KITELEPÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON Az 1945 utáni kommunista diktatúra sok-sok törvénytelensége között kiemelt helyet foglal el az un. kitelepítettek ügye. Ezek két csoportját jelentik a magyar állampolgároknak: 1. kitelepítették Magyarországról 1945-1946-ban a német nemzetiségűeket arra hivatkozva, hogy ők is felelősek a hitleri Németország II. világháborús bűntetteikért, 2. kitelepítettek voltak azok a magyar állampolgárok, magánszemélyek és egész családok tízezer számra, akiket 1949-1953 között hurcoltak el lakóhelyeikről, vitték el őket az ország különböző részein létrehozott táborokba, és/vagy telepítették őket az Alföld kis falvaiban kijelölt lakóhelyekre.
1949 1953
A kitelepítettek társadalmi összetételét az 1945 előtti rendszer meghatározó vezetői (arisztokraták, állami tisztviselők, ügyvédek, bírók, stb.), majd 1949-től a kuláknak nyilvánított parasztok, a feloszlatott Kisgazdapárt volt tisztségviselői alkották. Hozzájuk csatlakoztak az 1950ben létrehozott határsáv lakói.
KÖMI (KözérdekűMunkák Igazgatósága) – táborok és börtönök
Az 1950-ben kialaktott határsáv
E1
KITELEPÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON
1949 1953
A kulákok és a határsávban lakó „megbízhatatlan” elemek mellett megkezdődött a nagyobb városok és főleg Budapest nemkívánatos, ellenséges a „rendszerre idegen elemek” eltávolítása családjaikkal együtt. Ezeket az embereket a már említett falvakba, továbbá a Hortobágyon lévő tanyákra, állatok tartására szolgáló istállókba, hodályokba zsúfolták be. Mindezt az emberi jogok semmibe vételével, a jogrendszer lábbal tiprásával hajtották végre.
A Budapest V. kerületéből kilakoltaottak kényszerlakhelyei
A budapestiekre vonatkozóan egy 1951. június 17-én hozott belügyminiszteri rendelet volt az alap, amely kimondta a „volt kizsákmányolók” fővárosból való eltávolítását. A jogi és erkölcsi szempontból egyaránt elfogadhatatlan és aljas intézkedést még döbbenetesebbé és megbocsáthatatlanabbá teszi az a tény, hogy nagyon sok esetben a Rákosi-rendszer tisztviselői egy-egy budai lakóház, villa vagy nagyobb polgári lakás megszerzése érdekében vitették el a benne lakókat. Az így kiürült lakásokba beköltöztek. Nagyon sok olyan családot hurcoltak így el, akiket még az akkor kreált szempontok szerint sem volt semmi „bűnűk”, csak az, hogy valakinek megtetszett a lakásuk.
E2
KITELEPÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON
1949 1953
A Rákosi-rendszert felváltó Nagy Imre-vezette kormány szüntette meg ezt a szégyenteljes rendszert 1953. július 26-án hozott 1034/1953. számú minisztertanácsi rendelettel. A táborokat feloszlatták, a kitelepítettek lassan elhagyhatták kényszerlakhelyeiket. De a budapestiek sokáig nem költözhettek vissza a fővárosba. Az elfoglalt lakásokat, házakat a „kulákok” ingatlanait és termelőeszközeit a legtöbb esetben nem kapták vissza. Mint ahogy a kitelepítettek lakásaiban maradt ingóságok is örökre elvesztek.
Kényszermunkatáborok és kényszerlakhelyek Magyarországon és Romániában
A kitelepítések sajnálatos módon nem magyar specialitást jelentettek. Az egész „rendszer” a sztálini szovjet rendszerből vették át, és ezt a mintát követte Románia is. Egész Romániából és természetesen a magyar kisebbségből tízezer számra vitték kényszermunkatáborokba a kitelepítetteket. Ezek a táborok a legembertelenebb körülmények között működtek a Duna-deltában, a Bánátban és az Al-Duna mentén.
KITELEPÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON Mórahalom mint a Szeged-környéki tanyavilág meghatározó központja hamar a kulákokat üldöző politikai szervek figyelmébe került. Akit kuláknak nyilvánítottak, azokat nem csak földjüktől, de minden ingó és ingatlan vagyonuktól, és állataiktól is megfosztották. Ráadásul ki is telepítették ezeket az embereket, vagyis a legjelentősebb gazdákat és családjaikat. De amellett, hogy a kitelepítés színhelye az Alföld ismert helyeire történt, Karcag, Kunmadaras, Ebes, stb., a családok férfitagjaiból többeket internálótáborba, Kistarcsa, másokat pedig a hírhedt recski táborba vitték. A deportált családok „zárt táborai” a Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban, 1950-1953
1949 1953
Így már érthető a Mórahalmon szájhagyományban fennmaradt szomorú vers: Internáltak éneke Hortobágyi pusztán, téli szelek járnak, Szegény deportáltak hodályban tanyáznak. Robot az életünk, éhezünk és fázunk, Elhagyott otthonba álmainkban járunk. Csak ne búsulj testvér, haza megyünk innen, Majd ha a Jóisten hazasegít minket. Addig meg dacoljunk minden nehézséggel, Tele az életünk igaz reménységgel. Gyászol a természet, sírós lett itt minden, Tarisznyás magyarok bandukolnak csendben. Fiatalok, vének fáradtan haladnak, Hortobágyi sárba majdnem belefullnak. Dermesztő hideget váltogatja eső, Rab magyarok itten nem kedvez az idő. A munkában ázunk, térdig sárba járunk, Reszkető lábunkon alig- alig állunk. A szobába sűrű emeletes ágyak. Itt születnek meg a röppenő vágyak. Álom valóságát napról- napra várjuk, A rab magyaroknak ez a reményvágyuk. Ilyen viszonyok közt értük el a napot, Máskor bensőséges, gyönyörű karácsonyt. Itt az ágyainkon egymás mellett ülve, Szent karácsony estét ekként ünnepelve.
A kitelepítetteket éjszaka rohanták le a házukban és egy szál ruhában, a szerencsésebbeket pedig minimális személyes holmijukat egy zsákba téve vitték először a Csongrád megye központjában, Szegeden kialakított gyűjtőhelyre. Innen a családokat szétszakítva szállították a férfiakat az internálótáborokba, a nőket, gyerekeket a kijelölt kényszerlakhelyre. Így történt ez Oltványi Vince, Dobó Szilveszter, Börcsök Antal, Wolford József, Papp József, Tanács Sándor, Wagner Gyula, Babarczi István, valamint Dobó Ferenc, Dobó Imre, Dobó István, Dobó Géza, Dobó Mátyás családjával, és sok más személlyel. Jellemző módon az 1953 nyarán hozott kormányhatározat alapján visszatérő személyek az elkobzott ingó és ingatlan vagyonukból szinte semmit vagy csak töredékét kapták vissza.
Hazai csomagok, piciny fenyőágak, Jelentik az otthont, hazát és a vágyat. Álmainkban most is haza-haza járunk, Szomorú karácsony, szomorú lesz álmunk, Gondolatainkban most is otthon járunk. Könnyes lesz a szemünk, könnyes lesz a párnánk, Rab magyarok sírunk karácsony éjszakáján. Szeretet ünnepén, sóhajunk száll messze, A Jóistenhez száll a magos egekbe. Hogy a szabadságunk adja vissza nékünk, Békében élhessen szegény, árva népünk. Magyar itt a magyart végre megbecsülje, Ember a másikat testvérként szeresse. Legyen itt már egyszer gyűlöletnek vége! Akkor lesz minékünk karácsonyi béke.
KITELEPÍTÉSEK MAGYARORSZÁGON Mórahalom 1950-1953 közötti időszakának a legmegdöbbentőbb és legszégyenteljesebb eseménye az 1953-nban megrendezett Dobó Gyula és társai ellen lefolytatott koncepciós per volt. Ez az elképesztően aljas bírósági színjáték Mórahalom történetében legalább annyira mérföldkő, mint az ugyanebben az időszakban országosan lefolytatott Rajk-per, vagy a Mindszenthyper. Ebben az esetben összekapcsolták a kulákok, azaz a tehetősebb gazdák elleni fellépést a Tito-féle Jugoszlávia részére végzett kémkedés vádjával. A fő vádlott Dobó Gyula azzal szolgált rá a hatalom bosszújára, hogy korábban a Kisgazdapárt tagja volt, 19441947 között pedig még országgyűlési képviselő is. Mórahalom határsávba sorolása elősegítette a Jugoszláviával való összeesküvés koholt vádjának összekapcsolását az ÁVH számára.
1949 1953
Sajnálatos módon a Nagy Imre miniszterelnöksége idején 1953. szeptember 10-én a katonai „Felsőbíróság” által újratárgyalt eljárás során alig enyhítettek az igen szigorú büntetéseken. A két halálos ítélet közül Dobó Gyula kegyelmet kapott, míg a másodrendű Szécsi Vincét 1954. januárjában kivégezték, 44 éves volt.
