Kismama sárga csillaggal: egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig

Kismama sárga csillaggal: egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig Szívós Erika Dr. habil. egyetemi adjunktus ELTE BTK Történeti Intézet, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék (A Holokauszt Budapest társadalomtörténetében c. konferencián elhangzott változat, BFL, 2014. nov. 18.) Előadásomban egy megrázó naplót szeretnék bemutatni 1944-45-ből. A naplóíró, Krausz Józsefné Steller Margit 1944-ben házas fiatalasszony volt, egy akkor 13 éves fiú, Gábor édesanyja. Krausz Józsefné a német megszálláskor állapotos volt, terhessége 5 hónapjában járt második gyermekével. A naplót 1944. március 20-án kezdte el írni, és 1945 júliusáig vezette folyamatosan. A naplóíró lánya és a még élő oldalági rokonok azzal a feltétellel járultak hozzá a napló kiadásához és közzétételéhez, hogy abban a nevek anonimizáltan fognak szerepelni. Ezért a jelenlegi előadásban is fiktív neveken említem majd mind a naplóírót, mind pedig családja tagjait. Előadásomban szólok a napló felfedezésének körülményeiről, és bemutatom a naplót mint forrást. A napló kiadásának tervéről is beszélek majd, valamint arról, hogy a kiadás során milyen forráskritikai, illetve etikai dilemmák merülhetnek fel, utalva arra, hogy miért kezelendő óvatossággal/fenntartásokkal az itt ismertetett forrásdokumentum. Kitérek arra, hogy miért különleges forrás ez a napló, és hogy az ilyen forrásszövegek olvasásának, feldolgozásának milyen fontos pedagógiai hozadéka lehet például az egyetemi oktatásban, de akár középiskolában is. Végül a naplót az emlékezés ma tapasztalható reneszánszának kontextusában próbálom majd elhelyezni, hangsúlyozva azt a társadalmi szerepet, amelyet az intézmények, közgyűjtemények töltenek be az emlékezet-megőrzés folyamatában. A napló jelentősége Krausz Józsefné naplója kivételes forrásértékkel bír. Az eseményekkel egy időben íródott, gépelt átiratban közel öt ív terjedelmű, igen részletes forrás a német megszállás utáni időkről, a zsidóellenes rendeletek fogadtatásáról, a törvények értelmében zsidónak minősülő emberek mindennapi nehézségeiről, félelmeiről és a túlélés érdekében tett lépéseikről; a csillagos házakról, a nyilas éráról, a bujkálásról, a felszabadulásról és az azutáni állapotokról. Nagy hangsúllyal esik szó benne a nem zsidó környezet reakcióiról: arról, hogy ki segített, illetve ki, mikor, miért tagadta meg a segítséget, vagy volt egyenesen ellenséges az üldözöttekkel szemben. A napló jelentősége több dologból fakad. Egyrészt ilyen jellegű naplókból kevés maradt fenn, vagy legalábbis kevés került napvilágra és jelent meg nyomtatásban. Ilyen naplószövegek például Szabó Borbála 1944-1945-ből származó Budapesti naplója, amely a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg 1983-ban; egy Ungváry Krisztián által közreadott, Deseő Lászlótól származó naplórészlet, mely a Budapesti Negyed folyóirat 2000-ben megjelent, Budapest ostromai c. számában olvasható; vagy azok a tizenévesek, illetve fiatal felnőttek által írott naplók, amelyeket Kunt Gergely használt 1938-1956 közötti 1

