KETTÉSZAKADT MAGYARORSZÁG

Börcsök Mária

KETTÉSZAKADT MAGYARORSZÁG

KOSSUTH KIADÓ CET

Írta BÖRCSÖK MÁRIA

ISBN 978-963-09-7076-1 Minden jog fenntartva

© Börcsök Mária 2012 © Kossuth Kiadó 2012

I. Kosztolányi Dezső írta 1933-ban, hogy a magyartanításnak nem lehet fontosabb célja, mint hogy olvasókat neveljen a kortárs irodalom számára. Ehhez pedig az kell, hogy a diákok merjenek önállóan gondolkodni, merjék kifejezni ellenérzésüket még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. Ugyanez áll a történelemtanításra. A múlt ismeretére főleg azért van szükség, hogy lássuk: a helyes utat a végén könnyebb felismerni, mint az elején, különösen, ha akkor még gödrökkel és kátyúkkal van tele. Ebből adódóan azok az emberek, akik ezt az utat erőltették a széles, kényelmes zsákutcák helyett, nem tűntek nagynak a legtöbb kortárs szemében. Különösen akkor nem, ha voltak rossz tulajdonságaik is – erőszakosság, kapzsiság, erkölcsi szabadosság, a szokások, a hagyományok semmibevétele stb. Ezek a tulajdonságok környezetüket felháborították, a tankönyvekből azonban kimaradtak. Az utókor tehát az igazi ember helyett egy talapzaton álló szobrot ismer csupán. És minél magasabb ez a talapzat, annál alacsonyabbnak, jelentéktelenebbnek tűnnek mellette az élők közül még azok is, akikből a holnap nagyjai lesznek, ami pedig igen veszélyes a hazára. A tanórákon könnyebb méltatni szigorú rendeleteket és merész reformokat, mint akkor helyeselni, ha ránk vetnek ki egy új adót, tőlünk vonnak meg kedvezményeket. Bizony előfordul, hogy az újításokat legjobban ellenző, a magyar identitást legjobban féltő utódok lobogtatják legjobban a zászlót azoknak az emlékműve előtt, akik újításokat vezettek be, évszázados hagyományokat rúgtak fel hajdanában.

II. Vegyük mindjárt az államalapító Szent István királyt, akinek fennmaradásunkat köszönhetjük. Ő éppen a „legjobb magyarokat” háborította fel azzal, hogy az ősi vallást, amit évszázadokon át nemzedékek vallottak, gyakoroltak, egyszerre bűnnek tekintette, a hagyományokhoz elkeseredetten ragaszkodókat pedig kegyetlenül üldözni kezdte. Az elemek tiszteletén alapuló szertartások, források, tavak, folyók mentén bemutatott áldozatok, a tűz, a szélparipán száguldó vihar, az igazságosztó föld tisztelete, mely eddig betöltötte a magyarok életét, most pogány babona lett. A fehér szakállú öregisten, aki az élet-halál vizét adja, éppúgy eltűnt, mint az aranyhajú, aranyruhájú boldogasszony, a fejükön követ vivő, kezükkel orsót fonó végzetnők, a hegyi és erdei szellemek. És eltűntek a sárkányok, a táltosok, a hadat vezető turulmadár. Eltűntek a varázslók, bájolók, regősök, igricek. Megszűnt a lóáldozat, a véráldomás. És sok régi zene és ének is elhallgatott. Nekünk ezek már semmit se mondanak, de őseink betiltásukat úgy szenvedték meg, mintha nekünk egy világhatalom a karácsonyt vagy a húsvétót tiltaná be. Sőt még sokkal jobban. Mert a mai emberek jelentős része nem vallásos, de a vallásgyakorló hite is más, mint az ezer év előtti nép babonás világa. Ne sírj, ne sírj, Szent István királyunk, Mi sem vagyunk ördögök, hanem a szolgáid, Haj, regő, rajta – bizonygatta az egykori énekében a hivatásától eltiltott, kétségbeesett regös. Azért mert valaki nem akar keresztény lenni, még nem ördög, még lehet a király hűséges alattvalója. De István ezt nem nagyon hitte el. Német lovagokkal fordult a népe ellen. Ez nagyon fájt a magyaroknak, akik nemrég hősként

száguldoztak nyugaton, és rettegésben tartották azokat, akiket most a nyakukra hoztak. És ráadásul földdel, birtokokkal ajándékozta meg őket az uralkodó. Ám a kereszténység felvétele volt az ára, hogy bebocsátást nyerjünk Európába, hogy megszülessen a magyar királyság. A magyar királyság megalapításáról egyetlen írásos tudósítás maradt fenn az 1018-ban meghalt Thietmar merseburgi püspök krónikájában: „Az említett császár (III. Ottó) kegyéből és biztatására Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk országában püspöki székeket hozva létre – koronát és áldást kapott.” Az írás nem említi a pápa nevét, inkább a német császár „kegyét” hangsúlyozza és a sógorságot, melynek kissé lenéző szemlélete a Habsburg-évszázadokon át is megmaradt. A korona elnyerése természetesen nem jelentette azt, hogy Magyarország valóban keresztény állam lett. A hazánk földjén járó idegen krónikások azt konstatálták, hogy két Magyarország létezik: az Európához hasonulni akaró keresztények és a régi szokások, régi vallás – a magyar „identitás-tudat” elszánt védelmezői. A magyarság tehát már 1000 éve is „ketté volt szakadva”, és a pogányok és a keresztények élethalálharcot vívtak egymással. Az erőszaktól irtózó Jézus hívévé szegődött Szent István ebben a harcban olyan eszközöktől sem riadt vissza, amelyekért ma a hágai törvényszék elé citálnák: földarabolás, élve eltemetés, szemkitolás, fülekbe forró ólom öntése és így tovább. Végül is igaza volt. Ezt persze utólag könnyebb belátnunk, hiszen „idegenszívűségre” valló, kegyetlenségtől sem visszariadó elszántságát igazolta az idő. De a saját korában igazának felismerése nem volt ilyen egyszerű. Emlékezzünk, hány korszerű eszme bukott bele abba, hogy semmibe vette a nemzeti hagyományokat! És a nemzeti hagyományokat védő konzervativizmus hányszor sodorta végveszélybe az országot!

III: A Szent István által bevezetett új rend megszilárdításához hosszú idő kellett. A nagy király 1038-ban dühösen kiabálva halt meg. Művét nem sikerült befejeznie. Nem alapított dinasztiát. Ottó, Bernát, Ágota és Hedvig nevű gyermekei után a trónörökös, Imre is meghalt. Feltehetően Vazul veje, Tonozuba (a név jelentése: vadkan) által szervezett merényletben. Ezért érezhetett olyan tomboló dühöt István, hogy Tonozubát feleségével együtt élve ásássá földbe. Imrét az egyház később szentté avatta többek közt „tisztaságáért” - állítván, hogy feleségével nem élt házaséletet. Én ezt kizártnak tartom. István, aki pontosan tudta, hogy Magyarország sorsa attól függ, hogy keresztény dinasztia kezében marad-e a hatalom, biztosan nem engedte volna, hogy fia ne tegyen eleget legfontosabb feladatának, az utódnemzésnek. Imre valószínűleg impotens volt, csak hát a történetírás egy Árpád-hercegre ezt nem találta elég hízelgőnek, ezért életszentséggé szublimálta. Imre halála után a legközelebbi vérrokon Vazul maradt, de őt már István megvakítatta, tehát alkalmatlan lett az uralkodásra. Vazul három fia, Levente, András, Béla pedig kimenekült az országból. Féltek az apjukkal brutálisan elbánó Istvántól. István pedig félt tőlük. Félt, hogy az országot visszavezetik a pogányságba. Így aztán nővérének, a szépséges Gizellának és a velencei dózsénak a fiát, Orseoló Pétert jelölte utódjául. Igaz, a velencei dózse, Orseoló Ottó már rég nem élt, és egész dicstelenül fejezte be a pályáját. 1026-ban ugyanis a korrupció miatt nekitámadtak, levágták a szakállát, megfosztották méltóságától és kizavarták az országból. Száműzetésben halt meg 1031-ben. Akkor tért haza az özvegy Gizella két gyermekével fivére országába.

István tehát ismerte az unokaöccsét, és nyilván látta, hogy ez a dadogó, önző, élvhajhász fiatalember teljesen alkalmatlan az uralkodásra, de mint kritikus helyzetben annyi politikus, ő is a megbízhatóságot választotta a szakértelem helyett. A megbízhatóság ez esetben keresztény voltát, „nyugati” származását jelentette. Azt, hogy nem kell tartani attól, hogy az országot visszavezeti a pogányságba. Azt azonban sejthette – nyilván Péter cinikusan szemébe is vágta, az agg király azért üvöltözött a halálos ágyán –, hogy az országot nem intelmei szerint fogja kormányozni. És az özvegy királyné nem sok jóra számíthat. Az, hogy Gizella javait valóban elkobozta, másokkal való érintkezését azonnal korlátozta, tulajdonképpen érthető volt. Egy nyüzsgő királynéi udvartartás óhatatlanul gyülekezőhelye lesz mindazoknak, akik a királlyal elégedetlenek. Orseoló Péterrel pedig hamarosan mindenki az volt. Eleinte a pogányok reményt láttak arra, hogy az országot megtisztítsák az idegen vallástól. Hogy az idegen hókuszpókusz (hoc est corpus) után újra magyarul lehessen énekelni és dicsérni a régi isteneket. Orseoló Péter azonban olyan eszeveszett pogányirtásba kezdett, amit még a keresztények is megsokalltak. Az István által épített várakat német és olasz katonákkal rakta tele, akik idejük nagy részét a magyar nők megerőszakolására fordították. Ebben a király is együttműködött velük. Ezek után érthető, hogy sokan meg akartak szabadulni Pétertől. De ebben sem volt „nemzeti egység”. Sokan érveltek amellett is, hogy a nagy király végakaratát – bármilyen szerencsétlennek bizonyult – tiszteletben kell tartani. Végül mégis döntés született: a végakaratot mégsem tisztelik, Aba Sámuelt teszik meg királynak. Aba Sámuel nem volt ugyan Árpád-vér – István legkisebb húgának, Saroltnak volt a férje –, de palatínusként a király utáni legmagasabb címet viselte, és nagy tekintélynek örvendett. Mindenki bízott abban, hogy megválasztása békét teremt az országban. Nem teremtett.

Aba Sámuel, aki nyilván sértve érezte magát, hogy Szent István nem rá, hanem nyikhaj unoka-öccsére hagyta az országot, trónra lépésekor úgy érezte: ütött a politikai bosszú órája. Kegyetlen „tisztogatásba” kezdett Péter hívei között. Véres terror tombolt az országban. Így aztán a lakosság szinte megkönnyebbült, mikor a német földre menekült Pétert – annak fejében, hogy hűbérbirtokként nekiígérte Magyar-országot – III. Henrik hadsereggel visszahozta, és az 1044es ménfői csatában megsemmisítő csapást mért Aba Sámuelre. Aba Sámuel hívei erre tüstént visszapártoltak Orseoló Péterhez. Ő pedig ott folytatta, ahol abbahagyta. Az országban folyt a magyar vér. Ezúttal Aba Sámuel híveinek vére. És nemsokára Péteré is. Kitört a Vata-féle pogánylázadás. A leborotvált fejű, egy szál varkocsot lengető, a régi istenek nevét harsogó „igaz magyarok” egy udvarházban gyilkolták meg, ahová utolsó híveivel bezárkózott. És így a sors megadta a lehetőséget, hogy a meg vakított Vazul leszármazottjai üljenek Magyarország trónjára.

IV. Csakhogy a Vazul fiúk visszatérését sem akarta mindenki. Elsősorban a pogányok akarták. Ők is főleg Levente miatt. Levente ugyanis – külföldről szállongó hírek szerint – nem lett renegát, hanem hithű pogány maradt. Szimpatikus fiú volt, jó kedélyű, vidám, szeretett mulatni, szerette a nőket, és volt egy magamfajta ember számára különösen szimpatikus tulajdonsága: fütyült a hatalomra. Öccséről, Andrásról ezt nem lehet elmondani. O ortodox szertartás szerinti keresztény lett, elvette bölcs Jaroszláv lángvörös hajú, szépséges lányát, Anasztáziát, aki egy kislányt szült neki. És Kijevből leste az alkalmat, mikor térhet vissza. Miután a trónért hadakozó Orseoló Péter és Aba Sámuel egyaránt meghaltak, megnyílt az alkalom Vazul fia előtt. A hazatérő Andrást a Zemplén hegységnél óriási tömeg várta. Legnagyobb meglepetésre mind pogányok. Mert hiába lett Vazul fia keresztény, a magyarok egy része úgy gondolta, hogy az apjával művelt gyalázatot nem felejtette el, és szabadkezet ad nekik, hogy az „idegenszívűeket” kisöpörjék az országból. Minthogy András mellett nem állt erős hadsereg, kénytelen volt szavát adni, hogyha legyőzik a keresztényeket, visszaállítja a pogányságot. Iszonyú polgárháború következett. Magyar gyilkolt magyart. Templomokat gyújtottak fel, papokat öltek meg, 10 közül 7 püspök is áldozatul esett a vérengzésnek. Ez tehát megint csak nem az egység kora volt. És ezt András megkoronázása sem hozta meg. Mert, ahogy trónra ült, azonnal megszegte az őt hatalomra segítő pogányoknak tett ígéretét, és könyörtelenül legázolta őket. Ez szükségszerű lépés volt, hiszen a múltba már nem lehetett visszafordulni, de a szószegés attól szószegés marad.

A király hazugsága sok hívét felháborította. Ráadásul bátyjának, Leventének rejtélyes halála is. Ő ugyan váltig hangoztatta, hogy nem vágyik hatalomra, de azért öccsének potenciális veszélyt jelenthetett. Igazi veszélyt jelentett viszont Henrik császár, aki úgy érezte, András bitorolja Magyarországot, amit már Orseoló Péter hűbérbirtokként nekiadott. A háború elkerülhetetlennek látszott. Ezért András kénytelen volt hazahívni nála sokkal jobb hadvezérként számon tartott Béla öccsét, hogy ő álljon a sereg élére. Ráadásul az ország egy-harmadát királyi hercegségként fennhatósága alá rendelte. Ez az ország megosztását jelentette. Akinek a kezében a fegyver, annak a kezében van a tényleges hatalom. Sokan uszították Bélát, hogy ne habozzon azt ténylegesen is megszerezni. A testvérháborúnak – és hatalma elvesztésének – András azzal próbálta elejét venni, hogy öccsét jelölte utódjának. Könnyen tehette, mert nem volt fia. Amikor azonban felesége tíz egynéhány évvel lányuk születése után megszülte a várva várt fiút, Salamont, majd egy másik fiút, Dávidot is, András visszavonta öccsének a trón öröklésére tett ígéretét. Az újabb szószegés megint nagy felháborodást keltett. Pedig végeredményképpen érthető volt. Egyrészt a gyerek az ember szívében mindenkit megelőz. Másrészt a magyar öröklés Szent István óta a primogenitus elvén alapult. Ettől azonban Béla még becsapottnak érezte magát. És nem voltak skrupulusai: idegen sereget, háromezrednyi lengyel katonát hozott az országba, hogy tulajdon testvérét megsemmisítse. András pedig a hatalomért folytatott harcban nem riadt vissza attól, hogy eddigi ellenségéhez, Henrikhez forduljon segítségért. Akárhogy nézzük, mindkét fél óriási bűnt követett el. A Tisza mentén lezajlott csatát az ügyesebb Béla nyerte. Hordszéken cipelt testvérét, Andrást, aki a csata előtt szélütést kapott, meneküléskor széttaposták.

V. Andrásnak 1060-ban bekövetkezett halála újabb trónöröklési vihart kavart. Ugyanis Salamon fiát 1057-ben már királlyá koronáztatta. De Salamon még gyermek volt, Béla pedig győztes hadvezér, tehát nem lehetett kétséges, kié lesz a hatalom. Béla rögtön királlyá koronáztatta magát, de nem sokáig örülhetett a királyságnak. Három év múlva dömösi udvarházának tróntermében, ahol tárgyalásait szokta lebonyolítani, fejére zuhant és agyonütötte a baldachint tartó állványzat. Örököse legidősebb fia, Géza lett volna, ám András hívei, akik Bélát sohasem ismerték el törvényes királynak, András fiát, Salamont fogadták el uralkodónak. A döntést Géza kénytelen-kelletlen elfogadta. De László öccsével egyre határozottabban törekedtek arra, hogy unokaöccsüket elűzzék az országból. Megint csak számítottak a lengyel segítségre, Salamon pedig a németekbe kapaszkodott. A végső nagy összecsapásra 1074. március 14-én Mogyoródnál került sor. Itt megint magyar gyilkolt magyart. Keresztény magyar keresztény magyart. Itt nem volt szó sem honvédelemről, sem hitvédelemről. Itt pusztán a hatalom, a préda miatt öldököltek tisztának, hősnek, szentnek tartott elődeink. László, akiben volt annyi morális érzék, hogy ezt felismerje, kétségbeesetten siratta a mindkét oldalon heverő halottakat – pogány módra körmével hasogatva arcát. A mogyoródi vereség után Salamon elmenekült, s bár rejtélyes eltűnéséig többször próbálkozott országa visszaszerzésével, Géza mégiscsak király lett, majd halála után László fejére került a korona. A szentnek tartott király kemény, egy mai emberjogi harcos szemével nézve kegyetlen törvényekkel uralkodott. Becsületére

mondva legalább beismerte, hogy uralkodni nem lehet súlyos bűnök elkövetése nélkül. „A mindeneknél vállal magasb”, feleségét, Adelhaidot szerelemmel szerető lovagkirálynak nem adatott meg a fiú utód. Lánya, Piroska hiába lett bizánci császárné, és az ortodox vallás szentje, a trónutódlás kérdését nem oldotta meg. Így aztán csak bátyjának, Gézának fiai jöhettek számításba. Csakhogy az idősebbik: Kálmán kimondottan csúnya, majdhogynem nyomorék férfi volt, aki egy király imázsát nem tudta megtestesíteni. Így László fiatalabbik unokaöccsére hagyta a trónt.

