Királyok Könyve I. 8:51. Ákos: Új világ

amt

Hillvalley

"És ilyenképp elvégezteték az egész mű, a melyet Salamon király csinála az Úrnak házához. És bevivé Salamon az ő atyjától, Dávidtól az Istennek szenteltetett jószágot, az ezüstöt, aranyat és az edényeket, és azokat is az Úr házának kincsei közé tevé."

Királyok Könyve I. 8:51 Nézd, ez megint egy kis halál, hát miért ne élhetnéd túl A régi dal másra vár: te gyönyörű lettél és új Jelez egy új világ; engem miért ne léphetnél át?

Ákos: Új világ

G.A. -nak, aki tudja: mindketten megjártuk már azt a helyet; bár a mi történetünk izgalmasabb is lehet ennél. amt

Előhang Amikor az ember magányosan üldögél egy tó partján, és a lemenő nap fényében cigarettára gyújtva nézegeti a vizet, amelyre az utolsó napsugarak vernek aranyszínű hidat, sokféle gondolat megfordul a fejében. A nyugodt békesség, ami a vízből árad, idővel talán egy kicsit szomorúvá is teszi: a gondolatok ébredése gyakran a szomorúság melegágya; a múlt, amit magunk mögött hagytunk, és amely soha többé nem tér vissza hozzánk; s hozzá jön az érzés, hogy mindez megváltoztathatatlan, de ugyanakkor azt is tudjuk valahol, hogy ez így is van rendjén, hiszen ami elmúlt, az elmúlt, azt el kell engedni. A hamu a cigaretta végéről a vízre hull, és az első, szabad szemmel nem is látható hullám ezerfelé porlasztja, szerteviszi: hamarosan nyoma sem marad, mintha csak belelátna gondolatainkba, és az elmúlás szimbólumaként akarnatetszelegni előttünk. Az ember csak üldögél ott tovább; és végül, ha leszáll az este, már nem gondol semmire, csak a szépségre és a békére, amely körülveszi. Mellette persze ott van a toll és egy rakás papír, hátha akad egy olyan gondolat, amelyet érdemes leírni, mert később, egy másik alkalommal újraolvasva talán újabb értelmet kap és újabb szépségeket; így fokozva az emlék értékét és téve örökkévalóvá a pillanatot. A kéz a tollért nyúl, a toll a papírhoz ér. Még nem tudja, mit mondjon, csak játszadozik a szavakkal; leírja a mondatokat, azután meggondolja magát, s egyetlen lendülettel áthúzza őket. Megint leírja, más sorrendben, ügyelve a mondanivalóra, meg arra is, hogy tökéletesen adja vissza a gondolatot, amely a leírni késztetést okozta. A késztetés nagyon erős. Erősebb, mint bármi más a világon. S ha nincs késztetés, — az nagyon szörnyű lehet. Akkor a toll és a papír érintetlenül várja, hogy történjen valami; s az idő múlásával a toll kiszárad, a papír megsárgul —, és minden a világon értelmét veszti. Az ember ezért csak ül, ül ott a parton, és türelmesen várakozik, hogy megérkezzen valahová; valahová, ahol minden gondolat egy utca, és minden utca végén ott áll valaki, akiért érdemes végigbaktatni a kopott macskaköveken. A halál jön el ilyenkor az emberért. Nem végleg, csak látogatóba; még nem mutatja meg igazi arcát, nehogy elijessze a leendő prédát. Álcázza magát. Ravaszkodik. Pedig a lelkünk mélyén érezzük, tudjuk valamennyien, hogy ő az. Szemben, a tavon túl egy hegy emelkedik, sötét rengeteg borította orom, tele titkokkal és kérdésekkel. Mi lehet a hegyen túl? Érdemes megmászni a hegyet, fel, egészen a csúcsig, és ott megállni, körülnézni? Vajon látni onnan valamit, ami megmagyarázza a gondolatainkat? Találkozhatunk útközben emberekkel, hozzánk hasonló magányos vándorokkal? És ha igen, miről tudnánk velük beszélgetni? Kik járják azt az erdőt, ott a tavon túl? Felfedezhetünk benne valamit, amitől boldogabbak leszünk? S meddig őrizhetjük a titkot? Mert hiszen nem mondhatjuk el senkinek, ha találunk valamit: csak addig a miénk, amíg mások tudomást nem szereznek róla. ha már nem csak a miénk, akkor elveszíthetjük; vagy azért, mert érdektelenné lesz, vagy mert mások kisajátítják és magukból eredőnek vallják. De most még nem tartunk ott, még nem vágtunk neki a hegyoldalnak, még nem tudunk semmit. Csak a nyugtalanító, ködös kérdés lopakodik mögénk. Kik járhatják azt az erdőt? Odafönt, magasan a víz felett, a sötéten zúgó árnyak között egy aprócska alak igyekszik a hegy csúcsa felé. Lendületesen tör előre a fák között: ruhájának élénk színe néha ki-kivillan a zöld rengetegből. Ott a fák között, a meredeken felkapaszkodó úton — innen is jól látszik — aligha lehet könnyű az

előrejutás. Az aprócska alak most megáll, megtörli homlokát. Megfordul, s lenéz, egyenesen ide, a tó túloldalára. A tekintetek egy pillanatra összekapcsolódnak, de nem mondanak egymásnak semmi lényegeset. Az az alak ott a hegyen még tiszta, akár a hó, és éppen most tart újabb és újabb kérdések felé; a tóparton ülő férfi pedig tudja, hogy egyszer talán, ha az idegen visszafelé jön a hegyről, elbeszélgetnek majd arról, hogy mit talált odafent. De egyelőre nem tudni, mi várja a csúcson a felfelé tartót. Boldogság? Halál? Mindkettő? A férfi halványan elmosolyodik, bár tudja, hogy ebből a másik semmit sem lát. Mindentudó az a mosoly, és mégis semmitmondó; nem mutat utat, nem marasztal, nem lát el bölcs tanácsokkal. A mesélő dolga a megfigyelés, nem a beavatkozás. Így tanul a kalandokból az utazó és a krónikás egyaránt. Senki sem ad hát feleletet ezekre a kérdésekre. Az aprócska alak pedig visszafordul a csúcs felé, és szép lassan belevész a félhomályba. Az erdő pedig, minden titkok hallgatag tudója összezárul mögötte, és elrejti a fürkész szemek elől. Pedig könnyen lehet, hogy pont ő, pont az a messze járó, titokzatos alak az, aki — még ha tudtán kívül is — elvezet minket a válaszhoz. A kéz a tollért nyúl, a toll a papírhoz ér. Egy új mese van születőben.

Egy A FALU

A fiú hirtelen felébredt. A nap az első pillanatokban olyan erősen tűzött a szemébe, hogy azt hitte, menten megvakul; fényesen ragyogó foltokat látott csak, de a foltok fájdalmat okoztak neki, és azt akarták, hogy csukja le a szemét. Ez az érzés olyan erős volt, hogy rövid küzdelem után feladta; az is eszébe jutott, nem kellene-e inkább elfordulnia a fénytől, hiszen az még így, a bőrén keresztül is fájdalmat okozott. Jó lett volna visszazuhanni abba a halvány öntudatlanságba, amelyből csak épp most tért magához, és amelyre még emlékezett. Az kellemes volt és időtlen, nem ilyen durva és erőszakos, mint a nap. Soha életében nem érezte ennyire bántónak a fényt, mint most; s ezen a tényen az sem változtatott, hogy jelen állapotában az olyan fogalmak, mint a "soha" meg az "élet", nem sokat jelentettek számára. Zúgott a feje, akár egy méhkas, és a teste lassan, de határozottan elkezdett fájdalmas jelzéseket küldözgetni az agyának, hogy észrevegye: még él. Hirtelen eszébe villant, hogy mintha valahol olvasott volna arról, hogy az éles fájdalom az életet jelenti, a tompa a halált. Talán haldokló katonák figyelték meg ezt és mesélték el utolsó leheletükkel életben maradt társaiknak a csatamezőn; lehetséges, hogy így volt. Most azonban ennek sem volt igazán jelentősége. Az oldalában egyszer csak fájdalom-tűz éledt fel; végigkúszott a bal karjáig, amelyet az oldalával ellentétben furcsa mód jéghidegnek érzett, mintha nem is hozzá, hanem valaki egészen máshoz tartozna. Azon a ponton, ahol a friss erőre kapó fájdalom és hideg zsibbadás összetalálkozott, villámok cikáztak, és milliónyi hangyaláb taposta meg az idegeket. A fiú felszisszent, és egy leheletnyit megmozdult; de a kezében és az oldalában tomboló vihar egyelőre nem csitult. Fogalma sem volt róla, hol lehet, mikor és miért, csak egyben volt biztos: hogy a szemét semmilyen áron nem akarja még egyszer felnyitni. A fájdalom nőttön-nött, mintha egy láthatatlan, libériás, tépett-ősz karmester eszelős karlengetéseivel fokozná, ahogy a nagyzenekart szokás; majd végül elért egy maximális pontig; ott villant még egy nagyot — és a karmesteri pálca végre leintette a zenekart. A fájdalom ekkor úgy döntött, hogy megkegyelmez neki, és lassan szelíd zsibongássá tompult. A fiú megnyugodott egy kissé, felsóhajtott —, és rádöbbent, mennyire szeretne inkább meghalni. Furcsa képeket látott maga előtt. Órákon át azt sem tudja, ébren van-e vagy csak álmodik; a realitás elúszott a végtelenbe, és valami könnyű lebegés váltotta fel, ahol nem volt sem irány, sem súly, csak szürke köd és néhány távoli, derengő fénysugár. Boldogan merült el ebben az állapotban, és az volt az érzése, hogy minden könnyűvé válik: mintha hátrahagyta volna a testét, hadd heverjen ott a fűben mozdulatlanul, oldalában a fájdalommal, ő maga pedig hadd repüljön el valahová máshová, ahol minden szebb és jobb, s ahol végre megtalál mindent, amire csak valaha vágyott. És csakugyan, mint valami réges-régi álomban, ami még a gyermekkor hosszú és gondtalan pihenéseinek egyikében született, látta magát a fűben heverni; de akárhogyan erőlködött is, nem tudta megállapítani, hogy mindez valóban megtörténik-e, vagy csak képzeleg. A kép nem volt elég erős ahhoz, hogy eldönthesse ezt; inkább csak valamiféle halovány benyomása támadt arról, hogy mi történik vele. És igazából, gondolta, nem is ez a fontos, hanem pusztán a lebegés élménye; a lebegésé, amely egyre magasabbra és magasabbra emeli a világ fölé, és amely, bármennyire is furcsának tűnik, meglepően ismerős. Látta magát a fűben heverni, de nem úgy, ahogy az emberi szem a valóságban értelmezi a képeket. A világ furcsa, kiélezett színekkel telt meg, és ő maga volt a ragyogás középpontjában: mintha ezek a fantasztikusan éles fények egyenesen az ő testéből szabadultak volna ki. A fű méregzölden ragyogott, sziklák ezüstfehéren égtek. A teste szürkés-kékes izzásban olvadt, pulzáló fényhullámok lüktettek körülötte. Látta, ahogy valamiféle halovány sárga lendület megkavarja, odébb fújja e hullámokat; rájött, hogy a szelet látja, ahogy az nekiiramodik és eláll, ahogy lengedez a fű felett és mindent megérint, ami az útjába kerül. Elámult e fantasztikus színkavalkád felett, de ugyanakkor valamiféle homályos balsejtelem is

elfogta, hogy valami nagyon nincs rendjén; végül, más magyarázatot nem találván a jelenségre megnyugtatta magát, hogy valószínűleg mégiscsak álmodja ezt az egészet. Valami történt, méghozzá valami olyan dolog, aminek a mozgatórugóit nem ő mozgatta, és ami felette áll az akaratának; így, jött rá azonnal, felelősséggel sem tartozik iránta. Ez megnyugtatta. Később aztán lassan, észrevétlenül véget ért ez a repülés, a színek elhalványodtak, egyszer csak azon kapta magát: már nem látja őket, s nem tudja, egyáltalán megtörtént-e a dolog. Megint ott feküdt a földön, szétvetett karokkal, csukott szemmel és meglehetősen boldogtalanul. Az iménti élmény minden furcsasága ellenére is vágyat ébresztett benne, hogy visszatérjen arra a helyre; noha fogalma sem volt róla, valójában merre is járt. A félelem, hogy örökre elveszítheti azt az világot, hirtelen forrósággal töltötte el; s erre a forróságra, — ezt valahogy biztosan tudta —, ezentúl mindig emlékezni fog. A fény még mindig keresztülsütött a szemhéján, halványvörösre festve mindent, és egyre mohóbban követelte, hogy ne heverjen tovább mozdulatlanul a fűben. Már nem fájt úgy, mint az első percekben. Érezni kezdte a fűszálakat, ahogy simogatják: néha hűvös szellő futott végig az arcán, és olyankor a fény is sokkal elviselhetőbbé szelídült. A szellő illatokat is hozott, a fű és valami távoli, nyílt vízfelület illatát, — sohasem érezte ezeket ennyire kellemesnek. Még mindig nem tudta, mióta fekhet itt, — talán újra el is aludt közben, és megint a színekről álmodott —, de egyszerre csak érezte, hogy itt a pillanat, amikor valaminek történnie kell. Bár az oldala nagyon sajgott, vágyni kezdett rá, hogy végre kinyissa a szemét, felkeljen, és kiderítse, mi történt vele. Azután ezzel a tettre kész gondolattal a tarsolyában elaludt, és aludt egyhuzamban jó néhány órát. Amikor megint felriadt, a fény már egyáltalán nem volt bántó. Baloldalt — s ezt inkább érzékelte, mint látta —, valamiféle szürkésfehér fal emelkedett az égig; jobbra fák, felette pedig egy homályos, kerek folt, amely hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megmozdult, elvált a kéklő égbolttól, és egy lány aggódva fürkésző arcává változott. A fiú megrándult az ijedtségtől, és ösztönösen fel akart ugrani; de a fájdalom az oldalában megbénította. Visszahanyatlott a fűbe, és levegő után kapkodva lehunyta a szemét. A lány, aki ott térdelt felette, most közelebb hajolt hozzá. — Tőlem nem kell félned — mondta halkan, mert észrevette a rémületet a fiú arcán. — Diana a nevem. — Óvatosan előrenyúlt, egy másodpercre megérintette az arcát, mintha csak azt akarná megállapítani, hús-vér lénnyel van-e dolga. Azután elvette a kezét, és kedvesen elmosolyodott. — De mondd csak, te hogy kerültél ide? A fiú kinyitotta a szemét, és ránézett a lányra. A lány szép volt. Szabályos, keskeny arcán bronzbarna volt a bőr; és a fiú tudta, hogy ha megérintené, az puha és meleg lenne, mint valami bársony. A haja is barna volt, valamivel sötétebb, mint a bőre, vékony, egyenes szálú; alóla kétoldalt kicsiny, hegyes fülek kandikáltak elő. Ahogy a szemébe nézett, egy pillanatra arra gondolt, hogy valamiféle idegen világba csöppent, ahol nem is emberek élnek, hanem tündék és manók, jók és rosszak; és ez a lány egészen biztosan világának legcsodálatosabb teremtménye. Barna szeméből ez a világ nézett vissza rá. — Hogy hívnak? — kérdezte a lány. A varázs egy kicsit elhalványodott, bár nem illant el teljesen. — És mit csinálsz itt? A fiú megpróbált felelni, de túl száraz volt a szája ahhoz, hogy értelmes szavakat formázzon vele. Valamiféle nyögés tört elő belőle; a lány egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd bólintott, és elfordult. Valamit matatott a derekán, és egy pillanat múlva egy bőrkulacs tűnt fel a kezében. Megemelte egy kissé a fiú fejét, hogy az nyelni tudjon; majd türelmesen, óvatosan megitatta. Kristálytiszta víz volt a kulacsban, és ahogy a fiú egyre mohóbban kortyolgatta, egy furcsa, oda nem illő és mégis oly találó mondat keringett a fejében, amit ki tudja, hol olvasott: a víz minden élet kezdete. Azután, ahogy a szomja csillapodott, a szemeivel intett, hogy elég. Diana elvette a szájától a kulacsot, és a feje mellé tette oly módon, hogy az árnyékot vessen rá. Kezével végigsimított a fiú homlokán, és az érintése nyomán mintha csökkent volna valamelyest odabent a zúgás. — Szóval? — kérdezte Diana. — Elárulod a neved?

A fiú összeszedte minden erejét, és jobb híján rámosolygott. Válaszolni akart, de akkor történt valami különös: ahogy ki akarta mondani a nevét, hirtelen elvesztette a hangokat; azok eltűntek valami mély, feneketlen süllyesztőben, s már-már azt hitte, lehetséges, hogy megnémult, mert akárhogy erőlködött, nem sikerült neki kimondania őket. Tudta, hogy tudnia kell, és tudta, hogy tudja is: de valahogy, valamiért, most nem jutott az eszébe. Átfutott rajt a rémült döbbenet: megnémultam volna? Édes Istenem, néma vagyok? Azután rájött, hogy tud beszélni, ha akar: nem a beszéddel van a gond, hanem valamiképpen a mondanivalóval. Van olyan, hogy az ember agya megmakacsolja magát, és sehogyan sem hajlandó kiadni azt az információt, amelyre tulajdonosának éppen akkor égető szüksége van; de most nem valami ilyesmiről volt szó. Azok a pillanatok rendszerint némi higgadt gondolkodás, némi logikus keresés után mindig elmúlnak, ha nem azonnal, hát egy kis idő múlva. Most azonban olyasmit érzett, mintha valaki egy hatalmas fallal gáttal vette volna körül a nevek, helyek, arcok, emlékek tárházát; és ő tehetetlenül álldogált a gát tövében, felbámult rá, és fogalma sem volt róla, hogyan döntse le; mint ahogy arról sem, mikor keletkezett ez a gát, és ki építette. A mosoly már rég eltűnt az arcáról, és hirtelen mindenről elfeledkezett maga körül, még a lányról és a furcsa helyzetről is, annyira felfoghatatlannak látszott, ami történik. Teljesen lekötötte a probléma, amelyet hirtelen furcsán nevetségesnek érzett; hiszen csak arról volt szó, hogy válaszoljon egy egyszerű kérdésre, miszerint: mi a neve. — Nem tudom — adta fel végül csodálkozva (és megnyugodva, hogy tényleg tud beszélni). — Fogalmam sincs. Nem... nem emlékszem rá. Diana felvonta a szemöldökét. A fiú ettől valahogy kényelmetlenül sutának érezte magát. És nem akart sutának látszani ez előtt az idegen lány előtt. — Nem tudod? — kérdezte a lány. — De hiszen a saját nevét mindenki tudja! És mit csinálsz itt? Amikor rád találtam, még eszméletlen voltál. Baleset történt? Leestél a falról? Leesni a falról? Ahogy a lány kimondta ezt a mondatot, a fiú számára valahogy furcsán ismerősnek, helyénvalónak tűnt a dolog. Leesni a falról. Lezuhanni a falról. Leesni a... Körbefordította a fejét, arra, amerre a sziklákat sejtette. Ahogy végigpillantott a mészkőfalon, egyre magasabbra, a gyomra hirtelen tiltakozva görcsbe rándult. Valamiféle nyomasztó emlék készült kitörni belőle; érezte, hogy veszélyes területre tévedtek a gondolatai. Végig sem gondolva a következményeket oldalt fordult, mert azt hitte, hányni fog; szeme sarkából látta, hogy Diana nem mozdul el mellőle, hanem türelmesen nézi, mit csinál. Ettől ismét zavarba jött. A hányinger, szerencsére, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt, bár a gyomra továbbra sem vált teljesen helyre, tompa émelygés maradt utána. Attól a hirtelen mozdulattól, ahogy az imént elfordította a testét, belenyilallt az oldalába a fájdalom, jelezve, hogy ő viszont nem múlt el teljesen, úgyhogy vigyázz, mert jövök! A fiú lehunyta a szemét, és valami nagy-nagy szomorúság fogta el. Ha nincs ott az a lány, valószínűleg elsírja magát. Túl sok volt ez hirtelen. — Nem tudom — szólalt meg végül, nehezen ejtve ki a száján a szavakat. — Nem tudom, hogy hívnak, és hogy mi történt velem. — Azután nyelt egyet, és reménykedő pillantást vetett a lányra. — Tudsz nekem segíteni? Nem emlékszem semmire. Diana letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte. Elgondolkodva nézett előbb rá, majd a sziklákra. — A nevedet nem tudhatom — mondta, — és azt sem, hogy mi történt veled. De igen, azt hiszem, azért még segíthetek, hogy kiderítsd, ki vagy, és honnan kerültél ide. — Megsimogatta az arcát; és a fiút hála töltötte el ezért a mozdulatért. — Segíteni fogok neked — jelentette ki határozottan. Azután egy hirtelen mozdulattal letakarta a fiú mindkét szemét, és a keze alkotta sötétben zuhanás látszott.

Minden elsötétült. Megszűntek a hangok, elült a szél, de csak azért, hogy néhány másodperccel később újra feltámadjon, sokkal hevesebben és riasztóbban, mint eddig, és ami a legfurcsább: alulról felfelé zúgva. A fiú rájött, hogy zuhan. Nagyon magasról és nagyon gyorsan. Nem félt. Nem érzett semmit: csak zuhant. Egyre lefelé, a süvítő szélben, mígnem egyszerre vége lett. Megint rendesen látott, mintha meg sem történt volna ez az egész; a világ újra visszatért a normális kerékvágásba. A fiú döbbenten nézett fel. Mi volt ez? Hallucináció? Telepátia? Valamiféle hiperrealitás? Ahogy a látomás egyre messzebbre siklott tőle, nem azt érezte, hogy a valóság tér most vissza hozzá, hanem inkább úgy, mintha pont az ellenkezője történne; mintha az előbb járt volna a valódi dolgok birodalmában, és valaki erőszakosan visszarángatta volna egy hosszú, mély álomba. A lány még mindig ott ült mellette; rágcsálta a fűszálat. Csak álmodta? Álom volna ez az egész? — Lezuhantam — mondta a fiú. Nem tudta, honnan tudja ezt, de kimondta, mielőtt meggondolhatta volna a dolgot. Diana közelebb hajolt. — Tessék? — Lezuhantam a falról — mondta a fiú határozottan, és úgy kapaszkodott ebbe a mondatba, mintha az élete függene tőle. — Leestem. A falról. — A szavak végre jelentést kaptak, és ami a lényeg: vele kapcsolatban kaptak jelentést. Egy pillanatra elfogta a rémület, hogy a gyomra, mint valami vulkán most végre ki fog törni, és nem csitul el, mint az előbb, amikor a falra nézett. De a vulkánkitörés végül mégis elmaradt, úgy, hogy közben egyetlen aprócska morajlás sem hallatszott. — Onnan — mutatta a fiú. — Leestem... Biztos vagyok benne, hogy azért fekszem itt, mert leestem arról a falról. Talán beverhettem a fejem, azért nem emlékszem semmire. Diana hallgatott, mintha várna még valamire. — Más nem jut az eszembe — mondta a fiú végül. — Sajnálom. Semmit sem tudok. — Dehogynem — mondta a lány. — Nagyon is sok mindent tudsz már. — Széles mozdulattal körbemutatott. — Nyár van, süt a nap, kellemes az este, és én rád találtam itt az erdőben, egy szikla alatt. Engem Dianának hívnak, és neked is hamar találunk majd nevet, amíg a sajátod eszedbe nem jut. Mert eszedbe fog jutni. A fiú elmosolyodott, és jobb kedve lett. — Mi vagy te, Diana, nyomozó? Vagy valami jósnő? A lány visszamosolygott rá. — Sem ez, sem az. Csak valaki, aki itt ül melletted, és segít neked. — Hirtelen felpattant, felnézett az égre, és a kezét nyújtotta. — Gyere, mennünk kell. Lassan besötétedik. — Hová akarsz menni? — kérdezte a fiú. — Hiszen azt sem tudjuk... — Én azért még tudom, hol lakom. — felelte Diana. A keze még mindig ott volt. — Lehet, hogy te nem emlékszel semmire, de nekem van egy házam, nem messze innen. Ha nem tudod, hová menj, szívesen látlak. — A fiú maga elé meredt. — Ne félj elfogadni a segítséget, ha önzetlenül adják — mondta a lány. — Hazamegyünk, — vagyis hozzám —, és kipihenheted ezt a mai napot. Enni és aludni fogunk. Holnap pedig meglátjuk, mihez kezdjünk azokkal a hiányzó emlékekkel. A fiú bólintott. Egyebet úgysem tehetett: hová menjen máshová? Felnyúlt, és megfogta a lány kezét. Sikerült a lány segítségével felállnia, és örömmel tapasztalta, hogy sokkal kevésbé fáj mindene, mint ahogy azt gondolta. Ez a lány csodát művel velem, gondolta, miközben úgy-ahogy leporolta magát. A lány elindult az erdő felé. A név nélküli fiú is elindult mögötte, de egy pár lépés után megtorpant. A sziklafal a háta mögött volt. Muszáj volt megállnia és megfordulnia, hogy még egyszer lássa, mielőtt itt hagyják ezt a helyet. Éppen szólni akart a lánynak, hogy várjon, amikor hirtelen Diana is megállt. Nem fordult meg, csak egy féloldalas pillantást vetett rá, azután megint az erdőt nézte. A fiú felnézett a falra. A fal magas volt, nagyon magas. A lemenő nap fénye szürkés árnyékokat varázsolt a hófehér sziklákra, és a fiúnak, ahogy az árnyékokat nézte, hirtelen elszorult a szíve. — Hogy a fenébe éltem túl? — fakadt ki. — Hogyan? Még csontom sem tört...

Diana még mindig nem fordult meg. — Nagyon magas! — Ismételte meg a fiú. A földön fekve nem látszott, hogy mennyire. Most úgy látta, hogy a teteje szinte a felhőket súrolja. Egy ilyen zuhanást nem lehet túlélni, vagyis hiába van ott a fejében, a zsigereiben a nyomasztó emlék, nem eshetett le a fal tetejéről, mert akkor nem járkálhatna itt földön enne a különös tünde-forma lánynak nyomában. — Nem értem. Nem én... Tekintete a helyet kereste, ahol a földön feküdt. A fűben még látszott a nyoma, a szálak le voltak taposva, összenyomódtak. Elég messze volt a faltól; a nyom és a sziklák között néhány csenevész bokor nőtt, fák vagy egyéb, ami megfoghatta volna zuhanás közben, nem. Lehetetlen, hogy én onnan leessek, és túléljem, gondolta a fiú. Valami más történt. Hirtelen megszédült. Az a benyomása támadt, hogy az emlékeit elzáró gát és a sziklafal voltaképpen egy és ugyanaz; és egyedül őrá vár ez a feladat: leküzdeni a falakat; felmászni rájuk, és megnézni, mi van rajtuk túl. Ez a gondolat azonban egyelőre kellemetlennek bizonyult, így félretaszította, és megmaradt annál az egyetlen dolognál, amire jelenleg képesnek tartotta magát: állni és bámulni felfelé. Felmászni oda, a magasba? Hogyan? Ugyan már! A szél hirtelen feltámadt, és végigszaladt a sziklákon. Ott, ahol egy-egy kiszögellésben cserjék kapaszkodtak meg, susogás támadt. Odafent egy erdő van, egy másik erdő; nem olyan, mint ez itt, gondolta, bár nem tudta volna megmagyarázni, miben rejlik a különbség. Nem olyan, mint ez; ez valahogy teljesen más. De mitől más? Egyszerre vonzotta és taszította a látvány; ezernyi kérdés keringett a fejében. Vágyat érzett, hogy odamenjen a sziklához, és megérintse; hátha az az érintés választ ad valamire. De mire? Mire adjon választ? — Vannak olyan csodák, amiknek nem kell az értelmét keresned, Nathan. Diana lehajtotta egy kissé a fejét, de még mindig nem fordult a fiú felé. — Ne azt kérdezd, hogy hogyan élted túl. Arra kellene inkább rájönnöd, hogy miért zuhantál le. — Nathan? — képedt el a fiú. Megfordult, és észre sem vette, hogy szinte azonnal elfeledkezett a falról, mint ahogy a lány mondanivalójának többi részletéről is. — Nathan? — ismételte meg csodálkozva. — Miért pont Nathan? — Így foglak hívni, amíg nem jössz rá, mi az igazi neved — felelte a lány, és elindult a fák közé. Nathan. A fiú, akinek most már Nathan lett a neve, egy pillanatig még tétovázott, azután felsóhajtott, és utána ment. Mielőtt beértek volna az ösvényre, a lombok vetette árnyékok közé, a fiú még egyszer megtorpant. — Mi az? — kérdezte azonnal a lány. A fiúnak ettől az az érzése támadt, hogy a lánynak vagy hátul is van szeme, vagy netán egyszerűen csak olvas a gondolataiban. Persze mindkettő képtelenség, de hát maga az egész helyzet képtelen: magadhoz térsz valahol az erdőben, egy sziklafal alatt, egy gyönyörű lány felsegít a földről és felajánlja, hogy menj vele, majd nevet is ő ad neked, mert a sajátodra természetesen nem emlékszel. Bolond egy világ, gondolta Nathan. — Eszedbe jutott valami? Nathan megrázta a fejét. Sosem érezte még ennyire bizonytalannak magát, és ami még különösebb volt, valahol mélyen tudta, hogy ő bizony nem az az esetlen fajta, aki lépten-nyomon megtorpan, ha egyszer már elindult valahová. — Semmi, nem érdekes... Csak... — Csak? — kérdezte a lány. Nathan a háta mögé intett, a szikla felé. — Vissza kell majd jönnöm ide — mondta, és a bizonytalansága egyszerre csak elmúlt. — És valahogy nincs kedvem hozzá. Nem tudom, miért, de félek. — Nyelt egyet. — Persze ne hidd azt, hogy valami beszari alak vagyok. Nem tudom, mi történt velem, de más vagyok most, mint azelőtt voltam. Valahogy... minden olyan más lett. Nem emlékszem magamra, hogy mi a nevem és hogy mit kellene csinálnom, merre kellene elindulnom... Elég zavaros most minden. De azt tudom, hogy vissza fogok ide térni, Diana; csak össze kell szednem magam, pihennem kell, és visszajövök, bármi történjen is velem. Van valami közöm ehhez a helyhez, tudom, bár azt nem tudom, miért érzek így, de biztos vagyok benne, hogy... hogy... Diana bólintott. — Rendben, Nathan. — Elmosolyodott, és megfogta a fiú kezét. Az érintése