kamasznaplókat feldolgozó, 2012-es disszertációjában. (A disszertáció remélhetőleg könyvként is meg fog jelenni a nem túl távoli jövőben.) A Kunt Gergely által felhasznált, nyomtatásban megjelent naplók szerzői pl. Heyman Éva, Ecséri Lilla, Szenes Hanna és Weinmann Éva; nem zsidó naplóírója pl. Császár Gyula. Ezektől a példáktól eltekintve azonban a fennmaradt személyes források között inkább a visszaemlékezések dominálnak, márpedig tudjuk, hogy az évtizedek múltán született visszaemlékezések egészen más képet adnak a múltról, mint az eseményekkel egy időben született feljegyzések, és forrásként való felhasználásuk is más problémáket vet fel. Krausz Józsefné naplójának második fontos vonása, hogy itt egy jellegzetesen női történettel állunk szemben, amelyben – a naplóíró élethelyzetéből is következően - az események értelmezése hangsúlyosan női szemszögből jelenik meg, és még ezen belül is sajátos látószöget képvisel. Krausz Józsefné naplója nem egyszerűen csak „alulnézetből” ábrázolja az eseményeket. Nem csak azoktól a narratíváktól különbözik, amelyeket a hatalomban részt vevők, az események alakítói vetettek papírra, és nem is csak általában a férfiak megéléstörténeteitől, hanem azokétól a nőkétől is, akik üldözöttek voltak ugyan, de nagyobb mértékben rendelkeztek a cselevés, az ellenállás szabadságával. Egy terhes asszony helyzete nyilvánvalóan egészen más volt 1944 tavaszán és nyarán, mint más nőké ugyanezen hónapokban, és később egy csecsemővel túlélni próbáló fiatalasszony is sokszorosan nehezebb helyzetben volt, mint mások – igaz, helyzete számára bizonyos fokú védelmet is jelenthetett. Történetünk főszereplője mindenesetre kivételesen kiszolgáltatott helyzetben volt 1944-ben, nagymértékben rá volt utalva mások segítségére és szolidaritására, és ezért sokkal élesebben tapasztalta meg a külvilág reakcióit, az emberek elutasító vagy éppen segítő magatartását. Mindezzel együtt igazságtalanok volnánk a naplóíróval szemben, ha kizárólag kiszolgáltatottságát akarnánk hangsúlyozni. Krausz Józsefné Steller Margit minden esendősége ellenére cselekvő, agilis ember volt, aki mindent megpróbált, mindent maga intézett, mindig el tudta dönteni, hogy kihez forduljon segítségért, és a legnehezebb helyzeteket is megoldotta valahogy. A napló a maga módján hőstörténet arról, hogy hogyan tudott helytállni egy kisgyermekes fiatalasszony a legelképesztőbb körülmények között is; nem mellesleg pedig a naplószöveg egy tragikus időkben született gyerek csodával határos túlélésének története is. A napló felfedezésének körülményei Mielőtt a naplóíró történetét összefoglalnám, néhány szót szólnék a napló felfedezésének történetéről. A napló gépiratos példányával idén májusban találkoztam a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központban, mintegy véletlenül, kutatás közben, a gyűjtemény avatott munkatársa, Huhák Heléna jóvoltából. Ezen a ponton rögtön közbe is kell szúrnom egy személyes megjegyzést. Én eredendően nem holokauszt-kutatóként kerestem fel a dokumentációs központot. Társadalom- és várostörténész vagyok, aki évek óta kutatja a Belső-Erzsébetváros történetét. Tulajdonképpen azért mentem a Holokauszt Emlékközpontba (HDKE), hogy VII. kerületi vonatkozású visszaemlékezéseket keressek, amelyekből rekonstruálni tudom a két háború közötti BelsőErzsébetváros életét és társadalmi viszonyait, valamint a háború alatti és utáni változásokat. E tekintetben nem is kellett csalódnom. Ám a kutató történésszel gyakran megesik, hogy nem azt a találja meg, amit keresett, vagy nem csak azt találja meg; viszont valami fontosat talál, amire egyáltalán nem számított. Miközben sikerült számos olyan visszaemlékezést

