KÉSZÜLŐDÉS HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

KÉSZÜLŐDÉS HÚSVÉT ÜNNEPÉRE Részlet Tamási Áronnak „Szülőföldem” című, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent könyvéből.

M A G A M IS még javában alszom, amikor felkél a nap. Pedig amióta itthon vagyok, m á r annyira visszaédesedtem a természethez, hogy véle együtt h u n y o k és é b r e d e k ; sőt egyre g y a k r a b b a n fordul kedélye szerint az én kedélyem is, mintha nem ura volnék neki, hanem m a j m a . É p p e n erre é b r e d e k , a „majom” hangzatára. Felütöm a fejemet és z a v a r t a n figyelek, mert nem t u d o m eldönteni hirtelen, hogy hallottam-e félálomban ezt a szót, vagy magam gondoltam. Valahol g y e r m e k sír az uton, h á r o m a b l a k o n fény ömlik a szobába s k ü n n a t o r n á c b a n beszéd folyik. G o n d o lom, bészólítom Ágnest, hogy jelentést tegyen, ha valami az éjjel vagy most reggel történt volna a faluban. De n e m is kell szólítani, mert mialatt r e n d e z k e d e m , hogy egy n a p o t ismét lábom töltsek, rámnyitja a tornác felőli ajtót s azt k é r d i : – Bátyám m a j m o t l á t o t t - e ? Egy vonása sem rezdül, olyan komoly Á g n e s n e k az arca. Az idegen mérget v e n n e rá, a r c á n a k láttára, hogy a feltámadás nagy ünnepére egy m a j o m m a l meggazdagodtunk. Én a z o n b a n ismerem Ágnest és m a g a m a t egyaránt s ilyenformán nagyon jól t u d o m , hogy a tréfát így csináljuk mi. – Hol f o g t a d ? – k é r d e m . – Én az oltár előtt – feleli Ágnes. Ennyiből m á r tudom, hogy sógor jött haza az erdei m u n k á ból. Mingyárt látni szeretném, m e r t jóízű és megnyerő e m b e r sógor, szálában is ügyes, mulatni és klárinéton játszani egyaránt jól tud. Indulok is már, hogy üdvözöljem és m e g k é r d e z z e m az egészsége felől, s hát a b b a n a p e r c b e n megjelenik az a j t ó b a n az Ágnes háta mögött Egyszerre k e z d ü n k nevetni mind a h á r m a n , mert a h á z u r a csakugyan olyanforma, mint a majom. J ó l megnőtt haja-szakálla; s foltokban lebbedezik a m u n k á s r u h a r a j t a . Tréfálkozik ő is, de a tréfája mögött ott izzik a keserűség, mint a parázs. – Megírhassa sógor úr, – m o n d j a n e k e m , – hogy milyen életünk van. Á g n e s ezt n e m hagyja helyben, h a n e m így s z ó l : – M e n j el, itt se mindenkinek van i l y e n ! – Nem, a p a p n a k ! – m o n d j a sógor. Ennyivel meg is szűnik a vita, mert Á g n e s a borbélyhoz küldi az urát. Amikor elmegy, csodálkozva k é r d e z e m meg, hogy

Erdélyi Magyar Adatbank

2

Tamási

Áron

m á r itt is van borbély, itt a f a l u b a n ? Hiszen életemben olyant n e m hallottam, hogy F a r k a s l a k á n borbély és fodrász ütött volna tanyát. Ellenben minden szomszédságnak volt ennekelőtte egy h a j nyírója, s az egész falunak egy foghuzója. G y e r m e k k o r o m b a n az én h a j a m a t is egy ilyen e m b e r vágta, vasárnap reggel, nemcsak ingyen, h a n e m még a gondolata nélkül is a fizetésnek. Egy fogamtól is itt búcsúztam volt el, cserefa-csutakon ülve. – H á t ezek nincsenek m e g ? – k é r d e m . – Megvan – m o n d j a Ágnes. – A foghuzó ember most is működik, de aki a maga haját nyirogatta diák-korában, az éppen a minap meghalt. – Hát most borbélynak hívják a h a j n y í r ó t ? – faggatom tovább. N e m tudom, hogy miért, de Ágnes nevet ezen. M a j d mint egy tudatlan gyermeknek, úgy kezdi magyarázni nekem, hogy most a törvény nagyba tekinti az ipart s így bétiltotta a hajvágó falusi embereket, s jött egy valódi borbély. – S ahhoz j á r n a k ? – k é r d e m . Ismét nevet Ágnes. – A h h o z nem, ahhoz az egyhez. Igy t u d o m meg, hogy búsul a borbély és szidja a falusiakat; s k ö z b e n m i n d e n n a p készül el a faluból. Mert a törvény megvan ugyan, de pénzt n e m a d t a k a t ö r v é n y mellé, elfelejtették. Ilyen formán m a r a d t minden a régiben, csak éppen a működést egy kicsit dugni kell. Oktatásra most több ideje Ágnesnek nincsen, mert megkelt a kalács-tészta s é p p e n meghevült a k e m e n c e i s : bé kell vetni. Egyedül m a r a d v a őrzöm t o v á b b a gondolatot, amely a fejemben döngicsélve ide és o d a száll, mint a méh. A z t á n bérepül egy kasba, melyre rá van í r v a : „Önellátás”. Most már én is m a g y a r á z h a t n á m Á g n e s n e k ezt a rossz szót és az egész divatos elméletet, ami mögötte van. E l m o n d h a t n á m neki, hogy amire k ü z k ö d ő népcsoportok és megszorult n e m z e t e k m o s t a n á b a n oly nagyon t ö r e k e d n e k , a falu azt is kitalálta és meg is valósította, amennyire csak lehet. Nyomon követhetjük, a k á r k e t t e n is, hogy a n é p zökkenő nélkül és mily h a j l é k o n y a n alkalmazkodott az időhöz. Nemcsak élelmét termeli ki, h a n e m iparosa és k e r e s k e d ő j e magának, ha a szükség úgy hozza magával. É r z é k e és egészsége e m b e r i módon oldja meg a k é r d é s e k e t , melyeket a „szakértők” fajvédelem hangzata alatt t ö r v é n y e k k e l s z a b á l y o z n a k . S ha igaz, hogy fajtát, osztályt és egyént megítélhetsz az eszközök után, melyeket önvédelmi harcáb a n használ, a k k o r a falut n e m e s n e k tarthatod. Idegen fajtát, például, ki közéjük téved vagy furakodik, n e m vernek meg a falusiak. Igen könnyű és nemtelen volna a harcnak ez a formája, hiszen az erők n e m egyenlők. S v é r n e k és bicskának is van erkölcse, mely szigorúan kötelez mindenkit, aki a közösségnek tagja. Igen egy cigány megteheti, vagy valami jött-ment, hogy megduljon és megverjen például egy zsidót, aki boltot tart a faluban vagy italt m é r vigadó s máskor kesergő e m b e r e k n e k . De soha nem hallottam s elképzelni sem igen tudom, hogy falusi székely effélét cselekedjék. Ha mégis tenne ilyent, elárulná a vér és verekedés erkölcsét,

