Keresztény közéleti-kulturális folyóirat

420 Ft

Keresztény közéleti-kulturális folyóirat

XXV. (XI. új) évfolyam – 2010/2

Történelmi bizalomvesztés Jézus vére: mindenkiért vagy sokakért? Világiak apostolkodása Közép-Európában A DNP szerepe az 1956-os forradalom idején

ELŐSZÓ Wildmann János: Számunk elé

3

Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János

SÚLYPONT Hans Küng: Történelmi bizalomvesztés. Nyílt levél a világ püspökeihez „Mi vagyunk az egyház”: 30 éve vonta meg az Egyház Hans Küng tanítási engedélyét Osztrák Katolikus Egyház reformmozgalmai: Bécsi Kiáltvány az egyházi jog alapvető megújításáért Georg Kopetzky: A világiak apostolkodásának helyzete Közép- és Kelet-Európában Ternyák Csaba: Sajtóközlemény Wildmann János: Válasz Ternyák Csaba egri érsek közleményére

4

7

8

10 12

12

FOLYAMATOK Frigyes István: Értetek és sokakért – értetek és mindenkiért

14

Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) 230 34 35 Adószám: 19667908 – 2 – 41 (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dűlő 3. Telefon: (72) 213-454 A szerkesztőbizottság tagjai: Deák Dániel Jakab Attila [email protected] Orosz Gábor Viktor Szécsi József Végvári Vazul ofm. Wildmann János (főszerkesztő) [email protected] Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút 33. 11708001-20523716 IBAN: HU31 1170 8001 2052 3716 0000 0000 Swift (BIC): OTPVHUHB Lapterv, tördelés: Szabó Zoltán

TANULMÁNY Szabó Róbert – Szakolczai György: A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP parlamenti szerepe III.

Keresztény közéleti – kulturális folyóirat Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 420 Ft 2010. évi előfizetési díj: 2200 Ft A folyóirat megrendelhető a kiadó címén.

16

Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28. ISSN 1215–0630

RECENZIÓK

28

OLVASÓI LEVELEK

34

Olvasóink leveleit a szerkesztőség címére kérjük. Minden írásért szerzője felelős, és nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem őrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: XVI. Benedek pápa – öt éve Szent Péter trónján

ELŐSZÓ

Számunk elé

„A

miről nem beszélünk” – ez volt a címe az osztrák Katolikus Akadémiai Szövetség idei Európa-szimpóziumának, amelyet május elején rendeztek a csehországi Vranovban. A középpontban a huszadik század totalitárius rendszerei által okozott szenvedések és igazságtalanságok álltak, amelyeket nem annyira tudományos eszközökkel, mint inkább elbeszéléseken keresztül próbáltak megközelíteni. Szó volt a zsidók és cigányok üldözésről, népcsoportok kitelepítésekről, az egyházak elnyomásáról, földalatti mozgalmakról, ellenállásról és árulásról, megsemmisítésről és megbocsátásról. Az elhangzottak egy része bárhol megtörténhetett Európában, más részük – különösen az egyházüldözéssel kapcsolatosak – viszont Kelet-Európához köthető. Az, hogy a fasizmus gaztetteire vagy a tömeges kitelepítésekre fogékony a nyugati társadalmak felelősen gondolkodó rétege, talán nem újdonság, hiszen ott a múlttal való szembenézésnek évtizedes hagyományai vannak. Az azonban aligha természetesen, hogy az osztrák katolikusok egy nem elhanyagolható csoportja komolyan érdeklődik az őket nem sújtó kommunista elnyomás és áldozatai iránt. Minek köszönhető ez a nyitottság mások szenvedéseire és bajaira? És minek köszönhető másutt az a képtelenség, hogy az emberek legalább azokkal a problémákkal szembesüljenek, amelyek saját házuk táján keletkeznek? Az elmúlt hetek, hónapok egyik, a katolikus egyházat súlyosan érintő kérdése a pedofíliabotrányok voltak. Talán örülhetünk annak, hogy a magyar egyházban nem kerültek felszínre ilyen ügyek, mert – reméljük – nem is voltak ilyenek. Ez azonban még nem zárja ki, hogy foglalkozzunk a dologgal, de nem olyan szégyenkező szemlesütéssel, ahogyan például azt az egyik magyar katolikus lap teszi: „szolidaritási mozgalmat” indít a Szentatyáért, de még csak nem is utal arra, miért is van szüksége a pápának erre a szolidaritásra. Így váltja le a keresztény hitet az ideológia, az igazság tiszteletét pedig a vak tekintélyelvűség! Beszélnünk kell a problémákról! Nem azért, hogy megmutassuk a szennyet, hanem azért, hogy elgondolkodjunk az okokon, amelyek lehetővé tették mindezt, és keressük az ebből kivezető utat. Hans Küng szerint manapság a katolikus „egyház a reformáció óta a legmélyebb bizalmi válságát éli”. XVI. Benedek pápaságának eddigi öt évét összességében az elszalasztott lehetőségek jellemzik. Sem más keresztény egyházakkal, sem más világvallásokkal nem alakult ki termékeny dialógus, az egyházon belüli reformfolyamatok megakadtak, sőt a zsinatellenes tradicionalista erők erősödtek meg. A pedofil ügyek hierarchia általi botrányos tussolgatása pedig újabb hatalmas károkat okoz. „Csak a problémák nyílt és tisztességes kezelése és a következetes reformok segíthetnek, hogy ezt a bizalmat visszaszerezzük”, véli Küng professzor. 2010 /2

Az Osztrák Katolikus Egyház reformmozgalmai felhívásukban arra kérik az illetékes egyházi vezetőket, hogy haladéktalanul szüntessék meg azokat a súlyos hiányosságokat, amelyek az alap és emberi jogok tekintetében az egyházat jellemzik. Ehhez szükségesnek látják az egyházi alkotmány alapvető megújítását, az emberi jogi egyezmények egyházi érvényesítését, az egyházi centralizmustól való elfordulást és a kötelező papi cölibátus eltörlését. Magyarországi tapasztalatokat is bevon rövid áttekintésébe Georg Kopetzky, aki a vatikáni székhelyű Unum Omnes, a Katolikus Férfiak Világszövetsége elnökhelyettese volt. Úgy látja, hogy Közép- és Kelet-Európában az egyház két osztályból áll. „Egyik oldalon vannak a papok, akik minden hatalmat birtokolnak, a másik oldalon a világiak, akiknek semmibe sincsen beleszólásuk.” A világiakat nem az Istennel való önálló kapcsolatra, hanem egyházfüggőségre nevelik. A világiak szervezett apostolkodását pedig „manapság a pápa és számos püspök ellehetetleníti”. A közelmúltban Ternyák Csaba egri érsek egy közleményt jelentetett meg, mert különböző sajtóorgánumokban ismételten bűnpártolással vádolták meg amiatt, hogy nem rendelt el vizsgálatot egy évekkel ezelőtt neki küldött, a pécsi püspökéggel kapcsolatos üzenetem ügyében. Úgy vélem, folyóiratunkban mind az érsek közleményének, mind válaszomnak helye van. Meggyőződésem pedig, hogy a gyanúsítottak figyelmeztetése által az érsek úr lehetővé tette bizonyítékok megsemmisítését, a tanúk megfélemlítését és befolyásolását. Vajon feltűnt-e Olvasóinknak, hogy egy éve megváltozott a szentmisében a bor átváltoztatásának a szövege? Frigyes István annak próbált meg utánajárni, hogy miért kellett törölni a „mindenkiért kiontatik” kifejezést, és helyettesíteni a „sokakért kiontatik” fordulattal. Bármily meglepő, kielégítő választ nem az egyházi tanítóhivatalnál, hanem az interneten talált. Szabó Róbert és Szakolczai György a magyar keresztény politika nagy kísérletéről szóló sorozatuk harmadik részében a Demokrata Néppárt 1956. évi országos szerepét tárgyalják. A DNP-képviselők állásfoglalásainak és a párt programjának ismertetése után megmutatják, hogyan talált egymásra Bibó István és a DNP, elutasítva a restaurációt, bízva a „demokratikus és az emberi szabadságjogokat tisztelő Magyarország” megteremtésének lehetőségében. Wildmann János 3

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS

Súlyos válságba juttatták a katolikus egyházat az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került pedofíliabotrányok. A nyugati országokban tízezrek lépnek ki az egyházból, felmérések szerint pedig a jelenlegi egyháztagok közt is vannak olyanok, akik a távozást fontolgatják. Sokakat nem csak maguk a visszaélések, hanem az a mód is felháborított, ahogyan Róma ezeket kezelte. Mint kiderült, évtizedeken keresztül nem is foglalkoztak az áldozatokkal, azokat gyakran meg sem hallgatták, hanem csak az egyház jó hírnevéért aggódtak. Az eltussolás vádja magát XVI. Benedek pápát is elérte, akit egy áldozat följelentett egy amerikai bíróságon. Nekünk Magyarországon túlzottnak tűnhetnek a nyugati reakciók, ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy keresztény felelősségünktől vezérelve, mi is foglalkozzunk a kérdéssel. Bízunk Olvasóink érettségében, hogy ideológiáktól és indulatoktól mentesen, a keresztény hit fényénél képesek mérlegelni tényeket és javaslatokat. (A szerk.)

Történelmi bizalomvesztés Nyílt levél a világ püspökeihez Tisztelt Püspökök!

Ami azonban korunk nagy kihívásait illeti, pápaságát egyre Joseph Ratzinger, ma XVI. Benedek pápa, inkább az elszalasztott lehetőséés én a két legfiatalabb teológus voltunk az gek és a ki nem használt esélyek 1962-1965 közötti II. Vatikáni zsinaton. Ma jellemzik. már mi vagyunk a legidősebbek és egyedüli– Nem sikerült a közeledés az ek, akik még teljesen aktívak. Teológiai munevangélikus egyházakhoz: mivel kálkodásomat mindig is az egyházért végzett ezek a szó szoros értelmében álszolgálatnak tekintettem. Éppen ezért az lítólag nem is egyházak, nem foegyházért érzett aggodalomtól vezérelve forgadhatjuk el hivatalaikat, és nem dulok nyílt levélben Önökhöz most, Benedek engedélyezett velük a közös úrvapápa megválasztásának ötödik évfordulóján, csora sem. – Nem alakult ki tartós egyetéramikor az egyház a reformáció óta a legmétés a zsidósággal: a pápa újra bevelyebb bizalmi válságát éli. Nincs más lehetőzetett egy zsinat előtti könyörgést ségem, hogy szavaim elérjék Önöket. a zsidóság megvilágosodásáért; isNagyra értékeltem, hogy röviddel megHans Küng – ellenzékben mételten antiszemita, eretnek püsválasztása után Benedek pápa egy négyórás pököket vesz fel az egyházba, szorbeszélgetésre hívott meg engem, a bírálóját. A baráti beszélgetés reményt ébresztett bennem, hogy galmazza XII. Piusz boldoggá avatását, és a zsidóságra Joseph Ratzinger, korábbi kollégám a Tübingeni Egye- csak mint a kereszténység történelmi gyökereire, de temen, a II. Vatikáni zsinat szellemében mégiscsak nem mint önálló, az üdvösség felé saját úton járó hívő megtalálja az utat az egyház megújításához és az öku- közösségre tekint. Világszerte felháborította a zsidókat Benedek pápa házi prédikátorának kijelentése a nagymenikus párbeszédhez. pénteki liturgián, amikor a pápával szemben megnyilvánuló kritikát antiszemita kampányhoz hasonlította. Elszalasztott lehetségek – Nincs bizalomteljes dialógus a muszlimokkal: jellemző Benedek regensburgi beszéde, amelyben – rossz Reményem azonban, sok más katolikuséhoz hasonló- tanácsra – az iszlámot az erőszak és az embertelenség an, sajnos nem teljesedett be. Levelezésünk során ezt vallásaként ábrázolta, tartós bizalmatlanságot váltva ki több alkalommal jeleztem is a pápának, aki kétségtele- ezzel a muszlimokból. nül lelkiismeretesen teljesítette mindennapi pápai kö– Nincs megbékélés Latin-Amerika gyarmatosított telességét. Megajándékozott bennünket három jelentős őslakosaival sem: a pápa komolyan állította, hogy ők az enciklikával a hitről, a reményről és a szeretetről. európai hódítók vallását „áhították”. 4

2010/2

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS

Az AIDS elleni harc

tumai nem változtatták meg a vitatott kérdésekben, különösen pedig a szexuális erkölccsel kapcsolatban a legtöbb katolikus hívő gondolkodását. Még a fiatalokkal való találkozások – amelyeket főként a konzervatív karizmatikus csoportok tagjai látogattak –, sem tudták megállítani az egyházból való kilépéseket, és nem vezettek a papi hivatások számának növekedéséhez.

– Oda az esély, hogy segítsen Afrika népeinek: a túlnépesedés elleni harcban (a pápa) nem engedélyezte a fogamzásgátlást, az AIDS elleni harcban pedig az óvszer használatát. – Oda az esély, hogy kibéküljön a modern tudományokkal: (a pápa) nem ismerte el egyértelműen az evolúciós elméletet, és feltételesen sem fogadta el az Magunkra hagyva őssejtkutatás új tudományterületeit. – Oda az esély, hogy a II. Vatikáni zsinat szelleme végre a Vatikánban is a katolikus egyház iránytűje le- Önök püspökként bizonyára nagyon sajnálják, hogy a zsinat óta papok tízezrei hagyták el hivatásukat, elsőgyen, és a reformok megvalósuljanak. Az utolsó pont, tisztelt Püspökök, különösen súlyos. sorban a cölibátus törvénye miatt. A papi, férfi és női A jelenlegi pápa újra és újra relativizálja a zsinati szövege- szerzetesi, valamint a laikus testvéri utánpótlás mind ket, és a zsinati atyák szellemével ellenmennyiségi, mind minőségi értelemtétesen visszamenőlegesen értelmezi ben visszaesett. Terjed a kiábrándultazokat. Sőt kifejezetten szembefordul ság és frusztráltság mind a klérus, az ökumenikus zsinattal, amely a katomind az aktív egyháztagok között. Sokan úgy érzik, bajaikban malikus egyházjog szerint a katolikus egygukra maradtak, és szenvednek az ház legmagasabb szintű tekintélye: – A pápa minden feltétel nélkül egyház helyzete miatt. Sokan Önök felvette az egyházba a tradicionalista közül bizonyára egyházmegyéjükPiusz Testvériségnek a katolikus egyben is szembesülnek azzal, hogy a házon kívül törvénytelenül felszentelt templomok, a papi szemináriumok püspökeit, akik több lényeges ponton és a plébániák kiürülnek. Néhány elutasítják a zsinatot. országban a paphiány miatt egyház– A pápa minden eszközzel támoközségeket vonnak össze, de ezzel gatja a középkori tridenti misét, sőt gyakran az érintettek nem értenek alkalomadtán maga is latinul, háttal a egyet; a kevés pap túlterhelt, az egyXVI. Benedek pápa – hatalomban népnek ünnepli az eucharisztiát. ház reformja pedig csak látszat. – A pápa nem a hivatalos ÖkuMindehhez még égbekiáltó botmenikus Dokumentumokban (ARCIC) rögzített rányok is társulnak: mindenekelőtt gyerekek és fiatamegegyezésre törekszik az anglikán egyházzal, hanem lok ezreinek papok általi zaklatása az Egyesült Állaházas anglikán papokat vesz át a római katolikus egy- mokban, Írországban, Németországban és a világ más házba, mentesítve őket a cölibátus kötelezettsége alól. táján. Mindennek következménye egy eddig soha nem – A pápa zsinatellenes főhivatalnokok (államtitkár- tapasztalt vezetési és bizalmi válság. ság, liturgikus kongregáció stb.) és reakciós püspökök kinevezésével világszerte a zsinatellenes erőket támoNem hallgathatunk gatta az egyházban. Úgy tűnik, XVI. Benedek pápa egyre inkább eltávolodik Isten népének nagy többségétől, amely egyéb- Nem hallgathatjuk el, hogy a papok által elkövetett szeként is egyre kevésbé figyel oda Rómára, és legjobb xuális visszaélések eltusolásának rendszerét világszerte az esetben is a helyi egyházzal és a helyi püspökkel azo- a Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció nosul. Tudom, hogy Önök közül is sokan szenvednek (1981-2005) irányította, amelyik már II. János Pál pápa amiatt, hogy a pápa zsinatellenes politikáját a római alatt is a legszigorúbb titoktartással kezelte az eseteket. J. Ratzinger még 2001. május 18-án minden püskúria teljes mértékben támogatja, és a püspökök között és az egyházban megnyilvánuló kritikát igyekszik pöknek levelet küldött a súlyos bűnökkel kapcsoelfojtani, a kritikusokat pedig minden eszközzel elle- latban (Epistula de delictis gravioribus). Ez a levél a „Secretum Pontificium” (pápai titoktartás) alá helyez hetetleníteni. Róma újbarokk pompával és a médiákban jól meg- minden visszaélést. A titoktartás megsértése súlyos jeleníthető rendezvényekkel egy olyan erős egyházat egyházi büntetést von maga után. Sokan ezért jogosan próbál megjeleníteni, amelyik „Krisztus helytartója- várják el az akkori prefektustól, a mai pápától, hogy ként” abszolutista vonásokkal rendelkezik, valamint személyesen kérjen bocsánatot. Ezt a lehetőséget sajnos elmulasztotta a nagyhéten. Ehelyett hagyta, hogy húsegyesíti a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat. XVI. Benedek restaurációs politikája azonban ku- vétvasárnap a bíboros dékán „urbi et orbi” ártatlansádarcot vallott: összes fellépése, utazásai és dokumen- gát bizonygassa. 2010 /2

5

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS A botrányok alaposan megtépázták a katolikus egyház tekintélyét, és ezt már magas rangú tisztségviselők is elismerik. Közben számtalan ártatlan lelkész és nevelő szenved az általános gyanúsítgatásoktól. Önöknek, tisztelt Püspökök, el kell gondolkodni azon, hogy hogyan alakul egyházunk és egyházmegyéjük jövője. Nem egy reformprogramot szeretnék fölvázolni, hiszen ezt a zsinat előtt és után már többször megtettem. Mindössze hat javaslatot terjesztek elő, amelyekkel meggyőződésem szerint katolikusok milliói értenek egyet, akik egyébként nem juthatnak szóhoz. 1. Ne hallgassanak! Ennyi súlyos bűn láttán némaságukkal cinkosokká válnak. Inkább lépjenek a nyilvánosság elé, ha rossznak tartanak bizonyos törvényeket, rendelkezéseket, szabályokat. Ne hűségnyilatkozatokat, hanem reformjavaslatokat küldjenek Rómába! 2. Indítsák el a reformokat! Az egyházban és a püspökök közül is oly sokan panaszkodnak, de maguk nem tesznek semmit. Nem lehet csak Rómát hibáztatni, ha egy egyházmegyében vagy egyházközségben az emberek nem járnak misére, ha a lelkipásztori munka hatástalan, ha nincs nyitottság a világ problémáira, ha az ökumenikus együttműködés haldoklik. Legyen valaki püspök, pap vagy laikus, a maga kisebb vagy nagyobb területén tegye meg a tőle telhetőt az egyház megújulása érdekében. Sok nagyszerű kezdeményezés mögött az egyházközségekben és az egész egyházban egyes személyek vagy kis csoportok állnak. Püspökként támogassa az ilyen kezdeményezéseket! 3. Cselekedjenek közösen! A heves viták és a kúria ellenállása ellenére a zsinat elfogadta a pápa és a püspökök együttműködését az Apostolok Cselekedetei szerint, miszerint Péter sem az apostolok közössége nélkül tevékenykedett. A pápák és a kúria azonban figyelmen kívül hagyták a zsinat ezen lényeges döntését. VI. Pál óta, aki már két évvel a zsinat után – a püspökökkel történő minden egyeztetés nélkül – egy enciklikát jelentetett meg a cölibátus vitatott szabályozásának védelmében, a pápai tanítóhivatal és politika a régi stílusban működik. A pápa még a liturgia szabályozásában is úgy viselkedik, mint egy autokrata, a püspökök pedig, akikkel szívesen körülveszi magát, statiszták, akiknek sem joguk, sem szavuk nincs. Ezért, tisztelt Püspökök, ne csak egyedül, hanem más püspökökkel, papokkal és az egyházi nép egészével, férfiakkal és nőkkel is közösen cselekedjenek!

Egyedül Istennek tartozunk engedelmességgel 4. Feltétlen engedelmességgel csak Istennek tartoznak. Igaz ugyan, hogy Önök az ünnepélyes püspökszentelés alkalmával feltétlen engedelmességet fogadtak a 6

Egy amerikai szégyentábla – túlzott kritika

pápának, de azt is jól tudják, hogy a feltétlen engedelmesség sohasem az emberi tekintélyt, hanem csakis az Istent illeti meg. Ezért esküjük nem akadályozhatja meg Önöket abban, hogy az igazságot mondják ki az egyház, az egyházmegyéjük és országuk jelenlegi válságáról. Úgy, ahogy Pál apostol is tette, amikor „szembeszállt” Péterrel, „mert rászolgált” (Gal 2,11). A római tekintélyekre gyakorolt nyomás a keresztény testvériség szellemében jogos lehet ott, ahol nem az evangélium és küldetésük szellemében látják el hivatalukat. Az anyanyelvű liturgia, a vegyes házasságokról szóló rendelkezések megváltoztatása, a tolerancia, a demokrácia és az emberi jogok elfogadása, az ökumenikus párbeszéd és sok egyéb csak az alulról jövő nyomás eredményeképp valósulhatott meg. 5. Keressenek regionális megoldásokat! A püspökök, papok és világiak jogos követelései a Vatikánban gyakran süket fülekre találnak. Ezért nagyon fontos, hogy okosan, regionális szinten keressenek megoldásokat. Különösen kényes kérdés, mint Önök is tudják, a cölibátus középkorból származó törvénye, amelyet világszerte sokan épp a szexuális zaklatási botrányok miatt kérdőjeleznek meg. Ezt Róma akaratával szemben megváltoztatni aligha lehetséges, de azért itt sincsenek passzivitásra ítélve. Ha egy pap alapos megfontolás után úgy dönt, hogy megházasodik, nem kell automatikusan feladnia hivatását is, ha a püspök és az egyházközség mögéje állnak. Egyes püspöki konferenciák régiós szinten megoldásokat találhatnak. Természetesen jobb volna, ha ez az egész egyházban egyszerre történne, ezért: 6. Követeljék egy zsinat egybehívását! Ahogy a liturgiai reform, a vallásszabadság, az ökumené és a vallások közötti párbeszéd megvalósulásához ökumenikus zsinatra volt szükség, ugyanígy van ez most is a drámaian felgyülemlett reformproblémák esetében. A konstanzi reformzsinat a reformáció előtti évszázadban úgy határozott, hogy ötévenként zsinatot tartanak, de ezt a római kúria elszabotálta. Kétségtelen, hogy most 2010/2

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS is mindent meg fog tenni azért, hogy megakadályozzon egy zsinatot, amitől hatalmának korlátozását félti. Az Önök felelőssége, hogy elérjék egy zsinat vagy legalább egy reprezentatív püspöki szinódus összehívását.