2

elolvasnom a gyűjteményben, amelyek valóban sokat segítettek eredeti kérdéseim megválaszolásában, kezembe került Krausz Józsefné itt bemutatott naplója is. Az eredeti tervek szerint ezen a konferencián is más lett volna a feladatom: azokról a társadalmi átalakulásokról kellett volna beszélnem, amelyeket a háború és a Holokauszt idézett elő a a városnegyedben rövid, illetve hosszabb távon. Csakhogy közbejött ez a felfedezés, és egyszerűen nem lehetett ellenállni annak a lehetőségnek, hogy a naplót és kiadásának tervét ebben a környezetben mutathassam be. A naplót előszörre végigolvasva ugyanis azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy kivételes értékű forrással állok szemben, ezért javaslatot tettem annak kiadására. A Holokauszt Emlékközpont történész-muzeológus munkatársaival, Szécsényi András gyűjteményvezetővel és Huhák Helénával közösen vágtunk neki a kiadásnak; hárman együtt gondozzuk a szöveget, írjuk a bevezető tanulmányt és a kommentárokat, és készítjük elő a forráskiadvány megjelenését. A forrás értelmezésében felbecsülhetetlen segítséget jelent, hogy a naplóíró leánya együttműködik velünk. Ő az az 1944 nyarán született kislány, Judit, aki a naplóban is szerepel. Judit jelenleg 70 éves. Mivel maga a naplóíró már nem él, a család történetének tisztázásában ő jelenti a legnagyobb segítséget. Ő adta be egyébként a naplót a Holokauszt Emlékközpontba 2013-ban. A közelmúltban felvettük vele a kapcsolatot, és készítettünk vele egy hosszú interjút, amelyben saját élettörténetén kívül elmondta többek közt a család részletes történetét is, számot adva minden olyan családtagról, aki a naplóban szerepel. A naplóíró élettörténete és 1944-45-ös élményei Krausz Józsefné Steller Margit budapesti lány volt, szakmájára nézve ötvös. Férjét, Krausz Józsefet az iparművészeti iskolában ismerte meg az 1920-as évek végén. Miután összeházasodtak, egy fiuk született, Gábor, aki 1944-ben 13. évében járt. Krausznénak volt egy üzlete, ahol saját készítésű ötvöstárgyakat és más ajándéktárgyakat árusítottak. Az évek során ez az üzlet elkezdett jól menni, több alkalmazottal dolgoztak, és a család szolid polgári jómódra tett szert általa. 1944-ben a család a Svábhegyen lakott egy bérvillában. 1943-ban, amikor Margit a gyermekvállalás mellett döntött, tudta, hogy az idők nem kedveznek ennek, és férje, József sem is helyeselte felesége döntését. Margit mégis nagyon szeretett volna egy második gyereket, és úgy határozott, hogy az aggasztó helyzet ellenére vállalja a terhességet. A német megszállás után az egyik első dolog az volt, hogy az ötvösüzletet egy keresztény rokonuk nevére íratták. Ez a rokon József sógornője volt, aki a törvények értelmében nem minősült zsidónak. Azonban ügyvédjük figyelmeztette Margitot, hogy a német megszállás után kötött szerződéseket a hatóságok nem tekintik érvényesnek, ezért Margit végül maga működtette tovább az üzletet – amíg lehetett. Iparosként ezt megtehette, amennyiben csak saját készítésű árut árusítottak; az egyéb árut, iparcikkekeket be kellett jelenteniük. Egymás után jöttek ki a zsidóellenes rendeletek, egyre inkább megnehezítve a törvények értelmében zsidónak minősülők életét. Margit minden újabb rendeletről beszámol a naplóban, és leírja, hogyan hatottak ezek az ő és környezete mindennapi életére. A napló első bejegyzéseiből árad a félelem és a bizonytalanság, de ugyanakkor az az energia is, amivel a terhes fiatalasszony megoldja a mindennapok praktikus problémáit. Férjét 1944 áprilisában

3

behívták munkaszolgálatosnak. József szerencsés módon Budapesten és Budapest környékén teljesített szolgálatot, ezért a házaspár a továbbiakban rendszeresen tudott találkozni egymással, még ha a férj ilyenkor legtöbbször engedély nélkül hagyta is el egységét. Később József svéd védlevelesként, egy ún. svéd század tagjaként is könnyebb helyzetben volt; olykor a konkrét helyzetek megoldásában is tudott segíteni, ha pedig nem tudott, legalább erőt adott feleségének az a tudat, hogy él és a valahol a közelben van. A tágabb családon belül intenzív volt a kapcsolattartás, ami férje távollétében Margitnak komoly támaszt jelentett. Margit mind saját szüleivel, mind testvéreivel és azok családjával szoros kapcsolatot ápolt; a csillagos házak kijelölésekor, 1944 júniusában a család egyes tagjai inkább önként összeköltöztek, semmint hogy idegenekkel kelljen kényszerűségből együtt lakniuk. Mivel hírek keringtek arról, hogy a kikeresztelkedettek mentesülnek a deportálás alól, 1944 júliusában, még 9 hónapos terhesen, Margit áttért a római katolikus vallásra. (13 éves fiát, Gábort a pap végül nem volt hajlandó megkeresztelni, ragaszkodott az árvaszéki jóváhagyáshoz.) A naplóból világosan kiderül, hogy azidőtájt a budapesti zsidóság tagjai tömegesen választották a menekülésnek ezt az útját. 1944. július 19-én megszületett Margit lánya, Judit. Augusztusban Margitnak sikerült szereznie egy svéd védlevelet magának, férjének és két gyerekének. Bízott benne, hogy így nem deportálhatják őket. A nyilas hatalomátvétel után, amikor kiderült, hogy a védlevelek sem jelentenek többé feltétlen védettséget, Margit egy apácák által fenntartott gyermekotthonba került, ahol elvileg csak gyerekek tartózkodhattak, de ahol titokban zsidóként üldözött szoptatós anyákat is befogadtak és bújtattak csecsemőikkel együtt. Azonban a nyilas razziák egyre inkább fenyegették a gyermekotthont, így Margitnak innen is mennie kellett. Ezt követően Margit, újra két gyerekével együtt, egy védett házba költözött a Pozsonyi útra. Férje a svéd követség alkalmazásában viszonylag szabadon mozgott, bár állandó veszélyben volt. Amikor Margit férje, József megtudta, hogy 1945 januárjában várhatóan a védett házakat is ki fogják üríteni és lakóikat átköltöztetik a nagy gettóba, kihozta onnan a feleségét és a 6 hónapos Juditot, majd hamis papírokkal Újpesten helyezte el őket. Margit a végjáték idején átjött Újpestről a szüleihez, és a városban élte meg a felszabadulást. Margit férje, két gyermeke, ő maga és édesapja életben maradtak; testvéreinek gyerekei közül többen úgyszintén épségben érték meg a felszabadulást. Azonban Margit mind a négy testvérét elveszítette: húga és nővére Bergen-Belsenben haltak meg, öccse és bátyja munkaszolgálatosként vesztették életüket. Édesanyja a gettó felszabadulása után nem sokkal halt meg. A napló narratívája: események és kommentárok A napló olvasásakor a narratívának számos olyan tartalmi és szerkezeti vonása tűnik szembe, amelyet érdemes néhány idézettel illusztrálni. Különösen a következőket szeretném kiemelni: -a helyzetekre adott reakciók leírását;