Erdélyi Magyar Adatbank

Készülődés

húsvét

ünnepére

3

amiért megvetés jár. M á s eszközökkel a z o n b a n megvívja a h a r c o t : az idegen élelmessége ellen ő lesz még élelmesebb, szorgalmát p e dig a magáéval mulja felül. Erről jut eszembe, hogy itt a mi f a l u n k b a n is volt k é t zsidó család. Szép boltja volt az egyiknek, csengetős a j t ó v a l ; s a másik k o r c s o m á t tartott a falu-házában. Most nincsenek meg. Gondolom, ezt megtudakolom Á g n e s t ő l ; s ki is m e g y e k rögtön a sütőházba. – Te Ágnes, mi lett a k é t z s i d ó v a l ? – k é r d e m . – Elmentek – mondja. – S azok m é r t ? – Kihervadtak a faluból. Röviden mind a k e t t ő n e k elmondja idevaló történetét. N e m voltak rossz emberek, sem Á b r a h á m , sem a másik. Kinek pénze nem volt, hitelbe is a d t a k annak. A boltos nagy családdal élt s a korcsmárosnak is volt egy leánya. De ezek a korcsmárosok sok ijedelmen mentek keresztül, mert amikor a legények tördösték az üvegeket s egymásnak bolondultak, a k k o r az öreg korcsmáros félelmében mindig reszketett s a leány sírt. Azután az e m b e r e k hazajöttek a háborúból s egyik-másik úgy kitudósodott, különösen a fogságbeliek, hogy k e z d t e k boltokat nyitogatni. N a g y o b b zsidók lettek az igazi zsidóknál s így az utóbbiak hervadni kezdtek. Elsőbben Á b r a h á m ment el, mingyárt a béke-kitörésnél; a k o r c s m á ros pedig csak egynehány esztendeje, de az későn is jött ide. Most az italmérést Magyari F e r e n c folytatja, az Á b r a h á m helyin pedig J a k a b Lajosnak van nagy b o l t j a ; s e z e n a k e t t ő n kívül D e m é n y G á b o r és D e m é n y J á n o s is k e r e s k e d é s t nyitott, s ott v a n még a s z ö v e t k e z e t ! R á m n é z Á g n e s é s n y o m a t é k o s a n azt m o n d j a : – Van kereskedelem! Nem szóltam eddig egy szót sem, pedig nagyjából ismerem, amiket elmondott a húgom. Az új k e r e s k e d ő k közül J a k a b L a jossal s D e m é n y Jánossal egy osztályban is jártam az elemi iskol á b a n ; G á b o r egy esztendővel kisebb volt. Beszéd alatt a z o n b a n megfordult fejemben a gondolat, hogy vajjon n e m nyitottam volna-e magam is boltot, ha véletlenül n e m kerülök a gimnáziumba. Úgy hiszem, nem. De m e g k é r d e z e m Á g n e s t ő l : – Ha nem a d n a k vala iskolára, talán most én is boltos volnék? Ágnes nevet. – Maga n e m ! – mondja. – S miért, t e ? – Boltos csak abból lesz, aki a pénzt erősen szereti. Ebből nem háramlik dicséret reám, úgy m o n d j a . S egyszerre. különös indulat kél fel b e n n e m is, mert húsz esztendőn keresztül ezzel a lappangó és szemérmes váddal sokszor találkoztam. A p á m volt az első, aki az ószövetség hangján bolygatta meg ezt e k é r dést. Mingyárt érettségi után volt, egy tavaszvégi éjszakán. Ittason jött haza s én álomból é b r e d v e hallgattam zord m a g y a r á z a t á t

