rejtetthegyű, mérgezett szavakat ejtegetett, azokat is inkább dicséret mezébe bujtatva. Ojbarsz az első este arra gondolt, hogy most leszámol Kedvessel a Küldis áldomásán elkövetett sérelemért. Egyedül van a kapgáni sátorban, csak éppen a lófarkas kopja hiányzik az ajtó elől. Izgalmát alig tudta titkolni. - Küldd nyomban Kedvest, Vágottfejű apa unokáját, - mondja egykedvű képpel. - Ett hálálsz atyád házában? - kérdi Karvaly bátya. - Nem. Dzsid apánál hálok, tudod jól, - utasítja rendre bosszúsan. - Csak kérdöm. Neköm így es jó, meg úgy es jó. Homlokához emeli ujját s kihátrál. Hm, milyen nagytermészetű fiú ez, - dünnyögi s megfeledkezik hibás lábáról is. Az udvaron Hajnalt találja, amint az asszonyházba iparkodik. Most még nagyobb buzgalommal turkál a halott akszin ruhái között. Ott töltötte az egész napot fehér gyolcsingek, szükmenek, hölgymálas bekösök, tündéri könnyűségű fátylak, értékes szilekek és hímzett papucsok között. Sorra magára vett mindent, tetszelegve forgott a csiszolt ezüsttükör előtt, fésülgette, csinosítgatta magát, képét fölfújta, száját összecsucsorította, ajkát fölhúzta, szóval gyönyörködött magában, mint már a nők szoktak, ha egyedül vannak szép ruhák között. Most is oda iparkodik, tudni szeretné, milyen szép este, tűzfényben, igazán, eddig még nem is tudott kedve szerint kiöltözni, a kapgán minden nap magához rendelte s ott kellett kuporognia a sátrában, olykor majd eldőlt az álmosságtól. 163
- Eredj be a házba, úrfi önnie kéván, - mondja Karvaly bátya a nagydarab lánynak. - Szólj valamék szógálónak, - nyelvel a lány. - Nem vagyok ágyasa. - Majd megmondom rögvest, hutyan szólasz rúla, - fenyegetőzik dühösen a vénember. Hajnal dörmög, dúl-fúl, de nem mer ellenkezni. Tiszta szívéből utálja Ojbarszot. Mióta a kapgán medvebőrén alszik, szüntelen arra gondol, hogy fiat ád az Isten s a fiú, ha Ojbarsz nem volna a világon, kapgán lehetne. Mérhetetlen nagy úr, élet-halál ura, seregek parancsolója, kende tanácsadója, bársonyban, prémben, aranyban-gyöngyben vájkáló gyönyörű férfiú. Annyira eltölt ezzel a gondolattal, hogy már úgy érzi, mintha meg is volna a fiú. S csak Ojbarsz miatt nem viszi föl Ukkon a dolgát. Ha már Gyöngy akszin olyan szépen meghalt s a kapgán szeme éppen rajta állott meg, miért nem hal meg Ojbarsz is? Még megeshetik, hogy megöli, vagy megvakítja a fiát, csak kapgán lehessen, a kutya. Még a neve is útálatos: Ojbarsz... Mi a fenét jelent, hogy Ojbarsz! Mondják, a Holdat, meg valami vadállatot neveznek így az urak nyelvén. Tar Szörénd neve is úri név, de azért szép, igen szép. Tar, hát az Kopasz. Szörénd, az semmi, de szép. Szörénd, Szörény, Szörim, akárhogy forgatja, mindenhogyan szép. Ő maga is szép, rettenetes erejű férfiú, elhal minden porcikája, ha hozzányúl, fél is tőle, reszket is a gyönyörűségtől. Még az a fehér sebhely is szép az orcáján, mutatja, hogy hős. - Parancsolsz, uram fia? - kérdi, amikor kelletlenül belép a sátorba s tessék-lássék meghajol. - Mit akarsz? - horkan rá Ojbarsz mogorván, mert azt hitte, Kedves lép be az ajtón, de csak ez a tohonya, zsírosképű, festett körmű nagy dajna. - Önnöd kévánok adni. - Eredj a fenébe. Hm, nézd csak! - kapja föl a fejét Hajnal, mintha arculütötték volna. - Majd befújom atyádnak, hogy bánsz velem, ágyasával. Tán azért útálja annyira Ojbarsz, mert akaratlanul anyjához, Gyöngyhöz hasonlítja! S szégyenli, hogy az ő helyébe éppen ezt ültette az apja? Bizonyos, hogy amíg nem járt ki s be apja sátrába, nem viselte Gyöngy ruháit s nem hányta-vetette magát kevélyen, mint aki elnyert minden neki járó dicsőséget, még mókázott is vele. Olyan lánynak látta, mint a többit. Lány: lány. Faramejje van, hosszú haját kétágú korbácsba fonja, vaskos lábszárát suhogva verdesi a szokmány, egy kicsit loncsos, egy kicsit lusta. Olyan borjúszerű. De mostanában ki tudná rugdalni a világból. No, de végre hosszú-hosszú várakozás után lépések neszesznek odakint s meglibben az ajtónemez. Ojbarsz szíve a torkába szökik, arca megkeményül, szemöldökét összevonja. Belebámul a tűzbe, még piszkálgatja is a kotróvassal. - Jóestét. A kislány megáll, halvány arcára tűzfény verődik. Mosoly alá rejti félelmét. Kezét lecsüggeszti, fejét lehajtja, úgy áll ott fehér ingvállban, fehér szokmányban, két vastag hajfonata gyengéden domborodó mellén, mintha bálvány előtt állana. Ojbarsz nem szól, csak kotorja a parazsat, vet rá, bámul a tűzbe. Szeretne fölkelni, odalépni a lánykához, megölelni-megcsókolni, ölében vinni a széles, puha medvebőr-ágyára, véle lenni hajnali kakasszóig. De nyakas es megalázott. Igazán olyan, mint egy kapgán. Kedves feszeng, nézelődik, majd mintha óvatosan ki akarna menni.
164
- Megállj, - szól rá nyersen Ojbarsz. Féloldalt fordulva megáll. Most már nagyon fél. Szaporán gyűri a szoknyáját, babirgálja hajfonatát. Arca sápadt, szemét behunyja. Retteg Ojbarsztól, már akkor tehetetlen félelem lepte meg, amikor a Balaton partján kergette s utolérve, szembefordult vele s meglátta barna szemében azt a különös, kegyetlen villanást. Még jobban félt, amikor belépett a kunyhóba. Olyan volt a képe, mint aki ölni akar. Most hát itt állt s Ojbarsz csakugyan olyan, amilyen sohasem volt. Megnőtt, megkeményedett, mozdulatlan, egykedvű arca, a tűzbe bámuló barna szeme, a kotróvassal játszogató barna, csontos keze félelmetesebb, mint az apjáé. - Nem azért hivatálak, - kezdi Ojbarsz egykedvűen, - mintha törődném veled. Csak azt mondd meg, miért tombolál az bujtárval Küldis akszin idnapján. Kedves beharapta alsóajkát s könnyedén vállat von. - Ha nem törődöl velem, - suttogja hetykén, egy élete, egy halála, - mért kérdöd, kivel hutyún játszom, tombolok? Ojbarsz bólint. Igaz. De majd megfakad mérgében. Hajánál fogvást megvonszolni, jól megverni s elkergetni, ezt kellene tennie a lánnyal. - Atyám Termacsufia Szörind, Teveli unokája, Árpád ivadéka, kende közelije. Én kedég fia vagyok, tudod. Te meg jobadzsi-leány, szluganép ivadéka. Valjon, ha tudni akarom, kivel játszódik jobadzsi népünk leánya, ki kérheti számon? Ó, most térdre kellene magát vetnie e hatalmas fiatal legény előtt! Termacsu unokája, Teveli dédunokája, Árpád kende, a foglaló ivadéka, a nagyfejedelem rokona. S ő csak jobadzsi-leány. Nincs nemzetsége. Ősatyjának nem áldoznak sehol. Csak öregapját, Vágottfejűt ismerik, de ha meghal, elfeledik nyomban. Ez a legény kergette őt a domboldalon kifulladásig, ez bánt vele, mint nővel, ez járt nála a kunyhóban, ez leste a fa alatt, kivel táncol, ez hivatta most ide. És ó, jaj, ez vívott a fekete bikával, ez sürög-forog Dzsid körül, ez társalkodik a megidézett fejedelemistenekkel, ez lát bele a Halottak Birodalmába, ez veri a rettenetes erejű dobot... Szinte megsemmisül, amint végiggondolja. - Neköm uram nem vagy, - suttogja alig hallhatóan s ajka elfehéredik a szörnyű félelemtől. - Hát ki urad, he? - Ukkon. Uram egyedül Ukkon. Öregisten. Ojbarsz ismét bólint. Igaz. Dühe lelohad. Most már csakugyan oda kell mennie s meg kell ölelnie, mint akkor, először, a fűben. Irtóztató ostobának érzi magát, íme, egész nemzetségével állott elő, s a lány hogy megfelelt: Isten a legnagyobb kán. Csöndesebben beszél, nyugodtabban és folyamatosabban. Érzi, hogy a kis leány egyre távolabb röppen tőle attól a pillanattól fogva, amikor a parton meglepte, űzte, elfogta s eleresztette. Bokorról-bokorra száll, kelleti magát, csicsereg s nem tudja megfogni. Akkor egy pillanatra az övé volt. Vagy akkor sem, csak hitte? - Úgy gondolám, - mondja merengve, - hogy kapgán leszök. Seregim lesznek. Birodalmam, hatalmam. S kán leszök, nagy táltos, hírős urus. Te kedég akszin lesz mellettem... Kedves lassan ingatja a fejét.
165
- Gyakorta gondulék rá, - mondja s most olyan, mint egy igazi akszin: büszke, nyugodt és okos. Egészen messze van Ojbarsztól. - Te kende közelije vagy, kapgán lész, serögid, birodalmaid lesznek. S neves táltus lész, nagy urus... Majd találnak neköd úri jegyöst, előkelő feleségöt. Én csak sírnék-rínék melletted. Összecsípett szemmel figyeli Ojbarsz arcát. A fiú is iparkodik a szivébe látni. Hazudik, hazudik, látom, - gondolja. S nem tudja elképzelni, hogy egy semmi lány, egy nemtelen kis jobadzsi ilyen alázatosan, de mégis ellentmondjon neki. - Ha én akarom, hogy a szeretőm légy, az leszöl! S ha akarom, hogy a feleségöm légy, ki szállhat velem szömbe? - kiáltja s félig felemelkedik ültéből. A lány hátrapillant, elpirul, szeme hamisan ragyog, diadalmas kis mosolygás játszik fodrosan duzzadó ajkán. Gyorsan elsimítja homlokából a belehullott hajfürtöt. Nem fogsz meg, futhatsz utánam, nem fogsz meg, - jelenti ez a gyors mozdulat, mint az elröppenni készülő madár rebbenése. Bolonddá tart, - gondolja dühösen Ojbarsz s fölpattan, mint a vad, amiről elnevezték. Átugrik a tűzön. - Hát majd megtanejtalak én... - lihegi. Ha erőszakot akar, megkapja. Hitvány kis jobadzsija, verés, parancsolat, rettegés kell neki, nem szép szó. Bizony bolond ő, feleségnek szánta, holott csak rá kell kiáltania, jól megmarkolnia, a szolgát! De a lány fölsikolt s gyors rebbenéssel kiugrik az ajtón. - Eredj, ameddig látsz, - dünnyögi megszégyenülten Ojbarsz. S tudja, Kedves odakint megáll és szívdobogva lesi, üldözi-e. Hát csak lesse. Visszalép a tűz mögé, letelepszik, de csak nyeli keserű dühét. Kedves pedig szalad egy darabon s valóban megáll. Kezét a szivére nyomja, lihegve vár. Minden porcikáját édes izgalom csiklandozza. Tűzzel szokott így játszani a gyermek, bikával a kicsorduló kedvű bojtárgyerek, bölényt ingerel így a fiatal, erejét kisértő vadász. Hadd lássa hát ő is, a jobadzsi, vajjon a hatalmas úr fia mit mível, ha egészen vérbeborul az agya, megvesz a szive? A táltos fiú, aki megvívott a fekete bikával. Áldogál még egy kicsinyég, találgatja, ugyan mit forral most. Kiugrik-e a sátorból, üldözőbe veszi-e? Nem, többször nem engedi magához, ha megöli is. Hadd szenvedjen, hadd tépelődjék, rágja le a kezét, ne legyen éjjele-nappala, csúnyéljon meg utána a kapgán fia, a kende közelije, a földtúró jobadzsi után. Hogy reszketnek a lányok, ha elmondja nekik! Hogy csodálják, irígylik. Hinni sem akarják. Halkan dudorászgat, mezítelen lába bársonyosan tapog a meleg földön. Dalos madár voltam, Ágadra szállottam, Mért búsítottál meg, Mikor tiéd voltam... Ezt énekli vékony, ezüstös hangon s derekát nagyosan riszálva ballag lefelé a hegyről. A Hold magasan úszik az égen, csillognak a kavicsok, fénylenek a mozdulatlan falevelek, a bokrok mélye fekete. Kedves tudja, ha most utánajönne a fiú, nem állana ellent. S ez olyan vidámsággal tölti el, hogy kiereszti a hangját s dala messze száll a csendes tájon.
166
2. Ojbarsz pedig még peckesebb, még előkelőbb, még hatalmasabb. Délelőtt összehívja Filest, Búbost, Nemvalót, Nagyorrút meg Sólymot a vár tisztásán. Bőrbe varrott, fölfújt marhahólyagot rugdalnak, óriási lármát csapva rohangálnak, egymásnak esnek, kékre-zöldre rugdalják egymás sípcsontját. Belezuhintják a nehéz labdát a tűzhely körül mívelkedő szolgálók vizescsöbrébe, leverik a szolgaház szemöldökfáján csüngő kumiszostömlőt, hátbapuffantják a mérhetetlen egykedvűséggel cammogó Lustát, leütik Karvaly bátya süvegét. Pejen, a Százszemű csaholva rohangál velük, mert a nagy lapdát nem tudja a foga közé kapni. Ezt megunván, Ojbarsz kényszeríti a jobadzsi fiúkat, hogy botot ragadjanak s vívjanak egymással is, vele is. Eleinte panaszos pofával forgatják a botot, de amint néhány ütés éri a körmüket, felbőszülnek s ádázul verekszenek. Csattognak a botok, rikkantanak, káromkodnak, röhögnek és jajgatnak a fiúk. Ojbarsz félelmetes vívó, egyetlen ütést sem kap, pillanatok alatt kiveri kezükből a botot s olyanokat sújt rájuk, hogy elbődülnek kínjukban. - Mi a fenének verjük egymást? - méltatlankodik a bölcs Nemvaló. - Szántani, meg vetni kell nekünk, nem vereködni! - Katunát nevelök belűletök, disznók, - magyarázza Ojbarsz. - Fogd a botodat, te lüke, mert kiverem a kezedbül! Fuss utána most. Nem tetszik nekik a nevelés, úgyis elmennek, ha kell, - mondják -, ha meg verekedni akarnak velük a csobánok, bacsák, bujtárok s mindenféle báturok, tudnak ők fejszével, cséppel, még kapával is. No, hiszen ezzel ne dicsekedjenek, a jobadzsik mindig alulmaradnak a báturokkal szemben, ezért nincs is becsületük. Mit tehetnek szegény fiúk? A kapgán fiának engedniök kell. Félnek tőle. Eddig is tartottak az öklétől, eddig is bámulták, hogy tud nyilazni, lovagolni, vágtatás közben a földről kendőt fölkapni, hajítófát dobni, vékony fatörzset eltalálni, hogy megáll benne a balta, de most már a lélek hatalmától is félnek, átkaitól, igéitől, szeme villanásától. Mert most már értik, hogy a tudományát túlvilági segítségnek köszönheti. Nyilazni, lovagolni, hajítani s verekedni sem a maga erejéből tud annyira. Csak eldünnyög néhány igét s a megidézett istenke megsegíti. Biztos, hogy már madárrá, rókává, gyíkká, menyétté vagy akár hallá is változhatik, ha akar. Engednek hát parancsolatainak, sőt úgy vélik, jó lesz szövetkezniük vele, ki tudja, milyen hatalomra tesznek szert ők is, mennyi kincset gyűjtenek, tán a táltosi tudományból is átad nekik valamicskét, ha híven szolgálják. Nem megigérte-e Filesnek, hogy ezernaggyá teszi? Ők is lehetnek századosok, tán ezredesek is. Örökké nyilaznak hát, hajítófát vetnek, baltát dobálnak, késsel hadonásznak, bottal vívnak, birokra szállnak, lapdát, követ, göröngyöt rugdalnak, vérfagyasztó csatakiáltásokat ordítoznak, az Ordánál csurgó nyállal gyönyörködnek a legelő lovakban, bírálgatják őket, s addig rimánkodnak egy-egy bujtárnak, míg meg nem engedi, hogy a lovukra üljenek. Anyjuk esténként sápítozva szemléli dagadt képüket, véres homlokukat, tépett ingüket, kékrevert térdüket s a sebeket még megtetézi a sulykolófa szapora forgatásával is, hogy megemlékezzenek róla, mennyi munka árán lesz a kenderből fonál, a fonálból vászon, a vászonból imeg. Seregben vonulnak halászni, madarászni, csónakkal verik föl a nádasok útvesztőit, egetverő fákra másznak madárfiókákért-tojásokért, lépvesszővel csízt, hurokkal vadrucát, csapdával ülyüt fognak, tompavégű nyíllal darvat, kócsagot lőnek. Ojbarsz védelme alatt megnő a szarvuk, szűknek érzik az irhájukat, hatalmuk egetverő, szemtelenségük végtelen. Már-már azt 167
hiszik, csak füttyenteniök kell s a kisistenek zúgva szárnyalnak hozzájuk, lesik minden kívánságukat. Néhány nap alatt valóságos csapása lesznek a jámbor falunak s a csendes vidéknek. Gyakran megtörténik azonban, hogy Ojbarsz elcsöndesedik, félrevonul s a hal megfőttének idejéig megül egy tuskón, egy bokor tövében, vagy a csónak orrán. Kezét térdén nyugtatva elbámul, megfeledkezik a világról s önmagáról. Ilyenkor békén hagyják. Most értekezik valamelyik kisistennel, suttogják, most gondolkodik soha nem látott orvosságon, most tanulgatja a hősök tetteit dicsőítő hosszú-hosszú énekeket, vagy az idéző igéket. S igazuk van. Mert Ojbarsz fejét jobbra-balra himbálgatva s halkan dunnyogva csakugyan énekeket mond. Hogyan koncolt föl Botond húszezer teuton rabot, amikor megtudta, hogy Odo kaiszár fölakasztatta Eribülcsüt meg Lélüt, Eribülcsü szörnyű átkait, amiket az akasztófa alatt szórt a kaiszár fejére, Árpád átkelését a Dunajon, Álmucs föláldozását, Taksin hadjáratát, a brentai híres csatát, az otrantói rablást és Venézia megtámadását. Mindezt Dzsid mondja el neki, széles ágyán heverészve, vastag, repedezett körmével pengetve a kobuzt s oda-odakiáltva Ojbarsznak, hogy ihatnék. Félig-meddig tudja már Kajár keremet, Lúd bálványa, Ügyek apa, Temir kán idéző énekét, de nem szabad elmondania végig, nehogy az istenség megjelenjék. Csak egy-egy részt dünnyög, de már ennyitől is érzi az istenke hevét, a bálvány forróságát. Imádságokat azonban elejétől végig elmondhat, ebből nem származik semmi baj. Azt is tudja már, mikor kell hinnie Dzsidnek s mikor nem. Ha Tengördiről, Tátunról, Apsáról, Tanálcsuról, vagy a drávamelléki Kürtről, a Borcs járásában élő táltosról beszél, hegyezi a fülét, de nem hisz egyetlen szót sem. Tudja már, hogy ezek mind csalók, hazugok, ostobák, erőtlenek. Mind Dzsidtől lopta a tudományát. Mind őt utánozza. Tátunnak van egy híres éneke, hogyan segítették a magyeriak Mojmirt s hogyan szállták meg tartományát. Ezzel az énekkel hivalkodik Tátun, mást nem is tud. De ezt is tőle, Dzsidtől tanulta. Ő még az öregapjától hallotta, de szépen kikerekítette, megcifrázta, csudálatos erejű ének lett. Tudják ezt Bezpriemtől Nyitráig mindenütt. Hát az a mocskos Tátun boldognak-boldogtalannak híreli, hogy a maga éneke, réülésben énekelte először. A nyelvét kéne kitépni az ilyennek. De Kürt a leggyalázatosabb. Méreggel megölte apját, dühében halálra korbácsolta anyját, együtt hált a húgával s gyermeket is nemzett vele, üzeneteket vált a passaui főpappal, hírül adja, mire készülnek a magyeriak s biztatja a kaiszárt, jöjjön mielőbb, így akar hatalomra jutni, hogy őt, Dzsidet, elpusztítsa. Mert Dzsid ismeri a zúzáját fenékig s tudja, hogy sohasem réült még, imádságait azoktól lopta, akik tőle lopták, megissza még a kumiszt is, megeszi a kását is, amit a kisisten csészéjébe szokás önteni. Hallgatja a gyalázkodó táltost, időnként odanyujtja a kumiszos tömlőt s hol csodálkozik, hol titkon nevet Dzsid egyre harsányabb szóáradatán. Csodálatos, ahogy szidja, csúfolja, vádolja, gyanúsítja, marcangolja az ismerős kámokat. S elképesztő, ahogy önmagát dícséri. De ha tudományról van szó, Ég, Föld és Alvilág isteni titkairól, vége minden kételkedésnek, nevetgélésnek, eltűnnek a szidalmazott táltosok, kitágul a tűzfényben derengő kunyhó, sötétbe merül a világ s ragyog Tengri nagyságának lángoló fénye. Bűvölön zengő szavakkal mondja el Dzsid, miképpen teremtette Tengri a földet, hogyan bocsájtotta alá az Égből ezüstbölcsőben, vasláncon a medvét, hogy faragta az embert s miért bízta Kajár kánra, a Görbére a munka befejezését, mint szállott le Küldis akszin a földre s hogyan adta magát a lángoló erdőben egy szép vadásznak, a nászból született férfiú hogy szánta meg az embereket s szól érettük Tengrinél most is, ha nyomorúság, csapás nehezedik rájuk. Hogyan árasztotta el tüzes víz a világot. S miként hadakoztak a folyófőnél, hegyfokon, tavak öblében lakozó fejedelemistenek egymással s a kőszemű, vasnyakú Menkükkel. Hogyan élte ifjúságát Ügyek s hogyan esett teherbe togrulmadártól Emesü. Mindent elmondott Dzsid. Szava zengett az éjszaka csendjében. Táltosok
168
másztak az Életfa égigérő sudarán, lovagoltak Tengri aranyháza, ezüstháza elébe, rézerdőben, aranyerdőben, ezüsterdőben jártak, Lúd bálványa által kővéváltoztatott fejedelmi leányokat szabadítottak meg, kacsává bájolt ártatlan leánykákból világszép akszinokat varázsoltak, ifjú fejedelmek tűztengeren nyargaltak át, eldaloltak egy igét s menyétté, hallá, madárrá, váltak, sárkányokkal viaskodtak, Menküket vágtak derékig a szűrű földjébe, kondérban ereszkedtek az Alvilágba s elhajtották Pügambar disznait, sárkánynak szánt szűzeket mentettek meg, sípszóval idéztek gonosz lelkeket és várat épittettek velük. Tüzes emberek vágtattak recsegő szekeren s rémítgették az általútnál kuporgó kíváncsit, szarvasagancsán lángoltak a gyertyák. Ojbarsz káprázó szeme előtt kavargott, keringett, ragyogott, zúgott és énekelt a csoda. S mindezt ő is a hatalmába kerítheti, ha megtanulja az énekeket, a bájoló és idéző szavakat, ha megnyitja szívét Tengri a bálványfejedelmek erejének. Rettegéssel, de büszkén gondol Ojbarsz a maga különös sorsára. Érzi, napról-napra növekszik benne az isteni erő, egyre több titkot ismer, egyre több jelet fejt és ért meg. Ha megverné a dobot s elejétől végig, egyetlen szónyi kihagyás, hibázás nélkül elénekelné valamelyik fejedelemisten énekét, az Isten heve, bálvány heve forrón áradna reá, láthatatlan lovon száguldana a hetedik Égbe, könnyedén kapaszkodna föl az Életfa szédítő sudarán, roppantó erővel kelne birokra magával Kajárral is, belelátna a jövendőbe s réveteg ajka dadogás nélkül zengené az Isten szavát. Fölpattan, nem bír magával, kifut a kunyhóból s mint akit láthatatlan rém hajszol, össze-vissza törtet a hegyoldal bozótjában. Szédülten néz alá a Balaton végtelen ezüstpajzsára, az éjszakai vadászatát végző bagoly rikoltásából jóslatot hall, a csillagos ég mélysége örvényként szívja, a Hold aranyorcája ellenállhatatlan erővel hívja: jöjj hozzám. Reggelig jár-kel, nem is hiszi már, hogy valóságos, lábonjáró ember. A fák emberré válnak, a hangok énekké, a sugarak zengő damborahanggá. Vadlány szökken föl a Balaton rezzenő kékjéből, Víz Öregje emeli moszatos haját a holdfényben, menyét surran a fűben, de tudja, hogy elbájolt leány. A táltos harsány horkolása kihallik a kunyhóból, de mintha túlvilági lárma volna az is. Végre borzongva leül egy kőre, összevonja a könnyű nyári gubát, hallgatja az éj sok halk neszét, figyeli az árnyak játékát. Anyjára gondol: valjon eltávozott-e már a közelből, vagy még most sem tud elszakadni tőle? Emlékszem rád, nyugodjál, - mondja félig hangosan. S nyomban tűrhetetlen vágy lepi meg, hogy valakinek elmondja érzéseit és félelmeit. Szeretne fölugrani s lefutni a faluba, beosonkodni egy földbeépített kis kunyhó ajtaján, suttogva hívni valakit, jöjjön, adja a kezét, kóboroljanak együtt a csendes éjszaka titkai között, üldögéljen vele egy kövön, hallgassa szép szavait, ölelje meg, könnyítsen rajta. Hajnalban fáradtan bújik a farkasbőr alá s elalszik, mint a szélütött. Szemét alig bírja kinyitni, amikor megszólal fölötte Dzsid apa reszelős, kedvetlen hangja. - Nyakadat, derekadat lehetne elvágni, úgy alszol. Öklével dörzsöli a szemét, ásít, nyujtózkodik. Elheverne délig, de a táltos nem hagyja. Vízért kell mennie, az istenházban kell imádkoznia, kását kell főznie, rőzsét gyűjtenie, lehajtani Katit a forráshoz, jól meg is kell csutakolnia. Azután ráparancsol Dzsid, hogy javítsa meg a nyereg haslószíjját, mert elhasadt. Majd elküldi a rekettyésbe orvosságos füvet gyűjteni. Tudja, míg odajár, egy fiatal menyecske látogatja meg Dzsidet, hogy segítsen rajta, mert meddő. Ilyenkor mindig elküldi Ojbarszot a háztól. Pedig szeretné látni, mit művel. Annyit már hallott, hogy kiénekeli belőle a lelket, azután mezítelenre vetkőzteti s valami főzettel megmossa tetőtőltalpig, majd ismét eszméletre téríti.
169
Délután fölmegy a várba s apja sátorában ülve hallgatja Karvaly bácsi panaszait, tanácsait s véleményeit. Majd meg lóra veti magát s kilovagol az Ordához, szétnéz. Gyönyörködik. Csak azt a kis kancát, amit öregapjától kapott, nem tudja elfelejteni. Sajog a szíve, ha rágondol. Este azt mondja a vén Karvaly: - Uracskám, ne hívjam-é el Kedvest? Meghökken, gyanakodva nézi Karvalyt. - Minek? - Férjfiú vagy már, - mosolyog Karvaly bátya s megfeni hosszú, vékony bajuszát. - Mikor én ennyi üdős valék... - Mit tevél? - Hát, bizony, nem ügön válogaték, csak szokmánya legyön s engödelmes. - Értőm, de miért éppeg Kedvest? - Hát, csak gondulám... Helyre kis lány, szépszömű, mejjeske már, s ügön lepik a legényök. Ez megszúrta Ojbarszot. - Hát csak lepjék, mi közöm hozzá. Van lány e kerek velágon ölég. Küldj húst, bort, de ne apám ágyasa hozja. Szólj Filesnek, Nemvalónak, Nagyorrúnak, Sólyomnak, Búbosnak, velük kévánok önnöm. Files hozja damboráját es. Megállj, apa, - szól utána, amikor az öreg kifelé hátrál. - Pirost küldd be, ne Lustát, a dögöt. Mért ne egyék-igyék kedvére pajktársaival? Mért ne Piros hozza a húst, meg a bort? S mért ne pöngesse damboráját Files? Szép jobadzsi-dalokat tud kiverni rajta. Kutyák egyék a máját Kedvesnek, játsszék bujtárokkal. Piros, karcsúderekú, könnyűjárású fekete leány. Kerek orcája, mint az alma, sima és gödrös. Szeme bogárfekete, bársonyos pillantású. Pirossal hímzett ingvállat, piros töslüköt, üveggyöngyös csalmát, bíborpiros kötőt, kicsiny lábán piros csizmát visel. És mindenkivel mókázik, kötekedik, kétnyelvű, mint a kígyó. Pillantása megoldja a férfiak korcát. De nem hagy magához nyúlni, konok és gőgös, mint már az eszikülök, csak eszikült vesz emberszámba, még az urat is megveti. Váltig reméli, hogy a kapgán fölszabadítja s hazamehet a nyugati gyepűre a népéhez, vagy, hogy egy kóborló eszikül kopjás megszökteti. Piros hosszú ideig várat magára, kiöltözik. Hitvány hétköznapi ruhában nem szolgálhat az úr sátrában. Ügyesen hozza a húsostálat, a boroskorsót, meg a kupát. Biccent, leteszi az ételt a mozaikasztalkára. S már menne is kifelé. - Várj, - reccsen rá Ojbarsz. - Tégy a tűzre. Piros lekuporodik s megigazgatja a tüzet a hökűn. Kifordul a sátorból, fát hoz. Fújja a parazsat, gödrös orcája kidagad. Megérkezik Files a damborával. Tétován keres magának helyet, leül, pöngeti a húrt. - Itt maradj, - parancsolja Ojbarsz a lánynak. Piros lekuporodik a vizespadka mellé, a nők helyére, térdén összefonja a kezét, mosolyog. Megérkezik Sólyom, Nagyorrú meg Nemvaló is. - Már aludnom sem löhet, - dörmög Nemvaló bölcsen. - Tálam vereködni akarsz? Fáradt vagyok, hálót húztam egész nap. Leszakad az derökam.
170
- Búbos hol vagyon? - Búbos juhot nyúz. De ime, megérkezik Búbos is. - Üljetök, társim s egyetök-igyatok, lakozjatok, - biztatja őket Ojbarsz. Jobbjára Filest ülteti, a leendő ezredest, a vele egytest-vér »mátkát«, baljára a hosszú, sovány Nemvalót, rang és tekintély szerint. Kezdetben félszegek a fiúk, de aztán belemarkolnak a húsostálba, sajtot is falnak derekasan s a bort úgy isszák, mint az anyatejet. Mindennek megadják a módját. Ojbarsz Tengrinek ajánlja az eledelt, loccsant a kupából, a kisisten szilkéjébe is tesz. Méltóságteljesen viselkednek valamennyien, mintha kurultát ülő hadnagyok volnának. De a szájukat nem tudják tartani, tele pofával beszélnek, egymás szavába vágva vitatkoznak. Egy nagy, derék keselyűről van szó, Nemvaló fogta, össze is vagdalta a kezét becsületesen, míg le tudta oldani a csapdáról. A keselyű óriási tiszteletet kelt. Files veszélyben lévőnek érzi az ezredesi tekintélyt, ezért fitymálva szól a keselyűről, ő sokkal nagyobbat fogott két évvel ezelőtt. Ezen összevesznek. - Ne csatítsatok, hanem igyatok! - kiált rájuk keményen Ojbarsz. Hát isznak. Iszik ő is, mint valami kapgán. Jó bor, badacsonyi, Bese öregapa szép némberei szüretelték, az öreg Melegdi apa szűrte. Mértéktelenül döntik magukba, ők már igazi férfiak. Nekik ugyan meg nem árt. Piros kuncogva nézegeti őket a padka mellől. Csak hadd kuncogjon, csak hadd vigye hírét világszerte, hogy a kapgán fia vígan lakozik pajktársaival, bort iszik, vigadozik, nem fáj a zúzája, sem a mája. - Fogd damborádat s verd, Files! - kiáltja. - No, Piros! Énekölj! Egy kicsit tanakodnak, mit énekeljenek. Piros húzódozik. Bezzeg, ha eszikülök kérnék, nem vonakodnék. Legelébb is azt énekelték, hogy: Kükénbokur verágodzik, Legénkém es bogárodzik, Verágodzzál, kükénkém, Bogárodzzál, legénkém! Szívcsiklandón pengett a dambora, az a kutya Files úgy megkotorgatta a húrokat, mint egy ördög. Ki vastag, ki vékony hangon dalolt. Piros vékony hangja kicsengett. Hát ez szép volt, nem is lehetett abbahagyni. Újra meg újra eldalolták. - Mü türk énökeink szöbbek, - mondja Ojbarsz, - de tük nem tudtok. - Tudok én, - így Piros hetykén. Rá is zendít nyomban. Ettyin surij politsen Kukku suri polas men. Sor sitsésen kiles men, Ker sitsésen kajasz men...
171
Hát ez az! Ojbarsz belevág, magasan zeng a hangja. Ahelyett, hogy apám fia lettem, Jobb lett volna kakukfinak lennem. Jobb lenne most jönnöm a tavasszal, Jobb lenne most elmennem az ősszel. - Pöngesd, hej, Files! Pöngesd, mert agyonváglak. Filesnek jó füle van, két-három kísérlet után hibátlanul pöngeti a dalt. A fiúk akadozó nyelvvel tördelgetik az idegen szavakat. Mindenáron meg akarják tanulni, a dallam igen hasonlít egy magyeri daléhoz, csak a szavak olyan értelmetlenek. - Ha seregömben akartok nyargalászni, - tanácsolja Ojbarsz, - megtanuljátok nyelvemet, mert nem kaptok sömmit. Földtúrók maradtok halálig. Hej, de melege van! Orcája ég, szeme villog. Lehányja ingét, derékig mezítelenül gőgöl a vánkoson, zömök, barna, szőrtelen fiús mellén villog a tűzfény. De ki bírja mozdulatlanul ezt a szép vigasságot? Csak aki béna, vagy akinek takony folyik az ereiben. Föl hát, hej! Tombjatok, fiúk! Álleri sére, kemel sére, Tegenne-tegenman tojlantse! Jas-jas emer, jas emer, Jastak ertse károská! Honnét veszi Piros ezeket a szívsajgató, vérforraló dalokat? Eszikül lány, már a bölcsőben dalolva rítt. Nosza, Files, pöngesd. Files pöngeti. Össze-vissza üvöltöznek, torkukszakadtáig énekelnek. Minden pillanatban fölhajtanak egy kupával, körbejár a kancsó. Elég vadul isznak, nem ismerik még a bor természetét, pedig nagy természete van a badacsonyi bornak. De csak nem ijednek meg tőle? Dehogy ijednek, erről szó sincs. Piros, igyál te is! Piros megijed, szégyenkezik, ő csak másnapos kumiszhoz szokott, meg sört iszik az őszi sörünnepen. De Ojbarsz félelmetes. Teletölti saját kupáját s a lánynak nyújtja. Körömig, Tengrire! Piros eszikül rabszolgáló, atyja a nyugati gyepűn vigyázza, bajt ne támasszanak a teutonok, öregapja a magyeri sereg előtt járt, amikor Álmucs kagán elindult az Ugor hegyek felé. Ha szolgáló is, nem a gólya költötte. Még szabad is lehet, még meg is szökhet egy dali eszikül katonával. Nem fél a bortól, inkább Ojbarsztól. Iszik hát, egyhajtásra körömig, Tengrire. Kézrevaló gyűrű, ezüst gyűrű, Viseletlen-viselten megsárgul. Ifjú élet, hej, szép ifjú élet, Fiatalon hagysz engem magamra. Ojbarsz összeveri tenyerét. Fölugrik, illegeti magát. Rajta, tombjatok, fiúk! Ifjú élet, ifjú élet, fiatalon hagysz el engem! Mit kuporogsz a padka mellett, Piros, mint egy vén banya! A nagy, kerek kapgáni sátorban dagad a vigalom. Mindnyájan tombolnak már. Ojbarsz lekap egy kardot a rácsfalról, kivonja, villogtatja, azzal járja. A többiek amolyan jobadzsi-táncot járnak, körülfogják a tüzet, forognak hol jobbra, hol bajra. Piros szemközt áll Ojbarsszal, csípőre teszi a kezét, kicsiny lába aprókat lép, feje félrehajlik, szeme ragyog. A bor folyékony tüze elönti a szivét, feje kábul. Csak Files nyúl a damborához, egyre szaporábban pöngeti.
172
A szálláson messze hangzik a hejehuja. Pejen ugat. Karvaly bátya kinéz kunyhójából s elégedetten dörmög. Férfiú lesz ebbül... Odalent, a faluban fölmerülnek a fejek az álom mély vizeiből, a csöndes jobadzsi nép figyeli a zenebonát, énekszót, kurjongatást, aztán továbbalszik. Csak a lányok talpa kezd viszketni a dambora távoli pattogására, csípőjüket rángatják a farkasbőr alatt és szemükből egyszerre elszáll az álom. Bizonyosan hallja Ojbarsz vigadozását Vágottfejű apa kis unokája is. Hadd hallja. Majd megkérdezheti este az öreg: »Ki az a legén, aki bort itatott a kutyával es?« Mert ma éjjel a kutya is bort iszik. - Fiúk, Pejen még nem ivék, - ötlik Ojbarsz eszébe. Ez bizony szomorú. Szégyenletes. Pejennek innia kell, hadd emlékezzék késő vénségében is, hogy igazi urat szolgált. Kitörő lelkesedéssel fogadják a gondolatot. - Pejen! Pejen! Gyüjj be, ézös kücsid kutyám, kedves ebecském! - szólongatja Ojbarsz. És Pejen boldog vicsorgással, farát hányva, farkát lobogtatva ugrik be az ajtón. Csahol, köszönti az urat, meg a pajktársakat. Nosza, megfogják, száját erőszakkal kinyitják. Most már szűköl, régen ivott bort, nem tudja, milyen jó, milyen nekivaló. Ojbarsz fogja a fejét, másként lemarná róluk a bőrt. Piros sem bír már magával, hiszen nemcsak az eszikülök helyre gyerekek, Ojbarsz is ember, noha nem eszikül. Fuldokolva kacag. Kissé reszket már a keze, de azért szép simán beletölti Pejen torkába a bort. Igyál, kiskutyám! Nyeld csak! És Pejen, a Százszemű, nyeli, nyeli, mint batonya a halat. Ezután csakugyan nem lehetett kibírni ezt a szépséges életet. Némi idő multán Pejen őrültként rohangál körbe-körbe a sátorban, mindenkinek a nyakába ugrik, kedves cimboráinak a képét nyalja, veszettül ugat, belerohan a tűzbe is, úgy kell kikapni onnét. Új erővel veri Files a damborát, tombolnak s velük tombol a kutya is. A nyári éjszaka hősége elviselhetetlen. Csurog róluk a verejték. Inni kell, de a bor nem hűsíti, inkább tüzesítí őket. A többiek is lehányják vastag kendervászon ingüket, dobolnak a mellükön, énekelnek, kacagnak, birokra kelnek. Föltúrják a szőnyeget, szétrúgják a vánkosokat. Csak Piros járja még szapora táncát ruhában. - Micsoda? - bődül rá Ojbarsz. - Münk mezehtelen mejjel viaskodunk Kajár űnagyságával s te imögben s töslükben szenvedsz? Megragadja a lány ruháját s nagy reccsenéssel lehasítja. Piros sikít, kacag, könnye is kicsordul. - Te, te, - dadogja pipacspirosan, - olyan vagy, mintha eszikül volnál! Nincs mást mit tenni, a szakadt töslüköt s fehér, hímzett ingvállat le kell vonni kerek, fejér válláról, szép gömbölyű melléről. Majd szétszakad, olyan melege van. Vastag fekete hajfonatai mezítelen derekáig kígyóznak, csalmája a homlokába csúszik, így már könnyebb, hát még ha kortyint egyet? Csípőre vágja a kezét, fejét leszegi, mint a paripa, nehéz, gömbölyű emlői rezegnek a tánc ütemére. Nemvaló összeverekszik Nagyorrúval. A földön hemperegnek, tépik-marják egymást. Nemvaló megfogta Nagyorrú orrát, facsarja, ahogy csak kitelik tőle. Ez meg a haját tépi a másiknak s ordít, mint akit ölnek. Pejen, látva a támadást, Nemvaló gatyájába ragaszkodik s húzza az ülepe bőrével együtt. Files észnélkül damborázik s röhög. Sólyom a kapgán ágyán hever, uszítja a kutyát. Miféle kísérteti had ez itt? Ojbarsz most megmutatja, hogy el tudja űzni hatalmas igéivel. Dadog már, hadonászik, de az ördögűző éneket hiba nélkül tudja. S minthogy a vigyorgó, üvöltő, röhögő s hempergő ördögi sereg nem tágít, lekapja az ötágú korbácsot s szétüt közöttük. Tolongnak kifelé, mintha égne a ház.
173
Ojbarsz liheg. Eldobja a korbácsot, letelepszik a földre, maga elé bámul és mosolyog. Ó, Tengri, milyen hatalmas vagy Te! Sírva kell fakadni, olyan hatalmas vagy. Ülj ide, mellém, te lány s hadd tegyem fejem mejjedre. Piros melléül s ölébe veszi Ojbarsz fejét. Hosszú hajával játszik, halkan énekelget. Ojbarsz olyan, mint egy gyermek. Szemét behunyja, mosolyog, de nem alszik, bár aligha tudja, hol van. Behunyt szeme előtt képek kavarognak. Halkan dünnyögve énekel s a lány kíváncsian figyeli. Most nem fél tőle, olyan szelíd, csendes és nyugodt. Elfáradt a táncban, a bor elkábította. Most jó, nem olyan vad, mint az imént. Aranyháza kapujába, Talpig fehér gyócsruhába, Talpig fehér gyócsruhába, Bétakarva fátyolába... Im, kilépe, mosolyogván, Magos égre föltekinte, Szömét takarja kezével, Elfödözi tenyerével... Aláteként hű fiára, Kevély sólyom-madarára, Ézös ajka epedözik, Zúzácskája sepeködik, Szüvecskéje szomorodik, Májacskája keserödik... Gyüjj fiacskám, ézös egyöm, Életfára akaszkodjál, Gallyaira kapaszkodjál, Magos Égbe kereködjél... - Magos égbe fölmegyök, ott látom aranyháza kapujában, - suttogja Ojbarsz, kinyitja a szemét, belebámul Piros ráhajló arcába. A lány később hittel vallotta, hogy nem ismerte meg őt Ojbarsz. Csak mondogatta az aranyházat, az Életfát s hogy neki azon föl kell mennie. - Olyan szépen szólott akkor, - mesélte később Piros, - hogy rínom kellett.
174
3. Ettől fogva Piros minden este bemegy Ojbarszhoz. A fiú nem alszik a táltosnál, kábultan végzi a tennivalót egész nap, néha ültében elszundít. Dzsid szidja. - Korbács kellene neköd, te szuka után tekergő kani! Nem tudomány. Nízz meg engöm, kiáltja s a mellére csap, vastag combját szétterpeszti ültében, sárga szemfoga kivicsorog, bő tokáját kiduzzasztja. - Hatvan tavasznál többet érék s férfiú vagyok! Hányszor osonkodnak hozzám fiatal lánykák s szemérmösen pillantanak rám. Csak intenöm kellenék nekik. S ha megyök át a falun s máshul es, valamerre járok, csudálkozva merednek rám, elpirulnak, reszketnek s öszvesúgnak hátam mögött, ott megyen Dzsid, az neves táltos, milyen szép, dörék embör! S méges megtartóztatom magam. Elbulcsájtom üköt érintetlen, mert nagy erő kell ám a viaskodáshoz, réüléshöz, tudományhoz. Te meg mindön éjjel bakzol. - Küldis akszin parancsolatja ez, - felel Ojbarsz s a szép eszikül lányra gondol. Nem tud betelni vele, örökké ölelné, örökké csókolná, örökké ölében tartaná a fejét s nézegetné gödrös kerek almaarcát, sötét, bársonyos szemét, örökké csak simogatná nehéz, telt emlőit. - Ett maradj, - ripakodik rá este Dzsid. - Nem maradok. - Tekénts engöm. Hatvan tavasznál többet megérek s méges... Ojbarsz nem hederít rá. Ez is csak olyan beszéd, mint a táltosok szidalmazása. Hogy ez hazug, az tudatlan, emez réülni sem tud, amaz tőle lopta a tudományát. Hát hol van olyan fiatal leány, aki szép, derék embernek tartsa őt? Ugyan kik osonkodnak hozzá reszketve, hogy vegye el szüzességüket? Nincs szemük manapság a lányoknak, nem látják, milyen tohonya, nehéz ember ez, milyen vén, mekkora a tokája s hogy kiáll az az egyetlen sárga foga lefittyedt ajkából? Milyen éjszakákat tölt Pirossal! Telhetetlen, mint üzekedés idején a szarvasbika. Nappal is orrában érzi a lány testének, hajának nehéz illatát. Gyakran megszagolgatja a kezét s megbódul a lány sűrű bodzaszagától, amit becézgetés közben lop tőle. Részeg a testétől, bámulja szépségét, mindene tetszik, de legfőképpen akkor bolondul, ha Piros énekel. Fékevesztett és vad, mint az állat. Rárohan s összemarja a lány száját, keze nyomától kék a karja, fogától a válla. Piros tűri, mert hiszen boldog a nő, ha van mit tűrnie. Most már letett titkon melengetett szökési terveiről, nem vágyakozik annyira esziküljei után. Ojbarsz is olyan eszikül-féle, nyelve majdnem az, a természete meg szinte egészen. S hát nem szabadítja-e föl a kapgán még inkább, mert a fia szeretője lett? Hát még, ha fiat szülne néki. Ő bár foganna a méhe s lenne erős, kövér barna kisfia. Hogy Ojbarszot még legénnyé sem avatták, nem bántja. Majd avatják nemsokára, kapgán fiánál nem nagy a jelentősége ennek. Ojbarsz szépen elmondta neki, hogy öregapja Termacsu volt, meghalt teutón-földön szerzett sebében. Dédapja Teveli kende, szépapja Tarkacsu, az meg fia Árpád kendének, a foglalónak. Szédül, ha fölgondolja, milyen előkelő származású legény Ojbarsz. Hiszen Árpád kende apja Álmucs volt, s Álmucsot togrul nemzette, tehát maga az Isten! Ojbarsz minden őse bálvánnyá ülepedett, áldoznak nekik, imádnak hozzájuk. S ez a fiú is, aki oly szívesen pihenteti fürtös fejét az ő meztelen, sima keblén, táltos, ősei lelkével érintkezik. Azért mondogatta azon az éjjelen, hogy fölmegy az Életfán s hogy az Égben aranyházban várja, hívja egy megistenült akszin... *
175
Karvaly bátyja napról-napra nagyobb hódolattal lép Ojbarsz sátorába. Jó vér, nagytermészetű fiú - mondogatja magában, elnézegetvén Ojbarsz kemény, nyugodt arcát, égő barna szemét s méltóságos viselkedését. Most forr ki, mint a jó bor, - gondolja továbbad, - vagy mint a kumisz: mennél többet zurbolják, rázzák, kavarják, annál erősebb lesz. No, jó erős bika ez, nem hiába legyűrte a fekete bikát. Minden éjjel nála van Piros - és nem látszik elégedetlennek. Inkább olyan magafeledt a mosolya, szelíd a tekintete, mióta idejár. Ez ám a férfiú! Még csak most szabadult az anyja szokmánja mellől s már meggyőzne öt jóvérű leányt. Ukkon hatalma nagy, derék kapgánt ad nekünk, ha Tar Szöréndnek egyszer mennie kell. (Sokáig éljen!) Isteni erővel megáldott fiút adott mindnyájunk örömére, dicsőségére. Vágottfejű apa csakugyan megkérdezte a fiatalságtól: »Ki az a legén, azki borral itatá kutyáját?« De most nem találgatták, egyszerre vágta rá mindenki: Ojbarsz! Hát az kicsoda, azki korbácsval veré ki vendégeit? Az is Ojbarsz. A fiuk elmondták világszerte, hogy amikor maga kívánt maradni a leánnyal, korbácsot emelt rájuk. Az eszikül szolgálót mindenki irígyli. De leginkább Kedves, meg Hajnal. Amikor Kedves hallotta Filestől, hogy az eszikül szolgáló milyen gyönyörűen énekelt s táncolt a sátorban, ajkát biggyesztve szólt: az eszikül lányok ilyenök... Ő bizony nem tombolt volna. S merte volna letépni az ő ingvállát, ki is kaparta volna a szemét. - Vola az már úgy, - csúfolódott Files, - hogy kikaparhatád vola s nem tevéd. Erre pipacspiros lett, ajka reszketett. Dühödten rikoltotta: - Nem igaz, hazudság, kitalálás! Elfutott, otthagyta Filest. Meg sem állott egy nagy almafáig, ott a mély fűbe vágta magát, arcát tenyerébe temette s dühösen, görcsösen sírt. Mezítelen lábával időnként nagyokat rúgott a levegőbe, íme karikát akart fűzni Ojbarsz orrába. De nem tűrte. Ó lehetne most Piros helyén s még tán valóban feleségül is venné, ó, jaj, ő ostoba, kevély, telhetetlen némber! De jó, nem is bánja. Nem is kell neki. Csak annak a gödröspofájú, hízelgő eszikülnek kaparja ki a szemét, azt a feketét, fajtalant. Ilyenek az eszikülök: meghajolnak mindenki előtt, csak hatalmat, vagyont lássanak. Vágottfejű nagyapa is mondja, nincs hitványabb, gyávább, meghunyászkodóbb kutya az eszikülnél. Majd megbánja még Ojbarsz. Majd megunja s kilöki. S akkor visszatérne hozzá, de már késő. Mert neki ugyan hiába kapgán fia, kende ivadéka, táltos, vagy akármi... Hajnal belép a szolgálók házába, szemkápráztató fűzöld ruha rajta, zöld töslük, derekán aranycsattos puta, a pután aranyoshüvelyű kés, gyönggyel kivarrt varrótarsolyka fityeg, lábán vajpuha szarvasbőr szekernye. Eddig Hajnal is mellesnek nevezte a töslüköt, övnek a putát, mint más szegény jobadzsi, de mióta akszinnak képzeli magát, igen előkelő szavakat használ. Belép, körülnéz, kényesen megigazgatja lenge szilekjét s körülszimatol az alacsony házban. - Valjon őrölél-e már elegendő sót? - kérdi rekedtes, fakó hangon, kövér nyakából a hang is zsírosan bújik ki. Vérpirosra festett ajkát fölbiggyeszti, úgy néz Pirosra. - Még nem, - veti oda vállatvonva Piros. Az ágyán ül, - nem mostanában feküdt benne! - s nagy gonddal varrja azt a bizonyos eltépett ingvállat. Legszívesebben nem varrná meg, így viselné egész világ láttára. - Hát valjon ki megy mosni az Bolotinra, he? - Majd elmén az, kinek nem kell forgolódnia az urfi környül. - Nesze, jól megkapád, mosolyog magában s ártatlan szemmel figyeli Hajnalt.