A problémák tisztességes kezelése Tisztelt Püspökök! Ezt a felhívást az egyház válsága láttán azért intézem Önökhöz , hogy a zsinaton fölértékelt püspöki tekintélyüket latba vessék. Ebben a helyzetben Önökre figyel a világ. Sokan elvesztették már bizalmukat a katolikus egyházban. Csak a problémák nyílt és tisztességes kezelése és a következetes reformok segíthetnek, hogy ezt a bizalmat visszaszerezzük. Tisz-

telettel kérem Önöket, hogy tegyenek meg mindent, amit tehetnek, lehetőleg más püspökökkel közösen, de akár egyedül is. Apostoli „bizalommal” (ApCsel 4,29.31) nyújtsanak reményt és bátorítást a híveknek, és adjanak távlatot egyházunknak! A keresztény hit közösségében üdvözlöm Önöket: 2010. április 15. Hans Küng1 (Fordította: Wildmann János) 1 A szerző (82 éves) katolikus teológus, a Tübingeni Egyetem ökumenikus teológiájának nyugalmazott professzora és a Világethosz Alapítvány elnöke.

 éve vonta meg az Egyház Hans Küng tanítási engedélyét Sajtóközlemény 2009. december 18-án volt a 30. évfordulója annak, hogy II. János Pál pápasága alatt dr. Hans Küng professzortól a katolikus egyház megreformálására vonatkozó javaslatai miatt megvonták a „missio canonica” egyházi tanítási engedélyt. Küng 1970-ben megjelent „Tévedhetetlen? Kérdés a pápai tanítóhivatalhoz” című könyvében a II. Vatikáni zsinat (1962-1965), valamint a születésszabályozásról 1968. július 25-én kiadott „Humanae Vitae” pápai enciklika alkalmából tette fel a pápai tanítóhivatal csalatkozhatatlanságára vonatkozó kérdést. Hans Küng ezzel korunkban egyedülálló módon elevenítette fel, és tartja azóta is elevenen az igazság kérdését a kereszténységen belül. A világszerte megbecsült svájci teológus, akit XXIII. János pápa nevezett ki a II. Vatikáni zsinat hivatalos tanácsadójává, a későbbi egyházi kirekesztése ellenére is döntő jelentőségű munkával járult hozzá az ökumenikus teológiához. Karl Barth svájci református teológusról szóló „Megigazulás” című doktori értekezését, amelyet 1957-ben fejezett be, annak idején dicsérte Joseph Ratzinger, akivel Küng 1968-ig Tübingenben együtt oktatott. Küng meghatározó módon járult hozzá ahhoz is, hogy 1999-ben létrejöjjön a katolikus-lutheránus megegyezés az megigazulás tanáról. 1990-ben indított „Világetosz-tervezete” (www.weltethos.org) döntő befolyással volt a vallások közötti, a világ jelenlegi állapotában egyre szükségesebb párbeszédre. Küng 2009. október 6-án az ENSZ előtt kihirdette a „Nyilatkozat a globális gazdasági etikáról” című dokumentumot. Tanítási engedélyének megvonása után Küng nem vonta vissza a vitatott, 1870-ből való csalatkozhatatlansági dogmára vonatkozó, teológiailag megalapozott kijelentéseit, így mutatva meg, hogy nem engedelmesség, hanem ellenállás szükséges, ha a római gőggel kell dacolni. 1979-ben Küng megkapott egy, a teológiai fakultáson kívül létrehozott ökumenikus teológia tanszéket, amelyet 1997-ig vezetett. 1968-ban más teológusokkal együtt fogalmazta meg „A teológia szabadságáért” című nyilatkozatot, amelyet végül szerte a világon 1360 katolikus teológus – köztük Joseph Ratzinger, a mostani XVI. Benedek pápa – aláírt. 1989-ben Küng is aláírta a „Kölni Nyilatkozatot”, amely nyitott katolikusságért és a pápai tekintély túlzott kiterjesztése ellen foglalt állást.

2010 /2

Hans Küng az 1995-ben megtartott egyházi népszavazás (KirchenVolksBegehren, KVB) egyik szellemi atyja is, amelyből a „Mi vagyunk az egyház” egyházi mozgalom is származik. A „Vitatott igazság” című visszaemlékezéseinek második kötete történeti és rendszeres indoklását is adja a „Mi vagyunk az egyház” törekvéseinek, amelyek a II. Vatikáni zsinat óta határozottan körvonalazódnak, és amelyekért Küng már az 1960-as és 1970-s évek folyamán síkraszállt. Hans Küng alapvető műveiben (Az egyház, 1967; Ki a keresztény? 1974; Létezik-e Isten? 1978) nem csak elszórt reformgondolatokat tárt a nyilvánosság elé, hanem a biblia és a rendszer szempontjából is alapos indoklással látta el azokat. Az egyház vezetése, valamint az egyház népe között sokasodó konfliktus azt mutatja, hogy még mindig aktuálisak Küng kérdései a pápasággal kapcsolatban. A kötelező cölibátus, a nők pappá szentelése, valamint az úrvacsora kérdése minden Rómából érkező tiltás ellenére továbbra is vita tárgyát képezi. A XVI. Benedek pápa – az egykori Ratzinger professzor – volt kollégájával, Hans Künggel 2005 szeptemberében történt találkozás alkalmával az egyházon belüli reformok témáját eleve kizárták a napirendből. Hans Küng azonban e beszélgetést követően is változatlanul hitet tesz a számára fontos reformtörekvések mellett, mert – miként életrajza második kötetében fogalmaz – „nem a zsinat, hanem a zsinat elárulása vitte válságba az egyházat.” „A római katolikus egyház megújításában tanúsított állhatatossága, valamint az ökumenéért és a világvallások közötti párbeszédért való munkálkodása egyszerre bátorítás, ihlet és ösztönzés számunkra”, nyilatkozta mélységes hálával a „Mi vagyunk az egyház” nevű egyházi népmozgalom Hans Küng 80. születésnapja alkalmából 2008. március 19-én. Hans Küng a „Mi vagyunk az egyház” kezdeményezésére 2010-ben a 2. Ökumenikus Egyházi Napok alkalmával Münchenben többek között Jörg Zinkkel együtt folytat majd dialógust az ökumenikus spiritualitásról. „Mi vagyunk az egyház” Nemzetközi Mozgalom (Fordította: Himfy József )

7

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS

Bécsi Kiáltvány az egyházi jog alapvet megújításáért Az Osztrák Katolikus Egyház reformmozgalmai által 2009. november 20-án rendezett „Egyházreform és az emberi jogok” ankét a Római Katolikus Egyházjog (Codex Juris Canonici 1983) tarthatatlanságát igazolta. Ezen egyházjog sok tekintetben ellentmond mind a bibliai előírásoknak és a II. Vatikáni zsinat határozatainak, mind pedig a napjainkban általánosan elismert alap- és emberi jogoknak.

kötelezettségük valamennyi szintjén megköveteljék és érvényre juttassák.

Sürget felhívással

A válságnak olyan tünetei vannak, mint az egyház fogyatkozó jelentősége az emberek életében, a hit jelentős mértékű kiveszése a társadalomból, valamint a tagok és lelkészek számában bekövetkező drámai veszteség. E válság nem korlátozódik Ausztriára és Európára, itt azonban hamarabb és különösen egyértelműen lép színre. Pluralista társadalomban az egyház már nem támaszkodhat hagyományos struktúrákra. Arra van utalva, hogy elfogadottságát hiteles igehirdetéssel és hiteles cselekedetekkel biztosítsa. A társadalomnak az egyház részéről való bírálata csakis akkor jogos, amennyiben e bírálat maga is számításba veszi a tudás mai állását, valamint a jelenlegi társadalmi rend humán standardjait. Elkötelezett katolikus hívők a II. Vatikáni zsinat óta próbálják új útkeresésre bírni az egyházi vezetést. E hívek fáradozásai azonban hasztalanok. Az egyházi vezetés még csak rendezett párbeszédbe sem bocsátkozik a régóta világszerte fellépő reformerőkkel. Ezzel szemben Róma igyekszik kedvében járni olyanoknak, kik még az egyház megújítására tett ama lépéseket is elutasítják, amelyeket a II. Vatikáni zsinat vezetett be.

fordulunk ezért az illetékes egyházi vezető szervekhez, hogy haladéktalanul szüntessék meg e súlyos hiányosságokat, melyek nagyban ártanak az egyház szavahihetőségének, s ezzel vessenek véget az egyház népe valamint az egyház vezetése között ténylegesen már bekövetkezett szakadásnak. Elengedhetetlenül szükséges, – hogy elindítsák az egyházi alkotmány alapvető megújítását, és – fenntartás nélkül hitet tegyenek az 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az 1950. évi Európai Emberi Jogi Egyezmény, valamint az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1966-os emberi jogi egyezményei mellett. Mindez mindenekelőtt azt jelenti, – hogy elfordulnak a római centralizmustól a szubszidiaritás javára abban az értelemben, ahogyan a katolikus társadalmi tanítás megköveteli azt, hogy meg tudjanak felelni a helyi egyházak igényeinek, továbbá, – hogy a tanácsadó kollegiális és szinódusi testületeket döntési joggal felruházott fórumokká értékeljék fel, hogy ily módon testvéri egyetértésre cserélhessék fel a tekintélyelvű klerikalizmust. Mindehhez arra van szükség, – hogy elismerjék asszonyok és férfiak teljes egyenjogúságát, valamint életformájuk szabad megválasztásának jogát: a házasság és a papi hivatal nem zárja ki egymást; – hogy olyan fair eljárásjogot vezessenek be, mely legalább a jogállami eljárások és a független bíráskodás szabványainak megfelel. Az ankéton összegyűlt katolikus hívők tudatában vannak ama felelősségüknek, amelyet a keresztség és a bérmálás révén ruháztak rájuk. Ezért arra kötelezik magukat, és arra hívnak fel, hogy ezen alapelvek szerint alakítsák életüket, és az ezen alapelvek támasztotta követelményeket egyházi el8

„Világi kezdeményezés”, „Mi vagyunk az egyház” platform, „Hivatal nélküli papok”, „Plébánosi kezdeményezés” Bécs, 2009. november 27.

Magyarázatok a Bécsi Kiáltványhoz Súlyos válságban az egyház

Az egyházjog megújítása Ezért sürgősen és alapvetően újra kell gondolni az egyházi vezetést, s ennek az újragondolásnak egy korszerű egyházi rendben kell kifejezésre jutnia. A hierarchia nem az egyházat jelenti, hanem az egyházon belül van kiszolgáló szerepe. Mindennemű igazság és tekintély az egyház egészére van bízva, következésképpen a hierarchia elitista igényének, hogy az igazságot és az irányító hatalmat kizárólagosan birtokolja, háttérbe kell szorulnia azzal a közreműködési joggal szemben, amely az egész egyház népét megilleti. Minthogy mindez az érvényben lévő CIC-ben semmilyen formában sem jut kifejezésre, ezért az egyházjog alapvető újrafogalmazását kell kidolgozni. E felülvizsgálatnak mindeközben az emberi jogok különféle nyilatkozatait kell szem előtt tartania.

Az egyház alulról építkezik Minden egyes helyi egyház az egyházközségtől az egyházmegyén át valamely terület egyházáig teljes 2010/2

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS értelemben vett egyház, nem pedig a római központ „kirendeltsége”. Az egyház alulról építkezik, miként az újszövetségi időben a házi egyházakból kiindulva történt. A szubszidiaritás elve ezért miden egyházi rend alapvető feltétele. A hiten belüli egység megőrzése érdekében azonban intenzív kommunikációra van szükség a helyi egyházak között; ennek szavatolása a fő feladata a püspöki szolgálatnak. Jézus kimondottan leszögezi, hogy követőinek körében nem mehetnek úgy a dolgok, mint a politikai hatalom birtokosainak körében, akik megéreztetik hatalmukat a népekkel (Mt 10, 42-43).

A véleménynyilvánítás hagyománya

szociális, valamint a nemi szerepekkel kapcsolatos gátakat: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban” (Gal 3, 28). Ezt az alaptételt az egyház történetének során „elfelejtették”, és a jelenleg érvényes Katolikus Egyház Katekizmusában nem engedik érvényesülni. Mindezzel a nőnek, valamint férfi és nő kapcsolatának leértékelése szoros összefüggésben van. Az egyenjogúság az életforma szabad megválasztását, valamint a valamely ajándékul kapott karizmára adott szabad válaszadást jelenti. Ezen alapjogot az egyházi vezetés egyes rendelkezései sem sérthetik meg, hogyha ezzel lényegi magvát sértik meg. Az ankét résztvevői ezért hangot adtak ama meggyőződésüknek, hogy elhivatott nőknek is joguk van a diakonátushoz, valamint ahhoz, hogy pappá szenteljék őket. A papok élethossziglani kötelező cölibátusa ellentmond a Bibliának és a természetjognak – az emberi méltóság megköveteli megszüntetését; ez nem csupán a paphiány elleni intézkedés, hanem véget vetne azon – az egyházi vezetés által kikényszerített – alakoskodásnak is, amely a kapcsolatban élő papok körül zajlik. Az önkéntesen vállalt „házasságnélküliség a mennyek országáért” szintén csakis ezt követően jelenthet hiteles tanúbizonyságot.

Az „egyházon belüli demokráciának” a hivatali egyház részéről történő sztereotip elutasítása azon a hamis feltételezésen nyugszik, hogy a demokratizáló törekvések az egyházra valamely politikai és az egyház lényegétől idegen rendszert akarnak ráhúzni. Valójában az egyházon belüli, zsinatokon és szinódusokon zajló közös döntéshozatal olyan régi hagyománynak felel meg, mely a rendi káptalanokban mind a mai napig továbbél. A világiak mindig is részt vettek ebben, mert „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk” (1 Jn 3,1). Már az apostolok zsinati vitájának egyengetésénél (ApCsel 15, 22) is az egész község részt vett. Amennyiben komolyan vesszük valamennyi keresztény Középkori perjog testvériségét, úgy klerikusok és világiak között a történelem során keletkezett kétosztályos társadalom hibás A CIC-ben az egyházi konfliktusokra előirányzott eljárásjog messzemenően ellentmond azoknak a szabáfejlődésnek bizonyul. Minden egyes keresztény férfinak és nőnek joga van lyoknak, amelyeket jogállami területeken évszázadok arra, hogy az Evangélium követelményeire hivatkoz- alatt annak érdekében kifejlesztettek, hogy tisztességes zék. Ám mindmáig nem lett eredményes még a II. Va- eljárásokat és független bíráskodást szavatoljanak. Az egyházi perjog megállt tikáni zsinat által kihirdetett a középkori usance-oknál. Hipüspöki kollegialitás sem; sőt, ányzik a bizonyítás közvetlen és még a különböző egyházmegyei szabad bírói mérlegelése. Puszszinódusok reformkezdeményeta aktaeljárásban a bírák nem zéseiről sem vesznek tudomást hallgatják meg személyesen az évtizedek óta. Az olyan népszaegyes feleket és tanúkat; a hatávazásszerű próbálkozások sem rozatokat elégtelenül indokolják eredményeztek eddig strukturális és latin nyelven, fordítás nélkül változásokat, mint a több milliós adják ki. támogatottságú egyházi népszaMindez ütközik azon alapvazási kezdeményezés a „Párbejoggal, amely szerint „minszéd Ausztriáért” döntéseiről. Ez olyan tarthatatlan állapot, Sajtókonferencia – Egyházreform és az emberi jogok denkinek joga van arra, hogy ügyét tisztességesen /…/ és észmelyet nem puszta szándéknyilatkozatokkal, hanem csak egy olyan megváltozott ma- szerű időn belül” meghallgassák (Európai Emberi Jogi gatartás révén lehet helyrehozni, amely jogilag rögzített Egyezmény 6. cikkelye). Épp a tanítással kapcsolatos eljárásokra és a házassági perekre jellemző, hogy leboszabályokon nyugszik. nyolításuk hiteltelen, és ésszerűtlenül hosszú időt vesz Nem férfi és n kérdésérl van szó igénybe, az ítéletek pedig nem állják ki a kritikus vizsFérfi és nő egyenjogúsága megfelel a természetjognak, gálat próbáját. és nem az emberi jogokról szóló különféle nyilatkozaTanulnunk kell a történelembl! tokban került először rögzítésre; sokkal inkább a keresztény üzenet alapelemei közé tartozik. A Galatákhoz írt Az egyház jogrendjére még mindig rányomja bélyegét, levél régi keresztelési formulája megszünteti az etnikai, hogy az egyház olyan hatalomgyakorláshoz szokott, 2010 /2

9

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS melyet megengedhetőnek tartott az iskolázatlan és a kiszolgáltatott emberekkel szemben. A hivatalos egyház olykor feljogosítva érzi magát arra, hogy elutasítsa a reformjavaslatokat. A reformmozgalmak javaslatai számos teológus felfogásának felelnek meg, és nyitott gondolkodású felelős egyházi vezetők támogatását élvezik. Noha e javaslatok az érvényes normák egyszerű módosításával megvalósíthatóak lennének, mindeddig eredménytelenek maradtak. Azon ellenvetés, amely szerint efféle kérdéseket csakis világviszonylatban, sőt csak egy zsinat által lehetne megoldani, pusztán eltereli a figyelmet az időszerű felelősségtől: minden egyes szükséghelyzettel ott

kell – valamennyi rendelkezésre álló eszközzel – megbirkózni, ahol fellép. Az egyházi vezetés nem bújhat ki eme kötelezettség alól, hacsak nem akarja egy történelmi ballépés terhét magára venni. Nap mint nap emberek méltósága sérül az egyházi vezetés gyakorlata és az érvényes egyházjog miatt; megbántják, megalázzák, emberi jogaiktól fosztják meg őket. Mindenütt, ahol ez megtörténik, az különös kihívást jelent a Jézus példáján és a bibliai hagyományon nevelkedett lelkiismeretes ember számára. Különösen azok számára jelent problémát, akik szolidárisak embertársaikkal, és hathatósan kiállnak az egyházban és a társadalmon belül a szegényekért és a megalázottakért. (Fordította: Himfy József)

Világiak apostolkodásának helyzete Közép- és Kelet-Európában Osztályegyház

apostolkodásának magyarországi felépítésében segítsen. Nagy haladást értünk el, mígnem 1993-ban Úgy tapasztalom, Ausztriában, de főként Közép- és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik buKelet-Európában, ahol tanácsadóként dolgozom, dapesti találkozónkra elküldött egy egyházjogászt, hogy az egyház két osztályból áll. hogy tájékoztasson bennünket az Egyik oldalon vannak a papok, alábbiakról: „Magyarországon nem akik minden hatalmat birtokolnak, lesznek a világiak apostolkodásának a másik oldalon a világiak, akiknek nemzeti szintű struktúrái, mivel ez semmibe sincsen beleszólásuk. Egynincs előirányozva az egyházjogházközségi tanácsaink ékes példái ban”. Ez az egyházjogász Erdő Péter ennek. professzor, Magyarország jelenlegi Kirchschläger, luzerni újszövetprímása volt – és igaza lett. Ebben ségi professzor szerint kezdetben ez a kérdésben a II. Vatikáni zsinat másképpen volt. A jelenleg érvényes tanítása és az egyházjog között szaegyházjog az egyházközségi tanácskadék tátong. Évek óta sürgetem a nak csupán tanácsadó jelleget tuVatikánban, hogy hangolják össze a lajdonít. A plébános valamennyi kettőt. Ebből a követelésből nem is kérdésben vétójoggal rendelkezik. fogok engedni. A laikusok szolgálaJómagam minősített vállalkozáta nemzeti szinten elsősorban azt jesi tanácsadóként mindehhez csak lenti, hogy befolyást gyakoroljanak annyit mondhatok: aki nem hoza nemzeti és európai szintű döntéhat döntéseket, az felelősséget sem sekre és törvényjavaslatokra. Georg Kopetzky – másodosztályon utazik vállalhat. Egy másik példa: 1999-től hat A „közös felelősség” kifejezés, esztendőn át a vatikáni székhelyű amelyet oly gyakran használnak egyházunkban, néze- Unum Omnes, a Katolikus Férfiak Világszövetsége tem szerint csak afféle erkölcsi célkitűzés. A plébánia elnökhelyettese voltam. Hozzáláttunk, hogy többek gyakorlati munkájában ez gyakran félreértésekhez és között Fehéroroszországban is felépítsük a mozgalösszeütközésekhez vezet. mat. Meghívtak, hogy vezető tisztségviselőkkel köRossz tapasztalataim vannak néhány püspökkel is. zösen valamennyi egyházmegyében szemináriumokat Az Osztrák Katolikus Világiak Tanácsa egyik tartsak. Négy püspök közül kettő az utolsó pillanatcsoportja a rendszerváltás utáni időszakban évente ban törölte a meghívásomat. Hol marad hát a vilánégy ízben a magyarországi katolikus egyház ma- giaknak a II. Vatikáni zsinat dokumentumai szerinti gas rangú képviselőivel találkozott, hogy a világiak önálló felelőssége? 10

2010/2

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS

Istennel való kapcsolat helyett egyházzal való kapcsolat Úgy vélem, minket, világiakat kevéssé képeztek arra, hogy az Istennel önálló kapcsolatot alakítsunk ki és mélyítsünk el. A mi nevelésünkben az egyházhoz való viszonyt hangsúlyozták messzemenően. Ezért, aki csalódik az egyházban, az elhagyja azt. 73 éves vagyok, akit a katekizmussal hangsúlyosan az egyházhoz való viszonyt szem előtt tartva neveltek: Tedd ezt! Ne tedd azt! Már felnőtt fejjel ismertem fel egy nagy tehetséggel megáldott pap lelki vezetésének köszönhetően, hogy a lényeg az Istenhez való egészen személyes viszonyulásom kialakítása. Azóta naponta olvasom az Újszövetséget, próbálva itt és most követni Krisztust. Immár sok éve így van, s ennek során mindig újabb ismeretekhez és újabb gondolatokhoz jutok. Sajnos azt tapasztalom, hogy az egyházi oktatás célja ma sem az, hogy elvezessenek bennünket az Istennel való személyes kapcsolatra.

A világi szolgálat

A világiak szervezett apostolkodása A világiak szervezett apostolkodását – legalábbis abban a formában, ahogyan azt II. Vatikáni zsinat megfogalmazza – manapság a pápa és számos püspök ellehetetleníti. Mindmáig nincsenek előirányozva a jelenleg érvényes egyházjogban a világiak apostolkodásának nemzeti szintű struktúrái, noha éppen ezen a működési szinten hozzák a legtöbb politikai döntést. Ez is egyike azon okoknak, amelyek következtében Európa reformországaiban oly csekély a keresztények befolyása, mivel a püspökök egyházjogi rendelkezés híján hátráltatják eme fontos struktúrák kiépítését. Ők is felelősek azért, hogy ezen országokban nem léteznek keresztény pártok, vagy ha mégis, úgy csupán jelentéktelenek. Az egykori kommunista országokban néhány püspök és még több keresztény szemében a politikusi munka kerülendő tevékenységnek számít, mellyel keresztények jobb, ha nem szennyezik be magukat. Számomra a jól végzett politikai munka a „felebarátért vállalt elkötelezettség”, ily módon pedig „Krisztus követése itt és most”.