VI. A rút, de jó eszű Kálmán ebbe nem nyugodott bele. Ahogy nagybátyja lehunyta szemét, azonnal megvakítatta Álmos öccsét, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye. Ugyanez okból Álmos 5 (más források szerint 9) éves kisfiának is kitolatta a szemét. Sőt ki is akarta heréltetni. Végtelen bölcsességében nem gondolt arra (vagy nem érdekelte), hogy ezzel esetleg az Árpád-ház fennmaradását veszélyezteti. Az utókor ezt a Könyvesnek nevezett Kálmánt elsősorban azért a felvilágosodott nézetéért becsüli, mely szerint „boszorkányok nincsenek”. Ő azonban ilyesmit sose mondott. Azt mondta, hogy strigák nincsenek, a „szépasszonyok” a boszorkányok azon alfaja, mely a szülő asszonyok körül sertepertél, és a szép, egészséges csecsemőket ványadt, beteg korcsokra cseréli. Minthogy Kálmánról mindenki azt pusmogta, hogy nem lehet igazi Árpád, mert annyira csúnya, striga ellenessége nem annyira felvilágosodottságából, mint saját érdekeinek védelméből adódott. „Könyves” jelzője is onnan származott, hogy a zsolozsmázást, amit egri püspökként végzett, királyként sem hagyta abba, így nap mint nap sokan látták őt könyvvel kezében sétálni a bástyákon. Mindazonáltal nem tagadható, hogy művelt, az egyházjogban igen járatos férfiú volt. Fiáról mindez nem mondható el. Az alkoholista II. István ráadásul nemzésképtelen volt. Sem feleségétől, sem nagyszámú ágyasától nem született gyermeke. Az Árpád-ház tehát majdnem kihalt a XII. század első felében. Szerencsére Kálmán ostoba és kegyetlen rendeletét nem hajtották végre, a Pécsváradon rejtegetett Béla herceget nem herélték ki. II. István pedig – miután belátta, hogy nem tud utódot nemzeni -

módosította azt a törvényt, mely szerint vak ember nem lehet király és Álmos fiára hagyta trónját. Béla megbocsátó keresztényként lépett a történelem színpadára. Megígérte, hogy fátylat borít a múltra. Nem kutatja, kik támogatták a nagybátyját a vele megtörtént gyalázatosságok elkövetésében. És összehívta Aradon az országgyűlést. Az országgyűlésen 68 gyanútlan nemest azonnal lemészároltatott. De ez nem volt elég. Emberei „szétszáguldottak ország szerint tova”, és lemészárolták az áldozatok otthon maradt hozzátartozóit. Mondják, de lehet, hogy csak Béla védelmében mondják, hogy erre szerb felesége, Ilona királyné ösztönözte, ám Bélát ez nem menti fel. Tette a történelem egyik leggyalázatosabb bűnténye volt, ami vetekszik a sztálinista diktatúrák borzalmaival. Az ország nagy része fölháborodott. A lázadók Borisz herceghez menekültek. Boriszt Könyves Kálmán második felesége, Eufémia szülte. A kijevi hercegnőt 13 éves korában adták hozzá a nála 26 évvel idősebb, a kor fogalmai szerint már meglett korú Kálmánhoz, aki ráadásul rút volt, sánta, púpos és beteges. Állandó középfülgyulladás gyötörte, füléből folyt a genny, ami agyhártyájára húzódott. A szerencsétlen királyt pokoli fájdalom gyötörte. Az orvosok mákgubófőzettel próbálták enyhíteni. Ő maga pedig alkohollal. Hogy mennyit közeledett ifjú hitveséhez, nem tudni, nyilván nem sokat. Azért gurult iszonyatos dühbe, mikor a fiatalasszony teherbe esett. Eufémia ugyan esküdözött égre-földre, hogy a király igenis hált vele, csak nem emlékszik rá, mert szokás szerint, bódult állapotban volt, de a király ezt nem volt hajlandó elhinni. Végtelen kegyességében azonban nem ölette meg a feleségét, csupán kidobta. (A korabeli törvények szerint a férjnek joga volt a gyilkossághoz, ha feleségét hűtlenségen kapta. Ezért világi bíróság nem vonhatta felelősségre. Ha netán kiderült, hogy az asszony ártatlan volt, legfeljebb néhány marhát tartozott fizetni kárpótlásul a nő apjának.) Az elbocsátott Eufémia visszament az apjához, és Kijevben szülte meg Boriszt, aki Béla idejében 16-17 éves lehetett, és meg volt győződve, hogy Könyves Kálmán fia, és őt illetné a trón.

A lázadók tehát köré gyűltek. A Sajó mentén Béla meglepte őket – állítólag szintén a felesége biztatására, és újabb rettenetes mészárlást rendezett. Csoda-e hát, hogy kemény alkoholista lett belőle. Ez azért volt nagy tehertétel az országnak, mert részegségében rettenetes dolgokat művelt. Birtokokat kobzott el, osztogatott másnak, embereket fosztott meg hivataluktól, vetett tömlöcbe. Mikor józan állapotában figyelmeztették erre, semmit sem volt hajlandó elismerni, nehogy azt higgyék, hogy tényleg bormámorban cselekedett. A környezete pedig nem tehetett mást, minthogy várj a a halálát.

VII. Béla halála 1141-ben következett be, de nem hozott nyugalmat. Pártharcok és ellenkirályok követték egymást, még végül unokája, III. Béla jutott a trónra. De elég nagy kerülővel. Ugyanis 14-15 éves korában kikerült Bizáncba. Mánuel császár megígérte, hogy hozzáadja a lányát, és örökösévé teszi. Csakhogy a császárnak fia született, és így – mint annak idején a mi Andrásunknak – megváltozott a szándéka. Béla herceget, akit Bizáncban Alexiosznak neveztek, hazapaterolták Magyarországra. Itthon nem fogadták tárt karokkal, pedig a császárlány helyett egy világszép, fekete hajú hercegnőt kapott feleségül, akit büszkén hozott magával, Antiochiai Annát. A legnagyobb csalódás az öccsét, Gézát érte, aki biztos várományosa volt a magyar trónnak. Kisebbik fia mellé állt az édesanyjuk is, meg az ország jó része, hisz ő élt itthon, őt ismerték. Lukács, az esztergomi érsek is Béla ellen volt, mert attól félt, hogy Bizáncból jőve a keleti rítust fogja elterjeszteni. Nem is volt hajlandó fejére tenni a koronát. Béla hívei erre a pápához fordultak. Kérték, engedélyezze, hogy az esztergomi érsek helyett egy másik főpap koronázzon. Lukács fölháborodott. A hívei is. A nemzet megint két táborra oszlott. A pápa a nemzetközileg jobban ismert Bélát támogatta, és arra utasította Lukácsot, hogy „betegség vagy más okra hivatkozva” – tehát presztízs-veszteség nélkül – bízzon meg egy másik érseket a koronázással. Lukács a pápának sem engedett. Erre Béla egy aranyszálakkal átszőtt díszköpenyt küldött neki, hogy jóindulatát megnyerje. A főpap ezt – valljuk be, teljes joggal –

megvesztegetésnek, szimoniának minősítette, ami főbenjáró bűnnek számított. Szóba sem állt Bélával. Végül – a pápa jóváhagyásával – a kalocsai érseket kérték föl, hogy végezze el a koronázási szertartást, ami 1173. január 13-án megtörtént. Béla ezután börtönbe záratta öccsét, anyját pedig kizavarta az országból. Az özvegy királyné, Fruzsina sírva távozott. Géza azonban nem adta meg magát, kiszökött börtönéből és a németekhez menekült. Béla követelte a kiadatását. Mivel nem küldték vissza Gézát, ő ment utána. Amerre járt a serege, felperzselt földek, égő házak, égő templomok jelezték útját. Raboltak, fosztogattak, mint a kalandozások korában, csak most már nem tévelygő pogányként, hanem mint hívő keresztények. És még rabszolgákat is tereltek haza Krisztusban szeretett testvéreik közül. Csak Gézát nem sikerült megkaparintaniuk. Amikor Henrik herceg 1177-ben meghalt, a nála bujkáló Géza továbbmenekült a csehekhez. De ott nagy csalódás érte: vasra verve hazaküldték a bátyjához, aki újra rács mögé dugta testvérét, ezúttal szigorúbb őrséget állítván köréje. Géza híveit pedig kegyetlenül megbüntette. Így néhány évre nyugalmat teremtett az országban. Ehhez hozzájárult, hogy első feleségének halála után benősült a francia uralkodóházba. A csinos Capet Margittal francia építészek, zenészek, trubadúrok özönlöttek az országba. De a viszonylagos nyugalom halála után véget ért. Fiai a hatalomért egymásnak estek. Pedig a helyzet egyértelmű volt: a trón az elsőszülött fiút, Imrét illette, akit apja már nyolcévesen megkoronáztatott. A fiatalabbik, András azonban képtelen volt belenyugodni abba, hogy később született. Először csak egy darabot követelt apja országából, de minthogy nem kapott: fegyvert fogott a törvényes király ellen. Lelle és Szemes térségben ismét magyar gyilkolt magyart, és ennek semmi más oka nem volt, mint András hataloméhsége. A csatában Imre király győzött, öccse nyugatra menekült. A király kérte kiadatását, de mint néhány éve Gézát, most Andrást sem adták ki. Így aztán Imre is bosszúálló hadjáratot küldött a szomszédokhoz.

Végül a pápa közbenjárására, aki többször figyelmeztette őket, hogy ne háborúzzanak egymással, hiszen testvérek, „összeköti őket az anyaméh”, András hazajöhetett. De nem sokáig maradt békében. 1203-ban ismét sereget gyűjtött a bátyja ellen, aki szintén sereggel ment elé Varasdra. De összecsapás helyett meglepő dolog történt: Imre fegyvertelenül, egy-szál magában átment az ellenség táborába, és megkérdezte: ki mer kezet emelni felkent királyára? Mindenki mozdulatlan maradt. Akkor Imre megragadta öccsét, és hátracsavart kézzel kirángatta a táborból. De nem volt kegyetlen hozzá, csupán bezáratta Esztergom várába. De nem soká maradt ott. 1204 novemberében egy betegség elvitte Imrét. Igaz, volt egy kicsi fia, akit az anyja koronástul, kincstárostól kimentett az országból, ez a kisfiú azonban 1205 májusában – feltehetően mérgezés következtében – szintén meghalt. Holttestét hazahozták Bécsből, Andrást pedig még akkor májusban királlyá koronázták.

VIII. Amikor II. András elérte vágyva vágyott célját, és végre magyar király lett, már nős ember volt. Feleségét, Gertrudist a Bánk bánból ismerjük. Katona drámája azonban – mint a legtöbb történelmi tárgyú irodalmi alkotás – nem tekinthető történelmileg hitelesnek. Például Szulejmán szultán nem a szigetvári hős, Zrínyi Miklós kezétől halt meg, ahogy dédunokája, a szintén Zrínyi Miklós megénekelte, hanem a táborban dúló vérhas vitte el. De ha Zrínyi öli meg, az sem lett volna érdem, hisz a nagy szultán már 71-72 éves volt, tehát a kor fogalmai szerint öregember. A hősi halált halt Zrínyi apoteózisa is a költői képzelet (egyébként teljesen jogos) szüleménye. A valóságban ugyanis holttestét megalázták a törökök. Lemetszett fejét kosárba rakták, jó vastagon bekenték mézzel, hogy ne rohadjon, és felküldték a budai pasának. A pasa továbbküldte a kosarat a Győrben időző magyar királynak, Miksának. Oda kellett utazni érte vejének, Batthyány Boldizsárnak, Zrínyi Dórica férjének, hogy hazavigye Csáktornyára. El lehet képzelni, mit érzett Zrínyi Miklós özvegye, szegény Rosenberg Éva, mikor a mézes fejet megkapta. Nem akarom az egész magyar irodalmat végigtekinteni, azt azonban megjegyzem még, hogy Arany mesterművének, a Toldinak sincs sok köze a történelmi igazsághoz. Különösen a Toldi estéjének nincs, aminek a végén Nagy Lajos király kifejti a haladásról vallott nézeteit a szélütött Toldinak, aki eközben meghal. Akkor „Lefejté az élő kéz a halott kezet. Hosszú hallgatás lön. A király könnyezett.” Csakhogy legfeljebb Toldi könnyezhetett Nagy Lajos 1382. szeptember 11-én bekövetkezett halálakor, ugyanis még javában élt. Szolgálta Zsigmond királyt is, 1388-ban elkísérte Prágába, és csak 1390-ben hunyta le örökre a szemét.

A történelmi Toldi, ez a nagy erejéről és párviadalairól híres lovag, aki 1365-ben az itáliai zsoldos csapat alvezére, majd szabolcsi főispán lett – Arany Toldijával ellentétben, megnősült, és hagyott „örökségen civódó” gyerekeket, mégpedig két fiút. De térjünk vissza Katona József Gertrudisához, akit a darabban Bánk bán meggyilkol. A valóságban Bánk bánnak semmi köze nem volt a merénylethez, már csak azért sem, mert öregedő feleségét, Totát nem fenyegette az a veszély, hogy a királyné öccse, az elkényeztetett Ottó megkívánja. Márpedig nagy nemzeti drámánk hőséből elsősorban a féltékenység váltja ki azt az indulatot, mellyel neki ugrik – csábító helyett – Gertrudisnak, hogy aztán elmeneküljön a tett színhelyéről. A merényletet magyar főnemesek követték el - mégpedig igen aljas módon. Megvárták, míg a király elindul a keresztes háborúba, amire a pápa már régen sürgette, akkor törtek rá a családjára. Gertrudis négy kisgyermekével – a későbbi Szent Erzsébet már Thüringiában volt – a Pilisben időzött. A rátámadó hős urak nemcsak „egyszerűen” leszúrták, hanem élve feldarabolták a nyomorult gyerekek szeme előtt. A hároméves András a földhöz szorította arcát, mikor látta édesanyját, amint véres karcsonkokkal irgalomért hadonászik. Az ötéves Kálmán fuldokolni kezdett, és élete végéig fuldokolt, ha valahol vért látott. A hétéves Béla – későbbi IV. Bélánk - sokkosan reszketett még évek múltán is. Az özveggyé tett király kétségbeesve tombolt, mikor feleségének halálhírét – megcsonkított testének egy darabjával – Leleszre megvitték neki. Kevés királynét szeretett úgy a férje, mint ő Gertrudist, aki öt gyermek után is meg tudta őrizni asszonyi vonzerejét, és aki – kétségtelen meglévő férfias ambíciói mellett – gyöngéd feleség volt, és igen jó anya. II. András a kor legnagyobb szobrászával csináltatott márványszarkofágot neki, amelyre saját magát is ráfaragtatta. A pilisszentkereszti cisztercita kolostor templomában sokszor látták őt

könnyezve imádkozni. Adományt is sokszor adott a szerzeteseknek, hogy a „dicső Gertrud királyné lelki üdvéért” imádkozzanak. Ebből a dicstelen gyilkosságból akart Katona olyan drámát írni, mely az idegen zsarnok elleni lázadást magasztalja. Nem célom, hogy a Bánk bánt elemezzem, hiszen nem irodalomelmélet-esszét írok, de azért megjegyzem: Katona indulata a konzervatív Habsburg uralkodó, I. Ferenc ellen jogos. Az is érthető, hogy ezt nem lehetett nyíltan megírnia. Az azonban, hogy az idegen zsarnok elleni gyűlöletet egy jó király rossz hitveseként garázdálkodó, idegen származású királynéba transzponálta, teljesen elhibázott. Először is: egy idegen király regnálása valóban sérti a nemzet önérzetét és szuverenitását. A királyné idegen származása azonban törvényszerű. A királyok csak uralkodóházakból nősülhettek, és házasságuk a korabeli diplomácia legfontosabb eszköze volt. Az 1000-től gyakorlatilag 1918-ig tartó magyar királyság történetében nem volt magyar királynénk – a rövid ideig Szent István sógoraként trónra jutó – Aba Sámuel hitvesét, Saroltát, illetve Ciliéi Borbálát kivéve. Utóbbi egy szlovén származású magyar főúr lányaként lett királyné, mert apja és az ő klikkje terrorral rákényszerítette Zsigmondot, hogy elvegye. Másodszor is: egy királyné nem lehetett diktátor, nem lehetett zsarnok, mert semmi közjogi hatalommal nem rendelkezett. Legfeljebb szolgálóinak, udvarhölgyeinek parancsolgathatott, egyébként éppolyan alattvalója volt a királynak, mint bárki más. Az abszolút monarchiákban teljhatalommal rendelkező uralkodó bármikor megfoszthatta birtokaitól, fogságba vethette, vagy kiűzhette az országból, mint Gizellát Orseoló Péter, Eufémiát a férje, Könyves Kálmán, vagy Fruzsina királynét a fia, III. Béla. Kun László pedig kolostorba záratta hitvesét abban a reményben, hogy ott a rossz ellátás következtében előbb-utóbb elhalálozik. A királyné tehát nem osztogathatott országos méltóságokat, várakat, földeket, legfeljebb a férjét kérhette ilyesmire. Na most, ha ez a férj – elvei ellenére – megtette ezt, akkor nem volt jó király. Ha pedig akarata megegyezett a királyné óhajával, nem lehet a királyné bűnének tekinteni.

II. András esetében feltehetően ez történt. Amint láttuk, Árpád-kori királyaink baj esetén mindig a németekhez rohantak, mint anyjához a kisgyerek. A bajt pedig legtöbbször legközelebbi rokonaik okozták. Orseoló Pétert nagynénje férje ütötte ki a hatalomból, és német segítséggel szerezte vissza azt. Vazul fiának, Andrásnak, aki szintén igényt tartott a magyar trónra, tulajdon öccsével, Bélával gyűlt meg a baja. Ő sem átallott német segítséget kérni. Fia, Salamon sem, aki unokatestvéreivel, Gézával és Szent Lászlóval marakodott a hatalomért. A németekhez futott II. Géza, mikor a Bizáncból kiebrudalt Béla az elveszett császári koronáért a magyar koronával akarta kárpótolni magát, ami az elsőszülöttség jogán megillette ugyan, de amit Géza sehogy sem akart neki átengedni. De németekhez futott András herceg – II. András – is, mikor a jogtalanul megtámadott Imre bátyja a Dunántúlon megsemmisítő vereséget mért rá. Tehát voltak német kapcsolatai. Feleségét is kintről hozta. Miért gondoljuk, hogy szándéka ellen volt, hogy németek vegyék körül? Valószínű, hogy jobban megbízott bennük, mint derék magyarjaiban, akik érdekeik szerint váltogatták „hűségüket”, amint ezt Imrével vívott harcaiban megtapasztalta. A Gertrudis elleni merénylet valójában Andrásnak szólt. Imádott felesége testének cafataival azt adták tudomására: nem tűrik, hogy jogaikat bárki megnyirbálja.

IX. 1235-ben végre meghalt II. András, amit Béla fia már oly régóta várt. De mindjárt nagy trauma érte. Mikor a koronázási ünnepség után az előkelőségek közt szerényen ácsorgó Beatrix királynénak megparancsolta, hogy takarodjon az országból, apja özvegye önérzetesen közölte, hogy teherben van. Béla tombolni kezdett. Nem átallotta Beatrixot leringyózni – állítván, hogy Dénes nádorral feküdt össze. Tőle van a fattyú. A nádor hiába tiltakozott, azonnal kitolták a szemét és tömlöcbe lökték. Az özvegy királyné élete is veszélyben forgott, de sikerült a külföldi követekhez menekülnie. Férfipáncélban, leeresztett sisakkal katonák közt hagyta el az országot, melynek 16 hónapig és 7 napig királynéja volt. Férje lányának, Szent Erzsébetnek fiához futott. Az ifjú tartománygróf udvarában szülte meg kisfiát, István herceget, akit nemsoká lova nyergéhez kötözött kosárban vitt tovább Velence felé. Azt, hogy IV. Béla állítása gonosz rágalom volt, megerősíti az a tény, hogy IV. Ince pápa pártfogásába vette és anyagilag is támogatta a szerencsétlen királynét, akit az egyház később boldoggá avatott. A „testvér-veszély” elhárítása után az új király nekilátott, hogy bosszút álljon anyja gyilkosain. Szándéka érthető volt, hisz a szörnyű esemény örökre beleégett a lelkébe. Csakhogy a merénylet óta húsz év telt el, azóta a bűnösök, de a tanúk közül is sokan meghaltak, és az élők emlékezetében is sok mindent megváltoztatott, sok mindent elhalványított az idő. Így aztán sok ártatlan végezte életét a kínzókamrákban, ami Béla népszerűségét egyáltalán nem növelte. Az sem tetszett környezetének, hogy fennhéjázóan viselkedett. Apjának sok helyes intézkedését megszüntette, sok „szakembert” szélnek eresztett. Olyan újítások foglalkoztatták, mint a palotában

lévő székek elégetése, nehogy a király jelenlétében leülhessen valaki. A hadsereggel viszont nem nagyon törődött. Pedig a tatárok közeledtek, és egyszer csak itt voltak a határon. Akkor körbehordoztatta a véres kardot, de az már nem tudott nemzeti egységet teremteni. Sokan vonakodtak hadba szállni, mert nem bánták volna, hogyha a király legalább egy kis csatát elveszt, hogy gőgje szarva letörjön. Ez a kívánságuk sajnos teljesült. Túlságosan is. A tatárjárás a magyar történelem legnagyobb katasztrófája lett. A lakosság felét elpusztította, amit még a második világháborúról sem lehet elmondani. Bélát azonban még a tatárok kegyetlenkedéseinél is jobban felháborította keresztény testvéreinknek, az osztrák szomszédoknak a viselkedése. A király a vész elől a nyugati határra menekítette családját az államkincstárral együtt. Frigyes herceg azonban biztonsági okokra hivatkozva átcsábította őket a saját „térfelére”. Amikor Béla szerencsésen kimenekült a szerencsétlenül kiagyalt muhi szekértáborból, és némi kerülővel az osztrák határra futott, sehol sem találta feleségét és a gyerekeket. Akkor derült ki, hogy Frigyes túszul ejtette őket, és csak súlyos váltságdíjért -a kincstár és három megye – hajlandó visszaadni a családot. De más aljasságot is művelt. Mialatt a tatárok az ország keleti felét dúlták, ő a Dunántúlra tört be rabolni, fosztogatni. Seregét a magyarok végül Győrben bekerítették, és rájuk gyújtották a várat. A király pedig Spalatóba (ma Split), majd onnét a nyílt tengerre menekült. Legnagyobb szerencsénkre a tatároknak nem voltak vízi járműveik, ezért tartóztathatta fel őket sokáig a Duna, és ezért nem tudták elfogni a dalmát tengerparttól pár száz méterre csónakázó királyt sem. Így aztán IV. Bélának lett egy halhatatlan érdeme a másik nagy katasztrófa idején uralkodó királlyal, II. Lajossal szemben: ő életben maradt. Személye reményt jelentett a többi túlélőnek. És Béla beváltotta a reményt. A csapás megedzette. Hallatlan energiával látott neki, hogy elpusztított országát szinte a semmiből újjáteremtse.