176
- Mért varrsz most? Nincs más dolgod, he? - Nem nyúlhatok más koburcsakjába ruháért, - vágja oda Hajnal. Lusta ott szöszmötöl a házban. Akármilyen lusta, az efféle szócsaták fölpezsdítik a vérét. Szívesen futna, amíg egy hal megfő, csak lássa, amikor ez a két némber hajbakap. A kapgán, meg az úrfi ágyasa. Hajnal szelíd borjúszeme macskaszemmé válik. Sokáig méregeti ellenfelét, majd, nem tudván mit mondani neki, - az ő nyelve nem olyan éles, mint ezé a szemérmetlen eszikülé, - kifordul a házból. És ez naponként tízszer is megismétlődik. Kölyökkel, tudatlan kölyökkel adja össze magát, - magyarázza Hajnal Karvaly bátyának a vén dvornyik kunyhójában, Files anyja s öreganyja jelenlétében. - Szörnyűség, megrontja azt a nevendék fiút. Bizonyosan üzentek az atyafiai, hogy pusztítsa el. Eszikülnek nem lehet hinni, kétszínű, fondorkodó népek, mindegyik ördögöt tart, rókává tud válni, csak átalbucskázik a fején s mond valamit és már róka is. Tudja ő, mit akar Piros. Az úrfi révén a kapgán bizalmába férkőzni, nyakát akarja szegni a szálláson minden jóravaló személynek, elsősorban neki s aztán ő akar uralkodni. Karvaly bátya fölött is, Oragir fölött is. Akszin akar lenni, be akar tolakodni még a nagyfejedelem udvarába is. - Hát, bizony másként lönne, ha akszinunk élne, - sóhajt áhítatosan a vénasszony s megtörli két ujjával ráncos ajakát. - Ezök még leforrázzák egymást, meglátod, - dünnyögi Karvaly bátya, amikor Hajnal odábbáll. A két halálos ellenség ügyét rágcsálja, szopogatja, csemcsegi, lafatyolja az egész falu. Csosza néne kiszáll a Kériek ellenséges fészkéből, lázasan rója a falut s új meg új történeteket mond a két ágyas fenekedéséről. Ezzel meg is hódítja a némbereket, igazán derék, becsületes, okos anyóka! Talpas szüle versenyre kél vele, lapos lúdlábát szaporán battyogtatja egyik kunyhótól a másikig. Hogyne tudna ő még többet, hiszen szegény Gyöngy akszin - nyugodjék - bizalmasa volt, belső személy. Amikor haldokolt, üzent is érte, meg sem tudott halni, amíg nem látta. Kuka szüle pedig, a siketnéma, - kicsiny korában egy őrizetlen pillanatban balatoni vadlány ült a bölcsője mellé, az vitte el a hallását - makog, dadog, mutogat, s mert nem hallja a saját hangját, néha nagyokat rikolt. Csodálatosképpen ő is hall mindent, amit a két ágyasról hallani kell. S bár néma, többet mond a másik kettőnél, ami nagy szó. Azt is tudja például - »hallotta« -, hogy Piros otthagyja az úrfit, mihelyt hazaérkezik a kapgán, mert az ő ágyasa lesz. Olyan bájitalt szerzett egy eszikül javastól, amivel akárkit meghajolhat. Most elsőbben az úrfit bájolta meg, ezután a kapgánon a sor. Csak Ojbarsz nem tud semmit. Éjszakánként, amikor Piros karján nyugtatja fejét, nagy álmairól szól. A lány figyelmesen hallgatja s fölsóhajt. Kicsi kapgán, - suttogja s megsímogatja a fiú csapzott haját. - Bár fiat adhatnék neköd esztendőre...
177
4. A somügyi várból hír érkezett. Karvaly bátya erősen sántít, amikor meg kell vinnie a sátorba. Hosszan ácsorog, hallgatózik a bekötözött ajtó előtt. Piros odabent van s az öregember nem szívesen háborgatja őket. De a hírt nem merte reggelre hagyni, a kemény kis úrfi »lecáfolta« volna árva öreg fejét. Magában tizszer is kikerekítette a mondókáját, de csak hümmögöttdünnyögött s fülelt. Most halk énekszót hallott, úri nyelven énekelt a lány, ő csak néhány szót értett. Elmosolyodott, szíve körül jóleső melegség támadt. Kahintott, megköszörülgette a torkát. De azok odabent nem hederítettek rá. Nevetgéltek, tereferéltek. Karvaly bátya hangosabban kahintott. - Ki az? - kiáltott Ojbarsz bosszús, de szinte gyermekes hangon. - Úrfi, én vónék. - Mit akarsz? - Hírt kapánk atyádrúl. - Gyüjj be. Lassan lépett be, hogy a lánynak legyen ideje betakarózni. Ojbarsz mezítelenül állott a szőnyegen, haja kócos, képe türelmetlen. - Jó, avagy balhír? - kérdezte. - Hát megtudánk, mert egy legényke jüve Somügytűl, hogy atyád szöröncsésen megjára az Bolotinfőt, megfordula Ugal szállásán, jára Karaman bátyádnál es, most kedég várában ül s tanálcsot híva egybe, - sorolta el szép körülményesen. - De végy magadra subát, úrfi, mert megizzadál s lám, az lovat es bétakarjuk, ha megizzadt. - Jó, jó, - nevetett Ojbarsz - ne félts te engem. Hát ezt ugyan hagyhatád lönne röggelre es. Mást nem tudsz? - Meg osztán Karaman úr szállásán vola néminemű csetepaté, vereködés, miegymás. - Mit mondasz? - rémült el Ojbarsz. - Csak talán nem gyilkolák egymást bátyámval? - Ük nem ugyan, de Tazirfia Szakcs reájuk méné báturjaival s atyád megölé Szakcsot. Erre csakugyan nem tudott mit szólni. A sarokba ballagott s nyakába terítette subáját. A széles gyolcstakaró alatt Piros ijedten kuporgott az ágyon, kerekrenyílt szemmel bámulta Karvaly bátya hosszú, vékony bajúszát, annak a rezzenéséből akarván ellesni, jót mond-e, avagy rosszat. - Hmm, - dünnyögte Ojbarsz s leült. Megvakarta kócos haját, megrázta a fejét, mintha Piros édes énekét akarná kirázni a füléből, hogy jobban gondolkozhassék. - Ez nem játék. - Mi, Karvaly apa, ez nem játék. Mint véleködöl, he? - Hát... én csak úgy, akár te. Szakcs úrért nem kár, de kapgánunkért s teérted kár lönne. - Hm... Mást nem tudsz? - Mást nem. - Majd gondolkozom. Hány fia vagyon Szakcsnak? - Van Vagy három. Nem ijedősök. Meg rokonjuk es vagyon. Meg cimborájuk. 178
- Hát, ha gyünnek: lesznek, - nevetett Ojbarsz s legyintett. - Münk es vagyunk néhányon. Ehh, öreg, ne fájjon fejed. - Ügön, de Szakcs úr fejebűrét - nyugodjék! - nyirfára akasztá apád, hogy lengedezzék éjjelnappal s varjak károgjanak fölötte. Ojbarsz megértette. Ha száz esztendő mulva is, de megbosszulják a maradékai. No nem baj. Ásított, ráveregetett a szájára. - Vagyon még atyám s vagyok még én es - mondta nevetve. - Eredj, apa s feküdj. Karvaly bátya nyugodalmas jóéjtszakát mondott, meghajolt és kisántikált a sátorból. A fiú még elgondolkodott egy kevéssé, aztán ledobta subáját s bebújt Piros meleg teste mellé. A lány ijedten vizsgálta arcát, de Ojbarsz mosolygott. Félkönyökre dőlve nézte szerelmese szép kerek képét, ijedt szemét, harapnivaló száját, gömbölyded puha nyakát. A lány vadul a mellére bújt, Ojbarsz fejét simogatta, hogy szinte fájt. - Megölnek? Mondd, meg akarnak ölni? - Akarnak hát, de ne törődj vele. - Ugy-e, nem tudnak megölni? Hiszen te táltos vagy, olyan igéket küldesz rájuk, Görcs tekeri üköt, s Kór marja bélüköt s Mirigy égeti turkukot s Gyek búvik beléjük s moccanni sem tudnak! Ojbarsz mosolygott. Olyan volt most, mint egy igazi nagy kapgán. Mint egy félelmetes táltos. Piros keblére vonta Ojbarsz kócos fejét, szorongatta, hogy elfulladt. - Most, most fiút foganok tűled, - suttogta eszelősen. Ojbarsz agyát elöntötte a vér. Táltosként kapaszkodott fölfelé az Életfán, föl, egyre följebb, egyre szédítöbb magasságba, az Égig. Ahol aranyházban, ezüstházban egy világszép akszin áll, szeme elé tartja tenyerét s hívja, várja őt. * Dzsid apa komoran hallgatta Ojbarsz szavait. Lábát szétvetve ült kunyhója előtt a tuskón, buzgón tépdeste csüngő, deres bajuszát. - Hozd a dobot, - mondta türk nyelven. Ojbarsz kihozta a dobot. Dzsid elvette, megforgatta, ujjával ütögette, valjon elég feszes-e. Aztán bosszúsan visszaadta. - Megereszkedett. A fiú visszavitte s megforgatta a tűz gyengén pislogó parazsa fölött. - Most jó. Ülj mellé s tedd rá a békát. Lássuk, mit mond atyádról, Szakcs fiairól. Imádkozz buzgón s tedd, amit kell. Ojbarsz fejét, kezét lecsüggesztve buzgón imádkozott. Hetedik Égben lakó Tengri Atya, susogta - mutasd meg apám megszabott útját s az én megszabott utamat. Mutasd meg ellenségeink megszabott útját. Tengri, segíts! Ezután a kerek föld színét jelentő vastag vonalra tette a kicsiny rézbékát s a dob elé kuporodva, könnyedén veregette a szarvascsont verővel. Némi idő multán lassan megmozdult a béka s az Alvilág felé szökdécselt. - No, lám - dünnyögte Dzsid. - Háromszor kell veregetni.
179
A béka másodszor tétovázott a Föld meg az Ég között, de csakhamar megfordult s megint az Alvilágba csúszott. Akárhol veregette Ojbarsz a bőrt, a béka nem tért vissza. Harmadszor pedig egyenesen az Alvilágba ugrált apró, hajszálnyi ugrásokkal. A táltos meg a fiú összenézett. - Kire gondoltál? - kérdezte Dzsid. - Apámra s magamra. - Most gondolj Szakcs fiaira. Ekkor is mind a háromszor az Alvilágnak tartott a béka. - Jól van - dünnyögte a táltos. - Vidd be a dobot. Majd megtesszük a magunkét, a többi meg Tengri hatalmában van. Nem kellett volna a kapgánnak megölnie Szakcsot, tudom, elvakította a düh. Ha vére megbúsul, nem tudja, mit cselekszik. Legalább a fejebőrét ne akasztotta volna föl. S temette volna el a megholtat tisztességgel. Mert látom őt, odalökte mint egy kutyadögöt: nesztek, égessétek el, sírja se legyen, ne áldozhassanak rajta. Most Szakcs lelke addig nem nyugszik, míg be nem telt a bosszú. - Küldj szálló igét rájuk - kérlelte Ojbarsz s reszketett a horgasína meg az ajka. - Küldök, küldök. Mindent megteszünk. Kost is áldozunk. Még aznap kilovagoltak az Ordára s a válogatott falkából kifogtak egy szép dali, zömök, haragostekintetű fekete kost. Bőre megreszketett a vizes galy freccsenésétől, kedves volt Tengrinek. Dzsid felöltötte bő, cafrangos-csengős, cifra subáját, fejébe nyomta csúcsos sapkáját. Új tüzet vetettek. Ojbarsz nyírfából három babát faragott, ezek a megölt férfiú három fiát jelképezték. Annak rendje szerint megtartották az áldomást. Dzsid énekelt, dobolt, tombolt és imádkozott. Majd nyíllal összeszurkálta a három babácskát, előbb a szemüket, hasukat, nemzőszervüket, végül a szívüket döfölte össze. Vakuljatok meg, - kiáltotta - így follyék ki szemetek! Dagadjon meg májatok, epe öntse el gyomrotokat! Legyetek magtalanok, vesszen ki fajtátok! Hasítsák ki szíveteket, ebek falják zúzátokat, csúfos halállal vesszetek! - mondta végül. Karddal gödröt ásott, eltemette a babákat. Ojbarsz dermedten hallgatta szörnyű átkait s Kajárnak, a Görbének sívó szélét érezte az áldozóhely lombos fái között. Dzsid nyögve elterült kunyhójában és sört követelt. Ojbarsz megvárta, míg kábult álomba merül, - nyakát, derekát lehetett volna elvágni, úgy aludt! - azután apja sátrába vonult ő is. Ezen az éjszakán szótlanul hallgatta Piros becéző szavait, csókjait mozdulatlan képpel tűrte, mindegyre ivott, s belebámult a sárga-kék lángocskákba. A lány kétségbeesett kísérleteket tett fölvidítására, nevetett, hízelkedett, pityergett. De Ojbarsz fagyos szívét nem tudta fölengesztelni. Mert ő csak a dobot látta, a dobon szökdécselő kicsiny békát s az Alvilág képét, amerre a makacs béka igyekezett.
180
5. - Most, lánykám, megint emberek kezibe kerilénk, - mondta a feketeszakállas, hosszúhajú, rongyos férfiú, amint a Nagyberek úttalan sikátorain átvergődtek s a csónak partot ért a fonoldi púpos hegyfok alatt egy kis fövenyes öbölben. - Ne úgy mondd, hogy kezibe, hanem közibe! - szólt rá a tömpe bodonyhajó farán üldögélő kis zömök szőke asszony. - Kezibe, azt azkor mondjuk, ha kezükbe kerülünk. Kö-zi-be! Így mondd. A szakállas ember gyermekesen nevetett. - Hiszen kezikbe keril... kerü-lünk, - mondta szótagolva, összecsücsörített ajkát kényszerítve a kimondhatatlan ü-re. - Vaj, Ukkon ne adja! - fohászkodott rémülten az asszony. A férfiú kiugrott a csónakból, megfogta annak fölkunkorodó orrát s szépen, kihúzta a recsegő kavicsokra. Az asszonyka madár módjára félrebillentette a fejét, úgy nézegetett hol jobbra, hol balra, hol pedig el, a nád zölden hullámzó tengerére. Lábánál füles kosár, nagy gonddal összekötözött kis batyú hevert, ölében egy kendermagos kakast, meg egy tyúkot tartott. Amikor a rongyos férfiú kezetnyujtott neki, hogy kisegítse, látszott, hogy áldott állapotban van. Mind a ketten a földmívelő jobadzsik ruháját viselték. Avatatlan, piszkos kendervászon inget, az ember bő vászongatyát, vállára vetett gubát, lábán siralmas állapotban lévő bocskort, a nő elnyűtt vászonszokmányt, ugyancsak hitvány bocskort, fején hátrakötött kendőt. Szép vékonyszálú szőke haja kibomlott, hiába dugdosta be mindegyre. Naptól barna képe kerek, arccsontja széles, kissé ferde metszésű szeme csodálatosan kék, mint a Balaton vize. Zömök testét elnehezítette az áldott teher. De gömbölyű, bokában gyermekesen duzzadt lábszára s az otromba bocskorban is kicsinynek mutatkozó lába egészen lányos volt. Óvatosan nyújtotta előbb a szárnyasokat, azután a kezét, nehézkesen kilépett a hajóból, majd a kosarat, meg batyút akarta kiemelni, de a férfiú ezt már nem engedte. Belegázolt a vízbe, az evezőt gondosan elhelyezte a fenéken, egy fiatal fűzfabokorhoz kötötte a csónakot, majd kiszedte a holmit is, hosszú, faragott botját is. Nagy utat tettek, fáradt volt az evezéstől. Ezért azt ajánlotta feleségének, hogy üljenek egy kicsinyég a parton s egyék meg azt a darabka búzalepényt, meg hagymát, amijük még van, itt a víznél ihatnak is rá. Hát leültek az árnyékba, Csillag eleresztette a kendermagos tyúkot, meg a kakast, hadd bogarásszanak, fejét félrebillentve kibontotta a bátyút s elővette a búzalepényt. Madár módjára méregette a szemével, eltörte s a két felet összemérte, igazságos-e az osztály. - Neked nagyobb kell, te ketten vagy, - unszolta nevetve Kirill. - Ne úgy mondd, hogy neked, hanem úgy, hogy neéköd - oktatta megint a felesége. - Jaj, mindig tanehtasz, kedveském, - panaszkodott Kirill. - Hát, hogy ne légy ulyan batramos nyelvű. Megsímogatta Kirill arcát, az meg elfogta a kezét s gyengéden megcsókolgatta. - Mogyeri leszek... leszök egészen, - mondta, ismét kijavítva magát. Eszegettek, hallgattak, nézegették a kapargáló, bogarászó kendermagosokat.
181
- Ma már tojnia kell, - mondta Csillag. - De hol tojik valjon, szegény? Magunknak sincs fészkünk. Hol hajtjuk álomra fejünköt? - Jézus Úr mondá: az madaraknak fészkük, az rókáknak barlangjuk vagyon s az ember Fiának nincs hol fejét lehajtania. Hát münk mért panaszolkodjunk? Ű Isten vala s münk csak emberek vagyunk. Csillag azonban nem vigasztalódott Jézus példáján. Mióta elhagyva apja, a gulácsi falunagy hajlékát s az egész nép csúfolkodva kiénekelte őket, seholsem talált sem fészket, sem barlangot, ahol akár madárka, akár róka módjára lehajthatta volna szőke fejét. Kezdetben könnyen vágott neki újra meg újra az idegen világnak, de most már nyugalomra áhítozott. A telet Edelicsen húzták ki egy jó meleg kis kunyhóban, de tavasszal Türje úr egyik bacsája elkergette őket, s még örülhettek, hogy a kegyetlen pogány Kirillt föl nem akasztotta. Ezen örvendezve kóboroltak a Balatonfenéken meredező nagy kőházakig, amelyekről a nép megint csak azt meséli, hogy Etile kagán vára volt ott. Egy ilyen takaros házban laktak nyár elejéig. Különös ház volt, nem győzték csodálni. Emeletére meredek lépcsőn lehetett fölmenni, igen alkalmas hely volt, ha eső esett, szél fújt, Kirill oda mászott föl nagy pergamen-könyvét olvasni. Olyan vastag fala volt tiszta égetett téglából, hogy faltörő kossal sem lehetett volna ledönteni. Az ajtófelek is díszesen faragott kőből voltak, s köröskörűl szanaszét mindenféle faragott kövek hevertek. Ezek nyilvánvalóan bálványistenek voltak, bár Kirill ülőhelynek, evőszéknek használta őket. De hevert ott még vagy négy lapos, faragott kőlap is, ezekről azt mondta Kirill, hogy bizonyosan halottakat temettek alájuk. Egyiken írás is volt, meg egy madár képe. Kirill néhány szót el is olvasott, mert olyan betűk voltak, mint a nagy bájolókönyvében. »Itt nyugszik Livia, Lucius leánya...« - ezt jelentették a szavak. A többit már nem lehetett elolvasni. A Szála torkolatából s a Balaton mérhetetlen nádasaiból odajártak a környék pákászai, halászai és madarászai, hogy Kirillt hallgassák. Ő egy nagy kockakőre állva Jézusról, Máriáról, a betlehemi csillagról, Jézus haláláról s föltámadásáról beszélt. Egyre többen jöttek, férfiak, nők, még gyermekek is, Kirill pedig beszélt és keresztelt. Jó dolguk volt, a vízi meg a réti emberek nem bántották őket. Aki nem hitte Kirill szavait, az sem haragudott, legfeljebb annyit dörmögött, hogy »ilyennek is kell lennie«. Bőven hoztak madártojást, halat, teknősbékát, vadrécét, sőt a juhászoktól vajat, sajtot is cseréltek, abból is adtak. Csak bort nem lehetett tőlük kapni, pedig Kirill szüntelen sóhajtozott, hogy mennyire szeretne már misézni. Egy követ meg is szentelt, hogy azon misézzen, ha bort kap. De nem kapott. Lassanként ötre szaporodott Csillag baromfiainak száma. A kakason meg a magtyúkon kívül három csirkéje is volt már. Abban bizakodott, hogy őszre a csirkékből jércék lesznek, szaporán tojogatnak, a tojás egy részét elteszi, tavasszal megültet egy-két kotyost, azután már szeritszámát sem tudják a jószágjuknak. Az emeletes kőházban el lehet lakni télen is, csak ajtószárnyat kell rá tenni s a négyszögletű lyukakat vesszővel befonni. Kirill hozzálátott, hogy a környéket megszabadítsa a tüskétől, bozóttól, kivágott egy-két haszontalan fűzfát, elegyengette a nagy kockakő előtt a földet, hogy legyen a híveknek hová ülniök. Éppen egy kapa eszkábálásán törte a fejét, amikor rájukszakadt a hazátlanság újabb keserűsége. Lovasember járt arra, Délről iparkodott a Szála vize mellé. Ott haladt át, ahol Etile kőházai vannak. Betért hozzájuk. Szíves öregember volt, bár eleinte féltek tőle. Tisztességesen köszönt, Csillagtól egy ital vizet kért, letelepedett egy faragott kőre, lovát legelni csapta. Szépen szólott, csöndes embernek látszott. Megnézte a házat s örvendezett, milyen szépen eligazítottak benne mindent. Mert volt ott puha szénából vetett ágy, kenyérnek, húsnak, sajtnak polc, rekeszték a szárnyasoknak, ha zivatar, jégeső elöl födél alá menekülnek, kosárban
182
tojás, vékában liszt, köles, nyírfadobozban só. A falbavert kampókon szárított hal lóg füzérben. Szép idő lévén, odakint főzött Csillag, a bogrács ott függött ügyesen a szolgafán. - Csak a kisistent nem látom, - forgolódott az öregember. Hát bizony, kisisten nem volt. Csak a faragott képecske, Miriam, a gyermek Jézuskával. Kisistennek ugyan megteszi nagyonis, de az öregember keveslette. Miféle kisisten ez? Hiszen ez némber! Azt mondod, Bódogakszin? - fordult Kirillhez, aki a szakállát babrálgatva áldogállt mögötte. Csillag sohasem felejti el, hogy ebben a pillanatban Kirill az ő vállára tette a kezét, mintha védelmezni akarta volna. A bátur kiköpött s úgy ordított, mint egy oroszlán. - Mióta tartanak a házban kisisten helyett Bódogakszint? - rikoltotta képéből kikelve, mint egy megszállott. - Mióta vagyon Bódogakszinnak fődigérő bársunyszokmánja? Mióta hurcol kisdedöt? S hol innejt a szilke, mibe tesszétök a kölest, a húst, a tejet, meg a többit? Miféle kisisten ez? Megfordult s megragadta Kirill szép fekete szakállát. Kirill jajgatott, Istenhez fohászkodott, bocsássa meg bűneit s irgalmazzon feleségének, gyermekének, ha ő már nem törődhetik velük. - S miért vagyon szakállad? Miért nem nyírod fejedet? Micsuda fekete culát viselsz? Mi vagy te, talám kutya újhitű? Hiába tagadták volna, a vénember rögtön látta, hogy újhitűek. Meg azt is, hogy Kirill nem mogyeri, hanem tót. Hogyne látta volna már messziről, hiszen a ház elébe keresztet tűztek! Csillag térdreesett a bátur előtt, átölelte lábát, jajgatott, könyörgött, ne ölje meg őket. Hiszen nem vétettek a légynek sem. S nézze, áldott állapotban van, irgalmazzon a gyermeknek. Az öreg bátur fenyegetőzött, de megelégedett annyival, hogy széttaposta Boldogasszony ékes kis bálványát, kitépte és összetörte a keresztet, újból nekiesett Kirill szakállának, tépte, cibálta, s káromkodott szörnyűségesen. Kirill már tudta, hogy nem öli meg őket, hát örömében nem is nyikkant. Csillag pedig megfogta a csirkéket s odakínálta a báturnak, legyen az övé, egyebet nem adhat. Ez meg kiütötte a kezéből, előkiáltotta a lovát s nyeregbeülve keményen megparancsolta, kotródjanak innét, de rögtön, meg ne lássa őket, amikor visszajön a Szálától, mert csakugyan kitapossa a belüket. Kajárt hívogatta, átkokat kiáltott rájuk, még messze, a bozótban is hallatszott rekedt, vérfagylaló fenyegetőzése. De elment. S ők, hálát adva Istennek életükért, nyomban összeszedték, amit lehetett. Már indulni akartak a kosárral, a bátyúval, a csirkékkel, meg a két magjószággal, amikor a nádból Gödény, a halász siklott elő. Jó ember volt, áldja meg Ukkon is, Jézus Úr is mind a két kezével. Legyen teli hálója-horga rogyásig. Ölébe tojják a bíbicek tojásukat, a kócsagok legszebb tollukat hullassák elé. Madár, vidra önként bújjék a csapdájába. Mert megszánta őket, noha nem hitte, hogy Jézus Úr Isten s azt sem, hogy föltámadt. - Idegön táltos vagy ugyan, - mondta - de szépön szólottál mindég. Ez a némbör meg várandós. Csónakjába vette őket s nyiladékok tömkelegén, zeg-zúgain vitte másfél napig. Közben megmegálltak horgászni tojást keresni. Megettek két csirkét. Csillag könnyezett, amikor a halász nyakukat szegte. Úgy siránkoztak, majd a szíve szakadt meg. Gödény ráparancsolt, forduljon el, megárt a magzatnak, ha látja. Csillag egy falatot sem evett szegényekből, volt még egy kis kenyerük, azt ette. Az éjszakát egy nagy zsombékon töltötték. Kirill virrasztott, mert féltette Csillagot, ki tudja, mi lakik a halászban. De nem lakott semmi. Horkolva aludt reggelig.
183
A Balaton keleti partján, Berénynél, elbúcsúzott tőlük a halász. Nekivágtak a mocsaras, nádas rétnek, mentek, ahogy tudtak. Két napi gyalogolás után ismét egy halászra bukkantak. Ez kresztyén volt a maga módján. Szipogva csókolgatta Kirill ruháját, meggyónt, meghallgatta a Lázár föltámasztásáról szóló történetet, majd hálálkodva nekik adta halát, csónakját, inget, gatyát Kirillnek, vigyék békével, Jézus nevében. Öregember ő már, mondta, maholnap megnyugoszik. Egyedül éldegél, nem szorul senkire, semmire, itt van a kunyhója a berény keleti részén, a Nagy Ügyfa mellett. Ha errefelé jár s ő már nem élne, keresse meg a sírját Kirill s támassza föl, mert hallotta, hogy nem Lázár volt az, aki föltámadt, hanem egy bizonyos halász, Kirill támasztotta föl, nem Jézus, csakhogy titkolja. Hálát ad Ukkonnak, hogy láthatta a csodatévő atyát. Nem akarták elfogadni a csónakot, de a vénember annyira elbúsulta magát, hogy mégis beleültek. Kirill megragadta az evezőt s egyre a Badacsony lapos tetejét vigyázva, nekivágtak a víznek. Csillag torkát könnyek szorongatták. Sokáig integetett az utánuk bámuló öregnek, míg csak el nem nyelte a sejtelmesen susogó nádtenger. Ki is tudott volna gyalog, idegenül átvágni a Balaton mocsarain, a beléömlő vizek útvesztőin, a zsombékok és virágos, csalóka rétek váltakozó veszedelmein? A zsombék sártengerbe vész, a virágos rét alatt ompolyos víz áramlik, a nád, sás, szittyó, hínár, vizilencse, békanyál végtelen birodalmát nem lehet hozzávaló szerszám nélkül meglábbadozni! Kirill nem ismerte a berények és berkek természetét, a benne való mozgás törvényeit, nem tudott olvasni a madarak seregléséből, szállásából, nem értette madárnak, békának, szélnek a hangját. Ladik nélkül elvesztek volna. Csillag élete ezen a bizonytalan úton ragyogott föl teljes szépségében. Mögötte örökre elmerült az apai kunyhó, az anyai szeretet, a testvéri örömek és bánatok világa, a gyermekkori emlékek boldog birodalma, a Hegymagas sziklaoszlopai, a Gulács süvegteteje, az Eger selymesen csobogó pataka, a keskeny híd, amelyen Kirillhez járt, hogy seprőt tegyen keresztbe az ajtaja előtt a Gonoszok ellen, virágot vigyen titkon és áldozati húst Eribülcsü bálványának áldomásáról. A kökörcsines rétek, ahol énekelve lépkedett, az erdők, ahol málnát, kökényt, gombát gyűjtött és a Menküvel való találkozástól rettegett. A falu s minden gyermekkori rokona, ismerőse, leánytársa. Bese apa szőleje, ahol oly kényesen járta a táncot a szőlöfürtökkel telt taposókádban. Mindez elmerült a messziben, a világ szélén, örökre. Elfelejtette a csúfolódó éneket is, amivel kiénekelték egy sáros-havas téli napon és Altin, a rettenetes Altin rikoltó énekeit is, amiket részegen ordított Kirill kunyhójában. Mi hasonlíthatott ahhoz a boldogsághoz, amit akkor érzett, amikor Kirill koszlott farkasbőrén ülve hallgatta csodálatos szavait Jézus születéséről, szenvedéséről, szörnyű haláláról és diadalmas föltámadásáról? Az Utolsó ítélet napjáról Ég s Föld megsemmisüléséről, lángoló hegyekről, csillagok omlásáról, holtak föltámadásáról? Mi volt ahhoz a boldogsághoz fogható, amikor a beteg Kirillt ápolta s vigasztalta? És jaj, ahhoz, amikor érezte, hogy méhe befogadja ennek a férfiúnak a magvát? De csodálkozva látta, hogy boldogsága napról-napra változik, alakul, terebélyesedik. Amikor csendes estén Kirill mellett üldögélt s nem gondolt semmire, csak a méhében sarjadzó gyermekre. Valóságosan látta a gyermekét! Ó, Boldoganya! Holdban lakozó Anya! Szólni sem tudott ilyenkor. Vagy elnézegette Kirillt, hogyan jön-megy, mívelkedik a kunyhó körül. Hogy emeli a fejszét, visz be fát, ül magába merülve s olvassa hangosan furcsa könyvét. Amikor megfogta, hogy rosszul ne lépjen, subát terített rá, meg ne fázzék, elhessegette a szúnyogokat, vérét ne szívják. És amikor a kőházban zokszó nélkül tűrte, hogy a kegyetlen bátur megtépje szakállát, hosszú haját, megrugdalja testét! És amikor a vén ember kérte, támassza föl, ha erre jár a Nagy Ügyfa közelében, hogy mosolygott Kirill, mennyi szelidség és szeretet volt a szemében!
184
Azt hitte Csillag, boldogabb már nem lehet, most már el kell múlni az egésznek, csak álmodott, fölébred, megdörzsöli a szemét s ime, ott fekszik apja házában, bátyja odakint az ökrökre kiabál s a kutya vidáman ugatja a verebeket... S most, mikor ketten voltak a kerek világon, ketten a kis bodonyhajóban, fölöttük a végtelen ég, jobbról a végtelen nádas, balról a végtelen, csobogó víztenger, szemben az evezőt lassan, nyugodtan emelgető Kirill szakállas arca, mosolygó, barna szeme, sima nagy homloka, mögötte a csillogó nyiladék, köröskörül csirregő, sápogó, rikoltozó, jajgató, pityegő, krúgató madarak ezeré, lábánál a szelíd, pislogó kakas, a tyúk s a csipegő csirke, a kis batyú és a füles kosár, benne minden vagyonuk és szive alatt a gyermek... Csillag ekkor érezte a boldogság szinte elviselhetetlen ragyogását legerősebben. Ekkor tudta meg, hogy Ukkon Atya s Boldoganya nagyon-nagyon szereti őt, figyeli járását-kelését, minden dolgát s vigyáz reá. * De a sok kóborlásban már elfáradt. Most, hogy partot értek, egy topolyafa tapsoló levelei alatt ültek s szótlanul tördelgették a kenyeret, szüntelen azon töprengett, valjon hová jutottak, építhetnek-e végre egy kis földbevájt kunyhót, lesz-e puha ágyuk, jönnek-e jó emberek, adnak-e vajat, kölest, húst, halat, tojást? Talán egy kis földet hasíthat magának Kirill, vagy beállhat a jobadzsik közé kalákába. Hiszen a vénember inget, gatyát, subát adott neki, hogy agyon ne üssék a pogányok. Ha szakálla, hosszú haja nem volna, akárki szabados jobadzsinak nézhetné. Vannak is ilyen tót jobadzsik a Balaton túlsó partján. Akkor ő megültetné a tyúkot, a csirkék megnőnének, ismét megültetné őket... Kutyát, macskát is szerezne, kutya nélkül, macska nélkül nem is igazi ház a ház. Őszelő havában megszülné a fiát. Növekedne, erősödne a kisfiú, testvére is lenne, az is növekedne, cseperedne, harmadik is lenne... Csak a harmadik csirkét sajnálta nagyon. Ha legalább az megmaradt volna. De nem volt mit tenniök, tegnap Kirill levágta. Keresztet vetett rá, aztán elfordította a fejét, ne lássa. Szótlanul csiholt tüzet, mogorván tollazta le a szegény állatot, kedvetlenül sütögette meg nyárson. Maga alig evett belőle, azt mondta, nem éhes, szinte az egészet rátukmálta Csillagra. Enni kell. Kettőért eszik. Lenyelte a kenyeret. Kirill a vízhez ment, tenyerében hozott neki inni. Ezután a férfi keresztet vetett és szokása szerint ájtatosan imádkozott. Csillag félrebillentett fejjel nézte. Olyan nevetnivaló volt, amikor imádkozott! - No, quid nunc? - kérdezte Kirill. - Emböri nyelvön szólj hozzám, - korholta Csillag. - Te ittmaradj most, lánykám, én meg menek bé hegy mögé s keresek falut. - Nem möhetnék veled én es? - Te ülj csak itten es várjál. Fölkelt, fogta a botját s keresztet vetett Csillagra. Az asszony ültéből fölnyujtotta hozzá arcát. Kirill megcsókolta, megsimogatta a fejét. - Mennyi idő múltán leszek itt megint? - kérdezte mosolyogva. - Mire egy most fogott hal megfő, - felelte Csillag. - De úgy legyön ám, mert nekimék az Bolotinnak, ha nem jüssz. S örökre leszállok Víz Öregje házába. Kirill elballagott. Csillag hosszan nézett utána.
185
6. A hegy lábánál gyalogolt. Csak a túlsó oldalon lehet a falu, ha van, mert csak ott lehet építeni. A Nap forrón tűzött, a gizgazban sáskák hersegtek, a bokrokon cinkék hintáztak, a Balaton fölött sirályok szálltak. Vakítón szikrázott a víz, túlnan, igen távolról idekéklett a Badacsony halavány foltja. A hegyoldalban füst szállingózott, de Kirill járhatatlannak találta a helyet, az utat meg nem ismerte, hát továbbment. Dzsid tüzének füstje volt az a füst. Észrevette, hogy a hegy tetején valami erősségféle van. Kutyaugatást, emberi kiáltozást is hallott onnét. A várat azonban kerülte, várban csak úr lakik s úr közelébe nem tanácsos menni. Lássuk csak a falut, akár magyeriak, akár tótok laknak benne, inkább lehet szólani velük, mint valami kemény, kevély úrral. Átvágott a hegy lankásabb részén, amerre a településre alkalmas hátaknak kellett lenniök. Meg-megállt, megtörölgette izzadó homlokát. Figyelt, fülelt, nem hall-e emberi szót. Aztán tovább törtetett a cserjében, hegynek föl, köveken keresztül, süppedékeny homokban, akadékoskodó iszalag hurokjába botolva, ragaszkodó csipkebokrok tüskéiből szabadítva ki lengő ingét, vállára vetett gubáját. Tetszett a hely, mendegélés közben itt is, ott is megállt. Mindent Csillag szemével nézett: itt védve lenne a ház az északi széltől, ott könnyen le lehetne járni a Balatonra, emitt árnyékos nagy fák vannak, amott jó a föld. De megnógatta lábát, hiszen ameddig egy most fogott hal megfő, vissza kell térnie. Fölérkezett a tetőre s valóban, odalent, a homokos hátakon, zölden ragyogó fák között, egyfelől parlaggal, másfelöl zöld vetéssel övezve ott feküdt a szélesen elszórt falu. Kedvesen kanyargó kék füst, heverő állatokként púposodó kunyhók, legelésző tehenek, bogárnak látszó kutyák, futkosó gyermekek fehéren villogó inge, fehér emberi alakok... Ott a falu. Most már könnyűden ereszkedett alá a hegyről. Amint kikeveredett a bozótos, gazos, nehezen járható bokonyból, egy némbert pillantott meg. Görnyedten, kezét-lábát majd elhányva battyogott egy távolabb, magasabban látszó kunyhó felé. - Hej, anyám! - kiáltott rá Kirill szíves hangon. A néne megállt, szeme elé tartotta a kezét, vizsgálta az idegent. Kirill közelebb ment hozzá. - Isten adjon jónapot! - köszöntötte. A némber makogott valamit. - Milyen ez a falu? - Nem hallom! Nem értem! - rikoltotta a nő különös, makogó hangon s vadul hadonászott. Nem üsmerlek. Nem vagy edevalósi! Hunnejt jövél? Kit keresöl? Hiába mondta Kirill csöndesen is, kiáltva is, hogy messziről jött, felesége várja, ő meg a faluba kíván menni, hiába kérdezte ötször is a falu nevét, meg hogy ki az úr, hiába rikoltozta torka szakadtából, hogy kunyhót akar építeni, hiába, hiába... A némber csak topogott, hadonászott, habogva rikácsolta, hogy nem ismeri és hogy kit keres, ördög szállotta meg bizonyosan, -
186
gondolta Kirill s keresztet vetett a vénasszonyra többször is. És csakugyan, a néne rémülten meredt rá, ujjaival az arca körül babirgált, mintha szakálla lett volna, keservesen vinnyogott, végezetül megfordult s vén lábain elfutott a gidres-gödrös parlagon, mint valami meglőtt nyúl. Mit tehetett Kirill: elindult a falu legszélső kunyhója felé. Mire odaért, az ördöngös banya telerikoltozta a falut. Házról-házra ügetve mindenüvé bekiáltott valamit s rohant tovább. Ez kellett csak a némbereknek. Ahány magatehetetlen háztűzőrző banya, öregember, gyermek odahaza volt, mind kicsődült. Ahány kutya találtatott, mind előrohant s bőszen csaholt. - Csak békességesen, Isten neviben, - gondolta Kirill s nyugodtan lépegetett tovább. Egy feketekucsmás öregember ballagott feléje nagy bátorsággal. Kezét összetette a hátán, bocskoros, sovány lábát peckesen rakosgatta, busa, ősz szemöldöke alól vizsla pillantásokat vetett Kirillre. Jól megnézte fekete szakállát, hosszú haját, ruházatát s végül a bocskorát. Néhány lépésre megállott. - Adjon Isten jónapot, - köszönt Kirill illendőképpen. - Fogadjon Isten, - felelt méltósággal az öreg s ujjával megbökte homlokát. Úgy állott, mint egy száznagy. - Milyen falu ez? - Szép küsded falu. - Isten tartsa, áldja. Mi neve? - Fonyold. - S ki benne az úr? - Mindnyája jobadzsi. Az egész. - Isten neviben jüvék, - hebegte Kirill nyájasan, de bizonytalanul. - Jó emberek laknak itten. Szeretnék ásni kunyhót, feleségemmel megszállani. - Nem szökött szlúga vagy te? - Áhh, Isten engem segiljen, nem vagyok én! Sohasem nem voltam. - No, mert szakállas vagy. Hajad es hosszi egy küssé. Teutón vagy te! - bökkent rá az igazságra. - Én, teutón? - jajdult föl Kirill. - Isten engemet lát, nem vagyok teutón! Szloven vagyok. - No, nem hiszök én szakállas embörnek. Üsmeröm én jól az teutónt. Láték öleget. Csak ahányat elküldék Alvelágra, kitellenék belűle egy nagyobbacska sereg. - Egyre följebb hágott a kevélység lajtorjáján. - Emléköt es hozék tűlük. Nem hiszöd, te nyevolyás teutón? Hát told idébb szakállodat s lásd! Lekapta süvegét s odatartotta Kirill elé. Kerek ezüstlap csillogott benne. Kirill elámult, nem értette. A vénember azonban lehajtotta gyér hajjal lepett kerek koponyáját. Ujjával a fejére bökött. - Tapogasd meg, - bíztatta ádázul, - te feleid mívelék. Kirill nem mert odalépni, hogy megtapogassa, így is látta a nagy kerek, tar sebhelyet. Fehéren világított, látszott, hogy a bőrt ráhúzták, de nincs alatta csont.
187
- Bámulsz, he? No, azmit én mívelék rajtuk, nem hordozták egy napig sem. Azt hívé bárgyú teutónja ott Kapuvárnál, megadá az magamét. De ett vagyok, élök. Te kedég megdöglesz. Szegény Kirill elsápadt. Riadtan tekintett körül. De mindenfelől elálltak már az útját, ha futásnak ered, nyomban agyonverik. S miért? Még csak nem is Jézusért. Hanem mert ez a lyukasfejű vénember teutónt lát benne. Istenhez fohászkodott, hiszen annyiszor megsegítette már szorultságában. De a horgasina reszketett, szive zsibbadozott, torka elszorult, homlokát a kelleténél jobban ellepte a verejték, amikor a vénember s még három másik férfi hozzáballagott s keményen megfogta a karját. - Jüjj csak, ézös pajktárs, majd elteszünk egy küssé, - mondta egy komorképű fekete ember s úgy megszorította Kirillt, hogy kicsordult a könnye. Kétségbeesetten rimánkodott, tiltakozott, kiabált. Nem teutón ő, Isten nevére mondja, tót. Szála mellől való. Felesége ott ül a Bolotin partján a nagy topolya alatt, várja őt. Magyeri némber, menjenek, nézzék meg, oda vezeti őket. Állapotos szegény, meghal bánatában. Isten átka lesz rajtuk, ártatlan vére égre kiált. De hiába. - Hallgass, hallgass, - mondták, - ne sápítozzál, férfiú vagy tán? Bízd Ukkonra véredet. No, gyere hát. Merev s mégis megroggyanó járással lépkedett egy öreg szilfa felé. Kétoldalról keményen fogták, szinte emelték. A vénember hátul ballagott s időnként taszított rajta egyet, hogy jobban siessen. Kirill előtt feketébe borult a világ. Bizonyos, hogy most fölakasztják arra a repedttörzsű, terebélyes szilfára. Kiáltva mondta a haldoklók imádságát, könnyei omlottak. - Bájoló igéket mond, - figyelmeztette az embereket a fekete férfiú. - Még ördöge vagyon s ránk igézi. - Engedjítek, hogy lássam szegíny felesígemet! - kiabált megcsukló hangon Kirill. Most bezzeg nem ügyelt, hogy tisztán ejtse a szavakat. - Méges csak tót ez, - vélekedett egy másik fekete férfiú, aki nagy méltósággal lépkedett feléjük a legtávolabb fekvő kunyhó irányából. - Teutón, én üsmeröm. Láttál már teutónt? No, mert én láték. Szakálluk s nagy hajuk vagyon. Ulyanok, akár ez. - De legalább a feleségét meg kellene néznünk, - tanácsolta a feketehajú. A nők össze-vissza fecsegtek, rikácsoltak. A kuka azt kívánta, kössék föl nyomban, varázsjeleket vetett rá, földbe akarta bájolni, karabonc ez, fekete táltos. A lúdlábú vén banya meg sápítozva emlegette az idegen feleségét, s Boldogakszint. Ha csakugyan állapotos az a némber s megölik az urát, Boldogakszin meddővé teszi az egész falut, meglássák. Egy testes, pecsenyésképű kerek szüle megnyugtatta a lúdlábút: majd fölnevelik a porontyot közösben, ha csakugyan magyeri az anyja. A vélemények tehát megoszlottak. Kirillben fölülkerekedett a reménység. Talán megmenti Isten a vértanuságtól. Annyiszor elkerülte a halált, nem, nem lehet, hogy éppen most, amikor Csillag ott várja a parton, most fordítsa el róla Isten a szemét. Boldogságos Anya, tekints kegyesen leányodra, Csillagra, hiszen Te is anya voltál, Téged is üldöztek Heródes katonái! Az összeverődött nép újra tanakodni kezdett. - Némberök, fogjátok be szátokat, - kiáltotta egy magas, hajlottorrú, világosbarna hajú javakorbeli férfiú.
188
Nyilvánvalóan a folnagy volt, mert tisztelettel néztek rá s ő is méltósággal lépkedett a csoporthoz. Úgylátszik, a szántóföldről hívták haza a vágtatvást küldött kölykök. Amikor a nők csakugyan elnémultak, a férfiú megkérdezte, miről van szó. - S te ki vagy? - fordult Kirillhez, keresztűlszúrva tekintetével a kötélreszánt embert. Kirill Isten nevére hangoztatta, hogy nem teutón, Szála mellől való tót, kunyhóépítésre gondolt, mert a felesége állapotos, nézzék meg, hozzák ide, mogyeri, Gulácson folnagy az apja, Hosszúnak nevezik, anyját Kevélynek, magát Csillagnak, ő pedig Kirill, szegény tót, szívesen dolgozik, nem bántott senkit, Égre kiált a vére, ha kiontják. - Nem akarjuk münk kiontani vérödet, - nyugtatta meg Vágottfejű apa. - Sönki sem kévánt ilyet. Hurokval akaránk fölkötni. - Tegyük verömbe s majd kiderül a többi, - tanácsolta a folnagy. Így aztán Kirill, szokás szerint, lehuppant egy elhagyott búzaverem fenekére. Nem jajgatott, örült, hogy némi zúzódás árán biztos helyen lehet. Már ez is csudálatos kegye volt Istennek. Bizonyos, hogy a boldogságos Anya járt közben érette. Buzgón imádkozott, miközben a verem szádjára rönköt húzgáltak, nehéz köveket gördítettek. Kirill hallotta, hogy a repedtfejű öreg bizonykodott, ő ugyan nem tágít, itt ül éjjel-nappal, nehogy szárnya keljen a teutónnak. Majd kiderül, hogy neki van igaza, ő akarja nyakára vetni a hurkot. Azért a horpadásért, amit a fején visel. * Csillag türelmesen üldögélt a fa alatt. Csöndesen nézegette a felhők szelíd vonulását, a kagylószínű nagy vizet, a susogó nádat. Lelkében csöndes békesség lebegett, mint a víz fölött a bárányfelhők ezüstje. Tetszett neki ez a hely; Hiszen átlátott a túlsó partra, éles, kissé összehunyorított szemével még a csúcsos kis Gulácsot, mögötte az éggel majdnem összemosódva Hegymagost, odább a lapos Csobáncot, balfelől meg az edelicsi hegyet is látta. Szemével végigjárta a kóborlások útját, újra meg újra megpihent Gulács táján. Hiszen tán át is kiálthatna innét! Hanyattfeküdt a selymes fűben, nézegette a topolyafa reszkető leveleinek vidám lelkendezését, oda-odapillantott a hegyesen lépegető kakasra, s elmosolyodott, mert nagy kodácsolással hívta egy kövér hernyóra a tyúkot. Most már a halat megkapargatták, kibelezték, - gondolta s halkan dúdolgatott magában. Később ezt gondolta: - Most már a hal benne rotyog a kondérban, vígan ropog alatta a tűz. - S tovább dúdolgatott. - De most már puhulni kezd a hal, nemsokára megfő... Igen, a hal megfőtt volna, ha akkor vetették volna kondérba, amikor Kirill elment. Csillag egyre türelmetlenebbül nézegetett körül, egyre gyakrabban vélte, hogy Kirill jön amott, de csak egy bokor lengedezett, vagy egy fehértollú madár szállott föl a sűrűből. - Most már a halat meg is ehettük volna s mégsem jön, - szorongott benne az aggodalom. Később már nemcsak szorongott, de szűkölt is. Nehézkesen fölállt s ide-oda járkált, mintha siettetni tudná Kirillt. - Már új halat is tisztíthatott volna... Már az is főne... S végül a második hal is megfőtt volna, már azt is megehették volna. A Nap nyugovóra hajlott. Sugárnyilai föllöveltek az égbolt közepére, a felhők szegélye vakítóan ragyogott, a víz szürkére vált. Sötétkéken lépett elő a messzeségből a Badacsony, a Gulács is, mintha ledobta volna könnyű fátyolát. Vijjongva csapongtak az esti halászatot megújult szorgalommal végző sirályok.