A világiak fő feladata, hogy áthassák a világot az A szociális tanítás evangélium szellemében. Manapság azonban az egyház képzései között alig találunk olyat, amelyik ez- A szociális tanítás a római katolikus egyház legféltetzel a kérdéssel foglalkozna. Nem nagyon törekednek tebben őrzött titka, már csak azért is, mivel magában az egyházban nem valósítják meg erre az ausztriai püspökök, és alapelveket, ilyenformán az egytalán soha nem is törekedtek ház e területen nem szavahihető. erre a közép- és kelet-európai Ezeket az alapelveket kevés ember püspökök sem. Egészen másismeri – hisz az iskolában sem halképp néz ez ki a II. Vatikáni lanak róluk – és érti, pedig alkalzsinat egyik fontos dokumenmazásuk sok keresztény számára tumában, a Gaudium et spes számos területen jelentős segítség konstitúcióban (43), vagy II. lehetne. A világi apostolkodásban János Pál pápa Christifideles végzett munkám során behatóan Laici kezdetű apostoli buzdífoglalkoztam a katolikus szociátásában (35). Ausztriában fogyatkozik a lis tanítás alapelveivel. Számomra fiatal keresztények társadalmi iránytűvé lettek az élet valamennyi elkötelezettsége, mivel az egyterületén hozott döntéseimben. ház alig készíti fel őket erre a Ebből a meggyőződésből fakamunkára. Ez 30 évvel ezelőtt dóan életcélommá tettem, hogy az még másképp volt. A középUnum Omnes és más egyházi viés kelet-európai országokban lági mozgalmak közvetítésével száa püspökök a rendszerváltás mos országban szervezzek hétvégi óta eltelt időben főleg egyhászemináriumokat, ahol az említett zon belüli, többnyire klerikális alapelvek gyakorlati alkalmazáErdő Péter bíboros – …és igaza lett struktúrákban gondolkodtak, sában keresztény politikusoknak az aktív világiakat pedig segítség nélkül hagyták. Ha nyújthatok segítséget. Úgy érzem, a helyes úton járok! már napjainkban mindenhol a képzés igazságosságáról beszélünk, akkor jogosan merül fel, hogy az egyházon Georg Kopetzky Himfy József fordítása belül a papság és világiak képzésében hol marad az igazságosság? 1

2010 /2

Az Osztrák Katolikus Világiak Tanácsának tagja.

11

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS

Az Egyházfórum 2007/2. számában egy levél részletét közöltük, amelyet egy évvel korábban Wildmann János, folyóiratunk főszerkesztője küldött dr. Ternyák Csaba címzetes érseknek, a Papi Kongregáció titkárának. Szerkesztőségünk akkor azért döntött a részletek közlése mellett, mert Ternyák érsek nem kezdeményezett eljárást a pécsi püspökséggel szemben felmerült gyanús ügyekben, de tájékoztatta az egyházmegye vezetőségét az irat tartalmáról és a levélíró kilétéről. A HVG 2010. március 27. száma (29-30. old.) az Egyházfórumra hivatkozva újra említést tett az ügyről. Feltehetően ez indította Ternyák Csaba érseket, akit XVI. Benedek pápa időközben egri püspökké nevezett ki, hogy többek között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) honlapján közleményt jelentessen meg. A nyilatkozatra az Egyházfórum főszerkesztője válaszolt, kérve a MKPK titkárságát, hogy honlapján ezt is tegye közzé, de tudomásunk szerint ez nem történt meg. Az összefüggések jobb megértése végett előbb Ternyák érsek közleményét, majd Wildmann János válaszát közöljük. (A szerk.)

Ternyák Csaba egri érsek közleménye Tekintettel egyes tömegtájékoztatási eszközökben az utóbbi időben megjelent közleményekre, az MKPK Titkársága közreadja dr. Ternyák Csaba egri érsek úr e témában írt nyilatkozatát. Különböző sajtóorgánumokban ismételten bűnpártolással vádoltak meg amiatt, hogy Wildmann János, az Egyházfórum c. folyóirat főszerkesztője szerint nem rendeltem el vizsgálatot egy hozzám még 2006ban intézett e-mail üzenet ügyében. Az üzenetből azt a részletet emelem ki, amely az interneten is olvasható: „Kedves Csaba! … egy kényes és bizalmas ügyben kereslek. Bizonyára hozzád is eljutott a pécsi egyházmegye vezetésének kétes híre (Már a korábbi nuncius, Karl Josef Rauber is tárgyalt ezek némelyikéről néhány érintettel, magam is ott voltam.) Két-három hónapja felkerestem Mayer Mihályt és elmondtam neki, hogy időzített bombán ül. Eleinte lesöpörte utalásaimat az asztalról, de néhány konkrét eset említése után – úgy tűnt – megdöbbent.”

Az e-mailben foglaltakat, azok jóhiszeműségét és segítő szándékát nem kívánom minősíteni, de ezúton kijelentem, hogy az ilyen stílusú üzenetekre, ahogy a múltban nem válaszoltam, úgy a jövőben sem fogok. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a kimondott és leírt szó hitelének és értékének gyengülését az ilyen jellegű, vádaskodó, bizonyítékokat be nem mutató, pletykálkodó, először bizalmaskodóan fülbesúgó, majd a médiát a nyomásgyakorlás és hitelrontás eszközévé alacsonyító, de közben vizsgálatokat követelő írások terjedése és azoknak mint az ügyek elintézési módjának elfogadása is okozzák. A fentiek miatt kérek minden, a főszerkesztő úrhoz hasonló érzületű üzenetküldőt, hogy az esetleg papságunkat is érintő, törvénysértést vagy bűncselekményt megfogalmazó vádakkal legyen szíves közvetlenül a nyomozó hatóságokhoz fordulni. Eger, 2010. március 27. Dr. Ternyák Csaba egri érsek

Válasz Ternyák Csaba egri érsek közleményére Ternyák Csaba egri érsek többek között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján 2010. március 27. dátummal egy közleményt jelentetett meg, mivel szerinte különböző sajtóorgánumok ismételten bűnpárolással vádolták meg őt amiatt, hogy nem rendelt el vizsgálatot egy általam még 2006-ban neki írt e-mail üzenet ügyében. Mivel az elmúlt országgyűlési választásokon egy párt képviselőjelöltje voltam, és el akartam kerülni, hogy az ügy politikai színezetet kaphasson, a választások befejezéséig nem kívántam reagálni az érsek úr közleményére. Most azonban szükségesnek tartom, hogy válaszoljak az érseki nyilatkozatra. 12

1. Ternyák érsek úr azzal védekezik, hogy „hogy az ilyen stílusú üzenetekre, ahogy a múltban nem válaszoltam, úgy a jövőben sem fogok”, mert az „vádaskodó, bizonyítékokat be nem mutató, pletykálkodó, először bizalmaskodóan fülbesúgó, majd a médiát a nyomásgyakorlás és hitelrontás eszközévé” alacsonyítja. Levelem valóban nem felelt meg a hivatali etikett szabályainak, hanem tegező és baráti hangnemben íródott, mivelhogy Ternyák Csabát harminc éve ismerem. Ez azonban eddig nem okozott problémát levelezésünkben, sőt volt idő, amikor ő hívott engem, és barátian „fülbe súgott” bizonyos információkat. 2010/2

SÚLYPONT: TÖRTÉNELMI BIZALOMVESZTÉS Ha azonban a levelemben felvetett problémák súlya az egyházi büntetés kiszabása is. Röviddel később, 2001. nem engedte meg a közvetlen stílust, kérhetett volna május 18-án, Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció egy hivatalosabb változatot is. Ehelyett az érintetteket akkori prefektusa minden püspöknek megküldte „De figyelmeztette a pécsi püspökségen. Ezzel nem csak delictis gravioribus” (A súlyos bűnökről) iratát, amely téengem tett ki bizonyos egyházi retortelesen felsorolja, hogy mely esetekben zióknak, amivel egyébként is számolilletékes kizárólag a Hittani Kongregánom kellett, hiszen én már korábció, és mely esetekben az egyes püspökban személyesen kerestem fel Mayer ségek. (b) Az egyházi gyakorlatból Hoyos Mihály megyés püspököt, és tettem bíborosnak, a Papi Kongregáció preszóvá neki a levélben is említett botfektusának, vagyis Ternyák érsek korányos ügyeket. Sokkal inkább azon rábbi főnökének, 2001. szeptember informátorokat sodorta veszélybe, 8-án kelt levelét emelem ki, amelyakik egzisztenciálisan függtek vagy ben nagyrabecsülését fejezte ki egy még ma is függnek a püspökségtől. francia püspöknek, amiért az nem Levelem részleges közlése még 2007értesítette a rendőrséget, amikor tuben az Egyházfórumban az ő védeldomására jutott, hogy egy papja szemükben történt. Nyomásgyakorlásra xuálisan zaklatott gyerekeket. Mufolyóiratunk – sajnos – nem alkallasztása miatt a püspököt egy francia mas. Ami pedig a bizonyítékokat ille- Marcial Maciel Degollado rendalapító bíróság három hónap felfüggesztett – ma már szégyellik börtönre ítélte. Sőt maga XVI. Beneti, ezek beszerzése vagy továbbítása dek pápa is csak megfosztotta hivanem az én feladatom. Annál inkább kötelessége lett volna ezeket beszerezni vagy bekérni a talától Marcial Maciel Degolladot, a mexikói „Legio felettes egyházi szervnek, jelen esetben éppen Ternyák Christi” rend alapítóját is, mert szexuálisan bántalmazérseknek, aki ez időben a Papi Kongregáció titkára volt. ta a rábízottakat, de nem jelentette fel a hatóságoknál, A levél nyilvánosságra nem hozott része ehhez ugyanis amiért most számos kritika éri a Szentatyát. (c) Ezen túlmenően még számos oka lehet annak, elég konkrétumot (eseteket és neveket) tartalmazott. hogy valaki nem fordul a nyomozó hatóságokhoz. LeA bűnpártolás gyanúja nem csak azért áll fenn, het, hogy valaki csak információval rendelkezik bizomert az érsek úr nem kezdeményezett vizsgálatot, ha- nyos gyanús ügyekről, de nem ő az elszenvedő fél, és nem mindenekelőtt azért, mert figyelmeztette a gyanú- a bizonyítékok sem az ő birtokában vannak. Nem szasítottakat az üzenet tartalmáról és a küldő személyéről, bad elfelejtenünk azt sem, hogy bizonyos cselekedetek lehetővé téve ezáltal bizonyítékok megsemmisítését és a civil jog szerint nem, de az egyházi jog szerint büntetendő cselekedetek (például papok homoszexuális gyaa tanúk megfélemlítését és befolyásolását. korlata). Ez esetben csak egyházi hatóság járhat el. Vé2. Ternyák érsek úr azt javasolja, hogy a hozzám ha- gül épp az egyházunk hitelét napjainkban megrendítő sonló üzenetküldő „az esetleg papságunkat is érintő, pedofília-botránysorozat bizonyítja, hogy az áldozatok törvénysértést vagy bűncselekményt megfogalmazó sokszor csak évek vagy évtizedek múltán mernek a havádakkal legyen szíves közvetlenül a nyomozó hatósá- tóságokhoz fordulni, mert nem akarják magukat kitenni újabb megaláztatásnak vagy egyházi támadásoknak. gokhoz fordulni”. Az érsek úr nálam jobban tudja, hogy az iránymu- A napvilágra kerülő beszámolók ugyanis bizonyítják, tató egyházi dokumentumok és az egyházi gyakorlat hogy gyakran épp az egyházi szervek próbálták meg az olyan jellegű kérdéseket, mint amelyeket üzenetem elhallgattatni az áldozatokat, nem egyszer hazugnak tartalmazott, elsősorban az egyház belügyének tekinti, vagy az egyház ellenségeinek állítva be őket. nem egy esetben szigorúan tiltva az állami hatóságok Épp ezért Ternyák érseknek a nyomozó hatóságokkal bekapcsolását. (a) Példaként említem a Szent Officium (a Hitta- kapcsolatos javaslatát a saját felelőssége és mulasztáni Kongregáció elődje) által 1962-ben kiadott „Crimen sának beismerése előli menekülésnek tartom. Olyan sollicitationis” (Az elcsábítás vádja) dokumentumot, cinikus megjegyzésnek, amely adott esetben semmibe amely az egyházból való automatikus kiközösítés terhe veszi a sértettek érzékenységét és méltóságát. Közlemémellett abszolút titoktartásra kötelezi mindazokat, akik nye „scandalum pusillorum”, az egyszerű hívek megaz egyházban ilyen ügyekkel foglalkoznak. II. János Pál botránkoztatása, mert alkalmas arra, hogy az egyházba pápa 2001. április 30-án keltezett „Muto proprio”-ja pe- vetett bizalmat megingassa. dig arra figyelmeztet, hogy továbbra is közvetlenül a Hittani Kongregáció hatáskörébe tartozik az egyházi szemé- Pécs, 2010. május 5. lyek által elkövetett bizonyos hit és erkölcs elleni súlyos Dr. Wildmann János bűntettek kivizsgálása. A Hittani Kongregáció feladata az Egyházfórum főszerkesztője 2010 /2

13

FOLYAMATOK

Értetek és sokakért – értetek és mindenkiért Aki rendszeresen jár misére, annak bizonyára feltűnt – vagy nem is tűnt fel – 2009 pünkösdje óta megváltozott a mise szövege. Nem nagyon változott meg, csak egy szóban. Igaz, hogy ez a szó a mise legszentebb részét, a miseszöveg legfontosabb részét illeti: az átváltoztatásét. Míg korábban a bor átváltoztatása ezt tartalmazta: „Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik…”, most így szól: „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik…”. E változás bizonyára sok mindenkiben sokféle gondolatot ébresztett – bennem is. Ezeket szeretném leírni, talán van, akit érdekel. Ez az írás ugyan távolról sem állítja magáról, hogy tudományos – semmi alapom nem volna erre – mégis, bizonyára megszokásból, úgy kezdem, ahogy a tudományos cikkeket szokták: leírom, hogy miről fog szólni. Először magát a változtatást ismétlem meg, idézve a Püspöki Kar erről szóló (múlt év májusi keltezésű) levelét. Majd első gondolataimat arról, hogy ennek mi az üzenete; ez az üzenet igen szomorú és káros (lehetett volna). Beszámolok pár szóban arról, hogy más országokban, múlt év júliusa és decembere között a korábbi szöveget hallottam. Nagyon röviden leírom, hogy – elég szorgalmasan keresve – milyen, tulajdonképpen megnyugtató magyarázatokat találtam e témáról az Interneten. Vállalva a tiszteletlenség esetleges vádját, kifejtem véleményemet, hogy a magyar katolikus Püspöki Kar, akár súlyosnak is mondható, mulasztást követett el. Még egy pár befejező megjegyzésre is telik.

. A változás A változást a Püspöki Kar – dr. Erdő Péter bíboros aláírásával – 2009. május 11. keltezésű levelében rendelte el, egy részét alább idézem („Ezen utasítás” a Szentatya utasítására vonatkozik): „…Ezen utasítást követve – miután a szentszéki jóváhagyást megkapta – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elrendeli, hogy az Eukarisztia szentségi formájában a bor konszekrációja a következőképpen hangozzék a magyar nyelvű szentmisékben: Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ennek használata 2009. pünkösd ünnepétől kötelező. Kérjük a paptestvéreket, hogy erről a változásról tájékoztassák a híveket, és következetesen és fegyelmezetten használják az új szentségi formát.” Részletes magyarázatot a körlevél nem fűz ehhez az utasításhoz, de megjegyzi, hogy „a „mindenkiért” kifejezés teljesen megfelel Krisztus szándékának, aki minden férfiért és nőért meghalt a kereszten, ezért engedélyezett használata nem érinti az érvényesség kérdését”. És még hozzáfűzi lábjegyzetben: „Idézet a Kongregáció leveléből: Nincs semmi 14

kétség a megfelelően jóváhagyott „per tutti” (mindenkiért) és a vele egyenértékű kifejezést tartalmazó formával történt szentmisék bemutatásának érvényességét illetően, ahogyan azt a Hittani Kongregáció már kijelentette. …”

. Ez az üzenet? Az előző bekezdés tulajdonképpen megnyugtató lehetett volna, ha pünkösd előtt kerül a kezembe – de nem került. De nem csak az én kezembe nem került. Amikor tudatos lett, hogy ez az új szöveg, és nem egy vagy két véletlen elszólás, gyóntató atyától kérdeztem meg, hogy mi a változás oka. De ő sem tudta, sőt, mint mondta, azt sem, hogy ez egyetemes vagy magyar püspöki utasítás. Nem tudta „korizoli” sem, aki a Jezsuita Bloggerek című web-lapon írt erről (május 28-án). Néhány mondatot ebből idézek: „… Ennek használata 2009 pünkösd ünnepétől kötelező - írja a püspöki kar papokhoz szóló körlevele. Már egy hete, hogy a körlevélre gondolok. Meg-megállva és bizony nem értettem, hogy mi is az értelme ennek a változásnak. Elég indulatos is lettem tőle. … Mi az üzenete ennek a változásnak? Első olvasásra egyetlen üzenet lehet csak: Krisztus nem mindenkiért halt meg, csak sokakért. Miért változott volna meg a szöveg, ha a változtatással nem ezt akarták volna üzenni? Mert ugyan valóban: mind Márk mind Máté evangéliumában a sokakért kifejezés szerepel (legalábbis magyar fordításban – az arámi eredetit persze nem tudom olvasni). De ha egyszer szerepelt a mindenkiért változat (természetesen a Szentszék hozzájárulásával, különben nem is lehetett volna), ez bizonyára azt kívánta kifejezni, hogy a kereszthalál, a megváltás, mindenkért van. És a mostani változás – nem mindenkiért, hanem csak sokakért – nem lehet más, mint ennek a cáfolata, visszavonása. Ha nem mindenkiért halt meg, akkor azok, akikért nem halt meg, azok nincsenek megváltva, azok eleve, már születésük előtt ki voltak zárva az üdvösségből, predesztinálva voltak a kárhozatra. Úgy emlékszem iskoláskorom hittan tanulmányaiból – gondolom, nem teljesen rosszul –, hogy a predesztináció a református vallás tanítása, mely élesen ellentétben áll a katolikus hittel. A mi hitünk szerint szabad akaratunk van – egyebek között arra is, hogy úgy éljünk, hogy üdvözüljünk (vagy úgy, hogy elkárhozzunk); az üdvösséget, a megváltást Isten mindenkinek felkínálja. De ha valamelyikünkért az Úr nem halt meg, exponáltan nem halt meg, az nincs megváltva, az csak elkárhozhat. Ez bizony tragikus üzenet. Azonban nagyon sok mindenki boldogan üdvözölheti ezt az üzenetet. Elképzelem, hogy azok közül, akiknek életeleme a gyűlölet, de egyúttal kereszténységükkel hivalkodnak, sokan tovább gondolkoznak. Nem halt meg X-ért, aki elütött valamilyen célom elérésétől, gondolhatja Y. Nem halt meg a tucikért – gondol2010/2

FOLYAMATOK hatják Ruandában a tömeggyilkos hutuk, köztük Athanase Seromba, az a katolikus pap, akit életfogytiglanra ítéltek, mert aktívan részt vett a népirtásban. Nem halt meg a cigányokért, a zsidókért, gondolhatják Magyarországon azok, akiknek életeleme a cigányok, a zsidók gyűlölete. Nem halt meg a magyarokért, gondolhatják Szlovákiában azok, akiknek életeleme a magyarok gyűlölete. És így tovább, nagyon sok helyen gyűlölnek nagyon sok mindenkit; sajnos, azok között is nagyon sokan, akik kereszténységükkel hivalkodnak. Lelki szemeimmel szinte látom azokat a cikkeket, (sajnos vannak olyan honlapok, olyan lapok, melyeknek ilyesmi a profiljába vág; erősen remélem, hogy olyan szószék nincs) melyek a Szentírásból, egyházatyák írásaiból vett idézetekkel támasztják alá, hogy Krisztus éppen a tucikért, cigányokért, zsidókért, magyarokért, másokért nem halt meg.

. Más országok: mindenkiért vagy sokakért? Mielőtt az előző, tragikus értelmezést megkísérelném feloldani, talán megér egy pár szót: áttértek vagy nem a régi-új „sokakért” formára más országokban. Véletlenül úgy adódott, hogy több külföldi országban hallgattam szentmisét múlt év pünkösdje és karácsonya között. Ausztriában július elején „für alle”, hallottam. Amerikában december elején (két egymástól igen távoli államban) mondták „for all”. Magyar fordítása ezeknek kétségen kívül: mindenkiért. Franciaországban, ugyancsak még júliusban azt mondták „pour la multitude”. Ez kevés megfontolást igényel. A multitude szó sokaságot jelent – lehetne éppen sokaknak is fordítani. Azonban az előtte levő la határozott névelő folytán a sokaságot jelent. Úgy érzem, hogy a sokaság az mindenkire vonatkozik. Miután a Vatikán hivatkozott (és majd még szóba kerülő) utasítása egyértelmű, nem tartom valószínűnek, hogy Amerika, Ausztria, Franciaország püspökei, papjai nem teljesítenék a pápai utasítást. Viszont azt el tudom képzelni, hogy ugyanabban a mulasztásban vétkesek, mint amit a bevezetésben említettem, így ők nem tartották még időszerűnek a szöveg-változtatás bevezetését. (Lásd később.)

. Megnyugtatás (?) Nem tudtam elfogadni, hogy valóban ez lenne az üzenet: a megváltás nem szól mindenkinek, van, aki kárhozatra van predesztinálva; ezért forrásokat kezdtem keresni. Az Interneten megtaláltam Francis Arinze bíboros, az Istentiszteletek Kongregációja prefektusának 2006. november 17-én kelt levelét, melyben közli a Vatikán döntését a világ összes püspöki konferenciájának elöljárójával. Említettem már „korizoli” Internet-bejegyzését – ezzel mentem a legtöbbre. Átnéztem még két ezzel foglalkozó írást, de több okom van, hogy ezekre nem hivatkozom. A kettő közül az egyik „külön megvitatandónak” tartaná, hogy egyáltalán érvényes-e olyan átváltoztatás, mely a „mindenkiért” kifejezést használta, a másik pedig ezt a miseszöveg határozott meghamisításának tartja; mindkét álláspont kifejezetten ellentétes a Vatikán kifejtett véleményével, így értelmetlen. 2010 /2

Magának a web-lapnak szelleme, melyben megjelentek (az egyik németből fordítva, a másik egy magyar folyóiratból után-közölve) olyan, hogy messze-messze van a katolikus szellemtől. Nem is beszélve a folyóiratról. Rátérve a változás értelmezésére, „korizoli” felsorolja azokat az okokat, melyek a változást indokolták. Legfontosabbnak kettő tűnik: hogy a bibliai szöveg pontosan szerepeljen; és annak hangsúlyozása, hogy az üdvösség nem automatikus. További okok még a hagyomány (a latin miseszövegben a pro multis, sokakért szerepelt) és az ökumenizmus (egyezzen meg a keleti egyházak szöveg-használatával). E rész befejezéséül idézem „korizoli” konklúzióját – ami egyúttal bevezeti a következőt: „Igazából se a „sokakért” se a „mindenkiért” szó önmagában nem fejezi ki azt a két igazságot, hogy Isten üdvözítő szándéka egyetemes, ugyanakkor szükséges az emberi szabadság igenje is. Ezért bármelyik szót is használjuk a misében, mindenképpen értelmezésre szorul.”