4

-a megéléstörténet a nézőpontjainak váltakozását, különösen a magánéletnek és a külvilág eseményeinek szimultán leírásait; -valamint az üldözöttek által érzékelt kilátásokat; azt, hogy ki mire számított, mit tudtak az üldözöttek, és honnan szerezték az információikat. A napló a kövekező mondatokkal indul: III. 20. Bejöttek a németek. Nem akarom elhinni, hogy most nálunk kezdődik mindaz a borzalom, amitől úgy féltünk és amit még csak hallásból ismertünk. Német, lengyel, olasz, hollandi zsidók, hogy sajnáltuk őket és most mi következünk? Mint, minden vasárnap, tegnap is fenn voltunk a Sváb-hegyi lakásunkban. Nagyon hideg volt, ezért befűtöttem és a férfiak leültek kártyázni. Egyszer csak látom az ablakból, hogy Olga húgom jön fel hozzánk. Mindjárt tudtam, hogy történt valami, ha ő otthon hagyja délelőtt gyermekeit és egyedül jön. Elmondja, hallotta, hogy bejöttek a németek, azonnal jött, hátha akarunk valamint csinálni, amíg lehet. Néhány példa a zsidóellenes rendeletek leírására és az azokra adott reakciókra: III. 30. Ma egész nap lestem az újságokat, hogy megtudhassam, hogy a miniszteri tanácson mit határoztak rólunk. Az esti újságban benne van: zsidó nem tarthat cselédet. Fellélegzettem, ha csak ez, ezt kibírjuk. De a 9.40-es híreknél bemondja a sárga csillagot. Először a vér az arcomba szökik, érzem, nagyon piros lettem, majd egy nyilallást érzek a hasamban. Szegény gyerek, csak ez ne ártson meg neki. Bámulok a levegőbe, nem tudom elhinni. Pedig talán számítottam is rá, de most a valóság nem megy a fejembe. Mi jöhet még? Mit kell még megélnünk. Istenem, adj erőt, hogy azt is mind kibírjam. Késő van már, nem tudok elaludni. IV. 5. Ma volt a nagy nap. „Megbélyegezettek” ez a szó van a fejemben. Nem merünk kimenni a lakásból. Szeretném magam munkával elfoglalni, hogy ne gondoljak semmire, de sajnos már nehézkesnek érzem magam és kifáraszt a fizikai munka. […] Regina sógornőmet látom először csillaggal. Ő az első látogatóm ma. Kikérdezzük őt: milyen, mit szóltak az emberek hozzá az utcán. Mondja, volt, aki megnézte, de sokan elfordították a fejüket, vagy nem is vették észre. Elmondja, hogy zsidó lakásokat vettek el ma az ő kerületükben. Később Apuka átjön csillaggal. Jönnek a szomszédok a házból, már mindenki tud arról, hogy lakásokat vesznek el, mindent ott kell hagyni egy öltözet ruhával és valami élelmiszerrel lehet elmenni. A lakást kibombázottnak adják át. […] Este mégis felvarrom a csillagokat a kabátokra, és átmegyünk Apukához. Első pillanatban nem szégyellem magam, inkább nevetségesnek tartom. Alig találkozunk 23 emberrel. A naplóban a külvilág eseményei és a magánélet történései folyamatosan egymás mellett jelennek meg. A terhesség mindennapos gondjai és örömei újabb és újabb váratlan és fenyegető helyzetekbe ágyazódnak be. Krausznénak minden aggodalom közepette is erőt ad a terhessége, reményt és nagy energiákat mozgósít benne az egyre nehezebb élethelyzetekben: IV. 22. Ma úgy ébredtem fel, hogy elhatároztam, hogy azért sem fogok semmin sem mérgelődni. […] De amint elhatározom ezt, máris jön egy másik rendelet, ami nagyon