189
Ó, most már tudja Csillag, hogy Kirillt elérte sorsa. Kegyetlen pogányok kezére került, szakálláról-hajáról, idegen szaváról megismerték. Látta, mint taszigálják, hurcolják magukkal, mint ütik-verik, csúfolják, tépik a szakállát s röhögnek kínjain. Hallotta imádkozó szavát, rimánkodását s hasztalan esdekléseit. Fölugrott megint, ide-oda futkosott, mint a verembe esett vad, tördelte a kezét. Meg-megállt, lesett, hallgatózott. A Nap vörös lángokban ereszkedett a Badacsony mögé, haját messze szétszórta a vizén. Napáldozat ideje volt. De Csillag nem tudott imádkozni. Tehetetlen kínban rágta duzzadt ajkát, lélekzetét visszafojtva fülelt minden neszre. Most már a Balatonba mehetett, az Alvilág fejedelme elküldte szolgáját, Kujúnt, pusztítsa el élete virágjában, ölje meg a magzatát is annak az újhitű idegennek. Vaj, tudja ő, hogy eléri a végzet. Miért is hitte, hogy Boldogakszin szeretettel tekint reá s Ukkon kinyújtja felé a kezét aranyháza, ezüstháza kapujából? Most elfordultak tőle, szabadjára engedik az ördögöt, ölje meg, teljesedjék rajta apja s a falú népének nehéz átka. Bizony, most emlékezett arra a sötét éjszakára, amikor a nénjével, Virággal, oly fennhéjázón beszélgetett a nagy fűzfa alatt. Milyen kemény volt, milyen makacs és gőgös! Hogy vállalt mindent, még azzal sem törődött volna, ha Kirill, elvevén szüzességét, kegyetlenül elkergeti: »Takarodj, pogány, nem kellesz többé!« Leült egy dombocskára, térdére könyökölt s belebámult a vérvörös Napba. Könnyei csöndesen peregtek szélescsontú orcáján, duzzadt ajkára folytak s lecsepegtek magasan hullámzó mellére. Sötétedvén, a kakas, meg a tyúk kárálvá totyogott hozzá, ott tollászkodtak a lábánál. Pipikém, - suttogta Csillag s megsímogatta az állatokat, hangja elcsuklott, fejét lehajtotta. Reménytelen sötétségbe borult a világ. De egyszercsak hangokat hallott. A bokrok mögül három férfi, meg két nő alakja bukkant elő. Fölemelkedett, vadul figyelt, mint a fektében meglepett őz. Most jönnek a vadászok, most röppen el a nyíl, most fúródik a szívébe. A hangok dallamából megítélhette, hogy magyeriak. Ettől egy kissé megnyugodott. - Aha, ett vagyon e, - kiáltotta az egyik öregasszony. A másik rikoltozva habogott: - Bűbájos ez es, látom rajta! Csak a tíkokhoz ne nyúljatok, ürdüngök azok, tík képében! A nyurga férfiú rákiáltott: - Te vagy ama szakállos felesége, hé? - Én vagyok, - suttogta Csillag s nehézkesen lépett felé. - Vaj, megölétök? Ukkon, Ukkon, tudom, vaj, Bódoganyám, tudom! Megölétök! - Ne vajgass, - csitította a nyurga férfiú. - Mondá, hogy ett vagy, várod. Fogd szépön holmidat, meg a tíkokat, münk nem nyúlunk hozzá. S gyűjj velünk. Nem őszünk meg, no, - tette hozzá sajnálkozón, hiszen állapotos volt. Szótlanul kísérték a hegy alatt, majd egy bokrok között kanyargó gyalogúton, a faluba. Már a hegyoldalon férfiak, némberek, gyermekek és kutyák csatlakoztak hozzájuk, hogy lássák a teuton feleségét. De csalatkoztak. Olyan magyeri asszony volt, mint a falubeliek, még csinoska is, szelídarcú. S áldott állapotban van. Bizonyos, hogy nem ütik agyon. A verem mellett Vágottfejű apa üldögélt. De ő is mást várt, mint amit látott. Csillag a veremhez futott, letérdelt s a résen félig zokogva, félig nevetve kiáltozott a mélybe. Örömüvöltés hangzott föl onnét.
190
- Lánykám! Lánykám! Itt vagy? Élek, élek! Csak hogy itt vagy, csakhogy hallom a hangodat! - Eresszétök el, - rimánkodott Csillag a földön. Vadul kapaszkodott a rönkökbe és nehéz kövekbe. Mint a kutya, amelynek elásták a kölykét, ki akarta kaparni urát a föld alól, hogy elvigye innét. - Eresszük hozzá üt es, - dünnyögte a folnagy. S íme, kicsinyek és nagyok versengve hányták el a fát meg a köveket, s amikor szabaddá lett a verem szádja, óvatosan lebocsájtották Csillagot, utána eresztették a batyúját, a kosarát, sőt a kakast, meg a tyúkot is. * Vágottfejű apa híven őrködött a veremnél, de harmathulláskor elnyomta az álom. Békén beszélgethettek hát. Csillag hittel bizonygatta, hogy a vén banya maga Lúd-bálvány volt, a Vasorrú. De fondorkodásai bizonyosan kárbavesznek, Kirill ártatlansága holnapra kiderül, szabadoneresztik őket s hacsak a falú ura nem valami kegyetlen pogány, békén élhetnek itt örökké. Most újból korholni kezdte Kirillt, mint már annyiszor. Fejét a férfi ölében nyugtatva, fogadalmat akart kicsikarni tőle, hogy fölhagy Jézus hitének hirdetésével s éppen olyan becsületes ember lesz, mint más. - Ugy-e, hányszor megmondtam már, hogy ne híröld Jézus Úr Evángéliomát, vagy mit! Nem ölég, hogy te tudod? Ha Isten akarja, majd hírűladja másképpen. - De úgy akarja, hogy én adjam hírül, lánykám! - Mért éppen te? Nincs-e más? Vaj, meglátod, elvösznek tűlem az embörök, elvösznek... Azok a veszödelmes, buta embörök elvösznek tűlem. Érzőm én régóta, - zokogta Csillag... - Szegény tivelygők, kell nékik Örömhír! - Nem kell, nem kell! Miért vagy olyan konok, he? Miért vagy olyan tukma? Ó, ha tudom vola, hogy ilyen tukma vagy, dehogy sajnállak meg, dehogy gyógyétalak! Kirill a sötétben is látja: madárként félrebillenti a fejét s féloldalvást néz rá. Tiszta kék szeme láthatatlanul is ragyog a verem mélységében. Föléhajol, egyenként megcsókolja a harmatos kék szemeket, tenyerével megsímogatja a homlokát. - Lásd, lánykám, ha nem hirdetek vala Jézus Úr hitit, te sem jüvél vala velem. - De hát nem ölég neköd, hogy én veled jüvék? Jól vagyon, neköm elmondád Jézus Úr születetit, életit, csudatételeit, szomorú halálát s dücsőségös föltámadását. Azt es elmondád, miképpen támadunk föl münk es az Utolsó Napon. Milyen szépön elmondád! Mért akarod elmondani másnak es? Érd be ennyivel! - De hitet tevík, lánykám, hogy mondani fogom iletem végéig. - Ki tudja azt? Talám meg es hola már, az kinek hitöt tevél. Mire hitöltél? - Csak úgy. Fogadalmat tevik. - Kutyára? - Aj, kutyára, te ostoba nimber! - Letevéd a medvehitöt? A legnagyobbat? - Aj, medvehitet, te szígyentelen!
191
Most azonban Csillag nem hederít a szidalmaira, itt ugyan hiába magyaráz a medvehit útálatosságáról s egyéb efféle haszontalanságokról. Neki van igaza, hiszen itt kuporognak egy veremben, lehet, hogy meg is ölik őket. Mindez pedig azért szakadt rájuk, mert Kirill nem törődött az ő könyörgéseivel. Hányszor kérte, éljen jobadzsi módon, nyírja le szakállát, fonja be haját, mint minden igaz magyeri. De csak annyit tett meg, hogy levetette koszlott fekete csuháját s jobadzsi-ruhát öltött. - Kérlek, igön-igön kérlek, - esdekelt könnyes hangon s arcát Kirill ölébe fúrta, kezével megkereste jóságos, jólismert kezét s arcára szorította, baljával pedig átölelte a derekát, hallgass rám! Ha Isten kiszabadejt münköt innen s mehetünk, valamerre szömünk lát, állj be jobadzsik közibe, szánts-vess, kapálj s hallgass. Hallgass, Bódogakszinra kérlek, azki magzatával áldá meg méhömet s eleddig szeretetvel s jorgalomval tekénte reám! - Nyugodjál, aludjál, kicsim, - duruzsolta Kirill. - Fáradt vagy te, szegínyke. Gyermek is pihenni akar, nem érzed? Csöndesen, csöndesen simogatta a siránkozó asszony domborodó hasát s szinte fölzokogott a sajnálkozástól. - Haj, bizony jobb lett volna elhagynom tigedet, már mikor először jüvél hozzám, lánykám. Jonkább vesztem lönne betegön s ne ápoltál lönne, te szeginy. Nekem kellett volna lennem okosabbnak. Mert én iletemet elszánám Jézus Úr hitiért s halálomig ű az én Uram s űtet kell hirdetnem, ámen. - Hát nem szeretsz te engöm? - sóhajtott Csillag s karja elernyedt, nehéz teste szinte elhalt a férfi ölében. - Szeretlek, Isten látja szívemet, mennyire igazán szeretlek! - Mért nem akarsz hát békén s csöndben élni velem? - Akarok én, hogyne akarnék, lánykám! Minden reggel s este könyörgöm Istennek, adja, hogy békességben s csöndben veled éljek halálomig. Ámen. - Hát abbahagyod, úgy-e? Nem szavalsz ezután? Nem hirdetöd Jézust, úgy-e? - kapta föl a fejét reménykedve. - Áztat én nem mondhatom. Nehéz, fekete csend szakadt rájuk. Mind a ketten csüggedten hunyták be a szemüket. Úgy érezték, útjok egyre távolodik egymástól s a kötelék, ami összeköti őket, egyre fájdalmasabban megfeszül. Jaj, csak ki ne szakadjon a szivükből, csak örökre el ne veszítsék egymást! - Alszol? - suttogta Kirill, mert nagyon-nagyon fájt a szíve. - Nem. - Nézzed, lánykám, - kezdte új erőre kapva s egészen az arcához hajolt, ajkával megmegérintette a sima, forró arcot. - Én mondok neked valamit. - Mondj hát - suttogta Csillag s jobban hozzáfurakodott. - Hallgasjál csak. Mondd, mi az, mi úgy horkol? - Ó, hát az a vénember odafönt. Ű alszik. - Jó. Hiszöl te Jézus Úrban? - Hiszök hát. Tudod.
192
- Hiszöd, ű Istennek egyszülött Fia, azki életét adá érettünk? - Hiszöm. - Hiszöd, testté lőn s meghola s föltámada? S fölméne Egekbe s onnét jű ítéletre? - Hiszöm, uram, édös uram. - Hiszöd, hogy mü mindnyájan föltámadunk? Valóságosan, testünkben? - Hiszöm, de nem bánom, ha nem es támadunk föl, csak együtt maradhassunk ez velágon halálunkig s szép egészségös kis fiacskám legyön s még több es. Kirill megint megcsókolgatta a szemét s Csillag olyan szorosan fonódott rá, mint fatörzsre a folyondár. - Hát ha én mostan tigedet megkresztülnilek, lánykám, vennéd-e te föl az kresztvizet? Feszülten figyelt. Csillag karja elernyedt egy pillanatra, majd vadúl magához ölelte a férfi nyakát, fejét lehúzta és hosszan-hosszan megcsókolta az ajkát. - Hadd legyek olyan, mint te, - suttogta. - Tám a te Istenöd es megsegél. - Hát jó. Én meg ígérem, lánykám, hogy vágatom le szakállamot s nyiretkezek meg tarkómon s te béfonod hajamat három ágba, s fejemre kontyolod s görbe fűsűvel megerősejted, mikint magyeri jobadzsik viselik. - Kirill! Vaj, te... - Tudod, lánykám, mívelék én már sokat, Gulács alatt is járék földekre s dolgozgaték, kapálék s kendert is tilolék, mindenkippen segélék szegény embereknek, hát ezután is mívelek, azt tudod. S lásd, vagyon már rajtam fehér gyócsgatya s gyócsimeg, teszek fejembe süveget s nyiratkozom meg... Reád kedig öntök kresztvizet s leszünk egy hiten. - Es nem szavalsz többet sönkinek! - Azt nem igirek, de csak azt teszem, valamit Isten akarja. Csillag már ettől is boldog volt. Olyan boldog, hogy azt hitte, mindaz a boldogság, amit eddig érzett, semmi ehhez képest. A csuhát már levetette az ura, most a szakállát is elveti, hosszú haját is... Bizonyos, hogy abbahagyja, csak szülessék meg a fia. Majd nem játszik már azután a halállal. - De víz kellene s nincsen, - mondta. - Majd lesz. - Fölkiáltott a horkoló embernek: - Hej, hej! Atyámfia! Az őrködő öreg nagyot horkantott, harákolt, köpött s fanyar hangon mondta: - No! - Adj vizet. Felesígem szomjuhos. - Nyelje nyálát. - Tudod, áldott állapotban vagyon. Könyörülj rajta. - No, fene vigyön bennőtöket, hunnét hozzak most vizet? De hallották, hogy azért nyögve, dörmögve föltápászkodik s elcsoszog a veremtől. Már-már azt hitték, meg únta az őrködést s otthon maradt, amikor ismét hallották a csoszogást, a fű hersegését s a gályák ropogását. A köveket meglazították, a rönköket széttolták s a derengő égről alányúlt egy fekete kéz. 193
- Nesze, igyál. De osztán hagyj békén, mert nem azért vagyok én ett, hogy vizet hordjak, mint valami kánnak a rabszolgálója. Kirill boldogan fogta el a csöbröt. Keresztet vetett a vízre s csakugyan megkínálta Csillagot. Maga is ivott. Majd megcsókolta az asszony vizes, hideg száját, ismét keresztet vetett a vízre s megáldotta áhitatosan. - Most tirdeljél szépen, lánykám, - susogta. - S tedd összve kezecskídet. Érezte, hogy nehézkesen térdreáll, a kezét pedig megtapogatta s megigazgatta. - Vessél szépen kresztet Atyának, Fiúnak a Egyléleknek neviben, ámen. Csillag keresztet vetett, megrendülve dadogta el a már annyiszor hallott szent szavakat, kezét megint összetette s fejét lehajtva várt. - Ellentmondasz-e te ürdüng incselkedetinek? - Ellentmondok hát. - Akarod-e, hogy kresztyinnek kreszteljelek, lánykám? - Akarom, uradom. - Legyen te neved mátul fogva Mária, mü bódogságos mennyei Anyánk tiszteletire. Mária, tégedet én megkresztöllek Atyának, Fiúnak s Egyléleknek neviben. Ámen. - Ámen, - suttogta Csillag. - Most immár újhitű vagyok? - Az vagy, lánykám, - súgta Kirill, magához ölelte a fejét, reszkető kézzel simogatta, megcsókolta a homlokát s alig tudott szólani. Így térdeltek sokáig egymás mellett, amíg Csillag el nem fáradt s ura ölébe nem kérezkedett megint. Hányszor meg akarta már keresztelni, de Csillag nyűgösködött, vonakodott, máskorra hagyta. Minek, hiszen Isten s Bódogakszin nevében élnek együtt, megáldották méhét, reá mosolyogtak s ha Kirill nem magyarázná úton-útfélen Jézus hitét, semmi bajuk sem volna. Szegény kis pogány, - gondolta türelmesen Kirill, - majd megtölti Isten az Ő kegyelmével s valamikor, tán a halála óráján, vagy amikor szülésben vajúdik, maga kéri, hogy keresztelje meg. És íme, Isten útjai mily beláthatatlanok, bölcsessége mily fölfoghatatlan! A halál torkába, egy verem mélységébe vetette s vigasztalásul gyermekéül fogadta. Csöndesen ringatta ölében a könnyű fejet, simogatta a puha arcot, a kemény homlokot, a vékonyszálú dús hajat. - Hálát adok neked, hogy kunyhómba vezeted ezt a szegény leánykát. Köszönöm, köszönöm. Hálát adok, Uram, hogy keze s jósága által betegsigembül épitél s megmutatkozál e kicsinyke Csillag képében, azkit Máriának kresztelík. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! S hálát adok, Uram, hogy oldalamon viseli az Te ides terhedet. Hálát adok, hogy úttalan útakon, gyalog, s ladikon, annyi veszedelem között ide vezetél. Nem tudok, mi lesz holnap... - Tudom... - mondta Csillag. - Mi lesz? - Rosszúl mondád. - tenyerét a férfi ajkára nyomta. - Úgy mondd: nem tudom, mi leszen holnap. Így kell mondani. Kirill nevetett, szeméből két könnycsepp gördült Csillag kezére.
194
- Nem tudom, mi lesz holnap, talán elveszed életömet, Uram. De köszönöm, hogy e sütét verembe vezettél s megengeded, hogy lánykám fejire... lánykám fejire... Csillag feszülten figyelte Kirill suttogó szavait. Kezéről nem törölte le a könnyet, hanem óvatosan az ajkához vitte s megizlelte. Sós volt, mint a vér s mégis édes. - Mondd tovább, - biztatta az urát. De az nem folytatta, szépen letette szakállas, fürtös fejét Csillag kebelére s úgy maradt mozdulatlanul. Hajnalban igen hideg volt. Kirill Csillagra terítette a gubáját s jól eligazgatta térdén a szoknyát is. Magához ölelte, hogy testével is melegítse. Csillag csöndesen nyöszörgött, mint valami gyámoltalan, vak kutyakölyök.
195
7. Karvaly bátya reggel jókor ott kahicsolt Ojbarsz ajtaja előtt. A Nap már fölkelt ugyan, de még harmat csillogott a fák levelein s az égen hosszú kék felhők úsztak: Küldis akszin fátyolai. Ojbarsz rekedtes, álomittas hangon kiszólt. De nemcsak álomtól: bortól és szerelemtől is ittas volt. Mellette félrebillent feljjel, kissé nyitott ajkkal, fél combját föltámasztva s a gyolcstakarót a derekáig lecsúsztatva kábultan aludt a leány. Fekete haja lecsurgott a szőnyegre, mint az alvadt vér. Orcája szokatlanul fehér volt, szemöldöke és hosszú szempillája, mintha szénnel húzták volna. Balkeze duzzadó, mezítelen emlőjén pihent. Ojbarsz óvatosan átlépett rajta, vállára kanyarította gubáját s kioldozta a nemezajtót. Karvaly bátya aggódó képpel bámult a fiúra. - Mi történek megint? Talán új híreid vagynak? Nem akarta kimondani: talán megölték? - Sömmi baj, úrfi. Tegnap madarat fogának. - Kik? - Hát a falubéliek. Már alighanem Bese apánk szlúgáját, ama gaz Mikulét, vagy hogy hijják. Tudod, azki kést üte belé s megszöké magát lóháton. Ojbarsz elképedve bámulta Karvalyt. - Hogy vala, te? - Hát szépön béballaga, igenyöst Kuka néne karjába, hehhehe! Ahhaha! Az meg föllármázá a falut s hát ki vola első, ki odamene? Vágottfejű apa, mert néki mindenütt ott kell lönnie. No ümeg teutónt gyaníta benne, merthogy megkocogaták kaponyáját annaküdején s minden szakállban teutónt lát. Bétevénk osztán egy verömbe. Vele vagyon felesége es, valaminő Gulácsrul szökött leányzó, állapotos szegény feje. Ojbarsz szeméből egyszerre elillant az álom. - Hozjátok elém, - parancsolta túlságosan is keményen. Karvaly atyailag elmosolyogott, bizony, napról-napra kapgánibb legény ez. Jó vér. S elfeledve sántaságát, gyorsan iramodott át az udvaron. Mire előhozták Kirillt, Piros már magára kapkodta ruháit s haját úgy-ahogy fölkontyolva s fejét kendővel bekötve, elszaladt, hogy bivalytejet hozzon Ojbarsznak. Karvaly betaszigálta Kirillt a sátorba. Ojbarsz férfiúként ült a tűz mögött, kezét a térdén nyugtatta, arcát megkeményítette, szemöldökét összevonta. Most megöli azt a tekergőt! Hiszen nincs itthon az apja, teljes joggal megölheti. Egy szökött rabszolgát, aki urára kést is emelt, akárki megölhet. Még nem ölt embert. Úgy készült rá, mint egy nászéjszakára. A gyűlölet lassan dagadt benne, elöntötte szivét, máját, szorongatta a torkát, ökölbefacsarta a kezét. Az első moccanásra kést hajít a bitang fickó torkába, kutyákkal nyalatja vérét. Majd megmutatja ő az ilyen újhitű lázadó rabszolgának... Kirill félénken megállt az ajtóban. Szakálla, ajka reszketett, arca sápadt volt, szeme gyulladt. Ujját homlokához emelte, mélyen meghajolt. - Váljik egiszsigedre az éjszakai nyugodalom, uram, - dadogta illendően. 196
Ó, hiszen már látta valahol ezt a fiút. Ismeri ezt a barna, szélescsontú, pelyhes arcot, ezt a ferdevágású szemet, ezt a zömök, alacsony, fiús termetet. Csak hideg tekintetét nem ismeri, az arc merev rendíthetetlenségét, a száj kegyetlen szigorát. S a kéj jóllakottságát nem látta rajta ezelőtt. Szelíden nézett a fiúra s közben lázasan kutatott emlékei között. De hány türk, meg jobadzsi rajzott körülötte! Hányféle változata ridegségnek és bölcseségnek, indulatosságnak és nyugalomnak, szelidségnek és kegyetlenségnek, kíváncsiságnak és közönynek! És hány alakban keveredett élete során szelidség a ridegséggel, vagy éppen kegyetlenséggel, kíváncsiság a hidegséggel, vagy forróvérűséggel, nyugalom a kevélységgel, vagy konok ostobasággal! Ahogy nézi, ez a fiú még ártatlan gyermek, de már rajta a mohó kíváncsiság és kegyetlenség ijesztő vonása, még rajongó, de már rideg is, még játszanék, de fogát már szívesen vájná vérbe. Párduckölyök, még játszva edzi izmait, hízelegni s dörömbölni is tud, de körmét néha már kiengedi s csontig karmol. Szeme kedvesen csillog, de néha már összeszűkül s rideg nyugalommal tűz a világba. Párduc... Türk nyelven: barsz... barsz... Ojbarsz! - Köszöntelek, Ojbarsz, - mondta csöndesen s ismét meghajolt. Ojbarsz meglepetten nézett rá. Mintha látta volna már valahol ezt a szakállas, fonatlan hajú, totósan beszélő férfit. Ha messziről is, ha futólag is, már látta. De nem sokat törte a fejét, kapgáni méltósággal leplezte kíváncsiságát s lassú szóval kérdezte: - Hunnejt üsmersz, he? - Látálak immár, úrfiú. S hallám, Ojbarsz te neved. Ojbarsz bólintott. - Hát mondd el sorjában, hunnejt jüvél, ki vagy, kik hét atyáid s mit mívelsz. Semmiképpen sem mondom meg, hogy pap vagyok, - gondolta gyorsan Kirill. Ha ez a fiú már tanult s tapasztalt volna az életben, ha szörnyű hatalmát s mohó erejét már korlátozná némi bölcseség, talán megmondanám. De Isten nem kívánja tőlem, hogy már az első napon agyonveressem, vagy fölakaszttassam magam ebben a faluban. Állapotos feleségem van. S az éjjel kereszteltem meg. Nem hagyhatom magára. És, Uram, Uram, lásd, hadd valljam meg: nem is kívánok vértanú lenni! Elmondta hát, hogy Szalavárról való, árva jobadzsi fiú volt, jó emberek nevelték. Tót, igaz, de ura nincsen Istenen kívül. Évek során többször is le akart telepedni, de elűzték, vagy nem fogadták be, mert tót. Nem állhatták a szavát. - Tudod-e, hogy Lád nembéli Bese urat, én öregapámat Gulácson meg akará ölni egy tót szlúga, Mikule nevezetű? Szúrón nézett rá, kissé előrehajolt ültében. Kirill megérezte, hogy tőrbe akarja ejteni, de nyugodtan elmosolyodott. - Tudom, úrfiú. Mikule fiatal surján leginy vala s Bese úr ágyasul vevé nénjét s húgát. Bosszúból akará megölni. Mindenek tudják, úrfiú, hogy ürdüng szállá meg Mikulét. Nem, ennek a szakállasnak semmi köze a szökött rabszolgához. - S mit mívelél Gulácson? - Kapálgaték, nyűvék s tilolék kendert, mívelkedék, úrfiú, valamit kelle. - Újhitű vagy, he?
197
Most megint előrehajolt, összecsípte a szemét s arca megmerevedett. Kirill térde megrezzent, horgasina megrándult, mintha futni akarna, szeme rebegni, szökdösni kezdett. Jobbjával a torkához nyúlt, megsimogatta, nyelt egyet s mélyet lélegzett. Hirtelen iszonyú meleg lett a sátorban. Petrus apostol háromszor tagadá meg Jézus Urat, amíg a kakas kukorékolt, - gondolta szűkölve. Noha Petrusnak nem volt állapotos felesége, aki a verem mélységében várja. És én nem tagadlak meg Jézus! Csak okosnak kell lennem, miként a kélgyó s szelídnek, miként a galamb. - Vágynak újhitűek es, óhitűek es, - dünnyögte óvatosan, nem nevezvén pogánynak a pogányokat, nehogy fölpiszkálja a vadállatot. - Sokak vagyunk ez uruszágban, úrfiú, ilyenek s olyanok s megént amolyanok... De Isten lát münket s az Ű kegyes jorgalmába ajánljuk magunkat, szeginy viaskodó, fenekedő s tivelygő emberek. A fiú feszült figyelemmel hallgatta. Leste az ábrázatát. Nagy gonddal forgatta szavait, mérlegelte értelmüket. Úgy látszott, nem látott bennük semmi kivetnivalót, mert arca megenyhült. Igen, Ojbarsz tót papot sejtett a szakállasban. De megzavarta jobadzsi-ruházata s kérges, nehéz keze, valamint a felelete. Csakugyan, van ebben az uruszágban ilyen is, olyan is, de egy az Isten, Tengri, vagy Ukkon. Csak pap ne legyen ez az ember, kaiszár kéme, jobadzsik lázítója, mételyezője, fejedelemistenek szidalmazója, bálványok leköpdösője, áldozatuk megtagadója. Felőle ugyan élhet, túrhatja a földet, vagy halászhatik, ahogy kedve tartja. Egészséges, épkézláb emberre mindig szükség van. - Hol járál még? - kérdezte, hogy jobban lássa az ügyet. - Edelicsen, úrfiú. - Hát onnét mért menél tovább? - Nem állhaták szavamat. - S ez csakugyan igaz is volt. - Huvá menél azután? - Szala torkához mének, úrfiú, Fenékre. Mind mondják, azok a nagy kűépületek ott Etile fejedelem házai valának s ott lakék feleségemvel s munkálék, úrfiú, szorgoskodék s gyarapodék... Lakozánk ottan kűházban s minden jól vala. Míg osztán jüve egy bátur s megharagvék reám, mert szavam nem tetszék neki s akart ütni agyon. De felesígem kérlelé s mégsem üte agyon egészen, csak szakállomat tépdesé, mert haraguvék reá igön. S elkergete. - No s miért jüvél éppeg ide? - Vaj, úrfiú, oly igön megfárada felesígem s oly nehezen mozdula immár! S olyan jó hely ez itt, szíp hely, békesség lakozja benne, emberek jók, igazságosak, úr hatalmas es bülcs... - Nem hiszöm, hogy szökött szlúga volnál, - töprengett hangosan. Gyermekes örömmel fordította fejét az ajtón belépő Piros felé, elmosolyodott s egy pillanatra teljesen megfeledkezett a szakállas emberről. - Mit hozál, kedves? - kérdezte. - Aha, tejet. Add hamar, oly éhös vagyok, hadd igyam! A szép fekete, kócos leány szeliden mosolygott, mint aki uralkodik ezen a nemes, makrancos párduckölykön, odanyujtotta a kupát, de közben félszemmel a szakállas idegent nézegette. - Nyomorult tót, szegény, - magyarázta Ojbarsz, a szája tejes volt, elfente kezefejével s ujra húzott egyet a bő aranykupából. - Nesze. Gondolom, ha szökött rab, majd keresik, ha meg igaz ember, mívelködjék itten békén. Felesége es vagyon. Most hozzátok be kádamat s mosjál meg.
198
Tapsolt. Az ajtó előtt ácsorgó Karvaly belépett. - Eresszétök el. Ha keresik, majd fölköthetjük akkor. - Igazságod vagyon, úrfi, - helyeselt buzgón Karvaly bátya. - Bülcs vagy, büszkesége atyádnak. No, te meg gyűjj hát. Kirill szive vígan dombérozott. Megmenekült! Hála Neked, Isten, Jézus Úr, minden égi hatalmak! Hála, angyalok! Lélekszakadva törtetett le a hegyről, a sántikáló Karvaly alig tudott vele tartani. * Csillagot nagy szorongásban találta. Már messziről kiabált neki: - Lánykám! Lánykám! Itt vagyok már s kijüssz verembül! A nyitott veremnél nagy csődület ácsorgott. A falunagy végtelen bölcseséggel magyarázott valamit, Vágottfejű a verem szádjánál kuporgott, a többiek találgatták, ki lehet ez a jött-ment nép, meddig tartják a veremben, mi lesz a sorsa. Voltak, akik hangoztatták, hogy legjobb az ilyet minden teketória nélkül fölkötni, abból nem származhatik semmi baj. De mások szembeszálltak velük s bizonygatták, hogy ártatlan embert megölni nem kívánatos, jégverés pocsékolná el a vetést, vihar forgatná fel a házakat, tűz emésztené meg minden motyójukat, dög vinné el tehenüket, lovukat. Ráérnek akkor végezni velük, ha kiderül, hogy nem járnak igaz úton. A nőt meg akkor sem lehet bántani, hiszen várandós. Mindezt hallgatnia kellett a szerencsétlen Csillagnak. Remény s kétségbeesés között hányódott, hol haját tépve zokogott, hol hallgatózott s figyelt, nem jön-e Kirill, nem kiált-e, nem rohan-e a nép, hogy fölakassza. Amikor meghallotta ura harsány, örömtől ujjongó kiáltását, görcsös zokogásra fakadt, a verem falához állott s fölnyujtotta karját, a földet markolászta, nevetett, meg megint zokogott. Kiáltani akart, de csak nyöszörögni tudott. Míg ura odajárt, egy kerekarcú, puha tekintetű, kócos fekete nő tekintett le hozzá a verembe. Kíváncsian nézte, aztán halkan leszólt: - Áldott állapotban vagy. Lánykád leszen, ügön csúcsos az hasad. Csillagnak ugyan semmi kedve nem volt tereferélni, de azért nem állhatta meg szó nélkül a jóslatot. - Fiadom leszen, - kiáltotta. - Te szegény, - mondta csöndes részvéttel a nő. Csillag asszonynak nézte, hiszen a feje be volt kötve, de mégis lánynak látszott pirossal hímzett ingválláról s piros kötőjéről. S ahogy a verem szélén térdelve tenyerére támaszkodott s behajolt a nyíláson, ékes csalmakötője lecsüngött, önkéntelenül fölmelegedett a szive a nő iránt. Magához hasonlót látott benne. Ez is úgy lett valakié, hogy nem adtak érte kalimot, nem búcsúztatták ékes szóval apjától-anyjától, az apai háztól... Talán már ez is méhében hordja egy férfiú magzatát. Tán ezért néz reá olyan szelíden s aggodalmasan. - Te szegény, - ismételte a bársonyos tekintetű leány. - Ne félj, nem történik bajod. Ne ríjj, árt a magzatnak. Elment, de Csillag szivében fájdalmas vigaszt hagyott.
199
Ez a »te szegény« tartotta benne a lelket addig a sugárzó, kibírhatatlan szép pillanatig, amikor meghallotta Kirill ujjongó kiáltását. Csakhamar lajtorját eresztettek a verembe s Kirill lenyújtotta érte erős, kérges kezét. Az Égből nyúlt le hozzá ez a kéz. A dombok mögött már aranyos fénnyel izzott a reggeli Nap, fehér tehenek legelésztek az elszórt kunyhók között, kékes füst kanyargott a fák mögött, gyermekek hancúroztak a fűben, kutyák csaholtak, fecskék csicseregtek. Az égen két gólya keringett. Néhány csalódott asszony fanyarul eloldalgott. Nem lesz akasztás. - Gyerünk, embörök, némberök, - kiáltotta a folnagy harsányan, - vár a szenvedés. Ki-ki kapára s hajrá! Talpas néne, - fordult a legelől tolakodó lúdlábú vénasszonyhoz, - ezöknek enniök kell s majd ájnak maguknak házat. A nép nagy zajjal elszéledt.
200
8. Egy terebélyes almafa alatt ül most Csillag meg Kirill. Talpas szüle áll előttük, szája mozog, mint a tyúk üllepe, nedvező szeme majd kiesik, úgy nézi, hogyan isszák a langyos, még habos tejet, hogyan tépik a köleslepényt. Közben sápítozik: milyen éhesek is vagytok, milyen igen elgyalázott, te szegény némber, a veremben töltött éjszaka... ő meg úgy vélekedik, hogy Csillagnak fia lesz, hiába mond akárki akármit, jó szeme van neki, még sohasem tévedett. Maga is tizenegyet hozott a világra, négy él, a többit elvitte Kór fejedelem. - Mondám én mindjárást folnagyunknak: nem járnak ezök rosszban, he, olyan szöléd a képük. Nem lehetnek ezök szökött rabok, he. Ki kell vonni üköt onnét, mit szól Bódogakszin anyánk, elfordejtja orcáját, s úgy rí bánatában, ne hagyjuk e szögény várandóst veröm mélyén, he... De lá, az vén Vágottfejű csak erősködék, teutón ez a szakállos, ű tudja. Mert ű mindönt jobban tud mindönöknál. Most aztán bezzög elmene. Nem vagy teutón, úgy-e, ézös fiam? - Sohsenem látik teutont, - nevet Kirill. - Sohsem, így kell mondani, - szól rá Csillag. Apró kortyokban nyeli a tejet, de minduntalan meg kell állania, mert szemét könny lepi, torka elszorul, telt kemény melle magasan hullámzik, nem tud nyelni. Rá-ránéz az urára, képe duzzadt a szájában tartott kenyértől, így nézi újra meg újra s zokogva elmosolyodik. - Hát sohsem, - hagyja rá Kirill. Figyelmesen nézegeti hol a tejet, hol az almafát. - Sok alma lesz ezen a fán, - vélekedik. - Szép sárga almák lesznek, kár, sok fireg vagyon rajta. De jó borízű alma ez. - Kór fejödelöm állatocskái ellepék, - magyarázza Talpas szüle. - Majd én megmutatok, hutyan kell firgecskiket, kukacokat elkergetni. - Te ehön es értesz? - álmélkodik a szüle. - Tám még esőt, szelet es tudsz támasztani, he? - Azt nem, - tiltakozik ijedten Kirill. Még elidőznek egy kissé a fa hűsében. Hallgatnak, bámuldoznak. A kakas, meg a begyes kis tyúk kárálgat, fötör, bogarász. Csend és békesség uralkodik körülöttük. A falubeliek dolgozni mentek, csak a nenék, szülék, öregapák és apróbb gyermekek maradtak otthon. Majd, mikor a néne elviszi a merőkét, Kirill vigyázva körülnéz, keresztet vet. - Kresztyin vagy már, vessél te is kresztöt, lánykám, - parancsolja Csillagnak. Mikor megtörténik s Csillag madár módjára félrebillentett arccal, oldalvást néz reá, suttogva dünnyögi: Hálát adunk Isten, hogy megszabadejtál gonoszok kezébül s halálnak vermébül. Köszönjük Uram, hogy ennünk s innunk adál. Kérünk, ne hagyjál el, gyermekidet. Ámen. Csillag vele mondja az imádságot. Olyan, amilyeneket ő is mondott mindég. Csak ezt az áment nem mondta soha s keresztet sem vetett. De már ez sem szokatlan, annyiszor látta Kirilltől. Most számbavették a motyójukat. A batyuban összegyömöszölve ott puffadt Kirill koszlott fekete csuhája. A füleskosárban háromlábú főzőcserép, csupor, tál, fakanalak, sótartó tukó, meg a fésűt, varrótűt, gyűszűt, ollót, inakat, s mindenféle vicik-vacakot őrző, égetéssel díszített háncsdoboz. Egészen olyan, mint egy kicsi varázsdob. Van még egy inge, egy szokmánja, lánykori csalmája, néhány piros szalagja is.
201
Kapájukat, fejszéjüket, nagy galyvágó késüket elhagyták Etile kagán kőházában. De van Kirillnek horga, csónakja a vénembertől, akit majd föl kell támasztania. És itt van még a féltve őrzött drága nagy könyv. Csillag hozzá sem mer nyúlni, tán lángot vetne, ha megérintené. Kirill szerencsés, úgyszólván mindene megvan, de Csillag, mihelyt túlesett a szabadulás örömén, a néhai csirkékre gondol. Ó, milyen kár értük! Milyen szépen növekednének és szaporodnának itt. Ezen évődik, bár Kirill bosszankodik miatta. - Majd leszen másik. Majd ád Isten. Csirke-csirke, egyik, mint másik. - De ulyanok már nem lesznek, - panaszkodik Csillag. Fejét félrehajtva ül, szoknyáját csipegeti, simítgatja a térdén, Kirill már látja, hogy a »fekete isten« kezdi megszállni. És csakugyan, nem néz Kirillre, száját összecsucsorítja, mintegy magának szól: - Te könnyűden elhagysz akármit, még engöm es. Te nem törődsz sömmivel. Csak szavalsz, nem bánod, ha velággá kell es futnom gyermököstül. Azt sem bánod, ha agyonvernek. De most nem engedlek, hallod. Házat, csirkét, kutyát-macskát, békességöt akarok. Velágra akarom hozni az gyermököcskét, föl akarom nevelni. Ha szólani kévánsz, szólj hozzám. De ne törődj mások hütével. Hallod! Most már beleszólhatok, én es krösztyén vagyok. Elég, hogy engöm megtérejtél! Másra ne legyön gondod ezután. - Jó, jó - dörmög Kirill. - Most keressünk helyet. Gyűjj. Találnak is alkalmas helyet a hegy Balatonra néző oldalán. Odalátszik Badacsony, Gulács, Csobánc, el lehet gyönyörködni a víztükör fölött csapongó sirályokban s a halászok lassan csúszó fekete csónakjaiban. Kirill csákányért, kapáért, fejszéért megy a faluba. Önkéntelenül a legszélsőbb ház felé tart. A szótlan, zömök fekete férfiú ott áll a ház előtt, fejét megbiccenti, komolyan hallgatja Kirill kérelmét, majd befordul a félszerbe, ahol a szekeret, szánt, ekét, mindenféle szerszámokat tartják. Két csákánnyal, két kapával, két fejszével tér vissza. A házba is bemegy, kosárral jön ki. »Gyerünk« - mondja s megindul. Az építkezés helyén markába köp s hozzálát a bokrok kivágásához. Nem szól, fürgén dolgozik. Kirill félrefordul, keresztet vet, majd óvatosan néhány keresztet húz kapával is a földön. A fekete ember, közönbös képpel, mintha semmit sem látna, odapislant s elmosolyodik. Magos ő, néhány évvel ezelőtt éppen olyan idegen volt itt, mint ez a szakállas. Nem szól, csak dolgozik. Ásót fog s megkérdezi: - Hány lépés hosszi s hány lépés szélös legyön? Kirill kilépi a házhelyet. Magos ás, ő a csákánnyal körülvájja a négyszöget. Csillag egy szélvédett mélyedésben galyat, száraz avart hord össze, nehézkesen lekuporodik s tüzet csihol. Piros a képe, buzgón fújkálja az üszköt, lábast tesz a tűz mellé. Mert Magos kölest, szalonnát és hagymát hozott a kosárkában. Míg a férfiak dolgoznak, főz. Estére már lesz valamelyes födél a fejük fölött, holnap pedig egészen elkészül a ház. Magos gyér szóval felelget Kirill kérdéseire. Fogóval kell kihúzni belőle minden szót. De apránként kiderül, hogy az úr Tar Szerind, Termacsu révén a kende rokona, a gulácsi Bese úr veje volt, de a felesége éppen most tavasszal meghalt. Nem szereti az újhitűeket, a papokat meg ott kötteti föl, ahol éri. Hatalma, uruszága óriási. Szerét-számát sem tudja méneseinek, gulyáinak, juhainak, csobánjai, számadói és mindenféle báturjai olyan számosak, hogy senki sem tudná legyőzni az egész Dunántúl. Vetekszik a fejedelemmel. Ilyenkor a Somügy mellett él. Fiát Ojbarsznak hívják, még kölyök, de máris kezd kibújni belőle a félelmetes férfiú. Úgy lovagol, nyilaz, verekszik, mint egy ördög. Mindenki bámulja, már kezdenek félni tőle, a vén Karvaly is elfelejti a sántaságát, amikor Ojbarsz hivatja.
202
Kirill ezután a faluról kérdezősködik. Milyen ember a folnagy, kik a vének, vannak-e újhitűek. Hacsak titkon nincs egy-kettő, véli a fekete ember. De azok nem merik mutogatni a hitüket. Ha igazhitűek között vannak, ők is áldoznak, Ukkonhoz fohászkodnak. Tán egy lovász, vagy jobadzsi akad. Papot azonban nem láttak errefelé emberemlékezet óta. Ismét Kirillre pillant. Ő észreveszi a pillantást s megijed. - Ideje már, - mondja nagy fennhangon, - hogy megnyírjam szakállomat-hajamot s befonjam. Arra Szalában vagynak szlovénök s hát szakállasok is. Így viselem eddig. Hát táltus vagyon-e? Magos bólint. Ott lakik a hegy túlsó oldalán. Ügyek bálványát gondozza. Hatalmas táltos, győzhetetlen erejű, szép énekű, nagy révületű, bölcs urus, mindenki retteg tőle. Ő neveli, oktatja Ojbarszot a világ titkaira, mert Ojbarsz megvívott a fekete bikával. Azóta olyan vad, mióta Dzsidhez került. De hát sárból nem lehet kapgánt gyúrni, igaz-e. A munka erősen halad. Mikor a Nap delelőre hág, Csillag enni szólítja őket. Kirill titkon megint keresztet vet magára is, a kására is. Magos pedig ismét úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit. Míg eszegetnek, Kirill tovább kérdezősködik. Szörnyűséges dolgokat hall. A fiatal Ojbarsz egyszer pajktársaival rátámadt Magos házára, egy bűbájos újhitű könyvet keresett. Felforgattak házat, félszert, kihánytak mindent. El akarták égetni, dehát nem találtak semmit. Azt is elmondta néhány szűk szóval a fekete ember, hogy az úrfi ágyast rendelt magának, egy szép, büszke eszikül leányzót. Rabszolgáló, igaz, de úgy hordja a fejét, mint egy paripa. Most a kapgán sátrában élik világukat. Ojbarsz jó vér, bort is, nőt is fúlásig bír, meghódítja ez a világot, csak legyen egyszer jó serege. Kirill letette a kanalát felháborodásában. Hiszen gyerek még s máris ágyast tart! Magos megint jelentős pillantást vet rá, de nem szól. Csillag észreveszi s hamar másra tereli a szót. - Hutyún vetnek errefelé? Csak úgy, mint máshol. Egyik évben őszit, azután egy évig pihen a föld, majd tavaszit s rá mindjárt őszit. Minden harmadik évben parlagot hagynak. Pihennek egy kicsit, azután keményen dolgoznak estig. Napáldozatkor már félszert húzhatnak a nagyjából kiásott gödör fölé éjszakára. Köröskörül halomban hevernek a legalyazott szarufák s az ajtófélnek szánt dorongok. - Most kedég gyüjj, embör s hadd nyírjam meg hajadot, - parancsolja Csillag, amikor ketten maradnak. S hiába szabódik Kirill, le kell ülnie a fűbe, a fürgekezű kis nő pedig ollóval-fésűvel elébe kuporodik. Még egyszer megsimogatván a halálraítélt sűrű fekete szakállt, engesztelésül megcsókolja, félrebillent fejjel, összecsípett szemmel madárként méregeti, aztán belevág. - Jaj, - sóhajt Kirill s szinte fölzokog. - Mit mívelsz te velem, lánykám! Kiforgatol valómbul, megfosztasz, mikippen ludat... - Lesz nekünk lúdunk es, ne félj - kap a szón Csillag. Szaporán jár a keze, ha néha belecsíp ollójával a férfi képébe, megriad, megcsókolja hamar s megkérdi: »Úgy-e, nem fájt?« Kirill képe csakhamar szánalmassá válik. Balfelől kopasz, jobbfelől ellenben megvan még hosszú, fürtös szakálla. Megtapogatja a képét, elszomorodik. Csillag nevet. - Ó, vaj, de nevetséges vagy!... kiáltja s hátrább húzódva nézi, összecsapja a kezét. - Ha most így elbocsájtanálak!
203
De nem bocsátja el, szerencsére, hanem belenyisszant a jobboldali fürtökbe is. Kunkorodva hull a szakáll, mint a sziács, ha remekművet farag a munkájában lázasan elmerülő mester. Időnként összecsípett szemmel, félrebillent fejjel szemléli, elkomorodik és nevet egyszerre. Milyen kicsi lett Kirill képe! Milyen sápadt és vékony! Milyen kisfiús, milyen sajnálatraméltó! Csillag kacag, szeméből könny buggyan, elveti az ollót s ölébe szorítja a megkopasztott arcot. Kirill lesújtva nézi levágott fürtjeit. Tétován tapogatja arcát, mosolyog, de sírni tudna. Gyermekes gyámoltalanság, tehetetlen szomorúság lepi meg. Fölkel, jár néhány lépést, belebámul a Balaton végtelenségébe, a kihunyó Nap sárga aranyarcába. Talán túl akar látni a hegyeken, el egészen a Szala nádas, kanyargó szalagjáig, egy düledező romépületig, ahol most szelíd, szakállas, feketecsuhás atyák térdelnek a szegényes kápolnában és esti imádságukat zengik. De Csillag hívja, nemsokára besötétedik s akkor nem tudja megnyírni. Szakállához nyúl, de jaj, nincs szakálla. Sóhajt s visszatelepszik megint. Most le kell hajtania a fejét, hogy Csillag megnyírhassa. Tarkóján hidegen nyiszeg az olló, fürtjei a nyakába hullanak. Ez nem szomorítja annyira, hiszen nem látja. Az asszony a háta mögött térdel, úgy dolgozik a nyakánál. Hamar elkészül. Elébekuporodik megint, gondosan megfésüli, három korbácsot fon, a középsőt a fejére kontyolja s halcsonttal megtűzi. - Most lásjad magad, - bíztatja s elébe tesz egy csöbör vizet. Kirill belenéz. Visszahőköl. Nem, ez nem ő. Míg egy most fogott hal megfőhet, ő kivetkőzött magából. Kendering rajta, arca szőrös, de szakálltalan, bajusza hosszan lecsüng, halántéka mellett két vastag fekete hajfonat, fején hátrafésülve és kontybacsavarva a haja. Olyan, mint egy jobadzsi. Eddig rabszolgát mutatott, most szabados jobadzsit mutat. Ez bújt meg a szakálla alatt. Mint lepke a bábból, kibújt a szőrözetéből, nem is hasonlít ahhoz, ami volt. Bánatosan tekint Csillagra. Ő megérti szomorúságát, - hiszen tulajdonképpen szomorú ő is, elvesztette azt a Kirillt, akinek az ajtajába seprőt támasztott, akinek áldozati húst vitt, akit halálos betegségében orvosolt, akinek a hajából kiszedte a tetűt, akinek a szakállát megmegsímogatta éjjel, karján pihentetve a fejét s ki sem nyitva álomtól ittas szemét. Az a Kirill, aki Edericsen az Igét hirdette, aki Etile kagán kőházai előtt kövön állva szólott a nádas rejtekéből előbújt halász-pákász népnek, akit a kegyetlen katona megcibált és leköpdösött, aki még az éjjel is vigasztalta s megkeresztelte a verem fenekén, aki reggel boldogan nyújtotta le hozzá erős kezét, - nincs többé. - Krösztyén vagy így es, - vígasztalgatja szelíden. - Most már jobadzsinak látszol, de krösztyén vagy azért... Es én es az vagyok... De azért szótlanul bújnak össze a hirtelenében eszkábált tető alatt. Kirill elhúzódik Csillagtól, az meg még nagyobb ragaszkodással furakodik hozzá, ölébe hajtja a fejét, simogatja furcsa szakálltalan arcát. Hiába, valami történt, valami, amit egyikük sem tud megmagyarázni. De kettejük közül mégis a nő érti meg leginkább. - Házunk leszen holnap, - susogja. - Szép küsded házunk, éppeg olyan, mint Gulácson vala. Látjuk az Bolotint, Badacsony s Gulács högyét. Meglásd, milyen jó leszen itt. Mire odaát, Bese úr högyén, érik a szőlő, bölcsöt készétesz fiadnak. Szántani jársz község földjére, én meg kapálok. Kendört áztatok, tilolok. Guzsalyt s orsót faragsz s fonok. Bordát készétesz, vetélőt s szüvök. Szép fejér gyócsruhád leszen s neköm es fejér ingöm-szoknyám. A kisfiúnak imögje. Leszen gyapjú s kallunk posztót. Lesz szép új gubád télre. Tikjaim lesznek s lúdaim. Verágokat hozok a rétrül s elültetöm a ház környül. Bódogakszin lenéz reánk s szöme nevet, szüve-mája örvend.