. A mulasztás Francis Arinze bíboros levele – melyre fent hivatkoztam, részleteit idéztem is – a következőket is tartalmazza: „Azon országok püspöki konferenciái tehát, amelyekben a „mindenkiért” vagy ezzel ekvivalens kifejezés van használatban, arra szólíttatnak fel, hogy a következő egy vagy két évben tartsanak a híveknek katekizmusokat e témáról, hogy őket a „pro multis” pontos fordításának – például „sokakért”, „for many” (angolul), „per molti” (olaszul) – bevezetésére a népnyelvben előkészítsék.” A magyar Püspöki Kar e felszólításnak nem tett eleget. Nem csak a híveknek nem tartottak katekizmusokat, de a papoknak sem. Így erre a nagyon fontos változásra nemcsak a híveket, de a papokat sem készítették fel – mint láttuk, például az én gyóntatóatyámnak fogalma sem volt a helyzetről, „korizoli” egy hétig a körlevélre gondolt, meg-megállva. Amint látjuk, internet birtokában és időt rászánva a változás többé-kevésbé megnyugtató magyarázatát meg lehet találni. Ha valaki érdemesnek tartja, hogy belépjen az Internetbe és addig keressen, amíg a megfelelő helyeket találja meg. A katekizmusok könnyebben vezettek volna több embert erre az eredményre, egyúttal elejét vették volna (esetleges) hamis értelmezésnek.

. Befejezésül Mindössze két személyes megjegyzés. Az egyik, hogy a Vatikán nem szokott dolgokat visszavonni: Roma locuta, causa finita. Azt nem tudom elbírálni, hogy a 4. pontban felsorolt szempontok mennyire fontosak. De ha 1991-ben a Vatikán sem tudta – hiszen a „mindenkiért”-et engedélyezte – talán ezt meg lehetett volna tartani. A másik, hogy talán érdemes volna megfontolni: nem időszerű-e még most is katekizmusokat tartani. Frigyes István egyetemi tanár 15

TANULMÁNY

A magyar keresztény politika nagy kísérlete – A DNP országos politikai szerepe a forradalom idején – (harmadik rész) Ez a cikksorozat szorosan kapcsolódik a szerzők idősebbikének a folyóiratban megjelent korábbi cikksorozatához (Szakolczai 2008-2009). Az újabb cikksorozatnak a folyóirat múlt évi utolsó számában megjelent első részében: A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (Szabó–Szakolczai 2009-2010., első rész) leírtuk az 1947. évi DNP képviselőcsoport összetételét, és joggal állapítottuk meg, hogy, a Nemzeti Parasztpárt mellett, amely 1946-1948-ban néha súlyosan helyteleníthető szerepet vállalt, s nevét 1956-ban Petőfi Pártra változtatta, ez volt minden idők egyik legnépibb és egyben legintellektuálisabb magyar képviselőcsoportja. A folyóirat ez évi első számában megjelent második részben: A DNP parlamenti szerepe (uo., második rész) a képviselőcsoport 1947-1949. évi parlamenti szereplését írtuk le a párt 1949. évi önfeloszlatásáig, és ismét joggal állapítottuk meg, hogy a képviselőcsoport megtette mindazt, ami akkor megtehető volt. Ez a harmadik rész a DNP – noha ez nem köztudott, egészen nagy jelentőségű – 1956. évi országos szerepét ismerteti. A negyedik rész: Az üldöztetés, a forradalom és a megtorlás a feloszlatás utáni üldöztetést, a DNP egyes képviselőinek 1956. évi helyi szerepét, valamint a forradalom utáni megtorlást írja le. Az ötödik rész: Az úgynevezett „kádári konszolidáció” és a késői elismerés a képviselőcsoport egyes tagjainak további és még súlyosabb üldöztetését, valamennyiük személyes sorsát és a rendszerváltást megélők egy részének adott késői elismertetést mutatja be. Áttekintve a forradalom idején történteket, a DNPnek, volt országgyűlési képviselőinek és tagjainak, noha nagy szerepük volt 1947-1949-ben, és vitathatatlan volt ellenzékiségük, nem volt közvetlen részük az 1956. évi forradalom és szabadságharc kirobbantásában. Mikor azonban kitört a forradalom, azonnal bekapcsolódtak az eseményekbe, pozitív szerepük volt mind az országos, mind pedig a helyi politikában is, és aktív részt vállaltak Bibó István kritikus fontosságú akciójában, a helyzet rendezését célzó kezdeményezésében, ennek mindkét 1956. évi szakaszában. A továbbiakban először a párt 1956. október 30. és november 4. közti országos szerepével, és ezután a pártnak Bibó István 1956. évi rendezési kísérleteiben betöltött szerepével foglalkozunk. A képviselőcsoport egyes tagjainak az 1956. évi helyi eseményekben való részvételének ismertetése, amint ezt már leírtuk, a negyedik részre marad. 16

Ez esetben sem végeztünk újabb levéltári kutatást. A DNP által kiadott nyilatkozatokat és más iratokat közli Vida (1998). Bibó kísérleteivel számos kiadvány foglalkozik, de ezek sok eleme mindmáig feltáratlan. Az ezzel kapcsolatos munkát nem tekintjük befejezettnek, folytatását elkerülhetetlenek tartjuk.

A DNP képviselinek els állásfoglalásai A DNP 1956. október 30-án kapcsolódott be az akkori országos politikai eseményekbe. A történtek bemutatására közöljük a legfontosabb erre vonatkozó dokumentumokat. Valamennyi dokumentumban – a későbbiekben is – végrehajtottuk a mai helyesírásnak megfelelő változtatásokat, így pl. következetesen kitettük a mellékmondatokat elválasztó, az eredetiekben több helyütt hiányzó vesszőket, de a szöveget – ezen túlmenően – sehol sem módosítottuk. A DNP képviselőinek egy része 1956. október 30án találkozott először; ezen a megbeszélésen Farkas Dénes, dr. Keresztes Sándor, Keszler Aladár, dr. Mihelics Vid és dr. Székely Imre Kálmán vett részt. Közülük egyedül Mihelics Vid tartozott a párt informális felső vezetéséhez, és ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy ő vette át az események irányítását. A képviselők, a ugyanaznapi kelettel, az alábbi levéllel fordultak Nagy Imréhez, a Minisztertanács elnökéhez: „Tisztelettel bejelentjük, hogy a Demokrata Néppárt, amely az 1945-ös országgyűlés koalíción kívüli pártjaként működött, és az 1947-es országgyűlési választáson a második legtöbb szavazatot kapott pártként került ki, majd 1949-ben az önkény nyomása következtében működését beszüntetni kényszerült- működését újból megkezdi, s a legközelebbi szabad országgyűlési választáson részt kíván venni.” (Vida 1998: 447). Az aláírók: Farkas Dénes, dr. Keresztes Sándor, Keszler Aladár, dr. Mihelics Vid és dr. Székely Imre Kálmán, a Demokrata Néppárt volt országgyűlési képviselői. Mihelics Vid a következő napon, 1956. november 1-jén a következő beadványt küldte Nagy Imre miniszterelnöknek: „Miniszterelnök Úr! Annak a beadványnak a kiegészítéseképpen, amelyet a Demokrata Néppárt Budapesten összejött volt képviselői részéről intéztünk Miniszterelnök Úrhoz, kérem a Demokrata Néppárt annak idején megszűnt lapjának „Hazánk” címmel napilapként való megjelenésének engedélyezé2010/2

TANULMÁNY sét. Kiváló tisztelettel: Dr. Mihelics Vid, a Demokrata Néppárt volt képviselője.” (Vida 1998: 455). Farkas Dénesnek mint a DNP képviselőcsoport akkor Budapesten lévő legidősebb tagjának az alábbi nyilatkozata hangzott el ugyanezen a napon, 1956. november 1-jén 10 óra 20 perckor a Kossuth Rádióban.

„Magyar Testvéreim! A Budapesten tartózkodó demokrata néppárti képviselők nevében mint a párt korelnöke bejelentem, hogy a Demokrata Néppárt megkezdte működését. Felhívásunk az ország egész népéhez szól, elsősorban ahhoz a 800 000 választóhoz, akik a féktelen terror és csalások dacára 1947-ben szavazatukat pártunkra adták. A Demokrata Néppárt a régi programja alapján áll. A kormányt a rend fenntartásában, a vagyon és az életbiztonság fenntartásában minden erővel támogatja. Felkérünk benneteket, hogy ebben kint a vidéken is legyetek segítségünkre. Kijelentjük azonban, hogy úgy, ahogyan a múltban, úgy a jelenben sem vagyunk hajlandók részt venni semmiféle koalícióban! Mi a kormánytól nem kérünk mást, mint a teljes agitációs és szervezkedési szabadságot az egyenlőség alapján. Pártunk programját ismeritek. Azt a legféktelenebb terror alatt is megtartottuk. Amíg erőnk volt és lehetőségünk is, azt védtük. Tiszta, nyugodt lelkiismerettel állunk elétek, mert pártunk zászlajára semmiféle szenny nem tapad. Pártunk tagjai közül csak egy egész törpe kisebbség engedett az erőszaknak, a többiek, a rendőr[ség]i és bírósági ítéletek ellenére hűek maradtak, és nem ingottak meg. Kérünk benneteket, álljatok ismét mellénk, és a magunk önálló magyar útján támogassatok bennünket. Felkérjük az összes volt országgyűlési képviselőnket, akik tehetik, jöjjenek Budapestre, a párt végleges szervezetéről határozni. Külön felhívjuk Matheovits Ferencet és Fehér Ferencet, akik közül az egyik kilenc évig, a másik négy évig börtönt szenvedett, jöjjenek ismét közibénk, ha volt is a múltban valami félreértés. Külön üzenünk Baranya, Somogy, Zala, Vas és Sopron megye népének, akiktől a választáskor a legnagyobb támogatást kaptuk. Legyenek bizalommal és hűséggel hozzánk… Végül pedig: Mindenszentek és Halottak napja van. Tegyetek minden temetőbe egy szál virágot a temető keresztje alá, megemlékezésül azok iránt, akik Budapest utcáin életüket áldozták. Ejtsetek egy pár könnyet azokért a fiatalokért, akik életük hajnalán adták oda mindenüket azért, hogy az életben maradottak egy szebb, boldogabb, igaz magyar keresztény szeretetre felépített Magyarországot építhessenek. Isten áldását kérjük egész Magyarország újjáépítő munkájára! A Demokrata Néppárt nevében, annak ideiglenes vezetősége és korelnöke, Farkas Dénes.” (Vida 1998: 456). 2010 /2

A DNP programpontjai és Mihelics cikke Mihelics Vid a fenti levelek elküldése után lázas tevékenységbe kezdett azért, hogy kiadja a Hazánk első számát és megfogalmazza a párt programpontjait.

A Demokrata Néppárt programpontjai 1. Feltétlenül helyeseljük hazánk nemzetközi semlegességének kimondását. Annak elismertetésében és megvédésében minden erőnkkel közre is működünk. 2. Tudomásul vesszük a nemzetgazdaságnak állami, szövetkezeti és magánszektorra oszlását. Ahol azonban maguk az érdekeltek is túlduzzasztottnak érzik az állami szektort, főleg a mezőgazdaságban, annak csökkentését javasoljuk. Kívánjuk a termelés irányítását is, mert ez ma már világpiaci szükségesség is, ám ragaszkodunk ahhoz, hogy ez az irányítás kizárólag az előnyösségre és a saját jónak önkéntes belátására építsen. 3. Szabad és egységes szakszervezetek legyenek, amelyek a teljes szabadság birtokában minél nagyobb saját vagyonnal rendelkezzenek. Nem engedjük meg, és nem mozdítjuk elő az esetleges olyan törekvéseket, amelyek a szakszervezeti szabadságot és egységet veszélyeztetnék. 4. Amennyiben kívánják, önkormányzattal felruházott érdekképviseleti szerveket alakíthassanak ki a többi foglalkozási csoportok is. Legyünk szószólói a minél fejlettebb üzemi demokráciának. Köteles legyen az államhatalom is mindenkor bevonni az érdekelt szakszervezeteket és érdekképviseleti szerveket a gazdaságpolitika és a szociálpolitika intézésébe. 5. Nekünk akkor is példát kell mutatnunk a szellem szabadságának tiszteletére, ha netalán módunkban állna fellépni ellene. Miben különböznénk egyébként azoktól a rendszerektől, amelyeket megtagadtunk? Őszintén kívánjuk tehát az egyetemek és főiskolák autonómiáját, a tanulás és továbbképzés lehetőségének nemcsak elméleti, de gyakorlati biztosítását is kivétel nélkül mindenki számára. 6. Akik a Demokrata Néppárt működését újból megindítottuk, a leghatározottabban szembeszállunk minden olyan restaurációs kísérlettel, amely a bányákat és kulcsiparokat ki akarná venni az állam, a gyárakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből. Tartsuk szem előtt a tételt, amely egyenesen világnézetünkből folyik, hogy nem a munkát kell a tőkének, hanem a tőkét kell a munkának alája rendelni. Meg kell kívánnunk, hogy az egyéni körülmények mérlegelésével és az elemi igazságérzetet kielégítő fokig, méltányos kártérítést állapítsanak meg a közelmúltban kisajátított termelési eszközök és javak egykori tulajdonosai számára. Kívánjuk 17

TANULMÁNY továbbá, hogy a múltban anyagilag tönkretett vagy kirívó sérelmeket szenvedett polgárok legalább a jövőben megfelelő támogatásban, nyugdíjban vagy járadékban részesüljenek. Végül, hogy az ipari kisüzemeket, a normál típusú kereskedelmi vállalatokat, továbbá a lakóházakat – ha fenntartások és megkötések mellett is – adják vissza volt tulajdonosuknak. 7. A hatalmas bűnök, hibák és embertelenségek ellenére is történtek olyan változások, amelyek nélkül aligha foghatnánk hozzá politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk olyan mérvű demokratizálásához, mint amilyenen ma már bízvást munkálkodhatunk. Csak egyetlen példát! Hogy mennyi értékkel gazdagították értelmiségünket és általában az egész nemzetet a munkásság és parasztság soraiból kiemelt és iskolába küldött fiatalok, azt éppen a most lefolyt heroikus, nemcsak nemzeti, de világnézetet is alakító események világosan megmutatták. Nem mondhatunk kereszténynek semmiféle pártot, ha nem az a töretlen elhatározása, hogy sohasem hátra, hanem előre, folyvást előbbre megy. 8. Nagy rossznak kellene minősíteni, ha mindaddig, amíg népünk a szabad választásokon ki nem fejezte akaratát, a kormányzat a sürgető visszásságok orvoslásán kívüli bármiféle lényegesebb módosítást végezne az ország jelenlegi gazdasági helyzetén. 9. Addig is, amíg a nép eldöntötte, milyen mederbe kívánja terelni életét, és kire bízza sorsának irányítását, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk a rend és a nyugalom, a termelő munka érdekében. Ide tartozik az is, hogy útját álljuk, és véget vessünk az önbíráskodásnak, amely csak demoralizálásra vezethet, még akkor is, ha jogos elkeseredés húzódik meg mögötte. 10. Súlyos felelősség, óriási feladat az, amivel elesett hőseink megterheltek valamennyiünket. Hogy mint nemzet is elviselhessük, és megbirkózhassunk vele, ez okból kérjük a magyar munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat egyaránt, sorakozzanak és zárkózzanak fel mögénk. (Izsák 1994: 297-298.) A Hazánk 1956. november 4-i száma közölte Mihelics Vid: „A mi roppant felelősségünk” című cikkét. E cikk nagy része a fenti programpontok megismétlése, ezekre a részekre csak utalni fogunk, de elkerülhetetlen a cikk bevezető részének és egyes befejező részeinek szó szerinti közlése. „Nemzeti szabadságunk visszaszerzése halhatatlan dicsősége népünknek, elsősorban ifjúságunknak. Olyan tény, amelyhez foghatót aligha, vagy egyáltalán nem találunk a magunk és más nemzetek történetében. Honfitársaink ezrei és tízezrei – megannyi hős – áldozták fel életüket, és ontották vérüket ugyanazért az eszményért: a független, demokratikus és szociális 18

magyar állam megteremtéséért. Azt a társadalmi berendezkedést áhították, amelynek birtokában az ország valóban a dolgozó nép hazája lesz. Jöjjünk tehát tisztába azzal, hogy az el nem múló emlékezésen és kegyeleten kívül mással, sokkal többel is tartozunk nekik. Éspedig azzal, hogy semmi sem menjen veszendőbe abból, amiért ők harcoltak, amiben ők reménykedtek. Roppant nagy a felelősségünk, ma még felmérhetetlen a feladatunk. Meggyőződésem azonban, hogy a keresztény világnézet, amelyet vallunk és hirdetünk, sokban elősegítheti mind a felelősséggel, mind a feladattal való nyílt és bátor szembetekintést. Ez a világnézet – ha helyesen és a kor parancsainak megfelelően értelmezzük – minden más szemléletnél hatékonyabban érvényesítheti és bástyázhatja körül az alapvető emberi jogokat, mindenekelőtt a félelemtől és a nélkülözésektől mentes életnek a jogát. Következik ebből: nem képzelhetek keresztény politikai pártot vagy tömörülést, amely ne azon fáradoznék, hogy a társadalom egyetemes érdekeinek megőrzésével egyképpen képviselje az ipari munkásságnak, a parasztságnak, az értelmiségnek s mindhárom réteg gyermekeinek és ifjúságának jogos vagy méltányos igényeit. Korántsem gondolom, hogy most már minden egyedül a politikai tevékenységen múlnék. Vannak a nemzet életének széles területei, ahol egyéb tevékenységek is szóhoz juthatnak, s kell is, hogy jussanak. A politika azonban minden területen érezteti befolyását. Természetszerűen van így. Nem mellékes tehát az sem, hogy maga a világnézet, amely jobbára csak irányelveket nyújt, milyen programban ölt megfogható valóságot. Addig is, amíg a Demokrata Néppárt programja alkotmányos úton – az alulról választott szervek bevonásával – elkészül, hadd soroljak fel néhány pontot, amelyet sarkalatosnak tartok.” A következő részek az előbb közölt program pontjainak nagyrészt szószerinti ismétlései. Mihelics e cikkében egyetlen ponton, az önbíráskodás kérdésében megy nagyobb mértékben túl az előbb idézett tíz pontban leírtakon. Megismétli, hogy „az önbíráskodás”, amelynek útját kell állnunk, és véget kell vetnünk, „csak demoralizálásra vezethet, még akkor is, ha jogos elkeseredés húzódik meg mögötte”, és ezt a következőkkel folytatja: ”Szeretném hinni, másoknak is meggyőződésükké vált az elmúlt időkben, hogy ijesztően nehéz az egyéni és családi körülmények szabatos ismerete nélkül, csak úgy kapásból bárki felől ítélkezni. S még akkor is, ha minden jogunk megvolna hozzá, az első láz múltával immár a megbocsátásnak és a szeretetnek kell szívünkben uralkodnia. Erre figyelmeztetett az a Krisztus is, akinek tanítását immár kivihetjük a templomokon kívülre is.” (Vida 1998: 473-475). Nem tudunk róla, hogy ezekben a napokban más ennyire józan, a megbocsátásra és a szeretetre utaló írás megjelent vagy szó elhangzott volna. Nem lehetetlen, hogy ha ez a szemlélet lett volna az általános, sőt egyedüli, megőrizhettük volna a forradalom számos vívmányát, 2010/2

TANULMÁNY és elkerülhettük volna a Kádár-kor történelmi kitérőjét, amelynek következményeit ma is érezzük, és még sokáig, következményeiben talán mindig is érezni fogjuk.

Személyes emlékek és öszefoglaló értékelés A most közölt dokumentumokat e szerzők idősebbike néhány saját személyes emlékével tudja kiegészíteni. A párt központja 1956. november 1. és 3. között a Mérleg utcában volt, az MDP, majd az MSZMP egykori V. kerületi szervezetének, később egy ideig az SZDSZ országos központjának a helyiségében. Nem tudom, hogy ezt a helyiséget ki, mikor és hogyan szerezte meg a DNP részére, és – érthető okokból és nagyon is helyesen – igyekeztem elfelejteni, hogy ott kit láttam, és mit hallottam. A képviselők megbeszélésein nem vettem részt, és az volt a legfontosabb feladatom, hogy szóval tartsam az utcáról bejövőket, és lehetővé tegyem, hogy Mihelics megírja a fent közölt programpontokat, és összeállítsa a Hazánk első számát. A történelmi hűség kedvéért le kell írnom, hogy ismereteim szerint Mihelicsnek nem volt előzetesen tudomása Farkas Dénes rádiónyilatkozatáról, amelyet, vehemens természetének megfelelő stílusban, nagyon határozottan helytelenített. A nyilatkozat szövegét nem is vette be a Hazánk első számába, hanem csak egy hárommondatos rövid tájékoztató került be helyette (l. Vida 1998: 477.). Mihelics természetesen nem a pártból kilépett képviselőknek a pártba való visszatérését helytelenítette, ám úgy vélte, hogy Farkas Dénes beszéde alkalmat adott az olyan értelmezésre, hogy most a párt korábbi radikálisainak ideje következik, márpedig ezt a felfogást, sőt még ennek a látszatát is, amint ez az előbb bemutatott írásai félreérthetetlenül mutatják, a leghatározottabban ellenezte. Mihelics kérésére bevittem a Mérleg utcába a Hazánk 1947-1949. évi valamennyi számát, amelyek megvoltak a lakásomon. Neki nem voltak meg, és érhetően, nagyon örült ennek a teljes sorozatnak. November 4-én reggel bementem a Mérleg utcába. Az utca tele volt szovjet tankokkal, ágyúcsövük Buda felé mutatott. Barátságosan mosolyogva integettem a tankok körül sétálgató szovjet katonáknak, és ők barátságosan viszszaintegettek. Félve csöngettem be, mert az épület házmestere már a forradalom előtt is az épület házmestere, tehát az MDP alkalmazottja volt, és ott lakott, de szó nélkül beengedett. Elégettem minden iratot, amit tudtam, de nem tudtam megsemmisíteni mindent, mert nem vittem magammal feszítővasat, és nem tudtam kinyitni minden szekrényt, a házmestertől pedig nyilván nem kérhettem ilyen segítséget. Vérző szívvel hagytam ott a Hazánk másfél évfolyamát, ezt a pótolhatatlan dokumentumot, de ekkora ellenzéki újságtömeggel, sőt semmiféle csomaggal sem mertem kimenni az utcára. A házmestertől barátságosan elköszöntem, és a szovjet katonáknak barátságosan integetve, szélesen lengetve 2010 /2

üres kezemet, és ezzel messziről mutatva, hogy semmi sincs nálam, hazamentem. Néhány év múlva, amikor más ügyben, Kis László és társai ügyében, kihallgattak, elfogadták azt a vallomásomat, hogy az ott jelenvoltakat, Mihelics kivételével, nem ismertem, tanácskozásukon nem vettem részt, és nem tudom, hogy kik jártak ott. „Eckhardt Sándort csak ismerte” – volt a válaszuk. „Ismertem, de nem láttam ott”- válaszoltam. Elfogadták, hogy nem láttam, mert ez megfelelt ismereteiknek is és a tényeknek is. Összefoglaló értékelésként annyi írható le, hogy annál megfontoltabb és felelősségteljesebb, mint amit Mihelics és a vele közvetlenül együttműködők leírtak, közzétettek vagy közzétenni próbáltak, nem képzelhető el. Akkor ennél többet nem lehetett tenni a békés kibontakozás érdekében, és őket azért, hogy erre nem került sor, végképp semmi felelősség sem terhelheti.