5

felkavar, felizgat. Csökkentik a zsidók élelmiszeradagját. Nagy plakátok hirdetik az utcákon; nekünk nem szabad tejet, tojást, vajat enni. Én mint másállapotos kapok ingyen tejet, de csak a felét, mint a keresztény állapotos. Lassan szeretnének minket kiéheztetni. V. 4. […] Tegnap is megszégyenítettek, még most is vár szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Az kérdezem, nem látja-e hogy állapotos vagyok, azt felelte, na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét elfordította a fejét. Rémes volt. VI. 12. Születésnapom van ma. Úgy határoztam, hogy jó napot szerzek magamnak. A délelőtt jól is ment, levelet kaptam Sanyitól, teli volt bizakodással, optimizmussal és ebből rám is ragadt valami, de mikor elolvastam az újságban, hogy hétfőre kihozzák a zsidók lakásrendeletét, vége lett mindennek. Először nem akartam vele törődni, de jönnek a szomszédok, ismerősök és mindenki csak erről beszél. Mindenki csak rosszat tud mondani. Állítólag lesznek zsidóházak és abban minden család kap egy szobát. Ezeket a zsidótanács fogja kiutalni. De az emberek már arról is beszélnek, hogyha így össze leszünk gyűjtve, innen is elvisznek. Vigasztalom magam, talán nem lesz olyan rettenetes. Nekem Gáborral elég lesz egy szoba. Ha itt kapnám a kerületben, még üzletbe is járhatnék. Biztatom az embereket, meglátják, ki fogjuk azt is bírni, most már nem tarthat sokáig. […] Az offenziva gyorsabb, de nekünk mégis nagyon lassan halad. Pedig most minden reménységünk ebben van. Úgy lessük a híreket, szeretnénk valahol angol rádiót hallgatni, de ma sajnos csak sok emberen keresztül jönnek hírek hozzánk. […] Kaptam egy pár gyerekholmit kölcsön, kezdetnek elég lesz. Pelenkát még kell vennem, habár azt hiszem a szalvétákat fogom inkább elhasználni, mert most az felesleges holmi, pelenkát meg nem lehet kapni. Úgy csinálnak az emberek, mintha megesett leány lennék. Mindenki mikor meglátja rajtam, hogy állapotos vagyok, sajnálkozik, vagy veszekszik velem. Maga is jókor csinálja, azt mondják. Nagyon dühös vagyok érte. Miután a lánya szerencsésen megszületik, ugyanígy váltakoznak tovább a naplóban a gyermekágyas fiatalasszony mindennapi élményei a külvilág eseményeiről szóló hírekkel: VII. 19. Megszületett a kislányom. Nagyon boldog vagyok. Itt fekszik mellettem, nem tudom levenni róla a szememet. . […] VII. 22. Hitler ellen merényletet követtek el. Bár sikerült volna, most tényleg Viktória lett volna a kislányom! Azt mondják, az angol rádió szerint sikerült is, de nem merik nyilvánosságra hozni, mert különben felbomlik a rend Németországban. Én nem hiszek benne, nincs nekünk olyan szerencsénk. Juditka már négy napos. Kezd kialakulni, szép az arcocskája, de félek, olyan lesz a nózikája, mint az enyém. El tudom nézni egész nap, már nagyon tudom félteni, már érzem minden porcikámmal, hogy a gyerekem. . […] Jóska ma volt itt először, azt hiszem, most is csak szökött, mert nagyon piszkosan jött fel, a munkaruhájában. A gyerekre alig nézett, azt mondja, olyan, mint a többi csecsemő. Érdekes, hogy nem csinálta velem végig az állapotosságot, nincs semmi kapcsolata a gyerekhez.