Erdélyi Magyar Adatbank

4

Tamási

Áron

arról, hogy egy kitanult d i á k n a k gyúrni kell haza a pénzt. Nem hiszem, hogy egy k o r o n a is lett volna a zsebemben a k k o r , de a szivem teli volt eszményekkel, m e l y e k e t Homérosz, Petőfi és V ö r ö s m a r t y tüzeltek; és teli volt hő vággyal, hogy hazámnak, e z e k b e n a h á b o r ú s i d ő k b e n , m i k é p p e n szolgálhatnék. K e s e r ű e n fogadtam el a lehetetlent, hogy a p á m n a k pénzt n e m tudok szerezni; s hogy ezt a hiányt és a p á m n a k k á r á t bensőmben pótolhassam, ö n k é n t ajánlottam fel magamat a hazának. Aztán, ahogy telt az idő, a nevemet itt-ott ismerni kezdték, s a faluba is elvetődött egy-egy olyan újság és nadrágos ember, aki rosszat nem mondott rólam. De a lappangó és s z e m é r m e s vád t o v á b b tartotta m a g á t : n e v e z e t e s e m b e r n e k n e legyen p é n z e ? ! Nehéz ezt megérteni. Valahol hiba v a n : s az öcsém azt gondolja, hogy b e n n e m . Mert most a n a p o k b a n is tréfásan valami affélét mondott, hogy ő nem így csinálná, h a n e m addig s addig forgatná valahogy a dolgot, amíg sok p é n z jőne ki belőle. Igaza van Á g n e s n e k : boltos sohasem lett volna belőlem. – Ha valaki ír egy szép könyvet, az nem ér többet egy boltnál? – kérdem. A h o g y kiszólom, m á r magam is érzem, hogy milyen gyermekes, amit m o n d t a m S nem is alkalmas arra, hogy a szellemi javak t e m p l o m á b a csaljon valakit, akinek minden napját az egyszerű létfenntartás gondjai ködösítik bé. I n k á b b egy olyan könyvet kellett volna emlegetnem, amely többet jövedelmezett az Á b r a h á m boltjánál is. De várjunk, mert ez sem lett volna jó. Hiszen azzal m a g a m a d t a m volna az Á g n e s szájába a kérdést, hogy miért n e m írtam a k k o r o l y a n t ! – Látod-e – folytatom gyorsan a rábeszélést: – te sem mer e d mondani, hogy egy szép k ö n y v k e v e s e b b é t ér a boltnál! E r r e m á r Á g n e s is kimondja, amit g o n d o l t : – É r h e t , d e nem becsülik a z e m b e r e k . Most k é n e folytatnom, hogy ez igaz, igende nem a könyvírást kell abbahagyni, h a n e m az e m b e r e k e t szükséges megváltoztatni. De é p p e n a k k o r megérkezik sógor a „borbély”-tól. Tavaszi kedvvel simogatja megszépített állát s egy-egy mozdulattal a bajuszát is, amit szintén megtérengetett a mester. Legalább tízesztendővel fiatalabb, mint ezelőtt egy órával, „ m a j o m ” - k o r á b a n . Észreveszi mindgyárt, hogy n e m lehet kicsi dolog, amin a fejünket törjük; s megkérdezi: – T á n é p p e n háborúról b e s z é l g e t n e k ? – Mi é p p e n arról – mondom. – De nem olyan háborúról, amit puskával folytatnak, h a n e m olyanról, amit k ö n y v e k k e l vívnak. Sógor afféle ember, aki n e h e z e n a k a d é k o s k o d i k és könnyen lelkesedik; s amellett a szellemi természetű dolgokat úgy szereti, mint a gyermek a cukrot. – Olyan h á b o r ú b a én is e l m e n n é k ! – mondja. Ágnes azzal inti le, hogy ott is tisztiszolga lenne sógor, mint a p u s k á s h á b o r ú b a n , de ezzel csak vígasságot szerez n e k e m s az u r á n a k egyaránt. M e r t egymásután hordjuk r a k á s b a az ilyen tisztiszolga könnyű és kellemes kötelességeit: ceruzát hegyezni, pennát