Bibó István kísérletei a helyzet rendezésének kezdeményezésére Köztudott, hogy Bibó István, K. P. S. Menon indiai nagykövet útján, levéllel fordult Nehru indiai miniszterelnököz, kérve őt, hogy továbbítsa levelét a szovjet vezetőkhöz, és támogassa a magyar ügy tárgyalásos és a forradalom vívmányainak lehető legnagyobb részét megőrző rendezését. Köztudott az is, hogy kezdeményezéséhez később mások, személyek és szervezetek is csatlakoztak. A kísérletek, amint ez ugyancsak köztudott, nem vezettek eredményre. Kevésbé köztudott, hogy ezekben az akciókban a DNP is részt vett. Noha a legfontosabb dokumentumokat több helyen is közzétették, elkerülhetetlennek tartjuk, hogy itt is közöljük teljes szövegüket, mert olvasóink csak így alkothatnak megfelelő képet ezekről az eseményekről és a DNP ezekkel kapcsolatos szerepéről. Bár ennek az akciósorozatnak ennél több eleme is lehetett, és bizonyára volt is, a legfontosabb két elem Bibó két javaslata, a másodiknak több magyar szervezettel való elfogadtatása és az indiai nagykövetséghez való eljuttatása. Ezekről – vagy ezek legfontosabb elemeiről – most még csak a következőket tudjuk és írhatjuk le. Bibó István, aki – ezt nyugodtan leírhatjuk – saját legnagyobb meglepetésére és nyilván közismert tanulmányainak hatására a Nagy Imre-kormány államminisztere lett, 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a Parlamentet, egy időre a helyén maradt. Itt kezdte el papírra vetni – talán már november 4. előtt – azt az első kompromisszumos tervezetet, amelyet már a lakásán, az után, hogy két nappal később már ő is elhagyta a Parlament épületét, véglegesített. A „Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására” című irat olyan kibontakozási javaslat lett, amelyet a forradalom idején létrejött összes politikai párt és az események alakításában tényleg részt vevő szervezet a kibontakozási koncepció alapelveit 19

TANULMÁNY megfogalmazó kiinduló forrásnak, mintegy „alapiratnak” vagy „ősforrásnak” tekintett. A tervezet az ország progresszív erőinek, nyugodtan mondhatjuk, hogy legjobbjainak az 1945-1948. közötti elképzeléseihez tért vissza. Határozottan elutasította a múltat, a Horthy-korszakot és minden restaurációs kísérletet. Nemcsak elfogadta, hanem a leghatározottabban helyeselte az 1945 utáni társadalmi és gazdasági vívmányokat, az osztálytársadalom fölszámolását, a társadalom széles rétegei és főként fiatalsága számára elérhető lehetőségek megnövekedését. Támogatta a földreformot és elfogadta az államosítások legnagyobb részét, mindenekelőtt a bányák és a nagyipar államosítását. Ugyanakkor a földnek a parasztság kezén hagyását kívánta, és elutasította az erőszakos kollektivizálást. Elutasította a proletárdiktatúrát és az önkényuralmat is, és követelte a szabadságjogok teljességének mindenkinek való megadását, ennek elengedhetetlen részeként a többpártrendszert és a szabad választásokat, a külpolitikában pedig a semlegességet. E törekvésekben nem volt semmi belső ellentét és belső ellentmondás. Mi, akik akkor éltünk, bizton állíthatjuk, hogy a legcsekélyebb ellentét sem volt a demokratikus, szociális, sőt szocialista vívmányok megőrzése és a szabadságjogok teljességének megadása között, ideértve a többpártrendszert is. A szabad választások elsöprő többséget hoztak volna ennek a megoldásnak, és csak törpe kisebbség támogatta volna a régi rendszer restaurációjának bármiféle formáját. Hasonlóképpen biztos, hogy a semlegesség gondolatával szemben szinte senki sem támogatta volna az országnak a nyugati katonai szövetségi rendszerhez való csatlakozását. Ezeknek az elképzeléseknek az elfogadtatásához a Szovjetunió által megszállt országban azonban nyilván nem volt elegendő a magyar nép döntő többségének egyetértése, ehhez nemzetközi támogatásra lett volna szükség. Bibó és a vele együttműködők ezt a nemzetközi támogatást próbálták megszerezni, de sikertelenül, és ennek megszerzésére nagy valószínűséggel nem is volt lehetőség. Szükségesnek tarjuk az 1956. november 6-i Bibó levél teljes szövegének közlését.

Bibó István . november -i levele A levél történészek által autentikusnak tekintetett szövege a következő. „Követ Úr! Alulírott november 4-én tett nyilatkozatom értelmében, mint a Nagy Imre vezetése alatt álló, működésében erőszakkal megakadályozott utolsó törvényes kormánynak tudomásom szerint egyetlen belföldi, magát lemondottnak nem tekintő s néma izoláltságban is működő tagja, a szovjet megszállás által előállott helyzetről és a belőle való kibontakozás lehetőségéről az alábbi expozét és kompromisszumos megoldás alapjául alkalmas kibontakozási tervezetet terjesztem elő a négy 20

nagyhatalom és az Indiai Köztársaság kormánya, valamint az ENSZ felé. Kérem Követ Urat, hogy e dokumentumokat a legrövidebb idő alatt minden közvetlen vagy közvetett eszközt igénybe véve saját kormányával és az ENSZ szerveivel közölni szíveskedjék. Feltevésem szerint ezt a tervezetet a kompromisszum sikere érdekében egyelőre nem kellene nyilvánosságra hozni, e tekintetben azonban teljesen szabad kezet adok a helyzet egyéb adottságait jobban ismerő címzetteknek.

Expozé a magyarországi helyzetrl Magyarország második szovjet megszállása súlyos és előidézőinek szinte megoldhatatlan helyzetet teremtett. Elemei a következők: 1. A szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani; valójában az ország elhatározott ellenállási szándéka és a forradalom által teremtett harci kedv folytán az a helyzet, hogy mindaddig, amíg szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen; a legkülönbözőbb pontokon, minden szervezés nélkül heteken, sőt hónapokon keresztül újból és újból fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok. 2. A szovjet megszállás által hivatalba léptetett kormány hangoztatja, hogy a rend helyreállítása után megállapodik a szovjet csapatok kivonására nézve; valójában az ország lakosságának politikai erejét ismerve bizonyosra vehetjük, hogy amint a szovjet csapatok kihúzzák a lábukat, ez a kormány összeomlik, s vele omlik annak szovjetbarát külpolitikai orientációja és a szocialista vívmányok fenntartásának általa kipróbált módja. Ez a kormány tehát kénytelen a végtelenségig meghosszabbítani a szovjet csapatok jelenlétét, ami viszont a rend helyreállítását lehetetlenné teszi. 3. Annak feltételei, hogy a szovjet csapatok a szovjet céloknak eddig megkísérelt módon való elérése után kivonuljanak, teljességgel nincsenek, nem is lehetnek meg, viszont a nemzetközi helyzet a szovjet csapatok kivonását a legparancsolóbban sürgeti. 4. A szocializmusnak egypártrendszer útján való fenntartása Magyarországon lehetetlenné vált, mert a szovjet csapatok behívása első esetben az MDP, második állítólagos behívása pedig a Szocialista Munkáspárt és az esetleg rájuk támaszkodó kormányok tekintélyét megsemmisítette. Komoly és tekintélyes többpártrendszer nélkül tehát Magyarországot kormányozni nem lehet, annál inkább, mert az egyetlen kommunista, akinek a magyar nép előtt a tekintélye maradt, Nagy Imre szintén a többpártrendszer mellett foglalt állást. 5. A Szovjetunió és az általa hivatalba lépett kormány attól fél, és joggal, hogy a szovjet csapatok kivonulása s az általános választások olyan helyzetet teremtenek, 2010/2

TANULMÁNY mely végsőleg országos ortodox kapitalista restaurációhoz, a volt kommunistáknak az összes állami hivatalokból és felelős állásokból való elkergetéséhez, ókonzervatív politikai erők komoly, esetleg döntő érvényesüléséhez fognak vezetni, és Magyarországot a kelet-európai szocialista országok testébe ékelődött nyugati ékké teszi. Az az állítás, hogy Nagy Imre kormánya idején így lett volna, nem igaz. Mindezek a tényezők jelentkeztek ugyan, de az éppen megalakult kormánynak lett volna elég tekintélye és ereje ahhoz, hogy ezen néhány napon belül segítsen; komolytalan és cinikus tehát az az állítás, hogy e jelenségekre a válasz a szovjet megszállás, mely nyilván sokkal inkább a nemzetközi helyzet vélt változásában gyökerezett. Az azonban valószínű, hogy az említett belpolitikai jelenségektől megrémített kommunisták lelkiállapota bíztatást és bátorítást jelentett a Szovjetunió elhatározásához. Egy változott külpolitikai helyzetben viszont, amelyben minden szempont a szovjet csapatok minél gyorsabb kivonását követeli, elképzelhető, hogy a kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció veszélyének egy jól formulázott és nemzetközileg garantált kiegyezés keretében való elhárítása bíztatóan hatna a szovjet elhatározásokra. 6. Meg kell gondolni, hogy az ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció elhárítása nemcsak a Szovjetunó és a kommunisták gondja, hanem a magyar forradalmat végrehajtott és vérével győzelemre vivő, többségében nem kommunista, de túlnyomó többségében magát szocialistának valló ifjúságé, munkásságé és katonaságé is; erkölcsileg is megengedhetetlen, de a szabad magyar belpolitikai fejlődés számára is veszedelmes, ha a forradalmárok vérével megszerzett szabadságnak az idősebb korosztályok szavazatai révén restaurációs erők lennének a haszonélvezői. 7. Meg kell gondolni azt is, hogy egy ilyen restaurációs fordulat, amely Magyarországot nyugati ékké tenné csupa kommunista országok között, egyrészt állandó táplálója lenne újabb agressziós terveknek, másrészt elriasztó lenne a többi népi demokráciák szabadságszerető kommunistái számára, ha saját rezsimjük liberalizálásáról lesz szó. Ezzel szemben egy olyan megoldás, mely a szocialista vívmányokat a szabadságintézmények garanciájával kapcsolja össze, követésre bíztató példát jelentene. Mindezekre tekintettel van az alábbi kibontakozási tervezet, mely minden elvi engedmény nélkül tartalmaz méltányos kiegyezés formájában megjelenő megoldást.

Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására 1. Kormányzati kiindulópont a november 3-án megalakult utolsó törvényes magyar kormány Nagy 2010 /2

Imre elnöklete alatt. A kormány törvényességét az 1956. október 23-i magyar forradalomból vezeti le, nem pedig az 1949-es Rákosi-féle alkotmányból. 2. (A. alternatíva.) Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződés katonai kapcsolatából, és benne marad mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben, feltéve, hogy ugyanilyen feltételek mellett Jugoszlávia is belép. (B. alternatíva): Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és a Szovjetunióval kétoldalú megállapodást köt. 3. A kommunisták helyzetére vonatkozó biztosítékok: a) Amnesztia minden néven nevezendő politikai bűncselekményre, valamint minden cselekményre, amelyről megállapítható, hogy becsületes politikai meggyőződésből származik; a halálbüntetés eltörlése. b) Az állami és üzemi apparátus reorganizálása minőségi kiválasztás alapján történik, intézményes garanciákkal arra, hogy ez a reorganizálás nem fog sem általában a kommunisták, sem általában a diploma nélküliek vagy a gyorsdiplomások ellen irányulni. (Lásd 5e pont) 4. A katonai kiürítés a politikai konszolidálódással párhuzamosan 7-10 napos szakaszokban, összesen egymásfél hónap alatt történik. Pl. a következőképpen: a) Az első szakaszban kiürítik a szovjet csapatok Budapestet és 5-6 déli megyét, egyidejűleg a szabad magyar kormány hivatalba lép, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok helyzetét szabályozza, a közigazgatás reorganizációját megkezdi. b) A második szakaszban a szovjet csapatok kiürítenek 5-6 nyugati megyét és Pest megyét: egyidejűleg a magyar csapatok a nyugati határt időlegesen lezárják, és az emigránsok belépését egyelőre nem engedik meg; a kiürítés e szakaszának megtörténtével, vagy esetleg az első szakaszban az 5. szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés Budapesten összeül. c) A harmadik szakaszban a szovjet csapatok kiürítik a hátralévő keleti megyéket, Borsod és Szabolcs megyék kivételével; egyidejűleg Budapesten az 5. pont szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés a szükséges törvénycikkeket megalkotja. 5. Alkotmányjogi megoldás. Az általános választások megtörténte előtt a forradalmi bizottságokból és tanácsokból forradalmi alkotmányozó gyűlés ül össze, amely az új magyar demokrácia alkotmányjogi és társadalmi alapelveit alkotmánytörvény hatályával megszabja, majd esetleg államfőt választ és választójogi törvényt alkot. Az alkotmánytörvény a következő pontokat tartalmazná: a) Magyarország államformája az 1946. I. tc. szerinti köztársaság; 21

TANULMÁNY b) Magyarország államformája az 1848: III. tc. szerint független, felelős alkotmányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia. c) Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend /szocializmus/, ami közelebbről jelenti: aa) az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal, bb) a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását, cc) a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát, dd) az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal, ee) a magántulajdon szabadságát a kizsákmányolás tilalma által megszabott korlátok között, ff ) teljesen kiépített munkásvédelmet és a munkásszervezkedési szabadság teljességét, gg) általános társadalombiztosítást; d) A történt gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok, jogfosztások és tulajdonelkobzások jóvátétele semmilyen vonatkozásban sem történik az azelőtti helyzet /status quo ante/ visszaállítása alapján; minden jóvátétel a kizsákmányolási helyzetek tilalma elvének szem előtt tartásával, nem az elvett tulajdon vagy gazdasági hatalmi helyzet mértékéig, hanem csupán a feldúlt otthon, megsemmisített egzisztencia, személyes munka elvett eredménye mértékéig történik; e) A magyar közigazgatás újjászervezése kisszámú minőségi kiválasztáson alapuló szakigazgatáson és választott laikus vezetők vagy bizottságok által vezetett helyi önkormányzaton alapul, mely utóbbiak funkcióit a végleges szervek megválasztásáig forradalmi szervek végzik; a közigazgatásba, főleg az általános igazgatásba, hadseregbe és rendőrségbe bekerült diploma nélküliek vagy gyorsított kiképzéssel kiképzettek helyzetét intézményesen – ugyancsak minőségi kiválasztás alapján, de [a] szükséghez képest kötelező százalékok megállapításával – biztosítani kell. f) A szabadságjogok között különös nyomatékkal nyer biztosítékot a teljes vallásszabadság; az állam az egyházak életébe semmi vonatkozásban bele nem avatkozik; az egyházak helyzetét az egyház és állam elválasztásának elve alapján kell szabályozni; az állam az egyházak közérdekű tevékenységét, beleértve az iskoláztatási tevékenységet is, tiszteletben tartja, és megállapodás szerint segélyezi. g) A fenti szabályok alkotmánytörvény hatállyal bírnak, ami azt jelenti, hogy ezeket az országgyűlés csak kétharmad vagy háromnegyed többséggel változtathatja meg, és alkotmánybíróság őrködik 22

azon, hogy ne működhessék párt, mely ezeket el nem ismeri. 6. ENSZ csapatokra vagy rendőrségre csak abban az esetben van szükség, ha a szovjet csapatok kivonulása nem történik megállapodásszerűen, vagy valahol súlyosabb incidensek történnek; semmi ilyen szükség nem áll fenn a szovjet kivonulás után néhány havi megnyugvási idő leteltével megtartandó választásokkal kapcsolatban. Magyarország e pillanatban a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljesen elegendők. Budapest, 1956. november 6. Bibó István s. k. államminiszter Közli Kenedi (1996: 59-62), valamint Pallos (2007: 225-229). Ez a tervezet némi kiegészítése Bibó november 4-i állásfoglalásának, amelyet személyesen juttatott el az amerikai követségre, és amelyet, november 7-én, fő vonalaiban ismertetett a francia kultúrattaséval. A történészek tudomása szerint az alapgondolatok megfogalmazására november 5-6-án a Parlamentben került sor, a végleges formába öntésre pedig november 7-8-án. Bibó ezt a szöveget Nagy Imrének, valamint a kormány kisgazda és szociáldemokrata tagjainak juttatta el, és személyesen vitte el az indiai követségre. A három nyugati nagyhatalom követségének szánt példány eljuttatására felkért közvetítő személy indiszkréciója folytán a tervezet november 10. és 15. között egész Budapesten ismertté vált, és emiatt eredeti célját, a diplomáciai úton lebonyolítandó közvetítés kezdeményezését már semmiképpen nem érhette el. A tervezet, amint erre már a fentiekben utaltunk, a „demokratikus szocializmus” egy olyan koncepcióját vázolta fel, amely az 1945 utáni társadalmi vívmányok (földosztás, államosítások) megőrzésével visszatérés volt az 1945 utáni évek koalíciós berendezkedéséhez, és amely nem garantálta az MSZMP részére a hatalom teljességét. A szovjet csapatok kivonásán túl a Nagy Imre-kormány visszahelyezését, új választások kiírását, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását és a többpártrendszer helyreállítását javasolta. Ez a tervezet azonban nem kapott kellő súlyú támogatást sem bel-, sem külföldön. Az ország szovjet megszállás alatt volt, csekély hatalommal ugyan, de létezett a Kádár-kormány. Az USA a Közel-Keletre koncentrálva tudatta érdektelenségét e térség dolgai iránt. A népi demokratikus országok, Kína és Lengyelország kivételével, ellenségesen fogadták a többpártrendszer magyarországi bevezetésére és az országnak a Varsói Szerződésből való kilépésére vonatkozó javaslatot. 2010/2

TANULMÁNY

Az . december -i nyilatkozat Bibó 1956. november 6-i tervezete nem kapta ugyan meg a szükséges bel- és külföldi támogatást, de ez az elgondolás mégsem került le a napirendről. Noha létezett a Kádár-kormány, és az ország szovjet megszállás alatt volt, az országban mégis, még ha rövid időre is, de kettős hatalom jött létre. A Kádár-kormány instabilitását tovább fokozták a munkástanácsok szervezte sztrájkok, tüntetések. A képlékeny belpolitikai helyzetben még sokáig folytatódtak a tervezgetések és tárgyalások a koalíciós elképzelésekről, és úgy látszott, hogy mindkét oldalról őszintén. A Kádár-kormány őszinte tárgyalási szándékának reményét táplálták Kádár korábbi megnyilatkozásai is. Ilyen körülmények között került sor november 10. és 15. között a Kádár és Kovács Béla kisgazda pártelnök közötti megbeszélésre is, amelyen Kádár a többi párttal való együttműködés fontosságát hangsúlyozta. A tervezett második megbeszélésre való felkészülés jegyében a Petőfi Párt és az FKgP vezetői korábbi tervezgetéseik, megbeszéléseik eredményeként a megváltozott, a forradalom szempontjából rosszabbodott körülmények figyelembevételével készítették el november 16-i tervezetüket (közli: Antall, Göncz és Vörös 1988: 16-19), amelyben még mindig számoltak a tényleges hatalommegosztással, és elvetették a pártok közti együttműködésnek a forradalom előtt kialakított, előre megállapított arányokon alapuló formáját. Ezt azonban a megerősödő hatalom már nem tekintette tárgyalási alapnak. 1956 végén az el nem kötelezett országok egyik vezető állama, India nemzetközi tekintélye felértékelődött. A mindkét világhatalommal jó kapcsolatokat fenntartó óriásállam közvetítő szerepre való felkérése már a forradalom alatt is megfogalmazódott egyes értelmiségi körökben. Bibó november 4. után többször is járt személyesen az indiai követségen, és ott átadta a válság megoldása érdekében készített tervezeteit, valamint a pártok későbbi javaslatait. November 19-én a Magyar Parasztszövetség kezdeményezésére több forradalmi szervezet által is aláírt levélben kérték Nehru indiai miniszterelnök közbenjárását. A követség budapesti ügyvivője szimpátiával fogadta ügyüket. Diplomáciai úton továbbította a megkereséseket Delhibe. Ugyanezen szervezetek ezt követően is folytatták a munkát és az egyeztetést, és végül 1956. december 8-án készült el a FKgP és a Petőfi Párt korábbi tervezeteinek összegzéseként a „Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról” című memorandum. Ismét elkerülhetetlennek tartjuk a teljes szöveg közlését. Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról Az alulírottak, abban a törekvésben, hogy megvédjék az ország függetlenségét és szabadságát, bizto2010 /2

sítsák a szocializmus eddigi eredményeit, intézményes formába öntsék a forradalom demokratikus vívmányait, köztük elsősorban a munkástanácsok felállítását és teljes önkormányzatát, a munkásság sztrájkjogát, a paraszti életforma szabadságát, a parasztságnak a beszolgáltatástól való mentességét, végül az egypártmonopólium megszüntetését; mind a maguk, mind az irányításuk alatt álló demokratikus pártok és szervezetek nevében a következő ünnepélyes kijelentést teszik: I. Szükségesnek tartjuk, hogy Magyarország demokratikus pártjai és forradalmi tényezői forradalmi nemzetgyűlést hozzanak létre, amely alkotmánytörvény hatályára emeli az ország államformájára, kormányzására és társadalmi rendjére vonatkozó alábbi alapelveket: 1. A Magyar Köztársaság legfőbb állami szerve a demokratikusan megválasztott országgyűlés, az e nyilatkozatban körülírt állami társadalmi és gazdasági rendet elfogadó pártok részvételével. Hatékony garanciákkal kell biztosítani a bírói függetlenséget, a szabadságjogok teljességét, közöttük a törvény előtti egyenlőséget foglalkozásra és származásra tekintet nélkül, a sajtó- és véleményszabadságot, valamint a vallásszabadságot. 2. Az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének társadalmi tulajdona. Ennek megfelelően az 1956. október 23-án állami tulajdonban lévő bányák, gyárak, bankok és egyéb nagyvállalatok társadalmi tulajdonát továbbra is fenn kell tartani. 3. Az 1945. évi földreform során juttatott ingatlanok tulajdonjoga érintetlenül megmarad, de a földtulajdon megengedett felső határát az egy család által, idegen munkaerő rendszeres igénybevétele nélkül megművelhető földterület szabja meg. 4. A parasztság, a kisiparosság és általában minden gazdasági tevékenység számára teljes mértékben biztosítani kell az önkéntességen alapuló szövetkezés és egyéb gazdasági célú társulás lehetőségét a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek biztosítása érdekében. 5. A magánvállalkozás a képesítési szabályok és a gazdasági élet tervszerű irányításából következő korlátok között szabad. A magánvállalkozások által foglalkoztatható alkalmazottak számát törvényhozási úton kell korlátozni. 6. Törvényesen biztosítani kell a munkások és alkalmazottak számára az önkéntességen alapuló szakszervezetek alakításának szabadságát, a szakszervezeteknek kollektív szerződések kötésére irányuló és egyéb érdekvédelmi jogkörét, a parasztság, a kisiparosok, kiskereskedők és szabadfoglalkozásúak számára pedig megfelelő érdekvédelmi szervezetek alakításának szabadságát. 23