megnyugtató volt. — Természetesen vissza fogsz jönni, ha ezt akarod. Az út, amelyen elindultak, végig az erdőben vezetett, szeszélyesen kanyarogva az ősöreg fák alatt. Nathan madarakat hallott énekelni, rovarokat, ahogy céljaik után járva elzúgnak a feje mellett, és lombokat, amint megsimogatja őket a szél, és a levelek titkokat suttognak egymásnak érthetetlen nyelvükön. Némán itta be ezeket a hangokat: minden olyan egyszerű volt és mégis teljesen más, mint régen. Nyoma sem volt ember építette dolgoknak, de valahogy nem is illettek volna ebbe a tájba, ezt biztosan érezte. Az út néhol emelkedett egy kicsit, hogy azután visszaereszkedjen valami vízmosásba; itt-ott sárfoltok látszottak az avarban, a sárban nyomok: sosem emberé. Volt, ahol megritkultak a fák, néhol tisztás ékelődött közéjük; de azután megint sűrűbb lett az erdő. és ők csak mentek, mentek a fák között, csendben és megállás nélkül. Nathan érzékei kiéleződtek, s úgy érezte, a lépte nem hagy nyomot a földön; mintha csak valamiféle álomban járna. A fájdalom tovatűnt, olyan észrevétlenül, mintha sohasem létezett volna; így könnyen elhitte, hogy csakugyan nem is történt semmi különös. Nem zuhant le sehonnan és nem is kell sehová felmásznia újra. Semmit sem kell tennie. Ha akarja, örökké itt gyalogolhat ebben a varázslatos erdőben, és mégsem kell megérkeznie soha. Azután egyszer csak ez a bódulat is elmúlt, és Nathan gondolkodni kezdett. Úgy vélte, azért érzi ezeket a dolgokat ennyire intenzívnek, mert valamikor régen, talán egy másik életében mégiscsak lezuhant valahonnan és talán majdnem bele is halt. Vagy talán az amnéziája is közrejátszik a dologban; talán az, hogy agyának egyes részei szabadságot kaptak, azzal jár együtt, hogy a többi rész elkezd sokkal hatékonyabban működni. De az is lehet, hogy semmi sem történt, csak ő érzi úgy, mintha valami különös kalandba keveredett volna. A zuhanás nyilván sokkot okozott, és most nyilván kifelé lábal ebből a sokkból. Azok a kevesek, akik valaha is átélték a klinikai halál állapotát — és bár nem tudta, honnan, de erre biztosan emlékezett, — valami hasonlóról számoltak be; az érzékszervek kiéleződéséről és a mindennapos élmények intenzitásának megnövekedéséről, egészen addig a pontig, amikor is a "mindennapos" szó már nem annyira találó. A lány nesztelenül lépkedett előtte; Nathant annyira lenyűgözte az erdő, és benne a saját csapongó gondolatai, hogy néha tudatában sem volt Diana jelenlétének; csak árnyékká vált alakjának mozdulatai figyelmeztették olykor-olykor, hogy igenis ott megy előtte, s hogy mutatja neki az utat. Egy helyütt a lány megállt, és körülnézett: az ösvény, amennyire Nathan ki tudta venni a lassan előkúszó s mindent elborító sötétségben, kétfelé ágazott. Előrébb lépett, hogy lássa, mi az, ami Dianát megállásra késztette; de az útelágazáson kívül nem látott semmi egyebet. Végül még egy lépést tett előre, maga sem tudva, miért, bal kéz felé; de akkor hirtelen a lány utánanyúlt. — Ne arra, Nathan — suttogta. — Az az út nem oda vezet, ahová gondolod. A fiú egy pillanatig hallgatott. Megpróbálta felfogni azt, amit hallott. Nem a szavakkal volt a baj, hanem azzal, amit sugalltak. — Nem gondolok semmire, Diana — felelte végül. — Azt hittem, erre kell mennünk. Vezess csak tovább, majd ott megyek a nyomodban. — Elfordult a lánytól, és az ösvényre nézett. Kíváncsi lett. — De ez a másik út; — ez mégis, hová vezet? Diana nem moccant. A sötétbe kémlelt; egy szempillantásnyi időre lehunyta a szemét. Valami épp most dől el, gondolta a fiú, valami nagyon fontos dolog lett ebben a pillanatban kiválasztva. Kissé zavarta, hogy kihagyták ebből, és az is, hogy fogalma sincs, voltaképpen kik és miből hagyták ki; de a pillanat tovaszállt, ők pedig elindultak a másik ösvényen, és Nathan hamarosan meg is feledkezett erről a problémáról, mert Diana egyszer csak mellé lépett, megfogta a kezét, olyan természetes módon, mintha ezer éve összetartoznának. Nathan elnémult, és az út jó részén már nem is szólalt meg. Jó egy órája gyalogolhattak már, amikor észrevette magán, hogy mennyire magabiztosan lépked a lány mellett. Nem fogta el semmilyen szintű szorongás vagy félelem az erdőtől, a sötétségtől; nem aggódott, hogy eltévednek és itt kell éjszakázniuk a fák alatt. Tudta, valahonnan tudta, hogy nem jön semmi, ami az életére törhet: nincs farkas, nincs medve, se vámpír vagy vasorrú bába. Nem kell tartania semmitől. Az idő kellemesen enyhe volt, a csillagok fénye beszűrődött a fák lombjai közé, és Nathan

hirtelen rádöbbent, mennyire otthon érzi magát itt, ebben az ismeretlen rengetegben. Elgondolkodott a dolog felett, és csak egyetlen magyarázatot talált. Azért nem idegenkedik a helytől, mert — ha nem is pont itt — de járt már ebben az erdőben, sőt, talán már aludt is idekint, a házaktól távol: otthon volt az éjszakában és a fák alatti csöndben, amely körülvette. Alighogy rájött erre, valahogy sokkal jobban kezdte érezni magát. Mintha visszakapott volna egy darabot az elvesztett emlékeiből; még ha ennyire körülményesen, direkt gondolkodással derített is fényt a dologra, de legalább végre tudott valamit; s ennyi is elég volt ahhoz, hogy máris ne olyan sötét színben lássa a világot. Ez igaz dolog volt, tény volt, érezte, hogy így van, ő bizony szokott erdőbe járni: most már egészen biztos volt benne, hogy nem először teszi ezt. Erdőjáró vagyok, gondolta, és most is az erdőt járom. Hirtelen bolond jókedv fogta el, és úgy vélte, hiába a zuhanás, hiába az amnézia, nem történhet semmi baja. Nem emlékszik ugyan egy csomó dologra, de rá fog jönni mindenre, hiszen erre is milyen hamar rájött. Szerette az erdőt, és szeretett a sötétben mászkálni, és... és igen, most már tetszett neki ez az egész helyzet. Valamiféle nagy kaland vette a kezdetét. Olyan kaland, amelyet érdemes lesz elmesélni azoknak, akikhez majd egyszer (ha már végre emlékszik rájuk) hazatér, s akik tátott szájjal fogják körülülni, és hallgatni az egész hihetetlen történetet. Elmosolyodott a képen, amit a képzelete vetített elé: látta magát öregemberként, ahogy egy hatalmas, fonott hintaszékben ülve, bottal a kezében meséli Élete Nagy Kalandját egy rakás kisgyereknek, akik minden bizonnyal csak az unokái lehetnek. A bot pedig, amit a kezében szorongat majd, kőrisből lesz kifaragva, amely — s ezt is tudta, csak azt nem, hogy honnan — a legenda szerint oda-vissza megmutatja az utat az erdőjárónak. De vajon mitől érzi valaki erdőjárónak magát? Mi késztet egy embert arra, hogy az éjszaka közepén az erdőben mászkáljon? Miféle célt kereshet ott, távol az otthonától, az ismerősöktől, barátoktól, családtól? Pontos emlékei nem voltak ugyan, de a mozdulatok, a lépések, ahogy kikerült egy földre hullott ágat, ahogy meg tudta különböztetni az utat borító sötét, egyformának tűnő foltok közül a víztócsát, az avart, a szikladarabot... Minden olyan simán, olyan gyakorlottan ment neki; sehol nem kellett megállnia gondolkodni, vagy csodálkozni; nem lepte meg az a fajta érzés, amely akkor jön, ha valamit életében először tapasztal az ember; s minden, minden ismerősként köszönt rá. Hol látta már mindezt? És mit keresett akkor az erdőben? A kérdések lezuhantak a magas égből, egy végtelen sziklafal tetejéről, le egy mély, sötét árokba; — és ő nem látott le a szakadék aljáig. A sötétség mindent elnyelt. Ettől megijedt egy kissé, és megállt. Iménti jókedve egy pillanat alatt elpárolgott. A lány azonnal megtorpant, és ijedtnek tűnő pillantást vetett rá. — Mi az? Mi történt, Nathan? — Nem tudom — mondta a fiú. — Csak valahogy... Ha nem kell sietnünk, álljunk meg egy percre. Nem tudom megmondani miért, de boldog vagyok, hogy... hogy itt lehetek veled, itt kinn az erdőben, és hogy segítesz nekem, érted? Hogy pont te vagy az, aki segít nekem. Aki megtalált. Aki vezet. Diana figyelmesen hallgatta, de nem mondott semmit. — Én nem először mászkálok éjjel az erdőben, ezt most már biztosan tudom - folytatta a fiú. — De nem tudom, merre mászkáltam eddig és miért. Hülyeségeket beszélek, ugye? — Nem, Nathan — felelte kis idő múlva a lány halkan. — Egyáltalán nem. Örülök, ha ezt érzed, mert... — egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha valami fontosat készülne elárulni, — mert én is boldog vagyok, hogy itt vagy velem. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, hiszen nem is ismerjük egymást és pár órája találkoztunk csak, de akkor is ezt érzem. Te eltévedtél az úton, de én majd visszavezetlek magadhoz. És hidd el, nem fogsz rosszul járni. — A hangja mintha hamiskássá lett volna. — Jó vezetőt választottál, fiú. Hallgattak. — Furcsa dolgokat mondasz nekem — mondta Nathan azután. Diana nem válaszolt. — A legszörnyűbb az egészben az, hogy nincs semmiféle viszonyítási alapom semmihez: lehet, hogy nem is mondasz furcsákat, csak én hallom annak őket. Lehet, hogy én vagyok a furcsa és te a normális. Ez az amnézia teljesen kiüt és teljesen összezavar. És te is... Zavarba hoz, amit mondasz, de mégsem tudok ellenkezni, mert... Nem is tudom... — Menjünk — mondta akkor a lány. Nathannek megdobbant a szíve: bolond gondolat fogta el, lépett egyet Diana felé, hogy megölelje, és

hirtelen megszédült. A lány keze kicsusszant az övéből, ahogy már tovább indult; a fiú pedig csak homályosan sejtette alakját, ahogy elszökik előle. Vajon megérezte, hogy át akarja őt ölelni, vagy pont ellenkezőleg, nem érezte, azért indult neki az útnak? Deja vu lepte meg. Az erdő, az ösvény forogni kezdett vele, és némi émelyítő kavargás után a feje tetejére állt; Diana az örvény középéből mosolygott le rá, és megint kisütött a nap; és hirtelen rádöbbent, hogy ismeri ezt a lányt, aki ott ült fölötte a fal alatt a réten; mindig is ismerte, hiszen mindig is ott ült, és mindig is látta őt, ahogy felnyitotta a szemét; most is ott vannak, most is ott van, mosolyog, a pillanat megdermed, örökkévalóvá lesz, és eggyéolvad Dianával, ahogy arra vár, hogy ő magához térjen, és ahogy nyílik a szája, hogy azt mondja — Nathan? — kérdezte Diana. — Nathan, jól vagy? Az örvény felszívódott, semmivé lett; a kép, a fal és a lány képe egy pillanat alatt köddé oszlott. Nathan ismét ott állt a valóságban, és bólintania kellett. — Jól — felelte. — Csak megszédültem egy kissé. — Furcsán viselkedsz — suttogta Diana, és egy könnyed, gyors mozdulattal végigsimított a fiú arcán. — Biztosan jól vagy? Nathan bólogatott. Meglepte a lány érintése — pedig ez már a sokadik volt a mai nap folyamán, — de ugyanakkor szinte azonnal feltámadt benne a vágy, hogy megint érezze azt a kezet. A keze, mintha önálló akarattal rendelkezne, hirtelen megrándult, és nekiindult a levegőben, hogy elkapja a lányét, és odaszorítsa az arcához; de Diana addigra visszavonult, és magával vitte a lehetőséget. A lány az egyre sűrűbb sötét miatt semmit nem vett észre ebből. — Ha valami baj van, beszélj róla. Könnyebb lesz, hidd el. Nathan annyit tudott csak jelen pillanatban, hogy a lány kezének érintésére vágyik. Ez pedig egyelőre még nem tartozott a "baj" kategóriába; bár könnyen előfordulhat, hogy hamarosan igenis abba fog. Míg Nathan ezen töprengett, eszébe jutott, hogy tényleg alig pár órája ismeri ezt a lányt, de máris túljutott azon a fokozaton, amikor a bajba keveredett ember feladja az önálló küzdelmet, és egy másik ember érintésétől várja a segítséget. Ő azonban most már ezen is túljutott: nem egy idegen megnyugtató közelségére vágyott, hanem kifejezetten Dianáéra. A lány eközben megint közelebb lépett hozzá. Még mindig nem indultak neki, pedig lassan ideje volna, hogy hazaérjenek. Késő este volt, és gyorsan sötétedett. Kifinomult ösztönei valószínűleg megsúgták neki, hogy Nathan zavarban van. Megfogta a fiú kezét, azután hozzásimult, és átölelte, hogy megnyugtassa. Nathan megint szédülni kezdett. Teljesült a vágya, sőt, sokkal többet kapott. Boldogsághullám öntötte el, de sajnos kérészéletűnek bizonyult, mint annyi minden más érzet ezen a napon. A lány ölelése megnyugtatta, de ugyanakkor érezte azt is, hogy menniük kell, és hogy a lány türelmetlen. — Nem tudom, mi van velem — súgta reszketve a lány fülébe, és igazat mondta. — Az egyik pillanatban szárnyalok veled, a másikban a földre zuhanok. Mi történik, Diana? Miért ilyen furcsa minden? — A lány nem felelt semmit. — Mi történt a világgal? Ki vagy te, és hová viszel? — A falunkba — felelte Diana halk, megnyugtató hangon. — Arra a helyre viszlek, ahol lakom. Egy olyan helyre, ahol békét lelsz ma éjjelre, és holnap kipihenten gondolhatod át, mihez is szeretnél kezdeni. — De ez... — Nathan hiába keresgélte a szavakat, nem találta őket. — Ez nem normális dolog, Diana! Mintha nem is ugyanabban a világban lennénk! Ez az erdő... — nézett körül, — ez ugye nem a valóság? És te sem vagy az; nem lehetsz az. — Felpillantott az égre. A faágak között egy tenyérnyi szabad helyen látszott az égbolt, a fekete égbolt, közepén egy csillaggal. A csillag furcsánfényesen ragyogott, és erről Nathannak eszébe jutottak azok a fények, amelyeket a fűben heverve látott. — Olyan furcsa ez az egész! Mondd el, mi történik velem! Diana felsóhajtott. — Ezt én nem tudom, Nathan — válaszolta. — Nem tudhatom, hogy mi történt veled. Megtaláltalak a fal tövében, ahová lezuhantál. A kezedben egy madár tollát szorongattad, és eszméletlen voltál. — Elhallgatott egy pillanatra, és Nathan meg volt róla győződve, hogy a lány mérlegel valamit, valamiféle titkos dolgot. — Ennél többet most nem mondhatok —

folytatta. — Neked kell rájönnöd, hogyan kerültél oda; — de nem ma. Hosszú volt számodra ez a nap, és azt hiszem, nagyon is fáradt vagy a nehéz gondolatokhoz. És én is fáradok. Ideje hazamennünk. — Segíts — mondta Nathan kétségbeesetten és csalódottan, hogy nem tudhat meg mindent azonnal. — Segítened kell nekem! Valamit nem mondasz el, tudom. Mi az? — Már mondtam, hogy segíteni fogok — suttogta Diana. — De a munka nagyja akkor is rád vár. Én nem adhatom vissza minden emlékedet. Legfeljebb a hozzájuk vezető utat mutathatom meg. Megtalálnod neked kell őket. Neked kell végigmenni ezen az úton. Végül továbbmentek. Nathannek különös gondolatai támadtak útközben, ott a sötétben, vidámak és szomorúak egyaránt. Egy idő múlva fáradni kezdett, s noha az eszével tudta, hogy nem gyalogoltak még annyit, amitől ennyire erőtlennek kellene éreznie magát, mégsem tehetett ellene semmit. Erőtlenségét végül ugyanúgy a lezuhanás okozta sokk számlájára írta, mint kalandjának egyéb furcsa felhangjait. Diana egy helyen megjegyezte, hogy most már közel vannak, tartson ki. Elcsodálkozott ezen a megjegyzésen, hiszen merő büszkeségből nem említette a lánynak, mennyire nehezére esik minden lépés; a lány pedig jó ideje egyszer sem fordult felé, így nem láthatta rajta a fáradtságot; különben is, lassan vaksötét lett. A hold nem ragyogott eléggé, nem is igen látszott a lombok takarásában. Gondolatolvasó lenne? Létezhet ilyesmi? Nathan inkább nem felelt semmit, csak kullogott tovább, reménykedve, hogy hamarosan tényleg megérkeznek. Egy ágyra vágyott, melynek láttán talán kikerülheti a fürdőt és a vacsorát. Holnap majd mindkettőt bepótolja, fogadta meg magában, és agyát lassan-lassan betöltötte, minden mást kiszorítva, a pihenni vágyás gondolata. A falut már vaksötétben érték el. Nathan hirtelen úgy érezte, hogy holnap, a napfényben sem tudja majd megmondani, honnan, melyik irányból érkeztek meg, mert nem látta semmi jelét annak, hogy valóban megérkeztek valahová. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy apró, csendes házak között lépkednek, s mindenütt sötét van; amit láthatott belőlük, azt csupán a hold és a csillagok gyenge fényének köszönhette. Annyit azért ki tudott venni, hogy a falu kicsi, nagyon kicsi. Egyetlen keskeny, magas hegyek határolta völgyben húzódott meg, és szinte teljesen eltakarta a hatalmas fák árnyéka. Az utazó csak akkor vehette észre, hogy benne jár, amikor már csakugyan valamelyik utcáján lépkedett. Az egész roppant különösnek hatott; annyira meseszerűnek tűnt, hogy első pillantásra el sem hitte: létezhet ilyen hely a világon. Ha az erdőt furcsának érezte korábban, akkor ez az érzés most, a házikókat megpillantva ezerszeresen visszatért; s amikor a fáradtsága ellenére elkezdett feltűnni neki néhány, már-már nagyon bizarr dolog, akkor végleg feladta a küzdelmet: tudniillik hogy megértse, ami körülötte folyik. Nem érzett sehol betont a lába alatt. Az utcák voltaképpen nem is utcák voltak, hanem inkább üres helyek a kerítések mentén —, már ahol egyáltalán akadt kerítés. Néhol mintha elfelejtették volna felépíteni az épületet a megfelelő helyre; az ürességet viszont zsebkendőnyi nagyságúnak tűnő szőlősorok vagy kukoricások töltötték ki, melyek látszólag nem tartoztak egyetlen telekhez sem. Nem voltak villanypóznák, hiányzott a közvilágítás, sehol sem látott egyetlen gépkocsit vagy telefonfülkét sem. Ez volt a legfurcsább az egészben, a kocsik hiánya, mert azt sugallta ez a hiány, hogy reggel, a napfényben telefonfülkét, neonreklámot és McDonalds-t sem fog látni. A legmodernebb jármű, amit Nathan észrevett, egy félig megrakott szénásszekér volt, ponyvával letakarva. Az egyik ház előtt várakozott, némán, egymagában, földre eresztett vezetőrúddal. A ház mögül, ahol a sötétség még sűrűbb lett a pajtaépületek között, lovak kíváncsi horkantásait vélte kihallani. Némelyik ablakban még pislákolt egy kevés fény; olyan bizonytalanul lobogó, sárga fajta, amely arra engedett következtetni, hogy gyertyától vagy olajlámpástól ered, nem pedig elektromos áram generálja. A hobbitok települései lehettek hasonlóak ehhez, ahogy azt Tolkien képzelete írja le a Gyűrűk Urában; és Nathan mindezt — már amennyit ki tudott venni belőle — bájosnak és otthonosnak találta, még ha különösnek is. Mindez persze csak így, utólag volt ilyen összefüggő és átlátható Nathan számára. Akkor, ott, a legtöbb dolog — pontosabban a dolgok hiánya — csak mintegy a tudata perifériáján bukkantak fel

egy-egy kósza gondolat erejéig: a fáradtság nem hagyta, hogy mélyrehatóbban foglalkozzon velük. A szeme látta mindezt, az agya felfogta, de már nem foglalkozott semmivel, csak azzal a puszta ténnyel, hogy éppen akarat és erőnlét nélkül követ valakit, aki ágyat ígért neki és pihenést. S ez a valaki hamarosan lekanyarodott egy másik szűk utcácskába, amely egy térhez vezetett. A tér közepén egy kőből rakott, sokszög-alapú kútféle emelkedett, körben pedig házak sötét sziluettjei látszottak. Az egyik épület, amely szemben helyezkedett el azzal, amely előtt végül megálltak, sokkal nagyobb volt, mint a többi; ám most az is éppolyan sötéten ácsorgott az éjszakában, mint a többi. Mögötte, a hegyoldalon nagy darabon letarolták az erdőt, és szőlő meg kukorica illatát hozta onnan feléjük a szél. Nathan egy pillanatra megbámulta az épületet, de nem tudta eldönteni, hogy otthonosnak vagy idegennek érzi-e. Valamiért fontosnak vélte, mintha valami hang a fejében azt követelné, hogy igenis érezzen valamit, bármit az iránt a ház iránt; de a fáradtság végül győzedelmeskedett, és a fiú elfordította a fejét. A házak pedig némán figyelték, ahogy a lány után lép. — Megérkeztünk — mondta Diana olyan halkan, hogy alig hallotta. — Itt lakom. A ház, Diana otthona, amennyire ki tudta venni a sötétben, fehérre volt meszelve. Alacsony volt, mégis tágasnak tűnt. Udvarát fából épített kerítés szegélyezte; ahogy beléptek a kapun, pár lépést kellett csak a gyepen át az ajtóig megtenni. Odabent kellemes, hűvös levegő és tisztaságillat fogadta őket. Diana térült-fordult, mécsest gyújtott; leültette Nathant egy asztalhoz. A mécsest azután felkapta, egy vasból kovácsolt, nehézkes tartóra szúrta, és magával vitte, így a fiú nem tudott rendesen körülnézni. Talán pár perc telhetett el így, amikor a lány ismét előkerült. Egyik kezében a mécsest fogta, a másikkal Nathan kezéért nyúlt. Bevezette egy szobába, ahol a régies stílusú fabútorok közül a fiú már csak egyes-egyedül a hatalmas, megvetett ágyat látta az ablak alatt, melyre a láng imbolygó fényhullámokat vetített, s amely mintha csak egyenesen őrá várt volna. Diana még mondott valamit, de hogy mit, azt már nem értette. A fáradtság hirtelen kiterjesztette fekete ólomszárnyait felette, és beborított mindent. Az a hatalmas ágy szinte hipnotizálta; magához vonzotta, és ahogy végre szó szerint belezuhant, mindenestül elnyelte. Sötét lett, és Nathan mozdulatlanul aludt reggelig, álmok és remények nélkül. ...azután egyszer csak valaki végigsimított az arcán. Nathan belemarkolt a párnába, és a fejére húzta. — Jaj, ne csináld, Julia, mondd, hogy csak viccelsz! — nyögte elhaló hangon. — Nem lehet reggel, még nagyon korán van! Hagyj aludni! A kéz tulajdonosa ekkor felnevetett. — Egy teljes napot átaludtál, Nathan — mondta egy hang vidáman. — Ideje lassan felkelned. Nem Julia az. Nem Julia, gondolta a fiú, és ez a gondolat olyan sokkoló erővel hatott rá, hogy szinte azonnal magához is tért. Megfordult, és felnézett. Ki lehet az, ha nem... — Diana — nyögte, ahogy az álom elröpült, és a szemei végre hajlandóak voltak a külvilági képeket élesebben közvetíteni az agyának. Visszazuhant a párnába. — Te vagy az, Diana...? A lány ránevetett. — Én bizony, és lassan elunom magam ebben a hatalmas házban, mert te csak alszol és alszol, és közben odakint süt a nap, és a pap is kezd kíváncsi lenni, hogy ki az a fiatalember, aki a lánya házában végigszunyókál egy egész éjszakát és még egy teljes napot. Ideje kikelned abból az ágyból, Nathan. És ki az a Julia? Nathan felsóhajtott, és körbenézett. A pap lánya? gondolta. Odakint, az ágyon túl reggel volt csakugyan, szemérmetlen, napfényes nyári reggel. A fény betört a szoba ablakán, és furcsa mintákat vetett a földre, ahogy keresztezte a dúsan csipkézett függönyöket. Nathan beleszimatolt a levegőbe: az friss volt és üde, és ott lengett benne az a bizonyos illat, amelyet csak az ehhez hasonló nyári reggeleken érezhet az ember. Telve volt vadvirágok és a párolgó harmat nehéz illatával, s még valamiével, aminek lehetetlen volt nevet adni.

Diana ott ült az ágy szélén. Nathan megdörzsölte a szemét, majd nyújtózkodott egy jókorát. Lassan eszébe jutott, hogy hol is van; azután szépen lassan elősorjázott a sötétből a többi gondolat is: a sziklafal, az erdő, a furcsa falu és a még furcsább lány, aki idehozta. Legalább ezek az emlékeim megmaradtak, és nem hagytak el hűtlenül, mint idősebb társaik, gondolta némi keserűséggel. Az amnézia, vélte, ezek szerint csak a tegnapi nap előtti életemre korlátozódik, — ennek az újnak kizárólagos tulajdonosa vagyok. Felült az ágyban, és nagyot nyújtózkodott. Diana várakozón nézett rá. Azután mégis ő szólalt meg elsőnek. — Ahogy felébredtél — mondta bizonytalanul a lány, — Juliának szólítottál. — Kíváncsi pillantást vetett a fiúra. — Ki az a Julia, Nathan? Itt a faluban nincs ilyen nevű lány. Nathan rámeredt, és gondolkodni kezdett. Julia, Julia. A névhez bevillant egy alacsony, szőke hajú lány arca, ahogy ott ül egy fotelben, kezében a távirányítóval és mond valamit arról, hogy... halvány emlék, egy régi ismerősről, egy szőke lányról, akiről csak annyit tudott biztosan, hogy valami köze van hozzá. Ennyi. Ennyi jutott az eszébe, és semmi más. — Nem tudom — felelte végül, amikor már hiba erőlködött tovább. — Képtelen vagyok visszaemlékezni. Tudom, hogy ismerem, de nem tudom megmondani, ki ő. Van valami... közöm hozzá, azt hiszem. A húgom? A barátnőm? Vagy egy régi ismerős? Diana vállat vont, és úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne lényeges a dolog. — Semmi baj, Nathan, majd csak eszedbe jut. Rengeteg időnk van. — Felállt, odament az ajtóhoz. — Nem vagy még éhes? Ha hajlandó vagy végre felkelni, csinálok neked valami reggelit. Végül is másfél napja nem ettél. — Ezzel fogta magát, és kiment. Nathan kinézett az ablakon. Egy magas épületet látott szemben, ugyanazt, amit érkezésének éjjelén is megbámult. Ahogy végignézett rajta, azonnal észrevette a tornyot és a torony tetején a jókora, fából faragott keresztet. Ez volt a templom, mögötte a hegyoldalban megmunkált földek, kukorica, szőlő és sok egyéb. Néhány aprócska alak mocorgott a földeken, de hogy pontosan mit is csináltak, azt innen nem lehetett kivenni. A keresztről eszébe jutott, mit mondott Diana az imént a papról. A gondolat valamiféle kényelmetlen érzéssel párosult, amit a fiú nem tudott hova tenni. Elfogta valami homályos sejtelem, de ennek a sejtésnek nem volt semmiféle konkrét vonatkoztatása vagy iránya. Mégis, Nathan úgy érezte, hogy az a templom valamiféle nagyon fontos dologgal kell párosuljon, és különös módon azt is, hogy egyáltalán nem véletlen az épület közelsége, mint ahogy a tiszta rálátás sem. Mintha valaki — vagy valami — azt akarná, hogy akárhányszor csak felkel ebből az ágyból, mindig a templomot lássa meg először. Erre azután az a következő gondolata támadt, hogy bizony valami miatt még sokszor kell majd ebből az ágyból felkelnie reggelente. Nathan ekkor felsóhajtott, és úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik ezekkel a gondolatokkal, hiszen sosem volt vallásos. Ennek a ténynek az ismerete annyira természetes volt számára, hogy fel sem tűnt, mennyire tisztán emlékszik erre. Kikelt az ágyból, és nekilátott, hogy végre felöltözzön. Ahogy kényelmesen lassú mozdulatokkal belebújt a nadrágjába, akkor döbbent csak rá, hogy valaki levetkőztette — mert hogy nem ő csinálta meg magától, abban egészen biztos volt —, méghozzá teljesen meztelenre. Ez pedig, kizárásos alapon, nem lehetett senki más, csak Diana. Nathan nyelt egy nagyot, és belebújt a pólóba is; utána kilépett a szobából, és elindult megkeresni a lányt, a pap lányát, aki éjszaka vadidegen srácokat visz haza, és meztelenre vetkőzteti őket. A konyhában talált rá a lányra, Diana éppen a reggelivel tevékenykedett. Jókora konyhája volt a háznak, és úgy nézett ki, mintha valami középkori történetet elbeszélő film díszleteiből rendezték