204
Így suttog a férfinak, aki a háznak induló verem sarkában üldögél, ölében tartja Csillag fejét s az egésznapi munkától fáradtan töpreng. Eddig nem töprengett. Elégedetten tért nyugovóra, ha ehetett-ihatott s volt hol fejét lehajtania. Ördög némber képében kísérti meg a férfiút legsikeresebben. Lágy, fehér test, sima orca, csillogó szem, sűrű, illatos haj, duzzadó emlő és simogató kéz képében. Suttogó, forró ajak képében, apró fogacskák, piros nyelv képében. Paripáéhoz hasonló kényes járás, kerek csípő, gömbölyded lábikra, kicsiny, magas láb képében. Suttogásban, csókban, szelídségben, gyöngeségben. Ó, milyen rettenetes ellentmondás: szeretet képében, megáldott anyaméh, a »cseljád« képében. Irgalmas szív képében, résztvevő aggódáséban. Ime, ez a nő megszánta, megsegítette, ápolta, megszerette, elhagyta érte apját-anyját és feleit, el a faluját és a szülőföldjét s követte őt. Megízleltette vele a szerelem édességét, megmutatta élet és halál határait, a megsemmisülés csodáját, örömmel töltötte szívét, megízleltette vele a boldog szomorúságot. Imádságait gazdagította, minden nap új életre költötte, könnyűvé tette terhét. Valjon hogyan láthatta volna benne ördög incselkedéseit? Ime, egyszer sem fordult őszre azóta a Nap s már nem viseli nehéz fekete csuháját, szakálla nincsen, haja korbácsba fonva, házát nem díszíti Mária faragott képecskéje, ormán nem lesz kereszt. S végezetül Jézus hitét sem hirdetheti majd, mert élete már nem Jézusé, hanem ezé a némberé s gyermekeié, ha ő elpusztul, elvesznek ezek is. Jézus katonája volt s egy nő letétette fegyvereit. Már kóborolnia sem lehet ezután, némán kell túrnia a földet, hogy újhitűt ne gyanítson benne a fiatal barsz, vagy a vén táltos, titkon vethet csak keresztet és ha Jézust szidalmazzák, atyjafiát verik, kínozzák, csúfolják, hallgatnia kell. Mikor először szólalt meg a kakas, először tagadta meg az Urat. Még meg sem szólalt háromszor s már vége-hossza nincs a tagadásnak. Szegény Csillag, nem tehet róla. Hogy ráfonódik, hogy ölébe fúrja a fejét, milyen sima az a szőke, vékonyszálú puha haja, milyen ártatlan a homloka. Szemét behunyta, nem suttog már, csöndesen lélekzik: alszik. Biztos helyen kuporog, födél a feje fölött, erős karok fogják. Teste nehéz, gyermekét büszkén hordja, áhítva várja, tudja már, fiú lesz, látja a haját, szemét, szája vonalát, már nevet is adott neki: Kücsid. Kücsid lesz, Kicsinyke. Lám, hogy rábízta magát, milyen békén alszik az ölében. Bárány adja így meg magát nyírőjének. Lehajol, óvatosan megcsókolja. Csillag, mint mindig, megérzi a csókot, bár nem ébred föl. De szorosabban bújik hozzá és sóhajt. - Hogy tudnék ördögöt látni benned, drága moja - gondolja Kirill szlávul. Most magával beszélget, anyanyelvét hallja a végtelen csöndben. - Akkor ördög volt anyám is, aki szült. Ördöge voltam apámnak, aki nemzett. Ördög akkor a szeretet, az alázat, a vígasztalás. Ördög gyógyított meg akkor, hogy tovább viselhessem igádat, Uram. Ördög tett erőssé, hogy elviseljem az üldöztetést, a halálos szorongattatásokat. Ördög vagy akkor, aki szamaritánusként megszántál, kis pogány, etettél-itattál, ápoltál, meggyógyítottál, nehéz útjaimon mellettem voltál. Aki egyszer a szememet is lefogod. Hiszen az éjjel keresztelte meg ezt az ártatlan pogányt a veremben! Valjon megtért volna-e, ha nem ismeri, nem szereti őt! Fájó, kábult feje elnehezedett. - Öledbe hajtom fejem, Uram, - mondta magában. - Nem értelek, nem ismerlek. Tégy velem kedved szerint. Ha akarod, legyek símaállú, fonotthajú jobadzsi. Ha akarod, öljenek meg. Legyen, ahogy akarod. Ámen. Óvatosan kihúzta jobbját Csillag nehéz teste alól s keresztet vetett magára is, az alvó asszonyra is, benne a gyermekre is.
205
* Takaros a házuk, ha Csillag szivének nem is olyan kedves, mint a gulácsi s első boldog telének fészke, az edericsi volt, ha nem is olyan temérdek és szilárd, mint a fenéki emeletes kőház. De jól végezték a dolgukat, jó mély, tágas kis ház volt, négy lépcsőn kellett belemenni, a szarufák erősek voltak, kellőképpen befedték gallyal s jól megdöngölt földdel. Volt a házban kétfelől kényelmes padka, az ajtóval szemközt fülke tejnek, vajnak, tojásnak, a padkák fölött polc kenyérnek, lábosnak, bögrének s kanalaknak. A falat simára sikálták, a ház közepére nagy, lapos követ tettek a tűz számára. Ajtót eszkábáltak s rá kallantót, hogy be lehessen zárni. Csak keresztet nem tett Kirill az oromra. Errefelé nem tanácsos efféle jelekkel élni, majd Magos szerez egy jól kiszikkadt, szép fehér lókoponyát, azt tűzze ki, hogy a gonosz lelkek ne háborgassák őket. Ez bizony annyi, mintha Kirill egyenesen a házába tessékelné az ördögöt. De buzgón imádkozott, nézze el Isten a bűnét, majd résen lesz éjjel-nappal, hogy a Kísértő meg ne lephesse. Asszonyházat egyelőre nem kellett építeni, hiszen Csillag most nem volt tisztátalan havonként, vajudásának ideje meg csak ősz felé érkezik el. Ehelyett Magos segítségével félszert ütöttek össze, hogy legyen hol búzát, sót őrölni, gyapjút tartani, mindenféle lim-lomot, szerszámot őrizni. Végezetül Csillag segítségével gömbölyű kis kemencét is tapasztottak a ház mellett. A kemence előtt égett szép nyári időben a szabad tűz is. Forrás volt a közelben. - Hát az kisistenöd hol vagyon? - kérdezte Magos, a kapanyélre támaszkodva s elégedetten nézve a kész művet. - Kisisten... izé... - nyögte Kirill s homlokát egyszerre ellepte a verejték. Szakállához kapott, de bizony kopasz volt az álla. - Elveszék, nincsen, - felelt helyette gyorsan Csillag. Halat főzött a Csosza nénétől kapott kis bográcsban, óvatosan megfogta s megrázogatta. - Elveszík, bizony, - erősítgette Kirill. - Jüve egy katona, - mesélte Csillag buzgón - s megfogá, összvetöré. Azóta nincsen. Hutyun es lehetött volna? - Majd farag Dzsid másikat, - nyugtatta meg őket oldalvást rájuk tekintve Magos. Csapdába esem előbb-utóbb, - szorongott Kirill. De Csillag kapott a vigaszon. - El es mék s megkéröm, készétsön. A hal megfőtt, mellé ülhettek enni. Most Kirill azt hitte, rosszul lát. Amint elfordult, hogy titkon keresztet vessen az eledelre s magára, mintha a fekete zömök mogyeri is keresztforma jelet vetett volna. Ez vagy észrevette, hogy jeleket vetek, - gondolta - s nem tudván, mit mívelek, titkon utánoz, vagy kelepcébe akar csalni, vagy... vagy kresztyén. Elhatározta, hogy most már jobban figyel. Nem kellett sokáig figyelnie. Még akkor este észrevette, hogy Magos a Nap felé fordulva óvatosan keresztet vet s kezét összekulcsolva suttog. Mint nyúl a vetésben, hol erre, hol arra pislogott, hogy meg ne lepjék. No, jó, - gondolta Kirill. - Hátha ebben meg lehetne fogózni.
206
A falubeliek, megpiszkálgatván kapájukkal a borsót, nagy énekszóval vonultak haza a kalákából. Nők s férfiak, lányok s legények vígan zengedeztek. Daluk messze szállott a tájban, mint az alkonyati illat. Néhányan Kirill háza felé kerültek, hogy lássák, elkészült-e már. Napközben is ácsorgott a környéken egy-két néne, öregember, gyermek s buzgón bámulta a munkát, egy-egy jó tanáccsal is szolgált, aztán megunta s elballagott. Most egész csoport törtetett át a csaliton s nevetgélt, kiabált köröskörül. A várból lejött Piros is, fehér ingválla, piros kötője, piros csalmája virított, arca nevetett, mint az érett alma. Csillag nyomban megismerte, ő térdelt a verem szádjánál azon a keserves reggelen. De mennyire különbözött a többitől. Milyen szép volt, milyen tiszta és büszke s milyen vidám! Piros odalépkedett hozzá. - No, lássam, minő házatok leve. Körüljárta a házat, be is bújt, megnézegetett mindent. - Farkasbűrötök nincsen? Majd adok. - Vaj, de ügön jó vagy! - kiáltotta Csillag. - Sótok vagyon-e? - kérdezte s leszedett a polcról minden cserepet, bögrét és tukót, kíváncsian belenézett, megrázta a fejét. Ó, a sónak nagy szeme van! A Balatonon szállítják négyevezős hajón Knézsából a Szala torkolatába, meg még lejjebb is, a Szálán. Itt is kiköt a hajó s nagy sódarabokat raknak ki, ökrös, bivalyos szekéren, lóháton viszik a birodalom belsejébe. Vigyáznak minden szemre. Bizony minden sójuk elfogyott. A hímzett ingvállas, piroskötős, piroscsalmás leány leült a padkára, térde közé szorította a kezét s szegény vastag, piszkos, kócos Csillagra bámult. - Honnét jövél? - kérdezte. - Gulácsrul. Ott élnek szüleim s feleim. - Vagynak-e ott eszikülök? - Én nem tudom, kik azok. - Nem tudod? Hát olyanok, mint én. - Azkik ilyen ruhában járnak? Piros hevesen igeneit a fejével. - Nem, ulyanok nincsenek. Nálunk jonkább tiszta fejéret viselnek, mint én es, ni s ha kívánják es pártájukat s imögjüket, nem így varrják. Halavány pirosval meg kékvel varrják a lányok, csak mönyecskék varrják vérpirosval. Nálunk tegödet mönyecskének níznének. - Hátha az es vagyok? - nevetett a gödrösarcú lány gömbölyűén. - No, elmenek s hozok farkasbőrt, sót. Fürgén elszaladt. Vaskos, mégis könnyű lába szökkent, piros kötője, csalmaszalagja pipacsként lobogott. Csosza néne vékában ismét kölest hozott. Talpas szüle kendőben néhány tojást s egy csuporban tejet, vigyázva, mintha tüzet vinne. Kuka pedig hadonászva emelgetett két csipogó csirkét a lábánál fogva, gágogott, hápogott, mutatta, hogy Csillagnak hozta. - Mert áldott állapotban vagy! - rikoltotta torkaszakadtából, de alig lehetett érteni.
207
Mind e nénék és szülék körüljárták a házat, benéztek a félszer alá, kuporogva tapogatták a kemencét, beleütötték orrukat a szolgafán függő bográcsba, megszagolták, mi főtt benne, bebújtak a házba, nézték, tapogatták, leültek a padkára s óbégattak, csudálkoztak, cuppogtak. Közben jótanácsokkal látták el a leendő anyát, hogyan szüljön, - első, úgy-e, lelköm?! - hogyan fogja a gyermeket, hogyan szoptassa. Figyelmeztették, hogy kenje meg emlőjét vajjal, ki ne sebesedjék. Egy pillanatra se hagyja magára a csecsemőt, itt a Bolotin partján könnyen úgy járhat, mint Kuka néne: besurran egy kíváncsi vadlány, leül a gyermek mellé s mire észreveszik, ellopja hangját, nyelvét. Legalább egy macskát tartson a házban, hogy soha őrizetlen ne legyen. Ha vézna lesz a gyermek, fürössze diólevél főzetben. Ha fiú lesz, - ámbár nem úgy nézik! - el ne feledjen két szép diót függeszteni az első fürdővízbe, attól kicsiny és kemény lesz szaporító tojáskája. Varját, baglyot ne tűrjön a ház körül, hiszen tudja, hogy ezek Kuj fejedelem madarai, szóljon csak az urának, ha fészket lát, szedje le. De meg ne öljön egyet is közülük, mert Kuj fejedelem megbosszulja. Ellenben a kakuk szerencsés madár, lévén az istenek követe. Ötvenszer is elmondták, ha valamit megkíván, csak vegye el, egye meg, vagy kérjen belőle, várandós némbernek mindent szabad. Megbámulták Kirillt: most már aztán egészen emberalakú, szép az orcája, szép a hajfonata, nem olyan tótképű. Miközben mindezt - s még sok mást is - elmondták, óvatosan meg-megfordultak és a hátuk mögé köptek, hogy a netán leselkedő kajtár gonoszokat elriasszák. Talpas szüle ünnepélyesen meghintette a tető négy sarkát föcstejjel, hogy az Isten nyila bele ne csapjon. A gügye néni meg kölest hintett el mindenütt, suttogni akart, de rikácsolt, kérte Boldogakszint, sok szerencsét küldjön az új házra, sok gyermeket adjon még a várandós menyecskének. E tanácsolgatások, csudálkozások és jótétemények azonban alkalmúl szolgáltak arra is, hogy a falu hírhordói kitudják, miféle emberek ezek, honnét jöttek, merre jártak, mit akarnak, miért állapodtak meg éppen itt. Mert gyanakodtak: hátha fekete táltos a férfiú, ahogy Kuka néne kiabálta, hátha teutón, ahogy Vágottfejű apa gondolta, hátha szökött rabszolga, ahogy Karvaly vélte. - Majd nem leszen könyökig tejföl, - dünnyögte Magos, amikor összeszedte a szerszámát, hogy hazatérjen. - Én tudom, máig es gyanakszanak s valahul löhet: kénoznak, kélgyót-békát rámmondanak, mert én es úgy jüvék Somlyó aljábul, Kériek közibül. Nektök szöröncsétök, hogy állapotos vagy, húgom. De majd csak, majd csak... Este egy nagy, lomhajárású, szélesüllepű szolgáló cammogott az eszikül leányzó társaságában a ház felé. Farkasbőrt, átalvetőben sót, kosárkában túrót, hagymát s szalonnát cipeltek. Csillag fáradtan üldögélt egy nagy kövön s merengve bámult át a Balaton kékbe vesző túlsó partjára. Kirill a faluba ment Magossal, mert a fekete férfiú egy hibás kapát, meg egy csorba fejszét igért. Csak nyelet kell ütni beléjük, meg kell jól fenni s használhatja vígan. Egyedül volt hát Csillag, ölébe nyugtatott kézzel ült, fejét félrebillentette, szeme odaát járt Gulácson. Egy dalt dúcikált magában, de nem tudott róla. - Itt vannak az bőrök, - kiáltotta a szép fiatal lány. Nyomban a házba ment, maga teregette a farkasbőröket a padkára. Gyönyörű, fürtös bőrök voltak, ekkora farkasról Csillag még nem is hallott. Négy nehéz, puha bőr! Piros a padkára heveredett, hempergett a bőrön, beletúrt, arcát belemerítette, nevetett. Bársonyos, puhapillantású sötét szeme villogott a tűzfényben. Csillag egyre törte a fejét, ki lehet, honnét szerezhette e ritkaszép farkasbőrt. Meg is kérdezte, de a lány mintha nem hallotta volna. Csak akkor felelt, amikor a nagy lusta lány kicammogott a házból.
208
- Vagy sükerödik szándokom, vagy meghalok, - suttogta rejtelmesen s maga elé meredt, fekete hajfonatát hátravetette s homlokából elsimította a kiszabadult hajtincseket. - Kapgán fiának medvebűrén alszom, - folytatta. - Megölel minden éjszaka, de hogy! - gyorsan levonta kerek válláról az inget s odatartotta Csillag elé. - Lásd, barszom foga nyoma... - Vaj, te! - ijedezett Csillag. - Nem félsz tüle? - Félök, - borzongott a lány s elrejtette a vállát. - Mást nem es mutatok. Gondold magadtul. Tizenöt tavaszt láta s máres agyara vagyon, miként az kannak. Sohasem tudom, valjon röggel élök-e. Talám megnyuvaszt egyször. De nem bánom, kapgán leszen. S hadai lesznek, hatalma s birodalma. Mert kende urunk közelije ű. S azkor... azkor ézös néném, kivájom, kicsókolom, kiszorongatom belűle, hogy eszikül nép ne legyen többé szlúganép, ne járjon legelül a hadban, ne pusztuljon, ne hulljon, ne vérözzék... Fiat szülök neki, mindön esztendőben egyet. S fiaim kiragadják az eszikül népet rabságábul... Lángoló szemmel, lihegve, pirosan meredt Csillagra. Előredőlt ültében, összeszorított kezét erősen a térde közé fogta, szokmánja megfeszült kövérkés, duzzadó combján. - Halálbul jüvél te es, - mondta komoran. - S idegön vagy s messzirül jövel. Azért mondom neköd! Sümkinek sem mondám még, táltusnak sem, halálom pillanatában sem s ha megnyuvadnék kénpadon, azkor sem! Csak neköd mondom. Szegény kis Csillag csodálattal, ijedten, zavarodottan nézte. Alig értett valamit abból, amit hallott. Csak sejtette: van egy eszikül nép valahol, abból származik ez a fiatal, szépszemű, feketehajú, szokatlan ruhájú leány. Szolgáló, bátor előkelőnek vélte. A kapgán fiának ágyasa, ha felesége volna, nem viselné a haját korbácsban, nem volna csalma a fején. Csak akkor kontyolják majd föl, ha várandós lesz. A kegyetlen, kevély kapgánfiról Kirill elmondott már mindent s Magos is eleget beszélt. Hát ennek a féktelen, hatalmas legénykének az ágyasa. Mit akar, Ukkon nevére, mit akar? Népét feloldozni a szolgaságból? Hogy ne járjon elől a csatában? Csillag elszédült ekkora szándék hallatán! - Értöm, - dadogta s összecsípett szemmel vizsgálta a szép leány rámeredő arcát. Megszállottnak látszott. De éppen ilyen megszállott volt ő is, amikor hallotta Kirill csodálatos történeteit Jézusról. A nagy titkot: mind föltámadunk az Utolsó Napon. A rémítő hírt: lehull a Nap, a Hold, lezuhannak a csillagok s tűzben vész el a világ. Ő is ilyen megszállott volt, őrá is így tekintett a szép, hűvös, okos Virág s ijedt anyja, ahogy ő tekint most erre a Pirosra. - Most megkönnyebbülék, - mosolyodott el a szép leány s fölugrott a faskasbőrről. - De ne szóljon szád, nem fáj fejed. Jaj, félők, nem kellött vala szólnom szándékomrul, - csüggesztette le a fejét ijedten. - Ne félj, - biztatta Csillag, megfogta Piros kezét s egészen közelhajolt hozzá, fejét félrebillentette, szemét összecsípte, úgy nézett rá élesen, szúrón. - Hogy lásjad, nem kell félnöd, én es mondok valamit... Figyelmezz! Én... krösztyén vagyok... - Krösz... - sikoltotta Piros, de ajkára kapta a kezét s elhallgatott. - Az. Uram Jézus papja... Hátralépett, lehajtotta a fejét, mintha súlyos, halálos ütést várna. - Ó, vaj, te, - kiáltotta Piros kitörő örömmel. Nekiugrott Csillagnak, vadállatként ugrott rá, mintha meg akarná fojtani, mintha a torkát akarná kiharapni. Kitárt karjába ölelte. - Ne félj, ne félj, nénécském, - susogta a fölébe. - Én sem félök... Lusta az ajtóból bámult rájuk, mint egy bálvány. A lány elsietett.
209
* Kirill Magossal elballagott a falu legszélső házába. Először a félszerbe mentek. Magos előturkálta a csorba fejszét, meg a rokkant kapát. Figyelmesen vakargatta, forgatta. Jó lesz ez még, amíg jobb nem akad, megvasalt kapa, jó fejsze, csak nyél kell belé. Használja egészséggel. Kirill hálálkodott. Ki akart fordulni a félszer alól, de Magos megfogta a karját. - Várj még, ücsém, - dünnyögte s félrenézett a sötét sarokba. Egy szán ágaskodott ottan, nyári álmát aludta. - Monddsza csak... Mért hánysz te kresztöt eledelre-italra, fődre, szerszámra, magadra? - Hogy in... még hogy in... kresztöt... - hebegte halálsápadtra válva s erősen izzadva Kirill. Rámeredt a homályban feléhajoló arcra. - Mert, mondám, vagyon ett krösztyénök, lovázs, jobadzsi, ki-ki tudja nyilván, de azok nem ennyire krösztyénök, mint te... Alig lehet látni rajtuk... Kirill bénultan állt. Most mit tegyen? Tagadjon? Vagy hajtsa fejét a tagló alá s fogadja némán, alázatosan a halált? De azért pislogott benne valami remény. Hiszen talán nem látott egészen rosszul, ez az ember is keresztet vetett a halra, meg magára s alkonyatkor a Balatonnak fordulva mintha keresztvetéssel kezdte s végezte volna imádságát. Fölvetette a fejét, mélyet lélekzett, mint a vízbeugró. - Hát... kresztyin vagyok, fiacskám... - sóhajtotta. Firtatóan meredt a fekete férfiú képébe. Ketten voltak, a zömök, kemény, sűrű ember agyonüthette volna. Akár azzal a nyeletlen fejszével is, amit a kezében forgatott. - Pap vagy? - lehellte az ember. - Pap, - suttogta Kirill s fejét, kezét lecsüggesztette. Hosszú, tűrhetetlen csend szakadt rájuk. - Gyüjj be, atyám, - mondta Magos olyan halkan, hogy alig hallotta. Maga elől ment, ő merev lépésekkel követte. Szive tele volt ujjongással. Atyám, atyám csengett-bongott benne. Nem tagadtalak meg, Uram! - ujjongott. Szivében a félelem csak gyengén, tétován nyujtogatta vékony csápjait, mint valami mérges féreg. Hátha odabent akar végezni veled, - nyivákolta reszketőn. - Hátha egyedül nem mer? Fiaival öl meg? Vagy elhurcolnak a fenekedő vad fiú elé? De csak ment, ment s eszébe sem jutott, hogy elfusson. Bebújtak a házba. Csosza néni a tűz körül forgolódott. Egy legény fölpillantott, jóestét mondott. - Eridjetök ki egy küssé, - szólt nyugodtan Magos. Mikor kimentek, gondosan betette, megkötötte az ajtót. Lekuporodott a hőkű mellett s a padlatból kiemelt egy négyszögletű kemény agyagdarabot. Ezután nagy gonddal áhítattal és szeretettel még valami négyszögletűt vett ki, mintha gyermeket emelt volna ki bölcsőjéből. A tűz fénye nagy nyelvekkel nyaldosta a ház szürke falait, az ágyak, a cók-mók fekete tömegeit. Magos ott kuporgott a lyuknál s Kirillhez emelte azt a négyszögletű tárgyat...
210
Kirill csodálkozva nyúlt érte. Elvette, óvatosan szemlélgette. Nagy, nehéz könyv volt, tenyérnyi vastag, régi, barna bőrbe kötve. Kinyitotta: sárga pergamenlapok, piros iniciálék, vékony vonalakkal rótt latin szavak. Minden oldal piros, cifra nagy betűvel kezdődik, s fekete, fekete végig. Csupa betű, csupa szent írás. - Ó, Bog... - dadogja Kirill. - Könyv, - mondja Magos és fölemelkedik. Áhítattal áll Kirill mellé, belenéz a könyvbe. Ujját az ingéhez feni, úgy lapoz benne. Egymásra néznek, hallgatnak. - Misszakönyv, - mondja végre Kirill, ajkához viszi s áhitattal megcsókolja. - Nem tudták elvonni, - dicsekszik a másik halkan. - Isten tudja, hunnejt aléták, hogy könyvem vagyon. Föltúrák házomat, kihányának mindönt s nem lelék. Tacskó kölykök, kedég vajmi közel járának hozzá! De jól eltövém, jól eldugám! - Honnit vevéd, atyámfia? - Tudod, atya, Somlyó alatt, Küngyös potokánál, megfordula valamikor egy öreg férjfiú. Csak úgy jára, miként münk, jobadzsik, gyalogosan. Imögben-gyatyában vola, hátán rossz farkasbűr, orcája sima, haja béfonva. Elmúlék azóta már egynéhány tavasz, talán tíz es. - Ujjain számolgatta, hány tavasz múlhatott el. - Nem, tíz még nem, kevesebb. Szegény öreg alig mívelködheték már, gyönge vola. Nem gondulánk münk sömmit es, mondom, ulyan vola, mint münk. Házat ájánk nékie, oztán eléldögéle. Magányos vola. Nevét már nem es tudom. De néhányan gyanakvának, megbűzölék, hogy ükögyelme Jézus Úr híve, sőt nemcsak híve, de papja. Hunnejt jüve, hunnejt sem, nem tudom. Hát kunyhajában esténként öszvegyüleközénk s szép szavakat monda nekünk. Egyszóval: tanejta. Igaz bülcseségre tanejta. Addig-addig, míg sokan megtérénk, én es feleségömvel, anyámval, mindön cseljádjaimval. Miglen egy napon megkrösztüle münköt s másokat es. Röggelönként kedég, bizonyos napokon, azmikor Jézus Urunk s Mária Anyánk idnapjai vagyon, misszát monda házában. S akkor ez könyvbül olvasa s imáda s kupában bort, küsded taksán kenyeret változtata Urunk vérévé s testévé s münk élénk vele. Mert vola ott még egy öreg jobadzsi es, Torkos nevezetű s házanépe s egy számadó bacsa, Kopasz nevezetű s vagy két csobánja nékie, nevüket már nem tudom, mert ük odaki élnek vola az legelőn s csak béjüvének niha. S néhány némbörök es valának, mondom. Csöndesen imádánk s énökölénk es. Krácsun napján meg vigadozánk Jézus születetén. Ü misszát monda s áldomást ülénk. Jó embör vola. Miglen oztán egy napon valaki megtudá s bésugá Sandur úrnak, ama nagytehető, nagy tekéntetű hatalmas úrnak, azki lakozik Bolotinfőnál s ű reánk ereszté báturjait. Nem lőtt más baj, csak szegény öregöt fogák meg Sandur legényei s megvonszolák s megverék. Nem élé túl, meghola, nyugodjék! Hát azmikor meghola, münk eltemeténk tisztösségvel s mert nem marada utána sömki, házát fölforgatánk s valami jóravaló szerszám, edény, bőr, eledel akada, elvivénk s szegényöbbeknek adánk, miképpen illő. Nem éppen krösztyénöknek, hanem szegényeknek, no. Akkor házasodék egy legény s nem vola házukban sömmi. Én meg, ahogy ottan turkálok, rakosgatok, látom ám, könyve ott vagyon ágyában, farkasbűre alatt, szénában dugva, hogy valamiféle rossz népök el ne lopják. Én oztán szépön subám alá dugám s elhozám. Jaj, hallod-e, feleségöm, mindön háznépem nyevolyga, vigyem vissza, dobjam el, égessem meg, veszödelmet hoz reánk e könyv! De csak nem viszöm vissza, mondok, hogy pagányok kezébe jusson, vagy ebök húzzák-vonják, szakgassák? El csak nem dobom, hogy sárba esvén meggyaláztassék? Meg nem égethetöm, magamra haragejtom Jézus Urat s minden lelköket s égi angyelokat! Mert a könyv hamuvá lészön s mindön izöcskéje lélökké válik s mindön lélek engöm kénoz, üldöz, ront! Hátha Isten megáld, ha magamhoz veszöm?
211
Kirill feszülten hallgatta a könyv történetét, Magos pedig óvatosan elvette tőle, megsimogatta, megfújkálta, azután ismét beletette a gödörbe. Vékony selymes szénát hintett rá s az agyagkockát gondosan visszaillesztette a helyére. Ezután egy bögre vizet loccsantott a földre s az agyagot eldörzsölte vele, hogy látni se lehessen a nyomokat. Közben duruzsoló szóval folytatta: - Hát, atya, egy darabig jó vola mindön. Élénk-éldögélénk, esténként összvegyüleközénk s kitevém az könyvet s úgy imádánk s énökölénk, bátor egy szavát sem olvashatánk. Míg oztán híre mene, fölbőszülének néhányan éjnek évadján. Jól elagyabugyáltak, az igaz. Feleségöm majd beléhalt, állapotos vola, elvetéle, azóta nem fogan többé. Münk, férfiak, védeközénk, hát helyre kis vereködés támada, no. De hiába, megmondá folnagyunk, vagy agyonvernek elébbutóbb, vagy vigyük irhánkot, valamerre látunk. Oztán nemcsak irhánkot hozám, de a könyvet es. - Itt még nem tudják? - Mondom, alétanak valamit, de hát ulyanok vagyunk, miként az leveli béka. Ha fán vagyunk, zöldek vagyunk, ha fődön, barnák. Nem szívelnek, igaz, de most már azért nem öldösnek annyira, mint elejénte. Nem vagyunk ördögök münk sem! Meg ük sem. Kinyitotta az ajtót s a hűvös, jószagú esti levegő be áradt a füstös házba. - Gyühettök, - mondta. Csosza néne, meg a legény bebújt a házba. Magos elkísérte Kirillt egy darabon. Üde, szellős este volt, a Balaton vízillata végighömpölygött a dombokon. Itt-ott tűzfény csillant ki egy kunyhó nyitott ajtaján, néhol a szabadban is ragyogott s bíborba vonta a fák koronáját. Sáska sziszegett a fűben s nagy brekegéssel, ungatással dicsérték a Hold vörös félszarvát a békák. A hegyen tülökszó riogott. Most álltak az örök éjszakára a sorompóhoz. A két férfi lassan botorkált a gödrös hegyoldalon. Magos halkan beszélt. Most már nem volt olyan hallgatag, mint tegnap. Elmondta, hogy Boka, az udvarbéli lovász, a kapgán hátaslovainak gondozója is kresztyén, tudja mindenki, de nem hederít reá. Olyan az, hogy hol Jézust emlegeti, hol Ukkonhoz fohászkodik, hol keresztet vet, hol meg Dzsid áldomásán falja a húst. Más nincs is, csak ő, meg a háznépe. De ha némi tanítást hallanának, több is akadna. Errefelé nem tűrik el az újhitet úgy, mint a Balaton túlsó partján. Mondják, a vén Eribülcsü maga is kresztyén volt, nem bánta, ha a seregben hemzseg is a kresztyén, csak harcoljanak. Még a papot sem bántotta, ha nem volt teutón. Ennyiben meglátszott rajta a keresztvíz, ha egyébként nem is. De errefelé jaj lenne annak, akiről kitudódnék, hogy pap. Jól tette hát, hogy lenyiratta szakállát, befonta haját s megkopaszította tarkóját. Kirill házából most suhant ki a két rabszolgáló. Fekete alakjuk, mint két hazajáró lélek imbolygott a sötét bokrok között. Kirill ijedten megtorpant. - Sömki, csak két udvarbéli szlugalány, - nyugtata meg Magos. - Vaj, atyám, ha én még ez életben misszát hallgathatnék s magamhoz vehetném Urunk vérét! - Hallgatsz s magadhoz veszed, - ígérte Kirill. Félelmes gyönyörtől reszketett, mert arra gondolt, hogy Magos házában titkon misézni fog. Végre annyi idő múltán elsuttogja a szent szavakat, testté és vérré változtatja a kenyeret és a bort! És meggyóntatja ezeket az elhagyott, árva bárányokat és megáldoztatja őket. - Csak legyen kicsinyke bor, - tette hozzá. - Ó, Bog, sóhajtotta tótul. S fölnézett a csillagos égre.
212
- Most jóéjszakát adjon Isten, - köszönt Magos, meghajolt, homlokához emelte ujjait, aztán megcsókolta a pap kezét. - In nomine domini nostri Jesu Christi - suttogta Kirill.
213
ÖTÖDIK RÉSZ
214
1. Égi Öreg atyuska elszabadította Szil kánt. Hidegen fújt, rázta a fákat, súlyos fellegeket hajszolt az égen. Az eső apró szemekben ferdén szitált. A szállás udvarán tavak képződtek, a sár feneketlenné nőtt. Fejükre borított szoknyával jártak a szolgálók, az őrök, a lovászok vállukra kanyarították a subát, süvegüket jól a fejükbe nyomták. Víz ömlött a sátor tetejéről, a szolgaház körül patak folydogált, a félszerek ereszén úgy csurgott, mintha acélhúrt feszítettek volna a tető, meg a föld közé. Zengtek, cuppogtak, daloltak és siránkoztak ezek a húrok. A fák vastag zúgása kísérte a szomorú dalt. Karvaly bátya erősen sántítva baktatott az esőben. Nyakát behúzta, mint a kényesen lépegető kakas, olykor nagyot szökött. Harákolt, köpött. Útálta az esőt. Ilyenkor kegyetlenül szakgatott a lába. Mintha Görcs, az alvilági szolga is azért bújt volna bele, hogy jó meleg helyen húzhassa meg magát. Ojbarsz a sátor ajtajában állt, kezét az övébe dugta. Bámulta a tócsákon játszó ezüstös gyűrűket, a gyapjúkalló ereszéről csurgó víz csillogását, az eresz alatt unatkozva tollászkodó tyúkokat, a fák lekonyuló nehéz leveleit, a szolgák és szolgálók sietős járását-kelését, a lábuk nyomán kövéren dagadó sarat. A kakas vitézül fölhágott egy dombocskára, vizes farkát lecsapta, szárnyát meglengette s harsányan kukorékolt. »Ahhahahaaa!« - kiáltotta s félrebillentett fejjel figyelt. »Ohhohohó!« - felelt a faluból egy vén harcos. »Áhháháhááá! - kiáltotta egy másik hosszan és tiltakozón. »Ihhihihiii!« - vihogott egy idei, koránkelt fiatal kakaslegény. »Öhheheeehe!« - zárta be a tanácskozást egy különös hangú rekedt, röviden és határozottan. Ezután az udvarbéli kendermagos ismét elgondolkozott, szemét behunyva megfontolta mondanivalóját, mellét kidüllesztette, úgy nyomta ki torkán az újabb kérdést. S a felelgetés ismét megkezdődött. Bizonyosan azt kiáltozták, hogy az eső még sokáig tart, mert ők ezt tudják. A fiú subát kerített a nyakába s elindult, hogy lóra üljön. Minthogy Boka a kapgánnal volt, az ólaknál most egy szelíd, egyűgyű, nagyon alázatos férfi szolgált. Szabad magyeri szántóvető volt valaha, de agyoncsapta feleségét s lovat is lopott. Ezért megbüntették. Fülét a nő rokonai levágták, őt magát eladták rabnak, mert nem tudta visszafizetni a kalimot. Hallgatag, békés ember volt, mint egy juh. Senkinek sem fért a fejébe, hogyan ölhetett embert ez a hígvérű férfiú. Gyakran kérdezgették is, de csak pislogott s a vállát vonogatta. »Ű feküvék a házban s aluvék. Én meg fogtam a fejszét s agyonvágám.« - mondta röviden. A lovat meg azért lopta, hogy elmenjen rajta a nyugati gyepűhöz a besenyők közé. Ez a Fületlen gondozta most Ojbarsz lovait. - Add lovamat, - parancsolta az úrfi. Fületlen úgy ugrott, mintha az Isten menydörgött volna reá. Egy pillanat s már kivezette Ojbarsz kis zömök vasderesét. Óvatosan meg-megcsúszva lépegetett a ló a meredek úton, a vizes bokrok között. Ojbarsz szétnézett a messzeségben. A Balatonból csak egy nagyobbacska csík látszott, a többit eltakarták a felhők. Olyan volt, mint egy kard, amelyre ráleheltek. Dzsidhez megérkezve, Ojbarsz kicsapta a lovat Kati mellé legelni, maga pedig bebújt a táltos kunyhójába. Dzsid hanyattfeküdt az ágyon, mintha aludnék. De nem aludt, mert nyomban fölvetette a szemét s ujjával intett Ojbarsznak, hogy telepedjék le. 215
- Né csak, - csúfolódott aztán, kivicsorítva sárga szemfogát s nagyokat dobott súlyos testén. Hát csak megjövél, he? Előkerülél, te dörék ücs? Mahónap küetségbe kell hozzád járni, hogy légy kegyös, jorgalmatos, jűjj hozzám. Ó, nagyságos, nagytekintetű kapgán! - Hagyd el, apa, - legyintett Ojbarsz s letelepedett a földre. - Tán hasad fáj? - csúfolódott tovább a vénember. De Ojbarsz nem horkant föl, nem is szégyenkezett. Egész éjjel nem aludt, pedig már szinte sírt kínjában. Piros aggódva csitítgatta, ringatta, simogatta, énekelt neki, hiába. Ököllel verte a fejét, tehetetlenül nyöszörgött, hol fölkelt s járkált, hol lefeküdt megint, de nem tudott aludni. Mintha megszállta volna valamelyik gonosz istenke, még imádkozni sem tudott. Megkérte a lányt, mesélje el neki a vörös tehén történetét, de mikor Piros odáig ért, hogy a tehén fölment a hídra megvívni az oroszlánnal, befogta a fülét s rákiáltott, hallgasson, hallgasson már, elég volt! Elküldte Pirost, de mikor egyedül maradt s fülében szomorúan zengett a víz csobogása, a szél zúgása, a sátortető szarufáinak halk nyikorgása, a rosszul bekötött ajtónemez ropogása, megbánta már, hogy elkergette szegényt. Most már szerette volna elmondani érthetetlen szomorúságát és reménytelen kínjait. Tapsolt hát, de nem jött senki. Fölkelt kilépett az ajtón s kiáltott. Végre egy őr meghallotta kiáltásait s nagysokára visszahívta Pirost. Reménykedve bújt hozzá, síma, meleg mellére tette a fejét s azt hitte, most már megnyugszik a lelke. - Mi bánt, fiadom, édösöm, kicsi kapgánom? - kérdezgette Piros. - A halál félelme, - suttogta Ojbarsz s eldugta arcát a lány emlői közé. Valóban, a halál félelme kínozta. Szíve időnként össze-facsarodott, mintha láthatatlan kéz szorongatta volna meg, vére lefutott arcából, ajka remegett. Ferdevágású barna szeme szinte eszelősen meredt a semmibe. Hosszú haja verejtékes homlokába csapzott. Hűvös volt s mégis izzadt. Izzadt és mégis reszketett. Piros rémülten simogatta a fejét, fiacskájának, kedveskéjének nevezte, bizonygatta, hogy mellette van, nem fog meghalni, ha pedig majd hosszú, dicsőséges élete végén el kell távoznia a földről, Tengrihez tér, ősei társaságában él örökké, bálvánnyá ülepedik s népe mindörökké áldoz neki, énekét síposok zengik, öregek-ifjak dalolják. Milyen szép lesz majd a halálban is, népe áldozatának illatos füstjét, tápláló gőzét fogadja majd, a Balatonra néz és a halászok hálóját hallal tölti, az erdőre néz és a vadászok nyilát vadra vezeti, szántóföldre néz és a jobadzsik ekéjét kövér földbe segíti, legelőre tekint s a bacsák, bojtárok keze alatt barmok ezerét vezeti, idegen földre tekint és a lovasok nyilát, kopjáját győzelemre viszi... - Addig meg itt vagyok én, lásd s ez velág mindön gyönyörűsége, hatalma! Mindönök szolgálnak néköd. Mindönök meghajolnak előtted. Itt vagyok, kicsidöm s tégy velem kényödre! - duruzsolta odaadón s aggódva leste az arcát. De a borzasztó rettegés nem eresztette ki dermesztő fojtogatásából. Fölpattant s nyakába vetve subáját, a szeles, esős, sötét éjszakában az asszonyházba botorkált. Meghajolt anyja faragott képe előtt, áhítatosan vetett a tűzre s elrebegte: - Gondolok reád, nem felejtelek el, nyugodjál! Azt hitte, most már megbékél. Visszament a sátorba, sáros bocskorát lerúgta, subáját elhajította s visszafeküdt ágyára. Sokáig feküdt mozdulatlanul, szemét behunyva, kezét a mellére kulcsolva. De hirtelen fázni kezdett. Piros betakarta a bundába, ekkor meg olyan melege lett, hogy szinte megfőtt. Ledobta a bundát és mezítelenül kuporgott az ágyon.
216
- Az hugyan lesz, az az utolsó pillanat? - kérdezte szorongva s oly könyörgőn nézett a lányra, hogy ez könnyezett. Észre sem veszi azt a pillanatot, - magyarázta hevesen Piros. - Csak elalszik, mint akit elringat Küldis akszin. Itt, e világon behunyja a szemét, a másikon pedig kinyitja. Felesége, gyermekei, menyei s vői, unokái, minden rokonai ott állanak mellette. Megmossák a testét, fölöltöztetik, eltemetik, sírján tort ülnek, ő meg csak nézi és mosolyog. Kezeügyében lesz nyila, kopjája, csákánya, lova is ott lesz zablástul-kengyelestül, ott a nyerge is, eledelt is adnak, italt is tesznek... Bálványát megfaragják. Maradékai megvagdalják arcukat és országszerte siratják. Sohasem feledik el. Örökkön él! - De az, az a pillanat, - kiáltotta Ojbarsz tehetetlenül s öklével a térdét verte. - Nem érted, te ostoba némbör? Az a pillanat... Ó, vaj, az a pillanat... De hát erre nem tudott mondani Piros semmit. Érezte, valóban nagyon buta. Ó még sohasem gondolt arra a pillanatra. Miért is gondolt volna? Ezelőtt az volt minden gondja, hogy fölszabadítsák, vagy hogy elszöktesse egy daliás, barna eszikül bátur s visszavigye a népéhez. Azután meg éjjel-nappal azon töprengett, valjon feleségül veszi-e Ojbarsz, ha fiút szül neki s ha igen, rettentő hatalmát arra tudja-e fordítani, hogy az eszikül népet megváltsa szolgaságából. És úgy eltölt Ojbarsz iránt érzett vad, édes szerelmével, annyira csak vele törődött, hogy magára s főkép arra a pillanatra nem is hederített. Majd úgy lesz, ahogy Isten akarja. Hiszen ő csak egy szegény, hitvány nő, havonként tisztátalan, még átlépnie sem szabad semmit, ami a férfié. Sem Ojbarsz küszöbét, sem bocskorát, sem ruháját, sem a lábanyomát, nehogy megrontsa, ő csak dolgozni, szeretni, sírni, énekelni és szülni tud. Szenvedni tud. Ha meghal, a Holtak Penészes Szigetére, jéghegyek közé, hósivatagra, befagyott folyam partjára kerül, fekete házban él szótlanul még egy darabig, talpig fehér gyászruhában jár és hallgatja, siratjáke. Mígcsak ici-pici kis bogárrá nem zsugorodik, majd elenyészik egészen. De ha nem is értette, érezte Ojbarsz szenvedését. S tudta, úgy kell bánnia vele, mint egy csecsemővel, egy kórtól kínzott szegény, gyámoltalan gyermekkel. És csakugyan, hajnal felé Ojbarsz nyelve megoldódott s nehéz rettegése enyhült. Elmondta Pirosnak, hogy már régen, egészen kicsiny korában is gyakran megszállta a halálfélelem, sírt kínjában, sikoltozott rémületében. Anyja az ölébe vette ilyenkor, csitította, ringatta, énekelt neki. Biztatta, hogy az a pillanat nem lesz olyan rettenetes, nem kell félnie tőle. És olyan messze van még! Ő megnyugodott anyja vigasztaló szavaitól. De most, most fél, jobban, mint valaha. Mert hiába állanak majd körülötte fiai és leányai, unokái és rokonai, egy sem lesz, aki vissza tudná tartani ebben az életben. Egy sem lesz, aki megfogván a kezét, vele tudna menni, hogy ne féljen. Lélekzeni akar majd és nem tud, a halál ráül a mellére, fojtogatja könyörtelenül. Mozdulni akar és nem tud, a halál gúzsbaköti kezét-lábát. Kiáltani akar majd és nem lesz hangja, nézni akar s nem tudja kinyitni a szemét. Miért akarja Tengri, hogy mindez így legyen! - Tengri bölcs, ű tudja, - biztatta a lány. - Miért vannak kisistenek, miért van Alvilág, miért van Küldis, Temir, Kaira kán, miért van Kajár, a Görbe, miért vannak neki szolgái, miért kínozza meg az embert! - tépelődött Ojbarsz. Kozár nyelven szólt, Piros alig értette s mégis belelátott a szívébe egészen. - Miért teremtette a világot ilyennek? Miért teremtette a világot? Az embert? Miért nem változtatja meg? Hiszen így olyan rettenetes, olyan érthetetlen minden! - Majd én fogom a kezedet, fejed a mellemre vonom s veled leszek abban a pillanatban, vigasztalta a lány, de már ő is szorongott, szeme könnyel telt meg. - Hol leszel te már! - kiáltott föl Ojbarsz keserűen.
217
Azonban lassan-lassan elcsendesedett. Piros egy kupa bort adott neki, megitatta. A tüzes bor átjárta ereit, elkábította. Csöndesen elaludt. De összetörve ébredt reggel, idegenül nézett szét maga körül s Piroshoz nem tudott szólni egy szót sem. Hosszú töprengés után végre lóra ült s elindult a szomorú esőben, zúgó szélben a táltoshoz. - Egész éjjel a halálon gondolkodtam, - mondta csöndesen. - Te jártál már a túlsó világban, apa. Révületedben azzal az istenkével találkozol, amelyikkel akarsz. Mondd, milyen lesz az utolsó pillanat? S mi lesz azután? Dzsid elkomorodott. Arca most megenyhült, szemében nem csillogott kajánság. - A halált meg kell ismernünk s meg kell szoknunk, - mondta lassan. - Te ismered, apa? - Én ismerem, de nem tudom, eléggé ismerem-e. Sohasem tudom, olyan-e igazán, amilyennek látom. Tengri megismerhetetlen. Csak a halálban ismerhetjük meg őt, de már akkor nem is tudunk erről, mert hiszen meghalunk. - De valamit azért csak tudsz? - Amit tudok, nem mondhatom el senkinek, fiam. Sem neked, sem másnak. Mindenkinek magának kell megtudnia. Szóból nem lehet megismerni a halált, sem Tengrit, csak a halálból, csak magából Tengriből. Azt hiszem, lassan-lassan megérsz már arra, hogy a halállal ismerkedj. Fölcihelődött, a sarokba cammogott s elővette az istenke fészkéből a dobot. - Feküdj le! - parancsolta Ojbarsznak. Ojbarsz félénken lefeküdt. - Úgy, hanyatt feküdj. Nézz rám erősen. Szemed ne mozduljon, csak nézz. Lekuporodott a lábához s előbb lassan, majd egyre szaporábban dobolni kezdett. Mereven, szemrebbenés nélkül nézte Ojbarszot. Sötét pillantása úgy fúródott a fiú káprázó, égő szemébe, mint a kés. Két csillagot látott Ojbarsz, két mozdulatlanul fénylő sötét csillagot. Szédült, iszonyú félelem markolta szíven. Ez nagyobb, dermesztőbb félelem volt, mint amit éjszaka érzett. - Megöl, megöl, - gondolta s föl akart ugrani. De meg sem moccant, éppen csak a kezét mozdította meg. - Ne mozogj! Maaa-radj! - kiáltott rá Dzsid s egyre közelebb hajolt hozzá. - Lelked, madárlelked szálljon, hagyja el testedet s szálljon, szálljon... - hadarta egyre hangosabban, a végén már kiáltva s teljes erejéből dobolt. - Ne mozogj, ne mozogj... Szíved megáll, zúzád megáll, véred hűl, madárlelked száll... Szállj, lélek, Tengrihez, hetedik Égbe szállj, repülj, repülj e földön, ahol sohasem jártál... Repülj Égbe, hol sohasem jártál, repülj a Holtak Szigetére, hol sohasem jártál... Már száll, már elhagy, már nem lélekzel, már nem mozogsz, már meghalsz... Meghalsz, meghalsz... Ojbarsz szeme álmosan becsukódott. Lélekzése egyre csöndesebb lett, s mire Dzsid elkiáltotta, hogy meghalsz, meghalsz, elakadt egészen. Kezét görcsösen összeszorította, azután kiengedtek az ujjai. Lába megmeredt. Arca kisímult, ajka lefittyedt. A vénember még veregette a dobot némi ideig, de most már nem olyan vadul. Végül abbahagyta egészen s figyelmesen nézte a halott fiút.