TANULMÁNY 7. Az állami vállalatok dolgozói számára törvényesen biztosítani kell, hogy a munkástanácsok útján irányítóan részt vehessenek a vállalatok igazgatásában, továbbá, hogy részesedhessenek a vállalatok működésének anyagi eredményeiből. 8. A múltban elkövetett törvénytelenségek anyagi kihatásainak jóvátétele nem irányulhat a kárt szenvedettek korábbi vagyoni és jövedelmi helyzetének, különösen pedig a kizsákmányolás lehetőségének a visszaállítására. A jóvátétel mértékét a kárt szenvedettek viszonyainak, a méltányossági szempontoknak és az ország gazdasági helyzetének figyelembevételével, törvényes szabályozás alapján, hatóság állapítja meg. Az önkényes egyéni elégtételszerzést minden eszközzel meg kell akadályozni. 9. A kibontakozásig elkövetett politikai hibák és következményeik megítélése a kiengesztelődés szellemében történjék. Senkit se büntessenek olyan cselekményért, amelyet becsületes politikai meggyőződésből követett el. A halálbüntetést el kell törölni. 10. Az 1-9. pontokba foglalt elvek sérthetetlenségét megfelelő alkotmányjogi biztosítékokkal kell alátámasztani oly módon, hogy a fenti elveket tartalmazó alkotmánytörvényeket öt évig egyáltalán nem s az után is csak a törvényhozásnak és ezt követően a népszavazásra jogosultak legalább kétharmados többségével lehessen módosítani. Nem működhetik olyan politikai párt, amely az e törvényekkel meghozott állami, társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul. Végül független alkotmánybíróságot kell létesíteni, amelynek joga és kötelessége lesz az alkotmánytörvényekbe ütköző jogszabályokat érvénytelenek nyilvánítani, a politikai pártok működését engedélyezni, vagy működési engedélyüket megvonni. Az alulírottak a fenti elvek alapján állnak, tekintet nélkül arra, hogy a továbbiakban körvonalazott politikai kibontakozásban való részvételükre sor kerül-e, vagy sem. II. Az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek készek részt venni a jelenlegi politikai helyzetből való kibontakozásban. Valamennyien egyetértünk abban, hogy e kibontakozáshoz és az annak alapján kialakuló szabad politikai élet egyensúlyához szükség van a magyar kommunisták pártjára. A forradalom bizonysága alapján nincs kétség afelől, hogy a magyar kommunisták tömegei az itt kifejtett alapelvekkel és az alábbi kibontakozási tervvel egyetértenek, és hozzájárulásukat kellő időben hivatalos formában is megadják. A kibontakozás nézetünk szerint ilyen módon és az alábbiak szerint volna megvalósítható: 1. A demokratikus pártok és szervezetek országos tekintélyű személyekből 3-7 tagú ideiglenes Nemzeti 24

Kormányzótanácsot alakítanak, amely átveszi az állami főhatalom gyakorlatát. 2. A Nemzeti Kormányzótanács ideiglenes nemzeti kormányt nevez ki. A kormány elnökét és államminisztereit a demokratikus pártok és szervezetek jelöltjei közül kell kinevezni, a szakminisztériumok vezetésével pedig, politikai pártállástól függetlenül, alkalmas szakembereket kell megbízni. 3. A demokratikus pártok és szervezetek a legrövidebb idő alatt létrehozzák a maguk országos és helyi küldötteiből a forradalmi nemzetgyűlést, amely meghozza a fenti alapelveket tartalmazó alkotmánytörvényeket, ellátja az országgyűlés összeüléséig a törvényhozás teendőit, így többek között megalkotja a választójogi törvényt, és rendezi az állami főhatalom gyakorlásának kérdését. 4. Az országgyűlési választásokat az 1957. év őszén kell megtartani. III. Annak, hogy a demokratikus pártok és szervezetek részt vehessenek a fenti alapelvek szerinti kibontakozásban, s e feladathoz biztosíthassák a magyar nép osztatlan bizalmát, valamint, hogy Magyarország az őszinte barátság és egyenjogúság alapján együttműködhessék a Szovjetunióval, csak abban az esetben van reális lehetőség[e], ha a Szovjetunió kormánya is bizalommal fordul a magyar nép demokratikus tényezőinek összessége és jelen kezdeményezésük felé. A mai súlyos helyzet kialakulásában ugyanis nagy része volt azoknak a félrevezető információknak és helyzetértékeléseknek, amelyek a magyar forradalom jellegét és céljait illetően a Szovjetunió vezető államférfiaihoz jutottak. E téves helyzetértékelés nem ismerte fel azt, hogy Magyarországon a forradalmi erők egységesen a szocializmus ügye mellett álltak és állnak, továbbá, hogy képesek minden restaurációs kísérlettel szemben megvédeni a szocializmus vívmányait és fenntartani az ország belső rendjét. Nyilván ebből következett a Szovjetunió kormányának az az elhatározása, hogy csak a belső rend teljes helyreállítása után hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Magyarországon lévő csapatainak kivonásáról és a magyar-szovjet viszony rendezéséről. A szovjet csapatok ittléte által teremtett mai helyzetben azonban lehetetlen a belső rendet megszilárdítani és a termelés normális menetét biztosítani. Vagyis az a feltétel, amelyhez a Szovjetunió kormánya a csapatok kivonását köti, éppen e csapatok ittléte miatt nem teljesíthető. Ebből a nehéz helyzetből csak az jelenthetne kivezető utat, ha a Szovjetunió kormánya felhatalmazná az alulírottakat annak a nyilvánosságra hozatalára, hogy a fentiek szerint megalakuló ideiglenes magyar kormánynyal milyen irányelvek alapján hajlandó megállapodni a két ország közötti viszony rendezésére nézve, így a Varsói Szerződésben foglalt kötelezettségeknek a többi tagállamokkal egyetértésben való felülvizsgálása, az 2010/2

TANULMÁNY itt lévő szovjet fegyveres erők kivonásának módozata és időpontja, végül az általuk letartóztatott magyar állampolgárok hazabocsátása, illetőleg magyar hatósági őrizetbe történő átadása tekintetében, továbbá olyan érelemben, hogy a magyar-szovjet gazdasági viszony rendezése elvileg a lengyel-szovjet gazdasági megállapodás szellemében fog megtörténni. Egy ilyen nyilatkozat birtokában a magyar pártok és szervezetek, illetőleg a közreműködésükkel megalakuló kormány minden külső segítség nélkül biztosítani tudja a belső rend helyreállítását és a szocialista vívmányok megóvását. Amennyiben a Szovjetunió kormánya a jelen nyilatkozatban foglalt biztosítékokon túlmenően kívánatosnak látná, alkotmánytörvénnyel lehetne biztosítani azt is – amit egyébként az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek a maguk részéről természetesek tartanak –, hogy 1. Magyarország határain belül semmiféle idegen fegyveres alakulat nem tartózkodhatik és idegen katonai támaszpontok nem létesíthetők; 2. Tilos hasadóanyagok katonai célra való felhasználása, az ilyen anyagok, illetőleg az előállításokra alkalmas nyersanyagok belföldön fel nem használt részét pedig kizárólag az atomenergia békés célú felhasználásának előmozdítására a folyó év nyarán az összes nagyhatalmak részvételével megalakult Nemzetközi Szervezetnek kell megfelelő ellenértékért rendelkezésre bocsátani, végül, hogy a Magyarországon termelt valamennyi ilyen anyag és termék előállítását, tárolását, forgalmát és felhasználását az említett Nemzetközi Szervezet jogosult ellenőrizni. Budapest, 1956. december hó 8-án Közli: Kenedi (1996: 156-157.) A nyilatkozatot az eredeti tervek szerint a Szociáldemokrata Párt, a Petőfi Párt, a Forradalmi Értelmiségi Bizottság és a Magyar Parasztszövetség képviselője írta (volna) alá, de bírta az Független Kisgazdapárt támogatását is. A DNP ekkor még nem szerepelt az ezen elképzelések szerinti aláírók között. Végül, a kisgazda aggályok miatt, nem kerülhetett sor arra, hogy a memorandumot a pártok nevében a pártok vezetői írják alá. Ehelyett minden aláíró külön nyilatkozatban közölte, hogy a memorandumot kibontakozási alapnak elfogadja. Ilyen nyilatkozatot adott a Petőfi Párt, az SZDP, az Értelmiségi Forradalmi Bizottság valamint ekkor már a DNP is, Mihelics és Keresztes aláírásával. A memorandumot 1956. december 14-én Bibó és Göncz Árpád adta át K. P. S. Menon moszkvai és Magyarországra is akkreditált nagykövetnek, akit moszkvai közvetítésre kértek fel. A nyilatkozatot ezzel egy időben eljuttatták Dobi Istvánnak, valamint Kossa István révén a Kádár-kormánynak. A levélre Moszkvából sohasem érkezett válasz. A koalíciós kormányzás lehetőségét sokáig mérlegelő Kádár-kormány 1957. január 5-i kormánynyilatkozatában lezárta a korábbi tervez2010 /2

getéseket. Az MSZMP a többpárti kormányzást elvetve a párton kívüli politizálást csak a Hazafias Népfront keretében tudta a továbbiakban elfogadni. Azt, ami ez után történt, nem kell ismertetnünk.

A DNP csatlakozása Bibó István kezdeményezéseihez Az eddigi kutatás csak másodlagosan és érintőlegesen foglalkozott a DNP-nek a fent tárgyalt kezdeményezéshez való csatlakozásával, és ennek teljes története mindmáig feltáratlan. Ami az eddigi közleményekből megállapítható, az a következő. Mindenekelőtt tudjuk, amint ezt az előbb leírtuk, hogy a DNP, Mihelics és Keresztes aláírásával nyilatkozatot adott arról, hogy a december 8-án kelt kibontakozási tervet kibontakozási és tárgyalási alapul elfogadja. Tudjuk, hogy Keresztes Sándor tanúvallomást tett erről az ügyről (Pallos 2007: 221-224). Tudjuk, hogy erről Matheovits Ferencnek és Keleti Péter Istvánnak tudomása volt, és hogy ezzel egyetértettek (Pallos 2007: 212 és 221-224). Ez rendkívül fontos, mert bizonyítja, hogy ezt a mérsékelt és progresszív, az ország számára akkor elérhetőnek remélt – de mégis elérhetetlennek bizonyult - legjobb megoldást nemcsak a DNP mérsékeltjei, hanem radikálisai is támogatták. Tudjuk továbbá, hogy Mihelics, a támogató nyilatkozat egyik aláírója, három hónapig előzetes letartóztatásban, és Székely Imre Kálmán, akinek feltehetőleg ugyancsak tudomása volt ennek az ügynek egészéről, ugyancsak őrizetben volt. Feltehetőleg tettek vallomást ezzel az üggyel kapcsolatban is, de ezek a vallomások még feltáratlanok. Végül ismerjük Bibó István Keresztes Sándornak írt levelét, és ez esetben is elkerülhetetlennek tartjuk e levél teljes szövegének közlését.

Levél a Demokrata Néppárthoz Kedves Barátom [Keresztes Sándor]! Örömmel vetem f. évi december 10-én kelt leveledet és az ahhoz mellékelt nyilatkozatot, mellyel a december 8-án kelt kibontakozási tervet a Demokrata Néppárt kibontakozási és tárgyalási alapul elfogadja. Magától értetődőnek tartom, hogy e nyilatkozatának logikus ellentételeként egy olyan nyilatkozatra vár, a reménybeli koalíciós pártok részéről, amely elismeri a Demokrata Néppártot a jövendő magyar demokratikus közélet teljes jogú politikai tényezőjének azzal a lehetőséggel, hogy mint párt, választási és egyéb vonatkozásban akadálytalanul működhessék. E tekintetben az a leghatározottabb véleményem, hogy egy kifejezetten keresztény világnézeti párt politikai szereplése, független attól a politikai, erkölcsi szükségességtől, hogy az ilyen politikai hitvallású tömegek kívánságának eleget kell tenni, az egész magyar politikai élet egyensúlya szem25

TANULMÁNY pontjából is szükséges és fontos tényező. Ebből következik, hogy abban az esetben, ha a leendő magyar közélet első nehéz időiben a pártok számának bizonyos korlátozására kerülne sor, úgy az első szabályos választásnál a négy koalíciós pártnak és a Demokrata Néppártnak kellene indulnia. E pillanatban azonban olyan az egész politikai helyzet, a többi pártokkal való érintkezési lehetőség, a pártok vezető testületeinek az összeülési lehetősége, hogy a fenti állásfoglalást teljes felelősséggel csak a saját személyes és későbbi időpontban is vállalandó elvi álláspontomként tudom közölni, azzal, hogy szilárd meggyőződésem szerint ezzel az állásponttal [a] megfelelő időben pártom illetékes tényezői is minden nehézség nélkül azonosítani fogják magukat. Azt látom tehát a leghelyesebbnek, hogy e pillanatban a magam álláspontjának a leszögezése mellett a Ti nyilatkozatotokat magamnál tartom addig, amíg a magam kötelezettségvállalásánál teljesebb és garantáltabb kötelezettségvállalás nem történik nagyobb és illetékesebb együttesek részéről; ez irányban eleve ígérem a legteljesebb közreműködésemet és igyekezetemet. Ha azonban ez bármi okból meghiúsulna, úgy nyilatkozatotok viszszaadása mellett megállapítást nyer majd, hogy belőle reátok semmiféle erkölcsi vagy politikai kötelezettség nem hárul. Persze ettől függetlenül kifejezem azt a meggyőződésemet, hogy a december 8-i tervezet, főleg az elvi alapokat tartalmazó I. részében olyan alapvető nemzeti, szociális és szabadság érdekeket erősít meg, hogy azok úgyszólván egyetlen lehetséges útját jelentik az egészséges magyar fejlődésnek. Közlöm még azt is, hogy amennyiben az írásnak magamnál tartása nem látszanék célszerűnek, azt olyan bizalmas megbízottamnál fogom letenni, aki a Demokrata Néppárthoz közel áll. Közölnöm kell azonban egyúttal egy másik, időközben felmerült momentumot is, amelyre nézve Nektek kell eldöntenetek, hogy mennyiben érintik azt az elhatározásotokat, mellyel a december 8-i tervezetet elfogadtátok. Ez az újabb momentum a Független Kisgazdapárt vezetésének pillanatnyi bizonytalanságával függ össze. Mi e hó 10-én azzal a közléssel juttattuk el hozzátok a tervezetet, hogy annak egy példányát ugyanaznap délután a Független Kisgazdapárt vezetőségeként Tildy Zoltán mind a saját nevében, mind felhatalmazás alapján Kovács Béla nevének aláírásával aláírta, ami valóban így is történt. Másnap azonban lepecsételés céljából a példányt Tildy Zoltán megbízottja magához vette, s utóbb Tildy Zoltán megbízásából azzal tartotta vissza, hogy Tildy Zoltán új, fontos információk birtokában az egész tervezetet, vagy annak egyes részeit újból meg akarja beszélni. Mi azonnal formálisan kijelentettük, hogy ezt az eljárást megállapodásunkkal ellentétesnek tekintjük, de utóbb jóakaratunk demonstrálása céljából mégis személyesen elmentem Tildy Zoltánhoz, aki olyan problémákat és értesüléseket közölt, melyek megítélésünk 26

szerint sem elég lényegbevágóak, sem elég döntőek nem voltak az aláírás visszavonására vagy a benyújtás elhalasztására. Ilyen körülmények között azonban rendkívül nehéz lett számunkra az egész tervezetnek az a konstrukciója, mely szerint azt az érdekeltek közvetlenül aláírják, mert csupán egyetlen párt közvetlen aláírását tudtuk volna produkálni, a miénket. Ezért arra határoztuk magunkat, hogy a tervezetet azonos tartalommal oly bevezetéssel látjuk el, mely nem közösen aláírt, hanem csupán egyeztetett szövegre utal, és minden résztvevő külön írásba adja egyetértésének kijelentését, a Független Kisgazdapárt vonatkozásában pedig az időközben vidékre távozott Kovács Béla előzetes megegyezésére hivatkozunk. Teljességgel a Demokrata Néppárt megítélésére bízom, hogy a nálam lévő nyilatkozatot ilyen körülmények között is érvényesnek tekintik-e. Minthogy azonban úgy érzem, hogy ez kisebb jelentőségű komplikáció a dolog érdemét és reményem szerint kilátásait sem érinti, azt hiszem, abban maradhatunk, hogyha az írást pár napon belül nem kéritek vissza, úgy ez a nyilatkozat fenntartását jelenti. Budapest, 1956. december 14. Igaz barátsággal ölel Bibó István s.k. Közli: Csicskó Mária és Körösényi András (1989: 162164). E levél félreérthetetlenül bizonyítja, hogy a DNP akkor is kitartott e rendezési kísérlet mellett, amikor ettől az FKgP gyakorlatilag visszavonult, és ennek történelmi jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bekövetkezett tehát az, ami szükségszerű volt: a legnehezebb időben és legszebb reményeink megvalósítását megkísérelve egymásra talált és a legszorosabb szövetségessé vált a magyar történelem két legnépibb és legintellektuálisabb, sőt legprogresszívebb magyar képviselőcsoportja és pártja, a DNP és az 1956-ban Petőfi Párt névben újjászerveződött NPP, illetve akkor már Petőfi Párt. Ez az egymásra találás nem volt előzmények nélküli, de ezek az előzmények nem voltak teljesen zavartalanok. A népi írók könyvei ott voltak a KALOT által terjesztett „könyvespolcokon”, és a szerzők idősebbikének tudtával Nagy Töhötöm, sőt Kerkai is járt Szárszón. A Bibó, Karcsay és Keresztes közti 1945. évi közvetlen munkakapcsolatról már írtunk. Ugyanakkor 19461948-ban az NPP a Baloldali Blokk tagja volt, 1947. februártól egyre inkább a kommunistabarát Erdei és Darvas befolyása alá került, és képviselőinek a DNP képviselőivel szembeni magatartása a DNP képviselőinek emlékei szerint nem sokban különbözött az MKP, majd az MDP képviselőinek magatartásától. Ez nem változtat azon, hogy a szinte teljes nézetazonosság és a legszorosabb együttműködés a forradalom napjaiban és az azt közvetlenül követő időben egyértelműen és szükségszerűen kialakult. 2010/2

TANULMÁNY Azt, amit iratokkal is alátámasztva tudunk, e szerzők idősebbike saját személyes emlékei alapján a következőkkel tudja kiegészíteni. E konkrét kérdésben e szoros együttműködés kialakítója Karcsay Sándor, Bibó közeli munkatársa, sőt barátja volt. Azokban a november-decemberi napokban, amikor ezek a tárgyalások folytak, rendszeresen találkoztunk. Karcsay informált a dokumentumok létéről, arról, hogy szerzőjük elsősorban Bibó István, és arról is, hogy a DNP egyes képviselői a párt nevében aláírásukkal is támogatják ezt a kibontakozási tervezetet. A dokumentumokat – kérésem ellenére, de nagyon helyesen – nem mutatta meg, és nem közölte azt sem, hogy a DNP részéről kik az aláírók. Tudta viszont, hogy van kapcsolatom egyes munkástanácsokkal, és megkért arra, hogy hozzak létre közvetlen kapcsolatot olyanokkal, akik ezt a kezdeményezést a munkástanácsok nevében támogatják. Ezt megtettem, de az akkori körülményeknek megfelelően nem tisztáztam – sajnos, a későbbiekben sem, amikor pedig ezt már megtehettem volna -, hogy ez mire vezetett. Nagy azonban a valószínűsége annak, hogy az előbbiekben említett „több forradalmi szervezet által is aláírt levél” (23. o.) egyik aláírója az volt, akit Karcsay ez úton ismert meg. Ez a cikk nem zárható le mással, mint azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Bibó és a DNP szoros együttműködésének kialakulása szükségszerű volt. Egyaránt elutasították a múltat és különösképpen a múlt restaurációját, egyaránt remélték, hogy az 1945. évi változások után progresszív, szociális, sőt akár szocialista szellemű, de egyben demokratikus és az emberi szabadságjogokat tisztelő Magyarország lesz kialakítható, és egyaránt elutasították azt, ami ténylegesen létrejött. Barankovics és képviselőtársainak beszédei, az előző részben idézett beszédek is, illetve Bibó cikkei ugyanazt mondják, nem egy esetben szinte szó szerint. Ezt egyértelműen bizonyítják közzétett beszédeik és írásaik, l. Kovács és Rosdy (1996). Kovács és Gyorgyevics (2001), illetve Bibó (1981 – 1983) (1986/1990) (1994). Szörnyű csapás nemzetünk számára, hogy mind Barankovics 1945-1949. évi, mind pedig Bibó 1956. évi kísérlete elbukott. Szabó Róbert – Szakolczai György

Irodalom Antall József, Göncz Árpád és Vörös Vince (1988): Független Kisgazdapárt, 1956. november 16. História, X. évf. 6. szám. 16-19. o. Bibó István (1981–1983): Összegyűjtött munkái. 1-3. kötet. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás. Szöllősy Árpád előszavával és Szabó Zoltán bevezetőjével. Európai Protestáns Szabadegyetem, Basel, 960 o. Bibó István (1986/1990): Válogatott tanulmányok. 1. kötet 1935-1944.; 4. kötet. 1935-1979. Vál. és szerk. ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Magvető Könyvkiadó, Budapest. 733 o., 810 o. 2010 /2