Fazekas Kádár Imre
A Budapesten megrendezett hadbírósági tárgyalás „hűtlenség” és a „demokratikus államrend elleni szervezkedés” vádjában marasztalta el a kilenc vádlottat. A rendkívül súlyos ítéletek között kettő halálos, kettő életfogytiglan, a többiek számára pedig 12-15 év közötti büntetést tartal mazott. 1. Dobó Gyula – halál (kötél által) 2. Szécsi Vince – halál (kötél által) 3. Fazekas Kádár Imre – életfogytiglan 4. Szécsi József – életfogytiglan 5. Szécsi Ferenc – 15 év börtön 6. Árpási Pál – 12 év börtön 7. Márki István – 15 év börtön 8. Szabó Antal – 12 év börtön 9. Masa János – 15 év börtön
E5
A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA Az I. világháború elvesztése után 1918 decemberében az újonnan létrejött Jugoszláv állam csapatai elfoglalták a történeti Magyarország déli részét. Összesen több mint 20.500 négyzetkilométer került a kezükre. Ezt a területfoglalást 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés nemzetközi jog szerint elismerte.
A Magyarországtól Jugoszláviához csatolt területek adatai A terület neve
Kiterjedése km2
Baranyai háromszög
1 143,7 km2
Bácska (Bács-Bodrog vármegye)
* Ezt nevezik Vajdaságnak
8 150,5 km2
Bánát (Temes-Torontál vármegye)
9 588,0 km2
Muráninneni terület (másképpen Muravidék: Vas és Zala vármegye egy része)
968,7 km2
Muraköz (Zala vármegye egy része)
700,0 km2
Összesen
20 551,0 km2
Az 1921-es adatok szerint a Jugoszláv államhoz 468.000 magyar lakos került. A Vajdaság etnikai viszonyai 1921-ben Nemzetiség
Bácska
Bánát
Baranya
Vajdaság összesen
Magyar
260 998
35,5%
98 471
17,5%
16 638
33,8%
376 107
27,9%
Német
173 796
23,6%
126 530
22,5%
16 253
32,9%
316 579
23,5%
Szerb-horvát
246 598
33,5%
240 213
42,7%
15 604
31,6%
502 415
37,3%
Román
1 182
0,1%
67 897
12,0%
452
0,9%
69 530
5,2%
Szlovák
30 993
4,2%
17 595
3,1%
78
0,01%
48 666
3,6%
Egyéb
21 551
3,1%
12 252
2,2%
427
0,8%
34 230
2,5%
735117
100,0%
561 958
100,0%
49 452
100,0%
1 346 230
100,0%
Összesen
E6 E2
A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA
Az I. világháború elvesztése után 1918 decemberében az újonnan létrejött Jugoszláv állam csapatai elfoglalták a történeti Magyarország déli részét. Összesen több mint 20.500 négyzetkilométer került a kezükre. Ezt a területfoglalást 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés nemzetközi jog szerint elismerte.
A Jugoszláv állam felosztása 1941
A magyar csapatok április 11-én léptek a korábbi Jugoszlávia területére. A magyar álláspont az volt, hogy az előző nap kikiáltott független horvát állam létrejötte miatt Jugoszlávia jogilag megszűnt. A magyar csapatok a Délvidék magyar lakosságának védelmére vonult be. Összesen 10.700 négyzetméter és 950.000 lakos került vissza Magyarországhoz.
Az 1941-ben visszakapott területek
E7 E2
A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA 1944 hadieseményei következében a szovjet csapatok által segített Tito- partizánok őszre vis�szafoglalták egész Jugoszláviát. A csapatok bevonultak a Délvidékre is: 1944. október 14-én elfoglalták Szabadkát, október 20-án Zombort, 22-én pedig Újvidéket. Tito közvetlen utasítása alapján az egész területen katonai közigazgatást vezettek be október 17-én. Ez minden hatalmat a katonaság kezébe adott és 1945. február 15.-ig maradt érvényben. Valójában ezzel megkezdődött a példátlan méretű megtorlás. A partizánok a terület magyar és német lakosságát egyaránt árulónak nyilvánították. Ténylegesen egy etnikai tisztogatásra került sor, ahol a törvényességet még a látszatára sem ügyelve tízezer számra végezték ki a magyar és német polgárokat. Az életben hagyott nagy tömegeket – főleg asszonyok, gyerekek, öregek – pedig borzalmas táborokba zárták.
A megtorlás tényleges végrehajtását a Tito által 1944 májusában, szovjet példát követve létrehozott OZNA (Népvédelmi Osztály) különleges hadteste és a visszafoglalt területeket uraló partizán csapatok hajtották végre a helyi szerb lakosság közreműködésével. 1944-1945 folyamán mintegy 30.00040.000 magyar civil lakost végeztek ki.