218
Most lassan föltápászkodott s kilépett a házból. Körülnézett. Senkisem járt a közelben, a szél hatalmasan zúgott, vadul hajtogatta az óriási fákat. Odalent a mélyben piszkosszürkén háborgott a Balaton, rohanó füstrongyokként száguldottak fölötte a felhők s az eső ferde vonalakban esett. Dzsid fekete kiskutyája az élésház eresze alá húzódva konok nemtörődömséggel aludt. A lovak legeltek. Dzsid visszament a házba, betette az ajtót. Vetett a tűzre s leült. Komoran bámulta a némán, dermedten fekvő testet. Most szokatlanul kicsi volt Ojbarsz, igazi gyermek. Mozdulatlan, sápadt arca szelíden meredt a füstös szarufákra, ajka szorosan összezárult. Keze az oldalánál nyúlt el s bocskoros lába szétvetve, ahogy utolsó erőfeszítésében meg akarta mozdítani, hogy elmeneküljön. Mellén nem mozdult a fehér kendering, mozdulatlan volt arany övcsatja. Süket csend uralkodott a házban. Csak a tűz ropogott halkan. Dzsid annyi ideig várt, amíg egy most fogott hal megfő, aztán ismét a fiú lábához kuporodott s megverte a dobot. Teljes erővel verte, a szarvascsont-verő görcsösen táncolt a feszes bőrön. A táltos ‘rikoltott, üvöltött. Most messze kellett kiáltania, hogy Ojbarsz elszállott lelke meghallja. - Ojbarsz! Ojbarsz! Támadj, eszűdj! Ojbarsz! Térj vissza, térj vissza! Hetedik Égből térj vissza, föld sohasem látott téreiről térj vissza, Alvilágból, Holtak Szigetéről térj vissza! Hívlak, hívlak! Fennszóval hívlak, dobszóval hívlak, parancsolattal kényszerítelek! Ojbarsz, parancsolok neked, halld meg! Térj vissza! Újra meg újra kezdte a kiáltozást, görcsösen dobolt Szőrös képe kivörösödött, odvas száját kitátotta, hatalmas tokája rengett. Ojbarsz teste azonban nem mozdult. Dzsid letette a dobot, madártollat keresett, letépett egy kicsinyke pihét s a fiú orra alá tette. Azután letérdelt s teljes erejéből dörzsölte a szíve tájékát, meg a homlokát. Közben szaporán ütögette az arcát is. Végre meglibbent a pehely. Most megint a lábához ült s fölvette a dobot. Verte, verte, hogy szinte megrepedt. Üvöltözött torka szakadtáig. Már berekedt, de a parancsoló, állati üvöltözést mégsem hagyta abba. - Lelked már visszatért, madárlelked visszatért Tengri téreiről, Kajár téreiről! Már szívedben van a lélek, májadban van, már ver a szíved, folyik a véred! Ojbarsz! Térj vissza, jöjj vissza! Tar Szerind atyádhoz, Dzsid atyádhoz térj vissza! Vasderes lovadhoz térj vissza! A fiú megmozdította a kezét, szempillája megrebbent. - Barna szemecskéd nyílik, piros ajkacskád nyílik, férfiúi kezecskéd, erős lábacskád mozdul, pelyhes mellecskéd mozdul! Tengri Napjára nyisd szemed, emberi szóra nyisd füled! Ojbarsz kinyitotta a szemét. Zihálva lélekzett, arcára lassan-lassan kezdett már visszatérni az egészséges vér pirossága. Kezét a mellére tette, lába reszketett. Eszelős pillantással meredt Dzsid szemébe. A csillogó, sötét csillagok szívták, vonták, parancsoltak neki. - Vaj, Tengri, - suttogta részegen. - Innom... innom... Dzsid gyorsan egy kis kumiszt töltött a szájába az ágya mellett álló fakupából. - Vaj, de beteg vagyok, meghalok, - nyögte Ojbarsz s nehézkesen elfordította a fejét. Révülten nézegetett körül, nyelvével az ajkára tapadt kumiszcsöppeket nyalogatta - Fázom, - suttogta aztán s egész teste reszketett. Dzsid ráterítette feketefürtös báránybőr subáját. - Most pihenj, - mondta. Bizonyára mások is jártak ott, de Ojbarsz nem hallotta. 219
- Hát megjárád a túlvilágot? - kérdezte egykedvűen. Most lassanként emlékezett. De csak annyit tudott, hogy a táltos lefektette, dobolt és valami különös, öntudatlan álomba énekelte. A rémületre emlékezett s arra, hogy menekülni akart, de nem volt ereje hozzá. S hogy végsőkig megfeszítve öntudatát, mindenképpen itt akart maradni, de minden összezavarodott, összeomlott körülötte, a dolgok elvesztették szokott alakjukat, lélekzete elfulladt, súlyos tehetetlenség lepte meg, mintha kővé vált volna. Tagjai elzsibbadtak. Aztán, mintha egy érthetetlen, hatalmas erő megragadta s feneketlen mélységbe taszította volna. De fájdalmat nem érzett, csak mérhetetlen rémületet, csodálkozást és gyengeséget. Hasonlított ez ahhoz az állapothoz, mint mikor Kedvest elfogta a réten s eleinte játékból, majd elborult öntudattal, mintha valamilyen erő sodorta volna, mély örvénybe zuhant, a világ összezavarodott s végül mintha összedőlt volna körülötte s fájdalmas, elviselhetetlen édességet érzett egész testében. Csakhogy ez a mai állapota nem volt olyan kínosan édes. - Eredj haza most, - tanácsolta Dzsid. - Tudod, mit látál? - Nem tudok sömmit, - rázta a fejét Ojbarsz. - Ha réülsz, madárlelköd elszáll, - magyarázta a táltos, óvatosan megkavarta a kását és sót hintett bele. - Átallépöd élet s halál határát. Ezután még gyakran megteszöd, de magadtul, Isten erejébül s nem általam. Ama végső pillanatban kedég... nem térsz vissza többé. A fiú fölszedelőzködött, füttyentett lovának s föl akart rá ülni. De bizony csak Dzsid segítségével tudott nyeregbe szállni. Úgy léptetett föl a hegyre, hogy nem is tudta, merre jár, milyen az idő, este van-e, vagy hajnal. Az eső megszűnt, de a szél még hidegebbre váltott. Ojbarsz fázott. Hazaérkezve, nyomban lefeküdt. Karvaly bátya szavait úgy hallgatta, mint valami idegen beszédet. Fölpillantott: ugyan mit is keres itt ez az öreg ember? Piros aggodalmasan osont be hozzá, mellé ült, megfogta a homlokát, megcirógatta a haját, majd gyorsan ledobva ruháját, mellé bújt. De Ojbarsz idegennek érezte őt is. Mit keres itt, - kérdezte magától, - Hát nem unja még? Minden este bebújik hozzá, gügyög, suttog, énekel, minden este magához öleli... ő már torkig van vele. Falta, ölelgette, elkábult tőle, de azt, amit legelőször érzett Kedvessel, hiába hajszolta. Sohasem érte el többé. Megrészegedett, mint a mértéktelenül vedelt bortól, feje nehéz volt, szája keserű, szive üres. - Beteg vagyok, - suttogta egykedvűen s maga is nagyon betegnek érezte magát. A lány ijedten firtatta, mije fáj, mi történt, mit adjon neki, ne hívja-e Dzsidet, hogy űzze ki belőle a rontó lelket, ne gyújtson-e illatos nyírfahéjjat? - Kór fejödelöm melyik népe bánt? - kérdezte a fiú mellett kuporogva s hol itt, hol ott érintve ujjával. - Gyék bújt-e torkodba? Görcs kénoz-e? Mirigy bánt-e valjon? Láz tör-e, kedvesöm? De Ojbarsz csak a fejét rázta. S megint elaludt.
220
2. Ettől fogva hallgatag és szinte komor volt. Dzsid szelíden bánt vele ezekben a napokban. Néha oldalvást figyelte. Három napra eltiltotta minden eledeltől, majd lovára ült s elügetett a szolgaházhoz. Félrehívta Pirost. - Hét napig ne engedd magadhoz nyúlni, hallod, - mondta sötéten, - mert megkeserülöd. Ha rimánkodik, akkor sem. Ha dühösködik, akkor sem. Ha félholtra ver, vagy összetöri csontodat, akkor sem. Egy hét múlva azután Ojbarsz étvágya visszatért, jókedvre derűlt megint és majdnem olyan lett, mint azelőtt. Most már megengedte Dzsid a leánynak, hogy vele éljen, de Piros alig örült ennek, mert Ojbarsz nem volt már az a gondtalan, hetyke, játékos kölyök, aki azelőtt. Nem volt már olyan gyermekes és ártatlan. Igaz, hogy vadabb, erőszakosabb, bujább lett, de mohó, szomjas, reménytelen izgatottság égett a szemében, s többnyire hallgatott. Piros kétségbeesve kapkodott fűhöz-fához. Érezte, a fiú szerelme megváltozott. Csak nem találkozott valakivel, aki megvette a szívét? Sorravette a falu minden nőjét. Nem, egyikkel sem volt Ojbarsz. A vén Vágottfejű unokája eleget dicsekedett ugyan, hogy a kapgán fia feleségül akarta venni, de ezzel nem törődött, hiszen Ojbarsz nem is hederített Kedvesre. A kicsiny faluban s a szálláson nem történhetett semmi, amiről nyomban ne tudott volna. Valaki mégis megrontotta. Először Csillaghoz futott kétségbeesésében. Este ment, dolga végeztével s a szőke idegen menyecskét a ház előtt találta, amint halat tisztított estére. Kirill fát vágott egy tuskón, szépen összerakta, hogy Csillagnak ne kelljen rőzséért hajladoznia. - Gyűjj bé, - kérte Csillagot Piros. Bementek s leültek a padkára. Csillag összebunyorított szemmel, félrebillent fejjel madár módjára vizsgálta Pirost. A lány izgatott volt, kedvetlen és sápadt. - Jaj, végem, - sóhajtotta reménytelenül. Két kezét szorosan a térde közé fogta, maga elé bámult. - Ojbarszot megrontá valaki. S hogy Csillag kérdőn tekintett rá, gyorsan, de akadozva folytatta: - Egy éjjel röggelig kénlóda. Haláltul röttöge szegény. Vígasztalám, de hiába. Akkor elméne Dzsidhöz tanólnia s odavala egész nap. Este megjöve s nyomban lefeküvék. Hozzá menék, de reám sem hederéjte, csak néze, néze kedvetlenül. Beteg vagy, kedves? Nem tudja, mi lelé, csak beteg. Gyek búvék beléd, he? Csak rázza fejét. Görcs tekeri belsődet? Nem, nem. Láz tördel talán? Az sem, az sem. Kérdözgetém, hallgat. Apolgatám, elfordul. Ha rámnéz, olyan, mintha elcserélték volna. Három napig nem övék, nem ivék. Oztán Dzsid jüve s keményen meghagyá, egy hétig ne engedjem magamhoz. El sem mének hozzá, nem hívata. S mikor hét nap elteltével esmég hozzámenék, megölelgete, öszveharapa, - megint levonta válláról az inget s megmutatta Ojbarsz fogainak zöld nyomát, - de nem úgy, nem úgy... Es elig szól, elig mosolyog. Mit miveljék, he? - Hagyd s megint olyan leszen, mint vala. - Nem, nem, olyan nem leszen többé. Mondd, te urad krösztyén pap, nemde? Csillag ijedten szólt rá:
221
- Csissss! - Ne félj, ne félj! Csak azért mondom, hátha ű tudna valamit rontás ellen? Hátha ű imádna Istentökhöz s megtudná, ki tevé meg neki? Vaj, én körömvel kaparom ki szömét, kezemvel fujtom meg s lábomval taposom ki belét annak, ki megtevé! Vadul rágta az ajkát s könnye kicsordult. Megragadta Csillag kezét. - Szólj neki! Hallod? Szólj neki! - Nézd, - csillapította Csillag, megijedvén Piros kérelmétől és dühétől. - Az én uram igön-igön erős férfiú. De nem akarom most még. Majd előbb én imádok Bódoganyához, te eredj valamék táltoshoz s csak ha nem segél, szóljunk uramnak. De a lány mindenáron azt akarta, hogy szóljon Kirillnek, ő egy nyommá sem megy innét, míg meg nem ígéri. Csillag azonban addig okoskodott, magyarázott, míg belenyugodott. Egyelőre hát elmegy a csillagoshegyi örömes szüléhez, őt kéri meg, rontsa el a téteményt. Dzsidhez nem fordulhat, hiszen Dzsid tiltotta el egy hétre Ojbarsztól. Bizonyosan benne van a keze a rontásban. Örömes szüle meg tudja mondani az igazat s vagy segít, vagy tanácsol valaki mást. Sok keserves töprengés árán kisütötte, hogy bizonyosan Hajnal tétetett valamit Ojbarsz ellen. De ha kitudódik, megöli. Akkor azután korbácsoltassa agyon a kapgán, nem bánja. Vagy olyan mérget kever neki, hogy lerágja kínjában kezét-lábát, sohasem tudja meg senki, miért halt meg. Csillag ijedten hallgatta ádáz bosszúterveit. Már látta, itt is az történik, ami Gulácson. Ez az esztelen lány megmérgez valakit, talán magát az úrfit s majd Kirillt fogják gyanúba miatta. Ki bujtogatta a lányt? Az idegen. Ki adott neki tanácsot? Az idegen. Kitől szerzett halálos mérget? Az idegentől. S addig-addig rágják, lesik, gyanúsítják, míg kiderítik, hogy kresztyén pap. Akkor azután nem is menekedik meg többé. Ahogy Piros elment, behívta Kirillt s elmondott neki mindent. - Megfogadád, hogy nem szólasz Jézus Úrról, nem teszöl sömmit, - rimánkodott zaklatott lélekkel s megragadta Kirill kezét, szorongatta, gyúrta, könnyeivel áztatta. - Nem akarok elfutni innen, nem akarom elvetni magzatomat! Balatinba ölöm magamat, ha innét es el kell futnunk! Kirill fölvette a halat s lassan vakargatni kezdte. Békésen mosolygott. Ezek a nők, ezek a nők, - gondolta fejcsóválva. - Milyen közel jár hozzájuk az ördög. Az egyikre kedvetlenül néz a szeretője s már ölni akar. A másik meghallgatja egy csalódott ágyas panaszait s már rémüldöz. Vagy talán azért kerülgeti házát a békétlenség, mert lókoponyát tűzött az ormára? Keresztet vetett, s miközben a halat tisztogatta, buzgón imádkozott. - Lánykám, lánykám, be kicsinyhitű te vagy! - korholta Csillagot. - Mért hagyna el minket Jézus Úr, ha szívünk tiszta s ártalmatlan? Csillag lehajtotta a fejét. Bűnösnek érezte magát, de nem mert szólni. Miért is mondta meg annak a lánynak, hogy kresztyén! S hogy Kirill Jézus papja! Isten elvette az eszét, ördög súgta neki azt a hebehurgya vallomást. Mit tegyen most! - Kirill, - kezdte hosszú töprengés után azon a hangon, ahogy olyankor szokott beszélni, amikor megszállja a »fekete Isten«. - Méges kell valamit mívelnöd. Talán fognád könyvedet s imádnál belőle Pirosért s kérnéd Jézust, fordejtsa Ojbarsz úrfi szívét feléje megént. - Mit avatkozzam ín pagány úrfiak, barszok s más vadak ügyébe? - tiltakozott Kirill haragosan. - Ostoba nimber! Könyvem nem arravaló! Nem bűbájos könyv az, nem írted? Parázna ágyasok s táltosok ücsei dolgába üssem orromat?
222
- Csak egyször, csak egyször, uradom, - rimánkodott Csillag. Buzgón simogatta Kirill kezét, elvette tőle a halat, meg a kést, hogy ne babráljon vele, szívszakasztó tekintettel nézett az ura szemébe. S magában arra gondolt, hogy mindenáron el kell érnie célját, mert Piros megbosszulja rajtuk, amilyen eszeveszett. Már látta is az eszikül leányt, hallotta rikácsolását: Igen? Hát az urad nem akar segíteni rajtam? Tudd meg, nyomban kikiabálom a világba, hogy kresztyén pap! - Kirill, - kezdte megint könyörgő hangon. - Hát nem értőd, hogy házunkról, fiúnkról, életünkről vagyon most szó? Mit mível az a lány, ha nem imádol neki? - Mit mível? - kiáltotta Kirill s fölállt a padkáról. - Hát...hát...akármit mívelhet...bárakármit....- nyögte Csillag. - No, csak egyször, egyször! Mi az neköd, he? Fogod könyvedet, kresztöt vetöl, imádol, kérőd Jézus Urat, enyhétse szüvét az úrfinak, azt kedég, ki megtevé neki, pusztétsa el, vagy bintesse másképp... Azért ne pusztétsa el, - csapta hozzá gyorsan, mert Kirill szeme sárgán villogott a homályban s arca megkeményedett. - Csak vakétsa meg, mondjuk, vagy némétsa meg, vagy küldjön reá betegségöt... - Ó, Bog! - sóhajtotta Kirill tehetetlen keserűséggel. - Lánykám, lánykám... Isten megbulcsássa neked, nem tudod, mit mívelsz... Mióta nem volt szakálla, vékony, sápadt arcán minden indulat megmutatkozott. Csillag elámult, milyen kemény tud néha lenni, sőt milyen félelmes. Most is úgy vonaglott minden arcizma, hogy Csillag egyszerre megrémült, megragadta Kirill kezét, s ráborulva csókolgatni kezdte. - Engedj meg, uradom, engedj meg, - kérte hevesen. - Igazán nem tudhatám, hogy egyször, egyetlen egyször sem akarsz imádni könyvedbül szegény pogány igazhitű lélekért. Jonkább el akarsz futni megént s bolyogni, csatangolni... Ó, vaj neköm... Hát az a gyalázatos lókoponya csakugyan megteszi a magáét, - gondolta Kirill csüggedten. Csak most keresztelte meg ezt a némbert, csak most jelentette ki Csillag, a halál torkában, hogy hiszi Jézust, Isten egyszülött Fiát s a föltámadást s az örök életet... És mégis, mit kíván tőle! A tulajdon felesége, jóban-rosszban társa. Gyermeke anyja. Kiment a házból s messze elkóborolt a csendes tájon. Nagyon-nagyon elhagyottnak érezte magát. Hiábavalónak látta minden munkáját. Szinte el tudott volna menni örökre, így, ahogy volt, egy szál ruhában, hajadonfővel, bot nélkül. Messze elbarangolt a bokros hegyoldalon. Hideg szél fújt, a föld sáros volt, a bokrok vizesen nyúlkáltak felé a szélben. A Balaton fölött megszakadoztak a felhők, acélkéken villogott a tó. Messze eltávolodott a túlsó part, alig lehetett látni. Mostanában mindig szél fúj s olyan hideg van, - gondolta szomorúan Kirill s leült egy köre, összehúzta mellén az inget. - És milyen távol van a túlsó part. Gulács hegyét nem is lehet látni. S arra balfelé az edelicsi hegyeket sem. Csak a Badacsony lapos púpja ködlik elő a messziből, mint hatalmas hajó. Ó, Istenem, - gondolta mennyit kóboroltam arra, milyen boldog voltam! Nem voltam ennyire egyedül. Pedig Csillag akkor még nem is volt kresztyén. Bizony, föl kellene kelnem, - töprengett szomorúan s kavicsokat dobált le a hegyről - s el kellene mennem innét, amerre a szél fúj. El kellene mennem Tihany hegyfokára, elbújnom egy barlangban s imádkoznom s dicsérnem Istent éjjel-nappal. És abból élnem, amit a jószívű hívek adnak. Nem hordozni vállamon az asszonyi szív terhét, nem gondolnom gyermekkel, nem tűznöm kunyhóm fölé lókoponyát, nem járnom jobadzsi öltözetben, nem rejtegetnem szent könyvemet. Ha megölnének, nem jajgatna mellettem egy gyönge nő, nem maradna utánam gyámoltalan gyermek. De hát ezt már nem tehetem meg... A nő ott sírdogál a házban, a gyermek már mozog a méhében...
223
Elgondolta, milyen keserűen zokog az egyedül hagyott Csillag. Talán megfőtt már a hal, ő csak vár, vár, kimegy a ház elé s vár. Visszatér, leül és vár. S arra gondol, milyen komoran ment ki a házból s attól fél, talán vissza sem jön többé. És zokog. Figyelt. Csillag kiáltotta a nevét. Bársonyosan, melegen csengett mély, kissé fátyolos hangja. Ezen a hangon dadogja az éjszaka sötétjében: »Te, te, te...« Kirill szíve ellágyul. Hiszen felelek értük, - mondja s fölemelkedik. - Mi történnék vele nélkülem? Mi lenne belőle s a gyermekéből? Elindul hát a ház felé. Mikor odaérkezik s leül a bográcshoz, már szilárdan elhatározta, hogy még holnap reggel korán elmegy Magoshoz s titkon misét mond. Magos szerzett bort. Karvaly bátya útján szerezte a kapgáni szállásról. Azt mondta Karvalynak, láz gyötri a feleségét, orvosságot készít neki. Eddig valami tartóztatta. Egyik napról a másikra halogatta nagy terve megvalósítását. Pedig már két viaszgyertyát is öntött Csosza néni, Kirill az ágyban őrzi. Ahogy a misére gondol, olyan izgalom lepi meg, hogy szinte szédül. Most már nem halasztja tovább! Holnap misézni fog. Szótlanul ették meg a halat s csak félszemmel néztek egymásra. Kirill azon töprengett, miképpen magyarázhatná meg Csillagnak a bűnét. Csillag meg azon, hogy miért nem akarja az ura teljesíteni a kérését, holott semmi fáradságába sem kerülne. Kirill korholó szavakat mondogatott magában és szinte hallotta Csillag panaszos védekezését s makacs szemrehányásait. Csillag meg mélyről buggyanó szavakat görgetett magában, amelyek mind csak azt bizonyították, hogy az ura nem szereti, mert nem törődik a házukkal, a gyermekükkel, a békességükkel. De mert nem szabad lemennie a Napnak anélkül, hogy a haragos házastársak meg ne béküljenek, Kirill az este csendjét s magányát arra fordította, hogy megmagyarázza Csillagnak a tévedését, ölébe vonta hát Csillag fejét s komoly hangon kezdte: - Nézzed, lánykám, te pogányságot kívánsz tűlem. Azt akarod, hogy mikint pogány táltos, bűbájoskodjam s valaminő szálló igéket bulcsássak Ojbarsz úrfiúra. Holott hányszor mondám Simon mágus törtinetit neked. - Csak, hogy békesség legyön... Csak, hogy el ne kergessenek innét, - sóhajtotta Csillag. - Még az farkas es védelmezi fészkét s kölykeit... - Vagyunk mink tám farkasok? - Bizony, olyanok vagyunk, mint farkasok. Üldöznek, hajszolnak, vadásznak reánk! - Nem vagyunk farkasok, mink Isten gyermökei vagyunk. Minden tettünkben igazodjunk mink égi Atyánk kívánságaihoz s reá bizzuk többit. No, lásd s valld meg bínödet. Csillag sírva fakadt. Könnyei kihozták a sodrából Kirillt. Nem tudta elviselni a síró embert, úgy érezte, nyomban tennie kell valamit, hogy megvígasztalódjék. - No, no, - dünnyögte a síró asszony meg-megrázkódó fejét símogatva. - Ne sírj hát. Itt vagyom in melletted s nem haragszom. Vagy krösztyin s még vagy kicsikét pagány is. Bánd, mit mondál, no. - Bánom, bánom, - hüppögte Csillag. - De te es bánd, hogy nem akarsz törődni velem s a kicsivel s jonkább elhagynál, semhogy valamit es engedj.
224
Kirill meghökkenve hallgatott. Már többször tapasztalta, hogy Csillag szinte belelát gondolataiba, érzéseibe s kimondja, amit ő maga sem mer kimondani. Mintha Csillag ott ült volna mellette a hegyoldalon s olvasott volna a lelkéből, akár egy nyitott könyből. Akkor sem volt tehát egyedül, amikor nem látott egy lelket sem. - Igaz, gondolám, jobb lenne elmennöm messze, Tihanyba s megbújnom rókák barlangjában, semhogy pagányságra kényszerítsem tulajdon felesígem, - vallotta meg töredelmesen. - Vaj, te, hát el tudnál hagyni? - kiáltotta Csillag s vadul hozzábújt, átölelte a derekát, jobbkezével sima állat tapogatta. - Tudtam, tudtam! Megbánád immár, hogy veled jüvék! Dehogy bánta meg Kirill. Dehogy kívánkozik el tőle. Dehogy unta meg, hogy egy elnehezült, megcsúnyult állapotos nő mellett kell élnie, dehogy kívánkozik más nőre! Dehogy felejtette el sok közös gondjukat és örömüket! Végre megértették, hogy Isten akarata egymásnak szánta őket, csak együtt kereshetik e földi életben a helyes utat, egymás terhét kell hordozniok zúgolódás nélkül. Csillag már bánta, hogy Kirilltől bűbájoskodást kívánt s Kirill, hogy el akarta hagyni. De még egy vallomással tartozott Csillag. Akadozva, dadogva, a szavakat nehezen keresgélve kibökte, hogy ő bizony elárulta Pirosnak... Megmondta neki... Már mint, hogy újhitű pap s keresztel... De nem baj, a lány meg az eszikülöket akarja fölszabadítani, ne menjenek elöl a csatában, ne vérezzenek... S csak ezért szereti Ojbarszot, semmi másért... De ne féljen Kirill, Piros sohasem mondja meg senkinek. Hiszen ő is megmondhatná akkor a kapgán fiának, mit akar Piros! Jaj, a nők ostobasága! - ringatta a fejét elkomorodva Kirill, mint egy fogságba esett medve. Vaj, bolondok valamennyien! Romlásba döntik magukat, kedvesüket, az egész világot akár, de fecsegniök kell.
225
3. Kora hajnalban azt mondta Csillagnak: - Gyerünk, lánykám. De fogadd meg, valamit látsz, nem mondod senkinek. - Egy nyommá se mehessek ennen, ha megmondom! - fogadkozott Csillag. Bekötötte a fejét s elindultak a falu irányában. Útközben váltig fakgatta Kirillt, hová mennek, de az ura hallgatott. Magos háza előtt megálltak. Csosza néne éppen kilépett a házból. - Itt vagyunk, leányom, - köszöntötte Kirill. - Bemehetünk? - Jó röggelt, jó röggelt, gyűjjetök csak bé. Beléptek a házba. A tűz mellett Kara méltóságosan kidülleszti a hasát. Fekete, mintha szurokból volna haja-bajusza. Biccent Kirillnek, ujját homlokához emeli, azután lehajol s megcsókolja a kezét. Anyja, Csosza néni, valódi nevén Aldu, izgatottan fut a ház végébe, egy kis kéziszánkát állít a padka elé s leteríti pirosszélű kendővel. Magos mélyen meghajol s ugyancsak kezetcsókol Kirillnek. Hogy s mint esett az éjszakai nyugodalom? - kérdi, de ő is izgatott. Kéri éppen belép a házba, egy rocska tejet hoz, leteszi a sarokba, ő is kezetcsókol. Két menyecske óvakodik be ezután, kezüket a szoknyájukba törlik, szipognak, bizalmatlanul méregetik Csillagot, majd alázatosan kezetcsókolnak ők is. Mind a kettő kerekarcú, barna, zömök nő, úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két alma. Ikrek. A házban még homály uralkodik, a Nap fölkelt ugyan, de felhős az ég. Hűvös van, szinte jólesik a ház közepén pattogó tűz melege. - Mind itt vagytok? - kérdi Kirill s körülnéz. Bólintanak. Magos gondosan behúzza s bekötözi az ajtót. - Kislányom vigyáz, - mondja az egyik menyecske. - Ha jün valaki, énekül. Csosza néni a szánkára fakupában bort, kis fatálon kenyeret tesz. Kirill a tűzhöz lép, kebeléből előveszi a két görbe kis gyertyát, óvatosan meggyujtja és a szánka két csücskére forrasztja. Áhítattal nézik a libegő, halavány lángocskákat, mintha túlvilági fény gyúlt volna ki a szemük láttára. Magos a nagy könyvet előveszi ágyából s a szánkára teszi, meghajol előtte, keresztet vet. A csend nagy és sűrű, mintha mélységes veremben volnának. Csak Csosza néni sóhajt néhanéha s fehér kötőjével megtörölgeti gyulladt szemét. A férfiak összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel állanak. - Nagy örömre virjadánk ma, atyámfiai, - magyarázza Kirill suttogva. - Ma közénk jün Jézus Úr, mü Megváltónk, valóságos testiben, vériben. Valahol öszvegyűlnek az én nevemben, én közöttük leszek, ezt ígérte Ű nekünk életiben. Most összegyűlénk s Ű közibénk jün, atyámfiai. Ez nyomorúságval megvert s bélepett földön, ez nyomorúságnak völgyiben Ű vigasztónk, biztató remínysigünk. Ámen. Magos tudja, mit kell tenni. Letérdel s körülnéz. A többiek is letérdelnek, ki szinte úgy esik a földre, ki meg tétovázva ereszkedik le s szégyenkezik.
226
Sietni kell. Kirill buzgón imádkozik, de nem értenek semmit. Önt a kupából egy másik, üres kupába, megmossa ujjait, a bort kiissza. A kenyér fölé hajlik, suttog, térdreborul. Fölemeli a kenyeret. Ime, Jézus teste! Majd maga elé teszi az első kupát, imádkozik, fölébe hajol, suttog, térdreborul. Föláll, megemeli a kupát. A földre borulnak, homlokukkal érintik az agyagot, összekulcsolt kezüket a szívükre nyomják. Ime, Jézus vére! Az élet határai kitárulnak, a túlvilág borzongató világossága rájuk áramlik. Szegény, nyomorult emberek, az élet betegei, szenvedői, nyavalyák s bűnök hordozói, civakodók, tolvajok, haragosok és gyűlölködők, irígyek, fenekedők, örömök s vígasságok hajszolói, halál félelmében iszonyodók, pogányoktól rettegők, bújkálok, - most elhalnak a misztérium sugárzásában, a megérthetetlen titokkal való találkozásban, szánják-bánják esendő voltukat. Jézus, az Istenfiú, belépett közéjük halkan, ahogy majdnem ezer esztendővel ezelőtt megígérte tanítványainak, valóságos testében s vérében van közöttük. Az Isten Fia! Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd s meggyógyulok! Csosza néni vinnyogva zokog. Magos, Kara meg Kéri arcát eltakarja széles, barna, töredezett körmű ujjaival. Úgy borulnak a földre, mintha vakító fény lövellne rájuk. A két menyecske mormog: »Uram, Uram, Uram...« Csak ezt a szót mondják, mást nem mondhatnak, szívük csordultig telt alázattal, félelemmel. Csillag nehézkesen térdel, sűrűn veti a keresztet, szemét behúnyja, attól fél, ha kinyitná, itt állana előtte Jézus Úr ragyogó fehérben, sugárzó arccal, leomló hajjal, könnyedén, lebegőn és mégis testestül-vérestül. Ha föltekintene, ott állana Jézus Úr a kicsi szánkán a két libegő gyertyácska között, ruháját nem fogja láng, mezítelen lába nem érinti a gyolcskendőt. Ott áll és reánéz szelíd s mégis rettenetes tekintettel. Mert most nyílt meg az Ég kapuja, most lépett ki rajta s itt áll a szánkán. A láthatatlan isteni világ, ahová csak halálával juthat az ember, egybefolyt a földi világgal, a kunyhóval, a padkával, a tűzzel és a szánkával s Jézus belépett a füstös házba. - Uram, nem vagyok méltó, hogy házamba gyűjj, de csak egy szóval mondd s meggyógyul lelkem, - mondta Kirill, hogy mindnyájan értsék s tudják. Értették s tudták! Hogy volnának méltók, ők szegények, az élet betegei, hogy maga az Isten Fia álljon közéjük! Ebben a földbeásott kis házban közöttük lebegjen? Milyen hitvány ház, milyen hitvány élet, milyen hitvány emberek ők! Kirill megáldozik. Megissza a bort, tör a kenyérből, szájába veszi. Azután hozzájuk lép s legelőbb a vén Csosza néninek ad egy darabkát a kenyérből. Csosza néni nem tudja, mit mormog Kirill, de azt igenis érti, hogy most Jézus testében s vérében részesült, bár nagyon nagy bűnös, mennyit szaladgál a faluban, mennyit hazudik, mennyi rosszat hord egyik házból a másikba, mennyire irígyli a folnagy szép fehér tehenét, Vágottfejűék féltve őrzött varázsgyűrűjét... És a szép farkasbőröket és a kendermagos tyúkokat és a lányok szépségét, fiatalságát és mindent, holott, íme, méltónak kellene lennie Jézus befogadására. Azután a két menyecske áldozik könnybenúszó arccal, majd komoran Magos. Kemény tekintettel, de szorongva Kara s végül alázatosan Kéri. Legeslegutóljára Csillagot hagyja Kirill. Hozzálép, ismeretlen szavakat mormog s odaadja a kenyeret. Csillag fölnéz, rebegő szeme találkozik az ura nyugodt, komoly, szelíd barna szemével. Száját kinyitja, mint a csecsszopó gyermek, gyámoltalanul veszi el a kenyeret, zokogásra fakad. Ó, hogy kínozta a házért, a békességért, 227
hogy erőltette, mondjon bájoló igéket! Hogy félt a jövendőtől... Mindez egyszerre leomlott róla, görcsös, fájdalmas öröm viharzott a szívében. Megfogta s forrón megcsókolta az ura oly jól ismert kemény, mégis símogató kezét. - A te jó kezed, a te jó kezed, - susogta eszelősen. Kirill megsímogatta könnyes arcát s ez olyan jó volt, hogy akár ebben a pillanatban meghalhatott volna. Ezután még imádkozott Kirill, majd elfújta és kebelébe rejtette a gyertyákat. Magos a titkos könyvet rejtette ágyába. Csosza néni buzgón csoszogott a tejesrocskához, mindeniküknek töltött egy fakupával s ittak. Az ajtót kinyitották, a padkán, a földön üldögéltek, vagy éppen csak ácsorogtak s megrendült szívvel, arcukon túlvilági, tiszta nyugalommal hallgatták Kirill szavait az Emmausba igyekvő tanítványokról, hogyan találkoztak a halála után Jézussal s hogyan beszélgettek, hogyan ismertek rá. Amikor hazafelé mentek, Csillag egy szót sem szólt. Csak lépkedett nehézkes igyekezettel, olykor-olykor megfogta ura erős karját, jól megkapaszkodott benne. Szüntelen arra gondolt, hogy ők most Emmausba mennek s Jézus megjelenik az úton, szemközt jön s így szól: »Békesség nektek!« Mit mondana valjon, ha ez megtörténnék? Azt mondaná: békességet érzek, Jézus Úr. Nem félek semmitől. Te ott voltál ma a Kériek házában, ha a szememet kinyitottam volna, láttalak volna. De nem mertem kinyitni, hiszen Te a másvilágról jöttél s hogy bírtam volna félelem nélkül nézni hatalmas szelíd orcádat? - Min töröd te fejecskidet, lánykám? - kérdezte Kirill, amikor símább helyre értek s nem kellett Csillag lépéseire úgy vigyáznia. - Én azon, - suttogta mély, fátyolos hangon Csillag s mosolyogva nézett Kirillre, - hogy miért es félék annyira? Mitül es félék? - Hát mitül? - Hogy nem lesz hol lehajtanom fejemöt s velágra szülnöm Kücsidöt s ennöm, innom s neköd sem leszen hazád sohult, s csak futunk, futunk egyik uruszágból az másikba. S végezetül igazhitű mogyeriak megölnek s nem leszünk többé... - Ez most is megtörtinhetje. - Vaj, te! - nevetett Csillag. - Törtinhetje! Meg-tör-tén-hetik! Mikor leszöl immár mogyeri? De nem bánom. Isten kezében vagyunk. - Niha-niha megérted s niha-niha elfeleded, lánykám. - Vaj, be szeretnék most valamit! - Mit, he! - Tombolni! Ha nem volnék várandós, tombolni szeretnék! - kiáltotta Csillag s néhány apró lépéssel mutatta, mennyire táncolhatnék most. De belekarolt Kirillbe, hozzábújt s vigyázva lépkedett tovább, hogy Kücsid, aki halk lökésekkel jelzi létét anyja testében, kárát ne vallja a hepe-hupás, kavicsos, meredek gyalogútnak.
228
4. Piros pedig kendőt kapkodott magára és szaporán elfutott Csillagoshegyre, Örömes szüléhez. Mert Ojbarsz csak nem szabadult a rontástól, kedvetlen, szótalan volt s ha meg is ölelte őt, nyomban elfordult, komoran töprengett, sőt gyakran el is küldte. Piros sokat sírt, bár Ojbarsz előtt nem merte mutatni bánatát. Félt ettől a vad, nagyhatalmú fiútól, aki kölyök létére úgy vette birtokába, hogy fájt s a szerelem olyan részegségét borította rá, hogy szinte elveszítette az eszét. Még leütné s ott halna meg nyikkanás nélkül a sátorában. Vagy elkergetné örökre. S akkor sohasem lenne szabad és eltemethetné nagy tervét is. Inkább haljon meg hát akkor. De előbb meg akarta kísérelni Ojbarsz régi szerelmének visszaszerzését. Napról-napra bizonyosabb volt, hogy csak ketten ronthatták meg: Hajnal, a cifra dög, vagy Kedves, a kis begyes taknyos. Örömes szüle egymagában éldegélt a Csillagoshegy bokros, csalitos dombján. Senkisem tudott róla többet, csak, hogy van, szüléshez őt hívják, mert »áldott jókezű szüle«. Ha csak ránéz a vajúdó némberre, már megszabadul kínjaitól. Megmentette volna ő Gyöngy akszint is, ha Boldoganya nem akarta volna megbüntetni. Haha! Ugyan hogy nem akar szülni egy nő, ha szülhet! Hogy emlegethet csatát, meg háborút, meg mindenféle csapást? Aki ilyen bűnös, megérdemli a halált. Boldogakszin nem ád életet annak, aki nem ád életet. Majd ád ő, nem is egyet, csak adjon neki Boldogakszin. Örömes szüle a kunyhaja előtt ül egy alkalmas tuskón, terebélyesen, mint egy nagy bokor. Árpát szórogat kotyogó, káráló tyúkjainak, egy fekete kakast pedig az ölében tart s a tenyeréből etetget. Ez az ő híres lidérce, hóna alatt költötte, egész nap csak azt kérdi: »Mit? Mit? Mit?« - ő meg parancsolgat neki s mindent megtesz. Piros kíváncsian nézi a lidércet, de éppen olyannak véli, mint akármelyik fekete kakas. Csak azért különös, mert fekete. - Látom, ügön-ügön nagy bajban vagy, leány, - fogadja a szüle, mert tudja ő, ki miért jön hozzá, mi fáj zúzájának-májának. - Ó, vaj, jól mondod, anyám! - csudálkozik Piros és letelepszik egy másik tuskóra a szüle mellé. - Segélj rajtam! - Tudom én, tudom, mindönt tudok, kegyösöm. Hát nem szeret, he? - Szeret ű, anyám, de... - Csak úgy elvöszi szerelmedet s másfelé níz, he? - Ó, vaj, anyám, de belelátsz az ű zúzájába-májába! - álmélkodik Piros. Két kezét szorosan a térde közé fogja s elnéz messze, a viruló zöld rétre, a dombokra, a Balaton távol csillogó tükrére, a szálló, hideg fellegekre. - Belé bizony, belé én, - bólogat a szüle és szippant egyet száraz, hegyes orrával. Megtörölgeti ráncos ajkát, a fekete kakast szeretettel a földre teszi. - Eredj no, öleget evél. Hát, lányom, kénoz, úgy-e? S félsz, ügön-ügön magosra veted szömödet? Kellene valami, úgy-e? Meg akarod kötözni? - Tedd meg, anyám... - Hát mit hozál, te lány? Mert az nem olyan könnyű dolog.
229
Piros egy kendőben tojást, vajat, szalonnát s egy kosárkában drága mézes csemegét hozott. Odaadja s aggódik, valjon elég lesz-e? A szüle bemegy a házba s elégedetten tér vissza. - Szőröd szálát megétetéd-e már vele? - Meg én. - Mit hozál tűle? - Gatyája korcábul vágék egy kicsit, - suttogja a lány s kebeléből elővesz egy darabka vászonszalagot. A szüle legelébb is megköti Ojbarsz szerelmét, hogy mással akkor se tudjon ölelkezni, ha a vágyakozás eszét venné is. Lyukat fúr késével egy fába, a szalagot beletömi, viasszal jól bedugja s áhítatosan eldünnyögi a megkötő igét. De minthogy Piros tudni akarja, ki rontotta meg Ojbarszot, a házba cammog, a tűz mellett egy bögre viaszkot melegít s vízbe önti. Sokáig kuporog a vizestálka mellett, találgatja, mit is ábrázol. De nem leányt mutat. Inkább valami bálványalakot. - Kajár e, - dünnyögi fejcsóválva. - Kajár keremet ű, vagy hát Kuj fejedelöm. A lány csüggedten üldögél a földön. Egy pillanat alatt elveszti minden reménységét. Sápadt, mintha kerek, gödrös almaarcát kicserélték volna. - Hát akkor... - motyogja s könnyezik. - Kuj fejedelöm nagy úr, Alvelág ura, - siránkozik a szüle egyhangúan s szünet nélkül ingatja a fejét. - Gyermököt foganok-e? - reménykedik mégis Piros, hátha ez még megmentené. - Hát... nem tudom, kegyösöm, kedvesöm... Megtehetjük, hogy foganj. Az es valami. Bátor olyan legény ez, ahogy én nizöm, hogy csak átallép a leányzón, némbör meg nem álléthatja űt, ha szájaíze megkeserödik, vagy jóllakott, csak átallép s men tovább. Többre níz ez, nagyra lát. Táltos ez, lányom s jaj az némbörnek, ha táltoshoz köti magát... Tudom én, ne félj, láték nem egyet. Oztán jajgatának, szegényök, így Örömes anyám, úgy Örömes szülém, segélj rajtam, odavagyok, meghalok, elszáradok. Ezvel oztán sok gond vagyon. De hát gyermököt azért... - Talán Dzsid apa segélne, ű igön erős, - motyogja Piros szomorúan. - Ha Kajár kán... - Dzsid apa, lányom, kegyösöm, Dzsid apa... - legyint a szüle lemondón. - De hát ne szólj szám. Dzsid apa tanogatja s te hozzá akarsz folyamodni? Majd megteszöm én, ahutyan lehet. Vetkőzz le, lányom. Piros ijedten, vonakodva vetkőzik. De elszánta magát mindenre, azt sem bánja, ha itt hal meg ebben a kunyhóban. Vagy ha maga Kuj fejedelem kínozza is meg személyesen. Bármi borzalmat kiáll, csak biztosan foganjon, ha vele nem, de a gyermekkel majd törődik Ojbarsz. S akkor nincs még veszve minden. Reszketve fűzögeti ki piros töslükjét, leveti pirossal hímzett fehér ingvállát, kilép szükmenjéből, leteszi csalmáját, kibontja haját, végezetül a bocskorát is lehúzza. Úgy ül ott makulátlan meztelenen, ahogy megszülte az anyja valahol a nyugati gyepűnél. Tizenhét tavasszal ezelőtt. S milyen szépnek, kereknek, karcsúnak, izmosnak s puhának szülte, Örömes szüle a vénasszonyok gyönyörűségével nézegeti szép fehér tagjait, kerek vállára omló fekete haját, kerek, gödrös képét, bársonyos pillantású sötét szemét, körteforma nehéz mellét, duzzadó combját, kicsiny, boltozott lábát. Úgy nézi, mint egy gyönyörű állatot, mint egy kényes, tüzes paripát. - Szépöcske vagy, lányom, - mosolyog bólogatva. - Hát feküdj csak szépön hanyatt.