Ez nem ment könnyen. Az urak igyekeztek a zavarosban halászni, és egymás megmaradt birtokát maguknak megszerezni. Elképesztő méreteket öltött a bűnözés. Sokan még hosszú hetekig nem mertek előbújni az erdőségekből, barlangokból, ahová a tatárok elől bevették magukat. A király azonban eltökélt volt. Mindenekelőtt teljesítette vészhelyzetben tett fogadalmát: kolostorba adta a tatárok kivonulása után született lányát: Margitot. Nekem ez az áldozat nem nagyon tetszik. Vészhelyzetben az emberek – függetlenül attól, hogy vallásosak vagy sem szoktak fogadalmat tenni. Ezek a fogadalmak azonban saját maguk által végrehajtandó áldozatokra vonatkoznak: imák elmondása, adakozás, dohányzásról való lemondás és hasonlók. Béla azonban megszületendő gyermekét kötelezte áldozatra, és ezt könnyen megtehette, mert bővében volt lányoknak, és volt már fia, trónörököse is. Az érdem tehát kizárólag Margité. A szép királylány felnővén annyira magáévá tette az önfeláldozás eszméjét, hogy sündisznóból készült övét hordott a ruhája alatt, ostorozta magát, és akkor sem volt hajlandó letenni az apácafátylat, mikor szülei – a pápa jóváhagyásával – erre kérve kérték. Szerették volna férjhez adni Premysl Ottokárhoz. Premysl Ottokár erőszakos, de jó kvalitású, energikus férfi volt, amilyenek az utolsó Árpádok nem voltak. Ez lett a veszte. A választófejedelmek ezért választották őhelyette német királynak Habsburg Rudolfot 1273-ban, mert ez utóbbi koldusszegény és jelentéktelen volt. Tehát nem féltek tőle. Ottokártól féltek. Félelmet keltettek e cseh király szociális intézkedései. Amikor a stájerországi Oberzeiringben bányaszerencsétlenség történt, parancsba adta az uraknak az özvegyek és árvák megsegítését. A gazdagok vagyonának néhány százalékából biztosítási alapot akart létrehozni. Az hiányzik nekünk - gondolták az urak –, hogy ezt az adót az egész birodalomban bevezesse. Mondani persze mást mondtak. Azt, hogy házasságtörő. Felesége a dúsgazdag, de már öregecske Bambergi Margit mellett ifjú szeretőt tart, a magyar Kunigundát. Ráadásul jókedvű cimborák közt még henceg is ezzel, sőt nem átall felesége hervadó bájaival viccelődni.

Mindenesetre Rudolf megválasztása miatt Ottokár nagyon felháborodott. Meg sem jelent a birodalmi gyűlésen, fütyült a határozatokra. Végül fegyveres összecsapásra került sor Rudolf és a cseh király között. Ebben az 1286. szeptember 26-án lezajlott csatában Ottokár életét vesztette. De nem „hősi halált” halt, hanem alattomos gyilkosság áldozata lett. Nem tudjuk, hogy alakult volna sorsa, ha a szép és fiatal Árpádházi királylányt veszi feleségül, azt azonban tudjuk, hogy Margitra nagyon megnehezteltek a szülei, amiért kosarat adott cseh kérőjének. Azért is nehezteltek rá, mert apjának és a trónt egyre vadabbul követelő bátyjának konfliktusában az utóbbi pártját fogta. Pedig IV. Béla, hogy fia étvágyát csillapítsa, a Dunától keletre fekvő, hatalmas országrészt átengedte neki. Ezzel sikerült elérnie, hogy az ország földrajzilag is kettészakadt. Az urak, különösen azok, akiknek mindkét országrészben volt birtokuk, hol az „öreg király”, hol a „fiatal király” mellé álltak, és vadul uszítottak a másik ellen. A kettészakadás jól jött a katasztrofálisan elharapózott bűnözésnek is. Aki az egyik országrészben gyilkolt és rabolt, utána átmenekült a másikba, és vígan élhetett tovább. A szerencsétlen Béla nem tudta, hogy mit csináljon a fiával, aki nagyon szerette volna már sírba lökni apját. Mikor a vészterhes időkben uralkodó második honalapítónak tekintett IV. Béla szokatlanul hosszú, harmincöt éves regnálás után 1270-ben elhunyt, még holtteste is békétlenséget okozott. Csontjaiért olyan marakodás tört ki a papok közt, ahogy ebek marakodnak csontokért az utcán. A királyt ugyanis az esztergomi minoriták templomában temették el, ahol kisebbik fia, Béla nyugodott. Ám az esztergomi érsek úgy gondolta, hogy a királynak méltóbb helye lenne a mai bazilika helyén álló székesegyházban. Ezért parancsot adott papjainak, hogy a minorita templomból haladéktalanul szállítsák az „előkelőbb” Isten házába. A szerzetesek azonban nem adták a halottjukat. Foggalkörömmel estek a prímás embereinek. Állítólag még a templom falain is csörgött a vér. Végül a pápának kellett beavatkozni a dologba:

IV. Béla maradhatott a helyén. Az 1270-ben trónra került V. István nem soká örülhetett a hatalmának. Bár csak harminckét éves volt, szélütés érte. Hívei mindent megtettek gyógyulásáért. Többször kivitték már akkor szentnek tartott, de csak 1943-ban szentté avatott húgának sírjához, ám a húg nem tett csodát. István 1272-ben meghalt. Az Árpád-kor a végéhez közeledett.

X. De még volt néhány év haladék. V. Istvánnak ugyanis volt egy tízéves fia: László, aki helyett anyja és Joachim báró, anyjának szeretője igyekezett kormányozni az országot. Hol száműzték őket, hol visszafogadták. A kiskirályból buzogánnyal próbáltak jó uralkodót nevelni. Az anarchikus állapotokat jellemzi, hogy Csák Péter 1275-ben valami ellentét miatt 68 papot mészároltatott le a veszprémi székesegyházban anélkül, hogy ezért bárki felelősségre vonta volna. IV. László, akit Kun Lászlónak hív a történelem, 1277-ben vette át a hatalmat. Próbált valami rendet teremteni, acsarkodó népét összefogni, de igyekezete eleve kudarcra volt ítélve. Ennek a jókedvű, fékezhetetlen, a nőket, a szabadságot módfelett kedvelő, szilaj fiúnak nagy tragédiája volt, hogy kun vitéz helyett magyar királynak született. Kiábrándult a kereszténységből, melynek hívei éppoly kegyetlenséggel gyilkolták egymást a hatalomért, mint a hitetlenek. Kiábrándult az egyházból, mely csak akkor nyúlt a kiközösítés fegyveréhez, akkor emelt szót a bűn ellen, ha ez a bűn javadalmai megnyirbálását jelentette. Ezért inkább a kunokkal érzett lelki közösséget. A kunokkal már nagyapjának, IV. Bélának is sok problémája volt. Ők voltak a kor romái, akik ingerelték a környezetüket, mert nomádok maradtak, amilyenek mi voltunk. Lóháton száguldoztunk az osztrák termőföldeken, raboltunk, fosztogattunk, elhajtottuk a marhákat, míg 933-ban, majd 955-ben móresre nem tanítottak minket. Mi is ezt szerettük volna tenni a kunokkal, de IV. Béla a nép legnagyobb felháborodására védelmezte őket. Arra gondolt, hogy a kunok keleti nép lévén ismerik a keleti harcmodort, tehát segítségünkre lehetnek egy esetleges mongol támadás idején, ami – tudjuk – nem következett be. Mármint a segítség.

Mindenesetre ennek a politikának a következménye fiának és Kun Erzsébetnek a házassága. A szép Erzsébet éppoly szabad, merész és szereleméhes volt, mint később a fia. Boldognak nem nevezhető házasságában nem röstellt szeretőket tartani, mint például az esztergomi érseket. A tüzes vérű László sem volt szerencsés a házassággal. Egy unalmas, az öleléstől irtózó asszonyt kapott Izabella Anjou hercegnő személyében. Nem csoda, hogy feltűntek életében a tüzes, kun szeretők, köztük a leghíresebb, Édua, aki királynénak (= asszony) szólíttatta magát, és megszerezte a kolostorba zárt királyné birtokainak jó részét is. Ez nagyon felháborította a magyarokat. Kun László különös tragédiája, hogy mégsem ők, hanem kunjai ölték meg. Felhajították egy asztalra, kést vágtak a torkába, és hasa aljáig fölhasították, mint egy állatot. Mindez 1290-ben történt. Lászlónak nem volt utóda. Országát Habsburg Rudolf Albert nevű fiának ígérte hűbérbirtokul. Szerencsénkre Habsburg Rudolf hamarosan meghalt. Még nagyobb szerencsénkre meggyilkolták Albertet. Legnagyobb szerencsénkre pedig találtak egy fiágról származó Árpád-herceget, II. András posztumusz fiának, István hercegnek András nevű fia személyében. Igaz, hogy sokan még emlékeztek a régi pletykára, amit IV. Béla kürtölt világgá, hogy István herceg Dénes nádor fattya, a többség azonban nem törődött vele, és II. András Velencében élő unokáját hazahívták a magyar trónra. III. Andrásról az utókor főleg csak azt tudja, hogy vele halt ki az Árpád-ház. Pedig Habsburg-lányt vett feleségül, és a Habsburgok nagyon szaporák, nagyon termékenyek. Ágnes királyné kivétel volt. Ő meddő maradt. Így az Árpád-ház 1301-ben kihalt, pontosan úgy, ahogy a Habsburg-ház 1740-ben. Azaz tulajdonképpen sehogy. Mert miképp III. Károlynak volt lánya, úgy volt – első házasságából – III. Andrásnak is. Igaz, a kis hercegnő még csak tízéves volt, de két-

három év múlva hozzá lehetett volna adni egy herceghez, addig pedig egy tanács élén Ágnes királyné maradhatott volna régens. De „nőuralomról” hallani sem akart senki. Csak megjegyzem, a „primitív” tatároknál megeshetett, hogy Ögödej nagykán 1241-ben bekövetkezett halála után – mivel fia még gyerek volt – Közel öt évig özvegye, Töregene vezesse régens-ként a Nagy Mongol Birodalmat. Mi azonban az interregnumot, a trónharcokat, a zűrzavart választottuk inkább. Az utolsó egyenes ági Árpád-leszármazottat, a szép lánnyá serdült Erzsébet hercegnőt pedig bezárták egy Zürich melletti domonkos zárdába. Ott halt meg szomorúan 1338-ban. Nem emlékszem – suttogta utolsó óráján –, hogy láttam egyet is rokonaim közül, mióta eltávoztam atyám országából.

XI. 1301. január 14. után Magyarországon eluralkodott a káosz. Nem mintha előtte minden rendjén ment volna. Sokan ugyanis már IV. László halálakor, 1290-ben kihaltnak tekintették az Árpádházat IV. Béla pletykájának eredményeként, aki annak idején születendő testvérét, Istvánt, aki később III. András apja lett, Dénes nádor fattyának kiáltotta ki. Az Anjouk is rögtön bejelentették trónigényüket. 1301-ben is ők teremtek itt elsőnek, nevezetesen Károly Róbert, aki a frissen megválasztott esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta magát. A koronázás azonban nem a szentnek tartott koronával történt, ezért az oligarchák nem tekintették érvényesnek. Sokan nem is akartak Anjou királyt. A cseh király tizenkét éves fiacskáját akarták inkább, a magyarok által Lászlónak hívott Vencelt. Őt támogatta többek közt a leghatalmasabb főúr, a magát Előd vezér leszármazottjának tartó Csák Máté is, aki – miután a fiúcskát 1301. augusztus 27-én a Szent Koronával, tehát érvényesen királlyá koronáztak – támogatásáért rengeteg birtokot kapott. Olyan sokat, hogy belátta, többet már nem remélhet, és hátat fordított az új királynak. III. András halálának évében tehát két királyt is koronáztak. Az urak egyik csoportja az egyiket, másik csoport a másikat ismerte el, de érdemlegesen persze nem támogatták egyiket sem. Sőt II. Vencel úgy érezte, hogy megkoronázott fiának élete is veszélyben van, ezért koronástul kimentette az országból. Odahaza Vencel lemondott minden jogáról a Wittelsbach családból származó, leányágon szintén az Árpádokkal rokon Ottó javára, és átadta neki a Szent Koronát. Ottó osztrák tartományokon lopakodva jött keresztül, mert a Habsburgok továbbra is Károly Róbertet tekintették királynak. A

koronát egy csobolyóba rejtette, amit lova nyeregkápájához kötött. A szíj valahogy eloldódhatott, és Károly Róbert csak órák múlva vette észre, hogy a drága kincs, a hatalom szimbóluma szőrén-szálán eltűnt. Embereivel kétségbeesett vágtába kezdett az országúton visszafelé, és mit tesz isten, megtalálták a forgalmas út közepén. Senkinek sem tűnt fel, senki sem hajolt le, hogy a csobolyót felvegye. A szerencsésen meglelt koronával Ottó 1305-ben érkezett Budára. Onnan Fehérvárra mentek, ahol a veszprémi és Csanádi püspök királlyá koronázta. Azonban ez a koronázás sem volt teljesen szabályos, hiszen nem az esztergomi érsek celebrálta. Ő ugyanis Károly Róbert pártján állott. A probléma az volt, hogy a pápa is azon állt. Elküldte hát Gentilis bíborost hazánkba, hogy „a magyar népből a meghasonlás ártalmas gyökerei kitépessenek, a hercegek és bárók zsarnoksága kiirtassék”. 1308. november 27-én Pesten a domonkos rend országos gyűlést hirdetett, melyen Gentilis kijelentette, hogy Szent István a pápától kapott koronát, tehát Magyarország Róma hűbére. A pápa joga, hogy az országnak királyt adjon. Ez a kijelentés nagy felháborodást okozott. Az urak csak ahhoz járultak hozzá, hogy az egyház felszentelje azt, akit ők megválasztanak. Károly Róbertet választották, akit ezután – immár másodszor – 1309. június 15-én megkoronáztak. A koronázáson a legnagyobb oligarchák nem voltak jelen. De sajnos, a Szent Korona sem. Erdélyben volt. Szegény Wittelsbach Ottó ugyanis – látván, hogy nagyon kevesen támogatják – az erdélyi vajdában akart támaszt keresni. Erdélybe utazott, hogy lánya kezét megkérje. A vajda azonban láncra verte, a koronára pedig rátette a kezét. Csak 1310-ben sikerül visszakunyerálni tőle. És akkor Károly Róbertet harmadszor is – ezúttal teljesen szabályosan – Magyarország királyává koronázták. Evvel azonban nem született meg a nemzeti egység.

A főurak – élükön a több mint száz birtokkal, negyven várral, jól felszerelt hadsereggel rendelkező Csák Mátéval – nem voltak hajlandók meghódolni előtte. Károly Róbertnek kemény csatát kellett vívni ellenük, de 1312. június 15-én Rozgonynál sikerült legyőzni őket. Csák Mátétól azonban, aki ellen még a cseh János király fegyveres segítségét is kérte – csak a nagyúr 1321-ben bekövetkezett halála szabadította meg. Károly Róbert csak eztán mondhatta magát Magyarország urának, és folytathatta viszonylag zavartalanul ország építő munkáját. Amikor 1342. július 16-án elhunyt, nem utolsósorban kiváló tárnokmesterének, Nekcsei Demeternek köszönhetően virágzó gazdaságot hagyott maga után. És ami szintén fontos: fiú utódot, Lajost, akit „nagy” jelzővel tisztelt meg a történelem. Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka: Magyar tenger vizében hunyt el Észak, kelet, dél hulló csillaga –írta Petőfi Sándor is Nagy Lajos koráról. Pedig Magyarország határait sosem mosta három tenger. Lengyelországnak Nagy Lajos korában ugyanis nem volt tengere. A Német Lovagrend állama elzárta a Balti-tengertől. Különben sem tartozott a Magyar Korona alá, a két országnak csak a királya volt Lajos. Ehhez a királysághoz Lajos anyja révén jutott, aki az elhunyt Nagy Kázmér testvérnénje volt. Egyébként pedig kibírhatatlan perszóna. Fia azonban nagyon szerette, és őt küldte – lengyelt a lengyelekhez – Krakkóba kormányzónak. Ott aztán sikerült honfitársait annyira felbőszítenie, hogy 1376-ban minden városukban fellelhető magyart lemészároltak. És hallani sem akartak perszonálunióról. Mikor Lajos király 1382. szeptember 11-én - valószínűleg leprában – „fiúörökös vigasza” nélkül halt meg, az országra megint nehéz idők jöttek.

A király a tizenkét éves Mária hercegnőre hagyta az országot azzal a kikötéssel, hogy menjen hozzá Luxemburgi Zsigmondhoz, és ketten vezessék az országot. Lajos özvegye azonban, akit szintén Erzsébetnek hívtak, ebből csak Mária jogát akarta elfogadni, Zsigmondét nem. Nyilván, mert úgy gondolta, hogy a gyerek királynő mellett régensként teljhatalmat gyakorolhat. Ezért a kis Máriát már Lajos halálának másnapján megkoronáztatta, és kezébe vette az irányítást. Ez abból állt, hogy nagy tisztogatásba kezdett férje hívei között. Egy év alatt sikerült az Anjou-apparátust teljesen szétzüllesztenie. Minden oligarcha ellene fordult, az egy Garai Miklós nádort kivéve. Monaci Lőrinc versbe foglalta a politikai helyzetet: A nemesség viszályba keverte hazáját vad dölyfével; emennek vágya vezérség, az grófságot, amaz bátorságot akar; magasabbra tör valamennyi kitúrva a többit; sárga irigység fogja el őket; gyűlölik egymást; pártra szakadnak féltőkben s maga a nép is pártokra szakad szét. Egyre többen férfit követelnek, Anjou-férfit, Károlyt a magyar trónra. Az apró termetű Károly el is indult Nápolyból Budára abban a reményben, hogy az ország nagyobbik része mellette áll. Erzsébet királyné annyira meglepődött jövetelén, hogy nem mert fellépni ellene, sőt lányával együtt a koronázásán is megjelent 1385 szilveszterén Fehérvárott. De ez nem jelentette azt, hogy belenyugodott a vereségbe. Hűséges hívével, Garai nádorral merényletet tervelt ki ellene. 1386. február 7-én lányával magához hívatta a királyt, aki udvariasan meg is jelent, pedig a protokoll szerint ő rendelhette volna magához a királynőket. A találkozáskor aztán Forgách Balázs hatalmas kardcsapást mért a gyanútlan király fejére. Károly a földre zuhant, de a legnagyobb meglepetésre feltápászkodott és véresen kitántorgott a teremből. Turóczi István

krónikája szerint a látvány annyira sokkolta Erzsébetet, hogy elvesztette az eszméletét. De azért nem ébredt szánalom szívében. A szerencsétlen királyt Visegrádra vitette, és parancsot adott, hogy hagyják magára. De mivel ellátatlan, súlyos sebe ellenére sem tudott meghalni, február 24-én megfojtották. Nem sokkal később, 1387 januárjában erre a sorsra jutott a 47 éves Erzsébet is. Megfojtás után levágták a fejét, és szétvagdalt testének darabjait kiszórták a visegrádi vár ablakán. Mária királynő azonban evvel sem jutott hatalomhoz. Luxemburgi Zsigmond ugyanis – aki időközben már kiharcolta a királynővel való házasságot – anyósától megszabadulva kiharcolta a koronát is. És feleségét igyekezett minél jobban kiszorítani a kormányzásból. Sőt az életéből is. A történelemkönyvekben véletlen balesetként szerepel a királynő 1395. március 17-én bekövetkezett halála, én azonban képtelen vagyok a „véletlenségben” hinni. A középkorban egy állapotos királynét nagy figyelemmel vettek körül, hisz születendő gyermekétől sokszor egy ország sorsa, jövője függött. Miképp lehet, hogy a nyolcadik hónapban lévő Máriát engedték lóra ülni, és mi több egy szál kísérő, testőr, lovász, udvarhölgy stb. nélkül engedték lovagolni a Buda környéki erdőkbe? Csak akkor indultak a keresésére, mikor órák múltán üres nyereggel érkezett meg a lova. Egy vízmosásban lelték meg holtan idő előtt megszült gyermekének holttestével együtt. Zsigmond tehát megszabadult társuralkodójától, és még mindig maradt 42 éve, hogy önállóan uralkodjon. Ekkorra már néhány ellenfelével leszámolt. Például kivégeztette a Garay János verséből ismert Hédervári Kont Istvánt és vitézeit. Négyfelé vágatta Horváti Istvánt, a nápolyi párt vezérét, 1397-ben pedig felkoncoltatta Laczkfi Istvánt és híveit. 1401. április 18-án, hogy kissé móresre tanítsák, a főurak foglyul ejtették. Csak úgy tudott megszabadulni, hogy kiegyezett a GaraiCillei-ligával, és feleségül vette Ciliéi Borbálát, akit persze nem szeretett, megcsalt, magára hagyott, és aki szintén nem szerette és megcsalta őt.