volna be. Minden egyes tárgy, amit Nathan látott, ősréginek tűnt; az összhatást csak tovább fokozta, hogy nem talált egyetlen modern konyhagépet sem. Még hűtőt sem látott sehol, pedig az az a használati tárgy, amely nem hiányozhat egyetlen igazi háztartásból sem. Vajon akkor mivel tartják hidegen a romlandó ételeket? gondolta csodálkozva, de nem merte megkérdezni a lányt, nehogy tudatlannak látszódjon, vagy még inkább, hogy nehogy olyan választ kapjon, aminek nem fog örülni. Diana nyilván nevetve árulna el valami olyasmit, hogy a berendezés jellege követeli meg, hogy a hűtőt ne a konyhában tartsák, hanem például a kamrában; ez a verzió pedig könnyen elképzelhető és logikus volt a fiú számára. Nyilván valóban ez a helyzet, hacsak nem kerültem vissza két-háromszáz évet az időben. Bár akkor Diana sem farmert viselne. Ha valakinek a hagyományos bútorozás a rögeszméje, az nem ronthatja el az összképet egy böhöm nagy, ötcsillagos Gorenjével, amely hófehéren basáskodna a konyha közepén a sok fa között, állapította meg Nathan. Középen óriási, legalább tíz személynek elegendő faasztal terpeszkedett, két oldalán hosszú padokkal és a végén, a főhelyen egy szépen faragott karosszékkel. A háttámla mintáját virágok alkották, amelyek körbetekergőztek egy üresen hagyott háromszög-motívum körül. Ahogy körülnézett, miközben a lány mindenféle ételt rakott az asztalra, Nathan észrevette, hogy csakugyan minden fából és vasból van, még a tányérok és az evőeszközök is. Ennyire hagyománytisztelő embereket én még soha nem láttam, ámult el ismét a fiú, és leült a padra az asztal elé. Bár a szék kényelmesebbnek tűnt, nem volt még eléggé merész ahhoz, hogy felszólítás nélkül elfoglalja. Diana fesztelenül ült le melléje, és egy frissnek tűnő cipót nyomott a kezébe. — Egyél, Nathan — mondta. — Szükséged van az ételre. Furcsamód nem érezte éhesnek magát, de az étel, ami ott pompázott az orra előtt, túl ínycsiklandónak tűnt, nem tehette meg, hogy csak megbámulja. Vaj és sajt, hideg sült hús, paradicsom és valami salátaféle pihent széles fatálakon. Előtte tányér és kés. Nathan enni kezdett. A harmadik falat körül járt, s akkor vette csak észre, hogy Diana nem eszik, csak mosolyogva nézi, ahogy egyre mohóbban tömi magát. Mi tagadás, ízlett neki. — Én már reggeliztem — felelte a lány a ki nem mondott kérdésre. — Egy kicsivel hamarabb ébredtem fel, mint te, világ lustája. — A lány jókedvűen elmosolyodott. — Azonkívül túl vagyok egy ebéden és egy vacsorán is. — Elkomolyodott, ahogy látta Nathan szemében a zavart. — De ha feszélyez, hogy itt vagyok, ha egyedül szeretsz enni, akkor inkább kimegyek. — Dehogyis — nyelte le Nathan a szájában lévő falatot. — Maradj csak. — Kétkedve pillantott a lány szemébe. — Csak elcsodálkoztam egy kicsit. Ezek szerint... Komolyan azt mondod, hogy átaludtam a tegnapi napot? Diana bólintott. — Bizony át, Nathan, méghozzá mozdulatlanul. Egyszer sem ébredtél fel. Erről jut eszembe — mondta, — biztosan szeretnél mosakodni is. — A konyhából egy másik ajtó is nyílt, a fiú számára egyelőre ismeretlen helyiségbe. Diana most odamutatott. — Már raktam fel vizet, és előkészítettem a dézsát. Ha jóllaktál, megfürödhetsz. Nathan szájában megállt a falat. Dianára bámult. A lány észrevette. — Mi a baj? — nézett vissza rá, kissé ijedten. — Valami rosszat mondtam? Nathan letette a kést az asztalra, és egy odakészített kendővel megtörölte a száját. — Feltettem a vizet, dézsa, fatálak, villany nincs... — sorolta, és megérintette a lány kezét. — Mintha valami Robin Hood-féle mesébe keveredtem volna. Mi folyik itt, Diana? Hogy hívják ezt a falut? Melyik államban vagyunk? Vagy ha nem teljesen hülye a kérdés, akkor mikor? A lány figyelmesen a szemébe nézett, azután felsóhajtott, és megrázta a fejét. — Azt hiszem — felelte halkan, — az a baj veled, hogy még mindig nem tanultad meg: az embernek legelőször saját magával kell tisztába jönnie, és csak utána a többi dologgal. — Széles mozdulattal körbemutatott, mintha csak az egész világot akarná a fiú elé tárni. — És persze folyton csak sietteted a dolgokat; nem hagyod, hogy maguktól menjenek. Miért az foglalkoztat, ami kint van? Nincs elég rendetlenség a tulajdon fejedben, Nathan? — Kinézett a falba vágott ablakon. — Elmondhatom neked, mi ez a falu, hogy mi a neve, hogy melyik államban találhatod meg —, de mondd csak, segít ez rajtad valamit? — Ezt meg hogy érted? — csodálkozott a fiú. — Persze, hogy segít, hiszen... — Hillvalley-nek hívják, és Washington államban vagyunk, északon — vágott a szavába

Diana. A szeme most nagyon zárkózott lett; ez kissé megijesztette a fiút, mert ilyennek még sohasem látta. Megbántotta volna valamivel? — Ez egy úgynevezett... bioközösség, ahol az itt élők elutasítanak mindent, ami nem található meg a természetben. Ezért nincs itt semmi olyasmi, amit a városokban meg a többi faluban láthatsz. Mi itt sokkal...tisztábban, egyszerűbben élünk, mint a legtöbb ember. Mi ezen a furcsa? A fiú hallgatott. Ebben tényleg nincs semmi furcsa, ez így teljesen érthető. Mit mást várt? Diana mélyen a szemébe nézett. — És most felelj nekem, Nathan, te falról lezuhant fiú: mi a neved? Mi az igazi neved? Már majdnem kimondta, hogy "Nathan", amikor eszébe jutott, hogy ezt a nevet Diana találta ki neki. Elharapta a szót, és megzavarodott egy pillanatra. A lány várakozott. A tekintete nem enyhült meg egy cseppet sem. És Nathan nem tudott felelni neki. — Látod? — kérdezte végül Diana, és az a furcsa zárkózottság végre eltűnt a szeméből; ugyanaz a kedves lány lett, akit a fiú megismert a sziklafal alatt. — Most már tudod, hol vagy, és mégsem jutottál egy hajszálnyival sem közelebb magadhoz.Akkor meg nem mindegy? Nathan erre nem tudott mit mondani. A lánynak igaza volt. — Az egyén szempontjából teljesen mindegy, hogy hol van az adott pillanatban — folytatta a lány. — A lényeg az, hogy képes-e időben rátérni arra az útra, amely elvezeti Isten Csarnokába. Nathan vállat vont, majd fogta a kést, és vágott egy szeletet a sültből. — Isten Csarnoka? — kérdezett vissza halkan. — Ezt meg hogy érted? Te hívő vagy, Diana? Vagy valami filozofikus szekta tagja? Diana bólintott. — Elfelejtetted volna? Apám a falu papja. Hogyan lehetnék nem hívő? — Értem — mondta Nathan. — Szóval hívőnek neveltek. — Bekapta a húst, és rágni kezdte. Diana megrázta a fejét. — Nem, nem, félreérted a dolgot. Hívőnek nem lehet senkit nevelni, Nathan. Az ember lát, tapasztal, érez; a kérdés pedig az, hogy meglátja-e Istent a dolgok mögött, vagy nem. Nincs köze a neveléshez, sem az öröklődéshez, sem egyéb dolgokhoz. A lélek, amelyik itt bolyong a Földön, maga döntheti el, hogy hisz-e vagy sem. Nem ő találja meg a vallást: a vallás választja ki őt. — Egy pillanatra elhallgatott, és az ablak felé nézett. Odakint, az üvegen túl ott magasodott a templom. — Nekem mindössze megadatott az a szerencse, hogy egy hozzáértő személy vezethetett a vallás bonyolult útvesztőjében. — Az apád — bólintott Nathan. Elgondolkodva nézte a lányt, majd ő is vetett egy pillantást az ablakon túlra. — Furcsa dolgokról beszélsz itt nekem — mondta. — Azt hiszem, én nem hiszek... én nem látom Istent a dolgokban, Diana. Én ennél reálisabb lélek vagyok. — Nem? — A kérdés élesen csattant, de egyáltalán nem bántóan. Inkább úgy hatott, mintha a feltevője nem hinné el, amit a másik mondott. — És miért nem? A fiú elgondolkodott. — Nem tudom, Diana — felelte végül. — Nem emlékszem rá, hogy valaha is jártam-e volna templomban, vagy temetésen; márpedig ezek azok a helyek, ahol az emberek a legtöbbször találkoznak az Istennel, nem? A keresztelő és a halál, a két véglet... Ezek valahogy kimaradtak az életemből. De te azt mondod, apád pap... Diana bólintott. — Akkor talán ő az, aki segíteni tudna nekem. Van telefon a faluban? A lány sajnálkozó arckifejezéssel nemet intett. — Mi itt nagyon zárt közösségben élünk, Nathan — felelte. — Csakis így tudjuk megőrizni a falu tisztaságát. Elvágtunk minden utat, amin a modernizáció fertőzése képes lenne bejutni ide. Ha kell valami, megoldjuk magunk, és ha sehogyan sem megy, akkor valamelyikünk bemegy a városba. — Milyen városba? — Spokanebe — felelte a lány halkan. — Fel, északkeletre. Vangnak, a fazekasnak van egy öreg kocsija, azon szoktunk bemenni és éles fény villant Nathan szeme előtt, egy autó reflektorainak gyilkos erejű fénye. Lehunyta a szemét, és mire ismét kinyitotta, a kocsi már továbbgördült,... és sorra mögötte ott gurult a többi. Valamennyi hatalmas volt és koromfekete; némelyiket fehér és vörös rózsákból font koszorú díszítette, amit gondos kezek a motorháztetőre erősítettek fel. Fényük szépen, lassan és kérlelhetetlenül sorra belevilágított a

fiú szemébe, majd fokozatosan elhalt, ahogy az autók továbbmentek. Az autók mögött, egy hófehér kerítésen túl magas, sokemeletes házak emelkedtek. Előttük, mint valami megvalósított képi disszonancia, sírok apró keresztjei álltak rendezett sorokban, a kerítés innenső oldalán. Nathan megfordult, hogy ne kelljen látnia a sírokat, mert a láttukra elfogta valami keserű félelem és fájdalom, hiszen nem véletlenül állt pont ő a temető közepén, és bámulta a kocsikat, amik felé közeledtek és túlhaladtak rajta; és akkor eszébe villant a lakás, ahonnan... — Mi van veled? Rosszul vagy? — hallotta meg a lány némi ijedtséggel fűszerezett hangját. — Ott lakom, abban a városban, aminek a nevét mondtad. Spokane, ugye? — A lány bólintott. — Spokaneben lakom, Diana. Diana nem felelt. Néma csöndben várta, hátha még valami a fiú eszébe jut. Nathan szinte észre sem vette, hogy ott van, annyira lefoglalta az emlékezés, a temető, a fekete autók végtelennek tűnő sora, és az a fájdalom, amit akkor és ott élt át. Agya zakatolva küzdött, hogy minden egyes emlékmorzsát meg tudjon ragadni, és elraktározni, hogy később bármikor előhívhatóak és elemezhetőek legyenek. — Azt hiszem — mondta kis idő múlva, — elveszítettem valakit. A temetésen... Mert egy temetőben voltam, és... és sírtam, azt hiszem, mert valaki olyan halt meg, akit nagyon szerettem... — Ki volt az? — kérdezte Diana. Akárhogy gondolkodott, nem jutott eszébe több. — Fogalmam sincs — felelte. — Nem emlékszem. Csak annyi biztos, hogy azon a napon, bármikor is történt ez az egész, valami nagyon megváltozott bennem. — Eszedbe fog jutni — ígérte a lány. — Csak azt tudom mondani, amit már korábban is mondtam: nem szabad siettetned a dolgok rendes menetét. — Látta, hogy a fiú abbahagyta az evést, pedig nem evett annyit, amennyit kellett volna. Felállt, és leszedte az asztalt. A szomorú hangulat egyelőre még ott ült Nathan mellett, de Diana tudta, hogy már menni készül. Azon gondolkodott, hogy vajon ő hogyan siettethetné ezt az indulást. A maradék élelmet egy aprócska kamrába pakolta be, amelynek az ajtaja közvetlenül a hatalmas, régimódi búbos kemence mellett nyílott. A tálakat és a kést egy fateknőben leöblítette, és a ház falába mélyen bevágott ablakba tette száradni a napra. Mozdulatai egyszerűek voltak, és végtelenül természetesek. Nathan nézte, ahogy a lány a maga megszokott módján tevékenykedik a konyhában, és egy pillanatra megint elfogta az a különös, otthonosságot sugalló érzés, hogy mindig is itt élt ebben a különös faluban az erdő közepén, ezek között az egyszerű tárgyak között, ezzel a gyönyörű lánnyal. Az előbbi temetői látomás nyomasztó hangulata észrevétlenül felállt mellőle, és kisurrant az ajtón. Diana észrevette, hogy Nathan őt nézi. Megtorpant, és rámosolygott. — Mire gondolsz, Nathan? — kérdezte. A fiú vállat vont. — Csak arra, hogy valószínűleg nektek van igazatok. — Diana felvonta a szemöldökét. — Mármint hogy abban, ahogy éltek — magyarázta Nathan. — Itt tényleg olyan tiszta minden, olyan... emberi, már ha érted, mit akarok mondani. — Diana bólintott. — Azt hiszem, el tudnék itt lakni évekig is... — a fiú látta, hogy a lánynak megint mosolyra húzódik a szája. — ...veled — tette hozzá óvatosan. Diana akkor elkomolyodott. Hirtelen elfordult, kinézett az ablakon. Hűha, gondolta Nathan, ezt talán mégsem kellett volna. Mi a fene ütött belém? És eszébe jutott, hogy az éjjel - pontosabban a múlt éjjel - hogyan próbálta megölelni a lányt. — Maradhatsz, ameddig csak akarsz, Nathan — szólalt meg végül a lány, de nem fordult felé. — Élelem bőven van, munkát pedig hamarosan találhatsz magadnak. Az emberek itt hamar befogadják az újonnan jötteket. És... És én sem bánom, ha itt laksz ebben a házban, feltéve, ha megbecsülöd magad. — Köszönöm — mondta Nathan, mert nem jutott jobb az eszébe. Diana kis idő múlva folytatta. — Itt találsz munkát, ha dolgozni szeretnél. Az emberek rendesek és barátságosak: nem zárkóznak el semmi és senki elől. Gondolom, amíg nem térnek vissza az emlékeid, úgysem tudsz hová menni, hiszen azt sem tudod, merre indulj. Na persze, Spokane ott van, de gyalogszerrel elég messze van, kocsival pedig nagyjából csak egy hónap múlva kell arrafelé mennünk. —

Elgondolkodott. — Addig a pillanatig pedig nincsen semmi más dolgod, semmiféle egyéb kötelezettséged, ami miatt el kellene menned ebből a házból. — És apád? - kérdezte a fiú. Diana vállat vont. — Már nem vagyok gyerek, Nathan, és ezt apám is tudja. Ő pap, méghozzá jó pap, nem pedig zsarnok vagy rendházfőnök. — És barátod sincs? Nem szeretnék arra ébredni egy napon, hogy valaki más helyén fekszem... A lány letette a kezéből az edényt, amit épp megfogott, és teljesen feléje fordult. Nathan megint úgy érezte, valami rosszat mondott. — Nem fekszel senki helyén Nathan. Egyelőre pláne nem — mondta a lány, de a hangjában több évődés volt, mint rosszallás, és ettől a fiú megkönnyebbült. — Megvan az én helyem is ebben a házban, és a tiéd is. Levetkőztettelek, mert nem aludhattál az ágyban ugyanabban a ruhában, amiben a földön hevertél, és mert ki is kellett mosnom őket; de ez nem jelenti azt, hogy a feleséged vagy mid lettem, ha értesz engem. Nathan bólogatott, a lány pedig egy utolsó pillantást vetett rá, és visszafordult az edények felé. — Meg kell tudnom, ki vagyok — szólalt meg valamivel később a fiú, hogy oldja a feszültséget. — De egyelőre még a nevemet sem tudom. Nem tudom, mikor jön majd el az a pillanat. — Meg fogod tudni időben — mondta Diana — És Nathan... — Igen? Diana még most sem fordult meg. — Isten nem a templomokban és a temetőkben lakik — mondta. — Ő ott van mindenütt. És az erdőket különösen szereti. Amikor odakint járok az erdőn, mindig úgy érzem: egy álomban lépkedek a fák alatt a fényben; Ő vezeti a lépteimet. Jegyezd meg, mert nem tréfából mondom — fordult vissza Nathan felé, és a szemébe nézett. A hangja most nagyon komoly volt, komolyabb, mint eddig bármikor. — Isten mindig és mindenütt ott van. Nem tehetsz semmi olyat, ami elkerülné a figyelmét. Álmok, álmok, édes álmok. Nathan sötétben forgolódik és fél attól a hiánytól, attól az űrtől, amely a távozó után szükségszerűen maradt. Ott, ahol annak kellene feküdnie mellette, aki régebben oly sok gyönyört adott neki, most üres az ágy. Hová lett az a lány? Rátör valami iszonyatos, félelmetes kín. Hangokat hall ki a sötétből, őt szidják. Ujjakat lát, melyek a semmiből materializálódnak, s mind őrá mutatnak vádlón. A hangok körbeveszik, egyre hangosabban, és nem hagynak számára menekvést. Nathan fél. Nagyon fél. Valami nagyon rossz dolog történt, ezt biztosan tudja; valami, amit ő követett el és amire talán sosem lesz bocsánat. Évezredekkel, vagy évmilliókkal ezelőtt tett valamit, ami most visszatért, rátalált, és nem hagyja többé el. Valami, amiért fizetnie kell. Fizetned kell, Nathan, kiabálják a hangok. Fizetned kell, vagy — Nathan! Felült az ágyban. Éjszaka volt, sötét, mint az álmában, de a hangok már nem voltak sehol; köddé oszlottak, és magukkal vitték összes vádjukat. Diana ott ült mellette. Szobájának ajtaja — amely a fiúéval szomszédos volt — nyitva állt. — Rosszat álmodtál? Kiabáltál álmodban. — Tekintete Nathan szemét fürkészte a sötétben. — Megijesztettél, te fiú. Nathan izzadt volt és ijedt. Nem tudott semmit mondani: az álom, amely az imént úgy meggyötörte, még nem volt biztonságos messzeségben tőle. A pillanat megdermedt, néma csönd lett; azután rádöbbent, hogy a lány, egy nő ül az ágya szélén. Előrébb dőlt, és mielőtt végiggondolta volna, mit is tesz, ösztönös mozdulattal átkarolta a lányt. Dianán csak egy hálóing volt — Nathan azt is inkább csak érezte, mint látta —, de nem lökte el magától a fiút. Mintha számított volna erre az ölelésre, vagy mintha egyenesen ezért jött volna ide. Nathan iszonyúan erős vágyat érzett iránta, a teste iránt; pusztán az ölelése most kevés volt. A lány is megérezhette ezt, de a reggeli szavaival ellentétben nem tiltakozott. Megnyugtató, halk szavakat suttogott a fülébe, amikre később, amikor már megnyugodtak, egyikük sem emlékezett;

és ölelte, ölelte szakadatlanul; Nathan pedig érezte, hogy valami láthatatlan-érezhetetlen húr pendül meg a lelkében, és tudta, hogy ez a pendülés azt jelenti, hogy a húr elszakadt. Valami, ami összekötötte a régi életével, most elpattant, visszavonhatatlanul és véglegesen. Ez elszomorította; és akkor hirtelen a vágy elmúlt, mintha sosem lett volna; és ő sírni kezdett ott a sötétben, a lány karjaiban, egy Hillvalley nevű faluban, múlt és jövő nélkül, egymagában. Hosszú volt az az éjszaka.

Kettő A SZÖRNY Reggel mind a ketten meglehetősen későn ébredtek. A nap már jó magasan járt az égen, amikor Nathan kibújt Diana karjai közül, és az ablakhoz ment, hogy sarkig kitárva nagyokat szippantson a friss erdei levegőből. Odakint csend volt. Semmi sem mozdult. Nathan elégedett volt a világgal, ezzel a mozdulatlansággal, és esze ágában sem volt azokon a problémákon törni a fejét, amelyeknek az ittlétét köszönhette. Mintha valami odabent, nagyon mélyen és nagyon észrevétlenül megváltozott volna benne. Továbbra sem tudta, ki ő, és hogyan került ide, ebbe a faluba; de a reggeli napfény nyugalma megérintette lelkét, és a problémák megoldásához vezető út most végtelenül távolinak, ködösnek, és mindenekelőtt: mellékesnek tűnt. Ez már egy másik nap volt. Egy teljesen más nap. A tegnapi napot — ami a második napja volt a faluban, tekintve, hogy az elsőt átaludta —, nagyrészt fekvéssel és semmittevéssel töltötte. Ki sem mozdult az utcára, főleg, mert nem sokkal ebéd után Diana azt mondta, dolga van és eltűnt; egészen estig nem is került elő. Nathan csak lézengett a házban, benézett mindenhová, ivott a kamrában talált borból (sosem volt szakértője a boroknak, de azt érezte, hogy valami közepesen kellemes fajtát talált), néha kinézett az ablakon, de sosem vett észre semmi olyasmit, ami miatt egyedül nekivágott volna. Nem érezte idegennek magát, de tudta, hogy mégis így lenne, ha Diana nélkül találkozna valakivel odakint. Így hát bent maradt, és megpróbált emlékezni a régi dolgaira, meg persze Dianán járt az esze, hogy mit akarhat tőle a lány. Az egyik szobában mennyezetig érő könyvespolcra lelt, telistele régi, porosodó könyvekkel. Megnézegette őket, néhányba bele is olvasott, de egyik sem kötötte le annyira a figyelmét, hogy ne kapja folyton azon magát: a lány visszatértét lesi. A ma reggel azonban más volt, már csak azért is, mert a lányt átölelve ébredt. Nem emlékezett vissza mindenre, ami az éjszaka történt, de abban biztos volt, hogy nem feküdtek le egymással. A szeretet, ami az ágyába hozta a lányt az éjjel, valami egészen másfajta érzelem volt, mint amit ebben a korban és ebben a helyzetben normális esetben érezniük kellett volna. Nem azt érezte a lány iránt, amit a szeretője iránt érez az ember; de nem is azt, amit a testvér jelenléte vált ki. Ez valahogy egyszerre volt mind a kettő, és éppen ezért valahogy felfoghatatlanul tiszta és új; és Nathan egyelőre nem tudott mit kezdeni vele. De azt is meg kellett állapítania magában, hogy még ez az újfajta érzés sem zárja ki a vágy felébredésének lehetőségét. Nathan zavartan jött rá, hogy a lány testének látványa napok óta nem érzett dolgokat mozdít meg benne. Vajon mi lesz, ha majd a lány felébred? Nem tudta. Csendesen álldogált az ablak előtt, és azt figyelte, mi történik odakint. A tér túlsó sarkán egy embert látott eltűnni az egyik utcában; egy másik pedig, jobbkéz felé, a fekete betűkkel írt, "Borbély" feliratú, meglehetősen poros cégtábla alatt üldögélve valamiféle újságot olvasgatott. Ahogy Nathan ránézett — mintha csak megérezte volna a pillantását —, a férfi felnézett a lapból, és egy pillanatnyi gondolkodás után barátságosan meglengette a kezét. Nathan udvariatlanságnak érezte volna úgy tenni, mintha nem vette volna észre, így bizonytalanul visszaintegetett neki, majd ellépett az ablaktól. A kihalt utcák álmosan néztek be utána. Diana mocorogni kezdett az ágyon. Nathan odapillantott a lány arcára. Tekintete azután végigsiklott az alakján, amely majdnem a derekáig kilátszott a takaró alól. A fiú torka hirtelen kiszáradt; nyelt egyet. Az a hálóing sokkal többet sejtetett a lány alakjából, mint ildomos volt. Mi lenne, ha most visszabújna mellé? Egészen biztosan szeretkezés lenne a vége. Vagy mégsem? Hirtelen elszégyellte magát, ahogy eszébe jutott, hogy perceken keresztül zokogott a lány karjaiban. Ettől a gondolattól vágya olyan sebesen elillant, mint ahogy a fecske fekete villanása átcikázik az égen. Mi a fene történt vele, hogy ennyire kiborult? Vajon ugyanaz történt, mint az erdőben három nappal ezelőtt? Miféle jelenség okozhatja ezeket az érzelmi rohamokat? És vajon mennyire kell mindezt szégyellnie — Diana előtt? Megfordult, és megint kitekintett az ablakon.

— Ha ez így megy tovább, beleőrülök — suttogta maga elé halkan. Az ágy megreccsent a háta mögött. Visszafordult, és látta, hogy Diana felült, és a szemeit dörgöli. A mozdulat annyira meghitt volt, hogy Nathant hirtelen elöntötte a lány iránti szeretet. Ebben a pillanatban, bármennyire félt is a következményektől, legszívesebben megcsókolta volna. — Ha beleőrülsz, akkor minden így is fog maradni — mondta neki a lány. — Akkor örökre bezárod magad ebbe az állapotba. — Nyújtózkodott egy hatalmasat, majd kedvesen a fiúra mosolygott. — Jó reggelt — mondta Nathan, maga is elmosolyodva. Gyönyörködve nézte a lányt. — Jó reggelt neked is, Nathan. Hogy aludtál? — Sokkal jobban, mint amikor... — felelte Nathan, és elakadt. Egy kicsit zavarban volt; fogalma sem volt, mit mondjon a lánynak az elmúlt éjszakáról. A tény, hogy Diana mellette aludt, anélkül, hogy bármi is történt volna közöttük —, vagyis hogy fizikailag történt volna valami... Megkavarodott. Vajon a lány nem azért bújt-e melléje, mert vágyott az érintésére? Nathan nem tudta, hogy Diana hogyan értékeli az eseményeket. vajon jó-e, hogy nem nyúlt hozzá, vagy rossz? Mit akarhatott a lány igazából? Tényleg csak azért jött be hozzá, mert hallotta, hogy rosszul alszik? Valami azt súgta neki, hogy azok a lányok, akik bebújnak a fiúk ágyába, igenis szeretkezni akarnak, és nem lelki problémákról beszélgetni vagy bőgést hallgatni. Ebben egészen biztos volt, mint ahogy abban is, hogy valamikor régebben, egy másik életben rengeteg lánnyal bújt már ágyba. De Diana más volt, teljesen más. Különbözött mindegyiktől. Ebben a témában sem tudott volna egyetlen szót sem kinyögni, egyetlen konkrétumot sem megemlíteni; de az emlékei akkor is ezt üzenték neki, még ha az üzenet halk és érthetetlen volt is. Ez most valami más dolog, gondolta. Mint minden itt Hillwalleyben. Végül úgy döntött, hogy megnyugtatja magát egy félmegoldással. Nem kell szégyenkeznie. Bár nem ért a lányhoz — azaz nem úgy ért hozzá —, azért valójában mégis megkapta. Mert amit tettek, az bizony szeretkezés volt a javából. Ahogy a nap sugara most megérintette a lányt, végigsimított meztelen karján, tökéletes alakján, amely csábító barnasággal sütött vissza Nathanra az áttetsző hálóing alól, a fiú most már úgy érezte, hogy tegnap éjjel csakugyan megkapta őt, és most már örökké hozzá tartozik. Elképesztő ez a világ, gondolta Nathan. — Én viszont éhes vagyok — mondta akkor Diana, és kilépett az ágyból. Mezítláb, mint valami látomás, kisuhant az ajtón a konyha felé; hamarosan víz csobogása hallatszott be a szobába, majd a kamraajtó nyikorgása. Bár Nathan most sem érezte éhesnek magát, utánament, és együtt reggeliztek valami kevés kenyeret, vajat meg sajtot. Diana végül egy kancsó bort rakott elébe, és a fiú egy jókora pohárral hajtott fel a nedűből. Azután csak üldögéltek. Nathan biztos volt benne, hogy mindkettőjüknek ugyanazon jár az esze, de egyikük sem akar előhozakodni a témával. Bizonyos titkoknak talán jobb, ha örökre titkok maradnak, vélte, és nem kell, hogy feltétlenül beszéljenek róluk. Elvégre akkor már nem is lennének azok. — Mit csináljunk ma? — kérdezte végül Diana, és a kérdés valahogy megkönnyítette ezt az egész helyzetet. Nathan fellélegzett —, és elgondolkodott. — Három napja vagyok itt — mondta kis idő múlva, — vagy négy, nem is tudom; de még semmit sem tettem annak érdekében, hogy bármit is kiderítsek. igazából azt sem tudom, hogyan fogjak neki. — Ránézett a lányra. — Apáddal sem beszéltünk még, pedig talán tudna valami érdekeset mondani nekem. Vagy nem? Diana bólintott. — Apám ma nincs a faluban — mondta. — Egy másik helyen jár a dolga után, és csak holnap estére érkezik vissza. Holnap majd felkeressük a templomban. De abban igazad van, hogy ő tud majd valamit mondani. Ő mindig tud segíteni. — Kinézett a konyha ablakán. Odakint gyönyörű idő volt. — Mi lenne, ha sétálnánk egy nagyot, és csak beszélgetnénk? — kérdezte kis idő múlva. — Miről szeretnél beszélgetni? — kérdezett vissza a fiú. Diana elmosolyodott. — Ami csak az eszünkbe jut, Nathan — felelte. — Ezt nem szabad előre megtervezni,