230
A sápadt, reszketeg leány hanyattfekszik a földön. Ekkor a szüle egy bögréből megkeni a leány emleit, szíve táját, hasát, tenyerét és talpát s ismét elébe kuporodva halkan imádkozik. - Most már biztosan lesz? - kérdi. - Valamit kellött, megtevém, kegyösöm, kedvesöm. Imádék Bódoganyánkhoz s megkenyélek az ű írjával. Most öltözz esmég s eredj. Gondosan fölölti ruháit, befonja haját s csalmával ékesíti fejét, kicsiny lábára húzza bocskorát. Telve van jó reménységgel és bizakodással. Visszafelé menet elkerül Csillaghoz. Kirill nincs odahaza, kiment a falu népével kapálni. Mert a falu ellátja őket ennivalóval s a legszükségesebb holmival, hát Kirill megdolgozik érte. Jó munkás, a legjobb kapás mögé állítják s titkon lesik, fárad-e már, elfutja-e homlokát a verejték, megáll-e, hogy a derekát tapogassa. Kirill azonban nem fárad, nem tapogatja a derekát s nem is izzad meg jobban, mint amennyire kell. Csak este ül fáradtan a ház előtt a kőre s nézegeti föltört tenyerét, mert elszokott a réti életben az ilyen jobadzsi-munkától. Nem hiába »munka« - mondja nyögve. Mü nyelvünkön ez bizony »szenvedés«. Talán azírt nevezik így, mert Isten, kiűzvén Ádámot Paradisumbul, szenvedísre kárhoztatá mindennapi kenyírkéért... - Hol vagyon urad! - kérdi Piros. Olyan szép, elmélázó, olyan magabiztos, hogy Csillag szíve körül csöndesen zsibbadozni kezd valami. Csak tán nem másért jár uram után! - gondolja komoran. - Hiszen szép, derék férfiú, jó dolgos... És a némberek hamar észreveszik benne a nagy hatalmat... Én is észrevettem. Most pedig csúf vagyok, nehéz, arcom-homlokom már foltos... Nem is járhatok mindenhol utána... Félrebillenti fejét, szemét összecsípi s gyanakodva vizsgálja a szép fiatal leányt. De Isten kezébe ajánlja magát s bár gyanakvása nem alszik el végképpen, mégis úgy szól a lányhoz, ahogy illik. - Mert valék Örömes szülénél, - lelkendezik Piros. - Kiönté, hogy sönki más, csak Kajár kán. Csak Kuj fejdelöm, Alvelág ura. S az ellen nem töhetünk sömmit, bár megtevé azért. Elaltata s megkenye Bódoganya írjával, hogy biztosan foganjak. Hát mégsem, - nyugszik meg Csillag végképpen. Hosszan eltereferélnek mindenről. Piros minden második szava: »mi, eszikülök« s hogy »nálunk az a szokás«. Mélységesen megveti a szolgálókat, a falu jobadzsi-népét, a báturokat, általában mindenkit, aki nem eszikül. Szegény kis Csillag olyan hitványnak, esendőnek érzi magát mellette, szinte megsemmisül. Piros, persze, megint elmondja nagy tervét. Kezét szorosan a térde közé fogja, elörehajlik ültében, arca megváltozik, kitüzesedik, mintha nem is az a merengő, nyugodt fiatal leány volna most, aki az imént. Csillag szerint Ukkon Atya, mi legfelső Égben lakozó Atyácskánk megszabta kinek-kinek a sorsát, teremtett jobadzsi-népét, fölébe urakat - kendét, gyilát, karkát, kapgánt - s báturokat ültetett, hogy uralkodjanak rajta s megvédelmezzék. S teremtett másfajta népeket is, így szlovéneket, rabszolgákat s egyebeket. Igen zavaros gondolatai vannak, de annál hevesebben magyaráz, mennél bizonytalanabb a tudománya. Piros azt mondja, ez igaz lehet, de az eszikülökkel másként áll a dolog, mert azok Etile kagán népe voltak s mikor Etilét megölte egy teutón leányzó, ők visszamentek a régi birodalmukba Irnik kagán vezetése alatt. S ott csatlakoztak a magyeriakhoz, mert ezek rokonai Etilének. De
231
a fondorlatos magyeriak úgy bántak el velük, mint más hozzájuk verődött néppel, a besenyővel, a kabarral, vagy még csúnyábban. Mert mindenütt előre küldik őket ma is, mennyien elvesztek Eribülcsü alatt s Botond alatt teutón földön! Szolgákul bánnak velük. A gyepűn élnek, együtt a hitvány, kétszínű besenyőkkel. De ha az a teutón leányzó meg tudta ölni Etilét, - nyugodjék! - ő meg visszaszerzi az eszikülök régi hatalmát. Ezt rögtön a fejébe vette, amikor Ojbarsszal egy éjjel ittak, énekeltek, tomboltak s Ojbarsz letépte az ingét. Csillag ijedezett a lánytól. Nem vezet ez jóra, - mondogatta. - Ukkon Atyánkra kell bízni mindent, ő elküldte egyszülött fiát, Mária fiát a földre. Megfeszítették, megölték az emberek, de föltámadt. Majd eljön nemsokára, az Utolsó Napon s ítél mindnyájunkon. Akkor mi is föltámadunk testi valóságunkban s akik itt utolsók, azokból elsők lesznek s az elsőkből utolsók. Ezt ő biztosan tudja, urának van egy vastag, isteni betűvel írt könyve, abban benne van minden tudomány. - Az nem lehet, hogy föltámadott s az Égben van! S hogy nemsokára eljön az Utolsó Nap! tiltakozik Piros. - De én tudom, hallod, ilyet ne es mondjál, - csattan föl Csillag. - Mert münk eszünk Jézus Úr testébül s iszunk vérébül s megjelönik közöttünk, ha együtt vagyunk az ű nevében! - Te látád? - Ha akartam lönne, látom vala. Csak szömömet kelleték kinyitnom s látom. - Hát mü, eszikülök, odaát a túlvilágon elsők lennénk? - Ki-ki első, valaki utolsó ett. Ez már szöget üt Piros fejébe. Előre-hátra himbálja testét, homlokát összeráncolja, erősen töpreng. Hátha csakugyan vége lesz a világnak? Hallott már effélét, Boka, a lovász mondogatja, hogy mire betelik az idők teljessége, tűzbeborul a világ s eljön az Isten ítélni élőket és holtakat. S azután már nem lesz világ többé, ő is csak nevette, mint más, de hátha mégis igaz? Ha odaát, a Balaton túlsó partján ugyanezt mondják az emberek s ennek a némbernek az ura könyvből olvassa, mégis csak igaznak kell lennie. De jaj, akkor az ő szép életének is vége lesz örökre! Addig-addig, míg Csillag végképpen félreteszi Kirill korholásait s belemelegszik a beszélgetésbe. Hiszen olyan ritkán szólhat valakihez s annyi titok nyomja a begyét! Mióta eljött a falujából, úgyszólván csak Kirillel beszélhet. De azok a jó fecsegések télen egy-egy rokon, ismerős, szomszéd meleg házában a padkán, összebújva a lányokkal, vagy este a játszóhelyen, erdőben bogyó, meg gombagyűjtés közben, hová lettek azok? Néha-néha összecsípett szemmel, félrehajtott fejjel, bizalmatlanul vizsgálja Pirost, de újra megnyugszik: nem, ez a lány nem akar rosszat, nem árulja el... Hátha megkeresztelkedik? Ha pedig megkeresztelkedik, milyen boldog lesz az ura! Ime, ő is megtérít egy igazhitűt! S egyre lelkesebben, egyre szaporábban, lázasabban magyaráz. Elmondja Jézus születését az istállóban, a csillag ragyogásáról szól, a fejedelmek látogatásáról, Herodes félelméről, hogy elveszíti hatalmát, a gyermekek megöléséről, a menekülésről, Jézus csodatételeiről, hogyan támasztotta föl Lázárt, a százados leányát... Mesél, mesél... Jézus anyját Boldoganyának, vagy Küldis akszinnak mondja, ahogy gyermekkorában tanulta, de hiszen így is, úgy is ugyanarról van szó! Legjobban akkor tüzesedik ki az arca, amikor az idők teljességéről, Jézus megígért visszatéréséről s az Utolsó Napról beszél. - Ügön, ez éppeg olyan leszen, - mondja mély, fátyolos hangon, száját összecsucsorítja, kezét ölébe ejti, széles arccsontja piros, ferdevágású kék szeme ragyog, - mint ama tűzözön, vagy
232
tüzes vízözön vala. Amikor hétfenekű hajót kellé építeniök eleinknek, s hat feneke elége hajójuknak, csak a hetedik marada meg. Olyan leszen, mint eleink idejében vala, amikor elégé mindön erdőség, mindön falu s az embörök magos högyekre futamodának s barlangokba búvának, de még onnejt es kiönté vala űköt az tüzes víz árja. Akkor vörös sárkány rohangála az égön s fölfala mindön csillagokat, most es így leszen. De nem sárkány jün most, hanem talpig fehérben maga Jézus Úr. Csillag minden dolgáról megfeledkezett. Csak ül, ül, vaskos lábszárával szorgalmasan kalimpál a szó ütemére, olykor nagyot sóhajt, kihúzza fáradt derekát, de csak beszél, csak beszél. Amit Kirilltől tanult, mind elmondja. Dehogy mind! Pillanatról-pillanatra érzi, hogyan tódul föl benne a mondanivalók tömege, s amikor kitekint az ajtón s látja, hogy a Nap már nyugovóra hajlik a Badacsony lapos púpja fölött, megrémül: mindjárt hazajön az ura, mosdani akar, enni akar s ő még a felét sem mondta el annak, amit kellene. - No s te boldog vagy? - kérdi Piros. Magáról megfeledkezve hallgatta Csillagot, mindent iparkodott jól megérteni s elképzelni, de csak ez a kérdés izgatja most, mert hiszen, közeledvén az este, megint érzi, milyen boldogtalan. - Vaj, igön bódog vagyok! - sóhajt Csillag s tűnődve mosolyog. - Hm, no lám, - dünnyögi Piros elgondolkozva. - Es ha én es... mondjuk, én es Jézus Úr hitére térnék, bódog lönnék valjon? - Nagyon-nagyon bódog lennél, húgom! Nem fájna többé sömmi. Csak úgy eláradna benned az a nagy-nagy békesség, az a nagy nyugodalom. Nem félnél még a haláltúl sem. - Akkor talám feleségül vönne Ojbarsz s én szólhatnék, hogy az eszikülöket... Mint véleködöl, he? Erről Csillag nem tud semmi bizonyosat, de úgy vélekedik, hogy Jézus Úr mindent megtesz az ember javára, így lehetséges, hogy Ojbarsz is szeretni fogja megint Pirost, mint ennekelőtte. Egyet azonban bizonyosan mondhat: örökké együtt leszünk azokkal, akiket szeretünk. Nagy fényességben élünk Isten színe előtt, az ő aranyházában, ezüstházában mindörökké s nem válunk el többé szeretteinktől. Pirost reménykedéssel töltik el Csillag lelkes szavai. Különösen az ragadja meg nagyon, amit az örök életről mond. Hogy nem kerülünk a Holtak Penészes Szigetére, nem tengődünk jéghegyek között, hósivatagon, sötétzöld folyam partján. És végezetül nem zsugorodunk bogárrá, nem enyészünk el kisebb-nagyobb idő múltán teljesen. Mély gondolatokba merül s latolgatja, nem volna-e jó keresztvízbe állania. - Urad nem tombol-e áldomáskor? - kérdi. Dehogy tombol! Imádkozik, keresztet vet, egy titkos könyvből olvas, suttog a bor, meg a kenyér fölött s íme, máris Jézus valóságos testét s vérét tartja a kezében. Utána sem nyögdös betegen, nem alszik éjjel-nappal, vidám, nyugodt és egészséges, mint akárki. - Rettentő erő lakozhatik benne, - csodálkozik Piros. - Nem es tombol, nem es ivöltöz... - Énekölni szokott, de csak csöndesen, magában. - Nagy hatalmat ada néki az a Jézus Úr! Kirill lépegetett lefelé a lépcsőn. Fáradt volt, de jókedvű. Amint meglátta a piros csalmás leányt, meghökkent s firtatva nézett Csillagra, de egyszeriben megnyugodott. Apró-cseprő ügyeiket beszélik meg, - gondolta, - akkor ilyen komolyak es magukbamerülök. No, van-e mit enni? Nincs? 233
- De bizon megverlek, - kiáltotta szinlelt haraggal. - Hát fecseged el az egisz napot? Én szakadok meg, szenvedek s kapálok, te meg vered szájadat? A két nő szétrebbent. Piros hazafutott, - úgyis eleget szidalmazza Hajnal, - Csillag meg szégyenkezve látott főzéshez. - Máriát s Mártát játszánk, - csillapította Kirillt. - S mind ketten valátok Máriák, bátor csak te vagy Mária. Csillag énekelt. Lassan-lassan leszokott az éneklésről, már nem talált ki apró dalokat maga is, mint lánykorában, amikor úgy fakadtak belőle a dalok patakzó forrásként, hogy oda sem figyelt. Ha megfeledkezett magáról, a régi dalokat dúdolgatta, vagy azokat, amiket otthon tanult, a falujában. Egy-két különös, szokatlan énekre Kirill is megtanította, de nehezen ragadtak meg a fülében, bár Jézus születéséről, meg haláláról, Boldogasszony szenvedéseiről, hét tőrrel átjárt szive keserűségéről szóltak. Most egy ilyen ének buggyant ki a száján a betlehemi jászolról, meg a csillagról. A csillagos éneket szerette, úgy érezte, ő is benne van, mert Csillagnak hívják. S még a régi »Nem vagyok Hold, Csillag vagyok...« kezdetű dalt is énekelgette, az az ősz jutott eszébe, amikor megismerte s tudtán kívül megszerette Kirillt. Nem vagyok Hold, Csillag vagyok, Nem vagyok lány, akszin vagyok, Megpihennék, fáradt vagyok, Gyüjj kedvesöm, tiéd vagyok... Kirill levetette ingét s egy kerek fateknőben megmosdott. Az egész napi izzasztó munka után jól esett testének-lelkének a hideg víz, arcára méregette, mellére locsolta, karját belefektette, örvendezett neki. S közben egyre hallotta a mély, fátyolos hangot kívülről. Arra gondolt, hogy deleléskor milyen víg dalolást csaptak a legények-lányok, hogy hajigálták egymást görönggyel, még a komoly férfiak is belekeveredtek a játékba. S miközben a soros néne közibük tette a kásás bográcsot, - minden nap más öregasszony főzött valamennyiüknek, - Magos felesége vitába szállt egy másik menyecskével a világ közelgő végéről. Evés közben is folytatódott a beszélgetés, sokan elhitték, hogy bizony lehetséges minden, nem mind bolondság, amit az újhitűek mondanak, Ukkon Atyánk éppen úgy eltörölheti a világot, ahogy megteremtette. Kirill hallgatott s örvendezett a szive. Lám csak, a pogányok itt sem rosszabbak, mint máshol. Ezen úgy fölvidult, hogy már-már zengedezve dicsérte az urat. De uralkodott magán. Egy kicsit heveréztek még a fűben, azután új erővel állott munkába - azaz: szenvedésbe - ő is, könnyen forgatta a megvasalt fakapát s vagdalta a gazt a borsó közül. Végre elkészült az étel, Kirill keresztet vetett magára is, a bográcsra is és imádkozott. Csillag vele dünnyögte az imádságot. Evés után a férfi elszaladt a faluba, mert a főnagy kölyökkutyát ígért neki. El is hozta sötétedéskor szerencsésen, kis gombaszínű kuvaszkölyök volt, vastag lába, ráncos pofája mutatta, hogy derék kutya válik belőle. Csillag sikongott az örömtől. Ölébe vette, dédelgette, fülét gyömöszölte, tömpe pofácskáját csókolgatta, letette s nevetett, fölvette s nevetett s közben elmondta, milyen okos, vitéz ebük volt abban az időben, amikor Kirillel elhagyta a faluját. Töprengett, vajjon él-e még? Azt is elmesélte Kirillnek, hogy egyik kutyájuk, Piszkos, - mert olyan piszkosszínű bundája volt, - a halála után még három hónapig visszajárt, éjszakánként körülfutkosta a házat s éppen úgy ugatott, mint eleven korában, ő sokszor fölkelt s kiment, fájt a szive, szerette volna csak egyszer megsimogatni, mert nagyon-nagyon jó, okos kutya volt, de mire kilépett, eltűnt nyomtalanul. Nem egyszer nyüszítve kapargálta az ajtót, hogy eresszék be, mint télen, hóvihar idején. Kinyitotta az ajtót s Piszkos eltűnt. Máskor meg
234
befutott a házba sötét éjszaka, leheveredett a tűz mellé s mikor Csillag a nevén szólította, megintcsak eltűnt. Háromszor újult meg a Hold, mire végképpen megnyugodott. Ilyen történeteket mondott Csillag, egy tálkába tejet öntött s megkínálta a kiskutyát. Piros nyelvecskéjével szaporán lafatyolta az ebecske a tejet, végre jóllakott, hasa megdagadt, gerincét egészen elgörbítette s szaglászva ballagott a sarokba. Ott aztán elkezdett forogni előbb balról jobbra, majd jobbról balra, végre lefeküdt s karikába gombolyodva álmosan nyöszörgött. Most az volt a kérdés, milyen nevet adjanak neki. Kirill a Szávát ajánlotta, Csillag azonban nem tudta, miféle név ez s Egert tanácsolt. Ezt az ostoba Kirill Egérnek értette s hangosan hahotázott. Hogyan lehet egérnek nevezni egy kutyát! Végre megértette, hogy Egernek nevezik azt a patakot, amely Gulácson a két hegy között, a vizes réten folydogál. Most már csak macskára volt szükségük. Csillag el is határozta, hogy addig jár-kel a faluban, amíg talál valahol egy macskakölyköt s ellopja. Mert a macskát lopni kell, úgy lesz jó egerésző. Idejében kell nevelni a kutyát is, a macskát is, hogy mire megszületik Kücsid, jól a házhoz szokjanak s ne hagyják a bölcsőt magára. A Balatonból kíváncsian kiszökdöső vadlányok élnek-halnak a kisgyermekért, leülnek mellé s amikor menekülniök kell, magukkal viszik a hallását, meg a szavát. Kirill háza gyors virágzásnak indult. A kiskutya hamarosan megszokott. Csillag bőven adott neki tejet s folyton ajnározta, hát egykettőre elfeledte az anyját. A kendermagos kakas vitézül sétált az árnyas fák alatt, föl-fölugrott egy kőre s harsányan hirdette hol a hajnalt, hol a közeledő esőt, hol meg éppen csak azt, hogy él s kész megküzdeni a világ minden kakasával. A tyúk kárálgatott, fötört, bogarászott, vagy boldogan fürdött a homokban. Már egy-egy tojást is ajándékozott Csillagnak, ő szépen eltette, hogy megültesse. Csinosodott maga a ház is, tetején megrokkant a föld s kisarjadt rajta a fű. Kirill kapájával megegyengette, körülötte az árkot kitisztogatta, hogy az esővíz föl ne gyűljék. Kenderkötelet szerzett s kifeszítette két fa között, hogy Csillag ráteregethesse a száradó ruhát. Pihenésül kanalat, merőkét, tálcsát, sótartót, sulykolófát faragott, szépen kicifrázta levéllel, indával, bimbóval, madárral, mint a jobadzsik, de a cifraság közé egy-egy kis keresztet is tett, hogy az ördög meg ne rontsa. Végezetül kisistent is faragott, kisisten is volt, meg Boldogasszony is, ha jobban megnézte az ember. Odaállította a ház sarkába s Csillag virágot tett elébe. Szilkét is helyeztek Boldogasszony elé, kását tettek bele, elvégre Jézus anyja nem haragudhatik meg, ha egy-egy kis kását adnak neki. A ház környékét Kirill szépen megtisztítgatta, a gazt kitépte, a földet megegyengette, nehogy Csillagnak megfintorodjék a lába. Sima utat készített a forráshoz is. Nagy lapos követ keresett, a vízbe tette, legyen mire lépnie Csillagnak. Karót vert a kő mellé, karfát kötözött rá, hogy megfogózhassék benne. De ha csak tudott, inkább maga hozott vizet is, féltette Csillagot a hajladozástól, a megiszamodástól, a cipeléstől. Három hatalmas topolyafa tapsikolt apró, fényes leveleivel a ház mellett. Madárfészek is volt az egyik fán Reggel-este a kis szürke madár kiállott a legszélső ágra s szünet nélkül, fáradhatatlanul magyarázott vékony, cirpegő hangon. Ezt a madarat el lehetett nézni kedden, vagy más idnapon s hallgatni bölcs, vidám fecsegését napnyugtáig. Nádi rigók, parti fecskék is lármáztak a ház környékén, a magasban elhúzó darvak rikoltoztak, idehallatszott a Balaton fölött halászó sirályok rikácsolása is. Holdas éjszaka a nyitott ajtón nagy fehér kendőket teregetett a Hold a kunyhóba. »Heveveve!« - kiáltotta a kiskutya, ha észrevett egy surranó cickányt, vagy menyétet. A fülemülék megőrültek, csak úgy zengett tőlük a környék, ezüstös, vékony csicsergésükre vastagon hümgettek a békák.
235
Kirill késő éjszakáig hallgatta Csillag lelkendező szavait. A kisfiúról beszélt örökké, ezerszer elmondta, milyen lesz a haja, kihez hasonlít majd, hogy fog szopni, hogy tartja a kezét álmában, mennyi idő múlva mászkál, mikor mondja az első szót, hogy játszik majd, milyen szép fiú lesz, milyen okos. És esztendőre húgocskája is lesz, aztán a többi, de erről ráérünk még beszélni. Mind Kirill vére lesz és az övé. S megérik az Utolsó Napot valamennyien Isten irgalmából, odajárulnak Jézus Úr elébe, elöl Kirill, ősz, öreg ember, mögötte ő, hajlott, fogatlan szüle, körülötte a gyermekei s tán egy-két kis unoka is... Nekik talán nem is kell majd a sírból föltámadniok. Amikor az Ég elfeketedik s hullani kezdenek a csillagok, a föld megrendül, ők már tudják, mi következik. Fehérbe öltöznek valamennyien s nyugodtan várják a kürt zengését. S akkor elindulnak. Kirill a nagy könyvet viszi, ő meg karján a legkisebb unokát. Vagy Kirill mesélt Jézusról. Különösen a Hegyibeszédet magyarázta gyakran, de Csillag szívesebben hallgatta a Jézus föltámadásáról szóló történetet. Hogyan tűnt el holtteste a sírból, amikor megjelentek a jó asszonyok, hogy elsirassák. Hogyan jelent meg tanítványai között. Amikor belépett, Csillag már mondta: »Békesség néktök!« Ó, nagyon szerette Csillag Jézusnak ezt a kívánságát. Minden porcikája a békességet kívánta, szerette, értette és élvezte. Jeruzsálem pusztulásáról hallani sem akart. De a búzamezőkről, a virágokról, a halászok életéről, a rogyásig telt háló csodájáról, az emmausi úton ballagó tanítványokról, a békességről annál inkább. Azt a kanyargó, meredek gyalogútat, amely Magosakhoz vezetett, elnevezte emmauszi útnak. A Balatont mint Genezáretet emlegette, holdas estén szótlanul bámulta, amint folyékony ezüstként rezgett mérhetetlen ágyában. A kis forrást és a patakot Jordánynak. Sajnálta, hogy nem abban keresztelkedett. A hegyet Tábor hegyének hívta, Dzsidet Simon mágusnak, Kirillt szveti Johannesznek, aki megoldja Jézus bocskorszíjját. Sokat hallott Fejérvár nagy kőfalairól, kőházairól, népes uccáiról, kereskedőiről, régi egyházáról - még Etile idejében épült! - s idegen nyelven karattyoló purgerairól. Az volt Jeruzsálem. Húsvét ünnepén szeretett volna Kirillel »fölmenni« abba a Jeruzsálembe, hogy lássa az írástudókat, farizeusokat és vámszedőket. És bár a gyalogút emmauszi út volt, a falut csodálatosképpen mégis Názáretnek hívta. Megváltoztatta maga körül a világot. Gyakran mondta Kirillnek: - Eredj, hozjál vizet a Jordánybul. - Hunnit fenébül? - hökkent meg Kirill, aztán elnevette magát. Vagy azt mondta: - Genözárét vize ügön zöld. Szél leszen. Azt is sokszor el kellett mondania Kirillnek, hogyan kisértette meg az ördög Jézus Urat a pusztában. - Jézus Urunk negyven napig nem evék s nem ivék, - kezdte Csillag, kényelmesen elfészkelődvén Kirill ölében a farkasbőrrel takart padkán s fejét rátéve az ura jobbkarjára. S Kirill békésen duruzsoló, lelkes hangon mondta. - Azkor jüve a gonosz lélök, - mondta Csillag. Mindig olyan lélekzetfojtva hallgatta, mintha most hallaná először. Mintha bizony Jézus mindennap újra elment volna a pusztába, újra fölvitte volna őt a Gonosz a hegyre, újra kényszeríteni akarta volna, hogy változtassa kenyérré a köveket, ugorjék le az egyház tetejéről, végezetül boruljon földre előtte s imádja őt. Amikor Kirill először mondta el a történetet, Csillag kérdések özönét zúdította rá. Miért nem evett Jézus negyven napig? Ha Isten fia volt, miért éhezett, szomjazott? Miért nem változtatta kenyérré a köveket, most mennyi kenyér volna, nem kellene szántani-vetni, őrölni s volna örökké mindenkinek elegendő. Miért nem ugrott le az egyház tetejéről? S jót nevetett, amikor Jézus elkergette a Gonoszt. 236
- Mindjárt úgy kellött volna! - kiáltotta. Most már nem kérdezett ilyesmit. Megértette, hogy Jézus emberi testben élt a földön, tehát éhes is volt, szomjas is volt. Azt is megértette nyomban, hogy mindenki vakon hinne neki, ha a köveket kenyérré változtatta volna s az emberek nem térnének meg hozzá ingyen, a maguk akaratából, mert csak a hasuk korgására hallgatnának s nem Isten szavára. Belátta, hogy a világ fölött való hatalom azért nem kellett Jézusnak, mert a világ elmúlik s az igazi élet odaát kezdődik majd, a másvilágon. De a Gonosz elkergetésének ma is ugyanúgy örült, mint először. Így aludtak el többnyire. Szavuk egyre ritkábban hullott, mint eső után a fáról lassan hullongó vízcsepp. A házba behozott tűz csöndesen pislákolt a rákapart hamu alatt, kesernyés füstje oly megnyugtató volt. Már alig hallották a kis Eger kutya vékony csaholását, a fán szendergő kakas őrködő csirregését. S hajnalban megszólalt a tülök a hegyen, megszólalt odalent a faluban is. Kirill imádkozott, evett s kapáját a vállára vetve, elindult »szenvedni«.
237
5. Tar Szerind somügyi várába rendre összegyűltek a meghívottak. Legelsőnek Bohnya úr érkezett a Hegyhátról, mindössze öt bátur kiséretében. Ő minden tanácskozásra elsőül üget föl, akár e kerék módjára kerek világ határára hívják is. Hosszú, szigorú férfiú, lába a füvet súrolja, amikor zömök kis pejkancáján üget. A bajusza is hosszú, vékony, mint jómaga. Ugyancsak igen hosszú s vékony a hajfonata is. Fekete ember, fekete a szeme is, tekintete kemény, állhatatos, mint a sasé. Csodálkozik, hogy bár hétfő van, a többiek közül még senki sincs a várban. Maga ügyel sátra felállítására, az ajtótól kilép három hosszú lépést s leszúrja lófarkas kopjáját. Némán szemléli, hogy teregetik le drága selyemszőnyegeit, rakosgatják vörös vánkosait, helyezik el aranyveretű nehéz koporsóit s készítik el fekvőhelyét súlyos, hatalmas medvebőrből. Mindenre ügyel, mindent számontart, bár alig szól egyet is. Csak áll magasan, szigorúan s néz. Holmijára igen büszke. A szépséges szőnyegeket ott szövik a Hegyháton, minden darabot megnéz s megítél. Szállásán tágas, hosszú mivelöházban egész sereg fehérnép dolgozik telenként nagy énekszóval kövér, zömök felesége felügyelete alatt. Csattognak a szövőbordák, röpköd a vetélő. Szemnek-szívnek kellemes kendők, vánkosok készülnek. Nagy kádakban festik a vékonyszálú, válogatott gyapjút pirosra, feketére. Bohnya úr nyeregtakaróit aranyhímzés díszíti, sarkukban ott virít a tamgája, azaz billogja is, a farkasfej. A tamga, meg hosszú szigorú termete miatt ismerősei, rokonai »besenyőnek« csúfolják. Megszemléli fürdősátrát is, ügyel, hogy a hordozható bőrkádat rendesen a helyére tegyék. A bőrkád sarkában is látható a vastag bivalybőrbe égetett farkasfej. Példás rend uralkodik Bohnya úr minden dolgában, még a mozdulataiban is. Fölöslegesen nem mozdítja a kezét sem. Tar Szerindet szereti s nagyra becsüli. Ez megmutatkozik abban is, hogy nemcsak homlokérintéssel köszönti, nemcsak megkérdi, amint illik, hogy a lova meg a családja jól van-e, hanem még keményen meg is rázza a kezét, szinte birkózik vele. És noha sovány, szigorú férfiú, kéz legyen, amelyik ezt a fogást kiállja. Egy napot azzal töltenek, hogy kilovagolnak a szárnyékokhoz, megszemlélnek ménest, gulyát és nyájat, számonkérik a bacsáktól az ellést, az úsztatást, a nyírást, a gyapjút, a legeltetést és az elhullott állatok számát. Szótlanul gyönyörködnek a szilaj, füstöshomlokú fehér marhákban, a zömök, busafejű, kosorrú lovakban, nézegetik a csavartszarvú, hosszúgyapjú, szilajtekintetű juhokat, a tanult, okos és bátor vezérürüket s a szeliden bégető bárányokat. Aztán ülnek a sátorban s eszegetnek. Tar Szerind olykor-olykor elejt egy szót Ugalról, Karamanról, Szakcsról. Bohnya csöndesen tesz mellé egy-egy szót, így beszélgetnek. Keményen elítéli a kapgán cselekedetét. - Nem helyeslem, - ennyit mond s elgondolkozva húzgálja hosszú, vékony bajúszát, megcsóválja sasfejét. De ennyiből is ért a kapgán. S maga is komoran elgondolkozik. Evés után szundit egyet Bohnya úr duzzadó medvebőrén, piros vánkosain. Míg elalszik, szeretettel nézegeti a szarufákra akgatott hosszú, remekszövésű kendők s a szőnyegek, vánkosok ábrázolatait. Olvas belőlük. A piros az életet jelenti, a fekete az Alvilágot, a kék az Eget, a zöld a földet, a hullámzó dísz folyót mutat, a kisebbedő ékekből álló rajzolat fenyőfát,
238
sok ilyen kép fenyőerdőt. Megérti, mit jelent a csillag s a virág, mit a szívalakú levél, mit a madár, az oroszlán, a szarvas, így szemlélődik, mélyen elmerülve a rajzolatokban és a színekben. Csöndes örök világ tárul meg előtte. Úgy suhan át a szendergésbe, észre sem veszi. Tar Szerind megkérdi, nem akar-e valamely csinos rabszolgálót, de úgyis tudja, hogy Bohnya úr csak legyint. Nem is azért kérdi, mintha élne vele. Csak illendőségből. Alkonyatkor éppen a hegyfokon állanak s elnéznek a távolból idecsillogó Balaton s az aranyoszöld dombvidék fölött, amikor két lovast pillantanak meg a hegyre vezető kanyargós úton. Nagytermetű férfiú léptet elöl, hátán igen rossz farkasbőr libeg a szélben, mögötte kicsiny, zömök bátur, kengyele mellett kopjával, elől-hátul megrakva átalvetővel s mindenféle motyóval. - No, megjüve Tevel, - mosolyog a kapgán. Mert valóban a Tevelből igyekvő Tevel úr az, ő utazik ilyen rongyosan, szinte szégyenletesen, egy szál báturral. Elébe ballagnak a sorompóhoz. A kapuőrség fiatal tagja nem akarja beereszteni, de az öregebb már ismeri s megszidja a fiatalt: - Nem tudod, hogy Tevel úr űnagysága? Tengri hozott, kegyelmüs uram! - Háhááá! - rikkant a pecsenyeképű, hasas-vállas, nehéz férfiú vígan. - Kit látok? Bohnya már itt es vagyon! Harsány ember, kívül viseli a szivét. Nagyot kiált kísérőjének, hogy segítse le, ő bizony elnehezedék már s valami rontás is van a térdében, alig mozgathatja. Nyavalyás orvosa hiába öntögeti, nem tudja kiönteni, mi rontotta meg. Lecihelődik nyergéből, fúj, zihál, kezét kalapáló szivére nyomja. Ősz fejéről leveszi a kucsmát, törölgeti vele vizes homlokát. Közben egyre magyarázza, milyen rossz volt az út, nagy vizek vannak mindenfelé s éjszaka olyan hideg szél fúj, hogy majd megveszett térde szakgatásától. Széles mellére öleli a kapgánt, megszorongatja Bohnya kezét s nagyokat csap a vállára. - Hogy vagyon családotok s lovatok? - kiáltja, mintha át akarna kiabálni a Balatonra. Nehézkesen ballag Tar Szerind hatalmas, díszes nyári sátra felé s egyre magyaráz. Ahol ő megjelenik, más alig jut szóhoz. Folyvást kérdezősködik s nyomban mondja a maga dolgát. - Hogy állanak vetéseid, kapgán? - kérdi s azonnal hosszan magyarázza, hogy az ő falvaiban szépen kelt minden, de a tavaszi vizek ki is mosták. Most jajgatnak a prosztjai, engedje el a tizedet. - Hogy ellenek juhaitok? - kérdi megint s rávágja, hogy az övéi elég jól, de sok bárányt nem vállalt az anyja, összedörgölőztek, vagy mi a súly üte hozzájuk, legjobb lenne minden ellető juhászát fölköttetnie. - Batramos népség! Hát az akszin? Vaj, hallám bizony, szegény Gyöngy megnyugovék. Haj, haj, csak gyapasztjuk e büdös életöt, fiúk s lassan-lassan egyedül maradunk. No, kapgán, hát játszunk-e? Tevel úr szenvedélyes asikjátékos. Résztvett ugyan több idegenföldi hadjáratban, de azt mondják, nem látott, nem hallott semmit, folyton asikot játszott akkor is. Még egy bulgár foglyot is asikra kényszerített, sátrába vitette s két éjjel-két nap asikozott vele. Minthogy pedig a fogolynak semmije sem volt, hajszálban játszottak. A második nap reggelére kitépdeste a szegény fickó fél üstökét. A sátorba lépve nyomban lehuzatta egy szolgával a csizmáját s mezítláb lépegetett a puha szőnyegen. Lába elég retkes vala, de füle, nyaka is. Tevel szerint »azért vagyon az embörnek bűri, hogy a piszok hozzá ne férkőzhessék«. Meglehetős piszkos volt zsírba avatott kék gyolcsgatyája s vékony szarvasbőr inge is. Farkasbundáját lehajította, nagyot fújt s keresztbe-
239
tette lábát ültében. Borért kiáltott a szolgának s amint megérkezett, nagyot húzott a kancsóból. Harákolt, fújt s elégedetten szólt: - No, hát kezdjük. Eljár az üdö. Bohnya nem játszott, csak nézte. Komolyan ült mellettük, mint egy bálvány. Szinte nem is moccant. Érzéseiről csak vékony bajuszának rezzenése, szemöldökének játéka tanúskodott. Tevel hát fölveti a báránylapockát s lesi, melyik felére pottyan. Lóban játszanak. Eleinte szerencsével játszik, kevélyen hajigálja a csontot, okosat mond: »Ahugy esik, úgy asik«. Meg aztán: »Valamit a kapgán ad, el kell vönni!« S ilyet is: »Álálálá, ürdüngöt hozék magamval!« És ilyet: »Hopp, egy ló!« De aztán elpártol tőle a szerencse s a kapgán nyugodt, mértékletes dobásaihoz szegődik. Hiába hozott ördögöt, akár magát Kujt is, a kapgán nyer. Tevel arca elborul, majd elkomorodik. Izgatottan fészkelődik a helyén. Tar Szerind ismeri emberét, tudja, ha még néhány dobást megnyer, összevesznek. Azért azt ajánlja, menjenek inkább s nézze meg Tevel is a meddőfalkáját. Most éppen itt legel a közelben, mire egy hal megfő, lóháton odaérnek. De Tevel nem hagyja magát. »Vinnéd loajaimot? - kérdi bőszülten. - Azt ugyan nem! Addsza az csontot.« Megnézi, forgatja, tapogatja. - Rossz csont ez, hé! - kiáltja képéből kikelve. - Hát hiszen ez erre ódalára húz! Miféle csont ez? Adjatok másik csontot! Ezvel nem játszom! Száz szónak is egy a vége, a kapgán másik csontot hozat. Csakugyan, lassan-lassan kezdi visszanyerni elvesztett lovait s képe fölragyog. Nagyot húz a kancsóból, újra rázendít szólásmondásaira, újra harsog a »hopp, egy ló« meg az »amit a kapgán ád...« Tar Szerind is kitüzesedik, óvatosan mérlegeli a csontot, ügyesen veti. Megfordul a csont vagy kétszer s nyerőre esik. Azután ismét. Majd meg veszít, így hullámzik a játék ide-oda. A kapgán nyer ugyan, de még vagy huszonkét lova Tevelnél van, Tevel veszít ugyan, de még egy kisebbfajta ménes feléje nyihog azért. A nyereségét-veszteséget két egybeillő rovás-pálcára vágják s időnként Tevel kívánságára összeillesztik, mert a vén játékos nem bízik senki rovásában sem. »Én még magaménak sem hiszök« - mondja. Bonyha rendületlenül nézi őket. Besötétedik, enni kell. Míg a szolgálók behozzák az asztalkákat, a tálakat és a kancsókat, Tevel bőszen magyarázza, hogyan dobott ekkor, hogyan esett az a disznó lapocka akkor, hogyan tapogatta meg talizmánját, amikor már harminckét lova elveszett s hogyan lendíti meg a csontot a kapgán, de ő elnézi neki, mert nem akar haragot s úgyis veszít. Harsányan magyaráz, vitázik. A szép szemérmes Pisla két égő csörjét dug a fokla-tartókba s elviszi az asztalkákat, csak egyet hagy a kapgán kedves mézes csemegéjének s a bornak. A játékot folytatják. Jól belehaladván az éjszakába, Bohnya elköszön. Tevel boros fővel tartóztatja, de hiába. Hát csak a kapgánnak meséli, milyen nagy játékot mívelt ő egykor Bodonyban, ötszáztíz lovat, háromszáz szarvasjószágot, egy kardot, meg egy nyeregtartót nyert Bácstól és Kartaltól, Altun úr hadnagyától. Gőzösen, gőgösen ül a szőnyegen, nagy lábujját billegeti, gondosan mérlegeli a csontot s dob. Mire a Nagymedve lefelé hajlik az égen, Tevel elveszít tizennégy lovat. Nem többet s nem is kevesebbet. Azonban nem bírja elviselni a balszerencsét. Amilyen megveszekedett játékos, olyan hiú. Van miből vesztenie, amint volna aranyveretes kardja, aranyos tarsolya, aranycsatos öve, boglárja, bársony nyeregtakarója, mindene s mégis hitvány öltözékben, majdnem rozsdás fegyverzetben jár. Volna katonája is kíséretül s mégis csak egy hallgatag, magához hasonló koszlott báturt visz magával. Szóval: Tevel apa nem bírja a veszteséget. Ordít, vádolja a kapgánt, hogy megint rossz csonttal játszik. Attól sem riad vissza, hogy meggyanúsítsa: ólmot
240
öntetett a lapocka tarajába, az húzza mindég a kapgán felé. De hát őfelé mért nem húzza? Ezen dühbegurul, fogja a kését s nagy erővel szétnyiszálja a csontot. - Aludjunk, Temir kán nevében, - kérleli a kapgán. - De nem addig a! Most már nem! Hozass másik csontot, jót! Hajnalra összetöri a másik csontot is, rekedten ordít, kidülledő szeme véres. Nem hagyja magát! Majd megmutatja ő! Ezután istenigazában játszik, eddig csak gyakorolgatta a kezét! Csontot ide! Bort! Addig föl nem kel, inkább bálvánnyá ülepedik s örökké asikot játszik, amíg a kapgántól vissza nem nyeri százhetvenhárom jó lovát! - Nincs es jó lovad, - fitymálja a kapgán. Reggelig visszanyer huszat. Ekkor Bohnya éppen fürdik a fürdősátrában, saját címeres bőrkádjában. A szemérmes tekintetű, csendesléptű szolgáló belép Tar Szerind sátrába is, eloltja a végigégett foklákat, - az éjjel ötször is megújította őket - s megkérdi, kapgán űnagysága nem kéván-e feredőházába lépni. Tevel válaszol Tar Szerind helyett, egyetlen szóval, röviden, velősen. S int, hogy menjen ki innét. Amikor Bohnya ismét elfoglalja helyét a játékosok mellett, Tevel újra öt ló veszteséget ró föl a két pálcikára. Kétszer is összeadja a rovásokat, mert gyanakszik, hogy »valaki« - nem, nem a kapgán! -, hozzárótt a veszteségéhez. Bohnya megszemléli a rovást, s ül, ül némán, moccanás nélkül. Hosszú, vékony bajúsza, hosszú, vékony hajfonata lecsurog, mint szűknyakú kancsóból öntött szurok. Tevel árbázata hamúszínű, Szerindé sápadt. Tevel szeme golyóként kidülled és véres. Szerindé megbújik ferde szemhéjjában és álmos. Tevel keze remeg az izgalomtól. Szerindé nyugodt, hibátlanul találna a nyila most is. Tevel már nem emlegeti igazságait, a »hopp, egy lót«, az »amit a kapgán ád«-ot s az »ahogy esik, úgy asik«-ot. Gyilkos tekintettel figyeli a kapgán kezejárását, gyakran megismételteti a dobásokat. A kapgánéit, ha jók s az övéit, ha rosszak. - Így nem játszom veled, - tiltakozik végül a kapgán s érzi, annyi mérget nyelt az éjszaka, hogy menten kiokádja. - Áhááá, úgy nyerj fiadom, hogy akármilyen jót vetök, tiéd legyön több! Tar Szerind hát veteget, ahogy Tevel kívánja s közben egy-egy mondattal Gyeücse úr avatásáról mond véleményt. Pisla bivalytejet s köleskenyeret hoz, akkor végre nagyot fújva abbahagyja Tevel a játékot, nyújtózkodik, nyög, derekát ropogtatja, ásít. Megiszik két hatalmas kupa tejet, széttép széles, sárga fogával egy kerek lepényt s kijelenti, hogy most már ideje lenne aludni is. - Hát hiszön röggel vagyon, - figyelmezteti halkan Bohnya. - Röggel? Csak nincs már másnap röggel? - álmélkodik Tevel úr elképpedve s pecsenyés ábrázatán lefittyed a bőr. - Híjnye, de jól elmöne az üdő! Hát akkor nem lehet már aludni. Nem is lehetett, mert megérkezett Karaman s két fia, Fitos meg Karai. A két fiatal férfiú mintha nem is az apja, hanem inkább anyja fia lett volna. Karamanból kettőt ilyet ki lehetett volna hasítani. Vékony, nyurga, szinte gyöngének látszó férfiak, Fitos gyorsjárású, hidegen tüzelő, a másik azonban lassú, sápadt, álmostekintetű. Titos nagy tisztelettel hajolt meg a kapgán s a két idősebb úr előtt, ujját illendően a homlokához emelte, gyermekesen, de okosan mosolygott, lábát odatartotta a szolgának, hogy húzza le poros bocskorát s vonjon rá háziszekernyét, nehogy elgyalázza a szőnyeget. Karai azonban csak biccentett,
241
kezével éppenhogy jelezte a homlokilletést, fanyarúl mosolygott, mintha vadalmába harapott volna, teljes megvetéssel gázolt bele a drága szőnyegekbe s meg sem várván, míg üléssel kínálják, előhúzott egy vánkost s ráült, még hozzá Bohnya úr helye mellett. Fitos kahintgatva állott az ajtó közelében, amint illik s csak akkor telepedett le, amikor a kapgán hellyel kínálta. Megkérdezte, kinek-kinek hogy van a családja meg a lova, kupáját odatartotta a szemérmesen reátekintő szép Pislának, de nem ivott addig, amíg a kapgán kupát nem emelt. Akkor is csak félig itta ki a sűrű, zsíros bivalytejet. Karai azonban nyomban ivott, amint a leány tele-töltötté kupáját s hozzá fenékig, az utolsó csöppig. Fitos úr csiszoltabb, előkelőbb, okosabb s kíméletlenebb, de nyíltabb volt, Karai hiúbb, érzékenyebb, fondorlatosabb, de közönbösebb. Egy kicsinyég eltereferéltek erről-arról, időről, jószágról, aztán kilovagoltak valamennyien a legelőkre. Lézengés, nézelődés közben az öreg Tevel az éjszakai asikozást magyarázta a két fiatal férfiúnak s biztatta őket, mérjék össze szerencséjüket az övével. Most hát még Gedet úrnak, meg Katuna úrnak kellett megérkeznie. - No, majd megjünnek éjfél felé, - nevetett a kapgán. - Ők azok, akik mindenüvé későn, de nagy sebbel-lobbal vágtában, izzadva, kifulladva érkeznek, mert ezer a gondjuk s mindig felbukkan valami előre nem látott akadály. Csakugyan akkor érkeztek, amikor a kapgán már nyeldeste dagadozó dühét. Ha nem ismerte volna őket, azt hihette volna, meghaltak, vagy elsüllyedtek valahol a lápban. Rosszkedvűen evett, alig szólt, kezefejével az állát dörzsölgette s néha összecsikorgatta a fogát. Meg tudta volna szabdalni, korbácsolni, taposni a két férfiút. Hogy miért nem hozza már őket az ördög? Hiszen még a hírvivő követeknek is meghagyta, csak velük együtt induljanak vissza, nehogy a tanácskozás után talán egy héttel érkezzenek. Tevel legyintgetett. Nem baj, addig asikozunk. Ráérünk. Majd megjönnek egyszer. - Hozzájuk kellett volna mennöd, - dünnyögte Bohnya csöndesen. - No, azkor meg hajkurászhatnám vala üköt egyik szállásukról a másikra. Mert azok örökké futnak, csatangolnak. Igaz, Fitos egyszer elment Gedethez. Télvíz idején történt. Várta vagy négy napig a téli szálláson, végre elunta, s utána indult. Két álló hétig kergette hóban, latyakban, szélben, ólmos esőben, - Tengri Atya nagyon kedvelten időt bocsájtott reá - míg végre megtalálta valahol Berény környékén, egészen a kapgán téli marhaszállása mellett. Farkasra vadászott a nádban. - Én így járék Katunával, - mesélte mosolyogva, szelíd elnézéssel Karaman. - Két hétig futék utána, sehult sem mondhaták meg, hol vagyon. Mire odaérek, már tovalépe. Kedég megizeném neki jó előre, hogy meglátogatom. Hiszen nem hívta volna őket a kapgán, de nélkülük nem sokra mehetett. Pókafia Gedet a nagy szervező, inkább elront mindent, ha nem reá bízzák. Az az ő boldogsága, ha hírvivőket, követeket szaladoztathat országszerte. Mint pók a hálójában, beül valamelyik szállására s új meg új szálakat fon maga körül. Tudja, kit hogyan kell megfogni, hálójába bonyolítani. Kinek mi az érdeke, gondja, bogara, hiúsága, ereje. Ha kell, lóra ül s hegyen-völgyön, réten, nádasban nyargal egyiktől a másikhoz, hogy személyesen győzze meg igazáról. Katuna meg olyan vakmerő, hogy akár a kagánt is megölné egy szál karddal, testőrző kálizai közepette, fényes nappal. Sok híve, rokona van, nélküle ugyancsak nem foghat semmibe.