A Garaiékkal kötött paktum azonban nem hozott nyugalmat Zsigmondnak. 1402 karácsonyán ugyanis a nagyváradi székesegyházban, Szent László és a nemrég elhunyt Mária királynő sírja mellett újabb szervezkedés indult ellene. Főpapok és főurak egy csoportja megesküdött, hogy megfosztja trónjától a királyt, és a meggyilkolt Károly fiát, Lászlót ülteti helyére. A trónra hívott László 1403. július 19-én szállt partra Zárában. A Zsigmonddal elégedetlen urak ujjongva fogadták, és tüstént Fehérvárra akarták vinni, hogy megkoronázzák. László előtt azonban szegény, meggyilkolt apjának példája lebegett, és nem állt kötélnek. Azt mondta, ha akarják, koronázzák meg itt, Zárában. Egy kölcsönkapott koronával ez hamarosan meg is történt. Mikor Zsigmond tudomására jutott a pártütés, ügyes húzással amnesztiát hirdetett az ellenkirály koronázásán részt vevők számára. Erre azok diszkréten elhúzódtak az új királytól, az pedig szépen visszahajózott Nápolyba. Az ilyen sakkhúzásokhoz Zsigmondnak mindig jó érzéke volt. Diplomáciai tehetségét Európa-szerte elismerték, kivéve a mindig hőzöngő és meglehetősen primitív magyar nemességet. Nekik nem tetszett az sem, hogy sok pénzt költ a kultúrára, egyetemet alapít, „modern” palotát építteti, hogy szereti a fényűzést, a pompát, a gáláns kalandokat, amit később Mátyás király szintén szeretett.

XII. Egyébként Mátyást, akit az utókor a legnagyobb magyar királyként emleget, kortársai közül sokan nem tartották a trónra érdemesnek. Az ősi magyar családok betolakodónak tartották az alacsony származású Szibinyányi Jankót, aki a Zsigmond király által apjának adományozott Hunyadvárról nyerte a mai fülnek oly szépen csengő nevét, és lett belőle Hunyadi János. Akkoriban azonban mindenki arról pusmogott, miért kapott ilyen jelentős várat a kevéssé jelentős Vajk vitéz a királytól. Azért, mert egy lányanyát vett feleségül, a szép Morzsinai Erzsébetet, aki történetesen a király látogatása idején esett teherbe. Persze lehet, hogy ez csak pletyka, de egy-két dolgon azért el lehet gondolkodni. Azon például, hogy Morzsinai Erzsébet a Vajkkal való házasságából született második fiát is Jánosnak kereszteltette, márpedig ugyanannak a szülőpárnak második gyerekét csak akkor szokták az első nevére keresztelni, ha az már elhalálozott. Ennél azonban sokkal figyelemreméltóbb az a gondosság, amellyel Zsigmond a kis Hunyadi János sorsát irányította. A legelőkelőbb urak - Csáki György erdélyi vajda, Lazarevics István szerb despota és Újlaki Miklós bán – udvarába juttatta, hogy ismerkedjék a lovagi élettel. Figyelemre méltó az is, hogy ezeket a főurakat mindig akkor kereste fel vadászat ürügyén, mikor az ifjú János épp náluk volt. Huszonhárom éves korában aztán a fiatalembert felhozta magához Budára, beosztotta a testőrségbe, ahol mindenkinél több jogot élvezett. Például szabad bejárása volt a királyi tanácsba is. 1431-ben, mikor Zsigmondot német-római császárrá választották, Hunyadit magával vitte Rómába, és a Szent Péter-bazilikában aranysarkantyús vitézzé ütötte. De mellette volt Prágában is, mikor cseh királlyá koronázták. Még

halálos ágyán is rágondolt, hatalmas birtokokat adományozott neki. Ez talán mégsem lehet véletlen. Sir Steve Runciman, a nemzetközileg elismert történettudós is ezt gondolja, mert A középkor története című művében egy csata leírását így kezdi: A magyar sereget Hunyadi János, Zsigmond törvénytelen fia vezette. Maga Mátyás sem tiltakozott soha apja törvénytelen származása ellen. Lehet persze, hogy csak azért nem, mert egy király fattyának lenni még mindig kevésbé volt kompromittáló, mint az alacsony származás. Mindenesetre sok vallásos család rosszallta a nagymama kétes erkölcseit. Rosszallhatta az egyház is, hisz még századokkal később sem engedte, hogy egy házasságon kívül született gyereket teljes jogú utódnak elismerjenek. Úgy vélte, hogy ez a házasság szentségének meggyalázását jelentené. Nem is illettek szent olajjal, nem is koronáztak meg soha törvénytelen leszármazottat – talán az egy Hódító Vilmost kivéve. Mátyás azonban nem volt törvénytelen származású, Hunyadi János pedig nem akart király lenni. Katonai sikerekre vágyott, és ezeknek – no meg a származását körülvevő mítosznak – köszönhetően 1446. június 5-én a pesti ország-gyűlés a királyi hatalmat majdnem teljesen ráruházva – kormányzóvá választotta. Hunyadi János legnagyobb haditette kétségen kívül a nándorfehérvári diadal volt. A várat Szilágyi Mihály, a sógora védte. Ő a várat körülvevő török haderőt fogta körül, és Toppantotta össze. Ennek emlékére a mai napig a keresztény világban mindenütt delente megkondulnak a harangok. Pontosítás végett meg kell jegyeznünk, hogy a harang már a győzelem napja előtt egy hónappal megszólalt. III. Calixtus pápa Bulla Oratóriumában ugyanis nem Hunyadi ünneplésére rendelte el a harangozást, hanem azért, hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A hírközlés azonban igen lassú volt akkoriban. Előfordult, hogy Európa távolabbi pontjaira a pápa segélykérést megparancsoló

bullája egyszerre érkezett a diadalt jelentő gyorsfutárral, így a vészjelző harangszó örömharangzúgássá vált, és az is maradt. Először nóna és vesperas, tehát három és hat között, kb. fél hat óra tájban harangoztak. Csak VI. Sándor pápa helyezte át déli tizenkét órára. Hunyadi János főkapitány nem sokáig élvezhette a dicsőséget. Augusztus 11-én pestisben meghalt. László fia azonnal lecsapott a főkapitányi címre. Az ötvenéves Ciliéi is. Valljuk be, legalább annyi joggal. A huszonhat éves László ugyanis nem sok katonai tapasztalattal rendelkezett. Ciliéit persze féltékenység is motiválta. Félt a Hunyadi klán megerősödésétől. Ezért került sor 1456 novemberében arra a végzetes összecsapásra, amit százan százféleképpen mesélnek, és aminek nemcsak Ciliéi halála lett a következménye, hanem néhány hónap múlva Hunyadi Lászlóé is. Ami tény: a király és gyámja, Ciliéi Ulrik – saját őrségüktől elvágva – Nándorfehérváron tartózkodott. Ciliéi és Hunyadi között veszekedés tört ki. Innentől kezdve a történetnek többféle változata van. Egyesek szerint Ciliéi meg akarta gyilkolni Lászlót, mire az önvédelemből megölte. A látszat szerint inkább készült a gyilkosságra, mert ellenfeleit megfosztotta fegyveres kíséretüktől. Ilyen körülmények között Ciliéi nem számíthatott arra, hogy László esetleges meggyilkolása után élve eltávozhat. Tehát ha el is akarta veszejteni őt, nem ilyen ostobán. Valószínűbb, hogy az idősebb jogán fölényes, sértő volt vele, és László dühében kardot rántott. A Hunyadi-rajongók szerint nem is László, hanem az ő vitézei követték el a gyilkosságot. Ez megint nem valószínű, hiszen akkor Szilágyi Erzsébet nem kér olyan kétségbeesetten kegyelmet fiának V. Lászlótól, aki szemtanúként láthatta az ártatlanságát. Ez már Temesvárott történt. Ne felejtsük, a rémült király még mindig a Hunyadiak fogságában volt. Megesküdött, hogy nem fog bosszút állni. És mégis állt. Ezt az esküszegést a nemzet azóta sem feledte el. Híres opera, versek, drámák, festmények őrzik emlékét. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a kamaszkirály, ez a szerencsétlen, apátlan-anyátlan

árva, akinek egyetlen támaszát szeme láttára lemészárolták, és aki a gyilkos kezében volt, nem is tehetett volna egyebet. Ha őszintén bevallja, hogy Lászlót majd felrendeli Budára, és ott méltón megbünteti, vajon ép bőrrel hazajut? Vajon akad bíróság, mely egy halálos fenyegetettségben kicsikart ígéret megszegését számon kérné valakitől? A büntetés persze túl súlyos volt, de ebben a királynál nagyobb szerepet, vagy mondjuk úgy, nagyon nagy szerepet játszott a Hunyadiak esküdt ellensége, az 1447-től a nádori posztot betöltő Garai László is. Egyébként a sors úgy hozta, hogy az igazságtalan ítélet egy nagy király trónra jutására nyitott lehetőséget. Hunyadi László apja vizein evezett, de igazán nem volt méltó a trónra. Sokkal szerényebb képességekkel rendelkezett, mint az öccse. Legnevezetesebb „tette”, hogy nem adta könnyen a fejét. A bakónak háromszor kellett lesújtani rá. (Hogy milyen állapotban lehetett már a nyakszirtjére mért első csapás után, azt elképzelni is borzasztó.) Hunyadi János sohasem őt vitte magával tárgyalásaira, hanem a tizenkét évvel fiatalabb Mátyást, mert annak vágott az esze, mint a beretva. Abban volt hát minden reménye. Azt készítette fel ország vezető feladatokra. Mátyás uralomra jutásához azonban nemcsak bátyja félreállítása kellett, hanem a király halála is. Erre nem sok lehetőség látszott, mert V. László alig volt idősebb nála, 1457 decemberében mégis bekövetkezett. Nem mérgezés miatt, ahogy sokáig hitték. Csontjainak modern eszközökkel történt vizsgálata kimutatta, hogy leukémiában halt meg. Az út tehát megnyílt Mátyás előtt, akit 1458 januárjában meg is választottak magyar királynak. Rosszindulat nélkül mondhatjuk, hogy ebben azért szerepet játszottak nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a fegyveresei is. A nagybácsit egyébként hivatalosan gyámnak jelölték mellé, mivel még nagyon fiatal volt. Szilágyi ezt a tisztét nem sokáig tölthette be, mert egykettőre fogságban találta magát. „A nagybácsi királyt csinált a fogolyból – írta később

ironikusan Mikszáth Kálmán –, a király pedig foglyot csinált a nagybátyjából. Ezért nevezzük őt igazságos Mátyásnak.” Természetesen az utókor nevezi. Mert azok nyilván nem nevezték így, akiknek kéményfüstjét is megadóztatta. Vagy akik döbbenten hallották, hogy egy taknyos hatéves gyereket neveztetett ki Magyarország főpapjának csak azért, mert feleségének az unokaöccse. „Különös ország ez – számolt be erről egy Budán tartózkodó követ –, az ország királyasszonya s az ország első főpapja a király beleegyezésével rendszeresen együtt, egy ágyban alszik.” De nem csak ez ingerelte kortársainak jelentős részét. Bonfinitől tudjuk, hogy „naponta vádolták a királyi felséget, hogy hiábavalóságokra költi a pénzt, s a hasznosabb célra rendelt adókat haszontalanságra szórja. Eltér a királyok takarékosságától, józanságától. Elhagyja az ősi, szigorú erkölcsöket, megszünteti a régi szokásokat, s éppenséggel az itáliai, sőt gót-alán, elpuhult élvezetekre tért át. Zúgolódnak, hogy felesége befolyása alatt áll, s hogy az idegenek nemcsak aranyát hordják el, hanem elnézés miatt naponta pusztítják az egész országot.” Való igaz, hogy Mátyás szórta a pénzt. Dzsingisz kán karakorumi ezüstkútját utánozva, melyből erjesztett kancatej és mézital csörgedezett, visegrádi palotájának díszkútjából követfogadások, vendégségek idején finom magyar bor folydogált. Ez a meghívottaknak nyilván nagyon tetszett, de a soha meg nem hívottak, a szegények éppúgy morogtak emiatt, ahogy mi morgunk, ha egy vezető politikus bulizása a tudomásunkra jut. És morgott sok magyar, mikor híre ment, hogy az 1485-ös bécsi bevonuláskor Mátyás úgy szórta szét a tömérdek ezüstpénzt, mintha jégeső verte volna az utcákat. A lovakat is drágább leplek borították, mint a főpapi ornátusok. Autokratikus módszerei miatt is sokan zúgolódtak. Bonfini is elismeri, hogy a kormányzásban soha sem élt mások tanácsaival. Igaz, uralkodása alatt nyolcszor hívta össze az országgyűlést, de annak határozatait magára nézve sosem tartotta kötelezőnek. Bírálatot sem tűrt el soha.

A követekkel – különösen utolsó éveiben – a diplomáciában megengedhetetlen módon magából kikelve ordítozott. A pápai nuncius főnökét például köztörvényes bűnözőnek nevezte. Sokan azt is szemére hányták, hogy nem a törökellenes háborút szorgalmazza, hanem nyugati pozícióit erősítgeti, és valószínűleg a német-római császárságra aspirál. És ellenségei közé nemcsak „kis szamár gazok” tartoztak, hanem az európai és magyar kultúra olyan nagyjai, mint Janus Pannonius, Vitéz János és társaik. A nép sem az ő igazságosságáról mondott meséket. Az álruhában igazságot osztó király, ez a világirodalomból jól ismert toposz, akkor még Nagy Lajos királyhoz kapcsolódott. Mátyás csak akkor lépett helyébe, mikor már meghalt. Mikor az ország már összeomlott, és aranykorrá vált az ő kora.

XIII. Nekünk Mohács kell – írta Ady Endre azt sugallva, hogy csak veszély, sorscsapás, külső támadás eredményezhet összefogást a különböző társadalmi rétegekhez, különböző érdekeltségi körökhöz tartozó, különböző mentalitású emberek között. De még az is nehezen. Sem közvetlen Mohács előtt, sem azután nem volt közöttünk egység. Miközben a török egyre fenyegetőbben készülődött, és az államkasszában annyi pénz sem akadt, amennyiből egyetlen ágyúra futotta volna, az 1525-ös hatvani országgyűlésen a főurak presztízsharcokkal voltak elfoglalva. A harcot szó szerint kell venni. Szálkái László érsek például megmarkolta Frangepán Kristóf szakállát, és tépni, cibálni kezdte, amire Frangepán jól helybenhagyta az ország prímását. A megvert főpap egyébként közutálatnak örvendett. A nemesek lenézték, mert egy mátészalkai vargának volt a fia, és éppolyan gátlástalan törtetőnek tartották, mint a szintén alacsony származású Bakócz érseket. Szálkái tulajdonképpen nem is készült papnak. A király csak azért juttatta püspöki méltósághoz, mert hivatalnokként nem tudta miből fizetni. Szálkái csak esztergomi érsekként szenteltette föl magát, mert a pápa nem akart beleegyezni, hogy az ország főpapja világi ember legyen (gyerek már volt – mint láttuk – Mátyás korában). De Szálkái főpapként is világi ember maradt. Egész háremet tartott magának, melynek létszámát állandóan növelte. 1523-ban például elszerette Brandenburgi Györgynek a szeretőjét, egy Heléne nevezetű, szép cseh hölgyet, ami országos botrányt kavart. Szálkái ellenfele, Frangepán Kristóf viszont nagy múltú családból származó, híres condottiere volt, aki Miksa zsoldjában nagy sikerrel harcolt Velence ellen, felmentette Jajca várát. Profi volt tehát, akinek

kisujjában van a hadvezetés, megfontolt ember, aki nem megy fejjel a falnak, nem teszi kockára a seregét. Ő lett volna predesztinálva Mohácsnál a fővezérségre. A prímásverés azonban keresztülhúzta ezt. A király kénytelen volt letartóztatni, de rövid idő múlva kiengedte, a sértett Frangepán pedig visszavonult Horvátországba. Így lett az alkalmatlan Tömöri Pál a magyar had fővezére. Az alkalmatlanság nem erkölcsi tartásra vonatkozik. Megvesztegethetetlen, kötelességtudó, fáradhatatlan, önzetlen volt, és ezekkel a tulajdonságokkal egyedül állt a magyar nemesek közt. Egyébként érsek volt ő is. Pedig nem papnak készült. Csak miután második menyasszonya is meghalt az esküvő előtt, döbbent rá arra, hogy neki más rendeltetése van. 1521-ben belépett a ferences rendbe. Nem sokkal később meghalt a kalocsai érsek, és mivel Kalocsa igen veszélyes, török által fenyegetett vidék volt, senki sem óhajtott a helyébe lépni. Már csak azért sem, mert anyagi áldozatok is vártak az utódra, hiszen a királyi kincstár üres volt. Az egyetlen, aki hajlandónak mutatkozott az érseki szék elfoglalására – az áldozatkész Tömöri volt. Hamarosan összecsapásra is kényszerült kisebb-nagyobb török csapatokkal, győzelmeket is aratott. Evvel azonban nem szerzett elég tudást, tapasztalatot ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb hadvezérével, Szulejmánnal csatát vívjon. Pedig lelkesedésnek nem volt híján. Vakon bízott az Istenben és a győzhetetlen „szittya vérben”. Szittya elszántság nyilván másban is volt, de ez anyagi áldozatvállalásra természetesen nem terjedt ki. A pápai követ meg is jegyezte: „ha Magyar-országot három forinttal meg lehetne váltani ebből a nagy veszedelemből, amiben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, aki ezt a három forintot ideadná”. Az ágyúk rozsdásan álltak Budán, mert rend-behozatalukra nem futotta a 300 000 aranyra rúgó évi költségvetésből, melynek 13 százalékát a királyi háztartás vitte el. Amikor Lajos végre összeszedett néhány ezer aranyat javításukra, a pénz szőrén-szárán eltűnt, az ágyúkhoz pedig nem nyúlt senki. Az 1526. április 26-án megnyílt országgyűlésen még mindig személyi torzsalkodások folytak, és bár már felmerült az arany-ezüst

egyházi ötvöstárgyak lefoglalásának kérdése, hogy pénzt verjenek belőlük, a rendelet kiadását elhalasztották. Csak június 28-án rendelte el a királyi tanács az egyházi javak felének begyűjtését, mikor már Szulejmán a határon állt. A kincsgyűjtés ennek ellenére csigalassúsággal haladt. A templomok igyekeztek eldugni kegytárgyaikat. Egyes urak azt állították, hogy jogos követelésük van a kincstárral szemben, s egyszerűen eltettek egy-egy kelyhet vagy keresztet. Előfordult, hogy szétfűrészeltek egy ereklyét, hogy értékes darabokat „mentsenek meg” belőle. A nemesek eközben mozdulatlan várták, hogy a király hadba szálljon, nélküle ugyanis – az ősi jog szerint – nem voltak kötelesek a haza védelmére. És a király július 24-én végre elindult. II. Lajos elrontott, félrenevelt, de alapjában jólelkű és életvidám fiú volt, mindössze húszéves. Esze többet járt meghökkentő csínyeken, mint az ország problémáin. Néha teljesen meztelenül vonult be a királyi tanácsba. Barátjával, Korogyival élő egereket nyeletett le az udvari ebédeken, hogy visítozásra késztesse a kényes hölgyeket. Az ablakmélyedésekben, függönyök mögött gátlástalanul szerelmeskedett az útjába kerülő nőkkel – utóbb főleg a feleségével, Habsburg Máriával, akit Szerémi György egyszerűen csak német kurvának nevezett. Még 1526 farsangján is a bálok és a meghökkentő jelmezek foglalták le vidám napjait. Mivel harchoz, háborúhoz nem sokat értett, kihajszolása a mohácsi síkra csak azt eredményezte, hogy a vereség még katasztrofálisabb lett. Az országnak nem maradt királya. Szulejmán nem tudott kivel tárgyalni. Az üres trónért – Lajosnak nem lévén gyermeke – ádáz harc indult, aminek az lett a következménye, hogy Magyarország függetlensége évszázadokra elveszett. Hogy a szerencsétlen II. Lajos halála miként következett be, ma sem tudjuk. Egy biztos: a mohácsi síkon nem maradt. Túl kellett élnie a csatát, de minthogy több hír nem jött felőle, valószínűleg menekülés közben érte a halál.