sohasem. Az ember sokkal több dologról mer és tud beszélni, ha hagyja, hogy a dolgok mondassák el magukat. Erőltetni nem lehet, mert akkor esetleg úgy érzed, ki akarják kényszeríteni belőled a titkaidat, és lehet, hogy inkább hazudsz, minthogy az igazat eláruld. Nathan gyönyörködve nézte. — Okos lány vagy — jegyezte meg. — Okos, és... csodaszép. A lány lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd megint Nathanra mosolygott. — Köszönöm, Nathan. — Egy percig némán nézett rá, majd megrázta a fejét, mint aki mondani készül valamit. Végül mégsem azt mondta, amit eredetileg akart; ez tisztán kivehető volt az arckifejezéséből. — Menjünk — állt fel végül. Átmentek a téren, lassan, kényelmes tempóban. Nem kellett sehová sem sietniük, így Nathan megállt egy pillanatra, és megbámulta a tér közepén álló kutat. Diana türelmesen várta, hogy továbbmehessenek; közben ő is észrevette a borbélyüzlet előtt üldögélő embert. Könnyedén odaintett neki. A férfi — magas, szikár, kopaszodó figura — nehézkes, lassú mozdulatokkal feltápászkodott a székről, és odasétált hozzájuk. Ahogy egyre közelebb jött, Nathannak az a benyomása támadt, hogy a férfi valami nagyon súlyos terhet visel, vagy viselt valamikor, de talán már megszabadult tőle, és mindennek csak a nyomát hurcolássza magával, mintegy emlékeztetőül. — Jó napot, Diana — köszönt a férfi halkan, ahogy odaért eléjük. Biccentett a lány felé, majd végignézett a fiún, és a kezét nyújtotta. — És neked is jó napot, idegen. Jess Blomhund a nevem. Nathan megrázta Jess Blomhund kezét. — Nathan... — kezdte a bemutatkozást, de elakadt: szinte már ki is ment a fejéből, hogy ennél többet bizony nem mondhat senki emberfiának. Kétségbeesett pillantást vetett Dianára; Jess pedig — legalábbis Nathan úgy gondolta — minden bizonnyal észrevette ezt, de szemmel láthatóan nem jött zavarba. Nathan viszont elvörösödött. — Nathan új fiú itt — sietett a fiú segítségére Diana. — Úgy tűnik, egy kis baleset érte az erdőben. Nem emlékszik semmire. A nevére sem. — Azután még hozzátette, határozottan hallható büszkeséggel a hangjában: — Én neveztem el Nathannak. Ahogy beszélt, s ahogy Jess egyszerűen, egyetlen bólintással tudomásul vette a dolgokat, olyan természetesnek hatott minden, hogy Nathan zavara egy szempillantás alatt tovaszállt. — Jó név — mondta Jess. Egy pillanattal később Nathan már nem érezte kényelmetlennek, hogy még egy egyszerű bemutatkozásra sem telik tőle — hiszen rajta kívül senki mást sem zavart. — Az erdőbe mész? — kérdezte lassan, tagoltan Jess, és Nathan örült, hogy már nem ő a téma. — Nagyon szép idő van hozzá. Diana bólintott. Jess félrefordult, és arrafelé nézelődött, amerre menni készültek. Mintha kérdezni akart volna valamit, valami fontosat, de mintha akadályoztatva lenne; Nathan nem volt biztos benne, hogy ez nem az ő jelenlétének köszönhető-e. Diana is ugyanazt érezhette, amit ő, mert egyszerre csak egy bocsánatkérő pillantást vetett a fiúra, majd előrenyúlt, és óvatosan megérintette a férfi kezét. Jess visszafordult, és ránézett. — Tehetek valamit érted? — kérdezte szelíden a lány. — Vagy esetleg... kérdezni akartál valamit tőlem? Jess hallgatott. Diana várt. Végül a férfi megköszörülte a torkát. — Csak azt akartam... — kezdte bizonytalanul, majd elhallgatott. — Nem tudom, illik-e tőled ilyesmit kérdezni, de... Nem tudod, sokáig maradok még ebben a faluban? Diana megszorította a férfi kezét. — Úgy értem, rég volt már, hogy idejöttem — folytatta Jess panaszos hangon, de most már szemmel láthatóan bátrabban. — És nem tudom, nem volna-e illő, ha lassan továbbállnék. Diana bólintott. — Hiányzik a családod, Jess? — kérdezte halkan. A férfi bólintott, és Nathannak úgy tűnt, mintha egy pillanatra elködösült volna a tekintete. Diana szótlanul bámulta Jess szemeit. Nathan szíve hirtelen nekilódult, és a külvilág egy percre elveszett a számára. Csak azt tudta, hogy valami nagyon furcsa dolog történik, itt, a szeme előtt; és hogy a lány, aki a házába fogadta,

valami különös módon több, mint amit ő lát belőle. Képtelenség! Egy meglett férfi egy fiatal lánytól kérdezi meg, hogy mit tegyen? Hogy meddig kell mégmaradnia ebben a faluban? Kimondatlan egyetértés és valami sejteni-sem-lehet titok borította el a két embert Nathan szeme láttára. A napsugarak beragyogták mindkettőjüket, és a fiú értetlenül álldogált a furcsa csodát bámulva. Ahogy a napfény megérintette őket a színek kifordultak önmagukból, és valami különös árnyalatot öltöttek. Sokkal élesebb lett minden kontúr, sokkal intenzívebb, és egy sokkal szebb világba engedtek bepillantást a fiú számára — de csak egyetlen pillanat erejéig. Nathan úgy érezte, hogy sokkal több köze van Dianához, mint ennek az embernek, ennek a Jessnek; de most mégis valahogy kívülállóként látta magát. Döbbenten fedezte fel, hogy féltékeny. Méghozzá nem is kevéssé. Végül a varázs elillant, és Diana eleresztette Jess kezét, még időben, mert Nathan éppen megszólalni készült. — Hamarosan — suttogta Jess maga elé meredve, mintha választ kapott volna; majd megfordult, és visszabotorkált az üzlete elé. Leült a székbe, hátradőlt, s lehunyta a szemét. Szemmel láthatóan elfeledkezett róluk. Ők ketten pedig továbbindultak az erdő felé. Nathan egy pillanatra lemaradt, és a lehunyt szemmel pihenő Jesst bámulta; majd egy kurta pillantást vetett a lányra, aki ott lépkedett pár lépéssel előtte, és utánalódult. Nyomában, láthatatlanul, ott loholt egy sereg kérdés. Már mélyen bent jártak a fák alatt, amikor Nathan végre összeszedte minden bátorságát, és feltette azt a kérdést, ami a téren történtek óta ott bujkált benne. — Diana... — szólította meg a lányt, és Diana megállt. — Mi történt az előbb? — kérdezte. — Ki ez a Jess, és miért ilyen szomorú? Diana körülnézett. Tőlük balra egy hatalmas, kidőlt fenyőtörzs hevert az út szélén. A lány odalépett, és leült a mohos fára, majd intett, hogy a fiú is üljön mellé. Nathan leült és várt. — Tudod, Nathan — kezdte halkan a lány, — ez egy nagyon kicsi közösség, ez, amiben élünk. Az emberek sorsa erősen összefonódott a többiekével, szinte szétválaszthatatlanul. Sok ilyen falu van, de mind távol tőlünk, így nem tudjuk, hogy ők hogyan oldják meg a problémáikat. Ide mihozzánk a legtöbben Spokaneből érkeztek, mint ahogy te is, ha minden igaz. — Elgondolkodva bámult a fák közé, majd folytatta. — Én a pap lánya vagyok. Hillvalleyben a legtöbb ember nem egyszerűen vallásos, hanem komolyan hiszi, hogy Istennek tetszően kell élnie ahhoz, hogy a túlvilágon nyugalmat leljen. És ennek semmi köze a templomokban ájtatoskodó, álszent tömegekhez. Itt valóban Istennek tetszően élünk, Nathan. Ide az jön, aki kiérdemli, hogy idejöhessen; mert itt lehetőséget kap az ember a megtisztulásra. Mindezt csak azért mondom el ilyen részletesen, nehogy azonosíts azokkal, akiket eddig láthattál, odahaza, a városban. — Mélyen a fiú szemébe nézett. — Nem vagyunk sem mormonok, sem pünkösdisták, sem egyéb vallási irányzatnak hódolók. Nem vagyunk semmiféle elfajzott gyülekezet tagjai. Emberek vagyunk. A legtöbben az itt élők közül elkövettek valami olyasmit életük során, amit nagyon megbántak azóta, és azért jöttek ide, hogy itt vezekeljenek a bűnük miatt; hogy egyenesbe jöjjenek önmagukkal, és ha eljön az idő, tisztán és félelem nélkül indulhassanak tovább. Sokat beszélgetek az emberekkel, Nathan. Ismerem mindannyiukat, és ők is ismernek engem. Elmondják, mi az, ami éjszakánként bántja őket; én pedig megpróbálok segíteni rajtuk, kin így, kin úgy —, ahogy lehetséges. Van, aki önmaga tisztázza le a dolgokat a lelkében; van, akinek sok-sok segítség kell hozzá. — Olyan vagy, mint egy pszichológus — mondta Nathan. — Vagy mint egy angyal, akit a szenvedők támaszául küldtek ide a földre.

A lány elmosolyodott. — Valóban, Nathan. — Előredőlt, letépett egy fűszálat, s rágcsálni kezdte. — Tudod, Jess régóta itt van velünk. Valahonnan a határon túlról jött, Montanából, egy kisvárosból; hogy pontosan honnan, azt nem tudom; de nem is ez a lényeg. Évekkel ezelőtt egy nagyobb vállalat reklámszakembere volt, jól kereső, sikeres ember. A családjával egy kertvárosi házban lakott, és elmondhatjuk, hogy boldognak érezte magát. Három gyermeke volt, gyönyörű felesége, akit rajongva szeretett, és aki viszontszerette őt. Úgy tűnt, semmi és senki nem állhat Jess útjába, hogy megőrizze ezt a boldogságot. Egy idő múlva azután Jess vállalata tönkrement. A változás lassan történt, nem is mondhatnánk azt, hogy nem lehetett mindent előre látni, de Jessnek nem sikerült megakadályoznia a dolgokat. Azután az események már villámgyorsan követték egymást. Jess és a társai pedig inkább kölcsönöket vettek fel és eladósodtak, hogy újjáépíthessék a cégüket. Nem akarták abbahagyni a munkájukat. Feszültségekkel teli időszak volt. Jess élete kiszakadt megszokott ritmusából: egyre többet éjszakázott távol az otthonától, és inni kezdett. Nem komolyan persze, de ahhoz képest, hogy előtte sosem részegedett le, a helyzet súlyosnak tűnt. A felesége nehezen tűrte, hogy a férje kezd megváltozni. Az addig felhőtlen életüket egyre gyakrabban tarkították sértődésig menő veszekedések. Egy vasárnap délután — Jess színjózan volt —, moziba mentek: Jess, a felesége és a három gyerek. Mozi után beültek egy étterembe; Jess azt mondta arról az estéről, hogy valamiféle furcsa hangulat lepte meg: úgy érezte, itt az ideje, hogy összeszedje magát, abbahagyja a kimaradozásokat, és megpróbáljon megint úgy élni, mint azelőtt. Megivott egy korsó sört, és amikor érezni kezdte az italt a fejében, inkább fizetett. Elindultak hazafelé. Jess büszke volt magára, hogy simán, gond nélkül megállt az első pohárnál; — akkortájt ez már ritkaságnak számított nála. Úgy vélte, holnaptól minden más lesz; mindent elölről kezd és nem hagyja, hogy az élet teljesen kikészítse őt. Boldog volt, mert rájött, hogy a cége tönkrement ugyan, és nehéz időszakot élnek át, de a legdrágábbat, a családját nem vette el tőle senki. Már nem értette, hogyan ragaszkodhatott annyira a cégéhez, hogy képes volt a családja boldogságát is veszélybe sodorni, csak hogy önző módon megőrizze a csak a számára fontos dolgokat. És már nem is ragaszkodott azokhoz a dolgokhoz. Rájött, hogy a családja a fontosabb. Ahogy ő fogalmazta, amikor elmesélte mindezt nekem, mintha újra hazatalált volna. — Diana kivette a szájából a fűszálat, eldobta, s elhallgatott. — Meghaltak, ugye? — kérdezte Nathan halkan. A rengeteg múlt idő, melyet Diana használt, nem hagyott számára egy szemernyi kétséget sem a történet befejezését illetően. A lány bólintott. — Az az egyetlen korsó sör pont elég volt ahhoz, hogy Jess reflexei eltompuljanak — mondta. — Hazafelé nem is az utat figyelte igazán, hanem tervezgette a jövőt; s nem vette észre a kamiont, ami hirtelen kanyarodott eléjük egy keresztútról. Mind meghaltak, Nathan; és Jess akkor este, amikor már azt hitte, csak jobb jöhet az életben, elvesztette a családját. Azóta itt él köztünk, és mi mind megpróbáljuk elviselhetőbbé tenni számára a várakozást. — Miféle várakozást? — kérdezte a fiú. — Hogy ha kitelik az ideje, újra együtt lehessen a feleségével és a gyermekeivel — felelte Diana. Hallgattak. A nap lassan elérte a horizont csúcsát, amikor Diana és Nathan továbbindultak attól a kidőlt, mohalepte törzstől. Az erdőt nem érintette meg Jess életének története; Nathan, ahogy nekieredtek az útnak, és megint a külvilág felé fordította figyelmét, úgy érezte, mintha egy álomból ébredne. Jess története szomorú volt, de nem volt rendkívüli: Nathan valamikor sok hasonló tragédiáról hallott már —, noha elmesélni most egyet sem tudott volna. Mégis, a férfi sorsa nem lepte meg, nem szomorította el olyan mértékben, ahogy illet volna, legalábbis így vélte; és ennek ahhoz lehetett igazából köze, hogy alig ismerte őt. Az erdő pedig ugyanolyan békés volt, mint mielőtt a lány belekezdett volna a mesébe; Nathan semmiféle változást nem érzékelt a levegőben. A nap ugyanúgy sütött, a madarak ugyanolyan vidáman csiviteltek; a világ a régi volt, változatlan és nyárias. Ezek a dolgok hozzátartoznak az élethez, jött rá a fiú. Ezek a dolgok azok a részletek, melyek nélkül minden unalmas és szürke volna. Az öröm és a fájdalom voltaképpen egy tőről fakadnak, és ugyanazt a célt szolgálják, hogy... Hogy... De nem tudta befejezni.

Diana szótlanul ment előtte, a gondolataiba merülve, mint ahogy a fiú is mindenfélén gondolkodott. Egy ponton azután Nathan hirtelen feleszmélt. — Ezt a helyet ismerem! — mondta, majdhogynem örvendezve, és Diana szinte azonnal rábólintott. — Erre jöttünk aznap éjjel, amikor találkoztunk — folytatta Nathan. Megszemlélte a fákat, a bokrokat, és az ösvényt, amelyből bal felé egy másik út vezetett tovább. Ekkor vette csak észre, hogy Diana kíváncsian fürkészi az arcát. A fiú hirtelen rádöbbent, hogy a lány vár valamit tőle —; és abban a pillanatban már azt is tudta, hogy mit. Felsóhajtott. A ki nem mondott kérdés mindent betöltött. Ahogy csak a lélegzetük rezgett a levegőben, Nathan még a lombok susogásának és a szívük dobbanásának nyelvét is megértette. — Nem tudom, hogy felkészültem-e erre — mondta végül a fiú, és szomorúan megrázta a fejét. — A fal van errefelé, ugye? — Diana bólintott, és várt. Nathan az ösvényre bámult, ahogy az messze előttük széles ívben elkanyarodott, és eltűnt a rengetegben. — Nem tudom, hogy oda akarok-e menni, Diana. Miért hoztál pont erre? A lány vállat vont. — Én nem direkt hoztalak erre, Nathan — felelte. — Arra mentem, amerre eszembe jutott. — A fiú szemébe nézett. — Ez talán csak valamiféle jel. — Miféle jel? Mire célzol? — Hát hogy pont itt kötöttünk ki. Talán nem véletlen, nem gondolod? Talán szembe kellene nézned vele. Reggel azt mondtad, negyedik napja, hogy nem teszel semmit, amivel közelebb kerülnél a múltadhoz és az emlékeidhez. Most itt a lehetőség. Nem én akartam, nem te akartad, de itt vagyunk. Ez az út errefelé vezet. Az a másik pedig, amelyik előtt állsz, a falhoz. A te kezedben van a döntés. Nathan elfordult a lánytól, és az útelágazást bámulta. Semmi kedve nem volt arra menni, bár nem tudta volna megmondani az okát, hogy miért nem. Diana igazat mondott. Negyedik napja, hogy nem látta azt a helyet, ahol lezuhant; s ezalatt az idő alatt szinte nem is gondolt rá. Bizonytalan, ingoványos területre tévedt, és a hínárok ott kapaszkodtak a lábán, készen arra, hogy a mélybe húzzák. Vajon lesz-e elég ereje, hogy győzzön, és ismét kibukkanjon a levegőre, ha egyszer a mélység magával ragadja? Az eszével tudta, hogy érdemes lenne körülnéznie a fal tetején, hátha talál valami nyomot; akármit, ami a múltjára utalna, és amiből kikövetkeztethetne valamit. De a szíve még nem volt képes azt felelni erre, hogy igen, Nathan, vagy akárhogy is hívnak, menj és tedd meg. Ésszerű magyarázatot sem talált ezekre az érzésekre, fogalma sem volt, mi taszítja ennyire. Habozva lépett egypárat a fal felé vezető út felé, de azután mégis megtorpant, és visszafordult. — Nem megy — mondta. — Ma még nem. Még... — Semmi baj, Nathan — mondta Diana sietve, és a fiú, óriási megkönnyebbülésére nem hallott csalódottságot a lány hangjában. — Majd egy másik alkalommal. — Egy pillanatig még várt, majd megfordult, és elindult tovább. Letért az ösvényről, és átvágott az avar borította talajon a másik út felé. Ahogy elérte, megállt, és visszanézett. — No mire vársz, Nathan? Gyere már! — Nathan elindult felé. — Ha nem akarsz visszatérni a falhoz, mutatok neked valami mást — mondta a lány. — Azt hiszem, az is nagyon fog tetszeni. — És mi lenne az? — kérdezte Nathan, kissé erőltetve a vidám hangot. Az a fal még mindig ott tornyosult a feje fölött, és a fiú tisztában volt vele, hogy egy darabig még ott is marad. Amíg szembe nem néz vele, addig egészen biztosan. — Van itt nem messze egy szép kis tó a hegyoldalban — felelte a lány. — Talán egyórányi utat kell megtennünk, és odaérünk. Meglátod, gyönyörű lesz. — Elhallgatott, és látszott az arcán, hogy az a tó csakugyan megérheti a sétát, ha ilyen emlékek maradnak utána, mint amilyeneket Nathan most a lány arcán látott tükröződni. Így hát elindultak. Az erdő itt ugyanolyan volt, mint bárhol másutt; puha avarszőnyegen lépkedtek a magas fák és a bokrok között. Madarak csiviteltek mindenfelé, néha egy-egy gally reccsent, fa nyikorgott, ahogy a fel-feltámadó szél meghintáztatta az ágakat. Nathan egyre kíváncsibb lett, miközben mindenféle dolgon gondolkodott. A lány eközben egyetlen hang nélkül, magabiztosan haladt előre, s nem lassított, még akkor sem, amikor az út hirtelen emelkedni kezdett.

A talaj egy idő múlva kövesebb lett; kétoldalt néhol széles árkok, jókora szikladarabok szegélyezték. Kanyar kanyart követett, szeszélyesen és egyre meredekebben, mígnem végül az ösvény szinte eltűnt a hegy oldalában. A sziklatömbök szinte teljesen felváltották a fákat, és az ösvény közöttük kapaszkodott fel a magasba. Az út mélyebb lett, már-már szurdok volt az, amiben jártak. Egy helyütt az sziklák lépcsőszerűen emelkedtek: némelyik lépcsőfok olyan magas volt, hogy fellépni nem is lehetett, mászniuk kellett. A közelből zúgás hallatszott, mintha egy patak vagy egy folyó zúgna. Diana itt sem torpant meg. Látszott rajta, hogy sokadszorra teszi meg ezt az utat, mert habozás nélkül nekivágott, rutinosan és fürgén mászva fel a sziklákra. A mohos kövek között elértek egy sziklaplatóra, melyet méregzöld fű és moha borított mindenütt, úgy, hogy az ösvény lassan-lassan láthatatlanná vált. Errefelé a kemény föld miatt nem volt már annyira kitaposott, mint addig; de az is lehet, hogy errefelé csak ritkábban vetődtek el emberek. A táj érintetlennek tűnt, és Nathan úgy sejtette, hogy ez a hely is a világ titkos szegleteinek egyike, amelyek meglétéről nem sokan tudnak. Itt Diana megállt, és intett Nathannak, hogy maradjon csöndben. A zúgás most már sokkal hallhatóbbá vált. Egy pillanatig várt, majd előrelépett, a plató széléhez, és lemutatott az előttük elterülő mélységbe. Nathan odalépett mellé, és lenézett. A látványtól elakadt a lélegzete. Azonnal megismerte a helyet. Tudta, hogy járt már itt, de valamikor nagyon régen és talán csak egyetlen alkalommal; de ezt a látványt nem feledi el többé senki, akinek volt alkalma látni. Akkor hátizsák húzta a vállát; lihegett és melege volt, mert a hófehéren szikrázó falak ezerszeresen felizzítva verték vissza rájuk a napfényt; és előtte ott lépdelt Bart és Colin Wilson és Julia; és Bart, amikor felértek végre, ránevetett, és azt kérdezte, hogy — Gyönyörű, nem? — kérdezte Diana, és Nathan bólintott. Odalent egy parányi tó terült el. Vizét bő sugarú vízesés táplálta, amely tíz-tizenöt méter magasból zubogott alá egy kis barlangnyílás szájából. A tó körül főleg magas, meredek, megmászhatatlan sziklafalak emelkedtek; csak egy helyen, a velük szembeni oldalon tört meg a sziklák összefüggő sora. Ott a terep ellankásodott, és a tó is mocsarasabbnak tűnt, mint máshol. A part közelében néhány — öt vagy hat — fiatal fa állt; némelyikük törzsét teljesen körülölelte a víz. A fákon és a mocsáron túl széles mező húzódott a távoli erdőig, és egy patak, amely a tóból eredt és beleveszett az erdőbe. A mezőn rengeteg madár ricsajozott; ám azért kellő távolban tőlünk ahhoz, hogy a lármát Nathan inkább csak elképzelni tudja, mintsem valóban zavaróan hangosnak hallani, főleg a vízesés közelsége miatt. A fiú szótlanul bámulta a tiszta, mélykék vizet. Diana ott állt mellette. Eltelt néhány néma perc, ahol csak a gondolatoknak volt helye, semmi másnak —, és Nathan egyszerre csak akaratlanul is átölelte a lány derekát. Az előbb felszínre törő emlékek elsuhantak a mélybe, és eltűntek a tó kristálytiszta vizében; magukkal rántották a neveket, a helyek emlékét, mindent. Csak a tiszta szépség és a most maradt meg neki. Érezte, ahogy Diana teste egy pillanatra megmerevedik; s már majdnem visszahúzódott, hogy szabadkozni kezdjen a merészségéért, amikor a lány keze lassan-lassan megmozdult, és ő is átölelte. Nathan szíve megdobbant, és egész lényét határtalan boldogság öntötte el. — Ez tényleg gyönyörű — suttogta maga elé a fiú. Nem mert rendes hangon beszélni, nehogy szétzúzza ezt a törékeny varázst. A lány, bár Nathan ezt nem látta, elmosolyodott. — Igen. Valóban az — felelte olyan hangon, mint aki elértette a fiú előbbi mondatát. Lopva rápillantott a fiúra, de az még mindig lefelé bámult, a mélybe; Diana úgy döntött, hogy nem mond többet neki. És igazság szerint nem is tudta, igazából mit mondhatna most. A lány nem volt még tisztában vele, hogy mivel lehetne jobban a segítségére a fiúnak. Sem elutasítani, sem biztatni nem merte, hiszen nem azért voltak itt, hogy a kettőjük kapcsolatát elemezgessék. Így hát úgy érezte, legjobb, ha hagyja az eseményeket a maguk ütemében folyni. Nathan nem nézett rá most sem. Diana gondolatai rejtve maradtak előtte, és a tó tisztasága különben is teljesen lenyűgözte. A sziklák és az ég visszatükröződőtt a vízben: mintha az ég egy

darabja valamilyen módon a földre került volna. A látvány végtelen békét hordozott magában. Olyan hely volt, ahová az ember legszívesebben egyedül jön el és főleg akkor, amikor magányra vágyik és gondolatokra, melyek válaszokat adnak a kérdéseire. Ekkora szépség feleslegessé teszi a beszédet; itt csak a csendnek és a nyugalomnak van helye. Az ember az ilyen helyeken órákon át tud ücsörögni, és közben azon töpreng, vajon honnan jött az az erő, amely mindezt létrehozta; önmagunkat ekkor érezhetjük igazán az egész részének, és fontosnak. Ekkora szépség láttán akaratlanul is felmerül mindenkiben a feltevés, hogy mindez nem lehet a véletlen műve; az esztétikum és a céltalanság egymást kizáró fogalmakká válnak. Titok volt ez a tó, olyan titok, amely újabb csodás dolgokat szülhet és talán még azt is megengedi, hogy ezeket a csodákat magunkkal vigyük, bárhová is megyünk tovább életünk során. Diana megmoccant: közelebb húzódott a fiúhoz. Ölelésük szorosabbá vált; a lány végül teljesen Nathanhoz simult. Nem szólalt meg egyikőjük sem. Nem volt szükség szavakra. A mozdulat azonban, amellyel Diana mintha átadta volna magát a fiúnak, hirtelen Nathan eszébe juttatott egy másik, hasonló mozdulatot, amelyről biztosan tudta, hogy nem Diana ajándékozta meg vele. Ez azután egy egész sor oda nem illő gondolatot indított el benne. Eszébe jutott a reggel, amikor egy másik névvel az ajkán ébredt fel. Julia, jutott eszébe az a név, és Nathan hirtelen valami furcsa szégyenkezést érzett. Nem akart Juliára gondolni, mert egy másik lány nevének kimondására vágyott. Hirtelen nem tudta, hogy helyes-e egy régi névre gondolni, amikor már mást ölel. Az érzés a megcsalás és a hazugság érzetét keltette benne, és hirtelen rájött, hogy bárki is volt az a Julia, és bármikor is találkozott vele, a kedvese volt, és nem a testvére —, mert tudta, érezte, hogy Diana átölelése olyan dolog, amit ennek a Juliának sosem vallana be. Ugyanakkor ez a szégyenérzet mégsem volt olyan erős, mint amilyennek lennie kellett volna; legalábbis nem gátolta meg semmiben. Olyan volt, mint amikor az ember tudja, hogy a körülmények helytelennek állítják be a cselekedeteit; de azzal is tisztában van, hogy neki van igaza, és mindez csak valami félreértés. A tó vize ekkor valahogy megváltozott. Nathan elképedve nézett le a mélybe, és a víz visszatükrözte felé a Julia nevű lány arcát, sugárzó szőkeségét, olyan elevenen, hogy a fiú hirtelen nem tudta eldönteni, valóban látja-e a képet, vagy csak hallucinál. Bódultan nézte a szőke lány arcát, de az egy hullámfodor nyomán egyszer csak eltűnt előle, és megint csak a vizet látta. A harmónia hirtelen semmivé lett, s mintha csak egy álomból ébredne, szokatlan realitással látott mindent. A kontúrok természetfelettien élessé váltak. Most úgy érezte, hogy hiába ez a csodálatos tó itt előtte, mégsem képes sokáig fogva tartani; legalábbis ahhoz nem elég ideig, hogy megfeledkezzen a problémáiról. Julia arca visszaidézett mindent, amit elfelejtett: hogy azt sem tudja, ki ő valójában, s hogy honnan jött ide. Már bánta, hogy nem a falhoz vezető utat választotta: a tó szépségét hirtelen időpocsékolásnak érezte, és inkább a sziklákhoz vágyott, ahol többet megtudhat. Az ég mintha kissé beborult volna. A napot egy hófehér felhő takarta el, s hűvös szél támadt. Valami érezhetően megváltozott. A táj egyszerre fenyegetővé vált. Egy madár szállt fel a mezőről, és egyedül, magányosan repült a tó felé. Ahogy elérte a víztükröt, csapkodva leszállt, s békésen tollászkodni kezdett az egyik fa mellett. Nathan nem tudta kivenni, miféle fajta: hófehéren világított a tó közepén, és gyönyörű volt. De a mélység, amely elválasztotta a fiút attól a fehérségtől, most hirtelen teljes végtelenségével zuhant Nathanra; hirtelen ellenállhatatlan erővel fogta el a kényszer, hogy hátrább lépjen, mielőtt lezuhan. Hideg szelet érzett, ahogy végigszalad a bőrén. Megborzongott a hűvös érintéstől, megrándult, de azonnal újra meg is dermedt: nem akarta elereszteni a lányt. — Nathan — suttogta Diana, ahogy megérezte a fiú mozdulatát, — mit művelsz? A fiú nem értette, mire céloz a lány; és éppen rá akart kérdezni, amikor váratlan dolog történt. A levegő megdermedt, s az idő megállt. Nathan látta a madarat, ahogy az lassú, láthatatlan mozdulatokkal elevez az egyik fa előtt. A látása beszűkült, csőszerűvé vált, középpontban azzal a hófehér madárral. A fa ekkor megrándult, és a vízbe zuhant, vagy inkább lecsapott. Villámgyorsan történt minden, mégis, ahogy utólag

visszaemlékezett a dologra, úgy tűnt neki, mintha lassított felvételen nézte volna végig az egészet. A fatörzs zuhanni kezdett a madár felé. Az széttárta a szárnyait, de elkésett. S akkor a fa törzse zuhanás közben átalakult: körvonalain groteszk hullámok futottak végig, pikkelyek ütköztek ki a kéreg alól, mígnem végül teljesen elborították. Nathan tapadókorongokat látott, ahogy megragadják a madár testét, és magukkal rántják a víz alá. A csobbanás késve érkezett el a füléig; s addigra nyoma sem volt semminek a vízen, csak a hullámoknak; de azok is hamar elenyésztek. A madár és a nyálkás, ijesztő csáp, amellyé a fa oly hirtelen lett, eltűntek a víz alatt. Néhány utolsó hullám futott végig a víz felszínén, azután megint tiszta és békés lett minden. A vér üvöltve dobolt a fiú fülében. Láttam én mindezt? Dianára nézett, és rájött, hogy a lány nem látott semmit sem ebből a pár másodperces tragédiából, mert végig őt figyelte. És Nathan rádöbbent, látta a lány tekintetében, hogy nem is kellett odanéznie, mert így is tudta jó előre, mi fog történni. Nem véletlenül hozta el őt ehhez a tóhoz; de hogy mi volt az igazi célja, arra Nathan nem jött rá. — Istenem — nyögte végül a fiú, — mi a fene volt ez? Diana szemében fájdalom ült és hitetlenkedés. — Mi volt ez? — kérdezte Nathan újra. — Láttad, mi történt? Ugye láttad ezt? Ugye tudtad, hogy ez lesz? A lány bólintott. Szomorúan megrázta a fejét, eleresztette a fiú derekát, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a tóra, elindult visszafelé, arra, amerről jöttek. Nathan utánabámult. Egyelőre nem tudta, mit tegyen. A háta mögött azután megcsobbant a víz. Ahogy ismét lenézett, látta, hogy a tó fodrokat vet, és közel a sziklafalhoz, a feléje eső részen egy magas, keskeny, tűszerű sziklaszirt emelkedik ki a vízből, majd mozdulatlanná dermed, mintha valóban csak egy élettelen szikladarab lenne. A szörnyeteg volt az; most ezt az álcát öltötte magára. Nathan tudta, hogy ilyesféle szörnyek egészen egyszerűen nem léteznek a földön, de ez a lény ott volt előtte a maga valóságában, így hát nem tagadhatta meg a létezését. A szikla ott állt a tó szélén, és várta a legközelebbi áldozatot. Nathan ekkor úgy döntött, hogy most már eleget látott. Megfordult, és elindult lefelé, Diana után. — Mi volt ez? — kérdezte Nathan ismét, ahogy utolérte a lányt. Diana megállt, nekidőlt egy nagyobb sziklatömbnek, és a fiú arcát nézte. — Nem tudom, Nathan. Nem láttam még ezt a szörnyet. Sohasem láttam. — Akkor miért hoztál ide? Pusztán a tó miatt? — A fiú hangjában kétkedés bujkált. Harag suhant át a lány arcán. — Azt hiszed, hazudok neked? — kérdezte. — Ha azt mondom, hogy nem tudtam róla, hogy ez itt él a tóban, akkor azt is gondolom. Talán csak ma került ide, ahogy mi megérkeztünk. Talán esetleg pont te hoztad magaddal. A fiú erre nem tudott mit mondani. Nem értette, miről beszél a lány. — Ez hülyeség, Diana, efféle szörnyek nem is léteznek! — fakadt ki végül. — Képtelenség, hogy... hogy... ha itt valóban itt élne egy ilyen lény, arról nagyon sokan tudnának. A... a rendőrség, vagy a sereg, mit tudom én... — Kivéve, ha csak te látod — mondta a lány mély meggyőződéssel. — Micsoda? — Mondom: kivéve, ha csak egyes-egyedül te látod ezt a szörnyet. Nathan hallgatott. Mit ért vajon a lány ezalatt? - Arra célzol, hogy őrült vagyok? Akkor... akkor te nem láttad volna... Diana szemébe nézett. A lány állta a fiú tekintetét. — Te tudsz valamit, amit én nem — jelentette ki végül Nathan megfellebbezhetetlenül. — Ne haragudj, de nem hiszem, hogy véletlen lenne ez a mai kis kirándulásunk. Igazam van? Diana széttárta a kezeit. — Semmi sem véletlen, Nathan. — Nem tetszik ez nekem — mondta a fiú gyanakodva. — És ne gyere nekem hülye közhelyekkel. Igenis tudsz valamit erről az egészről, ami velem történik. És te is láttad azt, amit én, ergo ez nem az én agyam szüleménye, nem pszichózis és nem egyéb idiótaság. — Elkeseredetten bámult fel az égre. — Ki vagy te tulajdonképpen? — kérdezte, és ismét a lány szemébe nézett. —