Erdélyi Magyar Adatbank

Készülődés

húsvét

ünnepére

5

és írógépet takarítani, k ö n y v e k e t porolni s n e m utolsó s o r b a n jó történeteket beszélni el a „tiszt” úrnak, hogy az megírhassa a népnek. Sógor jelentkezik is mingyárt, hogy a legényem a z t á n ő lesz. S meg is kezdi rögtön a szolgálatot, mert azt mondja, hogy az első történetet most el is beszéli, h a d d okuljon belőle az aszszonyi nép. – No, h a l l j u k ! – bíztatom. – Egyszer, – kezdi sógor, – amikor mi Ágnessel még fiatal házasok voltunk s szegény a p ó s o m is még j a v á b a n élt, valahogy erősen összevesztünk ketten, m á r mint Á g n e s velem. S z é p őszi éjszaka volt, olyan tiszta, mint a hideg forrás. Mivel Á g n e s a k a ratos természetű s hirtelen is egy kicsit, kiugrott a házból, hogy ő most elhagy engem ö r ö k r e s megyen haza a szülői házhoz. J ó l van, m e n j e n ! S ment is. Igende éppen a k k o r az Á g n e s a n y j a is valahogy erősen összeveszett az urával s úgyszintén kilibbent otthon a házból, hogy ő most ö r ö k r e elmegyen s itt fog élni nálunk. S ahogy elindultak k e t t e n egymás t u d t a nélkül, de egyik a másikhoz, az út felrészin összetalálkoztak. Kérdezi az a n y j a : „Te hova méssz, Á g n e s ? ” „Én magukhoz, hát m a g a ? ” „Én is hozzátok.” „S maga m é r t jön h o z z á n k ? ” „Erősen összevesztem a p á d d a l . H á t t e ? ” „Én is össze az urammal.” Erre a n y á m felnézett a csillagos égre, egy kicsit elgondolkozott s azt mondta Á g n e s n e k : „Ejszen forduljunk meg s ki-ki menjen a maga h á z á b a vissza!” Igy fordulának meg nagy sóhajtással – fejezi bé sógor a történetet. A tanulság vidáman ömlik a napfényen széjjel, még az Á g n e s arcán is ott bujkál az elismerés és a történet igaz mivolta. De minderről nem szól semmit, h a n e m nagyot ugrik a beszéddel s azt mondja s – Hol a b á r á n y ? Csakugyan, most jut eszembe, hogy még n e m v e t t ü n k húsvéti bárányt. R á n é z e k a sógorra, mert az efféle v á s á r b a n ő a mester. Olyanformán beszél azonban, hogy e b b e n a faluban nemigen lehet már jó bárányt alkalmas á r b a n vásárolni. É p p e n most m o n d á Gáspár bácsi, a mészáros, hogy itt minden eladó b á r á n y n a k gazdája került. Csak e b b e n az egy faluban kétszázat ölnek le ma délután. – K é t s z á z a t ? – ámulok el. H a m a r j á b a n kiszámítjuk, hogy ez átlagosan negyvenezer lej, amit az ü n n e p e k alkalmával csak húsra költ a f a l u ; s ki azt is, hogy minden nyolc e m b e r r e jut egy bárány, Hát mégis van pénz, de honnét!? – A föld fenekiből – m o n d j a sógor. Ágnes pedig egy kicsit csúfondárosan veti oda, hogy itt mindenki megbolondulna e b b e n a faluban, ha nem v e h e t n e b á r á n y t . Fel sem t u d n a t á m a d n i senki b á r á n y nélkül! I n k á b b adósságot

Erdélyi Magyar Adatbank

Tamási

6

Áron

csinálnak, vagy a b ő r ö k alól k e r e k í t i k ki a pénzt, de húst enni m u s z á j ! H ú s v é t k o r különösen. Igen de máskor sem e r e s z k e d n e k el a farkaslakiak, ünneptelen i d ő k b e n , m e r t hetenkint legalább tizenötezer lejt költenek húsra. K é t mészárszék van, idevaló falusi e m b e r é mind a kettő. Táplálkozni kell a népnek, mert amióta létezik a világ, annyit n e m kellett dolgozni soha, mint most a r o m á n o k világa alatt. Az állami a d ó t még ki lehetne valahogy szorítani, de a p ó t a d ó kiveszi az e m b e r b ő l a zsírt, s a töméntelen közmunka! – Mégis élünk.... – m o n d j a sógor. Mint a k i jár sziklás helyen s egyszerre kincset talál, én is úgy érzem, hogy b e s z é d ü n k b e n megtaláltuk a kincset. E b b e n a k é t szóban találtuk m e g : „mégis élünk”! Nehéz időkben hősökn e k szava ez, mely az e r ő n e k és a bizalomnak a fáján termett. Elgondolom: micsoda föld lehet, mely úgy megfogja ezt a fát és úgy táplálja gazdag gyökereit, hogy zöldje n e m s á p a d el! Csak vér, verejték és porladó rengeteg ős tehet ilyen termővé földet.... Nem is t u d j a az ember, hogy minek keresse i n k á b b a t i t k á t : a n n a k - e , hogy m i k é p p e n győzi hajnaltól sötétig férfia és asszonya a m u n k á t , vagy pedig annak, hogy soha fel n e m tör mégis a kérdés: – Miért? Mi célra?! Hiszen a polgárságban mindegyre felcsap ez a k é r d é s s a kitörés helyén ö n k é n t e s halottak fekszenek, mint ledőlt felkiáltó jelek a k é r d é s u t á n . T u s a k o d o m egy kicsit, de a z t á n mégis m e g t u d a k o l o m : – Történt-e nálunk sógor, hogy valaki elpusztította volna magát? – Milyen o k b ó l ? – kérdi. – Hogy n e h é z az élet. R á z z a a fejét, hogy ilyenre n e m emlékszik; Ágnes pedig kacagásra f a k a d mingyárt. Nem tudom, mit gondoljak nyugtalanító n e v e t é s e felől, de úgy tetszik, hogy ezt a gondolatomat is olyan f u r c s á n a k és idétlennek tartja, mint a m i k o r egymás mellé tettem a szép k ö n y v e t és a boltot. – Te mit nevetsz ú g y ? – fordulok feléje. N e m jut e g y h a m a r szóhoz, de aztán rámveti nagy barna, csillogó szemét és a kerti fák felé mutogatva m o n d j a : – Holnap mind fütyöghetnénk a k k o r . . . . Sógornak is tetszik a pokoli kép, mit Á g n e s furcsa kacagás u t á n varázsolt a kerti fákra. A n n y i r a tetszik, hogy még a lábát is széjjelveti, hogy szemléltetőbben t u d j a magyarázni. – N é z z e csak, sógor ú r : itt is egy, ezen a fán!.... Ott is egy, azon a f á n ! . . . . A szomszéd k e r t b e n kettő, h á r o m ; s a másikban ö t - h a t ! Mind nehéz élet miatt nyúlt meg a nyakuk, de most a fuvalom szépen legyezi ő k e t . . . . Egyszerre megrezdül a fejem-vállam a borzongástól. Sógor megsajnál rögtön s mint egy d e r m e d e z ő gyermeknek a varázs szót az ijesztő mese végén, úgy m o n d j a n e k e m : – Bár élni t u d j u n k sógor úr.... A halálhoz m ó d kell!