6

[…] Tegnap már saját lábamon mentem le az óvóhelyre. Belefáradtam, de mégsem történt semmi bajom. Azelőtt azt hittük, hogy harmadik napra, ha varratokkal kel fel egy szülő nő, annak valami nagy baja lesz, de most látom, mindent ki lehet bírni. VIII. 10. Itthon vagyok, mármint a Reginánál. A ház előtt vártak e ház gyerekei és nagy ujjongással üdvözölték Juditkát. Most sok minden után kell nézni, ami a gyereknek kell: kosár, kád, pelenka. Az üldözöttek sokféle hírt kapnak, ezek egy része valós, egy része szóbeszéd. A naplónak az egyik legérdekesebb, de egyben legproblematikusabb aspektusa éppen ez: hogy a német megszállás után a zsidó lakosság mit tudott, honnan és hogyan jutottak el hozzájuk az információk, hogyan látták az esélyeket és saját kilátásaikat. Az üldözöttek tömegéhez hasonlóan Margit is keresi a menekülési lehetőségeket, és saját lelkiismeretével vívódva hozza meg döntéseit. Még a szülés előtt kikeresztelkedik; 1944 augusztusának végén pedig svéd menlevelet szerez. A deportálások leállítását így kommentálja: VII. 16. Elmúlt egy pár nagyon nehéz nap. Csupa remegés volt az életünk, féltünk a 15-étól és nem is akartuk elhinni, hogy igaz lehet. De hál Istennek nem történt semmi rossz, sőt ha igaz, nagy változások történtek és így most úgy néz ki, hogy javult részünkre a helyzet. Állítólag a svédek tiltakoztak a velünk való bánásmód ellen, meg a pápa ígért egyházi átkot, ha nem szüntetik be a deportálásokat. Kormányváltozásról is beszélnek, de még nem hozták nyilvánosságra. Találgatjuk, hogy mi lesz, lessük az újságokat, akárminek örülnénk, mert gondoljuk, minden jobb lenne, mint ami eddig volt. Az áttért zsidók külön képviseletet kaptak, most mindenki csak erről beszél, valami előnyben fognak részesülni. Az egész város ki akar térni, a házakban ívekre írják össze és csoportokban oktatják őket. Azt hiszem ennek lesz valami jelentősége, de rémes lenne, hogyha ezzel sikerülne egyik embernek megmenteni az életét és a másiknak meg nem. Én is túl vagyok már a dolgon, megkönnyítette nekem a pap azzal, hogy nem csinált ceremóniát. A Gábornál utolsó percben meggondolta magát és csak árvaszéki beleegyezéssel csinálja meg. VIII. 24. […] Ma megkaptam az egész családnak a Langlették által kért svéd vöröskereszt menlevelet. […] Védett státusza birtokában Margit később így látja saját helyzetét: X. 10. Már csillag nélkül járok. Szombaton megkaptam a KEOKH-nál. Nagyon sokáig tartott míg végre felolvasták a mi nevünket is. Kezemben a svéd állampolgárság, nézem, mert ezzel a papírral letéphetem ezt a gyűlöletes sárga csillagot magamról. Most több leszek az emberek szemében, mert szerencsém volt és sikerült ezt megkapnom? Eldobatták velem a magyar állampolgárságomat. Micsoda játékot kell még folytatni, kijelenteni magamat a rendőrségen mint magyar állampolgár és svédnek újból bejelenteni. Milyen nevetséges, svéd vagyok és nem tudok róluk semmit. És egy utolsó idézet a nyilas hatalomátvétel előtti napokból: X. 13. és péntek, de olyan nap is volt ez. Jóska korán reggel beállított hozzánk, most azonnal szerezzek valahol másik lakást, mert megint kezdődnek a zsidók elleni heccek.