242
De hát megérkeztek végre. S mint mindig, ha együtt kellett lenniök valahol, egyszerre jöttek. A folyó partján, a hegyre vezető út elején találkoztak. Mind a kettő lóhalálában vágtatott, állataikról cafatokban szakadt a hab, kíséretük alig tudott lépést tartani a megrakott málhás lovakkal. Ugyancsak jól megterhelték őket sátorral, élelemmel s fegyverrel. Gedet tizenkét lovassal érkezett, Katuna tízzel. Most még sokáig örvendeztek egymásnak, mindegyik elmesélte, milyen volt az utazás, az idő, mit látott útközben, milyenek a legelők, a vetések, megadták-e a falvak a tizedet halból, vadból, szőrméből. Majd Gedet óvatosan megkérdezte, tudja-e az ő tisztelendő atyafia, mit akar a kapgán? Katuna félfüllel hallott valamit a kagánavatás előkészületeiről s nyomban rávágta: - A kapgán össze akar gyüjteni mindnyájunkat, hogy a Pilisben verjük le Gyeücse urat s őt emeljük paizsra. Gedet gyanakodva hallgatta. Ismerte Katunát, tudta, óvatosan kell fogadni a véleményét. - S ki leszen kapgán? - Hát fia, Ojbarsz. Az meg nagy táltos, puszta igével megöli Dzsidet. Közben a kíséret s a málha szép csöndesen fölérkezett a várba, de a két férfiú csak nem mutatkozott. Végre észbekaptak s jól megsarkalva lovukat, föltörtettek a hegyre. Lihegve, izzadva, porosan és csatakosan szálltak le nyergükből s úgy rohantak a kapgáni sátor felé, mintha a kagán halálhírét hoznák. Nosza, lett nagy zúgás, örvendezés, hajlongás, kézrázás, ölelkezés, kérdezősködés, magyarázkodás nyomban. Gedet kerek, kopasz feje, majdnem szőrtelen, kampósorrú, kajánmosolyú arca, kis zömök alakja boldogan forgott a férfiak között. Élt-halt a társaságért. Nagyon tudta az illedelmet, számontartott vagyont, kort, hatalmat, senkit meg nem sértett, mindenkinek megadta, ami járt neki. S olyan vígan és természetesen sürgött, mint csik a vízben. A kapgánt kegyelmes uramnak, tisztelendő úrnak, jorgalmas kapgánunknak, Bohnyát bátyámnak, ézös atyámfiának, Karamant méltóságos atyámfiának, Katunát a nevén, Katunácskának, Fitost, Karait kedves ücsémnek, lelköm gyermekeimnek szólongatta. Rajongott a kapgán hatalmáért és bölcseségéért, lelkesedett Bohnya szótlan okosságáért és híres szőnyegeiért, csodálta Karaman nyugodtságát s vídám egyszerűségét, bámulta Katuna vitézségét s jó lovait, Fitos kitartó makacsságát, Karai fondorlatosságát. Szakcs megöléséről óvatosan, hümmögve szólt, sajnálta, kár érte, jó magyeri volt s elvégre ki tehet róla, hogy egyre fogyatkoznak a legelők? De a kapgánnak is igaza volt, elvégre nem tűrheti, hogy egymás ellen menjünk, mikor még azt sem tudjuk, mit akar Gyeücse úr, a kende pedig olyan öreg, hogy alig mozdulhat. Katuna a két fiatallal ereszkedett nagy vitába. Hevesen magyarázta, hogy Szakcsot megölni annyi, mint megásni a magunk sírját. Keményen szembenézett Tar Szerinddel s megmondta hangosan, ennél nagyobb oktalanságot akarva sem követhetett volna el. Karaman mosolyogva, szelíden csillapította, Fitos recsegő hangon kiabálta, hogy a magukét nem hagyhatták, Karai hallgatott, Tar Szerind arcát leste. Az meg komor volt, álla alig észrevehetően mozgott, mintha mogyorót tördelt volna a zápfogával. Mindenekelőtt ettek-ittak. Tevel nevetnivaló történetet mondott Gyeücse úr feleségéről, a szép, kardos Saralduról. Senkisem figyelt rá, de ő csak beszélt, beszélt s harsányan nevetett. A rabszolgák inukszakadtáig rohangáltak, tüzek lobogtak, kondérok rotyogtak, bárányok bégettek, ludak gágogtak, csirkék sipítoztak. A csöndes várhegy zúgott, mint a darázsfészek. Tevel boldogan csapkodta Gedet vállát: ez a jó asik-játékos, ezzel méri össze szerencséjét, ez az ő embere! Katuna vadul fejtegette, hogy legjobb lenne Gyeücsét már tojásában eltakarítani, 243
mielőtt ránkhozná a teutont. Gedet vigyorgott, biztatta Tevelt, de félfüllel Katunát hallgatta s oda-odaszólt, hogy nem addig a, egy úr mégsem kutya, nem lehet minden nyomós ok nélkül eltenni láb alól. Fitos Katuna mellé állott. Rekedten kiabálta, hogy mért ne lehetne? Ha magyeriak ellen tör, idegent hoz a nyakunkra s megsérti Tengri törvényeit, olyan kutya, mint más. Ezt meghallván Tevel, fölfortyant, pecsenyés képe kivörösödött, hatalmas, szőrös öklével a térdét csapkodta s ordított. Mégis csak hallatlan gyalázat, ezek a mai batramos fiatalok nem nézik ország gondját, magyeriak elgyalogodását, nem tudják, mit vesztettünk Augsburgnál, hogy is tudhatnák, tán a világon sem voltak, vagy anyjuk törölte ki még az ülepüket. Mindez már evés közben kezdődött. Mikor ünnepélyesen lóra ültek s a szállás tiszta, füves térségén, óriási fák árnyékában körbeálltak, hogy megkezdjék a tanácskozást, már körülbelül kialakult kinek-kinek a véleménye. Tar Szerind hóna alá szorította a kucsmáját s imádkozott. Mindnyájan lecsüggesztett fejjel, hónuk alá szorított kucsmával, szoborként meredő lovukon ülve dörmögték az imádságot, adjon nekik a kegyelmes Tengri Atya világos elmét, okosságot és bölcsességet, hogy minden dolguknak jó végére járhassanak. Legelőbb is a kapgán szólt. Elmondta, milyen nehéz az élet. Mindnyájan láthatják, a legelő fogy, a nemzetségek gyepűket vonnak maguk körül, a falkák össze-vissza gázolnak a máséban, békétlenség, dúlás, bosszú, egymás pusztítása kap lábra mindenütt. Szánta-bánta, hogy Szakcsot meg kellett ölnie, de hadd lássa ki-ki... Tevel közbebrummogott: azt nem kellett volna. Tar Szerind csodálkozva nézett rá, eddig neki adott igazat. De Katuna megtetézte Tevel ítéletét s gorombán kiabálta: kár volt, itt kellene lennie Szakcsnak is közöttünk. A kapgán intett s folytatta: most már megtörtént Tengri akaratából, vagy Kajáréból, ő vállalja. Olyan hírek hallatszanak, hogy Gyeücse úr be akarja vágatni a keleti gyepűt, a nyugatit pedig meg akarja nyitni... Itt voltak a dolog kellős közepében. Gedet nagy ildomossággal, kinek-kinek megadva a neki járó tiszteletet, kifejtette, hogy ez nem baj, hadd szövetkezzék Gyeücsa úr a teutónnal, szövetkeztünk mink Bazileüsszal is, mégsem haltunk bele. Katuna dühösen kiáltozott. Belehaltunk, mert Eribülcsü, meg a kapgán, meg még Tengri tudja, ki, beállt az idegen Isten vizébe. Eribülcsü még patrícius is lett, piros köpönyeget terítettek reá. A gyila meg behozta a délvidékre Hierotheos atyát, papi fejedelemmé tétette, rabokat bocsájtott el. Láttuk, mi lett a vége. Tengri megbűntette Eribülcsüt, akasztófára juttatta Odo kaiszár által. Ilyet nem akarunk többé, mert belepusztulunk. Karaman bölcs, szelíd mosollyal hallgatta, gyermekes kék szeme megbocsátón pihent Katuna vörösrevált arcán. Halkan magyarázta, hogy ő nincs ellene a nyugati gyepű megnyitásának, abban sem hisz, hogy Tengri bűntette meg Eribülcsüt. Lehet, hogy a kresztyén Isten bűntette meg. Tar Szörénd megveregette nyugtalankodó lova nyakát s hidegen nézett a körbenálló tüzes férfiakra. Vele szemközt Katuna ágaskodott nyergében, lova toporzékolt, maga vörös volt a haragtól, őszülő hajfonata jobbra-balra lengett, amint hol Fitoshoz, hol Karaihoz hajolva rekedten magyarázott. Fitos fiatal, barna arca kihevült, fekete szeme villogott, vékony alakja megnőtt s megvastagodott. Vadul helyeselt Katunának. Karai nagyfürtű fekete haja lószőrként meredt föl a fejetetején, a fésű nem fogta, füle mellett pedig mereven elállt, mint a vizelő bárány farka. Sápadt arcán óvatos mosoly derengett, vékony ajkát keményen összeszorította. Bohnya sötéten s mereven hallgatott, mint a bálvány, lova szinte megmeredt alatta. Tevel vastagon kiabált s a nyeregkápát ütögette öklével. Gedet okosan mosolygott, mint egy öregasszony, orra ajkára hajolt, kopasz feje villogott a faleveleken áttűző napsugárban. Balján 244
Karaman ült zömök kis nagyfejű deresén hatalmasan, súlyosan, kék szeme gyermekesen mosolygott. Mind magyeriak voltak, mind megegyeztek abban, hogy ezen a földön csak magyeriak uralkodhatnak, de hogyan? Ebben már nem vallottak egy véleményt. Harsogó vitatkozásuk betöltötte a környéket. Kozárul beszéltek, de sűrűn vegyítettek közé magyeri szavakat, főképpen szidalmakat. Tar Szerind szerette őket egyenként és együtt. Mindnyáját ismerte negyediziglen. Mindegyik evett-ivott, nőszött már a házában, mindegyiknél megfordult maga is, némelyikükkel nagy földet bejárt. Volt közöttük, akitől a hatalmát féltette - Karaman - s volt, akivel már verekedett: Katuna. Volt, akitől százával nyert lovat asikon s volt, akit a térdén lovagoltatott: Karaman két fia. De áldomást is ült mindegyikkel s énekelte velük a fejedelemistenek énekeit. A legbutábbnak az öreg Tevelt tartotta, ámde ő volt a legsértődékenyebb, nélküle tehát nem mozdulhatott. A legsímább eszűnek Gedetet, de az meg hajlott a megalkuvásra s ezenfelül nehezen értette meg, hogy a világon baj is van, nemcsak vigalom. A legveszedelmesebbnek magára is, ellenségeire is Katunát. Ez meg, ha félfüllel hall valamit, nyomban kikerekíti s álmélkodik, ha tapasztalnia kell, hogy nincs igaza. Ki is kiabál mindent, medveesküvel kell kényszeríteni, hogy fontos ügyben hallgasson. A leghidegebb Karaman volt, Tar Szerind biztosan tudta, hogy nem hisz sem a türk Ég Tengrijében, sem az újhitűek Jézusában, csak a falkában, a legelőben, a hatalomban. Fitos nyers még, tapasztalatlan, tanulatlan, mint egy vadlúd, Tar Szerind megeszi a sátrában található összes vánkost, ha Fitos el tud énekelni egy hőséneket. Szívesen küld mást a bajba, - milyen szívesen nézte, hogy a kapgán megölje Szakcsot - de ha közös ügyért ölni, vagy halni kell, nem futamodik meg. Karai még tanulatlanabb Fitosnál is, még a rováspálcát sem ismeri, tulajdon bacsái úgy csapják be, ahogy akarják, de fondorlatos, képmutató s erre is szükség van. A tartomány fiatal férfiai igen hallgatnak rá, félnek tőle. Bohnya a végén szól mindég s amit mond, abban megegyeznek a többiek is. A tanácskozás megcsillapodott, mert Bohnya most is elérkezettnek látta a maga idejét. Szót emelt hát s vastag hangon, - bámulatos, milyen vastag hangja volt, holott ő maga vékony, szigorú s haja-bajusza átfért volna a tű fokán! - röviden kifejtette, hogy hát abban ugyan nem értenek egyet, ami a keleti gyepűket, meg a nyugatiakat illeti s abban sem, hogy megbékéljenek-e a teutónnal, vagy sem, de abban igen, hogy valamennyien a vérrel megerősített szerzés alapján állanak halálukig s csak magyerit tűrnek maguk fölött. Ha tehát Gyeücse úr idegen papi fejedelmeket csődítene az országba, fölkelnek s Tengri meg a nép akaratából leteszik. Abban is egyetértenek, hogy a magyeri földből idegen egy talpalatnyit sem kaphat. Aki ezt nem érti, akár kende legyen, akár papi fejedelem, akár telepes proszt, akár vasas vitéz, lássa következményeit. Alkonyatkor számbavették a nemzetségeket és a családokat. Sandur s a Balatontól észak felé legeltető családfők egytül-egyig Tar Szerind igazságát vallják. Ugal szintén. Itt van Karaman fiástul, ő is. A jelenlevők mind. Bohnya a hegyihátiakért áll jót, Tevel Babolcsért, Lábodért, Gedet Torért, Terpéért, Vasért, Kacsóért, Orrosért, Csornáért, Katuna Gondosért, Ágért, Karáért, Szélesért, Benkéért, a többit pedig bízzák rá a Pilisben. Fitos Patáért, Porcsért, Kotosdért, Poklosért. S így tovább. Bezpriemtől Telenáig, Bohnyáig, le Csoknyáig, el egészen a Szala folyóig, Türjéig, Ukkig, majdnem a nyugati gyepűig. Borcs viselkedése gyanús, tervei kétségesek. Oda még elmegy a kapgán maga s megnézi szemtűl-szembe. Napáldozatkor hangosan imádkoztak, azután folytatták a tanakodást. Mindeniküknek nagy rokonsága, ismeretsége, hatalma volt, mindegyik serényen kémkedett, mindegyik tudta, kinek mi lakik a zúzájában. Mindegyiknek jól megválasztott őrnagya volt. Sorravették az egész tartomány valamennyi családját, férfinépét. Megmondták, kinek hány báturja van, hány csobánnal, bacsával legeltet, hány napi járóföld a »járása«, mennyi ló, szarvasjószág, juh legel 245
falkáiban, mekkorák a közös nyájak, ménesek és csordák. Amikor mindezt békességesen, egyegy játékos szót is közbevegyítve elvégezték, a fejedelem hatalmát szedték részeire, végére járván, a délvidéki családokat, a felvidéki kabarokat, a keleti kozárokat, a foglalás után csatlakozott nyugati avarokat, a gyepű esziküljeit vették sorra. Éjfélkor mondták el imádságukat s vonultak a sátorba enni. De el is fáradtak, meg is éheztek. Sürgő szolgálók cipelték a gőzölgő tálakat, az illatozó bort, meg kumiszt reggelig. Gedet, Fitos meg Tevel dühösen asikozott.
246
6. Borcs úr, elvervén feleségét, Bogyót, vagy tíz esztendővel ezelőtt magához emelte az egyik birtokán szinte látatlanban növekedett teutón szolgálóját, az újhitű Hildét. Bogyótól származott legényfiát, Bolkárt, szépszerével elküldte egyik nyári szállására, legeltessen ott, élje világát, őt pedig hagyja békén. Mert Bolkár görbe szemmel nézte a lenszín, világosszemű, érzelmes ábrázatú, nyafka, túlságosan is szelíd, túlságosan is szépszavú, tűrhetetlenül kedves teutón rabszolgáló díszes bevonulását Borcsra, a drávaparti téli szállásra. Borcs, lerázva magyeri feleségét, új életet kezdett. Mindenekelőtt, hallgatva Hilde okos tanácsára, magához hívatta a táltost, Csükült s megparancsolta neki, hogy az első feleség rontásait, bosszúból végbevitt, vagy ezután végbeviendő téteményeit oldozza föl. Csükül, egy magos, görnyedthátú, ferdeszemű, lomha járású, vastaghangú, javakorbeli férfiú, szívesen elvégezte a műveletet s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a bájolás jókor történt, Borcsot s új feleségét máris a legrútabb halál fenyegette. Ki is öntötte viaszkból Bogyó sovány, keshedt, szomorú alakját. Borcs ezután elhatározta, hogy nem törődik a világgal, hanem él haláláig nagy vigasságban, jólétben, békében és nyugalomban. A vékony, gyöngéd, gyermekesen selypegő, gyakran panaszkodó Hilde olyan szerelemmel hódolt neki, amilyet még nem látott a világ. Az öregedő, ellustult, nagyhasú, pecsenyésábrázatú Borcs tehát, végképp elundorodva a hadi élettől, s mindenfajta mozgolódástól, figyelmét két dolognak szentelte: az evésnek, meg a feleségének. Hiszen bolond, aki nem szeret enni-inni, azért áldozunk a fejedelemisteneknek is, hogy adjanak jó kövér csikókat, tinókat s juhokat bőségesen, szaporítsák meg a baromfit, szeri-száma ne legyen, Küldis akszint arra kérjük, áldja meg jóságos kezével az állatok tőgyét, búza, köles magvát, hintse teli az erdőt gombával, málnával. Pügambárt, hogy ne őrizze túlságosan vadjait s ne álljon bosszút, ha egy-egy vaddisznó szalonnás bőrét tekercsben megfőzzük, lapockáját, oldalasát, órját tormával helyezzük tálra, ha gyönge őzhúst pirítunk nyárson, foglyot, fürjecskét, gerlét főzünk zamatos levesnek, vagy szalonnával takarva megsütjük, ahogyan illik. S valjon, tagadható-e, hogy a jól megerjedt sörnél semmivel sem rosszabb a negyednapos kumisz, vagy a Mekcse oldalában szűrt aranyszínű bor! Csoda történt: a teutón feleség megtanult sütni-főzni. Igaz, maga az ura tanogatta. Borcs nem restelte földarabolni a húst, kiválogatni az állat elejéthátulját, a juhcombról gondosan levagdalni a faggyút. Nem ijedt meg a kövér vöröshagyma erejétől, értette a bors titkait, a sózás fortélyát, mindenféle füvek és levelek - tárkony, sáfrány, szarkaláb, üröm s más efféle - természetét, az idegenből hozott drága ízesítők zamatát, illatát, hasznát. Borcs nem hiába kotnyeleskedett kisfiú korában anyja körül a tűznél - nyugodjék! - de el is lesett, meg is tanult mindent, amitől korog a gyomor, vidul a szem, elindul a nyál, csettint a nyelv, csikland az íny, rezeg az orrcimpa, hízik a szív, meg a máj, örvend a lélek. Meg kell adni, soha három ember nem értette meg egymást annyira, mint Borcs, Hilde, meg Csükül, a táltos. A nagyerejű, nagy éhe tő Borcsnak éppen olyan gyönge, vékony, inci-finci, lenszínű, nyafogó, gyermekesen gügyögő némber kellett, mint Hilde. Hildének éppen olyan nehéz, nagyétűnagyitalú, vidám, öt is szemével-szájával fölfaló, előkelő magyeri kellett, mint Borcs. És mind a kettőjüknek olyan világlátott, tanult, a hatalmat rajongva tisztelő, a teutónokat csodáló, saját hasát mindenekfölött imádó hitetlen táltos, mint Csükül.
247
Példás békességben éltek együtt a Dráva partján. Fiatal korában Borcs is hatalomra tört, de a rettenetes augsburgi vész után megrémült s attól való félelmében, hogy a magyeri nemzetet most már elsöprik, gyökerestül kiirtják, s csak azoknak irgalmaznak, akik úgyszólván halottnak tettetik magukat, mint némely bogár, összehúzta a csápjait s riadtan megült szállásán a Dráva holtvizei, rengeteg lápi tölgyesei és morotvái között. Később, mikor meglátta Hildét, elhatározta, hogy magános életét vele teszi gyönyörűségessé. Az okosság is ezt tanácsolta: Hilde teutón volt és újhitű. Ha majd az új hatalom megjelenik, ez a nő menti meg őt. Sőt talán úrrá is teszi az egész Dunántúlon. Telt-múlt az idő, az új hatalom kopjái nem mutatkoztak. Borcs vénebb, lustább, kövérebb lett, a felesége meg egyre nyafkább, gyermetegebb, kényeskedőbb. Meddő volt, de annál jobban féltette az urát. Szemmeltartott minden szolgálót, nem eresztette ki Borcsot a házból, keserves képpel lóra ült s elkísérte még a legelőre is. Jobadzsi-faluba sem tehette be a lábát egyedül. S vakon bízott benne, hogy a nagy kaiszár, összegyűjtvén ellenállhatatlan seregét, előbb-utóbb elsöpri a Pilisben tanyázó urakat, kiterjeszti hatalmát és Jézus hitét ide is. Mint nagy megdicsőülésre, úgy gondolt arra a lélekemelő napra. Hányszor elképzelte: tetőtől-talpig vörös bársonyba öltözik, fejére fátyolt tesz, lóra ül, keresztet vesz a kezébe s Borcs jobbján lovagol a megszálló vasasok elé. Kenyeret és sót vitet Borccsal aranytálon. A vasas úr előtt leszáll nyergéből, földig hajol és teutón nyelven köszönti. Ó, milyen régóta várunk benneteket, mondja majd - hajunk megőszült közben, ifjúságunk elmúlt, de hittünk és vártunk. Jöjjetek Jézus nevében és éljetek, mint a magatok földjén... Milyen dicsőséges pillanat lesz ez! Amikor meghallotta, hogy a kende élete végéhez érkezett s ki akarja jelölni utódját, nyomban megbízta Csükül táltost, szerezzen híreket Gyeücse úrról. Csükül eltűnt s néhány hét múlva megkerült. Medveléptekkel ment a sátorba. Elmondta, hogy Gyeücse úr a teutonokkal szövetséget akar kötni, idegen papok behozatalát tervezi s az egész magyarságot Jézus hitére s a kaiszár hódolására akarja terelni. Borcs hümmögött, Hilde majdnem elájult. Itt a döntő pillanat, az ő urából is lehet valaki. Most kell megdönteni annak a kegyetlen pogány kapgánnak a hatalmát, most kell Gyeücse úrral kezetfogni, most, amikor Tar Szerind még biztosan ül a nyeregben és Gyeücse úr még nem kende. Addig-addig magyarázott a lomha, jóindulatú, gyáva Borcsnak éjjel-nappal, addig nyakgatta, kínozta, bosszantotta, amíg beleegyezett, hogy küldjenek ajándékot a pilisi udvarba s szövetkezzenek némely előkelő férfiúval, elsősorban Szakccsal, de ha lehet, Karamannal, Tar Szerind öccsével és irígyével is. Ajándék indult tehát Szakcsnak, Fajcs előkelő ivadékának és Karamannak. Minderről Olyikfia nyomban tudott. Maga Csükül vadúl gyűlölte a teutónokat, amíg az augsburgi vereség be nem következett. Fiatal ücs volt még akkor, egy beteges, bölcs táltos tanítványa, fiatalon került a helyébe annak korai halála után. Bejárta az Al-duna vidékét, elment Bulgárba, útbaejtette Altun úr szállását, majd a nyugati gyepűknél járt hosszabb ideig, megtanulta a teutónok nyelvét csakúgy, mint korábban a buigárokét s a rúmiakét is. Ragadt rá minden nyelv. Nyugatról mint lelkes teutónhívő tért vissza. Mert valósággal hite volt a teutónság. Megismerkedett a beszivárgott telepesek szokásaival, életviszonyaival, látta, milyen inuk-szakadtából művelik földjüket, bort szűrnek, valamennyien földbeásott házban laknak, legeltetéssel nem vesződnek, sőt a legelők népét fitymálva emlegetik. Hallotta s megértette, hogy a gyepűn túl a tengerig egyetlen óriási hatalom épül, legyőzhetetlen sereg gyülekezik s az mind vasban jár tetőtől-talpig. Megtudta azt is, hogy az az idegen világ számot tart erre a földre s a kresztyének püspökei és érsekei hamarosan teljes erővel hozzálátnak majd a Dunántúl megszállásához és a passaui egyházhoz
248
való csatolásához. Ez a jövő! - mondta Csükül. - Ez elől nem térhetünk ki. Jobb, ha hódolattal, békével megadjuk magunkat, mint ha ellenállunk s legázolnak irgalmatlanul, akár Baján népét. Csükül mindezt még görög, meg latin könyvekkel is bizonyította, ő olvasott ilyen krónikákat, mondta s tudja, mi történt Nagy Král uralkodása alatt. Hogyan vérzett el Baján népe, hogyan dúlták volt Král hadai az avar győröket, hogyan rabolták el aranyukat, ölték meg a férfiakat, kergették Keletre, homokpusztára, mocsarak közé, meg Erdőelű magas hegyei a megmaradt gyámoltalan népet. Miért? Mert ellenálltak. Őrültség tehát a teuton ellen fenekednünk, sereget gyűjtenünk s abban bizakodnunk, hogy megőrizhetjük Árpád kagán foglalását. Hajtsuk meg fejünket békén. Ismerjük el a kaiszár hatalmát. Ugyan, mi baj érhet akkor? Legfeljebb a gyermekeink nem beszélnek magyarul. De a legelőkből szántóföld lesz, az erdőkből szőlő, városok alakulnak, hatalmas kőegyházak, paloták, bevehetetlen várak épülnek... Mindezt többször is elmondta Borcsnak. Az öreg hümmögött és helyeselt. Fájt ugyan a szíve, a mája megkeseredett, ha arra gondolt, hogy ez a szép, erős nemzet elvész, de mukkanni sem mert. Tengri akarata, mondta s óvatosan pillantott a feleségére. Amíg mi élünk, magyeriak maradunk, hogy azután mi lesz? Ki tudhatná? Csükülnek felesége, meg egy lánya is volt. A felesége vékony, köhögős, okos, türelmetlen, mérhetetlenül hiú némber. Egész nap a tükör előtt kuporgott s cicomázta magát. Büszke volt az urára s olyan előkelőén akart öltözködni, mint Hilde. Mindenben Hildét utánozta. Hilde volt szemében az okosság, a nyugati előkelőség példaképe. S mert Hilde nem viselt magyeri ruhát, hanem nyugati szokás szerint öltözködött, hát Fejér is elvetette lenézett magyeri ruháit s hosszú, sarkigérő bő ruhát, vállán bársonyköpönyeget, fejéről idegen módra leomló vékony szövet-fátyolt, állán s homlokán fehér gyolcskendőt viselt. Igen büszke volt lenszínű hajára. Azzal hivalkodott, hogy ő is teutón származású. (Pedig tót volt.) Növendék leánykája mindenben hasonlított hozzá. Egy páva gőgjével lépkedett a lábai hordozására méltatlan magyeri földön, Hildétől idegen nyelvű, különös, vontatott, csempehangzású énekeket tanult. Hosszú részeket mondott egy Siegfried nevű hős énekéből, bárha nem értette, Tengri neve helyett Tort emlegetett s a hét egyik napját Freja napjának nevezte. Mindez békén megfért szívében a Jézus Úr iránt érzett áhítattal s azzal a büszke hittel, hogy apja a magyeri föld legnagyobb, legerősebb táltosa. Csükül házát - amely a Dráva partjának egy kimagasló meredekén, a bálvány ligete mellett állott, - gyakran verte föl sikoltozás, bömbölés, keserves zokogás és dulakodás zaja. Csükül ugyanis nem találkozhatott nővel, akit meg ne kívánt volna, lett légyen javakorbeli asszony, vagy zsenge süldőleány. A gyógyítás, a bájolás, a jövendölés míveletét összekötötte a nőkön való hatalmaskodással és bujálkodással. Fejér emiatt már kést is szúrt magába, Csükül alig tudta meggyógyítani. Máskor meg összeszedte holmiját és megszökött. Csükül csónakon hozta vissza. Egyízben pedig a Drávának rohant, sikoltozva tépte megbontott haját. Borcs egyik csobánja kapta el s fékezte meg erőhatalommal. Falta, rágta a nőket, mint a mámorító mérges gombát. Ha ivott, Csükül megvallotta, hogy nem hisz sem Tengriben, sem Ukkonban, sem Jézusban, sem semminemű istenben, vagy bálványban. De nem hisz Torban, vagy Frejában sem. Tulajdonképpen semmiben sem hisz. Hogy miképpen lett a világ, az ember nem tudja, de nem is bánja. Hogy mi történik velünk halálunk után, az Alvilágban bolyongunk-e, vagy az Égben, a Holtak Penészes Szigetére jutunk-e, vagy a Pokolba, hogy örökké megáll-e a világ, vagy tűzbeborul és elpusztul egykor, azon hiába töprengünk. Születtünk, élünk, meghalunk s nem leszünk többé. Ez az igazság. Annak az istene győz, aki hatalmas.
249
Hogyan áldozott mégis a bálványnak? Hogyan idézte a fejedelemisteneket? Hogyan tombolt és énekelt? Hogyan gyógyított, jövendölt, bájolt és rontott? Tengri tudja. Valaminő rejtelmes hatalma mégis volt. Mérges gombát rágcsált, a nap legnagyobb részét kábult részegségben töltötte. Különös módon keveredett benne a gyilkos ész, a tűhegyű, hideg okoskodás, a reménytelen hitetlenség, a mohó életkedv, a révület, a furfang, a képmutatás, a hatalom tisztelete, a gyávaság, az igazmondás, a szenvedés és a szenvedés megvetése. »Az igazság az, hogy semmi sem igaz és annak ellenkezője sem«, - szokta mondani. Homlokába hulló nagy haját félrekotorja hosszú ujjaival, kidülő nagy barna szeme búsan elmereng, óriási, mohó szája gyermekes és egyben falánk nevetésre nyílik, képes megölni valakit, hogy reáborúlva megsírassa és keservesen sajgó szívvel csókolgassa. * Tar Szerindet Borcs kitörő örömmel, lelkes kiáltozással, őszinte vendégszeretettel fogadta. Kérdésekkel halmozta el, bánatosan emlékezett meg Gyöngyről - nyugodjék! - s hangoztatta, hogy Ojbarszról még hallani fog a világ. Vendégét maga vezette a fürdőházba, legügyesebb szolgálóját, egy rút, ragyavert némbert küldte be hozzá, hogy mossa, kenje meg, - ezen a szálláson csak ilyen félcsipejű, ragyás, ótvaros, keshedt, foghíjas szolgálók voltak, Hilde nem tűrt meg csak félig-meddig is tetszetős némbert - maga rendelkezett, hogy a kapgán hátaslovát külön ólba kössék, tisztességesen megcsutakolják, sörényét-farkát befonják, fölkössék, a kíséretet emberségesen ellássák. Maga botorkált le a Drávapartra, hogy kiválassza a bárkában ficánkoló harcsák legszebbikét, maga mutatta, melyik kakast kell megfogni, melyik bárányt megölni, melyik lúdból készítsenek borsos kásáshúst, íme, maga botorkál a verembe s ereszt bort a hordóból, maga ízleli meg a kumiszt, jól megerjedt-e már, a sört, hogy ízletes-e. Szemlét tart a szolgálók házában, van-e hagyma, torma, bors, szegfűszeg s más fűszerszám. A hal lövésére maga ügyel, óvatosan megfogván a kondér fülét, maga rázogatja meg. A baromfit maga húzza nyársra s újra meg újra megmagyarázza a szolgálónak, hogyan süsse szép pirosra, ropogósra. A kölest megszagolja, nem dohos-e, megrágcsálja, nem keserű-e. Eközben Hilde lázasan öltözködik a fából épült díszes asszonyházban. Két szolgáló dolgozik rajta: egy vastag, öreg, meg a vékony, ragyavert fiatal. Fonják, tornyozzák a haját, pirosítják, kenik a képét, vászonnal tömött mellénykével kötik magasra a mellét, derekán befűzik, farán meg kitömik a ruháját, festik, fényesítik a körmét, gyöngyöt akasztanak fonnyatag nyakába, karperecet húznak csuklójára, illatszerrel hintegetik, fátyollal díszítik. Eközben a nő selypegő, gyermekes gügyögéssel panaszolja, hogy milyen beteg, hogy fáj a feje, egész nap szédül, megrontották az erdőben, nádasban bujdosó mindenféle javasok. Sűrűn csókolgatja a nyakában függő aranykeresztet, Jézuskához fohászkodik, segítse meg. Elmondja, mennyire fél a kapgántól, Tar Szerind gyűlöli az újhitűeket. Jaj, csak meg ne ölje őt! Gyöngy is abba halt bele, hogy kresztyén akart lenni, de az ura nem engedte, éheztette, kínozta, azzal a rémséges Dzsiddel - kimondani is alig lehet a nevét! - bűvöltette. Szakcsot elevenen megnyúzta, amikor kiderült, hogy a derék, jóságos férfiú egy jóravaló, kóbor papot fogadott a házába. Sóhajtozott, nyögött, panaszkodott, siránkozott szüntelenül. De szeme villogva járt a lányok minden mozdulatán. Igen keservesen érintkezett velük. Noha süldőlány kora óta itt élt magyeri földön, sem a türk, sem a jobadzsi nyelvet nem tanulta meg tisztességesen. Csak törte-törögette egy kicsit azt is, ezt is. Inkább Borcs urat tanította meg a maga nyelvére. Tar Szerind kényelmesen megfürdött, meg is kenekedett, átizzadt ingét-gatyáját tisztára cserélte, be is telepedett Borcs sátrába, meg is hallgatta véleményeit a világ folyásáról, mire Hilde akszin megújulva, megszépülve belibegett s köszöntötte a kapgánt. De hogyan
250
köszöntötte! Milyen gyönyörű, mély nyugati bókkal, milyen alázatos fejhajtással, milyen édes, gyermekded, elbűvölő mosollyal, milyen megejtő tekintettel! Oda is ült a férfiak közé s gyermetegen selypegve, hamisan kacsintgatva szokása szerint enyelegni kezdett. Bizonyosan szép lányokat, menyecskéket látott útközben a kapgán, bizonyosan sok széppel töltötte kedvére az időt! Tar Szerind röviden válaszolgatott. Hilde szerint a férfiak egyében sem törik a fejüket, mint nőszésen. Epedő mosolyát, nedvező, kéjes vágyban úszó szemét, ártatlanul félrebillentett szívalakú arcát, selypegő, gügyögő beszédét nem tudta elviselni. Ettek-ittak, Borcs minden fogás zamatát, jó ízét, illatát, fűszerességét csemcsegő örömmel s nagy hozzáértéssel magyarázta. Az akszin váltig kínálgatta a kapgánt. Kitűnő volt a hal, omlatag a kásás lúdhús, iható a pécsi bor. Tar Szerind megenyhült. Főképp, amikor látta, hogy Borcs nehézkesen odaballag a kisistenhez is, aki annak rendje szerint ott állott szilkéjével és tálacskájával a kotúban s minden eledelből és italból ad neki, sőt mélyen meg is hajlik előtte. Nem olyan rossz ember ez, - gondolta, - csak mértéktelenül gyáva. Inkább a feleségét kellett volna már régen agyonütni, nem Szakcsot, a régi pajktársat. Megelégedvén étellel-itallal, most már tanakodni szeretett volna a kapgán, de Hilde csak nem mozdult. Borcs lelkesen magyarázta, hogy borért a pécsi újhitű tót papokhoz szokott küldeni, van azoknak olyan szőlejök, olyan pincéjük, hogy no. Valamikor maga járt borért, maga ízlelgette, választotta, maga kísérte a szekeret, nehogy a jobadzsik megigyák s vizet öntsenek helyébe, de mióta ez az ő édes-kedves szerelme annyira félti, a dvornyikját küldi borért. - Ó, azok az édes-kedves, aranyos papocskák! - sóhajtotta a gügyögő akszin félrehajtott fejjel, szinte könnyezve. - Miért haragszik rájuk annyira a kapgán? Olyan jók, olyan szelidek. Igaz, tótok, de azért csak jót akarnak mindnyájunknak. Kérve-kérte a kapgánt, ne haragudjék a papocskákra. Hiszen egy Istent imádunk valamennyien! Nyomban ezután a szép pécsi szláv nőkről beszélt s hamiskásan kacsintgatott az urára. Borcs bizony szívesen járna borért, de ő nem engedi. Kutyák a férfiak. Igaz-e, kapgán úr? Nehezen, törve, de szünet nélkül fecsegett, éldelgett, hamiskodott. A kapgánnak olyan érzése támadt, mintha ez a nő tetőtől-talpig lucskos volna. Aludni akart, de Borcs vadul tartóztatta. Egyre töltögette és dícsérgette a bort. No, még egy kupával. Az éjszaka leszállt, Hilde vigyoran ült, fecsegett, pillanatonként kivetette sodrából az egyre komorabb, hallgatagabb kapgánt azzal a szokásával, hogy tudatlan gyermeknek tettette magát. Megkérdezte például, hogy a kapgán sátrában van-e kereszt. Mert hiszen hallotta, hogy Rúmban megkeresztelték. És hogy a kendének is kell-e tudni lovagolni. Mért nem jár szekéren, hiszen járhatna. Meg hogy a jobadzsik közül mért nem válogatnak évenként rabszolgákat, mindjárt könnyebben jutna az ember rabokhoz. Azzal a különös fogással is sűrűn élt, hogy kérdezett valamit, de a választ nem hallgatta meg, közbevágott s egészen másról kezdett beszélni. Hülye ez a némber, - gondolta izzó dühvel a kapgán, - vagy engem tart hülyének? Ostobasága nagyobb-e, vagy gonoszsága? Aznap nem is váltott szót Borccsal. Pedig nem akart sokáig ülni ezen a szálláson, mennél hamarabb Berénybe s onnét vissza, Fonyódra kellett mennie, hogy fölszedve Ojbarszot, elinduljon a pilisi kendeavatásra és országos tanácsra. Végre a kapkodó, hitvány beszélgetéstől és a harag nyeldesésétől oly fáradtan, kimerülten, hogy már kótyagos volt a feje, sátrába tért s lefeküdt. Búcsúzóul az akszin még lelkére kötötte, hogy szép menyecskékkel álmodjék. De sokáig nem tudott elaludni, égő szemmel, bortól és 251
haragtól zúgó fejjel hevert a forró medvebőrön s töprengett, miként lehetne Borcs nélkül megnyerni a drávamenti hadakat, Següsdöt, Csoknyát, Ötvöst, Szabárt, Belcsűt, Szákányt, Ormándot. Ezek mind a Dráva öntéseit, erdőségeit, rétjeit lakták, behúzódtak a vízzel körülvett kis porongokra. Nem hederítettek a világra, felőlük uralkodhatott akár a kende, akár a teutón kaiszár, akár a rúmi küriosz, egyre ment. De Borcs kedvéért ők is vele tartottak volna. Másnap ismét nagy falatozás volt a sátorban. Az akszin ezúttal halványpiros, hosszú, bő ruhában, kék fátyolban ékeskedett, csak a lábára vont magyar szekernyét. Most azt firtatta édesen gügyögő szóval, hogy mit álmodott a kapgán. Ő mindig nagy vizén szokott úszkálni álmában, eleinte mámorosan lebeg a vízen, később azonban merülni kezd, fuldoklik s nagy rémülettel fölriad. Kiáltani is szokott ilyenkor, az ő jó uracskája alig tudja megnyugtatni. No, de végre sikerült Tar Szerindnek rábírni a kedves, vidám, örvendező urat a Dráva-partján való lovaglásra. Két, most fogott hal is megfőhetett volna addig, amíg Borcs elszakadt a bőséges reggelitől, az akszin álomfejtéseitől s lovat nyergeltetett. Azonban egyszercsak mégis ott ügettek a part homokos, magas hátján, óriási, víztől csepegő füzek, mocsári tölgyek zöld árnyékában, virágos, buja fűvön s orrukat megcsapta a gyűrűzve iramló fenyegető folyam illata. A meredek túlsó part alatt vízimalom kereke forgott és nyikorgott álmosan. A Nap szikrázva ontotta vakító sugarait, a zöld vízből fürge halak szökdöstek föl. Drágakőként csillogó nagy szitakötők lebegtek a kuporgó fűzbokrok fölött. Ez a hely alkalmas volt a tanácskozásra. A kapgán röviden elmondta a tudnivalókat. Főképpen kettőt hangoztatott. Azt, hogy Szakcsot minden teketória nélkül megölte, fejbőrét lenyúzta s nyírfára akasztotta, testét elégettette, mert magyeri vér ellen tört. S azt, hogy Bezpriemtől a nyugati gyepűig majdnem mindenki úgy vélekedik, hogy a kendét is megtanítja tisztességre, hacsak egyetlen egy idegent is hoz udvarába. Arról nem szólt, hogy ő még a nyugati gyepűkapuk megnyitását is ellenzi. Borcs most olyan hallgatag és gyámoltalan volt, mint egy fogságba esett gödény. Fejét lelógatta, torkát megeresztette, bajúszát rágcsálta, fészkelődött a nyeregben. Végreis dünnyögni kezdett. Pajktársnak nevezte a kapgánt, bizonyítgatta, mennyire szereti, becsüli, tiszteli. Aztán önmagát csepülte: ostoba, világból kimaradt ember ő, elöregedett, nem neki való már a hadakozás, vannak nála okosabbak, tapasztaltabbak, fiatalabbak. Amíg a kapgán kezében van az ország sorsa, ő nyugodt. Magában pedig attól rettegett, hogy Tar Szerind belekényszeríti valamiféle gondba, bajba s akkor hallgatnia kell Hilde jajgatását, siránkozását, vádjait, nyögéseit és látnia keserves haldoklását. Felesége erőszakolta, hogy ajándékot küldjön Gyeücsének, üzenetet váltson Szakcs három fiával, ez éppen elég volt tőle. Hilde okos nő, tudja, hogy földönfutó lehet, ha nem igazodik az új hatalomhoz. Márpedig az a ravasz Csükül is megmagyarázta nem egyszer, hogy az új hatalom Nyugat felől érkezik s Gyeücsének be kell adnia a derekát, sőt be is adja. Aztán meg hátha az újhitűek Istene is megbünteti, ha tesz valamit a kapgán érdekében? Hadd veszekedjenek, lóssanak-fussanak, marakodjanak, úgysem lesz jó vége, kardra kerül sor s elvesznek valamennyien. De megmarad az okos, az előrelátó, a türelmes. Ezt azonban nem mondta hangosan, csak gondolta. Szűkölve nézett a kapgánra. Leste az arcát. Tar Szerind a zúzájába látott. S nyomban elhatározta: most ráhagyja Borcsra, tegyen, amit akar, ki se mozduljon a fészkéből. De ha vége a kendeavatásnak s az ország tanácsa kimondja, csak addig áll a kende mellett, amíg idegent nem hív magyeri földre, majd visszafordul s elbánik mindenkivel, aki a teuton hatalomra kacsint. Legelsőnek Borccsal s feleségével. Rábocsátja katonáit, fölkoncoltatja az egész nyomorult rókahadat, fölperzselteti fészkét.
252
De mosolygott, bólogatott, helyeselt. Hiszen igaz, öregszünk már, Borcs eleget forgott, hadakozott a világban. Gyeücse úrra kell bízni mindent, ő is benne bízik. A teuton ereje nőttön nő, már megismerte, megtapasztalta a magyeriak hadviselését, már tudja, mit kell tenni ellene. Az idők változnak, bölcsnek kell lennünk. Ki tudja, megmaradunk-e még, magyeriakul? - Bizony, ki tudja, - sóhajtott rettentő nagyot Borcs. S elkomorodott. Az istenke ligete felöl Csükül baktatott feléjük. Nehéz fejét lelógatta, háta meggörnyedt, cammogó medveléptei lomhán botorkáltak a kövér fűben. Mintha véletlenül járna erre, mintha gyógyítófüveket keresne, úgy baktatott. Szemtől-szemben akarta látni a kapgánt, hódolni akart neki, a hatalmasnak, - hátha rossz hírét hallotta már s kitöri a nyakát? Nagy szája szélesen elmosolyodott, mélyen meghajolt, ujjait magas homlokához emelte, lelkes szavakkal köszöntötte. - Nagyságus, kegyelmüs kapgán, mogyeriak bizodalma! - kiáltotta. - Ű az mü csudáltos, nagyhírű táltosunk, - dicsérte Borcs. - Bejára mindön földet, üsmeri latinok s teutónok könyveit, tudja, mit hoz a jövő. Tar Szerind fejbiccentéssel üdvözölte a táltost, megállt egy pillanatra, hogy az istenke számára három dénárt kotorjon ki aranyos tarsolyából s mosolygott. Ezt is agyon kell majd verni, gondolta utálattal. - E teutón kémet, e kétszínű kígyót. Tudta ő, hogy mi lakik Csükülben. Olyikfia Oragir útközben eleget mondott róla. Békésen, vidáman tereferélve lovagoltak vissza a szállásra. Tar Szerind eleget látott, eleget tudott. Nyomban megparancsolta, hogy szedjék a sátorfát s nyergeljenek. Borcs könyörgött, legalább három napig maradjon, fenyegetőzött, hogy bezáratja a szállás sorompóit, ellopatja a nyergeket. A kapgán sajnálta, mert hiszen fájdalmas emlékezés élt szívében a vénülő férfiú iránt s maradt volna is még, de Hildétől iszonyodott. S úgysem másíthatja meg Borcsot, ha egy álló esztendeig marad is nála. Rosszkedvűen búcsúzott. Borcs sokáig nézett utána.
253
7. Fonoldon körülnézett a szálláson, meghallgatta Karvaly bátya hosszú, részletes, körültekintő jelentését a jószág, a földek, a falu állapotáról, az időjárásról, Ojbarsz életéről, kifújta magát s áldomást ült. Azután sátorába hivatta a fiát s intett, hogy üljön le. Ojbarsz elérzékenyülve telepedett a szőnyegre, maga alá szedte a lábát, kezét a térdére nyugtatta. Iparkodott igen kemény arcot vágni. Pedig szerette volna megfogni apja nehéz, kérges kezét, megölelni széles, zömök vállát, hogy érezze inge jólismert, kedves, megnyugtató illatát, szőrtelen arca borostás dörzsölését. Rettenetes erejét. Arcának igen, de szájának, szemének nem parancsolhatott. Mert a szája gyermekesen megrándult, a szeme pedig égett, mint a parázs. A kapgán hosszan nézte a fiát. Mennyire megváltozott. Arca sápadt egy kissé, de komoly és büszke. Míg ő távol volt, megízlelte a nőt. De mit még? Mitől olyan mély s majdnem szomorú a tekintete? Mitől olyan mozdulatlan? - Férfiún nem uralkodhatik némber, - mondta lassan. - Rajtam nem, - felelte Ojbarsz s fölvetette a fejét. - Jól van. Maholnap talpig férfiú leszel. Mert most még csak az ágyékod férfiúi, szived-májad még nem. Még nem ízlelted meg a halált. - Megízleltem azt is, - mondta Ojbarsz nyugodtan. - Hol? Hogyan? - ütödött meg a kapgán ijedten. - Dzsid apa házában. Amíg egy most fogott hal megfő, én halott voltam. - Mondd, - biztatta az apja s ellágyult a tekintete. Ojbarsz gondolkodott: hogyan is mondhatná el az elmondhatatlant. Homlokát összeráncolta, szemét behunyta, arca megfeszült. Hosszas töprengés után csöndes, dünnyögő hangon szólt: - Amikor megízleltem a nőt, láttam, hogy mély, örvénylő folyó ruhan előttem. Azon a folyón nekem át kellett ugranom. Tudtam, ha nem ugrom át, nem ismerem meg Tengri hatalmát. Bort ittam s nem tudtam átugrani a folyón. Még szélesebb lett s még mélyebb. Öleltem Pirost s mármár mintha átugrottam volna. De újra s újra visszaestem. Akkor gondolkodni kezdtem: mi az a folyó? S láttam a halált s megborzadtam az utolsó pillanattól, de kívántam is. Elmentem Dzsidhez, elmondtam neki, hogy félek a haláltól. És Dzsid megértette, hogy át kell hágnom a folyón. Lefektetett, dobbal, énekkel megszabadította lelkemet testemtől. Áthágtam a folyón, apám s lelkem elszállott Tengrihez s a Halottak Penészes Szigetére. Mire egy most fogott hal megfő, lelkem visszatért s én föléledtem. Tar Szerind moccanás nélkül, kezét térdén nyugtatva, szemét hol behunyva, hol vizslán a fiú arcára szegezve hallgatta Ojbarszot. Ő még sohasem lépett át a széles folyón. Sem bor, sem nő nem sodorta a folyó partjára, lelke még sohasem hagyta el a testét s ha egyszer elhagyja, nem tér vissza többé. Legény korában ő is sokszor gondolkodott a halálról, de félelmében elnémította gondolatait. Később sohasem törődött vele. Belenyugodott, mint férfiúnak illik, hogy így, vagy amúgy, meghal egyszer s lelke a Halottak Szigetére kerül. Tengrihez nem tér, bálvánnyá nem ülepedik. Sátorban lakik jéghegyek, hósivatagok között egy nagy folyó partján s némán folytatja árnyékéletét, amíg végül kicsivé nem zsugorodik, bogárrá nem válik s el nem enyészik örökre. Tengri hatalmas úr, aranyházában, ezüstházában lakozó legnagyobb kán. Így akarta s
254
így lesz, fejét meg kell hajtania előtte. Amíg e kerek világ térségein jár-kel, iparkodik betölteni törvényeit. Uralkodik, gyarapodik, igazságosan gondját viseli népének. Ménesei, gulyái, nyájai szaporodnak, falvaiban egyre sűrűbben rajzik a nép, Tengri ad bőven vadat, halat, gyermeket. Emesü ágyékában megfogant a Mag, folyó indult Nyugatra, egyre szélesebb, egyre mélyebb, ő az áradat egyik hulláma, de tudja, el kell öntenie ezt a földet, partot kell vájnia, tépnie a hullámok számára. Azután elomlik s elpihen, taraját nem emeli föl többé. Hogy milyen lesz számára az elomlás, az elsimulás pillanata, arra nem szeretett gondolni. Messze van még, vagy közel, Tengri tudja, aki a folyam életét elindította Ügyek, az ős által s visszafogadja a hullámokat e világon való kavargásuk, termékenyítő áradásuk után. Ime, itt ül a fia, ez a csodálatos legényke. Ő már megélte az utolsó pillanatot! Tisztelettel s nagy-nagy szánalommal tekintett rá. - Szenvedtél? - Rettegtem, mert minden elmúlt körülöttem, -, motyogta Ojbarsz alig hallhatóan. - Bor, gomba, szerelem, mind csak hasonlít hozzá... De a halál, a halál... Ki szólhatna arról? Apja töprengett. Szerette volna elképzelni, amit a fia látott. De nem tudta. Hát tovább kérdezősködött: - Milyen birodalom az... ott túl a folyón? - Csak tudni lehet, elmondani nem. - Milyenek azok az óriási jéghegyek, milyen az az örök hósivatag, fiam? Ojbarsz csak a fejét rázta. - Élnek-e ott a halottak? - Minden él, minden él, s minden halott. Nem lehet szólni róla, csak tudni lehet. Én tudom. Minden olyan... olyan kimondhatatlan. Rettenetes, szép, fájdalmas és kimondhatatlan. Fakgatta még egy darabig, mert nagyon kíváncsi volt arra a másik világra, de Ojbarsz nem tudott mondani semmit. Csak a fejét rázta, kereste a szavakat, töprengett, nagy szeretettel nézte őt s hallgatott. Ezt nem értette a kapgán. Ha ott volt, a halálon túl, miért nem tudja elmondani, mit látott? De meg kellett értenie, hogy szó erre nincsen, azok a jéghegyek nem olyan hegyek, mint az evilágiak, nem is hegyek, az a folyó nem folyó, az a sivatag nem hó s nem sivatag, az a világ nem is világ. Mindez csak emberi szó, a halál kimondhatatlan. Csak tudható, de nem mondható. Ezt erősítgette Ojbarsz makacsul. De nem is erről akart szólani apjával, hanem arról, amit a dob mutatott. - Apám, - kezdte csöndesen - ne haragudj. A béka az Alvilágba szökött, amikor sorsodat kérdeztem. Apja elkomorodott. Aztán mosoly áradt szét széles arccsontján, szeme nyugodtan csillogott. - Ha nekem is át kell lépnem azt a folyót, - mondta - majd megtudom én is, mi van a másik parton. - Fölkelt, Ojbarszhoz lépett, megsímogatta a fejét. - Hajadat immár befonjuk, hiszen nem vagy már gyermek. Még ma sátrat állíttatok neked s élj, mintha házasférfiú volnál. Este Karvaly bátya fölállíttatta Ojbarsz sátrát, nem messze a kapgánétól. Piros az úr parancsolatára nyíltan bevonult ágyasnak, többé nem kellett a szolgaházban laknia. Egyedül Ojbarsznak viselte gondját. Tisztulási idejére, mint Hajnalnak, neki is Gyöngy egykori faházát
255
jelölték ki. Ez keserű volt Piros ínyének, mert Hajnal még halálosabban gyűlölte őt, mióta a kapgán elismerte Ojbarsz ágyasául. Tar Szerind megfenyegette, ha áskálódik Piros ellen, félholtra veri, hajánál fogva vonszolja meg a földön, visszarúgja a rabok közé, sátrában a vizespadka mellé kötteti, aki belép, törülje bele a lábát, aki iszik, öntse reá a maradék vizet. Hajnal sírt, rimánkodott, esküdözött. Mindig szerette Pirost. Átölelte a kapgán térdét, szekernyéjét csókolta, - de azért titkon faluszerte hintegette a mérges magvakat Piros bájolásairól, fondorlatos terveiről, a kapgán s Ojbarsz elleni gyűlöletéről. Valjon miért járt Piros örömes szülénél? Mit kevert Ojbarsz italába, hogy éppen őt választotta s ma sem taszította még el? Mit suttog-buttog az idegen némberrel a tót házában? Piros tudott minderről, hiszen jól megduzzasztva, fölfújva elmondták neki. Talpas néne, Csosza néne, Kuka néne, meg a többi néne szép időben a kalákában, esős időben a füstös házban csak ilyen izgalmas hírekről suttogott. Hajnal nagy szövetségest talált Kedvesben, őt futtatta Piros után, lesse ki, hová megy, mit művel, meddig marad. Kivel találkozik, kivel tanakodik, kinek visz, kitől hoz, kire nevet, kinél sír, kire nem néz. Ezekért a szolgálatokért Kedves megbízható híreket kapott Ojbarszról s Hajnal hol egy kis reménységet csöpögtetett a szívébe, noha nem tudta, mit érez Kedves Ojbarsz iránt - hol egy szép bőrt, szíjjat, vásznat dugott neki, vigye haza Vágottfejű nagyapának, meg a szüleinek. Ojbarsz nem törődött ilyesmivel. Néha rossz éjszakái voltak, szemét elkerülte az álom. Ilyenkor addig hallgatta Piros énekét, amíg el nem aludt. Vagy ridegen rászólt, menjen az asszonyházba, törődjék Gyöngy tüzével s hagyja őt békén. Piros titkon sírt s fiúért csengett mind az igazhitűek, mind az újhitűek Boldoganyjához. Csillag Jézus életével vigasztalta s megtanította keresztet vetve s ámennel végezve imádkozni. * Karvaly bátya Oragirral a kincsesházban turkált. Volt itt madárfejes, kutyafejes, oroszlánfejes és Ukkon tudja még milyen fejes ezüstzabla, aranylemezes tarsoly, arannyal, ezüsttel diszített ivótülök, tegez, arannyal hímezett nyeregtakaró, ezüstdíszes nyeregkápa, aranyhüvelyű, ezüsthüvelyű kard, ló homlokára való tollforgó, sűrűszemű vasing, aranyköldökű paizs, arannyal s gyönggyel hímzett tűzszerszámos szükő, hogy a kupákról, tálakról, boglárokról, gombokról, övcsattokról, szíjjvégekről, késhüvelyekről, gyűrűkről, násfákról, gyöngyfüzérekről, fésűkről ne is szóljunk. Kelet és Nyugat legszebb kincseikből válogathatott Karvaly bátya. Nagy áhítattal tevékenykedett a meglehetősen szűk bőrsátorban, csetlett-botlott a nehéz koporsók, összegöngyölgetett szőnyegek, halombahányt vánkosok, bársonyok, takarók között. Szinte elcsöppent a nyála. Nagy úr, nagy hatalmasság, nagytekintetű férfiú az mü jorgalmatos, kegyüs urunk! - sóhajtozott pillanatonként. Oragir nem hederített a vén sóhajtozóra. Szaporán válogatta a zablákat, tarsolyokat, kardokat. Úgy viselkedett, mintha minden az övé volna. Karvaly bátya görbén nézett rá, sőt nem is állhatta meg szó nélkül. - Én nem hánynám úgy azt a bársunt, - dünnyögte. - Te csak magadéval törődj, bátya, - vetette oda Oragir foghegyről. - Mert majd meggyúr valaki egyször. Hogyne tekintett volna Oragir a kincsre, mint a magáéra? Hiszen ő is viseli, ő is kevélykedik vele, ő is csörteti-villogtatja az egész ország láttára. Mert most készülnek föl a pilisi útra, oda pedig hibátlan lovak, szemkápráztató nyergek, zablák, tarsolyok, takarók, kardok kellenek. Hadd lássák mindenek, hogy Termacsufia Szerind, a Tar, Árpád nemzetsége, kende rokona, ha akarná, akár a kende csiszoltfejű botját is a kezébe vehetné. 256
Együtt lévén minden, Oragir lóravetette magát s kiment az Ordához. Megkereste a bacsát s késő estig azzal vesződtek, hogy ötven egyforma, egyszínű, egyjárású, egy mozgású, egykorú lovat fogjanak ki a válogatott ménesből. Annyit nyargalásztak, annyiszor vetettek pányvát, hogy Oragir estére majd megszakadt a fáradtságtól. Akkor a kifogott lovakat karámba verték, hogy a kapgán másnap megszemlélhesse s kicsapassa, amelyik nem tetszik. Oragir reméli, alig lesz ilyen. Bár ismeri a kapgánt, ő csak ért a lóhoz, de a kapgán... Karvaly bátya ezalatt a szolgákkal megtisztogattatja a kiválasztott kincseket. Olyannak kell lennie mindnek, mint a harmat, Igaz, hogy mire a Pilisbe érnek, elpiszkolódik, de az már nem az ő gondja. Végre együtt van az ötven hibátlan ló, mind olyan, mintha ugyanaz a csődör nemzette, ugyanaz a kanca ellette volna s pedig valamennyit egyszerre. Oragir, meg Boka étlen-szomjan, izzadva szereli föl őket. A csutakolás, kefélés, a farok felkötése, a sörény befonása keserves munka. Ötször is kibontatnak egy farkot, befonatnak egy-egy sörényt. Ötször is újra nyergeltetnek, újra kantároztatnak. Szidják a lovak sörénye, lába, farka, ostoba feje istenét, szegény kisisteneknek nincs most nyugovásuk országszerte. Karvaly bátya a málha, meg a takarmány körül sántikál. Munkába szólította a családját is. Filest szidalmazza, a bivalyost fenyegeti, a szekerek keservét emlegeti. Lármázik a folnaggyal, mert tavaly megázott a széna. Rosszúl szelelték az abraknak szánt árpát. Hosszadalmasan szállítják a takarmányt. Ezt még mind föl is kell majd rakni! Csak jobadzsit ne teremtett volna Ukkon. Az Ordánál s a kapgáni udvarban lovak nyerítenek, szekerek zörögnek, ökrök bőgnek, bivalyok brummognak, rabszolgák, szabadosok káromkodnak, hahóznak, hihiiznek, durrogtatnak, kiabálnak, fohászkodnak, veszekednek és tolonganak. Szekerek akadnak egymásba. Némberek vihognak, sikítoznak, lótnak-futnak. Gyermekek ácsorognak, ugrálnak a szekereken, hemperegnek a szénában. Kutyák ugatnak. A kapgán gondosan öltözik sátrában. Hajnal öltözteti. Borjúszeme kerekre nyílik az aranyholmival ékes férfiú szépségének s hatalmának láttán. Ojbarszot Piros készíti útra. Elnyomott zokogás égeti a torkát, visszafojtott könny a szemét. Hallgat, keze szaporán jár. Amikor a remekbeszőtt gyolcsinget s fölé a sűrűszemű acélt ráadja, titkon megcsókolja, hogy szerencsével viselje. Megcsókolja a puha csizmát is, mielőtt a lábára adná. Ojbarsz olyan gyönyörű, olyan szívszakasztón gyönyörű, mint egy bálványisten. Haja gyönggyel fonva, szoros öve aranycsattos, tarsolya aranyos, kardja, kése, tűzszerszáma aranyos, bivalybőr sisakján aranyforgóban kócsagtoll. Hiúzbőrét aranyboglár fogja össze a mellén. Ujján titkos írással ékes bűvös gyűrű, hogy megóvja ellenségei rontásától. Ha az anyja látná, sírvafakadna. Piros is elfordul, hogy most ne fakadjon sírva, csak ha elment. S az egész csapat, élén Oragirral! Csupa egyforma pejló, mint egy kosár egyforma tojás. De írott tojás, amilyennel a Sárkánynak áldozott szűzlányok hottestét rakják körül a sírban. Csupa csillogó arany, bíborló bársony, fehér színezüst. Hogy toporzékolnak, hogy fújnak dühükben, hogy rágják a zablát, hogy hányják csótáros fejüket, hogy villog ökölnyi szemük. Milyen nyalkák, büszkék s vígak a legények, hogy hajladoznak a nyeregben, hogy nevetgélnek, hogy csörtetik aranyos kardjukat, hányják egyforma hiúzbőrüket, igazgatják boglárjukat, lengetik a nyereg mellé tűzött piroslobogós kopját. Még a málhás lovak is olyanok, mintha a hetedik Égbe, Ukkon Isten aranyházába, ezüstházába vinnének sátrat, eledelt, takarmányt. - No, Tengri nevében! - kiáltja Tar Szerind s nyeregbe veti magát.