Erdélyi Magyar Adatbank

Készülődés

húsvét

ünnepére

7

Ennél igazabb szót mondani sem tudott volna, biztosan érzem. Mert a halálhoz itt nálunk csakugyan mód kell. F é r j h e z m e n n i még lehet kicsivel is, de kerüljön kétszer annyiba, a sok a j á n d é k k a l és a menyasszonytáncban megtérül az is. Ellenben föld alá menni nagy út: olcsón nem lehet e nagy útra elereszteni az e m b e r t ! Különben itt a példa is, csak a tegnap történt. – Hallotta-e sógor, – mondom, – hogy a n é p megellenezte tegnap az olcsó t e m e t é s t ? – Igazuk volt – feleli sógorom. Ennél beljebb azonban n e m hatolhatunk az ügybe, m e r t a húsvéti jelszót kihirdeti Á g n e s i s m é t : hol a b á r á n y ! Sógor ugrik egyet, megszépített arcához illő r u h á t vesz, m a j d a c s ű r k e r t e n k e resztül elmegy az országút felé ki. Egy félóra mulva szép, k ö v é r b á r á n y t hoz az ölében. Mint a puha, tömött f e k e t e r ü g y : olyan a gyapja. Valami kecseti embertől vette, akit az ú t o n akasztott meg, v á r o s b a menet. A z o k t ó l lehet venni, mert jó reformátusok a kecsetiek: nem esznek sok húst. S t o v á b b az unitárius vidéken még annyit sem, három-négy falunak ha van egyetlen mészáros boltja. – J o b b is, – mondom, – h a d d tegyék i n k á b b félre a p é n z t . – Ugy félreteszik, – feleli sógor, – hogy t ö b b e t sohasem k a p j á k meg. Félbehagyjuk az unitáriusokat s i n k á b b a b á r á n y t k e z d j ü k nézegetni. A kosok n e m é b e tartozik, m á r kigömbölyödött kicsi és erőszakos fején a szarva. Az o r r a és a szeme f e k e t é n csillog, ahogy bizalmatlanul, de vitézi m ó d r a ügyelget minket. Egyszerre Pilátus jut eszembe, aki mosta kezeit. E b á r á n y dolgában mosom én is. – Ki öli m e g ? – k é r d e m . – Ezt én, – m o n d j a sógor. Szégyen és izgalom kél k e n n e m ; s mintha hallanám, hogy kérdi tőlem a b á r á n y : k e r e s z t é n y e k v a g y t o k ? Hiszen H e r ó d e s pogány volt és ti az ő példáját követitek! N e m a Krisztusét, a k i a n y a k á r a nyugtatva hordozott e n g e m ! Így beszél a b á r á n y s n e k e m felelni kell. De felelhetek-e egyebet, mint azt, hogy az én k e r e s z t é n y hitem szerint csak az olyan élet szent, amely lelket hordoz. És az csakugyan s z e n t ? ! Háborgást érzek lelkemben. Ide-oda sunyítok, majd m e g k é r d e z e m sógortól: – Nem sajnálja m e g ö l n i ? – N e m nézek a s z e m i b e ! – m o n d j a sógor. Félre fordulok és szó nélkül kimegyek a k e r t b e . De amint vizsgálom a bomló cseresznyefát s utána az almafa rügyeit, egyszerre eszembe jut, hogy a n a p o k b a n mit mondott a szomszédos gazda. – Milyen t e r m é s l e s z ? – k é r d e z t e m tőle. – Nem valami jó, – mondta, – mert a legtöbb almafa bitangot virágzik. Ez jut eszembe. Gyorsan a tető felé indulok, ahol nincsen almafa s ahova nem hallatszik a b á r á n y utolsó kiáltása sem. Itt leülök egy vadvackorfa