A Csele patakba fulladt, ahogy ezt Czettrich Ulrich szemtanúként igyekezett bizonyítani. Holttestének felkutatásával hosszú heteken át senki nem törődött. Mindenki az új király megválasztásával volt elfoglalva. Minthogy ehhez prezentálni kellett az előző tetemét, kb. három hónap múlva az özvegy királyné parancsot adott férje megkeresésére. A holttest megtalálásáról így számol be Sárffy Ferenc, Győr városának parancsnoka, aki Czettrich Ulrichkal indult Mohácsra: „Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s azalatt - mintegy Isteni útmutatásra – a királyi felség el-hantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni, mi is követtük példáját mindannyian: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalap vízzel, s ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. »Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, az egészen bizonyos,« s térdre borulva sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük, kiástuk a testet, először a fejét, aztán felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. Egy gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni ne-kém, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire nem lett volna undorító és ijesztő.” Nos, ez a beszámoló elgondolkodtató. Először is gyanús, hogy az a Czettrich találja meg – isteni sugallatra a sírt, aki a vízbe fulladás szemtanújának mondta magát. Gyanús, hogy mikor kézzel pillanatok alatt előkotorja a halott jobb lábát, egy rajta levő „jelről”, azonnal megállapítja, hogy ez a király lába. Általában anyák, szeretők ismerik úgy a szerettük testét, hogy egy porcikájából ráismerjenek. Egy udvari ember hogy nézegethette annyit uralkodója csupasz lábfejét, hogy a föld alól kihúzva azonnal ráismerjen? De Czettrich – további ásatás után – a király fogain lévő jeleket is azonnal felismerte. Miféle jeleket? „piercinget” hordott? Törött volt a szemfoga? Vagy feketéllett? És miért kellett bizonyítékok után a halott szájában kotorászni, ha az arca teljesen ép

maradt? Ha nem volt testének „legkisebb része sem feloszlóban”? Ilyenkor rápillantással is megállapítható az azonosság. A filmekben is rápillantással állapítják meg a hozzátartozók, hogy a felemelt lepedő alatt hozzátartozójuk fekszik-e. Egyébként az őszi esők áztatta földben hosszú hetek óta fekvő holttest teljes épsége is valószerűtlen. Az a valószínű, hogy ebben a meztelen fiatal testben, melyen „nem volt semmiféle seb”, mert ez is fontos! – Lajos királyt kellett felismernie. Mert van másik leírás is Lajos holttestéről. Ezt a holttestet a másik trónaspiráns – Zápolya kerestette meg kedves káplánjával, Tatai Miklóssal, aki másik két pappal, Dávid Jánossal és Szerémi Györggyel szintén megvizsgálta. Az ő halottszemléjük ugyancsak más tényeket közöl. Szerintük Lajos nem volt meztelen. „Aranykereszt függött a nyakán, vékony ruhában, ingben volt, amint levetkőztették, és az ujján jegygyűrű volt még tanúságul.” Es még valami fontosat észleltek, ami Sárffy beszámolójában nem szerepel: „amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk, cseh karddal át volt döfve”. A papoknak mindezt nem volt szabad elmondaniuk, János vajda (Zápolya) miatt. Sárffy jelentésében nyilván azért nem szerepelnek a cseh karddal átszúrt sebek, de az azonosítást megkönnyítő ékszerek sem, mert két különböző halottról volt szó. A Sárffy vezette küldöttség ugyanis kb. két héttel Tataiék után indult a (már meglelt) király felkutatására. A december elején Pozsonyban szintén királlyá választott Habsburg Ferdinánd – az özvegy királyné testvére – szintén produkálni akarta elődje holttestét, állítva, hogy az övé az igazi. Tehát Zápolya csalással jutott trónra, így megválasztása törvénytelen. A szerencsétlen királynak állítólag előkerült még másik, sőt egyesek szerint még egy holtteste is. így nem meglepő, hogy haláláról is több változat keringett. Az egyik, amelyikről Di Burgio pápai követ küldött jelentést a Vatikánba.

„Múlt hó 29-én őfelsége megütközött a törökkel, s a csata a mieink tökéletes vereségével végződött. Őfelségéről azt beszélik, hogy vitéz küzdelem után épségben távozott a harctérről, de nem tudni hova. Ez a hír volt itt elterjedve, s ez tartotta magát három napig. De ekkor megérkezett Czettrich Ulrik, a király kamarás és legbizalmasabb embere, s elmondta, hogy őfelsége vele és Aczél Istvánnal (barátom, ki Rómában volt a szentévben és őszentségével is beszélt) megmenekült a csatából, menekülés közben elértek a Duna egy kicsiny ágacskájához, de midőn át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, akinek nehéz volt már a páncél, fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a felség veszedelemben van, utána ugrott és ő is megfulladt.” A nuncius jelentéséből az derült ki, hogy a király két emberrel menekült ki a csatából, ezek közül az egyik vele együtt vízbe fulladt, a másik, aki a kettős halált végignézte, majd elvágtatott, Czettrich Ulrik volt. Egyedüli szemtanúként azt mesélhetett, amit akart. Vagy amit kértek tőle. Lehet, hogy erre a pápai nuncius is gondolt, mert beszámolóját így fejezte be: „vannak, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott, mint addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt, de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat, mert a csata óta már egy hét telt el, s őfelségéről még mindig nem hallani semmit. Ha életben volna, akkor hírt is kapunk róla.” Tatai Miklós káplán szerint a király valóban túljutott a patakon, de annak, hogy nem érkezik hír felőle, mégis halála az oka. Csakhogy ez a halál egész másként következett be, mint ahogy azt Czettrich előadta. Ezt írta Verancsis Antalnak: „Lajos királyt békésen vezették a Csele-mocsáron át, és elvitték Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és esős, két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános szobája jó meleg volt, és ott Lajos királyt kivetkeztették ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar készítettek neki egy kis ennivalót.”

Tatai szerint ekkor a szintén jelen lévő Szepesi György (Szapolyai = Zápolya testvéröccse) Tömöri Pált kíséretével szállására küldte, és akkor nekitámadt a királynak: „Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot s a mi jogunkat Lőrincz herceg (Újlaki) összes birtokaira.” Ezután „megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalán három helyen beledöfött a három élű cseh karddal”. Czettrich Ulrik, aki szintén jelen volt, ekkor Tömöri után rohant segítségért. Tömöri „tombolva rohant Szepesi György ellen”, de az megölte őt. A dulakodásban később Szepesi is életét vesztette. Azután „a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb, fedetlen fejjel, a királynétól készített aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján, mindezt rajtahagyták jelül a megismerésére. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél, s őt otthagyták. És ott feküdt szegény Lajos király Keresztelő Szent János fő vételének napjától Szent Márton hitvalló napjáig.” Szerémi György szavahihetőségében – aki Tatainak Verancsishoz írott levelét közölte – sokan kételkednek, bár levélhamisítást nem lehet feltételezni róla. Az is igaz, hogy a szekcsői plébános feljegyzése szerint is az ő falujában halt meg a király, csak később helyezték a Csele-patak mellé. Jászai Pál pedig A magyar nemzet története Mohács után című munkájában azt állítja, hogy az ásatások során a dunaszekcsői templomban két holttest maradványait találták. Szerémi György szerint Szepesi György és Tömöri Pál testét azon a végzetes éjszakán a szekcsői templomban rejtették el. Ötszáz év múlva persze az eseményeket nehéz rekonstruálni. Szerintem azonban a legáltalánosabban elfogadott Cselepatakhalál a legvalószínűtlenebb. A muhi csatából kimenekült Béla királyt is egész kis csapat vette körül. Testükkel fedezték, fáradt lova helyett lovat adtak neki, háta mögött is igyekeztek biztosítani futását. Lajos király pedig egyedül

botorkált volna ki a mohácsi síkról, miközben a törökök vadásztak rá? Lehet, hogy épp Czettnik választotta le testőreiről. Lehet, hogy veszte „el volt határozva”. Ne felejtsük, a trónnak két aspiránsa is volt: a Habsburgok, akiknek Mátyás 1463-ban odaígérte az országot, és Zápolya, akit gyerekkorától királynak neveltek. Mindazonáltal lehet, hogy a Csele-patakba fulladás is olyan, mint a Zrínyit megölő vadkan meséje, mely annyira valószínűtlennek látszott, hogy senki nem hitte el. Pedig valószínűleg az volt az igaz.

XIV. A mohácsi csata és Buda elfoglalása közötti pontosan 15 évet (1541. augusztus 29-én szállták meg a törökök a várat, mialatt György barát a gyerek királlyal a szultán sátrában vendégeskedett) arra használta fel az ország, hogy véget vessen a nemzeti királyságnak és eljátssza a függetlenségét. Igaz, a magyar rendek 1526 novemberében még nemzeti királyt választottak Szapolyai János erdélyi vajda személyében. (A vezetéknevek használata akkoriban még nagyon ingadozott. Bakóczot hívták Bakácsnak. Dózsát Székely Györgynek. Balassit Balassának. Szapolyait Szepesinek, ill. Zápolyának.) Ez azonban nagyon nem tetszett „Mohács özvegyének”, aki Pozsonyba menekülve azonnal nekilátott, hogy az urak jó részét szembeállítsa választottjukkal, és testvérének, Ferdinándnak szerezze meg a koronát. Nem volt nehéz dolga. Az összefogás mindig távol állt a magyaroktól (is). A birtokéhség, a hatalomvágy annál közelebb. János király avval próbálta feloldani a konfliktust, hogy megkérte Mária kezét. Ez jó ötletnek látszott, de sajnos nem vált be. A királyné hallani sem akart a nászról. Nem vonzotta Szapolyai. Arra pedig nem volt szüksége, hogy házasságot kössön pozíciója, egzisztenciája védelmében. Nagy hatalmú bátyjától, V. Károlytól csakhamar megkapta Európa egyik legvirágzóbb tartományát, Németalföldet. Az államférfiúi kvalitásokkal rendelkező asszony nagy örömet lelt a kormányzásban. Valószínűleg ezért sem kötött később sem házasságot. Pedig nemcsak rangja vonzotta a kérőket, de pompás alakja is. De pontosan tudta, hogy a házasság megfosztaná a kormányzás lehetőségétől, és a hímzőráma mellé kényszerítené. Ehhez pedig nem

sok kedve volt. Hogy titokban tartott-e szeretőt, nem tudjuk. Azt suttogták, igen. Például Oláh Miklóst. Elképzelhető, hisz megözvegyülésekor még csak huszonegy éves volt. Megjegyzem, nyilván hasonló okból nem kötött házasságot a XVI. század egy másik nő uralkodója, Erzsébet angol királynő sem, akit pedig leszbikus hajlamokkal, anatómiai rendellenességgel gyanúsítottak. De hát akkor még nem létezett a „prince consort” cím, amivel késő utódjának, a mai Erzsébet királynőnek a férje rendelkezik. Ha egy királynő házasságot kötött, a férje nem prince, azaz herceg, hanem király lett. És úgy is viselkedett. Előbb-utóbb kicsavarta a jogart asszonya kezéből, ahogy a mi Zsigmondunk tette Anjou Mária királynővel. De térjünk vissza a másik Máriához! II. Lajos özvegye két kézzel szórta a pénzt, osztotta a birtokokat, hogy minél több nemest fivére pártjára állítson. Sikerült neki. De azért ne legyünk igazságtalanok! A haza sorsáért komolyan aggódó nemeseket is elgondolkodtatta, hogy Ferdinánd V. Károly német-római császárnak az öccse, annak az embernek, aki Európában talán egyedül képes felvenni a törökkel a harcot. Szapolya viszont, a nemzeti király a törökök szekeréhez kötné a keresztény Magyarországot. Ők még nem tudhatták azt, amit mi, hogy a Habsburgoknak eszük ágában sincs megvédeni a hazánkat. Nem tudták, hogy mikor 1686-ban végre felszabadítják Budát, legfőbb gondjuk az lesz, miként akadályozzák meg, hogy ide a magyar lakosság visszatelepüljön. Nem tudtak Belgoisóról, Bastáról, Caraffáról, Haynauról. Nem tudták, hogy Zrínyi vére mossa Bécset, Rákóczi, Kossuth száműzetésben lel halált, és hogy nemzetünk legjobbjai közül hányan végzik kivégzőosztag előtt. Mert igaz ugyan, hogy a náci meg bolsevik diktatúra után a Habsburg-korszak békés idillnek tűnik, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy elődeink nem a mi – még nagyobb rémségeket látott – szemünkkel nézték az ellenünk elkövetett bűnöket, és legjobbjaink meg akartak szabadulni az osztrák függőségtől.

De – ismétlem – 1527-ben erről még nem lehetett tudni. Ferdinánd személye a töröktől való megszabadulás lehetőségét csillantotta fel. Ezért eshetett meg, hogy Szapolyai János törvényes és szabályos megkoronázása után egy évvel, 1527. november 3-án Ferdinándot is magyar királlyá koronázza ugyanaz a főpap, Podmaniczky István nyitrai püspök és a legkisebb lelkifurdalást sem érzi emiatt és nem éreznek lelkifurdalást azok a vivátozó urak sem, akik egy éve ugyanígy éljenezték János királyt. Elvégre egy Habsburg mégiscsak Habsburg, császárok, királyok fia, unokája. Igaz, Ferdinánd édesanyja, Johanna spanyol királynő elmebeteg volt, és „Őrült” jelzővel vonult be a történelembe. Állítólag a féltékenység vette el az eszét. Valószínűbb azonban, hogy féltékenysége betegségének tünete volt. Mindenesetre amikor „Szép” férje, Fülöp 1506-ban meghalt, úgy szállíttatta a miafloresi kolostorba, hogy az utakról minden nőszemélyt eltávolított, nehogy valaki csábító pillantást vessen a koporsóra. A kriptát, ahol a királyt örök nyugalomra helyezték, nászágyuk csipkéivel díszítette fel. Az „örök nyugalom” nem tartott soká. Johanna rövidesen átszállíttatta halott férjét a hálószobájába, és maga mellé fektette az ágyba, bár már a tetemnek erős szaga volt. Valahányszor el akarták venni tőle, tombolt, ordítozott. Végül mégiscsak sikerült a kriptába visszavinni a halottat, a szerencsétlen asszonyt pedig bezárták egy szobába, aminek ajtaját éjjelnappal fegyveres őr vigyázta. Ott élt majdhogynem étlen-szomjan, néha apatikusan maga elé meredve, néha sikoltozva majdnem ötven évig. 1555-ben halt meg. Szerencsére az elmebajt sem Károly fia, a későbbi V. Károly, akit egy árnyékszéken hozott világra 1500. február 24-én, sem Ferdinánd magyar király, sem Mária, II. Lajos özvegye, sem másik két kevésbé ismert gyermeke, Eleonóra és Katalin sem örökölte tőle. Igaz, kedélyük gyakran ok nélkül elborult. Ezt azonban elmondhatjuk Szapolyai Jánosról is. Sokszor fékevesztetten dáridózott, máskor mozdulatlanul álldogált ablakában, és órákig meredt a semmibe.

Valljuk be, a mélabúra volt elég reális oka is. Ferdinánd seregei sűrűn támadták Budát, de követnek álcázott bérgyilkosokat is küldött ellene. Híveit igyekezett a maga oldalára állítani, ráadásul Szapolyai várait, földjeit osztogatta az árulóknak. Jánosnak nem maradt más lehetősége, mint a törökhöz fordulni segítségért. Szulejmánnak adott kézcsókját az ellenpropaganda széltében-hosszában terjesztette, és az önérzetes magyar nép nagyon felháborodott. Fölháborodni nagyon tudunk – adót fizetni, áldozatot hozni, ellentéteket félretéve egymással összefogni – ahogy a Mohács előtti idők története is mutatja – nem. A török megsemmisítő vereséget mért ránk, és arra, hogy ezért visszavágjunk, semmi esélyünk sem volt. Mit tehettünk volna egyebet, minthogy próbáljuk elhárítani az újabb csapásokat? Szapolyai ezt cselekedte. Neki köszönhető, hogy a Bécs felé vonuló Szulejmán viszonylagos békében haladt át az országon. Több hűbéri kézcsókot sem követelt többé az oltalmába vett királytól. Egyébként a hírhedt mohácsi kézcsókolás sem volt igazán megalázó a török illemkódex szerint. A legyőzött fejedelmeknek ugyanis földön kellett kúszni a felséges Padisah előtt, aki pillantásra sem méltatta őket. A rosszallóknak is be kellett látniuk, hogy a szükség taszította a törökhöz Szapolyait, éppúgy, mint Thökölyt a következő században. A barátságot soha nem gondolta sem „megbonthatatlannak” sem „öröknek”. Az 1538-as váradi béke megkötésekor elmondott beszédében világosan megfogalmazta ezt. „A hódolat semmiféle jelét nem mulasztottam kimutatni. Követeim által gyakran kinyilatkoztattam, hogy Isten után a szultánnak tulajdonítottam szerencsémet. Minden gondolatomat és igyekezetemet odairányoztam, hogy barátságát a ti és az egész kereszténység érdekében megőrizzem. Ha nem járok el ily módon, több keresztény országra súlyos szenvedéseket vontam volna; az én romlásom a ti és az egész Magyarország veszedelmét idéztem volna elő. Miként az orvosok az emberi test gyógyítására óvakodnak mindjárt kezdetben erős szereket alkalmazni: kerülvén a

háborút, az ellenségnek, mely fegyverével levert, barátságát minden módon, nagy ajándékok, roppant pénzösszegek által törekedtem megszerezni. Ekként a viszonyokhoz alkalmaztam magam, míg a nemzet némileg felüdül, hajdani fényét, erejét és bátorságát visszanyeri. Ne habozzunk többé! Ragadjunk most fegyvert, nehogy Erdély vesztét és Magyarország végső enyészetét okozzuk. A visszakozás gyalázatot és romlást okozna ránk, szolgaság és szüntelen rettegés volna sorsunk. Keljünk tehát harcra, tegyük kockára életünket, édes lesz vérünket ontani a hitért, gyermekeinkért és a szabadságért. Igyekezni fogok Isten segítségével vagy visszaállítani a magyar nemzet szabadságát, vagy legalább dicső halállal kimutatni, hogy óhajtottam azt visszaállítani.” Nagyon szép trónbeszéd ez, bár hatását biztosan lerontotta, hogy Szapolyainak nem volt Kossuthoz hasonló orgánuma. Asszonyos, magas hangon beszélt, bár egyáltalán nem volt eunuch. Sokan mondták persze, hogy csak szónokol, mentegeti magát a török előtti megalázkodás miatt pedig tíz-tizenkét év alatt a világ nagyot változott, és ezt Szapolyai nagyon jól felismerte: „A franciák, spanyolok, olaszok és németek közötti egyenetlenségek megszűntek. Ferenc király kibékült Károly császárral, a többi keresztény hatalmak szövetséget kötöttek a közös ellenség leküzdésére, sőt máris számos hajóhadat küldenek ellene. A törökök ereje úgyszólván az egész világ ellen igénybe van véve; bárhova fordul, mindenütt ellenséggel áll szemben.” A váradi béke – úgy tűnt – rendezte Magyar-ország sorsát. A két ellenséges király, Ferdinánd és János testvérré fogadta egymást. Megállapodtak abban, hogy a rendek közös országgyűlésen egy nádort választanak, és abban is, hogy János halála után Ferdinánd uralma alatt helyreáll az ország egysége. Ha netán fiút hagyna maga után, ki kell alakítani számára a szepesi hercegséget. János király tehát kicsit fellélegezhetett. Elhatározta, hogy megnősül. 1539 januárjában eljegyezte az anyjától, Bona Sforzától olaszos temperamentumot örökölt, örökké vidám, húszéves lengyel királylányt, Izabellát. Márciusban tartották Budán a fényes esküvőt, melyen Szulejmán és Ferdinánd követei is részt vettek.