Mivel foglalkozol? Nem, nem arra vagyok kíváncsi, hogy te a pap lánya vagy, és itt élsz a faluban — mondta, mert látta a lány szemén, hogy ezt készül válaszolni. — Ezt már eleget hallottam. Diana, árulj el nekem valamit. Mit keresel itt mellettem? És miért? Mi az isten folyik itt? A lány karba fonta a kezét, és elfordult tőle. Nathan közelebb lépett hozzá, és megfogta Diana vállát. Maga felé fordította lányt. — Nem hagyom, hogy kibújj a válaszadás alól. Most nem. Felelned kell. — Neked kell megválaszolnod ezeket a kérdéseket — mondta a lány. Nathan felnevetett. — Még azt sem tudom, én ki vagyok, nemhogy azt, te ki vagy! — Megrázta a lányt, mire az végre ránézett. — Tudnom kell, Diana! Hogyan akarsz segíteni, ha mindent eltitkolsz előlem? Mi? Hogyan?! Diana nem felelt. Hallgatása láttán Nathant hirtelen elöntötte az indulat. Elengedte a lányt, és dühösen megfordult. Tett egy pár lépést lefelé az úton, amikor utolérte Diana hangja. — Nemcsak a válaszok segítenek, Nathan. — A fiú megállt. A lány hangja most ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor rátalált a sziklafal alatt. Nathan haragja egyetlen másodperc alatt apró foszlányokra szakadt, semmivé lett. — Van, amikor a kérdések sokkal többet érnek. Nathan megfordult, és visszament hozzá. Egy percig némán nézte a lány szemeit, az arcát, és szégyen öntötte el a saját türelmetlensége és a harag miatt, amit az imént még Diana iránt érzett. Ez a lány nem is ismer, és mégis, mióta itt vagyok, még semmi mást nem adott nekem, csak szeretet. Annyira jó, annyira kedves, hogy talán sosem tudom majd felfogni ekkora szeretet létezését, gondolta. Nincs jogom... Nem szabad bántanom. — Ne haragudj — hajtotta le végül Nathan a fejét. — Semmi baj — felelte a lány, és átölelte. — Csak tudod... — folytatta a fiú, — elkeserít, hogy nincsenek emlékeim, hogy azt sem tudom, ki vagyok... És bármit is mondasz nekem, bárhogy is próbálod megmagyarázni a dolgokat... Diana, nem vagyok hülye. És nem vagyok már gyerek sem. Valami történt itt, vagy velem, vagy az egész világgal; de biztos vagyok benne, hogy mindez nincs rendben. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, hol vagyok. Nem hiszem, hogy ez a falu, ahol laksz, Amerikában van; sőt, lassan már abban sem vagyok biztos, hogy a földön vagyok. És ennek semmi köze az amnéziámhoz. És azt hiszem, te pontosan tudod, mi történik itt. Nem tudom, miért nem akarsz beszélni róla, de majdcsak kiderül egyszer. — Megölelte a lányt. — És még valami biztos: nagyon tetszel nekem, Diana — mondta, és elcsodálkozott a saját bátorságán. — És mindezek ellenére valamiért bízom benned. Talán mert levettél a lábamról, nem tudom. Azt hiszem, beléd fogok szeretni, és... és bízom benne, hogy legalább te tudod kettőnk közül, hogy mit csinálsz. Ne haragudj rám, ha néha elvesztem a fejem. Csak segíts. — Diana felnyúlt, és megsimogatta Nathan arcát. — Ne hagyj magamra — suttogta a fiú, és belecsókolt a lány tenyerébe. Diana nem húzta el a kezét. — Mi volt ez a szörny, Diana? — próbálkozott ismét Nathan, amikor lefelé menet már elhagyták a sziklás részt, és lassan visszaértek az erdőbe. Az erdő persze ugyanolyan volt, mint eddig, most sem változott semmit, pedig valamiféle hatalmas titok lappangott a hátuk mögött. A fiú arra gondolt, hogy most talán egy kicsit valahogy nyugtalanabbnak érzi a levegőt; de minél távolabb kerültek attól a tótól, úgy halt el lassan az idegesség is gyomrában. Most már egészen biztos volt benne, hogy egy olyan világba tévedt, ahol a realitásnak nem sok szerepe van. — Nem tudom, Nathan. Én nem — felelte a lány. Várt egy pillanatot, azután hozzátette: — Ezt csak te magad tudhatod, senki más. — Ezt már mondtad — mondta Nathan. — De nem nagyon értem, mit akarsz ezzel. Én teremtettem ezt a szörnyet. Vagy ez mégiscsak hipnózis, amit valamilyen módon én hoztam létre, és rád is hatott? — Igen, ilyesmi történt. — Diana megállt, és visszanézett rá. Bár folyamatosan lefelé mentek az ösvényen, jól esett megállniuk egy kicsit. — Az a tó pontosan annak a tükörképét mutatja, aki a mélyére néz. Azt látod benne, amit magadban látnál, ha jól figyelnél. — De hát az a szörny élt! — mondta Nathan. — Valóságos volt, nem valami tudatalatti, pszichotikus kivetítődés! Mindketten láttuk, nem?

Diana bólintott. — Láttuk, de ez nem jelenti azt, hogy valóban ott is volt. Lefogadom, ha visszamennénk, és most néznénk bele a tóba, valami egészen mást látnánk. — Miért? — Mert ezt már megmutatta egyszer — felelte a lány. — Most valami mást kellene megmutatnia. A fiú értetlenül tárta szét a kezét. — Ezzel nem jutottam közelebb a megoldáshoz, Diana. Ez a tó... ez valami félelmetes dolog. Pedig láttam már egyszer, tudom, hogy láttam; de nem emlékszem semmi ilyesmire. nem volt se szörny, se egyéb. — Akkor légy türelmes, Nathan, és várd meg, amíg a megoldás jut közelebb hozzád. — A lány továbbindult, meg sem várva, hogy Nathan magyarázatot kérhessen. Neki pedig nem volt mit tennie: utánaeredt. Kis idő múlva Nathan nem bírta tovább, és megint szóba hozta a dolgot. — De ha elfogadom, amit mondasz, már ha jól értettelek eddig, akkor az a lény az én tudatomból vagy tudatalattimból mászott elő, és nem más, mint valami hülye szimbóluma az érzéseimnek? — kérdezte. Diana felvonta a szemöldökét. — Jó úton jársz, Nathan, bár a "hülye szimbólum" kifejezés nem annyira találó. — Akkor meg mi a fenét jelent mindez? Hogy én egy szörnyeteg vagyok? — A lány nem felelt. — Szörnyetegnek érzel? Félsz tőlem? — Nathan felnevetett. — Vagy tudok egy sokkal izgalmasabb kérdést. — Diana érdeklődve pillantott felé. — Mondd csak, te mit láttál odalent? Ott a tó vizében? Egy kis tisztáshoz érkeztek. A fák között magyalbokrok sűrű szövevénye szegélyezte a parányi, vadvirággal borított területet. Diana lelassított, majd elheveredett a fűben a virágok között. Nathan leült mellé, és nézte, ahogy a lány a napfényt élvezi; ahogy lassan széttárja karjait, mintha csak az egész nyarat akarná magához ölelni. Diana lehunyta a szemét, úgy válaszolt. — Nem tudom, Nathan. Nagyon régen jártam utoljára annál a tónál; még egészen gyermek voltam akkor. — Ne térj ki a válasz elől — figyelmeztette Nathan. — Ez nem kitérés — mondta a lány. — Tényleg nem emlékszem rá. Csak annyi maradt meg belőle, hogy annyira megrémisztett, amit láttam, hogy hazáig futottam sírva és reszketve. Apám a kapuban várt, mintha csak tudta volna, honnan jövök és mikor érkezem. Amikor meglátott, szorosan magához ölelt, felkapott az ölébe, és úgy cirógatott. — Kinyitotta szemét, az eget bámulta. — És tudod, mi a legfurcsább az egészben? Hogy tudom, nem kellett volna ennyire megijednem, bármit láttam is a vízben. A félelem pusztán a koromnál fogva bukkanhatott elő és zavart hazáig. — Nem egészen értem azt, amit mondasz — vallotta be a fiú. — Valami olyasmire gondolok — magyarázta Diana, — mint amikor először csókolsz meg valakit. Nézed, hogy egyre közeledik feléd a szája, tisztában vagy vele, hogy mit akar tőled, és tudod, hogy mindez rendben is van, hiszen te is ugyanúgy akarod a dolgot; de valahogy mégis megijedsz tőle valahol, hiszen ez az első alkalom, és még soha életedben nem csináltál ilyesmit. Valami effélét éreztem akkor is. Apám nevetett, és boldognak tűnt, de nem árulta el, mi az, aminek ennyire örül. És én tudtam — persze nem akkor, hanem csak jóval később —, hogy ez is helyénvaló, mert nekem kell majd a kellő időben szembenéznem a dologgal. Mintha valami feladatot kaptam volna, pontosabban a feladat ígéretét; s azóta azt várom, mi sül ki ebből az egészből. — De honnan fogod tudni, ha eljön az idő? — kérdezte Nathan. — Tudni fogom, Nathan — felelte a lány meggyőződéssel. — Az ilyesmit mindig megérzi az ember. Ezután még egy kis ideig csendben pihentek a réten, míg a nap alább nem szállt, és észak felől hűvös, esti szellő nem támadt. Diana lehunyt szemmel feküdt a fűben, olyan nyugodtan, hogy Nathan nem tudta, elaludt-e a lány? Nézte őt, és egészen meghatódott: bárhová is került, bármi is történik vele, ez a lány egy ajándék, talán egyenesen Istené, és neki mindent el kell követnie, hogy vigyázzon erre az ajándékra. Azután, amikor annak is eljött az ideje, Diana kinyitotta a szemét, és rámosolygott. Nathan akkor óvatosan fölébe hajolt, és megcsókolta, a lány pedig átölelte a fiút, és egy darabig más nem

történt. Végül persze hazamentek, kézenfogva végig az úton, és a fiú most már sokkal közelebbinek érezte magához a falut, mint eddig.

Három DIANA

Különös érzés azzal a tudattal létezni, hogy az embernek nincs semmiféle kötelezettsége a nagyvilág felé; márpedig amióta csak itt volt a faluban, Nathan minden reggel ezzel az érzéssel ébredt fel. Ebben a faluban semmilyen olyan dolog nem volt, ami miatt rohannia vagy aggódnia kellett volna; volt egy megszokott, kényelmes napirend, amit nem volt nehéz és fáradtságos betartani, és amiben több logika volt, mint elsőre hitte volna az ember. Nem volt a közelben egyetlen csörgőóra sem, amely éles hangjával már napkelte előtt kiparancsolhatta volna az ágyból, hogy tudassa vele, ideje indulnia valahová, ahol valószínűleg csak újabb rohannivalók várnak rá. Nem kellett tömegnyomortól roskadozó, idegen emberekkel teli buszok és metrók menetrendjéhez igazodva élnie; amelyeken ráadásul lopva vizslathatta volna a többiek arcát, hogy vajon melyik közülük az őrült tömeggyilkos, vagy a pénzéhes narkós, aki csak az alkalomra vár, és válogatás nélkül gyilkolni kezd. Hillvalley mentes volt a társadalom túlnépesedése okozta szociofóbia valamennyi vállfajától: az olyan fogalmak, mint az "idegen", meg a "nem ismerem", itt valóban csak rövid életű fogalomként léteztek, nem úgy, mint Spokane-ben. Itt a napot valamiféle várakozás töltötte ki, amely azt sugallta Nathannak, hogy ne kapkodjon, ne menjen el egyetlen megjegyzés nélkül a részletek mellett, hanem figyeljen oda minden egyes szóra, minden egyes pillanatra, amelyet az élet dob elébe, mert mindennek valódi jelentéstartalma van és később még fontossá válhat. Reggelente szinte mindig ugyanúgy ébredtek, mosakodtak, reggeliztek; mégsem tűnt egy pillanatra sem egyhangúnak semmi. Ezek a tevékenységek szorosan hozzátartoztak a faluhoz, s valamiféle módon hozzájuk is; Nathan, ha idealizálni akarta volna ezeket az eseményeket, azt mondhatta volna rájuk, hogy hagyománnyá lettek ezalatt a néhány nap alatt. Mert végül is úgy éltek, akár egy házaspár, egy fiatal házaspár, akiknek még minden, amit a másik nyújthat, új, izgalmas és mégis ismerős, hiszen mindkét fél önmagát véli felfedezni a másik jó tulajdonságaiban. Nem hiányzott semmijük, a közösség önellátó jellege révén mindenki hozzátett valamit, amihez jól értett, a közöshöz, így pénz nélkül is hozzájutottak mindenhez, ami kellett. Nathan tréfálkozott is néha, hogy egy kibucba került, és Diana nevetett az ötleten, mert azért természetesen ez nem egy kibuc volt; itt cserekereskedelem volt, így mindenki rákényszerült, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek. És hogy a pénz mennyire nem számít itt, és hogy mennyire nem kellene számítson sehol a világon, azt Nathan épp Jesstől tanulta meg. Azon a reggelen, ahogy végeztek az evéssel, Diana elöblítette a tányérokat, Nathan pedig megállt a sarkig kitárt ajtóban — reggelizés közben szokták kiszellőztetni a házat —, és a tér közepén álló kutat nézegette. A kút fölött elnézve azután észrevette Jesst, ahogy a férfi, szokásához híven, ott ücsörög a karosszékben a boltja előtt. A fiú pillantása a bolt bejárata fölött lógó feliratra és a régimódi, kovácsoltvas cégérre siklott; a cégér egy jókora ollót formázott, amely félig nyitva állt. Nathan elmosolyodott az olló láttán: valamiért egy kissé fenyegetőnek vélte ezt a fél-állást. Az olló láttán elgondolkodott. Végigsimított az állán, és eszébe jutott, hogy napok óta (egészen pontosan, amióta itt van) nem borotválkozott: a szőrszálak pedig, mintha csak örülnének ennek a ténynek, erősen, göndören és szinte vidáman percegtek a tenyere érintése alatt. — Át kellene mennem Jesshez — szólt hátra Nathan a lánynak. — Ideje lenne simává tennem a képemet. Lassan úgy nézek ki, mint Robinson a szigetén, rosszabb napjaiban. Diana megtörölte a kezét, és megállt mellette. Az arcára nézett, megérintette, és elmosolyodott. — Szerintem jól áll — mondta végül. — De persze a te dolgod. — Csípőre tett kézzel elnézett valamerre befelé. — Azt hiszem... — morogta maga elé, — talán apámnak is akad itt valahol egy borotvakése. Ha gondolod, megkeresem neked, és akkor megborotválkozhatsz itt is; nem muszáj átmenned Jesshez. Nathan nem felelt neki semmit, csak tűnődve felhúzta a szemöldökét. Még maga sem tudta,

mit is akar igazán. Jess ebben a pillanatban észrevette, hogy mindketten őt nézik, és fáradt mozdulattal feléjük intett. Visszaintegettek neki, majd bementek a házba. Késő délelőtt volt, amikor Nathan átvágott a téren, elhaladt a kút mellett, és megállt a lehunyt szemmel pihengető borbély előtt. Nézte Jess napbarnította, keskeny arcát. Most, hogy már ismerte a történetét, úgy vélte, megérti azokat a ráncokat a borbély szeme sarkában és magas homlokán; s valahogy sokkal szimpatikusabbnak tűnt számára, mint a legelső alkalommal, amikor odajött hozzájuk, és olyan különös kérdéseket tett fel Dianának. — Szervusz, Nathan — szólalt meg akkor hirtelen a férfi. A fiú elképedt: esküdni mert volna, hogy a borbélynak egy pillanatra sem nyílt fel a szeme. Vajon honnan tudhatta, hogy pont ő állt meg előtte? Vagy talán ő nem vette észre, hogy a borbély szeme egy pillanatra résnyire nyílt, s úgy leste meg, ki az? — Üdvözöllek, Jess — köszöntötte azután Nathan is a férfit. — Azért jöttem, mert szeretném levágatni a szakállamat, és talán a hajamat is megigazíthatnád. Ráérsz most? Vagy jöjjek vissza később? — A kérdést inkább udvariasságnak szánta, mint komolynak. Jess erre felnézett. Egy pillanatig Nathan szemét figyelte, azután elmosolyodott. — Viccelsz velem, Nathan? — kérdezte, és a hangjában jókedv bujkált. — Persze, hogy ráérek. Semmi mást nem csinálok itt egész nap, minthogy nagyon, de nagyon ráérek. — Kényelmes mozdulatokkal feltápászkodott a székből, letette az újságot, és udvariasan betessékelte a fiút a boltba. Kicsiny helyiség volt, egyetlen székkel a fal mellett; úgy nézett ki, mintha egy ötvenes években játszódó filmből vágták volna ki, hogy azután ide helyezzék, ebbe az amúgy is szokatlan faluba. Volt némi különbség Jess bútorai és Diana házának berendezése között, de nem túl nagy különbség; és modern eszközöket itt sem lehetett látni. Minden olyan dolog hiányzott, aminek a működtetéséhez villamosság kell. A falat halványsárgára festették, valószínűleg nagyon régen, mert itt-ott teljesen kifakult a színe. A napfény, ahogy betűzött a kirakati üvegen keresztül, valamelyest javított ugyan az árnyalaton, de nem eleget ahhoz, hogy megszépítse. Az ajtóval szemben egy szentkép függött egy szögre akasztva; egyéb díszt Nathan nem látott sehol. A székkel szemben kopott fakeretes, jókora tükör lógott a falon; s a fiú, ahogy meglátta magát benne, egy pillanatra megtorpant. Már régóta nem látta viszont magát, mert Diana házában nem volt egyetlen tükör sem —; erre ebben a szent pillanatban döbbent rá. — Valami baj van? — kérdezte Jess halkan. — Nem, dehogy, semmi — hadarta a fiú. — Akkor ülj le a székbe — mutatta Jess, és szöszmötölni kezdett a szék előtti asztalra rakott eszközök között, melyek festői összevisszaságban hevertek mindenfelé. Nathan leült. Jess egyetlen könnyed mozdulattal egy fehér kendőt kanyarított a nyakába, jó szorosan megkötötte hátul; azután szappanhabot kezdett kavarni egy edénykében. — Először levágom a szakállad — mondta olyan hangon, mintha a borbélyszakma rejtelmeire akarná a fiút oktatni. — Közben eldöntheted, mi legyen a hajaddal. — Megszemlélte Nathan fejét, és megérintette a göndörödő hajtincseket. — Jó erős hajad van — mondta kifejezéstelenül. Egyszer csak megállt a kezében a keverőpálca. — Tudtad, hogy a haj még a halál után is sokáig nő? — kérdezte furcsa, cinikus hangon. Nathan bólintott, bár nem értette, Jess miért mondja ezt. — Akárcsak a köröm — felelte, maga is igyekezve megütni valamiféle közönyös hangvételt. — Igen — mondta Jess elgondolkodva. — Akárcsak a köröm. Fura alak, gondolta Nathan. A borotva érintése jéghidegnek tűnt számára. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Jess végezze a dolgát. A borbély keze gyorsan, de óvatosan járt; és már végzett Nathan arcának felével, amikor a fiúnak eszébe jutott, amit Diana mesélt róla. Jess reklámszakember volt egy cégnél —, ehhez képest Nathannak úgy tűnt, mintha világéletében embereket borotvált volna. — Nagyon jól csinálod, Jess — csúszott ki a fiú száján, de szinte azonnal meg is bánta. Félt,

hogy Jess elérti a célzást, és esetleg megbántja a férfit. Ehelyett Jess csak annyit mondott: — Köszönöm, Nathan. — A hangja ezúttal természetesen könnyed volt. A borotva surrogva járt a kezében. — Szeretem ezt csinálni. Az embernek koncentrálnia kell arra, amit csinál, de mégis, a gondolatai közben szabadon szárnyalhatnak. Mint vezetés közben. — Tartott egy pillanatnyi szünetet, és Nathan felfogta, hogy mit is mondott a borbély. De a téma, szerencsére, nem folytatódott, mert egy perc múlva Jess azt kérdezte: — Te mivel foglalkozol? Nathan megengedett magának egy fanyar mosolyt. A tükör híven közvetítette neki, hogy mennyire idétlenre sikerült. — Nem tudom, Jess — felelte. — Jelenleg semmivel. Jess bólintott. — Azt gondoltam, Nathan. Úgy értettem, mivel foglalkoztál azelőtt? — Nem emlékszem — felelte Nathan, és rosszkedvű lett. Megint az emlékek. Pontosabban a hiányuk. Jess egy kurta pillantást vetett a tükrön keresztül rá, azután megint a borotválásra koncentrált. Egy ideig csend volt. Nathan a mosdóba hulló, habkeretezte fekete szőrcsomókat figyelte. — Ne vedd tolakodásnak, Nathan — szólalt meg valamivel később Jess, — de Diana említette, hogy valószínűleg amnéziában szenvedsz. Én viszont, sajnos, kíváncsibb vagyok a kelleténél. — Kurta pillantást vetett a tükrön át Nathanra. — Ha zavarlak, szólj, és csendben maradok. — Nem zavarsz, Jess — mondta neki a fiú udvariasan. — Csak nem hiszem, hogy túl sok kérdésedre meg tudnék felelni. A múltamat köd borítja, és én nem tudok áthatolni ezen a ködön. — Egyelőre — tette hozzá Jess meggyőződéssel. — Sokszor van így az ember a múltjával. — A borotva megállt a levegőben. — Csak keresi, keresi a választ benne a kérdéseire, és vagy nem találja őket, vagy pedig csak hazug válaszokat talál. — Vállat vont, és megint nekilátott. Nathan kíváncsian fürkészte Jess szemeit, de ahogy a férfi sürgött-forgott körülötte, nem tudta nyomon követni a tekintetét. Vajon miért beszél neki ilyesmikről? Valami célja van vele? Minél többet törte ezen a fejét, Nathan egyre inkább úgy vélte, hogy Jess minden bizonnyal szintén tud valamit, amit ő nem; sőt, még az is lehet, hogy Diana és a borbély — netán: az egész falu —, valamiféle összeesküvés tagjai. De mi lehet a célja egy ilyen összeesküvésnek? És mi köze ennek a célnak őhozzá? — És mi a válasz, Jess? — kérdezte halkan, hogy elterelje a gondolatait erről a témáról. — Az, hogy ne a múltban kutakodj — felelte a borbély. — Nem a múlt tartalmazza a válaszokat, hanem a jövő. Abban kell keresgélnünk, valamennyiünknek. A múlt csak az alap, amire a jövőt építed. Persze nem létezhet semmilyen építmény megfelelő alapok nélkül, de amikor arra keresed a választ, hogy pirosra vagy kékre fesd a tetőt, nem az alapra koncentrálsz, igaz? Lehúzta az utolsó csíkot a fiú arcán, majd letette a borotvát. — Kész — jelentette ki elégedetten. Lemosta Nathan arcáról a habot, gyors, határozott mozdulatokkal arcvizet dörzsölt rá, majd megtörölgette. — Nos, mi legyen a hajaddal? Nathan megnézte magát a tükörben. Jobbra-balra forgatta a fejét, és nem tudott dönteni. — Nem is tudom. Nem olyan hosszú. — Felsóhajtott, felállt a székből, és még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Nem, gondolta, nem vágatom le. Zsebre vágta a kezét, és odafordult Jesshez, aki türelmes arckifejezéssel várakozott. — Azt hiszem, a borotválás bőven elég lesz mára — mondta neki. — Ha megnő a hajam, úgyis visszajövök. Mennyivel tar... — és abban a pillanatban Nathan rájött, hogy nincs egy vasa sem. Elhallgatott. Jess felvonta a szemöldökét. Nathan érezte, hogy hirtelen elvörösödik. Ujjai veszettül turkálni kezdtek a zsebeiben, remélve, hogy valami kerek, fémes tárgyba ütköznek —; de nem volt ott semmi, semmi az égvilágon. Jess várakozott. Nathan zavara egyre erősebb lett. — Azt hiszem... — nyögte ki végül, — azt hiszem, a házban hagytam a pénztárcámat. Nem baj, ha visszamegyek érte? Azonnal áthozom a pénzt. Jess vállat vont. — Ha fizetni akarsz a borotválásért, az a te dolgod — mondta. — De én jobban örülnék neki, ha elfogadnád tőlem, mint valami ajándékot. A fiú eltátotta a száját. Jess megveregette a vállát, és barátságosan rávigyorgott. — Jó volt beszélgetni veled, Nathan.