Erdélyi Magyar Adatbank

8

Tamási

Áron

alá és az e m b e r i életről godolkozom, keresvén az útvesztők között az igazság ú t j á t . Ugy bizsereg a fejem, mint a boly, melyben hang y á k helyett gondolatok a k a r n a k rendszert építeni. Egyszerre szarka m a d á r repül el felettem s valahogy a szellemet röppenti eszembe, aki lakott volt efféle m a d á r b a n is. A következő pillanatban m á r a n ö v e n d é k J é g t ö r ő M á t y á s ,áll előttem, a szellem emberi gazdája s a názárénussal beszélget. É p p e n arról folyik a szó, hogy vajjon e m b e r tudhatja-e, hol van és hol nincs igazság. Ugy véli az öreg názárénus, hogy e m b e r n e m , de a hit i g e n ! Valahogy így lesz, gondolja kicsi Mátyás, de még oltoványnak érzi a maga hitét, a m i n e k minden szélre hajladozni kell, hogy a végén erős és nagy fává nőhessen. – M e n j tehát és hajladozzál – m o n d j a neki a názárénus. Neki m o n d j a ? Nem. N e k e m szól ez a tanács. Hajladoznom kell hát Krisztus és Pilátus között, a Heródes csecsemői és a húsvéti b á r á n y o k között, nemkülönben a kereszténység eszméje és mai állapota között. Így talán nagy és nemes fává n ő h e t e k valamikor, amely nem fog már hajladozni, sem medd ő t virágzani. P e r c e k alatt kitavaszodik a reményem, hogy ez így is lesz. Felkelhetek hát a vackorfa alól, ahol valami e r e d m é n y r e mégis jutottam, s m e h e t e k hazafelé. Nagy kerülővel teszem meg az útat s otthon gondosan kerülöm, hogy a b á r á n y szóba jöjjön ismét. H a d d beszéljünk i n k á b b vidám régi dolgokat, sőt azt sem bánom, ha n é m i politikát. Jóféle m a g y a r e m b e r n e k ebből is kell egy kicsi, b á r általában és feltűnő m ó d o n tilos itt nálunk. De így e b é d u t á n s bizalmas családi körben, ha jól fogom fel, egyenesen honpolgári kötelesség, hiszen megszüntek a p á r t o k , ahol virágzott ez a gond. – A l a k u l a világ – mondom. – Igen, megindult volt – feleli sógor. N é z z ü k egymást s úgy f o l y t a t j u k ; m a j d az arcomon mosoly jelenik meg. – Úgy k é n e hát! – helyesli sógor. S ezzel m á r el is végeztük, amit e b b e n a dologban szóval végezni lehet. Még csak azt a k a r o m megkérdezni, hogy az erdei m u n k a alatt, amikor hetekig éjjel-nappal egymás között vannak, s z o k t a k - e effélékről beszélgetni. – P o l i t i k á r ó l - e ? – m o n d j a sógor. – Arról. – Nemigen – feleli. Hallom, valaki nagy mogfontolással jön felfelé a grádicson. A r r a n é z ü n k s hát a Gáspár öcsém komoly feje b u k k a n elé az a j t ó b a n . M o n d o m neki, hogy éppen jókor jöttél, mire udvariasan és egy kicsit rejtelmesen mosolyog. Ahogy kezet szoríthatunk mi k e t t e n s ők is ketten, m á r viszem is őket a másik szobába, ahol én ütöttem vendég-tanyát. Itt mégsem vagyunk senkinek lábalatt s n y u g o d a l m a s a b b a n t u d u n k beszélgetni is. Azt kérdi Gáspár, amint leülhet mingyárt, hogy mi hasznát vehetjük neki, ha m á r olyan

Erdélyi Magyar Adatbank

Készülődés

húsvét

ünnepére

9

jókor talált jönni. Mondom, hogy sógorral k e t t e n megbeszéltük a világ folyását s most éppen az erdei m u n k á s o k n á l tartunk. – A z t k é r d e z t e sógor úr, – szól belé a házigazda, – hogy mi politizálunk-e, amikor együtt vagyunk az erdőn. Gáspár egy furcsa fejmozdulattal elneveti magát. – Itt nálunk m á s béosztás v a n – m o n d j a . – Milyen? – Olyan – feleli G á s p á r , – hogy mi dolgozunk s más politizál. Gondolom, innét a sík mezőről visszaszorítom G á s p á r t az erdőre, de mingyárt kiderül, hogy ő n e m is ment el onnét. O t t dolgoztak, mondja, vagy tizen s egyszer egy n a p o n k é t csendőr ereszkedett hozzájuk. Felszólította ő k e t a k é t csendőr, hogy vegyék elé a személyazonossági bizonyítványt. Ilyen bizonyítványa csak neki volt e g y e d ü l ; s no még egy öregnek is, de az n e m az övé volt. Hanem egy másik emberé, aki szőke. Előbb az öregét nézték meg a csendőrök, de ahogy nézi az egyik, egyszerre a szemiben tekint az öregnek s azt m o n d j a : magának b a r n a szeme van, vén csaló! A b b a n a helyben félreállították az öreget, s nézni kezdik az enyimet. A b b a n nem k a p t a k semmi hibát, az igaz, de a többinek nem volt bizonyítványa, sem igazi, sem hamis. – Miért n i n c s ? – kérdezi a csendőr. – A z é r t nincs – mondja az egyik, – mert mi tévedésbe estünk. – Miféle t é v e d é s b e ? – Azt gondoltuk, hogy fát vágni j ö v ü n k ; de most lássuk, hogy szavazásra. E r r e megharagudtak a csendőrök, folytatja Gáspár, s az egészet el a k a r t á k kísérni. Végül valahogy mégis megkegyelmeztek, de az öreget úgy elvitték, hogy négy n a p mulva é r k e z e t t haza, mivel egyik őrs a m á s i k n a k a d o g a t t a . – H á t az e r d ő n is így van – m o n d j a G á s p á r . Mulat rajta, s én dohánnyal kínálom, hogy eressze füstbe az egészet. Sógor is rágyújt, majd meglepő kérdéssel fordul az öcsém f e l é : – Az iskolában milyen tanuló voltál, G á s p á r ? – Nem a legjobb – feleli öcsém. – S annyiszor írtak-e fel, mint most a c s e n d ő r ö k ? – Nem. Sógor nevetve csapja h o z z á : – No, ezen nem sokat gondolkoztál! Olyan jól telik az időnk, hogy k á r volna otthagyni az erdőt. De most már a munka, az életmód s a kereset felől s z e r e t n é k egyet és mást megtudni. N e m nagy kívánság, azt m o n d j a sógor, s mingyárt el is beszéli ezt az utolsó erdei működését. Először azonban alapot vet neki s a farkaslaki n é p helyzetét magyarázza, ha esetleg n e m t u d n á m . Az élelmet nagyjából megtermi ez a föld, de a pénzt, a d ó r a s a h á z szükségire, csakis fából t u d j a kiszorítani az idevaló e m b e r . M é g a nagyobb gazdák is. Különösen ősz k ö z e pétől tavasz közepéig mindenki a fán v a n rajta, mint a h a r k á l y .