Bibó István (1994): Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 471 o. Csicskó Mária–Körösényi András (1989): Egy harmadikutas szocializmus–utópia földközelben. A Petőfi Párt 1956-57-ben. Dokumentumok. Századvég, 1. évf., 1-2. szám.162-164. o. Izsák Lajos (1994): Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pannónia Könyvek, Pécs, 323 o. Kenedi János (összeállította, a bevezetést, a jegyzeteket, valamint a Bibó István és társai peréről szóló tájékoztatót írta) (1996): A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. 1956-os intézet, Budapest, 216 o. Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 508 o. Kovács K. Zoltán és Rosdy Pál (szerk.) (1996): Az idő élén jártak. Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944-1949). Barankovics István Alapítvány, Budapest, 221 o. Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Püski, Budapest, 389 o. Szabó Róbert és Szakolczai György (2009-2010): A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (első rész). Egyházfórum, XXIV. (X. új) évf. 5-6. szám. (2009) 26-40. o. A DNP parlamenti szerepe (második rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 1. szám (2010), 14-22. o. Szakolczai György (2008-2009): A nagy vita a magyar keresztény politikáról. A helyzet kialakulása (első rész). Egyházfórum, XXIII. (IX. új) évf. 5. szám. (2008) 3-13. o. A nagy öszszeütközés (második rész). Uo., XXIII. (IX. új) évf. 6. szám. (2008) 3-12. o. Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet (harmadik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 1. szám. (2009) 3-14. o. A tanulságok és a következtetések (negyedik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 2. szám. (2009) 3-17. o. Vida István (1988): Bibó István kibontakozási tervezete. 1956. november 6. História, X. évf. 6. szám. 15-16. o. Vida István (1998): Levél Nehruhoz, India miniszterelnökéhez. 1956. november 29. História, XIX. évf. 1. szám 23-25. o. Vida István (szerk.) (1998): 1956 és a politikai pártok. Politikai pártok az 1956-os forradalomban. Válogatott dokumentumok. 1956. október 23. – november 4.,MTA Jelenkor-Kutató Bizottság, Budapest, 571 o. 27

RECENZIÓ

Rózsa Huba Őstörténet A világ keletkezése és az emberiség eredete a Biblia szerint A nemzetközi kutatási eredmények ismeretében és fényében1 a PPKE HTK Ószövetség professzorának legújabb könyve – valójában egy korábbi mű leegyszerűsített változata 2 – műfajilag egyszerűen besorolhatatlan. Tudományosnak semmiképpen nem tekinthető, mivel annak minden ismérvét nélkülözi (nem elemez, nem érvel, kijelentéseit nem támasztja alá, s mindennemű szakirodalmat mellőz); ugyanakkor tudománynépszerűsítőnek sem mondható, hiszen elbeszélő (mondhatni prédikációs) stílusú tartalma nem több a Biblia egyszerű, és kifejezetten keresztény (katolikus) teológiai színezetű, parafrázisánál. Jóllehet a bevezetőben a szerző tisztázza, hogy az őstörténet kapcsán (Ter 1–11) lényegében véve múltba tekintésről beszélhetünk 3, a későbbiekben azonban ez a szempont feledésbe merül, hiszen nem tudjuk meg, hogy egész pontosan honnan és miért is történik meg ez a múltba nézés. Arról nem is beszélve, hogy az olvasó alig tud meg valamit arról, hogy itt egy rendkívül összetett, több rétegből álló és több forrásból is táplálkozó, szövegről van szó, amely feltehetően Kr. e. a IV. sz. végén – a III. sz. elején került összeszerkesztésre (Rózsa folyamatosan szerzőről beszél), amikor a hanyatló perzsa birodalomban még továbbélő mezopotámiai (pl. babiloni) hagyományoknak már a térségben megjelenő hellén kultúrával is számolniuk kellett. A könyv egyes fejezetei (sokatmondó címekkel) követik a szentírási szöveg szakaszait – a világ teremtése, az ember teremtése, az ember bűnbeesése, az első bűn következményei, az első gyilkosság, az emberiség élete az első bűn és az első gyilkosság elkövetése után, az emberiség története a vízözönig, a vízözön, a bibliai őstörténet tanítása a népek erede1 Lásd pl. Ch. Uehlinger, „Genèse 1-11”, in: Th. Römer – J.-D. Macchi – Ch. Nihan (szerk.), Introduction à l’Ancien Testament [=Bevezetés az Ószövetségbe], Labor et Fides, Genève, 2004, 114-133. old. 2 Rózsa Huba, „Kezdetkor teremtette Isten. A bibliai őstörténet magyarázata (Ter 1–11)” (A Biblia világa), Jel Kiadó, Budapest, 1997. Ez a korábbi kiadás mértékadóbb, mint a mostani; ugyanakkor pedig szakirodalmi jegyzéket is tartalmaz (204-210. old.). 3 Egyszerűen nevetséges, hogy Rózsa átveszi Gál Ferenc teljesen elhibázott dogmatikai megfogalmazását (Dogmatika I, Budapest, 1990, 141), és ő is „múltba tekintő prófétai beszédről” értekezik (7-9. old.). Annál is inkább, mivel a ma ismert bibliai szöveg szerkesztője semmiképpen nem tekinthető prófétának.

28

téről, egymáshoz való viszonyáról és bűnéről, a szemiták nemzetségtáblája – és határozott, mondhatni vitathatatlan, teológiai/üdvtörténeti kitételeket fogalmaznak meg. Pl. „A hatnapos bibliai teremtéstörténet… a kinyilatkoztatás fényében… minden időre érvényes tanítást adott Isten és a világ, Isten és az ember, az ember és a világ kapcsolatáról” (38. old.); „Az első bűn és nyomában az első gyilkosság zsilipet nyitott meg a történelemben” (86. old.; ami valójában a történeti és a teológiai dimenziók gátlástalan összemosásáról tanúskodik); „Az emberiség mindig rászolgált és a jövőben is rászolgál a megsemmisítő ítéletre, gonoszsága azonban inkább egy végzetes belső gyengeségnek tűnik, mint tudatos lázadásnak Isten ellen, aki éppen ezért irgalommal fordul teremtménye felé” (133. old.; ami egyfajta gnosztikus-manicheus teológiai szemléletet tükröz); „Ábrahám kiválasztása az üdvtörténet új korszakát indítja el, s Izrael népén keresztül Jézus Krisztushoz, mindenek üdvözítőjéhez vezet…” (165. old.). A könyv dogmatikai (sőt dogmatikusnak is mondható) jellege (pl. „az őstörténet a mai ember számára is [vagyis helytől és kultúrától függetlenül!] érvényes tanítás és remény forrása”; 177. old.) legvilágosabban az utolsó fejezetben domborodik ki, amelyben a szerző „az őstörténet üdvtörténeti mérlegé”-ről ír. Itt csupán arról, a lényegtelennek semmiképpen nem mondható különbségről feledkezik meg, hogy a judaizmus kontextusában értelmezett (keletkezés és recepció), illetve a keresztény üdvtörténetbe ágyazott történet nem egészen ugyanazzal a teológiai tartalommal rendelkezik. Emellett már csak tényleg részletkérdés, hogy az illusztrációk esetében nem mindig tudjuk meg, hogy azok pontosan honnan származnak (pl. 30., 45., 134., 150. old.), illetve hogy az ókori szövegek csakis egyetlen célt szolgálnak: kidomborítani a bibliai szöveg teológiai felsőbbrendűségét (pl. bemutatni, hogy nem mitológia). Minden gyengesége ellenére Rózsa Huba tudománytalan művének a megjelenése mégis fontos és főképpen tanulságos esemény. Elsősorban azért, mert rávilágít a rendkívül szövevényes, szinte átláthatatlan, ellenben a döntésekből és történésekből jól kikövetkeztethető magyar politikai, akadémiai/ egyetemi és egyházi érdek- és hatalmi összefonódásokra (pl. katolikus bíboros-érseki előzetes ideológiai normakontrol gyakorlása az előadókat illetően a Magyar Tudományos Akadémia vallási témájú tudományos rendezvényei esetében; valószínűsíthető egyházi érdekérvényesítés egyes, szakmailag értékelhetetlen, oktatáspolitikai döntések hátterében). Rózsa professzor műve ugyanis egyértelműen magyará2010/2

RECENZIÓ zatot ad arra, hogy a katolikus és református teológus társadalom és egyházi vezetés miért mélységesen ellenérdekelt egy hatáskörűkön és befolyásukon kívül eső vallástudományi/vallástörténeti tudástermelő és tudásközvetítő szellemi műhely megjelenésében a hazai felsőoktatási mezőben.4 Abban reménykednek ugyanis, hogy ennek hiányában hazai viszonylatban semmiféle összehasonlításra nem nyílik lehetőség, s ezáltal homályban maradhat a magyar teológiai oktatás ideológiai korlátok közé szorított színvonaltalansága és elmaradottsága.5 Ilyen körülmények 4 Lásd Patsch Ferenc SJ, „Vallásteológia, vallástudomány, hermeneutika. Katolikus védőbeszéd a vallástudomány oktatása mellett”, Confessio 35 (2008/3) 55-67.; Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem, „Vallástudomány a teológia szemszögéből”, Vallástudományi Szemle 4 (2008/4) 57-63; Peres Imre, „A vallástudomány a teológia spektrumában”, Uo., 65-74. A PPKE által elindított vallástörténeti mesterképzés lényegében a judaizmusra szorítkozik, és garantáltan kerülni fogja a kereszténység (különösképpen az ókereszténység) nemzetközileg mérhető történeti megközelítését. 5 Erre vonatkozóan lásd még Fodor György, a PPKE rektora, teológiai fundamentalizmussal telített „Jövővárás az Ószövetségben” (Pápai Református Teológiai Akadémia, Pápa – L’Harmattan, Budapest, 2009) c. most megjelent művét; vagy a KGRE HTK Ószövetség professzorának, Karasszon Istvánnak, elavult tárgyi tudást kínáló legújabb könyvét: „Izrael története. A kezdetektől Bar-Kochbáig” (Kréné. Ókori források – Ókortörténeti tanulmányok, 10), Új Mandátum könyvkiadó, Budapest, 2009. Karasszon „Az óizraeli vallás” (A budapesti Református Teológiai Akadémia Biblia és judaisztikai Kutatócsoportjának kiadványai, 6; Budapest, 1994) c. művének az előszava a legjobb bizonyítéka annak, hogy végeredményben neki is engednie kellett az ideológiai elvárásokhoz való alkalmazkodás kényszerének – vélelmezhetően azért, hogy a mai napig professzor maradhasson! Ezt támasztja alá az a tény, hogy a KGRE HTK Újszövetség professzora, Balla Péter, alapvetően fundamentalista evangelikál teológiai álláspontot képvisel (lásd művét: „Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet a tudományág igazolására”, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2008). Sokatmondó, hogy az 1994-ben, Edinburghban, megvédett doktori disszertáció magyar változata nem a Kálvin Kiadónál jelent meg (amely ellenben megjelentette Siegfried Zimmer, „Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Egy konfliktus tisztázása”, Budapest, 2009, c. munkáját). Ha valaki azt állítja, hogy ilyen szellemi háttérrel tényleg nemzetközi színvonalú, ideológia-mentes (a vallásfilozófián és a néprajzon túlmutató) vallástudományt lehet művelni a KGRE-en (vagy akár a PPKE-en), az lényegében önmagát ámítja. Különösen, ha azt is szem előtt tartja, hogy a KGRE Hermeneutikai Kutatóközpontja szintén a Biblia fundamentalista megközelítésének fellegvára. Egyébként az Apor Vilmos Katolikus Főiskola megbuktatott vallástudományi képzése a legjobb bizonyíték arra, hogy felekezeti környezetben kizárólag egyházilag ellenőrzőtt (és nemzetközi mércével mérve évtizedekkel elmaradott) teológiát lehet csak művelni. Ezt a fajta hazai teológiát nevezik ma Magyarországon – a vallási/teológiai műveltséggel egyáltalán nem rendelkező, ellenben erős kompenzációs kényszertől szenvedő balliberális oktatáspolitikusok megalkuvó és feltétlen támogatásának is köszönhetően – vallástudománynak! Egyébként ez a fajta fejlődési irányvonal teljes mértékben ellentétes a nyugat-európai folyamatokkal, ahol a teológiai oktatás halad a vallástudomány irányába. Értelemszerűen adódik tehát a kérdés: kinek jó és miért a magyar szellemi elmaradottság?!

2010 /2

között érthető, hogy miért lehetetlen Magyarországon egy semleges tudományos mezőt és szakmai közéletet kialakítani.6 Az intellektuális belterjesség, valamint a feudális mentális és srukturális berögződések miatt ugyanis a tekintély nem a szakmai teljesítmény természetes folyománya, hanem a betöltött státuszból levezetett általános igény és követelmény. Ebből kifolyólag minden kérdésfeltevést lényegében a tekintély megkérdőjelezésének (és értelemszerűen személyes sértésnek) fognak fel az érintettek. Hatalmi körökben (lényegében a portásig és a biztonsági őrökig lebontva) ezért találkozunk annyi frusztrált psziho-szociális esettel. De miért csodálkozunk, ha a hazai egyházak valójában nem enyhítik és orvosolják, hanem még jobban fokozzák a helyzetet. Nem véletlen tehát, hogy a társadalom nagymértékű bizalmatlansággal viseltetik irányukba. Szent István Társulat, Budapest, 2008 Jakab Attila

Őszinte híve +Albin o Luciani [I. János Pál pápa] Levelek neves személyiségeknek Főtisztelendő, szentséges Atya! Azért merek Önhöz levélben fordulni, mert az a meggyőződésem, hogy a pápák hosszú sorában sok szent életű és hitvalló pápa is volt, de Ön az egyetlen, akinél az irodalom és a művészet mélyebb ismeretét és feltétlen humorérzéket fedezhettem fel. A humor valahol olyan arányérzék is, amely az embereket oda tudja tenni, ahová azok valók. A nagy magyar író, Karinthy Frigyes, így mondta: „A humorista az, akivel viccelnek…”; és valóban, aki átérzi a gúny tárgyát, az érti meg igazán az élet értelmét és jelentőségét. 6 Ennek legbeszédesebb bizonyítéka a magyar vallástudós (valójában pasztorál teológus) Máté-Tóth András azon kitétele miszerint „A vallásról való tudományos beszéd elsődleges tere a vallások teológiái”. Máté-Tóth A. „A kiadó előszava”, in: „Úton… Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére”, Szegedi Tudományegyetem BTK Vallástudományi Tanszék, Szeged, 2007, 11. old. A kijelentés súlyát akkor érzékeljük igazán, ha szem előtt tartjuk Máté-Tóth András sértődött hangvételű és érzelmekkel telített kirohanását („Vallástudomány? Magyarországon”, Egyházfórum 20 [6. új] évf., 2005/1, 22. old.) egy olyan írásomra, amely – sajnos! – még mindig időszerű, mert az oktatáspolitikai történések igazolták; és folyamatosan igazolják (lásd Jakab A., „A vallástudomány Magyarországon”, Egyházfórum 19 [5. új] évf., 2004/6, 25-27 old.).

29

RECENZIÓ Egyszer egy idős ferences atya ilyen módon okított: „Jegyezd meg, fiam, az élet értelmét és felelősségét, mert az Úristen a komor embereket kiköpi a szájából.” A humor szó eredeti értelmében az emberi test nedveit jelentette, így fordul elő Hippokratésznél is. Gondoljuk csak meg, mit jelent a „száraz ember” kifejezés. Így ezen testnedvek befolyásolják az emberi viselkedést és a temperamentumot, mozgáskészséget: ezért beszélhetünk vérmes, ideges, ingerlékeny, közömbös embertípusról. Ezen testnedvek egyensúlya szabályozza szerinte az egészséget és a betegséget is. Később is feltűnt ez a nézet: La Rochefoucauld így ír: „A szerencse és a testnedvek irányítják a világot.” Úgy gondolom, hogy a kereszténység az igazi öröm és a derű vallása. Ezt az örömöt tükrözik viszsza az Ön levelei is. Hiszen ezekből a levelekből csak úgy árad az a meggyőződés, amit Vörösmarty Mihály fejezett ki százötven évvel ezelőtt: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.” Azt érzem, hogy ez a tettvágy és a jóra való törekvés sugárzik ezekből a levelekből. Szentséged nem csupán a teológiával és az irodalommal foglalkozott, hanem az embernevelés problémái is érdekelték. Nagyon érdekes számomra, hogy Szent Péter utóda részt vesz jelen korunk társadalmi nehézségeinek megoldásában. A levelek között van egy néhány, amelyet régi korok történelmi személyiségeihez intézett: ezekből a mai emberekhez szóló életvezetési tanulságok bújnak elő. Még a mesefigurához (Pinokkió) szóló képzelt levél is a fiatalokhoz szól: útmutatás a serdülők társas kapcsolatainak megoldására. Mint Szent Péter utóda, az utolsó levél szinte beszámoló az elvégzett munkáról, jelentés a Mesternek. Úgy idézi a Megváltó szavait, hogy az program és kötelesség lehet minden írással foglalkozó ember számára: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem, ami ezek nélkül több, a gonosztól származik.” (Mt 5,37) Abban a reményben, hogy leveleit lelkük épülésére olvasni fogják a hívők és az Egyháztól távol levők is: Krisztusban híve, egy megrögzött levélíró. Bev. Josef Höff ner. Ford. Kerényi Dénes. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008. Radnóti Róbert 30

Walter Nigg

Vincent van Gogh

Napba vetett pillantás Életrajzi esszé huszonhat képmelléklettel Minden művészeti alkotás egyedi megérzéseket, gondolatokat tartalmaz. Ebben a művész rokona a Mindenhatónak, hiszen amit varázslatosan előhív a semmiből, az az Ő tulajdona; és amennyiben igazi alkotás, akkor lényegében véve megismételhetetlen és egyedi. A teremtés folyamata játszódik le benne. Ezért imádkozni is az alkotás során lehet a legjobban. Ezt a megterhelést azonban nem mindenki tudja elviselni. Emiatt a művészek között sok az érzékeny lelkületű ideges személyiség. Ellenben ez az érzékenység amilyen hasznos, hiszen végeredményben az alkotóképességet eredményezi, ugyanolyan veszélyes is lehet a személyiség fejlődésére. Ugyanez történt Vincent van Gogh esetében is. Végigjárta az egyén keresztútját életében és művészi fejlődésében egyaránt. Pályája indulásakor ismerte meg az egyik legnehezebb munkát: a bányászkodást. A nehéz munkával együtt kapta a kereszténység élményét. Párhuzamosan járt a szinte embertelen munkát végzők közé és a templomba. A természet szépsége számára egyet jelentett Krisztussal és a hittel. Így írt: „A természet szépségének színtiszta átélése, e mély érzés olyan mint a hit, szilárdan hiszem, a kettő szoros kapcsolatban áll egymással.” „És a szegény aszszonyok miben találnak vigaszt? Nem Krisztus képe lebeg-e előttük, melyet sugároznak magukból?” Az ellentétet és az elkeseredést az a felismerés okozta, hogy felismerte: a középszerű Egyház mindig ellentmondásba kerül az Evangélium világával. Napjainkban ez az ellentmondás még élesebb. A sajtó és az elektronikus média korában az élőszó mindinkább elvesztette jelentőségét. A mai kor embere is vágyik a megváltásra. Van Gogh művészi pályája is azt bizonyítja, hogy művészetében észre tudta venni az Alkotó akaratát. Olyan művésznek született, aki látta az alacsony sorban élők mindennapi életét, és képes volt azt ábrázolni. Nyugodtan nevezhetjük festményeit karizmatikus realizmusnak. Megszállottan kereste a kifejezés mind tökéletesebb formáit és lehetőségeit. Úgy gondolta, hogy a mai modern világban a művészek feladata, hogy a vallásos emberek küldetését átvegyék, azaz hirdessék az egyetlen Igazságot. Ugyanakkor meglátta a teremtett természetben a létrehozó akaratot és szépséget: 2010/2

RECENZIÓ „Nézem, a természetben – például a fákban – a lélek kifejeződését.” Úgy gondolta, hogy egy jól ábrázolt káposztafej értékesebb, mint egy rosszul megfestett feltámadás. Külön tanulmányt érdemelne az a látásmód, ahogy a környező világot észlelte. Ebben nincs vallásosság a szó teológiai értelmében, de benne van a teremtő akarat és szépség kifejeződése. Festményei, különösen az emberábrázolásban, valami részvétet és megértést hordoznak. Számára a Nap az életadó Krisztus. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy egy egész életén keresztül festette a Napot, mindhalálig kereste az Üdvözítőt. Van Gogh sírjára a Megváltó ezen szavai illenek: „Bizony, bizony mondom nektek, ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal sok termést hoz.” (Jn 12,24). Fordította Lerch Gabriella; Kairosz Kiadó, Budapest, 2007. Radnóti Róbert

Giulia Marrucchi – Riccardo Belcari Az ókereszténységtl a román korig Egy 16 kötetes sorozat részeként a kiadvány szerzői 1200 év keresztény művészetét tárják az olvasó elé, olvasmányos és közérthető formában. Az első rész az ókeresztény és a bizánci művészetet ismerteti (a Calixtuskatakombákat, a milánói San Lorenzobazilikát, Ravennát a mauzóleumaival és templomaival, illetve Konstantinápolyt és a Hagia Sophia-bazilikát). A második részben a szerzők az udvari és kolostori művészet kérdéskörét taglalják a kora középkor időszakában. Ez lényegében a népvándorlások és Nyugat-Európa mélyreható átalakulásának az ideje, amikor is „a barbárok új technikákat és új esztétikai áramlatokat hoztak létre, s a szépség és arányosság klasszikus elveivel szakítva egy élénkebb, jelképes értelmű, képzeletgazdag, színes, geometrikus művészi nyelvezetet fejlesztettek ki” (93). Ezeknek az átalakulásoknak a keretében írnak a szerzők a longobárdokról, a Merovingokról, a hispániai vizigótokról, az írországi kolostorokról, a Karoling reneszánszról, az Ottók birodalmáról, valamint a kora középkori itáliai festészetről. A harmadik rész a nyugati világ új spirituális központjáról, a 910-ben Burgundiában alapított clunyi apátságról és a román stílus európai elterjedéséről szól. Lényegében véve ezt folytatja a negyedik és az ötödik 2010 /2

rész is, amely a román stílus egyrészt észak-itáliai (pl. Milánó, Modena, Bologna, Velence), másrészt pedig közép- és dél-itáliai emlékeit (Firenze, Róma, Pisa, Lucca, Bari, Palermo) veszi górcső alá. A hatodik és egyben utolsó részt a szerzők a 11. és a 13. század közötti itáliai festészetnek szentelik. Elsősorban azért, mert a politikailag tagolt félszigeten különböző civilizációk hatása figyelhető meg (pl. iszlám és Bizánc). „Ezek a tények mind hozzájárultak ahhoz, hogy a festészetben számtalan különböző stílus, nyelvezet jelent meg. Egyes alkotók a valódi élethez közel álló naturalizmus hívei voltak, mások bizánci stíluselemeket használtak, megint mások az iszlám jellegű lineáris díszítést részesítették előnyben. A különbségeken túl azonban közös vonás volt, hogy a festészet mindenütt didaktikus szerepet töltött be: a festmények leginkább szakrális történeteket beszéltek el, hogy a hívők lelkében felébresszék a hitbuzgóságot” (395). Az egyes részeken belül műelemzések (pl. Theodóra udvartartása, Nagy Károly kisméretű lovas szobra, a Tournus-i legyező, Gislebertus: Éva, Benedetto Antelami: Krisztus levétele a keresztről, Giunta Pisano: Keresztre feszített Krisztus) és egy-egy kérdésre fókuszáló rövid tanulmányok (pl. a ravennai szobrászat Justinianus idejében, a kopt művészet, világi és szakrális ötvösművészet a Merovingok idejében, a Karoling-kori elefántcsont faragványok, a szerzetesség és a zarándoklat, a halál utáni élet, a bayeuxi faliszőnyeg, a hónapok ábrázolásai, a liturgikus berendezési tárgyak, a vadászat témája a középkori művészetben, a faszobrászat, a bestiáriumok) igyekeznek teljesebbé és elmélyültebbé tenni az általános és átfogó történeti bemutatást. A rendkívül gazdag képanyaggal illusztrált kötetet időrendi táblázat és művésznévmutató zárja. Az igényes nyomdai kivitelezésű könyv (amelyet mellesleg Kínában nyomtak!) szemléletesen érzékelteti mindazt, amit az európai keresztény kultúra megvalósított. A folytonosság mellett azonban az elmúlással is szembesülhetünk; vagyis mindazon templomromokkal, amelyek a történelem egy adott pillanatában elveszítették közösségüket, s ennek következtében rendeltetésüket. Mindez elgondolkodásra kellene, hogy késztessen. A földi létben még a szakrális dolgok sem örökkévalóak, s egyetlen kultúra vagy civilizáció léte sem törvényszerű. Nem zárható ki tehát, hogy egy távolabbi jövőben a keresztény Európa is megtűrt muzeális kuriózummá válik – egy demokratikusnak semmiképpen nem mondható iszlám környezetben! A művészet története, Corvina Kiadó, Budapest, 2008 Jakab Attila 31