Tudod, ritkán jön be valaki a boltba. Nem sokan lakunk itt, és a legtöbb ráadásul megtartja a szakállát vagy maga borotválkozik. Hillwalley lakosságán egy része - jó része - ráadásul erősen kopaszodik, így a hajvágás szinte ünnep számomra. Remélem, hamarosan elég hosszú lesz a hajad, hogy visszagyere hozzám. Tudod, tényleg kivételes alkalomnak számít, ha beszélgethetek valakivel munkaidőben. Nathan erre nem tudott mit mondani. Az illem szerint illet volna visszautasítania az ajánlatot, de ugyanakkor azt is tudta, hogy hiába menne át, a házban sincs pénze. Azt tervezte, hogy kölcsönkér Dianától —, de most hirtelen már abban sem volt biztos, hogy a lánynak van-e egyáltalán pénze. Még sosem látott nála egyetlen dollárt sem; sőt, még vásárolni sem látta. — Hát akkor köszönöm, Jess — mondta, és zavara elillant Egy gondolat kezdett ébredezni a fejében. — Nagyon köszönöm. Esetleg tehetek valamit érted? Jess elmosolyodott. — Persze, Nathan, tehetsz. — Keze megint a fiú vállán pihent. — Minél előbb növeszd meg a hajad, és gyere el hozzám megint. Akkor sokkal több időnk lesz beszélgetni. — Úgy lesz, Jess. — A fiú elindult kifelé a boltból. — És még egyszer: nagyon köszönöm. — Szóra sem érdemes, Nathan. Viszlát. — Viszlát, Jess. Az ajtóban azonban mégis megtorpant, és visszafordult. Jess az asztalnál állt, pakolászott valamit. Megérezte, hogy a fiú őt nézi, és felnézett. — Igen, Nathan? — Mondd csak... — kezdte Nathan, de elakadt. Nem volt biztos benne, hogy csakugyan fel akarja-e tenni ezt a kérdést. A gondolat azonban nem hagyott nyugtot neki, és tudta, hogy most már nincs visszaút. És megkérdezte. — Itt a faluban ugye egyáltalán nemhasználtok pénzt? Jess először meglepett arcot vágott. Nathan már-már azt hitte, hülyeséget kérdezett, amikor a borbély mégiscsak válaszolt. — Nem, Nathan. Nem használunk pénzt. Diana nem mondta? Nathan bólintott, és kilépett az ajtón. Úgy vélte, valami olyan titok zárját feszegeti, amit ha sikerülne kinyitnia, sok mindent megmagyarázna arról, ami körülötte folyik. — Nem Jess. Diana nem mondta — ismételte meg a válla fölött visszaszólva. Még egyszer köszönt, és becsukta az ajtót. Jess sokáig nézett utána. Diana a szobában ült, az ágyon, s éppen egy vaskos könyvet olvasgatott, amikor Nathan belépett. — Csinos — jegyezte meg kedveskedve, ahogy Nathan arcára pillantott. Letette a könyvet, és várta, hogy a fiú mondjon valamit. Nathan leült a lány mellé, és megfogta a kezét. A könyvre bámult, s nem tudta, hogyan kezdjen hozzá a dolgok számonkéréséhez. A lány szeme elkomolyodott. Azonnal látta, hogy valami nincs rendben. — Diana, beszélnünk kell — szólalt meg végül Nathan. Diana kíváncsian fürkészte a fiú tekintetét. Nathan hallgatott. — Valami baj van, Nathan? — kérdezte nemsokára a lány, ahogy látta, hogy Nathan nem tudja hol elkezdeni. — Valami történt Jessnél, ugye? A fiú bólintott. — Elmondod? Nathan megint bólintott. A lány várt. — Diana — mondta a fiú. — El kell mondanod végre. Diana kérdve nézett a szemébe. A hangja, bár kissé erőltetetten, de némileg könnyednek tűnt. — Micsodát? — Hogy mi a fene történik itt — Nathan hangja fakón csengett a lány hangjának vidámsága után. — Ne mondd nekem, hogy semmi különös. Amióta csak itt vagyok, egyik furcsa dolog következik be a másik után. A tó a szörnnyel, a falu, ahol se telefon, se autók, se áram... Most meg Jessnél kiderül, hogy itt még pénz sincs. Bármit el tudok képzelni, pontosabban, bárminek a hiányát;

de az, hogy ma, ezen a Földön, ahol emberek élnek egymás mellett, és vannak bizonyos kikerülhetetlen dolgok az úgynevezett fogyasztói társadalomban, amiért mindenképpen fizetniük kell valamivel; nos, hogy még pénzt sem használtok, az már több, mint gyanús. Ez a falu, ez az egész itteni élet valahogy nem illik bele abba a világba, amit én ismerek. Mondd el végre, hogy hol vagyok, és kik vagytok ti. Nem akarok tovább találgatni, és nem akarok több furcsa dolgot sem. Diana lehajtotta a fejét. — Valami történik velem, tudom — folytatta a fiú halkan. — Fogalmam sincs, hogy mi az, de nem normális dolog. Álmodom talán, és egyszer csak fel fogok ébredni egy kórházi szobában? Vagy nem is ott, mert a zuhanás maga is csak álom? Vagy talán idegenek vagytok, és elraboltatok, hogy hülyébbnél hülyébb kísérleteket végezzetek rajtam? Diana, én már bármit el tudok képzelni, csak azt nem, hogy még a Földön vagyok, Oregon államban, egy Hillvalley nevű helyen. Elegem van a titkolózásból. — Nathan lehajtotta a fejét. — Lehet, hogy most is otthon fekszem, és ott történik ez az egész? Ebbe bele fogok őrülni előbb vagy utóbb; és tudom, hogy te tudod a választ. Ne hagyj tovább rágódni. Mondd el. Diana felnézett. A szemében aggodalom csillant. — Te magad is tudod a választ, Nathan — felelte nagysokára. — És én nem felelhetek helyetted. Neked kell megtenned. — A fenébe, ha tudnám a választ, nem kérdeznélek téged — morogta a fiú. — Épp ez az, hogy nem tudom. Sokat segítene, ha elárulnád, mi folyik itt. Mi történt velem? Diana megrázta a fejét. — Értsd meg, Nathan, nem lehet. Azzal mindent elrontanánk. Neked magadnak kell rájönnöd, és ami még fontosabb, elfogadnod azt, ami történt. Senki és semmi nem szólhat bele. Ez egyes-egyedül csak rád tartozik. Nathan, nagyon szeretlek, de ezt nem kérheted tőlem. — Mi mindent? Mi mindent rontanánk el? — Mindent — felelte a lány. — Ezt az egészet. Nathan, kedvesem, higgy nekem! Nagyon kérlek, ne faggass! Igen, igazad van, valami tényleg történik veled; és abban is igazad van, hogy ez nem egy szokványos hely. — Kétségbeesetten kereste a kiutat. — A válasz a kérdéseidre ott bujkál benned, csak össze kell szedned a bátorságodat, hogy kimondd őket végre. Ehhez pedig idő kell. Már nem túl sok; de azt hiszem, kell még egy kevés. Hidd el, nincs semmi baj. Nem te vagy az első, aki ezt megéli; és nem is az utolsó. A múlttól nagyon nehéz elszakadni, és... és nagyon nehéz hozzászokni Hillvalleyhez. Nathan elengedte a lány kezét, és felállt. Az ablakhoz lépett, lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a levegőből, hogy megnyugodjon. Rájött, hogy ha nem akarja a lányt megbántani, akkor nem kérdezősködhet tovább. Ez a lány tudja, mi a fene folyik itt, de valamiért nem beszélhet —; hogy miért, azt Nathan nem tudta. De ha túlfeszíti a húrt, valószínűleg azt a keveset is elveszti, amit eddig sikerült elérnie mellette; és igen, talán a lány is elmenekül a türelmetlensége elől, magába zárkózik, és akkor... akkor... ... Szerelmes vagyok belé, állapította meg Nathan hirtelen jött tárgyilagossággal. Nem merem kérdésekkel zaklatni, mert félek, hogy elveszítem. És annak nagyon nem örülnék. Semmi kétség. Szeretem. — Nathan... — szólalt meg a lány. — Igen? — kérdezte. — Mit akarsz most tenni? Valóban, gondolta a fiú. Remek kérdései vannak, mindig ülnek. Mit akarok most tenni? Megfordult, és a lány szemébe nézett. — Vigyél el a sziklához, Diana — felelte végül. — Azt hiszem, itt az ideje, hogy körülnézzek annak a falnak a tetején. — Elfordult, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, mert olyan erősen vágyott rá, hogy elfeledve mindent a karjába zárja, és megcsókolja. Akkor pedig nem mennek sehová. — Igen — mondta megint, de csak úgy maga elé, hogy meggyőzze önmagát. — Itt az idő. A sziklafal, mint valami óriási, nyomasztó kérdés, ott magasodott előtte. A szürkésfehér mészkő ezernyi ponton csillogott a lemenő nap fényében, pont ugyanúgy, mint

azon az estén, amikor magához tért, és először látta meg a lányt. Bámulta a falat, amely félkörívével szinte bekerítette, és végtelenül aprónak látta magát hozzá képest. Mit talál majd odafönt, a sziklatető peremén túl, ahová innen lentről senki emberfia nem láthat fel? Elbizonytalanította a látvány, hiszen minél közelebb állt a pillanathoz, amikor majd elindul fölfelé, annál magasabbnak és vészterhesebbnek látta az egész helyzetet. Már nem volt biztos benne, hogy valóban kíváncsi-e mindarra, ami odafent fogadhatja. És ha semmi sincs ott? Ha semmi jelét nem találja annak, hogy egyszer tényleg odafent volt? Mi van, ha mindig is itt élt lent, a fal tövében? Ha itt kezdődött el az élete, és a többi, a homályos emlékek, a kimondhatatlan múlt csak álom? Ha kiderül, hogy ez a mostani, ez a Hillvalleybeli élete a valódi, és a többi valamiféle homályos agyrém? Akkor mihez kezdek? — Nathan... — hallotta meg a háta mögül Diana hangját. — Nem muszáj most felmenned, ha nem akarsz. Bármikor visszajöhetünk ide, amikor csak akarod. Jól hallom? Féltés cseng ki a hangjából? Bólintott. — Nem húzhatom tovább az időt — felelte. — Egyszer úgyis fel kell mennem a tetejére. — Megfordult, odalépett a lányhoz, és megölelte. — Miért ne tenném meg most? — mondta, pedig belül már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban így is gondolja. Időt akart nyerni, biztatást kapni valahonnan; pedig tudta, hogy ez az a hely, ahol ha más nem is, de idő, az rengeteg van, a biztatást pedig csakis önmaga adhatja meg önmaga számára. Nem lehet egyszerre foglalkozni mindkét dologgal, gondolta. Eleresztette a lányt, és körülnézett. Ösztönei azt súgták — hogy honnan vették ezt, nem tudta — hogy minden sziklafal mellett vagy egy ösvény, ami, ha nem is túl kényelmes úton, de a fal tetejére vezet. Arra megy az ember, ha a kötelet kell felvinnie kikötni valami fához, mielőtt... A kósza gondolat csak egy pillanatra villant fel benne, azután továbbállt, mielőtt megragadhatta volna. Küzdött vele egy darabig, azután feladta, s gondolatban legyintett egyet. Persze nem kellett csalódnia: ahogy bal felé pásztázott a szeme, Nathan észrevette a törést a fal alját szegélyező bokrok összefüggésében. A fal ott nagyon alacsony volt, és a bokrok között egy kis benyílóból kőaprólék ömlött ki a fűre. Ott lesz az ösvény; mindig is ott volt, és ő sokszor ment már arra, hogy kikösse azt a bizonyos kötelet kötél! üvölti le a mélybe, ahol a többiek várják, és ahogy az örök érvényű szabály megköveteli, amikor az ember az összefogott kötélcsomót lehajítja a szikla tetejéről... Megfogta Diana kezét, és elindultak lassan az ösvény felé. Le kellett hajolniuk egy kissé, hogy az ágak ne karcolják össze az arcukat. Óvatosan lépkedve végig az omladékon egyre feljebb és feljebb jutottak a fal letörésének mentén. Az ösvény néhol egészen a letörés szélén kanyargott; máshol méterekre is eltávolodott tőle. A sziklák közt és a vékony termőrétegben megkapaszkodott növények beléjük akaszkodtak, s visszatartották őket. Nathan úgy érezte, minél feljebb jut, annál ellenségesebb hangulat veszik körül, mintha az egész erdő ellene dolgozna. Lenézett a falról: a rét odalent végtelenül békésnek és hívogatónak tűnt. Az a benyomása támadt, hogy akaratán kívül ugyan, de helytelenül cselekszik; és az erdő érzi, tudja ezt, és azt szeretné, ha visszafordulna és hazamenne, Hillwalleybe. Ugyanakkor ismerős is volt neki a hely, nagyon ismerős. Tudta, hogy nem először megy itt végig, és hogy egyáltalán nem érezte akkor ezt a rosszallást. Akkor még rendben volt minden. Napfényes délelőttök emléke villant az eszébe, ahogy kötelet cipel fel ezen az úton, lihegve, és valaki ott jön a nyomában, rajta a beülőheveder; és ez a valaki arra vár, hogy ő megtanítsa neki, hogyan szerelje be az ereszkedőeszköz a kötélre teljes biztonsággal... Esti tábortüzek lobogtak a szeme előtt, ahogy ott ül emberek társaságban, oldalán egy lánnyal —, isznak, tréfálkoznak, tagjaikban jóleső fáradtság... Akárhogy küszködött az emlékkel, nem tudta visszaidézni a többi részletet. Talán öt percükbe telt, mire felértek. A bokrok sora hirtelen véget ért, és egy újabb tisztásra bukkantak —, de immár odafent. A fű itt magasabbra nőt, és az erdő széle sem volt olyan távol, mint

odalent. Az ösvény beleveszett a fűbe, és véget ért: de távolabb, az erdő szélén sokkal szélesebben és kijártabban bukkant fel újra, hogy azután megint eltűnjön a fák alatt. Vajon hová vezethet? Diana lemaradt egy kissé. Végigsétáltak a fal szélén, és Nathan fél szemmel lefelé bámult. Hogyan is eshetett le innen? A mélység túlontúl nagynak tűnt, az odalenti tisztás túlontúl kicsinek. A kettő közötti távolság pedig végtelennek. Normális ember nem áll ki a fal szélére, gondolta a fiú. Alaphelyzetben távol tartja magát ekkora mélységtől, legalábbis, ha nincs kikötve. Agyában azonban ott lapult már ugrásra készen a válasz, egy furcsa, torokszorító érzés formájában: minél tovább bámulta a mélységet, annál erősebb volt a kísértés, hogy igenis kiálljon a fal szélére, és leüljön a mélység fölé, belelógatva a lábát; s még halványabban, de azt is felfogta, hogy ezerszer és ezerszer csinált már ilyesmit, nemcsak gondolatban, de a valóságban is. Emlékezett a szabad levegőben való lebegés élményére, amit csak a sziklamászó érezhet, amikor élete egy alig tizenkét milliméteres kötélre kötve lóg a semmi fölött —; a veszély lehetősége jólesően ingerelte a fiú emlékezetét. Szerette volna, ha most is megteheti. Szeme ösztönösen, gyakorlottan kereste a pontot, ahová a kötelet — a nem is létező kötelet — biztonságosan kikötheti. Testében ott érezte a mozdulatokat, amelyekkel elrúgja magát a sziklától, és szinte zuhan a kötél mentén, hogy néhány méterrel lejjebb visszaérkezzen a falhoz, és a lábával lefékezze a lendületet; vagy hogy féloldalvást végigszaladjon a falon, és nagy ívben lengedezzen ide-oda, élvezve a veszélyt és a szabadságot. És, ahogy mindezt felfogta, halvány mosoly ült ki a szája sarkába. Érdemes volt idejönnie, gondolta. Máris tud valamit. Biztos volt benne, hogy már korábban is ismerte ezt a falat. Sokszor járt alatta, rajta, fölötte. Talán sziklamászó volt vagy valami ilyesmi. De az információ igazi értékét az jelentette, hogy végre megtudta, biztos lehetett benne: ez az a hely, amely összeköti a régi és az új életét. Egy hatalmas fenyőfa mellett az ösvény derékszögben elkanyarodott. A kanyaron túl egy sátor állt a fűben, aminek a ponyváját meg-meglobogtatta a szél. Idefent erősebben fújt, mint odalent. A sátor mellett tűzrakóhely szürkéllett, benne félig elégett fadarabok és rengeteg hamu. Nathan megtorpant. A szürkészöld sátor láttán megdobbant a szíve. Azonnal tudta, hogy kié. — Ez kié? — kérdezte Diana ugyanabban a pillanatban. — A te... — Az enyém. — Nathan elindult a sátor felé. A sátor látványa, a tény, hogy ott van a szeme előtt, egészen felvillanyozta. — Igen, Diana, ez az enyém — mondta hangosan örömében. — Az enyém! Lehajolt, és bemászott. Alacsony volt, két személynek való. Mintha csak tegnap lett volna felverve; és szerencsére a bogarak sem másztak még bele, pedig sokáig állt itt tárva-nyitva. Nem kellett megfordulnia, hogy lássa: a szúnyogháló gondosan fel van tekerve, és oda van rögzítve a pántokhoz a bejárat fölött. Minden este így csinálta, ha egyedül volt, és félig a sátorban, félig meg előtte ücsörögve a csillagokat bámulta, odafent a magas égen. Nagyot sóhajtott, boldogan. Otthon volt. A sátorban ott hevert a szokott helyén a hasonlóan zöld, jókora, nyolcvan literes hátizsák. Mellette az isolíron a hálózsákja és egy pulóver, amit párnának szokott a feje alá gyűrni. Nathan megtapogatta őket, sorban egymás után, reménykedve, hogy az érintésük feléleszti elveszett múltjának emlékeit. — Szabad bejönnöm? — jelent meg Diana feje az ajtónyílásban. — Persze — húzódott azonnal félre a fiú. A lány bemászott mellé —, ezzel meg is telt a sátor. Ültek egymás mellett és a lány a holmikat nézte, de nem ért hozzá semmihez. Szemében olyasféle elragadtatás látszott, mint amikor valaki számára új, érdekes dolgokat talál. Nathan magához húzta a zsákot, és belenyúlt. Egy kulacs akadt a kezébe, (azonnal ráismert erre is) az aljában még lötyögött némi kesernyés illatú víz. Még egy pulóver került elő, egy sötétszürke, kötött, meleg, — ezt ki tudja, hány éve hordta magával, és szinte már legendásnak számított egykori barátai körében. Azután valami keménybe ütközött a keze. Előhúzta és megnézte: egy könyv volt az. — A két torony — olvasta fel hangosan a címet. Belelapozott, és ugyanabban a pillanatban

már tudta is, miről szól, és azt is, hogy már ezerszer elolvasta annak idején. Ám az első lapon megakadt a tekintete. A cím alatt, a lap alján kézzel írt sorok álltak. Ez volt odaírva: A világ legnagyobb rajongójának szeretettel a te Juliádtól Boldog születésnapot! Nathan csak ült ott és bámulta a feliratot. Diana látta, hogy valami fontos dolog történt: közelebb hajolt, félrebillentette a fejét, és elolvasta az írást. — Julia — mondta Nathan halkan. — Ezek szerint a... barátnőd — mondta a lány habozva. Nathan nyugtalan pillantást vetett rá; de Diana arcán nem látszott semmiféle érzelem. — A kedvesed. — Valószínűleg — bólintott a fiú, és zavarba jött. Most mi van? Odakint feltámadt a szél és a sátor ponyvájának feszült. A feszültséggel terhes pillanat végre továbbúszott a levegőben. Nathan becsukta a könyvet, és maga mögé tette, bár érezte, hogy ennek az ügynek még koránt sincs vége. A hátizsákban talált még egy jókora, viharvert kést —, markolata ismerősen simult a tenyerébe. Emlékek sora futott végig rajta az érintésétől: valahol, valakinek azt magyarázza, hogy az igazi erdőjáró egy lépést sem tesz jó kés nélkül. Büszkeség töltötte el a kése, az ő kése láttán: számára ez a fegyver volt a világon a legjobb. Vonakodva tette le végül, és újra a hátizsákba nyúlt. Tájoló, térkép, egy kiürült rumosüveg, egy kendő, és fekete póló, olyan, mint amilyet most is viselt; ennyi volt a zsák tartalma. Mindent kivett, megtapogatott, megnézett; azután maga mellé tette őket, és Diana következett. Ő is ugyanúgy megszemlélt mindent, mint Nathan. Legutoljára egy aprócska nejlontasak hullott ki a zsák egyik oldalzsebéből; Nathan először azt hitte, üres, de ahogy felemelte és jobban megnézte, valami kevés barnásfehér, nagyon finom por lapult az alján. — Ez meg mi? — kérdezte csodálkozva Diana, ahogy a fiú odamutatta neki. A fiú vállat vont. — Nem tudom. — A tasak szája gondosan le volt ragasztva, de látszott rajta, hogy már többször kinyitották és visszazárták. Egyelőre nem tudott mit kezdeni vele, így hát félredobta, és kikutatta a hátizsák többi zsebét is. Étkészlet, szúnyogriasztó spray, gázfőző került elő —, ez utóbbi teljesen üres volt. Élelem semmi. — Csak egyetlen éjszakára jöttem ide — állapította meg Nathan magabiztosan. — Különben ételt is hoztam volna. — Diana bólintott. Megfogta a zsákot, és maga elé húzta. Lehajolt, megszimatolta. — Erdőszaga van, mint neked volt, amikor megtaláltalak — mondta. — Ez valóban a tiéd. A fiú bólintott, majd eltűnődve simogatta meg a hálózsákot. Minden tárgy ismerős volt neki, mindegyikről tudta, mire való, és azt is, hogy tényleg az övé. Használtságukon látszott, hogy sok időt töltött az erdőben —, de ezen kívül semmi. Semmi többet nem voltak hajlandóak elárulni a múltról. Hirtelen gyilkos düh fogta el. A frusztráció akkora erővel tört rá, hogy majdnem elsírta magát. Öklével a hálózsákra csapott, és a késre pillantott. Szét tudta volna vágni az egész világot. — Miért nem emlékszem semmire? — fakadt ki hangosan. Diana szeme elkerekedett. — Mi a fene történt itt? Ki vette el az emlékeimet? — Nathan, nyugodj meg — mondta szelíden a lány. — Nincs semmi baj. Nincs semmi, amit... — De igenis baj van — vágott a lány szavába. Diana elnémult. — Tudni akarom, mi a fene történt velem, és miért nem emlékezhetek a dolgokra. Miért jöttem ide? Ki az a Julia? — Nathan körbenézett a sátorban. — És ki vagyok én? — Ezután a zsákra hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és csendben maradt. Diana némán figyelte, majd mellévackolódott. A fiú megölelte. Nem tudták, mennyi idő telt el így, talán egy óra csak, amikor Nathan felsóhajtott, kimászott a sátorból, és megállt a tűzrakóhely mellett. Ott vagyok én, gondolta, ahogy az egyik göcsörtös, összeégett fadarabot bámulta. A szél néha végighullámzott a hamurakáson, és követhetetlen mintákat

rajzolt bele. Nem volt semmi ott a hamun és a fákon kívül, mégis tudta, hogy ez az ő tüze volt, ő rakta meg itt napokkal ezelőtt, ő táplálta fával, ő gondolkodott mellette ülve mindenféle fontos vagy legalábbis annak tűnő dologról —, s egyáltalán nem vigasztalta meg a tudat, hogy az a tűz örökre kihunyt már. Diana is kibújt a sátorból. Megállt a fiú mellett, és átkarolta. Közelségének valósága messzire űzte Nathan haragjának utolsó foszlányait, amit a világ iránt érezett; most hirtelen valami megnyugtató kényelem érzése lepte meg; s ahogy ő is átölelte a lány vállát, hosszú, fáradt sóhaj szakadt ki belőle, ezen a napon az utolsó. A lány hozzásimult, együtt lélegeztek, együtt moccantak; egyszerre történt a mozdulat is, és, mintha Nathan csak álmodta volna, Diana ott volt a karjában, és szája félig elnyílt —, a fiú akkor lehajtotta hozzá a fejét, és megcsókolta azt a szájat. S úgy tűnt, mintha először tenné: ez is egy olyan érzés volt, amiről biztosan tudta, hogy csak ezzel a lánnyal kapcsolatban érzi ezt: soha senki mással nemvolt még ilyen. Egy egész élet elvesztése vezette ide, ebbe a faluba, s most úgy érezte, hogy egy másikat, egy sokkal jobbat és sokkal tisztábbat talált helyette; s mindezt ennek a lánynak köszönheti, aki ezzel a csókkal megváltoztatta egész valóját, és más emberré nevelte; noha még csak soha nem is látta azelőtt. Nem emlékezett rá maga sem, hogy milyen ember lehetett a zuhanás előtt; de azt tudta, biztosan tudta, hogy Diana valamilyen módon ebben a pillanatban a lelkét menti meg valamitől. S ahogy csókolt képek rohanták meg, ismeretlen, vad erejű képek. Egy tavat látott, amely lustán nyújtózkodott egy magas hegyorom tövében. A méregzöld fenyőfák és a mélykék tóvíz éles kontrasztot alkottak; s mintha csak egy filmet nézne, a kép lassan lekúszott a víztükörig, végigsiklott rajta, át a túlpart felé, ahol a nádas szélén egy férfi ült cigarettázva és elgondolkodva. Mellette valami füzet vagy papírhalom, nem látta jól, rajta íróeszközök; a férfi azonban nem nyúlt hozzájuk, csak ült ott és szívta a cigarettát. Egy idő múlva a férfi meglátott valamit, mert felnézett; egyik kezével leárnyékolta szemét a tűző nap sugarai elől. A kép megpördült, mintha az ő szemeivel látna; és csakugyan, a túloldalt, a hegy oldalában a fenyőfák között egy aprócska alak mocorgott valami keskeny ösvényen. A hátán jókora hátizsák-púp; de az alak, mintha nem is érezné a súlyt, amely lefelé húzza, kényelmesen baktatott felfelé, a hegy csúcsa felé. A férfi nézte, ahogy a másik egyre magasabbra küzdi fel magát a fák között, majd eltűnik egy kanyarban; akkor felállt, nyújtózkodott egyet —, biztosan régóta üldögélt már itt. Lehajolt a papírokért, felvette őket, majd még egy pillantást vetett a tóra, és elment. A fény mindent elborított, és Nathan repülni kezdett egyre feljebb, oda, ahol a kék mély árnyalatokat öltve magára belezuhan valami feneketlen sötétségbe, ahol az álmok hangjai születnek, az álmok, az álmok, az édes álmok. Bűnös vagy, mondja az egyik hang. Váratlanul ripakodik rá a sötétből, testetlenül és mégis elemi erővel. Nincs kétség: igazat mond, annyi erő szólal meg belőle. Megölted, vágja rá egy másik azonnal. Megölted, ez pedig a legnagyobb bűn a világon. De meglakolsz érte, jön a harmadik. Élsz, de mégsem élsz; itt vagy Vele, de nem látod őt; mert a bűnök barikádot emelnek a szemed elé. Hagyjatok, suttogja kiszáradt torokkal, de a hangok nem kegyelmeznek. Ugyanazt kántálják, minden irányból őt bántják és nem bújhat el előlük sehová. A végtelen űrben keringünk mindannyian, és nem tudom, mit tehetnék, hogy vége legyen. Álmok, álmok, szörnyű álmok... Később az asztalnál ültek és ittak. Diana vörösbort töltött a fakupákba. Valami szomorkás hangulat lett úrrá mindkettőjükön, azóta, hogy ott a fal tetején leszedték a sátrat, és hazajöttek; de magyarázatot adni rá talán egyikük sem tudott volna. Órákon át hallgattak, elgondolkodva kortyolgatták a bort; s később, amikor már Nathan kezdte úgy érezni, hogy lassan-lassan elnehezül a feje tőle, felállt, vizet forralt és megmosakodott tetőtől-talpig a széles dézsában. Diana ezalatt a szobában tett-vett valamit; amikor a fiú belépett, az éjszakai sötétséget egy mécses lángjának fénye vágta ketté, és a lány ott ült az ágy szélén. Arcát tenyerébe temetve támaszkodott a térdén, és valahogy védtelenebbnek tűnt, mint bármikor máskor.

Nathan odalépett hozzá, és letérdelt előtte. A lány ránézett, s megsimogatta az arcát. — Ki vagy te, Diana? — suttogta valamivel később Nathan, már éjjel, alig hallhatóan, miközben csókolta a lány arcát, a kezeit, a száját, ahol érte. — Mit teszel velem? — Isten lát minket — suttogta akkor a lány, és megcsókolta. — Én semmit sem teszek veled. Ő teszi. — Mi mégsem látjuk őt — súgta vissza neki a fiú. — Mert vakok vagyunk — mondta Diana, s minden szót egy-egy csók követett. A szeme csukva volt. — Százezer jelet ad, de mi nem mindig ismerjük fel ezeket a jeleket. Nathan átölelte, és érezte, hogy remeg a teste. — Az is egy jel, hogy most itt vagy velem? — kérdezte, mire a lány elmosolyodott és ránézett. — Lassan csak-csak felnyílik a szemed, kedvesem — felelte. — Isten azért küldött hozzád, hogy a színe elé vezesselek. Nathan nézte a lány szemét, és simogatta az arcát. — Én meg csak értetlenkedem, és kérdezek, és panaszkodom, hogy semmit sem értek — dünnyögte. — Szeretlek, Diana. Szeretlek, amióta csak megláttalak ott a fal alatt, és mindig is szeretni foglak. — Én is szeretlek, Nathan, kedvesem — mondta Diana szelíden. — Én is szeretlek, mióta rád találtam ott a fal alatt. Nathan lehajtotta a szájához a fejét, és megcsókolta. A vágy, hogy szeresse, elborított mindent: az éjszakát, a falut, az erdőt és az eget. — Isten... lát minket — lehelte a szájába az ő szavait, — és Diana elmosolyodott. — Ideje, hogy te is lásd Őt — súgta vissza a fiúnak; félrefordította a fejét, és elfújta a gyertyát. Reggel, ahogy Nathan felébredt, csodálkozva látta, hogy Diana nincs mellette. Kábán nézte a helyet, ahol a lepedőn még látszottak a lány testének körvonalai, és tehetetlenül markolt bele ebbe a nyomba, mert az ébredéssel együtt a vágya is életre kelt; hiszen szerette a lányt és máris hiányzott neki a közelsége. Kimászott az ágyból, és elindult megkeresni. Bejárta a ház összes helyiségét — azon kívül, amelyikben ő szokott aludni, még két szobát is talált, de mindkettőt üresen —, Diana nem volt sehol. A többi szoba is tiszta volt, rendes, de mintha soha senki nem használná őket, Nathan számára valamiféle érintetlenséget közvetítettek. Némán nézelődött a szobákban, és megállapította, mi okozza ezt az érzést. Az ágyhuzatokon egy leheletnyi ránc sem volt látható, ahogy az asztalterítőkön sem. Nem voltak idegenek, ellenségesek ezek a szobák —, de senki sem lakott bennük. A fiút, ahogy így töprengett, hirtelen elfogta a balsejtelem, hogy talán elrontott valamit, és a lány most haragszik rá és itt hagyta; talán a tegnapi nap, amikor egy rakás kapaszkodót talált a régi életéhez, talán érzékeny pontján kapta el a lányt. Az a könyv és az a bejegyzés, no és persze a Julia neve... Ettől rosszkedve lett és nem tudta, mihez kezdjen. Kiment a konyhába, megmosta az arcát, azután visszament a szobába, összeszedte és kimosta egy fadézsában a hátizsákban talált ruháit. Az ablakba, a napra helyezve nem kellett hozzá egy óra sem, és máris úgy-ahogy megszáradtak; addig egy lepedőbe burkolódzva járt-kelt a házban, és várta, hogy Diana visszajöjjön. S alighogy felöltözött, a lány meg is jelent. Először a konyhába ment, szöszmötölt valamit, majd vidáman besuhant hozzá és gondolkodás nélkül az ölében kötött ki. — Jó reggelt, Nathan — mondta a lány, és megcsókolta. Nathannak óriási kő esett le a szívéről. Boldogan csókolta a lányt, ahol érte. — Merre jártál? — kérdezte a lánytól. — Azt hittem, sosem jössz már haza. Nagyon rossz volt nélküled ébredni. — Ó, te bolond — felelte boldogan mosolyogva Diana, szemmel láthatóan elégedetten a hallottakkal. — Hát hová tűnnék el? Kenyeret hoztam és bort, mert lassan kifogyunk belőle; azonkívül benéztem Jorgéhoz is, és beszéltem vele egy keveset. Tudod, ő az a kocsmáros itt a fogadóban. — Aha — bólogatott Nathan, és a lány nyakába fúrta az arcát. — Honnan tudnám? Még nem mutattál be neki. Rajtad és Jessen kívül senkit sem ismerek ebben a faluban.