Erdélyi Magyar Adatbank

Tamási

10

Áron

S mivel annyi ereje csak igen-igen kevésnek van, hogy a magáét pusztíthassa, idegenbe járnak erdei m u n k á r a . Vállalkozóknak. Igy történt most is – folytatja sógor. – Ezelőtt öt héttel elindultunk nyolcan. Idevaló szenesek hozták a hírt, hogy a szederjesi e r d ő b e m u n k á s k é n e ; s egy ú j a b b fordulatnál m á r a vállalkozó üzente is a szenesektől, hogy mehetünk. Igy aztán nyolcunk a t feltarisnyáltak az asszonyok s elindultunk gyalog. Negyven kilométer volt. Ott a helyszínen k é t pártra szakadtunk, mert egy kalibában nem fértünk volna el. Ez volt az első, k é t kalibát csináltunk, A vállalkozó megmutogatta az erdőt, aztán neki mi a fán a k . Amikor négy hét mulva számadást csináltunk, még ezer lej kereset sem jutott egyre, csak kilencszázhatvan. Ez mennyi napj á r a ? U g y e , csak harminckét l e j ? Számítgatjuk magunkban, hátha t ö b b jönne k i ? – A z annyi – mondom. Ebből még élelmezték magukat s d o h á n y t vettek. G y e n g e mesterség, a k á r m e n n y i t gondolkozunk r a j t a . – Ki volt a vállalkozó? – k é r d e m . – Zsidó e m b e r – m o n d j a sógor. Mégis furcsa, gondolom magamban, hogy ilyen ügyes és értelmes férfiak, mint ez a sógor, ne t u d j a n a k t ö b b r e menni e n n é l ! Tűrhetetlen dolog. De hol k é n e megfogni vajjon, hogy segíteni l e h e s s e n ? Talán szervezkedni k é n e s megállapítani a bért. Sógor a z o n b a n legyint, hogy a n é p nem olyan. H á t a k k o r álljon össsze nyolc-tíz falusi e m b e r s legyenek ők a vállalkozók, együtt. – A z t még úgysem lehet – m o n d j a Gáspár. – Mért ne lehetne? – kérdem. Nagy szakértelemmel magyarázza az öcsém, hogy micsoda u t á n j á r á s és mennyi k é r v é n y e z é s kell, amíg vágatási engedélyt lehet szerezni. Érteni kell jól a r o m á n írást s érteni kell a hatóságokat. K a n y a r o g sokat az út, amíg ledőlhet az első fa. Az ilyen k a n y a r g á s t csak u r a k értik, s aztán az úr az urat jobban megsegíti, ha zsidó, ha más. Indulat nélkül s mint a törvény szövege, olyan szárazon kopogn a k a szavai, ahogy az e r e d m é n y r e t é r és m o n d j a : – Mi pedig csak m a g u n k r a vagyunk h a g y a t v a : dolgozunk, a d ó t fizetünk, állami iskolát építünk, vasárnap templomba járunk s egyszer-egyszer szavazunk. Ennyi az egész. Lehajtott fejjel, csendben ülünk, mintha a keresztet tettük volna fel a falu tetejébe. A sors mélyén egyek vagyunk. S tudom azt is, hogy elsőnek sógor fog megszólalni, mert b e n n e van a legt ö b b világiasság és bizakodás. – Ne búsulj, G á s p á r ! – emeli is fel a fejét. – Mert ha n e m búsulsz, m o n d o k egy jó hírt. Úgy áll az öcsém feje, mint a kalász. – A szederjesi e r d ő b e n – m o n d j a sógor, – ezen az utolsó h é t e n minden éjjel szólott a rigó. Mi a z o n b a n n e m szólunk, m e r t mindent vártunk volna, csak é p p e n ezt nem. De a m i k o r sógor megmagyarázza, hogy a rigók éjjeli é n e k e jobb sorsot jelent a n é p n e k , a k k o r G á s p á r is nagy