7

Felrobbantottak egy szállodát, ahol németek laktak, ezért razziáznak a csillagos házakban. A nyilasok erősebben mozgolódnak, az utcák tele vannak Szálasiröpcédulákkal. Forráskritikai szempontok Néhány szót a forráskritikai megfontolásokról is szólni kell. A napló fennmaradt változatának keletkezéről egyetlen forrásból értesülhetünk: a naplóíró lányának, Kállai Juditnak az elbeszéléséből. Ő volt az a kislány, akivel Krauszné Steller Margit 1944 márciusában terhes volt, és aki 1944 júliusában született meg. Kállai Judit a közelmúltban egy vele készült interjúban elmondta, hogy a napló kézzel írott eredetije nincs meg (kivéve néhány oldalnyi kézzel írott bevezetőt), és hogy a naplót tudomása szerint Krauszné 1945 nyarán vagy szeptemberében gépeltette le. A Holokauszt Emlékközpontba beadott gépirat ez az 1945 nyarán keletkezett átirat. A hangsúly ezen a két szón van: tudomása szerint. Nem tudjuk, hogy a gépirat valóban 1945 nyarának végén, illetve szeptemberében készült-e, vagy később; azt pedig főleg nem tudjuk, hogy az átíratáskor mennyit változtatott a szerző a kézzel vezetett naplóhoz képest. Márpedig a napló forrásértékét ezek a kérdések közvetlenül érintik. Amikor a történész túl van a felfedezés első heurisztikus pillanatain, akkor kezd gyanakodni. Csak sejtéseink lehetnek az átdolgozással mint lehetőséggel kapcsolatban, de a sejtések egyes szövegrészeknél határozott gyanúvá állnak össze. A naplót végig jellemzi a már ismertetett szerkezet: rendeletek, események és magánéleti momentumok váltakoznak ugyanazon napok naplóbejegyzéseiben. Olykor meglepve értesül az olvasó arról, hogy Budapesten az üldözöttek mi mindent tudtak. De tudhattak-e valóban ennyit? Rádiójuk, telefonjuk beszolgáltatása után, szóbeszédből, újságból? És ami szintén felmerül: lélektanilag elképzelhető-e, hogy egy frissen szült asszony, aki újszülött gyerekét egyre nehezebb körülmények között kell, hogy gondozza, és akit teljesen lefoglal a mindennapi túlélés feladata, ennyire reflektáltan tudja követni az eseményeket és a híreket? A gyanú a következő: lehetséges-e, hogy a naplóíró utólag egészítette ki a kézzel írott napló szövegét, említést téve olyan háttéreseményekről, információkról, amelyekről 1944-ben nem lehetett tudomása? A probléma szempontjából sokatmondó pl. a következő idézet: VIII. 15. Azt mondják, nagy események előtt állunk. Tele vannak az emberek bizakodással, mindenki tud valami jót. Ahogy addig a rémhír járt egyiktől a másikhoz, úgy most csak jó hírt terjesztenek. Azt mondják, a héten lejön a csillag a házakról, aztán rólunk is. Visszamehetünk a lakásunkba. Két- három héten belül várják a háború végét. Azt beszélik, hogy Romániában és Bulgáriában megszüntették a zsidótörvényeket. Antonescu lemondott. A törökök most már belépnek a háborúba. A finnek békét kérnek. A frontokon is nagy az előrevonulás, az oroszok Poroszországba betörtek, az amerikaiak Párizsnál harcolnak, partra szálltak Marseille-nél. 72 óráig az angolok nem adnak helyzetjelentést és utána nagy meglepetéssel jönnek. Szóval most tele van mindenki reménységgel, de én most még sem merek örülni, nem tudom elhinni, hogy most már jó lehet. Félek még nagyon a végétől, félek még a nyilasoktól. Még ők most utoljára mindent el fognak követni, hogy magukhoz kaparintsák a hatalmat és ha az akármilyen rövid ideig is tartana, nekünk rémes lenne.