Diana felnevetett. — Hagyd abba, Nathan, hallod, hagyd abba! Csiklandozol! — Eltolta a fiú fejét magától, de nem túl messzire és nem is túl határozottan. Nathan rosszkedve egy csapásra eltűnt, mintha sosem létezett volna. — Nathan — szólalt meg a lány később, egy hosszú csók után. — Igen? — Apám hazajött az éjjel — mondta Diana komoly hangon. — Már vele is beszéltem. Ha nincs ellenedre, szeretne még a nap folyamán találkozni veled. Mit szólsz hozzá? A fiú nem tudta, mit szóljon hozzá. A kérdés váratlanul érte. Eszébe jutott, hogy mintha két nappal ezelőtt Diana tényleg emlegette volna az apját, és hogy mára vagy tegnap éjjelre várható; de ahogy akkor mondta, úgy Nathan el is felejtkezett az egészről. Most azonban választás elé állították; és bár inkább volt kedve a lánnyal egész nap elbújva mások elől szeretkezni, tudta, hogy nem térhet ki a dolog elől. — Milyen ember az apád? — kérdezte végül kíváncsian. Sosem árt, ha az ember előre tisztába jön néhány dologgal, gondolta magában. Diana elmosolyodott. — Ő nem... — kezdte, de elakadt. Azután folytatta. — Nem fog megenni, ha ettől félnél. Nagyon tisztességes, és nagyon bölcs; ha nem akarsz hazudni neki — mert azt mindig észreveszi —, akkor nem lesz semmi baj. Elvárja a tiszteletet, de viszonozza is, függetlenül attól, hogy ki áll vele szemben. — Egy pillanatra elkomolyodott, és ahogy a szemébe nézett, Nathan megérezte, hogy mennyire szereti az apját. — Rengeteg a dolga, sokszor van úgy, hogy nagyon fáradt már kora reggel is. Sok lélek tartozik az ő nyájába. — A fiú egy pillanatig értetlenül nézett rá, azután hirtelen eszébe jutott, hogy Diana apja pap. — Akár most is mehetünk — mondta neki, és könnyedén vállat vont, mint akit abszolúte nem izgat a dolog. — Előbb azért harapjunk valamit — felelte a lány erre, és felállt az öléből. Megfogta Nathan kezét, és maga után húzta a konyhába. Végül a vágyuk mégiscsak erősebbnek bizonyult, mint a kötelességtudat. Délig ellustálkodták az időt, azután kora délután, épp, amikor Nathan mondani akarta a lánynak, hogy lassan tényleg indulniuk kellene, hirtelen olyan elemi erővel kívánták meg egymást, hogy lehetetlen volt bármi mást csinálni, mint szeretkezni. Utána elszunnyadtak egy órácskára, s a nap már javában lefelé tartott égi pályájáról, amikor összeszedték magunkat, megfürödtek a nagy fadézsában, és — ha kissé ugyan nyögve is — de nekiveselkedtek a délutánnak. A templomot ugyanolyan mesebeli-fehérre meszelték, akárcsak a többi házat a faluban; a barnára érett fakereszt a tetején azonban hatalmat és erőt sugárzott, és ez, akárcsak a magassága, a többi ház fölé emelte. Nathannak, ahogy a templom felé tartottak, bevillant az érkezése éjszakájának egy emlékképe. Mielőtt belépett volna Diana házának kapuján, megtorpant, és a koromsötét éjszakában is megbámulta a templom épületét. Mint ahogy akkor sem, úgy most, napvilágnál sem tudott rájönni, mi késztette arra, hogy megálljon. Emlékezett rá, mennyire fáradt volt aznap: annyi erő sem maradt benne, hogy tisztálkodjon és levetkőzzön. Diana vette le akkor a ruháimat, amíg aludtam, gondolta. De a templom aznap éjjel ugyanúgy áhítattal töltötte el, mint ahogy most is. A kétszárnyú kapu egyik szárnya tárva-nyitva tátongott; odabentről hűvös, de nem kellemetlen levegő áradt ki. Mielőtt beléptek volna, a fiú megtorpant. Diana ránézett. — Mi történt? Nathan fejével a templom belseje felé intett. — Mennyit tud az apád arról, hogy... — nem fejezte be a mondatot. A lány elmosolyodott. — Mint már mondottam, beszéltem vele reggel, amíg aludtál, kedvesem. — Megfogta a fiú kezét, és húzni kezdte befelé. — És neki aztán nem lehet hazudni; de nem is kell. Elmeséltem neki, hogyan találtam rád —, a szó mindenféle értelmében, Nathan. — Beléptek. — Gyere, nem kell félned semmitől. Ez itt Isten háza; és hidd el nekem, én igazán otthon vagyok benne.

Addig a pillanatig, amíg nem látta szemtől-szembe Diana apját, Nathan nem tudott másképp gondolni rá, mint a kedvese szülőatyjára. A férfi elsősorban apa volt a szemében, akitől, ha az eszével nem is, de a szívével bizonyos mértékig örökké tartania kell, ha másért nem is, akkor hát azért, mert az illem így kívánja. Ám amikor végigmentek a templom főhajójában, majd a szépen faragott oltár mögött balra elkanyarodva beléptek az alacsony, régimódi, nyikorgó sarokvasú tölgyfaajtón át egy parányi dolgozószobába, ahol egy magas, jókötésű, szakállas férfi ült egy asztalnál és olvasott; onnantól kezdve Nathan elfelejtette, hogy ki is ő, milyen helyet foglal el az ő új életében, és csak úgy tudott rá gondolni: a Pap. Nathan úgy hitte magáról, sohasem volt elég vallásos ahhoz, hogy elfogadja Isten földi helytartóinak létezését. A katolikus egyházról az volt a véleménye, hogy nem más, mint dörzsölt, kapzsi kufárok gyülekezete, akik Isten nevében — s még inkább: Isten nevével — kereskednek; adományokért és dézsmáért mérik a feloldozást, és nem sok közük van a valódi megtisztuláshoz. Persze tisztában volt vele, hogy ez általánosítás; valószínűleg vannak a papok között is kivételek. Kell, hogy legyenek; különben a tömegek nem követnék olyan vakbuzgón őket, még ha a tömeg nagy része hozzájuk hasonlóan képmutató és hitetlen is. Nathan úgy vélte, valami akkor is van a dolog mélyén, hiszen évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, szünet és végleges konklúzió nélkül. Emlékezett a kereszténység történelmi hátterére, Róma katakombáitól kiindulva a vásárban árult bűnbocsánati cédulákon keresztül a huszadik századig, amikor is az egyház jelentős politikai erővé nőtte ki magát. Ismerte a csodákat, melyeket Jézus és a próféták vittek végbe, sőt, néhány olyanról hallott, melyet néhány évvel ezelőtt észleltek —, de tudott a másik oldal tevékenységéről is. Nem véletlen, hogy a Vatikán kémszolgálatának tökéletességéről legendák keringtek; s Nathan nem értette, némileg felháborítónak találta, hogy hogyan létezhet ilyesmi egyáltalán? Istennek talán valóban kémekre van szüksége? De most, amikor az asztalnál ülő férfiú felemelte tekintetét, összecsukta a könyvet, amit olvasott, és ránézett, a fiú hirtelen erős vágyat érezett arra, hogy térdre essen előtte, és a bocsánatát kérje —, maga sem tudta, miféle bűnökért. Ez az ember, aki kíváncsian, derűsen végigmérte égszínkék szemeivel, valóban pap volt, a szó legősibb értelmében; olyan ember, aki arra teremtetett, hogy elvezesse nyáját azokraa bizonyos füves legelőkre. — Üdvözöllek itt nálunk, Nathan — szólalt meg mély, megnyugtató hangon a pap, melynek hallatán Nathan majdnem összeroskadt. A szavak erőtől, s ugyanakkor valamiféle ésszel felfoghatatlan szeretetről tanúskodtak. Valamiféle varázslatot művelnek velem ezek ketten, gondolta. — Üdvözlöm, atyám — felelte illedelmesen, ahogy összeszedte magát. — Diana mondta, hogy látni kíván. Íme, itt vagyok. — Elhallgatott, várta a pap válaszát. A férfi elégedetten bólintott, majd az asztal felé intett. — Így igaz, fiam. De miért nem ültök le itt nálam? — Miközben Diana és Nathan helyet foglalt, ő felállt, s egy szekrénykéhez lépett, melyet a polcok közé építettek, s amely megtörte a rengeteg régi könyv sorát. Három fakupát vett elő — pont ugyanolyat, amilyeneket Nathan Dianánál is látott már —, meg egy kanna bort. Visszaült, töltött mindhármójuknak, majd megemelte poharát. — Igyunk valamennyiünk egészségére — mondta, és belekortyolt a borba. Nathan egy pillanatig tétován bámult rá, nézte, ahogy a pap iszik, csak azután emelte ő is a szájához a poharat. A pap észrevette ezt a tétovázást. — Mi az, Nathan? — kérdezte tőle, és a szeme hamiskásan megcsillant. — Talán szokatlannak találod, hogy egy pap bort iszik? — Meglötyögtette a kupa alján maradt italt. — Ez misebor, a legjobb fajta, megszentelt ital; s nem tiltja egyetlen törvény sem, hogy megkóstoljuk. — Semmi ilyesmi nem járt a fejemben — mondta a fiú. — Egyszerűen csak... — nem is tudta igazán, mit is akar mondani a férfinak, — Azt hiszem, eddig más kép élt bennem a papokról. — Elhallgatott; nem tudta, nem hangzik-e hízelgésnek, amit mondani akar. — Ön rendkívüli ember, atyám — mondta kis szünet után mégiscsak. — Ebben már most biztos vagyok. — Ne vigyél engem a kísértésbe, fiam — mosolyodott el a pap, és kezével elhárító mozdulatot tett. — A hiúság, melyet szavaiddal éppen legyezgetsz, a hét főbűn közé tartozik, s egyben az Ősi

Ellenség kedvenc bűne is. Nathan lopva Dianára pillantott: a lány rajongó pillantást vetett az apjára. Ahogy megérezte, hogy a fiú őt nézi, rámosolygott, majd lehajtotta a fejét. — Apa — szólalt meg valamivel később a lány. — Nathan úgy érkezett ide, hogy elfelejtett mindent, ami valaha is történt vele. Tudsz rajta segíteni? A pap elgondolkodva bólintott egyet. — Segíteni mindenkin lehet — felelte habozva. — Kérdés, hogy kell-e; s hogy az illető elfogadja-e a segítséget. — Azt hiszem — szólalt meg Nathan, — jelen állapotomban nem tiltakoznék semmi ellen, ami közelebb visz a múltamhoz. Nagyon rossz dolog, ha az ember elveszti az emlékezetét. — A pap figyelmesen nézte a fiú arcát. — A legrosszabb persze az benne, hogy tudom, hogy a dolgok ott vannak a fejemben; de képtelen vagyok akár csak egyetlen morzsát is elcsippenteni belőlük. A tehetetlenség az, mi nagyon fáj. A pap meglepő hirtelenséggel kacsintott egyet felé. — És honnan tudod, hogy valóban jobb lenne, ha közelebb járnál a múlthoz? — kérdezte. — Vagy kérdezem másképp. Miért van szükséged a múltadra, fiam? Mit szeretnél elérni azzal a tudással? Nathan elgondolkodott. — Hát hogy... — kezdte, de elakadt. Meg kellett fogalmaznia, hogy mit is akar mondani. — Azt hiszem, ha emlékeznék a dolgokra, jobban megérteném, hogy miért vagyok most itt. Meg azt is, hogy hogyan kerültem ide. A pap széttárta a kezét. — Azért vagy itt, mert itt kell lenned. — Olyan egyszerűen mondta ezt, hogy Nathan nem találhatott benne semmi kivetnivalót. — Isten jónak látta, hogy érted küldje Dianát, aki elhozott ebbe a faluba; és hidd el, ha Isten jónak lát valamit megtenni, abból neked semmiféle károd nem származhat. — Isten útjai kifürkészhetetlenek — suttogta a fiú maga elé, és a pap bólintott. — Igen — mondta. — Nem kell mindig tudnunk, hogy mit miért tesz. A tanulság megkereséséhez bőven elég, ha az adott pillanattal és az adott helyzettel foglalkozunk; s a múlt csupán fikció, amelynek a lényege, hogy emlékeztessen az eddig tanultakra. Azok az emlékek, melyek ott ülnek a fejedben, elérhetetlen messzeségben, talán nem is kellenek annyira ahhoz, ahogy jelen pillanatban élsz. Nathan — tette a kezét a fiú karjára. — Mi fog megváltozni, ha rájössz, honnan kerültél ide? Itt hagysz majd csapotpapot, és visszarohansz oda, folytatni a félbeszakadt életedet? — Nem tudom — vallotta be a fiú. — Ez még sosem jutott az eszembe. — Ne azt akard tudni, hogy hogyan történt — mondta halkan a pap. — Arra keresd a választ, hogy miért. És akkor már azt is fogod tudni, hogy merre kell továbbindulnod. Nathan elmosolyodott. — Honnan tudhatnám én, az egyszerű földi halandó, hogy mi az Isten szándéka velem? — kérdezte. A pap nevetett. — Istennek nincsenek szándékai, fiam — felelte végül elkomolyodva. — Neki akarata van. Ő teremteni akar; a szándék egyedül a tiéd. — Akkor azt mondja, hogy itt minden, amit csak alkotott, voltaképpen céltalan? — Már hogy lenne céltalan? — vonta fel a szemöldökét a pap. — Ez az egyetlen létező cél a világegyetemben, fiam. A létezés maga, a tanulás maga, a keresés maga. Az élet egyetlen célja, hogy átéld, mindenestül. — Megint megjelent a szemében az a hamiskás csillogás. — Létezés, tanulás, keresés, megértés: bármelyik hiányában hirtelen nagyon unalmassá és üressé válna ez a világ. — Lehet — felelte a fiú. — Lehet? Isten művész, Nathan, akiben megtalálható mindannak az összessége, amit alkotói kedvnek nevezünk. Mi a művészet? Valaminek a keresése, nem? Az emberek is így vannak vele. Egész életükben azt a harmóniát keresik, amely a végső nyugalmat hozza el a számukra; ennek a keresésnek a végterméke a művészet, legyen az bármilyen formájú. Lehet festmény, szobor, dal, vagy egy írás, gyakran meg sem fogalmazódik, csak ott van a gondolatok mögött —, de a lényeg mindegyikben ugyanaz, hogy az alkotó megtalálja a lelki békét, azaz megtalálja Isten energiáját. — És ha megtalálja? — kérdezte Nathan. — Akkor beköszönt számára az aranykor? Ül egy helyben és örül, hogy hazaért végre? A pap megrázta a fejét. — Nem, Nathan, nem így működik a dolog. — Kíváncsi pillantást vetett rá. — Hiszel te Istenben, Nathan? A fiú bólintott. — Amióta itt vagyok, egyre jobban — felelte.

— Helyes — mondta a pap. — Őszinte vagy, s ez Istennek tetsző dolog. Ezen a helyen Isten létezése kétségbevonhatatlan. — Isten együtt jár a széppel? — kérdezte Nathan, és a pap bólintott. — Valahogy így — mondta. — A szép dolgok könnyebben elhitetik az emberrel, hogy van valami felsőbbrendű hatalom, amely létrehozta mindezt. A szép tájnak, egy szép estének, egy gyönyörű virágnak különben semmi értelme nem lenne, nem? Könnyebb elhinni, hogy mindez egyáltalán nem lehet céltalan. — Azt hiszem, ebben nagyon igaza van — mondta Nathan. — De akkor mi a helyzet a ronda dolgokkal? A pap megint nevetett. — Helyén van az eszed, fiam. Jó kérdés. Csakugyan, mi a helyzet a rossz dolgokkal? — és elhallgatott, de nem azért, mert nem tudta a választ. Egy percig mereven nézett a fiúra, és várt. — Nekem kell tudnom a választ, igaz? — sóhajtott fel végül Nathan. A pap bólintott. — Hát jó — mondta. — Az ember, bárhogy is tartja közmondás, csakis a saját bőrén tanul. Ha valami pozitív élmény éri, azt hamar elfelejti; úgy értem, nem maradnak meg benne a körülmények, a részletek, csak a végeredmény. Ám ha negatív dolgokban van része, és azok elég erősek ahhoz, hogy tanulságot hordozzanak magukban —, azt soha többé nem felejti el az ember, egyetlen pillanatot sem. A rossz dolgok a tapasztaláshoz kellenek. A jók ahhoz, hogy elviseljük a rosszakat. — Ámen — bólintott a pap, és bort töltött a kupákba. — Tehát azt mondod, sok negatív élményed volt már — szólalt meg kis idő múlva a pap. Nathan csodálkozva nézett rá. — Ezt mondtam volna? A pap felvonta a szemöldökét. — Most hagyod, hogy segítsek, vagy nem hagyod? — kérdezte. — Oké, bocsánat — mondta Nathan, — meg sem szólaltam. Beleivott a borba; a pap is így tett. Dianára pillantott, aki csöndben ült mellette, és figyelte a beszélgetésüket. Most hirtelen a fiú ölébe ejtette a kezét, Nathan pedig megsimogatta őt. Most már sokkal felszabadultabbnak érezte magát, de gyanította, hogy ebben nem csak a papnak, hanem a bornak is van némi szerepe. — Arról, ahogy a negatív élményekről beszéltél — folytatta a pap, — az jutott eszembe, hogy gyanúsan jól ismered a rossz dolgok természetét. Igazam van? — Nem tudom — feleltem. — Nem emlékszem rájuk. Amióta itt vagyok, csak jó dolgokat tapasztaltam. És különben is, mi a jó és mi a rossz? Ki döntheti el? A pap elismerően bólintott. — Ez egy nagyon szép mondat volt, Nathan. Örülök, hogy ezzel tisztában vagy —, már ha tényleg így is gondolod. — Igyekszem így gondolni — mondta a fiú. — Nem mindig könnyű, és nem mindig vagyok képes a rossz dolgok bekövetkeztekor is egyből így látni a helyzetet. De van, amikor sikerülhet, és úgy sokkal könnyebb minden. Úgy jobban, simábban elfogadja az ember azokat a dolgokat is, amiknek normális esetben nem örül. — Aha — mormolta a pap a poharába. — És a szörnyeteg? — Tessék? — lepődött meg a fiú. — A szörnyeteg — ismételte meg, és a szemébe nézett. — A szörny, ott a tóban. Nathan kérdő pillantást vetett Dianára, de a lány csak elmosolyodott és szelíden vállat vont. A pap tekintete most már kérlelhetetlenül fogva tartotta Nathan tekintetét, nem szabadulhatott addig előle, amíg nem ad választ erre az egyszerű kérdésre. — Nem tudom, mi történt annál a tónál — felelte végül. A pap megcsóválta a fejét. — Ez nem felelet, Nathan. Ha nem tudod a választ, nézz még mélyebben magadba. — Sokat gondolkodtam a dolgon — mondta lassan a fiú. — És nem vagyok biztos benne, hogy valóban láttam azt a lényt a vízben. Mi van, ha csak álom volt? — Nem álom volt, Nathan — suttogta halkan Diana. — Tudod, hogy nem álom volt. A pap nem szólalt meg. — Akkor pedig még kell egy kis idő, hogy feldolgozzam — próbált meg Nathan kitérni a válasz elől.

A pap vállat vont. — Időnk az van. — Megemelte a poharát, ivott. — Abból rengeteg van. De nehogy azt hidd, hogy örökké kitérhetsz a dolgok elől. Előbb-utóbb felelned kell minden kérdésre; még az olyanokra is, amelyeket nem más fog feltenni neked, hanem te magad. — Tudom — bukott ki a Nathan száján a szó. — Tudom, atyám. — Szomorúság lepte meg, ahogy ezt kimondta, mert hirtelen megsejtette, hogy ennek a világnak — a falunak, Dianának, a szörnynek — abban a pillanatban lesz vége, amikor nem lesz több kérdése velük kapcsolatban. — Ne búsulj, fiam — mondta akkor a pap, mintha csak tudta volna, hogy mire gondol. — Az embernek le kell tudnia mondani bizonyos dolgokról, hogy továbbléphessen. Ehhez pedig mindig az kell, hogy elfogyjanak a kérdések. Utána pedig csak várni kell, hogy feltehesse az újabbakat. Mert mindig voltak és mindig lesznek újabb kérdések; itt is, ott is; soha nem ér véget a kör. Felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Hirtelen az a két mélykék szem hirtelen megnőtt, és mindent elborítva beburkolta a parányi szobát. A külvilág egy percre megszűnt létezni: csak a végtelen kékség létezett, mintha az égbolt vízzé változott volna, és mintha Nathan ott heverne békésen az alján, alulról szemlélve a fenti világot. Lebegett a semmiben, és sírni támadt kedve; mert akkora erejű szeretet fogta el e kékség iránt, amilyent még soha életében nem ismert. Ez a hely lehet Isten Csarnoka, amiről már Diana is beszélt neki; s bár nem volt kiterjedése, iránya és ideje, úgy érezte, nem téved. Keresni kezdett valakit, akitől megkérdezhetné, hol van; de nem látott senkit, pedig érezte, hogy valamifél erő igenis ott van mindenütt. Nem volt szája, mégis szóra nyílott, és azt mondta — Atyám — szólalt meg Nathan, ahogy a látomás hirtelen véget ért, és ott ült megint a pappal szemben. — Áruljon el nekem valamit. Nagyon sokat segítene vele. — Mi légyen az? — kérdezte halkan, Nathan pedig akármibe lefogadta volna, hogy a pap pontosan tudja, mit akar kérdezni tőle. — Ezen a helyen, ahol most vagyok — intett az ajtón túlra a fejével, — szóval, Isten itt van valahol a közelben, ugye? Diana megszorította a kezét, de ő észre sem vett ezt, annyira leste a választ. A pap lehajtotta a fejét. A keze kinyúlt, megmarkolta a kupát, és hosszan ivott belőle. Azután felállt, a szekrényhez lépett, és egy darab ostyát vett ki belőle. Nem ült le. Megállt a fiú előtt, egy pillanatig lenézett rá, majd felé nyújtotta az ostyát. — Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem — mondta áhítatos hangon, és a fiú szájába adta az ostyát. Azután a saját poharába töltött bort, és azt is feléje nyújtotta. — Igyatok ebből mindannyian; mert ez az én vérem, az új szövetség vére, a mely sokakért kiontatik bűnösöknek bocsánatára. — S miközben a fiú beleivott a borba, ujjával keresztet rajzolt Nathan homlokára. Nathan megérezte, valami olyasmit kapott, ami maga volt a csoda. Egy pillanatra mintha glóriát látott volna felfényleni a pap homloka körül; de a látomás szertefoszlott, és az érzések áradata nem hagyta, hogy egy pillanatra is elgondolkodhasson rajtuk. Gyorsan történt minden. Megdermedt az idő, és nem volt hajlandó egy lépést sem tenni előrefelé. A pap ott magasodott előtte — különös módon a sziklafal képe villant be a láttán — keze a fiú homlokán, szeme felfelé bámul, az ég felé. Bár ült, Nathan úgy érezte, hogy valami hatalmas, kimondhatatlanul végtelen erő előtt térdepel, és a szeretet és a félelem meg az alázat úgy viharzanak benne, mint még soha; Diana keze fénylő angyalkézzé változott, és kitartást sugárzott belé: tudta, ha a lány elengedi, menthetetlenül összerogy ekkora hatalom előtt. A soha-véget-nem-érés állapotában lebegett a pap előtt —; de Nathan már régen nem őt látta. Tudta, érezte, hogy az isteni hatalom, amit a zsidók Geburah-nak neveztek, idézte most a színe elé; az az erő, amely elől nem lehet elfutni, amelynek nem lehet hazudni, s amelyet minden lélek elismer maga fölött valónak; még az az egy is, amelyiket sok ezer évvel ezelőtt egy lázadásért elűztek ennek az erőnek a közeléből. Azután az idő csikorogva megindult tovább a jól kitaposott ösvényén, s a pap lassan visszahúzódott. Csendben ültek ott hárman, az ősrégi könyvek között, és nem kellett beszélniük ahhoz, hogy megértsék az iménti csoda jelentőségét. A bor elfogyott azon az estén, s kis idő múlva a beszélgetés is megindult megint; de a csoda megtapasztalása kellőképpen kifárasztotta Nathant ahhoz,

hogy hamarosan kénytelenek legyenek hazamenni. Úgy hitte, alapjában véve megkedvelte Diana apját, bármilyen hatalommal is rendelkezett a pap; s remélte, hogy ő is megkedvelte őt. Nem is annyira mint a lánya kedvese, hanem inkább mint a halandó lélek remélte ezt. Amikor hazaértek, a fáradtságtól bezuhant az ágyba, és szinte azonnal elaludt.

Négy A DÉMON Megint reggel lett, ki tudja hányadjára, mióta Nathan itt volt ebben a különös faluban, ahol nem létezett az idő és ahol a fiú soha, sehol egyetlen órát sem látott. Ezt a tényt - az időjelzők hiányának tényét - is véletlenül fedezte fel; mióta itt volt, volt egy bizonytalan, homályos hiányérzete, de nem tudta megmondani, mi az; amikor pedig szóba került a téma, mindig elintéződött valami magától értetődő, napszakra vonatkozó megállapítással. Az emberek sem azt mondták: "délelőtt tízre itt vagyok", hanem csak annyit: "ebéd előtt" vagy "kora délelőtt"; ezek a kifejezések, még ha nem is pontosak, de elegendőek voltak. Nathannek jó néhány napjába tellett, mire eljutott odáig, hogy keresni kezdte az órát a házban, de nem talált egyet sem. Ezen meglepődött egy kissé; azután úgy érezte, azonnal meg kell tudnia, mennyi a pontos az idő. Kicsit továbbgondolva a dolgokat rájött, hogy naptárat sem lát sehol. Kapta magát, és rövid látogatást tett Jessnél. Körbenézett gyorsan a kis borbélyműhelyben, de ott sem talált semmi olyat, ami az idő múlását mérte volna. Végül rákérdezett a borbélytól, hogy nem tudja-e, mennyi az idő; de Jess, szemmel láthatóan nem tulajdonítva az ügynek akkora jelentőséget, mint Nathan, azt felelte, hogy sosem volt órája, se most, se régen. Azután szinte azonnal másról kezdett beszélni, és Nathan lemondott róla, hogy megtudja, amit akar. Dianát is meg akarta kérdezni, de a lány először nem is nagyon értette, mit akar, azután kitérő választ adott. Órák nincsenek, mondta, naptár itt ott akad és természetesen azért tudják, melyik évben járunk; de, mint kifejtette, ebben a faluban ennek sincs igazán jelentősége, hiszen az életüket nem órákhoz és naptárakhoz igazítják. Nathan gondolkodott ezen is, és végül igazat adott a lánynak; mást úgysem tehetett. Ezzel a gondolattal ébredt, és ezen töprengett még percekig, ahogy kábultan feküdt az ágyban a lány mellett. Az idő múlását egyedül a nappalok és éjszakák váltakozása mutatta; de ha az ember nem figyelt oda — mint ahogy Nathan sem —, hamarosan elvesztette valahol a fonalat, és kis idő elteltével rá kellett jönnie, hogy igazából talán nem is érdekli, milyen nap van ma; sőt, az sem, hogy milyen év. Dianának ebben is igaza volt, sokkal egyszerűbb úgy élni az életet, hogy nem kell folyton az időt lesni. Korán volt még; Diana békésen aludt az ágyban, keze azt a helyet ölelte, ahol az imént még a fiú feküdt. Hajnalban megint szeretkeztek a hófehér lepedőn, s Nathan tudta, hogy a lány most még sokáig aludni fog. Barna haja szétterült a párnán, és meghitt otthonosságot árasztott. Nathant elfogta a vágy, hogy megsimogassa az arcát; de visszafogta magát, mert nem akarta felébreszteni. Óvatosan kicsusszant hát a paplan alól, majd egy kis ideig elüldögélt az ágy szélén. Végül nyújtózkodott még egyet, és felkelt. Kitámolyogott a konyhába, megmosta az arcát a tegnap mert vízben, ami már régen kihűlt és kellemesen üdítően hatott. Egy darabig céltalanul bámulta az asztalon hagyott kupákat meg a bor maradékát; a tegnap este történteken járt az agya; azután fogta magát, és a dézsába tette őket. Elmosta, amit tudott, majd megtörölte a kezét, és kitekintett az ablakon. Később már úgy vélte, ennek csakugyan így kellett lennie: hogy ő kelt korábban, hogy Diana az ágyban maradt, hogy ő, Nathan volt az, aki észrevette odakint az idegent. A ház kapujában álldogált valaki. Koldus lehetett, vagy valami ilyesmi. Öltözéke rongyos volt és idegen; Nathannak még itt, ebben a régimódi faluban is az a benyomása támadt, hogy az öregember valóban a középkorból bukkant fel, és ahogy az ablakon keresztül egyre jobban belemerült a szemlélésébe, úgy vélte, hogy annak is valamelyik sötétebb korszakából, ha nem is mindjárt a legsötétebből. Öreg volt és koszos, foltozott, poros-barna úti köpönyeg borította be alakját; a köpönyeg alja a földet seperte. Nathan tudta, hogy ha közelebb menne hozzá, az öreg rossz szagot árasztana magából, az öregség és a szegénység szagát, meg mosdatlanságét, amely az emlékei szerint minden

hajléktalanra jellemző volt a városban. De az öregember nem jött közelebb. Csak álldogált ott a kapu előtt, ráncos arcát a bejáratra függesztve, mozdulatlanul. Talán a csengőt kereste, talán csak szimplán őrült volt, aki szeret idegen portákon ácsorogni és nem csinálni semmit. Nathan nem látta jól a szemét, és nem értette, mit akar itt, miért nem megy végre tovább. Karba fonta a kezét, úgy bámult rá az ablakon keresztül, — várta, hogy történjen valami. Semmi sem történt. A koldus nem moccant, és Nathannak az a képtelen gondolata támadt, hogy talán nem is élő ember, csak valamiféle odatámasztott bábu, amit valami tréfacsináló készített ide még a hajnal cinkos sötétjében. Az öreg semmi jelét nem adta annak, hogy egyáltalán életben van-e vagy sem. Nathan egyszerre csak azon kapta magát, hogy nem tudná megmondani, mennyi ideje állhatnak ott —, az öreg a kapun túl, ő pedig az ablak mögött. Végül megrázkódott, mint aki egy hosszú álomból ébred, és elindult, ki a házból, hogy megkérdezze a koldustól, mit akar. Ahogy kinyitotta a kaput, hirtelen megcsapta a koldusból áradó savanyú bűz, pedig még jó pár lépés választotta el tőle. Hiába számított rá, a bűz akkor is mellbevágta. Megállt az ajtóban, és kérdő tekintetet vetett rá. Mivel ő volt otthon - már amennyire Diana házát és Hillwalleyt az otthonának nevezhette -, úgy vélte, a koldus tartozik előbb megszólalni. És így is történt. — Jó reggelt, fiú — szólalt meg szinte azonnal, rosszindulatú, mély, reszelős hangon. — Már azt hittem, megvakultál. Régóta figyellek ám! — Nem tudom, mit adhatnék — válaszolta Nathan, és némileg megkönnyebbült, hogy mégiscsak élő személlyel van dolga. Így már nem tűnt olyan rendellenesnek ez az egész ügy. Egy koldus Hillwalleyben -; hát ilyen is előfordulhat, vagy nem? — Talán egy kis kenyeret..., meg egy kevés bort... A koldus elvigyorodott. Nathannek egyáltalán nem tetszett ez a vigyorgás. — Még azt sem tudod, mit akarok kérni tőled — felelte a koldus. — S máris adni akarsz valamit? — Felnevetett, de egy szemernyi vidámságot sem hallatszott ki a nevetéséből. — Ez jó, fiacskám; nagyon jó. Tetszel nekem. A fiú hallgatott. Valami kezdődő balsejtelem támadt fel körülötte, és Nathan megborzongott. A koldus közelebb lépett a kapuhoz, de nem nyúlt a kilincshez, hogy kinyissa. A szeme — most már jól látszott, éjfekete bogarú volt és véreres, mintha napok óta nem aludta volna ki magát a tulajdonosa — egyenesen a fiúra szegeződött. Nathan izmai megfeszültek. Veszélyt szimatolt. Akkor érez ilyet az ember, ha egy nálánál sokkal erősebb vadállat méregeti, éhesen, kegyetlenül, — és nincs kettejük között semmiféle rács. Határozottan össze kellett szednie magát, nehogy önkéntelenül is hátrább lépjen, és ezzel elárulja, hogy... mit is? Hogy félek tőle? És a koldus megint megszólalt. — Amiért én jöttem — mondta, — az egészen más természetű dolog. Van nálad valami, ami az enyém. Csak kölcsön kaptad, és itt az ideje, hogy vagy visszaadd —; vagy fizess érte. Fizetned kell, mondta egy hang Nathan fejében, pont úgy, mint az álmában. Megköszörülte a torkát, és igyekezett kiszabadulni az öreg tekintetének lánca alól. — Fogalmam sincs, miről beszélsz, jóember — mondta neki. — Soha életemben nem láttalak. Mit akarsz? Megmondtam: ételt ésitalt adhatok. Pénzt nem, hiszen nekem sincsen. Talán éhes vagy? Az öreg megint kacagott. Szárazon, kárörvendően. A szeme megcsillant. — Hogy éhes vagyok-e? Te viccelsz velem! Én vagyok az egyetlen lény a világegyetemben, aki örökké éhes, s éppen ezért örök vadászatra van kárhoztatva. De ne hazudj nekem, Daniel. Méghogy nem ismersz meg? Találkoztunk mi már, nem is olyan régen. A városban, nem emlékszel? A porért jöttem. Fizess vagy add vissza.