A már idős embernek számító, ötvenkét éves király nagyonnagyon boldog volt. Boldogsága azonban nem tartott soká. Egyrészt megbetegedett. Másrészt Ferdinánd, akivel testvérré fogadták egymást, valóban testvérként viselkedett. Árpád-házi testvérként. Idegen hatalomhoz fordult, hogy tönkretegye bátyját. Bevádolta a török szultánnál. A szultán bizalmának elvesztése ártott Szapolyainak. És gondot okozott a Mailáth-féle összeesküvés is. Mailáth, mint legtöbb lázadónk, fejjel ment a falnak, irreális célokat tűzött maga elé. Ausztriából, Magyarországból és Erdélyből svájci rendszerű nagy országot akart létrehozni természetesen a maga vezetésével. Máris uralkodónak képzelve magát elindult, hogy Szulejmánnal tárgyalásokba kezdjen. Szulejmán persze szóba sem állt vele. Szapolyai mégsem hagyhatta felségjogai megsértését, ezért sereggel Erdélybe indult. Baljós előjelként a búcsúmisén a templomi gyertyák maguktól kialudtak. Az erdélyi hadjáratból, mely tulajdonképpen nem is volt komoly hadjárat, mert az összeesküvők maguktól szétoszlottak, Szapolyai János többé nem tért haza. Súlyos betegen még megkapta a hírt, hogy fia született, aki utána a János, lengyel nagyapja után a Zsigmond nevet kapta. A hallatlan öröm még egyszer fellobbantotta életkedvét, de néhány nap múlva a halálos kór mégis legyőzte. 1540 júliusában sivatagi hőség perzselte Európa középső részét. A királyt szurokkal bélelt koporsóba tették, mégis erősen oszlóban volt, mikor a magyar királyok temetkezési helyére, Székesfehérvárra megérkezett. A hosszú úton majdnem kétezer katona kísérte, mert a rablók azt hitték, temérdek kincset visznek vele. Pedig az ország hajdan leggazdagabb főura koldusszegény királyként halt meg. Magánvagyonát felemésztette az udvartartás. Birtokait szétosztogatta híveinek, vagy egyszerűen ellopták tőle. Állítólag egyetlen arany ékszer sem maradt utána. Szomorú, hogy ország sem maradt. A magyar urak – semmibe véve a váradi béke megállapodását, anélkül, hogy bárkivel tanácskoztak volna, II. János néven Rákos mezején magyar királlyá koronázták a kis János Zsigmondot, és ezzel megpecsételték a haza sorsát. A szultán rögtön megszállta az

ország középső részét, és János Zsigmondot kitoloncolta Erdélybe. A Dunántúl és a Felvidék jó része Ferdinándé maradt. Magyarország kettő helyett immár három részre szakadt.

XV. 1541-től kezdve Magyarország legjobbjainak igyekezete arra irányult, hogy a rátelepedett nagyhatalmaktól megszabadítsa az országot. De a diplomáciai próbálkozások, összeesküvések, szabadságharcok egytől egyig kudarcot vallottak. Mindjárt az elején kudarcot vallott Fráter György, aki az ország nyugati felét, a Felvidéket és Erdélyt igyekezett Ferdinánd uralma alatt egyesíteni. Fráter György sajóládi pálos perjelből lett Szapolyai tanácsadója, akit halálos ágyán csecsemő fia és felesége gyámjának tett meg. Fráter György – vagy ahogy sok történetíró emlegeti: György barát – sokat fáradozott a váradi béke létrehozásáért, amit később igyekezett elszabotálni. De megbánta. Sűrű levelezésbe kezdett a Habsburgokkal az ország egyesítéséért. Ebbe azonban Izabella királyné – fia királysága érdekében – nem akart belemenni. Fráter György hol ágyúkkal fogta ostrom alá, hol lába elé vetette magát, még sikerült elérnie, hogy aláírja a szászsebesi egyezményt, melyben egész Magyarországot és Erdélyt a Szent Koronával együtt Ferdinándnak adja át. Kárpótlásul a gyermek János Zsigmond az oppelni hercegséget kapja. Ferdinánd serege – élén Castaldóval – hamarosan meg is érkezett, hogy Erdélyt birtokba vegye. Ez viszont a szultánnak nem tetszett. Fráter György félve egy esetleges büntető hadjárattól, igyekezett jó diplomáciai viszonyban maradni a törökkel. Pontosan küldte a Portának az adót. Érintkezésben maradt a szomszédos pasákkal, különösen a hozzá hasonlóan délszláv származású Mehmed beglerbéggel. Tárgyalt velük a Temesvár környéki várak sorsáról. Ez viszont Habsburg Ferdinándnak nem tetszett. Ezért arra biztatta Castaldót, hogy legjobb belátása szerint járjon el, azaz intézze el a barátot. 1551. december 17-én Sforza-Pallavicini

zsoldoskapitány az Alvinci kastélyban rá is tört Fráter Györgyre, aki ekkor már bíboros volt, és bestiálisán lemészárolta. A lekaszabolt holttest két hosszú hónapon át hevert temetetlenül a „kísértetkastélyban”. A támadók csak jobb fülét vitték magukkal – mondják: nagy, szőrös füle volt a barátnak –, hogy dokumentálják, a likviditás megtörtént. Példátlan gaztett volt ez, még akkor is, ha tudjuk, György barát is roppant kegyetlenül bánt ellenfeleivel. Csáky Mihálynak, Izabella tanácsosának például élő nyulakat kötöztetett meztelen testére, és kiéhezett vadászkutyákat uszított rá, hogy széttépjék. Ezek a mélyen hívő, keresztény emberek, mint oly sokszor láttuk már, éppúgy képesek voltak szörnyű kegyetlenkedésre, mint a kommunista pribékek. Fráter György meggyilkolása egyébként nemcsak gaztett volt, hanem ostoba tett is. Hogyan gondolhatta Ferdinánd, hogy hatalmának növekedését a török tétlenül fogja nézni? És a török még mindig hatalmas erőt képviselt. Szulejmán ugyan már nem volt ifjú titán, mint Mohács idején, de nem volt még aggastyán sem, mint Szigetvárnál. Ötvenes éveinek közepén járt. Nem lehetett packázni vele. Hogy Fráter György mesterkedéseire milyen szükség volt, azt a halálát követő események igazolták. A merénylet miatt ugyanis Szulejmán azonnal kiseperte Ferdinánd seregeit Erdélyből. János Zsigmondot pedig hazaparancsolta az oppelni hercegségből a fejedelmi székbe. Az ország egyesítésére hosszú-hosszú évekig nem nyílt lehetőség.

XVI. A Wesselényi-féle összeesküvés, melyben a későn ébredt nemzet kísérletet tett a Habsburgoktól való megszabadulásra, eleve kudarcra volt ítélve. Az 1668 körül Lipót ellen szervezkedni kezdő főurak ugyanis két dologban nem tudtak megegyezni: 1. Mi legyen a mozgalmuk célja? 2. Kinek a segítségére támaszkodjanak? Az ország nagyurai lévén társadalmi változást természetesen nem akartak, és így parasztokkal való összefogást sem. Valljuk be, ez igen veszélyes lett volna, ahogy ezt a Dózsa-féle parasztháború is bizonyította, hisz a fegyveres tömeg többé-kevésbé jogos felháborodása is jogtalan dolog művelésébe csapott át. Nemcsak népnyúzó nemeseket hánytak kardélre, de lányokat-asszonyokat gyaláztak és gyilkoltak meg csak azért, mert kastélyban látták meg a napvilágot. Szapolyaiban tehát sokan megváltót üdvözöltek, mikor Temesvárnál lecsapott az ittas parasztvezér bormámorban szunyókáló táborára és felszámolta a lázadást. Wesselényiék a királyt sem akarták bántani. Amikor valaki felvetette a Lajta közelében vadászó Lipót elrablásának lehetőségét, felháborodva utasították vissza ezt az urakhoz méltatlan viselkedést. Az „úri” lázadáshoz azonban nem volt sem pénzük, sem katonájuk. XIV. Lajos, akitől próbáltak pénzt szerezni, kijelentette, hogy egyiket sem ad. Ebben az időben a lengyelek sem óhajtottak szembefordulni Béccsel, hiszen királyuk épp akkor vette feleségül Lipót testvérhúgát. Segítségnek számításba jöttek még a törökök, akik ráadásul kéznél is voltak, hisz itt ültek Budán. A velük való szövetségtől azonban – keresztény hitükből adódóan – az összeesküvők ódzkodtak, kivált Zrínyi Péter, aki híres törökverő családból származott. Ennek

ellenére Wesselényi Apafi Mihályon keresztül próbált kapcsolatba kerülni a szultánnal, de a Porta semleges maradt. Az urak mégis úgy határoztak, hogy a „haza végső romlással fenyegető veszedelmét” orvosolni próbálják, és ami mai eszünknek szinte felfoghatatlan ostobaságnak tűnik, szándékukat „pecsétjükkel és kezük írásával megerősített” okiratban rögzítik is. „Mi, hadadi gróf Wesselényi Ferenc, Magyar-ország nádora, fogarasföldi gróf Nádasdy Ferenc ezen Magyarország bírája és gróf Zrínyi Péter horvátországi bán, látván azt, hogy Magyarországnak s a magyar nemzetnek ügye s állapota mily veszedelembe jutott, hol a nyilvánvaló ellenségtől, attól nyomtatott meg, kitől oltalmat kellett volna venni, mindazonáltal, hogy ezen kevés megmaradott nemzetet a kereszténységben és ezen szorult határaiban megtarthassuk, mi hárman hittel kötelezzük magunkat. Valamint Magyarországnak s nemzetünk javára, megmaradásra s előmenetelére elménkkel feltalálhatunk, azokat mind elkövetjük, és ha másokkal való folyamodással kell is ennek meglenni, effectuáljuk, mindezekben egymás híre nélkül semmit sem cselekszünk, hittel kötelezzük magunkat, hogy mind e dolgoknak titok alatt kell maradnia, adtuk egymásnak kezünk írása és pecsétünk alatt kelt levelünket.” Ennek az okiratnak semmi más értelme nem volt, minthogy lebukás esetén kétségbevonhatatlan tárgyi bizonyítékul szolgáljon az osztrák bíróságnak. Szolgált is. Éspedig az összeesküvés névadójának, a betegeskedő, hatvankét éves korában elhunyt Wesselényinek özvegye gondoskodott erről. A hajdani murányi Vénuszból ötvenhét éves asszonysággá fonnyadt Széchy Mária – afölötti dühében és elkeseredésében, hogy férje pénz helyett csak adósságot hagyott rá – a titkos iratokat a morva származású császári biztos, Rotter János kezébe adta. Így a dokumentumok 1668. január 30-án már Bécsben voltak. De nem okoztak túl nagy meglepetést, mert az udvar már mindent tudott az összeesküvésről, mégpedig az egyik vezető, gróf Nádasdy Ferenc országbíró jóvoltából. Ő ugyanis, mint az egyik hívének írt levelében bevallotta, Wesselényi halála után már csak azért tartott kapcsolatot az elégedetlenekkel, hogy tetteiket jelentse az udvarnál.

Úgy látszik, a három per hármasoknak is voltak nagynevű elődeik. Jelentgetései közben Nádasdy persze támogatta az összeesküvést, Oratio címmel éles hangú röpiratot szerkesztett a nemzet szerencsétlen sorsáról, és ezért besúgása ellenére sem kerülte el a halálbüntetést. Igaz, ennek végrehajtására kellemes körülmények között, a saját karosszékében került sor, de csak 1671. április 30-án. Az udvar jó ideig csendesen várta a jelentéseket, sőt 1668 áprilisában a király családostul baráti látogatást tett Nádasdy pottendorfi kastélyában. Zrínyi Pétert is viszonylag későn, 1670 virág vasárnapján fosztották meg minden tisztségétől-vagyonától, és tűztek ki vérdíjat a fejére. Egyidejűleg Spankau vezetésével katonákat küldtek Csáktornyára. A vár elfoglalása ellenállás nélkül megtörtént: a bánt és sógorát, Frangepán Ferencet, akit beszervezett az összeesküvők közé, már nem találták otthon. Időben megszöktek. És hová szöktek? Véletlenül sem a Felvidékre, ahol Zrínyi Péter ifjú veje már kibontotta a felkelés zászlaját, hanem Bécsbe, hogy bűnbánóan a császár lábához omoljanak. Rákócziék erről mit sem tudtak. Azt hitték, hogy a hős bán ezalatt már Karintiát, Stájerországot dúlja. Ezért csatlakozott a felkeléshez Diósgyőr, Szendrő, Kálló és Nagykároly. Gombásnál nagy győzelmet arattak a németek fölött. Ekkor csapott közéjük gránátként a hír: Zrínyi Pétert letartóztatták, és a fogságból fegyverletételre szólít fel mindenkit. A harcosok felháborodva kiabálták: „Két-három ember főzte ki ezt a háborút, és mindnyájan elpusztulunk bele. Verje meg az Isten, aki ennek az állapotnak okozója.” Hát ez bizony nem öntudatos, mindenre elszánt forradalmárok hangja volt. Vezérük, Rákóczi Ferenc is ijedten szaladt édesanyja szoknyája mellé. Zrínyiék nyaka körül pedig egyre inkább szorult a hurok. Közeledésük hírére – egy kőszegi magyar besúgó értesítette az udvart, hogy Bécsbe tartanak - Lobkowitz herceg udvariasan elébük küldte a hintáját, és a Kartner strassén lévő Fehér Hattyú fogadóban szállásolta el a vendégeket. Másnap azonban a városi őrség szállására vitték át őket, ahol már fegyveres őrszem állt az ajtajukban, de kardjukat még nem vették el tőlük. Aztán sor került erre is. Zrínyi és Frangepán súlyos vádakkal illetett rabbá vált. Zrínyi Péter mindent

tagadott, de Hocher bíró nem hitt neki. Zrínyi ekkor megpróbálta sógorára kenni a felelősséget. „Frangepán mindig a legádázabb ellenségem volt. Mikor először jött haza Itáliából, néhány olasz banditával az egész családomat ki akarta irtani. Amikor másodszor jött, mérget készített nekem és enyéimnek, s csak szolgálóim óvtak meg a haláltól. Amikor utoljára jött Itáliából, itt Bécsben ok nélkül párbajra hívott.” Ezek bizony nem egy nagy ember szavai, de megbocsáthatóak, hisz a halál árnyékában mindannyian megtörhetünk. De ha ezt egy több száz éve élt főnemesnek megbocsátjuk, miért nem bocsátunk meg azoknak, akik az Andrássy út 60.-ban viselkedtek ugyanúgy? Frangepánt nagyon felháborította Zrínyi vádaskodása. „Tudom, hogy Zrínyi grófot az udvarban vitéz katonának tartják, aki képtelen a színlelésre. Ennek segítségével akarja magát tisztára mosni. Isten nem engedheti, hogy a bűnös egy ártatlan kárára menekülhessen!” Egyikük sem menekülhetett. Bár Zrínyi Péter a tömlöcbe egyremásra fogalmazta kegyelmet kérő beadványait: „Felséged nekem köszönheti legfőbb dicsőségét… Joggal mondhatom, hogy Magyarország nekem köszönheti fennmaradását” stb. A kissé hencegőre sikerült kegyelmi kérvények éppúgy süket fülekre találtak, mint Frangepán megalázkodó könyörgései. Pedig ő az utolsó pillanatig reménykedett. Nem jött kegyelem? – kérdezte még a vérpadon is. De jött - válaszolták neki. – Az előzetes kézlevágás elmarad. És Frangepán még ezt is megköszönte annak az embernek, akitől meg akarta szabadítani a hazáját. A nyakazás előtti pillanatokban így szónokolt: „Ti, kik most itt vagytok, és látjátok szomorú végemet, vegyetek példát sorsomon, szeressétek Istent és uratokat, császárotokat, legyetek hívek hozzá, és kerüljétek az átkozott nagyravágyást, mely engemet örvénybe sodort!” Ezek sem egy öntudatos forradalmár, egy saját életét a szabadságért feláldozni kész hős szavai. De nem viselkedett hősként az anyja mellett lapító Rákóczi Ferenc sem. Mivel Báthori Zsófia - buzgó katolikusként sok protestánst térített vissza a pápista hitre, a Habsburgok szemében voltak érdemei. De a legnagyobb érdeme a gazdagsága volt. Tőle tehát nagy

váltságdíjra lehetett számítani. Így aztán az osztrákok tárgyalni kezdtek vele a fiának nyújtandó kegyelemről. Kezdetben 2 millió forintot követeltek, végül 400 000 forintban egyeztek meg, aminek egyik felét készpénzben, a másik felét élelemben kellett leróni. A trencséni birtokot is lefoglalták. Mindez óriási terheket rótt a családra. Zrínyi Ilona, Rákóczi ifjú hitvese még a nászajándékokat és a családi ékszereket is beadta. Így két szerető asszonynak sikerült megmentenie a Munkács várában rejtőzködő népvezért. Rákóczi megmenekülésén kívül az összeesküvésnek más pozitív eredménye nem volt. Ez is csak azért bizonyult fontosnak, mert később ő nemzette a magyar történelem egyik legrokonszenvesebb alakját, II. Rákóczi Ferencet.