257
- Tengri! Tengri! Tengri! - üvölt a sereg egyszerre s magasra emeli a kopját. Ojbarsz apja baljára léptet s visszanéz. Piros a sátorajtóban áll, nevet. A fiú nem veszi észre, amikor kis keresztet rajzol a levegőbe s mosolygó szája fodrosan lebiggyed. A szálláson rivalgó-zsivajgó falubeliek s várbeli szolgák tolonganak. Össze-vissza kiabálnak vékony, vastag hangon: »Járjatok szöröncsével! Isten veletek!« Kiügetnek a kapun, lépésben ereszkednek le a meredek úton. Ellovagolnak Kirill, a »tót« háza előtt, lekanyarodnak a Balaton homokturzásai felé. Oragir dalolni kezd, a legények harsányan rázendítenek. Vidrasüveg fejemön, Nem enyém, de viselöm, Aranyos kard ódalamon, Tar Szörindé, de hordozom. Ojbarsz mélyet lélekzik az üde levegőből, elnéz a csillogó-villogó Balaton felé. Szívéből kicsordul az öröm. Nagyot kiált, fölemeli kopjáját, éles, nyers hangja belevegyül a katonák harsogásába. Süt a Nap, rikoltoznak a sirályok, pattognak a fűből fölzavart sáskák. Tengri kék ege, a Türk Ég, tisztán ragyog fölöttük. Fejérvárba nem tudtak mindjárt bemenni, mert a kapukat bezárták. Este volt már, mindenfelé riogtak a tülkök. A mocsarak kanyargó, rejtett útvesztőin a fejérvárra menő hadi úton jutottak a vendégfogadó karámhoz, a lovakat a tágas udvaron lenyergelték, a kantárt leszedték, a málhát leoldozták s enni adtak a lovaknak. A legények bolondoztak, jöttek-mentek, vizet cipeltek, tüzet raktak, bográcsba hagymát, zsírt vetettek, szárított húst öntöttek reá s falatozáshoz láttak. A kapgán, Ojbarsz, meg Oragir pedig a tornác alatt betelepedett egy tágas, nyitott fülkébe s ugyancsak evett. A kövér, lógóhasú, tokás, nagybajúszú fogadós minduntalan megjelent s hajlongva kérte a kapgánt, ne rójja föl bűnéül, hogy ilyen hitvány, piszkos, kényelmetlen ez a karám, de hát a város semmi könyörgésre, istenkedésre nem hajlandó kitataroztatni, a romlott falakat fölépíttetni, új kutat ásatni. Tar Szerind megnyugtatja: nem rójja föl bűnéül s egyébként minden a maga helyén van, az udvar tágas, köröskörül széles tornác vonul, a szobák tágasak, szalma is van bennük elegendő. Csakugyan, Ojbarsz ámúl a nagy, négyszögletű épület, a tornác és a tornácra nyíló ajtótlan szobák szépségén. A katonák késő estig énekeltek, majd asikoztak. Az egyik odúból a nagy lármára előbújt egy habajgós bolond. Nem voltak hajfonatai, az egész hajcsomót a feje tetejére kötötte s nagy darútollat tűzött bele. Bajusza sem volt, sem szakálla. Csizmát viselt, bőrgatyát, szakadt bőringet s a hasán damborát szorongatott. Sovány volt a nyomorult, mint egy szekérlőcs és éppen olyan görbe. Ugratni, bolondítani kezdték, de a furcsa ember nem törődött velük. A tűzhöz lépett. Ekkor látták, hogy nincs sem orra, sem füle. Nagyot rikkantott az ember, Tengrihez folyamodott, megverte a damborát s kozár nyelven énekelni kezdett. Olyan vadul, oly hátborzongatón énekelt Eribülcsü s Lél haláláról, hogy a jókedvnek egyszerre végeszakadt. A katonák a tűz köré heveredtek, még a lovak is a damborást bámulták. - Gyászmagyeri, - mondta komoran Tar Szerind Ojbarsznak. - Ki tudja, nem anyád, nyugodjék! - bátyja-e?
258
A jókedv elszállt, fekete felleg borult a karám fölé. A fekete felleg alatt, a vörösen lobogó tűz fényében, mint társtalan daru, állott s rikácsolt a fületlen-orratlan vékony ember. Ojbarsz reggelig sem tudott elaludni. Hideglelés borzongatta, fülében jajgatott, sírt, üvöltött és pengett a komor ének Eribülcsü s Lél apa szörnyű haláláról, a magyeriak augsburgi romlásáról. Reggel azután átvonultak a városon. Ojbarsz most látott először kőbőlrakott vastag falat, boltozatos kaput, kőházat, utcát, kőböl épült különös, hatalmas tornyot. Hányszor hallotta, milyenek a nyugati városok, milyen Bizánc, milyenek a várfalak, a kőpaloták és tornyok, de csak most értette meg valóban, hogy milyenek. Valjon ki tudta fölrakni ezeket a széles falakat? Ezeket a temérdek nagy tömböket? S hogyan tudnak az emberek élni ennyi kőház közepette? Sehol fű, sehol virág, sehol liget, sehol dombok. A reggeli Nap vakítóan ontja forró sugarait a kövekre, kövek, kövek... A házak néhol emeletesek s oly szorosan állanak egymás mellett, hogy Ojbarsz az ujját sem tudná közébük dugni. Lovuk lába feneketlen piszokban, mindenféle ürülékben, törött cserépben, macskahullában gázol, a fölvert por elnyúlik mögöttük, mintha égne az ucca. Értelmetlenül csevegő, csipogó, retyegő, éneklő tömeg zúdul elébük az uccákon. Kirohannak a kapuk alól, kinéznek a házon vágott szögletes lyukon, levévén az eső, hideg ellen védelmező deszkalapot. Fekete, kócos, égőszemű nők ácsorognak s nevetnek körülöttük, integetnek, kiáltoznak. Emlőjük kivirít, lábszáruk mezítelen. Kék, piros, sárga hosszú, bő ruhában méltóságos akszinok állanak meg a falnál, homlokukon, állukon szoros fehér kendő, fejükön fehér vászonfátyol. Bőrkötényes vastag férfiak ácsorognak másutt, véres karjuk mezítelen, nyiratlan hajuk a vállukra omlik. Valjon mitől olyan véresek? Talán embert öltek, vagy táltosok? De aztán megpillant egy sor ágast, néhány hosszú asztalt, az ágasokról nyúzott disznóoldalak, hurkák s kolbászok lógnak, borjúfej, juhcomb, mindenféle állati hús vöröslik az asztalon. Legyek fellege kavarog a büdösen virító hústömeg körül. Nagy kosarakban halat, hagymát, borsót, kalitkában madarat kinálgatnak. Egy lobogóingű kopasz ember üvölt, forog, összeesik, mások körülállják, pedig nem is táltos. Egy házbolt előtt alacsony széken öregember ül, ezüstkupát forgat, kalapálja. Egy nő vadul veri mezítelen gyermekét, a gyermek üvölt, senkisem hederít rá. Egy magyeri bátur lóháton ül s alkudozik egy köpenyeges férfival, aki késeket tartogat egy asztalkán. De leginkább egy óriási kőépület felé csavargatja fejét Ojbarsz. Apja fölvilágosítja, hogy semmi egyéb, mint istenház. Még Etile kagán építtette, azóta elpusztult egy kissé, de azért még áll. Temérdek kapuja feketén ásít, körülötte faragott kövek hevernek. Nagynehezen áttörték magukat az ácsorgó bámész városi tömegen s az északi kapun kilovagoltak a zűrzavarból. Ojbarsz emlékezetében úgy maradt meg a város képe, mint valami esztelen, zavaros, értelmetlen kőrakásé. Amikor apja megmagyarázta, hogy csupa latin, német lakik benne s még hozzá újhitű pap is akad szép számmal, csodálkozott: mért nem szórják szét a magyeriak? Nem szórják, sőt megengedik nekik, hogy a maguk törvényei szerint éljenek, - mosolygott az apja. Lassan vonultak Észak felé. A kapgán megmutatta Ojbarsznak azt a magas, kerek kurgánt, amin Etele kagán sátra állott, ha tanácskozásra hívta a Világ Négy Oszlopát, vagy ítélkezett népe fölött. Ojbarsz áhítattal tekintett a dombra. Ezután a Fertő beláthatatlan mocsarai következtek, túlnan a Meleghegy napsütötte oldala virított.
259
Éjszakára egy-egy úriszállás vendégei voltak. Minden pihenés nagy örömrivalgással, énekléssel, evéssel-ivással kezdődött, éjszakába nyúló tanakodással folytatódott s azzal végződött, hogy innen is, onnan is csatlakoztak hozzájuk Pilisbe igyekvő férfiak, rogyásig rakva arannyal, ezüsttel s körülvéve kényes kísérettel. Seregük nőttön-nőtt, mint a görgeteg. Ötödnapra elérték Kelen hegyét. Itt letáboroztak. A Dunára könyökölő sziklás hegy tövében óriási, négyszögletű vörös kőépület állott. Ez is Etile kagán vára volt hajdan. Ojbarszék meghúzódtak benne, tüzet raktak, ettek-ittak, tanácskoztak. A fiú egyre csak a mérhetetlen Duna széles tükrét bámulta. Ez a víz nem állott, mint a Balaton. Rémülettel gondolta, honnét jöhet ez a mérhetetlen sok víz s hová mehet. Milyen mély lehet valjon s mennyi hal van benne. A túlsó parton kunyhók látszottak, néhány csónak hálót vonszolt a vízben. Minthogy a haját már befonták, Ojbarsz elkísérhette apját a hegy tetején álló bálványokhoz s a hatalmas vén kőegyházhoz. Zöld hegyek hullámzása, kanyargó folyam, végtelenbenyúló síkság nyílt meg előtte. A hársliget mélyén meredezett az óriási kőépület, mellette széles, elkerített áldozóhely várta a nyerítő, bőgő, bégető vagy kukorékoló áldozatok tömegét. A terebélyes fák rogyadoztak a feketén lobogó állatbőrök súlya alatt. Kányafelhő rajzott a rothadó bőrök fölött. Minden fa tövében halommal hevert a lerágott csont s annyi volt a légy, hogy az ember ki sem merte nyitni a száját miattuk. Napáldozat idején többszáz messziről jött férfi gyülekezett a hegyen. Öt-hat tűz vörös lángja lobogott a fák alatt, táltosnők tombolása, dobolása, sikítozó éneklése verte föl a szélesen hömpölygő Duna s az alvó hegyek csendjét. Lúd hatalmas bálványát s egész sereg kisebb fejedelemistenét őrizték itt, akik mind szolgái neki. A hegy nyugati oldalán egy mély völgyben szintén kőház emelkedett, de innen is lehetett látni, hogy a tetejét lesodorta már az idő. Fehéren villogó kövek hevertek körülötte a holdfényben. A Halottak Városa az, mondta a kapgán Ojbarsznak. A sötét táj fölött lebegő Hold fénye sejtelmesen villogott a Városon. Ojbarsz szíve megnehezedett ettől a sok látványtól. A szűntelen lovaglás a nyári melegben, a sok ismeretlen, hangos ember, az új meg új szállás, ahova esténként betértek, a lárma, damboraszó, ének, veszekedés, nevetgélés, Etile kagán hajdani nagyságának mindenütt fölbukkanó emléke, a Kelenhegy istenei, vérükben fetrengő áldozatai, hosszúhajú táltos némberei, az áldozok zúgó imádsága, a Halottak Városa és a sok éjszakázás elkábította. Etile birodalmának kísértő lelkei félelemmel és lenyűgöző tisztelettel töltötték el. Csak ügetett, fáradtan s mégis fölajzott lélekkel, bámuldozott és csodálkozott. Apjával nem igen beszélhetett most már, mert hol az egyik csapattal tartott, hol a másikkal. Mindenütt voltak rokonai, ismerősei, pajktársai, hívei, vagy ellenfelei, így Ojbarsz egészen Oragirra maradt. Az őrnagy aztán szünet nélkül mesélt. Elmondta, hogy a Győr-nembéliek szállásán át lehet vágni a Dunát és vízét rá lehet bocsájtani Boroksa földjére, onnét meg le a Sárra Fejérvárig, sőt Akarattyánál a Balatonig. Eleink sok-sok ezer rabszolgával gátakat hánytak, porongokat, hátakat vágattak át, összekötötték a folyókat, a mocsarakat s amikor a munka végetért, valamennyi rabszolgát megölték. Elmondta azt is, hogy a teuton már csak ott vonulhat el magyeri földön, ahol a víz engedi s ahol a hadnagyok akarják. Ha nem tudják elnyomni őket Kapuvárnál, elnyomják Győrnél. Ha ott sem, hát a Meleghegynél, a Sárnál, Fejérvárnál, a Balatonnál. Ha ott sem, a Dunánál. Ojbarsz olyan biztosan ülhet ezen a földön, mint az anyja méhében. Nagy kagán volt Árpád, - éljen örökké! Elmondta Oragir, hogy Kelen hegye alatt nem szabad halászni. Ha csónak megy arra, meg kell állania, a bennülöknek imádkozniok kell s valamit, akármit, áldozatul vetni a vízbe. Némber nem ladikázhat itt soha. Még a hegyre sem teheti a lábát. A Holtak Városában pedig minden évben, téli napforduló éjszakáján, egy-egy szűzlányt áldoznak a Sárkánynak, hogy vissza ne
260
térjen, el ne pusztítsa a világot, mint hajdan. Abban a nagy romegyházban ölik meg a leányzót, holttestét hímes tojással rakják körül, hogy Küldis akszin adjon helyette százannyit. Elmesélte, hogy a Dunaj mentén, Etile kagán kőútja mellett, szintén van egy város, óriási épületek állanak benne, lakják is, de az istenek köveihez s a régiek sírjaihoz nem mer nyúlni senki. Abban a városban éjszaka kék lángok lebegnek, azoknak a hunoknak a lelkei, akik elásták kincseiket, amikor Etile halála után menekülniök kellett. Később Baján úr visszatért ide, azonban nem sokáig maradhatott, mert kevés népe volt s a nyugatiaknak nem tudott ellenállani. Végre elérkeztek a káliz testőrök szállására, majd a Sztrigonba vivő hadiút kőkockáiról letérve a köves, kanyargós patakmederbe, amely a Pilis hegyei közé vezetett. Itt ismét több sereggel találkoztak. Az ország minden részéből erősen gyülekeztek a kagánavatásra hívott országló nemzetségek fejei. Lónyerítés, kiáltozás, patacsattogás, por, zűrzavar kábította a fáradt Ojbarszot. Apját egész nap nem is látta. De mégis, egy mellékösvényről előbukkant végre a kapgán, vidáman kiáltott s Ojbarsz mellé kanyarodott. - Fáradt vagy-e? - kérdezte. - Nem, - felelte Ojbarsz. De a szeme égett, a homloka sajgott s az ülepe fájt az ötnapos lovaglástól. - Ne is légy. Férfiak közé kerültél. Jól nézd meg, amit látsz s ne feledd el. Kitárult előttük a síkság, balról egy hosszú hegygerincen Etile vára emelkedett, jobbról egymásra hágó hegyek bozontos oldala dagadozott s előttük a széles síkság, zsúfolva számlálhatatlan sátrak púpjaival, lobogós kopjak erdejével, kipányvázott hátaslovakkal, ökrös szekerekkel. Mellettük, mögöttük, előttük lovasok ügettek, vágtattak, kiabáltak. Szénával rakott szekerek csikorogtak. Oragir elrúgtatott, hogy alkalmas helyet keressen a kapgán sátra s a lovak számára. Tar Szerind pedig mondogatni kezdte: ez itt kabarok csapata, az ott besenyőké, amaz a gyepűőrző eszikülöké, amott messze a kende testőrző kálizainak lobogói lengenek a kopjákon, még távolabb Szemera nemzetségének sátrai s lovai csoportosulnak, jobbra pedig, a porfelhő mögött, Boroksa szállt meg. Jó messze rúgtatott, közel akar lenni a kende sátorához. Itt meg a Győr-nem poroszkál szürke lovakon. - S az ott fönt micsoda? - mutatott Ojbarsz a baloldali magas hegynyeregre. - Ott áll Etile úr vára. Ott lakik a kende. Mert ez volt Etile városa. Itt is egy vár, - mutatott hirtelen jobbra egy temérdek négyszögletű kőépületre, amihez hasonlót a Dunánál is láttak már, - ezt nevezik Pomériumnak. Ott fönt állott Árpád kende, - örökké éljen! - amikor hadai átkeltek a Dunajon. Éppen ki lehet látni Megyerre. Ez itt körös-körül mind Megyeri-föld. Kurszán úr szállása is itt volt ni, azon a háton. Most a kende, meg Gyeücse úr sátrai állanak rajta, amíg az avatást ülik. Néhány lépés után csakugyan meglátta Ojbarsz a kende, meg Gyeücse úr óriási, bíborvörös, aranyozott oszlopokkal tornácosra épített sátrait. Vörös lobogók lengtek az elébük tűzdelt kopjákon. Innen is látni lehetett a hófehér lovakat, a lovászok kantáron tartották őket, hogy mindig kéznél legyenek, meg a testőrzők lézengő csoportjait s a kéken kanyargó füstöt. Ojbarsz sóhajtott. Némán ült nyergében, szemét könny futotta el, arca piros volt, a füle égett.
261
8. Ezután hol gyalog, hol lóháton őgyelgett az óriási táborban. Nem is egy tábor volt, hanem száznyolc, mert valamennyi foglaló nemzetség feje és háznépe összegyűlt. Tájak és lovuk színe szerint helyezkedtek el, voltak pejlovas táborok, voltak szürkelovasok, feketék és fehérek. Egy-egy hatalmas férfiú sátra vetekedett a kendéével, például Szombor gyiláé, Gyeücse úr ipáé, Altun úré, a déli fejedelemé, Aba úré, a kabarok hadnagyáé - éppen tavasszal vette feleségül Gyeücse úr idősebb lányát, - s Mikhál úré, Gyeücse úr öccséé. Némelyik úr valóságos hadsereget hozott. A legkisebb csapat is csillogó aranytól, ezüsttől roskadozott, a legkisebb nemzetség feje is hatalmasság volt. Szeme-szíve nyitva volt, falta, nyelte a világ magyeri csodáit. Néhány nap alatt mintha ölesre nőtt volna, olyan erősnek, legyőzhetetlennek érezte magát. Hetykén s mégis nyugodtan lépegetett a füves mezőn, mint valami öreg bátur, kardján könnyedén pihentette balkezét, jobbját aranycsattos övébe dugta, tollas forgóját vígan lengette a nyári szellő vastag bivalybőrsisakja mellett. Ha meg lovagolt, éppen óriásira növekedett. A kapgán fia, - mondta itt is, ott is egy lovas és ujjait olyan tisztelettel emelte a homlokához, hogy Ojbarsz majd széthasadt a kevélységtől. Apját csak reggel látta. Mert itt is, ott is összeröffentek, ittak, tanakodtak, néhol még kardra is mentek. Késő este olyan fáradtan tért haza, hogy csak ledőlt a medvebőrre s vadul lihegett. De amikor beállított az elnyűhetetlen Ugal, a szelíd Karaman, a szótlan, nyurga Bohnya, meg a dühös, izzadt Katuna, úgy szökött talpra, mintha most ébredt volna üdítő álmából. Vad tanakodás kezdődött, Katuna káromkodva szidta Gedetet, hogy majd ide is csak a kendeavatás után érkezik, de Bohnya letorkollta: Gedet itt van, megérkezett, egész nap a kabaroknál tanácskozik. Tevel lépett be lomhán s vídáman. - Háhááá! - rikoltotta, - most visszanyeröm lovaimot! Lapockát ide! Most nem ugrasz meg, Szörénd! A lapocka előkerült s forogni kezdett a levegőben. Oragir sűrűn váltogatta az égő csörjét. Reggelig asikoztak, akkor Tevel odavágta és széttaposta a lapockát, mert ismét elvesztett negyvenkét lovat. Részeg volt, ordított. Az áldozati lovak első csapatát az ücsök összeszedték s fölvezették a Holdvilágárokba. Mire a kapgán Ojbarsszal, Karamannal, Türjével, meg Pettenddel fölkapaszkodott a sziklás, erdős, kanyargó patakvölgyben, már lobogtak az áldozati tüzek, Iszen-kildi, a Holdvilágárok híres táltosa már verte a dobot a meredek sziklafal előtt s a szemközt lévő mederpart szikláin zúgott a fehérbe öltözött nép, kanyargott a füst. Az egész patakvölgy két partján, a meredek hegyoldalon szörnyetegek kuporogtak. Túlvilági ördögök, kutyák, oroszlánok, emberarcú sárkányok, tátottszájú, fogvicsorgató, púpos Menkük, mintha némán beleordítottak volna a zöld hegyek csendjébe. Árpád kagán sírját őrizték éjjel-nappal. A sír ott volt a patak forrásfejénél, a legmagasabb hegy méhében, ahol valamikor Etile kagán is áldozott. (Mert itt is Etile áldozott, azt mindenki tudta...) Ojbarsz a rokonokkal együtt apja mellett egy meredek terméskövön szorongott s megrendült szívvel figyelte Iszen-kildi dobját és énekét. A sima sziklafal előtt Gyeücse úr állott mozdulatlanul, sisakját bal hóna alá szorította, de az arcát nem, csak a fejét, meg a vállát lehetett látni. Alacsony, zömök férfiú volt, hajfonata, kontya fekete. Jobbról az öreg kende álldogált egy
262
testőrző kálizra támaszkodva. Innen is látta Ojbarsz, milyen nagyon öreg már, alig áll a lábán. Haja ősz volt, vállán hiúzbőr sárgállt, fején sápadt aranyabroncs fénylett a reggeli napfényben. Még egy férfiú állott Gyeücse mellett balról, alighanem Szombor úr. Köröskörül pedig, a szakadék mentén, rengeteg kopasz, fonotthajú, fekete, barna, ősz, fehér ingű, bőringű, csizmás, bocskoros férfi s az áldozó ücsök serege sorakozott. Iszen-kildi nehéz; csillogó-csilingelő táltosi subáját megforgatta, széles válla előrelendült, kövér, merev arca a Nap felé fordult. Lassan forogni, tombolni kezdett. Ojbarsz azonban lelépett a kőről, mert igen elfáradt a dereka. Egy darabig ájtatosan hallgatta a vontatott idézőéneket s a férfiak jajgató, panaszos sirámát. Hosszú idő multán végre letelepedhettek egy bokor alá s kaptak egy darabka áldozati húst. Lassan eszegették. Délben Tar Szerindhez beállított egy káliz s a kende nevében magával hívta. Ismét fegyverbe öltözött s csak estefelé került haza. Elégedettnek látszott. - Nem akart ez teutont hozni az országba, - mondta Ojbarsznak, aki fáradtan hevert az ágyon és a látottakon gondolkozott. - Megmondtam neki, mit kívánunk s Gyeücse úr bólintott. Jó mogyeri az. Látja, azt mondja, látja, hogy majdnem valamennyi foglaló nemzetség a teuton ellen van, de legfőképpen mi, somügyiek, meg Szala-mentiek. Csak azért kíván békét a kaiszárral, hogy összeszedjük magunkat. Mert előbb-utóbb ránkjön s akkor védekeznünk kell. Támadni nem lehet, hát ezt megérti mindenki. Aznap éjjel állott be a nyári napfordulat. A nép alkonyatkor megint fehér gyolcsinget, gatyát öltött, a Holdvilágárokba vonult s újabb áldomást ült. Ismét megöltek egy sereg lovat, közöttük a kapgánéiból is hármat. A Nap vörösen szállott le Etile kagán hajdani vára mögött, sárgán lángoltak az erdős hegyormok, a szakadék mentén kuporgó kőszörnyetegeken pirosan villogott a búcsúzó napfény. Olyan csend volt, amikor Iszen-kildi a kőfal peremén meredő hegyes kőoszlop alá állott, hogy hallani lehetett a mélyben folydogáló patak ezüstös csörgedezését. Iszen-kildi előbb Tengrihez fohászkodott, azután Álmucs fejedelemistent idézte. Amikor verni kezdte a dobot, Gyeücse úr, meg az öreg Taksin kende lassan föllépkedett a sziklafalhoz s a tűz mellé telepedett. Mozdulatlanul, komoran ültek, fejüket lecsüggesztették, kezüket a térdükön nyugtatták. Most jól látta őket Ojbarsz. Az öreg kende sápadtan, szinte élettelenül nézett maga elé a lobogó tűzbe. Néha fölvetette a szemét, meghordozta az alkonyat fényeiben ragyogó hegyoldalakon. Egyszer mintha éppen Ojbarszra tekintett volna. Fehér haján csillogott az aranyabroncs, meg-megvillant a homlokára erősített drágakő. Ezüstvértes mellén kerek tükör ragyogott. A Nap belesütött s a tükör szikrázó fénynyilakat szórt, mintha a kende szíve túlvilági tűzben lángolt volna. Gyeücse úr fekete hajfonata mozdulatlanul csüngött a vállára, feje meg sem rezzent. Egyszer mintha a szeméhez emelte volna a kezét, bizonyosan bogár csapódott bele. A nagy pillanat közeledett. Iszen-kildi messze hallható hangon rikoltotta az idézést. Egyszerre összeesett. Abban a pillanatban két zömök férfiú lépett mellé, hogy megkötözze és figyelje révületben dadogó nyelvét. Amit a táltos szájával a fejedelemisten mondott, nyomban elharsogták a visszhangzó hegyoldalaknak. Álmucs kagán zúgva, süvöltve érkezett. Bálvány hevét, isten hevét érezte köröskörül még az is, aki már nem hitt az istenekben. Ojbarsz azonban hitt. Térde reszketett, torka szorongott, szeme kimeredt és égett. 263
- Áldozatotok füstjét, áldozatotok gőzét, íme, fogadom, íme, szívesen veszem! - ordította kozárul az egyik ücs, a másik pedig folytatta: - Szegény fiacskáim, szegény gyermekeim hódolatát szívesen veszem, kegyesen fogadom. Adjatok Égi Atyánknak harmadfű lovat, szépjárású, könnyűpatájú lelkes állatot. Én odavezetem es szólok értetek, könyörgök értetek. Füstjét-gőzét megtartom, lovatokat, harmadfű csikótokat Tengri Atya aranyháza elejébe, ezüstháza elejébe, íme, odavezetem! - Fogadd szívesen, könyörgünk, segits meg! - zúgta a tömeg. A Nap leszállott a hegygerinc mögé. - Adj kendét nekünk, Álmucs fejedelemisten, adj kendét nekünk! Ime, elöregedett a mi kendénk, a mi kagánunk megmondott ideje eljárt. Add át lelkét új kagánunknak, fejedelemisten! - jajgatta, zúgta a tömeg. Gyeücse lassan fölkelt. Fölvette a tűz mellett fekvő kardot, Álmucs kagán kardját. Fölemelte magasra, fölmutatta az égre. - Tengri! Tengri! Tengri! - kiáltotta rekedten. Két fiatalabb táltos, - ugyancsak csillogókkal, csörgőkkel, cifra rojtokkal ékesített subában, csúcsos vörös süvegben, - könnyedén felugrott a sziklafal előtt húzódó keskeny térségre s mélyen meghajolva az öreg kende előtt, fölsegítette a földről. Nehezen állott talpra. Sápadt arcát a tenyerével megtörölte s körülnézett. Már nem sütött a Nap. Már nem villogott homlokán a csiszolt kő, nem szikrázott mellén a kerek tükör. A két fiatal táltosra támaszkodva vontatott, botorkáló lépésekkel támolygott a sziklafal jobboldalán tátongó bejárat felé. Kiáltott valamit, de csak gyönge, szegényes hangját lehetett hallani. A táltosok gyöngéden besegítették a nyílásba. Ott egyre jobban elmerült, már csak fehér feje látszott, azután az sem. Ojbarsz szíve a torkában kalapált. Mély csend volt a völgyben. Csakhamar elment onnét a két táltos. Némi idő múlva két másik bújt ki a nyílásból. Odaálltak a révületben heverő, erősen megkötözött Iszen-kildi mellé. Most Gyeücse úr sötét tekintettel megvizsgálta a kardot s belemerítette a tűzbe. Gyorsan megfordult s egy-kettőre eltűnt a sziklanyílásban. Iszen-kildi jajgató énekbe fogott. Álmucs úr halálának énekét mondta vékony, siránkozó hangon. Hogy szavait mindenki megértse, hol az egyik, hol a másik fiatal táltos énekelt egy-egy mondatot. Hűs esti szél kerekedett, erdők-mezők illatát hömpölygette a szakadékban s elvitte az ének szavait az erdőben messze-messze. Ojbarsz elfojtott zokogással hallgatta az éneket. Arcán könny folydogált. Hogyan hágott föl Álmucs a hegycsúcsra, hogyan tekintett alá a földre, ahová elvezette népét. Időm eljárt, időm eltelt, Madárlelkem szállni készül, Szárnyra kelni, messze szállni, Égi Atya elejébe, Aranyháza ereszére, Ezüstháza ereszére...
264
Ojbarsz suttogva mondta az éneket: Nem térülök téreiden, Nem fordulok földeiden, Nem feredem forrásidban, Nem vadászom vadjaidat, Nem halászom halaidat... Földet, vizet, erdőt, vadat és halat mind átad népének. De lelke tovább él a kendékben. A Napforduló éjszakáját mindnyájan ébren töltötték a Holdvilágárokban Elfogyasztották az áldozati húst, ittak, csoportokba verődve üldögéltek, elmélkedtek, tereferéltek. A szakadék mentén számtalan tűz lobogott. De lent a síkságon is tüzek égtek s báturok virrasztottak. Síp szólt, dambora pengett, a táborba messze földről szivárgó énekesek harsányan zengték dalaikat. Az ezernyi főre rúgó nép számára egész lófalkát öltek és főztek meg, a táltosok ücsei vékákban, kondérokban hordták a húst. Ital is került bőven a málháslovakon szállított tömlőkből. És nemcsak itt, a Pilis sötét hegyei között lobogott a tűz, hanem szerte az országban is mindenütt. Minden szálláson, falun és halászóhelyen, minden leshegyen, minden várban ropogva lángolt a Nap örömére gyújtott tűz, mindenütt zengett az ének, a dambora, sikongott a bánatoshangú síp. Mindenütt ettek-ittak, vígan lakoztak, reggelig virrasztottak. Legények-lányok kezetfogva ugrálták át a tüzet. S a gyepükön túl, messze Keleten is vörösen lángolt a Nap tiszteletére gyújtott ezernyi tűz. Ojbarsz a sziklafaltól nem messze kényelmes heverőhelyet talált apja s rokonai között a kiszélesedő parton. Körülöttük feketén domborodtak a hegyek, mint megmerevedett óriási hullámok, komoran meredeztek a fák, a világos égen aranysárgán lebegett a kerek Hold. A fákra akasztott rengeteg lóbőr ropogva lengedezett a hűs éjszakai szélben. A szakadék partján kuporgó szörnyek olyan fehérek voltak, mintha jéggé dermedtek volna. Az éjszaka lassan múlt. A Hold nesztelenül lengett az ég tetején, majd lassan-lassan lefelé szállt. Hűvös szél áramlott végig a völgyön, hullani kezdett a harmat. Tar Szerind Karaman, Katuna, Pettend és Türje társaságában üldögél. Katuna gallyat vet a tűzre, nyugtalanul tesz-vesz, minduntalan mondani akar valamit, de a kapgán mozdulatlanul ül keresztbevetett lábán, kezét térdére nyugtatja, s maga elé mered. Úgy ül, mintha a lelke nem is volna jelen. Mintha elmerült volna a sötét völgy, a hegyek, a vén fák setétjében lebegő lelkek között, az ősök láthatatlan seregében. - Hiába, - mondja Türje úr csöndesen, - nagy kagán vala Taksin úr. - Nagy vala, - bólogat Pettend. - Az augsburgi vészről sem ű tehete... - Bülcs vala, - tetézte meg Türje. - Csöndes, békés férfiú. - Sokat gondola, keveset szóla. Most elfelejtették, hányszor nevezték Taksun urat fogatlan vén banyának, tehetetlennek, nyámnyilának. Hányszor szidalmazták s kívánták, csak adná már a fejedelmi pálcát Gyeücsének, mert megposhadunk, ha még sokáig uralkodik. De eszük most ott járt, odalent a hegy mélyében, a patak fejénél, ahová annak idején Árpád kagán is leszállott ezüstpáncélosan, mellén a kilobbanó fényű kerek tükörrel, homlokán az aranyabronccsal, hogy fia, Fajcs kezétől fogadja Álmucs kardját s többé föl ne jöjjön jajgató, arcát késsel meghasogató népéhez.
265
Mi történhetik odalent, a szikla méhében? - töprengett Ojbarsz. Borzongott a titok érintésétől. Szüntelen előtte derengett Toksin úr sápadt arca, ősz feje, látta nehézkes mozdulatait, vontatott járását, hallotta halk, érthetetlen kiáltását. S látta Gyeücse urat, a kagán fiát, amint belép a hajlott öregember mögött a szikla nyílásába. Mi lehet odalent? Mi történhetik ott most, az éjszaka csöndjében? Sötétség takarja-e fekete szárnyaiba a kagánt, meg a fiát, vagy csörjék világolnak? Talán tűz is lobog, áldoznak is? De mit? Lovat csak nem visznek le? Hiszen még azt sem látta, hogy kakast vittek volna. Beszélgetnek, vagy hallgatnak? Gyeücse úr megöli a kagánt? Hogy tudja megtenni? Ő nem ölné meg az apját... A kapgánra nézett. Mozdulatlanul ült most is, szeme pillantás nélkül meredt a távolba. Olyan volt, mintha meghalt volna. - Mit mívelnek most a kőlyukban? - kérdezte Ojbarsz suttogva Pettendtől. - Toksin úr átadja hatalmát, - dünnyögte Pettend komoran. - Hogyan adja át? - Miként táltos szokta üccsének. - S meghal a kende? - Meghal, mert üdeje, azmit fölemeltetésekor táltos révületében monda, lejára. - Hogyan hal meg? - Gyeücse úr Tengrinek kiáltja föl. Borzongott. Nem mert mást kérdezni, mert félt, hogy megzavarja mély gondolataiba merült apját. Hajnal felé, amikor az erdő madarai már pittyegni, csivogni, kakukolni, krúgatni kezdtek s a Hold is elmerült Etile vára mögött, Gedet bukkant elő a sötét sűrűből, ő még itt is fáradhatatlanul járt, szervezte a negyvennapos országos tanácsot. A somügyeiktől a tiszántúli besenyőkhöz lépegetett gyors, óvatos lépésekkel, tőlük a kabarokhoz, azoktól a Szala-mentiekhez, ezektől az eszikülök hadnagyához, tőle a Szemerákhoz, a Szemeráktól a Győrökhöz. Élte világát! Most nem késhetett el, hiszen helyben voltak valamennyien. Ábrázatán meghatottság borongott, de görbe orra mintha jóillatú eledelek gőzét szippantgatta volna. Intett Katunának, félrement vele egy bokros helyre. Halkan, de szenvedélyesen tanakodtak. Hogy mit főzött Gedet, nem lehetett tudni. De Katuna hangosan fölkiáltott: - Te es csak addig vagy legény, valameddig magadnál nagyobb urat nem látsz! - De szólék Gyeücse úrval! - bizonykodott Gedet. - Majd szólók én es, ne félj! - Öcsém, öcsém, legyön hát eszöd, - kérlelte Gedet. - S ne kiabálj. - Majd kiabál kardom, - fenyegetőzött Katuna, hadarhatott a karjával s dörmögve, dühét nyeldesve visszaült a tűzhöz. Gedet töprengve állongott, majd elszaladt.
266
10. Etile várából három tülökszó rivallgása hallatszott. Valahonnét, igen messziről, a kálizok falujából szintén hármas riogást hozzott a hűvös hajnali szél. Onnét a hegygerincről már látták a fölbukkanó vörös Napot, bár itt, a mély szakadékban, a hegyek között még korahajnali homály borongott. Tar Szerind fölriadt hosszú merengéséből, sóhajtott, nyújtózkodott. - Mindjárt lesz kagánunk, - mondta Ojbarsznak. Ücsök jelentek meg a sziklafal tetején, meg a tűznél. A lángok föllobogtak. Recsegett a gally. Hosszú, kék füst kanyarodott az acélszínű égre. S mint óriási tükör, az ég visszaverte a tűzfényt, halványpiros fellegek lebegtek rajta. Mindenfelé élénk mozgolódás, durúzsolás támadt. A szundikálók ébredeztek. Zengett a madarak reggeli éneke. Ojikfia Oragir bukkant föl a szakadék kanyarodójában. Egyenesen a kapgánhoz ment s a fülébe súgta: - Szakcsfia Bója itt van, kapgán. - Ő is mogyeri, - vont vállat Tar Szerind. - Ügyelj, uram. - Őrnagya vagyok-e én magamnak? - kérdezte gőgösen. Oragir meghajolt s elment. Fehér gyolcsba öltözött alakja gyorsan eltűnt a bokrok között, csúszkáló, követ görgető, gallyat recsegtető lépései elhaltak odalent. A völgy kitárult a hajnali fényben. Az erdők színe zöldre változott, a fák törzse itt-ott ezüstösen fénylett. Sárgán meredeztek a hegyoldalban kuporgó rémalakok, a fákon lengedező áldozati bőrök ismét szétváltak a lomboktól. Rengeteg kánya sereglett a völgy fölé, károgva csapongtak, aztán ellepték a legmagasabb fákat s szemüket a tüzek halványuló csillogására szegezték. Lent, messze, már halványpirosban játszott a hegygerinc, Etile várának roppant sáncai kiváltak az ég kékjéből. Egy öreg táltos, akit Ojbarsz most látott először, lassan fölcammogott a sziklafal elé, elvette a dobot az ücstöl s megpergette ujjaival, hogy elég feszes-e. Fehér gyolcsba öltözött báturok hosszú sorban horkoló, fújó lovakat vezettek a tisztásra s a fákhoz kötötték. A virrasztó sokaság fehéren szegte a szakadék mindkét partját. Minden arc Kelet felé fordult. Ojbarsz is a hegytetőre szegezte égő szemét. Dübörgött a dob. A táltos lassan forgott, subáján, mint a madárcsicsergés, csengtek a csengők, csörögtek a rézlapocskák. Cifra cafrangjai tollként lobogtak. Most pirulni kezdett a hegytető. A fák megmártották fejüket a sárga napfényben. A dob egyre szaporábban dübörgött, a táltos egyre gyorsabban forgott. Kiáltott, mint valami elszállani készülő hatalmas madár. Ekkor lángoló fényben, haját pazarul szerteszórva a hegyeken, pirosan, tüzesen fölkelt a Nap.
267
Ebben a pillanatban Ojbarsz is a sziklafalra, meg a csiszolt kőoszlopra meredt. Szívdobogva látta, hogy az oszlop tövéből, a hegyoldal belsejéből a napfényre emelkedik Gyeücse úr. Ezüstpáncél csillog széles mellkasán, fejét ezüstláncokból font fülvédős, hegyes sisak takarja, homlokán aranyabroncs sárgáll, mellén vakítón, vörösen szikrázik a napfény a kerek tükörben. - Kagán! Kagán! Kende! Kündü! Fejedelöm! - ordította a sokaság össze-vissza, ki-ki a maga nyelvén, a maga szokása szerint. Karaman, Katuna, Pettend, meg Türje ordítva előrerohant s áttörtetett a bokrokon. Ojbarsz ottmaradt s mozdulatlanul nézte a sziklaperem szélen álló, napfényben ragyogó zömök ezüstalakot, amint kezében Álmucs véres, csillogó kardjával Kelet felé fordul s melle vakítóan veri vissza a napfényt. - Kagán! Kagán! - kiáltotta Tar Szerind is. Ojbarsz éles hangja belevegyült a lelkes ordításba. Üvöltött szakadásig. Gyeücse úr a föld mélyéből bukkant föl s mégis mintha az Égből bocsájtkozott volna a sziklaperemre. A fiú előre akart futni, de heves recsegést, különös, rekedt hangot hallott maga mögött. Mintha szikla zúdult volna le a hegyről, mintha vadkant szúrtak volna torkon s utolsó erejéből még becsörtetett volna a bozótba. Kavicsok görögtek gyors rohanással, azután idegen hang ordította: - Tengri! Tengri! Ojbarsz nem gondolt semmire, de akaratlanul megfordult. Egy sovány, feketehajú, gyolcsba öltözött bátur éppen akkor húzta ki vékony torokszúró kését Tar Szerind torkából. A kapgán erős keze kitépett egy csomó gazt, szaporán reszkető meztelen térde görcsösen fölmeredt, fejét erősen oldalt fordította, szemében düh és rémület felhőzött. Ojbarsz szíve megállott, mintha megdöfték volna, sötétbe borult előtte a világ. De nyomban fény villant benne, nagyot kiáltott s egyetlen hatalmas ugrással a felállani készülő idegenre zúdult. Keze talán ugrás közben tépte ki hüvelyéből a kést. Rettenetes erővel lecsapott. A penge recsegve zuhant a férfi vállperecébe, lehatolt a mélyen lüktető szívig. Hörögve dőlt a test, vetett magán egyet. A tátongó száj kiáltani akart, de sűrű vér szökött ki belőle, s mint a forrás, ráömlött a fehér ünnepi ingre. - Apám - ordította zokogó hangon Ojbarsz. S ott hagyva a kést a vergődő testben, ráborult a kapgánra, fejét mozdulatlan, széles, még meleg mellére tette. Most érezte a gyolcsing ismerős, savanykás testszagát. Odafönt a sziklafalnál szaporán dobogott a táltos dobja. Senkisem vett észre semmit. Az áhítatos, lelkes szemek mind a tűz felé lépkedő Gyeücsét s a tomboló táltost nézték. Ojbarsz, az ifjú kapgán, vakon, süketen siratta apját. A Nap diadallal emelkedett a hegyek fölé. Akarattya, 1942. nyarán.
268