RECENZIÓ

Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom. A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében A középiskolai történelemkönyvek általában említést sem tesznek II. Theodosius kelet-római császárról. Ez érthető is, hiszen I. (Nagy) Theodosius unokája nem volt nagy politikus, nem volt nagy hadvezér. Három olyan esemény mégis fűződik uralkodásához, mely hosszú távon, döntő módon befolyásolta a szellemi élet alakulását. II. Theodosius volt az, aki a konstantinápolyi főiskolát egyetemmé szervezte, ő volt az továbbá, aki Efezusba összehívta a III. egyetemes egyházi zsinatot, s végül ő volt az, aki elkészíttette az első hivatalos császári rendelet-gyűjteményt, melyet róla neveztek el. A Codex Theodosianus kézirataiban több mint 2500 császári rendelet maradt ránk, melyeket 311 és 437 között bocsátottak ki a római uralkodók. E rendeletek között több száz vallás- és egyházügyi constitutio található. Sáry Pál, a Bűnvádi eljárások az Újszövetségben és a Keresztre feszítés az ókorban című, nagy sikert aratott könyvei által már jól ismert jogtörténész, e rendeletanyag bemutatására, rendszerezésére, s tömör elemzésére, értékelésére vállalkozott újabb kismonográfiájában. A szerző a Codex vallás- és egyházügyi rendeleteit tárgyuk szerint hat csoportba rendezte. A könyv első fejezete a pogányellenes rendeleteket veszi sorra, melyek betiltották a pogány szertartásokat, eltörölték a pogány papok privilégiumait, s melyek nyomán bezárták, átalakították vagy lerombolták a pogány szentélyeket. A következő fejezet a keresztény szellemiség és értékrend megszilárdításának útját mutatja be, ismertetve a szüzesség, a nemi erkölcs, a házasság, a család és a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekek és rabszolgák védelmében hozott rendeleteket. A harmadik fejezet azokkal a rendeletekkel foglalkozik, melyek a keresztény vallást védték a külső behatásokkal, támadásokkal szemben: itt megtudhatjuk például, hogy az államhatalom hogyan védelmezte a keresztény ünnepek zavartalanságát, s hogyan szankcionálták az aposztáziát. A következő fejezet a kereszténységen belüli ellentétek rendezéséről, a katolikus hit államvallássá nyilvánításáról és az eretnekek elleni állami fellépés különböző formáiról nyújt jól rendszerezett, átlátható képet. A könyv ötödik fejezetének tárgyát 32

a katolikus klérus tagjaira és a helyi katolikus gyülekezetekre vonatkozó rendeletek képezik: itt nyomon követhető az a folyamat, mely során az egyház jogilag privilegizált helyzetbe került, anyagilag megerősödött, s az államhatalom részesévé vált. Végül a hatodik fejezet a zsidók felemás jogi helyzetét tárja elénk: a kereszténnyé váló állam a zsidó vallás gyakorlását kifejezetten védte, az antiszemita megnyilvánulásokat bűncselekményekként kezelte, s a zsidó vallási vezetőknek privilégiumokat biztosított, ugyanakkor a keresztény vallás és állameszeme védelmében a zsidókat kizárták a közhivatalokból, megtiltották a zsidók és a keresztények közötti házasságkötést, továbbá azt, hogy a zsidók keresztény rabszolgákat tartsanak, s a keresztények zsidó hitre térítését szigorúan büntették. Az összegző és értékelő gondolatokkal, részletes forrásmutatóval és bibliográfiával záruló, 159 oldal terjedelmű, igényes kivitelű könyv témájának interdiszciplináris jellegére tekintettel széles olvasóközönségnek; a vallás-, az egyház-, a jog- és a politikatörténet iránt érdeklődőknek egyaránt ajánlható. Szent István Társulat, Budapest, 2009. Gedeon Magdolna

Timm H. Lohse Villámbeszélgetések a lelkigondozásban és a tanácsadásban Napjaink embere paradox helyzetben él: világa atomizálódik, élete rohanás és sietség, nincs minőségi ideje a beszélgetésre; ugyanakkor (és éppen ezért) mindennél inkább szüksége lenne a tanácsra, a gondokat feldolgozó eszmecserékre, vagy egyszerűen csak szíve kiöntésére egy figyelmes és értő személy előtt. Megvannak napjainkban is a tanácsadás és az útmutatás szerepei, funkciói a társadalomban (pap, pszichológus, lelkigondozó, barát, családtag), csak éppen a klasszikus formák (lelkivezetés, rendszeres találkozás, mély és alapos beszélgetés) lehetetlenültek el. A rohanó ember nem éri utol a rohanó papot, a túlterhelt tanácsadó nem talál megfelelő fórumot, lehetőséget a túlterhelt tanácskérővel való találkozásra. Az intézményesülés, a hivatali karakter felöltése (bejelentkezés egy pszichológushoz naptár, kalendárium rubrikái szerint, a távozáskor 2010/2

RECENZIÓ fizetés) sokszor épp azt az emberi segítségnyújtást teszi nehézzé, ami a beszélgetés lényege. Mi lehet a megoldás? Timm H. Lohse a villámbeszélgetés fogalmával válaszol. Miről is van szó? A villámbeszélgetés alapmintáját a szerző így fogalmazza meg: „Az érdeklődő személy konkrét impulzust szeretne kapni egy olyan lépéshez, amely őt kivezeti a zsákutcából. Ezt a lehető legkevesebb interakcióval kell elérni” (17). Milyen helyzetekben kerülhet erre sor? A templomkapuban búcsúzva, az utcán összefutva, más alkalom okán egybegyűlve egy csöndes sarokban. Ám ilyenkor épp az válik veszéllyé, ami ezeknek a helyzeteknek az előnye: a rövid idő, a nagyon szűk korlátok közé szorított beszélgetés. Ha megtanuljuk kihasználni az ilyen helyzeteket, segíthetünk másokon és magunkon, akár tanácsot kérők, akár tanácsot adók vagyunk. A villámbeszélgetés módszerének elsajátítására nyújt jó lehetőséget Lohse könyve, amely egyáltalán nem merő elmélet: számos példával, az életből vett esettel világítja meg, hogy a hatékony és valóban segítő villámbeszélgetés lehetséges és tanulható. A szerző elgondolása megalapozását az első, „A villámbeszélgetés interaktív elemei” című fejezetben végzi el. A koordináták világosak: a kedvező alkalom megragadása, a kapcsolatlétesítés és -kihasználás módszertana, valamint két sajátos és találó nevet viselő tényező: „A konfliktus-körhinta” és „A Szezám, nyílj meg!” Az előbbi arra a veszélyre utal, amelyet mi is ezer beszélgetésben megélhettünk már: a „nincs remény” szituációra, mert mindig minden ugyanúgy ismétlődik, a tanácsot kérő a negatív példák véget nem érő sorolásában reked meg – s olykor ugyanitt rekeszti meg a tapasztalatlan tanácsot adót. „A Szezám, nyílj meg!” fejezetben a szerző azon vélekedésének ad hangot, hogy tudva-tudatlanul a tanácsot kérő személy minden villámbeszélgetésben megadja a helyzet kulcsát, amelyet sokféle módon lehet felismerni (pl. egy-egy szó visszatérő ismételgetése, a redundancia révén). Beláthatjuk, mekkora figyelmességre és jártasságra van szükség ahhoz, hogy az ember egy-egy villámbeszélgetés alkalmával ne merüljön el kilátástalan megközelítések szövedékében, vagy ne jusson egykét lépéssel zsákutcába, hanem meglelje a megoldás felé vezető utat, hisz a cél ez: a beszélgetés végén a jó döntéshez, a jó cselekvéshez impulzust adni a tanácsot keresőnek. Ugyanígy érdekfeszítő a második fejezet, amelynek címe: „A beszélgetések módszertana”. Az alapelemek (a remény komolyan vétele, az önkifejezés, az érdeklődés, az elmesélés és a célok kialakítása, valamint az erőforrások feltárása, a megoldások kidolgozása) jól ismertek a lelkivezetői, tanácsadói gyakorlatból. Ami azonban a villámbeszélgetések esetében nehézséget jelent, nem más, mint hogy az 2010 /2

egyébként 30-60 perces beszélgetés során kibontakozó megközelítésekre itt csak kevés idő jut. A tanácsot adónak végtelenül figyelmesnek és konkrétnak, céltudatosnak kell lennie, ráadásul úgy, hogy ezzel ne nyomja agyon, ne hallgattassa el azonnal a segítséget kérőt. Ehhez Lohse három érdekes szempontot ad: a dokkolást (a tanácsot kérő által felkínált „átjárókra” való rákapcsolódás), az összezavarást (a „konfliktus-körhinta” elemeinek összezavarása, a tanácsot kereső megdöbbentése) és a gyorsítást (az időkeret korlátozott volta okán a tanácsadónak „feedback”-jeivel gyorsítania kell az előrehaladást). Ezek a módszerek nem csak hasznosak, de rutinos használatuk révén a szűk időkeret is alkalmassá válik hosszas beszélgetéssel sem megoldható problémák feltárására, vagy legalábbis a megoldás első elemének megtalálására. A beszélgetés befejezése van annyira fontos, mint lefolytatásának technikája. Nem feledhetjük: a villámbeszélgetés egyszeri alkalom, hely, idő és személyek olyan konstellációjából születik, amely nem fog hamar megismétlődni. Ezért fontos, hogy a lezárás tudjon valamilyen eredményt is felmutatni, nőjön ki elhatározás. Emellett Lohse szól még a szövetségkötésről, hiszen a válaszkeresés során a tanácsot kérő és a tanácsadó lényege szerint asszimetirikus viszonyában megjelenik egy új elem: „egyenértékű szövetséges társakká válnak, egészen a Jeremiás könyvében ránk hagyományozott prófétai ígéret értelmében, mely szerint az új szövetségben Isten törvénye az emberek szívébe van beírva, s nem tanítja többé senki a felebarátját, sem a testvérét” (133). E kettő (eredmény/elhatározás és szövetség) együtt biztosítja, hogy a villámbeszélgetés végén a tanácsot kereső megelégedetten fog távozni. Lohse az utolsó fejezetben (A hasznos villámbeszélgetés) és az Utószóban (A villámbeszélgetés módszere a hétköznapi lelkigondozás keretében) megvilágítja ennek a sajátos módszertannak nem csak az esélyeit, de még inkább nélkülözhetetlen voltát napjainkban. A világ, amelyben élünk, nehézzé teszi a nagy beszélgetéseket. Ám mindennapi, pár perces szóváltásra mindig van lehetőségünk. Ha ezek a percek a lelkigondozás kincses idejeivé válnak, akkor a pap, a lelkigondozó, a tanácsadó előtt új távlatok nyílnak meg. A gyóntatószék pár perce, a kapuban való találkozás, a buszmegállóban való együtt várakozás, vagy akár egy gyors telefon is feltárja lehetőségeit arra, hogy ne csak formális gesztusok pár perces tere legyen, de „a rendelkezésre álló rövid időben lépésnyit továbbvezesse” (163) az embert élete útján. Kálvin Kiadó, Budapest, 2009. Dr. Török Csaba 33

OLVASÓI LEVÉL

Olvasói levél Nem kívánok Jakab Attila számos ferdítést tartalmazó „Millennium – üröm az örömben” cikkéhez (Egyházfórum 2009/5-6, 13-16. old. – A szerk.) egészében hozzászólni, csupán az engem érintő kitételére reflektálok: „Az egyébként (határon innen és túl) nagyon mérsékelt (szinte gyengének is mondható) sajtóvisszhangot kapott millennium…” – A cikk szerzője feltehetőleg szándékosan informálja félre az olvasót, mivel annyi cikk, beszámoló, interjú jelent meg az erdélyi sajtóban (és nem csak) a millenniumi év alatt, mint azelőtt soha. A Gyulafehérvári Érsekség a millenniumi év előkészítésekor, már kezdettől fogva, hangsúlyos teret szentelt a sajtóban való jelenlétnek. Ebből kifolyólag még a millenniumi év megnyitása előtt médiapartnerségi szerződéseket kötött a fontosabb erdélyi médiumokkal (Román Televízió, Kolozsvári Rádió, Marosvásárhelyi Rádió, Mária Rádió, Krónika, Új Magyar Szó, Vasárnap), illetve az egész Kárpát-medencében sugárzó Duna Televízióval. A médiapartnerségnek köszönhetően a millenniumi évet népszerűsítő anyagok jelentek meg (újságmakettek formájában), hangzottak el (tévéés rádiószpotok formájában) az említett médiumokban. Ezen túl a partnerek felelős szerepet vállaltak a millenniumi év rendezvényeiről való tudósításokban is. Így minden nagyobb rendezvény hangsúlyos sajtójelenlétet is kapott. A Román Televízió a médiapartnerség keretében részletes, a főegyházmegye minden főesperesi kerületét bemutató sorozatot indított, amelynek köszönhetően a tévénézők adásról-adásra megismerkedhettek egy-egy főesperesi kerülettel. A Duna Televízió pedig a millenniumi évet záró rendezvényekről készített többkamerás felvételeket, amelyeket a Magyar Televízió, illetve e Román Televízió rendelkezésére is bocsátott. A millenniumi év alatt két dokumentumfilm is készült az érsekség megbízásából, amelyek a főegyházmegyét, illetve a gyulafehérvári történelmi székesegyházat mutatják be. Mindkét filmet bemutatta a Duna Televízió és a Román Televízió egyaránt. Mindezeken túl a helyi, megyei érdekeltségű médiumok rendszeresen beszámoltak a plébániai, főesperesi szinten szervezett eseményekről, rendezvényekről. A millenniumi év rendezvényeiről megjelent összes sajtóanyagot helyszűke miatt nem áll módunkban közölni. De sokat mondó, hogy ha a google-ban rákeresnek a „gyulafehérvár” és „millennium” címszóra, összesen 2810 találatot ad ki. Csak a millenniumi évet záró hálaadó szentmiséről 27 oldalnyi sajtóanyag jelent meg (20 sajtóorgánumban), nem számítva a televíziós és rádiós tudósításokat. A millenniumi évben teret szántunk az érsekség honlapjának a megújítására is, mivel a régi honlap grafikailag 34

elavultnak és strukturálisan átláthatatlannak bizonyult. A régi honlapról az újra való átállás folyamatban van. Ezért a régi honlap minden oldala továbbra is elérhető. Ebből kifolyólag semmiféle információ, utalás nem került le, amelyek Isten szolgája Márton Áron püspök vagy Jakab Antal püspök személyét illetik. Jakab Antal püspök születésének centenáriuma alkalmából számos rendezvényre került sor főegyházmegyeszerte, illetve a Verbum Kiadó gondozásában folyamatban van egy újabb könyv kiadása, amely a mártír püspöknek állít emléket. Ennyire tellett tőlünk. Nem mondanám „nagyon mérsékeltnek (szinte gyengének)”. Szász János, a Gyulafehérvári Főegyházmegye gazdasági igazgatója „Már korábban is jeleztem Ön felé lojalitásomat és meggyőződésemet a folyóirat hézagpótló szerepéről. Ökumenikus nyitottsága elérhetővé és érthetővé teszi protestáns testvéreink részére is. Emellett zsinati szellemisége, reform és kritikai szemlélete véleményem szerint feltétlenül reális és evangéliumi szellemmű alternatíva a XXI. századi Egyház számára a zsidósággal és az iszlámmal való párbeszédben is. Személy szerint tisztelettel megemlítem, hogy Egyházunk igazán felelős és mértékadó körei (főleg a hazai világi klérus és hierarchia, amely sajnos konzerválódott és sokszor politikai felhangokkal nyilatkozik) jelentős ellenállást tanúsítanak, illetve megelégszenek a liturgikus és igehirdetési formák reformjával, de számottevő áttörés a többi zsinati konstitúció végrehajtása terén nem annyira következett be. Mint rokkantnyugdíjas mérnök azért teológiai és mentálhigiénés végzettséggel 12 évig szolgáltam átadott lélekkel. De főként szolgálatom utolsó néhány évében már megkeseredett és kiábrándult lélekkel, kötelességtudattól hajtva végeztem feladataimat. Később protestáns irányba távozni kényszerültem. Szomorú szívvel látom az Úr szándékainak sokszor nagyon emberi gyengeségének és bűnök, mulasztások miatti kisiklását, félreértését, stagnálását. Úgy érzem, elég közel van az idő, vagy már itt is van, amikor – Urunk szavai szerint – lélekben és igazságban kell Őt imádnunk, és társadalmunk szomorú helyzetében a testi-lelki irgalmasságot gyakorolni és szeretni egymást. Egyben megrendelem az Egyházfórum folyóiratot a következő évre (kérek sárga csekket a befizetéshez). Ugyanakkor megrendelem Rittner/Schmidt/Steinfeld „A Holocaust és a keresztény világ” című könyvét. Sz.L., Budapest 2010/2

Miről beszélgetne ön vacsora közben Jézussal? Ezzel a kérdéssel szembesül Nick Cominsky, a cinikus, de sikeres üzletember, amikor elfogad egy elegáns étterembe szóló meghívást a Názáreti Jézussal elköltendő vacsorára. Biztos abban, hogy munkatársai akarják felültetni, leleplezésre készül. Asztaltársa megérti a gyanakvást, de azt javasolja, hogy folytassák a vacsorát mégis úgy, mintha ő tényleg Jézus lenne. A remek vacsora közben lebilincselő beszélgetés alakul ki, amely egyebek között kiterjed családi ügyekre, világvallásokra, halál utáni életre. Nick ráébred saját szunnyadó vágyaira, lelki és szellemi bizonytalanságaira, Isten iránt érzett neheztelésére – és egyre kevésbé csodálkozik azon, hogy a lelke mélyéből feltörő kérdésekre a vele szemben ülő férfi válaszokat tud adni. David Gregory: Vacsora egy tökéletes idegennel (108 oldal, keménykötés) Eredeti ár: 1890,- Ft

A KÖNYVEK MEGRENDELHETŐK AZ EGYHÁZFÓRUM SZERKESZTŐSÉGÉNEK CÍMÉN. A feltüntetett árakból az előfizetők 30% kedvezményben részesülnek. A monográfia történeti perspektívába ágyazva, időrendi szakaszolásban vázolja és elemzi a vajdasági, erdélyi, kárpátaljai és felvidéki (elsősorban a katolikus és református, jóval szerényebben az evangélikus és unitárius) magyar egyházak eltérő és sokszor kényszerű változásoknak kitett XX. századi társadalmi szerepvállalásait. Fő irányvonala a magyar identitásmegőrző és közösségépítő szerep vizsgálata, mind az intézmény, mind pedig az egyéni kezdeményezések szintjén. Ebben a megközelítésben a nemzetközi hatalmi és döntéshozói központtal rendelkező katolikus, illetve a helyileg szervezett protestáns egyházak kiváló összehasonlítási alapot szolgáltatnak a politikai környezet által behatárolt mozgásterekről. Ennek köszönhetően gyakorlatilag Trianontól máig végig lehet követni a vatikáni geopolitikai és az egyes nemzetpolitikai érdekek Kárpát-medencei találkozásait, illetve ütközéseit. A monográfia elsődleges tanulsága, hogy a kommunizmus bukását követően, és az Európai Unió kiszélesedése közepette, gyökeresen megváltozott egy kb. 80 éves paradigma. Az 1918 óta szétfejlődött magyar kisebbségek, amelyek különböző országokban élnek, ma egy rendkívül összetett és sokrétű helyzetben találják magukat. A magyar identitás megélésének lehetősége ugyanis már nem szorul be a templomba, miközben egyre erősebben jelentkezik az emberek vallási, spirituális igénye. (320 old., puhakötés) Megrendelehtő ingyen az alábbi címen: EÖKIK – 1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1. Telefon: (1) 216-7292

„Wildmann János és Korpics Márta a mai vallásosság felmérésére irányuló empirikus, kikérdezésen alapuló vizsgálata a magyar társadalmat foglalkoztató, a döntéshozókat és a tudományosságot egyaránt megmozgató kérdésekre összpontosul. Aligha véletlen, hogy e témakört a szaktudományos folyóiratok mellett a színvonalas napi- és hetilapok és az elektronikus média is élénk érdeklődéssel kíséri. Nyilván nem tiszte egy eff éle kutatásnak „igazságot tenni” a sokféle értékrend és törekvés áthatotta vitában. Az azonban biztos, hogy a tapasztalati alapú felmérésekből fakadó ismeretanyagot sem a kormányzás, sem a megismerés, sem pedig a közállapotokat alakítani kívánó jó szándékú polgári törekvés nem mellőzheti.” Csaba László akadémikus Az egyes fejezeteket kommentálták: Aczél Petra, Andok Mónika, Ádám Antal, Béres István, Bokor Tamás, Csaba László, Deák Dániel, Fazekas Csaba, Gábor J. Dzsingisz, Kamarás István, P. Szilczl Dóra, Scharle Péter, Török Csaba Korpics Márta és Wildmann János: Vallások és egyházak az egyesült Európában. Magyarország (338 oldal, puhakötés) Eredeti ár: 3800,- Ft.