XVII. II. Rákóczi Ferencet származása predesztinálta arra, hogy a később róla elnevezett szabadságharc vezére legyen. Ereiben olyan főúri családok vére folyt, akik halálos konfliktusba keveredtek a Habsburgokkal. Anyai nagyapját, Zrínyi Pétert és annak sógorát, édesanyja nagybátyját, Frangepán Ferencet kivégezték. Édesapja, I. Rákóczi Ferenc, aki szintén részt vett az összeesküvésben, sőt fegyvert is fogott az osztrákok ellen, csak azért menekült meg a halálbüntetéstől, mert anyja, Báthori Zsófia – a Báthoriak Habsburgokkal viaskodó, erdélyi fejedelmeket adó Somlyói ágának utolsó sarja – óriási anyagi áldozatot hozott érte. Még Rákóczi mostohaapja, Thököly Imre is lázadó kurucvezér volt. Minthogy ez utóbbit ismerte – apja a születésének évében meghalt –, kétségtelenül ő hatott rá legjobban, bár csak annyira szerette, amennyire kisgyerekek szokták anyjuk új férjét szeretni. A hatéves Ferenc szomorúan álldogált sárga csizmájában, szűk skarlátnadrágban, aranyzsinórral futtatott királyszín dolmányban, fején aranyforgós bársonysüveggel Zrínyi Ilona és Thököly Imre esén. Körülötte felborult a régi élet. Az új papa mérhetetlen sokaságú holmijával és udvari népével együtt berendezkedett a várban. Ő pedig kikerült a mama ágyasházából, és úgy érezte, a szívéből is. Pedig onnan sohasem került ki. Mikor Munkács feladása után Zrínyi Ilonát Bécsbe vitték, és a megállapodás ellenére elszakították a fiától, hangos jajveszékelésétől még az utcák is zengtek. Thököly Imre kitűnő katona volt, nagyszerű szónok, kiváló diplomata és sokan mégsem szerették, mert a törökkel „barátkozott”, sőt egy maga vezette török vazallusállam létrehozásáról álmodozott. Tekintélye növekedett ugyan, mikor elvette I. Rákóczi Ferenc özvegyét, mások viszont ebben is számítást láttak, mert a gazdag

özvegy tizennégy évvel idősebb volt nála. Nyilván az asszony rangja, vagyona valóban belejátszott a frigybe, de nem tagadható, hogy a szépsége is. Zrínyi Ilona hormonálisán is nő volt még, hamarosan szült egy kisfiút férjének, Thököly Istvánt, aki azonban pár hetes korában meghalt. Hamarosan újból terhes lett, s miközben Munkács várát védte, gyereket szült, de sajnos ez a gyermek sem élt sokáig. Eközben Thököly Imre már török kézben volt. 1690-ben aztán a török úgy gondolta, hogy őt helyezi az Apafi Mihály halálával megüresedett fejedelmi székbe. Csakhogy Erdély tele volt német katonával, és Teleki Mihály kancellár sem kért a törökök hozta bábfejedelemből. Ezért Thököly egy 20 000 fős törökből, tatárból, oláhokból álló sereggel nekitámadt, és Zernyestnél győzelmet aratott. A csatában elesett Teleki Mihály is. Ez óriási felháborodást okozott, hisz Teleki úgyszólván félig apja volt Thököly-nek, aki gyermekként az ostromgyűrűbe zárt Árva várából hozzá menekült, és ő nevelte fel. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy Koháry István, füleki várkapitány „törökkel bélelt pártos pribéknek” nevezte. A nép ajkán pedig ilyen versek születtek róla: Hallottad-e hírét az új királynak, Isteniül elszakadt hazánkfiának? A királya ellen az ki fegyvert vont, Törökkel-tatárral békességet bont, Nemzetéből, keresztényből ártatlan vért ont, Templomokat, oltárokat éget, pusztít, ront. A vers vége iszonyatos kifakadás Thököly ellen: Törökkel bélelt, te nyúzó, fosztó, Pártütő, prédáló lator koborló. Országrontó, és vérontó, békességbontó: Te, Thököly, papherélő, hazánkpusztító!

Az indulat érthető. Mi sem ujjonganánk, ha valaki – akár egy jobboldali diktatúra esetén is orosz tankokat hozna az országra. A hasonlat persze több szempontból is rossz, de azért valamit csak éreztet a megbotránkozásból, amit a török-tatár sereg élén lovagló Thököly a korabeli magyarokból kiváltott. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a Habsburgok – európaiságuk, katolikus hitük ellenére – veszélyesek voltak ránk. Az ügyetlen Wesselényi-féle összeesküvés és az I. Rákóczi vezette fegyveres megmozdulás kudarca után I. Lipót olyan vadállatot küldött nyakunkra, mint Caraffa tábornok, aki fennen hangoztatta, hogy „ha egy csepp, magyarok iránt kegyelmet érző vér lenne ereimben, halálos érvágást végeztetnék magamon”. Az 1687-ben Eperjesen felállított vésztörvényszék elnökeként a huszadik századi koncepciós perek vérbíráihoz hasonló ítéleteket hozott. „Először jön a kivégzés, aztán pereskedhetnek az igazukért” – mondta cinikusan az elítélteknek. Ezért a mocsokságért I. Lipót tábornagyi kinevezéssel jutalmazta. De az országgyűlés „hálája” is megdöbbentő. Ezek után ugyanis 1688ban lemondtak az eddig legalább formálisan meglévő szabadkirályválasztási jogról és az ellenállás jogáról. Mindez némi magyarázatot ad a törökbarátságra, hisz – ismétlem – máshoz nem nagyon fordulhattunk segítségért. XIV. Lajos ugyanis, akinek nem jött rosszul, hogy valaki támadással fenyegeti gyűlölt riválisát, messze volt, messzebb, mint a török. A kapcsolattartás is veszélyes volt. Rögtön le is bukott az a futár, aki a fiatal Rákóczi üzenetét vitte Bécsből Párizsba. Pedig nehezen határozta el magát erre a lépésre. Az osztrákok ugyanis igazi aranyifjút neveltek belőle. Hajnalban járt haza, délig aludt, este megint ment murizni. Ivott, kártyázott, nőzött, habzsolta az életet. Aztán megnősült. Egy Amália Sarolta nevű német hercegnővel hozták össze, akinek akkora birtoka volt, mint egy fejedelemség. Így aztán a nős Rákóczi Bécsben fényes palotát vitt. Százhúsz fős személyzetük volt, több tucat testőrük. Csak amikor hazajött körülnézni kicsit Magyarországon – nyolc megyében voltak birtokai –, akkor döbbent rá, hogy itthon hogy állnak a dolgok. Brutális elnyomás, nyomor, panasz mindenfelé. Barátja, a fiatal Bercsényi azt mondta neki, mindezért Lipót a felelős. Nincs más választás: az osztrák uralomtól meg kell szabadulni.

Ezért kezdett tapogatózni szövetségesek felé, aminek a XIV. Lajoshoz küldött futár elfogása és az ő letartóztatása lett az eredménye. Ugyanabba a bécsújhelyi börtönbe csukták, amelyben harminc éve nagyapja és nagybátyja ült. Rákóczi félt, hogy perének is ugyanaz lesz az eredménye, mint az ő perüké volt 1671-ben – és megszökött. A szökés megszervezésében felesége is segített neki. Becsempészett osztrák tiszti egyenruhában jutott ki a várból, majd a városból is. Váltott lovakkal vitték a határhoz. Hat nappal szökése után Lengyelországban volt. És hamarosan Elizaveta Heléna Lubomirska ágyában. Lubomirska gyönyörű asszony volt, barna szemű, barna hajú, az arcán lévő apró anyajegy megőrjítette a férfiakat. Ráadásul férje, a magas pozícióban lévő és gazdag Sienawski herceg hajlandónak mutatkozott arra, hogy a magyar felkelést segítse. Lehet, hogy Rákóczit kissé furdalta a lelkiismeret, hogy épp azt a férfit szarvazza fel, akinek a segítségére szüksége van, talán érzett némi lelkifurdalást a felesége miatt is, aki szökése miatt házi őrizetben sír utána, de hát a szerelem, az szerelem. A potens, fiatal férfiak különben sem tudnak nő nélkül megmaradni (Bercsényi sem tudott). Egyébként a többi nő sem hagyja, hogy megmaradjanak, különösen, ha olyan jóképű férfiakról van szó, mint Rákóczi. Ha a „hűséget”, „tisztaságot” tennénk meg a kiválóság legfőbb ismérvének, bizony sok nagy magyart kiseperhetnénk a pantheonból – Széchenyit, Kossuthot is beleértve. És ennek legalább annyira az álságos szexuális erkölcs az oka, mint amennyire ők maguk. Rákóczinak nemcsak Lubomirska szerelmére volt szüksége, hanem támogatására is, amivel az asszony nem maradt adós. De ő inkább lengyel királyt akart csinálni belőle, mint magyar népvezért. Rákóczitól nem volt idegen a dolog, de amikor egy kuruc küldöttség – rejtőzködése ellenére – rátalált, és kérte, hogy jöjjön haza, igent mondott. Pedig tudta, hogy életével játszik, hiszen a császár hatalmas vérdíjat – 10 000 forintot – tűzött ki a fejére. A szíve is marasztalta. Úgyhogy szüksége volt Bercsényi határozottságára, aki szinte erővel tépte ki Lubomirska karjaiból.

A hazatérő Rákóczit mindjárt a határon csalódás érte. Hadsereg helyett csak pár száz rongyos paraszt várta. Legtöbbnek csak kasza vagy bunkós bot volt a fegyvere. Szerencsére időközben Rákóczinak sikerült kapcsolatba kerülni XIV. Lajossal, aki hajlandó volt havi 50 000 livre-vel támogatni a Habsburg-ellenes felkelést. Ebből telt munícióra, kiképző katonákra. Így aztán a kezdeti kudarcok után megkezdték az előrenyomulást az Alföld felé. Meghódolt előttük Debrecen, Kálló, a szabolcsi hajdú városok, Nagybánya, a máramarosi sóbányák, Huszt vára és így tovább. 1707-ben pedig az ónodi országgyűlés közfelkiáltással elfogadta a Habsburg-ház trónfosztását. Ezen az országgyűlésen Rákóczi arannyal áttört, gyémántokkal kirakott díszruhában jelent meg. Azt mondják, öt havi hadi pénzbe, 400 000 livre-be került. Főtisztjeinek egyenruháján is gyermekököl nagyságú aranygombok tündököltek. Ez sokaknak nem tetszett. Sokak nem ezt várták az 1703-ban zászlót bontott szabadsághőstől. De hát Rákóczi nem parasztvezér volt, hanem magyar főúr, aki gyerekkorától megszokta a pompás díszruhákat. Nem új társadalmat akart ő, hanem a régit akarta az idegen uralomtól megszabadítani, és visszaállítani a magyar királyi udvar fényességét. Azért öltöztette díszruhába a testőrségét, ezért rendezett vacsorákat, fényes bálokat, hogy imponáljon a külföldi követeknek. Úgy érezte, hogy a puritánság nem ad tekintélyt. És ha meggondoljuk, a népmesék királyai kacsalábon forgó palotákban laknak, melynek 33 ezüst, 33 arany, 33 gyémánt szobája van, és ezt nem lerombolni, hanem megszerezni igyekeznek a talpraesett szegény legények. A mezítlábas próféták, kunyhóból származó forradalmárok csak azért tetszenek a népnek, mert a gazdagok fenyegetésével, üldözésével lehetőséget ígérnek a „helycserére”. A királyosdinak azonban nem lett sok eredménye. XIV. Lajos továbbra sem kötött szövetséget a függetlenségüket kimondó magyar rendekkel. És minthogy Rákóczi lengyel királlyá választása is elmaradt, Nagy Péterrel kötött titkos szövetségéből sem lett semmi. Az emberek pedig kezdtek belefáradni a harcba. A munkások, főként a bányászok többször sztrájkba léptek, úgyhogy

Rákóczinak katonákat kellett bevetni ellenük. De egyre jobban zúgolódtak a parasztok is. Helyzetük nemhogy jobb, de egyre rosszabb lett. Termésük nagy részét a hadsereg ellátására kellett fordítaniuk. A nemesek fölhánytorgatták, hogy a harcoló jobbágyok miatt nincs, aki megművelje földjeiket. Hogy nemes voltuk ellenére nekik is kell hadiadót fizetni. 1710-re – a szerelemben is a hetedik a legveszélyesebb év – a lelkesedés teljesen lelohadt. A vereségek egymást követték. Januárban Rákóczit verték meg Romhánynál. Februárban Andrássy Istvánnak kellett feladni Lőcsét. Kudarcot vallott Palocsay György, Balog Ádám is. Ősszel Érsekújvár esett el. Aztán Szolnok. Aztán Eger. A kuruc sereg már védekezésre sem volt képes. 1711 elején Rákóczi látta, hogy mindennek vége, és február 21-én azon az úton, ahol nyolc éve jött, kimenekült az országból. Ő persze avval áltatta magát, amivel később Kossuth, hogy nem menekül, hanem segítséget szerez az országnak. Csakhogy egy bukott ember, egy emigráns számára sosem akad érdemleges tárgyalófél. Amikor mégis sikerült találkoznia Nagy Péter cárral, a remélt orosz segédhadak helyett csupán azt ígérte, hogy ha vele tart, hajójával Gdanskig elviszi. Rákóczi, aki most már csak XIV. Lajosban bízhatott, elfogadta a meghívást, hogy közelebb kerüljön Párizshoz. Elbúcsúzott Lubomirskától, aki még a vereség után is szívesen fogadta – és aki többször meglátogatta Magyarországon, de már nem volt belé szerelmes. Feleségétől azonban, aki utána jött Lengyelországba, és arra készült, hogy most már vele marad, és elkíséri Párizsba is, nem búcsúzott el. Tőle egy éjszaka csöndben megszökött. A hajóutat Rákóczi és Nagy Péter, akit az oroszok „megkeresztelt medvének” neveztek, végigitta, végigmulatta, de a cár továbbra sem ígért semmit. Amikor Gdanskban elváltak, Rákóczi Berlinbe akart utazni, de a poroszok közölték vele, hogy Berlinben nem látják szívesen, így egy ideig Gdanskban maradt. Fogadásról fogadásra, bálról bálra járt, és hajtotta a nőket, meg azok is őt.

Aztán mégiscsak elindult Párizs felé, de előtte látogatást akart tenni a mindig magyarbarátnak mutatkozó Anna királynőnél Londonban. Amikor a királynőnek tudomására jutott, hogy Rákóczi hajója a szigetország felé tart, megüzente, hogy nem teheti lábát Anglia földjére. De Párizsban szerencsére fogadták. Szép palotát, fejedelmi apanázst kapott a Napkirálytól. De semmi többet. XIV. Lajos, aki mindmáig tartja a leghosszabb uralkodás világrekordját, 1715-ben meghalt. Rákóczi útja már csak Rodostó felé vezethetett. Ezalatt itthon az urak birtokvadászattal voltak elfoglalva: rágalmazták, feljelentgették egymást. És ami a legszomorúbb; az országgyűlés saját akaratából – talán magát a királyt is megdöbbentve – II. Rákóczi Ferencet hivatalosan hazaárulónak nyilvánította.

XVIII. A két sikertelen szabadságharc közötti 140 évben kétszer is adódott lehetőség az annyira sérelmezett függőségtől való megszabadulásra. Az egyik lehetőség a Pragmatica Sanctio elutasítása lett volna. Ha az országgyűlés szembefordul Mária Teréziával, a Habsburg Birodalom gyakorlatilag szétesik. Ehelyett azonban a tekintetes rendek tanúbizonyságot akartak tenni a magyar férfiak lovagiasságáról, és életüket és vérüket a szép, fiatal királynőnek. A baj csak az, hogy nem a saját életükkel és vérükkel legénykedtek, hanem népükével, és az ország függetlenségét játszották el a színpadias jelenetért, mely az utókor fantáziájában a karján Madonnaként fiát tartó anya védelmévé nemesedett. A kis József főherceg azonban akkor még nem érkezett meg Pozsonyba, az ő alakját később „festette” a tablóra a történelem. A másik lehetőséget Napóleon nyújtotta, akinek a Habsburgháztól való elszakadásra felszólító és a polgárosodás lehetőségét ígérő kiáltványát Batsányi János fordította le 1809-ben. A magyarok azonban ettől a lehetőségtől is megijedtek. Ezért vágta Kölcsey Ferenc elkeseredve a nemzet arcába: Paris ígért szabadságot, Ti nem fogadtátok, Járom rátok, gyáva népek, S maradéktól átok. Meg kell azonban jegyeznem, hogy mindkét megtorpanást korántsem indokolatlan félelmek okozták. A nemzet nem volt egészen biztos abban, hogy a szavakban annyira kívánatosnak tartott elszakadás nem veszélyeztetné-e az ország biztonságát. Illetve a Napóleon mellé szegődés nem csöbörből vödörbe esést jelentene.

A két szabadságharc közötti időszakra eső Martinovics-féle összeesküvés még inkább kudarcra volt ítélve. Ennek a szervezkedésnek egyik csoportja (Reformátorok Társasága) nem is tudhatott a másikról (Szabadság és Egyenlőség Társaság), mert a francia forradalom eszméinek megvalósítását – felháborodva elutasította volna. A kudarc legfőbb okát mégis az összeesküvés vezetőjének személye jelentette. Martinovics Ignácról, akinek nevét csak Budapesten hét-nyolc utca vagy tér viseli, senki sem volt jó véleménnyel. A kortárs Dugonics András szerint önhitt és tudatlan volt. Batsányi János szuggesztív embernek mondta, aki azonban nem volt egyenes jellem, hanem „cselszövő természet”, behálózza az embereket, aztán visszaél a bizalmukkal, mert csak a saját érdekeit nézi. A későbbi történetírók közül az akadémikus Fraknői Vilmos azt állapította meg róla, hogy az „etika követeléseit teljes közönyösséggel megvetette, s az egész egyéniségét, működését, erkölcsi felfogását az angol kriminalisták elnevezésével: morál insanity (erkölcsi beszámíthatatlanság) jellemzi.” A szintén akadémikus Mályusz Elemér szerint „mintha ördög küldte volna ezt az ateista papot. A romantikus írók féktelen fantáziája tudott csak hasonló szörnyeteget leírni.” A nemrég elhunyt Fejtő Ferenc viszont védelmébe vette: „Hitt eszményeiben, ha méltatlanul is szolgálta őket, de gyarlósága nagyon is emberi gyarlóság volt.” Benda Kálmán történész elismerte, hogy nagy akaraterővel, elsőrendű szellemi képességekkel, kitűnő memóriával, széles körű tudással rendelkezett, de „karrierista volt, hiú, gőgös és önhitt, aki elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott”. Martinovics Ignác II. Lipót császár besúgójából elbocsátása után vált maga is „besúgottá”. A kilencvenes évekre egészsége nagyon megromlott. Gerincfájdalmak gyötörték. Mészlerakódás következtében púposodni kezdett, amit hallatlan akaraterővel próbált leplezni, de ez a torzulás lelkét is torzította: növelte benne az irigységet, a gonosz, gyűlölködő érzelmeket.

A kiváló pszichografológus, Rákosné Ács Klára szerint, a jakobinus mozgalom idején „írásában már megjelentek az őrültségre utaló jelek – felmenői között kellett egy őrültnek lenni… Mániákussága dühkitörésekbe torkollt s mindjobban eluralkodtak rajta a paranoiás szkizofrénia jegyei.” Valóban megszállottan csörtetett előre halálba vezető útján, ahogy az őrültek teszik. Számomra az a megdöbbentő, hogy ezt nem vették észre a közvetlen harcostársai, a nagy műveltségű Hajnóczy József, a reformátorokat vezető gróf Sigray és a többiek. Nem lehetett neki ellenállni, nagyon szuggesztív volt – mondták összetörve a vádlottak padján, ahonnan útjuk, mint annak idején Zrínyié és Frangepáné, 1795. május 20-án nekik is vérpadra vezetett.