8

Ha nem is vagyok most olyan optimista, mint a többiek, de belátom, a helyzet most sokat javult. Olyan veszélyben voltunk eddig, hogy ha így utólag elgondolom, elborzadok tőle. Csodálkozom magunkon, hogy mennyire nem éreztük át, hogy ide mertünk jönni a kijelölt házakba, hogy vágóhídra vigyenek, mint a barmokat. Ha elgondolom, hogy már csak mi pesti zsidók vagyunk meg ebben az országban és hogy mi van a többiekkel? Hová vitték őket? Élnek-e még? Kétségbeejtő! Most tudunk fellélegezni egy kicsit, amióta elment a kormányból Jaross, Kunder és Imrédi. Endre Lászlóról, és Bakiról sem lehet most hallani. Rajniss nem szerkeszti az Esti Ujságot és Sztójai is szabadságra ment. Ezek történtek pár nap alatt és várjuk, hogy az események most már rohamosan követni fogják egymást is végre eljutunk a végére is. A rendelkezésre álló információk alapján nem tudjuk eldönteni, hogy Margit egy későbbi időpontban, már a háború után átírt-e bármit a naplóban. Mindenesetre fontos tudatosítani: a napló alapján nem biztos, hogy hiteles választ tudunk adni az olyan alapvető kérdésekre, hogy pl. miről lehetett az érintetteknek tudomása 1944 folyamán és milyen lépéseket tervezhetttek a történések ismeretében. Az imént felvetett dilemmák nyitott kérdések, amelyeket nem biztos, hogy valaha is meg fogunk tudni válaszolni. A forrást közreadó történésznek mindenesetre ilyenkor nemcsak az a felelőssége, hogy megfelelő kommentárokkal segítse a szöveg megértését, hanem az is, hogy a forrás kapcsán felvetődő dilemmákat világosan érzékeltesse az olvasóval, és értésére adja, hogy a napló körül bizonyos kérdéseket sohasem lehet majd maradéktalanul tisztázni. Ezzel remélhetőleg a leendő olvasót is sikerül majd figyelmes és kritikus olvasásra késztetni. Az emlékezés reneszánsza és az intézmények szerepe Az emlékezés manapság egyre artikuláltabb társadalmi gyakorlata láttán hangsúlyozni kell azt a szerepet, amelyet az intézmények, közgyűjtemények töltenek be az emlékezet-megőrzés folyamatában. Az olyan tematikus közgyűjtemények, amelyek befogadják magánemberek privát dokumentumait, gyakran generálják is a magánjellegű emlékezetet: nemcsak azáltal töltenek be missziót, hogy gyűjtik és őrzik a visszaemlékezők anyagait (a Budapest Főváros Levéltárában ma, nov. 18-án ma záruló kiállítás például nem kis részben az itt őrzött magándokumentumokra épül); hanem azáltal is, hogy az egykori idők szemtanúit emlékeik megírására, összegyűjtésére ösztönzik. Az olyan tematikus közgyűjtemények megnyitása, mint Holokauszt Múzeum és Emlékközpont, például valódi emlékezet-hullámot indított el. Sokan, akik önként adták be oda visszaemlékezéseiket, családi dokumentumaikat, úgy érezhették, hogy van egy igazán hivatott hely, ahol a vészkorszakkal kapcsolatos privát emlékeket bízvást el lehet helyezni; de akadtak olyan emberek is, akik emlékezéseiket kifejezetten a gyűjtemény számára írták meg. Ezzel a felütéssel magam is többször találkoztam a Holokauszt Emlékközpont őrzött kéziratos visszaemlékezések előszavait olvasván. A naplókiadás pedagógiai hozadéka A visszaemlékezések rögzítése, a fennmaradt naplók közgyűjteményekbe kerülése, illetve az ilyen dokumentumok kiadása a felsőoktatásban és a közoktatásban is jól hasznosulhat. Az ilyen típusú személyes források nagyon fontos szerepet tölthetnek be az emlékek generációk közötti közvetítésében. A napló mint forrás közel tudja hozni a mai fiatal olvasókhoz a vészkorszakban éltek élményeit, és tükrözni tudja az akkori körülmények riasztó abszurditását, amit mai olvasóként, ma élő fiatalként elképzelni is lehetetlen. A naplók

9

narratívái kapcsán szembesül a fiatal olvasó azzal, hogy milyen döntési helyzetekkel, a választásnak milyen lehetőségeivel rendelkeztek a naplók szereplői. És magának is fel kell tennie a kérdést: te hogyan cselekedtél volna? Mit tettél volna ebben a helyzetben zsidóként és nem zsidóként? A végletes emberi helyzetekben a családtagok egymás iránti szolidaritása is rendkívüli mértékű lehet, ami a naplókban kivételes élességgel jelenik meg; márpedig a középiskolás vagy egyetemista korosztály számára az olyan primer emberi kapcsolatok és szituációk a leginkább érthetőek és befoghatóak, mint a szülő-gyerek viszony, a testvéri kapcsolat, vagy a házastársak, élettársak egymásért való áldozatvállalása. Mindezek miatt a naplók forrásértéke és pedagógiai hozadéka szinte felbecsülhetetlen. Remélhetőleg az imént ismertetett napló is hozzásegíti majd olvasóit ahhoz, hogy át tudják élni a vészkorszak mindennapjait, az akkor élt emberek megpróbáltatásait, döntési helyzeteit, dilemmáit.

10