Erdélyi Magyar Adatbank

Készülődés

húsvét

ünnepére

11

madár-párti lesz egyszerre. Sőt a barátságát az összes állatokra kiterjeszti, különösen az őzet és a mókust dicséri szerfelett. Nyilvánvaló, hogy ez a k e t t ő meg is érdemli a dicséretet, b á r a gazdasághoz egyik sem teszen hozzá, h a n e m csak elvesz belőle. Nem csoda tehát, ha tudni szeretném barátságának okát. – S mért szereted éppen e z e k e t ? – k é r d e m . – Ö r ö k k é megvidámítanak, ha látom – m o n d j a G á s p á r . Máris megvidámították, pedig csak beszél róluk. R i t k á n is láttam ilyennek, mert túlzott szemérmességgel az érzelmeit mindig titkolni szokta, mint általában az egész család, a m i é n k . De most elveszti természetének f é k j é t s olyanokat mond, hogy legény-korában mindig őzet vagy m ó k u s t szeretett volna k e d v e s é n e k f o g n i ; s ez a vágyakozása most is megvan, csakhogy nem a k e d v e s é n e k fogná jelenleg, hanem a kicsi l e á n y k á n a k . – A tudósnak-e? – kérdem. – Annak. – Úgy látszik, – mondom neki, – hogy sokért n e m a d n á d ezt a leánykát. – Nem én, egész Molduváért – feleli. Hirtelen meglep, hogy é p p e n Moldovát említi, de a k k o r jut e s z e m b e ; hiszen ott k a t o n á s k o d o t t ! T ö b b s z ö r beszélte n e k e m , hogy tiszt legénye volt, mint a székely fiúk általában. Mert eszesek ezek, megbízhatók és tiszták. Valósággal k o r m á n y o z t a ő is családot, mely a főhadnagy mellett a fiatal asszonyból és az anyósból állott. Most is bölcs derűvel emlékezik, hogy milyen l a p p a n g á s volt a k é t asszony között, örökösen. Én a z o n b a n n e m ezen derülök, h a n e m a G á s p á r okos politikáján, melyet a k é t nővel folytatott, a k á r c s a k Bethlen G á b o r a némettel és a t ö r ö k k e l h a j d a n . S közben ott volt maga Erdély, a főhadnagy k é p é b e n , k i n e k a talpát néha és nagy szakértelemmel v a k a r n i kellett. Igy folyik megdagadva jókedvünk folyója, amikor új p a t a k ömlik belé. Öreg m á r ez a p a t a k , sok időt látott itt a havasok alatt. J á n o s bácsi, a szomszédból. Nem kell sok biztatás n e k i sem s f ü s t r e k a p h a m a r . A z t á n nagy ünnepélyességgel jelenti ki, hogy micsoda évfordulót ünnepel a mai napon. Ötven esztendeje éppen, hogy a szuszt ki a k a r t á k venni belőle a farkaslakiak. A dolog úgy volt ugyanis, beszéli a maga történelmét, hogy ő árva fiú volt, itt a szomszéd faluban. Isten úgy a k a r t a azonban, hogy szolga-legénynek ide kerüljön F a r kaslakára, egy nagy gazdához. Megszerették s olyanformán tartották, mint családból valót. Ő is azt gondolta, hogy itt n e m volna helytelen megfogantozni, mivel egy ügyes leány is van s nagy gazdaság. Addig s addig, hogy kiszolgálta a katonaságot s a leányt is megígérték neki. Igende e r r e úgy megbolydultak az idevaló legények, hogy nagypéntek éjjel fejszével r á m e n t e k . Ott folyt le a csata a t o r n á c b a n ; s az volt a szerencse, hogy az egyik kezével a legalsó r u h á j á t kellett tartania, mivel az ágyból szöktették fel. Ha az a k e z e is szabad lett volna, ott a hajnal valakit halva k a p o t t volna. Igy csak a tornácot vágták össze, azután pedig elfutottak. – S többet n e m jöttek vissza? – k é r d e m .

Erdélyi Magyar Adatbank

12

Tamási

Áron:

Készülődés

húsvét

ünnepére

– Nem, – feleli J á n o s bácsi, – mert én megmondtam, hogy aki még egyszer béjő, az élve a gombot nem viszi ki. R e b b e n v e nézi a füstöt, mintha egy-egy fa volna minden elmulott esztendő s ő egymásután azokra szállana. A z u t á n az igazságot, tömörítve, így m o n d j a : – Megszolgáltam a birtokot. M e r t mindenért meg kell fiz e t n i : pénzzel vagy türelemmel. Ezt sógor és G á s p á r is fennszóval o s z t j a ; s úgy osztanám én is, ha n é m a s á g b a n e m h ú z n á n a k a gondolataim. De a történet, amelyet elbeszélt J á n o s bácsi, újult erővel a s e b e k e t juttatja eszembe, miket a n e m z e t e m m a n a p s á g lázasan hordoz. Utána a z o n b a n hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Együttesen és faluk szerint is, külön. Csak az a réteg, amely a n é p felett áll és állítólag vezérli ő t : csak az nem védte gazdagságát és az nem őrizte lányát. Bizony két útat járt a kétféle magyarság s akik most e n n e k e r e d m é n y é t látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő. S o k a n keressük, nyíltan és titokban, a megtisztulás ú t j á t : s annyit máris t u d u n k , hogy a kétféle magyarság közül a helyesebben a nép, cselekedett. Pedig őt nem tanították történetírók, mint az úri m a g y a r o k a t , sem filozófusok és más tudósok. Mit csináljunk t e h á t ? Gondolom, forduljunk vissza a n é p h e z és tanuljuk meg tőle ami jó S ami jót tanulunk, t ö m j ü k bé azzal a szakadékot, amely s ö t é t e n tátong a k é t m a g y a r közt. J o b b , ha ezenmódulag mi csináljuk ezt, minthogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessen e k a s z a k a d é k b a . Pedig ma ez történik S holnap talán m á r holttestek hullanak a k é t m a g y a r közé s a k k o r t e m e t ő fogja elválasztani azokat, a k i k n e k jó és közös sors szerint egymáshoz k é n e tartozniok. A bölcs és igaz nemzetet áhitjuk, melynek címere a nép. S lehetetlen, hogy olyan sokan hiába áhítanók, gondolom magamb a n ; és a k k o r egyszerre eszembe jut, hogy holnap a feltámadás ü n n e p e lesz. TAMÁSI ÁRON

Erdélyi Magyar Adatbank