E2
A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA A bevonult katonaság vezetője Ivan Rukovina vezérőrnagy volt, aki az október-november folyamán végrehajtott tömegmészárlásokra maga buzdított akkor, amikor saját katonái mellett arra szólította fel a szerb lakosságot, hogy segítse véghezvinni azokat az eljárásokat, amelyek „a nemzeti jövő és a terület délszláv jellegének megőrzése érdekében szükségesek”. Felhívása nyomán un. népfelszabadító bizottságok és népi őrségek alakultak, amelyek tevékenyen részt vettek az egyes településen „tisztogatásában”. Az említett reguláris és illegurális csapatok az elfoglalt településeken házról házra járva szedték össze a 16 évnél idősebb férfiakat. Ezeket legtöbbször borzalmas kínzások után faluszéli legelőkön tömegesen kivégezték és általában a helyszínen jeltelen tömegsírokban földelték el őket. Ezeknek a földerítése és egy-egy emlékművel való megjelölése az elmúlt években kezdődött. De a magyar lakosok által emelt szerény emlékműveket a mai szerb lakosság rendszeresen megrongálja.
Az első kereszt Csurogon
A megrongált emlékmű
Futaki úti katonatemető, Újvidék, 1991 Makovecz emlékmű – Újvidék
Óbecse – Emléktábla
Óbecse – Az 1944-45-ös vértanúk emlékoszlopa N1 E2
A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA Az eljárásokra jellemző, hogy szinte semmi írásos nyoma nem maradt. A mészárlások rekonstruálása ma még élő szemtanúk, életben maradottak visszaemlékezései alapján történik. Így tudjuk, hogy Bajmokon 1944. november 2-n 229 főt, Csurogon 498 főt lőttek agyon október 23-a után több napon. Akiket nem löktek a Tiszába, azokat tömegsírba temették. Z entán, Magyarkanizsán, Martonoson, Adorjánban, Szabadkán, Palicson, Csantavéren és Újvidéken szintén tömeges kivégzések voltak.
A megtorlások kiemelt célpontjait jelentették az egyházi személyek. A helyükön maradt magyar katolikus és református papokat, tiszteleteseket, szerzeteseket mindenütt elfogták, kegyetlenül megkínozták, sokszor megcsonkították, és álogatott módon kivégezték. A plébániákat is feldúlták, kifosztották. Alább közöljük a jelenleg ismert egyházi áldozatok névsorát, amely sajnos még nem teljes.
A kutatók által összeállított, minden bizonnyal hiányos névsor: Apatin – Hubert Ferenc, lelkész Csonoplya – Haug Antal, adminisztrátor Csurog – Dupp Bálint, plébános (római katolikus) Gádor – Dobler Antal, plébános (római katolikus) Hercegszőllős – Faragó Ferenc, esperes (református) Hertelendyfalva – Thomka Károly, esperes (református) Horgos – Virág István, apátplébános (római katolikus) Kucura – Lányi Alfréd, lelkész (evangélikus) Magyarcsernye – Brunet Ferenc Bezdán – Az Isterbácon kivégzettek emlékműve Martonos – Werner Mihály, apátplébános (római katolikus) Mohol – Varga Lajos, plébános (római katolikus) Mozsor – Köves István, plébános (római katolikus) Óbecse – Petrányi Ferenc, plébános (római katolikus) Palánka – Schön Jakab, teológiai hallgató (római katolikus) Palánka – U nterreiner Károly, pápai káplán, hittan tanár (római katolikus) Palánka – Weinert Péter, prépost plébános (római katolikus) Palona – Novotny József, plébános (római katolikus) Pélmonostor – Klein Tivadar, plébános (római katolikus) Pélmonostor vagy Baranyavár – Friedrich Géza, plébános Bezdán – 39 ismeretlen magyar nyugvóhelye (római katolikus) Péterréve – Takács Ferenc dr., pápai kamarás (római katolikus) Sajkásgyörgye – Böszörményi Mihály, lelkész (görög katolikus) Szivác – Plank Ferenc, plébános (római katolikus) Tavankút – Berger Antal, plébános (római katolikus) Tiszakálmánfalva – Gulyás Károly, plébános (római katolikus) Tóba – Varga Endre, plébános (római katolikus) Torántálvásárhely – Gachal János, püspök (református) Tóthfalu – Szabó Dénes, plébános (római katolikus) Szabó Dénes Kovács Kristóf Újpalánka – Müller-Mészáros István, plébános (római katolikus) Újvidék – Kovács Kristóf , ferences szerzetes (római katolikus) Újvidék –Körösztös Krizosztóm, ferences rendházfőnök (római katolikus) Újvidék – Weidner ?, kapucinus szerzetes (római katolikus) Ürög – Gencel Pál, káplán (római katolikus) Zombor – Koppány (Kosztolányi) Sándor, tiszteletes (református) E2