Daniel! Daniel! Daniel! A név körberepülte, felszárnyalt az égbe, és lecsapott rá, mint a vadászó sas a nyúlra. Egyenesen a homloka közepébe csapódott, és ott maradt; úgy sejtette, most már örök időre. Daniel! Ez az, így hívnak! — Hol az a por, fiacskám? — türelmetlenkedett a koldus. — Nem érek rá itt szórakozni veled. Add elő, és továbbmegyek; vagy ha nem, hát soha többé nem fogsz tudni úgy ébredni, hogy én ne legyek máris ott. Válassz! Nathan zsebre vágta a kezét, és csak bámulta az öreg arcát, melyet ezernyi ránc szabdalt keresztül-kasul. A név — az ő neve! — varázsa, a bizonyosság, hogy az előbbi pillanat sokkal többet visszaadott neki, mint az eltelt néhány hét összesen, teljesen letaglózta. Szinte nem is hallotta, miket beszél az öreg; a szája észrevétlenül mozgott, ahogy végiggondolta a nevét, ötször, tízszer, százszor... — Gyerünk, fiú — biztatta a koldus, és, mint egy álomban, lassan belökte a kaput. Tett egy lépést befelé —; s ettől a lépéstől Nathan magához tért, és kirázta a hideg, mert a koldus úgy nyitotta ki az ajtót, hogy nem ért hozzá; és úgy jött beljebb, hogy nem mozdult a lába. — Állj! Állj meg ott, ahol vagy! — csattant fel a fiú, és most már csakugyan hátrább lépett egyet. — Ki vagy?! És honnan ismersz?! A koldus vigyorogott, de engedelmesen megtorpant. — Te valóban nem emlékszel rám? — kérdezett vissza. — Talán beverted valahová a fejedet? A heroinról beszélek, Daniel, amit tőlem vettél, nem egészen egy hete, mint mindig, hogy jól érezd magad. Nem volt pénzed, de kikönyörögted az adagot, és én, hála az áldott jó szívemnek, elengedtelek vele. Ha nem fizetsz, vissza kell adnod. Ha belőtted, fizetned kell. Belőtted, ugye? Miért ne tetted volna? Jóban voltunk mindig is, amióta csak ismerjük egymást, de az üzletben nincs tréfa meg barátkozás. — Közelebb lépett, és a keze a fiú nyúlt. A körmei hosszúak voltak, sárgás és horgasak, mintha nem is emberi kézen nőttek volna. Az arca szinte már elérte Nathanét. — Fizess érte, Daniel — sziszegte a koldus, és az arca eltorzult. — Fizess, vagy magammal viszlek! A nap eltűnt valami felhő mögött. Hideg szél támadt; Nathan-Daniel látta, ahogy megbillent az öreg fején egy töredezett, zsíros-ősz hajtincset. A szag ismét feléje lendült, és hányingere támadt tőle; de az öreg ott állt teljes valójában, és nem mozdult. A karmok megint kinyúltak, és mohón várakoztak a fiú arca előtt. A koldus arca most már nem is hasonlított emberi arcra. — Fizess! — sziszegte újra meg újra. Abban a pillanatban egy kéz csapott le a fiú vállára, és hatalmas erővel, durván félrerántotta az ajtóból. Nathan nekizuhant a félfának, meg kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. Egy karcsú, fehér lepelbe burkolt test suhant el mellette. Diana. — Eltakarodj innen, sátánfajzat! — süvöltötte a lány emberfeletti hangon. A koldus összerándult, dühös, de ijedt kiáltást hallatott, és hátrálni kezdett a kapu felé. A fiú szeme elé valamiféle köd ereszkedett. A lány, mint valami görög istennő, szilárdan állt közötte és a koldus között; az pedig rettegve lépkedett egyre hátrafelé, és közben egyfolytában sziszegett. Tekintetéből végtelen gonoszság áradt; nem is ember volt már, hanem valami ősöreg állat, ami ki tudja, miféle bugyorból merészkedett elő a napfényre. — Tűnj el! — kiáltotta a lány. — Itt nincs semmi, ami a tiéd vagy a mocskos gazdádé lenne! — Teleszívta a tüdejét levegővel; melle megremegett. — Ez a hely itt Isten oltalma alatt áll! A koldus — vagyis az a lény, amivé változott, és amit egyre sötétebb homály takart el Nathan elől — felnyivákolt. A sötétség belőle eredt, talán kitárt valami kaput oda, ahonnan jött, mert egyre homályosabbá vált egész alakja. Az ég hirtelen mélykékbe fordult, a szellőből szél lett, és a világ gonoszsággal telt meg. A lény megpróbált megfordulni, hogy eliszkoljon, de... nem mert. Nem mert hátat fordítani annak a lánynak, akivel Nathan az éjszakáit töltötte... Te jóságos Isten, gondolta a fiú, mi a fene folyik itt? Ki ez a lány? — A fészked viperák fészke — mondta a lány, és már nem kiabált. Hideg futott végig Nathan hátán a hangja hallatán, és nem tudott másra gondolni, csak arra: ez a Teremtő Erő hangja! Az Erőé,

amely mindenen uralkodik! — A sötétség a te otthonod — folytatta a lány, és a koldus tekeregni kezdett kínjában. A sötétség teljesen beburkolta; már nem is látszott, csak a hangját lehetett hallani. Ugyanakkor az földút sárgán ragyogott fel, a házak fehérjei pedig olyan vakító színt öltöttek, hogy nem lehetett egyenesen rájuk nézni. — A fény a te ellenséged; az élet, melyet halálra cserélnél, de soha nem győzheted le. Én kiűzlek innen, kígyó, vissza a pokolba, és megparancsolom, hogy ne háborgasd többé ezt a lelket! A koldus végre megfordult, a sötétség hirtelen eltűnt róla. Fejét az égre kapta, fenyegetően megrázta ökleit, majd hirtelen mély, dübörgő kiáltást engedett a felhők közé. A basszus megreszkettette az egész környéket; azután lassan elvékonyodott; a szél felkapta, és szétoszlatta. S mire a kiáltás elhalt, a koldus - és vele együtt a színek is - egyszerűen eltűnt. Diana megfordult, és gyors, fürkésző pillantást vetett Nathanre. — Jézusom — suttogta a fiú erőtlenül. — Mi a fene volt ez? A lány megragadta a kezét, és behúzott a házba. Melle még zihált az iménti küzdelemtől, arca feldúltnak látszott. Az ajtóból, mielőtt becsukta mögöttük, még egyszer körülnézett; de sem a koldusnak, sem semmi másnak nyoma sem volt odakint. A nap megint előbújt a felhők mögül, és valami érezhetően elillant a levegőből. — Gyere — mondta tömören a lány, és maga után vonszolta Nathant a szobába. Leültek - vagy inkább lerogytak - az ágyra, és Diana hirtelen magához ölelte. Ölelésében érezni lehetett, hogy még mindig fel van dúlva. Reszketett, de nem a rémülettől, mint ahogy a fiú, hanem az aggodalomtól. — Nathan — szólalt meg azután nagy sokára, — mi közöd neked ehhez a szörnyeteghez? A fiú megrázta a fejét. — Nem tudom, Diana — felelte. — Azt mondta, a heroinért jött. A porért, amit a sátramban találtunk tegnap — magyarázta. Diana egy pillanatra elfordította a fejét. Azután megint ránézett, és felvonta a szemöldökét. — Heroin? — kérdezte. Nathan bólintott, és... és hirtelen beszélni kezdett. Az elfelejtett emlékek, mintha csak valami gát szakadt volna át a fejében, sorra a szájára tolultak. Nem tudta, honnan kerültek elő ilyen hirtelen, de nem mert ellenállni nekik, nehogy megint eltűnjenek. Csak beszélt és beszélt, megállás nélkül, s Diana figyelmesen itta minden szavát. — A nevem Daniel, Daniel Webster — mondta halkan. — Huszonhat éves vagyok, és a pendletoni egyetemen dolgozom. Történelem és angol, tanársegédként. A diákok oktatásának szervezésében tevékenykedem. Egy Julia nevű lánnyal laktam együtt — az egyetemen ismerkedtünk meg — egy egyszobás albérletben, közel az egyetemhez. Julia nemrégiben meghalt. — Nathan maga is meglepődött, milyen könnyen sikerült ezt kimondania. Egy pillanatra azt várta, hogy elfogja valami mélyről jövő fájdalom, hiszen az a lány valamikor a párja volt; de úgy látszik, a fájdalom nem került elő az emlékekkel együtt. Mintha csak valami idegenről szóló filmet látna, úgy beszélt tovább Dianának a saját életéről. — Amikor meghalt, inni kezdtem, később füvet is szívtam, végül eljutottam a heroinhoz. Ebből aztán komoly problémák támadtak, főleg az egyetemen, ahol észrevették, hogy valami nagyon megváltozott velem kapcsolatban. Szerencsére, már ha nevezhetjük ezt szerencsének, a furcsa viselkedésemet betudták a Julia elvesztése okozta gyásznak. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet sokáig: előbb-utóbb lebukom, és akkor egyszerre fogok minden mást is elveszteni. Te, ha jól sejtem, sosem drogoztál, így nem tudhatod, milyen dolog az. Az ember csak él bele a nagyvilágba, napról-napra; teszi a dolgát továbbra is, ahogy addig; ám a lelkesedés és az érdeklődés egyszerre csak kiveszik belőle. Nem hajtja semmi, csak a pénzszerzés; de abból is csak addig a határig, hogy meglegyen a napi adagra való. Még nem tartottam ott, hogy akár lopjak vagy öljek a szerért; de minden bizonnyal jó úton haladtam felé, hogy azt is megtegyem. Szégyelltem a dolgot, és igyekeztem mindenki előtt titokban tartani, még Jack előtt is. — Ki az a Jack? — kérdezte Diana. — Jack a barátom volt — felelte a fiú. — Úgy igazából őt sem kellett félteni, de a drog nem az ő világa volt: így hát nem is mondtam meg neki, mit művelek. Persze nem kellett sok hozzá, hogy észrevegye — azt hiszem, ebben ő volt az egyedüli. És mégis, egyetlen szót sem szólt sokáig, csak egy alkalommal jegyezte meg halkan, amikor egy kocsmában iszogattunk az egyetem után, hogy

hülyeséget csinálok és rossz vége lesz ennek. Onnantól kezdve rám bízta a dolgot, nem szólt bele többet. Annyit azért sikerült elérnie, hogy e megjegyzése után kissé visszavettem a tempóból. Már nem kellett mindennap a heroin, és sikerült megállnom azt is, hogy belekezdjek a fecskendőzésbe; leragadtam egy bizonyos ritmusú fóliás-dolognál, és úgy véltem, ez most már életem végéig így is lesz. — Nathan megállt egy pillanatra, és kérdve nézett a lányra. — Tudod, mi az a fóliázás? Diana nemet intett. — A heroinnak fokozatai vannak — magyarázta a fiú. — Az ember először általában cigiben vagy fóliában elfüstölve próbálja ki. A test azonban egy idő múlva — ez egyénenként változó — toleranciát épít ki a heroinnal szemben; így a drogos egyre inkább úgy érzi, hogy a fóliázás, vagyis az orron keresztül való felszívás már nem elégíti ki. Ha ehhez az érzéshez egy olyan társaság is párosul, akik már aktívan lövik magukat, ez a tolerancia sokkal hamarabb kialakul. Akkor jön a fecskendő; az pedig, legalábbis szerintem, egyenlő a halálos ítélet aláírásával. Én általában egyedül lőttem be magam — azaz szívtam fel azt a kurva port — az erdőben, ahová az emberek meg az emlékek elől próbáltam meg elrejtőzni. Diana figyelmesen hallgatta. — És mi a jó benne, Nathan? — kérdezte. — Mit érzel, amikor felszívod? A fiú keserű mosolyt eresztett meg felé. — Ez az a dolog, amit még soha senki nem tudott elmagyarázni olyannak, aki saját maga nem próbálta ki a dolgot. Nagyon nehéz megfogalmazni. A herointól feldobódik az ember. Csak ül egy csendes sarokban, és ráér gondolkodni olyan dolgokon, amelyeken soha más alkalommal; s ráadásul olyan mély összefüggéséket fedez fel, olyan lenyűgöző, rejtett kapcsolatokat ért meg, amiről érzi, hogy tisztán még csak észre sem venné őket. Az érzékszervei felcserélődnek: a zenét látja, a képeket tapintja, a meleget és a hideget hallja; ha egy filmet néz, olyan képeket is észrevesz benne, amikről nem akarja elhinni, hogy eddig is ott voltak. Valamiféle módon kitágul az ember tudata, azt hiszem. Ha épp szeretsz, akkor olyan gyönyört élhetsz át, amilyent még soha életedben. — És ha gyűlölsz? — Nem tudom — mondta Nathan. — Én az utazás alatt soha nem voltam képes gyűlölni senkit és semmit —, önmagamon kívül. A hangulatok ugyanis másodpercenként is váltakozhatnak; az egyik pillanatban még nevetsz, a másikban ugyanazon dolog miatt sírva fakadsz. A heroin pedig csak dolgozik, dolgozik benned, és nem hagy egy pillanatnyi szabad lehetőséget sem a menekülésre. Diana elfintorodott. — Azt hiszem, soha nem fogom kipróbálni. Nem szeretem az efféle... tudattágító szereket, ahogy te mondtad. — És nagyon is igazad van. Bár az élmény általában pozitív, közben azért a heroin nem más, mint egy rakás káros vegyület, amit jobb messziről elkerülni. Ám ez a gondolat nem mindig jut eszedbe, amíg benne jársz a dologban. Én cool voltam, jófej, és azt hittem, hogy mindenki más, aki nem él drogokkal, az nem él teljes életet. Egy idő után fel sem merült bennem, hogy az életet tisztán is lehet csinálni. És gyakran nem értettem azt sem, hogy miért nem természetes a világ számára ezeknek a szereknek a használata. Ha szív az ember, nem látja magát úgy, amilyen valójában. Felsőbbrendűnek hittem magam, és lenéztem azokat, akik nem fogták fel, hogy mennyire jó ez nekem, és hogy mennyi jó lenne ez mindenkinek. Aznap este, ki tudja, hányadszorra Julia halála óta megint egyedül mentem ki a falhoz. Ott, a tetején, ahol a sátrat megtaláltuk, gyakran éjszakáztam. Még Juliával szoktunk erre a helyre, amikor egy időben rákaptunk a sziklamászásra. Mennyit jártunk oda! Jackkel, Juliával, meg Jack barátnőjével, Melanieval együtt. Szerettük azt a helyet, mert magunk lehettünk, és mert nem sok ember ismerte rajtunk kívül. De a barátaim ezekről a mostani éjszakai kalandjaimról már nem sokat tudtak, és amióta Julia meghalt, Jacket sem láttam annyit, mint azelőtt. Este ott ültem a szikla tetején, és cigarettába sodort heroint szívtam. Amikor hatni kezdett, egy idő múlva felálltam, és... azt hiszem, leszédülhettem a falról. — Az emlékek áradata hirtelen apadni kezdett, mintha egy hatalmas gát most csukódott volna eléjük. — De az is lehet, hogy leugrottam; nem tudom. A lényeg az, hogy a drog miatt volt. Ez — intettem az ajtó felé, — azt állította, hogy tőle vettem, pontosabban, hoztam el a heroint, és még nem fizettem érte. — Elgondolkodtam. — Vajon honnan tudta, hogy itt megtalál? És miféle lény volt?

Diana hallgatott. — Vagy erre is nekem kell rájönnöm? — kérdezte Nathan. — Ez... ez nem ember volt, Daniel — mondta végül Diana halkan. Most először szólította a fiút az igazi nevén; de az ő szájából Nathan valahogy mégis idegennek érezte ezt a nevet. — Ez a lény talán egyenesen a pokolból jött, hogy megkeressen és elvigyen — folytatta a lány. — A pokolból? — csodálkozott Nathan. — Nem hiszem, hogy pont most... — Daniel, még mindig nem érted? — fakadt ki hirtelen Diana. — Nyisd már fel végre a szemed! Ez a démon érted jött, hogy elragadjon innen. Az a zacskó por csak ürügy volt. — A szeme dühödten megvillant. — Mindegy, mit válaszolsz neki, ha nem érek ide idejében, mostanra már valahol egészen máshol lennél. Egyedül Istennek köszönheted, hogy megmenekültél: úgy látszik, nagyon kedvel téged. Talán kapsz tőle még egy esélyt. — Még egy esélyt? — csodálkozott Nathan, és nem értette, miért olyan dühös a lány. — Ezt valóban nem értem. Miről beszélsz? Lehet, hogy olyan dolgok történnek meg velem, amikről eddig még csak nem is tudtam, hogy léteznek; de az Isten szerelmére, Diana, hiszen élek, végre tudom, hogy hívnak, honnan jöttem... Végre mindenre emlékszem, ami velem történt. Kint voltam az erdőben, belőttem magam, repülni akartam, és leestem a falról. Nem egy sikertörténet, ez igaz, de legalább az enyém. És most itt vagyok veled, és nagyon szeretlek. A heroinnak vége, tiszta lappal indulhatok. Talán ez az az esély, amiről beszélsz? Mert ha igen, köszönöm; de tényleg, egész szívemből köszönöm Istennek, hogy ezt tette velem. A városban állásom van, lakásom, és hacsak azóta be nem törtek és el nem vittek mindent akkor mindenem megvan, ami kell; bár azt sem bánom, ha mégsem, amíg velem vagy; odamehetünk és élhetünk ketten ott és boldogok lehetünk. Menjünk oda vissza, lakjunk ott —, vagy ha akarod, adjuk el az egészet, és éljünk itt tovább, együtt, ameddig csak lehet! Csönd lett. Diana szemei könnyel teltek meg. Nathan megijedt, mert még mindig nem értette, mi baj történhetett. — Nathan, kedvesem — súgta akkor neki a lány, és átölelte. Nathan hozzábújt. — Valamit még mindig nem tudsz. — A száját nyújtotta; a fiú megcsókolta. A szíve hevesen vert. — Nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak — folytatta a lány. — De sem én, sem te nem mehetünk el soha többé innen a szabad akaratunkból. — Miért? — kérdezte Nathan, és megsimogatta az arcát. — Felnőtt emberek vagyunk, vagy nem? Ki akadályozhat meg bármiben is? De tudod mit, ha nem akarsz jönni, ne gyere, csak pár napot adj. Nem kell ott élnünk. Ha mindent elintézek ott, akár örökké itt maradhatunk. Egy csomó elintézetlen dolgot hagyhattam hátra magam után, nem is szólva a barátaimról. Hetek óta azt sem tudják, mi van velem, hová tűntem... Most végre legalább én tudom, mit akarok valójában. Diana a szemébe nézett. — Tudják, Nathan — mondta. — A barátaid pontosan tudják, mi történt veled. — Tud... Nem értem — hűlt el a fiú. Diana hozzábújt. A szavakat halkan, de érthetően ejtette. — Dehogynem érted, Nathan — suttogta, és a hangjában annyi fájdalom volt, amennyit Nathan eddig el sem tudott volna képzelni tőle. Valami nagyon rossz hír jön, gondolta. — Nagyon is jól tudod, már régóta, csak még mindig nem akarod bevallani magadnak. Spokane, a barátaid, a lakásod, az állásod, az egész régi életed egy másik világban van, Nathan. — Diana hangja még jobban elhalkult. — Az élők világában — mondta ki végül. Nathan nem tudott megszólalni. Hirtelen hideg, nagyon hideg lett a szobában; a fiú reszketni kezdett —; pedig odakint a nap ugyanúgy sütött, mint máskor. — Pontosan tudják, mi történt veled, bár azt nem, hogy hol vagy. — folytatta a lány, Nathan pedig úgy érezte, azonnal össze fog rogyni, leesik az ágyról... vagy egyenesen lezuhan. A világ eltűnt a szeme elől, és érezte, hogy elhagyja minden ereje. — Megtalálták a sátrat a

lezuhanásod után, és megtalálták... — tudta, mit fog mondani neki a lány, de nem akarta, nem merte elhinni, — a testedet is, Nathan. Ott hevert a fűben, ahová lezuhantál, és már nem volt már benne élet. Nathan szédülni kezdett. Miről beszél ez a lány? Hiszen én... — Nem, Nathan, nem élsz, hiába hiszed úgy — mondta Diana. — Halottak vagyunk, te is, én is. Mint mindenki ebben a faluban. Fény robbant a szeme előtt, és Daniel csodálkozva nézte, honnan jöhet: hiszen éjszaka van, sötét, viharos éjjel, amikor a csillagok a felhők mögé bújnak a villámok gyilkos dühe elől. Az eső az arcát verte, elkeveredett a könnyeivel, ahogy ott állt a szakadék szélén, kezében a tollal, amit a földről szedett fel. A madár, amely elhullatta, már rég messze járhatott, hiszen szárnyai voltak, melyek képesek az égbe emelni és oda vinni, ahová csak akarja. Akár én is repülhetnék, gondolta, átvitorlázhatnék egy másik világba, ahol nincsen halál, nincs bűntudat, megbánás, és ahol a kedvesem vár rám. Elmosolyodott az ötleten, és hagyta, hogy elússzon előle, akár a többi, mind; de ez a gondolat nem moccant többé belőle, ott ragadt, és nevetni kezdett; és Nathan hirtelen rájött, mit kell tennie. Belekapaszkodott ebbe a gondolatba, és amikor az elindult, egyenesen fölfelé, a fiú utánalépett; hagyta, hogy vezesse; repülni akart, s elhitte annak a gondolatnak, hogy tudja, mit csinál. A felhők megnyíltak, s a csillagos ég magához ölelte a fiút. Zuhanni kezdett a sötétségbe, és a gondolat, amely a szárnyakat ígérte, nevetve nézte, hogy nem bírja megtartani magát, és zuhanni kezd, egyenesen le a föld felé, ahol a máskor oly puha fű most kőkemény ütést mér majd a testére; s ahol majd holnapig mozdulatlanul hever, míg rá nem talál a lány, és el nem mondja, hogy — Halottak vagyunk — ismételte meg Diana. — Ez a falu egy hely a mennyország, a pokol, és a Föld között. Azért vagyunk itt, hogy tisztába jöjjünk önmagunkkal, és legyen időnk megbánni, ha vétkeztünk valamit valaki ellen. Isten döntésére várunk: hogy vissza kell-e mennünk tanulni a földre, vagy beléphetünk az Ő Országába. Amikor lezuhantál, és meghaltál, Isten engem küldött érted, hogy elvezesselek ide. Meg kell találnod magadban, hogy mit rontottál el, Daniel. Nem kell sietned, hiszen nem kell menned sehová sem. Rengeteg az időnk. Segítek neked; mindannyian segítünk, hogy majd tovább mehess oda, ahová majd menned kell; és szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, és mert te vagy az első, aki megért engem, igazán megért, és viszontszeret. Én, Daniel Webster huszonhat éves történészhallgató, itt állok egy olyan világ kapujában egy olyan lánnyal, aki nem is létezik; legalábbis a létezés hagyományosan vett értelmében nem, gondolta Nathan. És nem létezem én magam sem, mert igaz ugyan, hogy lélegzem, sétálok, szeretek és eszem, és hunyorgok az erős fénytől, mint régen, de halott vagyok: nem látszom a közönséges emberek számára, akár keresztül is sétálhatok rajtuk, nem fognak észrevenni; mert halott vagyok. Egész életemben csodákra vágytam. És most, hogy már véget ért az életem, a csodák végül maguk jöttek el értem. De egyvalami még mindig nyugtalanította Nathant, még mindig nem volt tiszta előtte minden. A történet bizonyos darabja még mindig hiányoztak, és ez a hiány kínzó ürességet hagyott benne maga után. Hogyan halt meg Julia? Valamiféle titokzatos sötétség eltakarta előle a múlt néhány darabkáját; de a hangok, melyek álmában szóltak hozzá, azt sugallták, hogy igenis van valami köze a lány halálához. Azok az álmok pedig csak jöttek, jöttek sorra egymás után, rátelepedtek az éjszakáira, és onnan csöpögtették mérgüket Nathan fülébe. Valami még hátra van, Daniel Webster, mondták neki az álmok, valami, ami úgyis utol fog érni egyszer, és akkor számon kér tőled egyet s mást. Mert mindennek eljön végül az ideje. Csak várni kell.

Este, amikor Diana hozzábújt, a kérdések észrevétlenül szöktek el Nathan fejéből, de nem túl messzire; tudta, hogy holnap majd seregestül térnek vissza, és addig úgysem hagynak békét neki, amíg nem talál rájuk választ. A lány fölé hajolt, és szeretni kezdte. Amikor végül elcsitultak, és csak hevertek egymás mellett, Nathan megszorította a kezét. — Diana... — suttogta. — Igen? — Ne szólíts többé Danielnek. Az már nem én vagyok. — Óriási megkönnyebbülést érzett, hogy sikerült ezt kimondania. Diana feléje fordult, és megcsókolta. — Rendben, Nathan — suttogta. Ahogy a hold fénye besütött az ablakon, elaludtak. Az álom pedig, amely ma éjjel a fiú szemére telepedett, kíméletes volt és puha: felemelte az ágyból, és elrepítette egy ismeretlen-ismerős tájra a tó fölé, a hegyhez, ahol mindig süt a nap, de már csak halványan; s utolsó, aranyszínű sugaraival csillogó aurát rajzol a magányos férfi alakja köré, aki ott ül a parton, szája sarkában cigaretta, mellette a toll és a papír. Vajon mit vár az a férfi? Miért ül mindig itt a víz mellett? Az az érzése támadt, hogy egyszer még találkozni fog vele, nem csak az álmaiban; s akkor talán lesz elég idő arra is, hogy leüljön mellé, s megkérdezze tőle, mit keres itt, és persze, hogy miről ír. Ahogy elsuhant mellette, láthatatlanul, könnyedén, Nathan hirtelen megérezte, hogy a férfi, bár nem látja, mégis tudja, hogy ott van; sőt, pontosan tudja azt is, hogy ki ő és hogyan került ide; de nem moccan, nem keresi a tekintete az övét, csak halványan elmosolyodik, és leveri a hamut a cigarettáról. A kérdések ott motoszkálnak körülötte, benne, de ő türelmesen várja, hogy valami lelassítsa ezt az egész történést, és Daniel látja a gondolatait, ahogy arra gondol: érezlek, látlak; és tudom, hogy egyszer eljön a mi időnk. Én itt leszek, és te majd magadtól jössz el hozzám. S ahogy elhalványodik az álomkép, egy utolsó gondolatot hagy hátra maga után, amiről Nathan úgy sejti, hogy majd ébredés után is benne marad a fejében. Az angyalok, mondja, néha emberi külsőt öltve jönnek el ide a Földre, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Titokzatosak, erősek, tiszták. A sátán követei persze megpróbálják az útjukat állni; és a lélek, melyért a küzdelem folyik, mióta csak megteremtetett, szabadon eldöntheti, kinek hisz. Csak rajta áll, hogy végül hová kerül.