XIX. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején sem állt az egész nemzet egy oldalon. Legfeljebb március 15-én néhány óráig, de azért akkor sem volt a helyzet olyan idillikus, mint képzeljük. Hám János emlékirataiban például ezt olvashatjuk: „Én, aki szívemben levert voltam, nem tudtam magam rászánni sem arra, hogy háromszínű szalagot hordjak, sem arra, hogy Batthyány urat üdvözöljem. Mikor pedig ismételten figyelmeztettek, hogy amint a többi püspök teszi, én is vegyek magamra valamilyen hazafias jelvényt, nehogy magamat támadásoknak vagy éppen veszedelemnek kitegyem, egy darabka szalagot kezdtem a zsebembe tartani, hogyha netán veszedelembe jutnék, annak felmutatásával mentsem magam. Ez volt aggodalmaim és gyötrelmeim kezdete. A magyar örömöknek ez ünnepélyes - vagy helyesebben a nemzeti szerencsétlenségnek e gyászos napja – ha jól emlékszem – március 15-e volt.” A püspöki kar később is a szabadságharc elfojtására törekedett, és az ellenállás beszüntetésére hívta fel híveit. „Arra intünk és kérünk titeket Krisztusban kedvelt híveink, hogy miképp rendeltük, a Mindenható jóságáért folyamodjanak, világosítsa meg azok elméjét, akik elszédítve a nyugtalankodók által, éppen akkor fogtak fegyvert képzelt szabadságuk kivívására, mikor az nekik teljes mértékben megadatott.” „Az ausztriai házra ezelőtt háromszáz évvel törvényesen szállt a korona” – olvasták fel országszerte a templomokban. „Ő császári fölségük V. Ferdinánd és I. Ferenc József nem akarják szabadságunkat vagy nemzetiségünket elnyomni, sőt azok fenntartását ünnepélyesen biztosítják.” Mikor Windischgratz herceg betört az országba, a pásztorlevelek arra szólították fel a Kossuth regimentjébe toborzott katolikusokat, hogy feltétel nélkül adják meg magukat. „A Császári és Királyi

hadsereg élén főméltóságú herceg Windischgratz mint főparancsnok és teljes jogú királyi biztos őfelsége legfelsőbb rendeletéből egyedül azon békességes célból lépett az országba, miszerint ezen, a legszebb rendet tartó és példás fegyelem alatt álló haderőnek tekintélye által fegyverezze le az ellenszegülőket, a törvényes rendet és az iránta tartozó engedelmességet az egész országba visszaállítsa. Kinek is eszerint mint az ország békéltetőjének magas rendeleteit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancs alatt lévő császári, királyi hadseregek támogatása által üdves céljainak kivitelezésére segédkezet nyújtani tartozunk.” Akárhogy nézzük, ezek a körlevelek sem tanúskodnak nemzeti egységről, mint ahogy nem voltak közös állásponton az ország és a hadsereg vezetői sem. Kossuth Lajos, aki páratlan szuggesztivitással és kiváló szónoki képességekkel rendelkezett, sokszor figyelmen kívül hagyta a tényeket, máskor pedig tévhiteknek, álhíreknek dőlt be. Elhitte például, hogy Verona mellett külföldi hadak gyülekeznek Magyarország megsegítésére, aminek semmi alapja nem volt. Amit viszont nem vett figyelembe, hogy az osztrák császár és az orosz cár szövetséget kötött egymással, mely szerint baj esetén egymást fegyverrel támogatják. Pedig a függetlenség kikiáltása előtti napokban Görgey figyelmeztette erre, és kérte, hogy halassza el a trónfosztás kimondását, mert egy orosz támadást Magyarország képtelen lesz kivédeni. Kossuth látszólag elgondolkodott javaslatán, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Magyarország legfőbb ura, kormányzója legyen. így aztán 1849. április 14-én kikiáltották Magyarország függetlenségét, aminek azonban sajnos nem függetlenség, hanem az orosz invázió és a világosi fegyverletétel volt a következménye. Kossuth azonban úgy intézte, hogy személyét semmiképp ne lehessen kapcsolatba hozni a kudarccal. 1849. augusztus 11-én ugyanis – felmérve, hogy minden összeomlott – sietve átruházta a legfőbb hatalmat Görgeyre (mihez nem volt alkotmányos joga), és híres szakállát levágatva kendőben-rokolyában kimenekült az országból. Egyenest a szép Dembinska karjába. Ez persze nem bűn. Senkinek sem kötelessége a mártírság. És mindenkinek az életében

eljöhet a nagy szenvedély (ami sajnos nem volt kölcsönös, ugyanis a fiatal nő az osztrák titkos-szolgálat kezére akarta játszani Kossuthot). Határozottan bűnnek tartom azonban azt a röpiratot, amit Kossuth Vidinben fogalmazott. „Szegény, szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által – ^ esett el. En Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, és a hazának szabadságot vívjon ki, s ő Magyarország gyáva hóhérjává lön.” Kezdjük azt, hogy Görgey Artúr sohasem volt porban. Ősei az 1312-es rozgonyi csatában tüntették ki magukat, és azután kapták Károly Róberttól a névadó Görgőt. Igaz, Artúr édesapja polgárlányt vett feleségül, ezért kitagadták a családi vagyonból, így a Görgey fiúk diákkorukban sokat nélkülöztek. Artúr tehetségére azonban már a katonaiskolában felfigyeltek. Hadnagyként mégis otthagyta a katonai pályát, és vegyész lett. Itt is kiválónak bizonyult. A bécsi akadémia tagságára számítva, a lem-bergi egyetem katedrájának várományosaként fordított hátat a tudományos pályának harmincéves korában, hogy a szervezkedő magyar honvédség segítségére siessen. És hol tartott Kossuth harmincévesen? A szintén nemesi családból származó Kossuth (a kutyabőrön IV. Béla aláírása szerepel) fiatal jogászként az aranyifjak életét élte: bálokra járt, ivászatokon vett részt, szépasszonyoknak udvarolt (például gróf Károlyiné Szapáry Etelkának), és sokszor hajnalig verte a kártyát. Egy alkalommal rengeteg pénzt vesztett, ezért az árvaszéki bizottság tagjaként eladta az árvaszék 12 hordó borát, hogy adósságát kifizethesse. A hiány kitudódott, és eltussolására Kossuth belenyúlt az Andrássyak kasszájába. Azonnal elbocsátották. Pályája majdnem kettétört. Anyja könyörgésére azonban elhatározta, hogy „jó útra tér”. Karrierje lassan ívelni kezdett. Landerer nyomdász – a titkos rendőrség bizalmasa – megvásárolta a csődbe jutott Sürgöny és Csarnok kiadási jogát, és kérte a Királyi Kancelláriától annak átruházását a Pesti Hírlapra. (Ez a trükk azért kellett, mert új lapengedély beszerzése sokkal bonyolultabb dolog volt.) A lap szerkesztésére Kossuth Lajost kérte fel. Ötlete még Metternichnek is nagyon tetszett. Azt remélte, hogy Kossuthot így majd kézben tudják tartani. Nagyon tévedett. Kossuth kiváló

cikkeivel és páratlan retorikai képességeivel beírta, beszónokolta magát a történelembe. A hadvezetéshez azonban nem értett. Talán azért irigykedett Görgeyre, aki nagy stratéga volt. (Dicsőséges tavaszi hadjáratát évtizedeken át tanították a katonai főiskolákon.) Nem akarta, hogy elhomályosítsa, ezért a hadvezetésre alkalmatlan Dembinskit nevezte ki fővezérnek. Ez óriási botrányt okozott. A tisztek jó része ugyanis csak úgy volt hajlandó elfogadni a parancsait, ha Görgey vagy Klapka ellenjegyezte azokat. Ez persze demoralizálta a hadsereget, úgyhogy Szemere kormánybiztos írásban szólította fel Dembinskit, hogy mondjon le. De Kossuth még mindig nem akart hallani Görgeyről, inkább a középszerű, őrá egyáltalán nem veszélyes Vetter Antallal próbálkozott. Csak miután ő is kudarcot vallott, kényszerül rá, hogy Görgeyt a „porból fölemelje”, és megtegye fővezérnek. „Egyiknek sem lévén bátorsága fellépni vetélytársa ellen… fondorkodtak egymás megbuktatására, míg végre a nagyravágyás, egymás iránti rejtett gyűlölet és színlelés játéka alatt magát a hazát buktatták meg” – írta Horváth Márton történész. Kossuth Görgey elleni rejtett gyűlölete aztán Vidinben vulkánként kitört. Hiába mondják, hogy a „vidini levélért” nem szabad Kossuthot vádolni, hiszen ő evvel a szegény, megalázott nemzet önbecsülését akarta visszaadni. Először is nem hiszem, hogy a nemzet önbecsülését jobban sértette volna, ha tudomásul veszi: sokszoros túlerővel szemben bukott el. Másodszor a rágalmat még egy esetleges jó szándék sem menti. Ha valaki, hát Kossuth pontosan tudta, hogy mindennek vége. Azért adott minden hatalmat riválisa kezébe. Azért menekült el asszonynak álcázva az országból. Ép ésszel elképzelhető, hogy ha esélyt is lát a győzelemre, ezt megteszi? Kossuth a hatalom átruházásával saját személyét akarta kivonni a kudarc felelőssége alól. Azt akarta, hogy a csalódott, kivégző osztagok elé állított, börtönökbe hurcolt, bujdosásra kényszerített emberek dühe Görgey Artúr ellen irányuljon. Ezt sikerült elérnie. Isten vagy ördög – így kérdik magokban

-Melyik teremté ezt a Görgeyt? Illy férget Isten soha nem teremthet, Ezen megdőlnék emberben a hit. Hervadjon a fű, ahol megpihenne, Akadjon fel, midőn a fára néz, Enyhét ne adjon éhe, szomja ellen A föld s ne nyújtson soha emberkéz. Kergesse őt a balszerencse, mint Szilaj kutyák a felriadt vadat, Éljen nyomorból, kínból mindhalálig S ha elhal, verje meg a kárhozat fakadt ki Vörösmartyból az igazságtalanságában is érthető átok, hiszen Világos után iszonyú szenvedés zúdult az országra. A büntetés végrehajtóját, az apostoli királyunk jóvoltából ránk küldött hóhért, Haynaut, az egész világon utálták. Tüntetéseket szerveztek ellene, később Londonban meg is verték. Mi azonban – ahogy elfoglalta Budát – 273 jeles férfiúból álló (gróf Festetics, gróf Takách stb.) hódoló küldöttséget menesztettünk hozzá, és 1849-ben Pest, 1850-ben pedig Buda is díszpolgárrá választotta. És persze utcát is neveztek el róla. Nemzeti egység ugyanis csak a legendákban létezik. Meg a híres balladákban: Ötszáz, bizony dalolva ment Lángsírba walesi bárd: De egy se bírta mondani Hogy: éljen Eduárd írta Arany János, akit 1857-ben felkértek, hogy verssel üdvözölje a hazánkba látogató királyt. Bár ezért az egy versért annyi honoráriumot fizettek volna, mint tíz balladáért összesen, Arany elhárította a felkérést. „Ingyen” nekikezdett viszont A walesi

bárdoknak, amit persze csak jóval később, 1863-ban publikál, amikor már nem lehetett a királyi látogatással kapcsolatba hozni. Arany naivul feltételezte, hogy a letiport ország minden költője megtagadja a „koronás gyilkos” magasztalását, de alaposan tévedett. A hajdani márciusi ifjú, Lisznyai Kálmán készségesen megírta a hódoló költeményt. 1857. május 4-én Magyarföldön magyarok királya Hő kebelből száll Feléd a dal Merre jártok Te és szép királynénk Legyen utad fényes diadal! S hegyen-völgyön s a sík rónaságon Legyen ünnep széles ez országon! A többszakaszos ömlengést így fejezi be: Kegymosolyotok drága zálogul lesz Hogy fölél a dicső hon megint, S e kegyre termett nép az útra, Mellyen jártok, örömkönnyet hint. S örömében áldást mond reátok Hogy ragyogjon soká koronátok. És a gyenge és ízléstelenül hízelgő verset sok hasonló követte. A városokon, melyeken a királyi pár áthaladt, Cegléden, Kecskeméten, ahol nemrég Kossuthért tombolt a tömeg, most lelkesen éljenezték az „embervértől szagló koronás bitort”, ahogy Széchenyi nevezte Ferenc Józsefet.

XX. És ezeket a dicsőítő verseket zengő éveket hívjuk a passzív ellenállás, a passzív rezisztencia korának. Természetesen voltak, akik tényleg nem hallatták a hangjukat, kivonultak a közéletből. De ezt csak azok tudták megtenni, akiknek volt egy kis birtokuk, amiből megélhettek, egy kúriájuk, ahol elbújhattak szidni az osztrák diktatúrát. Akinek azonban nem volt, annak bizony alkalmazkodni kellett az új helyzethez, hogy hivatalt kapjon és eltarthassa a családját. A passzív rezisztencia betartásához egyébként megfelelő lustaság is kívántatott. A tevékeny ember nem sokáig bírja, hogy ne csináljon semmit. Az előbb-utóbb fejleszteni akarja gazdaságát, az ipart, az kereskedni akar, kulturális életet akar, és ennek érdekében békülést sürget, konszolidációt, aminek érdekében hajlandó „engedni a 48ból”. Deák Ferenc és a Felirati Párt is hajlandó volt. A Határozati Párt azonban – élén Teleki Lászlóval – az 1849-es állapotot szerette volna visszaállítani, noha ennek az irreális voltát még a párt józanabb gondolkodású tagjai is felmérték. Mindkét párt a másikat tartotta a haza ellenségének. A sok vádaskodásban, a parlamenti csatározásokban Teleki László idegei teljesen felmondták a szolgálatot, és az országgyűlés végső állásfoglalása előtti napon, 1861. május 7-én golyót röpített a fejébe. Vagy más röpített. Ugyanis az emberek azonnal gyilkosságról kezdtek susogni. Egyesek Bécsre gyanakodtak, hisz az osztrákoknak állt érdekükben, hogy a kiegyezés legnagyobb hazai ellenzőjét eltegyék láb alól. Mások az emigráció azon szélsőséges tagjait sejtették halála mögött, akiknek még Teleki is túlságosan megalkuvó volt. Akadtak olyanok, akik elfogadták az öngyilkosság „megcáfolhatatlan bizonyítékok alapján” megállapított tényét, és úgy

vélték, Teleki lelkiismeret-furdalás miatt végzett magával, hisz az emigrációból hazamerészkedve megfogadta Ferenc Józsefnek, hogy nem tér vissza a politikai életbe. Mindenesetre a halálát követő napon, május 8-án Deák pártja három szavazattal győzött Teleki Határozati Pártja fölött. Az udvar azonban Deák eredményeit is kevésnek találta, és a király feloszlatta az országgyűlést. Azt, hogy a kiegyezés később mégis létrejött, nem a magyar politika, hanem a poroszok tették lehetővé azzal, hogy Königrátznél 1866-ban tönkreverték az osztrákokat. (No, egy ilyen vereséget én is össze tudtam volna hozni – jegyezte meg az alkalmatlanság miatt lemondott V. Ferdinánd.) A Németország és Olaszországból kiszorult Habsburgoknak létkérdés lett, hogy Magyarországgal kibéküljenek. A kibékülésben nagy szerep jutott Ferenc József feleségének is. Ez a renitens fiatal nő egyrészt nagyon gyűlölte a magyar gyűlölő és Batthyány kivégzését követelő anyósát, Zsófiát, másrészt Haynau vérengzése idején még tizenkét éves gyereklányként rohangált a possen-hofeni kastélyuk kertjében. Személyében tehát olyan Habsburgot lehetett a magyarok elé állítani, aki előtt mérhetetlen önérzetességük ellenére meghódolhattak. A koronázást 1867. június 8-án pünkösd vasárnapját megelőző szombaton tartották – nehogy Ferenc József uralma „pünkösdi királyság” legyen. Erzsébet, aki sok fotóján talán nem is szolgál rá a szépsége körül kialakult mítoszra, a koronázási képeken valóban gyönyörűnek látszik. Meseszép ruhájában csodálatos látványt nyújthatott a nagy népünnepélyen. De az ellentétek elcsitításához mindez kevés volt. Kossuth kétségbeesett mennydörgése behallatszott Turinból, és sok behódolt magyart szégyenkezésre kényszerített. Másokból dühöt váltott ki. Úgy érezték, Kossuth elvesztette valóságérzékét, és képes lenne belevinni a nemzetet egy újabb katasztrófába. Igen keményen kirohant Kossuth ellen Perczel Mór egykori honvédtábornok is, aki az emigrációból visszatérvén a pesti honvédegylet elnöke lett. Mivel azonban úgy találta, hogy az egylet egyre inkább „kossuthiánus” irányt vesz, elnöki hatalmánál fogva

feloszlatta. Ez a diktatórikus módszer nem tetszett Beniczky Lajos alelnöknek, aki szintén részt vett a szabadságharcban, és alezredesi rangot ért el. A Perczellel való összekülönbözés után Beniczkyt névtelen levélben találkozóra hívta valaki. Beniczky elment, és többé nem látta senki. Holttestét két hónap múlva találták meg Csepelnél a Duna partján. Beniczky Lajos egyébként 1860 áprilisa és júniusa között titkos jelentéseket írt az osztrák hatóságoknak. Tehát besúgó volt – 3/3-as, ahogy száz évvel később nevezték volna. Rajta kívül még sok száz embert beszerveztek. Tompa Mihály A gólyához című versében keserűen panaszolja: „Testvért testvér, apa fiút elad.” Ezek bizony nem a nemzeti egységre utaló szavak. De nem beszélhetünk egységről a kiegyezés utáni boldog békeidőben sem. A parlamentben kegyetlen csaták folytak, véget nem érő viták, obstrukciós agyonbeszélések, melyek néha párbajban folytatódtak. 1904. december 13-án pedig a magukból kikelt honatyák összetörték az ülésterem bútorzatát.

UTÓSZÓ Nemzeti egység tehát történelmünk során sohasem létezett, mint ahogy más népeknél sem. Őseink nem voltak jobbak nálunk. Helyesebben szólva: a mi nemzedékünk sem rosszabb, mint az előző nemzedékek voltak. Csakhogy a régiek már legendává lettek. A legenda pedig – mint tudjuk – vallási, nemzeti érdek és érzület alapján átformálódott valóság. Tehát nem valóság. Minél kevésbé ismerünk egy kort, annál könnyebb „aranykort” csinálni belőle. Minél kevésbé ismerünk egy embert, annál könnyebb idealizálni az alakját. A történelemtanítás szeret idealizálni. Azt hiszi, avval segíti a hazafias nevelést, ha mennybe viszi a múlt hőseit. Pedig nem. Avval segíti, ha belesulykolja az emberekbe, hogy történelem sohasem volt. Mindig csak jelen van, és a jelen mindig züllöttnek, romlottnak tűnik az előző korszakokhoz képest, ahogy ezt Zrínyi, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty versei is bizonyítják. Következésképp a mi züllött, romlott jelenünk is történelem lesz egyszer. És lehet, hogy kortársaink közül azokból válnak „tiszták, hősök, szentek”, akikről a legkevésbé tudjuk elképzelni. Ne felejtsük, hogy a küzdelem nem jó és rossz, sokkal inkább jó s jó között folyik. Mert az, hogy mi a jó, melyik a helyes irány, az mindig csak később, az út végén derül ki. És az sem biztos, hogy mindenki egy helyre tart. A népboldogító eszmék nem mindenkit boldogítanak. Sokszor épp azokat nem, akiknek szánták őket. És bár majdnem mindegyikünkben él egy titkos vágy az „egy akol, egy pásztor” megvalósulása iránt, ezen mindig saját nézetünk egyeduralmát értjük.

Pedig: Kétségben az erő. Egységben az erőszak –ahogy a költő, Fodor Ákos írja. Minél kevésbé ismerünk egy kort, annál könnyebb „aranykort” csinálni belőle. Minél kevésbé ismerünk egy embert, annál könnyebb idealizálni az alakját. A történelemtanítás szeret idealizálni. Pedig nem azzal segíti a hazafias nevelést, ha mennybe viszi a múlt hőseit, hanem avval, ha azt bizonyítja: történelem sohasem volt. Mindig csak jelen van, és a jelen mindig züllöttnek, romlottnak tűnik az előző korokhoz képest, a legnagyobb költők versei bizonyítják. Következésképp a mi züllött, romlott korunk is történelem lesz egyszer. És lehet, kortársaink közül épp azokból válnak „tiszták, hősök, szentek”, akikről legkevésbé tudjuk elképzelni.